A Radnóthy Elek udvarháza híres volt a Kisküküllő mentén. Tulajdonképp nem is volt udvarház, ahogy Erdélyben a kisebb birtokú nemesek falusi lakait nevezik, még kevésbé várkastély, amely névvel csak a mágnások várakból átalakított vagy nagyobbszerűen épített kastélyait szokás megtisztelni. A Radnóthyé e kettő közt foglalt helyet, hasonlóan családjához, mely se a mágnásokhoz, se a tekintetesekhez nem tartozott, hanem méltóságos volt, így, erdélyi divat szerint, kisebb a nagyságosnál s több a tekintetesnél.

Az udvarház magas dombon emelkedett. Onnan uralkodott az alatta elterülő falun, s vetett hosszú árnyakat, ha napfényes alkonyon vagy holdas éjjel a folyam tükrében nézegette magát. Nagy négyszög, földszintes épület volt, belső udvar nélkül, de ha ennyiben különbözött is a várkastélyoktól, annyiban éppen nem hasonlított a közönséges udvarházakhoz, amennyiben négy, úgynevezett tornyos bástyával büszkélkedett, magas emelete majdnem kettősnek látszott, széles zsindelyfödele pazar szeszéllyel nyújtózott a magasba, homlokzatán óriás, s már megfeketült kőcímer gúnyolta a házőrző kőrisfák százados fiatalságát, s kinyúló tornácából oly fennhéjázó kilátás nyílt, hogy a birtokos udvarházához tartozóknak képzelhette a völgy hosszában elszórt falucskákat.

Udvara kénye-kedvére nyúlt el. A felső udvar a domb síksága volt, amelyet kert övezett, egész a folyam kanyarodtáig. A ház mellett, mintegy hozzáragadva, a konyhaépület húzta meg magát, mindig füstölgő kéményével, ecetes üvegekkel megrakott tornáccal s léces ajtóval, amely előtt az úgynevezett gazdasszony vagy más néven kulcsárné, a szakács ellenőrzője, segédje, s ha kell, helyettesítője, mindegyre megjelent, hol sápítva, hol nyelvelve, mint akin az egész ház terhe nyugszik.

Itt hasalt vagy kapkodott csontok után a nagy komondor, amelyet, hogy meg ne dühödjék, folyóvíz nevére, Marosnak keresztelt a babonás béres. Itt függött egy fa-alkotmányocskán holmi kis harangnak is beillő csöngettyű, amely napjában háromszor pontosan megszólalt: tizenkettőkor a külső cselédeknek, egykor a belsőknek, kettőkor az uraknak. Rendesen a kis sánta Mányi csengetett, egy nyomorék árva lány, aki a majorságot, főleg a ludakat őrizte; nagyon gyönyörködött a csöngettyű hangjában, s félóráig is elhúzta volna, ha a mérges gazdasszony ki nem kiált: - Nem hallgatsz már, te kis béka! - Itt jelent meg reggelenként a méltóságos asszony széttekinteni, pirongatózni, munkát adni a jobbágyasszonyoknak, s alamizsnát osztogatni a szegényeknek. Itt gyűlt össze esténként beszélgetni a cselédség színe: a szobalány, az inasok, a huszár, a hintós kocsis, s a kertész, aki nyalka, rátartó volt, s nagyon is a gazdasszony kegyében állott.

A kertész nem ok nélkül tartotta rá magát. A keze alá bízott kert egy egész kis tartomány volt; se a régi francia kerthez, se az új angol parkhoz nem hasonlított, eredeti magyar kert volt, amely dúsan megáldva a természettől, magában foglalt mindent; virágos-, veteményes-, gyümölcsös-, méheskertet, aszalót, pálinkafőzőt, malmot, egypár rétet, jó darab erdőt, s a családi sírboltot a falusi temető felé. E rend a rendetlenségben, e számítás a pazarlás közepett, e gond a hanyagság kíséretében, sok bizarr bájt, vadon szépséget ruházott reá. A kertész mindig jobbágy családból telt ki, s a fiú örökölte atyja hivatalát. Mindenik öregbítette tudományát, és gondolt ki valami újat. A mostaninak atyja volt köztük a legnyughatatlanabb; járt és tapasztalt, nagy tervekkel jött haza, amelyeket sohasem tudott végrehajtani. Azonban az a hársfasor a kert legkiesb pontján, amely középütt tágas körré alakul, az ő műve. Egy kékesfehérre festett kis filegorja díszeleg itt, elevenzöld gyepkarikák váltakoznak szanaszét, cserepekbe ültetett virágok nyílnak körös-körül, s roppant kő-Neptun ontja orrán-száján egy kis patak vizét. A falusiak minden vasárnap eljöttek ide bámulni, a gyerekek órákig elállingáltak a kő-Neptun előtt, be is dugdosták orrát fűvel vagy szösszel. Nemegyszer hangzott innen nagy lárma: a kertész ütlege s a gyerekek visítása.

Az alsó udvarban elszórt gazdasági épületek emelkedtek. Az egész tért porcsfű vonta be, kopott szőnyegként egymást átvágó ösvények cirádáival. Egyik egyenesen sietett a gazdatiszti lakba, s onnan a csűrnek fordult; a másik az istállóba futott, s a csikóskertben veszett el; a harmadik meg-megbújva kígyózott az ólakhoz és ketrecekhez; a negyedik sokfelé ágazva rohant a pajtákba. Mindeniknek volt mellékága a gémeskúthoz, majd mindeniket átvágta a porondos kocsiút, amely büszkén húzódott a galambbúgos kaputól fel a dombra, az udvarházig.

- Csak annyi forintom volna, ahány kocsi jár itt naphosszat - sóhajtá sokszor a féleszű bivalos, a berobogó kocsikra bámulva.

Radnóthy nem is szűkölködött vendégek nélkül: azért sok év óta első alispán, azért lakik oly közel az országúthoz, azért van annyi vendégszobája. Híven megőrizte a ház becsületét. A fészer ritkán volt idegen hintó vagy kocsi nélkül. A kapufélfánál vagy beljebb is szünetlen egy paripa ficánkolt, valamelyik kurtanemesé, aki tisztelkedni vagy értekezni jött. A gyalogosok sem hiányoztak. Alatt és fenn nyüzsgött az udvar a sok ügyes-bajos jobbágyembertől, akik levett kalappal, csapatonként sorjáztak fel a méltóságos alispán úrhoz.

Hát még mikor név- vagy születésnapra gyűlt össze a szomszéd nemesség, vagy tisztújításkor kortescsapatok vonultak át. Pattogott az ostor, nyihogott a ló, szűkölt a kutya. Az érkező vendégek egymást kergették, a félénk asszonyok sikoltoztak, a sürgő cselédek egymásba ütköztek. A kurjantás riadó zenébe veszett, s a tánc mámora a boréval egyesült. Fenn a teremben, kinn a ház előtt, alatt az udvaron, mindenütt dobogott a föld, csengett a levegő, csapongott a szív, s a vénülő ház kivilágított ablakaival mintegy megifjodva tekintett ki az éjbe, messze hirdetve a környéknek, hogy gazdája mulat.

Mindez csak volt és odavan. Az udvarház pusztulását és szegénységét gyászolja. Alig ismerhetni reá. Maga a hazatérő Radnóthy is ámulva nézi, mintha nem volna az övé, pedig csak másfél év óta nem látta. De ez a másfél év több volt egy századnál, s egy udvarháznál régibb és nagyobb dolgokat is megviselt vagy elpusztított. Radnóthy 1848 ősze óta nem volt otthon, mert Kolozsvárott megbetegedve, majdnem egy esztendeig nyomta az ágyat, s még azután is sokáig gyöngélkedett. Azalatt egy nagy forradalom viharzott el, s Erdély iszonyú csaták- és pusztításoknak volt a színhelye. Nem csoda, ha 1850 kora tavaszán alig ismer udvarházára. Bizony a ház is alig ismerhet reá. Ő sem a régi többé; nagyon megfogyott és megőszült. Komor, beesett arcán vonásai régi kifejezésének csak romjaira találhatni. Apró, fekete szeme villog ugyan, de némi haragos búskomorságban. Bajusza sincs kipödörve, ahelyett hosszú szakállat eresztett, ami még mogorvábbá teszi. Öltözete is hanyagabb, mondhatni kopott. Rókamálos mentéje pecsétfoltos, s a zsinórzat rajta foszlásnak indult. Vidrafövegét kiette a moly, s hol jobbra, hol balra csapja, amint a rosszkedve hozza magával. Minden, ami jobb napjaira emlékeztet, csak félfödelű díszes kocsija, amelyet az utolsó tisztújításra csináltatott, öreg István huszárja, aki régi fontosságával ül a bakon, s a három almásszürke ló, amelyek oly vígan ügetnek, mintha most is a megyeházától hoznák haza.

Hajdan nemcsak a lovak ügettek vígan, maga a bennülő gazda is derült volt. Majd mindig csendes megelégedéssel közeledett ősi birtokához, ahol minden mintegy várta és üdvözölte. A tornyocskák közt kanyargó füstgomoly már messziről intett feléje, a malomgát moraja mind hangosabban és barátságosabban köszöntötte; a kert fái virágosabb lombbal vagy érettebb gyümölccsel fogadták; szeme nemegyszer pihent meg egy-egy újabb boglyán vagy asztagon; a hazatérő nyáj kolompja mint szíves "jó estét" csendült fülébe; a hunyó nap csak érte, csak azért látszék késni, hogy még egyszer rávilágíthasson a táj szebb pontjaira s a tornácon ülő nejére, aki már messziről megismerte a jól ismert kocsit, és kendőt lobogtat. Akkor mindezzel keveset gondolt, most a legapróbb részlet is eszébe jut, eszébe juttatják az udvarház düledező kéményei, rongált tornyocskát, roskatag födele, betört ablakai, penésztől sárgászöld fala, a pusztuló udvar, a romok, az elhagyottság, s az egyetlen még régi állapotban levő épület, a családi sírbolt, amelyet úgy kiemel az alkonyfény, mintha mondani akarná, hogy odanézzen, most odavárja neje.

De bármily erős volt a felindulás, amely Radnóthy szívét emésztette, arca egykedvűen komor maradt. Nem akarta, hogy szánakozzanak rajta cselédjei, kivált István huszár, aki a bakról mindegyre betekintett, és szólani szeretett volna, hanem folyvást a volnánál maradt szegény, mert amióta ura kedvetlen és beteges, ritkán tudja és meri eltalálni, mi esik neki jól s mi nem. Az is baj, ha szól, az is, ha hallgat. Bárcsak aztán haragunnék reá istenigazában, s ütné nyakon, mint régen, ami szintúgy jólesett, mert megérdemelte. Most is elszenvedne akármit, csak szólani engednék; hiszen neki is az fáj, ami urának, ő is itt növekedett, itt élte világát, itt vénült meg. Így évődött a hű cseléd, s elvégre is erősebb volt érzése, mint akaratja.

- Hejh, méltóságos uram, beh pusztulásnak indult itt minden! - tört ki belőle keservesen a szó, s éppen rosszkor, mert a kocsi egy gübbenőbe zökkent.

- Mit fecseg kend, mi köze hozzá? Még feldűlünk fényes nappal saját udvarházam előtt! - kiáltá indulatosan Radnóthy, s neki is éppen oly jólesett a szó, mint cselédjének.

Azalatt István huszár leszállott, tartotta balfelől a kocsit, noha akár ne is tartotta volna, mert ura nem annyira reá bosszankodott, mint inkább a rossz útra, amely hajdan sima volt, mint a palló, a kinn ácsorgó volt jobbágyokra, akik egykor messziről levették előtte a kalapot, s most alig billentik meg.

Benn az udvaron sem várt reá öröm. Romjait is alig láthatta annak, ami hajdan gyönyörködtette. Nem sürögtek a cselédek, nem lepték el a vályút lejármolt ökrök; nem fejték a teheneket vidor szolgálók, nem ülték körül dolgosok a malomkő-asztalt a tiszttartó háza előtt, maga a tiszttartó sem sietett elébe, e hű ember, aki harminc év óta szolgálja, s ha otthon van, mindig kiszalad kocsijához, elmondani a távolléte alatt történteket. Hát a kedves gyermekek, Géza és Erzsi, az ősi birtok és jó név e nagyreményű örökösei, hol maradtak? Hányszor futottak elébe hazajöttekor, hogy hozott-e a városból valamit. Most senki sem fogadja. Az udvaron csak a féleszű bivalos lézeng, aki, úgy látszik, béresi méltóságra emelkedett. Négy sovány ökröt fog ki a járomból egy gyerkőc segítségével, s úgy bámészkodik reá, mintha idegen volna. Az ösvényeket benőtte a fű, a kocsiút porondját elmosták a záporok, s a kétfelől ültetett akác- és ecetfákat disznók turkálták fel. A pajták és istállók bedőlve, vagy üresen ásítoznak egymásra, a csűröskert is puszta, a kerítés meg mindenütt megbomlott, s a szolgáló tüzelőnek hordja, nem is szégyellve magát, éppen a szeme előtt. Még a komondor sem akar reá ismerni, előbb megugatja, csak azután, amikor mély, parancsoló hangon hallja kimondatni nevét, hunyászkodik meg, és lapul lábaihoz.

A kutyaugatásra végre megjelent a tiszttartó, egy köpcös kis ember, egy ingben, rongyos kalappal és hosszú szárú pipával. Radnóthy most látta először tiszttartóját, akit a múlt évben küldött ide egyik jó barátja, mert régi tiszttartóját még a forradalom elején megölte volt a föllázadt oláhság. De bár sose látta volna; nem tetszett neki az egész ember, talán mert sajnálta a régit, talán mert sértette az a szégyenítő lárma, amelyet ez ütni kezdett, ide-oda futkosva, szüntelen kiabálva, hogy megérkezett a méltóságos úr, felesége csináljon jó vacsorát, a szomszéd faluból kerítsenek valami jó bort, a zsidótól hozzanak két szál gyertyát, a kocsisnak és lovaknak is adjanak, ami telik. Sokkal örömestebb szemlélte a kis sánta Mányit, aki egész örömmel futott hozzá, és zokogva csókolta kezét. E nyomorék árvát boldogult neje vette volt a házhoz, s íme most csak ő az egész család képviselője, belőle áll a viszontlátás egész öröme.

Így mélázva, haladt fölfelé, itt-ott megállva, kérdezősködve, s nem várva be a feleletet.

A tiszttartó kérdés nélkül is felelt, összevissza beszélt mindent. Áldotta az isteni gondviselést, hogy ide jöhetett, és rendbe szedhette a jószágot. Azt nem is képzelheti ember fia, hogyan feldúlt, kirabolt itt mindent a fellázadt oláhság; ő éjet, napot összetett, futott, fáradott, orrával túrta a földet, hogy a régi lábra állítsa vissza a méltóságos úr jószágát, de van is ám láttatja. Az udvarház egy része már lakható, a méltóságos úr szobája egész paradicsom. Az elrabolt bútorokból is sokat visszaszerzett, hol a harmadik, hol a negyedik faluból, még a konyhaépület csengettyűjét is megkerítette, fizetett is értök elég borravalót, s ezt a méltóságos úr bizonyosan megtéríti neki. A gazdaság is foly valahogy, de nincs semmi jövedelem, mert a beruházásra kell fordítani mindent; az is nagy baj, hogy a volt jobbágyok elfoglaltak néhány darab földet; a többit majd mind felébe adta ki, mert drága a napszám, a curialisták nem akarnak se dolgozni, se fizetni, kivált az oláhok; marha sincs elég, aztán az adó, szállásolás, pörlekedés felemészt minden jövedelmet; tulajdon pénzéből is fordított már valamit a jószágra, csekély összeget ugyan, mert neki is kevés van, de éppen jókor, mert valóságos szégyentől menté meg a méltóságos udvart.

Radnóthy mind csak hallgatta, mint a molnár malma zúgását. Egészen egyébre gondolt.

Vizsgálta a házőrző kőrisfákat, amelyek némi történeti nevezetességgel dicsekedtek, amennyiben Apaffi, erdélyi fejedelem, kétszer ozsonnált árnyaik alatt, amikor meglátogatta egyik ősét, aki igen kedves embere volt. Nézte a homlokzat kőcímerét, amely úgy illett a tisztes épülethez, s egyik fődíszéül szolgált, azaz csak romjaikat, mert a kőcímer összetörve hevert a földön, a fák pedig beégett derékkal sindevésztek.

Lesütötte fejét; úgy tetszett neki, mintha összetört címere családja pusztulását és gyalázatát jósolná. Néma gondolatjaira, elfojtott érzéseire oly kellemetlenül hatott a tiszttartó zajos fecsegése. Egypárszor szeme közé nézett, és hallgatást akart neki parancsolni, de ahelyett, maga sem tudta miért, talán szórakozottságból, talán kíváncsiságból, figyelni kezdett reája.

A tiszttartónak sem kelle több, még részletesebben, még hangosabban erősítette, hogy tenger a költség, és nincs jövedelem.

- Hát tiszttartó uram azt hiszi, hogy én pénzt hozok, zacskóval hozom az aranyat, vékával a tallért - vágott közbe Radnóthy, bosszúsan emelkedett fel egy beomlott gyeppadról, ahová még jól le sem telepedett.

- Hinni csak elhinném, méltóságos uram! de látni? Megelégedném én a bankóval is - nevetett a tiszttartó, tréfának vélve a dolgot.

- Mit röhög? Azt hiszi, hogy engem meglophat, belőlem csúfot űzhet - folytatta Radnóthy, egész testében reszketve a méregtől. - Hogy mer egy ingben állani elémbe? Vegye le fejéről a kalapot - hallgasson!

E kitörés tulajdonképpen nem a tiszttartót illette, hanem azokat, akik összetörték a kőcímert, beégették a kőrisfákat, földúlták jószágát. Csordultig telt keserűségének pohara, ki kellett ömölnie, és arra, aki legelőször érinti. Éppen azért a tiszttartó jól teszi, ha hallgat, s nem zavarja ura búskomorságát, aki már talán el is feledte, amit mondott, s akinek éppen az fáj, hogy nem lehet kétkednie, s a rom, pusztulás igen is kézzelfogható. De neki természete volt mindenkit kezéhez szoktatni, most pedig éppen szükségesnek látta meg nem engedni, hogy csak a gondolomra mondott, de igen alapos gyanú gyökeret verjen.

- Dehogy hallgatok, ha tűzre tesznek, sem hallgatok - kezdé nagy szörnyűködéssel -, vétenék méltóságod úri személye ellen, elámítanám, megcsalnám, megérdemelném, hogy elcsapjon. Én tolvaj?... Én istenem, mire jutottam! Hát ugyan honnan lopjak? Bizonyisten, ha akarnám, sem tehetném. Isten ugyse' még a magaméból adnék, aminthogy adtam is néhány forintot. Dejszen nem csodálkozom; méltóságod most érkezik, nem ismeri jószága állapotját, nem értheti, mily bajos most gazdálkodni.

- Még feleselni mer! Takarodjék szemem elől! Nem ismerem jószágomat... szemtelen! Nem értek a gazdasághoz... szamár! Kegyelemből élek... gazember! Elpusztuljon udvaromból még ma, ebben a pillanatban.

- Ugyan, ugye? - pattogott a tiszttartó ijedtében, csodájában, mérgében, felcsapva imént levett kalapját. - Ez-e a köszönet? Ez-e a hála? Úgy bánni velem, mint egy kutyával. Így jár az ember, ha ilyen koldus uraságot szolgál. Bár sohase tettem volna be lábamat ebbe a jószágba! Bolond voltam, hogy annyit fáradtam, guzslódtam, csak azért, hogy méltatlanságot szenvedjek, kárt vallják, mert tudom én, mit akar méltóságod: megkárosítani, pénzt csikarni rajtam, aztán elcsapni. Nem oda Buda! Más időben élünk, nincs többé vármegye, a szegény embernek is pártját fogják, méltóságod sem alispán már - hála istennek - nem ám... Még többet is beszélt volna, azonban István, aki a poggyászt hordta fel, meghallván a zajt, ott termett, s olyat lódított rajta a domb menedékén, hogy repült belé a kis ember, s az alsó udvarig meg sem állhatva, orrára bukott. Radnóthy elfordult, s meg sem dicsérte a hű cselédet, tekintélyének e vitéz védelméért. Ott állott bódultan, mintha valaki arcul ütötte volna. Még mind a fülébe csengett a tiszttartó gorombasága, még mindig azon tűnődött: vajon csakugyan mert-e a pimasz neki olyasmit mondani. E néhány szó ezer fullánkot ütött belé, s életében először érezte magát megalázva. Aztán elfásult, nem érzett, nem gondolt semmit, s arcára némi buta érzéketlenség ült ki. Az esti homályba merülő táj visszamosolygott utoljára; mind nézte-nézte, s nem látott semmit; csípős tavaszi szél fútt; nem érezte, nem húzta összébb mentéjét, az éledni kezdő falusi kocsmából vidor zene hallatszott ki; nem hallotta, arra sem fordult: csak midőn vacsorára szólalt meg a csengettyű, kezdett ébredezni - a kis Mányi húzta, s egész erejéből, örömében, hogy már valahára húzhatja, és sokáig, mert nem volt gazdasszony, aki reá ijesszen - ezt hallgatta, mind hallgatta, mint a gyermek a csengő játékszert -, ó, az ismerős régi hangok - és szemébe könnyek facsarodtak.

Így szállott meg ősi fészkébe az öreg táblabíró, s az első órától nem sokat különbözött a többi nap, hét, hónap. Sehogy sem tudta magát feltalálni otthon. Hasonlított Ripp Van Winkléhez, egy észak-amerikai népmonda hőséhez, aki húsz évig aludt a Kaatskill-hegy barlangjában, s hazatérve nem ismert falujára, nem talált házához, a kocsmához sem, amely egészen szállodává alakult, s címere többé nem III. György király volt, hanem Washington tábornok; víg cimborái felől is hiába kérdezősködött, az iskolamester a kongresszusba utazott, mint képviselő, a másik valamelyik csatában esett el, a harmadiknak már a sírköve is elpusztult a temetőben, s így tovább, úgyhogy szegény kétségbeesve kiáltott fel: "Hát senki sem ismeri itt Ripp Van Winklét!..." Radnóthy nem aludott, csak betegen feküdött, azt is csak másfél évig, kétségbeesve sem kiáltott fel, de százszorta szerencsétlenebb volt Ripp Van Winklénél.

Nehezen szokott mindehhez, és semmit sem szokhatott meg. Hánykódott a múlt és jelen között; nem tudott feledni, mert minden a múltra emlékeztette, és örömest feledte a jelent, ha a múlton mélázhatott. Mintha egy gonosz tündér ütött volna tanyát szobáiban, aki ringatja, költi, ide-oda csalja, szeme közé nevet, s otthagyja keserűségének. Reggelenként nemegyszer kapott az éjjeliasztalhoz ezüst csengettyűje után, amelyet már rég összeolvaszthatott az ötvös; sokszor kérte elő Istvántól egyik vagy másik ruháját, amelyet ki tudja hol szaggatnak; többször kerestette tajtékpipáit, amelyek már bizonyosan negyedik kézen járnak; még házisipkáját is kérte, neje utolsó hímzetét, amelyet - jól emlékszik reá - az asztalfiókban hagyott volt. Ilyenkor aztán rendesen elkedvetlenedett, szitokra fakadt, noha nem volt szokása, s majd mindig azon vette észre magát, hogy kávéja meghűlt, elfeledte megcukrozni, kereste a szelencét, sehol sem találta és lármát ütött. István háromszor is elmondta, hogy egyetlen szelence sincs a háznál, ott a cukor a pirított kenyér mellett. Ura is háromszor ismételte, ritkán bosszúsan, a legtöbbször erőtlen fájdalommal: - Jól van, jól, hallottam már, kend egészen telekiabálja az ember fejét.

Hát még a szobák, ahol oly kényelmesen lakott, a régi bútorok, amelyek mindenikéhez annyi drága emlék tapadt. Talán azok csak azért állanak még, ezekből csak azért maradt meg némi töredék, hogy kínozzák a hazatért gazdát, és ne engedjék nyugodni. A néhol felszakított avagy újra csak tél-túl bedeszkázott padolaton mindjárt-mindjárt meg kelle botlania, s ha leült, kedves, de megsántult zsölyeszéke ide-oda biccent. A falakra sem nézhetett fölindulás nélkül, drága fegyverei nem ragyogtak többé ott, az ősi képek elhasgatva vagy elcsúfítva néztek alá; nagyanyjának tisztes arcára éppen bajuszt festett valaki szénnel, nagyatyja szájába pedig makrapipát.

Semmi sem volt ép, semmi sem állott a maga helyén. Ez a felpattogzott asztal hajdan egyik vendégszobában foglalt helyet; azt az otromba ruhaszekrényt a tiszttartó szobájából keríthették ide; a pamlag bőr helyett háziszövettel volt bevonva, s annyi s oly sokféle szék állott mindenütt láb alatt, mint a zsibárus raktárában. Híjába fogott a rendezésihez; nem tudta visszavarázsolni a régi kényelmet, csínt és nyugalmat. Félbehagyta, megint elkezdte, hamar belefáradt, odaült pihenni íróasztalához, s nézte, hogy hol állott hajdan a nagy kalamáris, a nagy rézporzó, s az a sok irat, itt a hivatalosak, ott a magánügybeliek, galanddal összekötözve, márványkővel lenyomtatva.

Eszébe jutott minden, még az is, hogy egyszer bizonyos bonyolult ügy miatt késő éjig virrasztott itt jurátusával; neje többször benyitott hozzá, kérte, hogy feküdjék le, ne rontsa egészségét, holnap is nap; szóból szó kerekedett, összezördültek, magok sem tudták, hogy s aztán egész éjjel se aludni, se dolgozni nem tudott.

- Szegény feleségem! - sóhajtá, s mind komorabban húzogatta ki a záros, s most feltört fiókokat, ahol féltőbb iratait szokta tartani; a családi okleveleket, szerződéseket és kötelezvényeket. Összeszaggatott darabjokra sem talált, mégis mind kereste, s midőn abbanhagyta, önkéntelen hátradűlt a széken, gondolkozott, és számlálgatta ujján a kötelezvények összegeit - mindenre jól emlékezett, mintha most olvasná -, aztán öklével az asztalra ütött, s oly erős hangon kiáltá: - Negyvenezer pengő forint! - hogy az ablak alatt elmenő kis Mányi elsikoltá magát, s ijedten szaladt lefelé.

A többi szoba még szánandóbb állapotban volt. Mindeniket bejárta napjában kétszer-háromszor, mint valami kóbor lélek, aki sehol sem tud nyugodni. A nagy, de üres ebédlő kongott; tisztán kivehette léptei visszhangját, amit addig soha sem tapasztalt. Megütődött e természetes jelenségen, hátratekintett, nem látott ugyan senkit, de azért volt mit nézzen, és nézte az árvaságra jutott pohárszéket, kifordult sarkú ajtóival, az összetört csillár lecsüngő vasát, a kapcsos szegek helyét, ahová az óra volt akasztva, e régi, derék szerzemény, amely mindig pontosan járt, s ütése az egész házban meghallatszott.

A nappali, a hálóterem, a fiúk, a leányok és vendégek szobái sokkal több és szánandóbb látványt nyújtottak. Itt minden összetörve és széthányva hevert egymáson, itt mindent elváltoztatott a por, penész és senyvedés. Ő mégis mindent megismert, és sokáig elsajnálkozott rajtok. Hogyisne? Falun, különösen régi szabású nemeseinknél, minden bútornak megvan a maga jelentősége, története, mondhatni szentsége. Az apa nagyatyjától örökölte, a fiú ragaszkodik hozzájok szokásból, kegyeletből; ritkán vásárol egy-egy új darabot, legfeljebb valamely ünnepélyes alkalomra, ha házasodik vagy nagyobb hivatalt nyer, ami szintén nagy esemény és szentesítő erejű. Így a büszkeség, kegyelet s gyöngédség ez emlékei annál drágábbak lesznek, minél inkább vénül a birtokos. Radnóthy elérzékenyülve vizsgálta kedves bútorainak maradványait, megszemlélt minden zegzugot, fölemelt minden darabot, s oly kímélettel tett helyre, mintha még hasznukat venné.

Szomorú foglalkozása azonban némi gyér örömben is részesítette. Néhány kedves könyvét találta meg a lomok között, jogi könyveit, amelyekből jurátus korában cenzúrára készült, s a családi bibliát, amelyet a buzgó I. Rákóczi György fejedelem ajándékozott volt egyik ősének, saját kezével írva be nevét, amint azt most is láthatni némely protestáns egyház ily ajándék-bibliáján. Leült, és forgatta a bibliát, amely azon módon ép volt, csak ezüst kapcsait törték le; kedvenc helyein magától megnyílt, mint régen, a címlap előtti tiszta papír is megvolt, ahova a családfő híven bejegyezte a gyermekek születésének s halálának, házasodásának vagy férjhezmenetelének napját. Ott volt saját kézirata is; olvasta, mikor házasodott meg, mikor születtek gyermekei, három meghalt, kettő él - isten őrizze meg őket a sors csapásaitól, jobban, mint apjokat -, csak neje halálának napja nincs még beírva, hogy is írhatta volna be, hiszen azóta nem volt otthon, hanem befogja írni - ó, ez el nem mulasztható kötelesség.

És írt, nehezen írt - mily rossz a toll, a tinta meg fehér, valóságos szégyen, semmi sincs a háznál -, de azért írt és sokat szenvedett. Neje halálának emléke egészen felújult benne, elképzelte, hogy a szegény asszony, aki az immár az egész környékben kiütött oláh fölkelés elől egy éjjel futott el innét a közel városkába, mennyi ijedtséget állhatott ki; ő akkor nem volt otthon, jött, futott, repült volna, de lehetetlen volt; Kolozsvárott megbetegedett - istenem, minő napok voltak ezek -, de hijába sietett volna hozzá, halva találta volna; el sem temethették illendően, ideiglenesen a városi templom sírboltjába tették le holttetemeit, s csak később szállították ki a családiba, nem is tudja mikor, ő akkor már nagyon beteg volt, halálos beteg, most is az, talán sohasem gyógyul meg egészen.

E folytonos felindulás és évődés fölemésztették lelkiereje maradványait. Az egykor tevékeny férfiú méla, álmodozó és ingerlékeny különc lett. Se munkára, se mulatságra nem tudta magát összeszedni; mindkettőt megkísérlé ugyan, de mindannyiszor visszasüllyedt bosszúságába és merengésébe, ami aztán egész elemévé vált.

Hol is keresett volna szórakozást? Régi jó szomszédai nemigen látogathatták; egyik a csatatéren maradt, másik fogságban szenvedett, harmadik bujdosott, s ha mégis valaki jőni talált, restellte, bosszankodott, mert még meg sem vendégelhette becsületesen. Akaratlan és szüntelen csak a forradalomra és az oláh pusztításra fordult a beszéd; Radnóthy is panaszolt, vendége is. Emlegették a régi jó időket, a vármegye, az ország dolgait, és szívökből elkeseredtek. Radnóthy nem olvasott hírlapot, gyűlölettel fordult el mindentől, ami az új korszak szüleménye volt, lett legyen az eszme, ember vagy nyomtatvány; egyik-másik vendégétől tudta meg, hogy mi újabb történik a két magyar hazában, mily rendeleteket ad ki Bach miniszter, ki lett Erdély kormányzója, hány kerületre olvasztották össze a magyar megyéket, székely és szász székeket, hogy idegen tisztviselők lepik el Erdélyt, német lábra állítanak mindent, még a faluk magyar nevét sem igen tűrik. Az ily s ezekhez hasonló újságokat bárhányszor ismételték előtte, mindig szörnyű méregbe jött, amely a beszéd folytán mély bánattá szelídült, s a végén keservesen elsiratta a magyar alkotmányt, nemzetet és királyt.

A vendégek szórakoztatás és enyhítés helyett még ingerlékenyebbé és búskomorabbá tették. Csak akkor derült fel, ha egy-egy gúnyos adomát hallott az idegen, leginkább Galíciából Erdélybe rendelt tisztviselőkről, az úgynevezett bezirkerekről, különösen arról, aki a megyében az ő helyét foglalta el. Ilyenkor nevetett, aztán nagyot sóhajtott, s el-elmormolta fogai közt:

Galiciát kisöpörték,
A szemetet kiöntötték,
A szemétből gomba termett,
A gombából bezirker lett.

Ez volt az egyetlen nóta, amelyet néha elfütyült vagy elmormolt, az egyetlen új dolog, ami tetszését megnyerte. Mindig elmosolyodott, ha ajkára jött, aztán sóhajtott, s megint elkomorult.

Legrosszabban töltötte ünnep- és vasárnapjait. A templomban sem találhatta föl a vigaszt és nyugalmat. Mit ér, hogy ülőhelye bántatlanul áll a szószék közelében, a kántor híven kikeresi számára az éneklendő zsoltárt, ha nem láthatja kedves tiszteletesét, akivel együtt vénült meg. Néhány hónap óta egy fiatal lelkész szolgál, akit sehogy sem tud megszokni, ki nem állhatja bajuszos és szakállas arcát, rövid imádságait, amelyeket áhítatosan reszkető hang nélkül mond el, világias prédikációit, amelyek valóságos hírlapi cikkek, s kivált azt a sok új szót, ami éppen botrány. De hagyján, csak kegyúri kötelességeit teljesíthetné. Meg kellene fedetni a templom rozzant födelét, javítani valamivel a lelkész leolvadt fizetését, és nincs pénze. Ez több volt bosszúságnál, fájdalom volt, s még inkább elrontotta vasárnapjait, a már csak emlékezetben élő jó vasárnapokat.

Szégyellni kezdette szegénységét, mint valami bűnt, s koronként hozzáfogott gazdasága rendezéséhez, nagy hévvel, kevés kitartással, ide-oda kapkodva, nem tudván magát feltalálni a változott körülmények között. Először is elcsapott tiszttartójával gyűlt meg a baja, aki ugyan kitakarodott az udvarból, de roppant hosszú számadást hagyott hátra, s nem éppen szerény követelésekkel állott elő, s pörrel fenyegette hajdani gazdáját, ha ki nem elégíti. Radnóthy egy zugba lökte számadását, levelét, azzal a meggyőződéssel, hogy nem lehet oly törvényszék, amely tiszttartójának igazat adjon, aki a zavaros időt és távollétét felhasználva, csalta-lopta, s mindezt még meg is akarja fizettetni vele. Az egész ügyre többé nem is gondolt, s új tiszttartó keresésével töltötte idejét. Hirtelen nem talált kedve-szerintit, s minthogy most különben nem is adhatott nagyobb fizetést, s leginkább maga akart gazdálkodni, ideiglenesen egy írástudó közszékely gazdát vett föl, akit csak számtartónak nevezett, mert a csekélyebb fizetéshez csekélyebb cím illik. Hanem azért oly fennhéjázó parancsolatokat adott ki, mint gazdasága virágzó idején. Emellett igyekezett mindent a régi lábra állítani vissza. Mindenütt kerestette régi szakácsát, egyik jobbágya fiát, akit ő taníttatott volt ki a főispán udvarában, mert neki csak az tud főzni; de minthogy e híres szakács a forradalomban egy tábornok konyhájához szegődött, s azóta senki sem hallotta hírét, kénytelen volt szakácsnőt fogadni. Fogadott is Kolozsvárról egy meglehetős drágát, aki gazdasszony cím alatt el is foglalta a konyhaépületet, de nemigen volt miből gazdasszonykodnia. A háromszori csengetés újra divatba jött. A bivalost letette törvénytelen béresi méltóságáról, noha a bivalok száma csak egyetlenegyre apadt. Hozzákezdett udvarháza javításához is, de csak annál maradt, hogy új kőcímert csináltatott. A pajtákat és istállókat egészen újra akarta építtetni, pedig nem volt többje annál a három lónál, amelyekkel hazajött, néhány ökörnél és tehénnél, amelyeket otthon talált.

- Majd lesz - mondá sokszor -, rendet csinál, fölmondja a bérbe adott földeket, maga fog míveltetni mindent, fenyegette a curialistákat, hogy adják vissza elfoglalt földjeit, mert törvényszék elébe állíttatja őket, katonákat hozat reájok, de másnap már mindenről megfeledkezett, új bosszúság törülte el a régit, most az adó miatt pörölt a jegyzővel, majd a közmunkát sürgető falusi bírót kergette ki szobájából, vagy pedig búskomoly mélájába süllyedt, s napokig nem lépte át küszöbét.

Ilyenkor a legtöbbször olvasott. Előszedte megmaradt könyveit, még egyszer áttanulta a magyar törvénytárt és történelmet, s politikai elmélkedésekbe merült. Szorosan véve nem tartozott azon két politikai nagy párt egyikéhez sem, amelyek egy századnegyed óta oly szenvedélyesen küzdöttek egymással a megye- és országgyűléseken. Nem volt kormánypárti, de teljesen ellenzéki sem, természeténél fogva hajlott a konzervatizmushoz, de fogékonysága s a közhangulat a reformok felé ragadták. Becsületes táblabíró, derék magyar nemes volt, aki büszkébb őseire, mint kiváltságaira, s akiben a régi s új eszmék sajátságos vegyületben olvadtak össze. A nemesi tekintélyre sokat tartott, de atyai indulattal viseltetett jobbágyai iránt, s az úrbéri ügyekben mindig a szabadelvűekkel szavazott. Látköre korlátolt volt, a vármegyeháza ablakából szemlélte a világot, de ösztönszerűleg visszariadt a kihívó, kockáztató politikától. Nem sokat olvasott, keveset beszélt, de annál tevékenyebb tisztviselő volt, általában áldozatra kész hazafi, aki egész optimizmussal csüngött nemzete jövőjén. Most pesszimista vált belőle. Bár a forradalmat betegágyban élte át, s csak egypár hét óta van otthon, politikai érzülete egészen megváltozott. Az ellenzékiség a legmélyebb gyűlöletig fejlődött ki benne, de egyszersmind megutált minden reformot. Vádolta önmagát, hogy ő is elősegítette az ősi alkotmány alapjának megrendítését. A nép iránti jóindulata elenyészett, hiszen saját oláh jobbágyai dúlták fel udvarházát, akikkel annyi jót tett mint magánember, s akiknek érdekéért küzdött a közpályán. A köz- és magánjogi reformok rögtönzéséről és erőszakoltságáról elmélkedett, s minél többször olvasta a régi magyar törvényeket, annál inkább bámulta a régi alkotmányt s az ősök bölcsességét. Most sehol sem látott hiányt; kegyelettel olvasott át minden elavult törvényt, megsiratott minden összeomlott intézményt, s az állambölcsesség kövét vélte feltalálni a megyei rendszerben. A hajdan tevékeny férfiú, aki elméletekkel nem bajlódott, tétlenségében szemlélődővé vált. Visszaélte magát a múltba, s mind arról álmodozott, hogy mi módon kellett volna a magyar nemzetnek kifejlődnie. Rögeszméjévé lőn, hogy a demokráciai eszmék tették semmivé a magyart; elfordult a jelentől, s gyönyörrel olvasta a múlt lapjain a magyar nemzet, azaz a nemesség örök dicsőségét.

- A nemesség szerzette e hazát - mondogatta magában -, nyolc századon át, a legnehezebb körülmények között is, jól-rosszul meg tudta tartani, sohasem vesztette el egészen, egyszer került a demokrácia kezébe, s ím örökre elveszett.

Ez elmélkedő álmodozások között elfeledte, hogy gazdálkodni kellene, s már egypár nap óta nem tette meg szokott gazdasági körútját. Ki-kiindult hát a komondor kíséretében, hogy mint hajdan, saját szemével lásson dolgai után. Benézett az istállóba, beszélt a kocsissal, de nem meglevő lovairól, hanem a hajdaniakról; dicsekedett velök, sajnálkozott rajtok, s elballagott, meg sem mondva, hogy tulajdonképp miért jött. A csűrben mind azokat a régi nagy asztagokat és boglyákat emlegette, amelyek sehol sem voltak, s nem figyelt a számtartóra, aki a leendőkről okoskodott.

Némely cselédjét ahelyett hogy munkára ösztönözte volna, restségre szoktatta, mert sokáig elbeszélt velök udvarháza földúlatásáról, és ismételve megkérdett minden apró részletet. A napszámosokat rendesen szidalmazta, hogy oly drágáért dolgoznak, holott hajdan, mint jobbágyoknak ingyen kellett dolgozniok. A kertben legtöbbet a beomlott kő-Neptunnal vesződött, így is fölállíttatta, amúgy is, s midőn teljességgel nem akart jőni orrán-száján a kis patak vize, fenyegette a kertészt, aki nem volt már szolgálatában, hogy megtanítja becsületre. Aztán sétált egyet, s eltévedt a gyom-felverte ösvényeken, s csak nagy bajjal ért el malmához, gazdasága egyik fő jövedelem-forrásához; nézte a malomkerekek forgását, hallgatta a víz moraját, s nagy-fáradtan tért haza ebédelni, szentül hivén, hogy egyet-mást valahára rendbehozott.

Ebéd alatt rendesen elkomorult, egyes-egyedül ülvén a nagy, kongó ebédlőben, és sokáig várakozva az ételekre. Ritkán ízlett valami; az új gazdasszony nem tudta jól készíteni kedvenc ételeit, amiért sokat zsémbelt Istvánra, István meg a gazdasszonyra. De valóságos étvágya alig volt ezeriben egyszer. Néha csak megkóstolta az ételeket, aztán merőn nézett a levegőbe. Látni vélte családját, vendégeit, akik hajdan körülülték e hosszú asztalt. Az asztalfőn neje foglalt helyet, itt egyik jó barátja, túl a tiszteletes, aki mindennapos volt a háznál, jobbról fia, akit, isten tudja, mikor lát, balról lánya, aki Bécsben van, s így tovább. Oly élénken látta mindeniket, mintha valósággal ott ülnének, hallani képzelte őket, amint susognak, nevetnek, tréfálkoznak. A látomás eltűnt, megjelent, újra eltűnt, és nem látott senkit, csak az asztal végén ülő jurátusát, aztán azt sem látta, de mintha hirtelen megnépesülne a terem, több volna a vendég, poharak csendülnének, felköszöntések hangzanának, és zene riadozna, mint annyiszor neve napján. Valóban nem álmodott, kinn a tornácon cigányok húzták, a régi jó szokás szerint neve napját akarva megtisztelni. Ő nem is tudta, hogy ma neve napja van, bámész arccal hallgatta a jól ismert nótákat, de csakhamar e kiáltással szakította félbe:

- Elég már, elég! - és szíve eltelt keserűséggel.

Délutánjait nagyrészt a tornácon töltötte. Unta magát, és sokáig elnézett mindent, udvarháza árnyát a folyóvíz tükrében, az eszterhaj fecskefészkeit, egy-egy légben úszó karvalyt, a vándorfelhőket, a nap lementét, s a szürkületben nyugtalanul repdeső denevéreket. Amint sötétült, s megkondult az esteli harangszó, mind elhagyottabbnak érezte magát; némi gyűlölséggel nézett le a falura, ahol világosodtak az ablakok, összecsoportosult a család, vígan fogott vacsorához, hamar kioltotta a gyertyát, és édes álomba merült. Ritkán vacsorált, sokáig kinn ült, mert kerülte az álom, de ha elálmosodott is, nem könnyen aludt el, nem engedték kísérteties látomásai, s fel-felköltötte a zaj.

A puszta vagy romlásnak indult épületekben mindig hallhatni bizonyos rejtélyes hangot, amely félelmet, baljóslatot kelt a lélekben, nem hagyja aludni a nyugodni vágyót, s megbabonázza az álmokat. Szüntelen fú bennök a szél, nem tudni honnan. Eleinte alig hallható zokogással kezdi, aztán nagyot sóhajt, mintha azt mondaná: "Jaj!" - s valami lehull, vakolat vagy tégladarab; majd dörömbölni kezd, s kinyit egy ablakot vagy ajtót, amelynek megrozsdásodott sarka csikordulva ríjja: "Fáj, fáj!" Máskor egyhangú "kip-kop" dobogások hallszanak, amelyeket egy-egy mély "huh" üvöltés szaggat meg; hirtelen csend áll be, de nem sokáig tart, halk nyöszörgés reszkedez, a kisgyermek sírásához hasonló, amely lassanként tompa zúgássá erősödik, s heregni kezd az egész épület, mintha vihart érezne, s összeomlani vágynék. Radnóthy órákig elhallgatta e hangokat ébren s félálomban. Úgy rémlett neki, mintha szellemek látogatnák, akik nem nyughatnak a sírban, múltakról suttognak, gyönyörködve tépik fel sebeit, s reá akarják dönteni a házat koporsóul. Hánykódásai közben eszébe jutott minden, ami szívének valaha fájt. Ifjúkori vágyai és szenvedései; a megyei pártharcok és ellenségeinek cselszövényei, rágalmai; a férji és szülői gondok; három gyermekének halála és haldokló neje; honvédhuszár fiának harci küzdelme, új meg új alakban: most egy ágyúgolyó zúzza szét karját, majd egy kozák lándzsája szúrja agyon, s trombitahang és ágyúdörej tölti be a levegőt. Gyakran kiugrott ágyából, s félrehúzta a függönyöket. De minden csendes volt; a hold éppen a templom irányában szállott lefelé, a rejtélyes hangok is elnémultak, s ő nehéz, mély álomba merült, amely jobban kifárasztotta az ébrenlétnél.

Az ily éjszakákra virradó reggelek voltak legkomorabb órái. Meg-megszállotta a halál gondolata, s még inkább az, hogy megszakad benne a régi hírneves család. Egyetlenegy fiáról, aki a magyar hadseregben szolgált, a háború bevégezte óta semmit sem hallott; számtalanszor megsiratta, mint beteget, mint foglyot, mint elesettet. Egyetlenegy leánya Bécsben volt felesége testvérénél, egy nyugalmazott ezredes özvegyénél, aki még ezelőtt két évvel, látogatása alkalmakor vitte volt el magával, hogy lásson egy kis világot, s gyakorolja magát a német nyelvben. A lányka egész ott-mulatását néhány hónapra szabta, de a háborús idők odarekesztették, azóta nem tud felőle semmit. Írt ide, írt oda, hol fia, hol leánya után, most az ezredesnének, majd barátjainak, kétszer küldött el hetenként a postára, mindhiába. István mindig üres kézzel jött vissza, hogy búsítsa urát, és szidalmat nyerjen fáradsága jutalmául, holott egész évi fizetését örömest odaadta volna a postamesternek, ha szánakozik rajta, s abból a nagy halom levélből odadob neki legalább egyet.

Ilyenkor aztán egész nap a gyermekekről folyt a beszéd; eldicsérték, elsajnálták a kis Gézát s a kis Erzsit, kik ugyan elég nagyok voltak már, egyik tizenkilenc éves, másik tizenhét, de ők jobb szerették így nevezni. A jó cseléd még akkor szokott volt erre, midőn ölben hordozta őket, az apa pedig gyöngéd pillanataiban mindig így szólott hozzájok, s most folyvást e pillanatok varázsa alatt áll. A kis Gézából más körülmények között könnyen válhatnék alispán vagy éppen főispán; István tábornoknak szánta; hiszen mikor a méltóságos úr beteg volt, ő látta mint hadnagyocskát, s legszebben lovagolt az egész ezredben. A kis Erzsi a Küküllő mentén legszebb leánnyá nőhetett fel - folytatta az apa -, a régi jó időben mily jó szerencsét tehetett volna; István hozzátette, hogy egész Erdélyben nincs olyan leány, akármely gróf szerencséjének tarthatja, ha hozzámegy; dejszen látta ő az utolsó tisztújítás alkalmával, hogy nézett a főispán fia a még csak tizenöt éves lyánykára, pedig az meg tudja ítélni a lyányokat, a legelső gavallér Kolozsvárott.

Soha még a világon nem volt két ily derék és okos gyermek, ismételték untalan, és mélyen sóhajtottak reá. Ily beszélgetés alatt aztán szépen összebékéltek; az úr elfeledte, hogy a cseléd ma sem hozott levelet, a cseléd örült ura csendesedésének, és vigasztalni bátorkodott. Sokszor meg is vigasztalta. Paraszt egyszerűségében annyi bensőséggel beszélt, oly mély hittel mondogatta: az Isten nem hagyja el, aki benne bízik, az Isten akkor szokta jóra fordítani az emberek dolgát, mikor nem is vélik, hogy Radnóthy úgy hallgatott reá, mint a papra. Remélni kezdett. Meg-megveregette a hű cseléd vállát, s enyhülve mondá:

- Hallgassa meg az Úristen kendet, s adjon nekünk még egy jó napot.

Egy ily, legalább jónak látszó nap csakugyan el is érkezett. Egy reggel nagy örömmel rohant be hozzá István, folyvást kiáltva: - Levelet hoztam, két levelet hoztam. - Radnóthy mohón kapta ki kezéből a leveleket, de nem merte mindjárt fölbontani, sokáig nézegette, s a remény és aggodalom fölindulásai közt is feltűnt neki, hogy többé nem címezik alispánnak s a predikátumot is kifeledték. Több hónap óta ez az első levél; hajdan mindennap kapott kettőt-hármat, illően címezve; mindig a papírvágó ollóval vágta fel a pecsétet, s odaírta: vettem die mensis ekkor és ekkor. Most is az olló után nyúlt, haragudott, hogy ezt is elrabolták, s rosszkedvébe ismét visszaesve törte föl a leveleket. Egyik levél az ezredesnétől jött, s összevissza, hol magyarul, hol németül volt írva, annyit mégis kivehetett belőle, hogy egy évig rendetlenül vagy éppen nem járt posta Bécsből Erdélybe, az ember hijába írt; sógora újabb leveleit csak a múlt héten vette, szám szerint tizet, eltévedtek a rossz címzés miatt, mert ők nem laktak folyvást Bécsben, hanem hol Grazban, hol Salzburgban; szegény testvére halálát nagyon sajnálja, bizonyosan rosszul ápolták, hibásan gyógyították, hiszen egész Erdélyben alig van valamirevaló orvos, a nyáron lerándul Erzsivel, s ott tölti az őszt október végéig.

