Budapest, [1935. augusztus 26.]
hétfő délelőtt fél 11 órakor.
Valakitől, aki Visegrádról jött haza, egy asszonytól, aki jelenlétemben mindent össze-vissza kotyogott, csak úgy mellékesen, egy félmondatban hallottam, hogy maga egy este új szalagot kötött a hajába. Ez engem oly izgalomba hozott, hogy magamat is meglepett. Kétségbeestem arra a gondolatra, hogy mások, közönyösek, láthatják s én nem láthatom. Irigyeltem a szalagot a csodálatos, törékeny főn, s szebbnek képzeltem, mint a szivárványt.
Megyek az utcán. Mert már ki-kijárok. Orvosaim egy része fektetni akar még, másik része azt véli, hogy ez fölösleges, s így én az ő pártjára kelek. Látok egy parasztszekeret, megrakva fiatal, bimbózó rózsaszín rózsával. Ezer rózsa lehet. Épp oly rózsaszín, mint az a selyemruha, melyet maga egy vasárnap délután viselt. Szeretném megállítani a szekeret s elindítani magához egyenesen Visegrádra.
Éjszaka künn az erkélyen fekszem a heverőágyon. Csillagokat látok a langyos augusztusi égen. Azelőtt képzeletem afféle műkedvelő-csillagászati ábrándokra rándult. Most – órák hosszáig – maga lebeg a csillagok között, az az érzés, hogy van és szeretem.
Mi is volt szép az egészben? 1. Amint a Dunában ült, belelógatva lábát. 2. Amint kezet foghattam magával egyszer a folyósón. 3. Amint a szobájában tűzrózsák gyulladtak az állán. 4. Amint lassan a magányom lett, oltárfülkém, titkom, mindenem.
Földi és égi. Nem tudom, melyik van hozzám közelebb.
A telefonfülkéből megalázva, lázasan, szédelegve tántorogtam ki. Egész nap készülődtem erre a beszélgetésre. Végre még sohase szólhattam magával igazán. De Visegrád úgy látszik, messzebb van, mint Amsterdam vagy Stockholm. Onnan a suttogó szó is áthallott ide. Itt a vonal olyan rossz volt, hogy a postahivatalnok megértette – és élvezte – amit mondottam, de magához, kedves, nem jutott el. Ezt is végzetnek éreztem.
Mindegy. Várjunk.
Mária, mindenségem, én gyermekkoromban nem költő akartam lenni, hanem szent. Sanyargattam magam, bőjtöltem, titokban jó tetteket vittem véghez, hogy tessem Istennek. Tizenöt éves koromtól fogva hitetlen lettem, dühös és büszke materialista. Két utolsó levele olvasásakor megint Istenre gondoltam. Kicsoda maga?
Ernát most fölszólítottam, de valami idegen nőhang válaszolt, azt közölte, hogy elsején vagy hétfőn jön haza. Akkor találkoznunk kell, s hosszú órákig kell egyedül lennünk valahol. Nézzen meg engem, mint a lovat a lóvásáron, figyelmesen, hiszen még nem ismer, s ha valamit kifogásol, közölje őszintén, küldjön el.
Mi lesz velünk, mondja?
Barátom, akinek eddig küldötte leveleit, beszélt unokanővérével, s elejtett szavaiból gyanítom, hogy mindketten aggódnak miattunk. Ezért kérem, írjon Varga Antal címére I. Mikó utca 1. Nem tűröm, hogy féltsenek bennünket.
Akármi történik, áldom a léptét, a leheletét, az álmát is. Ne felejtsen el. Ideírom teljes nevemet:
Kosztolányi Dezső