Gál Attila

Armis et litteris


A pécsi M. kir. Zrínyi Miklós honvéd gyalogsági
hadapródiskola történetéből
1898–1944




HADTÖRTÉNELMI LEVÉLTÁRI KIADVÁNYOK
Sorozatszerkesztő dr. Szijj Jolán

GÁL ATTILA
Armis et litteris
A PÉCSIM. KIR. ZRÍNYI MIKLÓS HONVÉD GYALOGSÁGI
HADAPRÓDISKOLA TÖRTÉNETÉBŐL 1898–1944

PETIT REAL KÖNYVKIADÓ
2001

Írta és összeállította
© Dr. Gál Attila
Közreműködött
Farkas Gyöngyi tanácsosfőlevéltáros


A kötet megjelenését a Honvéd Hagyományőrző Egyesület és az egykori Lakatos-század tagjai támogatták
A dokumentumokat a szerző, a Lakatos-század tagjai, a Hadtörténeti Múzeum Fotótára bocsátották rendelkezésre
A hátsó borítón a Lakatos-század 1994. február 26-i találkozójáról készült emléklap

Kiadja
© Hadtörténelmi Levéltár
Felelős kiadó dr. Szijj Jolán igazgató
© PETIT REAL Könyvkiadó, 2001
1439 Budapest, Pf. 707
Felelős vezető Szakály Gábor
Tipográfiai tervezés, fotófeldolgozás
Főnix Grafikai Stúdió
ISBN 963 9267 15 5
Minden jog fenntartva.
Sokszorosítás, audiovizuális vagy számítógépes másolatkészítés, nyilvános előadás,
rádió- és televízióadás, idegen nyelvre fordítás kizárólag a szerző és a kiadó hozzájárulásával
Nyomás és kötés: DANÁR Nyomda, Budapest
Felelős vezető Dancsó Árpád


Adassék tisztelet a Katonaeszménynek,
A Hazáért megdicsőültek
szelleme töltsön el És a Magyarok Istene
Segítsen meg minket.

(Zrínyi Miklós)



TARTALOM

ELŐSZÓ

A M. KIR. HONVÉD HADAPRÓDISKOLÁK KIALAKULÁSA

A PÉCSI MAGYAR KIRÁLYI HONVÉD HADAPRÓDISKOLA

A TRIANON UTÁNI (REJTETT) ÉVEK

A M. KIR. HONVÉD HADAPRÓDISKOLÁK MEGÚJULÁSA

A PÉCSI M. KIR. „ZRÍNYI MIKLÓS” HONVÉD GYALOGSÁGI HADAPRÓDISKOLA

A „LAKATOS-SZÁZAD”

EPILÓGUS

FELHASZNÁLT IRODALOM

NÉVSOROK

FOTÓK, IRATOK

JEGYZETEK





ELŐSZÓ


Alma materünk, az egykori M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskola emlékét idézem fel munkámban. Elfogódottság vesz erőt rajtam, mert életre kel előttem múltja, az a múlt, amely hazánknak számos kimagasló egyéniséget, kiváló katonát, s a világ népeinek két nagy háborújában annyi magyar vért áldozó hősi halottat adott. Az elfogódottság mellett azonban a büszkeség is eltölt, hogy ennek az intézetnek lehettem növendéke.

ARMIS ET LITTERIS – FEGYVEREKKEL ÉS TUDOMÁNNYAL.

Ez a jelmondat volt olvasható Pécsett a M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskola főbejárata felett. Ezt a feliratot ma már csak fényképek és lassan elmúló emlékezetünk őrzi. A második világháború vérzivatara hiába hagyta érintetlenül, épségben az épületet és a főbejárat feliratát, az intézet falai eredeti formájukban ma már nem állanak. Elcsúfította, lerombolta az emberi butaság. A háborút követő évek barbár képviselői az épület külsejének stílustalan kőkockává alakításával kiirtani igyekeztek még a látható emlékét is annak, hogy e falak között olyan ifjak nevelkedtek, akik e jelmondatot komolyan vették, s akiknek szívébe Alpár Ignác e remekének képe örökre bevésődött, s akiknek egész életét, felfogását az a szellem vezérelte, melyet ott, azok között a falak között szívtak magukba.

Büszkék vagyunk arra, hogy az ősi magyar katonai erények és eszmék – a hazaszeretet, a kötelességtudat, az áldozatkészség, a tettrekészség, a bajtársiasság – végigkísérték életünket, és még ma, több mint fél évszázad múltával is megmaradtak bennünk. Azon vagyunk, hogy még életünkben mindezt továbbadhassuk mindazoknak, akik – mint annak idején mi is – a honvédtiszti hivatást választották.

Az egyre idősödő, a 70. életévén túljutott ember emlékezetéből az idő távlata sok mindent kitörölt. Visszatekintve azonban az igen nehéz, viszontagságoktól sem mentes, de mégis ifjúságunknak legszebb éveire, ha az események egy-egy részlete ködbe is vész, az itt töltött évek ma is a szivárvány színeiben élénken ragyognak. Hálával gondolunk egykori nevelőinkre, akik azokban az emberformáló években parancsnokaink, nevelőtisztjeink és oktatóink voltak.

Ha véletlenül olyan olvasók kezébe kerül e szerény kis írás, akik – rajtuk kívül álló okokból – közvetlenül nem élhették át intézetünk életét, s elfogultnak ítélnek meg, bocsássák meg ezt nekem. Őszintén bevallom: elfogult vagyok!

Budapest, 1999 nyarán

Dr. Gál Attila

A könyv kézirata a Hadtörténelmi Levéltárban TGY I. 3606. számú jelzet alatt található.







A M. KIR. HONVÉD HADAPRÓDISKOLÁK KIALAKULÁSA


Iskolánk története elválaszthatatlan a honvédség és ezen belül is a honvédtisztképzés kialakulásától, ezért röviden ezt is érintenem kell.

A magyar királyi honvédséget – a császári és királyi haderő mellé – a honvédségről szóló 1868. évi XLI. törvénycikk hozta létre. Amikor az Országgyűlés meghozta, I. Ferenc József király pedig szentesítette ezt a törvénycikket, a m. kir. honvédségnek összesen egy tagja volt: a kiegyezés miniszterelnöke, gróf Andrássy Gyula, aki a honvédelmi tárcát is viselte. Első lépésként tehát a honvédséget kellett felállítani, amely a törvénycikk szerint kerületekre, gyalogzászlóaljakra és lovasszázadokra tagolódott, de előre megszabott, pontos, számszerű állománya nem volt. Ahhoz, hogy az első újoncokat a honvédséghez behívhassák, és kiképzésük megkezdődhessék, mindenekelőtt honvéd tisztikarról kellett gondoskodni.

A honvédség első tisztikarát a kényszerű szükség hozta össze. Zömét a császári és királyi közös hadsereg alkalmasnak minősített nyugdíjas tisztjei vagy a közös hadseregből rangjuk fenntartásával kivált tisztek alkották. Helyet kaptak az első tisztikarban tiszti vizsgát tett altisztek és kellő képesítéssel rendelkező más egyének is.

Az 1868. évi XLI. törvénycikk 16. §-a erről így rendelkezett:

„A tisztikar eredeti alakítása és utóbb kiegészítése.

16. §. A honvédség első felállításánál a tiszti kar a következő elemekből alakul:

a) alkalmas nyugdíjazott tisztekből;

b) rangjok fenntartásával kilépett (quietált) tisztekből, a mennyiben ezek hadkötelezettségökhöz képest a tartaléknál tiszti minőségben nem alkalmaztatnak;

c) alkalmas volt honvédtisztekből;

d) más oly egyénekből, a kik közbecsülésben állanak, hadkötelezettségöknek már eleget tettek, és a tiszti állomásra kellő képességgel bírnak;

e) a honvédség altisztjeiből, a kik a tiszti vizsgát kielégítőleg letették, s egyéb iránt is a tisztségre képesültek.

Rendszerint pedig kiegészíttetik a honvédtisztikar:

a) a hadseregben szolgáló tisztek átlépése által;

b) tartalékos tisztek által, kik a hadseregnél szolgálati idejöket kitöltötték, vagy mozgósítás esetében a tartalékból ide áttétetnek (V.T.21. §.);

c) fokozatos előléptetés utján magában a honvédségben, a hadseregre nézve fennálló alapelvek szerint, azaz vagy megfelelő vizsgatétel után, vagy a nélkül is jutalomképen azoknak, kik különben is kellő képességgel bírva, magukat az ellenség előtt kitüntették.

Minden honvédtisztnek a magyar korona országain belől állampolgári joggal kell bírnia, vagy meg kell azt szereznie.”

A honvédség tehát indulásakor kapott ugyan tiszteket a közös hadsereg tényleges és tartalékos állományából, de ez csak átmeneti, szükségmegoldás volt. A tiszti utánpótlás, különösen pedig az alantos tisztikar biztosítása csak a honvédség saját kebelében való képzés, továbbképzés, vizsgáztatás és fokozatos előléptetés útján volt igazán lehetséges.


I. Ferenc József király (1867–1916)
A Legfelsőbb Hadúr magyar öltözetű tábornoki díszruhában


A Honvédelmi Minisztérium ezért már az 1869/70. év telén hat hónapos tisztképző iskolákat állított fel az akkori hét honvédkerületben, olyan honvédegyének részére, akik egyéniségüknél, rátermettségüknél és előképzettségüknél fogva a tiszti előléptetésre igényt tarthattak. Aki e tanfolyamokon megfelelt, tartalékos – ahogyan akkor nevezték: „szabadságolt állományú” – hadapród lett.

Akik tényleges szolgálatra jelentkeztek, azokat csapatokhoz osztották be, majd miután bizonyos idő elteltével sikeresen „tényleges hadapród” vizsgát tettek, tényleges – mint abban az időben mondták: „tettleges” – állományba vették őket. Jászberényben hasonló szervezéssel lovastisztképző iskola működött.

A Honvédelmi Minisztérium tisztában volt azzal, hogy ezek az intézkedések csak ideiglenes jellegűek lehetnek, s hogy a honvédség sikeres fejlődéséhez olyan állandó központi honvédtiszti nevelőintézmény felállítása szükséges, amelyben a tiszti pályára készülő honvédek egységes és alapos kiképzést kaphatnak. Ezért a honvédelmi miniszter már 1871-ben intézkedett, hogy 1872. január 1-jével Pesten egy magyar királyi központi gyalogtiszti és tisztképző iskolát, Jászberényben pedig lovastiszti és lovastisztképző iskolát állítsanak fel. Az iskolák mindegyikében két tanfolyamot működtettek. Az egyik tiszti tanfolyam volt, olyan kitűnő minősítésű és legalább kétévi csapatszolgálattal rendelkező tisztek részére, akik magasabb kiképzésre törekedtek; a másik tisztképző tanfolyam olyan szabadságolt állományú hadapródok részére volt, akik legalább jó minősítéssel sikeresen elvégezték a kerületi szabadságolt állományú tisztképző tanfolyamot, és tényleges állományban akartak maradni.

Közben a honvédelmi miniszter sürgetésére a király hozzájárult ahhoz, hogy a Ludovika épületét, amely akkoriban katonai kórházként működött és eléggé elhanyagolt állapotban volt, a közös hadügyminiszter hatásköréből a honvédelmi miniszter rendelkezésére bocsássák. Az Országgyűlés az erről hozott 1872. évi XVI. törvénycikkben az új intézetet Ludovika Akadémiának nevezte el, s a 2. §-ban meghatározta új rendeltetését:

„2. §. Ezen akadémia rendeltetése, hogy abban egyfelől önkényt jelentkező hadapródok a honvédség keretei részére alkalmas tisztekké képeztessenek, másfelől szolgálatban levő kitűnő honvédtiszteknek alkalom nyujtassék, a hadtudományoknak a magasabb fokozatú szolgálattételnél igényelt ágaiban magukat tovább képezhetni.

Ehhez képest ezen akadémiában kettős tanfolyam rendszeresíttetik, u. m.:

a) tisztképző tanfolyam, és

b) felsőbb tiszti tanfolyam.”

Ez a fajta tisztképzés 1872 decemberétől 1883-ig tartott. A tanfolyamok hallgatói olyan 21-22 éves besorozott honvédek voltak, akik már valamelyik kerületi szabadságolt állományú – tehát tartalékos – honvéd tisztképző iskolát vagy a jászberényi központi lovastisztképző iskolát legalább jó eredménnyel elvégezték, és a tisztképző tanfolyamra önként jelentkeztek. Felvételi vizsgát kellett tenniük, létszámukat 100 főben határozták meg.

Már a kezdet is zökkenőkkel járt. Tapasztalták, hogy a hét honvédkerületnél működő szabadságolt állományú tisztképző iskolák kiképzése és tanmenete nem egyforma, s hogy ezért a különböző előképzettségű tisztjelöltekkel eredményes munkát, továbbképzést folytatni nem lehet. Ezért már a második évben újítás lépett életbe, megszüntették a kerületi tisztképző iskolákat, és az egységes előkiképzés érdekében a Ludovikán állítottak fel egy előkészítő tanfolyamot. Ide azokat a honvédeket vezényelték, akiket a csapatparancsnokságok nyolcheti kiképzés után alkalmasnak tartottak a tisztté való kiképzésre. Az előkészítő tanfolyam december 10-én kezdődött és július végéig tartott. Három hónap elteltével a kiképzésre alkalmatlannak találtakat csapattesteikhez küldték vissza. Akik viszont az előkészítőt jó eredménnyel elvégezték, azokat a tisztképző tanfolyamba vették fel.

Mivel a kerületi tisztképzőiskolákat megszüntették, a Ludovikán létesített előkészítő és tisztképző tanfolyam nemcsak tényleges, hanem tartalékos tiszteket is kiképzett. Ez újabb problémát okozott. A kiképzettekre volt ugyanis bízva, hogy megmaradnak-e tényleges szolgálatban, vagy szabadságoltatják – tartalékos állományba helyeztetik – magukat. Ennek következtében a tényleges tisztek utánpótlásának fedezésére hiányzott minden biztos számbeli adat.

Másik probléma is volt: a honvédség tisztté csak olyanokat képezhetett ki, akik a közös hadsereg újoncszükségletének kielégítése után mint besorozottak fennmaradtak, és a honvédséghez kerültek. Ezek többnyire második és harmadik korosztálybeliek voltak, tehát 22-23 éves korúak, akik már a polgári életben valamilyen életpályát választottak. Hátrányt jelentett az is, hogy későn, csak 25-26 éves korban érhették el a tiszti rangot. A lassú előléptetés miatt pedig törzstiszti – főtiszti – helyre csak későn juthattak, ha egyébként erre alkalmasak is voltak. Tényként kellett azonban megállapítani, hogy az előkészítő és tisztképző tanfolyamokat végzett tisztek többsége erre nem is volt alkalmas, emiatt a honvédség főtiszti állásait a közös hadseregből átjöttekkel töltötték be.

Az említett tapasztalatok késztették a királyt arra, hogy elrendelje a honvéd tisztképzés újrarendezését. Ekkor született meg „a magyar királyi honvédségi Ludovika-Akadémia fölállításáról szóló 1872. évi XVI. törvényczikk módosítása tárgyában” az 1883. évi XXXIV. törvénycikk, mely a következőkben rendelkezett:

„1. §. A magyar királyi honvédségi Ludovika-Akadémia fölállításáról szóló 1872-ik évi XVI. törvényczikknek 2-ik szakasza akként módosíttatik, hogy ezen akadémiában ezentul hármas tanfolyam rendszeresíttetik, jelesen:

a) tényleges állománybeli tisztképző tanfolyam,

b) szabadságolt állománybeli tisztképző tanfolyam,

c) felsőbb tiszti tanfolyam.

2. §. A tényleges állománybeli tisztképző tanfolyam négy évre terjed.

Ezen tanfolyamra évenkint hatvan, önkéntesen jelentkező oly ifju vétetik föl, a ki még nem lépett be a hadköteles korba.

Ezek közül legalább harmincz növendék azon magánalapítványok kamataiból láttatik el, a melyeknek alapítói, illetőleg ezek jogutódai, az 1872-ik évi XVI-ik törvényczikk 6-ik szakaszának alapján, a bemutatási jogot maguk részére tartották fönn; húsz növendék számára ugyanannyi, s részint egész, részint félfizetéses hely rendszeresíttetik; tiz növendék pedig, kik közé horvát-szlavonországi illetőségű ifjak is aránylagos számmal vétetnek föl, egészben állami költségen képeztetik ki.

Az ezen tanfolyamot kellő eredménynyel bevégzett ifjak, akár mint önkéntesek, és esetleg még a hadköteles kor elérése előtt is, lépnek be, akár már a hadköteles korban, s korosztályuk és sorsszámuk szerint soroztatnak be a hadseregbe, az 1882-ik évi XXXIX. törvényczikk 3-ik szakasza e) pontjának értelmében, hadapródokká neveztetnek ki, és mint ilyenek a hadseregből, a nélkül, hogy az álló hadsereg újoncz-jutalékába beszámíttatnának, azonnal a honvédséghez helyeztetnek át. Azok pedig, kik a hadköteles korban korosztályukhoz és sorsszámukhoz képest a honvédségbe jutnak, közvetlenül a honvédségbe osztatnak be.

Az előbbi bekezdésben fölsoroltak a honvédség állományában nemcsak törvényszerű védkötelezettségöknek, hanem az 1868-ik évi XL. törvényczikk 19-ik szakasza rájok is ezennel kiterjesztett rendelkezésének értelmében teljesítendő különös szolgálati kötelezettségöknek is eleget tartoznak tenni.

3. §. A szabadságolt állománybeli tisztképző tanfolyamon, mely egy évig tart, a már besorozott, és vagy önként jelentkező, vagy az 1871-ik évi VI. törvényczikk alapján behívandó honvédek képeztetnek ki.

4. §. A felsőbb tiszti tanfolyam jövőre is azon czélból tartatik fenn, hogy a szolgálatban álló honvédtisztek, a hadi tudományoknak a magasabb fokozatu szolgálattételnél igényelt ágaiban, magukat tovább képezhessék.”

Az 1883. évi XXXIV. törvénycikknek a honvéd tisztképzés fejlődése szempontjából nagy jelentősége volt – két lényeges pontját emelném ki. Az egyik, hogy a tényleges tisztek képzését elválasztotta a tartalékosokétól azzal, hogy felállított a Ludovika Akadémián egy négy évfolyamból álló tisztképző tanfolyamot, évfolyamonként 60 növendékkel gyalogos- és lovastisztek kiképzésére. A másik, hogy ebbe a négyéves tanfolyamba olyan 14-16 éves ifjakat vettek fel, akik valamelyik középiskola négy osztályát – megfelelt a mai általános iskola V–VIII. osztályainak – eredményesen elvégezték, és sikeres felvételi vizsgát tettek.

A Ludovika Akadémián tehát honvéd hadapródiskola létesült, amelynek tananyaga azonos volt a közös hadseregbeli hadapródiskolákéval, de a tanítás nyelve magyar volt.

A Ludovika Akadémián tartalékos tiszti tanfolyam is létesült a régebbi elvek alapján kiválasztott besorozott honvédek részére. Ugyancsak a Ludovika Akadémián nyílt meg 1882-ben a honvédségnél bevezetett egy éves önkéntesi iskola is.

Az új rendszerű Ludovika tisztképző tanfolyam sem volt azonban képes arra, hogy fedezze a honvédség szükséges tiszti utánpótlását, hiszen az Európa-szerte folyó nagyarányú fegyverkezés miatt az 1888–89-es években a Monarchia is fegyveres erejének növelésére és újjászervezésére kényszerült. Az 1890. évi V. törvénycikkel a honvédségnél is változások következtek be. A zászlóalj, illetve a féldandár helyett az ezredrendszerre tértek át. Újonclétszámát 12 500 főben rögzítették. A tényleges időt két évben szabták meg, és a honvédségnél is bevezették a tényleges, a tartalékos és a póttartalékos állományt. Mindez kihatással volt a honvéd tisztképzésre is, nagyobb tényleges tiszti létszámra volt szükség, ezért 1890-ben a Ludovika tisztképző tanfolyamának növendéki állományát évfolyamonként 60-ról 90-re emelték. Ez sem volt elegendő. A természetes évi fogyaték és a honvédség fokozatos fejlesztése folytán 1896-ban a betöltésre váró tiszti helyek száma már 200 fő volt, 1897-ben pedig 1000 körül mozgott. Előre ki lehetett számítani, hogy 1902-re a szervezetszerű honvédtiszti létszám 1400 fővel lesz kevesebb a szükségesnél. Ez a szám a honvédtiszti létszámnak több mint egyharmadát jelentette. Tovább kellett lépni. Az intézkedéseket sürgette a honvéd tisztképzés egy másik hiányossága is: a honvédségnek nem volt katonai főiskolája, mint volt a közös hadseregnek. A korabeli honvédelmi miniszteré, báró Fejérváry Gézáé az érdem, hogy a honvéd tisztképzés gyökeres újjászervezésének ügyét az uralkodóval elfogadtatta. Ezzel a honvéd tisztképzés történetében az egyik legkimagaslóbb reformnak s vele a pécsi M. kir. honvéd hadapródiskolának is megalkotója lett.


Komlóskeresztesi báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter


A reformra vonatkozó törvényjavaslatot, háromnapos tárgyalás után a képviselőház 1897. június 16-án, a főrendiház június 25-én fogadta el. Szentesítésére 1897. június 29-én került sor, és az „Országos Törvénytár” 1897. július 7-i, 11. számában hirdették ki.

A reform alapjait „a honvéd nevelő- és képző-intézetekről szóló 1897. évi XXIII. törvénycikk” ekként határozta meg:

„1. §. A magyar királyi honvédség tényleges állományu tiszti sarjadékának kiképzésére a következő honvédnevelő- és képzőintézetek rendszeresítettnek:

a) magyar királyi honvédségi Ludovika-Akadémia három évfolyammal, minden évfolyamban 100 növendékkel;

b) egy magyar királyi honvéd-főreáliskola három évfolyammal, minden évfolyamban 50 növendékkel és

c) két magyar királyi honvéd-hadapród-iskola négy-négy évfolyammal, minden évfolyamban 100 növendékkel.

2. §. Mindezen honvédnevelő- és képző-intézetekbe a magyar korona országaiban honossággal bíró, önként jelentkező oly ifjak vétetnek fel, a kik védköteles korba még nem léptek és a kik a hadi szolgálatot életpályájuknak választják, és pedig felvétetnek:

a) honvéd-főreáliskola, illetőleg a honvéd-hadapród-iskolák első évfolyamaiba oly ifjak, kik valamely középiskolának (polgári iskolának) négy alsó osztályát kielégítő eredménnyel elvégezték, s a betöltött 14-ik és túl nem haladott 16-ik életévben vannak;

b) a Ludovika-Akadémia első évfolyamába részint oly ifjak, kik valamely teljes középiskola legfelsőbb osztályát kielégítő eredménnyel elvégezték s a betöltött 17-ik és túl nem haladott 20-ik életévben vannak, részint pedig a honvéd-főreáliskolát végzett növendékek.

Üresedés esetében hasonló magasabb követelmények mellett az a) alatt említett intézetek magasabb évfolyamaiba is, a közvetlen felvételnek hely adható.

3. §. Czéljuknak megfelelően a honvédnevelő- és képző-intézetek a következő különleges rendeltetéssel bírnak:

a) honvéd-főreáliskolában a felvett növendékek a Ludovika-Akadémiába való belépésre készíttetnek elő;

b) a honvédségi Ludovika-Akadémiában a polgári életből közvetlenül belépő ifjak, valamint a honvéd-főreáliskolából felvett növendékek katonaállományu tényleges tisztekké képeztetnek ki, végül

c) a honvéd-hadapród-iskolákban a felvett ifjak tényleges honvéd-hadapródokká képeztetnek ki.

4. §. A honvédnevelő- és képző-intézetekben tisztekké, illetőleg hadapródokká kiképzettek elvileg a honvédséghez soroztatnak be s ugy védkötelezettségüknek általában, mint a véderőről szóló 1889: VI. törvényczikk 21. §-ában megszabott tényleges szolgálati kötelezettségüknek is, a honvédségnél tesznek eleget.

A honvédnevelő- és képző-intézetekből kilépő tisztek és hadapródok közül azonban azok, kik arra önként jelentkeznek és a közös hadseregben támasztott szolgálati követelményeknek is megfelelnek, a honvédség és a közös hadsereg tiszti állomány-viszonyainak mérvéhez képest, a közös hadseregbe is beoszthatók.”

Az 1897. évi XXIII. törvénycikk tehát:

1. A Ludovika Akadémiát főiskolai rangra emelte, három évfolyammal, évfolyamonként 100-100 növendékkel. Az első évfolyamba olyan 17-20 éves ifjakat vettek fel, akik valamely középiskola legfelsőbb osztályát vagy a reformmal létrehozott katonai főreáliskolát eredményesen elvégezték.

2. Három évfolyammal, évfolyamonként 50-50 növendékkel felállítottak egy honvéd katonai főreáliskolát, amely a Ludovika Akadémiára előkészítő középiskola volt.

3. Annak érdekében, hogy a csapatszolgálat ellátására kellő számú gyakorlatias irányba képzett tisztikar álljon rendelkezésre, felállítottak – helység megjelölése nélkül – két hadapródiskolát, mindegyiket négy évfolyammal, évfolyamonként 100-100 növendékkel.

Az első évfolyamokba olyan 14-16 éves ifjak pályázhattak, akik valamely középiskola alsó négy évfolyamát – a mai általános iskola V–VIII. osztályának felel meg – sikeresen elvégezték.

A törvény elfogadását követően a Honvédelmi Minisztérium sem tétlenkedett. A hadapródiskolák szervezetének és működésének szellemi előkészítése folyt. A hadapródiskolák szervezetét, működését részletesen kidolgozott utasításokkal a „Szervi Határozmányok” szabályozta, mégpedig úgy, hogy amikorra az iskolákat megnyitották, e szabályzatokat már ki is adták a kinevezett parancsnokoknak.

A határozványokban szereplő utasítások írták elő az élő, valóságos munkához az elérendő célokat, a hozzá vezető eszközöket és módokat, szabályozták az iskola szervezetét, tantervét, a pályázók felvételének módját, valamint a növendékek osztályozására, szabadságolására, fegyelmi fenyítésére, az intézet megszemlélésére, a házirendre és a szolgálati rendre vonatkozó tudnivalókat. Előírták a használható tankönyveket, az oktatásnál követendő eljárásokat, a gazdászatkezelést, a ruházatot stb. – egyszóval mindazt, ami az intézet működéséhez szükséges volt.

E Szervi Határozmányok a hadapródiskolák rendeltetését többek között a következőként szabta meg:

„A honvéd hadapródiskolák rendeltetése oly ifjakat, akik a hadiszolgálatot életpályájukul választják, hadapródokká kiképezni, hogy ezáltal a magyar királyi honvédség, valamint a törvény szabta követelmények feltétele alatt a hadsereg hivatásszerű tisztjeiben beálló fogyatékok pótlására a szükséges sarjadék rendelkezésre álljon.

A hadapródiskolákban a növendékek a csapatszolgálatra, mégpedig az alantos tiszt hatáskörét megillető terjedelemben készítendők elő. Ezen előkészítés a tiszt számára szükséges katonai és katonaműszaki ismeretek és ügyességek közvetítéséből áll.”

Az iskolaparancsnokokat, akik törzstisztek (ma főtisztek) voltak, a honvéd gyalogság állományából a király nevezte ki. A Szervi Határozmányok szerint az iskolaparancsnok hatáskörébe tartozott, hogy minden tanév kezdetén kinevezze a hadapródiskola alantos parancsnokait, kijelölje a különleges szolgálatokat és az azok ellátására alkalmas személyeket, meghatározza az egyes tantárgyakat oktató tanárok személyét, akik együttesen alkották a hadapródiskola tanári karát, s akik magántevékenységet fizetés ellenében nem folytathattak.

A Szervi Határozmányok szerint a hadapródiskolák tanári és nevelő személyzete a következő személyekből egészülhetett ki:

1. a) a hadiiskolát, a felsőbb tüzér- vagy hadmérnöki iskolát, valamely katonai akadémiát, a földrajzi intézet valamelyik tanfolyamát, a katonai lovagló tanárképző intézetet, a hadsereg lövészképző-iskolát, vagy a katonai vívó- vagy tornatanári tanfolyamot elvégezték, vagy akik

b) tanári képesítés elnyerése céljából tanárjelöltek gyanánt történt beosztásuk ideje alatt alkalmazhatóságukat a tanszakban már bebizonyították, vagy akik

c) mint egyévi önkéntesek oktatói már kiváló sikereket értek el, vagy

d) csapatszolgálatban való alkalmazhatóságuk tekintetében igen jól vannak minősítve;

2. egyházi tanárokból;

3. honvéd orvosokból;

4. állatorvosokból;

5. segédoktatókból, vagyis olyan altisztekből, akik vagy a katonai vívó- és tornatanári tanfolyamban erre alkalmasnak minősítettek, vagy pedig lovagló segédoktatókul alkalmazhatók.

Előírás volt az is, hogy a honvédorvosoknak az egészségápolás, valamint a természettan és a vegytan oktatására is képesnek kell lenniük.

A Szervi Határozmányok írták elő azt is, hogy a parancsnokok, valamint azoknak a tudományos tantárgyaknak rendes tanárai, amennyiben tantárgyaiknak „uralása hosszabb előkészületet igényel”, legalább öt, míg a többi rendes tanár legalább három évig „alkalmazásukban meghagyandók”. Meghatározta a tan- és a nevelőszemélyzet, valamint külön is a századparancsnokok feladatait. Általános kötelezettségként rögzítette valamennyiük számára, hogy nemcsak a tanszakban, hanem „a növendékek nevelésénél is szakadatlanul közreműködni” kötelességük.

A századparancsnokok rendszerint tényleges állományú századosok vagy rangidős alantos tisztek voltak. Elsősorban az ő feladatuk volt a növendékek nevelése, pedagógiai felügyelete, továbbá a századnak, a „Szolgálati Szabályzatnak”, a házi-, valamint a szolgálati rendnek megfelelő katonai szolgálat vezetése.

A századparancsnokok mellé, megfelelő számú tényleges állományú alantos tiszteket, századtiszteket kellett beosztani, akiknek kötelességük volt a századparancsnokokat támogatni és segíteni a növendékek nevelésében, a katonai kiképzésben és a belső szolgálat ellátásában.

A hadapródiskolákhoz beosztott tisztek, tanárok, felelősségteljes munkájuk elismeréseként, plusz honoráriumban részesültek, rangjuknak, beosztásuknak megfelelő illetményükön felül havi 30 korona tanári pótdíjat, a nyugdíjuknál pedig szolgálatiidő-kedvezményt kaptak, minden hadapródiskolai szolgálatban eltöltött négy hónap öt hónapnak számított.

A Szervi Határozmányok megengedte, hogy – megfelelő feltételek mellett – a hadapródiskolákban nyugállományú, valamint tartalékos tiszteket és polgári tanárokat is alkalmazhassanak. Ez utóbbiak látták el az evangélikus, a református, a görög katolikus hittan, továbbá az ének-, a tánc és a zeneoktatást.

A Szervi Határozmányok mellett a másik legfontosabb szolgálati könyv a „Tanterv a magyar királyi honvéd hadapródiskolák számára” volt, amely az intézetben folyó oktatást volt hivatva szabályozni. E szabályzat a katonai intézetek, az oktatás, a nevelés célját akként határozta meg, hogy a növendékeket nemes gondolkodású és szilárd jellemű férfiakká kell nevelni, őket az általános és a hadtudományokba be kell vezetni, megadni számukra azt az alapot, amely hivatásos tisztté válásukhoz szükséges.

Az általános műveltségi tantárgyakat mind a négy évfolyamban oktatni kellett, míg a katonai szakképzés főleg a két felső évfolyamban ment végbe.

A hadapródiskolákban a következő tantárgyakat oktatták:

a) elméleti és grafikai tantárgyak:

vallástan; magyar nyelv; német nyelv; horvát nyelv; francia nyelv; földrajz; történelem; számtan és betűszámtan; mértan; természettan; vegytan; szépírás; szabadkézi rajz; szolgálati szabályzat; gyakorlati szabályzat; hadseregszervezet; fegyver- és lövésügy; tereptan és terepfelvétel; térképábrázolás; harcászat; műszaki oktatás; katonai közigazgatás és katonai ügyirály (22 tantárgy);

b) katonai és testgyakorlatok:

harcászati kiképzés; kiképzés a lövésügyben; gyakorlati oktatás az öltözködés, a felszerelés, a felfegyverzés, a laktanya- és szobarendről; gyakorlatok a távbecslésben, a térképolvasásban, a szabadban és a terepen való tájékozódásban; terepfelvételi gyakorlatok; torna; vívás (9 tantárgy);

c) különös ismeretek és ügyességek:

szolgálati rendszabályok és illemtan; egészségápolás; úszás; tánc; iskolajátékok és korcsolyázás; ének és zene (6 tantárgy; mindösszesen 37 tantárgy).

Ez a szabályzat határozta meg a tanév időbeosztását is, amely eszerint szeptember 17-én kezdődött és a következő év augusztus 18-ig tartott. Az elméleti időszak szeptember 17-től július 15-ig, a gyakorlati időszak július 16-tól augusztus 18-ig terjedt. Az elméleti időszak 2 félévre, téli és nyári félévre tagozódott. A szünidők igen rövidek voltak. A nagy nyári szünidő augusztus 18-tól szeptember 16-ig tartott, a karácsonyi december 23-tól január 2-ig, a húsvéti nagycsütörtöktől a húsvét utáni keddig. Volt farsangi szünet is farsang vasárnapjától hamvazószerdáig. Szünet volt a király születésnapja, névnapja és a katolikus ünnepek. A más felekezetek tagjait ünnepeiken az előadások alól felmentették.

Az elméleti időszak első hetének délelőttjeit az elméleti oktatásokra kellett fordítani, délutánjait pedig az új növendékek első katonai kiképzésére, fegyverek, felszerelési tárgyak berendezésére, használatára és karbantartására, azok tudnivalóira, továbbá a házi- és szolgálati szabályok első oktatására.

A tanterv foglalta össze a nevelőoktatási alapelveket is. Ezen alapelvek végcélját az erkölcsi jellemképzésben szabták meg. „Olyan jellemtulajdonságokat és erkölcsi érzelmeket kívánnak a növendékekben kifejleszteni, melyek mindenkinek díszére válnak, a férfiú értékét megalapítják, a lélekben önfeláldozó érzületet ébresztenek fel és ápolnak, melyre az ifjú harcosnak magasztos hivatáskötelmének betöltésénél múlhatatlanul szüksége van.”

A tanterv a tananyagra vonatkozó elvként határozta meg, hogy „keveset, de ezt alaposan”. Az oktató ügyességének abban kellett megnyilvánulnia: a növendékekkel csak az elemeket, de azt alaposan ismertesse meg. A tanárnak el kellett tudnia választani a szükségeset a kívánatostól: „A tananyag oly módon tagozandó, hogy megfelelő szorgalom mellett még a kevésbé tehetséges növendék is haszonnal követhesse az oktatás menetét. Az iskola végcélja mindenkor a növendékeknek a gyakorlati életre, a háborúra való előkészítése marad. A tanmód ennélfogva, hacsak lehetséges, alkalmazandó legyen, vagyis a tanár az elméleti oktatást szemlélet által előzi meg, ezt nyomban kövesse a gyakorlati alkalmazás.”

A tanterv határozta meg a tananyag számonkérésének módját is. Eszerint: „Arról, hogy a növendékek a tananyag megértésében és elsajátításában minő előmenetelt tettek, a tanár köteles vizsgák útján meggyőződést szerezni. Minden tantárgyból annyi vizsga tartandó, hogy a tanév minden két hónapjára átlag egy vizsgaosztályzat essék. Az elméleti tantárgyaknál öt vizsgaosztályzatból háromnak szóbeli osztályzatnak kell lenni. Vizsgákat az egész osztály jelenlétében a tanórákon kell tartani. Írásbeli vizsgák megtartására több időt fordítani nem szabad, mint amennyi az illető tanárnak oktatási idő képpen megszakítás nélkül rendelkezésére áll.”

Az 1898-ban kiadott tantervet, annak érdekében, hogy a hadapródiskolákat a polgári középiskolákkal egyenjogúsítsák, rövidesen meg kellett változtatni, éspedig úgy, hogy a közműveltségi tantárgyak óraszáma – mely a hadapródiskolákban kevesebb volt – azonos legyen a polgári középiskolákban előírt óraszámokkal. Már az 1900/1901-es tanévtől kezdődően a polgári középiskolák óraszámához igazították az említett tantárgyak óraszámát, s így a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1903-ban a hadapródiskolák évfolyamait egyenjogúsította a polgári középiskolák megfelelő osztályaival, kimondva:

a) aki a m. kir. honvéd hadapródiskola valamelyik osztályát sikerrel elvégezte, a középiskolák bármelyikének megfelelő magasabb osztályba a tantervi különbözetből teendő felvételi vizsgálattal felléphet, ha az illetőnek a törvényes életkora is megvan,

b) aki a hadapródiskola negyedik évfolyamát sikerrel elvégezte, és a törvényes életkort is betöltötte, valamely nyilvános hazai főiskolán a bölcsészeti előtanból osztályvizsgálatot, ennek utána érettségit tehet.

Ezzel megnyílott annak lehetősége is, hogy a hadapródiskola elvégzése után, az oda törekvő növendék a Ludovika Akadémia hallgatója lehessen. Ennek módja az 1904-ben hozott rendelkezés szerint az volt, hogy a honvéd hadapródiskola harmadik évfolyamát legalább igen jó eredménnyel elvégzett növendék jelentkezhetett akadémiai felvételre, de felvétele előtt polgári jellegű középiskolában különbözeti vizsgát kellett tennie.

Ez meglehetősen visszás helyzetet teremtett, mivel a hadapródiskolát végzettek, kevés kivételtől eltekintve, nem juthattak be a Ludovika Akadémiára, ezért a honvédelmi miniszter 1908. december 13-án kelt rendelete kimondta, hogy a hadapródiskolák harmadik évfolyamának legalább igen jó összeredményű elvégzése a Ludovika Akadémiára felléptetéshez megkívánt, igazolt előismeretek szempontjából egyenértékű a hazai középiskolák legmagasabb osztályainak elvégzésével, s felvételi vizsgát csak a Ludovika Akadémia vizsgabizottsága előtt kell tenniük.

Az átalakított tanterv is kisebb változtatáson ment át az 1908-as évben. A legjelentősebb változás abban volt található, hogy újra csoportosították – négy csoportba – a tantárgyakat, előrehelyezve a katonai tantárgyakat.

Ez az átalakított tanterv a tantárgyakat a következők szerint csoportosította:

I. csoport:

1) gyakorlati szabályzat és harctéri szabályzat;

2) szolgálati szabályzat I–III. rész;

3) lőutasítás;

4) gyakorlati kiképzés;

5) szolgálati rendszabályok és illemtan;

6) katonai közigazgatás;

7) katonai ügyirály;

8) jogismeretek;

9) egészségügyi ismeretek;

10) torna;

11) vívás.

II. csoport:

1) harcászat;

2) hadtörténelem;

3) hadseregszervezés;

4) fegyvertan;

5) utász-szolgálat és erődítés;

6) tereptan.

III. csoport: ide tartoztak az idegen nyelvek.

IV. csoport: ebbe a csoportba sorolták a magyar nyelvet és a többi közműveltségi tantárgyat.

Csoporton kívül volt az úszás, a tánc, az ének és zene, az illemtan, az egészségápolás stb.

A hadapródiskolák részére előírt napirend és tanrend rendkívül intenzív és spártai nevelési rendszernek vetette meg az alapját. Reggel 5 órától, az ébresztőtől este 9-ig, a takarodóig kemény, katonás munkát, nagyarányú elméleti és fizikai igénybevételt követelt a növendékektől.

Egy-egy hadapródiskola napi- és tanrendje így nézett ki: 5.00 órakor ébresztő, 5.00–5.40-ig öltözködés, tisztogatás,

5.50-től 6.05-ig hétfőn, szerdán és pénteken csuklógyakorlatok, kedden, csütörtökön és szombaton gyakorlatok fegyverrel. Minden olyan reggeli gyakorlatnál, amelyet puskával tartottak meg, 5 percig célra tartás, célzási és billentyű elcsattantási gyakorlatok voltak.

6.06-tól, illetve 6.10-től ismétlés (az aznapi leckék átnézése).

Az első óra 6.30-tól 7.15-ig tartott, utána 10 perc szünet, majd további két 45 perces tanóra óraszünettel. A harmadik óra után egyórás szünet, mely alatt uzsonnát kaptak a növendékek, orvosi vizsgálaton vettek részt, s megtartották a századkihallgatásokat. A fennmaradó szabadidőt kötelező volt a szabadban eltölteni.

A délelőtti két utolsó órát, 10 perces óraközi szünettel, 10.05-től 11.45-ig tartották meg. Ezt szünet követte, mely alatt megebédeltek a növendékek. A szabadidőt ekkor is a szabadban kellett eltölteni.

A délutáni órák 14.00–17.00 óráig tartottak kedden, csütörtökön és pénteken. Hétfőn, szerdán és pénteken ez idő alatt gyakorlati kiképzés volt.

17.00–18.00 óráig nagy szünet, alatta uzsonna és parancskihirdetés,

18.00–20.00 óráig ismétlés (tanulás a tanteremben),

20.00 órakor vacsora, szabadidő,

21.00 órakor takarodó.

Vasárnap és ünnepnap 6.00 órakor volt ébresztő, délelőtt istentisztelet és kihallgatások, egyéb foglalkozás. A parancskihirdetést követően 14.00 órától kimenő vagy szabadidő.

Az 1897. évi XXIII. törvénycikk rendelkezései teremtették meg a magyar hivatásos tisztképzést, annak alapjait, tették lehetővé, hogy 1902-től évente 274 tiszt, illetve tisztjelölt állhasson pótlásként a honvédség rendelkezésére, továbbá, hogy ezt követően nem volt szükség arra, hogy a hiányokat a közös hadseregből, illetve a tartalékosok ténylegesítéséből pótolja a honvédség. Végül ez a törvény biztosította azt is, hogy a honvédtisztek egyharmad része akadémiát, kétharmad része pedig hadapródiskolát végzett legyen.





A PÉCSI MAGYAR KIRÁLYI HONVÉD HADAPRÓDISKOLA


Az előzőekben említett két hadapródiskola és az egy honvéd főreáliskola felállításának helyéről az 1897. évi XXIII. tc. nem tett említést. A törvény hatályba lépését követő tárgyalások során, egymással versengve, több város neve merült fel, többek között Pécs városáé is. A király végül is 1897. június 6-án a honvédelmi miniszter azon előterjesztését fogadta el, hogy a honvéd katonai főreáliskola székhelye Sopron, a két hadapródiskoláé Nagyvárad és Pécs legyen.

Pécs nem érdemtelenül kapta meg a sok pályázó közül az egyik hadapródiskolát. Ebben az időben Pécsett jelentős nagyságú helyőrség volt. Egy császári és királyi gyalog-, egy honvéd lovasdandár-parancsnokság, egy közös és egy honvéd gyalogezred, továbbá a 8. honvéd huszárezred, valamint a pécsi háziezrednek és az 52. közös gyalogezrednek pótzászlóaljai állomásoztak a városban. Két főiskolájával – Jogakadémia és Hittudományi-akadémia –, fiú- és leány-középiskoláival Magyarország városai között az elsők között állott. Mint püspöki és vármegyei székhely, az ősi kultúrjavak, a vallásosság, valamint a nemzeti szellem hordozója és fellegvára volt. Vasúti összeköttetései kedvezőek, fekvése, a Mecsek lábánál, elsőrendű és egészséges. Sok nagyobb várost megelőzve már 1891-től vízvezetéke volt kitűnő mecseki forrásvízzel.

A város, komoly anyagi áldozatokat is vállalva, nagy örömmel és lelkesedéssel fogadta a javára szóló döntést. A hadapródiskola céljaira Pécs városa a szigeti országút mentén ajánlott fel telkeket. Egy bizottság, melynek szakértő tagja volt az akkor már neves építész, Alpár Ignác, 1897. július 9-én már meg is szemlélte a kijelölt területet (22 katasztrális hold és 96 négyszögöl), melyből végül is a hadapródiskola céljaira ténylegesen 20 katasztrális holdat és 39 négyszögölnyi területet sajátítottak ki és használtak fel.

Az épületegyüttes tervezési feladataival a Honvédelmi Minisztérium a millenniumi történelmi emlékmű zseniális alkotóját, Alpár Ignácot bízta meg. A feladat nem volt könnyű. Az intézet főépületében 400 hadapródnak kellett helyet, éspedig háló- és nappali, valamint előadótermeket biztosítani. Itt kellett elhelyezni az iskolaparancsnokságot, a zászlóalj-parancsnokságot és a századparancsnokságokat is. Itt kapott helyet a gazdasági hivatal, a kápolna, a díszterem, az étterem, a könyvtár, a fizikai és a kémiai előadótermek, a tornaterem, a tiszti és altiszti szobák, az alagsorban pedig az uszoda. Összesen 162 helyiségről kellett a tervezőnek ebben az épületben gondoskodnia.

Ezen kívül tiszti lakóépületet, raktárépületet fogdával, legénységi pavilont, gyengélkedőházat, nyári uszodát, korcsolyapályát, teniszpályákat kellett építeni.

Alpár Ignác ezúttal is remekelni akart. Nem elégedett meg a szokásos tagolással – mint tette azt a Nagyváradon és Sopronban épülő intézeteknél, vagyis a bejárati rész némi előrehozásával és az emeleti részek hangsúlyozásával –, hanem díszes külső ablakkeretekkel eltüntette az úgynevezett kaszárnyastílus egyhangúságát, az épület középső részét és a homlokzati front két szárnyát pedig jelentősen előrehozta. A kapuzatot barokkos keretbe helyezte, két izmos oszlop között a bejárat felett a felirat: „Armis et litteris”.

Garay Lajos m. kir. igazgatótanár (alezredesi rendfokozatnak felelt meg), aki az intézet tanára volt még az én időmben is, „A pécsi magyar királyi honvéd hadapródiskola története” című munkájában így írta le az Alpár Ignác tervezte főépület külsejét: „A kapuzatot barokkos keretbe helyezte két izmos oszlop között, s az oszlopokat összekötő párkányos rész fölé díszes harci jelvényeket helyezett. Az első emelet fölé hármas erkélyt iktatott be oszlopos védőkorláttal. Innen indultak ki a két felső emeletet átfogó korintusi féloszlopok és pilaszterek, hogy félköríves összehajlásuk fölött a díszes homlokzat fölé emeljék az épület állami rendeltetését jelző hatalmas magyar nagycímert, mely mögött és mellett a díszes külsőhöz méltó tagolása van a tetőzetnek is. A homlokzati rész két szárnyán megismétlődnek ugyanezek a motívumok: az ablakok alá helyezett rácskorlát, hatalmas lábazatból kiinduló, két emeletet összefogó pilaszterek, a tetőpárkányzat a Zsolnay-féle vázadíszekkel, a kúpalakú sisakos tetőrészletezések. Ez elemek már nemcsak az egyhangúság megszüntetését célozzák, hanem magasabb ízlés, művészi igények kielégítését jelentik.”

Alpár Ignác ma is szinte hihetetlennek tűnő rövid idő alatt, 1897. augusztus 1-jére elkészült a tervekkel, így a honvédelmi miniszter megbízottja már 1897. augusztus 12-én építési engedélyért folyamodhatott Pécs város törvényhatóságához, kérelméhez mellékelve 18 db tervrajzot. Pécs város az építési engedélyt napokon belül megadta, s még ugyanazon a napon, 1897. augusztus 16-án a kivitelezési munkák teljes erővel megindultak.

Ötödik hete folyt már a munka, a földmunkákat elvégezték s a falazásnál tartottak, amikor a munkások egy része sztrájkba lépett, mert az építési vállalkozó a magasabb bér mellett nagyobb teljesítményt követelt. Az építkezés körüli zavarokat, a vállalkozó és a munkások közötti ellentéteket végül is Baranya vármegye főispánja, báró Fejérváry Imre fellépése és közvetítése oldotta meg. Ötnapi zavar után zökkenőmentesen folyt tovább a munka.

A falak felépítését követően a szokásos bokrétaünnepélyt 1897. november 27-én tartották meg. Az építkezésen több mint 1000 ember dolgozott. Az épület belső munkálataival 1898. augusztus végére készültek el. Az épületegyüttest, egybekötve a világítási próbával, 1898. augusztus 27-én, egy szombati napon este ünnepélyesen adták át a honvédelmi miniszter képviseletében megjelent Láner Győző altábornagynak. Az átadáskor az épületben 1100 villanykörte égett, s mint az egykori helyi újság írta: „az impozáns épülettömb igazán tündéries látványt nyújtott”.


Alpár Ignác
A gimnáziumi érettségi után kőművesinas, majd Hauszman Alajos építész irodájában dolgozik.
Berlinben a Bauakademien tanul. Később Hauszman Alajos és Steidl Imre tanszékén egyetemi tanársegéd.
Önálló irodát alapít. Mintegy 140 épületet tervez, épít. Köztük van a Tőzsdepalota (ma az MTV épülete),
a Magyar Nemzeti Bank épülete, a Millenniumi Emlékmű, a pécsi és a nagyváradi hadapródiskolák,
a soproni katonai főreáliskola épületei.


Időközben a király Gödöllőn, 1898. évi május 24-én kelt legfelsőbb elhatározásával kinevezte a pécsi M. kir. honvéd hadapródiskola első parancsnokául Sorsich Béla őrnagyot, aki kinevezésének időpontjában a kassai 9. honvéd gyalogezred 1. zászlóaljának és a 27. népfölkelő járásnak volt a parancsnoka.

Sorsich Béla 1860. április 17-én született, katonai pályáját 1875-ben kezdte a brünni hadapródiskola növendékeként, ahol 1877-ben tett záróvizsgát. Szolgálatát a 25. közös vadászzászlóaljnál kezdte, előbb hadapród tiszthelyettesként, majd hadnaggyá léptették elő. A 44. gyalogezred kötelékében részt vett Bosznia okkupációjában. Ezt követően különböző magyarországi alakulatoknál szolgált, majd 1883-tól a budapesti közös hadapródiskolához osztották be állandó tanárként. 1890-ig a bécsújhelyi (Wienerneustadt) katonai akadémia magyar nyelvet oktató tanára és alantos tiszt volt. Ezt újabb csapatszolgálat követte. A honvédség kötelékébe 1895-ben lépett át mint törzstiszti vizsgát tett I. osztályú százados. Jó tornász, vívó és úszó volt, négy nyelven (magyarul, németül, olaszul és franciául) beszélt. Öt évig volt a pécsi M. kir. honvéd hadapródiskola parancsnoka. Nevéhez fűződik az intézet berendezése és munkamenetének elindítása.

A Szervi Határozmányok meghatározta a pécsi hadapródiskola létszámát is: 1 parancsnok, 3 főnyi kezelőszemélyzet, 18 tan- és nevelőszemély, 1 egyházi tanár, 1 ezredorvos, 1 törzsőrmester, 10 őrmester, 5 szakaszvezető vagy tizedes, 70 háziszolga, 3 dobos, 3 kürtös, 24 tisztiszolga és 400 hadapródiskolai növendék. Később, 1901-ben a létszámot 3 tan- és nevelőszeméllyel, 1 vívómesterrel, továbbá 1 szakaszvezetővel, 7 háziszolgával és 3 tisztiszolgával növelték.

Midőn Sorsich Béla őrnagy az intézethez 1898. július elején bevonult, még folyt az építkezés, és a belső szerelési munkákat végezték. Amikor augusztus 27-én a hivatalos szemle és a világítási próba után a kész épületet átvette, a tanári kar és a parancsnoki törzs már készen állott, de az épület még üres, bútorozatlan volt. Reá várt a feladat, hogy az október elején, az első tanévvel meginduló hadapródiskolát az első 100 növendék részére berendezze és az oktatáshoz, valamint a kiképzéshez szükséges felszereléssel ellássa.

A hadapródiskola megnyitását eredetileg nagy, országos ünnepség keretében tervezték. Az újságok szerint maga a király is eljött volna Pécsre. A szép tervet azonban meghiúsította Genfben egy Luccheni nevű olasz anarchista és tőre: Erzsébet királyné életét 1898. szeptember 10-én gyilkos merénylet oltotta ki. A megdöbbentő haláleset az egész országot gyászba borította, ezért a hadapródiskolát, és annak első iskolaévét is, 1898. október 4-én – a király névünnepén, de a gyász miatt, a nyilvánosság kizárásával – nyitották meg.

A honvédelmi miniszter képviseletében Kránitz János altábornagy, a székesfehérvári 5. honvédkerület parancsnoka vett részt a megnyitáson. Az ünnepség tábori misével kezdődött, melyet a főépület előtti térségen a hadapródiskola lelkésze, Kozári Gyula celebrált. A vármegye képviseletében báró Fejérváry Imre főispán, Pécs város képviseletében Majorossy Imre polgármester jelent meg az ünnepségen. Az említetteken kívül a megnyitó ünnepségen csak a katonaság vett részt. Az oltár két oldalán állottak a kivezényelt csapatok: a honvéd gyalogságtól egy díszbe öltözött félzászlóalj, a honvéd huszároktól egy ugyancsak díszbe öltözött huszárszakasz, valamint teljes díszben a hadapródiskola első növendékei.

I. Ferenc József király főépület előtt álló szobrát is az ünnepség keretében leplezték le. Kránitz altábornagy a következő beszédet intézte a hadapródiskola növendékeihez:

„A honvédelmi miniszter őnagyméltóságának parancsára megjelentem Önök előtt, hogy az ő császári és apostoli felsége által legkegyelmesebben szentesített 1897. évi 23. törvénycikk alapján itt létesített honvéd hadapródiskolát megnyissam.