Erzsi is mellékelt a levélhez egy kis cédulát, amely így hangzott:

Kedves papa! Sokat búsultam szegény mama halálán - papát sokszor emlegetjük -, küldjön nekem egy kis pénzt - a télen sok báli ruhát csináltattam -, aztán tavaszira és nyárira is kell -, máskor többet írok - most nem érkezem -, megyek egy soirée dansante-ba - ott tesz Kahlenberger kapitány is -, igen mulatságos ember. Csókolja Erzsi. Papa el ne feledkezzék a pénzküldésről.

A másik levél Milánóban kelt, s úgy látszik, fiának egyik barátja írta, akivel együtt sorozták be. Az egész rövid tudósítás oda ment ki, hogy Géza már régóta beteg, még most is kórházban fekszik, ezért nem írhat, de - hála istennek - túl van már a veszedelmen, s több tekintetből jó volna neki egy kis pénzt küldeni.

Bármennyire örült, hogy gyermekeiről bizonyost tudhat, mégis e levelek leverően hatottak reá. Egy kis vigasztalást, a szeretetnek egy kis melegét várta, vagy legalább körülményes tudósítást - és száraz jelentést kapott. Többször elolvasta mind a két levelet, meg-megütögette, hogy kirázkódjék a rézpor, de akkor is csak annyit olvashatott ki belőle, mint azelőtt. Jólesett volna szívének elérzékenyülni, kibúsulni magát, s haragunnia kellett. A milánói levélre még elmondogatta: - Szegény jó fiam, édes kis Gézácskám, mennyit szenvedhettél! - de midőn sógorasszonya és leánya levelére jött a sor, kitört belőle a méltatlankodás: - Ez az Erzsi egészen más leány lett. Táncol, vigad, holott az anyja meghalt, bátyja betegen fekszik, atyja koldusbotra jutott. Négy sort írni is alig van ideje, mert bálba kell menni, hogy ihogjon-vihogjon valami Eggerbergerrel. - Még azt sem írja, hogy csókolja kezét engedelmes leánya, csak azt veti oda: "Csókolja Erzsi." Ugyan ugye? Hogy fölvitte isten a dolgát. Fölfordult minden, megváltozott minden, még a gyermeki szív is. Sógorasszonyom rontotta el szegényt bizonyosan. De miért is engedtem, hogy magával vigye? Híjába... Úgy kell nekem!... Azt kívántam, hogy lásson világot, tanuljon meg jobban németül, művelődjék. Híjába!... A magyar nemesembernek mindig Bécs volt a paradicsoma, a magyar úriasszonynak jobban kell tudni németül, mint magyarul, csak úgy művelt. Úgy kell nekem!... Szegény Erzsit, hogy elbolondíthatta nagynénje, az a cicomás teremtés, aki vénségére is nagy bolond vuklikat visel. S mennyi ostobaságot ír össze. Hogy nincs Erdélyben valamirevaló orvos. Neki semmi nem tetszik, ami nem bécsi, pedig ő szegény senkinek sem tetszik Bécsben; sohsem volt sem szép, se eszes, az ezredes is alkalmasint pénzéért vette el. Mennyire elütött boldogult feleségemtől, ha ő élne - istenem, ha élne: - beh nem aggódnám, ezért a rossz leányért.

Mindamellett mindent elkövetett, hogy pénzt szerezzen össze, nemcsak beteg fiának, hanem bálozó leánya számára is. A jövedelem alig födözte a folyó költségeket, a jószág újonnan beruházása pedig csak a kegyes óhajtások közé tartozott. Természetesen vagy kölcsönhöz kellett folyamodni, vagy eladni valamit. A kölcsönt mindjárt hazajövetele után megpróbálta, de nagy kamatra is alig tudott egypár száz forintot összeszerezni, mert a kipusztított, elszegényedett, s még folyvást gazdasági és kereskedelmi zavarban szenvedő Erdély Európa legpénztelenebb országa volt. Most nagy bajjal újra összeszerzett egypár száz forintot fia és leánya számára, de ez kezdetnek sem volt elég, emellett a gazdaság folytatása és saját magánszükségei is pénzt igényeltek. Hajdani adósai, akiknek kötelezvényei udvarháza földúlásakor elégtek, részint kivándoroltak vagy elpusztultak, részint nem akarnak adósságaikról tudni, ügyvéde be is pöröltette őket, de az új törvényszékeket még csak most rendezik, a pör hosszasan folyhat, s az eredmény akkor is kétséges. El kellett tehát adni valamit, mit adjon el, csak ez lehetett a kérdés. A számtartó váltig javasolta, hogy az új félfödelű hintóért s a három almásszürke lóért szép pénzt adnának, úgy sincs szükség reájok; a hintó használatlanul romlik a rossz kocsiszínben, a majorság költ benne, a lovak meg ok nélkül eszik a sok drága zabot és szénát.

- Hát én mivel utazom aztán, számtartó uram? - csattant föl Radnóthy. - Azt akarja, hogy bivalokat fogassak hintómba? A számtartó uraméból eszi-e az a három ló a zabot és szénát, hogy úgy sajnálja? Ki az oka, hogy a hintó romlik? Tüstént csináltassa meg a kocsiszínt, a kis sánta Mányi kergesse el a majorságot. Ezt még nem is tudtam. Miért nem mondotta előbb? Udvaromban én tudok meg mindent legutoljára. Ez valóságos szekatúra!

A számtartó nem merte megjegyezni, hogy a méltóságos úr, mióta hazajött, még egyszer sem fogatott be, sehova sem utazott, ha pedig éppen ki akarna kocsikázni, ott a gazdasági fogat, amelyet nem rég vétetett, azok is csak lovak, s ilyen nyomorúságos időben senkinek sem válnának szégyenére. Ehelyett egy nagy darab határszéli föld eladását indítványozta, amelyre a szomszéd birtokos, mint tisztje mondja, rég áhítozik, és jó pénzt megadna érette.

- Ősi birtokomból adjak el valamit - folytatta Radnóthy még hevesebben -, azt a szép darab földet? Soha. A nemesi birtok, számtartó uram, nem városi ház, amelyet adni-venni, cserélni-berélni lehet. Azt karddal szerezték, az szent dolog, az a családé, nem egy emberré. Úgy adom át fiamnak, amint atyámtól örököltem. Annak a grófnak adjam el, aki mindig ellenségem volt, alispánnak választásomat is ellenezte? Soha. Inkább éhen halok meg. Bezzeg szeretné az én szép földemmel kikerekíteni az ő dibdéb földjeit - semmi sem lesz belőle -, számtartó uram pedig ne cimboráljon az én ellenségem embereivel.

A számtartó most is hallgatott, nem merte megjegyezni, hogy az a szép darab föld az idén is vetetlen maradt, mert az elcsapott tiszttartó nem bírta megmíveltetni, sőt még azt is elmulasztá, hogy felébe adja ki; új indítvánnyal állott elő, tanácsolta, hogy állíttassa helyre pálinkafőzőjét, s árultassa saját pálinkáját a falu kocsmáján, mert bizony most a mástól vett pálinka árultatása keveset jövedelmez.

- Mit, én pálinkát főzessek, a fináncokkal vesződjem, törvénytelen adót szaporítsak? Számtartó uram, ilyeneket ne merjen nekem beszélni. A pipát is azért hagyom el, hogy ne szaglálódjanak utánam a fináncok. Én pálinkát főzessek? Hogy jut eszébe ilyesmi? Teremtette, nem tanácsolná azt is, hogy álljak be bezirkernek, mert akkor több jövedelmem lesz.

A számtartó nem mert egy darabig szólni. Radnóthy hevesen járt fel s alá, s folyvást a törvénytelen adó ellen dühöngött. Később, midőn csendesülni kezdett, a számtartó újra bátorságot vett, s az erdő eladását hozta szóba.

- Azt a szép erdőt! - kiáltá újra Radnóthy - az valóságos prédálás lenne. Nem tudja, számtartó uram, hogy ezelőtt egy hónappal is el akartunk adni belőle egy darabot, vagy ötven szekér fát, s mily keveset ígért a vásárhelyi pálinkafőző. Most sem ad többet. A jó gazdának mindent a maga idejében kell eladni, amikor ára van, s nem elprédálni, csakhogy pénzt lásson. Mindig úgy tettem és sosem bántam meg.

Valóban igazat mondott; hajdan jó gazda volt, s talán még most is az, ha nem éri annyi politikai és családi csapás, és jószága régi állapotjában van, de ez az örökös összetévesztése a múltnak és jelennek, hol büszkeségből, hol bánatból, hol bosszúságból, ez az örökös tervezés, tétlen álmodozás, zavarba hozták minden dolgát, és szakadatlan keserítették. Most is alig egyezett belé az erdő eladásába, már megbánta, más tervet gondolt ki, s midőn mégis el kellett adnia, vigasztalhatatlan lőn. Azt hitte, hogy az egész megye csak róla beszél, hogyan pazarolja erdejét, mily rossz gazda, mily koldus méltóságos úr, mily ütött-kopott alispán, aki meggyalázza egész múltját.

E pillanat óta fejébe vette, hogy el kell szegényednie, lassan-lassan kénytelen lesz eladni birtoka nagy részét, s az ősi jószág nem szállhat épen fiára. E gond egészen elnyomta azt az örömet, amelyet gyermekei feltalálása keltett szívében. Eddig gyermekeiért búsult, most meg mindig azon tépelődött, hogy miből fogja őket rangjokhoz méltóan eltartani. Mennyi költsége lesz ezután: leánya már eladó, fia egész ember, sógorasszonya meglátogatja e nyáron, akit illően kell fogadni; minderre pénz kell, s a mindennapi költségeket is alig képes fedezni. Kettőzött hévvel fogott gazdasága rendezéséhez, és kettős hévvel rontotta el mindazt, amit a jó számtartó valahogy rendbehozott. Kivált elfoglalt földjeinek visszaszerzése vált rögeszméjévé. Ha ezek most kezén vannak, ha curialistái teljesítik tartozásukat, talán erdejét sem kénytelen eladni, sóhajtott gyakran, az a gondolat pedig, hogy ősi birtokát idegen bitorolja, egészen föllázította.

- Miért menjek panaszra, miért pöröljek? - mondogatta számtartójának - még azt fogják gondolni, hogy nincs igazam. Ami az enyém, visszafoglalom; kiverem belőle azokat a gazembereket, panaszoljanak, pöröljenek, ők extra dominium, nekik nincs igazok. Ügyvédem mind csak halogatja a dolgot, még pört sem mer kezdeni, azt mondja, várjunk, amíg enyhül egy kicsit ez a fölfordult világ. Mire várni annyit, azzal csak az ő malmukra hajtjuk a vizet, kurtán kell őket fogni, hogy féljenek, rájok kell ijeszteni, letörni szarvukat, fenntartani az auctoritást. Számtartó uram ahhoz nem ért, azért packáznak velünk. Megmutatom én nekik, hogy most is az vagyok, aki voltam. Induljunk tüstént, admoneálja curialistáimat, a maga módja szerint, egész ünnepélyességgel, hogy három nap alatt vagy kitakarodjanak birtokomból, vagy fizessék meg az eddigi tartozást, és szerződjenek újra: különben erőszakkal vettetem ki őket az utcára, amilyen igaz, hogy Radnóthy Eleknek hívnak, s máig is törvényes alispánja vagyok a vármegyének.

Ki az erdélyi viszonyokat nem ismeri, alig értheti Radnóthy földfoglalási ügy-baját. Az erdélyi nemeseknek rendes jobbágyaikon kívül még számos oly számottevő emberök volt, kik némiképp hasonlítottak ugyan a jobbágyokhoz, de tulajdonképp nem voltak azok. A dolgozó kéz száma tevén a legtöbb jószág becsét, majd minden gazdagabb nemes betelepítette nélkülözhetőbb curiális földjeit. E lakosok között különböző fokozat volt, s a vidék s viszonyok szerint hol curialistáknak, hol hurubásoknak neveztettek. Csak fejöktől fizettek adót, de nem egyszersmind telköktől, amely nemesi volt. Napszámban dolgoztak a földesúrnak, vagy rendes cselédi szolgálatot tettek, vagy éppen haszonbért fizettek. Midőn a jobbágyok fölszabadultak, a curialisták viszonya a földesúrhoz természetesen a régi maradt. A legtöbb curialistának nem férvén fejébe, hogy miért nem szabadult föl ő is, holott sorsa hasonló volt a jobbágyokéhoz, kezdte megtagadni eddigi tartozását, a forradalom folyama alatt pedig éppen oly sajátjának tartott minden kezénlévőt, mint a jobbágy, sőt még foglalt is hozzá valamit. Kivált az oláh curialisták voltak erőszakosak, s foglalásaikhoz még akkor is ragaszkodtak, midőn másnemű kihágásokkal már föl kelle hagyniok. Ez állapot 1850-ben még teljes virágzásban állott; Bach kormánya éppen nem sietett a bajt orvosolni; az új tisztviselők, akik ellenszenvvel viseltettek a magyar nemesség iránt, inkább a curialisták érdekeit pártolták, s a közigazgatási eljárástól a törvényszékire utasították a földesurakat. Csak később kezdett rendes kerékvágásba zökkenni e kérdés, de még ezután is nem egy pörre adott alkalmat, s folyvást táplálta a magyar és oláh elem közti súrlódást.

Radnóthynak számos ily curialistája volt, különösen az oláhok közt, akik a falu lakosságának felét tették. Közéjök tartozott hajdani kertésze is, akinek alig négy éve, hogy új házat építtetett, s eddigi illetékét egy jó darab kukorica földdel toldá meg. Erre haragudott leginkább, nemcsak azért, mert legtöbbet bitorolt, hanem azért is, hogy a régi gazdasszonyt elcsábította a háztól, és nőül vette. Emellett gyanúja volt reá, hogy udvarháza kipusztításakor egy kézre játszott a dúló népcsoporttal, s a gazdasszonnyal együtt sokat eltakarított fölkelhetőiből. E leghálátlanabb és leghatalmasb ember megbüntetésével akart példát adni a többieknek, azért a három nap eltelte után először is ehhez küldé Istvánt, hogy nézze meg, vajon kiköltözött-e már lakából.

István nagy kedvvel teljesíté e parancsolatot, ő is haragudott a kertészre, mert elszerette előle a gazdasszonyt, akire hajdan ő is kacsingatott volt, kiszemelve végnapjai gyámolául, s midőn visszatért, egész kárörömmel jelenté urának, hogy - engedelemmel legyen mondva - a kertész azt kérdezte tőle: megbolondult-e Radnóthy Elek uram, hogy ily ostobaságot izen neki; a ház, a föld az övé, adót is ő fizet tőle, az az ő udvarháza, most már ő is úr, nincs különbség köztük, száz kicsapott alispán is jöhet reá, mind kiveri őket.

- Majd meglássuk, holnap olyan példát teszek rajta, hogy az egész falu elhűl belé - mondá Radnóthy, akit ez esemény egészen fölpezsdített -, kend meg ne szóljon senkinek, megtudhatnák a falusiak, besúghatnák a kertésznek; hajnalban minden cseléd itt a tornácon legyen, adjon nekik bőven pálinkát, a számtartó is itt legyen, kend aludjék egész délután, s ne feküdjék le az éjjel, hogy engem minél korábban fölkelthessen.

Hajnalban az udvarház tornáca egész hadiszállássá változott. Radnóthy fölfegyverezte cselédeit, kard és puska hiányában, kit amivel lehetett. István rézfokost villogtatott, a béresek vasvillával hadonásztak, a bivalos petrencés rudat emelt, a kocsis ásót élesített, a darabont egy kaszát egyenesített ki. Maga Radnóthy kardot kötött, egy nemrég a padláson megtalált régi kardot, amellyel hajdan a megyegyűlésekre járt. Mint a jó hadvezér, bátorítgatta csapatját, töltötte nekik a pálinkáspoharakat, és pirongatta a számtartót, aki folyvást le akarta beszélni az erőszakos lépésről. Egész elemében volt, megyei brachium vezetőjének képzelte magát, mely minőségben - mert Erdélyben az alispánok vezették a brachiumot - hajdan annyiszor hajtá végre a törvényt.

E kellemes izgatottság mozgékonnyá s még tréfássá is tette: szóval hazajötte óta ez volt első vidám napja: mintha vesztét érezte volna, oly jólesett neki e bizarr szeszély, s általa mintegy enyhülni látszott.

Hosszas készülődés és tervelgetés után végre kiindultak. Elöl ment a komondor, mint valami előőrs, utána István, aki hadnagyként vezette a többit, hátul ballagtak a vezérek: Radnóthy és a számtartó, ez utóbbi nagy kénytelenséggel emelvén egy dorongot. A konyhaépületnél tartalékcsapatul hozzájok csatlakozott a gazdasszony és a kis sánta Mányi, akik nem voltak ugyan fölfegyverkezve, de annál többet fecsegtek, sápítoztak. Minél közelebb érkezett a csapat az ostromlandó házhoz, annál inkább csillapult vérszomja. A bivalos arra emlékezett, hogy a kertésznek puskája van; a béres pisztolyairól is tudott valamit, ami a darabontot nagy félelembe ejté. Maga István is gondolkozóba esett, különösen arról gondolkozott, hogy mily jó lenne, ha a kertésznek nem volna puskája, de még pisztolya sem. Azonban késő volt minden habozás. A komondor megkezdte már a támadást, összetűzvén a kertész kutyájával, mire aztán István jelt adott a rohamra, szívére kötvén a csapatnak, hogy a puskától ne féljenek, azzal csak egyszer lehet lőni, s ha akkor az ember a földre dobban, kutya baja sem lesz, s egy ugrással semmivé teheti az ellenséget.

Csakugyan az történt meg, amitől féltek. Az álmából fölvert kertész puskával állott ki a küszöbre, csúnyán fenyegetőzött, hogy aki közel jő, lelövi, mint a kutyát, s célozgatni kezde. Legelőször a darabont ijedt meg, s követvén István utasítását, ledobbant a földre, mi által jobb- és balszárny egyaránt zavarba jött, mert a többiek s maga István is megfeledkezvén a hadi cselről, futásnak eredtek, s mind keresztülbuktak rajta. Csak a vezérek állottak még az egész csapatból, de ezek támadás helyett egymással küzdöttek; ugyanis Radnóthy kihúzván kardját, egymaga akart rárohanni a kertészre, amit a számtartó jónak látott meg nem engedni, s félre húzta-vonta urát. Szóval, az egész hadjárat dugába dűl, ha a véletlen nem segít.

- Az istenért, mit csinálsz, itt emberhalál lesz, tedd le azt a puskát! - sikoltá a kertész felesége, s elkezdett sírni.

- Menj be innét, ez nem asszonynak való dolog - csitítá és tolta be feleségét a kertész.

- Egy tapodtat sem megyek, inkább engem lőj meg; add ide azt a puskát. Gyilkos akarsz lenni? Gyilkos... Gyilkos... gyilkos! - rikoltott az asszony, megragadva a puskát, hogy férje kezéből kitekerje.

- Ejnye, teringette, ereszd el azt a puskát, hiszen nincs megtöltve, nem is az enyém, a jegyzőé, a minap hagyta itt, hogy vigyem be a városba igazítás végett - nyugtatá feleségét a jó férj.

E nyilatkozatra kezdé magát összeszedni a csapat. Először István vőn újra bátorságot, szörnyen szégyellvén megfutamodását. A többi követte, s a kertészt, aki még mindig feleségével küzdött, csakhamar körülvették. Ekkor minden ponton megkezdődött a támadás, s valóságos hadilárma keletkezett. István elöl birkózott a kertésszel, a béres hátul ütötte ugyancsak a kertészt. A kertészné sírva, nyelvelve, átkozódva seprűzte a kocsist. A bivalos rettenetesen forgatta a petrencés rudat, nem ütött ugyan senkit, de hangjával majdnem egy ostromágyút helyettesített. A gazdasszony szidalmazta a kertésznét, a hajdani gazdasszonyt, a kis Mányi mind azt visította: - Jaj, csak a méltóságos urat meg ne ütnék! - A szomszédból odagyűlt kutyák versenyt ugattak az udvari komondorral s a kertész kutyájával; a számtartó pedig, aki tétlenül állott, s csak Radnóthyt igyekezett védelmezni, koronként föl-fölsóhajtott:

- Uramisten, mi lesz ebből?

- Az lesz, számtartó uram - felelt Radnóthy kardjával suhintva -, hogy visszafoglaljuk telkünket, s elrettentő példát adunk a többieknek. No csak szaporán, munkára! Vessétek ki a gazembert feleségestül, bútorostul, gyermekestül - folytatá a küzdőkhöz fordulva -, az utcára vessétek ki, a világ csúfjára. Aki legelőször kiveti, az lesz helyette curialistám.

- Dejszen megkeserüli ezt méltóságod - dühöngött a földre nyomott s eldöngetett kertész hirtelen fölugorva, s Radnóthy elé állva -, olyan pörbe keverem, hogy odafizeti mindenét utolsó fillérig, s a tömlöcben rothad.

- Mit? Még az orrom alatt mersz hadonászni, te rabló, te tolvaj! - kiáltá Radnóthy hirtelen haragra gyúlva, s hozzávágott kardjával.

- Jaj, gyilkos, kiontotta véremet, megbénított, s szerencsétlenné tett egész életemre. Segítség, segítség! - ordítá a kertész, ahogy száján kifért, örülve a karjára kapott nem mély, de jókora sebnek. Rohant a faluba, fellármázni az embereket, panaszra szaladni a jegyzőhöz, aki tüstént kocsira ültette, s azon véresen küldé a kerületi biztoshoz, maga pedig sietett lecsendesíteni a falusiakat, akik már vasvillára kaptak, az oláhok a kertész, s némelyek a magyarok közül Radnóthy segítségére sietve.

- Megmondtam, hogy ez lesz belőle - mondá a számtartó, dorongjával döfölve a kerítést. - Nem hitt nekem a méltóságos úr, s íme mekkora baj gyűl fejünkre.

- Mit mondott meg, számtartó uram? Nem mondott meg semmit, ostobát mondott mindig. Mi lesz belőle? Hát abból mi lett, midőn ezelőtt húsz évvel elszántott földemet fölfegyverzett jobbágyaimmal szereztem vissza, csúfosan elvervén szomszédom embereit? Pedig az sokkal csekélyebb dolog volt. Tudom én a törvényt, azért tettem cenzúrát Marosvásárhelyt a királyi táblán, azért szolgáltam sokáig a vármegyét. A nemes ember kúriáját vérig oltalmazhatja, azért van kardja, még a megyei brachiumot is visszaverheti, ha tetszik. Hát cselédjét ne verhetné ki saját földjéről?

- Rég volt az, méltóságos uram! - jegyzé meg félénken a számtartó.

- Rég volt, rég volt! De csak annyira föl nem fordult a világ, hogy kúriámat is elvitassák tőlem. Elvették jobbágyaimat, ám legyen, adót fizetek, isten neki, de szeretném én látni azt a prókátort, aki kúriámat elpörli. Majd megmutatom én, mi az igazság, egy törvénytudó emberrel nem lehet oly könnyen elbánni.

Ezalatt a kertész kiköltöztetése derekasan folyt. A kertészné kezét tördelve átkozta magát; ő az oka mindennek, ha férjét lőni engedi, szegényt nem aprítják össze, ő nem özvegy, gyereke nem árva, s kétségbeesve borult Istvánra, aki hajdani gyöngédségének némi maradványával vezette ki gyermekével együtt. A többiek a bútorok kihányásával foglalatoskodtak. A kis Mányi megismert egyet-mást, ami az udvarházból raboltatott el, s a gazdasszony segítségével diadalmasan gyűjtötte egy rakásba. Néhány pillanat alatt a kertésznek mindene az utcán hevert, a falusiak bámulatára, akik vasvillásan lepték el a tért, de a jegyző intésére minden erőszakosságtól tartózkodtak. Egyik előre nyújtotta nyakát, és tátott szájjal hallgatózott; a másik megjegyzé, hogy őméltóságát estig hűvösre téteti a kerületi biztos; a harmadiknak tetszett, hogy emberére talált a dölyfös kertész; a negyedik esküvel erősíté, hogy egymaga össze tudná verni az összes udvari cselédséget. Az asszonyok a kertésznét vigasztalták, elbeszéltették vele az egész véres históriát, s összecsapták kezöket. Egyik házát ajánlotta menedékül, a másik a bútorokat akarta behordani, a harmadik fennen nyelvelt, hogy maradjon minden úgy, amint van, amíg eljő a kerületi biztos és igazságot tesz. Szóval, mozgásban volt az egész falu: minden sövénynél ugatott egypár kutya, s minden házajtóban sírt legalább két-három gyermek.

Radnóthy keveset hallott e megjegyzésekből, tetszett neki, hogy a lakosság mintegy elismeri felsőségét, és csendesen viseli magát. Beszédet tartott nekik, megmagyarázta a tulajdon szentségét, a curiális földek természetét, kijelentve egyszersmind, hogy mindenik curialistájával így fog bánni, s miután egyik béresét ünnepélyesen beiktatta a visszafoglalt telekbe, diadalmasan tért vissza udvarházába reggelizni.

Néhány óra múlva számos csendőr érkezett a faluba. A jegyző parancsot kapott, hogy a házából kiűzött kertészt rögtön helyezze vissza, s oltalmazza eddigi jogaiban, míg a közte és hajdani földesura közt fennforgó viszályt az illető hatóság eldönti; továbbá utasítsa, segélje a csendőrtisztet az erőszakoskodók, közcsendháborítók elfogásában, s a rejtett fegyverek kutatásában. A csendőrök nemsokára körülvették az udvarházat, letartóztatták a cselédeket, s kutatni kezdek a szobákat.

Radnóthy iszonyú dühbe jött, midőn a berohanó Istvántól megtudta, hogy mi történik.

Bár az új kormányrendszer súlyát eddig is érezte, de az első közvetlen érintkezés képviselőivel, újjászült, fölfokozott benne minden fájdalmat és gyűlöletet. Magánkívül járt föl s alá szobájában, kardját kereste, hogy megölje, aki először belép, azonban István elkapta előle a kardot, s abban a pillanatban már ellepték a csendőrök a szobát. Radnóthy némán és mozdulatlan állott, mintha kővé vált volna. Nem hitt szemének, oly lehetetlennek tartotta, ami történik, hogy dühe bámulatba veszett. Némiképp magához térvén, megvetéssel vegyes büszkeséggel szemlélte, hogy veszik ki István kezéből ősi kardját, hányják föl ágyát, szekrényeit, s adják tudtára, hogy fogoly és készüljön.

- Értem, hallom és protestálok minden erőszakoskodás ellen! - kiáltá Radnóthy, fölemelve kezét, mintha egy vármegyei egzekúció előtt állana - protestálok a törvénytelen ítélet ellen. Hallottátok, távozzatok kúriámból.

A csendőrtiszt egy szót sem értett magyarul, s csak nézett és bámult.

- Mégsem távoznak? - folytatá Radnóthy még nagyobb hévvel, a csendőrtiszt habozását beszéde hatásának vélve. - Nem tudják, hogy a nemes ember kúriája szent, oda beeshetik az eső, szabadon járhat a szél, beleüthet a villám, de ember fia be nem mehet soha, még a király sem, csak mint vendég, akit mindig szívesen látok, megvendégelek, s ha kell, védelmében kiontom érte véremet. Tudják meg, ha nem tudják, távozzanak.

A bámuló csendőrtiszt magyarázatot kért a jegyzőtől, aki csak mosolygott az egész jeleneten, aztán megmagyarázta, hogy a méltóságos alispán úr két év óta aluszik, még most sem ébredt föl, s álmában beszél.

- Még egyszer mondom, távozzanak - ismételte Radnóthy mind hevesebben -, nemes embert nem szabad elfogni, csak ha tetten kapatott, ezt mondják törvényeink, s e törvényeket semmi világi hatalom el nem törülheti. Nem követtem el bűnt, csak vagyonomat védtem, amelyet a kormány nem akart vagy nem tudott megvédeni, majd kiviláglik a maga törvényes helyén; idézzenek a maga módja szerint rendes törvényszékre, meg fogok jelenni, ismer az egész vármegye, nem szököm el, van annyi vagyonom, hogy száz esztendeig is elpörölhetnek velem. Még egyszer ünnepélyesen protestálok az egész eljárás ellen, adják tudtára az illetőknek. Értették, távozzanak.

A számtartó mindent elkövetett, hogy urát lecsöndesítse, de ez senkit sem engedett szóhoz jutni. Végre is az csöndesítette le, hogy kibeszélte magát, s csak akkor engedett, midőn formából a csendőrtiszt rátevén kezét, elmondhatta tiltakozását e tettleges erőszak ellen is, felelőssé tehette érte, s fölhívhatta a jelenlevőket, hogy udvarháza és személye megsértése mellett a maga idejében tanúskodjanak. Ezután nem szólott semmit, némán ült fel a kocsiba, úri méltósággal mutatta ki a csendőrtisztnek maga mellett az ülést, mintha ez az ő kegyéből foglalna helyet; de midőn látta, hogy kárörvendő curialistái ujjal mutatnak kocsijára, a kertészné szeme előtt költözik vissza a kertészi lakba, a kis sánta Mányi jajgatva s el-elbukva fut kocsija után a falu végéig, s háza, a pusztulásában is drága udvarház, mindinkább eltűnik szeme elől, elkezdett köhögni, talán mert valósággal náthája volt, talán mert leplezni s elnyomni akarta fájdalmas felindulását.

Ez esemény sokáig foglalkoztatta az otthon maradtakat. A számtartó tízszer is elmondotta napjában a gazdasszonynak: előre megmondottam, hogy ez lesz belőle, most már fogadjon az ember új cselédeket, ha van miből, dolgoztasson, ha van kivel, ő bizony nem lesz oka, ha az egész gazdaság még jobban pusztulásnak indul. A gazdasszony csípőjére tette kezét és kérdezte, hogy ő kinek főzzön, bár csak a kocsist ne fogták volna el, azt az áldott embert, és sírva forgatott ujján egy réz karikagyűrűt, amelyet a kocsis vett volt neki a múlt vásárkor. A kis Mányi ilyenkor mindig elkezdett pisszegni, s egypárszor azzal az indítvánnyal állott elő, hogy biz ő lúdjai közül behajt kettőt a városba, ott megsütteti a méltóságos úr számára, akinek a tömlöcben nagyon, de nagyon rossz kosztja lehet. A gazdasszony majd kővé vált csodájában - legalább ő azt mondotta -, hogy ez a kis béka mindenbe beleszól.

- Mit tudsz te ahhoz - pirongatta szegényt -, azt hiszed, hogy a méltóságos urat lyukba teszik, mint Marci cigányt, száraz kenyeret és vizet adnak neki; úgy él ő ott is, mint itt; te ostoba, takarodjál innét, őrizd a ludakat, ez a te dolgod.

A faluban szintén sokat beszéltek az eseményről. A megkezdődött vallatás végett számosan idéztettek a városba. Mindenik nagyon fontos képpel jött vissza, s rendesen a falu házánál állott meg, ahol őket a falu szájai még egyszer, s a kerületi biztosnál és csendőrtisztnél is jobban kivallatták. Egyik azt mondta, hogy a kertész derekasan viseli magát, nem úgy, mint a méltóságos úr, aki sokat veszekedik a biztossal és a csendőrtiszttel; alighanem örökös tömlöcre ítélik. A másik mint szemtanú beszélte, hogy a méltóságos úr megbetegedett, ő látta, mikor orvost vittek hozzá, talán eddig meg is halt. A harmadik szomorúan adta elő, hogy a curiális földek dolga nem egészen tiszta dolog, egy darabig függőben marad, se a kerületi biztos, se a csendőrtiszt nem meri eldönteni, a császárhoz terjesztik föl, de bárhogy dűljön el a dolog - tette hozzá kiderülve -, a méltóságos úrnak mégis baja lesz, mert nem volt fegyver-engedélye, kardot rejtegetett, erőszakot követett el, megháborította a falu békéjét. A negyedik mind arról mesélt, hogy mennyit vallatják ott az embert, mennyit írnak, már összeírtak egy szekér papírt, bizony Radnóthy uram oda fizeti jószága nagy részét. Az ötödik azzal a nagy újsággal lepte meg a falut, hogy Radnóthy kiszabadul, nemsokára haza jő, híjába nincs többé vármegye, az úr mégiscsak úr marad, s a szegény embernek soha sincs igazsága. E hír nemigen talált hitelre. Mindnyájan kétkedve csóválták fejöket, a jegyző pedig azt mondta, hogy mindent, de mindent, elhiszen a világon, csak ezt nem.

Pedig e hír csakugyan igaz volt. Radnóthy két havi vallatás és fogság után kezességre szabadon bocsáttatott, s cselédjeivel együtt hazatért. Azonban pöre még nem végződött be. Tulajdonképp nem is pöre, hanem pörei voltak. A curiális földek kérdése elválasztatott a többiektől, s az úrbéri törvényszékhez utasíttatott. A csendháborítás, erőszak, s a kertészen elkövetett véres bántalom, mint külön bűnvádi pör indult folyamatba, de még nem volt bizonyos, vajon a polgári vagy katonai hatóság fog-e ítélni benne, mert ostromállapot lévén, kétes volt hovatartozása, s éppen azért az illőség eldöntése végett följelentetett a tartományi kormánynak. A rejtett fegyver ügyét a csendőrség nyomozta, de megakadt benne, mert nem tudta tisztába hozni: vajon a kardot csakugyan Radnóthy rejtegette, vagy a kis sánta Mányi dugta volt el a dúlás idejében, s minthogy gyanakodott, hogy Radnóthy egy Kolozsvárott rejtve tartott kardját hozta falura, s így bűnösebb, Kolozsvárott is nyomozást rendelt meg. Idejárult még egy negyedik pör is. Az elcsapott tiszttartó, hallván, hogy Radnóthy elfogatott, alkalmasnak látta az időt saját sérelmével is előállani; számadása alól felmentést és kárpótlást követelt, s egyszersmind elégtételt a méltatlan bánásmódért. Szóval Radnóthy nyakig úszott a pörben, s helyzetét nagyon megnehezíté a vallatás alatti magaviselete. Tiltakozott minden ellen, s nem ismerte el a hatóságok törvényességét, ami aztán mint újabb bűn jegyzőkönyvbe vétetett. Szerencsére leverte a betegség, így bűneit nem tetézhette újabbakkal, s alkalmas ürügyet szolgáltatott arra nézve, hogy kezességre kibocsátását több nyomatékkal sürgethessék. Ügyvéde mindent elkövetett kiszabadítására, de mind híjába; Radnóthy jó emberei, régi ismerősei közül senki sem tudott segíteni. Elvégre is sógornője, az ezredesné segített rajta, ki az ügyvéd fölhívására levélben egy Erdélyben állomásozó tábornokhoz, férje régi barátjához folyamodott, s fölkérte Kahlenberger kapitányt, Erzsi udvarlóját, hogy szintén írjon nagybátyjának, az erdélyi új kormányszék egyik legbefolyásosabb tanácsosának. A pártfogás s a betegség nagy bajjal megnyitották a lábadozó Radnóthy börtönét. Ő egészen egyébnek tulajdonította e kedvező fordulatot. Azt hitte, hogy mind a polgári, mind a katonai hatóság megszeppent, s most az enyhébb, udvariasb eljárással akarják őt kiengesztelni, s elsimítani az egész ügyet.

- Nem lesz belőle semmi - mondá ügyvédjének -, majd megmutatom én, kivel van bajok, majd megtanítom én ezeket a pápaszemes bezirkereket, hogy mi a curialista, mi a tulajdon szentsége. Látszik rajtok, hogy sohasem volt birtokuk. Ami az enyém, nem másé, és ezt semmiféle ostromállapot meg nem változtathatja. A rablót szabad megölnünk, a tolvajtól szabad elvennünk, amit tőlünk ellopott. S tettem-e egyebet kertészemmel? Erőszak, csendháborítás-e ez? Ők az erőszakosak, ők a csendháborítók, akik fölforgatták a vármegyét, a királyi táblát, a guberniumot - mindent. S abból a kardból is mily nagy dolgot csinálnak. Képzelhetni-e kard nélkül nemesembert, s ha a király magához hívatna ad audiendum verbum regium, így kard nélkül lépjek-e szobájába? S még tiszttartómat is pártfogás alá veszik. Dejszen majd megmutatom én nekik, kivel van bajok. Majd otthon mindent úgy megírok, hogy tudom, nem teszik ablakukba. Ha ez nem segít, írok Szebenbe a kormányzóhoz, Bécsbe a miniszterekhez, fölmegyek a királyhoz, egész az udvarig viszem a pört, ha mindenemet ráköltöm is. Úgy bánni velem, mint egy paraszttal, mint egy jött-ment emberrel, mint egy országos imposztorral. Égbe kiáltó igazságtalanság, hallatlan gyalázat!

Az ügyvéd híjába magyarázta neki a változott viszonyokat, híjába kérte, hogy hagyja reá pöreit, s ne elegyedjék semmibe, nem tudta lecsöndesíteni. Radnóthynak betegség- és szenvedésfokozta ingerlékenysége nem ismert határt. Szemére vetette az ügyvédnek, hogy ő is az új rendszer híve, mert az ügyvéd, csak hasznot lásson, minden időhöz alkalmazza magát. Az ügyvéd tűzbe jött, s elmondá neki, amit eddig titkolt, hogy kezességre kibocsátását egyedül az ezredesnének köszöni.

Ez felbőszítette Radnóthyt; kiszabadulását nem tulajdonította ugyan az ezredesné befolyásának, de haragudott, hogy az ügyvéd az ezredesnének írt, s kéréssel és könyörgéssel alázták meg a Radnóthy nevet.

- Nekem nem kell kegyelem - folytatta mind hevesebben -, kérjen, könyörögjön az úr magának. Ha ennyire kedveli ezt az új rendszert, álljon be bezirkernek, ha úgy dicséri az ezredesnét, vegye felségül. Ez az úr dolga, nem az enyém. Nekem nem kell semmiféle kegyelem, semmi ügyvédi furfang, nem kívánok mást, csak az igazság bátor védelmét. Érti az úr?

Az ügyvéd látván, hogy semmire sem mehet vele, bosszúsan vált el tőle. Radnóthy nélküle utazott vissza jószágára, és lázas tevékenységgel fogott ügyei rendezéséhez. Ezenkívül alig érdekelte valami. Égette a gyalázat, s magánsérelme mintegy nemzeti sérelemmé alakult át elkeseredett lelkében. Személyét és földjét védve, hazáját és nemzetét hitte védeni, s mint olyan, aki a forradalomban nem vett részt, erre mintegy hivatva érezte magát. Amit a vallatás alatt csak rendetlenül és töredékesen mondott el, rendszeresen és bővebben akarta kifejteni. Valóságos emlékiratokon dolgozott. Folyvást szobájában ült és írt. A számtartó híjába jött be hozzá rendeletet kérni a gazdasági ügyekre nézve, azt felelte neki:

- Üsse a mennykő a kaszálást, aratást, első dolog visszapörölni a curiális földeket, s megtorolni a személyemen elkövetett gyalázatot.

Ekkor aztán tűzbe jött, s elmonda mindent, amit ír, s amit még, írni fog. Ha István a postáról levelet hozott fiától, aki már gyógyulófélben volt, vagy az ezredesnétől és Erzsitől, akik Erdélybe indulásuk napját is megírták, hirtelen átfutotta, s csak azt mondá: - Ó, ezek a gyermekek nem is tudják mennyit kínlódom értök! - Ha vendég vetődött hozzá, bocsánatot kért tőle, és szobájába vonult, mert sok dolga van, nagy pörei vannak, maga igazítja, nincs bizalma az ügyvédekben. Búskomor méláját, elfojtott évődését örökös és kitartó harag váltotta fel. Járt alá és föl szobájában. Forgatta a régi törvénykönyveket, országgyűlési iratokat, beszélt magában, s nekiült írni. Egész fájdalmát, mérgét papírra öntötte, s midőn lepecsételte, címezte, s a postára küldötte, enyhülten s büszke önelégültséggel kiáltott föl: - No, meglássuk, mit tudnak mondani erre?

Egypár hét múlva azzal a hátirattal kapta vissza küldeményét, hogy írjon a hivatalos német nyelven; valamely ügyvéd szignálása alatt; egyszersmind pedig bélyegtelen iratairól fölvétetett a Befund, s meghagyatott, hogy a 8/12 krajcárig pontosan kiszámított bírságot egzekúció terhe alatt fizesse be, amint ezt az újabb törvények rendelik.

- Miféle újabb törvények? Szeretném tudni, melyik diétán hozták, melyik közgyűlésen hirdették ki azokat az újabb törvényeket - kiáltott öklével a válaszra csapva, s mivel az nem felelhetett, megfelelt ő magának, folyvást tiltakozva ez újabb sérelem ellen. Később visszaküldött iratai olvasásába merült, s valahányszor kedvenc helyeit olvasta, fölriadva mormolta:

- Jól, nagyon jól megírtam. Bezzeg szeretnének elnémítani. Jól tudják, hogy nem tudok írni nyelvökön, mégis éppen azt kívánják. Jól tudják, hogy ügyvéd nem ír alá ilyesmit, s éppen erre akarnak szorítani. Ho hó! Nem addig van az! Nem is elegyedem velök szóba, hadd pöröljön velök ügyvédem, úgyis kedveli őket, azokhoz folyamodom, akik nekik parancsolnak, a kormányzóhoz, a miniszterekhez, a királyhoz. Még jobban és bővebben kifejtek mindent, s hogy tisztábban megérthessék, a szomszéd szász pappal lefordíttatom németre. Hadd tudják meg valahára az ország valódi állapotját.

Újra nekiült írni, újonnan dolgozta ügyei védelmét. Az ívek szaporodtak, s még felét sem írta le annak, amit akart. Mindent odaírt, ami szívén feküdt, és sok olyant, ami szorosan nem tartozott a dologra, de szíve legmélyéből buzgott föl.

Megmagyarázta a régi úrbért, a curialisták viszonyait, de legtöbbet beszélt az oláh pusztításról, udvarháza földúlatásáról. Fölfejtette a kormányrendszer törvénytelenségét, veszélyeit; lerajzolta a tisztviselők tudatlanságát és önkényét. Íveket írt össze arról, hogy miképp kell rendezni az ország ügyeit, s visszaállítani a régi rendet.

Elpanaszolta a személyén esett sérelmet, s bebizonyítani törekedett, hogy a nemesség tekintélye egyik legerősebb támasza a királyság tekintélyének. Lefoglalt kardjának is egypár ívet áldozott, elszámlálta a főbb háborúkat, kivált a poroszt és franciát, amelyekben azt ősei villogtatták.

Sokszor emlegette, hogy harminc évig szolgálta a megyét, s alispánsága alatt jobban folyt minden, mint most, s felényibe sem került. Védte a megyei rendszert, s visszakérte, követelte az alkotmányt. Idézte a Corpus Jurist, Werbőczyt, Az Approbata és Compilata Constitutiót, Pragmatica Sanctiót; az 1791-i törvényeket, s Anonymustól kezdve rendre a történetírókat. Többször átolvasott és kijavított minden ívet, meghányta-vetette az erősb kifejezéseket, de csak arra ügyelt, hogy olyasmi ne legyen bennök, amiért a magyar törvények szerint megpörölhetnék. Oly erős szenvedéllyel csüngött a múlton, hogy föl nem foghatta a jelent. Egész álomvilágban, élt, amelyben csak az volt való, hogy szenved, haragszik, fárad és vénül.

Ez idő alatt még inkább elhagyta magát: különben is kopott ruhája úgy állott rajta, mintha vasvillával hányták volna reá; hosszú borzas haja és szakálla még mogorvábbá tették. Mióta pörölt, folyamodványokon dolgozott, se gazdasági, se házi ügyekbe nem avatkozott. Reggel nem adott rendeletet számtartójának, délben nem zsémbelt gazdasszonyára, s Istvánt is csak reggel fölkeléskor, estve lefekvésekor szidta meg néha. Egészen irataiba merült; egy szép nyári délután még azt sem vette észre, hogy udvarháza előtt kocsi áll meg, s a Bécsből megérkezett ezredesné és leánya szobájába léptek.

- Ejnye, csúf ember, hát így kell fogadni a vendégeket? - sipított az ezredesné, egy idős, száraz asszony, akinek hosszú vendégfürtei igen jól összehangzottak kissé festett arcával; aztán föltette szemüvegét, s oly bámulattal kezdette vizsgálni sógorát, mint valami csoda-állatot.

Radnóthy megfordult és föltekintett, de nem sógorasszonyára; leányát nézte, hosszasan nézte, és nem tudta megismerni, mert az megnőtt és elváltozott. Erzsi úgy állott előtte, mint báb a fodrász kirakatában, érzéketlen arccal, s útias pongyolájában is cifrán és tetszelgőn. Sehogy sem találta föl benne a régi egyszerű Erzsikét, az ő kedves lányát, aki hajdan mindig oly vidoran ugrott nyakába, s telecsevegte fejét. Úgy tetszett neki, mintha már nem is hasonlítana anyjához: a vonások ugyanazok, de a kifejezés egészen más. A leány sem tudott atyjára ismerni; a kopott öltözet, beesett arc, hosszú ősz haj és szakáll oly kellemetlenül hatottak reá, hogy hirtelenében nem tudott mit csinálni. Atyjának merőn rászegzett, éles, átható szeme egészen megzavarta, s ahelyett, hogy hozzászóljon, nagynénjét szólította meg, hol németül, hol franciául kérdezve tőle: - Vajon mi lelte szegény papát?

Az apa előtt még idegenebbé tette a lányt az idegen nyelvű csevegés. Erős fölindulása egy könnybe olvadt, ellágyult, s azt sem tudva mit tesz, ölébe vonta lányát, s elkezdte simogatni.

- Erzsike, hát nem ismered szegény apádat, már nem is tudsz vele beszélni? Mennyit aggódtam érted és Gézáért. Lásd, miattatok vénültem meg, lásd ezt a sok írást, értetek dolgoztam éjjel-nappal... Erzsike, kedves leányom, tedd le ezt a kalapot, egészen kiveszen a formádból, olyan vagy benne, mint egy komédiásnő. Nézz reám! Hát ismerj meg már!

- Ugyan ki ismerhetné meg, édes Elek sógor? - mondá az ezredesné - olyan, mint egy fáról szakadt. Miért hanyagolja el ennyire magát. Ez nem illik egy jónevű és előkelő nemesemberhez. Um Gottes Willen, miért nem vágatja le azt a nagy szakállt? Legalább borotváltassa be az állánál, ahogy most viseli minden úriember.

- Nem hosszabb a szakáll, mint a sógorasszony nagy bolond vuklija, azt sem ártana levágni - csattant föl Radnóthy, mintegy örülve, hogy kiöntheti reá mérgét.

- Soha életemben ily parasztságot! Műveletlen, barbár ember! Ide jövök, megteszem a nagy utat Bécsből - így fogadni! Minden követ megmozdítok kiszabadításáért, öt hosszú levelet írok - úgy fogadni, hálátlan -, fakadt ki sírva az ezredesné, s félájultan rogyott a karszékbe, mikor aztán, hogy jobban kifejezhesse magát, németre s franciára fordítá a beszédet. Ebből ugyan Radnóthy alig értett valamit, de elég volt szegény fejének a hang is.

- Hallgasson, édes papa, hallgasson, ne bosszantsa a jó nagynénit. Nem látja, hogy elájult? Szegény nagynéni, kedves nagynéni! - szólott közbe Erzsi, szemrehányóan tekintve atyjára, s kifejtőzve karjai közül, hogy az ezredesné ápolására siessen.

- Hát a gyermek leckézi az apát? Hát ezt tanultad te Bécsben, erre tanított a te jó nagynénéd? Ezért küldöttem én neked azt a sok pénzt? Ezért jöttél haza? Te, te, te!... - kiáltá Radnóthy fölugorva székéről, s még tovább is beszél, ha vigyázatlanságból az ezredesné kis fekete kutyájára nem lép, amely oly csúnyán kezdett ugatni reá, hogy kénytelen volt egész erejét az új ellenség ellen fordítani.

- Jaj, gyilkos, megöli az én kedves Figarómat - sikoltá az ezredesné.

- Papa, az istenért, ne rugdalja szegény Figarót! - esengett Erzsi sírva.

- Ember, mit csinálsz? - ismétlé nagy pátosszal az ezredesné.

- Megbolondulok! - fuldoklott Radnóthy.

A kis haszontalan kutya még élesebben ugatott, még jobban harapdálta Radnóthy lábát, aki egész dühbe jött. Az ezredesné három, nyelven sikoltozott, németül a kutyához, franciául Erzsihez, magyarul Radnóthyhoz. Erzsi folyvást pattogott és sírt. István és az ezredesné cselédei ijedve rohantak be, s velök együtt Maros, a házi komondor, amely pártul fogta gazdáját, s majdnem szétszaggatta Figarót. Valóságos pokoli lárma keletkezett, amelyben senki sem tudott szóhoz jutni, s mindenki kapott legalább egy oldaldöfést.

A jelenet csak kezdete volt a többinek. Az udvarház csendes szobái örökös viszály színhelyeivé váltak. Radnóthy most már idegenebb lőn otthon, mint volt csak azelőtt is. Többször jutott eszébe neje, midőn az ezredesné ült az asztalfőn, többször búsult leánya után, mióta Elisabeth-et - ahogy az ezredesné nevezte Erzsit - komédiásnő ruhákban látta maga előtt, többször bosszankodott a világ fölfordulásán, amióta sógorasszonya a régi rend maradványait is föl akarta forgatni házában. Most már nemcsak a kertésszel, jegyzővel, tisztviselőkkel kelle pörölnie, hanem két nővel s egy kiskutyával is.

