Fráter Erzsébet*
  férjének, Madách Imrének (75.)**

Csesztvén, 1853. május 25-én

Édes Emikém!

Bocsáss meg, hogy holmijaidat nem küldöm, de mivel 27 pengő krajcárral jöttem haza, így nem vagyok képes a fuvarbért kifizetni, Anyád pedig elment, anélkül, hogy egy pár forintot adott volna. Tégy valamit, hogy örökké ne kellessen nekem gond és keserűség között gyötrődnöm, vagy talán Anyád már végkép el akar szekírozni. Ezt igen könnyen elérheti, mert én nem szeretem magamat hiába szekíroztatni, így beszélj vele is, adj valami biztos helyzetet, bármily igénytelen, csakhogy én minden érintkezéstől ment legyek Anyád irányában. Ővele én soha egy faluban nem fogok lakni, ez eltökélt szándékom, és így én sztregovai lakos soha nem leszek. Kérlek, tudósíts, mert Atyám magához hí, neki felelnem kell, mitevő leszek, megyek-e vagy nem. Ez majd attól fog függni, hogy jövendőben mily helyzetem lesz, mert már ezt az örökös könyörgést, várakozást, tétlenséget meguntam lelkemből. Anna és Jolánka betegek, himlősek, mint én. Doktort nem hozatok, én sem orvosoltatom magam, tűrjenek ők is, úgyis a jólét, boldogság a sírban lakik csak, nekik lesz jobb, ha nem ismerve az élet keserűségeit ott lelik fel örök nyugalmukat. Írjál, hogy segítsek magamon, én nem vagyok képes így létezni. Károlynak megmondtad-e, hogy a Csillagot küldje haza, én nem akarok addig küldeni érte, míg te nem írsz neki, és megrendeled, hogy küldje, mert én tudom, hogy örülne, ha a küldött embert visszautasíthatná nekem bosszúságomra, ilyenekben nagy vitéz, de másképp gyalázatos gyáva. Isten veled, ne késs, rendelkezz, csókol tisztelő nőd

Erzsi.




Hátra Kezdőlap Előre