Amidőn ezen parancsnak örömtelt szívvel megfelelnék, elsősorban Önökhöz fordulok ifjú vitézek, kik azon szerencsében részesülnek, hogy első növendékei lehetnek ezen szép intézetnek. Üdvözlöm Önöket a katonai pályára lépésük ezen pillanatában Ez a pálya az, amelyre a nemzet legjobb és legnemesebb ifjainak vágyakozni kell, mert ezen a pályán jutnak kiválóan érvényre mindazon erények, amelyek a nemes férfiút jellemzik, és tiszteltté teszik, ez a pálya az, amely a szellem, a test és a jellem teljes épségét, ezen egyéni kvalitások mindegyikének folytonos, tökéletes egyensúlyát megkövetelik.

Nehéz ezen a pályán haladni, mely szakadatlan komoly és fáradságos munkát, teljes önmegtagadást, áldozatkészséget igényel, amely nem nyújt anyagi előnyöket, sőt, egy egész élet nélkülözéseit követeli tőlünk, és mégis talán épp ezért tekintjük oly szépnek, oly vonzónak. De lehet-e szebb, magasztosabb életcélja egy férfinek, mint védőpajzsa, védőkarja lenni szeretett hazájának, szeretett királyának?

Ismétlem tehát, üdvözlöm Önöket ifjú barátaim a katonai pályára lépésükkor. Az itteni tanulmányi időt használják fel szorgalmasan, hogy minél képzettebb tisztek váljanak idővel Önökből. Edzzék testüket és jellemüket, tartsák szemük előtt, hogy a valódi katona mindig egyszerű, természetes, szerény, és véssék be kiirthatatlanul ifjú szíveikbe, hogy a katona legdrágább kincse a becsület. Mindent nélkülözhet a világon, csak ezt az egyet nem. Enélkül nem élhet, enélkül még a halálban sem nyer megnyugvást. Őrizzék meg tehát e kincset lelkük utolsó lehelletéig.

Ön pedig, őrnagy úr, mint az iskolának parancsnoka, és Önök Uraim, mint tanárai ezen intézetnek, meg vagyok győződve, hogy átérezve nemes feladatuk fontosságát, szokott kötelességérzettel és szívük egész melegével fogják vezetni ezen derék ifjak erkölcsi nevelését, szellemi és értelmi fejlődését. A szülő szeretete és a katona hajthatatlan következetessége és szigor párosuljon nevelői és tanári működésükben, mert csak az a tiszt képes komoly és vészteljes pillanatokban csapatvezetői nehéz feladatának megfelelni, kinél az ész és a szív egyenlő arányban ki van fejlődve.

És most ezen ünnepélyes pillanatban emeljük fel tekintetünket, és forduljunk keblünk mély érzületével nemzetünk jóságos atyjához, a mi legfelsőbb Hadurunkhoz, I. Ferenc József ő császári és apostoli királyi felségéhez, kinek a magyar királyi honvédség létét és felvirágzását köszöni, és ki ezen intézmények iránt táplált bizalmának és szeretetének ismét újabb tanújelét adta azzal, hogy ezen hadapródiskola felállítását legkegyelmesebben engedélyezni méltóztatott.

Törhetetlen hűség, szeretet és ragaszkodás legfelsőbb Hadurunkhoz, királyunkhoz: ez a jelszó az, mely a fegyveres erő minden részét egybefoglalja, mely minden cselekedetünknek kútforrása. Ezen jelszó alatt induljon meg az intézet munkája is, és ez a jelszó vezéreljen benneteket egész katonai életeteken át.

És ha fáradalmas munkátok alatt erőtök lankadni kezdene, ha néha-néha kétely támadna lelketekben, vajon meg tudtok-e küzdeni a feladatok nehézségeivel, akkor tekintsetek fel erre a mellszoborra, dicső királyunk és hadurunk szobrára, ez a szobor majd megtanít benneteket arra, hogy miként kell az élet viszontagságaival megküzdeni, vagy minő varázserőt ad a léleknek az igaz kötelességérzet.

A pécsi magyar királyi honvéd hadapródiskolát ezennel megnyitottnak jelentem ki.”

Ilyen előzmények után hirdette a második világháború végéig Pécsett, a Szigeti országút 100. szám alatti épületcsoport főépületének előcsarnokában a márványtábla, hogy a pécsi M. kir. honvéd hadapródiskola épülete:

„I. Ferencz József ausztriai császár és Magyarország apostoli királyságának dicsőséges uralkodása alatt losonczi báró Bánffy Dezső miniszterelnöksége és komlós-keresztesi báró Fejérváry Géza honvédelmi minisztersége idejében épült az 1897–98. években.”

A hadapródiskola megnyitása Pécs városát a magyar szellemiség új tűzhelyével, Pécs kultúráját új színnel, Pécs társadalmi életét új és rokonszenves típussal, a világoskék nadrágos, sötétkék zubbonyos honvéd hadapródokkal gazdagította. A város szeretettel fogadta szívébe az új iskola tanári karát és növendékeit, amit mi sem mutat jobban, mint az, hogy a hadapródiskola építésétől, majd megnyitásától kezdve a helyi lapok a legélénkebb figyelemmel kísérték az intézet életének minden megnyilvánulását, s arról mindig részletesen és nagy megértéssel hoztak beszámolót. Az egyik helyi lap például teljes egészében leközölte az iskolába felvett első száz növendék nevét annak feltüntetésével, honnan jöttek, s mik a szüleik. Meg akarták örökíteni azt, kik voltak az intézet első növendékei.

Pécs városa lakosságának lelkesedését kiváltotta az is, hogy mint a magyar közvélemény általában, úgy az itteni társadalom is ez eddig – nem is ok nélkül – a közös hadseregben a Monarchia másik állama túlsúlyának érvényesülését látta. A közös kaszárnyákban a fekete-sárga szín, a kétfejű sasos címer, a német nyelvű vezényszó és szolgálati nyelv mind-mind az osztrák felsőbbrendűséget jelképezte. Rendkívüli élmény volt tehát a pécsi polgároknak és különösen az intézetet megtekintő újságíróknak a nemzetiszín zászló, a magyar címer, a magyar ruházat, s az, hogy a falakon magyar nyelvű felíratok köszöntötték őket. Nagy szó volt mindez akkor, a századforduló előestéjén, amikor a katonai kérdés a magyar politika központi problémája volt. A hazafias magyar közönség nem szívesen hallgatta már magyar földön a „Gotterhalte” császári himnusz dallamait.

A pécsi hadapródiskolában tehát megkezdődött az első tanév, amely viszonylag csendes, de annál hatékonyabb volt.

Színesítette az első tanévet az iskola kápolnájának 1898. november 20-i, Hettyey Sámuel megyéspüspök által celebrált felszentelése. Ebben az időben még rendelet szabta meg, hogy a mise után, váltakozva, egyik vasárnap a „Gotterhaltét”, másik vasárnap a Hoffer-féle „Királyhimnuszt” kellett énekelni.

Az első tanév 1899. július 19-én fejeződött be. A záróvizsgát a honvéd kerületi parancsnok, Zurna tábornok jelenlétében tartották meg.

A következő tanévet is a szorgos és eredményes munka jellemezte. A katonai kiképzés egyike volt azon foglalkozásoknak, amely a növendékek és az oktatótisztek számára is egyaránt fáradságos, de igen népszerű és kedves tevékenység volt – különösen a terepfelvételi gyakorlatok. Kedvelték a növendékek, mert ha rövid időre is, de kikerültek az intézeti zártságból, és közvetlen érintkezésbe kerültek a szabad természettel és a Pécs környéki emberekkel. A terepgyakorlatok alatt ugyanis a környező falvakban voltak a növendékek elszállásolva. Az utasítás szerint egy-egy tanévben 36 félnapot kellett ilyen gyakorlattal eltölteni.

Az 1901/1902. tanév nagy eseménye volt a király, I. Ferenc József 1901. szeptember 18-i szemléje, melyet a közelben folyt hadgyakorlat keretében ejtett meg. A király fogadásakor az elsőéves növendékek között sorakozott Magyarország későbbi honvédelmi minisztere, majd miniszterelnöke, jákfai Gömbös Gyula, a negyedévesek között pedig Gömbös Gyula növendéki szakaszparancsnoka, a tanév végén hadapród tiszthelyettessé felavatott Sztójay (Stojákovics) Döme, az 1930-as években berlini követünk, majd az 1944. március 19-i német megszállás után – a németek kívánságára – Magyarország miniszterelnöke. Ez volt egyébként az első olyan tanév, amely már a teljes négy évfolyammal indult és fejeződött be.

Ebben a tanévben 1902. augusztus 18-án, a király születésnapján volt az első hadapród tiszthelyettesi avatás is, melynek során az intézeti gyakorlótéren megjelent meghívottak előtt felsorakoztak, most már tiszthelyettesi díszegyenruhájukban, az avatandó IV., valamint a többi évfolyam növendékei.

Sorsich parancsnok rövid beszéde után Riffl Sándor főhadnagy, a segédtiszt helyettese – a későbbi iskolaparancsnok (1916–1919) – ismertette a katonai Btk. 1. és 5. §-át, melyek meghatározták, milyen büntetésben részesül az, aki a gyávaság vagy a felső hatalom elleni engedetlenség bűntettét követi el, majd felolvasta a hadapród tiszthelyettesi kinevező okmányokat, közölve azt is, hogy kit melyik ezred kötelékébe osztottak be. Ezt követte az avatottak ünnepélyes eskütétele.

A következő, 1902/1903. tanév minden különösebb esemény nélkül kezdődött, s így telt el az első félév is. A tanév második felében azonban országos érdeklődést és vitát kiváltó esemény történt. Ebben az időben ugyanis egyre magasabbra csapó hullámok politikai vihara rázta már a nemzet testét. Ezek a hullámok egyszer-egyszer átcsaptak az intézet falain is. 1903. március 15-én a katolikus mise alkalmával a növendékek nem voltak hajlandók elénekelni a „Gotterhaltét”. Ebből országos ügy lett. Az újságok sokat írtak a „Gotterhalte-esetről”, a képviselőházban interpellációk hangzottak el, melyekre a honvédelmi miniszternek kellett válaszolnia.

Végül is az esetet irányító két negyedéves növendék jelképes „fenyítésben” részesült, a nagyváradi hadapródiskolába helyezték át őket, de még ugyanebben a tanévben, az év végén mindkettőjüket hadapród tiszthelyettessé felavatták.

A következő tanévben új parancsnok, lovag Sypniewski György elsőosztályú százados került a hadapródiskola élére. E kiváló katona lengyeles neve ellenére igaz magyarnak vallotta és érezte magát. Magyarságára mi sem jellemzőbb, mint amidőn Jókai Mór 1905. május 5-én este meghalt, másnap az iskola gyakorlóterén a növendéki zászlóalj elé állt, „Vigyázzt” vezényelt, és emelt hangon jelentette be: „Jókai meghalt, növendéki zászlóalj imához!”

Az új parancsnok első tanéve sem múlt el problémamentesen. Az 1903/1904. évi július 9-i tanévzáró tornaünnepségen a horvát növendékek tagadták meg a magyar himnusz eléneklését. Ez is országos üggyé vált. A vizsgálat eredményeként a honvédelmi miniszter hat horvát nemzetiségű növendéket eltávolított az intézetből, a következő tanévben pedig a magyar kormány határozatára a hadapródiskolában horvát osztályokat állítottak fel, amelyekben a horvát anyanyelvű növendékek 50-50%-ban magyar és horvát nyelven tanulhattak. Ezzel a horvátkérdés méregfogát sikerült kihúzni. (Ebben az időszakban volt a pécsi hadapródiskola növendéke a neves horvát író, Miroslav Krleza is).

Az 1904/1905. tanév végén Sypniewski György iskolaparancsnok tiszte alóli felmentését kérte, melyet teljesítettek is.

Új parancsnoknak 1905. szeptember 1-jétől Nónay Dezső őrnagyot nevezték ki, aki hat éven át, 1911 szeptemberéig volt a hadapródiskola parancsnoka.

Az 1905/1906. tanév végén avatták hadapród tiszthelyettessé a m. kir. honvédség egyik leendő vezérkari főnökét, a tragikus véget ért Szombathelyi (Knausz) Ferenc későbbi vezérezredest is.

Nónay – mint vérbeli katona – nagy figyelemmel kísérte az 1904–1905. évi orosz–japán háborút, eseményeit feldolgozta. Mindezek hatására és bemutatására hozta létre a hadapródiskolában az ún. „japán szobát”, melyet 1908-ban Massataro Fukido ezredes, a bécsi japán katonai attasé, majd 1911 júniusában egy tíz tagból álló, Yamaguchi Katsu vezérőrnagy vezette katonai küldöttség is megtekintett. Sajnálatos, hogy ezt a gyűjteményt a szerbek 1921-ben, megszállásuk végeztével – akárcsak az iskola többi felszerelését – magukkal vitték.

Nónay Dezső parancsnokságának ideje egybeesett Schnetzer Ferenc vezérkari ezredesnek, a Honvédelmi Minisztérium 11. Ügyosztálya vezetőjének azzal a munkájával, amely többek között kiterjedt a hadapródiskolák fejlesztésére is.

A honvéd hadapródiskolák addigi működésének tapasztalatai alapján az iskolák működését meghatározó eredeti elvek fejlesztésre, kibővítésre, revízióra szorultak. Ezen kívül tiszti túltermelés is mutatkozott.

Ez utóbbi eredménye volt, hogy az 1907-es esztendőt követően a hadapródiskolákba felveendők létszámát mintegy negyedével csökkentették, ugyanakkor Schnetzer reformja nyomán jelentős szellemi átformálódás ment végbe, intenzív nevelési és oktatási rend alakult ki.

Nónay Dezsőt a parancsnoki székben a király által 1911. augusztus 31-étől előbb ideiglenesen, majd véglegesen kinevezett Csermák Mihály őrnagy követte.

Az 1863. június 9-én Baján született Csermák Mihály hét testvér között a harmadik gyermek volt. A gimnázium elvégzése után, 1878-ban felvették a pozsonyi hadapródiskolába, melyet rangelsőként végzett el, s 1882. augusztus 18-án hadapród tiszthelyettessé felavatva, az 52. közös gyalogezredhez osztották be. Hadnaggyá, majd 1889-ben főhadnaggyá léptették elő. Közben elvégezte a gyalogtiszti lovaglótanfolyamot, valamint a hadtest-tisztiiskolát, továbbá a brucki lövésziskolát. 1895-ben századparancsnoki beosztást kapott, a következő évben pedig másodosztályú századossá léptették elő.

A honvédséghez 1899. október 1-jén helyezték át, a soproni 18. honvéd gyalogezredhez osztották be, s november 1-jével már elsőosztályú százados. A pécsi hadapródiskolához 1900. szeptember 1-jén helyezték át, ahol 1904. augusztus 31-ig mint századparancsnok a fegyver- és lövésügy, a német nyelv és a gyakorlati szabályzat tanáraként teljesített szolgálatot. Csermák 1904. szeptember 1-jétől visszakerült ezredéhez, elvégezte a törzstiszti tanfolyamot. Ezt követően 1905. május 11-től a trencséni 15., 1906. december 10-től pedig a szegedi 5. honvéd gyalogezredhez helyezték át, előbb századparancsnoki, később zászlóaljparancsnoki beosztásba. 1907. április 1-jétől a 2. honvéd kerületi tisztiiskola harcászattanára, 1908. május 1-jétől őrnagy, 1911. szeptember 8-tól a pécsi hadapródiskola parancsnoka.

Csermák Mihály 1914. július végéig, a világháború kitöréséig volt az iskola parancsnoka, ekkor mint a marosvásárhelyi 22. honvéd gyalogezred parancsnokát a frontra vezényelték, ahol 1914-ben hősi halált halt.

Csermák parancsnoksága idején, 1912. október 28-án zajlott le az első növendéki találkozó, amikor is az 1902-ben avatott hadapród tiszthelyettesek közül 29-en jöttek össze. A találkozón megjelent az iskola első parancsnoka, Sorsich Béla tábornok, honvéd dandárparancsnok is.

Az 1903-ban felavatottak 1913. szeptember 9-én tartották meg 10 éves találkozójukat, melyen 25 volt növendék, az iskola első parancsnoka és több egykori tanár jelent meg.

Elkövetkezett az 1914-es esztendő: kitört az első világháború. Erről vitéz Variházy (Braun) Oszkár, aki akkor harmadéves hadapródiskolai növendék volt, visszaemlékezésében így emlékezik meg: „1914. június 28-át írtunk. Vasárnap volt. Az elméleti évnek vége, a következő napra készültünk, az iskola nagy évzáró ünnepélyére. Az udvar útjai körül fellobogózva, virág- és lombfüzéreket aggattak még vasárnap délután is. Horvát honvédek, sapkájukon H.I. betűkkel, padlóviasszal fényesítették a nagy aszfalt tenniszpályát, amelyiken holnap az egész gyönyörű Nagymagyarország annyi sok szép leánya fogja tönkrekeringőzni pici cipellőit. Az udvar északi részén, a kórház előtt nagy falépítmény, most szerelik rá a görögtüzet, ami holnap gyönyörű színekben égve lángbetűkkel fogja üdvözölni a hatalmas vendégsereget: Isten hozott.

Kémia- és fizika-tanárunk, Saághy százados talán most is fennül az uszoda feletti toronyban és az utolsó rakétáit töltögeti, melyek holnap az egész városnak hirdetni fogják a pécsi honvéd hadapródiskola nagy ünnepét.

Meleg nyári délután, ragyogó tiszta ég, csendes nyugalom, édes béke.

Mi, már azok, akik nem mentünk ki a városba, lenn a sportpálya hűs fái alatt heverésztünk a fűben, és csendesen tervezgettünk: holnap! Igen holnap, amikor a mord vezényszavakhoz szokott tér annyi sok szép leány kacajától lesz hangos, amikor majd alkalmunk lesz bemutatni, hogy a sport, az atlétika és a torna minden ágazatában mit tudunk, amikor vidám zene, csapongó és gondtalan jókedv váltja fel az egész évi komoly munkát egy rövid, röpke napra. Együtt voltunk valamennyien, erősen, fiatalon, úgyszólván gyermekkorban, gondtalanul, vidáman. A távolabbi jövő nem érdekelt bennünket, minden gondolatunk csak a holnapé!

Pedig akkor már eldörrent egy revolver, a nagy világégés első hősi halottai csendesen kiterítve feküdtek Sarajevóban. Délután négy óra lehetett. Tervezgetés közben lustán sodorgattuk a cigarettát a kantinban vásárolt negyvenesből, amikor kimenőruhában, verejtéktől csapzott hajjal, magából kikelve futott felénk egyik bajtársunk, és már messziről kiáltja: – Fiúk, meggyilkolták a trónörököst!… Rossz tréfa ez olyankor, amikor a növendék szép álmokat szövöget. Ő azonban erősítgeti, hogy most jön a városból, és egész Pécs tele van már a hírrel.

Izgatott vitatkozás közben, de új híreket szerzendő indultunk meg a főépület felé, ahová egyébként tilos volt mennünk. De ki törődik most ezzel? És amikor az épület sarkánál befordultunk, akkor hullott le a homlokzatról a fekete gyászlepel. Néma döbbenettel, elszorult szívvel, sápadtan eszméltünk rá a bizonyosságra. Talán ez a pillanat volt az, amelyik gyermekből férfivá érlelt bennünket. Kemény tekintettel egymásra nézve, ökölbe szorított kézzel, szinte egyszerre szólaltunk meg: – Fiúk, ez háború!”

A negyedéveseket augusztus 1-jén, a harmadéveseket október 15-én felavatták. A harctereken volt már szüksége rájuk a hazának.

Alig zajlottak le a rendkívüli avatásokkal járó ünnepségek és izgalmak, máris újabb esemény történt az intézetben. A pécsi M. kir. honvéd hadapródiskola növendéki állománya megkétszereződött. A nagyváradi M. kir. honvéd hadapródiskola épületét ugyanis hadikórháznak engedték át, a nagyváradi hadapród növendékeket pedig Pécsre telepítették. 1914. november 11-től 1916. július 1-jéig élvezték Pécs város és a pécsi hadapródiskola vendégszeretetét.

A hadapródiskola addigi nyugodt életébe nagy erővel nyúlt bele a háború. Az iskola akkori parancsnokát, Csermák Mihály alezredest (1911–1914) a marosvásárhelyi 22. honvéd gyalogezred parancsnokává nevezték ki. Helyébe az intézet élére előbb – szinte csak pár napra – Tóth Sándor őrnagy jött Kőszegről, ahol a soproni 18. honvéd gyalogezred III. zászlóaljának volt a parancsnoka. Tóth őrnagyot már augusztusban, röviddel a július 28-án Szerbiának átadott hadüzenet után visszavezényelték zászlóaljához. Az intézet élére Petrás Miklós helyi alkalmazású alezredes lépett (1914–1917).

1916. november 21-én Bécsben meghalt a király, I. Ferenc József. A szigeti gyakorlótéren 1916. november 23-án megtartott gyászistentisztelet után Pécs helyőrsége, a hadapródiskola is, letette az esküt az új királyra, IV. Károlyra.

Ferenc József bécsi, november 30-i temetésén Riffl Sándor őrnagy vezetésével tiszti és hat növendékből álló küldöttség képviselte a pécsi hadapródiskolát. Riffl őrnagy 1916. december 17-én a betegeskedő Petrás alezredestől átvette az iskolaparancsnokságot, a király pedig 1917. január 8-ával véglegesen kinevezte a hadapródiskola parancsnokává.

Az iskola nehézségeit növelte, hogy a tiszti- és tanári kar túlnyomó részét harctéri szolgálatra vezényelték. A megnövekedett feladatokat csökkentett létszámú tisztikarral – köztük tartalékosokkal és népfelkelőkkel – kellett megoldani. Mindezen nehézségek ellenére a hadapródiskolai növendékek képzése a mindenkori tanterv szerint, lényegében zavartalanul folyt. Ilyen körülmények között érkezett el az intézet a kritikus 1918-as esztendőhöz. A hadapródiskolának Pécs város lakosságával mindig jó és szoros volt a kapcsolata. A nehéz és nélkülözésekkel teli időkben az iskola a bizalom és remény Fárosza akart maradni nemcsak befelé, hanem kifelé, a város lakossága felé is. Ezért 1918. március 17-én az intézet önképzőköre kabarét rendezett, majd május 9-én, Zita királyné születésnapján díszes ünnepséget tartottak. Mindkét rendezvényre hivatalos volt a város minden ismert családja. A meghívottak, a háborús idők ellenére, jól mulattak, kellemes emlékekkel távoztak az intézetből.

Az I. világháborút követő nagy összeomlás azonban a pécsi honvéd hadapródiskolát sem kímélte, azt az iskolát, ahonnan több száz, a honvédtiszti pályát élethivatásul választott ifjú indult ki az életbe, hogy hazáját, ha kell, élete feláldozásával is szolgálja.

Ebben az évben nem volt tisztavatás. Nem volt már tiszthiány! Szeptemberben még megtartották az I. évfolyambeliek felvételi vizsgáit, aztán már olyan események következtek be, amelyek előre sejtetni engedték, hogy a nagy világégésből nem sok szerencsével kerülünk ki. Szeptember végén összeomlott a bolgár front. Életbe lépett a cenzúra, bezárták az iskolákat, és nagy erővel kitört a spanyolnáthajárvány. A hadapródiskola tartotta magát, még biztosan állt a város szélén. Bízott a magyar jövőben, és terveket kovácsolt. A hadapródiskola 1918. október 28-án még felhívást tett közzé, hogy megvalósítsa tervét: emléket állítani a hadapródiskola hősi halottainak. A terv már nem valósulhatott meg, október 31-én kitört a forradalom, s akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna a még megmaradó és rendelkezésre álló erők összefogására, a fejetlenség lett úrrá. A katonai egységek legénysége, a forradalom jelszavainak hatására – „Nem akarok katonát látni”, mondta a hadügyminiszter – otthagyta csapattestét, és hazatávoztak Pécs városából is. Ezután már az intézetben – az eltávozott legénységi állomány helyett – minden szolgálatot a növendékek láttak el.


V. Károly király
A legfelsőbb Hadúr (1916–1918) magyar honvéd tábornoki díszben


Pécs város állomásparancsnoksága – szükségből – bevonta a hadapródiskola növendékeit az őr- és biztonsági járőrszolgálatba. A forradalom és az összeomlás e tragikus napjaiban a hadapródiskola szilárd szigetként állott a rendfenntartás szolgálatában.

A horvát növendékek november 3-án Zágrábba távoztak, ahol már korábban kimondták Horvátország teljes elszakadását Magyarországtól. A magyar növendékek maradtak. Érezték, hogy e válságos napokban a magyar hazának kétszeresen szüksége lehet rájuk.

November 11-én villámcsapásként érte a várost a budapesti kormány távirata, melyben utasította a pécsi Nemzeti Tanácsot és Pécs városának karhatalmi parancsnokát, hogy a fegyverszüneti feltételek értelmében kezdjék meg haladéktalanul Pécs katonai kiürítését. A kapott utasítás szerint 8 nap állott a kiürítés végrehajtására, de a szerbek már négy nap múlva, 1918. november 14-én megszállták Pécset. A kiürítési parancsban a hadapródiskola külön megnevezve nem volt, Riffl Sándor alezredes, az iskola parancsnoka (1917–1919) ezért az intézet kiürítéséről nem rendelkezett. A szerb megszállás után a hadapródiskola természetesen nem működhetett, Riffl Sándor azonban, aki továbbra is kapcsolatot tudott teremteni a magyar hadügyminisztériummal, s vele egyetértésben a hadapródiskolát állami főreáliskolává alakította át. A parancsnok az eltávozott tényleges tisztek helyett polgári tanárokat vont be a tanításba. Az iskola új neve: „Szigeti Országúti Állami Főreáliskola”. Riffl parancsnok mint adminisztratív vezető a háttérből irányította az iskolát, az intézet névleges igazgatója dr. Simon Béla nyugalmazott állami reáliskolai tanár volt. A hadapródiskolát a főreáliskola internátusaként kezelték. Így sem lehetett sokáig fenntartani az iskolát. A Pécs városát megszálló szerb katonaság parancsnoka és Pandurovits szerb főispán már előbb szemet vethettek a gyönyörű épületekre és azok rendkívül gazdag felszereltségére. Bizonyára elhatározhatták már, hogy azt a 400 ifjút, akik ott benn, az iskola falain belül, szívükben a magyarság sorsa felett érzett keserűséggel ugyan, de folytatták tanulmányaikat, szélnek eresztik, és az intézetet minden értékével együtt birtokukba veszik. Az okot könnyen megtalálták, ennek alapján a szerb katonai parancsnok 1919. március 4-én parancsot adott ki: az iskolát 36 órán belül ürítsék ki, az épületeket minden felszerelésével együtt részükre adják át! A növendékek 1919. március 6-án, szerb őrök sorfala között vonultak ki a vasútállomásra, majd bevagoníroztak a szerbek által rendelkezésükre bocsátott különvonatba, hogy azzal magyar területre – a megcsonkított Magyarországra – mehessenek. Így szűnt meg – huszonegy évi fennállás után – a pécsi M. kir. honvéd hadapródiskola!

A pécsi M. kir. honvéd hadapródiskolában 1902 és 1908 között 539 növendéket avattak hadapród tiszthelyettessé, ezt követően 1909 és 1917 között további 583 növendéket zászlóssá. Az iskola összesen 1122 fiatal hivatásos tisztet adott a honvédségnek. Közülük az I. világháborúban 141-en haltak hősi halált (12,6%). Hősi halált halt a békeévek utolsó iskolaparancsnoka, Csermák Mihály ezredes és az intézet tíz nevelőtanára is. Akiket pedig megkímélt a világháború vihara, közülük többen a két világháború közötti honvédség vezetői és tábornokai lettek, mások közéletünkben töltöttek be fontos pozíciókat.

A pécsi M. kir. honvéd hadapródiskolának huszonegy éves fennállása alatt egymást követően hat parancsnoka volt, akiknek neve nem merülhet a feledés homályába a mai olvasók előtt sem.

Ők: Sorsich Béla őrnagy, majd alezredes (1898–1903), lovag Sypnievszky György százados (1903–1905), Nónay Dezső őrnagy, később alezredes, ezredes (1905–1911), Csermák Mihály őrnagy, majd alezredes (1911–1914), Petrás Miklós alezredes (1914–1917), Riffl Sándor őrnagy, utóbb alezredes (1917–1919).

Az idegen katonai megszállás és a kitört forradalom zavaros időszakában a volt katonaiskolák növendékeit átmenetileg a „Hajmáskéri Katonai Táborba” gyűjtötték össze. A parancsnoki teendőket Kovács Ernő alezredes látta el, akinek utódja Glock Tivadar alezredes volt. Az 1918/1919. tanévben új parancsnok, Krajlovic Oszkár őrnagy vette át az iskola vezetését. A kommunizmus, a Magyar Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-jei bukása után a bevonuló román csapatok az intézet tanárait internálták, ezért az iskola újjászervezésére csak a román csapatok 1919. október 5-i kivonulása után kerülhetett sor.

Az iskola „Hajmáskéri Magyar Katonai Főreáliskola” néven 1919. október 11-én kezdte meg működését Kovács József alezredes iskolaparancsnokká történt kinevezésével.

A régi katonaiskolák roncsaiból létrejött új iskolában a munka és az oktatás nagy lelkesedéssel indult. Szerte az országban még a fegyelmezetlenség és a munkakerülés burjánzott. Itt a megértés, a megbecsülés és a szeretet egybeforrasztotta a parancsnokot és a tanári kart, ami természetesen a növendékekre sem volt hatástalan. Alig kezdődött meg azonban a rendszeres munka, az iskolának költöznie kellett, mert helyére más szervezetnek volt szüksége.

A Honvédelmi Minisztérium az iskola új otthonául a győri Ágyúgyárat jelölte ki, ahol az iskola 1920. március 6-tól „Győri m. kir. Katonai Főreáliskola” néven működött tovább. Győrött bőséges helye volt az iskolának. Az egyes osztályok a mosdóhelyiségekben kaptak elhelyezést, míg a hálóterem a lemezhengerlő műhelyben kapott helyet. Ez utóbbi oly nagy volt, hogy a 360 növendék ágyastól is alig volt észrevehető benne. Ebben az évben, márciusban rendkívüli hideg volt, ami nagyon megnehezítette a növendékek oktatását, mert fűteni nem lehetett, a telep eredetileg légfűtésre volt berendezve. Szinte a csodával határos, hogy e sok akadályt és nehézséget leküzdve, mégis sikerrel zárták július 11-én az évet, ünnepélyes Te Deummal.

A következő télre már nem maradhatott az iskola Győrött. Új állomáshelye 1920. augusztus 1-jétől Kismarton (ma Ausztria: Eisenstadt). Hajmáskér sziklái, a győri Ágyúgyár fátlan, kietlen sivataga után valóságos oázist talált itt az iskola. Az intézmény neve 1920. augusztus 1. és 1921. február 4. között „Kismartoni Császári és Királyi Katonai Főreáliskola”, majd 1921. augusztus 5-ig „Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet Kismarton”.

A közös munka is méltó volt a csodálatos környezethez. Vass Miklós nevelőtanár írta: „Az izzó vallásos és hazafias szellem nem is tud megmaradni az iskola falain belül. Gyújtott azon kívül is széles körben. Missziót teljesített ezen a vidéken. Ezt a célt szolgálták nyilvános ünnepségeink: október 6-án, március 15-én, a tábori püspök látogatásakor pünkösd ünnepén, az év zárásakor stb. Nagy érdeklődéssel vett részt ezeken a rendezvényeken a város és vidéke szellemi közönsége. A nagy hatás, melyet mindannyiszor kiváltott az iskola, mutatta, mily áldásos munkát tudott volna teljesíteni társadalmi téren is, ha továbbra is itt marad”.

Mindeközben – mivel az antant csak egyetlen katonaiskolát engedélyezett – az 1921. évi LXIV. törvénycikk alapján az iskola neve „M. kir. Reáliskolai Nevelőintézetre” változott.

Mivel Kismartont és környékét Trianon leszakította hazánk testéről, az iskolának ismét költöznie kellett. Újra Győr lett az otthona, miután a város szélén levő Vadászlaktanyát jelölték ki számára. Új nevet kapott: „Győri Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet”. Itt-tartózkodásuk azonban rövid volt, mert Pécsről 1921. augusztus 22-én a szerb megszálló csapatok kivonultak.

S hogy mit talált itt az intézet?

Álljon itt visszaemlékezésként a „Pécsi Zrínyi Miklós M. kir. Reáliskolai Nevelőintézet” 1922/1923. iskolaévi „Értesítője”, melyben az előbb már említett Vass Miklós, jászói premontrei rendű kanonok, 1919-től a főreáliskola pap tanára (történelem, földrajz, közgazdasági és társadalomtudomány ismerete, ének) így emlékezik meg erről.

„Az árván maradt intézetbe bevonult aztán a balkáni kultúra: a szerb gazdálkodás. Bútorzatát, könyvtárát, gazdag felszerelését társzekerekre rakták vagy elkótyavetyélték. Szerb hadiszállás, katonai parancsnokságok helyezkedtek el benne. S mikor kivonultak innen 1921 augusztusában, nem maradt más utánuk az intézetből, mint a berondított, üres termek, levert, csupasz falak, üresen álló ablakrámák. Fű nőtt az utakon; gaz verte föl a park virágágyait. Ezek hirdették, no meg a szemétdomboknak és -hegyeknek hihetetlen tömege az épületek körül, hogy a vandálok jártak itt, s alapos munkát végeztek.

Ilyen állapotban találta a hadapródiskola épületét a Zrínyi Miklós-intézet 1922. január elején.”

A pécsi hadapródiskola történetének első fejezete ezzel lezárult. Az élni akarás azonban az iskola életében is új fejezetet nyitott. Erről így ír Vass Miklós említett munkájában:

„Alkotó munka indult a romok fölött. S ma – hála az odaadó szíves buzgalomnak – rend, tisztaság az ur az egész telepen. Magyar lélek forr, csiszolódik ujra benn az intézetben. Ellenség szennye letörölve. Rések, rombolások nyomai kijavítva. Magyar lélekkel, magyar elszántsággal, magyar tartalommal Uj-Zerinvár áll a réginek a helyén. Zrínyi Miklós neve a főhomlokzaton. Zrínyi Miklós lelke az intézetben. Istenért, hazáért, magyar jövendőért folyik a küzdelem. Itthon vagyunk!”


Az iskola főbejárata





A TRIANON UTÁNI (REJTETT) ÉVEK


Az iskola hosszú és viszontagságos vándorlásának vége szakadt: 1922. január 10-én visszaérkezett Pécsre. Ekkor még dúlt a harc: kié legyen a volt pécsi hadapródiskola épülete. A hontalanná vált Pozsonyi Erzsébet Tudományegyetemé vagy az otthontalan katonaiskoláé? A döntést 1922. június havában az intézet javára hozták meg.

Az iskola Pécsre visszaérkezése után nyomban megkezdődött az épületek kitakarítása, a romok és a szeméthegyek elszállítása, az intézeti park és kert rendbehozatala stb. Óriási munkát végeztek. A kifosztott iskolát működőképessé kellett tenni. Az iskolával egyesült a nagykanizsai reáliskolai nevelőintézet, annak gazdag és értékes felszerelését is ide kellett szállítani, ami szintén nagy, de már örömteli munka volt. Ekkor írták ki az intézet messzire látszó homlokzatára ZRÍNYI MIKLÓS nevét, és választották a növendékek szívébe vésendő jelmondattá:

ISTENNEL A HAZÁÉRT.

Az intézet tehát 1922-től ismét megnyitotta kapúit a honvédtiszti hivatást érző és vállaló növendékek előtt. Előbb – Trianon miatt – burkoltan, majd egyre nyíltabban.

Az intézet új neve: 1922. január 10. és 1922. augusztus 1. között „Pécsi Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet”, ezt követően egészen 1936-ig „Zrínyi Miklós m. kir. Reáliskolai Nevelőintézet”. Az oktatók, a katonai rendfokozatok helyett, 1936-ig – a rejtés miatt – nevelőtanári címet használhattak. Éspedig:

– az ezredesnek főtanácsnok volt a tiszti címe, főigazgató tanár a tanári címe,

– az alezredes tanácsnok, illetve igazgató tanár,

– az őrnagy altanácsnok, illetve aligazgató tanár,

– a százados főelőadó, illetve főtanár,

– a főhadnagy előadó, illetve altanár volt.

Rajtuk kívül volt még kisegítő tanár és szerződtetett tanár is.

Csak az elnevezésük változott, azonban lelkesedésük, lelkiismeretességük, hazaszeretetük nem. Változatlan odaadással és önfeláldozó munkával végezték felelősségteljes munkájukat, hogy minél több és rátermettebb katonatisztet neveljenek hazánknak.

A trianoni békediktátum folytán rendkívül nehéz helyzet állott elő. Súlyos rendelkezései a honvédséget sem kímélték. Sőt! A hadsereg létszámát 35 000 főben állapították meg, s ennek 1/20-ad része lehetett tiszt (1750 fő) és 1/15-öd része tiszthelyettes (2333 fő). A békeszerződést ratifikáló 1921. évi XXXIII. törvénycikk IV. fejezetének 111. cikke azt is kimondotta, hogy a katonaiskolák növendékei és kiképzői is beszámítanak az engedélyezett létszámba. Ezért a kormányzat és a honvédség vezetői arra törekedtek, hogy a nem engedélyezett, vagy a létszámba már nem férő, de mégis fontos katonai egységeket, szervezeteket megmentendő, azokat a polgári tárcák hatáskörébe utalja, hogy így az antant ellenőrei elől rejtve maradjanak.

Névlegesen tehát a katonai nevelőintézeteket a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) irányítás alá helyezték.

A rejtés abban is megnyilvánult, hogy a katonai nevelőintézetek felügyelő szerve, a VKM V/b Ügyosztálya a valóságban a Honvédelmi Minisztérium (HM) 9. Nevelésügyi Osztálya volt. A régi pécsi M. kir. honvéd hadapródiskola visszaállítása ezzel lehetetlenné vált, s így a tisztképzésnek az a jól bevált módja, miként az a hadapródiskolákban történt, hosszú időre – 23 évre – megszűnt.

Az iskola tehát 1922-től ismét megnyitotta kapuit. Az ünnepélyes Veni Sancte és az 1922. szeptember 12-i évnyitó alkalmával az egész intézet már a régi fényében és szépségében ragyogott.

A következő évben, 1923. április 26-án vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó megszemlélte az intézetet. Az itt tapasztaltak alapján a legteljesebb elismerését fejezte ki az intézet igazgatójának, tanári karának és növendékeinek. Az intézet igazgatója továbbra is Kovács József volt. Neve – önzetlen munkássága révén – összeforrott az intézettel, melynek 1910-től nevelőtanára, 1919-től parancsnoka, majd igazgatója volt. Mint tanár, gazdag tudásának átadásával nevelt olyan generációt, amely nemcsak az életben állta meg a helyét, hanem a ránk zúduló világháborúban is, és ha kellett, meghalt azért a földért, melynek szeretetére soha nem lankadó buzgalommal nevelte, tanította őket. Mint igazgató, második megalapítója volt az intézetnek, amelyet hosszú és kínkeserves vándorlása után visszavezetett otthonába. Abba az otthonba, melyet a romokból újjá kellett építeni, eltüntetve a gyászos megszállás emlékeit is, pótolva a kifosztott intézet felszerelését. Megcsonkított országunk egyik legszebb és legjobban felszerelt intézete hirdette, hogy a „Zrínyi” mit köszönhet az 1927-ben eltávozott Kovács József főigazgatónak.

Áldásos működésének méltó bejezése volt az a 1926. szeptember 27-i nagyszabású és felemelő ünnepség, amikor az intézet főépülete előtt felállított – Kőszeghy Gyula által alkotott – Zrínyi-szobrot és a világháború hősi halottainak emléktábláit felavatták.

A megnyitó beszédet Kovács József mondotta.


A Zrínyi-szobor


A Kormányzó Kovács József főigazgató helyébe Beksics Olivér ezredest nevezte ki főigazgatónak.

A pécsi Zrínyi Miklós m. kir. Reáliskolai Nevelőintézet főreáliskolaként – a többi intézethez hasonlóan – a rejtés körülményei között ugyan, de zavartalanul működött az 1928/29-es tanévig.

Az 1920-as évek végére az ország stabilitása, a külpolitikai elszigeteltségéből való kilépés lehetővé tette, hogy gróf Bethlen István akkori miniszterelnök az 1928-as debreceni beszédében, hivatalos kormányprogramként, nyíltan meghirdesse a revíziót. Megszűnt – 1927-től – a Katonai Ellenőrző Bizottság állandó jelenléte is. Mindez lehetővé tette a honvédség egyre nyíltabbá vált felkészítését. A hadseregfejlesztésnek új szakasza indult meg, s ez már 65 000 fő fegyverbe állítását tervezte. Mindez kihatott a reáliskolai nevelőintézetekre is. Ez idő tájt – 1928-ban – egy másik tisztképző akadémia létrehozásának gondolatával foglalkozott a honvédelmi miniszter. Az elképzelések szerint az új akadémiát Pécsre telepítették volna. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium ezért elrendelte az 1928/29-es tanévtől kezdődően a pécsi reáliskola fokozatos megszüntetését is. Nem indul már új V. évfolyam, s végül az 1930/31-es tanévre már csak az érettségiző évfolyam maradt.

A hadseregfejlesztés eme új szakaszában a megnövekedett tiszti igényeket a Ludovika Akadémia már nem tudta volna kielégíteni, ezért létrehozták Pécsett a „Zrínyi Miklós Akadémiát”, a honvédség második tisztképző intézményét. Ezt az akadémiát, miután nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, 1931-ben megszüntették, és az intézet újra megalakulhatott Pécsett. Az 1931/32-es tanévben al- és főreáliskolaként, nyolc évfolyammal újra indult, egy-egy osztályban átlag 35 növendékkel. Az új iskolaparancsnok pécsújfalusi Péchy Kálmán ezredes lett. A változás lényeges volt. Visszaállították az intézet katonai jellegét. Növelték a katonai tárgyak jelentőségét, a gyakorlati kiképzés osztályozott tantárggyá vált, bár a tanulmányi indexben nem szerepeltették. Erősödött a laktanya jellegű szolgálati rend is. Megszüntették a HM–VKM kettős irányítást, a VKM ezután csak a középiskolai tárgyak szakfelügyeletét látta el. A kiadott rendelet szerint: „.A tisztikarban nem szabad kialakulni engedni oly felfogást, mely a polgári középiskolai tanári mivoltot helyezi előtérbe. A katonai tanintézetek tanári kara elsősorban tiszt, és így az egymás közötti viszonyban a honvédség minden más tisztikarában meglevő alá- és fölérendeltség fenntartása mellett a szokásos bajtársi (és nem kollegiális) viszonynak kell uralkodni.”

A rejtés időszakában az intézet növendékei a cserkészruhához hasonló öltözetet viseltek, s az intézet raktárában minden növendék számára zöld színű polgári ruhát tároltak, melyet akkor viseltek tanáraikkal együtt, ha az antant-bizottság ellenőrzést tartott, vagy ellenőrzése volt várható. Jól emlékszem az akkori kor „egyenruhájára”, melynek egy példánya még az én időmben (1942.) is a III. emeleti folyosón levő vitrinben volt látható.

A rejtés egyre inkább oldódott. A gyakorlati katonai kiképzés eddig „cserkészet” fedőnév alatt történt, ezt is megszüntették. Az intézetben a tisztek egyenruhát viseltek stb. 1932-től a katonai nevelőintézetek irányítója már kizárólag a HM 9. Osztálya volt.

Az átalakulás teljes végbemeneteléhez azonban idő kellett. Az oktatás kisebb-nagyobb bonyodalmakkal tehát beindult, azonban az iskola a növendéki évfolyamok teljes feltöltését (nyolc évfolyam) csak az 1934/35-ös tanévre érte el.


Vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó Legfelsőbb Hadúr (1920–1944)
a cs. és kir haditengerészet altengernagyi egyenruhájában

Az 1930-as évek „Zrínyijében” folyó nevelési és oktatási munkát dr. Martinkó József 1996-ban írt bölcsészdoktori értekezésében – Katonai középiskolák az ezeréves magyar iskola történetében, Magyar Honvédség Humán Szolgáltató Központ – így jellemezte: „A nevelés, oktatás – hasonlóan a többi intézethez – katonásabb lett, de az intézmény megpróbált egyensúlyt tartani. Ebben segített, hogy továbbra is érvényben voltak az oktatási törvény, a VKM utasításai, követelményei az iskolára, ennek eleget kellett tenni. Hasonlóan a HM új követelményei is vonatkoztak az iskolára, melyben a katonai oldal elsőbbsége nyíltan megfogalmazást nyert. Nem először és nem utoljára kettős követelménynek kellett eleget tenni azonos időkeretben, és feltételek között a katonaiskoláknak. A harmincas évek katonaiskolája túl volt militarizálva. A tanulás fontosságát soha senki nem cáfolta, igaz, első helyen a katonai nevelés szerepelt.

Az egész légkör, a mindennapi élet, az önképzőkörök, a szabadidős foglalkozások, a sport, a teljes környezet mind a hivatásos tiszti pályára hangolta a növendéket. Az iskolai élet, a tanári követelmény nem állt ezzel szemben, igaz, a napi élet nagyon zsúfolt és leterhelő volt.

A nevelésben a legfőbb cél a heroikus életérzés felkeltése, megalapozása volt. Nyitott kapukat talált ez a törekvés a harc izgalmát és kockázatát átérző, gyermeki romantikus lélekben. A hősi halál gondolata, a harc, a küzdelem szeretete, központi kategóriája volt a kor katonai ideájának. Ezt a heroikus életérzést táplálták a hazafias ünnepélyeken – szinte nem volt olyan ünnep, amely ne kapott volna hazafias töltetet –, az önképzőköri és ismeretterjesztő előadásokon, az intézetben a hősi emlékmű felállításával, a tantermek, a folyósok hősi tetteket ábrázoló dekorációjával, a tisztek és altisztek háborús élményei előadásával.

Különös szerepe volt ebben a kormányzó személyét körülvevő mítosz ápolásának. Minden a magyar baka, a magyar huszár és a magyar tüzér bátorságáról, kitartásáról, önfeláldozásáról és hűségéről regélt. Az intézetben kapták meg a növendékek azt az érzelmi töltést, amely később tiszti szolgálatuk alatt a legénységgel való jó bánásmódra és gondoskodásra ösztönzött. A nevelésben kitüntetett szerepet kapott a tiszti etika, amelyet az intézményben szolgáló tisztek példája alapján és az illemtanórákon sajátították el, később az akadémián a ’hivatás és álláskötelmek’ tantárgy tanulásával mélyítettek el. Így nemcsak az úri viselkedés, a jó modor vált vérükké, hanem a hivatásgyakorlás minden apró mozzanata.

Ennek egyik fő eleme a lovagias viselkedés ősi szabályának minden körülmények közötti betartása. Ezt azért emelték ki a nevelés során, mert felismerték, hogy a fegyver birtoklása a hatalmaskodás és az erőszak lehetőségeit is magában hordozza, csábít az elkövetésükre. Ezt a potenciális veszélyt hatékonyan csökkentették a lovagiasság eszméjének lelkekbe plántálásával. A katonai készségek elsajátításában, a katonai nevelésben döntő eszköznek a sport bizonyult. Ennek közvetlen hasznát felismerték, abból kiindulva, hogy a tiszti hivatás gyakorlása során testi erőre, edzettségre, ügyességre van szükség.

Azt is régóta tudták, hogy a sport jellemnevelő hatású. Elismerték a kiugró teljesítményeket, de a cél a tömegsport volt, az, hogy minden növendék jó átlagos szinten teljesítsen. A zártrendi kiképzés nevelő hatása is fokozta ennek eredményességét. A napjában tucatnyi alkalommal való felsorakozás, a vigyázzállás, a szabályos mozgás, a menetelés edzette a testet, fegyelemre szoktatott. Ennek látható külső jele a tiszteknél a – minden más polgári személytől – megkülönböztető testtartás, mozgás és öltözködés volt.

A bajtársiasság, az igazmondás, az adott szó szentsége, a kollektivizmus, a becsület alapértékek voltak a nevelés során. Ezek betartása mindenki részéről kötelező volt – egy tiszttel kapcsolatban ez garanciát jelentett –, megszegésük azonnali eltávolítással járt a teljes tiszti pálya folyamán. Ehhez járult a keresztény vallás-erkölcsi nevelés és a tiszti pálya magas társadalmi és hadseregen belüli presztízse. Együtt, egymásra épülve, az elmélet és gyakorlat összhangjában, a nevelő hatások szimbiózisában, és még abban, hogy ez a nevelés találkozott a polgári társadalom elveivel, részben gyakorlatával, eredményezték a korabeli katonaiskolák hatékonyságát. A titok, ha van, így fejthető meg.”

Az 1936-os év változásokat hozott az iskola életébe. Az iskola élére vitéz Csatáry József ezredest nevezték ki, új nevet is kapott az iskola: Pécsi Magyar Királyi „Zrínyi Miklós” Honvéd Reáliskolai Nevelőintézet. A rejtés megszűnt, a tiszti és tanári kar újra egyenruhát és rendfokozatot viselt. A növendékek kötelezően egyenruhát viseltek. Egyenruhájuk ugyan 1931-ben némi változáson ment keresztül, de a megváltozott egyenruha végig megmaradt. Felállították a növendékzászlóaljat, mely századokra, azok pedig szakaszokra tagozódtak. Visszakapta az iskola katonai jellegét.

Az iskola nevelési célja a hazafias nevelés, a helyes társadalmi viselkedés elérése volt. A hangsúly a kötelességteljesítésen, a feltétlen engedelmességen, a parancs maradéktalan végrehajtásán volt. A növendékek már itt megtanulhatták, hogy a katonának elöljárója parancsát pontosan, maradéktalanul végre kell hajtania. Azt is megtanulhatták, hogy a jó parancsnoknak miként kell gondoskodnia alárendeltjeiről. A gyakorlati kiképzés során pedig megismerkedhettek a leggyakrabban használt kézifegyverek kezelésével és karbantartásával. A hazafias szellemben való nevelés egyik sarkalatos pontja volt a trianoni békediktátum igazságtalanságának tudatosítása, hogy annak megváltoztatása, az elszakított területeknek egy adott történelmi pillanatban való visszaszerzése – ha kell, élete feláldozásával is – a magyar honvéd legfőbb célja.

Az 1938/39-es tanévtől újabb átszervezés volt. Az 1934. évi XI. törvénycikk alapján 1935-től egységessé vált a középfokú oktatás, csak gimnázium működött tovább. Megszűnt a nyolc évfolyamos reáliskola.

Az 1938/39-es tanévtől a meglevő katonai középiskolai nevelőintézetekben, így Pécsett is, megváltozott az intézet felépítése. Addig mindegyikben nyolc évfolyam volt, egy-egy osztállyal. Az új elképzelések szerint Kőszegen alreáliskola maradt, Sopronban és Pécsett csak főreáliskola (lényegében a tíz évvel korábbi, eredeti helyzet állott vissza). A változást kemény vita előzte meg.

A vitáról készült jegyzőkönyv igen érdekes. Az ott tett megállapításokat érdemes megismerni.

„Az alreáliskola hátrányai:

1. gyermekkorban a növendékek nehezen nélkülözik a szülői támogatást,

2. a katonai drill fásultságot okoz,

3. költséges, és közvetlen haszonnal nem jár,

4. a 14 éves korban megkezdett katonai nevelésnek jobb a hatásfoka.

Előnye:

a szociális problémák csökkentése (az árvák, és az iskolák nélküli helyőrségben szolgáló hivatásos katonák gyermekeinek iskoláztatási nehézségei miatt nem szüntethető meg teljesen.)

Főreáliskola: két főreáliskola fenntartása indokolt.

Végső döntés: Kőszegen csak a gimnázium alsó tagozata működjék latinnyelv-tanítással a polgári gimnáziumok tanterve szerint, változtatás nélkül, minimális katonai neveléssel. Sopronban és Pécsett csak felső tagozat az 1934. évi XI. tc. 23. § szerint latin nélkül, helyi tantervvel.”

Az 1938/39-es tanévben tehát a pécsi intézet is felső tagozatos gimnáziummá alakult át, az alsó tagozatos növendékek Kőszegre távoztak. Az iskola vezetésében is változás történt: 1938-ban Báró Ernő ezredes, 1940-től Magyar Pál ezredes volt az iskola parancsnoka. A felső évfolyamokat kőszegi és soproni növendékekkel, valamint a polgári életből erre alkalmas középiskolai tanulókkal töltötték fel. Az iskola növendéki létszáma 240 és 300 fő között ingadozott. Az oktatás az 1934. évi XI. tc.-nek megfelelően, annak 23. §-ának alkalmazásával (latin helyett matematika és ábrázoló geometria), a gimnáziumi tanterv szerint folyt. A katonai jelleg erősödött itt is. A növendékek egyenruhát viseltek, katonai tiszteletadás kötelezettsége hárult rájuk nem csupán a tisztek, hanem a felsőbb növendékek felé is. A katonai tantárgyak közül kiemelkedett a heti két alkalommal tartott gyakorlati kiképzés. Kimenő csak a VII. és VIII. évfolyamos növendékeknek járt. A kimenőelvonást igen hatékony fegyelmező eszközként alkalmazták. Az intézetben katonai rendet és fegyelmet követeltek meg. Természetesen nagy súlyt helyeztek a gimnáziumi tárgyak oktatására és elsajátítására, az önképzőkörökre, a sportra és kulturális életre.