Az első találkozás keserűsége oly erős benyomást tett mindhármukra, hogy nem tudtak menekülni tőle. Folyvást ingerelték egymást, önkéntelen, akaratjok ellenére is. Az ezredesné azért utazott Erdélybe, hogy rávegye Radnóthyt Erzsi férjhezadására Kahlenberger kapitányhoz, aki ugyan még forma szerint nem kérte meg, de elég érthetőleg nyilatkozott, s csak a kaució letétele okoz egy kis nehézséget, amelyet Radnóthynak kellene lefizetni. S ím, utazása célját nem képes előhozni, mert bármiről beszél Radnóthynak, veszekedés a vége, ami igen rossz bevezetés ily kényes természetű ügyhöz. Nénje utasítása szerint Erzsi is föltette magában, hogy kedvében jár atyjának, de ha csak rátekintett is haragos arcára, már elhagyta bátorsága, arra az áldozatra pedig éppen nem tudta elszánni magát, hogy másképp öltözködjön, fölhagyjon a német csevegéssel, s ne fogja nénje pártját. Maga Radnóthy is szeretett volna kibékülni velök, de mihelyt körükbe lépett, már kész volt a bosszúság. Az ezredesné mindent fitymált, kivált a szobákat, bútorokat, ételeket, pedig a házigazda költségbe verte magát, hogy sógornője és leánya kényelmesebben lakhassanak, a gazdasszony pedig ugyancsak kitett magáért. Az ezredesnének senki sem tudott főzni, mosni; untalan Bécset emlegette, lenézte Erdélyt, sógora tömérdek kárán nem szánakozott illő megindulással, az ország állapotján éppen nem búsult, s az asztal fölött legtöbbet arról beszélt, mi újság Bécsben, s mindent elmondott, mit kedves lapja, a Fremdenblatt legújabb számában olvasott. Erzsi sokáig öltözködött, el-elkésett a reggeli- vagy ebédtől, kevés kedvet mutatott a ház gondjaiban való részvételre, ahelyett érzékeny német regények olvasásával töltötte az időt, vagy Saphir Wilde Rosenjei mellett ábrándozott Kahlenberger kapitányról. Radnóthynak hát elég oka volt reá, hogy ellenséges lábon álljon sógornőjével és lányával, de az éppen felbőszítette, ha az ezredesné haragjában hánytorgatni kezdte, hogy a börtönből kiszabadulását neki köszönheti, ha Erzsi nénje pártját fogta, s elkezdtek egymással németül csevegni. Ez utóbbi, minthogy mindennap megtörtént, már majdnem tűrhetetlenné vált. Radnóthy ifjabb korában tudott valamit németül, tisztelője volt a német műveltségnek, de most már keveset ért belőle, s mióta német lett a hivatalos nyelv, ha tudna németül, sem akarna tudni. Már maga a hang fölingerelte, aztán azt hitte, hogy róla beszélnek, amikor nem beszéltek is róla, azért néha szörnyen rájuk mordult, mire az ezredesné kis kutyája ugatni kezdett, s kész volt a botrány. Az uraság versengése a cselédekre is kihatott. István egypárszor jól oldalba döfte az ezredesné hórihorgas legényét, mert csúfolkodni mert hegyes bajuszával, a gazdasszony sok mindennek összemondta az Erzsi bécsi szobaleányát, mert becsmérli az ételeket, s egész grófnét játszik. Mindennap történt valami olyan, amire az ezredesné közel volt az ájuláshoz. Erzsi sírt, és Radnóthy szitokra fakadt.

Emiatt folyamodványain, ügyei védelmén sem dolgozhatott a régi eréllyel. A költségek is mindennap növekedtek, annyira, hogy kénytelen volt egy új darab erdőt eladni. Ha panaszolt az ezredesnének, ha kikelt az új rendszer ellen, ha elmondotta, hogy így pusztul ki lassanként minden erdélyi nemesember, tüstént vita, szitok és sikoltozás támadt belőle. Az ezredesné mindent a lármás megyei és országgyűlésnek tulajdonított, kofaságnak nevezte a sok cifra szónoklatot és fölterjesztést, betyároknak a kardos jurátusokat, vén bolondoknak a tisztes táblabírákat; hogy ez lesz belőle, azt neki előre megjövendölte az ő boldogult férje, még ezelőtt tíz esztendővel. Radnóthynak sem kelle több; bár a forradalmat magában sok tekintetben hibáztatta, az ezredesné ellenében védett mindent. Megtámadta az ezredest, aki már tíz év óta nyugszik a grazi temetőben, az ezredesnét, aki saját udvarházában mer ilyeket beszélni, leányát, aki elég istentelen nénjének fogni pártját. Kihozta iratait, fölolvasott nekik belőle mindent, s midőn mégsem szűntek meg vitatkozni, fenyegette őket, hogy kitekeri nyakokat, s földhöz vágta az Erzsi Wilde Rosenjeit, az ezredesné Fremdenblattját, mert alkalmasint ezekből tanulják azt a sok istentelenséget; ő nem olvas mostani újságot, se németet, se magyart, mind hazugságot és ostobaságot írnak, s ha ide kapna vagy egy szerkesztőt, bár sohasem volt kegyetlen ember, isten úgyse' lehúzatná, s huszonötöt veretne rá István huszárral. Erre a nagy kegyetlenségre az ezredesné természetesen elsikította magát, s még aznap el akart utazni - de azért ott maradt harmadnapra is.

Erzsiért is sokat versengtek. Radnóthy vádolta az ezredesnét, hogy egész bécsi leányt nevelt belőle, s kivetkőztette jó szokásaiból; hiszen már anyanyelvét is feledni kezdi, a gazdasszonykodáshoz semmit sem ért, s otthon sehogy sem tudja feltalálni magát. Az ezredesné hálátlannak nevezte sógorát, Erzsi nagy műveltségével kérkedett, akit akármely tábornok is nőül vehet; nem is nevelte ő holmi erdélyi úrfi számára, sem azért, hogy Kolozsvárott vagy Marosvásárhelyt temesse el magát, s ekkor hevében kikottyantotta, hogy félig-meddig már akadt is szerencséje; Kahlenberger kapitány udvarol neki, soha ily derék embert, soha ily deli, vitéz, művelt és nagy befolyású férfiút, a sógor úr kiszabadulását is egyrészt neki lehet köszönni. Radnóthy öklével az asztalra csapott, hogy neki azt az embert többé senki se említse, megesküdt, hogy leányát csak magyarországi vagy erdélyi törzsökös hazafihoz adja nőül. Megtiltotta Erzsinek a francia és német csevegést, különben kitépi nyelvét; fenyegette, hogy lehasítja komédiásnő ruháit, megparancsolta, hogy lásson a házi dolgok után, s úgy elfelejtse Kahlenbergert, mintha sohasem is született volna, különben kitekeri a nyakát. Ebből aztán nagy perpatvar támadt, az ezredesné görcsöket és migrént kapott. Erzsi beteggé sírta magát, s Radnóthy fölrúgta a ráugató Figarót.

Így telt el néhány nap. Az ezredesné halálra unta magát; attól az egyetlen mulatságától is elesett, hogy sógorával versengjen, mert Radnóthy szobájába vonult, mélyebben merült előbbi búskomorságába, s csak irataival foglalkozott. A két nő elhatározta hát, hogy szórakozás, mulatság kedvéért látogatást tesz a környéken, a közel városkában. Azonban innen is, onnan is hamar és kedvetlenül tértek haza. Erdélyben mind politikai, mind társadalmi tekintetben holt idény uralkodott. Mindenkinek volt valami sebe, ha testén nem, lelkén, vagy legalábbis vagyonán. Majd minden család magába vonult, és sebeit kötözgette. A régi vendégszeretet, víg élet eltűnt, mintha a régi alkotmánnyal temette volna el az idő. Rom, bú és szegénység üdvözölték mindenütt a két mulatni vágyó nőt. Idejárult még, hogy bár gyöngédebb változatban, mindenütt hallottak valami ahhoz hasonlót, amit Radnóthy beszélt, vitatkoztak is egy keveset, s némely helyt az elváláskor éppen hidegséget tapasztaltak. Találkozott oly táblabíró is, aki az ezredesnét nagyon gyanús szemmel nézte, s holmi politikai szerepet tulajdonított neki; egy másik éppen kémnek hitte, aki azért látogatja a nemességet, hogy a vidék érzületéről tudósítsa a hatóságokat. Egy helyt elszörnyedt az egész társaság, amidőn az ezredesné azt beszélte, hogy Bach miniszter mily szép, okos és derék ember, s egy estélyen mily jól mulatott vele.

Erzsit hajdani játszótársai nem győzték eléggé nézni, s divatos, drága ruháit talán irigyelték is, de gúnyolódtak vele, hogy kiejtése kissé idegenszerű, s Bécsben nagyon elbüszkült, de hogyisne, midőn egy kapitány az udvarlója. Egyszóval, nagyon rosszul ütött ki a mulatság. Az ezredesné és Erzsi a két legszerencsétlenebb nő volt a szerencsétlen Erdélyországban. Nem volt egyebet mit tenniök, mint gyönyörködni a természet szépségében, amelyet nem sokra becsültek, tűrni Radnóthy búskomor szeszélyeit, amelyeket napról napra tűrhetetlenebbeknek tapasztaltak, kérődzni a bécsi szép napokon, olvasni Saphir Wilde Rosenjeit, és sóhajtani Kahlenberger után.

- Ah! - sóhajtotta Erzsi nemegyszer - én sokkal boldogtalanabb vagyok, mint édes néném! A néni visszamehet Bécsbe, engem nem ereszt atyám, nénit szerette volt boldogult férje, engem nem szeret Kahlenberger. Azt ígérte, hogy meglátogat, s még mindig késik, csak egyetlenegyszer írt a néninek, akkor is azt írta, hogy szabadságot kér, jő - és mégsem jő... Ah, jól mondja Saphir:

Nicht beglückter Lieb' ist eigen,
Schweigend lieben, liebend schweigen!

- Ach! meine Elisabeth, mit beszélsz? Kahlenberger éppen úgy szeret téged, mint engemet boldogult férjem. Éppen abban az ezredben szolgál. Mein theurer Karl! Ach, mennyit szenvedtem én leánykoromban, hányszor voltam úgy, hogy:

Der unbeglückten Lieb'
Nichts als die Thräne blieb!

s Carl mégis az oltárhoz vezetett. Elhagytam érte hazámat és utánamentem. Hogy dobogott szívem, mind azt dobogta:

Doch hab' ich noch ein Vaterland,
Ein zweites, theueres gefunden,
Sein Herz ist jetzt mein Vaterland
Woran ich wurzelnd bin gebunden.

Ach, ez a Saphir mily szépen tudja kifejezni a szív érzéseit. Nincs nála jobb költő a világon. Egészen megifjulok, ha olvasom. Én is éppen úgy szenvedtem, mint te, s éppen oly boldog voltam, mint te lész.

Ilyenkor aztán eldicsérték Saphirt, ábrándoztak a boldogságról, boldogtalanságról. Az ezredesné vigasztalta Erzsit, elmondotta, hogy ő csak Kahlenberger megérkezését várja, ekkor atyjától megkéri ünnepélyesen Erzsi kezét, ha beleegyezik jó, ha nem, akkor magával viszi Erzsit Bécsbe, s majd talál módot rá, hogy összekeljenek, s ha atyja akkor sem egyezik bele, nem lesz nagy baj, mert kipörlik tőle az anyai részt. A megvigasztalt Erzsi nyakába borult a jó néninek, összecsókolta, fölvidult, de minthogy nagyon belejött már a boldogtalanságba, azért mégis egész nap sóhajtozott, és szavalta Saphir kétségbeesett verseit. Szerencsére nagy boldogtalanságában éppen nem hervadt, folyvást jó egészségnek örvendett, s oly kevéssé törte meg szívét a boldogtalan szerelem, mint kedvenc költőjéét.

Amit annyira óhajtottak, nemsokára teljesült.

Kahlenberger megérkezett. Nem kellett szabadságot kérni; ezrede Erdélybe, egyik közel városkába rendeltetvén, mindennap látogatója lehetett Erzsinek. Az ezredesné magánkívül volt örömében, különösen midőn Kahlenberger férjének egypár régi barátját is elhozta magával. E régi barátok később elhozták nejeiket és leányaikat is, akiknek kedvéért aztán néhány fiatal tiszt és hivatalnok is bemutattatá magát az ezredesnénél.

Ez idő óta az udvarház ritkán volt vendég nélkül. Az ezredesné rendezett, csinosított, s bocsánatot kért a vendégektől, hogy nem varázsolhatja ide bécsi szalonját. Erzsi új ruhákat csináltatott, s panaszolt a kolozsvári szabókra, akik elrontják pompás kelméit. A vendégek mosolyogtak, s dicsérték a romladozó udvarház regényességét, Kahlenberger pedig éppen Siebenbürgens Perlenek nevezte Erzsit, mire az ezredesné megjegyezte, hogy Kahlenberger úr valóságos Schöngeist. Most nagy ebéd volt, majd nagy ozsonna, egypárszor estélyt is adtak.

Kahlenberger kihozott az ezred zenekarából egypár zenészt, és táncoltak reggelig. A pusztuló udvarházban újra visszhangzottak a régi napok örömei, de a kivilágított ablakok fénye csak szomorúabbakká tette a rongált tornyocskákat, düledező kéményeket, roskatag fedelet, s a zaj siketen hangzott végig a csendes udvaron.

Radnóthy e víg élet folyama alatt nem volt otthon. Megszaporodott házi kiadásai és a pörköltségek miatt kénytelen volt eladni egy más megyében fekvő, zálogos jószágocskáját, melyet maga szerzett volt, s rendesen haszonbérbe adott ki. Ide utazott hát, hogy örmény haszonbérlőjével alkuba bocsátkozzék, aki eddig is kölcsönözgetett neki. A lelkiismeret minden furdalása nélkül hitte megköthetni az alkut, mert a birtok csak vett jószág, s így a fiára szállandó ősi örökséget nem csonkíthatja meg. Csak Erzsi szenved kárt, de ennek ő maga az oka, mert miatta szaporodtak meg kiadásai, s a leány része különben is mindig pótolható készpénzben.

E terv közben eszébe jutott, hogy még nem tett végrendeletet. Elhatározta, hogy mihelyt végrehajtja a vásárt, megírja végrendeletét, gondoskodni fog leánya pénzbeli kárpótlásáról, ha beleegyezésével megy férjhez, s átok alatt meghagyja fiának az ősi jószág hű megőrzését, hadd szálljon az firól fira, unokáról unokára.

Útja több időt emésztett föl, mint ahogy számította, s mint minden, amihez hazajötte óta fogott, nem eshetett meg kisebb és nagyobb keserűség nélkül. A múlt embere itt is összeütközésbe jött a jelennel. Régi szokás szerint indult útra, s nem vitt magával útlevelet, amiért aztán letartóztatták, s négy napot kellett elveszítenie, amennyi idő alatt igazolhatta magát. Kocsisa is majdnem pörbe bonyolította; ez ugyanis hozzászokott volt a régi időkben, kivéve a főispánt, senki elől nem térni ki, s ráhajtott a főhivatalnok kocsijára. A kocsi eltört, a kocsist pedig elfogták a csendőrök. Ebbe is beletelt egynéhány nap. Majdnem két hét múlva érkezett meg a haszonbérlőhöz, akivel hosszasan alkudozott. Végre megkötötte az alkut, a jószágok akkori értékéhez képest meglehetős árban. Kipihenvén magát, kissé fölvidulva készült haza, azonban egy Milánóból érkezett levél, amelyet az ezredesné utánaküldött, nagy szomorúságba ejté.

Arról vett tudósítást, hogy fia újra visszaesett régi betegségébe, s bár az orvosok biztatása nem hiányzik, a veszély nagy, s megmaradása kétséges. Mindjárt fogatott, és sietett haza. Hazulról egyenesen Milánóba akart indulni, s magával vinni leányát beteg fia ápolására. Aztán eszébe jutott, hogy ő kezességre kibocsátott rab, aki nem lépheti át az ország határát; neki otthon kell ülni és várni, míg egy fekete pecsétes levél érkezik, fiát idegenek temetik el, a régi család kihal, s az ősi jószág idegen kézre jut. Búval és haraggal telt el. Leányára gondolt, és Kahlenberger kapitányra, akit az oly sokat emleget, s akit bizonyosan férjül választ, ha ő kidűl, ami oly könnyen megtörténhetik.

Ekkor az ezredesné ellen fordult haragja. Elhatározta, hogy minél hamarabb visszaküldi Bécsbe, leánya kikerülvén befolyása alól, újra hozzáédesedik, elfelejti Bécset, Kahlenbergert s mindent, amivel őt annyira búsítja. Haldokló és gyógyuló fia, megváltozott és újjászületendő leánya alakjai között lebegett lelke, egyiktől a másikhoz, s nem tudott megnyugodni.

Így ért haza, s meglátván kivilágított udvarházát, ahonnan zene hangzott ki, összerázkódott, mintha valaki megütötte volna. Fia temetése és leánya menyegzője egy bősz képpé olvadtak össze lelkén, a halotti ének és tánczene őrült hangzavarként zúgtak fülébe. Megtörülte homlokát, amely hideg verítéket izzadt, s lassanként magához jött.

- A beteg még nem hal meg - nyugtatta magát -, én is mily hosszas beteg voltam... a hosszas beteg még kevésbé. Reméljen az ember, ameddig lehet, sőt azontúl is. Bízzunk az Istenben!... Miért is haragszom szegény Erzsire oly nagyon?

Elrontották egy kissé, majd megjavul. Igen keményen bántam vele, elvadítottam magamtól. Hibás vagyok. Majd jóvá teszem. Hadd mulasson. Miért ne mulatna? Hiszen nem tudja, hogy bátyja beteg. Fiatal, szép; miért ne táncolna? Meg sem mondom neki holnapig a rossz hírt. Bizonyosan egy-két régi jó barátom látogatott meg fiastul, leányostul, s Erzsi egy kis mulatságot rendezett számukra. Jól tette. Hadd mulassanak. Bár szeretne bele valamelyik barátom fia. Istenem, ha együtt tarthatnám meg fiam és leányom lakodalmát! Örömest meghalnék.

A kocsi megállott, s Radnóthy összeszedve minden lelki erejét, hogy a rossz hírt eltitkolhassa, benyitotta az ajtót.

Az ezredesné éppen legfényesebb estélyét adta. Számos vendég gyűlt össze, több mint máskor. Természetesen Kahlenberger játszotta a főszerepet, az ezred Don Juanja, akit társai famoser Kerlnek neveztek, s nem ok nélkül. Neki zsoldjából mindenre telt, nagy vadász volt, híres apportírozó kutyával dicsekedett, elméssége soha sem fogyott ki, Weber Demokritosát majdnem könyv nélkül tudta, beszélt valamit franciául, sőt e nyelven talán a Paul de Kock regényeit is elolvasgatja, ha el nem foglalják az asszonyok, akik minden városban belebolondultak. Aztán hogyan táncolt! A française-t más is tudta úgy, mint ő, de a valcerben és polkában keresni kellett párját. Most is bámulta az egész társaság. Erzsi boldog volt, ha karjain lebeghetett, s úgy nevetett, hogy könnyezett bele, ha tréfáit hallgathatta.

Egy öreg őrnagy, aki a kipirult ezredesnét mulattatta, megjegyezte, hogy e szép párt csak össze kell esketni, ő szívesen lesz násznagy, s kezet is adott reá. Egy hadnagy a kaucióról beszélt, amely a leány vagyonából oly könnyen kitelik, s utána vetette: bagatell! Egy kerületi hivatalnok neje tréfásan jószívvel látta magát a mához egy évre megtörténendő lakodalomra, mire: az ezredesné azt mondá:

- Es versteht sich.

Egy mérnök figyelmezteté Kahlenbergert, hogy a rozzant ház helyébe mindenesetre egy pompás mezei lakot kell építtetni, s ő holnap a legcélszerűbb tervrajzzal ajándékozza meg, amit Kahlenberger nagy hahotával fogadott, s amiről teljességgel nem akart szólani a kérdezősködő Erzsinek, aki aztán úgy tett, mintha haragunnék. Szóval mindenki vőlegénynek nézte Kahlenbergert, s a tréfa és vígság általános volt.

Az atyára senki sem gondolt, s beléptét sem vették észre. Legelőször is az ezredesné látta meg, azután Erzsi. Mind a ketten majdnem felsikoltottak, mert féltek, hogy valami botrány lesz. Azonban az ezredesné hirtelen feltalálta magát, elhallgattatta a zenét, karon fogta vendégeit, s egyenként bemutatta Radnóthynak, aki tisztelve a vendégi jogot, a lehető nyájasan üdvözölte őket. A vendégek alig tudtak szóhoz jutni, s elkezdték bámulni a házigazda bozontos ősz haját, szakállát, különös útiöltözetét, s magok közt nem egy csípős megjegyzést suttogtak. Legelfogulatlanabb volt köztük Kahlenberger, aki tüstént elmés beszédbe kezdett, amelyet egy egész óráig is folytat vala, ha Radnóthy részint tört németséggel, részint kézjellel nem adja tudtára, hogy keveset ért németül, nagyon fáradt, s le akar fekünni. Kahlenberger panaszolta barátjainak, hogy ezután neki meg kell tanulni a pantomimiát, különben lehetetlen lesz beszélnie leendő ipával. Az őrnagy elszörnyedt Radnóthy műveletlenségén, aki még németül sem tud, s mégis alispán volt. A hadnagy egy "kurióz!" fölkiáltással fejezte ki csodálkozását. A kerületi hivatalnok mind azt emlegette, hogy bizony csak nagyon hátra van a kultúrában Erdélyország. A mérnök föltette magában, hogy mihelyt hazamegy, lerajzolja az öregurat, mint a kiveszendő régi magyar nemesek példányát, s fölküldi az Illustrierte Zeitungba. Mindezt ugyan csak magok közt beszélték a vendégek, de némi gyöngédebb változatban becsúszott az a köztársalgásba is. Az ezredesné és Erzsi pirultak, nagyon szégyellték a sógort és szegény papát, mentegették is a társaság előtt, de szívükben nem nyomhatták el titkos örömüket, hogy a kis intermezzo nem adott botrányra alkalmat, s az öregúr mérsékelte magát. Csak szánták, de nem haragudtak reá, s egész vígan fogtak a megszakított estély folytatásához.

Radnóthy szobájában virrasztott, nyugodtabban, mint valaha, de soha ily mélyen leverve. Elhagyta a bú, a harag, s remény és vigasz; valami érzéketlen bódulat, fásultság fogta el. Először is levelet írt, és pénzt küldött haldokló fiának, aztán végrendelete megírásához fogott. Egy-egy könnye hullott a papírra. A bevezetésben hazája és családja romlását siratta. Aztán elmondotta, hogy az ősiség eltöröltetvén, teljes szabadsággal rendelkezik vagyonáról minden esetre, még arra is, ha fia halálával magva szakadna, mert a koronára nem szállhat többé semminemű nemesi birtok. Elsajnálta az ősiségi intézményt, amely fenntartotta a magyar nemességet, s vele együtt a nemzetet; átok alatt meghagyta fiának, hogy semmit el ne adjon ősi birtokából, mert megfordulna sírjában, ha az idegen kézre kerülne. Előszámlálta, hogy mije volt, és mije van, fölemlítette, hogy csak szerzeményét adta el, az ősi örökség csonkítatlan megvan, ha csak a bezirkerek önkénye meg nem csonkítja. Elmondta, hogy az anyai rész, amely drágaságban, pénzben és kötelezvényben mintegy negyvenezer forintot tett, udvarháza feldúlatásakor elraboltatott vagy megsemmisült, anyja után tehát se a fiút, se a leányt semmi sem illetheti. Megírta pontokba foglalva, hogy minden fekvő és föllelhető vagyonát fiának hagyja, azonban ez tartozik Erzsi testvérét illően kiházasítani, s férjhezmenetelétől számítva, tíz év alatt a jószág értéke harmadának megfelelő összeget fizetni ki neki vagy maradékainak, az illető kamatokat addig is pontosan kiszolgáltatván, de csak azon esetre, ha Erzsi lemond Kahlenbergerről, s erdélyi vagy magyarországi hazafihoz megy férjhez, ellenkező esetben mindenéből kitagadja, még akkor is, ha fia elébb találna meghalni, mintsem a végrendelet teljesedésbe mehetne. E gyászos esetben a protestantizmus és magyar nemzetiség egyik fő támaszát, a Bethlen Gábor fejedelem alapította nagyenyedi főiskolát teszi örökösévé, amelyben kiképeztetését nyerte, s amely annyi kárt szenvedett a forradalom alatt, az oláh pusztítás idejében. A végrendelet hosszú volt, idő tellett abba is, míg a fölhívatott lelkész és számtartó megérkeztek, hogy mint tanúk aláírják. Midőn minden rendben volt, lehajtotta fejét a karszékre, s hallgatta a szobájáig hangzó zenét, föl-fölsóhajtott, s a régi napokra gondolt; el-elszunnyadt néhány pillanatra, majd hirtelen fölriadt, fölugrott, s a leégő gyertyára bámult. Éppen akkor oszlottak a vendégek; az utolsó kocsi is elrobogott. Kezébe vette a végrendeletet és gyertyát, s az ezredesné hálószobájába indult.

Az ezredesné még nem vetkőzött le, s vígan beszélt Erzsivel a nagy nap eseményeiről. Radnóthy beléptére fölkeltek mindketten, s vidoran siettek elébe. Az ezredesné sajnálta, hogy sógora nem vett részt a mulatságban, amely non plus ultra volt. Erzsi nyakába borult, és sokat beszélt Kahlenbergerről, aki a papának fegyver-engedélyt fog eszközölni, s minden héten kijő ide vadászni. E szíves magaviselettel nagy önmérsékletét köszönték meg, s az elmenetele óta halomra szaporodott árjegyzékek keserűségét akarták megédesíteni.

Radnóthy hallgatott; elővette a Milánóból kapott levelet, s átnyújtotta neki.

- Csak nagyítás az egész. - monda az ezredesné -, hogy minél több pénzt küldjön a sógor. Gézának annyi baja nincs, mint nekem, aki ezekben a rossz szobákban mindennap háromszor kapok reumát.

- Kahlenberger majd írni fog Milánóba - szóla közbe Erzsi -, őt mindenütt ismerik, s Gézára nagy ügyelettel lesznek.

Radnóthy nem felelt, ahelyett kihúzta tárcáját, s két darab ezeres bankót kivévén, az ezredesné elébe tette.

- Itt van, amivel Erzsiért tartozom: koszt, ruha, szállás és nevelés. Koronként küldöttem is valamit, tudom, hogy így sem sok, a nevelés pedig, ó az éppen megfizethetetlen. De kevés pénzem van.

Aztán leült, elővette a végrendeletet, s egész terjedelmében fölolvasta.

- Tirann! - sikoltá az ezredesné, s elkezdett átkozódni németül, franciául, versben, prózában. Majd magyarra fogva a beszédet, eldühöngte, hogy törik-szakad, Erzsi a Kahlenberger neje lesz, ha saját vagyonából kell is érte letennie a kauciót. E nagylelkűségen aztán maga is elérzékenyült, s félig-meddig elájult.

- Ach! - sóhajtá Erzsi; több nem jutott eszébe a Wilde Rosenekből, hanem azért mégis hangosan sírt.

Radnóthy hátat fordított az ezredesnének és hallgatott. Leányát nézte, kinek sírása őt meghatni látszék. Ellenállhatatlan erővel vonzódott feléje, mintha utoljára beszélne vele. Megfogta kezét, ölébe vonta, megcsókolta homlokát, s gyöngéden kérdé tőle:

- Emlékezel-e, Erzsike, most három éve, egy kis bált adott volt szegény megboldogult anyád? Hogyne emlékeznél, hiszen új ruhát is csináltattunk neked, szép rózsaszín ruhát? Kislány létedre is magadra vontad az ifjúság figyelmét. Sokan megtáncoltattak. Istenem, mily szépen jártad a csárdást a főispán fiával! Szegény édesanyád sírt örömében, hogy oly módosan viseled magadat. Ugye, emlékszel a főispán fiára? Ő nagyon jó fiú; gróf, de nem büszke, nem nézi le a nemesembert, akinek ősei régibbek az övéinél; tudja, hogy törvény szerint Erdélyben nincs különbség a mágnás és nemes közt. Maholnap bizonyosan meglátogat bennünket. Az öreg Radnóthyt lassanként újra fölkeresik régi barátai. Adunk egyszer-egyszer bált is. Újra táncolhatsz vele. Hátha megkérne, édes Erzsikém? Én nem fogok ellenkezni, ha te is beleegyezel.

- Megbolondult a sógor, hiszen a főispán fia a tavasszal jegyzett el egy bárónőt; lejöttünkkor hallottuk Kolozsvárott! - kiáltá az ezredesné, akit szörnyen bántott, hogy sógora hátat fordít neki, nem is szól hozzá. Kezével indulatosan kezdett hadarni, s az erőlködése közben vendégfürtei a földre estek.

Radnóthy megvető tekintetet vetett reá, s némi gúnyos udvariassággal, amelyet különösen az tett sértővé, hogy nem volt kiszámítva, lehajolt, fölvette a vendégfürtöt, s elébe tette az asztalra.

- Hát arra a magas, szőke fiatalemberre emlékszel-e, - folytatá újra megcsókolva leányát -, aki mindig kis feleségének hívott? Mondhatom, derék fiatalember. Rég nem hallottam felőle semmit. Mondják, hogy atyja, az én kedves barátom, meghalt, ő pedig Magyarországra bujdosott. Ha vissza jő, tüstént meglátogatja Radnóthy bácsit, megkérdi, mit csinál az ő kis felesége. Mit feleljek neki, szólj, édes Erzsikém?

- Egy bujdosó, egy földönfutó felesége legyen? Abból semmi sem lesz. Én Kahlenbergernek ígértem, az ő felesége lesz, az övé, csak azért is... - dühöngött az ezredesné, oly keményen csapva az asztalra, hogy a Fremdenblatt egy-két száma a légbe röpült.

Radnóthy összehúzta szemöldökét, fölvette a leesett Fremdenblattot, mintha mondani akarná az ezredesnének, hogy olvassa kedves lapját és hallgasson, s nem ügyelve sűrű és hangos átkozódásaira, folytatta leányával a beszélgetést.

- Hát arra a halvány, szemérmes kisfiúra emlékszel-e, tudod arra, aki neked annyi képeskönyvet hozott, s oly szép verset írt anyád neve napjára, aranyos szélű velinen, tulipánok és nefelejcsek között? Jó tanuló volt mindig, és többre vitte volna, mint atyja, aki teljes életében szolgabíró sem lehetett. Most szegény fiú nem használhatja tudományát, de azért folyvást bújja otthon könyveit. Atyjának van valamije, kis birtokú nemes ember, de jó gazda. Tudod, én sohasem adtam sokat a vagyonra. Hála istennek, van annyim, amiből elélhetek. Megépítettem nektek az udvarházat. Eltépem a végrendeletet, ha akarod mindjárt, szemed láttára. Itt fogtok lakni boldogan, mint én édesanyáddal. Négy lovat veszek, s új hintót csináltatok menyegződ napjára. Nem lesz az egész megyében csinosabb menyecske, mint az én kis Erzsikém.

- Du Unmensch! Egy betyárnak adni őt, az én Elisabeth-emet, akit Kahlenberger szeret - kezdé újra támadását az ezredesné oly nagy zajjal, hogy most a kis fekete kutya is megbátorodott s vele együtt ugatta és harapdálta Radnóthyt.

Radnóthy dühvel ugrott föl, azonban nem fordult az ezredesné felé, ahelyett olyat rúgott a kiskutyán, hogy az egy élest ordítva elnémult, és sántítva kullogott ki a szobából. Az ezredesné nagyot sikoltott, a kiskutya után akart szaladni, de midőn látta, hogy Radnóthy újra leányához fordul, szenvedélyesen átöleli, megállott az ajtóban, visszatartóztatva a kíváncsiságtól.

- Nagynénéd holnap el fog utazni Bécsbe vagy ahova akarja, és többé nem fog idejönni soha - mondá Radnóthy csöndesen. - Te itt maradsz velem.

- Skandál! Infamie! - sivított az ezredesné egy székbe húzódva, hogy legyen hova ájulnia. - Kiűzni a házból engem, hátat fordítani nekem, nem szólani hozzám, vuklimmal csúfolódni, a kiskutyám lábát eltörni! Ach, élne csak szegény férjem, tudom duellumra hívná e sértésért, megszúrná, levágná, összeaprítaná, így ni - s ekkor fölugorva, mintegy mutatni látszott kezével, hogy miképp szúrnák meg, vágnák le, s aprítanák össze Radnóthyt.

- Te itt maradsz velem! - folytatá az atya elsimítva leánya homlokáról kibomlott fürteit. - Nem szükséges, hogy oly hamar férjhez menj. Válogass leányom, hiszen ifjú vagy még. Miért sietnél? Annál több időd marad, hogy szegény apádat ápold, vigasztald. Jól fogunk mi itt élni ketten. Te gazdasszonykodol, én gazdáskodom, újra rendbe hozunk mindent. Majd látogatást teszünk a szomszédságban; megint víg élet lesz itt, mint hajdan. Nem leszek én mindig oly komor, most sem vagyok az, csak sok a gondom, csak pöreimet végezhetném be, csak bátyád jöhetne vissza. Pedig visszajő, ha te itt maradsz, az Isten meghallgatja a jó leány imádságát. Ugye, Erzsike, te jó leány vagy, szereted atyádat, nem hagyod el vénségére, nem haragítod meg többé, olyan lesz, mint édesanyád volt, ez az áldott asszony, akihez úgy hasonlítasz. Csak most veszem észre, hogy szakasztott mása vagy anyádnak. Mikor sírt, éppen ilyen volt; mennyit sírt, hol értem, hol értetek, csak magáért nem, soha... soha...

Erzsike nem szólott semmit, s midőn atyja, fölindulásában kifáradva, egy székre hanyatlott, kifejtőzött karjai közül. Ott állott az atya és nagynéne között, nem tudva, hogy tulajdonképp melyikhez tartozik. Hol egyikre, hol másikra nézett és föl-fölsóhajtott: - Welch' ein hartes Schicksal!

- Elisabeth, komm zu mir! - kiáltá az ezredesné.

- Erzsikém, jer velem, jer a szobámba - suttogta gyöngéden az atya, fölemelkedve a székről, kézbe véve gyertyáját s a végrendeletet.

Az ezredesné újra ismételte hívását. Az atya hallgatott, s egy fájó, édes pillantást vetve leányára, még egyszer megállott a küszöbön.

- Hach Triumph! Triumph der Liebe und der Tugend - szavalta az ezredesné, megölelve a karjai közé szaladó Erzsit; aztán mindketten sikoltva borultak a pamlagra, mert egy iszonyú csattanás hangzott, az ajtó csattanása, amelyet a szobájába tántorgó atya erősen becsapott.

Már dél felé járt az idő, midőn Radnóthy másnap fölkelt. Sokáig aludt a terhes út és izgalmas éj után, s fáradtabbnak érezte magát, mint lefekvés előtt. Rossz álmai voltak, s alig bírt felöltözni. Egyedül öltözött föl, mert István jókor reggel a postára ment. Oly csodálatosnak tetszett neki a mély csend, amely udvarházában uralkodott. Nem hallotta sem az ezredesné lármáját, sem a kiskutya csaholásait, sem a szobaleány sürgését. Az ebédlőben sem volt senki, csak a tornác küszöbén talált valakit, a kis sánta Mányit, pisszegve, s egy levelet tartva kezében.

Némán vette át a levelet. Az ezredesné levele volt, kék tintával írva, aranyos porral meghintve, s megtömve mindazzal, amit már tegnap is elmondott. Mindennemű istentelenséggel vádolta sógorát; megparancsolta neki, hogy a végrendeletet tüstént tépje szét, s aláhúzta e szavakat: Erzsi csak azért is Kahlenberger felesége lesz, s én nekik hagyom mindenemet, nem szorultunk a maga rongyos házára, sem pörös földjeire. A panaszok és fenyegetések hosszadalmassága miatt a levél tulajdonképpeni tartalma az utóiratba szorult; itt röviden tudtára adta Radnóthynak, hogy se ő, se Erzsi nem állhatják ki tovább kegyetlenségeit, ma reggel elutaztak Bécsbe, s mindaddig még levelet sem írnak neki, míg meg nem kérleli őket.

Zsebébe gyűrte a levelet, s leült karszékébe. Maga sem tudta, mit csinál, cél nélkül nézett ide-oda; nézte az eszterhaj fecskefészkeit, ahol a kis fecskék vígan csevegik körül anyjokat, és sóhajtott; nézte a vidám galambokat, amelyek enyelegve repülnek szét a dúcos kapuról, és mormolt valamit foga közt; nézte a nagy komondort, amely hízelegve csúszott lábához, és fölkiáltott, amint megsimogatta: "Becsületes Maros!" - végre megakadt szeme a kis sánta Mányin, aki még mindig ott állott és folyvást pisszegett.

- Mi bajod? - kérdé tőle durván.

A kislány úgy megijedt, hogy még jobban kezdett pisszegni s csak annyit volt képes mondani: - Erzsi kisasszony!...

- Mi bajod neked is Erzsi kisasszonnyal? - kérdé még durvábban.

- Mikor előállott a kocsi, átadta nekem ezt a levelet - szepegte lelkendezve a kislány -, én futni kezdettem. "Miért futsz?" azt kérdezte. "Hát föl akarom költeni a méltóságos urat", azt feleltem. "Miért akarod fölkelteni?" - "Hát hogy búcsúzzék el a kisasszony, messze mennek, úgy illik", azt feleltem és futottam. A kisasszony utánam kapott s pofonütött. Az nem baj, de elhasította ezt a szép piros kendőt; a méltóságos asszony vette volt nekem most harmadfél esztendeje, ni, hogy elhasította...

- Ne sírj, veszek én neked majd szebb piros kendőt - monda Radnóthy magához szorítva az árvát, mintha Erzsit ölelgetné, s egy mosoly lebbent el ajkán. Aztán elkomorult, elfordult, lehajtotta fejét és gondolataiba mélyedt. Hajh, Erzsike... a kígyó, a kígyó... - kiáltá hirtelen, s ellökte magától a kis Mányit, aki ijedten szaladt lefelé, vissza-visszanézve, vajon nem fut-e utána a szegény méltóságos úr.

Radnóthy ott ült, nem is tudva, vajon ellökte-e magától a kislányt, vagy nem. Öntudatlanul vette ki zsebéből az ezredesné levelét, újra elolvasta és széttépte.

- Bárcsak egy sort írt volna! Nem. Azt is nagynénjére bízza. Bárcsak egy kissé búsult volna, hogy elhagy! Nem. Örvend, tegnap is nem értem sírt, hanem szeretőjeért. Bárcsak reggel jött volna be hozzám, hogy megcsókoljon, mikor alszom. Nem. Pofonüti a szegény árvát, ki kötelességére emlékezteti. A kígyó! ... többé nem akarok reá gondolni. Van nekem még egy gyermekem. A fiúk mindig inkább szeretik apjokat. Nekem fiam van. Lehetetlen, hogy meghaljon... lehetetlen... lehetetlen - és összefogván kezét, imádkozott, buzgón, hosszan; nem vette észre számtartóját, aki már egy negyedóra óta áll előtte, és beszélni akar vele.

A számtartó végre megszólalt, s benyújtván egy nyaláb árjegyzéket, pénzt kért.

- Kérjen a sógornőmtől, küldje a sógornőm után. Én nem fizetek egy krajcárt sem. Nekem kell a pénz, nekem beteg fiam van, nekem nincs leányom, nincs... nincs... nincs!

A számtartó vállat vont, s az adóról kezdett beszélni, amelyet ha egypár nap múlva be nem fizeti, egzekválni fognak.

- Hadd egzekválják. Adják vissza curiális földeimet, akkor fizetek, addig egy krajcárt sem. Csak rajta, jöjjön az egzekúció, üssék meg a dobot, licitáljanak tetszésök szerint. Számtartó uram legtöbbet fog ígérni, készpénzzel fizet ki mindent, erre adok pénzt - s ekkor tárcájából egy ezeres bankót vett ki -, itt van, aztán számoljon róla. Nem vagyok én oly szegény, de megmutatom, hogy velem nem lehet oly könnyen packázni. Ez is protestáció, ez a vis inertiae. Tudja mi az? Nem tudja, nem is szükséges, tegye, amit parancsolok.

A számtartó a gazdasági ügyekre vitte át a beszédet, de Radnóthy nem hallgatta, visszaesett mélájába, s ebédig mozdulatlanul ült karszékében. Délben néhány kanál levest evett, s egész délután mind csak azt kérdezte: haza jött-e István a postáról, s midőn azt mondották, hogy még nem jött haza, azt felelte: De haza jő, jó hírt hoz.

Megint ott ült karszékében, pipára töltött, s panaszkodott, hogy a régi jó dohányt még csak egy pár hétig szíhatja az ember, kardja után pipáját veszik el a magyarnak. - Kinézett az útra, várta a jó hírt, ki-kiesett a pipa szájából, s elaludt.

Alkonyat felé István csakugyan hazajött, s egy levelet hozott. Gyöngéden költötte föl urát, aki mohón kapott a levélhez, s lassan bontotta föl. Olvasta, mind olvasta, kétszer, háromszor, négyszer, aztán fölnézett Istvánra és hallgatott, István nem merte megkérdezni tőle, hogy mi van a levélben; nem félelemből, hiszen urának arca nemhogy haragos lett volna, még bánatos sem volt, de az a buta érzéketlenség, azok a meredt, fénytelen szemek egészen megborzasztották. Radnóthy hátrahanyatlott karszékén, megint elolvasta a levelet, s éppen oly csodálatosan nézett a tornáchoz közeledő lelkészre, mint Istvánra.

A lelkész a városból jött, s két levelet hozott az ügyvédtől; az egyik Radnóthynak szólott, a másik az ezredesnének. Radnóthy mintegy ösztönszerűen visszahökkent, kezével eltolta magától a levelet, majd hirtelen elkapta, feltörte, s odaadta a lelkésznek, hogy olvassa fel. A lelkész előbb az ezredesnének szóló levelet olvasta fel: az ügyvéd figyelmezteti az ezredesnét, hogy a Radnóthy curialistáit illető pör néhány hét alatt Szebenben tárgyalás alá kerülvén, jó volna, ha mind ő, mind Kahlenberger kapitány istápolnák a dolgot befolyásukkal, ugyanezt kérte Radnóthy többi pörére nézve is, melyeket ő, amennyire lehet, húz-halaszt, amíg enyhül a kormányrendszer, de fél a kerületi biztos s a csendőrtiszt ellenséges indulatától, akiket Radnóthy maga ellen bőszített. Lehet, hogy ezek siettetni fogják az ügy bevégzését, lehet, hogy Radnóthyt még egyszer kikérdezik, ami nagyon ártana a dolognak, mert talán nem mérsékelné magát, azért jó lesz, ha sehová sem megy, s tovább is betegnek marad, ha mindjárt a legegészségesebb is. - A Radnóthynak szóló levél rövidebb volt. A jó ügyvéd egy kis pénzt, egy kis perköltséget kért tőle, s ismerve gyöngéjét, így is, amúgy is rábeszélni igyekezett, hogy legyen beteg további tudósításáig.

Radnóthy intett fejével, és nem szólott semmit. A lelkész csodálkozva távozott el. Radnóthy hosszan nézett utána, aztán ismét Istvánra vetette szemét és hallgatott. Így telt el majdnem egy negyedóra, s már besötétült. Ekkor Radnóthy fölemelkedett székéről, és mintha most akarna válaszolni a lelkésznek, fölkiáltott.

- Beteg vagyok, beteg leszek. Nem kell tettetnem... nem bánom, vegyék el mindenemet. Nincs kire hagyjam. Én vagyok az utolsó Radnóthy.

- Hát meghalt Géza úrfi? - kérdé István urához rohanva.

- Meg! - felelt Radnóthy az általa hozott, s Milánóból érkezett levélre mutatva, s ajka nyitva maradt.

A hű cseléd elkezdett hangosan sírni, mire Radnóthynak megeredtek könnyei. Zokogott, ráborult Istvánra, földúlt családja s az elsüllyedt múlt ez egyetlen maradványára.

Teltek a napok, beállott az ősz. A hanyatló természet és a pusztuló udvarház oly jól illettek egymáshoz. A szél nemcsak a fák száraz leveleit szórta szét, hanem egy-egy zsindelyt is lekapott a roskatag födélről, az eső rútul megviselte a bolthajtást, s itt-ott nagy foltokban ütötte ki magát a falakon; a köd megszerette tornyocskáit, kéményeit, örömest szállott reájok, s midőn tünedezett, az álmos nap lehajolt mintegy megbizonyosodni: áll-e még a régi épület, mintegy kérdve: él-e még öreg gazdája.

Még élt. Néhány napi gyöngélkedés után, amely betegségnek is beillett, fölkelt, s délfelé újra elfoglalta karszékét a tornácon. Azóta évekkel vénült, s egészen meggörbedt belé. Restellett járni, nem szeretett beszélni, s fájt, hogy egyedül maradt gondolataival. Megbámulta a templom tornyát, hallgatta a vízmorajt s a szél süvöltését, nézte a vörösödő ecetfákat és a kőrisfák hulló leveleit, azután ha mindezt megunta, játszott a komondorral, amely untalan közelében volt, vagy elővette pipáját, s dohányt kért Istvántól, ha volna még abból a régi jó dohányból. István mindig tartogatott vagy szerzett ura számára néhány kötés szűzdohányt, s nagy öröme telt benne, ha szolgálhat neki. Radnóthy kiverte pipáját, megtöltötte, néha oly erősen, hogy nem szelelt. A szárban kereste a hibát, szalmaszálakat vett elő, áthúzogatta rajta, elvesződött vele és mulatta magát. Gyermek volt, aki önmagával tehetetlen, öreg, aki elfáradt már élni.

Nem akart látni senkit, s csak Istvánt tűrte maga körül. Más senkije sem volt a világon; csak ez egyetlen személy tartozott a múlthoz, amelytől annyi fájdalom választotta el, de amelyben folyvást benne élt. Mióta reáborult és megölelte, megszakadt a régi viszony. István többé nem cselédje volt, hanem barátja, rokona, dajkája. A szeretet és fájdalom csatolta őket össze, s megható gyöngédség fejlett ki köztök. Nem titkolt előtte semmit, keblébe öntötte panaszát, általa közlekedett az ügyvéddel, a számtartóval, a lelkésszel, az egész külvilággal. Vele ballagott le alkonyatkor a templomba, hogy alamizsnát osszon ki a szegények között, s imádkozzék fiáért. Nem haragudott reá, ha fölriasztva ájtatos elmerüléséből, emlékeztette, hogy illik már hazamenni, a népség eloszlott, s az egyházfi ajtót zár. Engedelmeskedett neki; esténként sokszor ültette ágya mellé, hallgatta beszédét, s el-elmosolyodott, ha a régi jó időből egy-egy tréfa jött szóba, de a mosoly csak ajkán játszott, szeme szomorúan merült a gyertyavilágba, gondolatai másfelé jártak, s István csak azon vette magát észre, hogy gazdája elaludt.

Nagyon ritkán jött tűzbe, s Istvánt csak egyszer dorgálta meg a régi haraggal, midőn ez erőnek-erejével új ruhát akart reá adni, s nagy garral magyarázgatta, hogy valóságos szégyen ezt a régi rongyot viselnie. Nagy méregbe jött, az új ruhát ellökte, szitkozódott, s ütésre emelte öklét, de midőn István fölhagyott nógatásával, szépen elcsöndesedett, hálásan nézett reá, mintha köszönni akarná, hogy nem háborgatja. A legtöbbször csak gyöngéden feddőzött, tréfásan zsémbelt, ami mindkettőjöknek jólesett, bár sok szomorúság vegyült belé.

- Ugyan, István - mondá egy reggel az ősi bibliát forgatva kezében -, te egészen elfeledkeztél rólam. Eszembe sem juttattad, hogy fiam halálát még nem írtam be ide. Kímélni akartál ugye? Hát a halál megkímélte-e szegényt?

Tovább nem szólhatott, elérzékenyült, egész délig írta azt a néhány sort, s napokig csak fiáról beszélt, azaz kérdezősködött, és engedte beszélni Istvánt, aki ezer apró történetet regélt el róla. Hallgatta, oly mohón, oly figyelemmel hallgatta, mint hajdan a kis Géza, midőn a hű cseléd esténként meséket mondott neki, hogy hamarább elaludjék. Az apa nem aludt el, álmodozott, s reggel panaszolt, hogy rosszul érzi magát.

- Azt sem juttattad eszembe - mondá máskor -, hogy egy szép sírkövet csináltassak Gézának. Ott nyugszik szegény idegen földön, s még fejfa sem őrzi emlékét. Kímélni akartál a költségtől, ugye? Igaz, nincs pénz. Amit az eladott jószágból kaptam, azzal adósságaimat fizettem ki, aztán a számtartónak adtam belőle a gazdaságra, s az ügyvédnek perköltségre, a többit még nem fizette ki az örmény, majd tavasszal fizeti. De van még egypár ezer forintom, tartogatom, kuporgatom, Temetésemre kell valami, nem szeretném, ha cudarul temetnének el. Élni - arra nincs gondom. Nekünk már kevés kell, István, s ha megszorulunk, eladjuk az erdőt, a földet; nincs kire maradjon.

Hivatta a lelkészt és a számtartót, amazt azért, hogy írjon Milánóba Géza barátjának a síremlék ügyében, a számtartót azért, hogy van-e jövedelem a jószágból, mert pénzre van szüksége. A számtartó, aki most sohasem ellenkezett urával, egy kis időhaladékot kért, panaszolta, hogy nincs jövedelem, sok kell a jószág beruházására, s a pör is fölös költséget emészt föl, mert az ügyvéd kenegetni szeretné az igazság kerekét.

- A pör - sóhajtá Radnóthy elgondolkozva, mint aki valami újat hall, s kissé fölélénkült arca -, úgy van, a pör. Nem engedik, hogy én folytassam, régen a maga személyében is pörölhetett az ember, most ügyvéd kell hozzá. Félnek a pennámtól. De azért befűtöttem nekik; mindent megírtam tisztán, kereken a kormányzónak, a minisztereknek, a királynak... Megfizette-e számtartó uram a szász papnak a sok német fordítás árát? Fizesse meg jól. A szász fösvény, nem csinál semmit barátságból, ügyvédemnek mondja meg, hogy szeretném már tudni, hogy állnak pöreim. Jöjjön ki újra hozzám. A múltkor keveset beszélhettünk. Most már egészséges vagyok. Hanem azt csak neki mondja meg, más ne hallja, mert elfognak. Másnak nagyon beteg vagyok... érti! Vigyázzon!

