Budán, 1809. május 26.
Édes kedvesem!
Szerdán éjfélkor szerencsésen megérkeztem Budára. Jól fogadtattam. Szállásom, minthogy a Vár tömve vagyon az udvarral, a Rácvárosban esett, ami nékem igen alkalmatlan és költséges, mert hogy tisztán jelenhessek meg az udvarnál, többnyire kocsiznom kell. Mihelyt a környülállások* kívánni fogják, legottan elmegyünk innen. Édes Rózim! mi leve belőlem falusi emberből! – Mindennap a legnagyobb kalánnal kell ebédelnem a Monarchiában, valamennyi Császári Hercegekkel, és néha a Császárnéval magával is. Tegnap ebédeltem vele legelőször, tegnap láttam is legelőször: szeretetre méltó, szép egy menyecske, kegyes és oly elmés, amilyent ily nagy születésűek között még sohasem láttam. Módja bájoló. Olaszul, franciául és németül egyformán, szép és válogatott kifejezésekkel beszél. Nem hiszem, hogy a világnak akarmelyik trónusán ennél szeretetre méltóbb Fejedelemasszony ülne. Általlyában valamennyi Császári Herceg különös talentommal, jósággal és szelídséggel bír; de az én principálisom az ő mély, általlátó elméjével, állhatatos, erős karakterével, egyenes lelkével, fejedelmi nagyságával valamennyit felül haladja – egyetlenegy a maga nemében. Én szeretem, és tisztelem. Ő különös bizodalmát jelenté hozzám ezen rövid ittlétemben is. Én kész vagyok mindent tenni érette. Beckersen és Csohányin kívül senki sincsen mellette, egyéb én, Májor, Kolonics Laci kapitány ranggal. – – Ezen utólsó szerencsés ütközet után, melyben Bonaparte legelőször verettetett meg, nagy öröm vagyon az Udvarnál.* Még egy ilyen ütközet a Monarchiát nemcsak megtartja, hanem új, és igen nagy fényre hozhatja. Ezen ütközetben a Nyitra és Esztergom vármegyei lovasság már tűzben voltak. A nyitraiak rosszul, de az esztergomiak igen vitézül viselték magokat. Egy zászlótartó ezek közül zászlójával együtt az ellenség közé rugtatott, és egy francia óbestert levágott. Érdem légyió keresztjét letépte, és a maga mellyére akasztotta – a Palatinus arany érdemjelt rendelt neki.
Mire ide értem, már itt találtam leveledet. Megesmértem, és megtaláltam benne régi kedves Rózimat. Kedvesem! Csak a hazának veszedelme volt képes engem tőled elszakasztani. Esmérvén szép és nagy lelkedet, nem mertem volna számot tartani arra, hogy szerethess és becsülhess, nem mertem volna számot tartani arra, hogy a jó lelkű, nagy szívű hazafiak becsülhessenek, ha otthon maradtam volna, egy időben, mely minden embertől megkívánja, hogy tegyen, ami tőle kitellik. Életünk szerencséje nincs felforgatva, mert reménylem, hogy nem sokára meglátjuk egymást. A háború akár jól, akár rosszul üt ki, nem tarthat sokáig. Nem sokára meglátjuk egymást, és ha az Isten szerencsét ád, becsületet hozok magamra, reád és egész nemzetségemre. – Ne búsulj, Édesem! engem ne félts, bátorságos helyen vagyok. – Írj nékem gyakran. Én is írok, néked írni mindég lesz időm. Vigyázz egészségedre. Ha itt maradnánk, mindjárt magamhoz ragadnálak; de minden órán ugróban vagyunk. – Ha tovább itt maradunk, lerajzoltatom magamat, hogy kívánságodnak eleget tegyek. – Küldök holmi aprólékos silány magyar verseket. A Palatinus Proclamátióját* nem tudom még, ki csinálta; még legjobb a többi között. Az én német Hazafiúi Szózatom Bécsben nagy lármával fogadtatott.* Ezerszer ölellek és csókollak. – Csókolom a Katinkát, és a jó Katit. Köszöntetem a Rostyakat. Az Isten őrizzen! Szeresd
Sándorodat.