Ebben az időben a háború előszele már érezhető volt az országban. Sokan reménykedtek és hittek a revízió lehetőségében. Többen a katonák közül is. A német hadsereg sikeres villámháborúi itthon is táplálták azt a hitet, hogy a revízió megoldása a katonákra vár. Ilyen hangulatban nehéz volt az oktatást mindezektől elszigetelni és a hangsúlyt továbbra is a gimnáziumok képviselte humanista műveltség megszerzésére helyezni. A kiváló képességű, nagy tudású oktatók megtalálták azonban ennek módját is. A klasszikus műveltség átadása és átvétele nem csökkent. Többen az oktatók közül tanulmányokban hívták fel a figyelmet a katonatiszt sokoldalú háttérműveltségének szükségességére. Saád Ferenc, az intézet egyik oktatója írta a katonai nevelésről: „A tisztjelölt az intézet falai közt normális és mérsékelt emberi indulatok közt él. Ezen a helyen a légkör mindig nyugodt. A lélek alig-alig jut feszült helyzetbe, és a környezet templomiasan tiszta. Szeretik ott az ifjakat, de nem becézik. Szigorúak velük szemben, de nem kegyetlenek, és főleg nem igazságtalanok. A bánásmód katonás és következetes. A katonai nevelőintézet azért áll minden rendű és rangú nevelőintézet felett, mert célkitűzései határozottak és magasztosak. Már maga a környezet, amelyben itt a gyermek él, tiszta életutak és igazságok felé mutat. A gyermeknek sok szabadságot kell adni, mert szabadság és önállóság nélkül nem fejlődik a jellem. A katonapedagógusnak a tanterv által előírt holt anyagot úgy kell feltámasztani a tisztjelölt számára, hogy eljövendő életpályájának hivatásszerűségét önmagától, minél korábban belássa. Miért ne írhatna a tisztjelölt magyar dolgozatot apja harctéri hőstettéről, és miért ne kapcsolhatná akár csak egyszerű számolási műveleteit valamilyen haditechnikai kérdéshez.”

Nemeskürthy István, az ismert irodalomtörténész és író, aki maga is 1935 és 1943 között a pécsi főreáliskola növendéke volt, az oktatásról egyik interjúja során a következőket mondotta: „A katonai nevelőintézetek több humán tudást adtak és nem annyira katonai szakismeretet nyújtottak. Egyesítették az érettségiig elvivő humán oktatást vagy reálgimnáziumi oktatást a katonai szakneveléssel, csak ezt nem vallották be. A szabályos középiskolai tárgyakat tanító tanáraink rendkívül szigorúak voltak. Tudniillik el akarták kerülni a veszélyt minden áron, nehogy műveletlen tisztek kerüljenek ki.”

A Zrínyi Miklós honvéd középiskolai nevelőintézet VIII. évfolyamos cőger növendékei így jutottak el az 1942/43-as utolsó „cőger” tanévhez, és tettek 1943-ban érettségi vizsgát.

S hogy milyen volt a „cőgerélet”? Álljon itt egy 1940/1941-ben ötödéves cőger, majd 1941-től marosvásárhelyi hadapródiskolás, 1945-ben zászlóssá avatott és a közelmúltban elhunyt Balogh Dezső barátom naplórészlete.

„Pécs. 1941. január. Du. volt egy nehéz gyakorlat. Biztosított menetben kivonult a szd. a szigeti gyakorlótérre, ahonnan egyórai futkározás után vonultunk be. Sebi (Sebeszta VIII. évf. növ.) összeállította a szakaszt, és egy hétig megyünk tízre (ébresztő után 10 percre sorakozó).

Jan. 15. Korcsolyáztunk a tornaórán. Du. Szigethy levizelte a forró kályhát, persze kihallgatásra rendelték.

Jan. 19. Az éjjel annyira rosszul voltam, hogy reggel elmentem gyengélkedőre, és Szkicsák orv. alezr. fel is vett a kórházba. Étvágyam nemigen van, alig ettem ebédre valamit. Du. feljött Löfler Gyurka és Osváth Pista meglátogatni.

Jan. 28. Igen nagy a drukk az osztályban a félévi zárlat miatt. Du. kétórás gyakorlat. Csethével (testn. szds.) kivonultunk a szigetire, őrült hideg volt. Visszafelé rajok közti futóversenyt rendezett, majd a tüdőnket köptük ki. Vörös tábornok fia vásárolt a Hammerli cégnél rádió alkatrészeket, és nem fizette ki. A cég feljelentette, és megindult a nyomozás. Több felszólításra ma jelentkezett is.

Jan. 31. Német dolgozatírás, sikerült. A vívást Puskás tartotta, néhány szemtelen nagyon kilőtt vele. Du. volt az összesített konferencia. Fehér ezr., a szemlélő is részt vett rajta. Ismétlés alatt megvolt az eredményhirdetés. 12 bukott, én 3-ik duplás. oszt. negyedik vagyok. Remélem, év végére meglesz a gombom is.

Febr. 12. Du. puskapucolás. Újabban sok disznóság történt a szakaszban. Vághy ágyát valaki tüzes vassal megégette, kokszot loptak a szenes ládánkból – jelentkező nincs. További parancsig minden este összeállunk, és 15’-re járunk Sebesztához. Kezdek a csuklóba belefásulni.

Febr. 18. Du. gyakorlaton biztosított menetben kivonultunk a szigeti gyakorlótérre, és ott megközelítettük a tribünnél rejtőző ellenséget. Csethe bemutatott egy 36 M. kézigránátot. Azután Vörös rádiólopásával kapcsolatban beszélt. Ezután futásban bevonultunk, és parancsra sorakoztunk. Parancs végén kiszólították Vöröst, és a sávgombját a tiszthelyettes leszedte.

Márc. 4. Gyakorlat a szigetin. Az ott gyakorlatozó gyalogosoknál megfigyeltük egy golyószóró szétszerelését és összerakását. Az utóbbi időben különböző hírek terjengenek a hadapródiskoláról. A minisztériumi döntés megtörtént, azonban Zitás alezr. magyar tanár szerint mi még semmi esetre sem eshetünk bele.

Március 14. Ez a nap is rosszul kezdődött. Fürdéshez, ebédhez csürhébe sorakoztunk, és a hálóban nem volt rend, ezért Sebi összeállította a szakaszt, menetöltözetben csuklóztatott negyedóráig. Egy hétig megyünk 15’-re.

Márc. 20. Délután a zászlóalj a Nemzeti Színházban megnézte Kiss Ferenc felléptével a Cyrano de Bergeracot. Kiss tüneményesen játszott, kár, hogy a kísérőgárda gyenge volt.

Ápr. 2. Már szabadságos ágyat vetettünk. Móricz szds. kihirdette, hogy Erdélyi hatodévest, mert szuronyt állított a bajtársába, kicsapták.

Ápr. 3–13. Szekszárd. Teleki gróf halála mélyen megrendítette az egész nemzetet. Előtérbe került a szerb kérdés. Valószínű a háború. Légvédelmi készültséget rendeltek el az egész országra. A német csapatok napok óta vonulnak át az országon dél felé. Reggel repülőgépbúgásra ébredtünk. Németek mentek bombázni szerbiai célokat. A szerbek bombázták Szegedet, Pécset, Szentgotthárdot. A magyar csapatok megszállták a baranyai háromszöget és Bácskát.

Ápr. 24. Választani kellett a jövő évi hadapródiskolai fegyvernemek közül. Én 1.-nek gk. gyalogosnak Marosvásárhelyre, 2.-nak páncélosnak, 3.-nak lovasnak kértem magamat.

Május 19. Reggel a csuklónál egy kis csürhe volt. Erre odajött Juppa, elkezdte csuklóztatni a szakaszt. Meguntuk, nem csináltuk a parancsát. Osváth Pistát kúszatta a sárban, de ő megtagadta a parancsot. Erre a hálóban szétvágta a szekrényét. Pista tiltakozott. Juppa megdühödött, és pofon ütötte. O. Pista: – Növendék úr, ezért olyan hat napot kap, hogy a fene eszi meg… (Röhögés, taps, csodálkozás, a nyolcadévesek dühöngenek). Este Gerece kilőtt néhány fiúval. Ennek és az előbbinek a következményeként megalakult az osztályban a VIII. évf. elleni tanácsköztársaság. Elnök: Leel-Ősy. Nagy a VIII. elleni lázadás. Abát (VIII.) éjjel kifordították.

Máj. 22. Egyre nagyobb mértéket ölt az ellentét. Délután négy VIII.-os a hálónkban a szünetben. Összeverekedtünk velük, és elraktuk őket. Ők bosszút akartak állni, és este feljött az egész VIII. Borzalmas csülök keletkezett a hálóban. A szekrényekkel torlaszoltuk el az ajtót, azonban ezt kiszakították, és a szekrényeket összetörték. Ezután megindult a verekedés. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az ötödévesek nem vallottak szégyent. Ököllel, párnával ment a harc, magam is odasóztam jó néhányat. Végre kitakarodtak. Éjjel Bécsújlakit kifordították.

Május 25. Hősök napja, Zrínyi-nap. Mise, ünnepi beszéd, koszorúzás, díszmenet, majd díszebéd.

Május 27. Du. hadipuska verseny. Csapatunk 3.-ik lett.

Május 30. Délután gyakorlat. A 8. gyalogezredtől jött egy aknavetős és egy páncéltörő ágyús szakasz, akik bemutatót tartottak. Ezután Móricz szds. elkapta a frakkunkat, aki ismét átvette a szd.pságot.

Jún. 6. Du. megtekintettük a dohánygyárat, nagyon érdekes volt. Mindenki 100-200 Symphoniával tért vissza. Kb. 4-500 P értékű dohányt fújtunk meg.

Június 9. A Zsolnay gyárba mentünk. Nem sok érdekeset láttunk. Bevonuláskor hatalmas eső kapott el bennünket. Bőrig áztunk.

Jún. 13. Kirándulás a baranyai háromszögbe. 4-kor ébresztő, különvonattal Baranyavár-Pélmonostorra. A határ elhagyása után láttunk egy ’karantár’ villának álcázott szerb határőrs erődöt. Pélmonostorra érkezésünk után azonnal hozzáfogtunk egy utász hdgy. vezetésével a szerb erődrendszer tanulmányozásához. Az erődök tűzrendszere kiváló a betonfalak gyengeségével szemben. Arctűzre egy géppuska, oldalozó tűzre egy-egy puska vagy golyószóró. Nagyobb erődökben pc. ágyúk voltak. Láttuk az útzárakat és a tányérakna mezőket. Az akna működését el is magyarázták. Majd egy búzatábla közepén elhelyezkedő nagyerődöt robbantottak fel. (Kb. 200 kg. paxit robb.anyagot használtak fel). A robbanás után az erőd eltűnt a föld színéről.

Jún. 15. Mise után ünnepély. Magyar ezrs. isk.pk. búcsúztatott minket. Ezután Horváth Vince szds. számtantanár, oszt.főnök is elbúcsúzott tőlünk. Nagyon megható volt.

Megkezdődött az aranyszabadság!!!”

Az 1920 és 1943 közötti pécsi katonaiskola – legyen annak bármi is a neve – jogutódja volt nem csupán formálisan, hanem szellemében és nevelési eszméiben is az 1898-ban alapított pécsi m. kir. honvéd hadapródiskolának. Növendékeinek mindenkor alapos tudást adott, jól felkészítve őket arra, hogy a m. kir. Ludovika Akadémia hallgatói, majd hivatásuknak élő jól képzett honvédtisztek lehessenek. Méltó utód volt, s méltó elődje lett a működését 1942 szeptemberében megkezdő, a honvéd reáliskolák tapasztalatait átvevő, de a régi 1898-as hadapródiskola hagyományait megtartó és megőrző pécsi M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskolának.

Mi, hadapródok is mindig tisztelettel, szeretettel, tudásukat elismerve tekintettünk a „cőgerekre”, úgy is mint idősebb bajtársakra, azon igyekezve, hogy nyomdokaikba léphessünk. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy ez a megbecsülés meglehetősen egyoldalú volt. Nem tudni, mi okból: sem akkor, sem most, több mint félévszázad múltán nem mindig és nem mindenki részéről érezhettük a kölcsönös megbecsülést, az egymásnak kijáró tiszteletet. Bennünket, hadapródiskolásokat – mondjuk ki őszintén – a cőgerek lenéztek.

S hogy ez nem üldöztetéses téveszme, igazolja Nemeskürthy Istvánnak a „Tűnődések történelemről, irodalomról” című, 1985-ben kiadott (Magvető Kiadó) munkája is, amelyben így ír: „Volt aztán intézetünknek még egy harmadik korszaka is, amikor az 1942–43-as tanévben megszervezték a fegyvernemi hadapródiskolákat, és pécsi intézetünkből gyalogsági hadapródiskola lett. Valami furcsa arisztokratikus fölénnyel megvetettük és lenéztük ezeket a szerencsétlen ágyútöltelékeket, ahogy mi magunk is neveztük őket, ezeket a hadapródiskolásokat, akik érettségi után mint zászlósok kiképzetlenül kerülnek ki a frontra, s tizennyolc éves fejjel náluk idősebb férfiak parancsnokai lesznek. De megvetettük vakfegyelmüket is, lihegő „örömkatona” mivoltukat, főleg pedig örökké ordítozó nevelőtisztjeiket.”(147. oldal)

Ma sem értem Nemeskürthyt, és tűnődöm az igaztalan és tárgyi tévedésektől sem mentes, szinte már-már gyűlölködő szemléleten.

Hogy miben téved?

A fegyvernemi hadapródiskolákat nem az 1942/43-as tanévben szervezték meg. Pécs kivételével az országban már az 1941/42-es tanévben öt fegyvernemi hadapródiskola működött eredményesen.

Szervezésükre 1941-ben került sor (4020/1941. M.E. számú rendelet).

Nem a reáliskolai nevelőintézetből lett hadapródiskola, hanem az 1898-ban alapított hadapródiskolából lett a trianoni kényszer folytán reáliskola.

Amennyiben a háború igényei nem követelték volna meg, nem közvetlenül az érettségi, hanem csak további egy év után avattak volna bennünket zászlóssá. Az egyévi kiképzés alatt a szakasz- és a századparancsnoki beosztáshoz szükséges ismereteket kellett maradéktalanul elsajátítatni. Csak megjegyzem, hogy a Ludovika Akadémián az akadémikusok képzési ideje abban az időben már csupán két év volt – később még annyi sem –, a mi kiképzésünk, ha csak a hadapródiskolai képzést veszem, 4+1 év, de sokan voltak közöttünk, akik előtte már négy évig a katonai alreáliskolában kezdtek megismerkedni bizonyos katonai tudnivalókkal.

Következésképpen nem 18, hanem 19 évesen kerültünk volna ki a csapatokhoz a hadapródiskolából, mint ahogyan ötödéveseink többsége zászlóssá avatásukkor már ebben a korban volt.

Igaz, hogy alantos tisztként vagy tisztjelöltként, fiatalon idősebb korosztályok parancsnokai lettünk volna, illetve lettek a felavatottak, de kérdem: a 20-21 éves korban, az akadémiáról kikerülő hadnagyok nem? Vagy ők már az idős korosztályhoz tartoztak? Nem hiszem.

Ágyútöltelékek voltunk? Háború volt! Ha ezek voltunk, velünk és másokkal együtt a cőgerek is azok voltak.

Kiképzetlenek voltunk? Már elsőéves korunkban nemcsak a puskát, hanem a golyószórót is bekötött szemmel kellett szétszedni és összerakni. Az éles kézigránátot nekünk nem bemutatták, hanem dobni, a tányéraknát pedig telepíteni kellett tudnunk stb. Már elsőéves korunkban nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is meg kellett tanulnunk egy honvéd békebeli és háborús tennivalóit. El kellett tudnunk egy rajt irányítani, vezetni. A többi évről nem is szólva, amikor a fegyvereink már nem csupán súlyukban növekedtek, hanem harcértékükben is. És a cőgerek? Az előzőekben már idézett interjú során mondotta Nemeskürthy István: „Gyakorlatilag 18 éves korunkra kiképzett katonák voltunk.” Az itt idézett munkájában viszont így írt: „Ócska első világháborús mannlichereink ugyanis teli voltak vakrozsdával, és a töltényűrhöz is nehéz volt hozzáférni.” (167. oldal). Ezt is írta: „Végül előttünk sem volt titok a felszerelés gyengesége, géppisztolyt például még csak nem is láttunk.” Nálunk minden rajban volt egy golyószóró és egy Király-féle géppisztoly.

Mi lehet e „cőgerszemlélet” oka?

Úgy vélem, nem járhatok messze az igazságtól, amikor megkockáztatom: ez a lenézés, ez a fölényeskedés talán irigységből fakad. Ők a puskán és a szuronyon kívül fegyvert alig, legfeljebb nálunk láthattak. Nekünk naponta volt dolgunk, nem is akárhogyan, nehézfegyverekkel: géppuskával, gránátvetővel, aknavetővel, páncéltörő löveggel. A kézigránátdobást mi nem csupán a sárga csíkos gyakorló „tojással” igyekeztünk elsajátítani.

A mi szakaszunk már elsőéves korunkban első lett az intézetben megrendezett 2000 méteres terepfutásban (teljes felszereléssel). Nem volt olyan hónap, hogy Patacson vagy a málomi lőtéren ne lett volna éleslövészetünk, de nem egyedül hadipuskával. Az egyenruhánk is más volt. Bennünket könnyen összetéveszthettek a lányok az „igazi katonával”, hiszen azt, akinek gyerekarca nem árulkodott, könnyen honvédtisztnek nézhették.

Kár, hogy az a még ma is jelentkező felfogás, hogy „csak hadapródiskolás voltál”, árnyékot vetett és vet közénk.

Ami pedig „ordítozó nevelőtisztjeinket” illeti. Ma is hálával, tisztelettel és szeretettel gondolunk reájuk. Az ő „ordítozásuk” segített át bennünket akkor és később a hadifogságban, majd az életben is sok nehézségen. Követelményeiket valóban nem volt könnyű teljesíteni, de volt céljuk és eredményük. Tisztjeink közül már akkor többen érezték, sőt tudták, mennyi megpróbáltatás és nehézség várhat ránk, amelyek elviseléséhez megedzett lélekre és fizikai erőnlétre van szükség. S ha valaki mégis úgy gondolja, hogy „örömkatonák” voltunk: bizony ma is örülünk annak, hogy a pécsi M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskolának növendékei lehettünk. Hogy miért? Mit kaptunk a hadapródiskolától? Ezt Székely János marosvásárhelyi író, egykori hadapródiskolás nálam sokkal ékesebben válaszolja meg, mint azt tenném én. A „Nyugati Hadtest” című írásában így fogalmaz: „A háború negyedik évében, mondom, a mindenfelől közelgő frontok szorításában én még mindig hivatásos katona akartam lenni: a hadapródiskolába felvételiztem. Ha szántszándékkal nézem ki magamnak a legkilátástalanabb pályát, a legjövőtlenebb hivatást, ha programszerűen tervezem meg életem derékba törését, akkor is pontosan így kellett volna cselekednem. És mi lett belőle?

Először is beletanultam a rendbe.

Lusta, lágy gyerek voltam én addig, szétszórt figyelmű, ábrándos, tehetetlen, örökös káoszban éltem, örökös időzavarban. Most, az újonckiképzés gyötrelmei közepette, a legkülönbözőbb rendű és rangú fölötteseknek kiszolgáltatva, egyszer csak arra ébredtem, hogy mindent idejében megoldok (s ezért mindenre jut már időm), mindig a soron következő feladatra összpontosítok, semmitől meg nem hőkölök, le nem török – szóval eredendő lustaságom ellenére mindig pontos vagyok, és rendes. Arra eszméltem, hogy amire bárki más képes, arra képes vagyok én is, amit ember el tud viselni, azt én is elviselem. Tartásnak mondják ezt katonanyelven, s körülbelül annyit jelent, hogy soha semmilyen körülmények között se hagyd el magad. Nem játszva, nem könnyen (hanem vért izzadva és keservesen) ezt a tartást tanultam meg én a katonaságnál, mégpedig végleg, úgyhogy ma is mindig bevetem az ágyam, mielőtt otthonról elindulok, cipőm mindmáig fényes, íróasztalomon mindmáig rend van, semmi sem állhat távolabb tőlem a művésznépségre jellemző bohémiánál.

Ezenkívül valami sokkal fontosabbat is megtanultam én ott, a katonaságnál.

Adva van az ember belső világa a maga erkölcsével, értékeivel, fogalmaival: egyetlen, senki máséval sem azonosítható, külön világ. Abból érkeznek a sugallatok, hogy mi a jó és mi a rossz: adott körülmények közt hogyan kell cselekedni.

Adva van másrészt a fegyelem világa, az előírásoké, a parancsoké, magyarán: a szolgálati szabályzaté, amely egységesen és kötelezően írja elő ugyanezt – tudniillik, hogy mi a jó és mi a rossz, adott feltételek között hogyan kell cselekedni.

A katonaság éppen az az intézmény, amely megtanít különbséget tenni a személyiség belső autonómiája és az esküvel vállalt külső játékszabályok között. Hiába érkezik belülről félreérthetetlen, biztos sugallat, hogy itt vagy ott, ekkor vagy akkor mi a teendő, a katona mégis azonnal és reflexszerűen az előírások szerint cselekszik. Tulajdonképpen sajnálni lehetne ezért, hiszen külső és belső indítéka a legritkább esetben fedi egymást: a katona sohasem engedelmeskedhetik mivolta parancsszavának, örökös tudathasadásban él, létformája a meghasonlottság. Csakhogy ez nem így van. A katona előtt kétféle kiút is nyílik az egérfogóból.

Ha alkalmazkodó, praktikus alkat, habozás nélkül feladja külön világát, a belsőt is a külsővel helyettesíti (mintegy interorizálja az esküvel vállalt szabályzatot), úgyhogy ezentúl eleve egyetért minden paranccsal: pontosan programált végrehajtó gép, közönséges sakkfigura válik belőle.

Ha viszont ragaszkodik önmagához, hát igen sok szorultság, vívódás és konfliktus árán végül is elsajátítja a nagy tudományt (amely nemcsak a katonaság, hanem általában a társadalmi lét alaptörvénye): mindig engedni a külső kényszerűségnek, betartani mindig a szabályokat, de sohasem adni fel a jogot, hogy odabent ítéletet alkossunk ugyanezekről a szabályokról, szóval hogy a gondolat erejével mintegy úrrá is legyünk azokon. Az ilyen katona egyszerre két ember életét éli: teste a játékszabályok szerint cselekszik (becsületesen betart minden előírást), értelme viszont szuverén módon eszmél, értelmez, ítélkezik, ekképpen emelkedve felül akár tulajdon tettein is. És senki se higgye, hogy ez az állapot azonos az előbb említett tudathasadással! Ellenkezőleg: a bensőség győzelme ez a külső világon, az értelemé a kényszerűségen, úgyis mondhatnám: a szellem elfojthatatlan szabadsága ül itt diadalt a külsődleges (testi) fegyelmen. Tetteinket, szavainkat előírhatják – gondolataink szabadok.

Hát ezt a roppant lényegbevágó különbségtevést (ezt a modus vivendit) tanultam meg én a katonaságnál – hogy mekkora hasznomra vált később, azt bárki elgondolhatja.

És még ennél is többet!

Hanyag, figyelmetlen, rossz diák voltam én addig: ha bukásra éppen sosem került sor, az inkább tanáraim jóindulatán, semmint igyekvésemen múlott. Nyakig merültem a kellemesbe, sőt élvezetesbe, játékosan fantáziáltam reggeltől estig, arra, ami erőfeszítést igényelt volna, valahogy sohasem jutott időm. Most, a katonaságnál megtanítottak tanulni is.

Pedig hát nem volt azoknak semmiféle külön módszerük erre. Egyszerűen betereltek az osztályterembe, s ott napi két óra csendes tanulásra kényszeríttettek. Ha most már azt kérdezné valaki, miképpen kényszeríthető eleven ember olyan, természete szerint önkéntes vállalkozásra, mint a tanulás, azt válaszolnám: le kell ültetni a feladat mellé, s megakadályozni, hogy bármi egyébbel foglalkozhassék. Mivelünk legalábbis így cselekedtek. Betereltek az osztályba, kirakatták velünk a könyvet a padra, aztán árgus szemmel őrködtek rajtunk, nehogy játszhassunk, levelezhessünk vagy kalandregényt csempésszünk a tankönyv alá. Mi tehát kénytelen-kelletlen, már csak unalmunkban is átnéztük a leckét. És csodálatos: miközben csaknem belerokkantam ebbe a napi kétórás unalomba, évharmad végén arra ébredtem, hogy majd minden tárgyból jelesem van! A lecke egyetlen felületes átnézése, a feladat játékos, unaloműző megoldása elegendőnek bizonyult, hogy kiderüljön: az összes elméleti tárgyakból fölényesen megállom a helyem. Ha minderre akkor (már-már erőszakosan) rá nem vezetnek, sohasem szerzek kellő türelmet a további felkészüléshez – holtomig rossz tanuló maradok. Így azonban mindig, minden iskolában, ahová később beiratkoztam, könnyedén, erőfeszítés nélkül, mintegy magától értetődően lettem a legjobb.

Tartásomat,

belső autonómiámat,

szellemi képességeim felismerését,

nagyjából ezt a három áldást köszönhetem én a katonaságnak. Mondják, kérem: kaphattam volna hasznosabb útravalót bárkitől is?” (444–450. oldal).

Ezek után bárki vélekedhetik úgy, hogy belőlem még ma is az elfogultság szól. Mindazoknak, kik így gondolkodnak, figyelmükbe ajánlom a m. kir. Honvédelmi Minisztérium 52.100/eln.9.-1944. számú, a hivatásos tisztképzés egységesítéséről szóló ügyiratában 1944 májusában a H.M. 9. Osztálya által készített pro domot és a Legfőbb Hadúr „Legfelsőbb Elhatározás” tervezetét.

A pro domoból:

„4.) A hadapródiskolai kiképzés messze felette áll az akadémiai képzésnek, mivel

a) aki a polgári életből pályázik a földi akadémiákra, az 1 éves karp. szolgálat és 2 éves akadémiai kiképzés után lesz hadnagy,

b) a hadapródiskolás 5 éves hadapródiskolai kiképzés és 1 évi zászlósi csapatszolgálat után lesz hadnagy. A hadapródiskolák V. évfolyamának tananyaga általában azonos az akadémiák III. évfolyamának tananyagával.

Ennek dacára az akadémiai kiképzés mint „magasabb kiképzés” és mint „főiskola” él a köztudatban, és a hadapródiskolát végzetteket csak másodrendű kiképzést nyerteknek tekintik.”

Többek között ezekre is figyelemmel készült el az 1944. május 12-én döntésre előterjesztett Legfelsőbb Elhatározás tervezet, amely egységesíteni kívánta volna már az 1944/1945. tanévtől a hivatásos tisztképzést, mégpedig úgy, hogy a Ludovika Akadémiát honvéd gyalogsági akadémiának meghagyva, a fegyvernemi hadapródiskolákat, meghagyva székhelyeiket, fegyvernemi honvéd akadémiákká alakítja át, a képzési időt pedig egységesen minden akadémián 4+2 évben állapítva meg. Az akadémiák alsó tagozatát az I–IV. évfolyamú hadapródiskolai, felső tagozatát pedig az I–II. évfolyamú akadémiai évfolyamok képezték volna.

Sajnos, a számunkra vesztésre álló, majd el is vesztett háború mindezt – álmaink valóra válásával együtt – meghiúsította. Ezt a korszerű tisztképzési rendszert már nem vezették be.





A M. KIR. HONVÉD HADAPRÓDISKOLÁK MEGÚJULÁSA


A magyar tisztképzés, és ezen belül is a középiskolai tiszti sarjképzés rendszerének átalakítása az 1930-as évek közepére egyre égetőbbé vált. A megváltozott európai erőviszonyok folytán Magyarország – Ausztriához hasonlóan – vissza kívánta állítani az 1920. évi trianoni békében korlátozott katonai egyenjogúságát, ezért összhangban az 1938. március 5-én nyilvánosan meghirdetett „győri programmal”, amelyet alig fél évvel később a „bledi egyezmény” is követett, sor kerülhetett a szükséges reformra. A középiskolai tiszti sarjképzés átalakításának szándéka — egy időben a győri program kidolgozásával — konkrét napirendi témává vált.

A honvéd reáliskolai nevelőintézetek parancsnokainak 1937. október 22—23. napjain megtartott parancsnoki értekezletén – melyen vitéz Pávai Vajna Győző tábornok, a Honvédelmi Minisztérium 9. Osztályának nevelésügyi szemlélője elnökölt, két irányzat csapott össze. Az egyik, a reáliskolai nevelőintézeti rendszer teljes felszámolását javasolva, szívesebben látott volna igazi katonaiskolákat, így a hadapródiskolákat is a tiszti utánpótlás bázisaként. A másik irányzat a reáliskolai nevelőintézetek fenntartása mellett tett továbbra is hitet. Akkor, 1937-ben, ha engedményekkel is, de az utóbbiak álláspontja győzött, s a megmaradó két honvéd főreáliskola egyike a pécsi M. kir. „Zrínyi Miklós” Honvéd Reáliskolai Nevelőintézet volt.

Alig telt el azonban két esztendő, a középiskolai tiszti sarjképzés rendszerének felülvizsgálata ismét napirendre került. Ezt elsősorban a világpolitikai helyzet gyökeres megváltozása indokolta, hiszen 1939. szeptember 1-jén Magyarország közvetlen közelében kitört a második világháború. A honvédségnek az addiginál lényegesen több csapattisztre – elsősorban szakasz- és századparancsnokokra – volt szüksége. Az 1941 januárjában a m. kir. Honvéd Vezérkar főnökéhez benyújtott, a hadapródiskolák felállításáról szóló javaslat szerint, a m. kir. honvédségben rendszeresített hivatásos katonaállományú tisztek létszáma 8847 fő volt, mellyel szemben csupán 5741 fő hivatásos tiszt volt állományban. A hivatásos tisztek hiánya 3106 volt. E hiányt összevetve a továbbszolgáló katonaállományú, valamint a próbaszolgálatos tisztek számával, a hivatásos tisztek hiánya ténylegesen ugyan csupán 600 főben jelentkezett, mely hiánynak nagy részét nyugállományú és reaktivált tisztekkel pótolták. Ez a pótlás azonban csak átmeneti megoldás lehetett. Átmeneti volt, hiszen a honvédségnek tervbe vett, és 2-3 év alatt végrehajtandó fejlesztése első lépéseként a rendszeresített tiszti állományt 1200 fővel kívánták emelni. A végcélul kitűzött hadrend pedig 22 300 fős hivatásos katonaállományú tisztikart követelt volna meg. Az akkori számítások szerint – évi 730 fős rendszeres utánpótlást véve alapul – 1950-re is csupán 10 600 fős hivatásos katonaállományú tisztikart lehetett volna kialakítani, míg a 22 300 fős hivatásos tisztikar kb. az 1980. évre lett volna elérhető.

Szombathelyi Ferenc – aki 1936. augusztus 1-je és 1938. október 1-je között a Ludovika Akadémia parancsnoka, majd 1939. január 15-ig a Honvéd Vezérkar főnökének helyettese, ezt követően a Honvéd Vezérkar főnöke volt – szorgalmazta leginkább az átalakítást. Az volt az álláspontja, hogy a tisztjelölteket erős akaratú, harcos egyéniségekké kell formálni, a tantervüket pedig sokkal gyakorlatiasabbá kell tenni.

Szakítani kell a civil főiskolás szellemmel, helyette valódi katonás szellemre van szükség. A Vezérkari Főnökség a hadapródiskolák felállítása mellett foglalt állást. A végső döntést a Kormányzó, 1941. április 1-jén kelt 1075.KI. számú „Legfelsőbb Elhatározása” (kormányzói rendelet) hozta meg.

Ilyen előzmények után született meg „A m. kir. minisztérium 4020/1941. M.E. rendelete honvéd hadapródiskolák felállítása és az akadémiákon, valamint hadapródiskolákban való tisztképzés szabályozása tárgyában”, melyet a Honvédségi Közlöny 27., 1941. június 17-i számában a 38.561/eln.15 - 1941. sz. körrendeletben tettek közzé.

A rendelet, a honvéd középiskolai tisztisarjképzést tisztképzéssé átalakítva, kimondja az 1921. évi XLIV. törvénycikkel létesített honvéd katonai nevelőintézetek felső tagozatainak megszüntetését, egyben hadapródiskolák felállítását rendeli el. Ennek alapján a Sopronban és Pécsett működő katonai nevelőintézetek helyett, s az országban még másik három helyen – Budapesten két, Nagyváradon és Marosvásárhelyen egy-egy –, összesen hat hadapródiskolából álló hálózatot állítottak fel. Az alapvető indok az volt, hogy így fegyvernemi tagozódásban, és az életkort tekintve, rövidebb idő alatt, 19 évesen, kisebb költségbefektetéssel biztosíthatnak a honvédség számára elegendő szakasz- és századparancsnokot.

A hadapródiskolák felállítására két részletben került sor. Öt hadapródiskola az 1941/42. tanévben, míg a pécsi M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskola az 1942/43. tanévben kezdte meg működését.

A hadapródiskolák fegyvernemi tagozódása a következők szerint alakult:

a) M. kir. „Rákóczi Ferenc” honvéd gyalogsági hadapródiskola, Sopron székhellyel,

b) M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskola, Pécsett,

c) M. kir. „Csaba királyfi” honvéd gyors-fegyvernemi hadapródiskola, székhelye Marosvásárhely (gépkocsizó gyalogos, kerékpáros, lovas és páncélos kiképzés folyt itt),

d) M. kir. „Gábor Áron” honvéd tüzérségi hadapródiskola, Nagyváradon,

e) M. kir. honvéd műszaki hadapródiskola, Budapesten, átmenetileg a M. kir. „Bolyai János” Honvéd Műszaki Akadémián elhelyezve, később „Görgey Artúr” nevét vette fel, és Esztergomba települt át (műszaki, híradó és folyamőr kiképzés folyt itt),

f) M. kir. honvéd repülő hadapródiskola, ugyancsak ideiglenesen Budapesten, a M. kir. „Bolyai János” Honvéd Műszaki Akadémián volt elhelyezve, de csak az 1941/42. tanévben működött, anyagi okok miatt megszüntették, a növendékeket más hadapródiskolákba helyezték át.

A m. kir. honvéd hadapródiskolák teljes ellátást nyújtó, I–V. évfolyamú katonai tisztképző iskolák voltak, amelyeknek I–IV. évfolyamai – a katonai kiképzés mellett – a polgári élet középiskoláinak felső tagozataival (a gimnáziumok akkori V–VIII., ma I–IV. osztályai) voltak egyenértékűek. Rendeltetésük volt, hogy hallgatóikat (növendékeiket) a m. kir. honvédség katonaállományú hivatásos tisztjeivé neveljék és képezzék ki.

A hadapródiskola I. évfolyamába, szigorú többnapos felvételi vizsga után, azokat a pályázókat vették föl, akik a polgári gimnázium IV. osztályát (ma az általánosiskola 8. osztályának felel meg) sikerrel elvégezték (az 1941/42 tanévben kivételesen az V. gimnáziumot végzetteket is felvették a II. évfolyamba), továbbá azokat, akik a kőszegi alreáliskolát sikeresen befejezték. A felvételnek feltétele volt az is, hogy a pályázó, a lakhelyéhez legközelebb eső honvéd helyőrségi kórház vizsgálatai alapján testi alkalmasságát és a katonai nevelésre való rátermettségét, orvosi véleménnyel igazolja, továbbá, hogy a tanév kezdetén a 14. életévét már betöltse, de a 16. életévét még ne haladja meg (a II. évre pályázóknál 15, illetve 17 éves életkor volt a feltétel).

Az írásban benyújtandó felvételi kérelemhez szigorú formai feltételeket is fűzött a „Pályázati hirdetmény”, melyek ha nem feleltek meg az előírásoknak, a felvételi folyamodványt figyelmen kívül hagyták. A pályázatban meg kellett jelölni a fegyvernemet is, ahová a felvételt kérő törekszik. Legalább egy, legfeljebb három fegyvernemet konkrétan meg kellett jelölni. A fegyvernemi beosztásról a honvédelmi miniszter döntött, a kijelölt fegyvernem megváltoztatására nem volt lehetőség.

Pályázni államköltséges és néhány alapítványi helyre lehetett (1941/42-es tanévben az öt hadapródiskolában mindösszesen hét alapítványi helyet hirdettek meg, a többi államköltséges volt). Az évi tandíj mindkét esetben 72 pengő volt – tisztek és köztisztviselők gyermekei után fél tandíj volt fizetendő. A hadiárva, a hadigyámolt és a teljes árvaságra jutott szegény növendék tandíjmentes volt. A tandíj az 1944/45-ös tanévre 84 pengőre emelkedett, az említett kedvezmények megmaradása mellett. Sajnos ezt erre a tanévre már nagyon kevesen fizethették meg a közbejött háborús események miatt. A tandíjon kívül ruházati hozzájárulás, valamint fehérnemű-beszerzési és -fenntartási hozzájárulás gyanánt évi 80 pengőben megállapított „ruházati és fehérnemű-hozzájárulási díjat” kellett fizetni. Ez tehát azt jelentette, hogy évi 152 pengőért, fél tandíj esetében 116 pengőért tanítottak, neveltek, ruháztak, élelmeztek, kiképeztek, valamint egyebekkel elláttak egy-egy növendéket, sőt még szórakozásra is tellett (például hétvégi házimozi, esetenként színház stb.).

A hadapródiskolába felvett növendékeknek a IV. évfolyam elvégzése után a polgári középiskolát végzettekhez hasonlóan, azokkal egyenértékű reálgimnáziumi érettségi vizsgát kellett tenni, és annak sikeres letétele után léphettek csak az V. évfolyamba, ahol kizárólag katonai képzésben részesültek. Az eredeti elképzelések szerint, ami azonban részben a háború, részben a tervezett reform miatt nem valósulhatott meg, a IV. évfolyamot sikerrel elvégzettek egy része – külön kérelemre – a honvédelmi miniszter döntése alapján honvéd akadémiai kiképzésben részesülhetett volna.

A hadapródiskola V. évfolyamát végzettek közül a legalább „jó összegyéniességűeket” zászlósként, a legalább „megfelelő összegyéniességűeket” hadapródőrmesterként avatták fel, és így kerülhettek a hivatásostiszt-jelölti állományba.

A m. kir. honvéd hadapródiskolákba az 1941/42. tanévre szóló felvételi Pályázati hirdetmény, melyet a honvédelmi miniszter 1941. június 4-i keltezéssel adott ki, a 25.363/eln.9-1941. számú rendeletének mellékleteként jelent meg. A Pályázati hirdetmény kellő részletességgel ismertette a hadapródiskolák jellegét, rendeltetését és az előzőekben már ismertetett tagozását. Részletes tájékoztatást adott ezen kívül a hadapródiskolákba való felvétel feltételeiről, a felvételi követelményekről, a fizetendő tandíjról, a hadapródiskolai növendékek szolgálati kötelezettségeiről és más fontos dolgokról.

A kijelölt pályázókat 1941. szeptember hónap elején hívták be a honvédelmi miniszter által meghatározott hadapródiskolába felvételi vizsgákra. Minden behívott pályázót jelentkezése után testi épsége és a katonai intézeti nevelésre való alkalmassága tekintetében újabb orvosi vizsgálatnak, majd többnapos elméleti és gyakorlati vizsgának vetették alá.

A felvételi vizsga elméleti anyaga – a latin nyelv kivételével – a gimnáziumok IV., illetve V. osztályának tananyaga volt. A gyakorlati vizsga atlétikából és tornából állott, mindkettőben meghatározott szintet kellett teljesíteni. Így pld. a 100 méteres síkfutás időkövetelménye az I. évfolyamba pályázók részére 15 másodperc, a II. évfolyamba pályázók részére 14,7 másodperc, a távolugrás szintje 350 cm, illetve 375 cm volt. Az atlétikai számokon kívül nyújtón és korláton is előírt teljesítményt kellett elérni.

A m. kir. hadapródiskolák belső tagozódását, rendjét és kötelmeit a „ 11. Szolgálati Utasítás” határozta meg. Alárendeltség szempontjából a honvédelmi miniszter felügyelete és irányítása alá tartoztak. Szervezési, elvi, közigazgatási, tiszti és tanári, személyi, neveléstani, oktatástani, anyagi vonatkozású ügyekben közvetlenül a miniszterhez, míg kiképzési ügyekben, a katonai rend, fegyelem és szellem fenntartása tekintetében a Honvéd Vezérkar főnöke vagy helyettese útján ugyancsak a honvédelmi miniszternek (a HM 9. Osztályának), fegyelmi, becsületügyi, tiszti és legénységi anyakönyvi nyilvántartás, legénységi kiegészítés, hadianyaggal való ellátás, ló és jármű tekintetében a területileg illetékes hadtestparancsnokságoknak voltak alárendelve. A hadapródiskolák önálló állománytestek voltak, állományukat a honvédelmi miniszter rendeletben állapította meg.

Tanévenként az A állományú csapattisztekről és a B állománycsoportú – középiskolai tanári oklevéllel vagy más szakképesítéssel rendelkező – szakszolgálatos tisztekről, továbbá a hivatásos tiszthelyettesekről és szakaszvezetőkről, valamint az iskola növendékeiről név szerinti, úgynevezett állománykönyvet kellett összeállítani.

Ami a hadapródiskolák belső tagozódását illeti: iskolaparancsnokságra, oktatói tisztikarra, növendékzászlóaljra, legénységi különítményre és gazdasági hivatalra tagozódtak.

A hadapródiskola élén az iskolaparancsnok állott. Feladata volt a növendékek kiképzésének és oktatásának ellenőrzése, ő szabályozta és ellenőrizte az iskola belső életét, a HM által jóváhagyott vagy előírt elvek alapján megszabta a hadapródiskola házirendjét, összeállította a tisztikar szolgálati beosztását, gondoskodott a tisztikar továbbképzéséről, valamint többek között megszabta a neveléssel, oktatással kapcsolatos feladatokat. Ebben nagy segítségére volt az első segédtiszt.

Az oktatói tisztikarba tartoztak az I. állományfőcsoport A állománycsoportjába tartozó csapattisztek, akik a katonai tárgyakat oktatták és a katonai kiképzést adták, valamint ide tartoztak a középiskolai tanári oklevéllel avagy más szakképesítéssel rendelkező B állománycsoportú 2. honvéd szakszolgálatos tisztek (hasonállásúak), akik a gimnáziumi tantárgyakat oktatták.

A növendékzászlóalj élén a zászlóaljparancsnok állott, aki törzstiszti (ma főtiszti) rendfokozatban lévő csapattiszt volt. A zászlóaljparancsnok feladatát képezte a növendékek katonai kiképzésének egységes irányítása és ellenőrzése. Ő határozta meg és ellenőrizte a katonai tanulmánycsoport vezetőjének tevékenységét. Ellenőrizte továbbá a századparancsnokokat és a hozzájuk beosztott tiszteket és tiszthelyetteseket, valamint a sporttisztek nevelői tevékenységét.

A növendékzászlóalj növendékszázadokra, a növendékszázadok pedig növendékszakaszokra tagozódtak. A pécsi hadapródiskolában az 1942/43-as tanévben 3 növendékszázad volt, századonként 3-3 szakasszal (a gimnáziumi oktatás szempontjából osztályokkal). Elnevezésük pld. 1. század I. szakasza, illetve I. évfolyam A osztálya.

A századok és a szakaszok élén, néhány kivételtől eltekintve – de csak a háború előrehaladtával –, csapattisztek állottak.

A századparancsnok beosztása volt az egyik legfelelősségteljesebb beosztás. Rá hárult a növendékek kiképzésével és oktatásával járó minden felelősség. Így felelős volt a század növendékei erkölcsi magatartásáért, kiképzésükért és tanulmányi előmenetelükért. Ő irányította a növendékek hivatásszeretetre való nevelését, valamint ő felelt azért is, hogy a növendékeiben megbízható, szilárd jellemtulajdonságok alakuljanak ki és rögződjenek. Meghatározta a beosztott alantos tisztek valamennyi feladatát, szabályozta munkájukat, ügyelve arra, hogy azok mindenben megfeleljenek a különböző katonai utasításoknak és rendeletek előírásainak. Egy mondatban: a századparancsnok személyében volt felelős növendékszázadának kiképzéséért és oktatásáért.

A tiszti szakaszparancsnokok, akik egyben osztálytisztek is voltak, amolyan osztályfőnöknek megfelelő funkciót is elláttak. A századparancsnok rendelkezéseinek megfelelően ők vezették szakaszaik gyakorlati kiképzését, ellenőrizték a növendékek tanulmányait és előmenetelét. Ezen kívül más elméleti és gyakorlati katonai tantárgyakat is oktattak. Ellátták az oktatással kapcsolatos adminisztratív teendőket, kidolgozták a növendékek rangsorát.

A szakaszparancsnokok munkájának segítését célozta a minden növendéki szakaszhoz beosztott egy-egy jól képzett, tiszthelyettesi iskolát (jutasi) végzett tiszthelyettes.

A Gazdasági Hivatal (GH) a gh.-főnökből és a beosztott gazdászati tisztből vagy tisztekből, valamint tiszthelyettesekből állott. Ide tartoztak azok a polgári alkalmazottak is, akik az épületkezelést, az étkeztetést és más hasonló feladatokat látták el.

Az említett Szolgálati Utasítás meghatározta a hadapródiskolai növendékek öltözetét is, melynek az adott alkalomra vonatkozó szabályait fenyítés terhe mellett szigorúan be kellett tartani. Az utasítás megkülönböztetett: díszöltözetet, menetöltözetet, gyakorlóöltözetet, házi öltözetet és sportöltözetet.

A díszöltözet lehetett „rendben és sorban”, valamint „rendben és soron kívül”. Ez utóbbi volt a kimenőöltözet is.

A „ rendben és sorban” díszöltözetet külön rendeletre díszőrségen, díszkivonulásokon, eskütételnél, iskolaparancsnoki kihallgatáson kellett viselni, a következők szerint: sisakot – ha külön előírták, cserfalombbal – a honvéd akadémikusok számára rendszeresített alakban, tábori barna félfinom posztóból készült zubbonyt (koronás aranyozott gombokkal, a tiszti zubbonnyal azonos fazonban). A zubbony bal vállszalagján fémből készült, aranyozott színű évfolyamjelzés (I–IV. évfolyamnál egytől négyig keskeny sáv, az V. évfolyamnál pedig egy széles sáv). A vállszalagok buzérvörös hajtókaposztóval szegélyezettek voltak. A zubbony ujjain felfelé ívelő csúcsú aranysárga karpaszomány, melynek középvonalában vékony vörös csík húzódott. A zubbony hajtókája buzérvörös színű volt, melyet aranysárga vitézkötéses selyemsujtás szegélyezett. A hajtókán a tanulmányi kitüntetési sávok aranysárga selyempaszományból készültek, a kitüntetés gombjai pedig rozettamintásak voltak (kitűnő eredményt elért két sávot, két gombot; a jeles két sávot; a jó egy sávot, egy gombot; a megfelelő egy sávot viselt; az elégtelen eredményt elérő növendék hajtókája üres, sáv nélküli volt). A nadrág ugyancsak tábori barna színű félfinom posztóból készült (V. évfolyam: lovaglónadrág), a lábbeli gyalogsági bakancs bokavédővel (V. évfolyamnak: csizma). Fehér szarvasbőr kesztyű is tartozott ezen öltözethez. A köpenyt, amelyet szintén tábori barna félfinom posztóból készítettek, ha csak más időpont nem volt elrendelve, október 15-től április 15-ig kellett viselni. A köpenyen a zubbonyhoz hasonlóan kellett az évfolyamjelzést viselni. Gombjai aranyozott koronás gombok voltak, gallérja saját anyagából készült. A fazon itt is azonos volt a tiszti köpenyekével, szélei, valamint vállszalagjai buzérvörös hajtókaposztóval szegélyezettek voltak. A lő- és szálfegyver a 95/31 M. karabély volt szuronnyal, később a 35/41 M. Mauser-puska szuronnyal. A szuronyon aranysárga selyem szuronybojt, a magyar Szent Koronát ábrázoló fényes selyemhímzéssel (V. évfolyam: 66 M. gyalogsági tisztikard, sárga selyembojttal). A lőfegyverhez két-két tölténytáskát kellett a barna bőr derékszíjra felfűzni.

A „rendben és soron kívül” (kimenő-) öltözet viselete kötelező volt kimenő, eltávozás és szabadság vagy más külső, iskolán kívüli egyenkénti vagy csoportos kirendelések alkalmával (látogatás, színház, esküvő, hangverseny, temetés stb.) – általában az iskola elhagyásakor. A következőkből állott: fekete társasági sapka (csákó). Anyaga, alakja, mint a tiszteké, aranyozott gombokkal, aranysárga selyem, kerek alakú sapkarózsával – közepén a nemzeti színek – és aranysárga selyem zsinórzattal. A zubbony ugyanolyan volt, mint a „rendben és sorban” öltözetnél. A nadrág fekete, félfinom posztóból készült, a szárak külső oldalán, középütt buzérvörös vékony csíkkal.

Kimenő alkalmával talpaló volt viselhető hozzá (fekete posztóból készült, 2 cm széles csík, amelyek a nadrág szárainak alsó végeit kötötték össze a cipő talpa alatt, a sarok előtt átvezetve, feszesen tartva így a nadrág szárait). A lábbeli fekete bőr gumibetétes (cúgos cipő) vagy fűzős cipő. Fehér szarvasbőr vagy barna bőrből készült kesztyű. A köpeny olyan volt, mint a „rendben és sorban”. Az oldalfegyver 95/31. M., később 35/41. M. szurony, aranysárga selyem szuronybojttal (ötödéveseknek gyalogsági tisztikard selyem kardbojttal). Az oldalfegyver nyilvános helyen nem volt letehető (még zárt helyiségben sem), felkötve kellett tartani. Ettől eltérni csak olyan zártkörű és különhelyiségben megtartott összejöveteleken lehetett, amelyeknek színvonala a honvédségi tiszti állás tekintélyének megfelelt.

Vidéken vagy fürdőhelyen, ahol helyőrség nem volt, oldalfegyvert nem kellett viselni. A fegyvernemi hovatartozást az évfolyamot jelző sávok alá helyezett, posztóból készült, fegyvernem színű alátét (gyalogság: zöld) mutatta. Nyáron, szabadságidején engedélyezett volt az intézet útján elkészíttetett egyszínű zöld zsávolyruha (reitpantallós) viselete, kimenősapkával és fehér szarvasbőr kesztyűvel.


Rendben és soron kívül (kimenő-) öltözet


Menetöltözet volt viselendő a hadgyakorlatokon, a nagyobb menetgyakorlatokon, a harcszerű lőgyakorlatokon, a karhatalmi szolgálatban vagy külön rendeletre. Viselete: tábori barna félfinom posztó tábori sapka (Bocskai-sapka), sisak – fejen csak indokolt esetben, egyébként málházva –, köpeny, mint a díszöltözetnél. A zubbony és a nadrág, mint a „soron és rendben” viseletnél, barna bőrkesztyű (csak október 1. és április 30. között, lovaglásnál azonban mindig). Teljes felszerelés és fegyverzet az E-alap és a Felszerelési Utasítás szerint. Kulacs és kenyérzsák mindig, egyéb tábori eszköz csak külön parancsra. Nyáron nyári menetöltözet is viselhető volt, ugyancsak parancs szerint, külön parancsra pedig zubbony nélkül, zöld színű inggel is lehetett viselni a menetöltözetet.

A házi öltözet: tábori sapka, mint a gyakorlóöltözetnél, köpeny és a zubbony, mint a menetöltözetnél, a nadrág, mint a kimenőöltözetnél. A lábbeli fekete gumibetétes vagy fűzős cipő. Takarékossági okokból ettől eltérően – legalábbis nálunk Pécsett – a zubbony és a köpeny a régi cőgerek sötétkék posztóból készült köpenye és zubbonya. Nyáron zsávolyruha volt a házi öltözet. Házi öltözetet kellett viselni az elméleti kiképzéseknél és minden olyan, intézeten belüli alkalmakkor, amikor más öltözetet nem rendeltek el.

Sportöltözet volt az előírás a testnevelési és a vívóórákon, valamint a sportversenyek alkalmával. Ez zsávolyruhából, tornaingből, fekete rövid tornanadrágból és fekete bőrtalpú, sarok nélküli tornacipőből állott. Nyáron megengedett volt a sportingben vagy a nélkül, s a rövid fekete sportnadrágban való tartózkodás az iskola megjelölt helyein.

A Szolgálati Utasítás III. Fejezete – a növendékek felvételén, a fizetendő tandíjon kívül – többek között meghatározta a növendékek kötelező zsebpénzét, valamint annak összegét. Továbbá előírta a növendékekkel szemben alkalmazható fegyelmi fenyítések rendjét is.

A kötelező és egyben adható zsebpénz akként volt szabályozva, hogy azt mindenki számára biztosítani kellett, azonos összegben, illetve összeghatárok között. Aki otthonról, anyagi okokból nem kaphatott zsebpénzt, ha legalább „jó” előmenetelű volt, ugyanolyan összegű kincstári zsebpénzben részesült, a „megfelelő” előmenetelű ennek a felét kapta. A növendék otthonról küldött zsebpénzét nem kaphatta közvetlenül kézhez, azt a növendékszázad parancsnokságának kellett megküldeni, amely eljuttatta a növendékhez. Ezt azért szabályozták így, mert mint látni fogjuk, a zsebpénz feletti szabad rendelkezés jogának megvonása az egyik fegyelmi fenyítő eszköz volt.

A zsebpénz összege

– I. évfolyamos növendék részére legalább 4 pengő, legfeljebb 6 P,

– II. évfolyamos növendék részére legalább 6 pengő, legfeljebb 8 P,

– III. évfolyamos növendék részére legalább 8 pengő, legfeljebb 10 P,

– IV. évfolyamos növendék részére legalább 10 pengő, legfeljebb 12 P,

– V. évfolyamos növendék részére legalább 15 pengő, legfeljebb 20 P volt.

Az 1943/44-es tanévtől kezdődően a havi zsebpénz összegét nem évfolyamonként, hanem egységesen állapították meg, éspedig az I–III. évfolyambeli növendékek részére 15 pengőben, a negyedéves növendékek részére 20 pengőben (az ötödévesek részére nyilvánvalóan azért nem állapították meg akkor, mert ötödéves hadapródok csak az 1944/45-ös tanévben voltak).