Ekkor a síremlékről a pörre fordult figyelme. Hosszan elbeszélte Istvánnak a pör folyamát, s örült, midőn ez helyeselni látszott minden lépését. Napokig csak erről folyt a beszéd, aztán áttért az ügyvédre és a számtartóra, akire gyanakodni kezdett. Fejébe vevé, hogy Erzsi mindkettőt megvesztegette; a számtartó azért nem akar adni neki pénzt, mert Erzsi számára szándékszik megtakarítani minden nélkülözhető jövedelmet; az ügyvéd pedig, midőn itt járt, azért kérdezősködött a végrendelet felől, mert Erzsi javára akarja fordítani. Ilyenkor nevetett; fölnyitott egy záros fiókot, melynek kulcsát mindig magával hordá, kivette a végrendeletet, fölolvasta Istvánnak, s midőn ez megértvén, hogy neki is egy kis nyugdíjat hagyott, megcsókolta kezét, úgy örült a hálának, a szeretetnek, mintha ilyesmit életében most tapasztalna először. Elfeledte a pört, a végrendeletet, s csak cselédje örömében gyönyörködött. Így törölte ki emlékéből egyik tárgy a másikat, s nyújtott lelkének szüntelen foglalkozást. Még mindenből érdekelte valami, de csak félig; még fellángoltak szenvedélyei, de csak mint az emlékezet világa; még élt, de csak álmodozott, mindennap haldokolva.

A téli napokon folyvást tűzrakással bajlódott. Félt, hogy megfagy, s panaszolt a muszkákra, akik Szibéria hidegét hozták magokkal Erdélybe. Egész nap hordatta a fát, új meg új hasábot vetett a hamvadó üszkökre, s gyönyörködött a nehezen síró sustorgásban, a vígan föllobogó lángokban, s a vaskanállal meg-megütögette az égő-vörös szenet. Már akkor este lőn, midőn szerinte bemelegedett a szoba. Még egy pár hasábot vetett a tűzre, vörösen ment le a nap, erős fagy lesz holnap, csikorog a templom kakasa, száraz szelek fognak fújni az éjjel. - Hadd fújjanak, nem fázunk meg - mondá ilyenkor, hátradűlt karszékén, megvidult és beszédessé vált.

- Emlékszel-e István, éppen ma négy esztendeje, hogy utolszor választottak alispánná? Ellenfelem csak huszonöt szavazatot nyert, a többi mind az enyém lett. Hogy fölemeltek, hogy éljeneztek, hogy énekelték azt a nótát - hogy is van csak?...

Egy életem, egy halálom,
Radnóthy lesz alispánom!

felelt István dudorászva.

- Úgy, úgy; te jobban emlékszel reá.

- Hogyne emlékezném, méltóságos uram? Hiszen akkor csináltatta volt nekem azt a szép új dolmányt, amelyet csak solemnis alkalmakra volt szabad fölvennem. A szabó kétszer is megigazította, hogy feszesebben álljon. Hát rajta a csillogó fényes gombok! Most is megvan, de nem használjuk többé.

- Nem használjuk többé - visszhangzá Radnóthy szomorúan, aztán hosszú szünet után hozzátéve -, hátha mégis, nem... nem... én nem vállalok többé hivatalt; de ha isten még egy közgyűlést ad, tudom elpanaszolok mindent.

Örömest emlegette dicsősége e napjait, s Istvánban résztvevő hallgatóra talált. Mindketten a tisztújítási napokban éltek. Egyik sem tudta feledni ezt az időt. Radnóthy hallani vélte a hódoló nemesség zaját, István megemlékezett a nagy ebédre, amelyre ő hívta meg a vendégeket; Radnóthy kocsijába képzelte magát, amint ovációkkal fogadják a kortes csapatok, István pedig a kocsi bakján, honnan oly büszkén nézett le, mintha érte történnék minden.

Úgy eltelt az idő ily beszélgetések közt, feledték a korán elhunyt jó fiút, a hálátlan leányt, a terhes pört, a fölfordult világot s Radnóthynak néha még tréfálni is kedve kerekedett.

- István, tudod-e, hogy három hét múlva karácson lesz? Mindig ilyenkor tartottuk az év utolsó közgyűlését. Holnap fogass be korán reggel, keresd ki atillámat, kardomat, s a sastollas föveget. Közgyűlésre megyünk. Bíz úgy. Éppen most olvastam a körlevelet - mondá egy reggel Istvánnak, aki megütődve nézett reá, mert azt hitte, hogy ura megzavarodott elméjében.

- Hát nem szeretnéd, öreg? Nem vennéd-e föl még egyszer azt a szép dolmányt? Bizony még elhiszi... Ha! ha! ha! Nagy bolond vagy te, István, hogy az isten akárhova tegye dolgodat - s lelkéből nevetett, hogy ennyire rászedhette a jó öreget.

- Ej, uram, tréfaság! - dörmögte István.

- De az nem volt tréfaság - folytatá Radnóthy tűzbe jőve -, midőn ezelőtt húsz évvel egy ily közgyűlésen megtámadtuk a csak helyettesített és nem országgyűlésen választott guberniumot. Milyen beszédet tartottam akkor! az "éljen"-nek nem volt vége-hossza. Tudod, ki állott föl, hogy engem megcáfoljon? Az a kis fekete báró, akit cigány hercegnek csúfoltak. Mennyi badarságot beszélt össze. Aztán újra én állottam föl, s így kezdtem beszédemet: "Tekintetes Karok és Rendek! Meddig él még vissza türelmünkkel ez az ember?" A cigány herceg ekkor beszédembe vágott, s kikérte magának a sértegetést. Én erre azt feleltem: "Igaza van nagyságos báró úr, bocsásson meg, hogy elég gondolatlan voltam embernek nevezni." Mily nevetés és éljen harsogott a teremben. Hejh István, szép idők voltak azok! Emlékszel-e?

- Hogyne emlékezném! Mintha most is látnám a méltóságos urat abban az ezüstgombos atillában, azzal a derék ősi karddal, amelyet a tavaszon elvittek a csendőrök.

- Elvitték, nem adják vissza. Nincs kardunk; elpusztulunk István - sóhajtá Radnóthy lehangolva. Csend állott be, amelyet István nem mert megzavarni. Csak az óra ketyegése hallatszott. A két öreg magába mélyedt; azalatt kialudt a tűz. Radnóthy fázni kezdett, s ebédig mind a muszkákra panaszolt, és átkozta Szibériát.

Minél beljebb haladt a tél, annál jobban rakta a tüzet, minél hosszabbak lőnek az esték, annál beszédesebbé vált. Ismételte, amit tegnap mondott, s amit talán elfeledett, kiegészíté István. Néha István sem emlékezett valamire, ekkor találgatással mulatták magokat. Mindkettőnek éppen nyelve alatt volt, amit mondani akart, s ha hosszas főtörés után sem tudtak boldogulni, abban egyeztek meg, hogy így jár az ember, ha megvénül, s ma hidegebb van, mint tegnap.

Kifogyván a dicsőség és boldogság emlékeiből, ifjúkori bohóságaikra tértek. Radnóthy diák és jurátus kalandjait emlegette, s megsiratta a földúlt nagyenyedi főiskolát, amelynek növendéke volt, az elvesztett királyi táblát gyászoló Marosvásárhelyt, ahol jurátuskodott. Istvánnak is kedvence volt e két város; ő is járt a nagyenyedi főiskolába, végzett két osztályt négy esztendő alatt, mert, amint mondá, a classis praeceptorok ellenségei voltak, ráfogták, hogy nem fog az esze, ezért elkeseredett, kibujdosott; ekkor került először Marosvásárhelyre, ahol sok ifjúurat szolgált, míg végre Radnóthy úrfihoz szegődött, akitől csak az ásó-kapa választja el.

Radnóthy arca kiderült; megmozdultak szívében az ifjúság édes emlékei, s lágyan ringatták, mint a bölcső a gyermeket. Mindketten annyit beszéltek, hogy nem tudták kibeszélni magokat. Néha belezavarodtak az évszámokba és nevekbe, vitatkoztak, meg is haragudtak egymásra, aztán kibékültek, s azt határozták, hogy már késő az éjszaka, ideje volna lefeküdni, majd megálmodják holnapra, amire ma nem emlékeznek.

- Istenem, hogy eltelik az idő! - szólalt meg Radnóthy Szilveszter estéjén. Tudod-e, István, ma éppen negyven esztendeje, hogy szolgálatomba fogadtalak. Milyen karcsú, piros legény voltál akkor.

- Rég volt uram, talán nem is igaz - felelt kedvetlenül István, mintha titkolni akarna valamit ura előtt.

- Tudod, mennyit járt hozzánk az én Jankó barátom. Mintha most is előttem állana; a legkorhelyebb diák volt Nagyenyeden, a legkihágóbb jurátus Marosvásárhelyt. Diák korában egyszer aludt a leckén, éppen revokáció volt, én hirtelen megdöftem, hogy keljen föl, üljön ki, mert felelni szólítja a professzor. Fölkelt és kiült. A professzor csak nézte. "Én nem szólítottam, mondá neki, de ha kiült, domine, hát feleljen." Ha! ha! ha! Jankó nem tudott egy szót is felelni. Bekergették, lepirongatták. Ha! ha! ha! Egész életében nem tudta nekem megbocsátani ezt a tréfát - az Isten nyugtassa meg szegényt. Hát jurátus korában mennyi bohóságot űztünk vele. Ejnye, no! Nem jut eszembe. Segíts, István, te jobban tudod.

- Ideje már lefekünni, uram, rég elütötte a tízet.

- Hogyisne? Hiszen ma Szilveszter éjszakája van. Ki látta ily jókor lefekünni. Hajdan éjfélig mulattunk ilyenkor, s mikor ütötte a tizenkettőt, boldog új esztendőt kívántunk egymásnak. Ha te lefekszel, ki fog nekem új esztendőt kívánni?

István szomorúan nézett urára; beteg volt, alig állott a lábán, azonban habozott bevallani, mert félt, hogy nyugtalanságot okoz, s elrontja ura éjszakáját.

- Engedelmet kérek, rosszul aludtam a múlt éjjel, nyugalomra van szükségem - hebegte István, aztán eszébe jutván, hogy talán utolszor beszél urával, kitört belőle a fájdalom, sírni kezdett, csókolta ura kezét, köszönte jótéteményeit s isten áldását kérte reá.

- Hát te is el akarsz hagyni már? - kiáltá Radnóthy ijedten.

- Ó, dehogy, édes jó uram, hanem meggondoltam, hogy az ilyen vén ember, amilyen én vagyok, jó, ha minden este elbúcsúzik, mert ki tudja, nem hal-e meg holnap reggelre.

- Meghal... holnap reggel! Hát én egyedül haljak meg? - kérdé Radnóthy elmélázva.

- Ó, az én édes jó uram még sokáig fog élni, mert fiatalabb, erősebb nálamnál. Aztán ha én kidűlnék is, nem marad egyedül, lesz, aki ápolja. Erzsi kisasszony bizonyosan eljő, eddig megbánta hibáját, s csak egy jó szóra vár. Alkalmasint fél szegény levelet írni. Bátorítsa föl a méltóságos úr! Az öreg István kéri, aki sohasem csalta meg, aki mindig javát akarta.

A jó cseléd gyöngéden akarta előkészíteni urát betegségére, s gondoskodni kívánt róla halála esetére is. Szegény nem tudta, mit mivel. Radnóthy meghallva leánya nevét, nagy haragra gerjedt, de nem lévén elég ereje hozzá, csak elfordult búsan, s e szavakat rebegte: - Te is az ő pártját fogod, te is háládatlan vagy. Takarodjál!

István nem mert többet szólani, talán nem is tudott volna. Érezte, hogy gondatlanságot követett el, jóvá akarta tenni, de alig volt jártányi ereje, s csak a falhoz támaszkodva tudott kitipegni a szobából, Radnóthy megfordult a neszre, nézte a becsukódott ajtót: s várta a visszatérő cselédjét.

Azonban elütötte a tizenegyet, tizenkettőt, eltelt az óév, és nem jött senki, aki újévet köszöntsön. Oly egyedül érezte magát, és félni kezdett; a szoba kihűlt, úgy fázott, oly fáradt volt, úgy szeretett volna alunni, s nem bírt lefekünni. Hiányzott körüle valami, a gondos kéz, amely lefektesse, a negyven év óta megszokott arc, amelynek durva vonásain mindig csak ragaszkodást olvasott, a dörmögő hang, az elmúlt idők egyetlen visszhangja.

Maga is érezte ezt, anélkül, hogy tudná, s egypárszor elkiáltotta István nevét - hasztalanul.

Nem jő, haragszik reám - mondá magában elszomorodva -, igaza van, nagyon keményen bántam vele. Megkérlelem. Miért ne? Öregemberek vagyunk, ki tudja, melyikünk hal meg holnap reggelig. Búcsúzatlanul váljunk-e el? Jól mondotta szegény István. Miért is haragudtam én rá? Hát Erzsikéért. Az a kígyó még most is mardossa szívemet. Pedig István csak azt akarta mondani, hogy a jó leány ápolni tartoznék atyját öreg napjaiban. Jól mondotta szegény István. Félreértettem. Híjába! Nemigen tudja jól kimagyarázni magát, csak két osztályt járt Nagyenyeden, ellenségei voltak a classis praeceptorok, ráfogták, hogy nem fog az esze, aztán nem tanult, elkeseredett, kibujdosott. Szegény István! Megkérlelem, aztán lefekszünk, s reggelre vidáman ébredünk.

Vette a gyertyát, s István szobájába indult, azonban nagy megdöbbenésére a szoba ajtója félig nyitva volt, s belőlről az István nyögése s a kis Mányi sírása hallatszottak ki.

- Úgy... úgy kis Mányikám - folytatta a haldokló István hagyakozásait -, neked hagyom mindenemet, csak viseld gondját a méltóságos úrnak. Reggel ne költsd föl jókor, ügyelj, hogy legyen mindig tiszta inge, varrd föl reá a hiányzó gombot, mert különben nagyon megharagszik. Sohase erőltess reá új ruhát, de mindig takarítsd ki a régit, s varrd meg, ahol elszakadt. Ebédnél köss eléje asztalkendőt, mert elfeledkezik róla, és leönti ruháját. Jó melegen add föl az ételt, s töltsd meg poharát. Mikor vecsernyére harangoznak, vezesd le a templomba, este sohase feküdjél le addig, míg ő le nem fekszik. Ha beteg talál lenni, mindjárt fogass be, s azt az öreg orvost hívasd, mást a világért se, különben nem veszi be az orvosságot. Vigyázz egy kis kulcsra, amelyet nappal mindig zsebében őriz, s éjjel párnája alá tesz. Ez kulcsa íróasztala fiókjának, amelyben a végrendelet van. Ha Isten magához venné szegény urunkat, nyisd föl a fiókot, vedd ki belőle a legnagyobb darab papirost, fekete galanddal van összekötve, dugd el jól, vidd be Vásárhelyre, s add át a főtisztelendő református püspöknek, aki most oda szorult Enyedről. Ő bizonyosan híven végrehajtja urunk végakaratát, s eltemetteti, mint illik.

- Ne bolondozzék, István bácsi! Ugye csak tréfál? Hogy megrémíti az embert - kiáltá az ágyra boruló kis Mányi, folyvást zokogva.

- Nem tréfálok, gyermekem! - viszonzá István szünet után, amely alatt a beszéd okozta lankadtsága egy kissé enyhült -, meghalok az éjjel, nem élek reggelig. Életemben most vagyok először beteg, bizonyára utolszor is. Apám is így halt meg; ez a famíliánk természete.

- Ne hozzak egy pohár borsos, meleg bort? Csak a hideg borzongatja István bácsit. Hátha megkenné a gazdasszony? Talán megcsömörlött, István bácsi - dadogta a kis Mányi, betakarva a beteget, s megigazítva a párnát feje alatt.

- Ne gondoskodjál te rólam - kezdé újra a haldokló -, gondoskodjál a méltóságos úrról. Vigyázz, hogy jó legyen reggel a kávéja, meg ne kozmásodjék a tej; ezt ki nem állhatja. Légy mindig körülte, sohase ellenkezzél vele, beszélj, ha szól, de sokat, nagyon sokat, hanem ne emlegesd Géza úrfit, mert akkor sír, se Erzsi kisasszonyt, mert azért nagyon megharagszik. Az áldott lélek reám is ezért haragudott meg. Ó, hogy a sírba kell vinnem haragját! Kérj tőle bocsánatot nevemben. Mondd meg neki, hogy csak ezen bánkódtam utolsó órámban. Ó, én bolond fejem, miért is haragítottam meg az én jó uramat.

- Nem haragszom, nem haragszom István! - nyögé Radnóthy belépve; gyertyáját elejtette, oda lépett az ágyhoz, de annyira lesújtott és tehetetlen volt, hogy a haldoklónak kellett fölemelkedni az utolsó kézcsókra, s a már-már elnémuló ajkaknak megnyílni a végbúcsúra.

Mily könnyűvé tette halálát a kézcsók s néhány búcsúszó. Betelt utolsó vágya, és fájdalom nélkül halhatott meg. Torzuló vonásain erőt vett egy édes mosoly, s a homályosuló szemekből még felcsilloghatott a szeretet és hála utolsó szikrája.

István halála oly váratlan, megfoghatatlan volt Radnóthy előtt, hogy meg sem sirathatta. Némán nézte a halottat az ágyon, a terítőn, megindulás nélkül hallgatta a koporsó beszegzését, a lelkész imáját, a halotti éneket. Még mindig vele volt István; együtt mentek ki a temetőbe is, az semmi, hogy István a koporsóban feküdt, ő a koporsó után tipegett - még mindig együtt voltak: de amikor a temetésről hazatért, s üresen látta a széket, amelyet alkonyat felé a hű szolga mindig elfoglalt; amikor leszállott a hosszú téli est, ködével és unalmával, s nem volt senki, aki megszakítsa az irtóztató csöndet; amikor gondolkozni, emlékezni, beszélni akart, s nem volt, aki segítse és meghallgassa; amikor István helyett a kis Mányi lépett be, hogy őt levetkőztesse, e ragaszkodó, de vele bánni nem tudó árva, aki alig ért derekáig, s csak a majorság őrzéséhez értett, megeredtek könnyei, és sohasem száradtak föl.

Talán ez örökös könnyben úszó szemek gyöngülésből is származhattak, de legmélyebb forrásuk a fájdalom volt. Istvánban utolsó támasza dűlt ki, és semmi sem maradt, ami többé az élethez kösse. Ez volt legmélyebb sebe, mert az idő, ahelyett hogy hegesztené, folyvást mérgesítette. Nem volt az időnek oly pontja, a szobának oly zuga, amely ne emlékeztette volna Istvánra. A kis sánta Mányi nem tudta úgy szolgálni, mint István, s akaratlanul is elhanyagolta. A számtartó, aki miután urát sír szélén látta, s Istvántól nem tarthatott, megromlott becsületességében, s csak arra volt gondja, hogy minél többet takaríthasson meg a maga számára a gazdátlan jószágból. A gazdasszony követte a jó példát. Radnóthy mindenben szükséget szenvedett. Az ebédek rosszabbak lettek, fölbomlott a rend, sokáig kellett várni az ételre. A kis sánta Mányi követve István utasítását, nemcsak jó melegen, hanem valóságos forrón adta föl az ételt, s néha el is ejtette a forró tálat. Radnóthy itt is érezte István hiányát, aki oly jóízűen szokta kínálgatni, s ha igen sokat akart enni, lebeszélte róla. Mányi ehhez nem tudott, aztán ügyetlenül töltögette poharát, s nemegyszer földöntötte. Radnóthy vagy igen keveset, vagy igen sokat evett, el-elvesztette étvágyát, s napról napra fogyott. Mányi híjába varrta föl a hiányzó inggombot, Radnóthy ritkán vett tisztát, mert mindig fázott: megszokott foglalatosságával, a tűzrakással is fölhagyott, mert néha füstölt a kemence, amiért aztán tejeskávéját is sokszor kozmásnak érezte, még akkor is, midőn nem volt az. Sokat zúgolódott, hogy a kis Mányi oly nagy parasztfoltokat vet ruhájára, s emlegette Istvánt, aki úgy tudott varrni, mint egy szabó. A reggeli felöltöztetést sem engedte át neki, maga öltözött föl nagy kínnal és rendetlenül; felemáson húzta föl csizmáját, visszásan öltötte magára a mellényt. Jó volt úgy is, nem vette észre, s midőn a kis Mányi sírni kezdett, hogy semmit sem tehet kedvére, ő is elbúsulta magát, és sajnálta Istvánt.

A számtartó és lelkész, akik néha benéztek hozzá, kérték, hogy fogadjon új legényt. Mindhijába. Radnóthy senkit nem szeretett, senkit sem tűrt maga körül, csak a kis Mányit. István végakarata s felesége emléke kötötték hozzá. Nem is beszélt Mányival egyébről, mint feleségéről és Istvánról. De mit tudott beszélni vele a kis együgyű lyányka? Emlegette a boldogult méltóságos asszonyt, hogy milyen jó volt, mily szép ruhában járt, mily jó gazdasszony volt, mindig számba kérte a tojást, s hogy haragudott, mikor a gyöngytyúkokat ellopták. István ki is fürkészte, ki volt a tolvaj, s több ehhez hasonlót.

Radnóthy mind hallgatta, sóhajtott, siratta feleségét, siratta Istvánt s elaludt. Mányi folyvást beszélt, mindennap ugyanazt ismételte, s ha nem tudott tovább beszélni, ő is sóhajtott és sírt, mint gazdája.

- Te István, ugyan hány esztendős vagy? - kérdé egy estve, a sötétben Istvánnak gondolva a belépő Mányit.

Mányi nem mert szólani, és gyertyát gyújtott.

- Vagy úgy! István meghalt. Szegény, éppen hatvan esztendős volt, két hét múlva én is éppen annyi leszek, akkor én is meghalok. Nem hallod - folytatá fölemelkedve székéről -, hogyan vonít a komondor? Ez halálomat jelenti.

- Jézus, Mária! - kiáltá ijedten Mányi, gazdája lábához borulva.

- Szegény kis Mányi, sajnálsz! - szólalt meg Radnóthy megsimogatva a hű leánykát -, pedig még nem is vettem neked piros kendőt. Tudod, feleségem vett volt neked, de Erzsike elszakította. Ne búsulj Mányi, ha meghalok is, a piros kendő el nem marad.

A következő hét egyik estéjén rendkívül erős szelek fúttak.

Rengett belé a vén ház, s egyik elhagyott szélső szoba bolthajtása beszakadt.

- Ez is a halálomat jelenti - sóhajtá Radnóthy -, egy hét múlva az egész ház összeomlik, akkor én már nem leszek, idézhetnek a bezirkerek, kereshetnek a csendőrök, a mennyországba nem bocsátják be őket...

A kis Mányi letérdelt, egész éjjel imádkozott, kérte az Istent, hogy ne engedje összeomlani az udvarházat, és tartsa meg sokáig gazdájával együtt.

Radnóthy is imádkozott, és másnap fölvette az úr vacsoráját. Oly mélyen hitte egy hét múlva bekövetkezendő halálát, hogy a hét végén csakugyan rosszul lett, lefeküdt és halni készült.

A kis Mányi megijedt, s ki akart futni a szobából, midőn urát lefekünni látta.

- Megállj! Hová futsz?

- Orvost hívok, méltsás uram!

- Azt a vén orvost hívasd; nincs szükségem ugyan reá, de úgy rendelte István.

- Úgy, méltsás uram.

- Megállj, még egyebet is mondott István.

- A kulcsot.

- Nesze, nyisd ki íróasztalom fiókját, vedd ki belőle a legnagyobb darab papiroscsomót, dugd el jól, ne lássa senki, menj be Vásárhelyre, s add át a főtisztelendő püspök úrnak. Megállj, ne fuss, nesze egy arany, több nincs, a többi a temetésre kell, ezt számodra tartogattam, végy rajta piros kendőt, tudod, ahelyett, amelyet boldogult feleségem vett, s Erzsi elszakított.

Ezzel befordult, elaludt, s többé föl sem ébredt. A vén orvos és a főtisztelendő püspök csak hűlt tetemét találták. A temetés ez utóbbi rendelése következtében az elhunyt végakaratja szerint ment véghez. Temetési költségre kétezer forintot hagyott készpénzben, amely összeg a végrendelethez volt mellékelve. Díszes magyar ruhába öltöztetve nyújtóztatták ki diófa koporsóban, amelyet magas ravatalra helyeztek. Három pap jött el szolgálni; egyik a háznál fog könyörögni, a másik a templomban tart beszédet, a harmadik a sírboltnál búcsúztatja el a világtól. A marosvásárhelyi diákság reggeltől estig készült a nagy harmóniára. Az ebédlőt fekete posztóval vonták be, s festett címereket szögeztek a koporsó födelére. A kis Mányi a tavasz legszebb virágaival hintette be a koporsót, s egész nap legyezte a halottat.

Végre eljött a temetés napja. Szép tavaszi délután volt, fényesen sütött a nap, és pacsirták énekeltek a levegőben. Három óra felé megszólalt a harang, gyűlt a népség, megzendült az ének, sírtak a vénasszonyok, susogtak a férfiak, s az elhunyt érdemeit emlegették. Egyszer egy elfojtott zokogás erős kitörése hallatszott. Mindenki odatekintett. A kis Mányi sírt, miért meg is pirongatta a gazdasszony, fülébe kiáltva: "Te kis béka, még zavart csinálsz!" Történt is zavar, de nem a kis Mányi okozta. Midőn éppen a koporsó beszögezéséhez fogtak, beszaladt a féleszű bivalos, és jelentette, hogy csendőrök vették körül a házat, akik el akarják fogni a méltóságos urat. Úgy is volt. Radnóthy pöre eldűlt, s mint olyan, aki fegyvert rejtegetett, közcsendet háborított, s a felsőséget több ízben a legvakmerőbben megsértette, egypár évi börtönre ítéltetett. Az ügyvéd sikerrel tudta húzni-halasztani a pört, s fölhasználni az ezredesné és Kahlenberger befolyását; az egésznek veszélyesebb oldala már-már mintegy múlóban volt, azonban Radnóthy mindent elrontott. Szebenbe a kormányzóhoz, Bécsbe a miniszterekhez küldött iratai mindent fölforgattak, amit az idő, befolyás és ügyvédi furfang építettek. E terjedelmes iratok egy darabig olvasatlan hevertek az illető irodákban, de végre sor került rajok is. Innen is, onnan is kemény parancsolat ment a kerületi biztoshoz, hogy tüstént fogassa el, s fenyítse meg e vakmerő embert. Radnóthy ez újabb bűne felújította régi bűneit, s pöre sietve eldöntetett. Ügyvéde többé nem tudta akadályozni elfogatását, kétkedtek betegségében, s kiküldöttek érte. Ha az elhunyt él, az ítélet ellen bizonyosan tiltakozik, azonban jobb volt így, legalább nem vihették még egyszer fegyver közt végig a falun, hajdani jobbágyai szemeláttára.

A temetési menet megindult a templom felé. A kis Mányi, akinek sánta lábát rútul megviselték a múlt napok fáradalmai, el-elmaradozott a koporsótól, s hogy lépést tartson a többivel, belekapaszkodott a gazdasszony ruhájába, amiért ez újra megpirongatta "Te kis béka, itt is zavart csinálsz!" Történt is zavar, de ennek sem Mányi volt az oka. Megint a féleszű bivalos botránkoztatta meg a népséget, nagyot kurjantván örömében, hogy a curialistákat egzekválják. Valóban úgy is volt. Radnóthynak a curralisták elleni pöre is eldűlt, éspedig kedvezően. Itt nem árthattak vakmerő iratai, s az örökség reményében az ezredesné és Kahlenberger is megfeszítették erejöket. Az úrbéri törvényszék visszaítélte minden elfoglalt telkét és földjét, a csendőrök éppen az ítéletet hajtották végre, kiűzték a curialistákat lakjaikból, és elfogták az ellenszegülőket. A kertész most legkevésbé mert ellenkezni, de annál jobban átkozta Radnóthyt, amin a féleszű bivalos szörnyen felbőszült, s elhatározta magában, hogy holnap jól megveri a kertészt. Kár, hogy szándékát sohasem merte végrehajtani. A kertész még többet is érdemelt volna, mert nem csak átkozódott, hanem bosszúból azon éjjel az udvarházat is felgyújtotta. E tett után a nyomozásban nem bizonyosodott reá, de azért az udvarház tökéletesen rom lőn, amelyet többé senki sem látogatott, kivéve a komondort, amely híven leheveredett a tornác romjaira, várta gazdáját, és keservesen vonított.

Így pusztult el a régi udvarház, nem örökölhette senki. Ki fogja örökölni a jószágot? E kérdés még eldöntésre várt. A végrendelet újabb pört támasztott. Radnóthy, amint tudjuk, kitagadta leányát s fia halála esetére mindenét a nagyenyedi főiskolának hagyta. Szegény nem is sejtette, hogy végrendelete könnyen semmissé válhatik. Egész 1848-ig jól ismerte a köz- és magánjogot, ami ezután történt, abból semmit sem tudott, de nem is akart. Jól tudta, hogy az 1848-i törvények csak elvben törülték el az ősiségét, s a nemesi örökösödés szabályozását a következő országgyűlésre halasztották. De nem kételkedett, hogy az országgyűlés helyett, mint annyi mindent, ezt is rég szabályozta Bach kormánya. Aztán vallatása alatt annyiszor hallatta a nemesi és nem nemesi birtok és személy egyenlőségét, hogy lehetetlennek tartotta, hogy a fiskus jogot formálhasson valamely magvaszakadt nemes birtokához. Azonban 1851-ben még nem adattak ki az új örökösödési rendet szabályozó rendeletek. Szegény Radnóthy egyszer alkalmazta magát az új korszak szelleméhez, akkor is törvénytelenséget követett el. A fiskus rátette kezét jószágára, a nagyenyedi iskola pedig pört indított. Ekkor előállott a harmadik követelő is, Kahlenberger, az egyetlen Radnóthy-leány férje, követelte neje anyai részét, s egyszersmind kérte, hogy kegyelmes adományozás útján ruháztassék nejére az egész ősi jószág. Érvénytelen levén a végrendelet, mind követelését, mind kérését megnyerte, s hogy a nagyenyedi főiskolának is jusson valami, jószántából alapítványt tett két oly tanuló jutalmazására, akik a német nyelvben és irodalomban legnagyobb előmenetelt tesznek. Aztán felhagyott a katonai pályával, és átvette a jószágot. Nemsoká híre-hamva sem maradt, ami a régi gazdára emlékeztette volna az embert. A cselédek elszéledtek, a kis Mányi Erzsi miatt nem is merte magát mutatni és elbujdosott; a komondort agyonlőtték, mert a híres apportírozó uszkárt megharapta.

Az új gazda nagy terveket forgatott fejében: reformálni akarta a jószágot, és civilizálni a falut. A curialis telkekre néhány würtembergi családot telepített, amelyek többe kerültek, mint amennyi hasznot hajtottak. Szemüveges jószágigazgatójával mindent reformált, civilizált. A reform és a civilizáció miatt egypár év alatt alkalmasint csőd alá kerül, ha az ezredesné meg nem hal, s így új örökséget nem nyer. Most már nem félt a csődtől, s tovább folytatta a reformot és civilizációt. Egyébiránt a français-et más is járja úgy, mint ő, de a polkában és valcerben keresni kell párját; társai, kik sokszor látogatják, most is famoser Kerlnek nevezik; az asszonyok most is mulatságosnak találják, kivéve a feleségét, aki gyakran sír, s a legérzékenyebb verseket szavalja a Wilden Rosenekből.

Az a fiatal költő, ki első felléptével egyszerre a közönség kegyence lőn, s hat rövid év alatt irodalmunkban eddig hallatlan hatást idézett elő, nincs többé a magyar írók sorában. Minden adatot összevetve, biztosan állíthatni, hogy ő már az irodalomtörténet személye, a magyar irodalomtörténeté, mely tulajdonképpen még nincs megírva.

Másutt kevésbé jeles költő is, mint aminő Petőfi volt, nagy figyelem tárgya. A legapróbb részletekig terjedő életrajza készül meg, s műveinek széptani méltatása gyakran felmerül az irodalmi kérdések közt. S míg a közönség előtt mint jellem és költő egyaránt illő világításban áll, addig a történetíró nemcsak kész adatokat talál róla, hanem többé-kevésbé kifejlett nézeteket is.

Íme az ok, mi arra készt, hogy közzé tegyem töredékes jegyzeteimet, melyeket Petőfi életéről, műveiről s lírai költészetünkben még folytonosan tartó hatásáról összeírtam.

Hiányos kísérlet ez, oly mű, mely több okból sem kimerítő életrajz, sem valóságos széptani elmélet nem akar lenni, s nem is lehet. Akár eszmék, akár külalak tekintetében nincsenek nagy igényei, azonban a közönség úgy hiszem, érdekkel fogja olvasni egyik nagy költője regényes élettörténetének legnevezetesebb korszakát; a történetíró néhány oly adat birtokába jut, melyek könnyen feledékenységbe mehetnek, s talán eszmecserére nyújtok alkalmat oly nézeteket pendítve meg, melyeket jelen irodalmi körülményeink közt nem lehet eléggé vitatnunk.

Néhány cikkben életrajzát fogom adni az 1847. év végéig. Olykor részletekbe bocsátkozom, mindenütt kísérve jelleme és költészete fejlődését, mennyire hiányos adataim engedik. Szólani fogok műveiről és az irodalmi viszonyokról, melyek közt föllépett és hatott. Végül azon kórjeleket érintem, melyek mint az általa alapított iskola torzításai mutatkoznak lírai költészetünkön.

Sokan talán mondani fogják, hogy eszményi személyt alakítottam belőle; mások, hogy igazságtalan szigorral ítéltem róla. Vádak, melyeket csak a legszárazabb biográfus kerülhet el, s melyek ellen tudni fogom magamat védeni. Legyen szabad még annyit bevallanom, hogy semminemű rokon- vagy ellenszenv nem vezetett, s igyekeztem elfogulatlan szempontra emelkedni, amennyiben lehet, sőt kell, oly kort illetőleg, melyben még úgyszólva benne élünk.

De legyenek bár ítéleteim, széptani nézeteim hibásak, adataimnak értéke van, mert azokat gondos utánjárással szedtem össze, ítélettel válogattam meg, s mindegyiket hiteles forrásig tudom visszavinni.

Petőfi Sándor Kiskőrösön, 1823. január 1-én született. Atyja mészáros volt, ki úgy látszik, Magyarország felső vidékéről költözött az alföldi síkra, s mindvégig megtartá Petrovics családnevét. A jámbor férfiú, noha többnemű szerencsétlenségek következtében nagyon elszegényült, mindent megtőn, hogy fiának némi nevelést adhasson. Elébb az aszódi, majd a szentlőrinci evang. gimnáziumba küldötte; később Selmecre, az ottani evangélikus líceumba.

A tüzes és makacs ifjonc lelkéből megutálta az iskolai életet. Nyugtalan természete és függetlenségi vágya, mi egész életén átvonul, korán a nagy világba sodorta. Selmecről Pestre szökött. Tetszett neki a fővárosi élet, s űzte az első ifjúság könnyelmű kalandjait. Legboldogabb estéje volt, ha a színházba beszökhetett. A színészet iránt már gyermeksége óta nagy hajlammal viseltetett. Már tanuló korában Selmecen is színészkedett, s éppen az vonta maga után kiutasíttatását az iskolából. Részint ez okból, részint, mert nagy nyomorban élt, s nem mert hazamenni, beszegődött a színházhoz.

A színészek ruháit hordta fel esténként, és előadás alatt székeket, asztalokat rakott ki a színpadra. Vidor utcagyerek-életet élt. Bolondja volt a csínyeknek és tréfáknak. Néha rossz cimborák közé is keveredett, anélkül hogy megromoljék. Éppen, mint Shakespeare, kiről életírói hasonlót beszélnek.

Mindketten korán tusára szállottak az élettel és önmagokkal, s diadallal emelkedtek ki belőle. Fenékig kiürítek a szenvedélyek poharát, s mély pillantást vethettek az emberi szívbe. Rakoncátlanságban tört ki bennök a géniusz első mozzanata, lábbal tapodták a hétköznapi erkölcsök- és kötelességeket, mert óriási tetterejük még nem találta meg körét, és sejtelmök nagy és új pálya körül borongott.

Shakespeare a világ első drámaköltője lőn; Petőfi a legnagyobb magyar lírai költő. Ifjúsági élményeik nélkül talán egyik sem válik azzá, mert legnagyobb költői tanulmánynak mindig az élet marad, szenvedés, tévely és csalódások árán.

Szerencsés ki győzelmesen állva meg fölöttök, a költői lelkesedés számára zsákmányolhatja ki.

Petőfi még ekkor nagyon ifjú volt, alig tizennégy éves. Csak küszöbén állott élete viharos korszakának. Atyja, ki meghallá, hol barangol, Pestre jött, s erővel vitte haza, s mivel útközben többször vissza akart szökni, szigorúan bánt vele. Anyja szeretete egész szenvedélyességével ölelte körül. Innen költeményeiben iránta a leggyöngédebb fiúi szeretet, mit valaha költő énekelt. Semmi negédlés (affektáció), költői szeszély, mibe Petőfi néha beléesik. Igaz mély gyermeteg érzés. Minden gondolatnak egy-egy jelenet felel meg, mi az életben megtörtént.

Atyját rendesen humoros alakként tünteti föl, ki nem sokat ad arra, hogy fia költő, haragszik reá csínyeiért, s csak nagy későre békül ki vele. A háttérben mindig ott áll anyja szelíd arca, kinek csak könnyei és csókjai vannak számára.

Mindvégig szerette szülőit, s míg költeményeiben örökíti, kedvezőbb körülményei közt ápolja, és segéllyel fordul hozzájok. Atyjára később büszke is lesz, és egyik szép költeményét írja róla. Atyja és anyja nemsokára egymás után haltak meg 1849-ben. Egy szép elégiáiban siratja meg őket - kevéssel saját halála előtt.

Petőfi keveset időzött az atyai háznál, atyja mindenáron embert akart belőle alkotni, lelkészt, ügyvédet, mérnököt, hivatalbélit. A fiúnak egyikhez sem volt kedve, tulajdonképpen semmihez sem volt, de azt érezte, hogy lesz belőle valami. Szülői Sopron megyébe küldék el rokonukhoz, honnan az iskolai év kezdetével a soproni líceumba volt belépendő.

Sopronba érkezve, egyenesen a laktanyának tartott, s katonának csapott föl (1839). Tudós katonának gúnyolták, mert verseket írt, s néha olvasgatott. A tanulók jól ismerték, sokszor bepillantott az iskolába. Ekkor kötött futó ismeretséget, mely később barátsággá erősödött, Pákh Alberttel, ki líceumi tanuló volt. Ő beszéli róla, mint firkálta be az őrállomás melletti faköpenyegeket versekkel, s midőn egy hideg éjjel az őrhelyén kérdé tőle: "Mit csinál?", mily komoly pátosszal felelte: "Verset."

Még selmeci tanuló korában kezdett verset írni. Senki sem tagadta meg tőle, hogy társai közt legjobb verset ír, csak tanítója. Egy alkalommal, midőn versét felolvasta, tanítója kételkedett, mintha ő írta volna. Dühbe jött, új feladatot kért, s tanítója szemei előtt megírta. Oly vonások a gyermek életéből, melyek a költő irodalmi pályáján ismétlődnek. Midőn föllépett, csak egyetlenegy kritikus, ki maga igen rossz verseket írt, nem hitte, hogy jó költő, s ki volt a vélemények irányában mindvégig makacsabb, szenvedélyesebb, mint Petőfi?

A katonaságra csakhamar reáunt. Könnyelműség- és politikai rajongásból lőn katona. Irtózott az iskolai élettől, családi körülményei is nyomták, s azt hivé, hogy ezrede Tirolban fog állomásozni, honnan könnyen átszökhetik Svájcba. Az akkori ingerült politikai viszonyok mélyen hatottak a korán érett gyermek kedélyére. Az iskolából, hol inkább csak a régi klasszikusokat tanulta, a római és görög respublikák álmait hozta az életbe. Már mint gyermek politikai ábrándokkal tépelődött, s mint ifjú, légvárakat alkotva, Svájcba vágyott.

Csalódott reményében. Ezrede Horvátországba rendeltetett. Majdnem két évig katonáskodott. Független és makacs szelleme kevésbé tűrhette a katonai fegyelmet, mint az iskolait. Ballépését megbánva gondolt jövendőjére, sokat szenvedett, s beteg lőn. Az ezred orvosa elbocsáttatását eszközlé. Ekkor (1841) Pápára ment, az ottani tanodában tanulmányait folytatandó. Itt ismerkedett meg Jókaival, s barátja lőn. Ez erős baráti viszony később, 1848-ban, Petőfi szenvedélyessége miatt felbomlott. Ő hű, áldozó barát volt, de barátjain uralkodni szeretett. Heves véralkata és rögeszméi sokszor sodorták összeütközésekre. Nem gyűlölte, kit megsértett, de sokkal büszkébb volt, mintsem megbánja, mi talán szívének is fájt.

Pápán egy darabig meglehetős szorgalommal tanult, de legtöbb idejét az iskolai képzőtársulat vette igénybe. Ez tanuló ifjak egyesülete volt, kik a magyar irodalomban akarták kiképezni magokat, dolgozatokat olvastak föl, s egymást bírálták. Divat volt ez akkor tájt, kivált a protestáns tanodákban, s nem egy később híres író került ki soraikból. Petőfi egy költeményéért két arany jutalmat nyert, de művei nem tettek valami feltűnő hatást. Sokáig küzdött a formával, s azon költők, kiket mintául vett, nem voltak olyanok, hogy segéljék eredetisége fejlődését. Még nem volt eléggé bátor, még nem sejté erejét.

Nem is annyira a költészet-, mint a színészeten csüngött szenvedéllyel. Orlay-Petrics és Jókai voltak itt legjobb barátai. Mind a három barát művészi pályára készült. Jókai festész akart lenni, Orlay költő, Petőfi színész. Az élet kicserélteté velök a pályákat: Orlay festő lőn, Jókai költő, csak Petőfi nem akart lemondani választott pályájáról. Odahagyta az iskolát, s tagja lett egy vidéki színtársulatnak. "Színész barátjához" írt költői levelében humoros kedéllyel írja le, mint avatták Thália papjává.

Kóborolt a hazában, s legtöbbet Kecskeméten tanyázott. Iskolai élete vég, és színészi pályája elsőbb napjaiban írta azon költeményeit, melyekkel először föllépett. 1842-ben az Athenaeumban három költemény jelent meg tőle. Némi figyelmet ébresztettek, de senki sem sejté, hogy hatalmas szellem közeledik. E korszakban írt költeményeinek néhánya, melyeket összes gyűjteményében nem vőn föl, a pápai ifjúság által kiadott zsebkönyvben olvashatók.

Rossz színész volt, s nagy nyomorban élt. 1843-ban Pestre jött, s néhány költeményt vitt el Bajzához; s magát meg sem nevezve, úgy adta át, mintha általa Petőfi küldötte volna, kit ő nem ismer. Mindenki azt hitte, hogy a Petőfi név álnév, s kíváncsiak voltak rá: ki rejtezik alatta. Vörösmarty és Bajza jeles költőt jósoltak belőle.

Ő minderről mit sem tudva, Pozsonyba ment, színészi pályáját folytatandó. Neve ismertebb lesz, de nem mint színészé, hanem költőé. Az 1843-i Athenaeum, Regélő, Életképek, Szivárvány már számos költeményeket közölnek tőle.

Csodálatos! eleinte népdalait, melyekben már föllépése kezdetén legzseniálisabb volt, csak Pönögei Kiss Pál álnév alatt merte közleni. Akkortájt még nemigen becsülték a népies hangot, a naiv felfogást, egyszerű, de erős kompozíciót. A retorika volt fő a költészetben. Legtöbb költeményeink keveset különböztek a Pesti Hírlap vezércikkeitől. Költőink közül többen írtak ugyan népdalt, de érzett rajtok a tudós szag, az úri leereszkedés, a mesterkéltség, vagy ha jelesbjeink valamelyikének sikerült is, a magyar nép még nem találta meg költőjét, ki egészen az övé legyen. A népnemzeti elem még nem jelent meg teljes tisztaságában, erejében. A jelenségek oda mutattak, hogy közeledik.

Az újabb kritikus már egy-egy eltévedt szót hallatott ügyében. Erdélyi elméletileg és gyakorlatilag határozottan melléje nyilatkozott, s megkezdé széptani kutatásait a népköltészet körül. A Kisfaludy Társaság jutalomkérdésül tűzte ki: mi a költészetben a népies? A magyar népszínmű csírájában volt. Színmű- és novellaköltők a magyar élet külsőségein kapkodtak. A közönség kedélye is el volt készülve reá. A közszellem 1841-től fogva, bár lassan, de határozottan a demokrata eszmék felé kezdett hajlani. Még a ruhadivaton is mutatkozott. Miképp a politikában készült az átalakulás, úgy az irodalomban is. Egyik a másikra hatott és készíté elő. Nem volt már messze a fordulópont. A jelen meghasonlott a múlttal. Ím, költője föllépett, s álnév alatt közlött népdalai idéztek elő legnagyobb hatást.

Petőfinek a pozsonyi színtársulatnál sem ment jól dolga, noha ez legnagyobb volt mindazok közt, hol eddig működött, s Pozsonyban éppen országgyűlés lévén, meglehetős pártfogolásban részesült. Ő itt is szegénységben élt, s majd színész, majd írnok volt, ki országgyűlési tudósítások által kereste kenyerét, majd pedig az iskolák termeibe is benézett.

Egy szép alkonyban a dunaparton őgyelgett, merengve, bámulva a cifra népet, s gondolkozva, hogy holnap mit eszik. Éppen akkor érkezett meg a gőzös Pestről. Országgyűlési tagok és jurátusok szállottak ki belőle, s köztük Lisznyai Kálmán, kivel történetből még azon órában megismerkedett. Lisznyai erszényét ajánlotta föl, s egyszersmind bevezette egy-két ott mulató nevezetesebb magyar íróhoz, kik mindenképp igyekeztek kiemelni nyomasztó körülményeiből. Egy kis összeget tettek össze segedelmezésére, s Nagy Ignácnál, ki a Kisfaludy Társaság megbízásából a Külföldi Regénytárt adta ki, munkát szereztek számára.

Pozsonyt odahagyva, Pestre jött, ismeretségét szaporítá, s közelebbi viszonyba lépett az irodalom akkori fiatalabb bajnokaival, mint Bérczy, Degré, Kerényi, a két Vahot, Dobsa, Pálffy Alberttel. Majd Gödöllőre egy ismerőséhez vonult, s két regényt fordított le: Robin Hoodot Jamestől, s a Koros hölgyet Bernardtól, igazabban A negyven éves hölgyet, mely címét azonban az akkori könyvvizsgálók, nem tudni, mi okból, nem engedhettek meg.

Szenvedélyét a színészethez sem a nyomor, sem az annyira csekély siker nem tudták kioltani. Osztozott sok jeles ember szeszélyében, kik más pályához mutatnak kedvet, mint aminőt tehetségeik kijelöltek. Műveiből egy kis pénzt szerezve össze, 1843 nyarán Debrecenbe utazott, s újra a színészethez akart szegődni. Fáncsy éppen vendégszerepelt ott, s pártfogás alá vette. Vele lépett fel Shakespeare Velencei kalmárjában. A leánykérő marokkói herceget játszta, nagy mérséklettel szavalván el hosszú monológját. Kevés színészi tehetség volt benne, nem akarták szerződtetni. A társulattól egy kis elégedetlen csapat különvált, hozzászegődött, s elindult negyed-, ötödmagával Székelyhídra, Diószegre. Boldog volt. Az első szerepeket játszhatta.

Egy-két hónap múlva betegen, rongyosan érkezett vissza Debrecenbe, és beszállott Pákh Alberthez, ki akkor jogtanulmányait végezte e helyen. Sopronban kötött ismeretségük itt fejlődött barátsággá. Petőfi a város végén egy szegény öregasszonynál ütötte föl tanyáját. Barátja állott jót érte, és segítette mivel lehetett.

Sokáig betegeskedett és küzdött a nyomorral. Olvasott és írt: akkor tanulta meg alaposabban a francia nyelvet. Mély meggyőződése volt arról, hogy a magyar irodalomban szerepet fog játszani. Hideg szobájában éhezve, fázva, dicsőségről álmodozott.

S minő ellentéte a sorsnak! Petőfi 1843-44 telén a debreceni színházban, kit a jegyszedő csak kegyelemből bocsát be, s minden ember koldusként néz le vagy észre sem vesz; s Petőfi 1847 őszén ugyanott, kit az egész közönség éljennel fogad, mint Magyarország ünnepelt lírikusát.

Barátja sokszor mosolygott nagyszerű tervein, noha azok valósulását kitelhetőleg segíté. Ő költeményeivel felelt, s Frankenburg, az Életképek szerkesztője levelével, ki elsőül szólítá föl dolgozótársul, műveit díjazni ígérve. Ezután Pest lőn vágyai célpontja. Egy jókora kötet verset írt össze, mit ott eladhatni remélt. Egészsége is helyreállott, csak pénze nem volt a hosszú útra. Barátja oly állapotba helyezé, hogy elindulhatott.

Mellénye alá gombolta költeményeit; egy nagy bottal kezében, és szívében jó remények, szép álmokkal, gyalog indult a messze útnak.

Későre érkezett Pestre. A Tisza áradozásai miatt a Hortobágyról Tokajnak kellett kerülnie; innen Egernek vette útját, hol Tarkányi Béla s a nevét már lelkesedéssel hangoztató növendékpapoktól igen vendégszeretően fogadtatott. Itt írta híres egri bordalát.

Benne minden íz egy költő volt. Iskolában, őrhelyen, színpadon, úton, útfélen, nyomorban, kényelemben költött. Ez volt gazdagsága szegénységében. Reggel fájdalmait panaszolta, este már pajkos dal lebegett ajkain. Viszontagságteljes élete kifogyhatatlanul újabb meg újabb anyagot szolgáltatott költészetének. Acél-kedélye soha sem veszté el ruganyosságát. Minden nyomás dalt pattantott elé. Mintha minden csak azért történnék vele, hogy megénekelje. Mintha minden érzést csak azért érezne át, hogy dalok forrása legyen.

Ő valóban mindenből verset csinált. Gyakran puszta szeszélyét is költészetnek vevé. Azonban leggyöngébb verseiben is érdekes, szellemes, éppen, mint Heine.

Petőfit Pesten baráti karok fogadták. Vörösmarty indítványára az akkori Nemzeti Kör, melynek egyik célja volt az irodalom fölsegélése is, megvette költeményeinek kész füzetét, s előlegezé a kiadási költségeket.

Nemsokára, 1844 nyarán, szerkesztősegéd lőn a Pesti Divatlap mellett. Szerkesztője, Vahot Imre, nagy örömmel fogadta a már hírre kapott fiatal költőt. Segédsége annyiból állott, hogy verseket írt a lapba, s javítnoka volt. Egyébbel foglalkozni restellett. Egészen a költészetre adta magát, de itt aztán roppant munkásságot fejtett ki.

Ekkor kezdődik nagyobbszerű föllépése s kifogyhatatlan termékenysége. Minden héten két-három költeményt olvasott tőle a közönség. 1845-ben már költeményeinek második füzetét is kiadhatta. Ezután a Helység kalapácsa, János vitéz, Cipruslombok Etelka sírján, Szerelem gyöngyei két rövid év alatt, egymás után jelentek meg.

Egy reggel csak arra ébred föl, hogy Magyarország legnépszerűbb költője. Dalait kunyhóban, palotában éneklik. Esténként dalai mellett alszik el, amelyeket az utcákon énekelnek. Minden héten egy újabb üdvözletet vesz költőtársaitól. Az ifjúság és nők kedvence, s körüle egy egész fiatal irodalom képződik.

Költészetén kívül sokat tesz népszerűségére egyénisége is. Költeményeiben egész keblét, egész életét tárta föl. Kalandor élete közszájon forgott. Mindenki tudott róla egy mulatságos adomát. Eszménye volt a szilaj magyar ifjúságnak, mely tettszomjtól pezsgett, s hazáját nagy és hatalmasnak álmodta. Ő pengette mindezen húrokat, dalait visszhangzá az ország.

Mindez teljes mértékben felkölté önérzetét, becsszomját. Magyarország legbüszkébb emberét azon sötét zugszobában kellett keresni, hol egy borzas hajú, barnás-halvány, ingerlékeny és különc ifjú lakott, ki verseket írt, korhelykedett, világmegvetést negédlett, s teli volt becsszomj-, önbizalom- és merészséggel.

A népből szakadt ki, sokat hányódott a társaság alsóbb rétegei közt. Ösztöne-, hajlamai- s élményeinél fogva demokrata volt. Idejárult még költői hóbortja, mely szerette a bizarrt, szertelen becsszomja, mely untalan sarkallta, hogy feltűnjék. Mindez sok tekintetben különccé tette. Nemcsak az irodalom-, hanem az élet- és társaságban is szerepet vágyott volna játszani, azonban talán viszonyai és formái közt nem tudván eléggé mozogni, megvetni látszók azt, s különcségeivel akart hatni. Meglehet, eleinte öntudatlan, de később a negédlés nem hiányzott; aztán sokkal inkább volt szabad költő s természeties kebel, mintsem élvet találjon a legtöbb illedékes körök ürességeiben.

Lelkesült és szeszélyes természete magányt vagy oly társaságot keresett, hol nem korlátoztatik. Barátjai közt mulatott legtöbbet, kik majd mind írók, művészek voltak. Csak egypár irodalmi körbe, szín- és kávéházba járt el. Régi magyar szabású öltönyt csináltatott magának, magyar nadrágot viselt s térdig érő csizmát s kerek kalapot. Ujjal mutattak reá az utcán. Az elméncek peleskei nótáriusnak gúnyolták.

Csokonait utánozta, de Petőfi volt. Meglehetős gorombán bánt azokkal, kik hozzá tolakodtak, s éppen dühbe jött, ha holmi pártfogói modorral közeledtek feléje. A költők közül is gyűlölte Horatiust, mert verseket írt Maecenashoz, s hasonló okból nemigen becsülte Goethét. Széptani nézetei szoros összefüggésben voltak politikai és erkölcsi elveivel, s ő magát igen sokszor nem annyira költőnek, mint a század, az eszmék katonájának hivé, ki valaha nagy napok hőse lesz.

Az arisztokráciát és nemességet sohasem nézte jó szemmel, s előjogaik összeomlását senki sem óhajtá jobban a két hazában, mint ő. Éppen oly büszke volt nemtelen származására, mint lángesze címére. A hűbéri intézmények romjain egy új világról álmodozott, új elvek hatalmáról, s ő, saját életének legalkalmibb költője, a világ minden kincséért sem adta volna lantját a hatalmasok zsoldjába. Ez volt fő büszkesége. Egyetlen hatalmas embert sem énekelt meg, kitől pártfogást remélhetett volna, még a népszerű szónokokat sem, csak barátait, eszméit és kedvesét. A népet választá maecenásának, s lantja csakugyan hatalommá kezdett emelkedni.

Kik nem ismerték, s némely verseiből ítélték meg, azt hivék, hogy korhely, részeges és pazar, kit szüntelen hitelezői kergetnek. Pedig csak jó cimbora volt, kit a bor inkább csak lelkesít, mint részeggé tesz. Volt ugyan néha idő, midőn kitörő kedve és bizarr szeszélyei nem ismertek korlátokat, s végletekre ragadták, de ezek csak kivételes percek voltak.

Az 1844-i tél volt az ő legvígabb korszaka, midőn majd minden estét vidám cimborák közt töltött. De ez estélyek nem voltak orgiák. Néhány fiatal író és művész gyűlt össze valamely vendéglőben vagy magánházban, hogy kifújják magokat, mulassanak, s bor mellett, tréfa és dal közt virradjanak meg. E korszakban írta legtöbb bordalát. Később visszavonultabb életet élt, s mindig inkább csak a társaságért kereste a mulatságot.

Pénzével tudott gazdálkodni, s a kölcsön visszafizetésében a pedánsságig pontos volt. Egypár könyvét adta el, hogy visszafizethessen néhány forintot, ha a kölcsönadó éppen nem sürgette is. Természetes: oly önbecsérző és független jellem, mint ő volt, irtózott bárki irányában függő-alanti helyzetbe jutni.

Gyermekies tréfái mellett alapjában igen komoly ember volt, sőt néha komor és világfájdalmas, melyből egészséges természeténél fogva hamar kigyógyult. Délelőttjeit rendesen szobájába zárkózva tölté s dolgozott. Akár volt kedve, akár nem, írt: élni kellett költeményeiből. S azon könnyű versek neméppen olyan fáradság nélkül pattantak ki fejéből, mint a nyomán induló lángészcsapat hiszi.

Igaz, ő nem faragta verseit, sohasem javított rajtok, de küzdött, vívott benne az eszme, s nemegyszer feküdt le szülési kínok közt, s álmodta meg reggelre költeményét. Különben gyorsan dolgozott. János vitézét harminc nap alatt írta. Eleinte csak egypár szakaszból álló népies beszélyt akart belőle készíteni, s lassan-lassan egy nagy népmese kerekedett ki belőle.

A Cipruslombok Etelke sírján néhány nap alatt készült el. E mű oly fájdalom szüleménye volt, melyet úgyszólván önmagára erőltetett. Etelke nem költött személy, Petőfi második kedvese vala. Első kedvese Zsuzsika név alatt jő elő költeményeiben; egy falujabeli leány, ugyanaz, kire a Kerényihez írt levelében céloz, midőn a szülői háztól 1844-ben megvált.

Etelkébe, mondhatni, akkor szeretett belé, midőn éppen meghalt. Alig találkozott vele párszor, s nem szövődött köztök semmi komolyabb viszony.

S minő regényes esemény adta elő magát a temetésnél, hogy még inkább felköltse a bánatos szerető szenvedélyét. A leány koporsójában oly pirosan, életfrissen s egészségesen nézett ki, hogy a rokonok kételkedtek halálán. Már megjelent a pap, a gyászkocsi s Petőfi is barátjaival. A rokonok másnapra halaszták a temetést, remélvén, hogy a kedves halott még életre ébred. Kétség és remény közt virrasztott át Petőfi egy izgalmas éjt, hogy másnap csalódásra ébredjen. A halottat sem a rokonok fájdalma, sem a költő elégiái nem adhatták többé vissza az életnek. Nem vala tetszhalott - eltemették.

Lenau megvallotta magáról, hogy bármely fájdalmat elvisel, csak vers kerüljön ki belőle: Petőfi kereste azt, hogy énekelhessen. S valóban a képzelt fájdalom valósággá vált, s ő annyira átengedte magát a búnak, hogy barátai aggódni kezdtek. Napról napra fogyott, és sötét kedély vőn erőt rajta. Kerülte az embereket, kijárt a Váci út melletti temetőbe, órákat bolyonga ott, néha az éjszakát is a sírok közt tölté.

Egy barátja, ki éppen nem szokta kímélni gyöngéit, egy napon, midőn éppen a temetőig kísérné, kérdé tőle: ugyan miért epeszted magad annyira, hisz alig ismerted azt a leányt? Petőfi felbőszült, és sokáig nem szólt barátjához. Ő rendesen mily hamar megharagudott, éppen oly hamar kibékült, ha a sértés nem nagy dolgok körül forgott, s ezt mindig úgy tevé, hogy maga sem tudta, miképp teszi.

Lassan-lassan kigyógyult fájdalmából, s újból szerelmes lőn. A Szerelem gyöngyeit írta egy meglehetős magas állású hölgyhöz, kivel hasonlóképp nem volt mélyebb viszonya. Még nem szeretett igazán. Mindez túláradozása volt egy szenvedélyes szívnek, kit az érzéki kéjek némiképp blazírozottá tettek, de mély érzéseit hűn megőrző s forrongó természete egész hevével keresi tárgyát. Megunta sivár életmódját, szellemibb viszony után vágyott, a dicsőség babérai mellé a szerelem rózsáit óhajtá, rideg szobájába egy nőt.

Benne éppen annyi regényes- és kalandorvágy volt, mint csendes, családias érzés. Amint komolyodott, kedélye mindinkább mélyült. Hány költeményét idézhetni kedélye ily mozzanataira! Egy barátja beszéli, hogy egy karácsony szombatján szokatlan csendes hangon szólítá meg: "Jer, barátom, ma este hozzám - mondá -, ma a családok ünnepe van, nekünk nincs családunk, virrasszuk át ketten az éjt, ne legyünk egyedül!"... S midőn később azon leányba lesz szerelemes, kit nőül vesz, minő hűség-, kitartás- és szenvedéllyel vívja ki az ellenkező szülék hatalmából, s mint férj mennyi gyöngédség- és szerelemmel veszi körül.

Különben általán véve nemigen udvarolt a nőknek. Nem eléggé ügyes, s egy kissé vadóc volt. Kevés ismeretséget, még kevesebb hódítást tőn. Nem volt sem csinos, sem beszédes fiatalember, kivel jól elmulatnak a nők.

Termete inkább alacsony, mint magas, némi kihívó hetyke magatartással. Válla vézna, termetéhez képest aránytalanul széles. Arcának nem annyira a szabályos vonások, mint a szellem adott érdeket. Bajusza kicsiny volt, s szükségből spanyol szakállt viselt, mert csak álla körül vala sűrűbben benőve. Keskeny homlokára torzonborz haja borult. Villongó szemei többször voltak haragosak, mint mosolygók. Sápatag arcán lelkesült dac tükröződék, s mégis egész lényében valami gyermekies volt.

Sohasem viselt nyakkendőt, s midőn később különc öltözetét levetette, megtartá kerek kalapját, mente helyett atillát vagy ólomgombos dolmányt viselt. Félkomolyan dicsekedett, hogy sohasem viselt frakkot. Sokat, mi az illedék dolga volt, elvek kérdésének hitt.

Innen modorában kevés vala, mit a nagy világtól vőn. Saját elvei szerint külön alkotott magának egy mást, melyben éppen annyi volt a negédlés, mint igazi természetiesség. Későbbi talán maga se tudta egyiket megkülönböztetni a másiktól, s amit eleinte csak úgy felvon, majd második természetévé vált.

Annyi bizonyos, hogy a legtöbbször egészen más volt négyszemközt, mint népes társaságban, s hol otthon találta magát, a legszeretetreméltóbb ember a világon, még a nők körül is.

Sokan vethették szemére, hogy goromba, kíméletlen, mert mindig kimondta, mit érzett, de azt senki sem mondhatta, hogy cselszövényeken töri fejét, szószegő vagy tettet. Kikelhettek szenvedélyessége ellen, de becsülniük kellett nemes szívét. Nevethettek szögletességein, de mindenkit magával ragadott, ha lelkesült. Epés gúnyai s bizarr szeszélyei nem egy embert döbbentettek vissza, de szilárd jelleme, fiúi szeretete, baráti áldozatkészsége tiszteletet parancsoltak.

Kedélyén különös vegyületben olvadt össze mi gyöngéd és vad, magasztos és nevetséges, s ez elhúzódik költeményein is. Midőn olvassuk, mindig eszünkbe jut a költő. Egyénisége varázsként lebeg költeményein, pótolja hiányait, emeli szépségeit. Meg vagyunk bűvölve, letesszük a kritikai szigort, többet elnézünk neki, mint bárkinek, s egészen átadjuk magunk az érzéseknek, melyeket a költő iránti részvét felköltött.

Éppen, mint Byronnál, kinek élete nem kevésbé vette igénybe a világ részvétét, mint halála. S mint hasonlít egymáshoz sorsuk is! Mindketten ifjan, hírök délpontján, eszméikért küzdve szállottak sírba, halálukkal engesztelve ki ellenségeiket, s pecsételve meg azon költői kijelentést, melynek dalnokai valának.

Mély erkölcsi érzései némi cinizmussal párosultak. Gyűlölte az álszenteket, gúnyolta a kimázolt erényt, megénekelte az érzéki gyönyört, anélkül hogy epikureus legyen, vagy megtagadja azon morált, mi nem emberek csinálmánya, mit isten írt az emberi szívbe. Szerette lerántani a tekintélyt, mit zsarnokságnak hitt, vágyott dacolni a közvéleménnyel, mely annyiszor emeli fel az ámítót, nyeglét, s dobálja sárral az érdemet.

Sokkal inkább megvetette mindennemű viszonyban a szolgaiasságot, a csinált nagyságokat, a nyílt és finom erőszakot, a nagy világ erényét, hitványságait, mintsem túl ne becsülte volna azt a bátorságot és erőt, mellyel ellenük küzd, s ne lett volna sokszor igazságtalan és túlzó.

Kitűnő tulajdonai mellett nagy gyöngéi voltak, de e gyöngékre lángesze s nagy eszmék hintettek fényt, mert tőlök vették eredetöket, túlságai valának. Féktelenségét menté erős szabadságszeretete, nemzetiségi túlzásait az az elkorcsosulás, melyből a magyar társadalom akkortájt kezdett lábadozni. Rakoncátlanságát a költészetben kárpótolta zsenialitása, mely új tárgyak- és formákkal küzdött meg. Nyersesége csak ellenhatás volt annak a finoman semmiskedő, mesterkélten üres és szabályosan unalmas költészetnek irányában, melyet a napi sajtó dicséretekkel tudott elhalmozni. Önhitt és merész kifakadásai illettek azon nagyképű és érdemetlen bókokban még is gazdag szigor- és kacérkodó szerénykedéshez, mely némely irodalmi közlönyben annyira divatos hangulat volt. A kritika elleni, többször éretlen, mint elmés feljajdulásai természetes következményei voltak kritikusai igazságtalanságának, kik sohasem fogták fel igazán költészete szellemét. S végre minden balgaságát élet- és költészetben varázzsal vonta be azon eredeti magyar szellem, mely még egy magyar költőnél sem jelent meg oly teljes erőben, s mint nap, kiolthatatlanul szórta melegét, fényét.

S e szellem a hazaszeretet leglángolóbb tüzében ragyogott. Ő szerette hazáját, a múlt, jelen, s jövő dicsőségével, fájdalmával és reményével. Hányszor énekli meg! Szerelmi- és bordalaiban, s másnemű költeményeiben öntudatlanul reá tér. Mindjárt s észrevétlen megzendül bennök egy hang, az az édes fájó, az a sírva vigadó, mint népdallamainkban, mely oly ismerős, oly bájos, oly szent, mert a hazát jelenti.

Mintha csak azért nyerte volna a költészet égi adományát, hogy honszerelemről énekeljen.

Ilyen volt, ily fejlődésnek nézett eléje az alig huszonhárom éves ifjú költő, ki három rövid év alatt a közönség kegyence lőn. Meg is akarta érdemelni, folytonosan dolgozott. Folytonosan elmélkedésben volt.

Anyagi állapota is valamivel jobbra fordult. Illőbben kezdték díjazni, s egészen lantja után élhetett, mi első példa volt a magyar irodalomban.

Az 1845. év tavaszán odahagyta segédszerkesztői állomását, s a felföldre rándult. A "Vadászkürt"-ben nagy lakomával üllötték meg barátai a búcsút.

Ez alkalomra írta Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz című költeményét, melyért némely barátja megneheztelt reá, mert azt fejezte ki benne, hogy neki nincsenek barátai, csak pajtásai. Ez egyike volt azon szeszélyeinek, melyeknek ugyan nem egy jó verset köszönt, de magokban alig voltak egyebek, mint önámítás vagy negédlés, s éppen annyiszor sértők, mint megmosolyogni valók.

A felföldön víg napokat töltött. Híre már megelőzte, Eperjesen és mindenütt jól fogadták. Kézsmárkon fáklyás zenével tisztelte meg az ifjúság, Gömör megye táblabírájának nevezte ki.

Fölkereste Kerényit és Tompát, mulattak és verseltek együtt. Az Erdei lak című költeménye verseny velök, kik hasonló szép költeményt írtak a tárgyról. Mindkettőhöz már azelőtt írt költői levelet, s mindkettő barátja lőn.

Kerényi mellett, midőn a kritika megtámadta, fel is szólalt, s mindvégig gyöngéd barátsággal viseltetett iránta. A személyes rokonszenven kívül talán meghatotta e nemes lélek titkos szenvedése, mely már akkor kezdett mutatkozni kedélyén, s később, erőt véve rajta, más fájdalmak hozzájárultával Amerikába űzte - meghalni.

Kerényi hamar meghasonlott magával, s kezdett kételkedni tehetségében. Sejté, hogy csak csinos verseket ír, de nem buzog benne az az erős, kimeríthetetlen forrás, mely önkéntelen feltör, s új pályát vív sziklák és rengetegek közt. Látta, hogy mennyire hátramarad kortársai mögött, mint kell vívnia a nyelvvel, mely nem anyai nyelve, és sokkal több idegen elem van költészetében, mintsem sikert remélhessen a nagy tetszés közt föllépett népies irány mellett.

Petőfi részvéte jólesett neki, s nem bántotta, ha ez jó kedvében tótos hanghordozással szavalta költeményeit, miképp ő szokta.

Tompával csekély összezördülések közben mindvégig fenntartá barátságát. 1847-ben újra meglátogatta, mint lelkészt, s egy költeményt írt hozzá, mely költeményei második kötetében volt napvilágot látandó. Maga vallja meg a Kerényihez írt leveleiben, melyek úti jegyzeteket tartalmaznak, s a Hazánkban jöttek ki 1847-ben, mily sokszor vitatkoztak együtt. "Egymás verseit - úgymond - illő kímélettel bíráljuk. Ő azt mondja, hogy ez s ez munkám nem ér semmit, hogy ez silányság, én azt feleltem, hogy nem igaz, mert az remek, s ha én mondom neki, hogy ez s ez műve nem ér semmit, ő feleli, hogy nem igaz, mert éppen ez legjobb munkája. Általában a fiatal irodalom tagjai tán túlságosan is szigorúak egymás iránt, s a mizerábilis csőcselék még is azt akarja elhitetni a közönséggel, hogy mi egymást tömjénfüstbe fojtjuk."

E negédes vallomásban, minőket Petőfi szóval és nyomtatva akárhányat tőn, van valami igaz. Őt még hibáiban is nem annyira barátai bálványozták, mint a szerkesztők, kiknek lapjait kapósakká tette, s azon sereg utánzó, kik vele takaróztak, meglopták műveit, untalan verset írtak hozzá, s dicsőségénél sütkéreztek.

Pálffy Albert, kire hallgatott, s ki elsőbb éveiben nagy befolyással volt reá, sokszor szigorral mondá szemébe véleményét. A baráti kör, melyben néha felolvasta költeményeit, éppen annyira bámulta, mint gúnyt űzött túlságaiból. A Világ és én című verseért, melyben az embereket utálja s megveti, és szolgafogukat kirúgni ígéri, sokat bosszantották.

Ő éppen oly keveset hajtott barátaira, mint a tekintélyekre, s talán nem ok nélkül, mert ha a költőt nem folytonosan fejlő tehetségének ösztöne és kedélyén fogamzott meggyőződés vezeti, hanem önmagára erőltetett széptani nézet, csak szellemén tesz erőszakot, mi mindig megbosszulja magát.

Ha Petőfi másokra hallgat s nem önmagára, talán ma kevesebb gyönge költeményt olvasnánk tőle, de bizonyára kevesebb remeket is. Aztán az úttörés mindig tévedéssel jár, s azt ellenségei sem tagadhatják, hogy nagyban szélesíté a magyar költészet körét, és iskolát alapított. Neki önmagából kellett kiforrnia, hogy visszadöbbentsen és elragadjon, s a néha megsértett ízlést száz diadallal engesztelje ki.

Fantáziája mindig elég erős, elég magas volt a legmerészebb szárnyalásra, de nemes kedélyére sokszor keserű élmények ülepedtek le, s viharos indulatok s bizarr szeszélyek zaklatták. Az embergyűlölet és világfájdalom, mi nála némi vad nyerseséggel párosult, nem volt meg költészete alaphangjaiban. Innen-onnan ragadt reá, egészségtelen rész volt, miből nemcsak hogy nem tudott valami kitűnőt alkotni, de ritkán tudta költőisítni is. Odadobta mint keserű epét, és könnyült általa.

Az ily haragos, dühöngő költeményei, noha mindenütt keze nyoma rajtok, keveset érnek. Ezt talán később maga is érezte, de midőn azon érzések uralma alatt állott, meg kellett hogy írja. A költészet neki nemcsak művészet volt, hanem életszükség is, maga az élet. Ha érzett valamit, annak hangot kellett adnia - egyébre aztán keveset gondolt. Énekelni volt rendeltetése, s mindig követte ösztönét. Költeményeiből csaknem megírhatni életrajzát. Alig egy mozzanat életében, minek emléket ne állított volna.

Ép esze s élénk műérzéke hamar felfogott mindent, s többet hallgatott az okos szóra, mint általában gondolják. Nem javított költeményein, bármint hibáztatták, sőt annál makacsabban ragaszkodott hozzájok, s tüstént kiadta, de később összes gyűjteményében még is mellőzte, mint a Helység kalapácsát s más kisebb költeményeit. Mit róla a kritika, barátai s a tekintélyek mondtak, nem vette látszólag számba, de ha valami olyan volt bennök, minek igazságát érzé, az öntudatlan munkált lelkén, később nem maradt következés nélkül, de mindez úgy történt, mintha ő maga jött volna reá.

Tekintélyül csak Vörösmartyt ismerte el. Fiúi kegyelettel viseltetett iránta. Sokszor vitte el hozzá költeményeit, s az összes kiadást is neki ajánlotta. Mégis utoljára a legérzékenyebben sérté meg őt, mert miként fellengőn kifejezte magát: "Brutus szerette Caesart, mégis megölte." Az ok politikai türelmetlenségében rejlett. Vörösmarty 1848-ban mint követ a katonaság ügyében a miniszteri párttal szavazott, mely nem akarta erőltetni a dolgot. Petőfi, kinek mindig és mindenütt az ellenzékhez kellett tartoznia, egy különben szép versben ezt kérdé tőle: miért írta Szózat-ját, ha ily hazafi? s minden strófát e refrénnel végzett: "Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért." Ím a költők közt is azon küzdés, mi az államférfiakat elválasztá, s határozott Magyarország sorsa fölött.

Vörösmarty röviden, száraz prózában felelt, s a két legnagyobb magyar költő örökre elhidegült egymás iránt. Ez volt Vörösmarty utolsó szava a viharos napokban. Lantja mélyen hallgatott, mert a fájdalom éppen úgy némít, mint szóltat, talán sejtelmek borongtak lelkén, tán Szózatjának végsorai.

Ellenben Petőfi elemében volt, mint a viharmadár. Dala kihangzott az ágyúk dörgései közül. Neki ott kellett élni s elesnie. Végzete azon korszak romjai alá temette, melynek költőjévé hívta elő.

Petőfi rendesen könnyedén és vakmerőn ítélt: "Ez a mű fölséges, ez nem ér semmit." Kimondta véleményét, s nem bajlódott az indokolással. Nem mondhatni, hogy mindig tévedt. Ugyanezt tevé másnemű viszonyokat illetőleg is, s itt a legtöbbször igazságtalan volt.

Mindenben lírikus vala, ki aszerint ítélt meg mindent, amint érzésein visszatükröződött. A szenvedély és benyomások embere levén, ritkán emelkedett objektív szempontra, s amint magán körben nyilatkozott, úgy szólt az irodalomban is.

Az őszinteség csaknem betegsége volt, s minthogy önmagáról is mondott véleményt, az elbízottság és önistenítés gyanújába jött. "Születésemkor - mond egy helyt, mintegy e vád ellen mentvén magát - a sors az őszinteséget a bölcsőmbe tette pólyának, s én elviszem magammal a koporsóba szemfedőnek. A képmutatás könnyű mesterség, minden bitang ért hozzá, de nyíltan, őszintén, a lélek mélyéből szólani csak a nemesebb szívek mernek és tudnak. Talán a magam felőli ítéletem helytelen, s ekkor nevessenek ki, de azért ismét becsülést érdemlek, hogy amit éreztem, kimondtam szabadon, leplezetlenül."

S ő csakugyan volt nevetséges is, s ártott mind magának, mind másnak, mert az őszinteség magában csak félérdem, ha nem párosul erős ítélet, elfogulatlanság s a viszonyok helyes felfogásával. Egyébiránt önmagára nézve nem vallotta kárát, hogy önmaga iránt nagy véleménnyel volt. A szertelen becsvágy nála is, mint mindig, ha alapja tehetség, tevékeny erély kísérője, és nagy siker szülőanyja.

Ő elhitette magával, hogy híres emberré kell lennie, küzdött, tűrt, szenvedett, s az lőn; fejébe vette, hogy új pályát tör, nem ijedt vissza az akadályoktól, s megtevé; sejtelmei voltak jövendő napjairól, nem dugta össze kezét, s nem csalatkozott. A különbség csak az volt közte és más költő közt, hogy ő nem tudott tettetni, s önérzete nagyobb volt eszélyénél.

Nagyon becsülte magát, mint illik, de csak akkor becsülte magát túl, midőn több akart lenni lírikusnál, s végre több költőnél is.

Dicsvágya is határtalan volt. Midőn egyszerre híres ember lőn, megdöbbent, hogy hamar elismerték, s talán csak a jelen az övé, nem egyszersmind a jövendő is; ha kikeltek ellene, a jövendővel vigasztalta magát. Háborgó lelkének jólesett ilyenkor, ha beszélt róla a világ, s örömmel hallgatta, midőn jól vélekedtek felőle. Elragadta a legkisebb elismerés is, kivált ha önkéntelen s a nép részéről jött.

Éppen felföldi útjában egy kereskedő, kitől szivart vett, reá ismert anélkül, hogy ő megnevezte volna magát. "Hát ismer ön?" - kérdé. "Ki ne ismerné önt" - válaszolá emez; mi annyira hízelgett hiúságának, hogy Úti jegyzeteiben fölemlíté, megjegyezvén: bár feledjenek el, de mindig büszke leszek arra, hogy volt idő, midőn azt mondták az emberek: ki ne ismerne engem. S mennyire nem tudta feledni az öreg lelkészt, ki örömkönnyek közt szorítá karjaiba.

Ez utóbbi esemény 1848-ban történt. Petőfi nejével Erdődről Debrecenbe utazott. A falukon mindenütt feltartóztatták, útlevelet kérvén tőle. Egy faluban méregbe jőve kiáltá a jegyzőnek: "Én Petőfi Sándor vagyok." - "Nincs szerencsém ismerni, útlevelet kérek" - volt a válasz: Petőfire nézve leggorombább, mi csak a világon lehet. Odadobta útlevelét, bosszankodva, hogy annyit háborgatják, s hogy a nyomorult falu azt sem tudja róla: drótos tót-e vagy házaló zsidó? Nemsoká újabb falut értek, melynek jegyzője nem lévén hon, a lelkész vizsgálta az útleveleket. Odavezették, szó nélkül nyújtá át útlevelét, itt már nem merve megnevezni magát. Az öreg tiszteletes feltévén szemüvegét, olvasni kezdé az útlevelet. "Petőfi Sándor - kiáltá elcsodálkozva -, hazánk nagy poétája itt az én házamban! Ó, uram, bocsásd el a te szolgádat, mert íme az ő szemei megláthatták." Megölelte, marasztotta. Elmondá, hogy neki csak egy szobája van, hanem a szomszédba költözik, maradjanak nála vacsorára, éji szállásra. Petőfi alig szabadulhatott tőle, de már csendesebben tűrte útközben a szüntelen feltartóztatást.

Felföldi kirándulását Úti jegyzetek cím alatt írta le az Életképekben. Némi utánzása volt Heine Reisebildereinek,

természetesen mindenütt saját egyéniségében fölolvasztva. Messze marad tőle, de érdekes csevegések, ékes próza és csinos kivitele egypár részletnek. A stíl nem valami különös, de szertelen könnyű; sehol Heine humora, mely a közéletet nem is sejtett oldalról fogja föl, de teli hegyke daccal, zseniális szökellésekkel, mik leginkább önmagára s az irodalomra vonatkoznak, átszőve tájképekkel, mikhez nemcsak költeményeiben értett.

Ugyanily modorban írt később a Hazánkban is 1847-i úti élményeiről Levelek Kerényi Frigyeshez cím alatt.

Az Úti jegyzeteken megbotránkozott az irodalom, a közönség is sokallotta. Rossz néven vették neki, hogy annyit emlegeti benne magát, noha anélkül érdektelen lett volna az egész; szokatlan merész megjegyzéseit vastag önhittség és nyers betyárságnak kiáltották ki, igen is komolyan vették, s még komolyabban magyarázták, mi tulajdonképpen elmés ötlet, gunyoros szeszély volt.

Igaz, nem helyeselhetni mindenütt, de e könnyelmű tréfák találó ellentétei valának az akkori patetikus és frázisos zsurnalisztikának. Illett hozzá, éppen, mint Heine humora a filozófiai rendszerek, nehézkes disszertációk s holdvilágban úszó romantika irodalmához. Petőfinek pajkos gyerkőcként mindig kedve telt a pedánsság parókáival tépelődni, csörgősipkát tenni fel reá, s nagyot kacagni rajta, noha ritkán mélyebb célzással és jelentőséggel.

Csak az mulatta jobban, ha a rossz poétákat összeszidhatá és sárral dobálhatta az ephemer bálványokat.

Még barátjaihoz írt magánlevelei is szatírák voltak, a régibb költők fontoskodó, gonddal kidolgozott, s a jövőre számító leveleire. Rendesen teletömte könnyelmű ékekkel, mindig beszőtt valami gonosz tréfát, s amolyan nem nyomtatni való kifejezéseket, hogy - miképp önmaga mondá - halála után ne juthasson valamely tudós irodalombúvár eszébe szétszórt leveleit összegyűjtve közönség elé bocsátani.

Hanem azért ő maga elég magánügyet vitt közönség elé, még szerelmi viszonyait is nem ritkán, s eléggé gyermeteg őszintén.

S különösen míg más költőnek a közelben tűnnek fel hiúságai, a Petőfiéi a távolban látszottak óriásoknak. Otthon, házi körében sok szerénytelen szerény megszégyenülhetett volna előtte.

Apró tárcacikkeken kívül írt még prózában más műveket is. 1845-ben Zöld Marci című színművet, melyet a drámabíráló választmány visszautasított. Zöld Marcit, Becskerekit hősökké tevé, nagyobbakká, mint Schiller Moor Károlyt. E szörnymű sohasem jelent meg nyomtatásban. Ő maga tépte szét. Alig volt jobb drámaíró, mint színész, de mindkettőt erőltette. 1845-ben a pesti színpadon újra föllépett a Szökött katonában mint színész, s miután szép-csendesen megbukott, végre kigyógyult szenvedélyéből.

1847-ben még egy új Tigris és hiéna című drámát adott ki, mely hasonlóképp nyom nélkül enyészett el. Visszautasított drámájáért sok gúnyt kelle elszenvednie. A lapok ékeskedtek, a Honderű valamelyik költője gúnydalt is írt reá. A sértett ambíciók, mihelyt rést találtak, mindjárt megbosszulták magokat rajta. Természetesen ő sem maradt adós. Az őt pártoló lapok is felszólaltak. Miatta örök perpatvar volt, azonban e viták széptani tekintetben csekély becsűek.

1846-ban egy más prózában írt költői művet dolgozott, Hóhér kötele című regényt, melyet báró Eötvös szerzett el, ki megígérte neki, hogy legújabb műve jól eladását ajánlatával elő fogja segíteni Hartlebennél. Meglehetős tiszteletdíjt kapott érte, s ez volt belőle minden haszon. A közönség hidegen fogadta, a kritika elítélte, s ma már alig emlékeznek reája.

Petőfi később novellákat is írt az Életképekbe. Ezekben is csak egypár részlet figyelemre méltó: drámában, regényben, később az utcai szószéken is lírikus volt. Mindenüvé átvitte a dalt, hogy az kigúnyolja mesterét, minden nemre alkalmazni akarta az ellenszegülő alakot, hogy valami alaktalant állítson elé.

Azonban, dalai folytonos tetszésben részesültek, s koszorúkkal takarhatta sebeit. E koszorúkat nemegyszer próbálták letépni ellenségei, miképp ő kritikusait nevezte. Gyors és nagy népszerűsége bántá némely régibb költő hiúságát, új irányát inkább vakmerészség, mint a géniusz erejének nézte a széptan, és kinövésein elszörnyűködött. Az ellenhatásnak lehetetlen volt elmaradnia. Ostromolni kezdik a fiatal költőt, ki nem várván ünnepélyes beiktatásra, önereje által lőn a magyar Parnass zsarnoka. Az újabb és régibb iskola közt megkezdődött a harc.

Mindjárt föllépése elsőbb éveiben (1845) Császár Ferencz meglehetős egyoldalúan és igazságtalanul bírálta meg az Irodalmi Őr hasábjain. Azon mesterkélt, idegen és enervált költészet, melyet Császár képviselt, a legélesebb ellentétben állott Petőfi eredeti, szabad és erőteljes zsenialitásával. Ő föl nem foghatván Petőfit, éppen azon oldalról támadta meg, mely méltánylást érdemlett volna. A nyerseségben nem látta az erőt, s eredetiségét csak bizarrságnak nézte. Szemére veti a hanyag formát és verselést, s nem vette észre az új formákat, bámulatos könnyűséget s a legépebb magyar nyelvet, melyen valaha magyar költő énekelt. Nem népdalait emelte ki, melyekben Petőfi mindvégig legnagyobb maradt, hanem oly költeményeit, melyek kevésbé kitűnők s hordozzák magukon szellemét. Egypár ízetlenség és túlzás elfogulttá tette, s a szempont, melyből fölfogta, hibás levén, szigorú ítélet helyett igazságtalant kellett mondania.

A Császár által megkezdett harcot a Honderű folytatta végleheletéig. Az akkori szépirodalmi közlönyök a mostaniaknál csak igen kevéssel képviseltek határozottabb széptani irányt. Politikai érzület, rokonszenv dolgozótársaikhoz, s ellenszenv versenytársaik iránt adták meg színezetűket. A Honderű arisztokrata elvek- és szokásoknak hódolván, idegen iskolák felé hajlott, s valami vizenyős, erőtlen szalonköltészet közlönye lőn. Természetesen üldöznie kelle Petőfit. Elébb a Pesti Divatlap, később az Életképek szólaltak föl mellette. Vahot Imre a Pesti Divatlap szerkesztője, míg Petőfi lapja mellett dolgozott, mindig kiállott érte a síkra. A baj csak az volt, hogy a harc eredménye mindkét részről alig vala egyéb nagy szavaknál és személyeskedésnél.

Midőn 1847-ben kiadta összes költeményeit, a Szépirodalmi Szemle mondott felőle legalaposabb, noha túl szigorú, s több tekintetben hiányos ítéletet. Költeményei egynyolcadát kárhoztatta, kikelt néhol kirívó póriassága s világfájdalma ellen, megtámadta felületes bölcselkedési kísérleteit, ostorozta beteges hiúságát, türelmetlenségét, szeszélyeit, melyeket költészetébe is belevegyít, de kiemelte népdalait, idilljeit, zsánerképeit, s mindazt, mi benne valóban kitűnő. Azonban a Szemle mindig szigorúbb volt a nagy tehetségek, mint a középszerűség irányában. Aztán inkább akarván az irodalom areopágja, mint vezére lenni, némiképp izolálta magát a kortól. Merev műfilozóf helyett többször kellett volna műtörténésznek lennie, hogy tanait módosíthassák a nemzeti élet nyilatkozatai, melyek jól, rosszul kezdék megtalálni művészi formájokat. Költészetünkben, a lírában, s illetőleg Petőfinél nyilatkozott leghatalmasabban a kor, a nemzeti szellem. Neki esztétikusra lett volna szüksége, ki öntudatra emelvén azt, mi a közönségnél s talán benne is csak öntudatlanul élt, irodalomtörténeti hatását gyümölcsözővé tegye, ne pedig szeszélyeivel vesződjék. A Szemle úgy hívé, hogy az elbízott költőt fenyítni és fegyelmezni kell, mert erre van legtöbb szüksége. Így sem teljesen föl nem foghatván, sem eléggé nem becsülhetvén, csak saját magának ártott. Azon nemes harc, melyet szerkesztője ugyanekkor a dilettánsi felület, jurátusi hegykeség és nemzeti pöffeszkedés ellen vívott, egy részben emiatt maradt nagyobb eredmény nélkül, mert az egész fiatal irodalom Petőfivel ugyanazonosítá magát.

A Pesti Hírlap, mely már akkor elébb Szalay, később Csengery szerkesztése alatt jelent meg, többször beleszólott a vitákba, s Petőfi mellett B. Eötvöstől egy hosszabb cikk jelent meg benne, mely anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék, általánosságban igen helyes szempontot mutat ki, melyből Petőfi megítélendő. "Petőfi a szó legszigorúbb értelmében magyar költő - mond többek közt -, s ez az, mi valamint magyarázatot szolgál a nagy hatásnak, melyet művei gyakoroltak, úgy egyszersmind irodalmi érdemeinek legfőbbikét képezi." Ez volt a legigazabb szózat, mely ügyében felhangzott, menten azon hiú bálványozástól, mit némely barátai elkövettek, s az ellenszenvtől, mely kritikusain kisebb-nagyobb mértékben észrevehető volt.

Honderű s még egypár politikai lap mind nagyobb dühvel folytatták támadásaikat. S minő eljárást követtek! Ellenébe állították Hiadort, egy nem valami nagy tehetségű költőt, kinek beteg szentimentalizmusát, selyempuha kínait sem irónia, sem humor nem mérséklék, s egész költészete ellentétben állott a győzelmesen felküzdött népies iránnyal. A világ legnagyobb plagizátorának kiáltották ki, ráfogván, hogy még Szelesteytől is lop. Petőfi a Honderűre egy nyers pasquillt írt, mely a Pesti Divatlapban, jelent meg, de melyet összes Költeményei közé nem vőn fel. Császárra is írt egyet, de ez lapban nem jelent meg. Rajta csendesebben töltötte bosszúját. Drága pénzen megvett egy példányt költeményeiből, kitette asztalára, s valahányszor hányt-vetett papírra volt szüksége, szakított belőle.

Általában ingerlékeny és túl érzékeny volt. A kedvezőtlen bírálatok nagyobb dühbe hozták, mint Byront első fölléptekor az Edinburgh Review. Mindig megbosszulta magát: egy gyöngébb költeménye helyett kilenc jobbat írt, vagy gúnydalokat szórt a kritikusok ellen. Utánzói, kikkel most az egész magyar irodalom tele, ez utóbbi könnyebb bosszút választják, s természetesen mindig reá hivatkoznak, midőn a kritika bántani meri őket. Miképp költői stíljéből hamis modort húznak le, úgy alkotnak gyöngéiből eszményt.

1846 tavaszán egy új füzetke költeménnyel lepte meg a közönséget Felhők cím alatt. Itt nem dalai ismert típusában jelenik meg. Ez epigrammszerű verseken, melyeknek nagy része csak ötlet vagy ellentétes hasonlat, sötét, izgatott kedély vonul át, s bizonyos boncoló, fejtegető szellem, mely éleselmű talányokban gyönyörködik, eredményeit jelmondatok és gnómákban szereti letenni, s nem kard, de tőrnek élével szándékszik behatni az élet és természet titkaiba. Többi műveihez mérve nem bírnak, nagy beccsel. Szentmártonon elvonult magányban írta, életunalommal küzdve, Byront és Shelleyt olvasgatva.

Ugyanekkor idegen költőkből is fordított: Béranger, Shelley s Moore-ból. Mind a három kedvenc költője volt. Általában a német, francia és angol irodalomban nagy jártassága volt. Sokan még ma is azt tartják róla, hogy egyedül a természet fia volt, minden tanulmány nélkül. Igaz, ő nem bírt úgynevezett tudományos műveltséggel, de megvala azon kiképzettsége, mely lírai költőt naggyá tehet. Sokat hányódván az életben, küzdvén a sorssal és önmagával, lelke gazdag volt benyomások és élményekben, nem szorult arra, hogy költészete számára érzéseket gyártson, s másoktól szedje tárgyait.

Már első ifjúságában ismerte a magyar és német irodalmat.

Csokonait és Vörösmartyt, kiket legjobban szeretett, könyv nélkül tudta. A régibb magyar irodalmat is tanulmányozta, s gyönyörködött egy rég elfeledett költő, Gvadányi műveiben, kinek nem annyira költészete, mint magyar érzése s népies nyelve ragadta meg, mi a diák-iskola korszakában a költőnél annyira feltűnő.

Később legtöbbet franciául és angolul olvasott. Természetesen Béranger-t szerette mindenek felett. "Mindenki tisztelettel említse az ő nevét - mondá egykor -, ő a világ legelső költője." Vágyott azon hatásra, mit Béranger Franciaországban tőn. S mint emelkedett önérzete, midőn az 1847-i erdélyi országgyűlés egyik ülésén, melyen ott-utaztában maga is jelen volt, egy követ a Magyar nemes című költeményéből pár sort idézett, s a megyei szónokok és tudósítók néha költeményeivel szőtték át beszédeiket és tudósításaikat.

A német költők közül Heinét és Lenaut becsülte legtöbbre. Goethe iránt mindvégig elfogult maradt, s talán csak félig-meddig ismerte. "Feje gyémánt, szíve kő, nincs benne szeretet, hazafi sem volt" - mondá róla.

Az angolok közt Shakespeare, Byron és Moore-on kívül Boz volt legkedvesebb költője. "Boz az emberiség jóltevője - mond egy helyt -, míg megnevettet bolondságainkon, örömet és erényt tud felmutatni a kunyhókban és a nyomor tanyáin."

Mindezek, kivált Béranger és Heine, nyomot is hagytak költészetén. Azonban ő tanulmányait mindig fölemésztette, s mint minden nagy költő, bámulatosan dolgozott föl minden idegen elemet. Később költészete vesztett ugyan valamit a naivságából, frisseségéből, de nyert mélységben. Bolond Istók, mely János Vitéz után legjobb költeménye az elbeszélő nemben, ha a kompozíciót illetőleg hagy is némi kívánni valót, de az az emelkedett világnézet, mi rajta átvonul, mutatja, hogy a költő nemcsak mélyen érez, kimeríthetetlen képzelőtehetséggel bír, de mélyen is gondolkozik.

A költőkön kívül a történetírókat olvasta legtöbbet. De őt a történetben inkább csak a regényes részletek ragadták meg, és a képzelem által jutván az eszmékhez, s alanyilag fogván föl mindent, nemigen tehetett mélyebb tanulmányt, s emelkedhetett tisztultabb szempontokra. Innen, midőn a történetből veszi tárgyait, ritkán tárgyilagos. Kora eszméit viszi át a régibe. A jellemrajz sem erős oldala. Eposztöredékei, drámája, még balladáiban is észrevehető ez, regényeit és beszélyeit nem is említve. Alakjai mindig ugyanazok: ő maga, lángoló szenvedélye, homályos vágyai, naiv és bizarr szeszélyeivel. Erős képzelme gyakran hajlandó elhagyni a valót, még a költőit is, hogy ködhomályba vesszen fényes vízióktól ragadtatva. Azonban az újkor történeteiből megtanulta a század nagy eszméit, melyek a népeket forrongásban tartják, s fanatikusuk lőn. Később egész lelkesülése, költészete e térre fordult.

Az 1846. év nyaráig csaknem kizárólag a Pesti Divatlap dolgozótársa volt. Ekkor felbontá vele a viszonyt, és csatlakozott azon kilenc íróhoz, kik elhatározták, hogy nem fognak többé a divatlapokba dolgozni, hanem egy új, általok alapítandó szépirodalmi közlönynek szentelendik egész erejöket.

Íme a névsor: Bérczy, Degré, Jókai, Kerényi, Obernyik, Lisznyai, Pákh (Kaján Ábel), Pálfi, Petőfi, Tompa. Tízek tanácsának, decemvireknek gúnyolták őket. Petőfi egyike vala azoknak, kik az egyesületet létrehozták, s ő vala egyszersmind elnöke is. Két ok adott alkalmat erre. A szerkesztők nem díjazták úgy műveiket, mint kellett volna, holott lapjaiknak ők adtak legtöbb érdeket. Másfelől az ifjú irodalom kezdé érezni, hogy már szárnyra kelhetne. Megunta a szerkesztők gyámságát. Öntudatára jutott küzdelmeinek, s közlöny után vágyott, mely egészen szellemének legyen nyilatkozata.

Olyanforma szakadás látszott irodalmunkban beállani, mint Franciaországban, midőn a modern romanticizmus kifejlett, vagy Németországom az "Ifjú Németország" megalakulásakor, természetesen nem oly határozott színezettel, kifejlett tanokkal, s a nemzeti viszonyok által módosítva.

A modem romanticizmus a forradalomból kikelt társadalom költészete volt, s egyszersmind új vihar előjele. Az "Ifjú Németország" a német romantika ellenhatásaként jelent meg forradalmi háttérrel.

A mi viszonyaink mások voltak. A tizennyolcadik század nagy forradalma kevés hatással volt reánk, s nem érezhettük a restauráció korszakát. Azonban József kora óta a nemzeti visszahatás eszméket hintett el, melyek folytonos forrongásban tárták a kedélyeket, s alakítólag hatottak mindennemű viszonyainkra. Irodalmunk hű kinyomata volt a kornak, s mind növekvő erővel hatott reá. Egymást teremtették.

A fölébredt nemzeti szellem két költőnél nyilatkozott leghatalmasabban: Kisfaludy Sándor és Csokonainál.

Kisfaludy Sándor a nemesség költője volt. Megénekelte régi várait, lovagiasságát, előjogait, falusi örömeit, s mindazt, mi jellemében szép és nemes volt. Képviselé a költészetben a középnemesség bár nem szabadelvű, de nemzeti visszahatását József kora ellen. Midőn József a történeti jogok helyett bölcsészeti elveket állított fel, az autonómiát föláldozta a központosításért, a latin nyelvet a németért: a visszahatás, mely nemzeti szellemet ébreszte, vallásos kegyelettel karola fel mindent, mi a múltra emlékeztetett. A nemesség visszakövetelt minden jogot, még az igazságtalant is, mert azokat önkény döntötte meg, gyanús volt előtte minden újítás, mert úgy hivé, hogy a nemzeti életet veszélyezteti. Ez élénk forrongásnak hatni kellett a költészetre, s a költőnek, kit kora lelkesített, vissza kellett teremtenie a múltat, feltámasztania a régi erőteljes, testben-lélekben magyar nemességet, fölépítenie az omladozó várakat, fölragyogtatnia a hűbéri korszak egész dicsőségét, hogy lelkesítse az elkorcsosult, de ébredő nemzedéket, hogy elhitesse vele: jövőd a múltban van, mert akkor valál magyar és hatalmas. Kisfaludy Sándor ezt tévé Regéiben. Drámáin s a Himfy szerelmein is ugyanezen szellem ömlik el. Ő romantikus vala, de tévednénk, ha benne akár a német romantika miszticizmusát, akár Chateaubriand vallásos és középkori szellemét keresnők. Költészetének háttere nem a megingatott vallás és társadalom, sem az úgynevezett népek szabadságháborúja, de a fölébredt nemzeti öntudat, mely a múltból esengve óhajtja vissza az elveszített nemzeti erkölcsöket.

Csokonainál a népszellem nyilatkozott öntudatlanul s félénken bár, de erélyes életjelt adva. Ő kifejlődésére nézve szerencsétlen korban született, s hogy önmagával meghasonlásba jött, s elkeserült szelleme kicsapongásban keresett menedéket, nemcsak magánkörülményeiben keresendő. Magyar népköltőnek születve, majd a görög s latin, majd a német és olasz iskolák igájába kelle hajtania fejét, s ahelyett, hogy a néphez szóljon, a népszellemnek legyen szolgája, melynek szülötte volt, az arisztokraták mulatságait kelle megénekelnie. Ha géniuszát követte, az irodalmi köz ízlésén látszék erőszakot tenni, s mintegy titokban vétkezett, midőn eszményének áldozott. Dorottyájából és népdalaiból, melyek legjobb művei, sejtjük mivé kellett volna válnia, s minő irány képviselőjévé hivatott.

