1789. április 3.
Éppen vártam leveledet, midőn az valóban meg is érkezett. De különben is feltett szándékom volt, hogy ma írok. Esküszöm neked, nem esmérek nagyobb jótéteményt, mint a magányos merengést Rólad. Olyankor melegen omlanak könnyűim, hevesen ver szívem, és leírhatatlan édességű, fájdalmas boldogság ömlik el egész valómon. Azután egyszerre pennámra árad minden érzésem, és mennyei gyönyör tölt el ebben az állapotban – áldom az órát, amely Téged megadott nekem! Mely esméretlen ifjú érzések sarjadtak keblemben e gyönyörű óra óta, mely soha nem hallott édes örömek vertek azóta fészket bennem! Ó, te csodálatos asszony, még ha semmi sem kötne hozzád, e vonzalom mindenható varázsa sem, akkor is – legalább háládatosságból – örökre a tiéd lennék. Ez az egyik oka annak, hogy írok.
A másik egy alázatosan kötelességszerinti tudósítás. Martinovics írt nekem. Íme, levelének rövid veleje. Eredetije bármikor megtekinthető. Bécsbe ő nem jő többé! mert mint orvost, kiküldötték Baranya megyébe, vagyis Pécsre. Csupán a végső döntést várja, aztán utazik is. – A grófnőnek – írja –, aki most (édesanyjával) minden bizonnyal Bécsben tartózkodik, kézcsókom. Mondd meg – így írja – a Signorának, tudassa velem, vajon ha pénzét Bécsbe vagy Neustadtba küldjem-é? – Levelét, mely mindvégig vidám, derűs hangon látszik írva lenni, tréfával zárja be – képzeld csak! – hódításaimról. Az ilyesnek – véli ő – semmiesetre sem lehet híjával egy kecsegtetően sasorrú, zsenge ifjú… Ön is úgy találja, Madame? – Én azt gyanítom, a doktor úr kissé túlságosan jó véleményt táplál sorsom felől! Eddig a mi – jól van így – a M-unk.
Engedj meg az önszeretetért, ha róla most ismét magamra térek vissza. Az önös ifjú arról képzeleg, valamicskét fontos neked őróla egyetmást hallanod. Az óra, melyben írok, legsetétebb óráimnak egyike. A külső körülmények erős befolyással vannak kedélyvilágunkra. És ma fatális eset történt vélem. Kiket szeretek, azokkal szívesen megosztom még fájdalmaimat is. Könnyebben elviselhetőnek látszanak, mint ha egymaga hordozza őket az ember.
Jövendő terveimről, alkalmaztatásomat tekintve, már szólottam neked. Balszerencsém ma egy udvari titkárt vetett utamba. Megragadom az alkalmat, s a beszédet a Kancelláriába való bejutás mikéntjére terelem. A válasz ez volt: oda csak az juthat bé, ki elébb valamely vármegyénél praktizált. Kérdezem: kivétel nélkül és okvetetlenül? Igen! Mintha a mennykő sújtott volna le rám. Önhitt fickója, gondoltam magamban, most aztán láthatod, mint omlanak fejedre vakmerőn épített légváraid. Most hát egy csapásra oda a reménység, hogy júliuson túl Bécsben maradhassak. Pedig be szerettem volna még – kiváltképpen, ha neked tovább kell maradnod – ó, be igen szerettem volna még Bécsben maradhatni… Most töprenghetek és törhetem a fejem. Egy marad még hátra számomra. Kempelen udvari tanácsostól kérek eligazítást és tanácsot. Aztán meg a vicekancellártól; meglássuk, mire jutunk.
Ó, lelkem asszonya! bár idevarázsolhatnálak téged ebben a válságos, setét órában. Ó, minő vígaszt és enyhet lelnék résztvevő kebleden. Ha csak kevéssé is adsz nyugodalmamra, tartsad be szavad! Minden ürügyet kutass fel, csakhogy e hó közepéig biztosan eljöhess. Akkor mindenekről elbeszélgetünk. Olyanokról – melyek legalábbis némiképpen ellenedre lesznek. Ízelítőül csak annyit mondok: ha Bécsből el kell mennem, úgy csakis oda megyek, ahol – Te leszel… Szegény emberek mi, kiket bábuként zsinóron rángat a sors! Bevallom, szorongok, valahányszor félénk pillantást vetek a kifürkészhetetlen jövendőre. Beleveszek e kilátások temérdek távolába. Az ég tudja csak, mi van számomra kirendelve. Ha nem zöldellne a remény oly hívogatón felém, hiszem, rég eldobtam volna már magamtól e terhes létet.
Viseld el hát, kedvesem, siralmas panaszimat. Oly jól esik a gyötrött szívnek, ha szabadon könnyíthet szorongásain. S e gyöngéd, meleg részvétet sehol a teremtésben fel nem lelem, csak Nálad egyedül. Ó, imádottam, mi mindenem is nem vagy Te vagy nekem! Csupán az a gondolat éltet, hogy a tiéd vagyok.
Teljességgel, egész lelkemből bizonyos vagyok abban, hogy Te is enyém vagy egészen. Hagyj fel tehát a kétkedéssel, gyanakvással és minden bizalmatlansággal… Bízzál bennem. A jó barát, legyen bár mégoly gyámoltalan és tehetetlen, végezetül mégis képes valamire, ha égő vágy hevíti, hogy javadra legyen. Fáradhatatlanul azon fogok iparkodni, hogy megédesítsem napjaid. Hogy teéretted és szerelmünkért éljek. Kapcsold hozzá minden erőidet az enyémhez, s arany napjaink lesznek, ígérem.
Íme, itt látod benső vélekedésemet. Félre hát minden töprenkedéssel. Bízz becsületességemben, és ne kétkedj. Lelkiesméretem egész életemet mentnek ítéli minden hamisságtól. Én nem tudok ámítani. És nem fogom éppen egy angyali léleknél elkezdeni. Erre csak cudar gazember volna képes.
Levelemet így hát bizonnyal félreértetted. Tudom, mit bírok benned, teljességgel esmérem az ajándék értékét, melyet szerelmeddel adtál nekem. És elveid nemességét szinte. Te egy ifjút, kinek egész világa vagy, nem lehetsz képes megrabolni magadtól. A kitartás és állhatatosság is megvan benned, hogy hív tudj maradni választásodhoz. Szerelmed nem könnyű felgerjedése az alacsony szenvedélynek, mely semmivé foszlik már keletkezése óráján. Mindezt tudom. És mégis hinnem kelle, sőt félnem tőle, hogy el tudsz hagyni. Így hitetém el magammal. De levelem netáni kis hevessége annak szólott, hogy határtalan szerelmemnek Te hűvös szemrehányást vetsz ellenébe. Én rajongó vagyok. Könnyen ragadtatom túlzásokra. Szemrevetéseidben akkor kosarat láttam, és igazságtalan voltam hozzád. Megkövetlek érette. Tudod, hogy a felhevült pennától nem szabad mindent oly szigorúan venni.
Kérésemet, melyet már fentebb tettem hozzád, végezetül mégegyszer megismétlem. Tartsad be szavadat és jöjj! Minden attól függ számomra! Ó, be sok a mondanivalóm. Mondanivalóm, melyet levélbe – a józanság tanácsa szerént – nem foglalhatok. – – – – – –
Isten veled, hasonlíthatatlan lélek. Gondolj rám csak feleannyit is, mint én tereád. Írj hosszan, sokat, gyakran és őszintén. Szeress határtalanul és mérhetetlenül, amiként örökre szeret a te
C-d.