Ma már nehéz meghatározni, hogy ezeknek az összegeknek a mai értelemben milyen értékük volt. Nekünk, hadapródoknak mindenesetre – mivel mindenünk megvolt – elegendőnek bizonyult. Hiszen mire költhettük? A kantinban cukorkára, csokoládéra, kisebb szükségleti tárgyakra (fogkrém, cipőkrém, ha nem hoztunk eleget otthonról, esetleg dörzsgumira, amivel felszerelésünk fém részeit rozsdátlanítottuk, gombpasztára, mellyel a régi cőgerzubbonyok és -köpenyek gombvillára felfűzött réz gombjait kellett fényesíteni). A városban pedig egy-egy kimenő alatt (ami azért nem volt olyan gyakori) néha mozira, az Ágota néni cukrászdájában vagy a Caflisch cukrászdában habos kávéra, süteményre, gesztenyepürére. Egyik sem haladta meg az 1 pengőt.

A hadapródiskolai növendékek fenyítésénél alapelv volt, hogy a fenyítést mindig előzze meg az oktatás, a komoly figyelmeztetés és a fenyítésre alapot adó magatartás következményeinek a megmagyarázása, továbbá hogy az elöljárók tartózkodjanak a meggondolatlanságok, az együtt élő fiatalok csínytevéseinek túl szigorú elbírálásától. A fenyítés legyen mértéktartó, alkalmazkodjék a nevelés céljaihoz, de a jóakarat ne tartsa vissza a parancsnokot a szükség szerinti legszigorúbb fenyítés kirovásától.

Azt is meghatározta az utasítás, hogy növendéket fenyítés nélkül fogságba helyezni csak a Szolgálati Szabályzat I. rész 56. §-ában meghatározott esetekben lehet, és akkor is csak annyi időre, amely elkerülhetetlenül szükséges. A Szolgálati Szabályzat említett §-a szerint a honvéd egyén fogságba vitelének akkor volt helye:

a) ha ezeket az egyéneket bűntett vagy súlyos vétség elkövetésénél tetten kapják,

b) ha ilyen cselekmény nyomatékos gyanúja őket terheli,

c) ha garázda magaviseletükkel nyilvános botrányt idéznek elő,

d) ha az ügyeleti közegek, járőrök, körjáratok, őrségek és őrök hatáskörébe eső utasításoknak nem engedelmeskednek, úgyszintén ha ezeket a közegeket szidalmazzák vagy tettlegesen megtámadják,

e) ha az elfogásra külön parancsot kaptak,

f) ha a honvédséghez (csendőrséghez) tartozó, ellenszegülő és garázdálkodó egyének elfogására a körülményekkel igazolt felszólítást intéznek hozzájuk. (510. pont /1/ bekezdés)

A hadapródiskolai növendékek fegyelmi fenyítései lehettek:

A) Megfeddés:

a) egyszerű megfeddés a kihallgatásnál,

b) szigorú megfeddés a saját alosztály növendékei előtt.

B) Rendi fenyítések:

a) a házi- és szolgálati rendben engedélyezett egyes kedvezmények vagy valamennyi kedvezmény elvonása 30 napig,

b) a zsebpénz (kincstári vagy magán) feletti szabad rendelkezés jogának megvonása 30 napig,

c) mindennapi megjelenés a kihallgatásnál külön meghatározott öltözetben legfeljebb nyolcszor egymás után,

d) szabadság elvonása, legfeljebb 14 napi időtartamra.

A B) alatti rendi fenyítés az A) alatti fenyítéssel együtt is alkalmazható volt. Célja a pénz könnyelmű elfecsérlésének meggátlása és a pénz helyes kezelésére való rászorítás volt.

C) Fogságfenyítések:

a) laktanyafogság 30 napig,

b) szigorított fogság 6 napig,

c) szigorú fogság 6 napig.

A laktanyafogsággal együtt a rendi fenyítések közül a B) és C) alatti fenyítés is kiszabható volt az ott megadott határig. A rendi fenyítést a laktanyafogsággal egyszerre kellett kiszabni.

D) Egyéb fenyítések:

a) megintés és megrovás.

A fegyelmi fenyítéseket az utasítás a következők szerint rendelte el végrehajtani: amennyiben a fenyítésnek vagy egy részének végrehajtása karácsony előestéjére vagy karácsony, újév, Szent István napjára, avagy a Legfelsőbb Hadúr név- és születésnapjára, március 15-re avagy az iskola különleges emléknapjaira esett volna, a végrehajtást el kellett halasztani, illetve félbe kellett szakítani.

Rendi fenyítés esetén az oktatás csorbát nem szenvedhetett. Fogságfenyítés esetén a laktanyafogsággal fenyített növendék a fenyítés tartama alatt az alosztály körletét nem hagyhatta el, és az iskola szórakozóhelyeit nem látogathatta. A laktanyafogság fenyítésben részesítettek tartózkodási helyét az iskolaparancsnok határozta meg.

A szigorított fogság abból állt, hogy a rendes (tanítási) foglalkozáson kívüli időt a fogdahelyiségben kellett tölteni. A fenyítés tartama alatt a növendék az ebédhez harmadik tál ételt (ami rendszerint sütemény vagy gyümölcs volt) nem kaphatott, éjjel fekhelyéül pedig csak a párna és két ágytakaró szolgálhatott.

A szigorú fogság abban különbözött a szigorított fogságtól, hogy az így fenyített növendék a rendes foglalkozáson sem vehetett részt, fenyítését nappal is a fogdahelyiségben kellett töltenie. Ezt a fenyítést, a harmadik tál étel megvonása mellett, a tízórai és az uzsonna megvonásával is szigorítani lehetett.

A szigorított és a szigorú fogsággal fenyített növendéket a fogságfenyítés végrehajtása előtt orvossal meg kellett vizsgáltatni. Amennyiben szükségesnek látszott, a fogságfenyítés végrehajtása megfelelően módosítható, illetve elhalasztható volt. A két napig terjedő szigorított és szigorú fogságot két, egymásra következő vasárnapon, a több napra terjedőt megszakítás nélkül úgy kellett végrehajtani, hogy a fenyítés egyik napja vasárnapra, ünnepre vagy szünnapra essék. A 24 órán túl fenyített növendék naponta egyszer, a foglár tiszthelyettes felügyelete alatt, egy órát a friss levegőn tölthetett. A fogságba csak tankönyvet volt szabad bevinni. A szigorú és szigorított fogsággal fenyített növendéket elöljárójának javaslata alapján az iskolaparancsnok a fenyítést követő tanulmányi félév befejezéséig tanulmányi kitüntetéseinek megvonásával (lényegében lefokozás) és rangsorolásának visszavételével is sújthatta.

Ha a rendi fenyítés tartama alatt a növendékre fogságfenyítést róttak ki, akkor ennek végrehajtása alatt a rendi fenyítést félbe kellett szakítani, és azt a fogságfenyítés letöltése után újból hatályba kellett léptetni.

A kiszabott fenyítéseket a Szolgálati Szabályzat I. Rész 686. pontjában foglaltak értelemszerű alkalmazásával a „Büntetési Jegyzőkönyvbe” kellett be vezetni, és a jegyzőkönyvet a növendék anyakönyvi lapjához kellett csatolni.

Minden fenyítést napiparancsban közzé kellett tenni, ki kellett hirdetni. Ugyancsak ki kellett hirdetni az egész osztályokra (szakaszokra), századra vagy zászlóaljra kiszabott rendi fenyítéseket. Ezeket azonban a Büntetési Jegyzőkönyvbe nem kellett bevezetni. A fenyítéseket a századon belül kellett kihirdetni. Amennyiben a növendéket más intézetbe helyezték át, a Büntetési Jegyzőkönyv kivonatát az új iskolának meg kellett küldeni.

A m. kir. honvédség Szolgálati Szabályzata I. Rész 15. §-a (95. pont) szerint a honvédség minden tagjának joga volt ahhoz, hogy az őt ért igazságtalanság vagy sérelem miatt panaszt tegyen. A már többször idézett Szolgálati Utasítás a hadapródiskolai növendéknek is megadta ezt a jogot, kimondva, hogy „a panaszokra a Szolgálati Szabályzat I. Rész határozványai a mérvadók”. (15. §)

A Szolgálati Utasítás a növendékek tiszteletadási kötelezettségét is részletesen szabályozta. Eszerint a növendékek is általában a Szolgálati Szabályzat szerinti tiszteletadásra voltak kötelezettek. A tiszteletadás szempontjából a növendékeknek „magasabb rangosztályban lévő honvéd egyénnek” kellett tekinteniük az alábbiakat – vagyis akivel szemben tiszteletadási kötelezettség állott fenn: valamennyi tiszt és hasonállású, az iskolában alkalmazott polgári tanárok, a m. kir. államrendőrség és a m. kir. pénzügyőrség egyenruhában levő tisztviselői (ma tiszteknek mondanánk), a saját és a társintézetek felsőbb évfolyamú növendékei, az akadémiák akadémikusai, az iskola állományába tartozó összes tiszthelyettes, végül az intézethez oktatói minőségben beosztott szakaszvezetők.

Az intézeti életen belül is az alsóbb évfolyambeli növendék a felsőbb évfolyamok növendékeinek tisztelegni volt köteles, és őket – szolgálaton kívül is – „növendék úr” megszólítással kellett illetniük.

A Szolgálati Utasítás IV. Fejezete szabályozta a hadapródiskolákra vonatkozó tanulmányi rendet. A tanév beosztása a következők szerint alakult: az iskolai év az I. évfolyambeliek számára szeptember hó 21-én, a többi évfolyamnak október hó 1-jén kezdődött, és augusztus 20-ig tartott.

A növendékek szabadsága általában úgy alakult, hogy évközi nagy szabadság az I–II. évfolyambeliek részére augusztus 1-től szeptember 30-ig, a III–V. évfolyam növendékeinek augusztus 21-től szeptember 30-ig. A karácsonyi szabadság december 22-től január 3-ig, a húsvéti szabadság virágvasárnap előtti naptól 10 napon át a húsvét hétfőjét követő szerdai nap 24 órájáig tartott. Egészségügyi szabadságot csak az iskolaparancsnok engedélyezhetett az iskola vezetőorvosának írásos javaslata alapján, legfeljebb három hó időtartamra.

Az iskolai év három időszakra tagozódott (gimnáziumi tárgyak lezárása, katonai elméleti és katonai gyakorlati), ezért a tanév beosztását, a növendékek tanulmányi idejének részeit, az ellenőrző, a félévi és az év végi zárlatokat úgy kellett szabályozni, hogy a növendékek osztályozása és tanulmányi zárlatai ennek megfelelően történhessenek meg. Az első ellenőrző értekezletet december második felében, az első félévi zárlatot február végén, a második ellenőrző értekezletet május végén, az év végi zárlatot közvetlenül a gyakorlati időszak befejezése után kellett megtartani.

A gimnáziumi tantárgyak osztályzatait a május végén tartott második ellenőrző értekezlet véglegesítette. A katonai elméleti és gyakorlati időszak (május végétől augusztus 20-ig) kizárólag a katonai kiképzésre szolgált.

Az egyes tantárgyakon belül meg kellett különböztetni a gimnáziumi, továbbá az általános katonai, valamint a fegyvernemi katonai tantárgyakat. E két utóbbi tantárgycsoport a növendékek tisztté való képzését szolgálta.

Mivel az iskolai év három időszakra tagozódott, ennek megfelelően többféle napirendet és tanórarendet kellett készíteni. Az általános elméleti időszakra, amely október 1-jétől május 31-ig tartott, a gimnáziumi tantárgyak, valamint az elméleti katonai tantárgyak napokra meghatározott feladatait külön kellett meghatározni, elválasztva a gyakorlati időszaktól, amely június 1-jétől augusztus 20-ig tartott.

A hadapródiskolákban napirend és tanórarend szerint folyt nemcsak a tisztikar és a növendékek élete, hanem minden személy munkája is, aki az intézettel kapcsolatos tevékenységet végzett. Az órarend összeállítására vonatkozó elvek szerint vigyázni kellett arra, hogy a tanítási órák annyira ne torlódhassanak, hogy az akár az oktatótiszteket, akár a növendékeket túlzottan megterhelje. Ezért az oktatótiszt óráit a hét minden napjára egyenletesen kellett elosztani, egy napon egymás után legfeljebb három tanítási órája lehetett.

Előírták továbbá: „A növendékek szempontjából egyenletességre, változatosságra kell törekedni. Elfoglaltságuk egész napon keresztül úgyis jóval nagyobb, mint a polgári középiskolákban. Ezért a tantárgyakat a hét napjaira arányosan kell elosztani. Ne legyenek ún. nehéz napok, de viszont túl könnyűek sem. Nyelvek (magyar, német stb.), továbbá erősen rokon tantárgyak (pl. mennyiségtan, természettan) ne kerüljenek egymás után következő órákra.”

Egy napon csak egy, kivételesen két írásbeli dolgozatot írathattak a növendékekkel, nem lehetett írásbeli dolgozatot íratni azon az órán, amelyet testnevelési óra előzött meg. Testnevelés és vívás egy napon nem lehetett. Az órák 45 percesek, az óraközi szünetek 10 percesek voltak, kivéve a második óra utáni 20 perces nagyszünetet, mely alatt tartották meg a zászlóalj- és a századkihallgatásokat, s ezalatt osztották ki a tízórait is.

A hadapródiskolai növendékek teljesítményeit osztályozással mérték fel. Az osztályzatok alapján határozták meg, hogy a növendék milyen összosztályzatot kap, s ennek alapján milyen kitüntetést viselhet.

A tisztikar az iskola tanulmányi és előforduló fegyelmi ügyei egyöntetűségének biztosítása érdekében tanulmányi értekezleteket tartott. Ilyen volt az alakuló értekezlet a tanév elején, az ellenőrző értekezletek december második felében és május végén, valamint az osztályozó értekezletek, amelyeken a növendékek félévi és év végi osztályzatait zárták le, s amelyen döntöttek az egyes növendék évfolyam- és osztályrangsoráról is. Az oktatótisztek osztályzatai és a századparancsnok által megállapított magaviseleti jegy alapján az osztálytiszt kiszámította az egyes növendék összeredményét. Az összes záró osztályzat adta az osztályzási zárlatot.

Az összeredmény alapján a tanulmányi kitüntetések így alakultak:

– kiváló, aki az összes tantárgyból legalább 3,9-es átlagot ért el,

– jeles, aki az összes tantárgyból 3,6-es átlagot ért el,

– jó, aki 2,7-es átlagot ért el,

– megfelelő a 2,0-es átlagot elért növendék,

– nem megfelelő, aki magaviseletből vagy bármelyik tantárgyból elégtelen osztályzatot kapott.

Az említett tanulmányi kitüntetéseket az iskolaparancsnok adományozta, és csak ő vonhatta meg. Döntését napiparancsban hirdették ki. Az összeredmény és ennek alapján a rangsor megállapításához ki kellett számítani a növendék elért egységszámát. Az egységszámot az egyes tantárgyakból kapott végosztályzatok számegységeinek összegéből lehetett megállapítani: jeles=4, jó=3, megfelelő (elégséges)=2, elégtelen=1 egység volt.

A növendékek felkészültségét négy fokozatú érdemjeggyel határozták meg.

a) Jeles osztályzatot az a növendék kapott, aki az iskola közös munkájában kiváló figyelmet és érdeklődést tanúsított, gyakorlati és elméleti feladatait állandóan segítség nélkül végezte, a már feldolgozott anyagból szóban, írásban és gyakorlatban bármikor kiválóan és jó magyarsággal, folyamatosan számot tudott adni. A feldolgozott anyag írásbeli, szóbeli és gyakorlati helyes, önálló alkalmazásában nehézsége nem adódott, szorgalmas, hivatásszerető volt, és kötelességtudása jótékony hatást gyakorolt társaira.

b) osztályzatot kapott, aki az iskolai közös munkában figyelemmel és érdeklődéssel vett részt, feladatait jól végezte el, a már feldolgozott anyagról szóban, írásban és gyakorlatban számot tudott adni, és azt némi segítséggel helyesen alkalmazni is tudta. Kifejezőképességében csak kisebb hiány mutatkozott, s tanulmányai folyamán szorgalomról, kötelességtudásról és hivatásszeretetről tett tanúbizonyságot.

c) Elégséges érdemjegyet kapott az a növendék, aki iskolai kötelességének lényeges részét elvégezte, gyakorlatilag és elméletileg lényegében megfelelt, a már feldolgozott anyag fontos részeiről szóban, írásban és gyakorlatban számot tudott adni. Megnyilvánult hivatásszeretete, de ismereteit csak hathatósabb segítséggel tudta alkalmazni mind elméletben, mind gyakorlatban.

d) Elégtelen osztályzatot kapott, aki a feldolgozott anyag lényeges részeiről szóban, írásban és gyakorlatban nem tudott, vagy csak nagy segítséggel volt képes számot adni, írásbeli dolgozatainak osztályzata túlnyomó részben elégtelen, hivatásszeretete pedig hiányos volt.

Az egyes havi osztályzatokat a következő hónap 5-éig az osztálytisztnek az általa vezetett „osztályozó naplóba” kellett bejegyeznie. Ez volt az az okirat – a növendék anyakönyvi lapja mellett –, amely az osztályzásra, a nevelésre vonatkozó minden javaslatnál, tárgyalásnál és döntésnél a növendék megítélésének alapjául szolgált. A Szolgálati Utasítás szerint e naplónak olyannak kell lenni, hogy az „mindenkor világos képet nyújtson a növendéknek az egyes tantárgyakban elért eredményéről, kellő adatot szolgáltasson fejlődő jellemtulajdonságairól, a növendék tehetségéről, kötelességteljesítéséről, hivatásszeretetéről és szorgalmáról. Ez tünteti fel a növendék egyik legszebb katonai tulajdonságát: a megbízhatóságot.”

Az osztályozó naplót – mint bizalmas adatokat tartalmazó okiratot – az iskolaparancsnokságon kellett elhelyezni, úgy, hogy a növendék kezébe még csak véletlenül se kerülhessen. Betekintésre nem volt joga a növendék közvetlen hozzátartozójának sem. A századparancsnok – az iskolaparancsnoktól ráruházott jog alapján – naplóból származó adatokat a hozzátartozóval közölhetett.

Számunkra, növendékek számára igen nagy jelentősége volt az „elégtelenek könyvének”. Ebbe a könyvbe minden tanárnak, oktatónak – akár gimnáziumi, akár katonai tantárgyat tanított, oktatott – az elégtelen feleletet vagy elégtelen írásbeli dolgozatot be kellett jegyeznie, ami viszont egyet jelentett a kedvezmények egy részének megvonásával, mindaddig, amíg a növendék az elégtelen érdemjegyét ki nem javította. A kedvezmények megvonásának lehetőségei közül a kimenő elvonása érintette igen-igen fájdalmasan az elégtelenek könyvébe bejegyzett növendéket.

A hadapródiskolában tanítandó középiskolai tantárgyak, valamint a katonai kiképzés anyagát, az egyes tantárgyak kapcsán elérendő tanítási célokat, továbbá a tanterv részletes utasításait is a Szolgálati Utasítás határozta meg. Ennek megfelelően a tanítási terv figyelemmel volt a különböző fegyvernemi hadapródiskolák szakszerű feladataira is.

Az utasítás ezt így határozta meg:

„A m. kir. honvéd hadapródiskolák mint helyi tantervvel működő gimnáziumok tantárgyai a csapattiszt számára a leghatározottabban gyakorlati és magyar nemzeti irányú ismereteket nyújtják. Ezenkívül olyan általános műveltséget kell adniok, melynek birtokában a tiszt alárendeltjeit nevelheti, önmagát tovább képezheti, és így nyert tudása alapján az élet minden viszonyai között emelt fővel és nyílt tekintettel állja meg a helyét. A hadapródiskolák tantárgyainak tehát gyakorlati irányban tiszti jellemnevelőknek kell lenniök, és ezért mindegyiknek gerincét a katonai rész kidomborítása képezze.”

A hadapródiskolákban – eltérően a polgári gimnáziumoktól – csak „rendes” tantárgyak voltak, „rendkívüli” tantárgyakat nem ismertek, vagyis az összeredménybe a valamennyi tantárgyban elért minősítés beleszámított. A tantárgyakon belül a tanterv megkülönböztetett gimnáziumi tantárgyakat és katonai elméleti, valamint katonai gyakorlati tantárgyakat.

A gimnáziumi tantárgyak – a latin nyelv kivételével – azonosak voltak a polgári gimnáziumok tantárgyaival. A gimnáziumi tantárgyak révén elsajátítható ismeretek célkitűzése az volt, hogy a növendékek számára kellő alapokat adjanak ahhoz, hogy a IV. évfolyam végén leteendő kötelező érettségi vizsgára az általános műveltség alapismereteit oly mértékben biztosítsák, hogy a hadapródiskolát végzett tiszt mind alárendeltjei előtt, mind a társadalom egésze előtt megállhassa a helyét.

A tantárgyak másik csoportja – az általános katonai, valamint a fegyvernemi elméleti és gyakorlati tantárgyak – a hadapródiskolai növendék tisztté kiképzését szolgálta. Ennek érdekében a katonai kiképzést és oktatást úgy szervezték, hogy a hadapródiskolai növendék:

– az I. évfolyamban az egyes honvéd alaki kiképzésében és a fegyvernem szerinti csatárkiképzésben részesüljön;

– a II. évfolyamban a rendfokozat nélküli csatárkiképzést kapja meg úgy, hogy fegyverneme alosztályán belül minden harcos beosztásban megfeleljen; ez a gyalogságnál a puskás századon belüli harcos beosztását jelentette;

– a III. évfolyamban szerezze meg azokat az ismereteket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy tisztesi beosztást fegyvernemének minden alosztályán belül elláthasson;

– a IV. évfolyamban századon belüli szakaszparancsnoki képzést kapjon;

– az V. évfolyamban a növendéknek teljes mértékben el kellett sajátítania a fegyverneme tiszt vezette legkisebb egységének vezetéséhez és kiképzéséhez szükséges ismereteket, úgymint az alosztály belszolgálatának tökéletes ismeretét, az alosztályparancsnok rövidebb ideig történő helyettesítését, az alosztálynak harcban – rövidebb időn át – eredménnyel való vezetését; a katonai gyakorlati kiképzés anyagával párhuzamosan az V. évfolyam végére el kell sajátítania az alosztályparancsnok számára fegyverneme szerint előírt elméleti ismereteket úgy, hogy azokat teljes mértékben uralja, valamint a tiszti hivatás követelte általános katonai ismereteket.

A gyalogsági hadapródiskolák tantárgyelosztása és heti tanórakimutatása

T a n t á r g y I. II. III. IV. V. Megjegyzés
é v f o l y a m
ált.

elm.
kat.

elm.
ált.

elm.
kat.

elm.
ált.

elm.
kat.

elm.
ált.

elm.
kat.

elm.
ált.

elm.
kat.

elm.
i d ő s z a k b a n
1 Hit- és erkölcstan 2 2 2 2 1–12.
gimnáziumi

tantárgyak,

13–32.
katonai

tantárgyak



a) 13–22.
általános,
b) 23–28.
szak. katonai,
c) 29–31.
gyak. tantárgyak,
d) szak.
katonai
tantárgyak


* érettségi
tárgyak


A katonai
elméleti
időszak alatt
az iskola
parancsnokának
joga van az elért
eredményekhez
mérten, a kívánt
cél érdekében
az óraszámokon
értelemszerű
változtatásokat
elrendelni, de ez
nem mehet egyik tantárgy
rovására sem
2 Magyar nyelv és irodalom
*
3 3 3 3
3 Történelem
*
3 3 3 3
4 Föld- és néprajz
*
2 2 2
5 Német nyelv
*
3 3 3 3 1
6 Francia vagy olasz nyelv 1 1 1 1 2
7 Természetrajz 3
8 Vegytan (és technológia)
*
2 3 2
9 Természettan 2 2 2
10 Mennyiségtan és mértan
*
3 3 3 3
11 Ábrázolástan 2 2 1 1
12 Egészségtan 1
13 Szolg. Szab., Becsületügyi Szab. 2 1 1 1 1
14 Harcászat 1 2 4 6 8
15 Hadtört. és kat. földrajz 3
16 Hadseregszervezés 1 2 1 1 2
17 Tereptan 1 2 1 4 1 4 1 4 2
18 Fegyvertan és lőutasítás 3 4 2 4 2 4 1 1 3
19 Csapatpedagógia 2
20 Gazdászat, közig.-i szolg. 2 2
21 Katonai írásmód és ügyvitel 3 2
22 Jogismeret 1
23 Fegyvernemi (gyal.) szab. 2 6 2 4 2 4 2 2 2 2
24 Tüzérismeret 1 2
25 Műszaki ismeret 1 4 1 2 1 2
26 Híradó ismeret 1 2 1 2 1 2 1
27 Lőismeret 2 1 3
28 Gyakorlati kiképzés 6 14 6 14 6 14 6 14 6 14
29 Lovaglás 2 2 2 3
30 Testnevelés 2 5 2 5 2 4 2 2 2 2
31 Vívás 2 1 2 1 2 1 1 1 1 2
32 Repülőismeret
Mindösszesen 41 36 42 36 42 37 42 37 41 39

Átvéve Cseresnyés Géza: Katonaiskolák a hűség városában (Bp., 1995) című munkájából


Tudnivalók a testnevelési osztályzat elnyeréséhez

Az osztályozáshoz az atléta, talajtorna stb. követelményei szerenként és áganként, évfolyamok szerint, a teljesítményeknek megfelelően 0–20-ig nyernek pontozást.

A növendék törekvése legyen mentől több pontot összegyűjteni, mert ezek mennyisége szerint nyeri végosztályzatát.

„Jeles” osztályzatot nyerhet, aki 240 pontot hoz össze,
„Jó” osztályzatot nyerhet, aki 180 pontot hoz össze,
„Elgs.” osztályzatot nyerhet, aki 120 pontot hoz össze.

Tájékoztatásul szolgáljon az egyes testnevelési ágakban az alábbi pontozási követelmény (hézagosan).

Testnevelési ágak,
szerek
1 Pont 10 Pont 20 Pont További gyakorlatok Megjegyzés
I. évf. II. évf. I. évf. II. évf. I. évf. II. évf. I. évf. II. évf. Az osztályzat
elnyerésén kívül
évfolyamonként
a legtöbb pontegységet
összehozó 5-5
növendék a tanév
végén tiszteletdíjban
részesül.
A legtöbb
pontot összehozó
osztály a következő
tanév tartamára a
nagyserleg őrzőjévé
válik.
Az összpontokhoz
hozzászámít a „Rise”
pontozási táblázat
szerint elnyert
pontegység is.
Húzódás 1 1 5 6 9 10 +4 p. +3 p.
Tolódás 1 1 6 8 13 13 +4 p. +4 p.
Sarkalás 15 15 65 65 100 100 5=+2,5 p 5=+2,5 p
Mászás póznán 5 m 1=3 p. 1=3 p. 4 4 6 6 1=+8 p. 1=+8 p.
Mászás kötélen, 5 m 8,6 mp 8,2 mp 6,8 mp 6,4 mp 4,8 mp 4,4 mp
Függeszk. kötélen 5 m 24 mp 22 mp 15 mp 13 mp 8,6 mp 7,8 mp
Saslengés 1 1 5 5 12 12 1=+3 p. +3 p.
Lóugrások
Korlát ügyességi Órák alatt, a statisztika alkalmával közlésre kerül
Nyújtó-erő ügyességi Órák alatt, a statisztika alkalmával közlésre kerül
Ugrószekrény Órák alatt, a statisztika alkalmával közlésre kerül
Talajtorna Órák alatt, a statisztika alkalmával közlésre kerül
Gyűrűhinta Órák alatt, a statisztika alkalmával közlésre kerül
Lólengési gyak. stb Órák alatt, a statisztika alkalmával közlésre kerül
100 m-es futás 14,9 mp 14,7 mp 14
mp
13,8 mp 13
mp
12,8 mp 1/10 mp
=+2 p.
1/10 mp
=+2 p.
200 m-es futás 28,9 mp 28,7 mp 28
mp
27,8 mp 27
mp
26,8 mp 1/10 mp
=+2 p.
1/10 mp
=+2 p.
400 m-es futás 66,5 mp 65

mp
63,6 mp 63

mp
61,6 mp 61
mp
1/10 mp
=+2 p.
1/10 mp
=+2 p.
800 m-es futás 3,40 mp 3,35 mp 2,58 mp 2,55 mp 2,32 mp 2,30 mp szabadon
választott
1500 m-es futás 6,38 mp 6,34 mp 6,20 mp 6,10 mp 5,30 mp 5,20 mp szabadon
választott
Magasugrás 90 95 110 115 135 140 1 cm=
+2 p.
1 cm=
+2 p.
Távolugrás 310 330 400 420 500 520 6 cm=
+2 p.
6 cm=
+2 p.
Súlylökés 6,25 7 8,40 9 10,40 11 10 cm=
+1 p.
10 cm=
+1 p.
Diszkosz 15 17,50 21 23 24,50 26 25 cm=
+2 p.
25 cm=
+2 p.
Kézigránát 21 23 30 34 50 54 1 m=
+1 p.
1 m=
+1 p.
Gerely, rúd, helyből
magas- és távolugrás
szabadon választott követelmény

Átvéve Cseresnyés Géza: Katonaiskolák a hűség városában (Bp., 1995) című munkájából

A hadapródiskolában az oktatást és a kiképzést részletes napirend és tanórarend határozta meg. Mint említettem, az általános elméleti időszakban (október 1-jétől május 31-ig) oktatták a gimnáziumi és az elméleti katonai tantárgyakat a Szolgálati Utasításban meghatározott óraszámokban. Ezek mellett ebben az időben is folyt kisebb intenzitású gyakorlati kiképzés. A gyakorlati időszakban (június 1-jétől augusztus 20-ig) csak katonai kiképzés volt, ami kisebb részben elméleti, nagyobb részben gyakorlati kiképzést ölelt fel. Ebben az időszakban voltak a tavaszi kisebb és a nyári nagy menetgyakorlatok, kihelyezések.

A hadapródiskola tiszti- (tanári) kara, az iskola állományába tartozó valamennyi tiszthelyettese és az iskola növendékei a katonai rendnek megfelelően az alábbi szolgálatokat adták.

Iskolaügyeletes tiszt: a tisztikar tagjai – csapattisztek és hasonállásúak egyaránt – napi váltásban iskolaügyeletes tiszti szolgálatot adtak. Ez alól mentesültek: az ún. V. rangosztályba tartozó – ezredesi rendfokozatú – tisztek, továbbá az iskolaparancsnok első segédtisztje, a lelkészek, az orvos és a gazdasági tisztek.

Iskolaügyeletes tiszthelyettesi szolgálatot adott, ugyancsak napi 24 órás váltásban, az iskola állományába tartozó valamennyi tiszthelyettes.

A növendékek is napi 24 órás váltással különböző ügyeleti szolgálatot tartottak.

Zászlóalj-ügyletes növendék – ezt a szolgálatot a legfelsőbb évfolyam növendékei adták.

Századnapos és századügyeletes növendékek – minden századnál (évfolyamnál) egy-egy növendék ugyancsak napi váltásban teljesítette ezt a két szolgálatot.

Osztályügyeletes növendék – minden tanulmányi osztályban volt ilyen ügyeletes, ő felelt az osztály rendjéért, többek között azért is, hogy az osztály a megfelelő időben és helyen órakezdésre ott legyen, ezenkívül a létszámot jelentve, ő fogadta az oktatótisztet.

A szolgálatok átadása, átvétele a megfelelő kihallgatásokon (iskola-, zászlóalj-, századkihallgatás) történt, ahol az átadást, illetve az átvételt a kihallgatást tartó parancsnoknak jelentették. A szolgálati idő déltől délig tartott.

A hadapródiskolából való elbocsátás, kizárás rendjét is szabályozták.

Elbocsátani javasolták azt a növendéket,

– aki már egy ízben évfolyamot ismételt, és az azt követő tanévek bármelyikének végén egy tantárgyból elégtelen osztályzatot kapott, és javítóvizsgája sem sikerült,

– akinek tanulmányi előmenetelét kettőnél több tantárgyból elégtelennek minősítették, és az osztályértekezlet elbocsátását javasolta,

– akinek tanulmányi eredményét ugyan csupán egy tantárgyból minősítették elégtelennek, de akinél az évismétlés sem nyújtott arra reményt, hogy a jövőt illetően a követelményeknek megfelel, és akinél a szorgalom hiánya miatti megrovás is eredménytelen volt,

– aki rossz magaviselete és meg nem felelő „összegyénisége” avagy súlyos erkölcsi hibák miatt a honvédtisztté való kiképzésre nem volt alkalmas, vagy akinél a magatartása miatti megrovások eredménytelenek voltak,

– aki testileg vagy egészségügyi szempontból vált kiképzésre alkalmatlanná,

– aki magaviseletből elégtelen érdemjegyet kapott,

– aki a testnevelési és sportbeli legalacsonyabb követelményeknek nem tudott megfelelni,

– akinek hozzátartozói figyelmeztetés után sem alkalmazkodtak az iskola szabályaihoz, vagy az államkincstárral szembeni fizetési kötelezettségüknek nem tettek eleget,

– végül szülői kérelemre.

A m. kir. honvéd hadapródiskolák felállítását vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc vezérőrnagy, később vezérezredes, a M. kir. Honvéd „Ludovika” Akadémia akkori parancsnoka így üdvözölte (megjelent a Ludovikás Évkönyv 1941. decemberi számában).

„Üdvözöljük a honvéd hadapródiskolákat!

A hamvaiból feltámadó Phőnix módjára ifjú magyar sasok sziklafészkeit: a m. kir. honvéd hadapródiskolákat meleg bajtársi szeretettel köszönti a „Ludovika” akadémia.

Újjáéledésük a magyar élni akarás mindnyájunkat megörvendeztető biztos ténye, hisz távozásukat a trianoni átok mindent elsöprő elnyomatása okozta. Ma azonban ismét fennen hirdetik a lüktető magyar életet, hogy a régi hagyományokon felépülő új utakon, új célokért együtt küzdjenek.

A fantasztikus magyar harcos fiatalság megtestesítői ők, a vérbeli ifjaké, akik zsenge fiatalságuk hímpora alatt izzó katonaszívet, acélos izmokat és lángoló lelket rejtegetnek. Most már ők is a szebb magyar jövő reményei és a magyar élni akarás élharcosai.

Történelmi a hivatásuk, így életük is az. A végvárak lakói ők, hol vitézi élet, spártai nevelés és komoly, céltudatos munka útján edződnek katonákká és férfiakká. Történelmi időben támadtak fel, amikor újra karddal írjuk a magyar történelmet.

A vállalt feladat nem lesz könnyű. A „ma” egyre jobban lüktető élete és ennek az életformának követelményei lényegesen mások, mint azelőtt. Ám ne legyen úrrá soraitokban a kishitűség – növendékek –, mert egyikőtök sem lesz egyedül! Mellettetek áll az akadémia minden fia, nemcsak ebben a pillanatban, mikor mint idősebb testvér szeretettel nyújtja felétek bajtársi jobbját, de akkor is, mikor vállvetett munkával fáradoztok majd azon, hogy mind békében, mind háborúban megálljátok helyeteket, és ha kell, a legtöbbet, önmagatokat adjátok a Hazáért.

Kívülünk az ősök és elődök hosszú sora áll előttetek, kik ugyanabban a szellemben nőttek fel, amely most benneteket övez. Ők karddal és vérrel vágtak új ösvényt az utódok számára. Ez ősökhöz kell méltókká válnotok tudásban, hitben, akaratban és harcos erényekben, hogy eleven forrásaivá legyetek annak az eszmének, amely izzó verejtékük nyomán eleven erővel bugyog elő a megszentelt magyar rögből.

Velünk együtt Ti legyetek a nem lankadó lendület, a törhetetlen akarat és kemény magyar dac, mely szilárd, mint az acél, és egy úton halad az örök magyar sorssal.

A közös cél, az együttes munka és a győzelem jegyében forrunk össze veletek újjáéledéstek e nagyszerű pillanatában, hogy eggyé váljunk abban a küzdelemben, amelyben az országgyarapító legfőbb Hadurunk az élen járva, fajtánk megerősödését, nemzetünk virágzását és Hazánk történelmi épségben tartását teszi kötelességünkké.

Ennek szellemében köszöntünk benneteket – ifjú bajtársak – azzal a fogadalommal, hogy becsülettel együtt élünk és együtt küzdünk:

A Hazáért mindhalálig!

A „Ludovika” akadémia aks. zászlóaljának, gyorsosztályának és tüzérosztályának akadémikusai fiatal bajtársaiknak, a három hadapródiskola növendékeinek emlékezetessé akarván tenni újjászervezésük történelmi évét, a gyalogsági, a gyorsfegyvernemi, illetőleg a tüzérségi hadapródiskola számára örökös vándordíjat alapítottak az általános magatartás, az elmélet, a gyakorlati kiképzés és a sport terén legjobb összeredményt elért osztály számára.

Hisszük, hogy ez a három vándordíj jelképes kapocs lesz, amely a vérségi kötelék erejével köti össze a közös szent cél szolgálatába szegődött és annak életük végéig elkötelezett ifjú katonákat.

Boldog és büszke voltam, hogy ezt a jelképes kapcsot személyesen adhattam át 1941 novemberében mindhárom hadapródiskola parancsnokának…”

Az első zászlóssá avatásra valamennyi hadapródiskolában 1944. november 15-én került sor. Ekkor több mint 400 V. évfolyamos növendéket avattak fel. A hat, illetve öt hadapródiskolába fennállásuk alatt összesen több mint 2100 növendék akart felkészülni a honvédtiszti hivatásra.

Mivel a háború vége a vesztesek oldalán talált bennünket, pályánk, melyre annyira készültünk, és még alighogy megkezdtük, már csak álmainkban és emlékeinkben maradt meg. Hivatástudatunknak legfontosabb részei azonban, a hazafiság, a kötelességtudat, a becsületesség és a bajtársiasság, a szívünkbe vésett jelszó: „Istennel a Hazáért” – cőgereknél és hadapródoknál egyaránt – kitörölhetetlenül a mai napig megmaradtak, és életünk végéig kísérni fognak.





A PÉCSI M. KIR. „ZRÍNYI MIKLÓS” HONVÉD GYALOGSÁGI HADAPRÓDISKOLA


A m. kir. minisztérium említett rendeletének megfelelően a pécsi M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskola az 1942/43. tanévben kezdte meg működését. A tanév az I. évfolyamba felvettek részére 1942. szeptember 21-én kezdődött, az előkészületeket azonban már jóval korábban megtették.

Az 1942/43. tanévre szóló Pályázati hirdetmény az I. évfolyamba való felvétel feltételeit az előző évivel azonosan határozta meg. A felvételi pályázatokat a honvédelmi miniszterhez 1942. július hó 5-ig kellett benyújtani. Ki kellett alakítani a tanári kart, és gondoskodni kellett a nevelőtisztekről. A tanári kar részben adott volt, hiszen a polgári tárgyak tanítását az addig is működő honvéd főreáliskola tanári kara, legalábbis jelentős részben, elláthatta. Szükség volt azonban a tanári kart kiegészíteni tanári diplomával rendelkező szakszolgálatos tisztekkel, hogy a megnövekedett feladatokat a növendéki létszám jelentős bővülése folytán elláthassák. A katonai kiképzéshez megfelelő, jó minősítésű csapattiszteket kellett az iskola állományába helyezni. Meg kellett tervezni és teremteni annak lehetőségét, hogy a hadapród-iskolai és főreál-iskolai kiképzés, illetve tanítás párhuzamosan futhasson, ugyanis a főreáliskolák összevont utolsó évfolyamai (Sopron és Pécs) itt fejezték be tanulmányaikat az 1942/43-as tanévben.

Gondoskodni kellett a soproni M. kir. „Rákóczi Ferenc” honvéd gyalogsági hadapródiskola I. és II. évfolyamait végzettek egy részének fogadásáról, akiket Pécsre helyeztek át, hogy Pécsett is teljes erővel megindulhasson a hadapród-iskolai kiképzés. Az I. évfolyamba felvett és behívott növendékeknél a rajparancsnokok és a növendéki szakaszparancsnokok a harmadéves növendékek közül kerültek ki.

Mindezek és még számos más fontos intézkedés megtétele a hadapródiskola kinevezett parancsnoka, vitéz Kövesy Béla ezredes vállaira nehezedett. Munkájában nagy segítségére volt helyettese, vitéz Kárpáthy Olivér ezredes és segédtisztje, Monostory Károly alezredes.

Az I. évfolyamba felvételre pályázók 1942 júliusában kapták meg a hadapródiskola parancsnokságától az értesítést arról, hogy őket a honvédelmi miniszter felvételi vizsgára jelölte, valamint hogy szülő vagy hozzátartozó kíséretében 1942. szeptember 2-án 7 óra 30 perckor a pécsi M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskolában az átvételre megbízott ügyeletes tisztnél jelentkezzenek.

A felvételi vizsga – amelyet már igen alapos honvédorvosi vizsgálat előzött meg – két napig, szeptember 2–3-án tartott, elméleti és állóképességi vizsgából állott, melyet újabb orvosi vizsgálat zárt le. A felvételi vizsgát nyomban értékelték, és eredményét ki is hirdették. A felvett növendékek még rövid időre hazatávozhattak, de a tanév kezdetére, szeptember 21-re be kellett vonulniuk.

Ekkorra a Sopronból áthelyezett növendékek már felkészülve várták az újonc növendékeket. Megalakult a három növendékszázadból álló növendékzászlóalj, melynek parancsnoka Kenessey Gyula alezredes lett. Az 1. század parancsnoka nemes Ambrus Lakatos Imre százados, rövidesen őrnagy, a 2. századé Antal Károly őrnagy, a 3. századé Kevy Róbert őrnagy.

Megkapták beosztásukat az osztálytiszt szakaszparancsnokok és a munkájukat segítő tiszthelyettesek, valamint a harmadéves növendékek közül az I. és II. évfolyamhoz kijelölt növendéki szakasz- és rajparancsnokok.

Az elsőévesek számára a kiképzés újonckiképzéssel kezdődött, melynek nagy része az iskola gyakorlóterén és az akkor még repülőtérként is emlegetett szigeti gyakorlótéren (ma az ún. „Uránváros” van a helyén) folyt le. Az újonckiképzés befejeztével, a másod- és harmadévesek bevonulásával megkezdődött a tanítás és a tiszti pályára való felkészítés. A hadapród-iskolai kiképzés, nevelés és oktatás – hála oktatóinknak, tanárainknak, nevelőtisztjeiknek – igen magas szinten folytatódott mindaddig, amíg a háborús események közbe nem szóltak.

A pécsi hadapródiskolában az 1942/1943-as, majd az 1943/1944-es tanévekben folyó mindennapi életnek, a tanításnak, a kiképzésnek, élményeinknek, az 1943 nyarán a pécsváradi, majd az 1944 nyarán a cserkúti kihelyezéseknek külön története, külön fejezete van, melyet a „Lakatos-század” életén keresztül kísérelek meg röviden bemutatni.

Az 1943/1944-es tanév július 31-én fejeződött be. Ebben a tanévben volt a megújult hadapródiskolában az első érettségi vizsga (negyedévesek), mely rendben megtörtént a m. kir. honvédelmi miniszter 58.241/eln.9.-1943. számú rendelkezése szerint.

Augusztus 1-jével megkezdődött a már nagyon várt nyári szabadság. A háborús események azonban közbeszóltak. A negyed- és az ötödéveseket augusztus végén SAS behívóval a VKF.1237-M.vkf.-1944. számú rendelete értelmében az arcvonal mögötti védelmi állások kiépítéséhez hívták be, ahol szakaszparancsnoki beosztást láttak el. A harmad- és a másodévesek szabadságát október 15-én 24 óráig meghosszabbították, az I. évfolyamra felvettek bevonulását pedig elhalasztották.

Október 15-ét követően – az elsőévesek és azok kivételével, akik a hadi események miatt már bevonulni nem tudtak – a hadapródiskola négy évfolyama, ha nem is teljes létszámban, de együtt volt. A kiképzés lényegében az addig tanultak ismétlésében nyilvánult meg. Október 24-én aztán váratlan parancs látott napvilágot: a legszükségesebb dolgainkat összecsomagolni, a front közeledése miatt (az oroszok átkeltek a Dunán) a honvédelmi miniszter parancsára a hadapródiskola áttelepül Sopronba. Másnap már Bérczy Jenő százados parancsnoksága alatt tíz növendék és egy honvéd szálláscsinálókként előre indultak Sopronba.

Az áthelyezett iskola teljes állományával és felszerelésével november 2-án, raktári készletével november 4-én érkezett meg Sopronba. A pécsi M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskola bevonulása Sopronba – a vasútállomásról a „Rákócziba” – rendkívül impozáns volt. A zászlóalj zárt alakzatban, élén Radisay alezredessel és a „Zrínyi-zászlóval” fegyelmezett menetben vonult új otthonába. A pécsieket Sopron lakosai nyomban befogadták, szívükbe zárták.

Hadapródiskolánkat november 10-ével egyesítették a soproni M. kir. „Rákóczi Ferenc” honvéd gyalogsági hadapródiskolával. Ezzel megkezdődött a M. kir. egyesített honvéd gyalogsági hadapródiskola rövidre szabott, de izgalmakban bővelkedő élete. Az egyesített iskola parancsnoka vitéz Sályi Géza ezredes, helyettese vitéz Kövesy Béla ezredes lett. A zászlóaljparancsnoki tisztet Radisay Béla alezredes töltötte be, helyettese Osskó Alfréd őrnagy volt. A zászlóalj egyelőre a 3. és a 4. századból állt, az 1. és a 2. század növendékei részben vonultak be. A 4. századparancsnoka Antal Károly őrnagy, a 3. századé Magda Pál őrnagy, a 2. századé vitéz Várady László százados, az 1. századé Molnár László százados volt.

Az egyesített hadapródiskola ötödéves növendékeit, köztük a pécsi 122 növendéket Sopronban, a Bercsényi sportpályán avatták zászlóssá 1944. november 15-én. A meglehetősen borús időjárás, a kedvezőtlen hadi helyzet és az avatandók szürkének tűnő menetöltözete sem csökkentette az időben előrehozott avatás (a Kormányzó korábban 1945. március 15-ében határozta meg az első avatás időpontját) ünnepélyességét, az avatandók és a többi növendék meghatódottságát. A helyzet kilátástalanságát, aki fel is ismerte, az is feledte. Bíztunk a jövőnkben, bíztunk abban, hogy mint hivatásos honvédtisztek mi is mielőbb és még sokáig szolgálhatjuk Hazánkat. Fiatalos optimizmusunk nem engedte, hogy a ránk váró, megpróbáltatásokkal teli jövőre gondoljunk.

Az avatandók esküjüket a felsorakozott tiszti- és tanári kar s a növendéki zászlóalj előtt vitéz Bardóczy Ferenc altábornagy, a m. kir. honvéd gyalogsági felügyelő helyettese és vitéz Sályi Géza ezredes, iskolaparancsnok kezébe tették le.

November 10-ét követően az iskolaparancsnokság távbeszélőn arról értesült a VKF. 5. Kiképzési Osztályától, hogy az egyesített hadapródiskolát rövidesen áttelepítik Németországba, ahol folytathatják a növendékek oktatását és kiképzését. E hír ellenére november 20-án a III. és a IV. évfolyamban megkezdődött az órarend szerinti oktatás.

A továbbiakban saját tapasztalataimmal párhuzamosan közreadom Sályi Géza ezredes, iskolaparancsnok – Hadtörténelmi Levéltárban őrzött – visszaemlékezését az áttelepülés egyes eseményeiről. (A közölt naplórészletek más betűvel szedve.)

1944. XI. 22-én egy német tiszti bizottság jelent meg nálam, közölték velem, hogy a soproni állomásparancsnokság (Mindszenty ezredes) tudtával szemrevételezik a hadapródiskola épületeit, egy német hadseregcsoport parancsnoksága számára. Mivel írásbeli parancsot nem tudtak felmutatni, működésüket egyelőre nem engedélyeztem. Ezt másnap személyesen bejelentettem Budapesten a Vkf. 5. osztályon, és kértem, akadályozzák meg az iskola épületeinek igénybevételét. Megnyugtató tájékoztatás ellenére 1944. XI. 29-én parancsot kaptam távbeszélőn a Vkf. 5. osztálytól, hogy a hadapródiskolát néhány napon belül kitelepítik Németországba. Az épületeket teljesen ki kell üríteni.

Amikor az iskola testnevelési épületében nagyobb szabású hírközpont építéséhez kezdtek a németek, tudtam, hogy az épületek átadását már nem tudom megakadályozni – de legalább a kitelepítést el tudtam kerülni. Kötelezően kijelentettem a Vkf. 5. osztály vezetőjének, hogy rövid idő alatt megfelelő elhelyezést fogok biztosítani a hadapródiskolának, valahol a közelben, és a németországi kitelepítés szükségtelen lesz. (Kismartonra gondoltam, ahol katonai főreált végeztem.)

A Vkf. 5. osztály vezetőjének arra a közlésére, hogy ilyen önálló döntésre nem illetékes, kértem elővezetésemet a honvédelmi miniszterhez. Erre ígéretet tettek, és egyben azt az utasítást kaptam, hogy a kérdést tárgyaljam meg Aschmann német ezredessel. Lovag Kern Károly vk. őrnagy kíséretében azonnal felkerestem a német ezredest (irodája a HM 1. emeletén a szárnysegédi irodák mellett volt). Tárgyalásra azonban nem került sor. Kész helyzet elé állítottak: közölték velem a már elkészített vasúti szállítási adatokat.

November 28-án bevonult az I. és a II. csonka évfolyam. Különösen az elsőévesek létszáma volt jelentősen hiányos, hisz sokan már a szovjetektől megszállt területen maradtak, vagy szüleik nem engedték el őket otthonról, látva a hadi események rosszra fordulását.

November 29-én újabb parancs érkezett a VKF. 5. osztályától, mely már meghatározta a Németországba való kitelepülést. A terv szerint az első szállítmánynak december 4-én 217.330 szám alatt, a másodiknak december 8-án 217.335 szám alatt „Zuckerdose” fedőnévvel kellett útba indulnia. Tábori postaszámot is kaptunk: L. 662. Úti célunk a Frankfurt am Odern közelében fekvő, a ma Lengyelország területén lévő Grosskirschbaum über Zielenzig volt (mai lengyel neve Trzessniowek).

A kényszerítő körülmények alapján: a tisztek, a tanárok, a tiszthelyettesek és a polgári alkalmazottak együttes gyűlését rendeltem el. Kihirdettem előttük a németországi kitelepítésre vonatkozó rendeletet és a szállítási adatokat. Szó szerint: „a magyar történelem legaljasabb intézkedésének” minősítettem a rendeletet, mert az „idegen érdekeket szolgál, és a végveszélybe jutott ország férfiait és javait kicsempészik Németországba”.

Senkit nem kényszerítettem a kitelepülésre! Mindenkinek (a családtagokra vonatkozóan is) önálló cselekvési és elhatározási szabadságot biztosítottam. Ezek után feltettem a kérdést: „Ki nem akar Németországban önként kitelepülni? Akik jelentkeznek, az én engedélyemmel és felelősségemre itthon maradhatnak!”

Végül is 12 tiszt, 19 tiszthelyettes, 18 polgári alkalmazott és később, a legénység előtti kihirdetés alapján 160 fő jelentkezett itthon maradásra. Ugyanez vonatkozott a családtagokra is: senkit nem köteleztem a kitelepülésre. Noha mint parancsnoknak kötelességem lett volna családomat kitelepíteni, kihirdettem, családom Sopronban marad. Ezzel tüntetően kifejeztem, hogy a kitelepítéssel nem értek egyet.

A kitelepítéssel kapcsolatos hangulatra jellemző eseményként kell megemlítenem, hogy abban az időben mintegy 120 növendék hagyta el az intézetet engedély nélkül, tehát szökésben voltak. Erről tudomásom volt, de ellene nem tettem semmit, mert így legalább kevesebben települnek ki. Az önként visszatérőket nem fenyítettem meg. A szülők kérésére hazaengedtem a növendékeket.

Az első szállítmány a tervnek megfelelően december 4-én 13 óra 30 perckor indult el Sopronból. A hadapródiskolától a vasútállomásig vezető úton Sopron lakosainak búcsút integető, némán álló sorfala között vonult a zászlóalj az állomásra. A sorfalban állók közül sokaknak könny csillogott a szemében.

December 4-ére szándékosan nem készültünk el, tehát az első szállítmányt nem indíthatták útba.[1] 5-én és 6-án szándékosan távol voltam gépkocsival Budapesten, hogy halasztást kérjek, és hivatalos távollétemre hivatkozva, elmaradjanak intézkedéseim. Ám előre nem látható vis major, elháríthatatlan kényszerű akadály felborította az egész szállítási tervet. 1944. XII. 6-án nagymérvű szőnyegbombázás zúdult Sopronra és környékére. Lebombázták a MÁV mindkét vasútállomását, a hadapródiskola több épületből álló pavilonjai közül néhányat. Ennek a nagy légibombázásnak – az átélt pánikon kívül – előre nem látható következményei voltak, mert:

a/ a férfiakat tűzoltásra és mentőszolgálatra kellett igénybe venni, tehát a berakási előkészületeket nem foganatosíthattuk, nem voltunk menetkészen,

b/ a vasúti épületek, berendezések, szerelvények és vágányok megrongálódtak, megszűnt a közlekedés.

A légitámadás következtében visszamaradásra jelentkezettek létszáma minimálisra csökkent, az illetők a bombázás hatása folytán megváltoztatták eredeti elhatározásukat, és családtagjaikkal együtt, most már önként vállalták kitelepítésüket!

A bevagonírozás sem tartozott a felemelő percek közé. A növendékeket, egyéni felszereléseikkel együtt III. osztályú vasúti személykocsikban helyezték el, míg az felszerelési tárgyakat, élelmiszert stb. zárt tehervagonokban, az ún. „G” kocsikban. A magyar határt Ágfalvánál léptük át, a Himnuszt énekelve, miközben a magyar vasutasok azzal búcsúztak: „Aztán visszajöjjenek ám!” A vasúti kocsikban hosszabb útra rendezkedtünk be, számolva azzal, hogy utunk több napig tart. Fekvőhelyet is készítettünk magunknak, s akinek nem jutott hely a padokon vagy fenn, a hosszú csomagtartóban, sátorlapból, köpenyből függőágyat készített magának. A zászlóalj útvonala Wienerneustadt (Bécsújhely), Bécs, Breclav (Ludenburg), Brünn (Brno) volt. Ez utóbbi helyre december 6-án hajnalban érkeztünk meg. Szerelvényünk egy magas töltésen haladt, midőn közvetlenül egy vasúti híd előtt a mozdony alatt akna robbant. Szerencsénkre személyi sérülés nem történt, és a magas töltésen szerelvényünk sem siklott ki, a mozdony és az első kocsik rongálódtak meg. Rövidesen új mozdonyt kaptunk, a megrongálódott kocsikból pedig az 1. század növendékeit szétosztották a többi kocsiba. A zászlóalj továbbutazott Zwittau, Böhm Trübau (Ceska Trebova), Glatz, Liegniz (Legnica), Frankfurt am Oder, Zielenzig útvonalon haladva. December 8-án érkezett meg iskolánk Schermeisel vasútállomásra.

Útközben, december 7-én Liegniz városában az egész zászlóaljat fertőtlenítették. Aztán a város egyik mozijában levetítették számunkra a „Krüger Apó” című német propagandafilmet, amely a századfordulón zajlott angol–búr háborúról szólott, és azt kívánta érzékeltetni, hogy az első koncentrációs tábort az angolok hozták létre Dél-Afrikában.

Később tudtuk meg, hogy a távozásunkat követő napon Liegniz városa légitámadást kapott, és a vasútállomást tönkrebombázták.

Schermeiselbe érkezve a zászlóalj kivagonírozott, és a számunkra meglehetősen hideg, zord, havas, szeles időben mintegy 11 kilométeres gyalogmenetben vonult tovább, s érkezett meg Grosskirschbaumba.

Megérkeztünk 1944. december 14-én az Odera melletti Frankfurttól kb. 80 kilométerre K-re Grosskirschenbaum bei Zielenzig Wandern I. katonai irányító táborba.

A „Kinizsi Pál” tiszthelyettesi iskola (közismertebb nevén a „jutasi altiszti iskola”) és a veszprémi helyőrségből kitelepült családtagok már ott voltak. Ott volt még – a hatalmas területen lévő, más számú táborban – a budapesti katonai műszaki akadémia és az utász altiszti iskola is. Sem a parancsnokával, sem az alakulattal nem találkoztunk. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ez a tábor közelebb volt a szovjet csapatok által már elért arcvonalhoz, mintha Sopronban maradtunk volna!

Elhelyezés: a növendékek és a legénység laktanyaszerűen, beosztott tisztjeikkel. A tisztek és a családtagok egy tiszti lakóépületben kaptak szállást.

Élelmezés: saját készletből, mozgókonyhán.

Összeköttetés a német táborparancsnoksággal: a táborparancsnokság által kijelölt német századoson keresztül, aki nem volt az iskolához beosztva.

Grosskirschbaum főként fabarakkokból álló, német katonai kiképzőtábor volt. Századonként egy-egy barakkban, rajonként egy-egy szobában helyeztek el bennünket. A szobákban háromszintes ágyak voltak, és minden növendék részére egy-egy keskeny szekrény jutott, melyekben kevés ruházatunkat és az ott kapott német puskát tartottuk. A szobákban volt ugyan vaskályha, de a fűtéshez szükséges tüzelőanyagról nekünk kellett gondoskodni. Ennek a környező gazdag erdőségek folytán nem is lett volna akadálya, ha a fák kivágásához szükséges szerszámokkal, baltákkal rendelkeztünk volna. Meglehetősen nehezen, gyalogsági ásóval vágtuk ki, szereztük meg a szükséges tüzelőt, amely vizes volt, nehezen gyulladt meg és égett. A táborban orosz nőket és férfiakat is láttunk, akik még sanyarúbb körülmények között lehettek, éhezhettek, mert az általunk szemétbe dobott élelmiszer-maradványokat (krumplihéjat) is mohón vették magukhoz. A mi élelmezésünk jó volt, még tartott az otthonról, Magyarországról hozott élelmiszer.

December 12-én iskolaparancsban hirdették ki, hogy a felsőbb parancsnokság rendelkezése alapján ránk, növendékekre is vonatkoznak a hadra kelt seregre megállapított fenyítések, rendelkezések. Ennek volt az a következménye, hogy a 3. század parancsnoka, Magda Pál őrnagy több növendéket is fenyítésként kiköttetett, illetve gúzsba köttetett, már ott Grosskirschbaumban, majd később Butzbachban is.

Az iskola második szállítmánya, főként utánpótlási anyaga december 14-én érkezett meg Grosskirchbaumba. Az ezzel a szállítmánnyal érkezőktől tudtuk meg, hogy Sopront és a „Rákóczit” is december 6-án alapos szőnyegbombázás érte, nagy anyagi károkat és több ember halálát okozva. Ekkor találkoztunk első századparancsnokunkkal, nemes Ambrus Lakatos Imre őrnaggyal, aki a fronton lábát törte, és betegszabadságon volt.

Grosskirschbaumban elhelyezkedve, folytatódott a Sopronban megkezdett oktatás (gimnáziumi tárgyak is) és a kiképzésünk. Ez utóbbi magában foglalta a síkiképzést is, melyet a kiválóan síző, vitéz Haraszthy Miklós lovagkeresztes százados, századunk, a 3. század 2. szakaszának parancsnoka irányított. Ilyenkor feledtük helyzetünket, hogy távol az otthontól, sem Hazánk, sem szeretteink sorsáról tulajdonképpen semmit sem tudtunk. A rendkívüli hideg ellenére élveztük a hófödte környék, a zúzmarás erdőségek, a befagyott tavak napfényt visszaverő, csillogó jegének szépségét.

December második felében az 1. századot kiszakították a zászlóalj kötelékéből, és a csehországi Egerbe telepítették át. Megkezdődött zászlóaljunk, iskolánk szétbomlása.

Hallomásból tudtuk, hogy Berlinben létezik a Magyarországról kitelepített magyar csapatok főparancsnoksága: Major Jenő vezérezredes: „inspektör für die ungarische truppen in deutschland”. A berendezkedéssel és a helyi ismeretek megszerzésével teltek-múltak a napok. Teljesen tájékozatlanok voltunk az általános helyzetről és saját sorsunkról!

1944. XII. 20-án jelentkezés és személyes összeköttetés felvétele céljából gépkocsival Berlinbe mentem, hogy további sorsunkról tájékozódjam.

Major Jenő vezérezredest – törzsének egyedüli tagjával, Gáldy hadbiztos ezredessel – az Esplanad Szálloda 5. emeletén, egy világítóudvarra néző szobában, a földön ülve találtam. Mindketten még az előző napról valamicske meleget sugárzó radiátorhoz simulva vacogtak, szobájuk nem volt fűtve.

Lesújtó látvány volt!

Örömmel, sőt lelkesedéssel fogadtak, mert előttem senki nem jelentkezett még náluk; tájékozatlanok voltak a már kiérkezett alakulatokról és tartózkodási helyükről, de az otthoni helyzetről is.

Nem volt a HM-mel semmiféle összeköttetésük! Sem a HM, sem a VKF 5. osztály nem értesítette őket a szállítási adatokról, de minket sem a főparancsnokság létezéséről.

A VKF 5. osztály mulasztást követett el – szerintem –, hogy az országból kilépő vasúti határállomásokon nem létesítettek valamilyen bizottságot, amely megállapította volna a kilépő alakulat adatait – főleg a kiszállított anyagot –, és erről közvetlenül jelentést tett volna a főparancsnokságnak Berlinbe. Ennek a mulasztásnak az lett a következménye – a főparancsnokság tájékozatlanságától eltekintve –, hogy a kiszállított anyag legnagyobb része elkallódott Németországban, a német parancsnokságok hatalmi szóval igénybe vették saját céljaikra. Elsősorban az élelmiszerekre vonatkozott ez a „rabló-gazdálkodás”. Ezt a törekvésüket csak erélyes fellépésemmel tudtam megakadályozni Wandern-táborban.

Igen elkeseredetten arról panaszkodott nekem Major vezérezredes, hogy semmiről nem tud, nincs hatásköre, nincs törzse, mozgásra képtelen, gépkocsi nem áll rendelkezésére. Naponta kénytelen egy fagázos gépkocsival Potzdamba menni eligazításra, mint ötödik „Mitfahrer” (együtt utazó), de azzal „nyugtatott” meg, hogy „menedéket kaptunk”, idővel rendeződni fog a „német egységekbe való beolvadásunk”, és „német egyenruhát fogunk kapni!”

Noha Major vezérezredest jól ismertem még a békeidőkből, amikor tanár voltam a L. A.-n, és ő tanulmányvezető, megbotránkoztam a hallottakról, tájékozatlanságáról, kezdeményező öntevékenységének elmulasztásáról és helytelen helyzetmegítéléséről, belenyugvásáról stb., stb.: tudatossá vált bennem kiszolgáltatottságunk reménytelensége, és eltávoztam a szállodából.

Teljes elhatározottsággal megérlelődött bennem eredeti szándékom, hogy visszatérek Magyarországra!

Mielőtt folytatnám a további eseményeket – közbevetőleg –, a Major vezérezredesre vonatkozó megállapításaimmal kapcsolatban hivatkoznom kell arra, hogy Veress Lajos vezérezredes külföldön megjelent könyvében: „Magyarország honvédelme a második világháború előtt és alatt (1920–1945) III. kötetének 244. oldalától kezdődő tanulmányban „a Németországba kitelepített honvédség helyzetéről a második világháború végén” – az előző sorokban ismertetett „önvallomással” ellentétben – egészen más adatokat írt Major Jenő vezérezredes, a m. kir. honvédség Németországi Főfelügyelője (HFN), persze utólagosan.

Major Jenő tanulmányában – igen részletesen és logikusan összefoglalva – olvashattam azon utólagos megállapításokat és azon megegyezéseket, amelyeket az „Allgemeines Heeresamt” (AHA) vezetőjével, Jüttner SS. Obergruppenführerrel rögzített Major vezérezredes, amiről azonban kellő időben, de még utólag sem értesültünk, csak a könyv megjelenése után, már békében.

Ennek az AHA I.a. osztályán Hübsch német vk. őrnagy volt a magyar ügyek referense, aki a szövegből kitűnően kimondottan ellenszenvvel viseltetett a magyarok iránt. Ha 1944. XII. 20-i jelentkezésem alkalmával Major vezérezredesnél ilyen megállapodás valóban létezett volna, bizonyára másként tájékoztatott volna engem.

A Major-összeállítás 1. fejezet 3. pontjában pl. ez áll:

„A felállításra kerülő magyar csapatok csak a Friesner Hadseregcsoporton belül és kizárólag Magyarországon, a magyar föld védelmére kerülhetnek bevetésre, beleértve a magyar hungarista SS-alakulatokat is” – mégpedig: a 4. pont szerint – „magyar parancsnokságok alatt, magyar szolgálati nyelven, eredeti magyar egyenruhában. Csak a magyar hungarista SS-alakulatok kapnak német egyenruhát, magyaros megkülönböztető jelvénnyel.”

Nyilvánvaló tehát, hogy amikor 1944. XII. 20-án még arról tájékoztatott engem a főparancsnok, hogy „menedéket kaptunk” – „beolvadtunk a német egységekbe” és „német egyenruhát fogunk kapni”: a Jüttnerrel kötött kölcsönös megállapodás még nem létezett! Továbbá: a 6. pont szerint „minél nagyobb pótkészlettel kell a magyar alakulatokat kihelyezni!”

Hát akkor miért nem intézkedett a főparancsnokság a kitelepített anyag nyilvántartására, megbízható tárolására, biztosítására, felhasználására? Hiszen Gáldy hadbiztos ezredes kezdettől fogva Majorral volt, és ez „hivatásbeli kötelessége” lett volna!

Major vezérezredes írásbeli önvallomása szerint: munkatörzsének megalakítása 1944. XII. 30-án kezdődött és 1945. II. hóban vált teljessé Fürstenwalde-ben, az utászlaktanyában. A magyar csapatok anyagi ellátása pedig csak 1945. III. 7-én lépett érvénybe! Hol maradt addig a kiszállított anyaggal való gazdálkodás, illetve rendeleti szabályozás, hiszen az alakulatok többsége – nem szervezetszerű, korábban létezett alakulat volt, mint „újoncezredek”, anyaggal egyáltalában nem rendelkeztek, elviselt lábbelivel és ruhával, koldusszegényen lettek kitelepítve. Én magam láttam Sopronon gyalogmenetben átvonuló ilyen újoncezredet!

Kérdések, amelyekre nincs válasz! Az alakulatok magukra voltak hagyva, a németeknek kiszolgáltatva, elkeseredett, reménytelen helyzetben!

December 22-én az iskola Grosskirschbaumban maradt századai váratlan parancsot kaptak a csomagolásra, az elvonulásra való felkészülésre. A december 22-éről 23-ára virradó éjszakát a készenlét, az összepakolt felszerelés és az egyéb tárgyak őrzése jellemezte. Kegyetlenül hideg éjszaka volt.

Másnap, 23-án gyalogmenetben hagytuk el Grosskirschbaumot, ismét megtéve a tizenegy kilométeres utat Schermeiserig, ahol bevagoníroztunk. Egy-egy fedett, vaskályhával fűthető tehervagonban 33-33 főt helyeztek el. A szerelvény, melyet a platós tehervagonokon elhelyezett légvédelmi géppuskákkal és golyószórókkal biztosítottunk az ellenséges repülőgépek várható alacsony támadása ellen, megindult Nyugat felé, Németország Oberhessen tartományába. Csak később hallottuk azt a hírt, hogy állítólag másnap, december 24-én egy szovjet páncélos ék tört be a grosskirschbaumi táborba, és ott több barakkot tűz alá vettek, megrongáltak.

Szerelvényünk útvonala Meseritz, Guben, Halle, Weimar, Neuditendorf volt. Ez utóbbi helyre december 24-én késő délután érkeztünk meg. A német Vöröskereszt helyi szervezete meleg levessel és kis ünnepséggel igyekezett, nem nagy sikerrel, karácsonyi hangulatot teremteni. Neudietendorfból továbbhaladva az Eisenach, Bebra, Hersfeld, Fulda, Glenhausen útvonalon, december 25-én érkeztünk Büdingenbe. Itt a 2. század vagonjait lekapcsolták, ők Büdingenben maradtak. Továbbindulva, a 3. század a közeli Butzbachban, a 4. század az ettől mintegy 20 kilométerre levő Wetzlarban vagonírozott ki. Mindhárom helység Frankfurt am Main közelében helyezkedik el.

1945. március 12-én a hadapródiskola parancsnokságát átvettem Radisay Béla alezredestől, aki részletesen tájékoztatott az iskola akkori helyzetéről, valamint az ugyanabban a laktanyában elhelyezett „Fahnenjunkerschule VIII. der Infanterie” parancsnokáról, Kiethe német ezredesről, akinek az iskolát alárendelték.

A nyugati hatalmak csapatai elérték már a Rajnát. Koblenznél súlyos harcok folytak, amiért is a német ezredes a hadapródiskola növendékeit ott szándékozott harcba vetni. A felkészülésre Kiethe előzetes parancsot adott Radisaynak. Kiethe német ezredest csak ezek után kerestem fel.

Bemutatkoztam, majd – in medias res – határozottan azt közöltem vele körülményeskedés nélkül, hogy – magyarországi elöljáró parancsnokaim azért küldtek épp most a hadapródiskolához, hogy harcbavetésüket megakadályozzam, és az iskolát hazavezessem! Határozott fellépésem és német nyelvtudásom nem maradt hatástalanul, már csak azért sem, mert – mint résztvevője az első világháborúnak – rangban és életkorban idősebb voltam nála. Az iskola alárendeltségére vonatkozóan pedig kijelentettem: az iskola egyedüli elöljárója és intézkedésre jogosult parancsnoka kizárólag a Németországba kihelyezett magyar csapatok főparancsnoka: Major Jenő vezérezredes.

A 2. századot a büdingeni Hermann Göring laktanyában, a 3. századot a butzbachi Schloss Kasernében, a 4. századot és az iskolaparancsnokságot a wetzlari Spilburg-Kasernében helyezték el. Mindhárom századnak ez maradt a körlete mindaddig, amíg 1945. március 27-én parancsot nem kaptak az iskolaparancsnokságtól a Kelet felé, a hersfeldi gyülekezőhelyre való elvonulásra. Oktatásunk és kiképzésünk e helyeken folytatódott. A századokhoz német tiszthelyetteseket is vezényeltek, akik a német fegyverekkel ismertettek meg bennünket. Kiképzésünket számos légitámadás zavarta meg, melynek során a butzbachi és a wetzlari laktanyát is közvetlen támadás érte. Mi, a 3. század több esetben a légitámadások alatt és után mentettük a romos házakból a városka lakosságát, illetve laktanyánk égő raktárából a lőszert és az élelmiszert.

Abban az időben nemcsak Wetzlar, de az egész Németország már jelzés nélkül „légiriadó” állapotban élt éjjel-nappal! A szicíliai és a nyugati légi támpontokról naponta háromszor bevetett hatalmas kötelékek bombázták Berlint. Egy-egy kötelék 10 000 [?] gépből állott, egyenként 4 tonna bombaterheléssel (ez persze háború utáni adat). „Szőnyegbombázás” néven vált ismertté! A kötelékek átrepülése Wetzlar felett naponta megismétlődött. Német elhárítás már nem létezett, sem földi, sem légi. A 3, 4, 5 órán keresztül tartó átrepülés idegőrlő zaja, a szirénák állandó „veszélyt” jelző, félelmetes üvöltése, az óvóhelyen idegörjöngésben, földön fekvők jajgatása, ordítása, elviselhetetlen légkört és félelmet teremtett mindenkiben. Noha legtöbbször csak felettünk átrepülésről volt szó, de nem tudhattuk, mikor bombáznak. A Berlin irányába haladó – utazórepülésnek számító megközelítés közben – a szabályos alakzatú kötelékből géphiba vagy egymásba repülés következtében, nem is ritkán, lezuhant egy-egy repülőgép, kigyulladt, bombaterhét a kezelő kioldotta, és irtózatos pánikot keltett, veszélyeztette az óvóhelyen kívül tartózkodókat.

Ugyanakkor a legördögibbnek ható propagandaszólamok hangzottak el a német rádióban a németek hősi helytállásáról a légitámadások alatt. Magam hallottam egy alkalommal Göbbels kijelentését a rádióban: „Minél jobban fokozódnak a légibombázások, annál erősebbé válik a német lélek és a helytállása!”

Az egyenruhás, magas kitüntetésekkel díszített német tisztek – rendfokozatra való tekintet nélkül – szánalmasan megkínzottan, önkívületi idegállapotban fetrengtek az óvóhely kövezetén. Idegeik felmondták a szolgálatot. Érthető volt ez a szörnyű látvány az évek óta tartó veszélyben, amikor egyesek „halálfélelmükben”, a halál elől menekülve eszelősen kitörtek az óvóhelyről, hogy a szabadban leljék halálukat.

A „minden mindegy”, a „csak nem gondolkodni” (Nur nicht denken!) reménytelen hangulata, letargia minden iránt, kiábrándultság jellemezte az egykor oly lelkesen büszke német katonát! Francia közmondás szerint: „Le style, c’est l’homme!” – „A stílus maga az ember!” Bizony, ilyen volt a német ember! A mi nagyon kedves tanulmányvezető magyar–latin szakos paptanárunk, Bujdos Balázs főigazgató (ezredesi rang) egyik légitámadás alatt az óvóhelyen önmagába mélyedve, csendesen, a maga bölcs fanyarságával így szólalt meg: „Mit féltek? Legrosszabb esetben életben maradunk!” Szószékre kívánkozó élcelődése feloldotta bennünk, magyarokban a túlfeszített lelkiállapotot, feszültségünk megszűnt, megnyugodtunk, élt a reményünk, hogy egyszer a háborúnak is vége lesz, és hazajutunk! Bizony, ilyen volt a magyar ember, ilyenek voltunk mi, magyarok idegen földön, hontalanul.

Kellő helyi tájékozottságom után és a Kiethe német ezredesnek előadottak alapján most már hozzákezdhettem korábbi elhatározásom előkészítéséhez, hiszen Kiethe is tudta már, hogy a hadapródiskolát haza akarom vezetni Magyarországra. Napját pontosan nem tudom: mindenesetre figyelembe kellett vennem a Koblenznél folyó hadműveletek eredményét, tehát nem várhattam sokáig – elrendeltem a hadapródiskola menetkészültségét, a menet előkészítését, hogy a menetet rövid parancsra azonnal foganatosíthassák. A wetzlari csoportnak Radisay alezredes útján intézkedtem (rövid tájékoztatásra is), a butzbachi és büdingeni csoportnak kerékpáros tisztifutárral, az Egerben levő csoportot nem sikerült távbeszélőn elérnem, oda dr. Lange Nándor századost küldtem tehergépkocsival. Ugyanez a tisztifutár ment az Egerben tartózkodó csoporthoz is. Továbbá elvitte egyidejűleg a 296/Biz.-1945. sz. felterjesztésemet a NFM Major vezérezredesnek és a GIF-nél, Potzdamban összekötő tiszti minőségben beosztott Szamosváry János ezredesnek a hadapródiskola azonnali áttelepítésére egy belsőbb területre. Ezzel a felterjesztéssel akartam az iskola mozgatásához alapot teremteni! 1945. III. 19-én 296/1 Biz.-1945. sz. a. megismételtem felterjesztésemet. A nagyobb nyomaték kedvéért a német vonalon intézkedésre jogosult „Generalinspektör des Führernachwuchses-nél működő „Magyar összekötő törzs” („GIF”) vezetőjének (Szamosváry) is. 1945. III. 21-én érkezett vissza dr. Lange százados: döntés nélkül! Újabb felterjesztést küldtem 296/2.Biz.-1945. sz. a. Pap alhadnagy futárral, és bejelentettem, hogy további (döntés nélküli) halogatás esetén a helyzetből adódó, önálló elhatározásomra számítsanak!

Utolsó kísérletképpen 1945. III. 24-én felhívtam távbeszélőn a Major-törzset. Sónyi vk. százados jelentkezett. Megnyugtatott, hogy sötéten látom a helyzetet, és a hadapródiskola áttelepítésére „legkorábban május 1-je után” kerülhet csak sor. (Ismét tájékozatlanság az ellenséges helyzetről, mint 1944. VII. 21-én.) Ezek után felső támogatásra nem számíthattam. A hadapródiskola helyzete kritikussá vált, mert a wetzlari körvédelemmel megbízott német parancsnok számításba vette a növendékeket, és a legénységi különítményt is. Az 1945. III. 26-ig kialakult hadműveleti helyzet sem tűrt további halasztást, annál kevésbé sem, mert III. 26-án Wetzlart és környékét amerikai szőnyegbombázás érte!

Saját felelősségemre parancsot adtam a wetzlari, a butzbachi és a büdingeni csoportoknak, hogy III. 27-én hajnalban kezdjék meg elvonulásukat, és gyülekezzenek kb. 200 kilométerre K-re: Herzfeld, Bad Salzungen területén. Az Egerben lévő rész már előzetesen elszigetelődött az iskolától, parancsot nem kaphatott, a továbbiakban – egyelőre – saját helyzete és belátása szerint kellett cselekednie.

A légitámadás okozta zűrzavar is hozzájárult, hogy a menetet III. 27-én hajnalban minden egység megkezdhesse. Az volt a szándékom, hogy DK-i általános iránnyal megközelítem a Duna-völgyét, és onnan hazavezetem az egész hadapródiskolát.

Kiethe német ezredes a III. 26-i légitámadásnál súlyosan megsebesült. 1945. III. 28-án még találkoztam vele és segédtisztjével, gépkocsin közlekedtek, és orvosi segítséget kért és kapott dr. Ribényi László orvos századostól. Irtózatos fájdalmát morfiuminjekcióval enyhítette. A gépkocsiból kiszállni sem tudott. Az injekciótól felélénkült, és úgy intézkedett, hogy meghatározott menetvonalon Nordhausen, Blankenburg területére vezessem a hadapródiskolát, és ott csatlakozzam a már harcban álló Német VIII. Fahnenjunkerschule-hoz. Meghallgattam őt, de habozás nélkül követtem az eredeti elhatározásom alapján kijelölt menetcélt. Hogy mi történt a továbbiakban Kiethével, nem tudom, nem találkoztam vele többet. Ha kórházba juthatott, amputálták a lábát, ha nem, általános sepsis végzett vele. Ez számomra azt jelentette, hogy egyedül ő akadályozhatta volna meg tervem végrehajtását, amit többé már nem tehetett…

Ha követtem volna Kiethe utasítását, az általam választott DK-i menetiránytól Észak felé kellett volna fordulnom, így a Kassel–Berlin irányba haladó ellenséges főerők súlyterületére jutott volna az iskola. Sorsunk beláthatatlanul alakult volna!

A rádió napi helyzetjelentéseit állandóan figyeltem! Közlésük alapján állapítottam meg a következő napi kilométer-teljesítményt és a menetcélt. A növendékek erőállapotára és teljesítőképességére nem lehettem mindig oly mértékben figyelemmel, hogy – a cél, a folyamatos haladás érdekében – ne került volna sor túlerőltetésre, de ennek a szükségességéről, megindokolva, tájékoztattam a növendékeket. Ennek a lélektani hatása nem maradt el! A növendékek megértették, és vállalták! Mégis előfordult egyszer, hogy kihallgatásra jelentkezett egy növendékküldöttség. Kijelentették, nem hajlandók tovább menetelni, mert az „oroszokhoz” vezetem őket. Megtudtam, hogy a tisztikar egyes elégedetlen tagjainak felbujtására adták elő kérelmüket. Leghatározottabb parancsnoki eréllyel megmagyaráztam nekik, hogy ennek a megerőltető menetnek – mellékgondolatok kizárásával – egyedüli célja, hogy hazavezetem az iskolát! Mert történelmi változás idején otthon van a helyünk, ott lesz ránk szüksége a hazának! Indoklásul előadtam nekik, hogy az első világháború végén, az Osztrák–Magyar Monarchia és a frontok összeomlása alkalmával 1918 novemberében mint fiatal főhadnagy és századparancsnok ugyanezt a helyzetet egyszer már átéltem az olasz harctéren a Piavérről való visszavonulás alatt. Ugyanolyan messze voltunk Magyarországtól, mint most vagyunk, ugyanilyen megerőltető gyalogmenetben vánszorogtunk, vesztett csaták után a Piavétől Grázig, hogy hazakerülhessünk. Élelmezés nélkül – a tarvisi hadseregraktárból „szerzett” süvegcukrot (a mai ember ilyet talán még nem is látott) és az út menti almafák gyümölcsét fogyasztva. És nem csak meneteltünk: harcoltunk is közben! Klagenfurton való átvonulásunkat az újonnan alakult „Karintiai osztrák nemzetőrség” ellenállása és lefegyverzési szándéka meg akarta akadályozni. Szabályos harccal átvágtuk magunkat, és végeredményben 1918 novembere végén hazakerültünk.

Ez a példa és a tapasztalatom vezetett engem most is: a menetet folytattuk! A menetet célszerűségi okok miatt a túlzsúfolt útvonalak helyett mellékutakon kellett végrehajtani. Az út így meghosszabbodott a kilométerek számával és megnehezedett az emelkedő szintkülönbségével, de megérte, mert az utak forgalma kisebb volt, s a felbomlott harcos egységek K felé özönlése, majd később a Ny felé menekülő magyarok tömege nem destruálhatta a növendékeket. Csak kisebb mértékben voltunk ellenséges repülőtámadásnak kitéve. Az érdekesség kedvéért megjegyzem, amíg a németek részéről a légi ellenállás teljesen megszűnt, menetünk alatt német repülőgépet egyet sem láttunk, az utakon benzinnel üzemeltetett gépkocsit sem, csak fagázost, addig az ellenség minden útcsomó vagy útkereszteződés felett, állandóan cirkáló repülőrajok zuhanó támadásával veszélyeztette és lassította a menetet. Pillanatnyi szünet nélkül keringtek ezek a repülőrajok az útcsomópontok felett, s úgy váltották őket, mint őrségváltásnál az őrszemeket, tehát folyamatosan uralták a légteret. Hogy mennyire nem volt már benzinjük a németeknek: a Straubing előtti repülőtéren több száz repülőgép roncsát láttuk a földön, amelyek nem tudtak már felszállni üzemanyaghiány miatt, és áldozatul estek az ellenséges bombatámadásoknak.

A kisebb-nagyobb helységeken való átvonulásunk alatt tömegesen láttunk az utcára kidobott „Hitler- mellszobrokat” vagy polgári ruhába öltözött német katonát, az SS-ben, az SA munkásalakulatokban szolgálók által eldobott, utcán heverő egyenruházati cikkeket. Külön témának kínálkozik a helységek körvédelmére igénybe vett öreg férfiakból álló „védőinek” (Wolfswehr ) „öngúnyolása”, hangosan és félelem nélkül: „Wir die alten Affen, sind die neue Wunderwaffen!” (Mi, öreg majmok vagyunk az új csodafegyverek!)

Állományok az elinduláskor

Alakulat ti. cst. thts. növ. leg. jmű. megjegyzés
törzs, 4. szd., Wetzlar 20 46 32 144 89 11 5 15 thts-i
3. szd., Butzbach 14 29 5 117 32 2 1 1 thts-i
2. szd., Büdingen 14 31 4 109 27 2 1 családtagok
1. szd., Eger 4 4 110 11
összesen: 52 106 45 480 159 15 7

Anyagiak: mindhárom alosztálynál a növendékek 2 rend ruhával és megfelelő fehérneművel voltak ellátva. Az alosztályok a szükséges raktári tartalék készlettel, ágyneművel, iroda-felszereléssel, szolgálati és tankönyvekkel rendelkeztek. Az alosztályok anyaga szállítóeszközök hiányában zömében visszamaradt az állandó szálláskörletekben. Az alosztályok magukkal hoztak 1 rend ruházatot, 2 rend fehérneműt, 1 tábori takarót mint a növendékek személyi felszerelését.

Fegyverzettel csak a 2. század rendelkezett.

Élelem: az indulás előtti utolsó félórában a német iskolaparancsnokság által még rendelkezésre bocsátott 3 járművel zömében elszállíttatott. Nagyobb mennyiségű liszt Wetzlerben visszamaradt.

Az elvonuló iskola magával hozta a személyi okmányokat, a gh-s pénztárt, a pénztári naplót és az ezzel kapcsolatos feltétlen szükséges felszámítási segédleteket.

Ellátás a menet alatt: az élelmezési szolgálat a menet alatt folyamatos volt. Részben az iskola által elhozott élelmicikkekkel, részben az ötszöri felvételezéssel a német élelmező intézetektől, valamint a burgonyában gazdag területeken áthaladva helyszíni beszerzés útján volt biztosítható. A kenyérellátásban 3 alkalommal nehézségek merültek fel, amikor is az illetményszerű mennyiség nem volt teljes mértékben kiszolgáltatható.

Egészségügyi helyzet a menet alatt: az első napok menetei alatt a 4. századnál sok volt a lábfeltörés. Általában a napi menetképtelen betegek száma 3-4. Erősen romlott a helyzet a 2. szd. (II. évfolyam) csatlakozása után. Itt nemcsak a növendékek gyenge testi kondítiója, hanem a menetképtelen betegek száma is akadályozta a továbbhaladást. Ez a körülmény több pihenőnap beiktatását tette szükségessé. A menetek alatt komoly megbetegedés nem fordult elő.

Véghelyzet. Az iskola 1945. IV. 26-án érte el jelenlegi szálláskörletét.

a) véghelyzetben meglévő állományok
alakulat ti. cst. thts. növ. leg. jmű. megjegyzés
törzs, 4. szd. 12 3 32 123 69 11 5
2. század 7 8 3 91 20 2 1
összesen: 19 11 35 214 89 13 6
b) hiányok az elinduláskor meglévő állományokkal szemben
törzs, 4. század 8 43* 28 17 20 *15 thts-i
3. század 14 29* 5 117 32 2 1 *1 thts-i
2. század 7 23 1 18 7
1. század 4 4 110 11
összesen: 33 95 14 362 70 2 1

Összefoglalva elmondhatom, hogy az iskola Angersdorf, Lohbruckba beérkezett részei az elmúlt négy hét alatt 700 kilométert meneteltek. 29 nap alatt 21 nap menetnap és 8 pihenőnap volt. Az elért menetteljesítmény annál is inkább jelentős, mert a menetvonal zömében hegyes, nehéz terepen vezetett át, és az időjárási viszonyok is a szokottnál mostohábbak voltak. Azonban csak ezzel a rendkívüli menetteljesítménnyel volt elérhető, hogy az iskola addig kitért az ellenség elől, bár több alkalommal az ellenség éleivel már 10-15 kilométerre közelítette meg az iskolát.

Az elért területen az iskola megállásra kényszerült, mert a bekövetkezett ellenséges helyzet a további kitérésre nem adott lehetőséget, a növendékek és lovak erőállapota feltétlen néhány napi megállást parancsolt, és végül, a HM- és HFP-rendelet ezt a területet határozta meg gyülekező területnek, ahol az iskolának is a fent megjelölt körülmények folytán további sorsát be kell várnia.

Az amerikai csapatok 1945. V. 1-jén a déli órákban az iskola szálláskörletét a legkisebb távolságra megközelítették, Eggenfeldet birtokba vették, az iskola szálláskörlete körül visszamaradt német egységek töredékeivel harcoltak, majd 1945. V. 8-án a délelőtti órákban az iskola szálláskörletét túlhaladták, így az iskola 1945. V. 2-án a déli órákban amerikai hadifogságba került az iskola harcba vetése nélkül.

Amidőn az ellenség az iskola elhelyezési körletének közvetlen közelségébe érkezett, és már az elhelyezési körlet a gazdasági hivatallal együtt az ellenség tűzkörletébe jutott, a gazdasági hivatalnak a Watzlarból megmentett szolgálati könyvei, pénztári naplója, érvényesítési segédletei a számadási okmányokkal együtt – a pénztári napló utolsó lapja és a pénzmaradvány kivételével – a bizottság által megsemmisítésre került. Az iskola által elhozott anyakönyvi lapok a tulajdonosoknak ki lettek osztva.

A 3. század Butzbachból a kapott parancsnak megfelelően – miután a németek bevetési szándékát parancsnokságunk kivédte – március 27-én hajnalban Kedvessy Endre századosnak, az 1. szakasz parancsnokának parancsnoksága alatt biztosított menetben vonultunk el. Útközben Gambach község után vadászbombázók húztak el egészen alacsonyan fölöttünk, anélkül, hogy ránk tüzeltek volna. Az előttünk kb. 300 méterre levő birodalmi műúton haladó német gépkocsikat támadták, melyek rövidesen lángolva égtek. A veszélyes nappali menetelés miatt a század éjjel folytatta tovább útját. A Grünberg körüli, hosszú nappali pihenő alatt egy erdőben rejtőzködve, ahol németek is voltak, amerikai tüzérségi és aknatüzet kaptunk. Itt sebesült meg a századhoz beosztott Képes Pál zászlós, vívómester-gyakornokunk.

Az éjjeli menetelés egyik epizódjára, az USA-ban élő Balogh Laci barátunk így emlékezik vissza: „Zeilbach felé meneteltünk, fáradtan, rettentően untuk a dolgot, azt hiszem, bárhol el tudtunk volna aludni. Csak az egyre közeledő ágyútűz tartott bennünket ébren. Rövid pihenő volt az út szélén, tök sötét volt, mindenféle szanaszét szórt katonai cucc az árok szélén, elhagyott kis ház, a távolból villogó ágyútűz. Boci mellett meneteltem, csendben morogtunk, káromkodtunk, szidtuk a kurva életet. Boci: – Gyere, együnk valamit... Volt egy kevés kaja velünk, én rögvest leültem és belemarkoltam a kristálycukorcsomagba, amelyhez szigorúan tilos volt hozzányúlni. Boci ugyanezt tette, de ő elegánsabban, csajkájába tett egy marékkal. Arrébb lépett, leült, és percekig ott majszolta a cukrát. Egyszerre odaugrik mellém, s elcsukló hangon súgja: – Gyere, menjünk el innen, képzeld, egy halotton ültem a sötétben, és véletlenül megfogtam a kezét.”

A század a zavartalannak nem mondható (SS-ekkel való találkozás, a közeledtünkre fehér zászlót kitűző városka polgármesterének az SS-ek általi kivégzése) éjszakai menetelések után március 29-én, nagycsütörtökön hajnalban érkezett Windhausen községbe, ahol az erőltetett menet után hosszabb nappali pihenőre rendezkedett be a század a község házainak pajtáiban. Délelőtt 10 óra körül a község főutcáján dübörgő harckocsik zajára eszmélt a század, mely megadva magát, hadifogságba esett. Az amerikai páncélosegység a fogságba esett század tagjait harckocsijaik oldalára és az ékkel együtt haladó tehergépkocsikra parancsolta fel, s így haladt tovább Németország belseje felé. Századunk végül is franciaországi hadifogolytáborokba került.

A 2. és a 4. század, ugyancsak a kapott parancs szerint, március 29-én indultak ki állomáshelyeikről Kelet felé a gyülekezőhely irányába. Útközben a 4. század az egyik éjszaka összetalálkozott a pihenőben levő 3. századdal, de nem állt meg, továbbvonult, majd egyesülve a 2. századdal, négy hét alatt 663 kilométeres gyalogmenet után érkezett Angersdorfba.

Mintegy 700 kilométeres menettel eljutottunk Angersdorfba. Ez a helység egy dombos területen, kisebb-nagyobb tanyákból állott, lakossága bajor volt, jóindulatúan, segítőkészen „tűrték el” jöttünket és pajtáikban, fészereikben való elhelyezkedésünket. A tanyatelepülés közepén, azt két részre osztva, oly szerencsések voltunk, hogy amíg az út nyugati részén lévő „Petőfi hadosztály” tagjait az amerikaiak fogságba vitték, addig minket az úttól keletre lévő szállásainkban meghagytak az amerikai csapatok, miután 1945. V. 2-án túlhaladtak rajtunk. A katonai kiképzést ugyan megtiltották, de a középiskolai tanítás folytatását nem akadályozták meg.

Jelentkezni kellett az egész iskolának az Angersdorftól néhány kilométerre lévő Wurmansquick nevű faluban, ahol mindenkiről ujjlenyomatot vettek, névjegyzékbe foglaltak bennünket, de szabad mozgásunkat nem akadályozták.

Ez az „angolosan” hangzó falunév a hagyomány szerint úgy keletkezett, hogy a salzburgi sóvidékről sót szállító fuvarosok itt pihentek meg, s mivel a fuvaros németül Fuhrmann, a pihenés, a felüdülés pedig Erquickung, a két szó fonetikus egybekapcsolása folytán Wurmansquick lett. Ahol most az amerikaiak otthon érezték magukat. Az lett számunkra fontos, hogy hagyták a továbbiakban is az iskolát zavartalanul működni. Angersdorftól néhány kilométerre volt Tann község (Wurmansquicktől DK-re a térképen fel van tüntetve). Itt a HM-nek és a VKF-nek kikülönített részlegei voltak. Főleg Vk. osztályok vk. tisztjei az amerikaiak beérkezése előtt „palotaforradalmat” csináltak m.p. jó pontok, előnyök szerzéséért. Eltávolították onnan a nyilas HM Beregfy vezérezredest és a nyilas érzelmű tiszteket. Kiszabadították a Sopronkőhidáról oda szállított és fogságban tartott elítélteket (közöttük Szombathely altábornagyot, Jávor Pál színészt, velük találkoztam is). A járási székhelyen, Eggenfeldenben magyar vöröskeresztes kirendeltség működött. Otthonról híreket, postát kaphattunk és küldhettünk időnként.

Zászlósi avatás. 1945. IV. 30-án Angersdorfban, a HM és VKF rendelete alapján zászlóssá avattuk – a hadapródiskola tiszti- és tanári karának jelenlétében – a IV. évfolyambeli növendékeket. Az eskü szövegét – a Szolgálati Szabályzat megfelelő szövegétől eltérően – külön szöveggel előírták, azonban én önhatalmúlag megváltoztattam, nyilas kapcsolatok nélkül, rövid esküszöveget állítottam össze Bujdos Balázs főigazgató, magyar–latin szakos tanárral és Antal Károly őrnaggyal, és a felavatott zászlósok a „magyar hazára, becsületes magyar életre és munkára” tettek esküt.

Az eskü szövegének megváltoztatása annak ellenére történt, hogy a HM és VKF vezetési törzse tőlünk 10 kilométerre volt Tannban, tehát az avatáson megjelenésükkel számolni lehetett, illetve azzal is, hogy órák alatt ismeretessé fog válni.

Angersdorfi tartózkodásunknak talán a legfontosabb eredménye és következménye az lett, hogy a hadapródiskolát az amerikai fogságban is együtt tartottam. A növendékek középiskolai tanítását (gimnáziumi tantárgyak) és katonaerkölcsi, hazafias nevelését a fogságban is folytattuk.

Az 1944/45. tanévről bizonyítványt adtunk, ezt a magyarországi iskolák később elfogadták, így a növendékek az 1945/46. iskolaévet veszteség nélkül folytathatták. Ezek a növendékek hazajutásunk után érettségi vizsgát tettek, tanulmányaikat egyetemeken folytathatták, és ma mint mérnökök, jogászok, közgazdászok, agronómusok stb., értelmiségi hivatást vállalva, hasznos dolgozói a magyar hazának. Katonai alapnevelésüknél fogva kötelességtudók, tekintélytisztelők és becsületes magyarok.

Április 29-én az iskolaparancsnokság megkapta a Honvédelmi Minisztérium e napon kelt 31/1945. számú rendeletét, amelyben a negyedéves növendékek április 30-i zászlóssá felavatását rendelte el. A negyedévesek rövid idő alatt felkészültek avatásukra. Megfelelő zászlósi rangjelzések hiányában részben a tiszthelyettesek által önként felajánlott, részben alumínium kulacsokból kivágott ezüst csillagokat és a növendéki aranysárga sávokat felhasználva varrták fel új rangjelzéseiket. Az avatási beszédet Bujdos Balázs főigazgató tanár és az évfolyamelső közösen írták meg, az eskü szövegét pedig az iskolaparancsnok jóváhagyásával átszövegezték. Április 30-án a 4. század 129 növendéke vitéz Sályi Géza ezredes iskolaparancsnok előtt a Magyar Hazára és Fegyverekre felesküdött. Az eskütételt követően Sályi Géza ezredes üdvözölte a zászlóssá felavatott 126 és a hadapródőrmesterré avatott 3 új tisztet, illetve tiszthelyettest. A felavatottakat a 6. hadosztályhoz osztották be, felvehették első és egyben utolsó havi illetményüket, 400 DM-t.

Mivel az egyes alakulatok tartózkodási helye az iskolaparancsnokság előtt ismeretlen volt, minden felavatottnak magának kellett alakulatát felkutatnia. Másnap, május 1-jén az újdonsült zászlósok elindultak a bizonytalan jövő felé, hogy alakulataikat megkeressék.

Az Angersdorf és Lohbruck területén (Eggenfelden D 5 km) visszamaradt 2. század és az iskolaparancsnokság szálláskörletét az amerikai csapatok 1945. május 2-án érték el. Vitéz Sályi Géza ezredes másnap reggel 9 órára tiszti gyűlést hívott össze. Az értekezleten az egyesített gyalogsági hadapródiskolának németországi helyőrségekből való elvonulása, az ellenség elől való kitérései, menetei és az amerikai hadifogságba jutás volt a tárgya. Ezen a napon ez a század és az iskolaparancsnokság is a bizonytalan hadifogolysors útjára lépett, s a Pockingban levő hadifogolytáborban várta meg azt az 1945. októberi napot, amikor hazatérhettek Magyarországra.

Az amerikai megszálló parancsnokság közölte, hogy hazaszállításnál a 18 éven aluli ifjúságot az első szállítmányokkal fogják hazaszállítani. A növendékeket ezért megfelelő tiszti és tiszthelyettesi kísérettel be kellett vonultatni 1945. X. 1-jén a pockingi irányító táborba. Ott átvette őket a magyar táborparancsnokság. Ezeket a növendékeket az 1. amerikai szállítmánnyal, az iskolának Angelsdorfban maradt részét (növendékzászlóaljhoz nem tartozó tiszteket, tanárokat és a legénységi különítményt – az iskolaparancsnokság törzsét – Egenfeldenből indított 2. szállítmánnyal egyidejűleg az 1. szállítmánnyal 1945. X. 8-án útba indították megfelelő amerikai biztosítással Magyarországra, ahová X. 12-én érkeztünk Ágfalvára, a belépő állomásra.

A pécsi M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskola és a M. kir. egyesített gyalogsági hadapródiskola befejezte viszonylag rövid, viszontagságoktól nem mentes, de annál szebb, szívünkbe életünk végéig megmaradó emlékekkel teli életét.

A pécsi M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskola növendékeinek száma működésének alig több mint két esztendeje alatt az I–V. évfolyamokban több mint félezer, 527 volt (a másodévesek és különösen az I. évfolyamba felvettek számáról nincsenek pontos adatok, a harmadévesek száma 97, a negyedéveseké 106, az ötödéveseké 121 volt). A második világháború és az azt követő évek a pécsi hadapródiskola növendékeit sem kímélték. A hősi halott növendékek száma ismereteink szerint 13 volt (2,5%).

A hadapródiskola növendékei és az 1944. november 15-én Sopronban zászlóssá felavatott ötödévesek, valamint a Németországban 1945. április 30-án ugyancsak zászlóssá felavatott negyedévesek nagy többsége a hadifogság (amerikai, angol, francia, szovjet) keserű kenyerét is megismerte. A háború utáni évek a volt hadapródokat a világ minden tájára szétszórták, a hazatértek közül pedig sokaknak meghurcoltatás, megaláztatás volt a sorsa.

Ma a sok viszontagság után, több mint fél évszázad múltán is elmondhatjuk: az Alma Materünkben kapott olyan útravalót és tartást adott a növendékeknek, hogy a nehéz évtizedeket is becsülettel, kit hova állított a sors, tisztességgel, állva maradva tudják maguk mögött. A Haza féltése, szeretete, egymás segítése, a bajtársiasság, a tenni akarás, mely erényeket intézetünk falai között szívtuk magunkba, ma is elevenen élnek bennünk. Számunk ugyan egyre fogy, de reményünk van arra, hogy ez a szellemiség nemcsak újjáéled, hanem utódainkban egyre erősödve tovább él.





A „LAKATOS-SZÁZAD”


Az eddigiekben megkíséreltem az 1898-ban alapított pécsi M. kir. honvéd hadapródiskola történetét, a teljesség igénye nélkül, áttekinteni, kitérve azokra a fontosabb kérdésekre is, amelyek a magyar királyi honvédség tényleges állományú tisztjeinek képzését és utánpótlását meghatározták és jellemezték.

Visszaemlékezésemnek ebben a részében megpróbálom felidézni annak a kis közösségnek mindennapi életét, melyhez magam is tartoztam, és tartozom ma is. Ez a „Lakatos-század”. Eredetileg 99-en voltunk, majd számunk 2-vel csökkent. A háború és a természet rendje mára már sorainkat a tizedelésnél is nagyobb mértékben megritkította. Számunk egyre fogy, ezért az idő egyre inkább sürget. Úgy érzem, mielőtt valamennyien a „Hadak Útjára” lépnénk, miután más eddig erre nem vállalkozott, egy belső kényszer arra kötelez, hogy azokat az egyre halványuló és egyre inkább szubjektívé váló emlékeket, amelyek társaimban és bennem ma még élnek, papírra kell vetnem. Életünk e része nem veszhet el nyomtalanul. Talán gyermekeink, unokáink egyszer, ha másért nem, kegyeletből kezükbe veszik ezeket az íveket, amelyekben – remélem – sikerül érzékeltetni ifjúságunk nehéz, de számunkra mégis felejthetetlen éveit. Vállalkozásom nem könnyű, és a siker sem biztos, de megtanultuk, amit más is meg tud tenni, azt mi is meg tudjuk tenni. Már most elnézést kérek, ha ezeknek az éveknek egy-egy részletére másként emlékezem, mint egyik-másik sorstársam, de ezt nem fantáziám teszi, csupán az eltelt hosszú időnek és annak a következménye, hogy az egyes események történései mindenkiben másként rögződnek, ugyanazt egyikünk innen, másikunk onnan szemlélte, s úgy maradt meg bennünk. Aki már részt vett bírósági tárgyaláson, gondoljon csak arra, hogy az ott szereplő tanúk, teljesen jóhiszeműen, mennyire eltérő vallomást tesznek ugyanarról a körülményről. Hát így lehetek én is.

A „Lakatos-század” 1942 őszén, az 1942/43-as tanév kezdetén mint az újjáalakult pécsi M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskola első évfolyama, 1. százada alakult meg. A Honvédelmi Minisztérium 1942/43-as tanévre kiírt Pályázati hirdetménye a hadapródiskolák I. évfolyamaiba való felvétel feltételeit a korábbi évivel azonosan határozta meg. A megelőző évben én is felvételre pályáztam, de olyannyira sikertelenül, hogy felvételi vizsgára be sem hívtak. A katonatiszti pálya kora gyermekkorom óta nagy hatással volt rám, emlékezetem szerint mindig katonának készültem. A reményt, hogy az lehetek, az 1941. évi kudarcom sem vette el, szándékomtól az sem tántorított el, hogy a háború viharfelhői akkor már igencsak gyülekeztek hazánk egén. A tiszti pályán belül, szüleim erőteljes tiltakozása ellenére is, elsősorban a repülés vonzott. Erről azonban, legalábbis egyelőre le kellett mondanom, nem a család ellenzése miatt, hanem azért, mert anyagi okokból a repülő hadapródiskola egyévi működése után megszűnt. Új pályázatomban első helyként a páncéloscsapatokhoz, másodsorban a műszaki csapathoz, harmadsorban bármely más fegyvernemhez kértem felvételemet. A felvételi kérelmet ebben az évben is a honvédelmi miniszterhez kellett 1942. július 5-ig benyújtani.

A napok és a hetek bizony izgalmak közepette teltek. Vidéki nagyszüleimnél nyaraltam, akik szeretetükkel kényeztettek, mégsem éreztem magam náluk olyan jól, mint máskor. Augusztus elején – talán születésnapomra szóló ajándékként –kaptam meg az édesapámnak szóló, 1941. július 23-i keltezésű értesítést. Eszerint a honvédelmi miniszter úr a M. kir. ”Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskola első évfolyamába államköltséges helyre való felvétel céljából felvételi vizsgára jelölt, s hogy szülő vagy hozzátartozó kíséretében szeptember 2-án 7 óra 30 perckor az említett hadapródiskolában (Pécs, Szigeti országút 100.) „az átvétellel megbízott ügyeletes tisztnél a tornateremben” jelentkezni tartozom. A szabadságon levő parancsnok helyett az aláíró: vitéz Kárpáthy.

Így lettem gyalogos. Ez egyáltalában nem keserített el. Sőt! Egyrészt lelkesített az a tudat, hogy a fegyvernemek között a gyalogság volt az első, mint mondották: „a gyalogság a fegyvernemek királynéja”, másrészt úgy gondoltam, innen lesz a legkönnyebb igen szoros kapcsolatba kerülni a repüléssel.

Édesapám kíséretében Szegedről, ahol akkoriban laktam, már szeptember 1-jén útnak indultam Pécsre, hogy időben jelentkezni tudjak a hadapródiskola ügyeletes tisztjénél. Abban az időben még nem volt olyan gyors és egyszerű a közlekedés, ezért bizony egy napba tellett, amíg Szabadkán, Baján és Bátaszéken keresztül vonattal az ember Pécsre juthatott. A vonaton ismerkedtem össze egyik jövendőbeli évfolyamtársammal, a szegedi Ábrándi Endre barátommal, akivel később a hadifogságból is együtt jöttünk haza, és aki orvosként sajnos elég korán, még 1989-ben elhunyt. Útközben a vonaton csak a felvételi vizsga és remélt jövendő életünk volt a téma. Emlékszem, valahol Szabadka után még a jegyvizsgáló, a kalauz is – aki érettségizett ember lehetett, mert sem azelőtt, sem azután nem láttam karpaszományos vasutast – csatlakozott hozzánk. Kérdezgetett a felvételi tárgyak anyagából, tanácsokat adott. Pécsett szerencsekívánataival gazdagabban váltunk el tőle. Kár, hogy tapasztalatlanságunk miatt nem tudakoltuk meg nevét és címét. Így örökre ismeretlen marad számunkra. Már csak utólag gondoltunk erre, amikor szántuk-bántuk, hogy örömünket – mindkettőnket felvettek – nem tudjuk vele megosztani.

Az ügyeletes tisztnél való jelentkezés után az éjszakát már a hadapródiskola egyik hálótermében töltöttük. Sok alvásról szó sem lehetett, az izgalom valamennyiünkben megjavította addigi csúcsát. Izgatottságunk mellett szokatlan volt számunkra nemcsak a hely, hanem az is, hogy a hálóteremben és az előtte húzódó folyóson egy nagyon furcsa, és legalábbis előttem ismeretlen jelenséggel találkoztunk. Ez a denevérek hada volt. Mintha kiképzésünk részét képezve, idomítva lettek volna. Olyan mélyrepülést rendeztek az ágyukban fekvő vagy a folyosóra kimerészkedő növendékjelöltek feje fölött, hogy öreg csatár korunkban sem tudtunk jobban a földre, itt az ágyra lapulni. A denevérekről ugyanis – legalábbis akkor – az a hír járta, hogy szeretik a hosszú hajat, és abba belegabalyodva csuda dolgokat képesek tenni. Hát igen, a felvételink idején még volt mit félteni, aztán a bevonulásunk után már nem. Az első teendők egyike az iskola fodrászáé volt, aki nullás géppel szabadított meg minden elsőévest ékességétől. Érdekes, ezt követően a denevérek is rövidesen eltűntek.

E kis kitérő után térjünk vissza felvételi vizsgánkhoz! Másnap, szeptember 2-án az intézet dísztermében gyülekeztünk, megkaptuk csoportbeosztásunkat, és megkezdődött a két napig tartó felvételi. Elmélettel kezdtünk. Számomra nagy megnyugvást hozott, némi biztonságot is adott, hogy a bizottság egyik tagjában, egyik nagyon kedvelt volt szegedi tanáromat, Antos Károlyt ismertem fel, most már századosi rendfokozattal, egyenruhában. Túlestünk a nem könnyű szóbeli, majd a testi alkalmasságunkat igazoló, főként torna- és atlétikai gyakorlatokból álló vizsgán is, amit egy ismételt orvosi vizsgálat is követett. A felvételi vizsga második napjának késő délutánján a már ismert díszteremben gyülekeztünk eredményhirdetésre. Az izgalom leírhatatlan volt. Az arányokra már nem emlékszem, de legalább kétszer annyian voltunk, mint a végül felvettek. A meglehetősen nagy zajongás hirtelen abbamaradt, a légy zümmögését is hallani lehetett, midőn bevonult a Bizottság, és felsorolták a felvettek nevét. Nagy kő esett le a szívemről, teljesülhet kora gyermekkorom álma! Katona lehetek!

A felvettek, most már növendékek rövid időre még hazatérhettek, a tanév 1942. szeptember 21-én kezdődött. A napok addig otthon gyorsan is meg lassan is teltek. Gyorsan, mert kevés volt az idő a készülődésre és a búcsúzkodásra, lassan, mert nagyon vártam már a bevonulást követő napokat. Végül is újra vonatra ültünk, hogy évkezdésre időben és pontosan jelentkezhessünk.

Pécsre érkezve, és bevonulva az intézetbe, megalakult az új hadapródiskola 1. százada, a „Lakatos-század”. A század a nevét első századparancsnokunkról, nemes Ambrus Lakatos Imre m. kir. századosról, később őrnagy, származtatja. Még ma is úgy beszélünk magunkról, mint a „Lakatos-századról”, annak tagjairól. Azt hiszem, ez is mutat valamit, mutatja első (azóta már meghalt) századparancsnokunk iránti megbecsülésünket, tiszteletünket és hálánkat azért, amit nevelésünk érdekében tett.

Megismerhettük szakaszparancsnokunkat, osztálytisztünket, Bognár Jenő m. kir. századost. Nemrégiben tért haza a szovjet frontról. Megcsodálhattuk „Signum Laudisát” a hadiszalagon a kardokkal, és II. osztályú német vaskeresztjét, melyeket a fronton tanúsított magatartásáért kapott.

Mi voltunk az I. szakasz. Ma is érdekesnek találom, hogy milyen szempont alapján kaptuk meg szakaszbeosztásunkat. Nagyság szerint. A legnyurgábbak az I., a legkisebbek a III. szakaszba kerültek. Ez a „szintkülönbség” az évek során aztán alaposan megváltozott, mert bizony egyik-másik III. szakaszbeli társunk a fejünkre nőtt. A szakaszbeosztás egyben az iskolai osztályt is jelentette. Az I. szakasz volt az A osztály, a II. a B és a III. a C osztály.


Nemes Ambrus Lakatos Imre m. kir. őrnagy


A másik két szakasz parancsnoka, illetve osztálytisztje Pálfay Károly főhadnagy (II. szakasz) és Szendrő Miklós hadnagy, később főhadnagy (III. szakasz) volt. Mindketten nekünk, az I. szakasznak is tanáraink voltak, mint ahogyan a mi szakaszparancsnokunk is oktatótiszt volt a másik két szakasznál. Bognár Jenő százados a gyalogsági szabályzatnak és a műszaki ismereteknek, Pálfay Károly főhadnagy a fegyvertan és lőutasításnak, Szendrő Miklós főhadnagy pedig a tereptannak volt kiváló oktatója.

Az oktatásból századparancsnokunk is derekasan kivette részét: ő verte belénk a Szolgálati Szabályzat nem éppen könnyű előírásait, és az ún. hivatásra nevelés is az ő tárgya volt.

Tisztjeinkkel egy időben megjelentek a szakaszoknál osztálytisztjeink segítői is, a századhoz beosztott tiszthelyettesek: a század szolgálatvezetője az I. világháború veteránja, a kitüntetésekkel igen szépen dekorált vitéz Pordány Gyula alhadnagy volt, akiről ma is számos anekdota hangzik el közöttünk. A mi szakaszunkhoz Sinkó István törzsőrmestert, a II. szakaszhoz Szilágyi János, a III. szakaszhoz Solymos József törzsőrmestereket osztották be. A századhoz beosztottak egy fiatal szakaszvezetőt is, Szlobonyi Tibort.

Közvetlen elöljáróink, akik éjjel-nappal velünk tartózkodtak, a III. évfolyamból hozzánk beosztott növendék szakasz- és rajparancsnokok voltak.

A mi szakaszunk növendéki parancsnoka Horkay Ferenc volt, aki ma nyugdíjas egyetemi tanár, az 1. rajé Gál István, aki pár évvel ezelőtt halt meg, orvos volt. Az én rajomé, a 2. rajé a ceglédi Csordás Mihály, aki sajnos ugyancsak nincs már az élők sorában. A 3. raj növendéki parancsnoka Márkos Sándor volt. A II. szakaszhoz növendéki szakaszparancsnoknak Molnár Dezsőt, rajparancsnokoknak Benedek Ferencet, Jeney Pált, Bánky Lászlót és Rékásy Emilt, a III. szakaszhoz szakaszparancsnoknak Pásztor Mihályt, rajparancsnokoknak Gedey (Micsurda) Jánost, Szabó Imrét és Herold Józsefet osztották be.

Legelőször hálótermünkkel ismerkedtünk meg, amely a főépület II. emeletén volt. 25-en aludtunk benne, az 1. század I. szakaszának 1. és 2. raja, valamint a két növendék rajparancsnok és az egy növendék szakaszparancsnok, aki egyben a szobaparancsnok is volt. Hálótermünkhöz sok, nem mindig a legkellemesebb emlékek fűznek. A vacsora utáni időt itt töltöttük el. A takarodó 21 órakor volt. Ez az egy óra bizony sokszor a „kitolások órája” volt, ha a szobarendben vagy a szekrényrendben hibát találtak, vagy egyéb „bűn” terhelte valamelyikünket. Ezt pedig könnyen lehetett találni. Vaságyaink voltak, matraccal, pokróccal, lapos lószőrpárnával, valamint ágytakaróval ellátva. A vaságyak mindkét végének, egyenes vonalat képezve „elvágónak” kellett lennie, mert ha nem! Egyenes vonalukat nem volt elegendő szemmel igazítani, „be kellett lőni”. A bevetett ágyaknak pedig tükörsimának kellett lenniük, hogy ne legyen bennük „szamárfészek”. A kisimításhoz jó eszközül szolgált az úgynevezett „ablakfa”, amely egyébként a nyitott ablakok kitámasztására szolgált.

A hálóterembe az előtte húzódó folyosóról belépve, a következő kép tárult elénk. Egy téglalap alakú terem, melynek folyosó felöli oldalának jobb végében volt az ajtó. Az ajtótól balra a hosszanti falon fogasok voltak, névcédulával ellátva. A fogason lógtak köpenyeink (a fekete cőgerköpenyek), illetve közvetlenül az ajtó mellett a „budiköpenyek”. Ez utóbbiak arra szolgáltak, ha a növendéknek éjjel ki kellett mennie, azt gyorsan a vállára teríthette (megjegyzendő: a folyosó a vastag falak miatt nyáron is hűvös volt).


A „Lakatos-század”. I. évfolyam, 1943. A harmadik sor közepén (balról a 9.) Lakatos Imre őrnagy, századparancsnok


A III. évfolyam és a teljes tisztikar, 1943. A második sor közepén (balról a 11.) vitéz Kövesy Béla ezredes, iskolaparancsnok


A bejárattól jobbra állott a sarokban a széntüzelésű meglehetősen nagy vaskályha, amely télen a meleget volt hivatva biztosítani. Ha befűtötték, egy-egy kitolásnak is eszköze lehetett, mert ha sokáig kellett menetöltözetben mellette állani, bizony a pokolba kívántuk. A bejárati ajtóval szembeni hosszanti falon voltak a szigeti országútra néző ablakok. Az ablakból ráláthattunk a főbejárat előtt álló Zrínyi-szoborra is. Az ablakok alatt a fal külső oldalán mintegy 50 centiméter széles párkány húzódott, ami a későbbiekben arra volt alkalmas, hogy egyes növendékek takarodó után, az esti sötétséget kihasználva a párkányra kimásszanak, átlopódzanak a másik hálóterem nyitott ablakához, hogy egy pohár vízzel lepjék meg az ott alvó növendékek valamelyikét, frászt hozva nemcsak az álmából e zuhatagra felébredő növendékre, hanem a főépület előtt éppen elhaladó ügyeletes tisztre is, aki szólni sem mert, holdkórosnak vélve a párkányon hosszú fehér hálóingben vonuló növendéket.

A hálóteremben az ablakok között ruhásszekrények álltak. Minden növendék részére egy-egy keskeny, mintegy 50 centiméter széles és 2 méter magas szekrényrészt biztosítottak. Ebben tartottuk kimenőruhánkat, a zubbonyt, a nadrágot, a köpenyt és a „köcsögöt”. Köcsögnek a fekete társasági sapkát (csákót) neveztük, alakjára utalva. Az ágyak hosszanti irányban, két sorban, fejrésszel közép felé nézve, valamint a terem két rövidebb oldalán ezekre merőlegesen egy sorban voltak elhelyezve. Az ágyak között derékmagasságig érő szekrények voltak, minden növendék számára egy. Ezekben voltak – meghatározott és a szekrény ajtajára kifüggesztett rend szerint – a fehérneműk, a tisztálkodási és tisztítószerek, valamint alul a cipők és a bakancs. Takarodóra a szekrényke tetejére kellett ugyancsak elvágólag, előírás szerint összehajtogatva ráhelyezni a másnap felveendő egyenruhát és fehérneműt, s e polc tetejére tábori sapkánkat. A terem túlsó végében levő ajtón juthattunk a hálóteremhez tartozó mosdóba. Télen-nyáron csak hideg víz állott rendelkezésünkre a mosdáshoz. Ezzel szemben minden héten két alkalommal az alagsorban levő fedett uszodában bőségesen volt forró víz. A mosdó két hosszanti oldalán voltak a mosdókagylók, középütt két sorban állottak a hosszú, vályú alakú, bádogból készült lábmosók.

A takarodót kürt és csengő jelezte. Az ébresztő csengőre történt, de a napos ezt rendszerint túlharsogta: „Ébresztőőőő!!!”… Éjjel a bejárati ajtó fölött kék fényű „budilámpa” égett, mutatva az utat a növendéknek, ha a fáradtságtól és az álomtól bódultan ki kellett mennie.

A takarodó és az ébresztő (reggel 6 órakor volt, gyakorlati időben fél 6-kor) közötti idő általában szent volt, csak rendkívüli esemény, riadó (ezt is csengő és a napos jelezte) zavarhatta meg a növendék álmát. Az azonban gyakran előfordult, hogy a növendék már ébresztő előtt szorgoskodni kezdett. No nem önszántából! Ez olyankor fordult elő, midőn ébresztőre, mondjuk menetöltözetben, jelentkeznie kellett a rajparancsnokánál.

Az első napok emléke ma is elevenen él bennem. Látom magunkat, amint a főépület mögötti gyakorlótér szélén, majd a raktárépület folyosóján felsorakozva kapjuk meg fehérneműnk, egyenruhánk darabjait és felszerelésünket. Csak úgy röpködtek felénk az ingek, gatyák, „az egy nadrág, egy zubbony, egy köpeny”, az akkor még ismeretlen rendeltetésű válldugó és gombvilla, a nyakszegély, a köpenyszíj, a bokakötő stb. Egyenként csodáltuk meg darabjainkat, és találgattuk, mi mire való. Itt kell szólnom derék szolgálatvezetőnkről, vitéz Pordány Gyula alhadnagyról, akit később magunk között, de csakis magunk között „Ali bácsinak” becéztünk. Úgy hiszem, a becenév, vagy ha valakinek gúnyneve van, mindig mond is valamit, az igazság magja rendszerint benne van.

Nézzük meg, mások hogyan emlékeznek vissza vitéz Pordány Gyulára. Ausztráliában élő egyik évfolyamtársunk, Badinszky László barátunk, aki ma az ausztrál hadsereg nyugdíjasa és az ottani magyarság egyik vezetője, gyűjtötte össze az Ali bácsira vonatkozó visszaemlékezéseket. Az apropót az adta, hogy az 1990-es évek elején Magyarország ausztráliai nagykövete dr. Pordány László volt. A nem gyakran előforduló név felkeltette Laci barátunk figyelmét, és egyeztetett. Kiderült, hogy nagykövetünk Ali bácsi egyenes ági leszármazottja, unokája. Neki gyűjtötte össze Laci a visszaemlékezéseket. Ebből idézem Borszéki Feri, volt évfolyamtársunk visszaemlékezését.

„Felejthetetlen alakját máig magam előtt látom. Magas termetű volt. Őszes haja erősen kopaszodott már, amikor először találkoztunk vele, a nagy hatalmú raktárossal, aki a sportpályára felhalmozott sátorlapbugyrokból rendkívüli rutinnal tetőtől talpig felöltöztetett bennünket, úgyszólván percek alatt.

Ő csupán ránk pillantott, majd kiáltott egy számot, ami a méretünket jelentette, hűséges segéderői, Bindics és Tráber ruszin honvédek pedig a pillanat tört része alatt vagdosták hozzánk a méretes alsóneműk és felsőruhák sokaságát. Amikor felsorakoztunk, még egyet-kettőt igazított rajtunk, majd ránk bízta, hogy egymás között cserélgessük a holmit, és ha végkép nem jó, keressük fel a raktárban.

Egy nap múlva már a századparancsnok is megszemlélt bennünket, de addigra a raktáros bácsi mindenünkről gondoskodott, és katona küllemünk már elérte az elviselhetőség mércéjét.

Legközelebbi találkozásunk Pordánnyal az első kivonulás és terepgyakorlat után volt, amikor a cőgerektől örökölt agyonmosott, agyonfoltozott, de reggel még fehéren virító zsávolyruhánk roncsaival felkerestük a raktárban. Szó nélkül sietve kicserélte a sok kúszástól, feküdjtől izzadt-csatakos és sáros-fűzöld gúnyáinkat.

Ő volt az első, aki emberi érdeklődést mutatott irántunk, akiknek az első hajszás napokban még alig volt katonaformánk. Tőlem megkérdezte, hogy ugye, a Dvorszky név lengyel ősökre vall? Ez új volt számomra, mert az összes elöljáróm addig csak kínlódott a nevem kiejtésével, és fogalmuk sem volt róla, hogy lengyel eredetű-e, vagy sem. Idegen volt, valami szláv, ezt a tisztek is sejtették, de mindjárt javasolták is, hogy magyarosítsam meg.

Gyula bácsiról megtudtuk, hogy tiszthelyettes létére nagyon olvasott és érdeklődő ember. Különösen az antropológia iránt tanúsított nagy érdeklődést, ami akkoriban nem volt éppen általános tiszthelyettesi körökben. Másik kedvenc hobbija az érme- és az óragyűjtés volt. A cőgerek utolsó évfolyama még velünk együtt járt az intézetbe, tőlük tudtuk meg, hogy Pordány akkor már nagyon régen szolgált a Zrínyiben, több mint egy évtizede. Ez nagy kvalitásokat sejtetett, mivel a legtöbb tiszthelyettest, sőt csapattisztet négy-öt éven belül máshová helyezték. Egyedül a tanár tisztek maradhattak, ha elégedettek voltak munkájukkal. A cőgerek mesélték, hogy Gyula bácsi az alsó osztályokban sokszor helyettesített távollévő tanárokat, és mint korrepetitort is kiválónak találták a parancsnokok.”

Ugyanebből a visszaemlékezésből egy másik részlet. „Felejthetetlen jelenet volt például, amikor kéthetenkint, szombaton reggel, Gyula bácsi sztentori hangja megreszkettette a levegőt: – Bindics! Majd kisvártatva: – Tráber! Néhány pillanat múlva a két honvéd szuszogása hallatszott a lépcsőházból. Ott rohantak felfelé a hang irányába, hármasával szedve a lépcsőket. Mondanom sem kell, hogy Ali hangja a kantinban érte őket, törzshelyükön, és egy perc múlva már ott álltak a hatalmas szennyes ruháskosarak mögött. Kezdetét vette a szennyes fehérnemű szertartásszerű leadása, aminek megvolt a maga saját koreográfiája. Ali bácsi odalépett egy ágyhoz, amely szép szabályosan szellőzésre volt állítva, jobban mondva szétszedve, majd a két, élére rakott matrac közül felkapta a kitöltött leltárlapot, és géppuskasorozat-szerűen pergetve, darálni kezdte az oda írtakat. Egy, egy, egy, egy. Egy háló, egy nappali, egy rövid, egy hosszú. Egy alsó, egy fölső. Két zokni, egy törölköző. A személyzet egyik tagja egy markolással belecsapta a szennyeskupacot a kosárba. Ez alatt Ali bácsi már a másik famulussal a következő ágynál tevékenykedett. Itt megint felhangzott az egy, egy, egy, egy – egy háló, egy nappali. Tévedés, nyelvbotlás, hiány, reklamáció nem létezett. A sebesség pedig minden alkalommal rendkívüli volt, mintha Ali rekordokat akart volna megdönteni. Ilyen volt minden munkájában. A raktár olyan volt, mint egy patika, és mindig mindent ilyen gyorsan el tudott intézni. Ő volt a századparancsnok jobbkeze. Minden kihallgatáson ott volt, és amit ő feljegyzett a naplójába, az tűzön-vízen át megjavíttatott, beszereztetett, kicseréltetett.

Azt hiszem, sokra vitte volna, ha tanulhatott volna. Minden érdekelte. Legkedvesebb olvasmánya a Révai Nagylexikon volt. Ami érdekeset talált benne, azt elmesélte. A tiszteket sokszor meglepte váratlan kérdéseivel. Igen bántotta a hiúságukat Ali autodidakta oknyomozása. Nemhogy arra nem tudtak neki felelni, ami az olvasmányok során felmerült benne, hanem sokszor még neki kellett elmagyarázni a tiszteknek a dolgokat.

A fiatal tisztek egyszer elhatározták, hogy megtréfálják Gyula bácsit, aki éppen a Herold-Jób kötetnél tartott. Eldugták a kötetet, és miután kinéztek belőle valami érdekes témát, kérték, hogy magyarázza el nekik. Gyula bácsi rövid gondolkodási időt kért, majd beszaladt a századirodába, hogy konzultáljon a fiókjában tartott kötettel. A kötetnek azonban se híre, se hamva. Mikor rosszat sejtve visszament a folyosóra, ott már várták a csínytevők a kötettel, amiből egyikük felolvasta a kérdezett dolgot. Velük együtt nevetett.

Amikor 1944 novemberében a front közeledtével elhagytuk az iskolát, Pordány Gyula alhadnagy urat láttuk az egyik első emeleti ablakban. Integetett a menetelő századnak, ami ugyancsak furcsa és egyáltalán nem volt katonás magatartás. A másik furcsaság az volt, hogy a mindig vidám, kemény katona ez alkalommal sírt. Ő már tudta, hogy sosem megyünk vissza, ’mert a németek nem kegyelmeztek még a cigányoknak, még az elmebetegeknek sem, és ezért pusztulniuk kell, és a mi sorsunk össze van kötve az övékkel.’ Igaza lett Alinak. Már csak idős fejjel tértünk vissza, az egykori emlékeket felkutatni. Ekkorra már nem élt a háború után kenyerét favágóként megkereső Pordány Gyula sem, mint megannyi egykori kedves felettesünk, parancsnokunk.”

A következő helyszín, amivel megismerkedtünk, a tantermünk volt. Az I. szakasz tantermét az I. emeleten találtuk meg. A folyosóról a tanterembe belépve, az ajtó vonalában állt a szokásos iskolai tanári asztal a dobogóval, mögötte a tábla. Az ajtóval szembeni falon voltak az ablakok. Az ajtótól balra a hosszanti falon ruhafogasokat találhattunk köpenyeink részére, amelyeket – mint a hálótermi fogason – köpenyszíjjal kellett úgy összefogni, hogy a dragony a gombokkal nézzen kifelé. A gomboknak elvágóan egy egyenes vonalat kellett adni. A terem hátsó falánál fiókokból álló alacsony szekrénysor állt. Egy-egy fiók – rajta a névcédulával – egy-egy növendék kincseit tartalmazta. Mi csak „zabosládának” hívtuk, mert itt tartottuk az évente születésnapra és Mikulásra engedélyezett 5-5 kilogramm hazai élelmiszert, süteményt tartalmazó csomagjainkat, mindaddig, amíg a közösség rendelkezésére nem bocsátottuk. (Azt hiszem, mondanom sem kell, a tárolás nem tartott sokáig). Talán ez volt az egyetlen hely, ahol bár rendnek kellett lennie, de nem megszabott, mindenki számára egyforma rendnek. A papír névcédulákon, melyek bevonulásunkkor már készen vártak bennünket, a növendék neve és alatta a „növendék” megjelölés szerepelt. Ugyanilyen vászon névcéduláink is voltak, melyeket felső ruházatunkba kellett bevarrnunk. Fehérneműnkbe a törzsszámunkat kellett bevarrni. Az enyém 406 volt.

A tanteremben négy sorban, egy-egy sorban nyolc-nyolc, minden egyes növendék részére különálló, felhajtható tetejű asztalka állott. Volt egy ötödik sor is, de csak egy asztalkával. Ez nem „büntetőpad” volt, a hely adottsága hozta így. Később az asztalka gazdája akkor sem vált meg ettől az egyedül álló padtól, midőn az első sorban egy eltávolított (eltanácsolt?) növendék asztala szabaddá vált.

A fedőlapot felhajtva, meglehetősen mély, fiókszerű beltere volt az asztalnak, amelyben megszabott rendben könyveinket, füzeteinket, írószereinket tartottuk. A felhajtható fedőlap belső oldalán középütt a Kormányzó úr, a Kormányzóhelyettes és a legkisebb Horthy: „Istvánka” hármas, levelezőlap nagyságú fényképe volt elhelyezve, alatta az éppen aktuális tanrend.

Az első padsor jobb széle a mindenkori osztályelső növendék kijelölt helye volt, azt más nem foglalhatta el.

A tanévet, szoktatásul, alaki kiképzéssel kezdtük. Megtanultuk a szabályos tisztelgést, a sorakozót, az oszoljt, a jobbra átot és a balra átot, az egyszerre lépést és a legtöbbször gyakorolt, különösen ha az előzőek nem jól mentek, feküdj-fölt. Ekkor tanultuk meg azt is, hogy ha a kiképzést vezető elkiáltotta magát: „Repülőőő!”, nekünk egy kötelességünk volt, fedezéket keresve azonnal hasra vágni magunkat, akkor is, ha történetesen egy pocsolya kellős közepén voltunk. Egyszóval megtanultuk mindazt, ami az iskolán belüli mozgásunk alapvető szabályai voltak. Kimenőről ugyanis december 6-ig – amikorra az első kimenőt ígérték, ha minden jól megy – szó sem lehetett. Pécs városát, de annak is inkább a Szigetvár felé eső végét addig csak egy-egy kivonulás alkalmával láthattuk, de akkor is csak zárt alakzatban, nótaszóval menetelve. Egyik ilyen alkalom volt, midőn tisztjeink vezénylete alatt, vadonatúj posztó gyakorlóruhában vonultunk át a város már beljebb levő szélén, az akkori Alsó-Makár úton fel a Misina tetőre, az ottani kilátóhoz, aminek a helyén ma a tévétorony áll. Némi katonás külsőnk és megjelenésünk volt már akkor, gondolom, azért is merészkedtek velünk a nagyobb nyilvánosság előtt megjelenni.

Alaki kiképzésünk elsősorban növendék elöljáróinkra és a szakaszokhoz beosztott tiszthelyettesekre hárult. Kezdetben mi, akik a civil életből kerültünk a hadapródiskolába, nagyon irigyeltük a kőszegi alreálból ide kerülteket, hiszen ők már az alapokat jól ismerték és tudták. Ezt a fölényüket kezdetben éreztették is velünk. Kicsit lenéztek bennünket, civileket. Mindez azonban csak az I. év I. félévének végéig tartott. Egyrészt addigra legtöbbjükkel összebarátkoztunk, egyiküket-másikukat tanulmányaikban elhagytuk, főként pedig az I. félévi osztályzás alapján kialakult a rangsor, ami barátság ide, barátság oda, de meghatározó volt. Ahogyan Badinszky Laci barátunk fogalmazott visszaemlékezésében: „Pár hónap múlva egy csoporttá és szellemmé izzadtunk össze. Az izzadság, az egy jó ragasztó”. Ez a ragasztó bizony nagyon erősnek bizonyult – ma is tart!

Felszerelésünkkel együtt megkaptuk első fegyvereinket is: a jó öreg 95/31 M. Manlicher ismétlőkarabélyt szuronnyal. Puskám számára ma is emlékszem: 39006. Vajon mi lett vele? Legtöbbjének csöve telve volt vakrozsdával, amit bizony az első fegyvervizitre a „tulajdonosnak” kellett eltávolítania. Jaj volt annak, akinek puskája a fegyvervizitet fehér kesztyűben végző növendék elöljáró glaszékesztyűjén nyomot hagyott. Növendék elöljáróink!? Ma valamennyiükre hálásan gondolok vissza. Akkor bizony egy-egy kitoláskor elküldtük volna őket valahova. Ha tehettük volna! Így csak egymás között vagy magunkban dohogtunk. A felsőbb éves „NÖVENDÉK ÚR”? Nagyhatalom volt, különösen ha még elöljárója is szegény elsőéves növendéknek. Maga volt az isteni hatalom megtestesítője! Mégis, ők voltak, akik fegyelemre, rendre szoktattak bennünket a sok fekvőtámasszal, a felforgatott ággyal és szekrénnyel, majd a percekben meghatározott szobarenddel. Még annak a büntetésüknek is haszna volt, amikor perceken belül jelentkezni kellett egy törölközővel, amelyre egyenruháink összes gombjait fel kellett varrni, aztán eredeti helyzetükbe visszajuttatni. Akkor ez nem ingerelte az embert nevetésre, és értelmetlennek találta. Ma már mosolyt fakaszt, ha visszaemlékszünk rá. A haszna pedig, legalábbis nekem: megtanultam gombot felvarrni, azt ma sem varrja fel helyettem más.

Tegezni a Növendék Urat!? Elképzelhetetlen volt. A felettem levő évfolyamban több egykori szegedi gimnáziumi osztálytársam, jó barátom volt, tegezni őket még így is csak akkor lehetett, ha más nem volt a közelben.

Kiképzésünk során megtanultuk, mire szolgál a válldugó, melyet a zubbonyunk jobb oldali vállpántjára kellett felfűzni, hogy megakadályozza puskánk lecsúszását a vállról. Sok gondot okozott házi öltözetünk. Mint említettem, takarékossági okokból házi öltözetként rendszeresen a régi cőgeregyenruhát használtuk. Ezeknek nem is annyira viseltes voltuk, mint színük okozott gondot és kellemetlenséget. Tisztántartásuk nem volt könnyű. A sötétebb árnyalatú kék posztózubbonyon hét sima, félgömb alakú, mindig ragyogni szükséges réz gombbal. Álló keménygallérja volt, rajta buzérvörös vitézkötés övezte a tanulmányi kitüntetést. Az állógallér alatt fehér keményített nyakszegély volt. A zubbony mindkét ujján sárga selyem karpaszomány, melynek közepén vékony buzérvörös csík húzódott. A nadrág fekete posztóból készült, oldalt vékony buzérvörös csíkkal. A naptól függően cúgos cipő vagy bakancs. A köpeny fekete posztó, ugyancsak rézgombokkal. A khakiszínű tábori sapka volt az egyetlen, ami hadapród mivoltunkat jelezte. A rézgombok okozták elsősorban a gondot. A már említett gombvilla ezek tisztításához szükséges segédeszköz volt. Erre kellett felfűzni szorosan ezeket a rézgombokat. A gombvilla védte a szövetet, így összekenése nélkül lehetett pasztázni a rézgombokat.

Megtanultuk a különböző fegyverfogásokat. A Vállra!, a Lábhoz!, a Súlyba!, a Puskával tisztelegj! vezényszavakra, ha nehezen is, de egyre jobb válaszokat tudtunk adni puskáinkkal.

Október 1-jén megkezdődött a tantermi foglalkozás is. Megismerkedtünk tanárainkkal, fegyvernemi oktatóinkkal. A tanítás rendben, zavartalanul folyt. Iskolai életünk lassan-lassan megszokottá vált. Egy-egy rendkívüli esemény azonban előfordult. Ha akkor nem is mindegyik váltotta ki a kellemesség érzetét, ma már diákcsínyként emlegetjük. Egyre ma is jól emlékszem. Egyik szombat este takarodó után történt. Az iskolaügyeletes tiszt Major Jenő alezredes, francia tanárunk volt. Még nem nagyon ismertük őt, de felsőbb éveseink igen. Gyengéit is tudták. Azt történt, hogy a harmadéves növendék urak III/C. osztályában az alezredes úr egy nap alatt 13 „tököt” írt be az elégtelenek könyvébe. Ez nem maradhatott megtorlatlanul. Elhatározták, megtréfálják, megijesztik az iskolaügyeletes tisztet. Belopództak a III. emeleten levő katolikus kápolnába, s az orgonából jó néhány sípot kiszerelve, lepedőkbe burkolódzva, kísértetet játszva, a folyósokon fújták meg a sípokat, miközben egyesek kórusban kiáltották: – Meghalsz, Jenő!. Az eredmény nem csupán a kardot rántó és rohamra induló alezredesünk ijedtsége volt, hanem az egész zászlóalj riadóztatása is. A zászlóalj a III. emeleti folyóson sorakozott. A „bűnösök” a felszólításra kiléptek, vállalták tettüket. Ha jól emlékszem, tízen voltak. Bennünket, elsőéveseket, rólunk még nem tételezve fel a „bűnpártolást”, fenyítés nélkül hagytak, a másod- és a harmadévesek azonban a laktanyafogság gyönyörében részesültek (mi még amúgy sem hagyhattuk el az intézetet). És a tíz harmadéves? Megismerték a pécsi fogdai elhelyezést. Ez volt a kisebb büntetés, a nagyobb, hogy szépen fésült hajuk (elöl 6, hátul 3 centiméter, ez volt az engedélyezett hajhossz) az iskolafodrász hóhér keze alá került. Másnap vasárnap lévén, a kápolnában misét kellett tartani. Major alezredes úr még a mise előtti percekben is azt próbálgatta, sikerült-e minden sípot a helyére visszahelyezni. Sikerült, a mise zavartalan volt.

Egy másik évközi esemény, ami már más természetű és sokkal kellemesebb, felemelőbb esemény volt: részesei lehettünk az 1898-ban indult hadapródiskola első évfolyama 1902. évi avatása 40 éves évfordulójának. Találkozhattunk az akkori hadapródokkal, akik időközben ezredesek, tábornokok lettek. Közöttük volt akkori berlini követünk, Sztójay Döme is. Velük együtt mi, elsőévesek egy emlékkönyvben aláírásunkkal is megörökítettük e szép eseményt.

Szellemi és fizikai igénybevételünk nagy volt, amelynek hasznát már akkor is, de igazán csak később láttuk. Mindig éhesek voltunk, bár ellátásunk igen jó és bőséges volt. Naponta ötször étkeztünk. A reggelit, az ebédet és a vacsorát, eltekintve a gyakorlati időszakban egy-egy nagyobb gyakorlattól, az étteremben, a tízórait a nagyszünetben, rendszerint a folyosón, de inkább a szabadban (az óraközi szünetekben az ügyeletesen kívül nem volt szabad a tanteremben tartózkodnunk), az uzsonnát a délutáni foglalkozáson, ahol éppen voltunk, fogyasztottuk el. Ott, a hadapródiskolában tanultam meg gyorsan és mindent megenni. (Azóta újból kissé válogatós lettem). Bár szegedi voltam, a halat például mindaddig nem ettem meg, amíg egy nagyobb menetgyakorlat után az éhségtől be nem estem az étterembe, ahol éppen hal volt a főfogás. Azóta szeretem a halat minden módon elkészítve. Vannak ottani ízek, amelyeket még ma is a számban érzek. Ilyen a valószínűleg rozslisztből készült „buci” (a császárzsemle alakjához hasonlított), vagy a frissen sült, sokszor még meleg óriás zsemle, a vasárnapi kakaó a kaláccsal, avagy a „buló” (valami hurkaféle készítmény volt), s tudnám még sorolni.

Az étteremben egy-egy asztalnál nyolc-nyolc növendék foglalt helyet. Az asztalparancsnok harmadéves növendék, rendszerint a rajparancsnok volt. Az éttermi étkezésnek megvolt a maga menetrendje: Vigyázz! vezényszó után a zászlóalj-ügyeletes növendék jelentett az iskolaügyeletes tisztnek, utána ima, majd Ülj le! Az asztalnál támla nélküli kerek székeken egyenesen kellett ülnünk, s aki túlságosan szétterpeszkedett, annak a hóna alatt egy-egy könyvet kellett magához szorítania, s úgy ennie, amíg meg nem tanulta a helyes testtartást. A feltálalt ételből mindig az asztalparancsnok növendék vett először, majd napi váltásban kezdve, sorban az asztalnál ülő alsóbb évesek. Nagy ritkán volt egy furcsa étkezési mód is: a „rozsoma”. Egy héten át a mindennapi első – az asztalparancsnok kivételével, aki, mint mondottam, mindig első volt az ételszedésben – az ételből annyit vett, amennyit akart, így előfordulhatott, hogy ha a második fogás császármorzsa vagy aranygaluska volt, a szedésben hatodik, hetedik növendék már csak az üres tálat láthatta, be kellett érnie a levessel. Az ebéd általában mindig három fogásból állott. A vacsora is többnyire melegétel volt, csak szombaton és vasárnap volt hidegvacsora.

Kiképzésünk és tanításunk – ami főként a katonai tantárgyakat illeti – egyre érdekesebb lett. Novemberben már hadipuskával éleslövészeten vettünk részt a málomi lőtéren. A század tagjai, de főként a szakaszok növendékei jól összerázódtunk. Nem volt már különbség az alreálból és a civilből jöttek között. Senkinek nem jelentett problémát, nem érdekelt senkit az otthon hagyott ősök ilyen vagy olyan társadalmi rangja, anyagi helyzete. Senki sem firtatta, ki honnan származik, kinek mik a szülei. Egyformák voltunk, amit tudni kellett a másikról – bajtársiasság, állóképesség, előmenetel –, azt lassan, de biztosan megismertük. Jellemző példa, hogy egyik szakaszbeli társam báró volt. Ezt nemrégiben, 50 év után gyászjelentéséből tudtam meg.

Így érkeztünk el december 6-ához, az első kimenőnkhöz, és 1942 karácsonyához, a várva várt első szabadsághoz. Otthon a régi barátok, ismerősök, de főként a lányok előtt kefefrizuránkkal nem nagyon büszkélkedtünk, de kimenőruhánkban, jól kihúzva magunkat, fehér glaszékesztyűsen, ki-ki lakóhelye korzóján büszkén vonult végig.

A kimenő nem volt egyszerű dolog. Egyrészt időben kérni kellett, az osztálytiszt engedélyezte, akkor, ha egész heti tevékenységünkkel elégedett volt, s nem kaptunk fenyítést, és nem volt kijavítatlan elégtelen osztályzatunk valamelyik tárgyból. Az engedély sem volt minden. Mielőtt átléphettük az iskola kapuját, az ügyeletes tisztnél kellett jelentkezni, aki küllemünket végigvizsgálva állapította meg, hogy alkalmasak vagyunk-e a nyilvánosság előtti megjelenésre. Egy lógó derékszíj, egy fejjel lefelé álló koronás zubbony- vagy köpenygomb elegendő volt ahhoz, hogy volt kimenő, nincs kimenő. Igen, a nyilvánosság előtt mindig tiszta, rendes öltözetünk, különösen pedig a fehér kesztyű, sokakat irritált. Számosan hitték azt, hogy az életünk csak ebből a korzózásból, „vonulásból” áll. Azt viszont csak kevesen látták, midőn csatakosan, sárosan, izzadtan vonulva, alig vártuk, hogy a télen-nyáron csak hideg vizet szolgáltató mosdónkat elérjük, és ott, aki csak tehette, a lábmosóvíz hűs habjai közé merüljön, miután rendbehozta szerelvényét, ruházatát, és csak utoljára önmagát. Nemigen látták, midőn a Jakab-hegy vagy a cserkúti dombok oldalában, a hátunkon átvetett karabéllyal vetettük a bukfencet a lejtőn lefelé előre, felfelé meg hátra, és éppen ott – és nem másutt! –, ahol előzőleg kecskék legeltek. No persze nem minden gyakorlati foglalkozásunk volt ilyen „illatos”. Akadtak vidám, anekdotába illő percek, órák is. Az egyik ilyen esetet Vaszkó Tamás barátunk és évfolyamtársunk jegyezte le.

„Kora őszi verőfényes az idő, a növendékzászlóalj 1., 2. és 3. százada egész napos légvédelmi gyakorlatot tartott, teljes felszerelésben. A feladat: teendők komoly légi veszély esetén, alacsony repülőtámadást feltételezve. Elhangzik a riadó, minden századot 9-9 golyószóróval, a hozzájuk tartozó légvédelmi állványokkal és gyakorlólőszerrel kell felszerelni. Sinkó törzsőrmester kiadja a rajparancsnokoknak a fegyverraktárból a fegyvereket és a felszerelést. A felvételezést vitéz Pordány alhadnagy úr ellenőrzi, nehogy éleslőszer kerüljön a harcra kész, de még zöldfülű fiúkhoz. Ő úgy szereti ezeket a fiúkat, mintha sajátjai lennének. A légvédelmi gyakorlat után mindent rendben leadtak. Valami mégiscsak történhetett, ha nem is az 1., akkor a 2. századnál.

Az alhadnagy úrnak, bizonyára Lakatos őrnagy úr parancsára, különös ellenőrzést kellett tartania vacsora után a hálótermekben. Végigjárta mind a négy hálótermet, parancsba adta, hogy minden növendék tegye a kulacsát az ágya közepére, és álljon vigyázzba az ágya végénél. Ezután Ali bácsi, akit csak a háta mögött mertünk így nevezni, minden egyes kulacsot kézbe vett, odatartotta kissé őszülő tömör bajuszához, és belészagolt. Minden szagolását elégedett mosoly követte. Ekkor mi még nem tudtuk az okát ennek a nagy szagolgatásnak, ami a századunknál eredménytelen volt. Ali bácsi ugyanis az orra segítségével próbált nyomra jutni.

Az történt ugyanis, hogy a 2. század egyik raja, nálunk egy évvel idősebb fiúk, a gyakorlaton éppen a pellérdi plébános földhányásos pincéjének a tetején, mint magaslati ponton, vitték tüzelőállásba a légvédelmi golyószórót. Mivel meleg volt, és a bort is már szeretgették, két igen szomjas hadapród, M. és H. kinyitották a pincét, és az egyik hordót csapra verték. Folyt a bor a kulacsokba, a kulacsokból a torkokba, minek utána az irányzó növendék minden képzeletbeli repülőt sikeresen le is lőtt. Elfogyott a lőszer, de elfolyt az 500 liter bor is, mert mint Csokonainál, a fiúk elfelejtették a csapot elzárni. Pechükre, lévén a plébános is aznap este szomjas, kiment a pincéjébe. A szomszédoktól megtudta, kik voltak a pincéjét eredményesen védő, hős légelhárítók.”

A tanév második fele sem volt eseménytelen. Mindjárt 1943. február 1-jén megjelent a 22. számú iskolaparancs, mely így kezdődött. „A folyó 1942/43-as tanévvel újjászervezett M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskola ma ünnepli iskolanapját, névadó hőse, gróf Zrínyi Miklós, a szigetvári hős és vértanú emlékezetét. Névadó hősünk élete és példája tündöklő vezércsillaga mindennapi munkánknak, jövendő magasztos hivatásunkra való készülésünknek.”

A Zrínyi-nap, melyet minden év februárjában megtartottunk, nagy ünnep volt számunkra, Pécs városának pedig társadalmi eseménye. Számunkra fényét leginkább a még bőségesebb és az ez alkalommal különösen finom ebéd adta, melyhez egy pohár bort is kaptunk. A társadalmi esemény pedig az esti Zrínyi-bál volt, melyen Pécs színe-java s legszebb lányai vettek részt.

Aztán megint következtek a szorgos, munkával teli napok. Áprilisban golyószóró éleslövészet a málomi lőtéren, melyet nagyon élveztünk, hiszen ez a fegyver már azt jelentette, hogy elöljáróink katonáknak tekintenek bennünket.

Április hónapban volt a húsvéti szabadságunk is, mely némi lélegzetvételhez juttatott bennünket, közeledett a polgári tantárgyakból az év vége, s a nagy hajrá előtt jól esett egy kis kikapcsolódás.

A gimnáziumi tárgyak mellett meg kellett küzdenünk a katonai elméleti tárgyakkal is, ami nem kis feladatot jelentett. Így utólag visszaemlékezve, a Szolgálati Szabályzat volt talán a legnehezebb. Rendelkezéseit századparancsnokunk, Lakatos őrnagy úr szóról szóra megkövetelte. Ő volt az is, aki a sokrétű hivatásra nevelési órákon megtanított bennünket úgy viselkedni, amint az egy katonatiszttől elvárható.

A máig is őrzött hivatásra nevelés füzetemből néhány szemelvényt közreadok annak illusztrálására, hogy mi mindenről volt szó ezeken az órákon.

Úri modor. Az úri modort önmagunkkal szemben is gyakoroljuk. Az ember otthonában is viselkedjen rendesen. Vigyázzunk a megszokásból eredő vigyázatlan szavakra, mondatokra stb. Kerüljük a kényelemszeretetet. Önmagunk megfigyelése és a magunkkal vívott örökös harc műveltebbé tesz.

Öltözködés egyenruhában. Az egyenruhától többet kíván meg a társadalom, s mivel az egyenruha feltűnő, mindig szabályos legyen.

Étkezés. Pontos megjelenés, helyfoglalás az asztalnál. Magatartás asztalnál, evőeszközök használata, egyes ételek fogyasztási módja:

– kenyérből egy darabot, a hozzám legközelebbit elvenni, csak törni, a kicsit lehet harapni, bal kézzel visszük a szájhoz,

– levest tálból merőkanállal szedni, levesből, előételből csak egyszer venni,

– spárgát villával, spárgakéssel vagy fogóval, vagy kenyér és villa segítségével,

– halat kenyérrel, villával, vagy villával és késsel,

– szárnyast villával és késsel,

– karfiolt, omlettet, kocsonyát, pástétomot, vagdalt húst villával,

– húst villával és késsel,

– tormás virslit magában kézzel törve enni, de paprikás lében késsel, villával,

– főzeléket villával, ha hús van hozzá, késsel és villával,

– mártást merőkanállal vesszük a tálból,

– savanyúságot, citromot a húsra téve kinyomjuk,

– befőttet kiskanállal,

– tésztát, tortát villával,

– fánkot, pogácsát kézzel,

– fagylaltot, parfait kis lapos kanállal.

Társalgás. Társalgásunk szellemi képességünkre enged következtetni, ezért megfelelő színvonalú legyen. Ne beszéljünk sokat, de keveset se. Csak arról beszéljünk, ami másokat nem sért, és mindenkit érdekel.

Megszólítás. Felséges, fenséges, főméltóságod, kegyelmességed, méltóságos gróf, báró, nagyméltóságú címzés.

Kegyelmes megszólítás: miniszter, tábornagy, altábornagy, nagykövet, valóságos belső titkos tanácsos,

méltóságos cím: vezérőrnagy, ezredes, III., IV., V. fizetési osztály,

nagyságos cím: alezredes, őrnagy, VI. fizetési osztály,

tekintetes cím jár a diplomával.

Kézfogás, meghajlás, kézcsók. Idősebb nyújtja a kezét. A meghajlás a tisztelet, a kézfogás a barátság, a kézcsók a hódolat jele.

Ne mi kezdjük, ne tegezzünk le mindenkit.

Látogatás. Bemutatkozó, részvét-, szerencsét kívánó, köszönő, beteg- és búcsúlátogatás van. Délelőtt fél 12 után, délután fél 6. Első látogatás 10 perc.

Névjegy. Pf.=szerencsekívánás, pc.=részvét, pr.=köszönet, ppc.=búcsú. A rövidítést a bal alsó sarokba írjuk…

Kiképzésünk folytatódott. Május 27-én éles golyószóró-lövészeten voltunk a patacsi lőtéren. Jelentős esemény volt intézetünk életében Karlóczy ezredes (a HM 9. Osztályától) és Hász István tábori püspök, vezérőrnagy jól sikerült szemléje. Ugyanebben a hónapban nagy izgalmat váltott ki egy újabb esemény. A hadapródiskola valamennyi szakasza (osztálya) terepfutó versenyen vett részt az állandó gyakorlóterünknek mondható pécsi repülőtéren és környékén (ma az Uránváros van a helyén). A táv 2000 méter volt, hat akadállyal (vizesárok stb.).Nekünk, elsőéveseknek annyi kedvezményünk volt, hogy 1800 métert kellett futni és öt akadályt leküzdeni. A felszerelés gyakorló zsávolyruha, puska, szurony, kenyérzsák, gázálarc, gyalogsági ásó. Bizony megizzadtunk, mire a táv végére értünk, de sarkalt bennünket szakaszparancsnokunk, Bognár Jenő százados úr biztatása is: győzelem esetére kilátásba helyezett egy hordó sört. Szakaszunk, az 1. század I. szakasza megnyerte a versenyt, elnyertük a Vezérkari Főnök örökös vándordíját, egy ezüstserleget (ami aztán végleg vándorútra kelt), és a szakasz minden tagja megkapta a „Zrínyi-veretet” – ma is nagy becsben őrzöm. Szombaton jutalmul szabad kimenőt is kaptunk (ez azt jelentette, hogy mindenki, aki kérte, megkapta a kimenőengedélyt).

A verseny nem csupán az akadályok és a felszerelés miatt volt nehéz. Az is nehezítette, hogy a szakaszból utolsónak beérkező ideje volt a meghatározó abban, hogy melyik szakasz futotta a legjobb időt. Ez a feltétel viszont nagyon alkalmas volt arra, hogy a már lassan vérünkké vált „egy mindenkiért, mindenki egyért” szemléletet továbbfejlessze, erősítse. A gyengébbnek segített az erősebb. Emlékszem, Horváth Jóska barátom és rajbeli társam két puskával fejezte be a versenyt.

Így érkeztünk el május 31-éhez. Ez volt a gimnáziumi tantárgyak utolsó tanítási napja. Másnap megkezdődött a gyakorlati időszak, amelynek különösen a második fele volt számunkra az igazi. Csak katonai tantárgyakkal és gyakorlati kiképzéssel foglalkoztunk. A gyakorlatban mutattuk meg, miként ismerjük fegyvereinket, amelyek a puskán kívül akkorra már a kézigránáttal és a golyószóróval bővültek. Bekötött szemmel vagy álmunkból felriadva is szét tudtuk szedni és össze is tudtuk rakni mindegyiket. Ha csukott szemmel nem is, de úgy hiszem, ma is tudnám szét- és összeszerelni bármelyiket.

Júliusban Patacson éles harcászati gyakorlatot tartottunk a honvédség gyalogsági szemlélőjének jelenlétében. Évfolyamunkból állították ki azt a rohamrajt, amelynek egy erődöt kellett megközelítenie és rohammal elfoglalnia. A megközelítés felszereléssel és – a különleges, nem is veszélytelen alkalomra tekintettel – rohamsisakban kúszva történt, miközben golyószóró, géppuska, gránát- és aknavető éles tüze fedezte az előnyomuló rajt. Midőn kézigránát-dobásnyira megközelítettük az erődöt – én is tagja voltam a rohamrajnak –, mindannyian kidobtuk az éles Vécsey-féle tojásgránátokat, és a gránátok robbanása pillanatában megrohamoztuk a bunkert. Az itt szerzett élmény is maradandóvá vált.

A gyakorlati időszak végén megismerkedtünk a következő évben tanulandó fegyverekkel, így többek között a gránátvetővel is. Badinszky Laci visszaemlékezése szerint ezt a fegyvert Bérczy százados a következőképpen ismertette: – A gránátvető olyan, mint a pfing. Lehet zárt vagy nyitott kipufogóval használni... Ha már ennél a „témánál” vagyunk: mi növendékek szinte mindig csoportban voltunk. Zárt rendben meneteltünk még egyik tanteremből a másikba is, egy csoportban voltunk a hálótermekben, a tantermekben, szóval ritkán volt a növendék egyedül. Mint említettem, kosztunk bőséges volt, sokszor kaptunk babgulyást vagy ehhez hasonló, a bélműködést jobban elősegítő ebédet, vacsorát. A bélműködés nem mindig járt szagtalan következményekkel. Ha ezt valaki előre nem jelezte, annak jaj volt. A jelzés: – Urak! Egy húszam van!

Eljött az ideje a nyári nagy kihelyezésnek is. Pécsvárad, ez a Pécstől északkeletre kb. 25 kilométerre levő városka – akkor még nem volt városi rangja – volt kihelyezésünk székhelye. A történelmi nevezetességeiről, műemlékeiről ismertvároska a Keleti-Mecsek déli lejtőjén, közvetlenül a Zengő-hegy lábánál, nagyon szép környezetben helyezkedik el. Északnyugatról a Mecsek legmagasabb pontja, a 682 méter magas, hegyes csúcsú Zengő, ettől kissé nyugatabbra a Hármas-hegy áll ma is őrt fölötte. A város egyik jellegzetessége a messziről jól látható vár, kúpos sisakú saroktornyával, és a viszonylag épségben maradt XI. századi bencés apátság temploma.

Az utat Pécstől Pécsváradig részben biztosított harcászati menetben, részben zárt oszlopban gyalog tettük meg, nyári menetöltözetben, teljes felszereléssel. Felszerelésünk súlya 35 kilogramm volt. A gyalogmenet végén, porosan ugyan, de olyan díszmenetet vágtunk ki, hogy na. A kihelyezést sátortáborban kezdtük, majd szilárd födél alá kerültünk a községben. A mi I. szakaszunkat a főtéri kocsma egyik kiürített helyiségében helyezték el. (Három éve ottjártamkor még az italboltot és az előbb említett helyiséget is megtaláltam.) Fekhelyül földre terített szalma szolgált.

Sok élmény fűződik ehhez a kihelyezéshez is. Volt köztük olyan, amelyre azért emlékezünk vissza, mert megizzasztott bennünket, de volt ennél sokkal kellemesebb is. Megizzasztott bennünket az a gyakorlat, amikor úttalan utakon, az erdőn keresztül a Zengő csúcsán kellett a 45 kilogrammos nehézpuskával tüzelőállást foglalni (két részben lehetett vinni: 35 kiló volt a tok, 10 a cső). Ma már erre is mint „sportteljesítményre” gondol vissza az ember.

Kedves emlékek a sátortáborban eltöltött hangulatos esték is. Álljon itt Vaszkó Tamás visszaemlékezése.

„Minden tanév végén négyhetes kihelyezésen voltunk Pécs környékén. Hétvégeken tábortüzet rendeztünk. Lakatos őrnagy úr sokszor éneklésre szólította fel kedvenc szolgálatvezetőjét, vitéz Pordány Gyula alhadnagyot. Az őrnagy úr valószínűleg már akkor tudta, hogy valami nagyon szépet fogunk hallani Az ő csodálatos zengésű bariton hangja, amely ezen a nevezetes tábortűz estéjén megszólalt, úgy megragadta ifjú lelkünket, hogy pillanatok alatt kiszállt belőlünk a kamaszos idétlenség hangulata. Az ott hallott, tanult dal az első világháborúból származott, és valahogy így szólt:

Somogy megye kellős közepében
Van egy kicsi fatornyos falu
Kicsiny házak egymás mellett szépen
És minden házon kicsi zöld zsalu.
A férfiak mind elmentek régen
Az asszonyok halkan sírnak ott
Mikor este fenn a magas égben
Kigyúlnak a fényes csillagok.

Özvegyasszony a kicsi fiával
Kiül este a pitvar elé
Áhítatos, ábrándos orcával
Néznek ketten fel az ég felé
Édesanyám, mondja meg azt nékem
Hogy odafönn vajon mi ragyog?
Mit jelentnek fenn a magas égen
Azok a sok fényes csillagok?

Két szeméből sűrű könnyek jönnek
S megszólal a somogyi anya
Az ottan egy szakaszvezetőnek,
Amaz meg egy káplár csillaga.
Gallérjukra volt az rája téve
Ámde most már szegény mind halott
Az angyalok felvitték az égbe
S ott ragyognak most a csillagok.


Az első világháborús vitéznek talán személyes élményei fűződhettek e szép, bús magyar katonanótához, és talán ez fokozta hangjának melegségét, és bennünk is könnyet csalogató érzelmeket, egész életre szóló élményt keltett. Bár rég volt, annak a tábortűznek a parazsa még most is melengeti a még élő résztvevők szívét.”

Pécsváradtól és kedves lakosaitól záró tábortűzzel búcsúztunk. Kis műsorunk után golyószóróval, nyomjelző gyakorlólövedékekkel, puffancsokkal és puskából kilőhető jelzőrakétákkal látványos tűzijátékot rendeztünk az esti sötétségben. A műsorban én is szerepeltem. Csak a lényegre emlékezem: az egyik tiszthelyettes feleségének kölcsönruházatában női szerepem volt. Fénykép is megörökítette. Nem a szerepemnek, hanem nőnek hitt mivoltomnak volt sikere azoknál, akik nem ismertek fel.

Végre nyár volt, s indulhattunk a nyári szabadságra. Zömét Szegeden töltöttem el. Nem panaszkodhatom, nagyon jól telt el, de hamar elszaladt.

Az 1943/44-es tanévet már öreg, másodéves hadfiakként kezdtük meg. Nem mi voltunk a legkisebbek, s főként nem a legkisebb „rangúak”. Mi is „Növendék Urak” lettünk az elsőévesek előtt. Már nekünk is tisztelegtek, s mi, felsőbb évesek „rangunk” tudatában fogadtuk. Hogy mit jelent a rang? Álljon itt a már elhunyt Virágh István alezredes tanár visszaemlékezése arról, hogyan magyarázta el még csapatszolgálata idejében az újoncoknak Pordány Ali bácsi, mi a rang, és miként írta le ezt régi írásában egy újságíró.

„Foggyökérgyulladással, magas lázzal feküdtem a Zrínyi tiszti lakásokban lévő otthonomban. Abban a tanévben századparancsnok is voltam, szolgálatvezetőm Pordány alhadnagy volt. Távollétem nem okozott gondot, mivel ő növendékszázadomat tökéletesen kézben tartotta. Minden délelőtt átjött hozzám – a mindnyájatok által jól ismert vaskapun –, amin keresztül az intézet tisztjei a lakások és az intézet között közlekedtek, természetesen kulcsot használva, nehogy megkönnyítsük a mindenre képes növendékek átjutását a ’kerítés-parancsnokságon’. Pordány csak ennyit jelentett mindig: – A század rendben – tessék minél előbb meggyógyulni.

Pordány alhadnagy úr látogatása idején éppen az Esti Kurír lapot olvasgattam, melyben a nevével találkoztam. Akkoriban volt egy nagy port felvert ügy, Bajcsy-Zsilinszky Endre párbajügye – becsületsértés miatt –, minek kapcsán az újságíró, kinek nevét már elfelejtettem, visszaemlékezett az első világháború idején eltöltött katonai szolgálatára, s újonckiképzőjére, Pordány Gyula őrmester úrra.

És most folytatom az egykor volt újságíró szavaival.

Zöldfülű újoncok voltunk, zömében egyszerű, falusi, tanyai fiatalemberek, néhány karpaszományos volt közöttünk csupán, katonailag azonban mindannyian képzetlenek voltunk. – Hát ide figyeljenek, emberek – mondotta az őrmester úr. — A katonaságnál az őrvezető az, akinek a hajtókáján egy fehér csontcsillag van – az akkora úr, mint mondjuk a faluban a bíró úr. A tizedesnek két fehér csontcsillagja van – az pedig akkora úr, mint a járási főjegyző úr. A szakaszvezető úrnak már három szép csontcsillag jelzi a rangját –, és az akkora úr, mint a vármegyei főispán odahaza nálatok, fiaim. Az őrmester úr pedig egy ezüst csillagot és egy szépen hímzett ék alakú ezüstcsíkot visel a nyakán. Ide nézzetek – mondotta, és a hajtókájára mutatott –, látjátok, én is őrmester vagyok. Hát, fiaim, az őrmester úr akkora úr, akkora úr, hogy ekkora úr márpedig a civilben NINCS is.”

A szabadsággal mögöttünk, hamar újra belerázódtunk az iskola rendjébe. Új tantárgyainkkal és új oktatóinkkal hamar megismerkedtünk. A katonai tárgyak között az egyik új tárgyunk a „híradóismeretek” volt, tanára Kováts zászlós. Nem tartozott, legalábbis nekem, a könnyebb tantárgyak közé. Valahogy nem szerettem, bár a morzeábécé még cserkész koromból ismert volt előttem, és maga a rádiózás is érdekes volt.

Annál inkább kedveltük, én is, a tereptanórákat, különösen akkor, ha azt a szabadban tartotta meg Szendrő Miklós főhadnagy. Sok kellemes tereptanórát töltöttünk el a havi-hegyi kápolna előtti sziklás terepen, lábaink alatt a szeretett város, Pécs, miközben rajzolgattuk a terepvázlatokat.

Kiképzésünk és oktatásunk az előre meghatározott rend és tanterv szerint folyt. Szerettük a gyakorlati kiképzést is, mert mindig valami újjal ismerkedhettünk meg. Ebben az évben, 1943 októberében rendszeresítették az égőgyújtós, nyeles 1942 M. Vécsey-féle kézigránátot, amelynek égőgyújtója a dobási lendület hatására automatikusan lépett működésbe. A kézigránátot működésbe lehetett hozni kézben is a nyél kihúzásával vagy nagyobb távolságból zsineggel való elrántással. A patacsi lőtéren nekünk is bemutatták ezt az új hadieszközt. E bemutató után történt az a sajnálatos eset, amely egyik társunkat fél szemétől megfosztotta. Erre így emlékszem vissza.

Az egyik, még hűvös reggelen jókedvünket sem a napos mindig pokolba kívánt harsogása – „Ébresztő, föl!!!” –, sem a reggeli csukló nem lohasztotta le. Ezen a reggelen a hadapródiskola „Lakatos-százada” I. szakaszának két második emeleti hálótermében – de úgy hiszem, a század más körleteiben is ez volt a helyzet – nem próbálkozott senki sem a máskor oly jól eső „sózással”. A „sózás” cőger argo, vélhetően a schlafen német igéből ered, azt jelenti, hogy a növendék ébresztő után is tovább alszik még pár percig. A fenét alszik, most már bevallhatjuk, csak úgy tesz, mintha aludna, éberen arra figyel: jön-e az ellenőrzés? A „sózásnak” mindig volt rizikója. Ha rajtakaptak, büntetésből jöttek a rendgyakorlatok, a futások, a csuklógyakorlatok, a sivatagi menetöltözet, a törölközőre varrt gombok stb.

Tehát rendkívül jól éreztük magunkat. Derűs hangulatunknak nyomos okai voltak: végre kimehetünk egy kicsit a szabadba, nem vagyunk a tanteremben, nincs aznap franciaóránk, Özsen (Major alezredes) nem mondja: „Nekem elég, magának telen.” Kedvünket fokozta, hogy tudtuk, ma a patacsi lőtérre megyünk. Nos, ez a lőtér ugyan nem tartozott kedvenc kivonulási helyeink közé, mert eléggé meredek, rossz, sokszor a bevágásokban még sáros, vöröses talajú út vezetett fel oda. Most azonban ezt is feledtük, mert osztálytisztünk, Bognár Jenő százados úr bejelentette, hogy egy számunkra új, ismeretlen harci eszközzel ismerkedhetünk meg: a nyeles kézigránátot mutatják be, sőt, a szerencsésebb növendékek ki is próbálhatják. A kézigránát nem volt már ismeretlen számunkra. A 36 M. Vécsey tojásgránátot a fegyvertan órákon jól megismertük. Szerkezetéről álmunkból ébresztve is pontos rajzot tudtunk volna készíteni. A kidobott, de fel nem robbant kézigránát „vakretesz” állását pedig nemcsak füzetünkbe tudtuk berajzolni, hanem a valóságban, a gyakorlótéren egy odapillantással is felismertük. Ám a nyeles, az más volt! Eddig csak hallottunk róla. Azt már tudtuk, hogy hatásosabb, mint a tojás formájú, hatékonyságát növelni lehet a gránátfejek összecsavarásával, megtoldásával, s így ezzel még a harckocsi is eredményesen küzdhető le. De látni ilyen gránátot még nem láttunk.

Bizony, az égbolton egyre feljebb kúszó nap megizzasztotta a századot, amikorra – természetesen gyalogmenetben – Patacsra, a lőtérre értünk. A bemutató, melyet a szakaszokhoz beosztott tiszthelyettesek abszolváltak, rendben lezajlott. Az ügyesebb növendékek közül páran élesben próbálták ki az új típusú gránátot. Megtanultuk, miként kell szétszedni, belehelyezni a gyutacsot, élesíteni, dobni. Láttuk, hogy a pár centiméteres, henger alakú, csillogó alumíniumhüvelyben levő gyutacsot külön kezelik. Oktatóink ismertették a gyutacs veszélyeit is. Igen ám, de milyen a növendék? Maga szeret meggyőződni mindenről, csak a saját szemének hisz. Mindemellett mániákus gyűjtő is. Saját kis arzenálja leltárát legszívesebben akár egy aknavetővel vagy páncéltörő ágyúval is növelné. Most is ez történt. Löveg ugyan nem esett a kezünk ügyébe, de a napsütésben csillogó-villogó kis fémtubus nagyon csábító volt, a gyutacs megmozgatta a növendék fantáziáját. De jó lenne belőle csak egy is! Hogy mire? Minek? Ki tudja! Valamire csak jó lesz, ha másra nem, hát megszemlélni közelebbről, esetleg megnézni hogyan is néz ki belülről. Ilyesmi foroghatott barátunk, Sz. O. – becenevén: Dugasz – fejében is, midőn meglátta azt a sok gyutacsot. Öreg katona ő, hiszen Kőszegen, az alreálban is eltöltött már négy évet. Meg kell ezt a fémrudacskát közelebbről is vizsgálni! Azzal egy óvatlan pillanatban a sok gyutacs közül egy feleslegessé vált, és a tölténytáskájába vándorolt. Majd otthon a Zrínyiben, majd ott közelebbről szemrevételezi.

A század hangos nótaszóval, vidám hangulatban vonult végig Pécs külvárosán. A szigeti országút csak úgy zengett a jól ismert és gyakorta hangzó nótától: „Dombon van a babám, dombon van a babám nádfedeles háza…” A századkörletbe érve, gyorsan rendbe szedtük szerelvényeinket és magunkat. Még egy utolsó pillantás a hálóterem előtti folyóson a puskafogasra – egyenes vonalat alkotnak-e puskáink záródugattyúinak gombjai, belőtte-e már az ügyeletes, akinek ez feladata volt –, s irány az egy emelettel lejjebb levő tantermünk, az esti ismétlés. Készülni kellett a másnapi elméleti órákra.

A tanteremben az ismétlés alatt néma csend, legfeljebb elvétve egy-egy felhajtott padtető mögött – mímelve valamely tanszer keresését – sustorgott két padszomszéd. Az ismétlést ellenőrző és a tanári asztalnál ülő felsőbb éves növendék úr saját dolgával foglalatoskodott, levelet írt vagy éppenséggel ő is tanult, midőn óriási dörrenés rázta meg a bezárt ablakú tanterem levegőjét. A következő pillanatban az I. szakasz növendékei úgy vágták magukat hasra a tanterem padlóján, mintha egy „Feküdj!” vezényszónak akartak volna 100%-osan eleget tenni. Mi történt? Lassan eszmélt föl a padlón fekvő szakasz. Dugasz barátunk közelebbről óhajtotta megvizsgálni a tölténytáskából a zsebébe vándorolt gyutacsot. Meg akarta állapítani, hogy a kis fémtok mennyire ellenálló, s ezt egy tűvel kísérelte meg kipróbálni. Kísérletének azonban – sajnos – nem csupán a szakasz padlóra fektetése volt az „eredménye”. Dugasz egyik szeme is ráment. Mintha ma lett volna! A padlóról felállva láttam, hogy az előttem levő padsorban ülő Dugasz is felállt, kezét – ha jól emlékszem – bal szeme elé tartotta, és szemgödréből valami véres folyt a tenyerébe. Így rohantak ki vele a mellette levők, és vitték a pár száz méterre levő gyengélkedőházba.

A századot felsorakoztatták a folyosón, és megtörtént, ami még eddig nem volt, elöljáróink megmotozták a századot. Szerencsénkre ez alkalommal más nem hódolt gyűjtőszenvedélyének. Dugasszal legközelebb már csak a pécsi szemklinikán találkoztunk, meglátogatva őt. Sérült szemét el kellett távolítani. Sokáig féltünk attól, hogy barátunktól meg kell majd válnunk e sérülése miatt, leszerelik. Hála istennek, nem így történt, Dugasz, ha félszemmel is, de tovább koptatta velünk a tanterem székeit, velünk kúszott a gyakorlótéren, majd került át a front közeledtével Sopronba. Együtt fáztunk a Frankfurt am Oder melletti Grosskirschbaum barakkjaiban, ittuk ott a Heissgetrinket és a Bier mit Sirupot, velünk volt Butzbachban, együtt éltük át a „nagy menetelést” Windhausenig, és utaztunk végig, már hadifogolyként, a Rajna völgyén. Közösen éltük át a marseille-i PW 404. fogolytábor lelket tipró, testet sanyargató „gyönyöreit”. A történetnek azonban még nincsen vége. Humor im Unglück. Marseille-ben történt. Napi elfoglaltságunkat űztük: követ törtünk kővel, posztózubbonyban, sapkában a több mint 45 fokos tűző napon. A Camp parancsnokának, egy amerikai tizedesnek valami nem tetszett. Talán Dugasz volt az egyik sátorőr, és a sátor végében állva a szemébe mert nézni a tizedesnek, midőn jelentette, hogy „Zelltwache alles in Ordnung”? Nem tudom. Csak a pofonról tudok, amit Dugasz kapott, és a tizedes megdöbbenéséről, meglepett arcáról, midőn Dugasz üvegszeme kirepült szemüregéből, és egy kőre esve, összetört.

Ez a marseille-i eset ma már komikusnak tetszik, de akkor, 1945 nyarán, ott, Marseille-ben nem az volt. Dugasznak komoly gondot okozott üvegszemének elvesztése, hiszen a homokos talajú táborban a tenger felől szinte állandóan fújó szél kíméletlenül hordta a homokot, s ez ellen nem volt, mi védje Dugasz üvegszemének helyét sem.

E sajnálatos esettől eltekintve, napjaink, hónapjaink a megszokott rendben és ritmusban teltek. Ébresztő!… Csukló!… Szobarend!… stb. A hét minden napját, annak minden percét szigorúan és előre meghatározták, beosztották. Minden percnyi pontossággal kezdődött és fejeződött be. A késés egy-egy napi foglalkozásról szinte elképzelhetetlen volt. A pontosság annyira belénk ivódott, hogy ma sem kések el semmiről és sehonnan. Semmi sem bosszant jobban, mint amikor valakire várni kell a megbeszélt idő után.

Foglalkoztatásunk szigorú beosztása mellett a felkészülésre is mindig biztosítottak időt. No nem túl sokat, legalábbis kezdetben úgy találtuk, de később ehhez is hozzászoktunk, és megtanultuk jól kihasználni és beosztani magunknak a felkészülésre adott időt. Mivel az intézetben kiváló tanáraink, oktatóink voltak, legtöbbjük érdekes és színes egyéniség, s főként jó előadó is volt. Tantárgyaink anyagát már az órákon elsajátítottuk, így az úgynevezett ismétlés alatt valóban már csak a megtanult anyagot kellett átnéznünk. Ismétlésnek neveztük azt a délutáni, parancskihirdetés utáni és vacsora előtti két órát, amit a tanteremben kellett tanulással, ismétléssel eltölteni, hogy felkészüljünk másnapra.

Így éltünk távol a szülői háztól, szigorú rendben és fegyelemben, sok mindenről lemondva. Utólag visszagondolva, a szabadabb diákélet előnyeiről való lemondást soha nem éreztük kellemetlennek, nem sajnáltattuk magunkat. Számunkra a rend, a fegyelem természetessé vált, ez volt életformánk. Katonatisztek akartunk lenni, s ez sok mindent feledtetett velünk, azt is, ami a civil életben egy diák életében szinte természetes volt – a nagy szabadságot.

Napjaink azért mégsem voltak sem unalmasak, sem egyhangúak. Életünket tarkította egy-egy takarodó előtti hálótermi ádáz „csülközés”. Ilyenkor hálóterem hálóterem ellen vívott kemény csatákat, melyek eszköze puszta kezünk vagy legfeljebb az összetekert törülköző volt. Kidolgozott technikája volt annak is, hogy takarodó után átlopakodva az egyik szomszédos hálóterembe, miként lehet az ott alvókat az aljpokróc segítségével ágyaikból kiforgatni. Az aljpokróc a vaságyunk sodronya és a matracok között elhelyezett pléd, amely egyébként nagyon jó vasalóeszköz is volt. A nadrágot a kissé megnedvesített éleinél fogva, kisimítva a félbehajtott aljpokróc közé helyeztük, rá a matracokat, s egy éjszaka elegendő volt arra, hogy az ágyában fekvő növendék élesre vasalja nadrágja éleit.

Ez idő tájt történt, s mint eseményt tartottuk számon, hogy szolgálatvezetőnket egy rövid időre másik századhoz vezényelték. Egy kissé árvának is éreztük magunkat. Árvaságunkat enyhítette, hogy ez az áthelyezés egy nagy titkot tárt fel előttünk. Hogy mi volt ez, és hogyan történt? Mondja el helyettem Ketskeméty Károly volt növendék, úgy, miként azt Vaszkó Tamás lejegyezte.

„A tanulni vágyó ifjúságot minden rejtélyesnek látszó jelenség foglalkoztatja, kíváncsivá teszi, a rejtély megoldására, a titok felderítésére készteti. Ez különösen vonatkozott a katonai pályára készülő fiatalokra, az egykori hadapródokra, akik számára ennek a kíváncsiságnak a kielégítése – úgymond – kötelező tantárgy volt. A tantervben szerepelt egy Harcászati Szabályzat című is, amely kétkötetes, piros, vászonkötésű katonai szabályzat volt, s amelynek jelentős fejezete a felderítéssel foglalkozott – vagyis átvitt értelemben a kíváncsiság kielégítésével. A katonának létfontosságú volt, hogy mindig és mindenre kíváncsi legyen, vagyis derítse fel a terepet, az ellenség erejét, elhelyezkedését, szándékait, a jelenségek okait. A felderítéssel megbízott katona számára a szabályzat előírta, hogy figyelje meg az apróságokat is, a megszokottól eltérő jelenségeket is, és törekedjen a felderítésükre.

Egy ilyen megszokott jelenség volt vitéz Pordány Gyula alhadnagy úr társasági sapkájának a titka. Ezt a katonai főfödőt – szabályellenesen – köcsögnek hívtuk a régi magyar hadseregben, honvédségben. Az alhadnagy úr köcsögje okkal vált nevezetessé a pécsi hadapródiskolában, miután a titkára fény derült. A történet méltó a megörökítésre.

Mi, növendékek megfigyeltük, hogy szeretett Ali bácsink a legritkább esetben viselte a tábori sapkát. Őt szinte csak a nyári táborozásokon lehetett tábori sapkában látni. A napi szolgálatvezetést, a kihallgatások megszervezését legtöbbször a szép tábori zöld színű, ezüstzsinóros szegélyű, piros-fehér-zöld sapkarózsával díszített, a k. und k. időket idéző társasági sapkájában látta el. Ez önmagában még nem lett volna rejtélyes, felderítésre érdemes jelenség, hiszen egyik-másik tisztünk szintén így viselkedett az öltözködési szokásokat tekintve. A felderítendő titok e társasági sapka fel- és levételének módjában rejlett. Mint tudjuk, a régi jó fegyelmezett honvédség tagjai számára mindent előírtak, még az olyan apróságot is, hogy miként kell a sapkát levenni és kézben tartani. Az előírás szerint jobb kézzel, az ellenzőt megfogva, gyors határozott mozdulattal kellett végrehajtani, és a levett ’köcsögöt’ nyílásával lefelé, kinyújtott karral a comb magasságában az oldalunkhoz szorítva tartani.

Nos, a mi drága alhadnagy urunk ezt soha nem így csinálta. Mozdulatai a levételkor lassúak, óvatosak voltak, és bár a művelet a szabályszerű oldalon fejeződött be, a köcsög nyílása felfelé mutatott. Egyszer aztán fény derült a titokra, jobban mondva sikerült a felderítés ez ügyben is.

Ali bácsit átvezényelték egy rövid időre az 1. századtól a 3. századhoz, amelynek parancsnoka Kevy Róbert őrnagy volt. Ő – nem úgy, mint Lakatos őrnagy, a korábbi parancsnok – nem ismerte, és nem is hagyta szó nélkül ezt a magatartást. Úgy történt, hogy egy sorakozó után elhangzott a ’Sapkát le!’ vezényszó, és Ali bácsi sapkája a tőle megszokott módon szabálytalanul lapult az oldalánál. Kevy őrnagy diszkréten, hogy a növendékek ne hallják meg, odaszólt: – Kérem, tartsa szabályosan a sapkáját!… És ekkor a megforduló köcsögből a földre pottyant egy barnás színű zacskó és egy pipa. – Pordány, mi ez?– csattant Kevy őrnagy hangja, amire alhadnagy urunk olyan választ adott, amely a jelenet feszültségét pillanatok alatt feloldotta.

– Őrnagy úr, alázatosan jelentem, ez egy kostök-zacskó, a dohányom tartom benne. Talán tetszik tudni, hogy a kostök bőre erre igen alkalmas. A csibukom pedig olyan nagy, hogy kinyomná a zubbonyom zsebét, az pedig igencsak katonátlan lenne.

Az őrnagy elmosolyodott, a növendékek válla pedig rázkódott a visszafojtott nevetéstől, mert, ugye, zárt alakzatban a katonának még nevetni is csak parancsra volt szabad.

Mi is megnyugodtunk, Ali bácsi pedig szolgálaton kívül átadta az harmadéves növendék uraknak a dohányzással kapcsolatos tapasztalatait. Elmondta, mintegy tudományosan elmagyarázta, miért éppen a kostök bőre alkalmas arra, hogy a pipadohány sem túl száraz, sem túl nedves ne legyen.

A felderítés eredménye közismert lett az egész hadapródiskolában. Ezután már nem akadt elöljáró, aki kifogásolni merte volna alhadnagy urunk ’szabályzatellenes’ magatartását. Azt mondják, Ali bácsi tudományos magyarázata igazolására olykor-olykor megkínálta a kostök-zacskóból a felsőéves növendékeket a köcsög alatt őrzött príma dohányból, akiknél a dohányzás már nem volt ugyanúgy szabályzatellenes, mint Ali bácsi különleges sapkalevételi módja sem.”

Lám, mire is volt jó egy-egy sorakozó! Titkok, rejtélyek felfedésére, s megoldására is.

Persze a rejtély megoldása nem mindig volt könnyű. Néha bele kellett merülni a „problémába”. S hogy ilyen is előfordult, annak bizonyságául egy olyan esetről számolok be, amelynek egyik szereplője megint a jó öreg szolgálatvezetőnk volt. Az történt ugyanis, hogy a századparancsnoki tisztet az 1943/44-es tanévben rövid időre Antal őrnagy úr vette át. Vitéz Pordány Gyula alhadnagy úr a szokott időben összeállította az aznapi kihallgatást. Ez minden napnak – kivéve a vasárnapot – egyik legfontosabb eseménye volt. Szertartásszerűen mindig a régi és az új naposok, ügyeletesek jelentéseivel kezdődött, vagyis a szolgálat átadásával. Ugyanakkor jelenteni kellett, ha valamilyen rendellenesség történt a 24 órás szolgálat alatt. A kérdéses alkalommal Demeter Valér volt a napos növendék, aki a következőket jelentette.

D. V.: – Őrnagy úr, Demeter Valér növendék alázatosan jelentem, átadom a napos növendéki szolgálatot, továbbá alázatosan jelentem, a budiban egy budicsésze eltörött.

A. őrnagy.: – A növendék jelentsen még egyszer!

D. V.: – Őrnagy úr, Demeter Valér növendék alázatosan jelentem, átadom a napos növendéki szolgálatot, továbbá alázatosan jelentem — a  b u d i b a n  e g y  b u d i c s é s z e  eltörött!

A. őrnagy.: – Pordány, maga ezt érti? (Odafordult a szolgálatvezetőhöz, aki a balján állt.) P. alhadnagy: – Őrnagy úr, alázatosan jelentem, nem értem!

A. őrnagy.: – Akkor írja fel holnapra is kihallgatásra a növendéket, addig mi belemerülünk!…

Szorgos napjainkat zavarta meg 1944. március 19-e hajnalán hálótermünk csengője, mely szaggatott csengetéssel karhatalmi riadót rendelt el. A szolgálatban levők Riadó! kiáltásai félreérthetetlenül jelezték, hogy nem a csengőnek van baja, hanem valami rendkívüli dolog történt. Először dúltunk-fúltunk, mert azt hittük, valami próbariadóról van szó, és szegény növendéket még vasárnap sem hagyják aludni, pedig vasár- és ünnepnap csak reggel 7 órakor van ébresztő. Azt, hogy komoly dologról van szó, abból tudtuk meg, hogy sorakozó után felvételeztük golyószóróinkat és nehézfegyvereinket, majd az iskola területén mindenkinek kijelölték elfoglalandó helyét, tüzelőállását. Nemcsak fegyvereinket vettük kézbe, hanem az éleslőszert és -gránátokat is kiosztották hozzájuk. Rajommal a díszteremben az egyik ablak alatt egy gránátvetővel foglaltam tüzelőállást, mégpedig úgy, hogy az ablakon át lőhessünk a még meg nem adott célpontra. Vártuk a további parancsot és a célpont megadását. Aztán megtudtuk a karhatalmi riadó okát is. A németek megszállták az országot, s eddigi szövetségeseink ellenfelekké váltak, fegyveres összetűzésre számíthatunk, ha be akarnak a hadapródiskola területére hatolni. Nem utólagos magyarázkodás és állítás, nyugodt lelkiismerettel jelenthetem ki ma is, hogy századunk – de azt hiszem, az iskola valamennyi századára is elmondhatom – nem voltunk németbarátok. Elsősorban magyarok voltunk, s erősen hajlottunk az angolszász beállítottság felé. Századparancsnokunk, Lakatos őrnagy úr jó talajra talált bennünk, midőn a tanterven kívüli oktatásain sokszor elmondotta: „Mert ugyebár nem kell sem németje, sem más, éljen közöttünk ugyanannak bármiféle fia, fattya”. A más századbeliek többek között ezért is, no meg azért, mert ezeken az órákon sokat foglalkoztunk a magyarok eredetével, neveztek minket „kirgiz századnak”.

Mint mondottam, nem szimpatizáltunk a németekkel, de mint katonák, csodáltuk szervezettségüket és irigyeltük felszereltségüket. Azt is jól tudtuk, hogy nálunk sokkal erősebbek. Ennek ellenére csak a parancsra vártunk, hogy a megszállásnak ellenállhassunk. Parancsot ugyan nem kaptunk, a riadót délfelé lefújták, de addig farkasszemet néztünk a hadapródiskola körül ólálkodó németekkel. Az is biztos, hogy német katona, bár megkísérelték, a hadapródiskola területére a lábát nem tette be. A helyzet délutánra enyhült, az együtt-tartás megmaradt, és az intézet gyakorlóterén kisebb csoportokban teljes felszerelésben heverésztünk, katonanótákat énekeltünk, várakoztunk. Aztán megtudtuk, hogy szó sincs megszállásról, csak „fegyverbaráti” jelenlétről. Leadtuk nehézfegyvereinket és az élesmuníciót, folytattuk tanulmányainkat, visszaállt a megszokott rend.

Ez az év is hamar eltelt. Az elméleti időszak befejezése előtt, májusban rövid kihelyezésen voltunk a Pécstől 6-8 kilométerre levő Cserkút községben. Szakaszunkat a falu egyik házának fészerében és istállójában helyezték el. Rajunk az istállóba került, ahol fekhelyül a földre szórt szalma szolgált. Számomra megnyugtató volt, hogy hálóhelyünkön az éjszakát végig tudtam aludni, mert a finnyás bolhahadnak az én vérem nem ízlett. Bezzeg mások! Volt, aki inkább az isten szabad egét választotta tetőnek.

Ebben az időben az amerikai repülőgépek már rendszeresen – egyelőre csak országútnak – használták légterünket. A bombázókötelékek szinte naponta repültek el Pécs, és így felettünk is. Ilyenkor minden mozgást be kellett szüntetnünk. Így a gyakorlatok pihenésünket biztosították, mert a nemcsak mindig éhes, de a mindig álmos növendékek nagyokat aludhattak egy fa vagy egy bokor árnyékában. Akkor még valahogyan nem fogtuk fel a reánk váró megpróbáltatásokat, a sötét jövőt. Még bíztunk abban, hogy megvalósul, amiért a hadapródiskolát választottuk, honvédtisztek leszünk, és ez lesz az életpályánk. Még arról ábrándoztunk, hogy éppen a háború miatt előbbre jön avatásunk időpontja. Ma már úgy látom és hiszem, bármennyire is megedződtünk testileg és lelkileg, bármennyire is katonáknak éreztük már magunkat, még gyermekésszel gondolkodtunk és terveztük a jövőt. Mentségünkre szolgáljon, szerettük választott hivatásunkat, csak azzal törődtünk, hogy minél alaposabb képzést kapjunk, ezért a nagyvilágban történtekkel nem nagyon foglalkoztunk, de nem is volt rá kitekintésünk.

A cserkúti kihelyezésről visszatértünk Pécsre, ahol zavartalanul, különösebb esemény nélkül folytatódott terv szerinti kiképzésünk. Az egyhangúságot meg-megszakította az olyan kivonulás, amikor golyószóróinkat, a hozzájuk tartozó állványokkal (légvédelmi), lőszeres rakaszokkal nem mi, hanem málhás állataink vitték. Az iskolánknak meglehetősen sok apró, a póninál alig nagyobb termetű lova volt. E kis termetű lovak vagy őseik valahonnan az orosz sztyeppékről származhattak. Szokatlanul hosszú szőrük volt, rendkívül szívós, erős, de barátságosnak nem mondható lovak voltak. Ezekre málháztuk fel említett fegyvereinket. A lóvezető növendéknek a málházáskor minden erejét össze kellett szednie, rövidre fogva a ló kantárszárát és erőteljesen felnyomva az állat fejét, mert mihelyt ezek a bárány természetűnek nem mondható lovak meghallották a lőszeres rakaszok zörgését, rúgtak, haraptak, minden áron szabadulni akartak. Jól emlékszem egy esetre. A főépület mögött betonozott – télen korcsolyapályának használt – terület volt. Mindig itt málháztuk fel a lovakat. Derék pacink az egyik alkalommal meghallotta a zörgő rakaszok közeledtét, tombolni kezdett, kiszakította magát a lóvezető kezéből, fellökte őt, s elkezdett a betonpályán vágtázni. A hosszan lelógó vezetőszárba azonban belegabalyodott a lába, megbotlott, elvágódott, és sok métert csúszott a betonon. Nem vizionáltam, szikrázott a beton, amint csúszott rajta, és jól érezhető volt az égett szőr szaga.

Kiemelkedő esemény volt az ebben az időszakban megtartott golyószórós küzdőlövészeti iskolaverseny. Rajommal a harmadik helyezést értük el, ami szép – ma úgy mondanánk dobogós – siker volt. Oklevéllel és Zrínyi-plakettel jutalmaztak mindannyiunkat.

Július hónapban megtörtént a nagy kihelyezésünk. Ismét Cserkút és a már korábbról megszokott istálló volt az „otthonunk”. A gyakorlatok mellett – melyeket ezúttal is meg-megzavart az amerikai légierő berepülése – szabad időnkben sok kirándulást tettünk a környéken. Rajunk egy része – Szöllösi Bálint, Halas Sándor, Horváth Jóska, Tamásfy Jóska és én többször megmásztuk a közeli Jakab-hegyet, felkerestük a legendák alapjául szolgáló Zsongorkőt és a hegytetőn levő kolostor romjait. Ez az addig is szoros kötelékünket még szorosabbá tette. Barátságunk ma is tart, és életünk végéig megmarad. Sajnos Halas Sanyi már a szigetvári, Szöllösi Bálint pedig a pécsi temető lakója.

Augusztus 1-jével megkezdődött a nyári nagy szabadság. Amikor elköszöntünk egymástól, nem sejtettük, hogy ez lesz az utolsó. Ki-ki otthonába távozott. Én Szegeden töltöttem szabadságomat, s nagyon szép emlékekkel gazdagodtam. Kár, hogy szomorú vége lett. Október 8-án a szovjet csapatok már annyira megközelítették a várost, attól kellett tartani, ha nem megyek el, szovjet fogságba kerülhetek, vagy civilben bujkálhatok. Ezért október 8-án a Szegedről kiindult utolsó vonattal Budapestre távoztam.

Az ok, amiért el kellett hagynom Szegedet, bármennyire is lehangoló volt, az utazás mégis rendkívül kellemes és emlékezetes maradt. Egy nagyon kedves hattagú családdal utaztam együtt. A család két nagylányához szegedi szabadságom alatt naponta kerékpároztam ki Domaszékre. Pár évvel ezelőtt újra felfedeztük egymást itt, Budapesten, és gyakran összejőve, most már mindannyian mint nagyszülők, mindig jólesően gondolunk vissza 1944 nyarára, az együtt eltöltött napokra, ifjúságunkra.

A nyilas hatalomátvétel, október 15-e Budapesten ért, szabadságom utolsó napja volt. Másnap reggel 8 órára kellett Pécsre, a hadapródiskolába bevonulni. Budapestről az este 20 órakor induló éjszakai vonattal – amely azonban csak a hajnali órákban indult ki a Déli pályaudvarról – utaztunk le Pécsre. A vonaton ugyanis több évfolyamtársammal összetalálkoztam. A vonat indulása előtt több robbanást hallottunk.

Pécsre október 16-án délután érkeztünk meg. Az iskolába bevonulva, szomorúan tapasztaltuk, hogy puskáink kivételével fegyvereinket időközben le kellett adni a pécsi 8. honvéd gyalogezred részére. A hangulat levert volt. Bevonulásunk után – most már a hadapródiskola 3. századaként – megkezdtük az 1944/45-ös tanévet. Bár a nyári élményektől eltelve vonultunk be az intézetbe, de már korántsem olyan vidáman, mint egy évvel korábban. Sokunk otthona, lakóhelye már szovjet megszállás alatt volt, a szülők, testvérek vagy elmenekültek, vagy otthon maradtak, sorsuk ismeretlenné vált. Számos társunknak olyan gyorsan kellett a Dél-Alföldről eltávoznia, hogy holmijaiknak nagy részét ott kellett hagyniuk. Ebben az évben, októberben szokatlanul meleg idő volt, ezzel is magyarázható, hogy volt olyan társunk, aki zsávolyruhában, minden csomag nélkül vonult be szabadságáról. Szomorú jelenség volt, amikor eleget tettünk a felhívásnak: mindenki jelentse be – pótlásuk végett – elveszett ruházatát vagy annak részét.

Bevonultak a másodévesek is, de számuk már nem volt teljes. Sokukat szüleik otthon tartották. Ez érthető volt, abban az időben a család igyekezett együtt maradni. Bár mindezt felfogtuk, a jelek nem voltak megnyugtatók, mégsem gondoltunk arra, hogy az induló tanévet már nem az intézetben, nem Pécsett fogjuk befejezni.

Tapasztalhattuk, és rendkívül sajnáltuk, hogy addigi elöljáróink jelentős része megváltozott. Már nem Lakatos őrnagy úr volt a századparancsnokunk – a frontra vezényelték –, és nem Bognár százados úr az osztálytisztünk, őt más századhoz helyezték át. Növendék elöljáróink is megváltoztak. Az újak azonban már nem sokáig voltak velünk, hamarosan magunkra maradtunk, önállókká váltunk.

A tanítás, a gimnáziumi tantárgyak oktatása Pécsett meg sem kezdődött, hisz idő sem volt rá. A fegyverekkel ismételtük át az addig tanultakat, illetve megismerkedtünk egy újabb fegyverrel, a 36 M. 37 mm-es páncéltörő löveggel is. Ezt leszámítva, meglehetősen unalmasnak találtuk az életet. Sokan a szökés gondolatával foglalkoztak. No nem haza akartak szökni, hanem a frontra. Volt, aki titokban gyűjtötte az ehhez szükséges muníciót. Egyesek ágyában egyre több kézigránát és éleslőszer rejtőzött.

Bevonulásunkat követően alig telt el pár nap, az események tódulni kezdtek. A vég felé rohanó idő szinte követhetetlen volt. Mi még mindig hittük, hogy minden jóra fordul.

Október 24-én váratlan parancsot kaptunk: tizedmagammal (öt harmadéves és öt negyedéves növendék) október 25-én Bérczy Jenő százados parancsnoksága alatt szálláscsinálóként induljunk útnak Sopronba, előkészítendő a pécsi hadapródiskola áttelepülését (ugyanis a szovjet csapatok Bajánál már elérték a Duna vonalát).

Századunkkal közösen még részt vettünk azon a lehangoló eseményen, amikor a fegyverraktár folyosóján felsorakozva leadtuk az oly sokszor szidott, de akkor mégis könnyeket kiváltó puskáinkat.

Mi, szálláscsinálók összecsomagoltuk a magunkkal vihető felszerelésünket és egyéb holmijainkat. Személyes tárgyaink, könyveink, füzeteink jelentősebb részét Pécsett, a tantermi szekrényeinkben hagytuk, még mindig hittük, hogy visszatérve, érintetlenül találjuk azokat. Október 25-én hajnalban, a menetrend szerinti személyvonattal elindultunk Sopronba. Felszerelésünk: menetöltözet, fejenként 2-2 éles kézigránát, figyelemmel a partizánveszélyre. A vonat már Pécsett megtelt, emlékszem, velünk szemben német katonák ültek. Helyet csak úgy kaptunk, hogy Bérczy százados úr az ott levő német katonákra rárivalt: – Marsz, cürhe, hinausz!… Felszerelésük, rohamsisakjuk a csomagtartóban volt. A vonat nagy rándítással indult el, az egyik rohamsisak az alatta ülő német katona fejére esett. Akkor hallottam először ezt a jó ízű német káromkodást (később sokszor): – Herr Gott sakrament, kruzifix, noh’ mal.

Szerencsés voltam, hogy beosztottak szálláscsinálónak. Nem csupán a szép és felejthetetlen soproni napok miatt, hanem azért is, mert nem kellett átélnem Pécs városának búcsúját szeretett hadapródjaitól. Csendesen távozhattam az olyannyira megszeretett városból. Utánunk eljött társaim mondták, hogy a város síró lakosainak sorfala között vonultak ki az állomásra és vagoníroztak be. Ugyanezt később, Sopronból távozva, magam is átéltem.

Másfél napig utazva, Nagykanizsán és Szombathelyen át másnap, október 27-én hajnalban érkeztünk meg Sopronba. Ott álltunk a pályaudvaron a hideg szélben, álmosan és nagyon fázva – Sopronban mindig fúj a szél, és mindig harangoznak, mondják az ottaniak. Nagyon árvának, elhagyatottnak éreztük akkor magunkat. Nem várt bennünket senki, minden idegen volt, a „Rákócziba” vezető utat sem ismertük, érdeklődnünk kellett. Álmos és rossz hangulatunkat egy kis közjáték oldotta fel. Mint említettem, egy honvéd is volt a csoportunkkal, egy Jákói nevű pesti vagány. A vonatról leszállva, ő szedte össze csomagjainkat, bőröndjeinket. Valahogy egy idegen bőröndöt is begyűjtött. Ahogy a csomag gazdája észrevette, bepanaszolta Jákóit Bérczy századosnál, aki a következő intelmeket intézte derék honvédünkhöz: – Jákói! Mit cinál? Becukatom, hogy beleszápad!…

Ezzel a maga részéről elintézettnek vette a dolgot. A 24 órás utazás után fáradtan érkeztünk be a soproni M. kir. „Rákóczi Ferenc” honvéd gyalogsági hadapródiskolába, ahol mindjárt jobban, otthonosabban éreztük magunkat. A soproni hadapródok még ébresztő előtt voltak, csak az álmos napos növendék fogadta kis csapatunkat, szívet melengető üdvözléssel. Aztán ébredezve, mások is körülvettek bennünket, érdeklődtek, felajánlották segítségüket. Kedves és érdeklődő fogadtatásunk, melyben megnyilvánult az a részvét is, melyet kényszerű pécsi távozásunk váltott ki, mindannyiunknak emlékezetes lehet, hálásan gondolok vissza ismeretlen soproni hadapród társaimra, mert azt nem tudom már, hogy személy szerint kik voltak. Szobánkba kísértek, aztán a bőséges reggeli után, amit még úti csomagjainkból fogyasztottunk el a hálóteremben, amely aztán pár hétig az otthonunk is volt, lepihentünk, és nagyot aludtunk.

A soproni napok? Mit is mondjak? Életem egyik legszebb és legszabadabb hónapja következett. Mint szálláscsinálóknak nem sok dolgunk akadt, és majdnem végig soproni tartózkodásunk ideje alatt Bérczy százados úr parancsnoksága alatt álltunk. Állandó kimaradási engedélyünk volt, akkor mentünk ki a városba és jöttünk be az intézetbe, amikor akartunk. Parancsnokunk ezzel nem sokat törődött. Annál inkább szemet szúrt a túlzott szabadságunk néhány soproni tisztnek. Különösen öltözetünk nem tetszett egyeseknek. Az történt ugyanis, hogy bennünket már elláttak a 43 M. gyalogsági bakanccsal, amit nem a legszabályosabban viseltünk. A fehér jégzoknit viseltünk hozzá, szárát visszahajtottuk a bakancs bokakötőjére. Egyik alkalommal Bruckner százados megállította egyikünket, és a lábára mutatva, feltette a kérdést: – Mi az ott magán?… – Százados úr, alázatosan jelentem 43 M. gyalogsági bakancs – hangzott a katonás felelet. Mire a válasz: – 43 M. gyalogsági bakancs? Mindjárt 43 M. nyomorékot csinálok magából!… Azonban ezek a kis intermezzók nem nagyon zavartak bennünket. Jártuk a várost, ami egyre jobban tetszett. Megcsodáltuk Sopron messze földön nevezetes jelképét, a Tűztornyot, az 1921. évi népszavazás emlékére emelt Hűségkapuval és feliratával: „CIVITAS FIDELISSIMA”. Gyönyörködtünk a barokk Szentháromság-szoborban, a Kecske templomban, egyszóval az egész Várkerületben. Majdnem minden nap moziban vagy színházban voltunk. Emlékszem, október 30-án a színház egyik páholyából néztük végig a Zsákbamacska című színdarabot, mialatt a soproni hadapródok, helyettünk a hálótermeket készítették elő a pécsieknek. Legfeljebb a légiriadók zavartak meg bennünket, melyek akkor még veszélytelenek voltak, de mi azért felszaladtunk a közeli Lövérekbe. Megismerkedtünk nagyon aranyos és szép soproni diáklányokkal, akik, úgy tetszik, megkedveltek, megszerettek bennünket. Már Németországban voltunk, ahol tábori postánk volt, leveleik és üzeneteik mégis megtaláltak, sőt a hadifogság után Szegedre hazatérve, leveleikkel ott is megkerestek.

Maga a „Rákóczi” a szétszórt, egymástól távol eső épületei miatt nem nagyon tetszett nekünk. Az iskola fedett uszodája viszont igen megnyerte tetszésünket. Tudtuk, hogy az iskola valamikor honvéd laktanya volt, az igazi otthonukba a Selmecbányáról elmenekült erdészeti és bányászati főiskolát fogadták be.

Pénzünk volt, elöljáróink már nem vették szigorúan, hogy csak meghatározott összegű zsebpénzzel rendelkezhetünk. Akit lehetett, az otthoniak elláttak kézpénzzel. Így tehát jártuk a cukrászdákat is, ettük a sok finom gesztenyepürét, a hidegre váltott időben pedig – az Alpok felől fújt a jeges szél – az utcákon árult forró marónit kesztyűinkbe dugva, melengettük kezünket.

Időközben, november 2-án megérkezett pécsi iskolánk, s vele századom is. Elhelyezkedésük után, úgy november közepe táján, megszűntünk mint szálláscsinálók, és visszatértünk századainkhoz. Új századparancsnokunk volt, Magda Pál őrnagy személyében. Kemény, túlságosan is kemény katona volt. Halottakról vagy jót, vagy semmit, mondja a szólás-mondás. Az utóbbinál maradok, bár nekem soha nem volt vele semmi problémám. Azért annyit mégis a sors fintoráról: Magda őrnagyot a háború után a népbíróság háborús bűntett miatt 10 évi fegyházbüntetésre ítélte a szovjet fronton tanúsított magatartása miatt. Büntetését teljes egészében letöltötte, majd Pécsett tengetve életét halt meg. Elítélését követően fél évszázad múltával abban a helyzetben lehettem, hogy hivatalból felkutathattam és áttanulmányozhattam az elítélésére vonatkozó népbírósági iratokat. Meglepődve konstatálhattam, hogy elítélése mondvacsinált, szándékosan félremagyarázott eseményeken alapult, s amiért felelősségre vonták, nem volt bűncselekmény. Hivatalból sikerrel kezdeményeztem ítéletének felülvizsgálatát. A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága bűncselekmény hiánya miatt – halála után – felmentette utolsó századparancsnokunkat.

Térjünk vissza a soproni napokhoz. December 4-ig élveztük Sopron város és lakóinak vendégszeretetét. November 10-ével azonban mindkét hadapródiskola önálló élete megszűnt: a honvédelmi miniszter rendelete a soproni M. kir. „Rákóczi Ferenc” honvéd gyalogsági hadapródiskolát és a pécsi M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskolát egyesítette, és mint M. kir. egyesített honvéd gyalogsági hadapródiskola működött tovább. Az egyesítéssel azonban a pécsi „Lakatos-század” is megszűnt, de szelleme tovább élt, máig is hat. A soproni és a pécsi évfolyamokat összevonták, s most már együtt folytattuk az akkor még ismeretlen végű, de már nagyon sötét fellegű égbolttal borított utunkat. Ez azonban már nemcsak a „Lakatos-század” útja volt, hanem hasonló sorsú és felfogású társainkkal együtt közösen megvívott út, melynek története külön fejezetet igényel. A közös utat soproni barátaink, akikkel a kapcsolatot ma is tartjuk, megírták már a „Katonaiskolák a hűség városában” című tartalmas és szép kivitelű könyvükben.

Még annyit soproni barátainkról: a kapcsolat, amelyre hivatkozom, ahogyan öregszünk, úgy erősödik. Hála azoknak a volt soproni hadapródoknak, akik fáradságot, időt, pénzt nem sajnálva törekszenek ennek a kapcsolatnak az elmélyítésére. Mi, pécsiek is segítsük őket, amíg tudjuk, hiszen kevesen vagyunk már, s ki tudja, meddig segíthetünk.





EPILÓGUS


Midőn e sorokat papírra vetettem, emlékezetem szerint tettem, a teljesség igénye nélkül, hiszen elmém az eseteknek, a történéseknek csak kis részét volt képes elraktározni, s ennyi idő elteltével visszaadni. Úgy érzem azonban, nagy hiba lenne, ha pár sorban nem próbálnék számot adni arról is, hogy a volt hadapródok, a „Lakatos-század” tagjai hogyan boldogultak, mire jutottak a háborút követő „békeévekben”.

Talán az is elegendő lenne, ha csupán annyit mondanék: nincs tudomásunk arról, hogy közülünk bárki is elzüllött, elkallódott volna. Vannak, akiknek sorsa előttünk ismeretlen, mert a háború után nyomuk veszett. Csak reménykedni tudunk, hogy túlélték a viharos esztendőket, és valahol a világban egzisztenciát teremtettek maguknak. Négyen még a háború alatt elhunytak, hárman hősi halált haltak. Többen új lakóhelyet – de nem hazát – találtak a nagyvilágban, ki Amerikában, ki Ausztráliában vagy valahol Európában. Róluk keveset tudtunk, többen mostanában jelentkeznek vagy adnak hírt magukról. Amit róluk, tőlük vagy másoktól hallunk, megnyugtató. Egyikük-másikuk nem is akármilyen pozíciót ért el.

Eredeti választott hivatását csak három társunk gyakorolhatta, de közülük is csak egy itthon, az is rövid ideig. Ketten külföldön. Deák Vince az Egyesült Államok hadseregének ezredeseként nemrégiben települt haza, Badinszky Laci az ausztrál hadsereg nyugdíjasa. Ott telepedet le, kiváló katonai szolgálatát az ausztrál hadsereg egy pajzs alapításával, a „Badinszky-pajzzsal” ismerte el, melyre minden évben a legjobb eredményt elért tiszthelyettes nevét vésik fel. Mint a dzsungelharcok szakértője, pár évvel ezelőtt előadást tartott a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Hadtudományi Karán, Szentendrén.

S akik itthon maradtunk vagy a hadifogságból szabadulva hazatértünk? Volt, aki megjárta az ország valamelyik börtönét vagy internálótáborát, de egyikük sem köztörvényi bűncselekmény miatt. Volt, akinek hadapród múltját azzal honorálták, hogy főként eleinte csak kétkezi munkával – de ott is becsülettel helytállva – kereshette meg kenyerét. Voltunk szerencsésebbek is, akik továbbtanulhattunk, és új értelmiségi pályát választhattunk magunknak – 13-an mérnökök, 8-an jogászok, 7-en orvosok lettünk. És akadt közöttünk zeneszerző, főkönyvelő, történész, portáldarus, kirakatrendező, vasúti tiszt, közgazdász, kisiparos stb. A „Lakatos-század” adta a rendszerváltozás utáni első évek második miniszterelnökét és egy országgyűlési képviselőjét is.

Mi, itthon maradottak több mint 40 évig nem minden veszély nélkül, csak lopva találkozhattunk, akkor is kisebb csoportokban. Első igazi találkozónkra 1990-ben kerülhetett sor, midőn összejöttünk Pécsett, hogy találkozzunk és részt vehessünk névadónk, Zrínyi Miklós rekonstruált szobrának felavatásán. A közadakozásunkból felállított szobor kezdeményezője néhai Virágh István ezredes, az iskola akkor még élő volt tanára. A találkozó során ellátogattunk Pécsváradra, Cserkútra, kihelyezéseink színhelyeire is.

A következő évben újra Pécsett jöttünk össze, a változatlan formában megmaradt tiszti épület előtt felállított Zrínyi-szobornál, hogy tisztelegjünk névadónk előtt, és tisztelegjünk a pécsi hadapródiskola I. világháborús hősi halottainak, valamint a volt cőgerek s az 1942 és 1945 közötti volt hadapródok II. világháborús hősi halottainak, továbbá az 1945 utáni megtorlás áldozatainak emléke előtt.

Valamennyiünk számára emlékezetes marad 1998. augusztus 30-a. Ekkor ünnepeltük meg Pécsett, volt iskolánk átalakított épületében és a Zrínyi-szobornál azt, hogy 100 évvel azelőtt indult meg a honvéd tisztképzés a pécsi magyar királyi honvéd hadapródiskolában. Ezt az alkalmat ragadtuk meg arra, hogy néma főhajtással s egy kis ünnepséggel tisztelegjünk volt tanáraink, oktatóink, parancsnokaink, növendéktársaink előtt, különösen azok előtt, akik közülük a legdrágábbat, az életüket adták a Hazáért. Míg élek, büszke vagyok arra, hogy bajtársaim bizalmából egyike lehettem azoknak, akik ezt a megemlékezést előkészíthették, az ünnepi megemlékezésen pedig koszorút helyezhettem el a hősi halottak nevét felsoroló Zrínyi-szobor talapzatánál. Az ünnepi megemlékezés egyik szónoka Szakály Sándor hadtörténész volt, akinek szabadon előadott megemlékezése nagy tetszést aratott. Ugyancsak emlékezetes marad a legidősebb Zrínyi növendék, az akkor 91 éves vitéz Joó Ferenc nyugállományú ezredes (m. kir. őrnagy), egykori soproni hadapródiskolai oktatótiszt Zrínyi-szobornál elmondott beszéde.

Ennek az ünnepségnek a keretében helyeztük el volt intézetünk – mai változatában számunkra idegen – falán azt az emléktáblát, amelyen Alpár Ignác remekének kicsinyített mása látható, és amelyen a következő szöveg olvasható:

1898 ÉS 1945 KÖZT ITT ÁLLT
AZ ALPÁR IGNÁC TERVEZTE
M. KIR. ZRÍNYI MIKLÓS HADAPRÓD
ÉS KATONAI FŐREÁLISKOLA

EMLÉKÜL A 100. ÉVFORDULÓRA
A HÁLÁS NÖVENDÉKEK


Az emléktábla-avató beszédet dr. Révész Mária, Pécs város alpolgármestere mondotta el a visszaemlékezéstől meghatódva, el-elcsukló hangon.

Csak remélni merjük, hogy e tábla és a kertben álló Zrínyi-szobor soha nem jut a „Zrínyi” sorsára.

Mi, a „Lakatos-század” tagjai – és a többi Zrínyi-iskolás hadapród –, akik csak tehetjük, rendszeresen minden hónapban egy-két órára összejövünk. Nosztalgiázunk a múlton, panaszkodunk a jelenről, és bízunk a szebb jövőben. Adja Isten, hogy sokáig tehessük, és úgy legyen.

Budapest, 1999 júniusa





FELHASZNÁLT IRODALOM


Dezséri Bachó László: A Magyar kir. Honvéd Ludovika Akadémia története. Budapest 1930.

Badinszky László: Anekdoták vitéz Pordány Gyula alhadnagyról. Összeállítás. Ausztrália, 1991.

Bánó Elemér: Kivonatok Garay Lajos igazgatótanár „A Pécsi M. kir. Honvéd Hadapródiskola” című írásából, az intézet 1923-tól megjelent éves „Értesítő”-iből, valamint volt növendékek megemlékezéseiből. Kézirat. Pécs, 1993.

Cseresnyés Géza: Katonaiskolák a hűség városában. Budapest, 1995, HM Oktatási és Tudományszervező Főosztály

Garay Lajos: A pécsi magyar királyi honvéd hadapródiskola története. Pécs, 1939, M. kir. „Zrínyi Miklós” Pécsi Honvéd Középiskolai Nevelőintézet Parancsnoksága

Major Norbert: A Magyar Királyi Görgey Artúr Honvéd Műszaki Hadapródiskola története, 1941–1945. Budapest, 1997.

Martinkó József: Katonai középiskolák az ezeréves magyar iskola történetében. Budapest, 1996. Magyar Honvédség Humán Szolgáltató Központ

Martinkó József: Cőgerek és katkósok. Budapest, 1998, Petit Real Könyvkiadó

Rada Tibor: A Magyar királyi Honvéd Ludovika Akadémia és a testvérintézetek összefoglalt története, 1830–1945. I. kötet, Calgary, Budapest, 1998.

Magyarország a második világháborúban. Lexikon A–Zs. Szerk.: Sipos Péter, Ravasz István. Budapest, 1997, Petit Real Könyvkiadó

Ráskay Pál – Szabó József: A kőszegi „Hunyadi Mátyás” katonaiskola története, 1856–1918–1945. Budapest, 1995, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum

Szentesy József: A nagyváradi m. kir. honvéd hadapródiskola története, 1898–1941. Nagyvárad, 1943, Bagossy Mihály Bihari Nyomdája

v. Tóth József: A Magyar Királyi „Gábor Áron” Honvéd Tüzérségi Hadapródiskola története, 1941–1945. Budapest, 1997.

v. Vécsey László : A marosvásárhelyi Magyar Királyi Csaba királyfi Honvéd Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola története, 1941–1945. 1998.

Zachár Sándor: Katonai zseb-lexikon. Budapest, 1939, Attila-nyomda Rt.





NÉVSOROK


A m. kir. honvédség ismertebb tábornokai, akiket a pécsi M. kir. honvéd hadapródiskolában 1902 és 1911 között avattak tisztjelöltté



v. Aggteleky Béla altábornagy (gyalogság) 1905–1909

Deklava Zoltán vezérezredes (gyalogság) 1902–1906

v. Domaniczky Ödön altábornagy (gyalogság) 1904–1908

v. Dömötör János altábornagy (gyalogság) 1904–1908

v. Fábry Dániel dr. altábornagy (gyalogság) 1903–1906

v. Gömbös Gyula tábornok (gyalogság) 1901–1905

v. Kolthay Ferenc altábornagy (gyalogság) 1905–1909

v. Major Jenő vezérezredes (gyalogság) 1906–1909

v. Náray Antal vezérőrnagy (gyalogság) 1907–1911

Olgyay Károly altábornagy (gyalogság) 1903–1907

v. Somogyi Endre altábornagy (gyalogság) 1906–1909

v. Szombathelyi Ferenc vezérezredes (gyalogság) 1902–1906

v. Sztójay Döme vezérezredes (gyalogság) 1898–1902

v. Variházy Oszkár vezérőrnagy 1910–1914

A pécsi M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd hadapródiskola 1902 és 1919 között végzett növendékei[2], valamint a pécsi M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskola növendékei 1942 és 1944 között






1902


Alth Károly Kató Béla Riedl Oszkár
Aranyossy Béla Keresztury Ernő Riedl Konrád
Bárdio Elemér Kiss Károly Szabó Ernő
Beslics Vazul Kiss Béla Salamon Ernő
Békeffy László Klimpt Mihály Schmidt János
Bochdanovich Béla Kolozsváry János Schredl Károly
felsőpataki Bosnyák József Kovács Jenő Schwarcz Géza
Brandstetter József Langmár Gáspár Sefesik Gyula
felsőeőri Cseresznyés Andor Lendvay Oszkár Seybold Aladár
nagyréti Darvas Tamás Lévay Ákos Simich Ernő
Dobó István Lux Gyula Sipos Károly
Dobos Gyula Magurányi Sándor Stojákovics (Sztójay) Döme
kibédi Dósa Sándor Malanotti Lajos Szép György
Élő László Máltás Béla Tabajdy Iván
Freytag Géza Mártony Géza vizeki Tallián Jenő
Füke Géza Márkus Andor 70. Titl János
Györkös Jenő Milassin Kornél Tómesko Gyula
Haksch Ödön Nagy Jenő Tóth Árpád
Hetyey János Németh János Trischler Antal
Hertelendy Béla Papp Elemér Tersztyánszky Béla
Horváth Dénes Paulik Géza Vas Lajos
nagyilosvai Ilosvay Péter Petres János Vágó Kálmán
Imbric István Posewicz Károly Vetter Lajos
Jaksits Aladár Preisz Károly Vermes Béla
Jókay Zoltán Rainer Károly Walder Jenő
Juhász Imre Rencz István Weimann Ferenc
Kajdi Ferenc Réthy Viktor Wolff Hugó




1903


Almási Kálmán Horkay Sándor Schmied Károly
Augusztini Béla Ivakic Dániel Schmidt József
Barth Béla Józsa Dezső Sgardelli Caesar
Bartus Zoltán Jurisic József Sille Sándor
Bazsó Ödön Kiss Győző Steidl Kálmán
Bizony Ede Kraemling János Strinovich Ödön
Brandstetter Ferenc László Béla Surányi Ödön
Cary János Lisznyay Damó Elemér Szabó Andor
Cságoli József Lócz Pál liptó-szentiváni Szent-Iványi Miklós
Droppa Rezső Lux Lajos Szommer Gyula
Ertl Ferenc Miklósy Aladár Szőnyi Antal
Ferdinkó Géza Michnay Rezső Tabak Ferenc
Frischmann Lajos Michels Aladár Teslic Péter
Fusch Sándor Mocsári Ödön csicsó-kereszturi Torma István
Géczi Sándor Mesic János nemes csóói Török Béla
Götz János Novák Ferenc Traupmann Elek
Grabler Viktor Olinger Béla Vadász Ferenc
Grósch Pál Ollé Béla Vágás Árpád
Gruber Alfréd Ott Alfréd Várady Gábor
gyürki Gyürky Sándor Papp Jenő Vizinger Viktor
Hajós Jenő Parragh Gyula Vucskits Ottó
Haslinger Milán Petz Viktor Wallenfeld József
Heincz Béla Pintér Aladár Wanka Károly
Herczeg Gusztáv Prica Brank Weinek Rezső
Hermann Géza Radoychic Mátyás Zacháry László
Hódos Zsigmond Rátvay József Zelky Jenő
Holló Gyula Rosztoczky Emil roglaticzai Zlinszky Sándor
Horváth Géza




1904


Augusztin Andor Kapi Imre Schwarcz Lajos
Bátor József Kirchmayer József Schwarcz Jenő
Bede János Kleinrath József Smolkovich Iván
Beke Dezső 30. Krivácsy Vilmos Sommerfeld Oszkár
Bédy Aurél Kürthy Imre Szauer Pál
Borza Béla Lulic Vilmos Szabó Imre
Brunner Mihály Magay Béla Szalay László
Csapó Lajos Magyarfy Miklós primóczi Szentmiklóssy Nándor
Czébán Pál Manhold Nándor Szigeti József
Decleva Endre Márkus Dénes Székelyföldvári Szilágyi Ferenc
Dragon János Miakits Sándor Szladek Albert Árpád
Érchegyi Elek Molnár Kálmán Szmodis Béla
Esztel József Nikolics Zoltán Szőts János Zsigmond
Fábry Rezső Novakovics Béla Timár Zsigmond
Fehér Gyula Pandic Bódog Tapalovic Ferenc
Fehérváry Géza Parragh Jenő Tower Hugó
Fleckenstein Kamilló Pataky Lajos Trepák János
Füspök Zoltán Petrán Sándor Trischler István
Háry Ede Pigl Károly Udvary Ferenc
Hegyessy László Polc Andor Vadászy Ödön
Hlatky István szentmiklósi és óvári Vass Géza
Holjevac Emil Pongrácz József Veják Béla
Horváth Ferenc Purth Lajos Vucskovits Szlávkó
Jámbor István Rajics Sándor Wittmann Nándor
Jambrec Zvonimir Répás András Worbesz Jenő
báró Jeszenák Alajos Scherer Károly Zvarinyi Gyula




1905


Aczél Albert Hell Ferenc Rasztotszky Ferenc
Aczél Antal Horváth István Rehling Ferenc
Áts Miklós Hoffer Lajos Reichart József
Baán Endre Hőnig Ernő Riedl Krunoslav
Bauer Lajos Ilias Jenő Ring Nándor
Bentz Emil Ilics Velimir Rónay Ede
Bodrossy Manó Jeszenszky Lajos Rohrböck Sándor
Bohátka Mátyás Kató Imre Rother Károly
Bors Kornél Kohut Imre Salamon Lajos
Bozsing Béla lovag Kollmann Árpád Stodolni János
Csernó Győző lovag Kollmann Jenő Srohoffer Ferenc
Csiszár Dezső Kösztler Géza Sümegh József
Dávid Emil Krómy Károly Szecsey István
Dobolyi Bódog Lakots Béla Szekendy Béla
Egedy Sándor báró Majthényi László Szieberth Árpád
Egert Adorján Materna Győző Tallós Ernő
Feszl László Matusz Jenő Tarcsy Balázs
Friedrich Sándor Nagy Mihály Tarich Lajos
Gerlits Ede réthi Nemessányi Aladár Turcsányi Pál
Géczy Mihály Németh Károly Udvary László
Giel Miklós Ninkovic Balázs Várady Lajos
Gömbös Gyula Nusal Béla Verneda René
Hack József Pentz Rezső Walter Ernő
Hamulyák Károly Posgai Gyula Wanke Jenő




1906


Ágoston Béla Krisztinkovics István Salamon Zsigmond
Alföldy János Kroha János Sárközy József I.
Anesini Tivadar Kulina Ferenc Sárközy József II.
Agusztin Béla Ledniczky György Schlemmer Ödön
Bleszkányi László Lehoczky Béla Schmidt Antal
Csajághy Ferenc Lenk Frigyes Stefán József
Cságoly Ferenc Lepossa László Stipetic Hinkó
Decleva Zoltán Lotz Gyula Stróbl László
Dévényi Lajos Malártsik Árpád hindi Szabó László
Domba Kristóf Maléter Tibor almási Szalay Jenő
Dragon Géza Maras Gyula Szecsey Sándor
Esztl Béla Maric János Szelepcsényi Géza
Élő Tivadar Mayer János Szép Géza
Fabró Győző Megyercsy Kálmán Szikora Oszkár
Fehér Mihály Medgyesy Béla Szigriszt Jenő
Ferkovic Mátyás Mittácsek Aladár Szilágyi Dénes
Fuhrmann Emil Müller Béla Szolga Miklós
Garab Gyula Nagy Zoltán Tar József
Gróf Dezső Navara Ernő Técsi Géza
Havas Lajos Nemes Gyula Tomaschek József
Havranek Tibor Novák Béla Tóth Kálmán
Helcz Kálmán Odry Lajos Takács Géza
Henfner István Ördög Antal Unger Ullmann Elek
Kálmán Imre Pápai Lajos Vexler Jenő
Kisfaludy Károly Peterdi Ferenc Vukovich István
Klár Rezső Pezelj Ferenc Wallentiny Béla
Knausz (Szombathelyi) Ferenc Piller Ernő Wolfárth Nándor
Kolárik Gusztáv Piller István Zob Elemér
kossuthi és udvardi Polonyi Dezső
Kossuth Kálmán Rukavina János




1907


Arnold Ernő Kacskovics Antal Schuth Cézár
Balás Béla Keil Károly Somogyi József
Bauer Jenő lovag Kleeberg medgyesi Somogyi Zsigmond
Bárkányi Jenő Srohmayer József Sonnegger Ottó
Belcsák Kálmán Klemm Ignác Stebler József
Berkovecz Béla Kovács Károly Strosz Zoltán
Blázy János Lakatos Károly Szabó László
Bocz Miklós Leitner Ödön Szabó Sándor
Baruschka József Lipcsey Lóránd Szalay László
Canic Károly Matagic Zvonimir Szentes Elemér
Csehál Ferenc Misik János Szelvényi Ferenc
Czabán Vilmos Mozer Emil Szigriszt László
Ebner Béla Nagy László Szita Gyula
Fái György Oláry Sándor Tannerth Erich
Fejér Kálmán Olgyay Károly Tapavicza Sándor
Ferenczy László Paulovits Gerő Schick Lénárd
Fükő Dezső Peitli Aladár Tory Kálmán
györötskei Györötskey György Pinkovics István Tyahun Károly
Herold Ádám báró Podmaniczky Péter urai Uray Zoltán
Hevesi József Puppi Ignác Világi László
Hollaki Béla Pusibrk Lázár Valnicsek Ernő
Horváth Ernő Rajic Milosrav Wachtler Nándor
Huszár Ágoston Sáfáry Levente Wallandt Ernő
Janszky István Schmidt Ákos Wolfram Elemér
Jeszenszky Ernő Schmidt Valér Ziegler János




1908


Aczél László Janiszevszky Tibor Roszinszky György
Adamik István Jaroch Béla Sajgó József
Árvay György Jovanovicz György Schreiber János
Benovic Bozidár Kajganovic Vladimir Schwank Ödön
Bocke Nándor Kollár László Schwegele György
Bozóky Tasziló Kovács Ignác Schweitzer Jenő
Busic András Korény Ábris Sillay Jenő
Csipkés Ernő Koros Henrik Simon Jenő
Domaniczky Ödön Krasnik József Szalay Ákos
Dimitrijevits Milenkó Kunéry Gábor Szalontay József
Esztegomy Kálmán Lichter János Szávits János
Fessel János Máhr Béla Szedresy Gusztáv
raggambi Fluck László Milits Szvetozár Szentirmai Zoltán
Fükő Ödön Molenda Rezső Szerdahelyi Gábor
Gerhauser Jenő felsőeőri Nagy Ferenc Szüts Lajos
Gladitsch Pál Nyári Artur Terstyánszky Ödön
Goreczky Sándor Pach Dezső Turai József
Götz Emil Papp Szilárd Ullrich Lajos
Gyurián Béla Payer Ernő Vaczula Kálmán
Hafner Rezső Pertnitz József Váradi Zoltán
Haspra Ferenc Polcz Dezső Warga Tibor
Hegedüs Zoltán Puhez Adolf Zyzda Zoltán




1909 – Az első zászlóssá avatás


Adamik Béla Kenedy Pál Rauch József
Ambrus András Klima Jenő Rajkovic István
Angyal Lajos Koprna László Réti Andor
Avramovics Géza Konstanczer Dezső Rubinek Nándor
Bátky József Liptovsky Jenő Ruef Ede
Bittera Imre Makai Márton Sajó János
Brámer Gyula Molnár Gábor Saághy-Ruszek Dezső
Döghey Ferenc Molnárffy Jenő Schreiber Ferenc
Fehér Antal Mondada József Sega József
Fekete Lajos Müller János Sillay Béla
Fónay Imre Nagy Elemér Szecskay Jenő
Földes Endre Nagy József Töttösy Gyula
Freytag Győző Nagy Ödön Trsinsky István
Fülöp Gábor Németh Géza Turner András
Gáthy Dezső Nónay Ferenc Varga Andor
Gfellner József Pasteiner József Váray János
Gyimóthy Gyula Peicic Sándor Wagner Géza
Gyuk József péchujfalusi Péchy Lajos Walter Béla
Herencsics Ignác Pichler Antal Wiskovszky József
Hoppe Béla Polgár Márton Wnutskó Alajos
Kankovszky Lajos Polgár Dezső Zastavnikovic Gyula




1910


Bachó Gyula Hoffmann Sándor Steiner Gyula
Bajzáth Tibor Inrey Ferenc Stipcic Vladimir
Bertics József Kadarász Béla Szalay Ernő
Biljcevic Miklós Kékessy Lőrinc Szebenyi Gusztáv
Breitenfeld Ede Kiss Béla Szenzenstein János
Canic Mátyás Klinkhamme Ernő szirmai Szirmay Tamás
Cenic Antal Korényi Jenő szirmai Szirmay Géza
Czékus László Koszmovszky Rezső Szoleczki László
Czibur Zoltán Labek Károly Szucsek Ferenc
Douglas Jenő Linkes Győző Thurner Géza
Fejes Gyula Németh Lipót Varga Gyula
Gallé Sándor Pavelka József Vuksán Dániel
Grész Géza Plichta Kázmér Welther Árpád
Heidler György Pozder Gábor Zelky Gusztáv
Herendy Vilmos Rumy Sándor Zsilinszky Sándor
Zsille Zsigmond




1911


Anesini Győző Hadzsics György Pollasek Károly
Borosic Vladimir Horváth László Richter Károly
Benker József Jasper Jenő Sáfáry Lajos
Biljcevic Tivadar Jankovich Tibor Sirola Jenő
várbogyai Bogyay Elemér Kovács Lajos báró Stralendorff Bódog
Börzsey János Koncsek Kálmán Szabó Andor
Csiszár Pál Kocsis Zoltán Toóth Kálmán
Fehér Géza Krátky György Trupac József
Fellner Oszkár Lehpamer Iván Tribolt Jenő
Gottschal József Marcsa Sándor Vermes Jenő
Grguric Bódog Müllner Jaroszlav Vida János
Gunyics György Niederman András Weber József
Gyarmathy Pál Pavlic György Zambeli Iván
Gyulányi István Pap Béla




1912


D’Albini Vilmos Király Elemér Raikovich Ferenc
Amler Antal Kocsis Sándor Reiszer Ferenc
Antal Jenő Kotzig Károly Saáry Pál
Arko Milán Krasznay Béla Szmolka Hugó
Auguszt Lajos Markovic István Szmolka István
Avrizsán János Mestrevic Ottó Szodfridt Aladár
Balenovic Dragutin Mihaljevic Milán Sohl Mátyás
Bartha Ödön Miszuri György Strehn Károly
Császár Imre Nemcsek Béla Stipetic Mátyás
Droppa Béla Ökrös Károly Stipetic Milutin
Erdős Gábor Pagács Lajos Sumoja Brankó
Fekete Tibor Pethő Zoltán Surjánszky Géza
Hermann János Pongrácz Jenő Tóth Imre
Inkei Andor Pollák József Tóth Kornél
Ivascu János Pollak Milán Wachtler Mátyás
Hilián Jenő Pröckl Elemér




1913


Ádám Béla Jakovac György Pellegrini Lajos
Antalfi Zoltán Kattauer Rezső Pospjech Győző
Bassler Rezső Keserű Miklós Pucher Rezső
Boros Lajos Khindl Gyula Rajkovic Bogdán
Bortsch Miksa Kokotovic Dusán Rumy Lajos
Brenner Milán Kovács Sándor Schwank Ernő
Brunner István Kurcz Elemér Sedlacek Virgil
Cackovic Milán Legény Jenő Sinkovich Ferenc
Dobrovics György Lipovniczky Tibor Szarka Béla
Doromby Mihály Lung György Szabó Elek
Grospic Iván Magda Elek Székely Miklós
Günther Szilárd Mirkovic Milos Szilasi László
Hadácsy Rezső Moletz Sándor Szita László
Hajós Gyula Molnár László Thalherr Ervin
Háry Mihály Nagy Antal Tretter Jenő
Horváth Jenő Nagy Gábor Trupac János
Hunka Ferenc Olaszy Aurél Varga Lajos
Igaz Sámuel Örvösy Tibor Zdrahál László
Zuber Oszkár




1914. augusztus 1.


Allersdorfer Ferenc Hangel Zsigmond Panic Zsifkó
Balázs Ernő Hegedüs Béla Pilisy László
Banda Károly Hegyi László Piller Miklós
Batta Andor Huray Béla Pribis Ödön
Bezerédy Aurél Jánosa György Raza Antal
Bezerédy Dénes Kosanovic Sándor Rajháty Ferenc
Bonda Béla Kovács Béla Rakaric János
Crnko Vladimir Krecic Károly Skoric János
Csehy Béla Linkes Ferenc Socanin Krunoslav
Csigó Károly Mayer László Sáska Ignác
Zárai-Diettrich Zoltán Major László Studniczka Béla
Eperjesy Géza Mezei István nemes Szalay Lajos
Falk Ödön Mihalcsics Zsarko Schredl László
Fekete Jenő Miletic Tivadar Váncsa Béla
Foveaux Henrik Mocsáry Balázs Vágó Nándor
Gönczöl Károly Nemes Vilmos Virányi Árpád
Hamerli László Papp Miklós Vöczköndy László




1914. október 15.


Antal József Horváth László Nedeczky Rezső
Antal László Halász Villibáld Nemes Gyula
Auerhamer Ernő Horváth-Halas Antal Németh Árpád
Ági Lajos Kalászi Béla Novák Jenő
Árpád István Kelemen Dénes Pejtsik Béla
Bartha Gábor Kapácsy Kálmán Pelc Zvonimir
Baranyai Rezső Kocsis István Polgár Lajos
Bárány Ervin Kostincer Cvetko Sabic István
Biró Géza Körösy Antal Szalay József
Bodolay Gyula Krasznay Béla Szender Béla
Braun Oszkár (Variházy) Lahovsky Emil Sztanek Jenő
Bradic Mihály Lovász Bódog Szünstein László
Csendes Imre Lovniczky József Szüts Dezső
Csötörtök István Lukáts Andor Schredl Sándor
Drobnják Milos Magda László Toró Tivadar
Filó Ágoston Marosán Livius Troszt László
Fürst Vilmos Mavric Davorin Varga Árpád
Gubicza Elek Mezner József Veér András
Hirt Gyula Michitsch László Weigert Rezső
Heveder László Nagy János Weltin Ferenc
Zalai Sándor




1915. március 15.


Androvich László Illy György Rajkovic Milán
Antoni Rajmund Jakab Sándor Rajner Lajos
Apostolovits Sándor Kalászy Ernő Reigl János
Baky László Keserű János Rumbach Ödön
Baráth István Krompaker József Schlosser István
Bartosevicz László Kostic Aurél Schmidt Károly
Bernáth Géza Kostial Zivanovic Zvonimir Schroff Gyula
Bohuniczky István Kócsy Sándor Serbán János
Bokor László Kracher István Simonyi Árpád
Bolla László Laczkó Géza Staresinic Jenő
Böbl Gyula Lander Emil Steczka József
Brkic József Lukács Sándor Szanyi Ernő
Csikos Jenő Major Imre Szilágyi Ákos
Dimic Miklós Matkovcsik Ede Tahy Dezső
Greguric Imre Molnár Imre Tiszuczky Károly
Hoppe Rezső Moré László Tomanóczy Tivadar
Horváth Sándor Nyári Rezső Tuza Béla
Horváth Zoltán Popadics Braniszláv Vastagh György
Hidy Árpád Popovics Vladimir Virág Vladimir
Hupka József Pupics Velimir




A nagyváradi hadapródiskola 1915. március 15-én Pécsett felavatott növendékei


Alexander Béla Horváth János Pataky Kálmán
Ábrahám János Horváthy Ferenc Pápay András
Baksy Ernő Ilics Lázár Petris Jenő
Barth József Jant Tibor Placsintár László
Baszarába Miklós Jezerniczky Gyula Plank János
Beőthy Kálmán Kávay Sándor Poór Lajos
Békési István Körmendy István Orosz Mihály
Bőhmann Ármin Köröm Árpád Schiller János
Cicatricis Miklós Krisztea Virgil Schwank Gyula
Czeglédy Jenő Komássy Géza Séra István
Czeke Sándor Kudor István Szent-Gály Árpád
Cziffermeyer Richárd László Imre Székely János
Csepi Gyula Margitay Zoltán Székely Tibor
Csiky Sándor Mochnács Miklós Szőllősi Lajos
Debreczenyi Zsolt Nagy Lajos Szőnyi Dezső
Demusz Árpád Nemes Miklós Szatmáry Zoltán
Ébrey Elemér Nemesszeghy Jenő Szlávy Tibor
Gaál József Ninger József Toldy Zsigmond
Ginzery András Novák Jenő Tóth László
Havlicsek Ernő Oláh Lajos Ujfalussy György
Herdina Géza Osgyány Albin Viola István
Holnapy Géza Ónodi József Zilles János




1916


Árbocz János Hartl Gyula Polgár Elek
Asbóth Zoltán Horváth Géza Psik Lajos
Asztalos László Horváth Dezső Purth József
Balassa István Jobst Kázmér Radics József
Becht Sándor Kolossváry László Raza József
Berzseny Sándor Koritnik Amadeusz Reguczky Pál
Bieber Aladár Kosutic Milán Rózsa Zoltán
Bottay Zoltán Kőfalvi József Rukavina György
Bohacsek Béla Krulc Rezső Segulja István
Bohacsek Géza Krajnyák Elemér Sillay Gyula
Butorac József Kulcsár Jenő Simunovic János
Cudina Milán Lukachich Jenő Svedek Antal
Czlenner Imre Majsch Oszkár Szerednyei László
Csepi Béla Manninger Nándor Szemes Árpád
Cvijanovic Vladimir Marochino Antal Szépe György
Dömötör Sándor Mersich Jenő Tántzos Lajos
Erny Vladimir Mészáros János Teiszl Vladimir
Falcsik Tibor Misley Árpád Ujfalussy Jenő
Farnády István Mildschütz Kálmán Váry Lajos
Fehér Gyula Moldrik Sándor Vértag Elemér
Fetter Ferenc galántai Nagy Dénes Zettl István
Filiczky Ernő Pavicic György Zerthofer Rezső
Gorzó Aladár Piványi Ferenc Zsilavecz Jenő
Hadik Lajos Plauder Jenő




1917


Ágoston Ferenc Ivcevic Antal Pásztor Lajos
Ábránovic Slavkó Kaptay Antal Perneczky Gyula
Bászler Antal Kálóczy Lajos Péterffy Andor
Bartha Dezső Kemény István Petőcz Béla
Baranyai Gyula Kiss Aladár Piller György
Baky Miklós Kiss József Piros László
Balogh István Knefély János Pogány László
Baráth János Knitlhoffer István Ranga János
Bercsényi József Kovács György Riedl Vince
Boj Ferenc Kosik Adorján Szabó László
várbogyai Bogyay Kamill Korma Gyula Szabó Endre
Buday Vilmos Kollár János Szabó Attila
Csák Kálmán Köröm Jenő Szendey Zoltán
Cséfalvay Iván Körösztös István simonyi és varsányi
Czöndör István Kusnyér Elemér Simonyi József
zetényi Csukás Endre Kuzmanovic Béla Schiffrer Alajos
Donegani Hugó Lengyel Dezső Schőffberger László
Ember László Léderer Károly Schwank Béla
Ferenczy Endre Magay Lajos Sigmond Árpád
Filberger Endre Metz Géza Tormási Gyula
Franer József Mikó János Tóth Ferenc
Hannig Antal Miklós Sándor Vigady Virgil
Hascsik István Miletic Szlavkó Vinnay György
Hauke Béla Molitorisz Géza Vörös Kálmán
Hetzer Árpád Morvay István Walther Róbert
Herczeg Kálmán Nádassy Béla Wampetich László
Hiadlovszky Emil Nemcsák Árpád Witzmann Ferenc
Horváth Ferenc Nikolic Ferenc Zlimen Mihály
Horváth Kálmán Ozoray Lajos Zupancic Zvonimir
Hollay Sándor Kökösi Orbók Zoltán Zvonarevic Tivadar




A Szigeti-országúti Állami Főreáliskola 1918–1919-ben érettségizett növendékei


André Béla Hagymássy Miklós Pajor László
Ásvány József Hahn Andor Patsch Kázmér
Bartalos Zoltán Horváth István Pálka István
Batáry Lajos Horváth József Pirkner László
Bánóczy Kálmán Horváth László I. Reé Tibor
Beniczky Kálmán Horváth László II. Rettegi István
Berkes Ödön Horváthy Jenő Saáry Endre
Békássy Elemér Huszár Gyula Schultz Rudolf
Borhy János Jescheta János Suba Gyula
Boschán Dezső Kacskovics Jenő Szalay Tibor
Burnách Dénes Kapy Jenő Szegő Ferenc
Deák László Kelényi Andor Szidanits Ferenc
Demitrovics Ferenc Kijatz János iglói Szontágh Gáspár
Domján Ferenc Klie Béla Tarcsay Istán
Eiselt Ferenc Klie József Ugrik Gyula
Elekes Béla Knitlhoffer József Vincze László
Enders István Kerényi Endre Virágh Lajos
Farkas Ferenc guly Kovács György Vihorláti (Wilde) István
Fehér József Ligeti Ferenc Wavra Tivadar
Feigl Jenő Littomericzky Oszkár Winkler Aurél
Friedrich Rezső Lux Kálmán Winkler István
Gábriel Andor Miedler Rezső Wladyka Tibor
Gerley László Mutschenbacher Ervin Zalay István
Gött László Nagy Ferenc Zettner Jenő
Gyenes Gyula Nádasy (Nemcsek) Oszkár Ziegler Géza
Gyenis István Németh Gyula Zrinyi László




A M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskola növendékei 1944 őszén




V. évfolyam

A osztály, I. szakasz

Aba Botond Jécsy Károly Ott Márton
Bódi Lajos Kazinczy László Papp István
Czirbusz Endre Kocsis Rudolf Pásztor Mihály
Demeter Lajos Kocsondy Elek Rékási Emil
Domokos Imre Konkoly Elemér Rutich Jenő
Endrődi Béla Koppány Ferenc Sőregi Iván
Fehér Ferenc Kovács Dezső Suda János
Fehér István Kövy Antal Szász Levente
Fehérváry István Kövy Zsolt Szepesi Ferenc
Frank Ákos Márkos Béla Szijjártó Ferenc
Gulyás András Márkos Sándor Szokolai Sándor
Háry Béla Marosvári József Szombathelyi Béla
Horkay Ferenc Molnár Tibor Várszegi Antal
Horváthy Gyula Mucsy Endre Végváry István
Intze Géza Némethy Kálmán

B osztály, II. szakasz

Áprily Sándor Herold József Pagonyi (Löfler) György
Bartha Iván Horváth Ferenc Papp Attila
Bánky László Igali Sándor Regős József
Bérczi Béla Káplány János Rutkay László
Csordás Mihály Kiss Ernő Simon József
Daróczi (Werner) Iván Kolthay Sándor Stirling György
Dávid Ferenc Kovács István Szabó Imre
Dezső Pál L. Kovács Károly v. Szatmári László
Farkas Zoltán Krompaszky Ivor Simaházi Totth Benedek
Friedrich Kornél Laczkó Dénes Varsányi Vilmos
Gál István Nagy Elemér Vida Ferenc
Gozó József Nagy János Vörös Miklós
Gulyás Kálmán Osváth István Scherr Zoltán
Hajnal István

C osztály, III. szakasz

Antal András Jeney Pál Pomázy Gyula
Balaton Árpád Keserű Ferenc Radványi Sándor
Benáczy Győző Ketskeméty Károly Szalay László
Benedek Ferenc Korompay István Szilárd Imre
Berentés Tamás Kunsági Attila Szojka Frigyes
Bérczy József Tessényi (Lakner) Béla Szolga Miklós
Cserey András Magyar László Szűcs Ferenc
Csorba Miklós Massy Ferenc Takács Iván
Gedey-Micsurda János Molnár Dezső Veréb László
Gerenday Endre Nagy Béla Végh Rezső
Groma Géza Nemesházy Miklós Vörösmarty Endre
Havay Sándor Polonyi Dezső Zsigmond Miklós
Hübner Lóránd



IV. évfolyam

A osztály, I. szakasz

Acsai Antal Jancsurák Gusztáv Papp Sándor
Bálint Gábor Kiss Károly Renkey Albert
Bányai Lajos Kovács Béla Sárfi István
Bende Lajos Környey László Somfalvy Endre
Bubonyi Károly Köves Imre Szabó Sándor
Csertő Károly László József Szilvássy Miklós
Csobánczy Rajmund Lippói János Tihányi László
Éder Zoltán Lovász Aladár gr. Thoroczkay Péter
Dénes Miklós Mádai László Várhalmi Iván
Faludi (Falábú) István Mouillárd Miklós Vitárius Mihály
Fenyőházi László Mille János Zalai György
Finta Miklós Nagy Lajos Zirczy Jenő
Helesfai Antal Németh Nándor Zoltai Árpád
Orbok Zoltán

B osztály, II. szakasz

Ádám Oszkár Jablonszky Kornél Miskei László
Beregszászi Elemér Kandikó Endre Nagy Károly
Bodola Miklós Kádár László Némethi Tibor
Czirfusz János Kávássy Loránd Szemán János
Derestey Sándor Kéry László Szentessy Olivér
Egyed Ervin Kiss Ernő Szomolányi Attila
Füstös Árpád Koppány László Tóth Kiss Andor
Gáti Lajos Kovács Géza Vajkay Egon
Gerey Gyula Lázár László Varsányi Jenő
Gombás Emil Léces János Világosi Tibor
Hódossy László Liscsinszky Béla Vuics László
Marthy Gábor

C osztály, III. szakasz

Buzsáki Géza Jakab (Dózsa) Zsigmond Orosz Árpád
Büki Károly Kajzler Imre Sashalmi (Silhabel) Ervin
Csiha István Kakucsy György Sasadi (Schaff) Géza
Dániel György Korb Géza Skaliczky János
zsögödi Dóczy György Kaposvári (Kampis) György Szekér Barna
Erdős Lóránd Körmendi László Szondy István
Egervári Pál Legeza Ödön Trencséni Sándor
Faluhelyi (Fries) Ferenc Mikes Mihály Villányi Jánnos
Farkas Ferenc Nagy Lajos Virág Rezső
Forray Géza Németvölgyi (Neidert) Henrik Zalasdy Ferenc
Golenkó István Orbán Győző Zách József



III. évfolyam

A osztály, I. szakasz

Bányai Tibor Jakabffy Ernő Szabó Ottó
Beregszászy László Karmazsin Károly Szabó Zoltán
Bédy József Kelle Sándor Szomolányi (Szelier) Tibor
Dózsa (János) László Kemény Kornél Szöllősi Bálint
Gál Attila Képessy László Tamás József
Hadnagy Árpád Kiss György Tamásffy (Topler) József
Halas Sándor Lehel István Tóth Endre
br. Herepei-Csákányi Csaba Lékay Gyula Valkovics Zoltán
Horváth József Sallay György Váradi Zoltán
Inotay Ferenc Simich Tibor Zikéli Mihály
Jakab László Szabó Győző

B osztály, II. szakasz

Antal Attila Hernádi (Hess) László Selmeczy Pál
Arató László Kapitány Ferenc Sólyom József
Ábrándi Endre Kemény István Tamásy György
Badinszky László Kotsis István Tóth Zoltán
Balogh László Kovács Tibor Dezső Turcsányi (Girsik) Bálint
besenyői Beöthy Kálmán Maróti Miklós Varga Zoltán
szentiványi Deák Vince Nagy László Várhelyi László (Gross Erik)
Fodor Levente Pallos Lóránd Vaszkó Tamás
Fülöp (Novobatzky) Gábor Petényi (Scheliesnik) Ferenc Veperdi Gyula
Garay Ferenc Pusztai Ádám peremartoni Virágh László
Halmos Tibor Sajtos Endre

C osztály, III. szakasz

Apostol Tamás Kutor Ferenc Simon László
Balog Pál Ludwig Károly Simonffy György
Boross Péter Magyar Károly Szabados Bertalan
Borszéki (Dvorszky) Ferenc Matláry (Mauks) Imre Szűcs László
Demeter Valér Martini Rezső Takács Lehel
Eőry Miklós Mészáros Károly Túri Gyula
Fazakas György Prokesch Ákos Ujlaky Dezső
Fodor György Rab Albert Vadászi Róbert
Hegedűs László Reguly Ádám Vass István
Kovásznai (Gauder) Gyula Solti Barnabás Waller Mihály
Környei Endre Rónay László Zoltán Tibor



II. évfolyam

A névsor hiányos. A felkutatható nevek zöménél a keresztnevek ismeretlenek, vagy csak kezdőbetűjük ismert.

Ambrus András Háy Gyula Róka Antal
Apáthy Hegyi Béla Rossy
Arató Aladár Hertai Sarlós
Ábrahám László Hevessy Schaff
Balogh Ádám Horváth Semsey R.
Bartosievicz K. Jászberényi Seress Zsigmond
Bauer Kapiller Simor János
Bányász Dénes Kulcsár Ödön Szabó János
Beöthy László Laurencsik Szeghalmi Endre
Böszörményi Sándor Liszkay Szentpéteri Pál
Czérna Maholányi Szerdahelyi
Csaszlóczy László Marjai (Sándor?) Szijjártó Tibor
Cser F. Markovich Szívós József
Dernei Maróthy Takács
Dombay Mattláry Árpád Tilinger Ferenc
Faragó András Mező Tóth József
Farkas Attila Nagy Károly Tumbász
Fodor László Nándorfy Vadászy
Gábris László Ötvös Károly Végvári László
Germán Patacsy J. Wiesner Zoltán
Gesztei Nagy Árpád Pető Witz László
Gyarmati Sándor Radosits Sándor Zala
Hámori Zoltán Rásy Zsilinszky Sándor



I. évfolyam

A névsor még hiányosabb és még bizonytalanabb. Összesen 20 nevet sikerült felkutatni.

Balogh Ádám Látrányi
Bardóczy Ferenc Lehoczky János
Bauer Merényi
Csépány Orendy József
Csuha Pálmay Lóránt
Frey Radisay Titusz
Kollányi Tibor Rimay Albert
Kovács János Schneeberger János
Kovács László Vattay
Koszó Zsótér Mihály




A pécsi M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskola
tisztikara és tanári kara 1942 és 1944 között


(Emlékezetből, s így hiányosan összeállítva)

Iskolaparancsnok: vitéz Kövessy Béla ezredes
Iskolaparancsnok segédtisztje: Monostory Károly szakszolgálatos alezredes
Zászlóaljparancsnokok: Kenessey Gyula alezredes, Radisay Béla alezredes
Iskolaparancsnok-helyettes: vitéz Kárpáthy Olivér szakszolgálatos ezredes
Római katolikus lelkész: dr. Horváth-Kiss Ambrus tábori főlelkész
Református lelkész: dr. Harsányi László tábori főlelkész
Iskolaorvos: dr. Rádai Ferenc tart. orvos főhadnagy
Tisztek, tanárok: nemes Ambrus Lakatos Imre őrnagy
Dr. Andor István szakszolgálatos ezredes
Antal Károly őrnagy
Antos Károly szakszolgálatos százados
Baksa Jenő zászlós
Beke Zoltán fővívómester (százados)
Bérczy Jenő százados
Bognár Jenő százados
v. Bucsy Béla szakszolgálatos ezredes
Csaba Lajos szakszolgálatos százados
Csethe István százados
Főzy István szakszolgálatos alezredes
Garay Lajos szakszolgálatos ezredes
Kamarás László gh. őrnagy
Kevy Róbert őrnagy
Képes Pál vívómester-gyakornok (zászlós)
Kovács (Géza?) zászlós
Dr. Lange Nándor tüzér százados
Magda Pál őrnagy
Major Jenő szakszolgálatos alezredes
Merész Konrád szakszolgálatos százados
Molnár Károly szakszolgálatos százados
Molnár László őrnagy
Nagy Károly szakszolgálatos százados
Nemesszeghy Elemér szakszolgálatos alezredes
Örkényi József főhadnagy
Dr. Pakucs Béla szakszolgálatos százados
Pálfay Károly főhadnagy
Pándy Árpád százados
Petrásovszky Leó szakszolgálatos alezredes
Dr. vitéz Péterffy Károly szakszolgálatos őrnagy
Raffay Elemér szakszolgálatos őrnagy
Dr. Schwierkievicz József szakszolgálatos százados
Szendrő Miklós főhadnagy
Szunyogh János szakszolgálatos százados
vitéz Tallér (Jenő?) százados
vitéz Várady László százados
Veperdy Ottó zászlós




A pécsi M. kir. honvéd hadapródiskola hősi halottai az I. világháborúban[3]


Tanárok

Csermák Mihály ezredes, iskolaparancsnok Györgypál Armand százados
Jámbor Ferenc őrnagy Möszl Miklós százados
Szomp Béla őrnagy Szőke András százados
felsőeőri Cseresznyés Géza százados noszici Thurzó Kálmán százados
vinnói és dráveczi Dráveczki Béla százados Vannay Kornél százados
Hauler László főhadnagy

Növendékek

Ammler Antal hadnagy Igaz Sámuel hadnagy Rubinek Nándor főhadnagy
Antal József hadnagy Inkey Andor hadnagy Rumy Sándor főhadnagy
Antalfy Zoltán hadnagy Kemény István zászlós Salamon Ernő százados
Auerhammer Ernő hadnagy Kirchmayer József százados Safáry Lajos főhadnagy
Auguszt Lajos hadnagy Kiss Aladár zászlós Sedlacek Virgil hadnagy
Árpád István hadnagy Kiss Béla főhadnagy Stébler József főhadnagy
Banda Károly zászlós Kocsis Zoltán főhadnagy Strinovich Ödön főhadnagy
Baranyay Gyula zászlós Kosanovic Sándor hadnagy Strosz Zoltán főhadnagy
Bárány Ervin hadnagy Kovács Béla hadnagy Skoric Iván hadnagy
Bernáth Géza hadnagy Kovács Ignác főhadnagy Svedek Antal hadnagy
Biljcevic Tivadar főhadnagy Kracher István zászlós Schmidt Károly hadnagy
Bocke Nándor főhadnagy Kürthy Imre százados Schmidt Valér főhadnagy
Bodolay Gyula hadnagy Labek Károly főhadnagy Schrédl László hadnagy
Bolla László zászlós Lakatos Károly főhadnagy Schwank Ernő főhadnagy
Boros Lajos hadnagy Lehpammar Iván főhadnagy Schwegele György főhadnagy
Bortsch Miksa hadnagy Lichter János főhadnagy Szabó Elek hadnagy
Bradic Mihály zászlós Magda László hadnagy Szalay Ernő főhadnagy
Crnko Vladimir hadnagy Makay Márton főhadnagy Szalay József hadnagy
Cséfalvy Iván zászlós Medgyesy Béla százados Szarka Béla hadnagy
Dietrich Zoltán zászlós Megyercsy Kálmán főhadnagy Szladek Árpád százados
Dimitrievic Milenkó főhadnagy Mesics János százados Szommer Gyula százados
Dobos Gyula százados Mestrovic Ottó hadnagy Tapavica Sándor főhadnagy
Dobrovits György hadnagy Miletic Tivadar hadnagy Tarr József főhadnagy
Doromby Mihály főhadnagy Milic Szvetozár főhadnagy Tántzos Lajos hadnagy
Douglas Jenő főhadnagy Miszuri György főhadnagy Técsi Géza főhadnagy
Erdős Gábor hadnagy Molnár Imre hadnagy Triboldt Jenő főhadnagy
Élő Tivadar főhadnagy Mondada József főhadnagy Tiszuczky Károly zászlós
Falk Ödön hadnagy Nagy Gábor főhadnagy Thorma István főhadnagy
Ferkovic Mátyás főhadnagy Nagy László főhadnagy Titl János százados
Filiczky Ernő hadnagy Nyáry Artur főhadnagy Török Béla százados
Fürst Vilmos hadnagy Olaszy Aurél főhadnagy Töttösy Gyula főhadnagy
Götz János százados Ollinger Béla százados Trsinszky István főhadnagy
Grész Béla főhadnagy Ördögh Antal főhadnagy Udvary László főhadnagy
Gróf Dezső százados Papp Miklós hadnagy Vadász Ferenc százados
Gunyics György főhadnagy Panic Zsivkó hadnagy Varga Andor főhadnagy
Györötskey György főhadnagy Pavlic György főhadnagy Varga Árpád hadnagy
Hamulyák Károly főhadnagy Pellegrini Lajos hadnagy Varga Lajos főhadnagy
Hell Ferenc főhadnagy Piller Miklós hadnagy Váray János főhadnagy
Hegedüs Béla hadnagy Polgár Lajos hadnagy Várady Zoltán főhadnagy
Hegyi László zászlós Posewitz Károly százados Vigadi Virgil hadnagy
Helcz Kálmán főhadnagy Pospjech Győző főhadnagy Weigerth Rezső hadnagy
Herendy Vilmos főhadnagy Pribis Ödön hadnagy Weinek Rezső főhadnagy
Hermann János hadnagy Rajner Lajos hadnagy Weinmann Ferenc őrmester
Heveder László hadnagy Regutzky Pál hadnagy Weltin Ferenc zászlós
Hilián Jenő hadnagy Reiszer Ferenc hadnagy Wiskovszky József főhadnagy
Hollaky Béla főhadnagy Roszinszky György főhadnagy Zalay Sándor hadnagy
Hunka Ferenc hadnagy Rother Károly főhadnagy Zambelli Iván hadnagy




A pécsi M. kir. honvéd katonaiskolák hősi halottai a II. világháborúban és 1944 utáni mártírjai


Agócsi Endre hadnagy
Angyal László százados
Arnóti Ferenc százados
Augusztin József hadnagy
Babochay József százados
Balbach László alezredes
Balikó Lajos százados
Balthazár József főhadnagy
Baracskai (Puhr) István százados
Battha Gyula hadnagy
Baumann Gedeon főhadnagy
Bárthy Tibor hadnagy
Beleznay Győző főhadnagy
v. Benáczy Győző zászlós
Benkovics Béla főhadnagy
Benkovics Sándor százados
Beregszászi Elemér hadapród növendék
Berthy László hadnagy
Békássy Antal százados
Roffi Borbély Géza főhadnagy
Boskovits Sándor százados
Böjte György százados
Börzsöny László százados
Böszörményi Géza ezredes
Bujdosó András százados
Christen István főhadnagy
nemes Csáthy István főhadnagy
Csiha István hadapród növendék
Dassinger Endre folyamőr kapitány
Deák Béla főhadnagy
Doge Béla főhadnagy
Eőry Miklós hadapród növendék
Ernőházy János ezredes
v. Faraghó István főhadnagy
Kisbarnaki Farkas Ferenc hadnagy
Farkas János főhadnagy
Farkas Zoltán zászlós
Fazekas Béla növendék
Raggambi Fluck Dénes százados
Forgó Gyula hadnagy
Földy Iván hadnagy
Fűzfás Máder Frigyes százados
v. Gutori Földes Gyula százados
Fraknói (Franca) Miklós százados
v. Fraknóváry Géza vk. százados
Fuszek Henrik százados
Gajzágó Tibor százados
Gergelyffy János főhadnagy
Gulner Pál százados
György Béla százados
Györffy-Bengyel György főhadnagy
Gyulafia (Gluzek) Lóránt százados
Harajda László százados
Hazos Győző százados
v. Hermándy-Berencz György százados
Héjjas Aurél hadnagy
Hidvégi (Herkner) Ferenc százados
Huszár Viktor százados
Imre István százados
Intze Géza zászlós
Jeszenszky László alezredes
Karmazsin Károly hadapród növendék
Káplány János zászlós
Kárpáti Gábor főhadnagy
Kenyeres István százados
Kevi Róbert alezredes
Kiss György hadapród növendék
Kolba László százados
Komáromi Böngér főhadnagy
Konkoly Elemér zászlós
Békei Koós Béla főhadnagy
Koppány Kovánda Vilmos százados
Korbuly Imre százados
Koronay (Metz) József százados
v. Kovács László százados
Kőhalmy János főhadnagy
Környei Tibor hadnagy
Winckelsteini Kőszeghy Barnabás főhadnagy
v. Lászlófy János főhadnagy
nemes csíktapolczai Lázár István hadnagy
v. Lévay Győző százados
Lipták János százados
v. szentgyörgyvölgyi Magay László hadnagy
Markó Iván százados
Massányi Tibor alezredes
v. Málik József hadnagy
Márkos Béla zászlós
Mocsáry Frigyes százados
Szenci Molnár Gábor hadnagy
Molnár Lajos százados
v. adorjánházi Molnár László főhadnagy
Mouillard Miklós zászlós
Nagy Sándor százados
v. Ottóffy Alfréd főhadnagy
Orbán József hadnagy
Parraghy Sándor százados
v. Párkány Ferenc százados
Pelle György százados
Percs Szilárd százados
Pethő László hadnagy
Pintér József hadnagy
Pósfay László hadnagy
Pozsár István főhadnagy
v. Rajnai Vilmos főhadnagy
Rápolthy Imre százados
Rásky Jenő százados
Révész József főhadnagy
Ribenyi Kamilló százados
Rónay Hugó főhadnagy
Rudnyánszky Tamás hadnagy
Sashalmi Ervin zászlós
Schumichen Vilmos főhadnagy
Sebestyén Károly százados
Sepsy Dezső százados
v. Simon András főhadnagy
Sikotay József százados
v. Simon Károly hadnagy
Simonyi Ödön százados
báró Stipsicz Ferenc százados
nemes Suhay Imre főhadnagy
herceg Sulkovszky Győző hadnagy
Szabel Rudolf hadnagy
Szabó G. Sándor százados
Szaploncay Miklós százados
Szathmáry Endre százados
Szelepcsényi Ákos főhadnagy
Szemes Vazul alezredes
Szendrei Ferenc százados
Szentpály-Gavallér Zsolt főhadnagy
Szepesi Ferenc zászlós
gróf Széchenyi Jenő hadnagy
v. gróf Széchenyi Mihály hadnagy
Székely Lóránd százados
nemes Rétyi Székely József százados
v. Szobránci Negro Aladár őrnagy
Szomjas Gusztáv hadnagy
Szopkó György százados
v. nemes Szöllősy Sándor hadnagy
v. Szunyogh György őrnagy
Takács Iván zászlós
Telkes Károly főhadnagy
Toperczer Dezső főhadnagy
Toperczer Kálmán százados
nemes Tóth István százados
Simaházi Totth Benedek zászlós
dr. Urbán Ernő tábori főlelkész
V. Varga Álmos hadnagy
Vasvári József főhadnagy
Vértes Vilmos százados
Vitányi Attila főhadnagy
Vörös Miklós zászlós
Zimonyi Ödön főhadnagy
nemes Zsedényi Előd hadnagy




Mártírok


Czebe Jenő alezredes
v. Csuthy Gyula vezérőrnagy
Illy Gusztáv vezérőrnagy
v. Kovács Attila hadnagy
Liszkay-Weisel Antal alezredes
Martinovich György hadnagy
Nényei Zoltán százados
Pünkösti László vk. százados
Szabó Ernő százados
v. Szombathelyi (Knausz) Ferenc vezérezredes
v. Tóth Lajos (Drumi) alezredes
Túrócz Endre hadnagy





FOTÓK, IRATOK



A „Zrínyi” madártávlatból


Zrínyi-napi díszőrség a Zrínyi-szobornál, 1943


Az „elsőéves” szerző, 1942


Vaszkó Tamás másodéves, 1944


Demeter Valér, 1943


Demeter Lajos harmadéves, 1942


Vitéz Kövesy Béla m. kir. ezredes, iskolaparancsnok szemlét tart a „Lakatos-század” felett


Az 1. század I. szakasz 2. raja, Patacs: Halas Sándor, Váradi Zoltán, Szabó Győző, Kemény Kornél,
Zikéli Mihály, Gál Attila, Tamásfy József, Horváth József, Szöllösi Bálint


Nemes Ambrus Lakatos Imre m. kir. őrnagy, az 1. század parancsnoka, 1942


Pálfay Károly m. kir. főhadnagy, az 1. század 2. szakaszának parancsnoka, 1942


A „Lakatos-század” I. szakasza, Magyarürög, 1942
Középütt Bognár Jenő m. kir. százados, szakaszparancsnok (társasági sapkában)


A „Lakatos-század” I. szakasza, Patacs, 1944


Éleslövészet golyószóróval, Málom, 1943


A „Lakatos-század” II. szakasza, Pécsvárad, 1943
Beöthy Kálmán, Kotsis István, Garai Ferenc, Vaszkó Tamás, Tóth Zoltán, Turcsányi Bálint, Fülöp Gábor


Karhatalmi riadó – parancsra várunk, Pécs, 1944. március 19.


Kihelyezésen, Cserkúton, 1943
Antal Károly őrnagy, Pálfay Károly főhadnagy, Csethe István százados


Menetgyakorlat közben, 1943


Kihelyezésen, Cserkúton, 1944
Szöllösi Bálint, Gál Attila, Tamásfy Károly, Halas Sándor


Éleslövészet a patacsi lőtéren, 1944
Szöllösi Bálint, Horváth József


Lőgyakorlat nehézgéppuskával. Irányzó Gál Attila, lőszeres Horváth József


A REJTÉS IDŐSZAKA

Cserkész zubbony és kalap


FŐREÁLISKOLAI KIMENŐRUHA

Kimenőzubbony, 1922–1931


Kimenőzubbony, 1931–1945


Kimenőköpeny, 1921–1931


Kimenőköpeny, 1931–1945


társasági és házi sapka


kimenő- és házinadrág, 1918–1945


Rajzok: Ráskay – Szabó: A kőszegi „Hunyadi Mátyás” katonaiskola története, 1856–1918–1945.

35 M. puska


31 M. golyószóró


29 M. pisztoly


95/31 M. puska (karabély)


RAJZOK KORABELI TANKÖNYVEKBŐL, ISKOLAI FÜZETEKBŐL

7/31 M. géppuska


36 M. (Vécsey) kézigránát biztos (féléles) helyzetben


a gyújtó vakretesz helyzetben


a gyújtó éles helyzetben


36 M. páncéltörő ágyú


36/39 M. aknavető


tányérakna


RAJZOK A SZERZŐ KORABELI FÜZETEIBŐL

fegyvertan és lőutasítás


műszaki ismeretek


A pécsi m. kir. reáliskolai nevelőintézet 1922–1923. évi Értesítője


Golyószóró küzdőlövésben elért 3. helyezés, csapatban, 1944


Osváth István hadapródiskolai növendék érettségi bizonyítványa, 1944


A pécsi hadapródiskola egykori növendékeinek 1992. szeptember 19-i találkozóján készült emléklap


A soproni és a pécsi hadapródiskolások 1997. július 12–14-i közös találkozóján készült emléklap


A Lakatos-század 1994. február 26-i találkozójáról készült emléklap





Jegyzetek

  1. Sályi ezredes itt téved. Az első, nagyobb szállítmány – melynek én is tagja voltam – december 4-én elindult Sopronból. Ennek köszönhető, hogy a szőnyegbombázásnak nem volt emberáldozata.[VISSZA]

  2. (Az 1902 és 1919 között végzettek névsorát Garay Lajos „A pécsi magyar királyi honvéd hadapródiskola története” című munkájából vettem át. Pécs, 1939, 241–248. old.)[VISSZA]

  3. (A névsort Garay Lajos „A pécsi magyar királyi honvéd hadapródiskola története” című könyvéből vettem át. Pécs, 1939.)[VISSZA]