A magyar középrend nagy része egészen latin műveltségű volt, vagy az arisztokráciával együtt a Goethe és Schiller irodalmától volt elragadtatva. Mindkettő megtalálta költőit: az első Berzsenyi-, a második Kölcseyben. E négy fő költői irány, bár széptani tekintetben egymástól sokban különbözött, egyaránt a nemzeti érzés élesztését, a dicső múltat, a hanyatló jelent vette alapul, s összeborult Kazinczy törekvéseiben, ki a nyelvújítás és irodalom által akarta regenerálni nemzetét.

Kisfaludy Károly- és Vörösmartyban már erélyesebben nyilatkozott a nemzeti érzés, homályos vágyai és távol reményeivel. Vörösmarty, míg egyik kezével a dicsőséges múltat tárta fel, melyben a nemzet egy nagy eszme körül, minő a honalapítás, csoportosulva századokra ható cselekvőséggel lép fel, addig másik kezével a jövőre mutat, s mint látnok beszél róla. S mennyire összehangzott költészetével az országos küzdelem, mely a sérelmi mezőről a reformok felé kezdett hajlani. De Vörösmarty nemcsak e tekintetben képviselte korát, ő alkotá meg a magyar költői nyelvet, miképp a fejlődő közélet a szónokit. Nélküle a magyar költészet nem emelkedhetett volna oda, hol most áll. Neki küzdenie kellett a nyelvvel, összeforrasztania a régit és megújítottat, s elöntenie rajta a kor egész pátoszát. Innen költészetében a szónoki elem lőn túlnyomó s ő kényszerűleg mintegy vetekedni látszik kora nagy szónokaival. A nemzetiség, haza és hazafiság nagy költője volt ő, miképp az mint tény, a nemzet életében megjelent. Azonban a sajtóviszonyok tágultával új eszmék dobattak a nemzet közé. Magyar alkotmányos színezettel demokrát eszmék tettek hódítást. Fölmerült a politikai nép eszméje, nem Verbőczi populusa, még a honoráciorok sem. Az irodalomban érdek támadt a népköltészeti hagyományok és ereklyék iránt. Divatba kezdenek jőni a népies szabású öltönyök és tánc. A költészet kezde hajlani az alsóbb rétegek felé, s új elemeket venni magába.

Néhány nyugtalan és lelkesült költő jelent meg, kik új korszak után vágytak. Míg többé-kevésbé telvék a modern irodalmak eszméivel, addig másfelől mintha a magyar népszellem élet-melegén növekedtek volna fel. A múlt élet- és irodalomban úgy tűnt fel előttük, mint elfelejtendő rossz, s a jövendő zálogául hitöket és merészségöket mutatták föl. Törekvéseikben mindinkább kezdett felmerülni az irány: küzdeni a fennálló intézmények ellen, egy erős átalakulásnak indult költészet fegyvereivel, mely tárgyait, alakját, nyelvét közvetlen a népéletből meríti, s visszahat reá.

A folyóiratnak, mely ez irányt képviselje, Pesti Füzetek cím alatt kellett volna megjelennie, de a fiatal irodalom tagjai nem voltak magokkal tisztában. Forrongó eszmék határozatlan vágyakban küzdöttek bennök. Új irodalmi pártneven törték fejöket anélkül, hogy tudták volna, mit akarnak. Egyik magyar romantikus nevet ajánlott francia mintára. Gyűléseztek, megállapodás nélkül bomlottak szét, éppen mint a táblabírák, kik gúnyaik örökös célpontjául szolgáltak. Folyóiratjokból egyetlen szám sem jelent meg.

Egyesülésök méhében horda már felbomlásukat. Csak abban egyeztek meg, hogy mindnyájan fiatal írók voltak, a kor izgalmaitól ösztönözve. Tehetségeik közt éppen olyan nagy különbség volt, mint ízlésök s öntudatos vagy öntudatlan irányaikat illetőleg. Nem volt köztök senki, ki összetartsa, fegyelmezze, s zászlójokra írja a jelszót. Inkább a történet és körülmények hozták őket össze, mint a közszellem. Inkább fellobbanó lelkesülés vagy szeszély izgatta szellemöket, mint komoly áthatottság. A tettszomjas ifjúságot akarták képviselni, mely megunta már a szónokok hosszú beszédeit, a népet akarták képviselni, mely szerintök sehol sem volt képviselve. Mindezt inkább sejték, mint tudták. Közülök csak egypárból vált nevezetesebb irodalmi egyéniség, és szövetkezésök nem magáért érdekes irodalomtörténeti mozzanat, hanem mert azon szellem egyik előjelensége volt, mely később szépirodalmunkban mindinkább uralkodó lőn. Fél év múlva megint mindnyájan írni kezdtek a régi lapokba, míg később az új szerkesztés alá került Életképek köré gyülekeztek, mely ez irodalmi mozgalom bélyegét kisebb-nagyobb mértékben mindvégig magán hordá.

A fiatal irodalomnak tulajdonképpen Petőfi vala képviselője, s általában a líra, mely új hangon új eszméket kezde pengetni. Petőfi költészete is ez időtől fogva hajlott új stádium felé. Mint a bor, szerelem, természet s a nép egyszerű örömeinek költője ezután ritkábban szólal már meg. Látnoknak hiszi magát, szemében könny, homlokán sötét fény, s az idő méhében küzdő elemektől vesz lázas ihletést.

Új becsvágy támad benne, mely sírjáig kíséri. Eddigi pályájáról azt tartja, hogy az csak megelőzője volt ez újabbnak. Ő azért írt népdalokat, azért énekelte meg a puszták fiait, a kunyhókat, és színezte ki a népéletet költészete egész erejével, hogy a népelemet behozza, s uralkodóvá tegye a költészetben, mi aztán nem maradhat következmények nélkül másnemű viszonyokra nézve sem. Most itt az idő eszmékkel lépni ki, s oly költővé válnia, kinek dalai a gyűléstermekben, szavazatoknál, s a követelővé vált kérvényekben találják meg refrénjöket.

Ez idő tájban barátjaihoz írt levelei, mind e gondolatkörre utalnak. Mindinkább erőt vesz rajta a politikai lelkesülés és becsvágy. Kora izgatottsága a legnagyobb fokon kezd benne tükröződni, s képzelme a közéletben megpendült eszmék legtávolabbi erőszakolt következményeivel foglalkozik. S minő tárgyakat akar választani feldolgozás végett, melyeket mégsem dolgoz fel. A magyar történetben nem talál más hőst, mint Dózsa Györgyöt, s eposzt akar róla írni. A római történetből Spartakust, a rabszolgák vezérét szemeli ki megdicsőítés végett. Átkozza a palotát, s a kunyhót mint egy új hitvallás jelképét tünteti föl. S minő önhitt megvetéssel tekint az akkori közélet országosan tisztelt férfiaira. "Ők a nap-politika kurjongató hősei - mond egy helyt -, ők nem azon nagy színészek, kik a világ színpadán az újjászületés óriási drámáját eljátsszák, hanem csak a dekoratőrök és statiszták, kik a függönyöket aggatják, s a színpadra székeket és asztalokat hordanak."

Ez álmok világából rövid időszakra kikapta a szerelem, s most minden héten új szerelmes verset olvasott tőle a közönség.

1846 őszén, miután kiadás alá rendezte összes költeményeit, vidékre rándult. Szatmár megyében viharos természete egész szenvedélyességével beleszeretett egy ifjú leányba, Szendrey Júliába, ki egy év múlva a szülék makacs ellenzése dacára is neje lőn. 1847 szeptemberében a hosszas küzdelmek közt véghezment esküvő után tüstént odahagyta ipa házát. Az első éjet nőmmel - írja egy barátjához intézett levelében - Nagybányán, egy vendéglőben töltém, nemhiába vagyok a csárdák költője. Nősülése körülményeit s viszonyait nejéhez most nem rajzolhatom. Annyi bizonyos, hogy kedélye nagy változáson ment át. A szilaj ifjúból csendes, hű, s a pedánsságig gondos férj lett. Ritkán látogatta barátait, s nem örvendett, ha ezek látogatták. Elvonulva élt. Nejét szenvedélyesen szerette, s talán féltette is, s úgy látszók, hogy a világon csak két dolog érdekli: neje mosolya s politikai álmai.

A mézesheteket Koltón, gr. Teleki Sándor jószágán töltötte el. Mit keresett Petőfi egy gróf jószágán, az a Petőfi, ki független szegénységére büszkébb volt, mint a legdölyfösebb arisztokrata független gazdagságára? Mecénására talált-e a költő, ki egyik költő barátját megfeddé azért, mert b. Wesselényinek akarta ajánlani eposzát, hazafi-tisztelete jeléül azon körülménynél fogva, mivel az eposz hőse a báró egyik előde volt? Kik a kalandjairól s különc jelleméről híres fiatal grófot ismerték, tudták, hogy Petőfi őt éppen oly pajtásának nézheti, mint bármelyik tanulótársát. S ő valóban úgy szállott hozzá, mint akármely ismerőséhez szállott volna, ki Szatmár megye közelében lakik. A gróf csak annyiban volt pártfogója, mennyiben pajtásai. Koltón nem is sokáig időzött. Kolozsváron keresztül, hol tiszteletére fáklyászenét s lakomát rendeztek, visszaindult Pestre. Útjába ejté Szalontát, hogy Arany Jánossal megismerkedhessék. E tájt házassága után ez új baráti viszony a legnevezetesebb mozzanat életében.

Arany Jánost 1847 elején a Kisfaludy Társaság által megkoszorúzott Toldi című pályaműve egyszerre a legelső magyar költők sorába emelte. Kik művét kéziratban olvasták, el voltak ragadtatva. Nagyobb népköltő mint Petőfi, mondák sokan, s némi kárörömmel. Petőfit ingerelte e mendemonda. Megszerezte magának Toldit, mielőtt nyomtatás alá került volna, s egy ültében elolvasá. Legelső dolga volt üdvözlő levelet írni Aranyhoz, s egy költeményt, mely másnap az Életképekben megjelent. Aztán tudakolá: hány éves? is midőn hallotta, hogy harminc felé jár, így szólott: nem félek.

Mindez igen jellemzi őt. Őszintén bevallotta tiszteletét aziránt, kit versenytársának hitt, s nem titkolta el, hogy bízik önmagában, ifjúsága erejében. Hiúsága mások méltánylatával többször jelent meg ily vegyületben. De e vegyület itt azon örömben olvadt föl, hogy íme a legnagyobb tehetség, ki az újabb időben föllép, a népies költészethez csatlakozik, azon irodalmi párthoz, melyet hite szerint ő teremtett.

S ők valóban csak ennyiben jártak egy úton. Nem egy csillag vezette őket. Arany epikus, a mesealkotás, plasztika és jellemfestésben kitűnő, s annyira objektív, minő egy magyar költő sem. Petőfi lírikus, a közvetlen érzelmi állapotok költője, önmagáé és koráé, és szubjektivitása, noha a legváltozatosabb, oly erős, mint szenvedélyei az életben. Midőn odahagyja az idilli kört, a kedves pusztákat, kunyhóit, hol a való élet és természet bájai lelkesítik, vagy vándorélete tarka benyomásairól megszűnik utánozhatlan humorával regélni, már homlokán a nyugtalan és lázadt gondolat Kain-jegye, mint Byronén, s önmagát emésztve űzi a szerelem, szabadság ábrándjait, hogy fájdalom, harag és gúny martaléka legyen. Ellenben Arany ott áll nyugodtan, menten a szív idealizmusától, egy középkori költő naivságával s egy újkori művész öntudatával emelve föl az alkotó fantázia nagyszerű építményeit, s népesítve meg eredeti alakjaival, melyek nem csalfa eszmények, hanem egy kiforrott géniusz szülöttei.

Csak abban versenyezhettek: melyik nagyobb költő a maga nemében. Petőfi így sem félthette koszorúit a nagy tömeg előtt, mely hajlamai, vágyai, múlt és jelenénél fogva egyaránt hatalmában vala. Mert az ő költészete, míg egyfelől a magyar népköltészet eszménye volt, mely századok óta csak a lírában nyilatkozik, s csak dalai vannak, nem egyszersmind eposztöredékei, mondái: addig másfelől a kor hangulatát képviselte, s ott élt benne mindaz, mi a közélet törekvéseiben nagy és magasztos, korlátolt és nevetséges volt. Vele népszerűségben a leglángeszűbb eposz-, regény-, drámaíró sem mérkőzhetett volna.

Petőfi alig sejté ezt, s mégis a versenytársául kikiáltott költőnek ő lett legjobb barátja. Tartós barátság fűzte őket együvé, melyet semmi sem zavart meg. Mily érdekes lehetett e két férfiú együtt. Ugyanazon költői korszak, de más irányban képviselve, különböző természet s ugyanazon hű baráti indulat, ugyanazon koszorús pálya, s a féltékenységnek alig valami színe. Mily engedékenyen hajolhatott meg e nemes szívű, de ingerlékeny és viharos, e lángeszű, de szertelen becsvágyó jellem Arany nyugodt kedélye előtt, ki gyöngéit kímélte, hibáit nem bálványozta, s őt mint költőt és embert teljesen felfogni képes volt. Talán itt a kulcs, mely megnyitja a titkot, miért maradt Aranynak mindvégig nagy tisztelője, tartós barátja, noha maga felett senkit el nem tűrt, s ingerlékeny hevében sok gyöngéd viszonyt széttépett.

A barátság és a szerelem karjaiból szakította ki a bekövetkezett viharos év. Áldozata lőn...

Petőfit sokképpen fogják föl s ítélik meg. Mindenki elismeri költői nagyságát, de nem ugyanazon okból. Neki is megvan az a szerencsétlensége, mi sok nagy költővel közös: nem azon oldalról becsülik legtöbben, hol valóban nagy, s utánzói mindinkább emelik ki gyöngéit, melyeket eddig az eredetiség s összes költészetének varázsa takart.

Az a jurátusi szilajság és nemes hév, az a hegyke dac és szeretetre méltóság, az a vidám gondatlanság s mély erkölcsi érzés, az a lelkesült szabadságszeretet s erős fajbüszkeség, mi mindjárt fölléptével költeményei egy részén feltűnt, csakhamar az ifjúság kedvencévé emelte. S ő valóban eszménye volt az akkori ifjúságnak, s az még a mainak is. Minden megvolt benne, mi a magyar ifjúságot jellemzé, miképp az otthon, a megyegyűléseken, a patvarián, a zajos tivornyák, utcai és kávéházi életben megjelent. Költészete központjául saját egyéniségét kellett vennie, hogy e szellemnek hangot adhasson. De az ő egyénisége sokkal eredetibb volt, mint a legtöbb magyar ifjúé. Ő katonáskodott, színész volt, járta az élet útjait, ma mint úr, holnap mint koldus, kalandjai, fájdalmai s örömei voltak, mikről sok embernek alig lehet fogalma. Mint huszonkét éves ifjú egy harmincéves férfiú élményeivel bírt, anélkül, hogy kedélye elvesztette volna ruganyosságát. Mindez bizonyos keserűség és jókedvvel ruházta föl, mi egyéniségéből folyt, s humorban kereste költői formáját.

Természetesen jogosítva érezte magát egyéniségét oly mértékben vinni be a költészetbe, miképp azt még magyar költő nem merészlé. Csak elbámultak, midőn egy költő olyanokat vallott be magáról, melyeket igen sok ember szégyellt volna. De azt senki sem tagadhatta, hogy midőn ő elbeszéli, miképp hagyta oda az iskolát, mint barangolt mint közkatona és színész, mint fázott Debrecenben, mily jó estéket töltött barátaival bor mellett, mint látogatta meg mészáros atyját, minő élményei voltak a fővárosban és vidéken, le egész addig, hogy ruhája kopott, és pénze nincs, sokkal érdekesebb, költőibb, mint sok költő méltósága, finom szemérme és magas eszméi.

Költészetének e nyilatkozata nemcsak újdonságával hatott, hanem jellemzetessége, humora s azon szabad szellemnél fogva, mely éppen úgy harcot izen az életben a csupán üres illem s álszégyen nyomorúságainak, mint visszahatásképp tűnik fel széptanunk azon különös követelése ellenében, mely a költőt ki akarja vetkőztetni egyéniségéből, s egyenruhaképp valami köz-jelleggel ellátni. Éppen ezért szemére vetik Petőfinek, hogy érzéseket, viszonyokat énekel meg, melyekhez művelt embernek nem lehet köze. De ki határozza meg, mit értsen a költő a mívelt ember fogalma alatt, midőn a lélek és szív betegségei is míveltség gyanánt árultatnak.

A költészet tárgya az emberi legegyénibb árnyalataiban, mit többé-kevésbé minden ember megért, a műveltség bármely fokán, s éppen úgy feltalálhat a nyomor tanyáin, mint a legelső szalonban.

Heinét utánozza: mondják másfelől, s tőle tanulta el az untalan kacérkodást egyéniségével. De vajon Heine-e Petőfi? Igaz, egyetlen költő sem foglalkoztatja egyéniségével oly sokat az olvasót, mint ők ketten, azonban minő nagy különbség a két egyéniség közt. Heinében minden szeretetre méltósága mellett van valami démoni, mi kellemetlen hatást tesz a kedélyre: Petőfi egyéniségén derült humor ömlik el, s legföllebb csak nyerseségén botránkozhatnánk meg. Heine érzésekkel kacérkodik, melyeket többé nem érez, Petőfi mindig lelkéből veszi a hangot. Heine költészete a blazírtság, csalódott idealizmus s a legkeserűbb irónia hatalmas költészete, Petőfiben a természet fia szól, ki nyomora és csalódásai közepett is megőrizte hitét, s remélni tud az emberiség, szerelem és szabadságba. Heine a legköltőibb álmok s a legridegebb próza közt hánykódva, sárral dobál minden szentet, Petőfi sohasem megy túl egy bizonyos határon, s mindenüvé elárasztja a szeretet melegét.

Mindaz, mi Petőfiben Heinére emlékeztet, egypár érzelmesen kezdődő, s tréfás végzetű dal. A többiben sem az érzület, gúny és éle, sem a fordulat s művészi alakítás nem a Heinéé.

Az egyéninek jogát a lírában nem tagadhatni meg. A kérdés mindig csak akörül foroghat: elég érdekes, elég költői-e az egyéniség? A Petőfié az volt, s midőn nyilatkozott, a legköltőibb képek- és érzéseknek adott életet. De látni lehetett, hogy túlmegy a netovábbon. Önvallomásait sokkal nagyobb tetszéssel fogadta a közönség, mintsem túlzásokra ne ragadja őt. Negédlenie is kellett, hogy sokat beszélhessen magáról, s belévegyítenie ingerlékeny hiúsága kitöréseit. Annyira megszokta mindazt, mi szívén fekszik, elmondani, mindazt, mi eléje bukkan, leírni, hogy olyat is mondott el s írt le, mi tulajdonképpen nem költészet.

S mi történt: a közönség ez oldalról találta legzseniálisabbnak, s utánzói ezt tanulták el tőle leghamarabb. Ma már minden kezdő egyéniségét tolja az előtérbe, legyen az bár a legérdektelenebb. Könnyű mesterségnek hiszi arról írni, mi mindennap megtörténik vele. Azt képzeli, hogy amit Petőfi költőivé tudott teremteni, ő is tudja, s mi neki nem sikerült, most már sikerülni fog. Úgy látszik, mintha Petőfi csak azért született volna, hogy a zsenialitást divatba hozza. Minden különcség, minden hóbort annak kereszteltetik. Bővében vagyunk a lángelméknek, s e lángelmék egymáshoz a csalódásig hasonlók. Mert Petőfi szegénységét panaszolta, ma már minden költő nyomorban él; mert Petőfi néha okkal, néha ok nélkül haragudott a világra, ma már nem költő, ki nem átkozza a mennyet és a földet, hitelezői és kritikusaival egyetemben; mert Petőfi olykor nevetséges, néha pedig nyers volt, ma már minden költő az akar lenni; mert Petőfi népköltő volt, hivatása és élményei, a lángelme és szív jogainál fogva, ma már minden dandy pitykés dolmányt szabat fejér mellényéhez, s népdalt énekel szonett helyett. Mindenik ugyanazon szenvedélyeken és kalandokon megy át, s mindenik ugyanegy egyéniséget tár fel előttünk.

Négy rövid év alatt a magyar líra ez irányban nagy haladást tőn. A házi-költészet korszakát éljük. A költő önmagáról oly daguerre-képet ad, hogy csodálkozunk: mi szükség lerajzoltatnia magát, s életrajzát íratni meg. Elmondja, hol született, miképp nőtt fel, mily csinos fiú, hogy adós, hogy beteg, s több effélét. Egyaránt feltárja rongyos keblét és rongyos kabátját, s jaj nekünk, ha kalandja van, ha mulat, ha pénze nincs. Mindezt a legapróbb részletekig olvasnunk kell, még azt is: hol történt, melyik napon? s ha megházasodik, untalan feleségével kínoz, hogy óhajtanunk kell nőtlenségét, s ha mindezt valaki unalmasnak találja, s kételkedni kezd a lángelme istenségében, minő önvallomásokat, s az öndicsőítés minő polémikus verseit kell hallanunk!

E hiú öntetszelgés, ez ízetlen kacérkodás, és prózai felfogás majdnem kiállhatatlanná kezd válni, s mindinkább viszi be líránkat a torzítottba. Ezelőtt az ideál tana levegőbe emelte költőinket, most az egyénié a próza mocsarába fojtja. S mindez nem elég. Azon gyöngék- és esetlegességekből, mik nélkül Petőfi éppen oly nagy költő lett volna, a költők és közönség egy része valami különös eszményt alkot. Csak vad, kalandor fickóképp tudják már képzelni az eredeti magyar költőt, ki kívül esik a nemesebb társasélet körén, és csak bizarr vagy primitív dolgok iránt van érzéke. Vagy, ha ennyire nem mennek, egyedül a Petőfi utánzását tartják költészetnek, s minő ellentmondás! éppen akkor, midőn az egyéniség jogát kívánják tiszteltetni, s az eredetiségnek gyújtanak tömjént. De ez mindig így volt. A lángelme hatása nagy, s bizonyos ideig csaknem kizáró. Még árnyoldalait is, melyek kora és életviszonyaiból folytak, varázs övezi, az epigonok pedig, kik soha egy költői stílt sem tudtak tökélyesíteni, először is ezeket tanulják el, hogy túlságig fejlesztve, mielőbb elhasználják.

De Petőfinek nemcsak költészete lel követőkre. A maga idejében Byron öltözetét, modorát sem utánozták többen. Nem volna nagy kár, ha Petőfi életéből még azt is ki nem betűznék: a költőnek nincs szüksége tanulmányra, s ez új tan nem találna igen buzgó hivőkre még irodalmi közlönyeink közt is. Bizonyos szánalommal nézik le, ki tanulmányt emleget, s ha valamely fiatal költő ily hírbe jő, már többé nem lángelme, nem tehetség, nem költő. Nagy bűnt követett el, melyért halhatatlanságával kell lakolnia. Erre ítélik a halhatatlanok, kik még élni sem kezdtek.

S mi az a tanulmány? Vajon értik-e, kik emlegetik, s Petőfire mernek hivatkozni? Bizonyosan nem azon pár kézikönyv, melyet egynémely tanár írt, bölcsen tanítván, mit maga sem tud vala; sem lapjaink kritikai frazeológiája, mely az értelmet megzavarni, s az ízlést kioltani igyekszik. A költői tanulmány: az élet, önmaga a költő s a világirodalom nagy szellemei. Nem volt nagy költő, ki e három iskolából ne került volna ki, s Petőfi is, miképp élete és művei bizonyítják, járta mind e hármat. Az élet sokoldalú s élénk benyomásai nélkül nincs költészet, ha a költő nem tanulmányozza saját benső élete és tehetsége fejlődését, nem emelkedhetik, s a világ nagy költői nem azért írtak remekeket, bölcsei pedig nem azért gondolkodtak a művészetről, hogy éppen azok merjék megvetni, kik a világnak új remekeket, a bölcseknek pedig új anyagot óhajtanának nyújtani. Tudomány és művészetben egyképp minden új csak a régi alapján emelkedik. Egy bizonyos zsenialitás, egy bizonyos eredetiség magában a legnagyobb szegénység. Nem gúny-e, hogy nálunk még ilyenekről is vitatkozni kell?

Vannak sokan, kik Petőfi költészetének bölcsészeti részére helyeznek nagy súlyt. Azonban ez Petőfinek legkevésbé erős oldala. Bölcsészeti kísérletei még kifejletlen világszemléletre mutatnak. Általában Petőfi nem tartozik azon költők közé, kiknek költészete erős bölcsészeti alapon nyugszik, kik tisztában vannak magokkal, mennyiben ember tisztában lehet, s emelkedett világnézetek által fékezett képzelmükön zavartalan tükröződik vissza az élet. De a magyar költők közt alig van egy, ki ilyen legyen, s a csak tiszta líra szűk kör is erre. Nálunk a legnagyobb, a legépebb tehetségre is, még a legkedvezőbb körülmények közt is, egy lidércnyomásnak kell nehezülnie. Egy fájdalom fogja sírjáig kísérni, mely zavarólag hat fejlődésére. Ez viszonyaink átka. De Petőfi még ifjabb is vala, mintsem egy kiforrott kedély kincseit tárja elénk. Nagyobb elbeszélő költeményeiben mindenütt érezni fogjuk ezt, igen, tiszta lírájában is. Ódái nem oly remekek, mint dalai. Komolysága nem hasonlítható gyermetegségéhez, haragja költőibb mint nyugodtsága, eszméiben nincs annyi mélység és fönség, mint képzeletében erő, s érzéseiben tűz. Midőn vizsgálja a mindenség végcélját, az örökkévalóság titkát, a hír és a dicsőség mibenlétét, az emberi szív örvényeit, s visszapillant a múltra, vagy a jelen izgalmai közé veti magát, s a politikai s társadalmi viszonyok fájdalmától lelkesül, nem tesz reánk oly élénk hatást, mint midőn szilaj lelke a pusztákra szabadul, az alföldi róna végtelenjén ringatózik, hogy a legszebb tájképeket tükrözze elénk, dalt mond a falu leányainak, benéz a kunyhókba, mereng a csárda romjain, vigad bor mellett, cigányzenével, fölkeresi szüleit, megemlékszik gyermekkori napjaira, utazik széles e hazában, melyen kívül számára nem létezik semmi, s erős fajszeretete egész szenvedélyével öleli a magyar népet, s mintha a népszellem géniuszává válnék, ott zeng dalaiban minden, mi a magyar nép kedélyében, életében költői. Itt ő nagy, ezért ő a magyar líra legkitűnőbb képviselője. Itt a kulcs, mely megfejti a nagy hatást, mit hazájában s a külföldön tett. A magyar önkedélyét hallja visszahangzani, a külföldi előtt egy új, ismeretlen világ nyílik fel.

Mellőzöm politikai és epikai költeményeit. Költészetének csak azon oldaláról akarok szólani, melyben fő ereje van, s melynek hatása jelen lírai költészetünkre legnagyobb, mert egyszersmind ki akarom mutatni az őt utánzók tévedéseit.

Petőfi táj-, csendélet- és zsánerképei a magyar költészet örök remekei lesznek. Bizonyosan vetekednek a világirodalom legjobbjaival. Ha festészeink olvasnák a magyar költők műveit, nem hagynák felhasználatlanul ez úgyszólva kész kompozíciókat. Petőfi fölfedezte a pusztát. Eddig senki sem látott rajta semmit, az ő képzelődése megnépesíté. Szabad, szilaj lelke nem találhatott méltóbb tanyát, mint a végtelen tért, s a Tisza méltán az ő legkedvencebb folyója, mert e hazában születik s hal meg, s tetőtől talpig magyar, éppen mint ő. Petőfi érti a festőiség titkát. Élénk érzéke van aziránt, mi fő, lényeges vonás, mely az olvasó képzelődését és kedélyét egyszerre mozgásba hozza. Érti miként kell odavetett, alig észrevehető vonásokkal, melyek magokban csekélységeknek látszanak, jellemzetest állítni elő, mi örökre az olvasó lelkébe tapad. Tudja vegyíteni az árnyat és színt, hogy csak azt láttassa, mit akar, s oly világításban, minő hangulata s a merészen kivitt képek, az érzések és eszmék levegőjében mintegy megéledni látszanak. Az eszme és érzés nála mindig magából a képből merül föl, s visszahat reá, sohasem önkényes, hazudott. Érezzük, hogy a tájt látva, csak azt lehet éreznünk, mit a költő. Alföldi képein ki nem érzi a szabadság levegőjét, mi oly jól összhangzik a végtelen térrel? Van-e az unalom és elhagyatottságnak költőibb megtestesítése, mint a Kutyakaparó című költeménye. A Csárda romjai mindenik sorában nem egy elégia zeng-e? pedig a költő csak romokat ír le. S nem bámulatos Petőfi zsenialitása, ki a legegyszerűbb tárgyakat a legragyogóbb költészetté varázsolja.

Zsánerképei és néprománcai mit sem engednek tájképeinek. Itt is oly eredeti és zseniális. Objektivitása éppen oly erővel nyilatkozik. Itt is mindig nyakon csípi a tárgyat, mint a magyar mondja: oly oldalról fogja fel, amint céljára szükséges, s oly vonásokat és színeket használ, mik eszméinek életet adhatnak. Humoros vagy szatírai hangulata s az epigrammai él, melyben némely ily költeménye kikerekedik, mind oly eredeti, oly ép, oly művészi, hogy kérdenünk kell: az a költő írta-e ezeket is, ki a túlsó lapon kedélybeteg, gyűlöli a világot, mert valami kritikaster megbántotta, noha az egész nemzet tapsa kíséri; vagy bölcsészeti ötletekben áradoz, s oly furcsákat mond, hogy nem tudja az ember: tréfa-e mind ez vagy komoly szó? Pál mester egyike legszebb költeményeinek. Mindenik strófája a legköltőibben s a legtermészetesebb fokozattal fest kedélyállapotot. Pál mester elébb hegykén csapja félre kalapját, kiokoskodja, hogy elcsapja feleségét, s megteszi. Később nem nyúl kalapjához, megbánja tettét, s kiokoskodja, hogy most már gazdagsága elpusztul, úgy történik. Majd újra hegykén csapja félre kalapját, s kiokoskodja, hogy mire a bánat, úgy sincs már sokja, jobb ha túlad rajta, s megteszi. Végre keservesen húzza szemére kalapját, s kiokoskodja, hogy nincs semmije, s bizonyosan fel fogja kötni magát, s megteszi. Itt a kalap a legművésziebben van felhasználva, s abban, hogy az okoskodó Pál mester mindent előre megmond, mi vele történik, s mégis megteszi, a leglélektanibb felfogás nyilatkozik. A Megy a juhász szamáron című költeményében a juhász fájdalma, ki nagyot üt botjával a szamár fejére, mélyen és igazán van kifejezve. Valódi humor. Az Alku címűben, midőn a juhászlegényt erszénnyel kínálják, szegénységét akarják megvenni, s ráadásul szeretőjét kérik, s ő így felel reá:

Ha ez a pénz volna csak foglaló,
S még száz ennyi lenne borravaló,
S id'adnák a világot rá'dásnak,
Még sem adnám szeretőmet másnak.

Oly lángolón és jellemzetesen festi a juhász szerelmét, mint csak oly költő teheti, ki tárgyától egészen áthatva, s mélyére merülve teremt. S mit mondjak Téli esték című költeményéről, mely a családi boldogságot egy esti mulatság keretében oly elragadóan rajzolja?

Petőfi után a festő költemény, néprománc és zsánerkép nagy divatba jött. Régibb és újabb költők egész serege nekiesett a pusztának. A délibáb valóságos purpureus pannus lett. Majd minden költeményen ott lebeg. Lapjaink telvék tájképekkel, mintha az állandó képtárlattal akarnának vetekedni. Mindennap az utánzás és gondolatszegénység kínjaival találkozunk. Nem annyira Petőfi-tanulmányt látunk, mint Petőfi-utánzást, melyben mégis csak a szavak és tárgy emlékeztetnek Petőfire. De ha lemondunk is arról, hogy eredeti felfogást és költői egyéniséget keressünk, még meglehetős másolatra is alig találunk. A tájképek tele vannak részletekkel, mik nem tartoznak a dologhoz: aziránt, mi lényeges, nincs érzék, s az eszme és érzés alaphangulata sehol. Szellem helyett külsőség bennök az uralkodó. Mintha a festő költészetben valósággal a táj volna fő, s nem a költő lélekállapota; azon kép, mely előtte kitárul, s nem az, mely lelkén tükröződik. A festő költészet csak úgy költészet, ha kép- és tájban, fényes ragyogásban egy-egy gondolatot, érzést képvisel; a költő csak azon vonásokat szedheti össze, melyek céljára szükségesek. Tájképeikben minden le van írva, kifestve, mégis rajtuk semmit sem látunk, semmit sem érzünk. Minden össze van halmozva, ami úgynevezett költői, mintha valami csak pusztán magában költői lehetne, s minthogy mindenki a hatás új eszközét vágy fölfedezni, a legbizarrabb képek kerestetnek ki. Kirí néha egy-egy szebb kép, kihangzik egy-egy kedves versszak, de egészet adni, nem a divatos líra szokása. Festő költészetünket a prózai részletek s a tespedtség művészetének lehetne nevezni.

Hasonló bővében vagyunk a zsánerképek- és néprománcoknak. A balladák s a nagyobb elbeszélő költemények helyét egészen ezek foglalták el. Sarkantyús lovagok helyett most csikósok szerepelnek, s a sziklavárakból a csárdákba költözött a szerelem, feláldozás, hősiség és erény egész fantasztikus világa. Jó, ha csak közönséges adomákat olvasunk, s nem, oly eseményeket a jó magyar nép életéből, melyek valóságos hegyke ráfogások vagy torzképek. Valami különös vonás, mit a csikósok- és betyárokon csak a költő fedezett föl, pár bizarr ötlet, pár reminiszcencia Petőfiből, kész a néprománc. A zsánerképek, népi jelenetek és szokások leírásaivá váltak, s bennök éppen azon apró részletezés és tespedtséggel találkozunk, mint tájképeinkben. "Úgy látszik, mintha a népköltőket nem valami belső ösztön, rokonszenv vonná a néphez, hanem divat, negédlés. Valami öntudatlan úrias leereszkedés vonul el rajtok. Mintha mulatni akarnák magokat a nép együgyűségén, tetszenék szeszélyöknek a tréfás szerep, s ezért igen természetesen könnyen hajlanak a póriasságra, mint azon úrficskák, kik a nép közé elegyedve, túltesznek rajta a legénykedésben. S éppen itt azon pont, mi a valódi népköltőt megkülönbözteti azoktól, kik csak játszanak a néppel. A népköltő egészen népe világában él, érzéseit hordozza keblében, de egyszersmind annyival nagyobb és nemesebb, mennyiben költő. S éppen ez erős szubjektív érzés adja meg a felfogás objektivitását, s őrzi meg a torzítástól. Előtte, mondhatnám, szent a nép, mert képviselőjének tartja magát, s eszménye a nép szeretete, érzületében gyökerezvén, mi a szív dolga, s mit elmélet soha nem teremthet meg, hallathat ugyan erősebb hangokat, minőkhöz a szalonok nem szokvák, de sohasem bántóan nyerset; lehet gyermeteg, hogy a túl finom műveltség előtt nevetségesnek tetszhetik, de sohasem gyermekes; ellökheti magától az illedéket, de sohasem a szív szemérmét; s midőn saját eszményeit akarja a költészetben megtestesíteni, nem dúlhatja szét ugyanazokat éppen a költészet által. A népköltő szelleme, mint a napsugár, mindenhova elhat, hogy mindent megaranyozzon, anélkül, hogy beszennyezze magát.

Midőn Petőfi népdalaival föllépett, valódi esemény volt. Soha magyar dalok oly hamar nem szállottak a nép ajkaira, mint az övéi. Mindenki elismeré, hogy ő írja a legjobb népdalokat. S valóban, a népdal Petőfinek igazi eleme. Míg egyfelől egészen hatalmában a nép érzülete, gondolkozásmódja, nyelve, addig másfelől a magyar népdalok szaggatottságát, mely a nyugotiakkal ellentétben nem annyira az eszme, mint a hangulatban keres egységet, az érzések átjátszását a természet képeire, az erős festőiséget, a csillogó színek játékát, annyi eredetiség- és művészettel olvasztá egy újdon és ragyogó költészetté, hogy a meglepetés általános volt, dalai annyira magyarok, természetesek és könnyedek voltak, hogy minden ember azt hivé: ilyet könnyű írni, ez nem is művészet. De utánzói leginkább megmutatták, hogy Petőfi öntudatosan vagy öntudatlanul - egyre megy - mennyire művész. Mostani népköltőink dalai élnek-e a nép ajkán? Megzendülnek-e lelkünkön jó vagy rossz kedvünkben, mint ahogy a jó népdal szokott. Nem fogjuk-e rajok azt mondani: ilyet nagyon bajos írni, ez fejtörő művészet, ez kínos költészet: a költőnek is abba kerül, az olvasónak is.

Népdalainak kétszeresen kelle hatniok oly időben, midőn a nép politikai fontosságra kezdett emelkedni. A nagy hatás bátorrá tette a költőt, s népdalai szellemét önté el legtöbb költeményén. Majdnem egész költészete népies színt váltott szellem-, tartalom- és verselésben. Vádolni kezdek, hogy elhagyogatja a formát, verselése szabálytalan, s a nép együgyű széptani nézeteit törekszik irodalmi érvényre emelni. Nem szándékom Petőfi gyönge költeményeit védeni, annál kevésbé utánzói rakoncátlanságát, de e vádat sohasem értettem egészen. Ha a forma alatt nemcsak a technikát értjük, minthogy úgy is van, hanem a felfogás és kivitel egységét, tehát a stíl szabatosságát: Petőfi e tekintetben igen erős. Dalai egyöntetűek, s nem látszanak rajta a habozás, toldozás, veríték nyomai. Mintha gondolati együtt születnének a formával, s azon érzést, mi szívében lángol, csak így lehetne elmondani. Találunk-e Petőfi népdalaiban csak egy sort is, mi fölösleges volna? Arra használja-e tárgyait, hogy egy csoport érzést, képet, gondolatot fűzzön reájok, mik nincsenek szoros viszonyban velök? Zavarja-e valami a hangulat egységét? Gondatlansága nem hangzik-e jól össze naivságával, darabossága szilajságával? Képei nem természetesen szövődnek-e érzéssé, s nem találja-e meg mindig a szót, mire szüksége van? S ami a legfőbb, nem merül-e legtöbbször, mint a valódi költők szoktak, egyetlen érzés, egyetlen tény mélyére, hogy azt egészen s a legjellemzőbb alakban érzékítse meg? Természetesen, midőn Petőfi dalait ítéljük meg, nem kell felednünk, hogy ő magyar népköltő volt, s oly eredeti költő, kit igazságosan csak önmagából lehet megítélni. A kérdésnek leginkább akörül kell forognia: megtestesítette-e Petőfi költeményeiben azt, mit akart, s azon eszmény szerint, melynek költői szelleméből következtetve, előtte kellett lebegnie?

A külformát illetőleg sem értem e vád alaposságát. Petőfi a legnehezebb formákkal is meg tudott küzdeni, s verselése néha oly könnyed, mintha csak oda volna lehelve. E vád oka másutt rejlik. Ő népdalokat írván, elvetette a szokásos jambus és trocheus lábakat, s bár énekelni nem tudott, mégis sokszor bámulatosan eltalálta népdalaink zenemértékét. A közönség és kritikusok egy része nem találván bennök azt, mit megszokott, hajlandó volt felettök pálcát törni. Azonban a nép könnyen énekelhette. Ez mutatja, hogy verselése nem puszta önkény és gondatlanság szüleménye volt. S vajon Arany balladáira, Erdélyi újabb dalaira, melyek szintén nem jambus vagy trocheus lábakon lejtenek, mondhatjuk-e, hogy nincs bennök mérték, midőn könnyen kimutathatni a népdalokból szabályosan lehúzott formákat, melyek mintegy énekszó után vannak alakítva? Ha azon költők, kik a görög, latin, francia és német formákat nálunk meghonosíták, köszönetet érdemelnek, mert nyelvünk hajlékonyságát új oldalról tüntették föl, s költői világukat általok fejezték ki legjobban: vádolhatjuk-e azon költőt, ki eredeti magyar formákkal küzdött meg többször s nagyobb változatosság-, könnyűséggel, mint az eddigi magyar költők, s ezeket hitte gondolatjai legméltóbb köntösének.

Továbbá Petőfi érezte, hogy a magyar népdal néha oly rímeket is használ, melyek nem tiszta rímek ugyan, de igen jól összehangzanak, s bizonyos rendszerük van. Gyakrabban kezdett használni asszonáncot, mint eddig szokásban volt, de mindig szabályosan. Érezte, hogy azon tárgyakhoz, melyeket megénekel, nem mindig illik a Vörösmarty méltóságos nyelve, vagy azon túl finom és enervált költői nyelv, mely a középszerűség konvencionális nyelvévé alakult. Népies szavakat, kifejezéseket, összehúzásokat s nyelvfordulatokat kezde használni, de mindig elég ízléssel. Éppen úgy tett, mint Vörösmarty, ki nem használhatván eléggé Kazinczy költői nyelvét, visszatért Zrínyihez, s a régibb nyelvemlékekhez, s úgy teremtett magának egy újat. Petőfi nyelvünk még eddig eléggé ki nem bányászott aknáihoz fordult, a nép nyelvéhez, s magának költészetéhez méltó nyelvet teremtett. Tágított valamit az irodalmi nyelv merev rendszerén, s a költői nyelv egy új formáját alkotta meg, mely éppen annyi szépséggel bír, mint a Vörösmartyé, sőt az irodalmi fejlődés szerint éppen a Vörösmartyé után kellett következnie. Megmutatta, miként lehet egyszerűen, gyermetegen, s mégis a legköltőibben szólani, miként lehet magyarul s jellemzetesen szólani oly dolgokról is, melyekről eddig mesterkélten vagy idegenszerűleg szólottak. Az ő nyelve nem egészen szabatos eddigi fogalmaink szerint, de benne a nemzet géniusza szökell, s mintegy visszahatásként nyilatkozik az idegen szófűzés ellen. Ő a nép kifejezéseit, nyelvfordulatait valami varázzsal tudta bevonni, hogy azok egyszerre költői becsűekké váltak. Az ami a nép ajkain jelentőség nélkül, ingatagon, ízléstelenül hangzott, nála jelentőséget, határozottságot nyert s megszépült. Az nem az ő hibája, ha követői tájszavakkal árasztják el költészetünket, ha az irodalmi nyelvet tájszólássá akarják lealacsonyítani, s ahelyett, hogy fordulatok-, könnyűséges változatosságban gazdagítanák, a korlátlanságot, szeszélyt és ízléstelenséget emelik elvvé.

Igaz, Petőfi néha túl merész, de legalább tárgyaiban mindig némi indokot találunk; igaz, van egypár dala, melyekben szembetűnő gondatlanságot árul el, de azt megint csak utánzói terjesztik róla, hogy hanyag verselő, mert az úgynevezett Petőfi-iskola hívei azok, kik Petőfi újításaiban csak korlátlanságot látván, a jó rímekkel keveset gondolnak, az asszonáncot szabálytalanul használják, s a legtöbbször sem az újabb, sem a régibb formák szerint nem verselnek, s küzdeni a külformával általában pedánsságnak tartják, mely lenyűgözi a szellemet, mintha annak, kinek a vers nyűg, nem jobb volna prózát írni, ha ugyan nem találkoznék itt is egy új nyűggel: a nyelv szabatosságával. Petőfi dalaiban dallam, elragadó dallam van. Bennök nem Vörösmarty patetikus dallama zeng, mely méltóságot és erőt egyesít, sem az Aranyé, hol a kellem a hangulat nyugodtságában, a forma szabatosságában s a ritmus plaszticitásában rejlik; de halljuk a szenvedély leigéző, hullámos lüktetését, mintha a lábak- és sorokban az érzések hangzanának össze és rímelnének.

Nem Petőfi az első magyar költő, ki a népelemet költészetébe fölvette, mert ez éppen úgy kimutatható már Horváth Ádám- és Csokonainál, mint a Kisfaludyaknál, Vörösmartynál és Erdélyinél; de annyi igaz, hogy nála jelent meg először teljes erőben, alkotó szellemben, s irodalomtörténeti fontosságra emelkedve. Az a változás, melyen líránk az utolsó évtizedben átment, nagy részében az ő műve. Sok ok munkált ugyan együvé erre, életben és irodalomban, minők: a fölébredt politikai öntudat, demokrát eszmék, tágult sajtóviszonyok, a népszerűség csábító varázsa, mely az országos szónokokról az írókra is elragadt, a kritikusok és népkutatók munkássága, egyes költők kísérletei: de mégis Petőfi vala a költészetben az összes hatásoknak eleinte mintegy központja. Azon irodalmi mozgalom, költői iskola, mely népiesnek nevezi magát, nem azt célozta, hogy költészetünk visszatérjen a nemzet primitív állapotára s egészen a népköltészeti hagyományok eszmeköre s érzésvilágának képviselője legyen, hanem hogy segédforrást vegyen, s megújítsa magát a népszellem által, mert csak így lehetett igaz hangja a kor hangulatának, a fejlődő nemzeti szellemnek. A népies egy új fázisa vala a nemzeti költészet fejlődésének, a nemzeti szellem új hódítmánya erősebb alapon, tágabb láthatárral. Vágy szállotta meg a költőket nemcsak az irodalmi köröknek, a míveltebbeknek, hanem az egész közönségnek írni. Érezni kezdék, hogy a népköltészet némiekben szabályt is adhat a műköltészetnek. Hatni akarván, ösztönszerűleg megtalálták a tárgyakat s az eszközt, melyek iránt a közönség élénken érdeklődött. Mindez válhatlan kapcsolatban volt egy csoport széptani és politikai nézettel, magába olvasztott valamit a külföld modern irányaiból, s a lírából átment az eposzba, színműbe és regénybe. A népies, mint minden irodalmi pártszó, nem fejezi ki eléggé a mozgalom jellemét, s éppen azért tévednek mind a kritikusok, mind a költők, kik azt szó szerint veszik, s nem érzik alatta a szellemet.

A népelem sokképpen hatott jótékonyan költészetünkre. Míg egyfelől a nyelvet eredeti sajátságaihoz visszavezetni segíté, új formákkal gazdagítá, s nemcsak ösztönt ada a költészet oly fajai mívelésére, melyek eddig nem míveltettek eléggé, de azokat eredeti alakban is teremté meg: mint a népdalt, népszínművet, románcot, regét, eposzt, addig másfelől közelebb hozta az irodalmat az élethez. A közönség növekedett, az irodalom hatása élénkebb lőn. Már felderülni láttuk azon korszak hajnalát, midőn a magyar szellem önállóbban, eredetibben teremt. A költészet a nemzeti életbe kezdé beereszteni gyökerét, onnan szívni táplálékát, levegőjén virágzani, s érlelni meg gyümölcseit, nem egy választott kör, hanem az egész nagyközönség számára. A költők azért szállottak le a néphez, hogy magokhoz emeljék, hangján szólaljanak meg, s eszményeit örökítsék. Ez irodalmi változás ugyan még azon tisztulatlanságában forrongott, de a szellem mindenütt mutatta erejét, életrevalóságát. Kitűnő s örökbecsű műveket említhetni, melyek e szellem szülöttei, s a külföld egyrészt azóta van nagyobb figyelemmel költészetünk iránt. Talán máris némi önérzettel mondhatjuk el, hogy költészetünk népnemzeti alapja jobban megerősödött, mintsem félthetnők az idegen irodalmak káros befolyásától. Azonban a népelem hatása éppen úgy kifejlett jóra, mint rosszra, s a közelebbi években ez utóbbi sokkal erősebben nyilatkozott, mintsem ne tarthatnék kórjelnek.

Költők állottak elő, ifjak és nem ifjak, kik nem arra törekedtek, hogy a népelemet előbbre vigyék, fejlesszék, hanem hogy alább süllyesszék. Nekik nem volt elég a népköltészet: tájköltészetet alkottak. S mi az a tájköltészet? Sem több, sem kevesebb, mint tájszólás, tájviselet, tájszokás. A tájszavak általánosítása, a tájszokások leírása célul tűzetik elméletben és gyakorlatban. S még jó, ha a tájszavak igazi tájszavak, s a népszokások nem költöttek. Összehalmoztatik minden úgynevezett kelmeszerű adalék, mik helyet foglalhatnak ugyan, mint népismei, történeti és nyelvtani adalékok a népi kutatók gyűjteményeiben, melyek nem egyedül költészeti elvek nyomán szerkesztvék, de költészetben, melyet az irodalom állít elé, soha. Oly költészet született meg, mely súlypontját a költészet fogalmán kívül keresi. Külsőség, az anyag lépett a szellem helyére, mely képtelen új zsánert alkotni, s nem nyújthat semmit, mi akár a költőnek, akár a kritikusnak szempontul szolgáljon. A népköltészet sem tájszólás, sem népisme: valamivel több, mert költészet. Ha szemlét tartunk a világ összes népköltészete fölött, s összehasonlítjuk a mi most született tájköltészetünkkel, látni fogjuk, minő tévedésben vannak az új tan emberei. Mindaz, mire ők, fősúlyt helyeznek, mellékszerepet sem játszik, legföllebb néha színezetül szolgál, kivált a humorban, de sohasem célul: költői érdeket pedig éppen nem föltételez. Az összes magyar népdalgyűjteményben nincs annyi tájszó, mint mennyit műköltészetünk tájköltői költeményeikben, s mi több, lírai költeményeikben összehalmoznak. Elméletökhöz híven ebben keresik a népköltészet erős oldalát. De az nem költészet, mely művészi alakítás helyett tájszavak és szokások regisztrálásával akar hatni, s a népdal nevét nem érdemelheti meg azon költemény, melyet csak kommentárral lehet megértenünk, s ha megértettük, lelkesülés fejében megtanulunk egy tájszót vagy tájszokást. Az egész tájköltészet, mint ilyen, egyetlen hangot sem adott, mely új dallamként vegyült volna a magyar népköltészet harmóniájába, s ha alkalmazni fogjuk az új tant a költészet minden nemére, előállnak a palóc regények, barkó drámák, hienc eposzok. Írni fogunk hatféle tájszóláson, s lassan-lassan elérünk oda, hol költői nyelvünk az irodalom keletkezte előtt állott. A tájköltészet nem egyéb, mint a népelem süllyedése, költők szeszélye, kik nem bírván eredetiséggel, eredetiséget hajhásznak, hiú erőlködés az ízlés ellen, mely megbosszulja magát, játékszer, nagy gyermekek játékszere.

Előállottak költők s kritikusok, kik a népiest panaceává emelték. A lírában feltűnőbben nyilatkozott a fogalomzavar s az eszmék anarchiája. Mintegy szabályul állíttatott föl, hogy mindannak, mi népies, szükségesképp szépnek és egészségesnek kell lennie. Ez lőn a kenet, mely minden költeményt széppé varázsolt, ez a fölhatalmazás, mely a költőnek minden kihágásra jogot adott. Hajdan a latin iskola idejében a klasszikus költeményhez elég volt pár mitológiai hasonlat, most a magyar dalhoz elég pár kiteremtettézett kifejezés. Hitté lőn, hogy mindaz, mi a nép száján forog, már költészetbe való, minden népdal egy-egy remekmű, s minden szeszély a népnemzeti géniusz szökellése: mintha a népnél nem volna annyi ízléstelenség, mint a nem-népnél, mintha népdal nem volna annyi rossz, mint nem-népdal, s a kunyhónak nem volna meg a maga hóbortja, mint a szalonnak. A népdalok hiányait látjuk utánozni, a Petőfi gyöngéit látjuk utánozni. Mindenki népköltő akar lenni, mintha ezenkívül nem volna a magyar költőnek más pályája. Úgy rémlik, mintha veszni indulna az érzék, a gond, csín és lelkiismeretesség a nyelv, a forma körül, a lelkesülés oly tárgyak és eszmék iránt, melyekért a világ minden költője lelkesült. Líránk annyira magyar lett, hogy csak sallangos, annyira természetes akart lenni, hogy vadászta azt, mesterkélt lőn, és szilaj gyermekessége nem egyéb, mint a nemzeti szellem aléltsága.

E rajz talán sötétnek, túl szigorúnak tetszhetik, de a napisajtó annyi fényoldalát mutatta be az újabb lírának, hogy nem fölösleges az árnyoldal is, annyiszor szólott úgynevezett hazafiúi szempontból, hogy szükséges legalább egyszer a széptanit is megpendíteni. Valóban az újabb lírában kevés vigasztaló van. Sem tartalomban, sem formában nem adott kitűnőt vagy újat. Több-kevesebb szerencsével írt műveket olvasunk, melyekből ismert dallamok hangzanak felénk. Petőfit halljuk ezer változatban. Öntudatlan vagy öntudatosan kibányásszák érzéseit, eszméit, eltanulják szavait, hangját, s oly költészet áll elő, mely nagy igényt tart az eredetiséghez, de sem az irodalmat, sem a szívet új kinccsel nem gazdagítja. Azonban a viszonyokban is van némi mentség. A forradalom, melyet átéltünk, talán tehetségeket sodrott el, talán tehetségeket akadályozott meg fejlődésökben. Egy rázkódtató viharos korszak után, mely minden régibb viszonyt alapjában feldúlt, nem egyhamar alakul meg új költői irány, s lesz élénk a közfogékonyság. A költő nem könnyen találhatja meg a közszellemben a nagy eszmét, érzést, mely lelkesítse, vehet költői benyomásokat, s lelheti meg kora üterét. Hoz-e az idő líránkra új lendületet vagy általában a líra lesz-e az a tér, hol a szellem alkotóbb erővel teremt? Kérdések, melyekre ki sem felelhet. Történjék bármi, nincs okunk kétségbeesni. A magyar lírában nincs visszaesés, csak pangás, s a visszahatás, mely a népelem kinövései ellen fog nyilatkozni, meghozza költőit. E visszahatás jelensége még magokban a par excellence népies költőkben is kezd mutatkozni, legalább jelenségeket látunk, melyek ilyesmit sejtetnek. De a kritikának nem szabad elnémulnia. Hallatnia kell szavát a jelenért és jövendőért egyaránt.

Részemről, míg egyfelől Petőfi életéről s költészetéről írva hálaadómat hiszem lefizetni azon költő iránt, kinek költészete első ifjúságom álmait körüllebegte, addig másfelől, mintegy megkönnyülve érzem magamat, hogy szót emeltem a lírai költészetünk bajairól akkor, midőn a hivatottabbak hallgatnak.

Évek előtt kritikánk politikai jellemű volt. A pártok küzdelme átjátszott az irodalmi vitákba, a szépirodalmi lapok a politikaiak fegyverhordozói voltak, s a költőt nem mindig széptani szempont ítélte el vagy dicsőíté. Ennek megvoltak jó és rossz oldalai: néha szenvedett az ízlés, mert szenvedélyesen megtámadták, és politikai okból; néha nyert, mert szenvedélyesen védték, noha nem a széptan kedveért. De ez ellenkező hatások küzdelmében eszmék merültek fel, melyek jótékonyan hatottak a közönségre, s az élénk mozgalom erős lendületet adott a költészetnek, ha a legtöbbször nem is helyes irányt. A kritika szolgálta az ízlést, ahogy szolgálhatta, de szolgálta.

Vajon most, midőn lapjaink többé nem képviselnek politikai pártokat, mi kritikánk jelleme?

Emelkedett-e tisztultabb szempontokra, jobban szolgálja-e az ízlést, inkább termékenyíti-e az irodalmat, előbb viszi-e közönségünket?

E kérdésre engem mindig különös hangulat fog el; szeretnék panaszkodni, s elvégre is gúnyolódni van kedvem; vitatkozni akarok egész az indulatosságig, s utoljára is hallgatnom esik jól, mikor aztán a polémia izgalmait a költészet álmaival óhajtom becserélni. E hangulat most is hallgatni készt. Megvallom töprengek: vajon nem volna-e jobb kritikai szemle helyett költeményt vagy beszélyt írnom? - Valóban miért is másnak kellemetlent mondani, midőn hallgatni is lehet, miért a gúnyos polémia, midőn a hízelgő panegyris könnyebb, miért tekintélyes és becsületes hazafiak koszorúit tépdelni, midőn az ifjúhoz oly jól illik a szerénység.

Nur die Lumpe sind bescheiden! - mondja Goethe. Legyen nekem is szabad legalább egyszer követnem e nagy író elvét, melynek nálunk annyi kis író hódol. Hadd oszoljanak szét a költői álmok, hadd merjek hát panaszolni, gúnyolódni, vitatkozni, s csak akkor némuljak el, ha azok, kiket az ügy közelről érdekel, nem fognak a dologhoz szólani.

Mi tehát most kritikánk jelleme? A jellemtelenség nézetek és indokokban egyaránt.

Meggondolva mondom ki e szót. Volt időm reá. Már régóta forgatom kisebb és nagyobb lapjaink, folyó és elakadt iratainkat. Olvastam a sorokban és sorok közt. Emlékem hű. Jól tudom, hányszor kellett bosszankodnom, nevetnem, csodálkoznom. Ó a paradoxonok, adomák, botrányok krónikáját ritkán feledi az ember.

Emlékszem, hogy innen mindig Mammon hunyorgott reám, sehogy sem tudva elég jól takarózni a hazafiság köpenyével; onnan a pajtásság rikkantó kórusa űzött odább; itt a boldog könnyelműség vagy együgyűség csevegésein szenderedtem el; ott a sértett vagy sértő hiúság szenvedélyes feleseléseire ébredtem; emitt a parókás pedánsságot kelle megbámulnom, amint önmagát bámulja, amott a csörgősipkás tudatlanságot, amint lelkiismeretlenségével kérkedik: e zajba untalan a "viccek", "revanche"-ok hahotája vegyült, mit csak az illetők érthettek, e tarka jeleneteket szüntelen viadal váltotta föl, nem a bajnokoké, kiket ügy lelkesít, de a gladiátoroké, a tömeg mulatságára. Szóval, kritikusaink mindent megtettek, mi tőlük telt, s kiktől több telt volna, jónak látták félrevonulni. A kritika az irodalmon kívül eső célok küzdterévé fajult, a polémia magánügyek személyeskedő vitájává, és néha szennyes pasquillá.

Ez túlzás, vagy ami benne nem az, olyan, mi más irodalomra is illik, s nálunk ezelőtt sem hiányzott! - mondhatja valamelyik optimista olvasóm, ki engem máris a legfeketébb vérű pesszimistának tart. Ez ellenvetés utóbbi részében van valami igaz. Legalább nemrég egy külföldi kritikai lapban ezt olvastam: "Jelenleg ki sem akar az újabb könyvekről valódi bírálatokat sem írni, sem olvasni. - A bírálatok nyomorú ismertetések- és okoskodó hirdetményekké aljasultak; a politikai és szépirodalmi lapok tárcájában mint laptöltők foglalnak helyet, és sztereotip frázisaikból sem olvasó, sem író nem okul." Mintha e sorokat rólunk vagy inkább vigasztalásunkra írták volna. Azonban az én pesszimizmusom vigasztalhatlan.

Nem az a baj, hogy sok lap űz játékot a kritikából, hanem az, hogy egy sincs, mely ne ezt tenné; nem az a kórjel, hogy itt is, ott is felületes és pártos bírálatok jelennek meg, hanem hogy sehol sem mutatkozik komoly akarat, tiszta szándék. A külföldi irodalmakkal a miénk e részben éppen nem hasonlítható. Ott azon lapok is, melyekben a kritika csak igen másodrendű dolog, meg tudnak őrizni bizonyos álláspontot, s mindig találkozik egy-két oly közlöny, melyek kiválóan kritikával foglalkoznak, s a tudomány és jellem hatalmával tekintélyt alapítnak meg. Ez eddig többé-kevésbé nálunk sem hiányzott. Régebben a Kritikai Lapok, majd az Athenaeum később a Szépirodalmi Szemle játszották e szerepet, a nem kritikai lapok közül is egy-kettő által támogatva vagy éppen kiegészítve. Most talán elveiket kétségbe vonhatjuk, politikai hátterüket érdemül vagy hibául róhatjuk föl, egy s mást becsmérelhetünk bennük, de azt el kell ismernünk, hogy egészben véve elvet, rendszert, iskolát képviseltek, jellemök volt, és ami a legtöbb, az irodalmi fejlődés lépcsőiül szolgáltak.

"Most is van ily lapunk, a Pesti Napló éppen ilyen!" - kiálthatja újra valaki, s talán éppen a nevezett lap szerkesztője, ki mindig nagy hévvel szokott oly dolgokba szólani, melyekhez keveset ért, vagy ahol alkalma nyílik ámíthatni.

Újra maradok véleményem mellett, annyival inkább, mert amidőn fennebb kritikánkat jellemzém, a P. N. is előttem lebegett. Egyébiránt nem akarok faggatózni, annál kevésbé becsmérelni. Sem szenvedély, sem önérdek, sem hiúság nem csábít, hogy igazságtalan legyek. A P. N. méltánylatot is érdemel; megvannak érdemei, s itt nem a politikaiakat értem, melyek az illető helyeken nálam nélkül is eléggé el vannak ismerve, hanem az irodalmiakat. A P. N.-nak igen dicséretes oldala, hogy a tudomány- és irodalomnak állandó rovatot nyitott oly időben, midőn kritikával egy lap sem foglalkozott rendszeresen, s az Új Magyar Múzeum is a bibliográf szerény szerepével elégedett meg. A P. N. azért is teljes méltánylatot érdemel, hogy néha alapos és részrehajlatlan bírálatokat közöl. Legalább én ilyeneket is olvastam benne, s talán ezután is fogok. Ezt nem azért mondom, mert én is írtam bele pár cikket, míg a szerkesztőnek nem annyira lovagiatlansága, mint széptani elvtelensége el nem riasztott, hanem mert igaz.

De én egyes részletekre keveset tudok hajtani, akár mint ember, akár mint műbíró. Engem valamely műben pár szép hely, sikerült rész meg nem veszteget, ha az egész elhibázott, s a szellem összes hatása lehangol, untat vagy éppen visszadöbbent. Ó, akkor mi sem volna könnyebb, mint nagy költők, kitűnő íróknak lennünk! Pár kedves verssort, néhány szép lapot mindenki írhat. S ki nem mond néhanapján igazat, jót, szépet, saját vagy más gondolatjait? Becsülni sem igen tudok valakit azért, mert egyszer-másszor kötelessége szerint cselekedett, ha egy egész élet változatos folyamában nem fejt ki erkölcsi erőt, jellemet. Ó, akkor úton-útfélen annyi szilárd jellemű emberrel szoríthatnánk kezet, mint ahány gyönge vagy nyeglére találunk! S így vizsgálva a P. N. kritikai eljárását, úgy találom, hogy egészben véve jellemtelen nézetei és indokaiban egyaránt, s a szellem, mely végig vonul rajta, összes hatásában irodalmunkra nézve éppen nem jótékony.

Miért? Mert kritikai eljárásában négy dologtól kell visszariadnia annak, kinek az irodalom ügye szívén fekszik. S ezek:

A széptani elvtelenség, mely a közönség ízlési fogalmait összezavarja.

A szenvedélyes pártosság, mely nem elvek melletti küzdelemből foly.

Bizonyos eszme nélküli s oly hangú polémia, mi az irodalom megalázása.

A nemzeti hiúság tömjénezése az ízlés és tudomány rovására.

Fejtegessük - természetesen mindenütt csak a szépirodalmat illetőleg.

Minő széptani irányt, minő irodalmi vezérelvet követ a P. N.? Nem tudnám megmondani. Annyi egymással ellenkező elv, irány merül föl benne, hogy lehetetlen közülök kiválasztani a valódit. Itt mindenki megtalálhatja a magáéit. A szerkesztő bölcs ember, ki változtatni szokta meggyőződéseit, a szerkesztő udvarias ember, ki eltűri az ellenkező véleményeket. Ő annyi széptani elv, iskola, rendszer hőse, ahány csak volt, van és nincs, de mindig ugyanaz a bölcs és udvarias férfiú, kinek lapját sikerült eljuttatni oda, mi az eszmék nihilizmusa s az érzület üressége.

Egyik számban azt olvassuk, hogy a magyar költészet aranykora 1830 körül bevégződött, s azóta csak epigonok vannak. E nem annyira merész, mint a legnagyobb mértékben elfogult és korlátolt nézet irodalmunk újabb korszakát egészen megvetni látszik. Eszerint az újabb korszak zseniális költői, Arany és Petőfi nyomorult utánzók, költészetünk népnemzeties átalakulása hanyatlás, a nyelvi és formai hódítmányok semmiségek, a szónoki pátosz mellőzése a kedély jogaiért, s a törekvés, tipikai alakok helyett egyéni jellemeket adni, bohóságok, s a hamis idealizmus lomjain emelkedő természeties, egyszerű és jellemzetes oltárai bálványképek. Azt hihetné az ember, hogy a P. N. egészen a régi irodalom híve, s az époszban Vörösmartynál, a dalban Kisfaludy Károlynál, a regényben Jósikánál egészen megállapodott. S erre sok hajlamot is tanúsít. Legalább régibb irodalmunk kitűnő tehetségeiből majd mind lángészt gyárt, s a régibb magyar kritika elkallott eszméit újítja föl.

De ez csak látszat. Megvannak azért az ő frázisai az újabb költészet bajnokai és elvei számára is, sőt itt még sokkal merészebb, elfogultabb, mulatságosabb. Míg egyik számának tárcájában Petőfit valamelyik együgyű vidéki levelezője által megtámadni engedi, addig a másikban Petőfi egyik legszerencsétlenebb epigonját, Lisznyait, oly címekkel tiszteli meg, melyekkel egy Béranger megelégedhetnék. Hétköznap páncélos cikkekben küzd a legeslegújabb költészet rakoncátlanságai ellen, de sátoros ünnepeken nagy hűhóval a legeslegújabb költészet leggyöngébb verses gyártmányait közli, oly jegyzetek kíséretében, mi valóságos széptani barbarizmus.

A P. N. egykor megtámadta a Szépirodalmi Lapokat, mert először mert kikelni az úgynevezett tájköltészet ellen, melyet a napisajtó annyira megbámult. E lapnak én is egyik szerkesztője lévén, ez alkalommal éppen nekem jutott a szerencse védenem elveit. S mi történt? Néhány hónap múlva ugyancsak a P. N. kezdi fejtegetni a tájköltészet szörnyűségeit, ugyanazon okokkal élve ellene, melyeket én használtam. Ez éles következetlenségnek még több példáit idézhetem. A P. N. ellensége a francia romantika és modern költészetnek egyaránt, de azért nem átallja egyik bírálatában így kiáltani föl: "Mi nem rosszalljuk a francia modort, sőt jobbnak tartjuk az angolok gyakori egyhangúsága s a németek tudós általánosságánál." Több ízben kissé nevetségesen lenézi Dumas-t, de ez nem akadályozza, hogy Dumas magyar utánzóit érdemükön felül méltányolja tárcájában, noha a külföld legjelesebb regényírói közül választhat, egy Montepint vagy Févalt rántson elő.

A P. N. egy helyt az irányregény ellen nyilatkozik, mint amelyben rendszerint a művészi cél alá van rendelve a politikai és társadalmi eszméknek, s a költői alak a prózai tartalom martalékául esik. Azonban a szerkesztői jegyzetek, hirdetmények a tárca eredeti regényeit mindig irányregényképp dicsérik föl, noha közülök eddig még egyetlenegy sem volt az, mi egyébiránt érdemükből mit sem von le. Úgy látszik, mintha a szerkesztő lapja széptani cikkeit vagy nem olvasná, vagy nem értené, s azon tévhitben élne, hogy az irányregény tulajdonképp nem is költői zsáner, hanem valami olyat jelent, mint a kereskedőknél a "superfein" kifejezés.

Az említett cikkből azt kell következtetnünk, hogy a P. N. a költészetet sem a politika, sem a morál, sem a bölcsészet szolgájává nem akarja tenni, s mindennemű irányt csak annyiban becsül benne, mennyiben a költői alkotással össze tud olvadni, s így a valódi költészet, a tiszta művészi alak barátja. E tant más cikkeiben is vallja, sőt elég bátor Gutzkownak egy a pietista regények ellen írt cikkét is lefordítani, hol a többek közt ez áll: "Hogyan találkozhatnak emberek, kiknek a cicomás, szenteskedő unalmasságban kedvük telik? De ez összefügg jelenkorunk édeskés divatával. Mindenütt kenetteljes frázis uralkodik, mindenütt ellenszenv a vidor, ép természetiesség iránt. Ha így haladunk, a költészet észrevétlen az erkölcsi értekezések modorába fog süllyedni."

S ugyancsak a P. N. később ezzel ellenkezőleg oly elvet állít föl, mely szerint nem csak a legelhibázottabb mű is védhető, de minden pusztán erkölcsi leckét, bölcsészeti értekezést, politikai röpiratot költői műnek nevezhetni. Ugyanis Fáy legújabb regényének bírálatában ez áll: "A szépet, mint egy francia kritikus mondja, mindig abban kell keresni, miben azt a művész kifejezni akará, s ezen szépet a Jávor orvos-ban a világnézet nemessége képezi." Tehát valamely művet a világnézet nemessége, az eszme erkölcsi iránya már magában költőivé teremt? Tehát költői alkotás, művészi alak helyett be kell elégednünk az eszme, az erkölcsi mag rideg prózájával? S e tant éppen annyiszor vallja a P. N. mint a másikat, sőt valami émelygős erkölcsiességet annyira negélyel, hogy a széptani szempontot mellőzve, még a színésznőket is erkölcsök szerint osztályozza, s elég lovagiatlanul, magánviszonyaikat rágalmazva, feszegeti. Az erkölcs nagy dolog, s bizonyára alig van nagy költő mély erkölcsi érzés nélkül, csakhogy ez még magában senkit sem tesz azzá, mi pedig a P. N. széptani erkölcs-elvét illeti, aligha Byronnal kiálthatunk föl, ki Don Juan című költeményét illetőleg ezt írta egyik barátjának: "A morál, a morál! veti ön szememre. Életemben először hallom oly ember ajkairól e szót, ki nem képmutató, s azt nem más célokért használja föl."

Ez adatokon kívül, melyek feltűnő különösségüknél fogva mélyen emlékembe tapadtak, s így könnyű volt utánuk néznem, idézzek-e még több adatot a P. N. széptani elvtelenségének bebizonyítására? Apróra böngésszem-e az egész előttem fekvő másfél évi folyamot? Boncoljam-e színbírálatait, ez achillesi sarkakat, hol az iskolás gyerek is könnyen halálos sebet ejthet rajta? A széptani elvtelenség krónikája helyett talán érdekesebb lesz azt vizsgálnom, hogy honnan ered mindez? Talán korlátoltságból, talán ismeretek hiányából? Meglehet. A P. N. szerkesztője régebben gazdászati tanulmányoknak élt, a Magyar Gazdát szerkesztette, s így nemigen juthatott ideje a széptanban búvárkodhatni. Azonban a Magyar Gazda emléke bennem még más gondolatot is költ, mi hídul szolgál áttérnem további fejtegetéseimre.

Ha a P. N. szerkesztője gazdasági lap mellett megtanulhatta a politikai ármányokat, melyeket akkor még nem mert Széchenyi-fogásoknak nevezni, miért ne tanulná most politikai lapot vezérelve az irodalmiakat? s valóban a P. N. némely író iránt rokonszenvet, más iránt ellenszenvet tanúsít, mi határozott széptani elvek hiányában csak személyes indokok következménye lehet. Ez indokokat feszegetni sem időm, sem kedvem, mert nem tartoznak a közönség elé. Megelégszem a tényekkel, melyekből következtetést vonhatok, s az tény, hogy a P. N. néha szigorú is tud lenni, míg a legtöbbször engedékeny. E pártosság a színbírálatokon húzódik át legfeltűnőbben, egész a szenvedélyességig emelkedve.

Ó, az a színbírálati rovat mennyi szolgálatot tesz! Néha azt hihetné az ember, hogy galambposta, mely egy ábrándos, szenvedélyes szív elragadtatásainak édes terhét emeli szárnyain, majd hogy a régi római piac oszlopa, hova pasquilljait aggatja a gyűlölség. Itt bók és sóhaj zendül meg, ott gúny és szitok kurjant, s a csattogó taps, éles fütty és harci tárogató sohasem némul el. És miért? Ha az ember nincs beavatva a rejtélybe, nem értheti; annyira házi kedvtelés, magán mulatság az egész, oly kevés köze van az irodalom, nemzeti színészet és nyilvánosság érdekeivel. Azonban annyit mindenki megérthet, hogy egyik különben érdemes színésznőnk (Komlóssy Ida k. a.) Bulyovszkinéval nem is hasonlítható, Jókainét fölülmúlja, sőt a világ legelső művésznőjévé vált. Kár, hogy a híres francia kritikus, Planche Gusztáv nem ért magyarul; ha olvashatná e bírálatokat, bizonyosan tüstént Pestre rándulna, hogy K. I. k. a.-ban nyerhessen kárpótlást azon bosszúságért, melyet neki nemrég Rachel játéka okozott, kit ezért a Revue des deux mondes közelebbi füzeteinek egyikében keményen meg is rótt. Aztán az is világos, hogy egyik színészünk (Tóth) ki valódi ritkán játszott, "nem is játszhatik rosszul". Csoda, hogy e fölfedezés után az egész művelt világ műenthuziasztái nem tódulnak hozzánk, bámulni e hallatlan tüneményt, melyet otthon legnagyobb művészeiken sem tapasztalhatnak. Azt is könnyen észrevehetni, hogy néha a színmű becsét az határozza el: melyik színésznő játszik benne főszerepet. Ezért kelle nemrég szegény Schillernek szigorú világirodalmi mértéket szenvednie, míg Scribe és Legouvé gyöngéi védelemre találtak. Ily különös ellenmondások-, paradoxonok-, túlzásokra ragadja a P. N.-t a pártosság és szenvedély, miből aztán rendesen haszontalan polémiák fejlenek ki.

Ki nem hallotta a P. N. polémiáinak hírét? oly gyakoriak és szenvedélyesek azok, hogy majdnem kiszorítják a keleti háború sürgönyeit, s velök mintegy versenyezni látszanak. De mutasson föl valaki bennök egyetlen jóra való ügyet, eszmét, elvet, mely megérdemelje, hogy a valódi író tintába mártsa tollát, s felizgassa idegeit! A magyar irodalomban régebben is sok silány polémiát olvashattunk, de ha tárgyuk nem is volt mindig közügyet vagy tudományt érdeklő, legalább hátterül vagy kiindulási pontul valami ilyes szolgált, s a szenvedélyt némi elmésség- vagy eszmével fedezték. A P. N. mindezeket túlszárnyalta, s megmutatta, miképp lehet havakon át szükségtelen eszme nélküli feleselésekkel untatni a közönséget, s alázni az irodalmat. Irodalmi vita alig volt köztük egy-kettő, a többi mind színi cselszövények- és hiú szenvedélyekből fejlett ki. Az irodalmiakat csekély fontosságuknál fogva pár szóval el lehetett volna igazítani, a színiekre pedig kár volt okot adni, vagy mindenesetre úgy kellett volna folytatni, hogy irodalmi érdeket ébresszen, és semmi esetre oly hangon, mi nem az irodalomé.

S minő eredményt szült mindez? Vajon a többi lapokban is mióta otthonosabb, mint eddig, bizonyos üres faggatózás? Mióta a P. N. divatba hozta. Miért olvassuk itt is, ott is gyakrabban a magánviszonyok feszegetését, a gyöngédtelenség célzásait? Mióta a P. N. a szerkesztői szobák, színfalak titkait s még a kávéházi társalgást is közönség elé viszi. Mióta tapasztaljuk a vitázó hangot oly sértővé fajulni, hogy az ügy többé irodalmi téren el nem igazítható? Mióta a P. N. az erős kifejezések szótárát, a bunkós körmondatok mesterségét tanulja. S a polémia, melynek tulajdonképp köz- és irodalmi ügyek komoly vitájának kellene lennie, mióta válik mindinkább gyerekies vásottság és eszme nélküli személyeskedés küzdterévé? Mióta a P. N. szenvedélyes pártossága nem ismert korlátokat. S mindezt ugyanazon P. N. teszi, mely ezelőtt másfél évvel a Kritikáról írt cikkében a régibb irodalom, egy Révay, Kölcsey, Bajza polémiáinak haszontalanságát fejtegette; ugyanazon P. N., mely múlt vasárnapi számában is nem pirul alkalmasint egy Pesten gyártott vidéki levelet közölni, hol az elfajult polémiák ügyében emelkedik valami együgyűen kérkedő vád. S ezelőtt is hányszor lehetett hallani e lap atyai és tanári intéseit a fiatal írókhoz, midőn maga a legvásottabb csínyeket követte el.

Valóban talán mindez csak mosolyra s nem komoly felindulásra volna méltó, ha a közönség előtt nem alázná mindinkább az irodalmat oly időben, midőn az ellenkezőt annyi szent érdek parancsolja, és követelőbben, mint bármikor.

Még egy utolsó állításom fejtegetésével vagyok adós, melyre nagy súlyt helyezek azon eszméknél fogva, melyeket érint.

Szabadjon hosszasabbnak lennem, mint talán kellene. Okom van türelmet remélni oly közönségtől, melyet polémia ürügye alatt annyi magánüggyel fárasztottak. Mindez nem az én magánügyem. Én a P. N. szerkesztőjének mindig kedvence voltam, költői és kritikai műveimet folytonosan dicsértette, személyemet oly bókkal tisztelte meg, melyre önérzetem pirult, de hálám sohasem viszonozta.

Mindez közügy, mennyiben a kritika egyképp lényeges befolyással van az irodalomra s a közönség ízlésére, s felszólalnom csak egyetlen erős szenvedély készt; a nyegleség gyűlölete, és éppen az irodalmat érdeklőleg, melynek hogy becsületes munkása lehessek, legfőbb célom, egyetlen büszkeségem.

A P. N. kritikai eljárásának elvtelenségét és pártosságát egy szent eszme varázsával szokta fedezni; a nemzeti érzéssel, mely tulajdonképp nem egyéb, mint a nemzeti hiúság tömjénzése a tudomány és ízlés rovására. Ez néha az elvtelenség indokául szolgál, amint a pillanat érdeke hozza magával, néha a pártosság palástjául, amint a szükség parancsolja, de mindig csalétekül. A P. N. szerkesztője nagy magyar, túltesz mindnyájunkon, ápolni látszik a nemzeti érzést, hogy hiú hegykeségbe játssza, s míg cafrangjain babrál, a lényeget morzsolja szét, öntudatosan vagy öntudatlanul, az eredmény egyre megy ki. Elég az, hogy megvannak az ő fennhangzó frázisai "fajunk" dicsőítésére, de mintha nem volna komoly akarata vagy képessége művelni a nemzeti ízlést, s az irodalom való érdekeinek szolgálni. Azt kell hinnünk, hogy a szerkesztő a múltak minden emlékét kitörölte elméjéből, minden ruháját széttépte testén, csak kettőt tartott meg: a sújtást és nagy szót, melyekre sohasem volt szükségünk. Széchenyi úgynevezett tanítványa éppen úgy nem követi most, mint nem követte hajdan e nagy férfiút, kinek nevével annyira visszaél, és sehol sem kevésbé, mint az irodalmi ügyekben.

Azonban nemzeti érzés megvesztegetése és szépirodalom, kritika, nagy szavak kicsiny dologhoz! - mondhatják sokan. Úgy látszik, és nincs úgy. Ki a nemzeti műveltség és művelt nemzetiség eszméjének fontosságát nem fogja föl, s azon döntő befolyást, mit rájok az irodalom bármely ága s a kritika gyakorolnak, nem érti, annak én itt, e tárca szűk hasábjain, hiába magyaráznám. Mindamellett talán fejtegetéseimből mindenki meggyőződhetik, hogy nem éppen üres szavakat mondottam.

A P. N. egyik számában Toldy Ferenc, Horvát István emlékének áldozván, igen gyöngéden kikelni bátorkodott azon irány ellen, melyet őstörténetünket illetőleg e nagy nevű, de a nemzeti lelkesülés monomániája útján annyi ábrándba tévedt történetnyomozónk oly divatossá tett történetirodalmunk kárára. A szerkesztő, mellőzve minden tudományos indokolást, jegyzetében Horvát Istvánt a magyar őstörténet Kolumbusának nevezi, tanait nem hajlandó valódi értéköktől megfosztani, s a tőle öröklött történetnyomozó irányt éppen nem tartja kártékonynak. Miért? nem mondja meg, de sejtetni engedi, mert alkalma van játékot űzni a nemzeti érzéssel, mert kardot köthet ősdicsőségünkért, tudományos tévedéseket védve, mert annyi korcs író közt magát, mint egyedüli magyart mutathatja be, ki teljes lelkéből hiszi, hogy őseink három ezer év alatt a Nílus forrásán kezdve a legészakibb Lapplandig, az Indus folyó és sinai birodalomtól fogva Afrika és Európa legnyugatiabb partjáig uralkodtak, ők az egyiptomi, a hellén, a római műveltség alapítói, a keresztyén vallás legfőbb terjesztői, a piramisok magyar építmények, Homér a jászok közt énekelt, s Horváth Istvánnak több ily boldog ábrándjait. S lapját e történeti iskola híveinek azóta is folyvást megnyitja. Mit neki a tudomány érdeke, ha a nemzeti hiúsággal kacérkodhatik, midőn az oly kevésbe, csak korlátoltságba kerül!

Ezzel rokon irány vonul át a szépirodalmi művek bírálatain is. Ha ellenszenv nem nyitja pedáns feddőzésekre vagy szenvedélyes kifakadásokra a P. N. ajkait, akkor rendesen harsány trombitába fú, hogy minden semmiségre a magyar szellem dicsőségét hangoztassa. Minden gyönge munka védelmére tud mondani valami mesterséges, valami nagy kínnal kikeresett gondolatot. Az általa epigoninak nevezett korszakban pazaran fedezi föl a shakespeare-i és goethe-i nőalakokat oly könyvekben, melyek tulajdonképp a legközönségesebb irodalmi színvonalra sem emelkedtek, forrongó lelket, tanulmányt, mélybeható elméletet talál; egyik írónőnkről oly dolgokat mond, melyeket Goethéről nem lehet elmondani, ti. hogy a társadalmi forrongások minden elméletén átmenve, a legmagasabb tárgyilagosságra emelkedett, s így tovább. Hátha még valamely mű kiválón magyar tárgyú, legyen bár a leggyöngébb. Ekkor elemében van, ekkor jobbra-balra szórja azon tulipános frázisokat, melyek sokkal kártékonyabbak, mintsem pusztán csak unalmasak lehetnének, mert nevetségessé teszik a nemzeti önérzetet, melyet csak tiszteltetni szabad és kell.

A P. N. Jelesebb íróink csarnoka cím alatt egy rovatot nyitott, mely nagyrészt régibb íróink emlékét újítja föl. Ez igen derék gondolat volt. Közönségünk nem szokta követni a külföld példáját, hol a régibb kitűnő írók számos és különféle kiadásban forognak közkézen. Nálunk csak az új könyvnek van becse, ameddig van, s az írók közül is nem sokan ismerik elődeiket. Azonban mit találunk ez irodalmi mellképek legtöbbjében? Jellemzés és a szellem nyomozása helyett üres általánosságokat, irodalmi nézetek helyett cifra dicsbeszédet. Az embernek eszébe jut az egyszeri történetíró, ki mindig így kezdette cikkeit: "Sok nevezetes esemény van a világon, de ez a legnevezetesebb, sok nagy férfiút ismerünk, de ez a legnagyobb." Mindez hagyján! de itt is elvonul a nemzeti hetykeség, hiúság tömjénezése, mely valódi kegyelet helyett mosolyt idéz a dologértő ajkaira, a nagyközönség ízlési fogalmait pedig se nem világosítja, se helyre nem igazítja.

S miért teszi ezt a P.N.? talán széptanban, nyelvben s általán az irodalomban azon par excellence nemzeti irány híve, mely az utánzás, az idegen minták ellen nyilatkozik, s az eredeti kifejlődés mellett küzd, melynek velem együtt sokan hódolnak? Nem; hisz a P. N.-nak nincsenek a tudományt és költészetet illetőleg határozott elvei, s határozatlanságában egyszer epigoninak is nevezi azon egész korszakot, melyben ez irány a legelhatározottabb körvonalokban emelkedett ki. Miért teszi hát? Mert nagy magyar, mert hazafi kötelességének tartja hirdethetni, hogy minden magyar munka bámulatos, irodalmunk múltja, jelene tele van lángelmékkel, s minden semmiségből a nemzeti dicsőség diadalíve készül; mert elve a hiú önteltséget s korlátolt felfogásokat terjeszteni a nemzeti érzés örve alatt. Mit neki az irodalom valódi érdeke? Mit tudja vagy akarja tudni, hogy a kritika sem gáncshajhászat, sem dicsbeszéd, hanem a szellem nyomozása, s célja a kitűnő műveket felfoghatóbbakká, a tudományos eszméket közkeletűekké tenni, s őrizni, emelni a tudomány és művészet érdekeit! Miért venné figyelembe, hogy akkor teszünk a nemzetiségnek legtöbb hasznot, ha nem a nemzeti hiúságot, hanem az önérzetet ápoljuk az igaz tudomány és művészet alapján, mert csak ez becsületre méltó és örök! Mit a P. N.-nak mindez, midőn az ellenkező oly kevésbe, csak lelkiismeretlenségbe kerül, s mit sem idéz elő egyebet, mint az irodalom és az ízlés kárát, s mégis oly gazdagon behajtja kamatjait, az értetlenek tapsát, s egy szent eszme bő palástját, mellyel annyi mindent eltakarhatni.

A P. N. egykor úgy nyilatkozott, hogy kritikai eljárása ösztönző lesz. Az mindig másodrendű kérdés, vajon a kritika méltányló vagy szigorú legyen-e? a fődolog az, hogy elve legyen, pártatlannak mutatkozzék, mértéket tartson, és szolgálja a tudomány és művészet haladását és követeléseit. Az előttem nagyon közönyös dolog, hogyha valamely írónak üres bókot mondanak, mert örülni tud neki, ha valakit gáncsolnak, mert sérteni akarják, s fel bír rajta indulni. Én azt sem bánom, ha leggyengébb mű is talál vevőre, ennek is meglehet a maga haszna, a nyomdászra, íróra s talán az olvasóra is. Általában itt belőlem sem kenyéririgység, sem sértett hiúság nem szólhatnak. Én nem az irodalomból élek, én nem adtam ki könyvet, se szerkesztő nem vagyok, hogy előfizetőket hajhásszak. Mindez rám nézve igen közönyös dolog, tőlem mindenki boldogulhat, csak örülni tudok rajta. De az nem közönyös, midőn tapasztalom, hogy a kritikusok az olvasóközönségnek, mely hála isten! mindinkább növekedik, és éppen társadalmunk csak magyarul értő rétegéből, ízlését rontják, fogalmait összezavarják; midőn a silány művek annyi kiadást érnek, mennyit a jelesek alig; midőn a közönség mértéke ingadoz, s a kitűnő írót a középszerűvel egy rangba helyezi; midőn a valódi tehetség és alaposság annyi méltánylatra talál, mint a tehetség hiánya és felületesség, s a széptani és irodalmi fogalmaknak anarchiája áll be.

S mindezt mi idézi elő? Az elvtelenség, pártosság s a nemzeti hiúság tömjénzése, melynek kritikánk általában hódol, s melynek a P. N. irodalmi nyomorúságainknál fogva leghatalmasabb képviselője, mint sok előfizetővel és nagy hatással bíró lap, s ez oly időben történik, midőn irodalmunk jövőjéről sok szép reményt táplálhatunk, mert nem kell hinni, hogy irodalmunk hanyatlik, mint sokan állítják. Az irodalom egyes ágai, ha hanyatlottak is, mások emelkedtek, s élénk munkásság éled mindenütt; de hanyatlott a zsurnalisztika, a kritika, melynek méltóságát vissza kell állítani, mihez csekély erőmmel én is járulni akarok.

Mindezt miért mondottam én el, és éppen e lapban? kérdhetik gyanúsítóim, kik föllépésemből már eddig is bizonyosan sok csodálatos dolgot magyaráztak ki. Gyanúsítóimnak nem felelek, de olvasóimnak igen. Mert régóta szívemen fekszik nyílt és őszinte szót intézni a közönséghez kritikánk ügyében, mert a P. N. különböző okoknál fogva irodalmi ügyekben tekintéllyé nőtte ki magát, s én meggyőződéseimnek tartozom e bitorlott tekintélyt ostromolni, még a sikertelenség és gyanúsítás esetében is; mert a többi lapokban, melyek szeretnek ingerkedni a P. N.-val, de komoly vitába vele sohasem ereszkednek, nem remélhetve tért, vagy tőlük visszautasítva, a lapok szerkesztője volt szíves megengedni, hogy nézeteimet elmondjam kritikánkról, és szépirodalmunk fölött szemlét tartsak, melyet a jövő héten époszainkat illetőleg meg is kezdek.

Szabadjon végül kijelentenem, hogy semminemű polémiába nem fogok bocsátkozni, ha nem széptani elv-, irodalmi eszméről lesz szó, mert a rágalmak vagy sértések elintézése nem a közönség elé való.

Toldi estéje. Költői beszély hat énekben. Írta Arany János. Pest, 1854.

Kritikusaink ezelőtt tíz-tizenkét évvel nemegyszer vitatkoztak arról: vajon van-e korunknak fogékonysága az eposzra, vajon nem tékozolja-e erejét a költő, ki eposzba fog? Nálunk régebben is divatos volt iskolásan fogni fel a széptant, s a nem eléggé sikerült költői művek védelmére hamis elméletet alapítni meg. Ama vitázó kritikusok is így tettek: az eposzt alig merték másképp gondolni, mint azt valamely bölcs tanár kiszabta, s olyat is fogtak a korra, mi a költők hibája volt.

A valódi eposzt, epopoeiát is, mint nevük - monda, mondaköltemény - mutatja, nem egyes költő írja, hanem a nép teremti, e minden idők legnagyobb epikusa. Az eposz anyagát hagyományok alkotják a nép ifjú napjaiból, midőn merész, kalandos tettek korszakát élte, s a mítosz és történet összefolyt ködében csodás világításban emelkedtek ki előtte az istenek és hősök alakjai. E hagyományok a nép szép álmait, megaranyozott emlékeit foglalják magokban, egész történetét és vallását, minden büszkeségét és bölcsességét. Mindig örömest emlékszik rájok, önkéntelenül toldja, átalakítja, kiegészíti, versekbe önti, és folyvást lelkesül általuk. E nemzedékről nemzedékre szálló dalokon, a leendő epopoeia részein, sok év, egész korszakok dolgoznak, míg végre előáll egy ember, ki a szétszórt részeket költői egésszé önti, avagy csak pusztán összegyűjti, s a rapszódiákból Iliász alakul, a runókból Kalevala. Ez a valódi eposz, ez a valódi epikus; de ily mű és költő csak oly korban állhat elő, midőn a nép már polgárosodni kezd anélkül, hogy még elvesztette volna ifjúsági emlékeit, s így az epikus múlt kihalt volna öntudatából.

E korszak már rég, nagyon régen letűnt majd mindenütt Európában; mi magyarok anélkül éltük át, hogy most csak egyetlen oly mondát is tudnánk felmutatni, melyet némi eposztöredéknek nevezhetnénk. Úgy jártunk, mint sok más nép, melyeknél a hagyományok, mondák természetes fejlődését költözködés, idegen műveltség és bonyolult politikai viszonyok akadályozták meg. A keresztyén polgáriasodás egészen eltemette hihetően számos és gazdag hagyományainkat, vagy legalább belőlük oly keveset olvasztott át, hogy népregéink- és dalainkban alig csillámlik meg egy-egy méla visszaemlékezés. Epikus helyett száraz krónikaírónk van, Béla névtelen jegyzője, ki mondáinkat csak azért jegyzé föl, hogy letörölhesse róluk a költői zománcot, s kiszaggathassa azon kapcsokat, melyek talán eposztöredékekké fűzték.

A keresztyén korszak, a lovagkor sem igen termé meg számunkra, a románcok, balladák, legendák, romantikai epopoeák költészetét. Valódi dalnokok helyett csak históriai verselőkkel: egy Csáthi Demeterrel, Ilosvai-, Tinódival kelle megelégednünk. Csaknem kétkedhetnénk a magyar költői szellemében, ha nem tudnók, hogy annyi heterogén elem közé dobva, mindkét korszakban oly körülmények között vívott önfenntartásáért, melyek epikai költészetének kifejlődésére nemigen hathattak jótékonyan, vagy annak is, mi kifejlett, elenyésztét segítették elő.

Ily nemzet epikusának sorsa mindig szomorú, annál szomorúabb, minél valódibb költő. A hagyományok, mondakör, eposztöredékek hiányát nem pótolja semmi, még a lángelme sem. Az epikusnak anyag kell, melyből teremthessen, oly nép, melynek szent és megőrzött emlékeit újíthatja meg, eposzi hitel, mely a századok ködéből, sírok mohaiból és kunyhók meséiből táplálkozik. Ezek nélkül az eposz mindig mondvacsinált virág, melynek se illata, se gyökere. A költőnek meg kell önmagával hasonlania, s csak két út vezetheti megnyugvásra, ha ugyan teljesen megnyugodni bír.

Az egyik út nehéz, ritkán vezet egész sikerre, de legalább mindig legjobban megközelíti a célt. Itt a költő ragaszkodik a még fennmaradt kevés, s a nép öntudatában homályosan élő hagyományok és mondákhoz, told, alakít, de mindig csak a megadott alap szellemében, s azon korhoz képest, melyben szerencsétlensége élni. Meséjét mindig valamely elmosódott monda prózai töredékeiből kerekíti ki, alakot egy régi ének dallamaiból teremt, s hangulatot, színt azon ősi szellemből merít, mely egészen soha sem halhat ki a népnél, még akkor sem, ha erkölcsi ereje megtört, és aljasulni kezd. Így áll elő a naiv műeposz, mint a németek nevezik, a népies, mint mi nevezzük, mely művészi úton pótolja, ahogy pótolhatja a századok mostohaságát, s mindig a legnagyobb közönséghez, a néphez szól.

A másik út sokkal kényelmesebb, biztosabban vezet sikerre, de sohasem közelítheti meg a célt. Itt a költő nem sokat gondol a mondai alappal, egészen eldobja, vagy nem annak szellemében alakít, megveti az egyszerű és naiv felfogást, mítoszt, mondát octrojál, vagy azt más nép eposzából veszi az alakkal és színezettel együtt, s néha megkapatva egy korából fölmerült nagy eszmétől, a múltat inkább csak a jelen segédére idézi föl. Így áll elő, többé-kevésbé eltérve a népies műeposztól, a par excellence műeposz, egy szűkebb kör, néha csak a szorosan vett irodalom és kommentátorok számára. Ezt nálunk hőskölteménynek nevezik és méltán, mert hősökről írt költemény, a legtöbbször mondai alap helyett történetin emelkedve, és mindig inkább csak történeti felfogással.

Nálunk az újabb időkig a második úton haladtak a költők. Két nagy név képviseli a magyar műeposzt: Zrínyi és Vörösmarty, magasan emelkedve ki a többiek közül. Mindkettő nevezetes korszakban lépett föl, s pályájukat, noha másfél század választja el, az ellentét és hasonlat oly rokonokká teszi. Zrínyit a török és belső viszály által szétdarabolt nemzet aljasulása süllyeszté mély búba, míg Vörösmarty egy jobb korszak küszöbén jelent meg, s az öntudatra ébredt nemzet jövőjeért lelkesült. Mindkét korszakot végzetes katasztrófa zárta be: Zrínyi korábban meghalt, mintsem megérhette volna, Vörösmarty túlélte, hogy elnémuljon.

Zrínyi Zrinyiászában nem mondát dolgozott fel, hanem egy alig félszázados történeti tényt, hősül dédatyját, a szigeti Zrínyit választá, s alapeszméül egy vallásos, hazafias, mondhatni politikai gondolatot. Ő úgy tünteti föl a törökök sujtoló hatalmát, mint isten büntetését, melyet a nemzet bűnei által vont magára, s melyet csak olyszerű vallásos és hazafias áldozat engesztelhet ki, minőt dicsőült dédatyja és hősei vittek véghez. A magában alig eposzi tárgyat e felfogás s azon eszközökkel, melyek kompozíciójának lényegét alkotják, míg egyfelől csaknem eposzi magasságra emelte, addig itt is ugyanazt dörgé nemzetéhez, mit szóval és írásban annyiszor másutt: "Fegyver és jó vitézi rezolúció, erkölcsi újjászületés", mert csak ez mentheti meg az országot a török igától. Vörösmarty történeti alap mellett mondait is használt ugyan, de nem naiv felfogással. Aztán Zalán futásában is szintén ott lebeg egy politikai eszme, de anélkül, hogy ez volna az alapeszméje, mi egyébiránt csak előnyére van. Ő e hőskölteményét 1825 körül írta, midőn a közérzület a sértett történeti jogok védelmére kelt. Műve a hangulat lelkesülése volt, szerény szavazat a szónokok követelő beszédei mellé, egy a jövő reményét a múlt dicsőségébe játszó ábránd a törvénycikkek száraz fejtegetéséhez. Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban! - kiáltott fel, mert a múlt dicsőségére akart mutatni, hogy a nemzet higgyen jövőjében, mert az újjászületés nagy mozzanatainak csak oly nagy tény lehetett méltó hasonmása, minő az Árpádé volt, midőn hont alapított.

Ekképp mindkét költemény összhangzott a kor hangulatával, benyomást tőn a kedélyekre, s emellett a legnagyobb irodalomtörténeti fontosságra emelkedett. Zrínyi volt az első magyar költő, ki alkotni tudott, s nyelvünk ezer bűbáját kifejteni kezdé. A régi magyar költészet tulajdonképp csak ő egymaga. Vörösmarty is hasonló egyéniség. Rajta, mint egyik oszlopán nyugszik újabb költészetünk, s midőn Zalán futásának hexameterei megzendültek, hol a régi és megújított nyelv oly tündér vegyületben olvad össze, a magyar költői nyelv megalapítását ünnepelte. S mégis, mi az oka, hogy mindezek dacára mindkét hősköltemény oly kevéssé lehetett népszerű, hogy ma alig olvassák, s egyetlen töredék, versszak nem mehetett át a nagyközönség, a nép vérébe, ajkaira. Bizonyosan nem az, hogy a Zrínyiásznak nagy szépségei mellett hiányai is vannak, hogy Zalán futásában az alkotás nem eléggé erős, hanem mert mindkét költő többé-kevésbé eltért a valódi, a nemzeti eposztól.

Zrínyi már tárgyánál fogva nem folyamodhatott mondához, de egyszersmind kevéssé merült a nép ősköltői szellemébe. Tassóhoz fordult, s bár nem utánozta szolgailag, de tőle vette az alakot, színt, a keresztyén és görög mítosz azon vegyületét is, mely egyébiránt a korban más nemzetek epikusainál is divatos volt. Vörösmarty a mondai alapot nem fogta fel naivul, mitológiát képzelméből teremtett, kevéssé játszott a népszellem húrjain, s népdallamok helyett görög hexametereket használt, melyek ugyan nyelvünk szépségeit új oldalról tüntették föl, de reánk nézve örökre idegenek maradtak. Az eposz hiányos felfogása, az idegen alak és szín okozzák tehát, hogy e hősköltemények nem olvadhattak a nép öntudatába, bár tárgyuk szorosan nemzeti volt, s a korra is hatást tőnek.

Íme e pontnál dől el azon kérdés, mennyiben van és nincs korunknak fogékonysága az eposzra, s ez mennyiben függ a költőktől?

Korunk csakugyan nem a valódi eposz kora. Azon műkritikusok, kik azt állítják, hogy az újabb korban egészen a regény lépett az eposz helyébe, igazat mondanak.

Mi köze a kornak oly költőhöz, ki a múlt dicsőségén mereng, midőn a jövő dicsőségéért annyi ellenkező elv és párt támadta meg a hagyományt és történeti jogot? Hogy gyönyörködjenek az emberek a naiv mondák aranyfürtös emlékein, ha bennük a kétely nemcsak a babonát és előítéleteket, hanem a hitet és erkölcsi meggyőződéseket is megingatta? Ki fog merengeni a primitív erkölcsök, egyszerű viszonyok és nagyszerű egyéniségek rajzain, midőn a tevékeny boncoló szellem és tehetetlen alkotó erő lázas ingerültséggel vitatja az állam és társadalom nagy kérdéseit, légvárra légvárat emel, s az egyéni szabadság romjain keresi az emberiség üdvét? Hogy gyakorolhasson bűvös hatást az erős fajszeretet mély kedélyessége, büszke álmodozása, mikor az óriási közlekedési eszközök, szellemi és kereskedelmi érdekek gyöngítik a nemzeti sajátságokat, s az egyetemesség eszméit hintik szét?

Ez eszmék és érzések hangulatának leginkább megfelel a regény. Már nem tisztán költői alakja olyan, mely mindent és sok olyant is beölelni, feldolgozni képes, mihez a hatás veszélyeztetése nélkül se eposz, se dráma, se líra nem nyúlhat. Tárgyai és alakjánál fogva egyaránt legalkalmasabb, hogy e gondolkozásában vizsgáló és kétkedő, érzéseiben blazírozott kornak legtöbb tápot és izgalmat, legbiztosabb kiengesztelést és megnyugvást, s talán legerősebb lelkesülést is nyújtson. Innen van, hogy az európai irodalomban a legtöbb nagy és középszerű tehetség mind a regény köré gyülekszik, mint melynek hatásával a költészetnek egyetlen más neme sem versenyezhet. Az angol, francia és német közönség mit olvas legmohóbban a költői művek közt? A regényt, és ismét csak a regényt. Miért? Mert a változott viszonyokhoz képest valami olyant talál benne, mint a valódi eposzban talált a hajdani nép: vallását, múltját, jelenét, jövőjét, bölcsességét és hóbortjait.

Igaz ugyan, hogy az angol és német irodalomban a regény mellett is fölmerült az eposz, de ez se tartalom, se alakban nem egészen vagy éppen nem a régi, a valódi eposz. Az úgynevezett romantikai eposzt a múlt században emelték műalakká az angolok, s tulajdonképp nem egyéb, mint elbeszélés versekben, költői beszély, amint mi nevezzük. Közel áll a regényhez, melytől inkább csak eszményibb, költőibb tartalma és ritmusos alakja különbözteti meg. Scott Walter és Byron teremték meg a zsánert, mindketten egymástól lényegesen eltérve. Scott Walter a régi eposz elemeihez fordult, a középkori mondák-, balladákhoz és a történethez. Mélyen behatva az angol nép ősköltői szellemébe, azon költői és történeti, mondhatni gyermeki tárgyilagossággal írta epikai költeményeit, mint regényeit. E műveknek nagy hatást kelle tenniök oly országban, hol annyi érzék van a hagyomány, a régi iránt, s oly időben, midőn a bölcsészeti század és francia forradalom eredményei visszahatást idéztek föl, s még a száraz földön is kegyelet fogta körül a régi intézményeket.

Byron más úton járt eposzaiban. Ő nem a naiv és nyugodt költő, egészen az új kor gyermeke, ki szakított az állam és társadalom hagyományaival, s a kétkedő szellem és erős szenvedélyek lírájában olvasztá föl eposzait, melyeknek nagy részét nem is hazája történetéből, hanem idegen országokból, s leginkább keletről vette. S mit Byron eposzaiban tett, nem azt tették-e az újabb kor regényírói közül sokan? Nincs-e rokonság köztük? Ki Byron eposzait a valódi eposz szerint ítélné meg, igazságtalanságot követne el rajta, s meg kellene tagadnia azon hatást, melyet az eposzok bárkire akarva, nemakarva tesznek. Ő nagyon jól tudta azt, és érezte, hogy se lángelméjének természete, se élményei nem ragadhatják a régi eposz útjára, mint maga megvallja egyik barátjához írt levelében, mely az eposzi zsánert illetőleg igen figyelemre méltó hely. "Az emberek mindig azt tanácsolják nekem - mond a többek közt -, hogy eposzt írjak, ön azt mondja nekem, hogy nem fogok nagy költeményt hátrahagyni, azaz nehezet, fontost, mert úgy hiszem, e kifejezések egyértelműek. Ön azt mondja, hogy Childe Harold egyenetlen, a két első ének túlnyomó a két végsőhöz képest. Jól tudom; e költemény tartalom és alak nélküli, egy festői útleírás. De ki olvassa most Miltont? Véleményem költeményeim egyenetlenségét illetőleg az, hogy egyik se jobb, se rosszabb, mint a másik. Mi az epopoeákat illeti, nem olvashat-e ön eleget Southeytől? Ott van Johanna d'Arc, Kahama átka, s isten tudja még hány átok, le egész az Utolsó gótig. Eposzt kíván ön! Íme, Don Juan. Én e költeményemet eposznak tartom; ez eposz korunk szellemében oly jó, mint Iliász Homér korában. Szerelem, vallás és politika képezik tartalmát, melyek most is annyi okot adnak viszályra, mint hajdan. Oly emberek szűkében, mint Paris és Menelaos, most sem vagyunk, s a paráznaság bűnét szintén meg kell fizetni. Mindjárt az első énekben talál ön egy Helénát. Hősömet tökéletes Achillá teremtem, kétszer-háromszor fogok vele pisztolygolyóval gyertyát koppantatni, higgye meg, morálom sem lesz rossz, maga dr. Johnson sem találhatna benne hibát."

E gunyoros hang eléggé jellemzi, hogy fogta föl Byron az eposzt, hogy teremté meg azon zsánert, melynek oly kevés rokonsága van a régi eposszal, s mely talán éppen azért tett oly nagy hatást Európának majd minden irodalmára.

A németek és oroszok mind Scott Walter, mind Byron eposzait több-kevesebb szerencsével utánképzék; a németeknél különösen Lenauban talált Byron méltó és eredeti képviselőjére, az oroszoknál pedig Puskinban. Nálunk Kisfaludy Sándor Scott nyomán indult regéiben, midőn a magyar lovagkort oly szerencsésen választott pillanatban, s annyira nemzeties hangon megújítá, s mire az akkori kritika oly nagy zavarba jött. Ő, bárha nem volt eléggé művész, sokkal jobban felfogta korát, mint azok, kik Iliászt vagy Aeneist utánozták, vagy Homért, Ossiánt némi mítosz és nemzeti hagyományokban fölelevenítve, szellemök annyi gazdag kincsét pazarlák el, noha nyelvünk kifejlődésére nagy eredménnyel.

A franciáknál a romantikai eposz se egyik, se másik faja nem nőhette ki magát. Náluk egyedül a regény lőn uralkodó, majd a romantikai, majd a modern iskola győzelmével. Csak Amerika, melynek néha kedve kerekedik demokrata tréfából a régi világ slendriánjait magára aggatni, mutathat föl dörgedelmes eposzokat: Columbiadeot, melyben Jones, Smith, Thompson tábornokok, s New York, Boston városok oly érdekes epikus homályban tűnnek föl, Fredonideot, melyben még élő államférfiak szerepelnek, vagy az Indián-harcból Black Hawkot, melynek egyik célja megmutatni, hogy csekély tőkepénzzel meglehetős üzletbe lehet kezdeni, s mily előnyt nyújt az üzérkedésnek a helyek idején való és jó megválasztása.

Mindez csak azt mutatja, hogy a valódi eposzt vagy egészen kiszorította a regény, vagy a korhoz képest az oly változásokon ment át, melyek a régi elméletet sokképp módosítják. S mindezt a lehető legrövidebben nem azért fejtegetem, hogy epikusainknak azt mondhassam: hallgassatok el jámborok, engedjetek helyet a regényíróknak; sőt ellenkezőleg azt akarom bebizonyítani, hogy nálunk több fogékonyság van az eposzra, mint bárhol másutt, de hogy e fogékonyságot igénybe lehessen venni, epikusainknak nem lehet a régi úton járniok sem akkor, ha a valódi eposzt akarják pótolni művészi úton, sem akkor, ha a romantikai eposz bármelyik nemében kísértik meg erejöket.

Vajon miért volna nálunk több fogékonyság az eposzra, mint másutt bárhol? Talán nem tudom magamat elég világosan kifejezni, de érzem, hogy igazam van. És ez érzés, ha ugyan olvasóim nem fogják eléggé határozott eszmének elfogadni, némi humoros és fájó élmények, de viszonyaink és olvasó közönségünket illetőleg mindenesetre tényleges tapasztalatok eredménye.

Minket mindig élénken foglalkoztatott egy gondolat, még akkor is, midőn a jövőért megvetettük a múltat. Szerettük volna tudni: hol van a mi őshazánk, hol a nép, mely rokon velünk, az egyedül rokontalannal. Tudósainkat folyvást érdekelte e kérdés. Egyik történeti, másik nyelvészeti úton akarta kideríteni. Utazók vállalkoztak, egyik keletre, másik északra. Sőt őstörténetünk e kérdése némely történetírónkat a tudomány nagy kárára valóságos epikusokká tette, kik árva fejünkre akarták tűzni a világ minden dicsőségét, s történetünkbe csempészni az Ezeregy éj meséit. A kunyhókban és pásztortüzeknél is föl-fölmerült e kérdés, s egy-egy népdal vagy mondattöredékbe halt. Mindennek van olyan oldala is, melyen a humorista gunyorosan mulathatja magát, de egészben véve mégis az epikusnak kedvez, mert oly érzés, oly gondolat, mely a legtávolabb múlton csüng, s örömest hallgat a költőre, midőn a történetíró oly mondákkal elégíti ki, melyekben költészet sincs.

Aztán voltunk-e valaha annyira áthatva a korszellem, az új idők tanaitól, hogy azokat régi eszméink, erkölcseink, hagyományaink közé ne igyekeztünk volna beilleszteni? Ősi dicsőségünk nem volt-e mindig vigasztalónk, lelkesítőnk, büszkeségünk? Mikor halt ki a kegyelet belőlünk őseink iránt, s nincsenek-e előítéleteink, melyek néha drága semmiségeken alapulnak? S most nem lep-e meg sokszor bennünket méla elborongás emlékek miatt, melyek örökre elveszendők, s nem tűnnek-e föl lelkünkön a lehetetlenségek álmai, mivel egykor ez álmok léteztek? Ó, erről sokat lehetne beszélni, min talán mosolyoghat a rideg szív józansága s a boncoló ész kérlelhetetlensége, de az epikus érezni fogja, hogy nem süket füleknek énekel, nem megszakadt húrokon játszik, s talán szíveket könnyít meg.

Emellett népünk s azon osztályok, honnan a legtöbb magyar olvasó telik ki, olyanok-e, melyek az újkori polgáriasodás jótéteményeit és rosszait oly nagymértékben érzik, mint a külföld? Megvannak-e nálunk azon vágyak és szükségek, melyek a regényírót másutt majdnem kizárólagosan emelik népköltővé? Nekünk nincsenek éhező gyármunkásaink, kik mohó hévvel olvassák az Örök zsidó-féle regényeket, sem aranyira nagy városaink, hogy belőlök a romlottság képeit egész gyönyörűséggel szedhesse a regényíró. Vajon nálunk egy modern regény tehetne-e oly hatást, mint egy sikerült népies költői beszély a közönség öntudatában élénken élő történeti vagy mondai körből? Nincs-e falvainkban és pusztáinkon sok tekintetben némi primitív, némi régies élet, mi annyira könnyíti a naiv epikus helyzetét?

Ily körülmények között miért ne ébredne érdek, figyelem és lelkesülés az epikus iránt, még akkor is, ha a századok mostohaságát, a valódi eposzt akarja pótolni a népies műeposz útján, a hun vagy Álmos mondakörből, melyek mondáink közt egyedül alkalmasak erre, s nagyon hiányos, töredékes voltuk mellett is egy nagy költő nagy művévé válhatnak, visszhangot lelve a nép öntudatában élő némi homályos emlékekben. Miért ne lelkesülnénk romantikai költeményeken a keresztyén-magyar lovagkor korszakából, hol nagy történeti múltunk a szent László és Hunyadiakról szóló mondák és történeti hagyományokban annyira egységes költői képekben válik ki? Miért ne szőnének költőink epikai beszélyeket száraz históriás énekeinkből, szegény, de feldolgozható mondáinkból, melyek népünk kedvenc és máig is emlegetett hőseit és kóbor vitézeit tárgyazzák?

Mindez lelkünk egy-egy ábrándját, szívünk egy-egy búját, örömét, szent emlékeit olvasztaná eszményibb világba, s megfelelne irodalmunk azon mozgalmának, mely régibb történetíróink magyar műveit, emlékiratait hozta napfényre, s egyes korszakok kidolgozásához annyi szeretet- és készülettel fog. Vagy ha költőink némelyike nem bír elég érzékkel mindehhez, s más eszmék és érzésekkel van megtelve, mint melyek az epikus múlt felé vonnák: miért ne írjon verses regényeket, szabad tért engedve a tájfestések, idilli érzések vagy az erős szenvedélyek, akár az irónia lírai hangulatának? Hiszen prózában írt regényeink nagy része úgyis a valódi élet, a tényleges viszonyok részletes rajzain törik meg, mi alól a verses regény eszményibb tartalma és ritmusos alakja fölmenti a költőt. S miért ne tegyük ezt most inkább, mint valaha, midőn líránk vagy úgyis ellágyult, vagy igen elvadult a tájköltészet s a prózai és szenvelgő felfogás mocsarában. Az epikai költészet fölelevenedése bármely nemben csak újabb erőt öntene összes költészetünkbe, s nyelvünknek talán elfedett bájait leplezné le.

Azonban, hogy e fogékonyságot szolgálni, e szükséget pótolni lehessen, epikusaink nem járhatnak azon az úton, melyet eddigi költőink és kritikusaink kimértek. Nekünk többé semmi közünk a görög istenekkel. A keresztyén hagyományok föld fölötti s alatti gépezetét sem használhatjuk sem oly mértékben, sem oly költőileg, mint régebben Dante-, Tasso- és Miltonnak lehetséges volt. A lovagvárak rémes, ördöngös mondáihoz sem nyúlhatunk. A bölcsészeti eszmék szimbolikája nem a tiszta költészetbe való. Magyar mitológiát fejünkből nem szabad teremtenünk, sem keletről kölcsönöznünk. Mi keveset ős-hitregéinkből a tudomány kifejtett, belőle csak annyit használhatunk, mennyi mondáink és hagyományainknál fogva, bárha átváltozva is, a nép emlékéből nem halt ki, vagy amit a költő úgy használhat föl, hogy a tárgy és helyzet természete szerint fölhangolt képzeletünkbe bejátszani képes.

Eszerint például az Attila-mondában azon rész, hol az éjjel elkeseredetten küzdő két ellenséges tábor fölött az elesettek lelkei is harcolnak, vagy a hunszékely mondában a "hadak útja" (tejút), midőn a megvert hunok a tejúton sereget látnak segédül jőni, mind olyanok, melyek csak a költőtől függenek, hogy mosoly helyett élénk hatást idézzenek elő. Általában e pont körül mind őskori, mind keresztyén hagyományainkat illetőleg minden a költő tapintata és művészetétől függ. Itt részletes tanács helyett csak általánost adhat a kritikus, így szólva: merülj a népbe, gondolj korodra, s vizsgáld azon epikusok műveit, kik az újabb időben is szerencsésen megküzdöttek e nagy akadállyal; de ne kövesd azon műbírákat, kik szívesen fogják talán ellátni művedet kommentárokkal, s készek rávitatni a közönségre, hogy mindez igen szép, noha eszméink-, érzéseink-, néha képzeletünkhöz is oly kevés köze.

Ha a hitregék miképp és mennyiben használata megpróbálja az újkori epikust, a mondai vagy történeti alap feldolgozásánál sem kevesebb akadállyal kell megküzdenie.

Már e tárgy megválasztása nehéz. A naiv, a tulajdonképp epikai korban a népmonda közvetlen juttatá a költőt mind a tárgy-, mind az alakhoz. Most elmélkedésre és tapintatra van szükség. Bizonyosan mindig azon mondát illeti az elsőség, mely a nép öntudatában legegyetemesebb, legélénkebb. Emezt különös nemzeti, amazt általános emberi sajátságai ajánlják, mint melyek által legtöbb költői hatást gerjeszthetni. Lehet olyan is, mely azon hasonlat vagy ellentét által válik érdekessé, mellyel a jelenhez áll. Még a történeti alap is megkíván bizonyos mondai és a fennebbiekkel rokon jellemet: a nép előszeretetét, megalakult véleményét; adomáit, közmondásait.

A tárgy szerencsés megválasztásán átesve a költő, a felfogásnak mennyi faja és fokozata áll előtte, melyek a jelen korviszonyok közt a hatást lényegesen föltételezik! Az idegen, a más népek eposzai szerinti felfogásról nem is szólok. Legyen az bár némi nemzeti mázzal bevonva is, hatásra nem számíthat. Itt csak saját nemzeti felfogásunk természetéről lehet szó. Minél mondaibb a tárgy, a felfogás annál naivabb, azaz népiesebb lehet. Történeti tárgynál a népiesnek mindinkább az emelkedett nemzetibe kell olvadnia, de soha sem a történeti tárgyilagosságig, mint a regény és drámában. Természetesen mindez nem illik a romantikai eposznak Byron által kiképzett fajára, mely egészen más elvek alá esik.

Hát még az alkotásnál mennyi akadályt gördít a költő elé a kor, melyet meg nem tagadhatni! Mit mellőzzön a mondákból, mit ne, s minthogy rendesen hiányosak és szegények, miképp toldja, egészítse, alakítsa? Szóval, hogyan vethessen építményének erős alapot? Mindezek nehéz kérdések, mert a mondáknak oly részei is lehetnek, melyek most már nem érthető világnézeteket, föl nem fogható helyzeteket, visszataszító különösségeket foglalnak magukban. Miképp fog a költő átküzdeni két örvényt, melyekben könnyen elmerülhet: tudniillik, hogy mondai, hogy történeti tárgyilagossága ne legyen érthetetlen, avagy modern eljárása epikai maradjon? Ha zsenialitása vagy művészete nem találja meg azon közvetítést, mely a jelen világnézeteit, erkölcsi érzületét összekötheti mondájával, vagy a fölvétel, kihagyás és átalakításnál nem tanúsít elég erkölcsi érzéket, műízlést, minket se nem érdekelhet, se meg nem indíthat.

S ennek az egész mű alapeszméjén, alkotásán, jellemrajzain át kell vonulnia. Ez az a pont, mely által műve a változó korviszonyok közt létezési jogot ví ki magának. Ezért kell az epikusnak inkább, mint akármely más költőnek, mélyen behatolnia a népszellembe és történeti tanulmányokba. Neki éppen úgy kell ismernie a jelent, mint a múltat, honfitársai gyöngéit és erényeit. A nép rokonszenvei, szokásai és kedvenc eszméiből kell merítenie, és mindig eszményi világát tüntetnie föl. A jellemrajzoknak azon egyes vonásokból kell megalakulniuk, melyeket a népélet egyes feltűnőbb egyéniségei nyújtanak. A múlt és jelen népélet eme hosszában-széltében felfogásából áll elő aztán azon bizonyos varázs, mely a múltat a jelenbe s a jelent a múltba játssza.

Ha az epikai költemény minél többet olvaszt magába vagy vesz csak pusztán át a nép dalai, adomái, tréfái, szójárásai, hasonlataiból, annál nagyobb hatásra számolhat. És a költő tartozik művén a népszellem egész erejét, minden gazdagságát elönteni, hogy mindenünnen régi, mégis új, ismert és mégis ismeretlen jellem, helyzet, rajz, kép, dallam találjon utat szívünkhöz. Neki a régi naiv dalnoknak és újkori művésznek kell lennie egyszerre. Csak így lehet a jelenkor, viszonyaink közt epikus, ha ugyan nem a Byron-féle zsánerhoz, van előszeretete.

Ezért a külalak tekintetében is mást követelünk tőle, mint amit eddigi epikusaink adtak. Mi se a görög hexametert, se a német Niebelungen-strófát, se az olasz ottavát s terzinát nem fogadhatjuk el. Nekünk ritmus kell, melyet gyermekségünkben megszoktunk, melyben históriás énekeink vannak írva, mely mondatöredékeinkből hangzik ki: szóval, ami vérünkbe ment át. A költőnek a népköltészet hagyományaiból kell megteremteni a külalakot, de ez eljárásában, midőn naiv akar lenni, nem lehet gyermekes; midőn a népies hangot akarja eltalálni, nem csaphat a póriasba; midőn a régi nyelvből olvaszt át az újba, nem különcködhetik és sohasem feledheti, hogy oly közönségnek ír, melynek már fejlett irodalma van. Mint mindenütt, úgy itt is azon tapintat és műérzékkel kell bírnia, melyet a jelenkorban írandó epikai költemény annyira megkíván.

Íme nagyjában azon elvek, melyeknek mellőzése miatt eddigi epikusaink nem lehettek népszerűekké, s melyeket jelen epikusaink követni tartoznak. Én mindezeket nem a légből vettem, hanem nagyrészt egy magyar költő, legnagyobb epikusunk, Arany műveiből vontam le, kit Toldi, Toldi estéje, Murány ostroma című epikai költeményei halhatatlanná tőnek. És most kérdeni bátorkodom a Pesti Napló azon kritikusát, ki Aranyt epigonnak nevezte: mennyiben utánzás, utósarjadás epikai költészetünk ez egészen új s a régivel homlokegyenest ellenkező fejlődése, s vajon bír-e nekem felmutatni összes költészetünkből oly tökéletes alkotású, annyira remek művet, mint Toldi és Toldi estéje?

Bizonyára e kérdés vitatása a P. N.-t legalábbis tenné oly becsessé, mint azon közelebbi cikkei, melyeknek egyikében a magyar opera fölemelése végett a Nemzeti Színház igazgatójának oly énekesnőt (Kaiser-Ernstnő) ajánl, kit azelőtt igen sokszor becsmérelt; másikban Gritti szerzőjét lélektani botlással vádolja, és vádja a legnagyobb lélektani tévedés; s egy harmadikában, bizonyos szabadkai kritikus a széptani barbarizmus újabb példányait mutatja be, mialatt nem a Komlóssy Ida k. a.-nak mondott bókokat értem - hisz ez éppen udvariasság -, hanem ama szörny széptani eszméket, mikben e bókok fel vannak elegyítve.

Ki az az Arany?

Ezt kérdé a minap tőlem egy úriember, valamelyik lap végén Toldi estéje hirdetményére pillantva. Kérdése nem lepett meg. Olvasóközönségünknek van oly, bár nem nagy része is, mely csak annyiban ismeri az írókat, mennyiben nevöket a lapokban megpillantja, s minél többször van ebben része, annál többet tart róluk, anélkül, hogy műveiket mindig elolvasná. "Magam sem tudom, hogy ki az az Arany - feleltem egészen komolyan -, legjobb lesz, ha otthon mindketten megnézzük valamely Conversations-Lexikon vagy irodalomtörténetben." Később újra találkoztam az én úriemberemmel. Ismétlé kérdését, s panaszolt, hogy hiába forgatta végig a legújabb magyar irodalomtörténeti művet,^[1] mert benne az epikusok közt szó sincs Aranyról, mint lírikusról pedig csak ennyi áll: "Említendők még: Szentjóbi, Pajer, Arany, Jallosics, Ballay Valér, Nyulassi."

Ha egy magyar irodalomtörténetíró ily keveset, külföld Conversations-Lexikon íróinál kevesebbet tud Aranyról, miért ne lehetne olvasóim közül valaki szintén ily helyzetben? Bocsánat, hogy egy-kettő kedvéért sokak türelmét kell fárasztanom, s a copfos kritika bosszúságára költői szabadságot véve magamnak, oly kitéréseket teszek, melyek mégis csakugyan a dologra tartoznak.

Akaratlan első ifjúsági emlékeim újulnak meg. Emlékszem, még az iskola falai közt én is így kérdeztem: ki az az Arany, midőn 1847-ben a Kisfaludy Társaságtól jutalmat nyert Toldijával oly nagy hatást tőn közönségre, írókra egyaránt, s egy Vörösmarty, Petőfi nyújtottak neki koszorút, nem a sértett hiúság képmutatásával, de a nemes becsvágy őszinte felindulását érezve, mi a nagy tehetségekkel mindig együtt jár. Mennyi érdekkel hallgattam végig egyik ismerősömet, ki róla közelebbi felvilágosításokat tudott adni. Szalonta jegyzőjét képzelődésem tüstént oly egyéniséggé alkotta, minőt Eötvös a Falu jegyzőjében ír le. S mint örültem, midőn 1851 tavaszán végre alkalmam nyílt meglátogathatnom és személyesen beszélhetnem vele. Ott találtam egy szerény, szűk lakban, nemesen tűrve a sors csapásait, s folytonosan dolgozva terjedelmes műveken, melyeknek némelyike máig sem látott napvilágot. S azóta hányszor tűnik föl előttem e költő képe, pályája, jelleme, ki most is, az irodalmi munkásságra éppen nem kedvező körülményei közt is folytonosan az irodalom való érdekeinek él, a tiszta művészet bajnoka, s elég ereje van mind a pénzvágy, mind a hiúság kísértéseinek ellenállni, s egyedül a nemes becsvágy és költői lelkesülés sugallatát követni, míg mi itt a fővárosban adott ígéreteink vagy szükségeink miatt néha könnyelműen játszunk a költészettel, s nyomva a körülmények súlyától, üldözve a szerkesztők és nyomdai szolgáktól, odadobjuk elsietett műveinket, hogy kedélyünket késő bánat keserűsége fogja el.

Csaknem kísértetbe jövök a költőről beszélni, ahelyett hogy műve boncolatába bocsátkozzam. Azonban cikkeim máris hosszúra nyúltak. Aztán a Pesti Napló még azt mondhatná, hogy a kritikát szenvedélyek, elfojtott lírai versek és személyeskedésekben olvasztom fel. Midőn elsőbb cikkeimben e lap kritikai eljárásának szellemét elvek és adatok kíséretében megtámadtam, valami ilyest nyertem feleletül. A szerkesztő egyik dolgozótársa azon vádat emelte ellenem, hogy a személyeskedések ciklusát kezdem meg. Ez egyébiránt nem tartóztatna vissza, hogy Arannyal tovább is személyeskedjem. Én némi önérzettel mondom ki, hogy nekem az irodalomban határozott rokon- és ellenszenveim vannak, melyeket mindig ki fogok tüntetni, valahányszor idejét és szükségét látom, anélkül hogy írótársaim erkölcsi s munkájuk és irodalmi hatásukkal nem rokon jellemét érinteni merjem. Ez elvek és rokonszenvek miatt sohasem fogok pirulni, mert ügyet képviselnek, mert irodalmi meggyőződések és elvekből folynak, melyekhez rendületlenül ragaszkodni tartozom, míg idő folytan a tapasztalat, tudomány és elmélkedés ellenkezőről meg nem győz. S minthogy nálunk, úgy látszik, szokásba kezd jőni, hogy ifjú írók és költőcskék adjanak leckét, úgynevezett vén írók és tudósoknak, tudja meg a P. N. mi az irodalmi személyeskedés szoros és tág értelemben.

Személyeskedni annyit tesz, mint a személyt oly üggyel kötni össze, mihez az irodalomnak nincs köze, s miáltal az ember könnyen a magánérdekek és viszonyok vitáinak tömkelegébe jut; a kritikában tekintélyt követelni, s oly rokon- és ellenszenveknek engedni, melyek már csak azért sem képviselhetnek irodalmi nézeteket, mert eredményük rendesen következetlenség, elvtelenség, melyekről úgyis hamar lehull az álarc. Személyeskedni tágabb értelemben sem több, sem kevesebb, mint az irodalmat inkább anyagi, mint szellemi oldalról venni, s irodalmi és művészi ügyekben a meggondolatlan és elvtelen pártoskodás frázisait tolni fel közvéleményül, s mindezért a hazafi és nemzeti érzés adóját követelni. Az író személyisége, legyen költő, tudós vagy zsurnaliszta, mennyiben az műveiben és irodalmi hatása, szóval közpályájában nyilvánul, mindig úgy az egész közönség, mint egyes író bírálata alá esik. Ez oly régi jog, mint maga a világ, s már Horatius megmondotta: Hanc veniam damus petimusque vicissim. E jogot használatba venni, akár méltánylón, akár kárhoztatón, oly kevéssé személyeskedés, mint a legnagyobb mértékben az, midőn e joggal a tudomány, ízlés és közügy érdeke ellen visszaélünk, vagy mástól megtagadjuk, mert használata nincs ínyünkre. S engem semmi egyéb nem indított, hogy e lapban e rovatot, míg körülményeim engedik, fölvállaljam, minthogy küzdhessek e személyeskedés ellen, mely irodalmi és színügyeinket illetőleg gyakrabban mutatkozik lapjainkban, mintsem ne akarna meggyökerezni. Igaz, hogy én meggyőződéseimben éppen úgy tévedhetek, mint más, de éppen az bánt, hogy lapjainkban elvek, tehát meggyőződések szerinti eljárást nem találok.

Valóban, oly értelemben, mint ahogy a P. N. vádol, még sokáig szeretnék személyeskedni Arannyal. Az ő személyisége előttem, míg egyfelől a valódi költőt képviseli, ki mindig meg tudta őrizni méltóságát, a költői kultuszt, addig másfelől úgy tűnik föl nekem, mint azon mozgalom egyik legnagyobb bajnoka, mely irodalmunkban ezelőtt tíz-tizenöt évvel kifejlődve, annyi nagy és törpe szülője lett. Értem a népies iskolát, melynek lényegét kritikusaink és költőink közül oly kevesen fogják föl. Most egy éve az Új Magyar Múzeumban Petőfi költeményeiről szólva, volt szerencsém ez iskolánknak líránkra tett hatását fejtegetnem; most midőn epikai költészetünket illetőleg ugyanazt teszem s Toldi estéje boncolatába bocsátkozom, szabadjon mind az alkotást, mind a jellemzést, mind a tartalmat és alakot illetőleg azon vonásokat kiemelnem, melyek ez iskolát jellemzik.

Az a népies, az a népies! Annyiszor hallom a szót, hogy a fejem is fáj belé. Az újdondászok még hagyján, de az ex professo kritikusok! Irodalmunkban jelenleg két író képviseli folytonos munkássággal a kritikát és széptant: Toldy Ferenc és Greguss Ágost, leginkább a Pesti Napló és Új Magyar Múzeumban. Ők is emlegetik néha e szót, ők is megfájdítják néha fejemet. Természetesen csak azon cikkeket értem, melyek neveik alatt jelennek meg, mert a P. N. mindent összevissza szokott beszélni, nem foghatok hát reájuk olyat, miért csak magát a lapot vonhatnám kérdőre.

Én Toldy Ferenc iránt a legnagyobb tisztelettel viseltetem. Olynemű és annyi munkássággal megfutott pályát, mint az övé, nem tudom ki fog valaha felmutathatni közülünk. Aztán a Magyar nemzeti irodalom története, melyen annyi fáradalom s buzgósággal dolgozik, legnevezetesebb műveink egyike lesz. Azonban tiszteletem valaki iránt nem terjedhet annyira, hogy egyszersmind elfogult nézetei s gyarló ítéleteinek is hódoljak. Ilyeneket pedig nem egyszer találhatni Toldynak Magyar költészet története című munkájában. Éppen ő vala az, ki azon elfogult nyilatkozatot tette, hogy a magyar költészet aranykora 1830-ig tart, s azóta csak epigonok vannak. Greguss tevékeny munkásságát is méltánylom, annyival inkább, mivel nálunk alig foglalkozik valaki széptannal és kritikával, de még inkább méltánylanám, ha a dolgok mélyére hatna, s az írók és művek jellemző vonásait emelné ki; ha a műbölcsész merev rendszerét néha elvetné, s megpróbálná a műtörténeti eljárást is, ha nem bámulná, annyira a múltat, s volna szigorúbb a tehetségtelenség, s kevésbé szigorú a valódi tehetségek, mint például, a Vahot Képes Naptárában Jókai és Kemény iránt.

Ők mindketten annyira belemerültek a múltba, hogy nem tudják magukat feltalálni a jelenben, annyira rabjai bizonyos eszméknek, hogy vizsgálódni sem akarnak tovább, pedig a fejlődő élet jelenségei ezt igénylik. Azt hiszik, hogy kegyeletet sértenének, ha a régibb írókat érdemük szerint, ítélnék meg, s a ferde divatnak hódolnának, ha az újabb írókban annyit mernének fölfedezni, mint a régiekben: például, ha elismernék, hogy Petőfi csakugyan írt oly lírai költeményeket, ha nem jobbakat, mint Kisfaludy Károly, Arany epikai költeményei is csak kiállják valahogy a versenyt a régiekkel, s Jósika regényein kívül is vannak tehetséggel vagy művészettel írt regényeink, s talán a Faludiénál mutathatunk föl szabatosabb prózát is.

A népies, iskola irányában is ez eljárást követik. Ha kinövései mutatkoznak, keményen felszólalnak ellene; de kitűnő sajátságait vagy mellőzik, vagy annyira óvatosak a méltánylásban, mintha szentségtörést követnének el a nagy múlton, a szent művészeten. Panaszkodnak a gondatlan, a pongyola nyelv miatt, és sok igazuk van, de azt nem veszik észre, hogy éppen az újabb idő, a népies iskola két költője ír a legköltőibb, a legmagyarabb nyelven. Összecsapják kezüket az alaktalanságon, a művészet hiányán, és újra sok igazuk van, de azt megint nem veszik észre, hogy az újabb idő, a népies iskola két költőjénél, ami alaktalanságnak látszik, az legtöbbször nemzeti alak, s egyik a lírai, másik az epikai nemben legjobb műveinket teremték meg. Ők a népies eszmét kívülről megnézegetik, mellettük elsuhannak, de nem vesznek fáradságot boncolatába bocsátkozni, sem azon társadalmi-, politikai- és irodalmi-mozgalmakkal kapcsolatba hozni, melyek közt kifejlődött. Ekkor benne bizonyosan sok oly széptani elvre találnának, miket részben régiebb és újabb költők egy Homér, egy Boz, egy Goethe, egy Béranger is képviselnek, és észrevennék, hogy sok esetleges salakkal jelent meg ugyan, de magot is rejt, mely különböző irányban folytonosan fog fejlesztőleg hatni, s oly mozgalmat állított elő, mely különböző színezettel minden irodalomban kifejlett, s nálunk már csak azért is be kellett következnie, mert a régibb irodalom előkészíté.

Minden irodalmi és költői iskola pártnevezete sohasem fejezi ki azon eszméket, melyeknek képviselője. Ki tudná magokból a szókból kimagyarázni mi a klasszicizmus, romantika, modern? Így van ez a népiessel is. Ha szó szerint vesszük, paradoxonokra jutunk, s mindent látni fogunk benne, csak azt nem, amit kellene. Midőn Petőfi életéről írtam, s költészetét jellemzém, rajzolni igyekeztem azon társadalmi, politikai s irodalmi viszonyokat, melyek közt a népies fölmerült, s kifejteni kísértem, mi a lírában lényegét alkotja. Hízelgek magamnak, hogy ez annyira bálványozott, s annyira lenézett költő iránt én voltam a legigazságosabb. Se parókát, se pörge kalapot nem tettem föl. Födetlen fővel tiszteltem meg, s csak azon oldalról emeltem ki, mi benne valóban nagy, kitűnő és szeretetre méltó. Másfelől talán én írtam legtöbbet, s minthogy ha valami szívemen fekszik, izgatott vagyok, legszenvedélyesebben azok ellen, kik a népies eszmét gyermekes művészietlenséggé alázzák. Ugyanott némi tájékozási pontokat igyekeztem megalapítani a népies körül, melyeknek egy részét most pár sorban ismételnem kell.

Ezelőtt tíz-tizenöt évvel költészetünk tágasabb tért, szilárdabb alapot, új segédforrást, nagyobb önállóságot keresett. Már a kornál, fogva a népköltészet hagyományaihoz kellett fordulnia, s a nemzeti- és népéletbe mélyebben merülnie. E mozgalom a lírában adott legerősebb életjelt, minthogy népköltészetünk csak a lírában gazdag. Megújult líránk a koreszmékből s az európai lírikusok irányaiból egynémit magába olvasztva, a népdalokból merített segédforrást, s alak és tartalomban úgy jelent meg, mint az eddiginél eredetibb és nemzetibb. Éles ellentétet képezett a régi ellenében naivsága, egyszerűsége, kedélyessége és humora által. Ezért inkább a tiszta dal és románcban, festői költemények és zsánerképekben múlta fölül a régit, mint az ódai szárnyalásban. De ott is, ahol a naiv körből kilépett, önkéntelen oly alakba ömlött, oly hangon szólalt meg, mi nemzeti sajátságainkkal, vérünkkel rokonabb volt, mint az eddigi, hol egyébiránt mindennek már számos nyomai mutatkoztak. Ugyanezzel többé-kevésbé rokon mozgalom mutatkozott a költészet többi fajaiban is. Megszülettek népszínműveink s népies beszélyeink. A nyelvet illetőleg párt alakult, mely a népnyelv alapján óhajtá megteremteni a művészi prózát, s ellenzéket képezett minden idegenszerűség ellenében. Ezért a népies eszme, amint nálunk kifejlett, nemcsak pusztán naivságot jelent, de közel rokonságban van a költészet tisztán nemzeti fejlődésével s részint képviseli, részint érinti azon eszméket, melyeket a széptan egyéni és jellemző nevek alatt ismer. S vajon a népies az eposzban az-e, mit sokan gondolnak? Egy tizenkét lábú versekben megírt történet, kissé parasztos nyelven, közmondások és adomákkal megfűszerezve, hogy a ponyván becsületet vallhasson, vagy a szalonok asztalain bemutathassa a nép együgyűséget? Nem. A népies eposz sem több, sem kevesebb, mint a naiv, a nemzeti: tehát a valódi eposz megközelítése, amennyire az korunkban lehetséges. Legalább így emelte azt Arany nálunk műalakká, azon vezérelveket tartva szem előtt, melyeket már fejtegettem. Ezért az ő népies eposzának jellemző tulajdonai: a szoros mondai alap, a népies vagy naiv felfogás, s a múltból oly népnemzeti eszmények, hangulatok megtestesítése, melyek még élnek lelkünkben nemzeti, s annyira művészi alakban, hogy csaknem a dráma szigorú törvényeivel vetekedik.

Ez ami Toldit és Toldi estéjét oly nagy irodalomtörténeti fontosságra emeli, azért megbocsátható, ha a kritikus hosszasabban foglalkozik velük, mint száz más művel, mert oly költővel van dolga, kit nem annyira bírálni kell, mint tanulmányoznia.

Arany határozott epikus tehetség. Éppen ezért hihetően sokáig küzdött magával, temette el vágyait, midőn az eposz a neméppen kedvező korban akként volt divatos, hogy ne lehessen népszerű. A nép dalain, meséin csüggő naiv múzsája félt az irodalomban megszólalni, s elrejtőzött. Alkalmasint Petőfi lírikus szerencséje bátorítá föl. A kor hangulatánál fogva oly hőst kellett keresnie, kiben a feltörekvő magyar nép mintegy önmagát látta. Toldit énekelte meg, a nép e kedvenc hősét, kiről keveset tud a történet, de annál többet a hagyomány, s kinek viselt dolgait Ilosvai Péter históriás énekbe foglalta.

Már szoros ragaszkodása a mondai alaphoz megkülönbözteté régibb epikusainktól, de még inkább azon mód, mellyel azt feldolgozta. Az úgynevezett Toldi-mondakör nagyon szegény. Jól jegyzé meg róla Kemény Zsigmond, hogy csak akrobatai próbatétek fércelete. Arany költői becsre emelte, művészi egésszé alkotta, anélkül, hogy letörölte volna mondai jellemét. Amit kihagyott belőle, amivel kiegészíté, mind mondai szellemben történt, és lépést tartott a művészet kívánalmaival. Nem tudja az ember, hogy mindkét műben mi bámulatosabb, a naiv, azaz népies felfogás-e, vagy a művészi alkotás, az ódon színezet-e, vagy azon varázs, mely újkori hangulatainkba oly természetesen bejátszik. Az első rész még talán könnyebb volt. Ez azon mondákat tartalmazza, melyek Toldi bujdosásán kezdve, a Duna szigetén vívott párbajáig terjednek. Itt Toldi meghasonlása testvérével, bujdosása, kalandjai, párbaja, fölemelkedése elég anyagot nyújtottak, hogy a csak úgyszólva atléta néphőssé váljék, oly cselekvény képződjék körüle, melyet a népköltészet egész kincsével meg lehessen aranyozni. S valóban Toldi első része ilyen. Ama rendkívüli hatás, melyet előidézett, természetes volt. Valahára az elbeszélő nemben eredeti magyar jellemet láttunk; valahára csendéletünk és tájképeink rajzain andaloghatunk; valahára költészetünk különben hatalmas szónoki pátosza, vagy elfinomított, bár néha költői ömledezése, a természetesség, egyszerűség és kedély forrásánál enyhült. S vajon Toldi, a pórsuhanc, ki lerázza a viszonyok jármát, fölfelé tör, népünk eszményi oldalait tünteti elő, nem hangzott-e össze azon kor vágyai és élményeivel, melyhez az első rész megjelent?

Toldi estéjében már több akadállyal kellett megküzdenie a költőnek. Ilosvai nyomán csak négy monda állhatott rendelkezésére: egyik, midőn Toldi egy hamis menyecskébe szerelmes, kérelmére a falra ugrik, de a fal tulajdonképp festett oroszlánnal díszített ablak-kárpit, melyen át az utcára bukik; második, midőn botjával egy császárt s tizenegy királyt fenyeget meg, hogy engedelmeskedjenek Nagy Lajosnak; a harmadik, midőn a kegyvesztett Toldit a király Németújhelyre hívatja, hol ez aztán legyőz egy olaszt, ki párbajban elnyerte az ország címerét; a negyedik, midőn Toldi Kassáról Budára jő, hol a hegyke ifjak gúnyjain felbosszankodva, hármat közülök megöl, újra kegyet veszt, s boritalnak adva magát, két év múlva meghal. E mondák inkább balladákra alkalmasak, mint eposzi cselekvényre. Arany leküzdé az akadályokat, s eposzt teremtett. A második mondát elhagyva, melyet alkalmasint a második részben használ, a legtermészetesebben olvasztá össze a más hármat, s alapeszméül oly gondolatot játszott be, melyet mintha csak százados hagyomány s népkedély legköltőibb megnyilatkozása szőhetett volna a mondához.

Toldi kegyet veszt, mert nyers igazmondósága, ős-nyers erkölcsei nem illenek Lajos király udvarának csinos szokásaihoz, olaszos fényéhez; mert nem nézheti nyugodtan, hogy a magyart kivetkőztetik ősjelleméből; mert hanyatló a leventekorszak fia, a nyers erő, személyes, vitézség képviselője, kire nincs már többé szükség. Mindez a monda és kor szelleméből foly, s mélyen gyökerezik érzületünkben, mert legbüszkébb emlékeink a leventekorból valók, s majd mindig meghasonlásban voltunk az újkori polgáriasodással, mert a viszonyok kényszerűségénél fogva legdrágább kincseinket fenyegette, ahelyett, hogy összhangzón beléjük olvadt volna. De a száműzött, évődő Toldinak még egy nagy elégtételt kell megérnie, hogy érezhesse utolszor múltjának egész dicsőségét. Erre alkalmat szolgáltat az olasszal vívandó párbaj, midőn megmenti az ország becsületét. De az újra remélő, felvidult Toldinak, még egyszer és utolszor éreznie kell, hogy nincs többé reá szükség, s a legnagyobb egyéniség is, túlélve korát, ha nem nevetséges, legalábbis szánandó. Erre alkalmat szolgáltat az ifjú gúnya, mely a hamis menyecskével történt, groteszk kalandján sarkallik. Vad nyersesége újra kitör, a bánat, bosszúság véget vet életének, s midőn koporsójával együtt a költemény is bezárul, olynemű humoros elégiai hangulat fogja el kedélyünket, mely rokon jelen élményeinkkel.

Íme a legszebb alapeszme, melyen a művészi alkotmány felépül. A jellemek mély lélektani felfogása vetekedik a cselekvény egyöntetű szabályosságával, az alakok, helyzetek, tájképek plaszticitása a hangulat, ritmus, a nyelv bájaival. Mindenik ének előkészíti a másikat, fokozatosan ömölnek egymásba, s mint bevégzett részek úgy állanak az egész kerekdedségéhez, mint a drámában a felvonások. A személyek közül mindenik megtalálja az egész építményhez illő helyét, s a cselekvény növekedő emelkedéssel siet kifejlésre. E bevégzettség, az alak e zseniális virtuozitása Aranyt minden magyar költő fölé emeli. S éppen e szigorú drámai jellemzés, alak kölcsönöz eposzainak bizonyos elevenséget, friss mozgékonyságot, anélkül, hogy az epikai nyugalmat megzavarná. Arany nem követte a hagyományos eposzok töredékességét vagy áradozását. Tudta, hogy e korban vagy csak a lírai hangulatok roppant erejével lehet hatni, mint Byron, vagy a régi eposz-alak, legszigorúbb új öntetűségével. Ez utóbbit követte. S valóban eposzai csak olcsó kiadásra várnak, hogy az összes magyar nép kincseivé emelkedjenek. Vajha ehhez én is járulhatnék valamivel, azon gyönyört, mit a költő nekem annyiszor nyújtott, azzal fizethetném le, hogy azt hűn tudnám tolmácsolni!

Az első ének szép őszi tájképen kezdődik, mely keretül szolgál az életunt, anyja sírján térdelő Toldinak, s mintegy megteremti az egész költemény humoros és elégiai levegőjét. Aranynál általában a tájképek, leírások nagy szerepet játszanak, de ő azokat mindig úgy használja, hogy hol személyeinek rámái, hol a cselekvény nélkülözhetetlen színhelyei vagy éppen indokai, hol pedig az elbeszélés átmenetei, és mindig felolvasztja a hangulatba, vagy azt éppen általuk idézi elő. Mint a freskófestész, nagy vonásokkal, kevés színnel és árnyéklattal fest. Kezei közt a tárgy megelevenedik, s a legjellemzőbb személyiséget, alakot váltja. A magyar népköltészet azon sajátságát, mely a természet képeit az érzésbe olvasztja s viszont, zseniális eredetiséggel dolgozza föl. S a képzelem e tündér játékát mindig hűn elősegíti a nyelv, ritmus, mely neki most festőecset vagy szoborvéső, majd zenehúr vagy énekhang. Itt is a megvénült, az elbúsult Toldit az őszi tájkép, a pusztuló ősház mintegy kiemelik, megfejtik, s midőn, a költő az őshazát úgy írja le, mintha hallanók, amint az ajtósark ríva megcsikordul, egyszersmind Bencét látjuk megjelenni a küszöbön, kivel ura ásót, kapát hozat. E valódi magyar cseléd, kinek hasonmása udvarházaink- és kunyhóinkban máig is feltalálható, búsan bámul urára. A legszebb jelenetek egyike következik. Bence nem meri megkérdezni urától, hogy mit ás. Végre úgy talál módot szóhoz jutni, hogy segít neki, hisz úgy sem ásott régóta sírt. Toldi hallgat, s nem mondja meg, hogy csakugyan sírt ás. A szolgát egyszerre lepi meg a kíváncsiság és balsejtés. Elkezd fennhangon gondolkozni, naiv furfanggal próbálja urából kicsalni a titkot, s egyszersmind egész együgyűséggel úgy nyugtatja meg balsejtését, hogy azt még inkább fölébreszti. Elmondja, hogy amit ásnak, nem lehet sír, kit temetnének belé? hisz rajtok kívül egy árva lélek sincs a háznál, Toldi anyja, testvére és az ő atyja régen meghaltak. E fokozatosan megszakított párbeszéd, míg néhány erős vonással jellemzi Bencét, s az olvasó elé tárja a cselekvény előtt történteket, addig másfelől a mélázó Toldit a múltba ringatja, s oly természetesen jő ajkaira a kifakadás a király ellen, s annyira jellemző, hogy éppen szolgájának panaszol, kit ugyan mélyen szeret, de iránta mindvégig némi úrias lenézést tanúsít. Amint az elbúsult hős hagyakozik temetése iránt, a szolga sírni kezd, s kedélyökkel annyira összhangzón rájok borul az őszi éj, egy lovag jelen meg, ki elmondja, hogy a budai harcjátékon egy olasz vitéz nyerte el az ország címerét, a régi bajnokok Toldit emlegették, s őt fölkeresésére küldik. Az életunt Toldiban, a sír szélén újra fölébred a régi hős, élni akar, midőn halni óhajt, s zajos lakoma után Budára indul.

E művészi expozícióban le van téve az egész eposz folyama. Minden esemény csak arra szolgál, hogy a katasztrófát közelebb hozza, s a hőst rövid dicsőség után régi bújával visszaállítsa azon sírba, melyet önmagának ásott, s a leütött ásóval odaállítsa Bencét bánat és emlékjelül.

A második énekben Toldi Budára tart, testén őszi köd, lelkén a harag föllege. A bú, harag és megvetés közt némi örömet, elégtételt érez, hogy szükség van reá, de neki nem kell többé se a kegyelem, se a dicsőség. S e nyugtalan, évődő lélekállapot, melyet csak az örökre elsüllyedt korszak fölelevenülése gyógyíthatna meg, s melyet a költő oly mély humorral fest, a magyar jellem és Toldi egyéni vonásait tüntetve föl, mindenütt benyúlik a cselekménybe s indokul szolgál. