Bölöni György*
  Márkus Ottiliának (Itókának) (120.)**

[1906 után] Április 24. Szerda, délután

Édes, aranyos Itóka,

ne legyél rosszkedvű és szomorú. Fáj nekem tudnom téged szomorúságban és nagy kedvetlenségben. Mert tudom, hogy minden elmúlna, ha együtt lehetnénk, együtt öleléssel enyíthetnők egymás bánkódásait, és egymást kitartásra és munkára bíztatva kivernőnk egymásból minden elcsüggedést. Egy a mi betegségünk és egy lesz a gyógyítása is: ha ismét láthatjuk egymást, meggyógyulunk lélekkel és testtel mind a ketten. Végtelen sokat töprengek azon, hogy miképp lehetne az én visszatérésem hozzád Párizsba. De bármiképp is alakuljanak a dolgok én júniusban nálad leszek. Ha tovább itt maradok: megbolondulok. Látod, semmi, semmi más vígasztalást én nem tudok a te számodra és nem tudok a magam számára sem: júniusban Párizsban leszek. Akarom, és – törik-szakad – ott leszek. Én téged szeretlek, Itóka, téged akarlak, és nem lehet semmi, semmi a nagyvilágon, ami tovább itt tarthatna engem. Már Pocsolyaváros sem bánt, röfögő embereit is tudom és tanulom tűrni, hanem a tőled való távollét kínoz. Az érted való nagy vágy zakatol és dolgozik bennem. Ez erősebb és izzóbb, kitartóbb minden más erőnél: ez el fog engem lendíteni hozzád, és megadja, hogy egymáséi lehetünk. Ez nekem minden kívánságom. Ölel, csókol a te szerelmes

öreg Gyurkád




Hátra Kezdőlap Előre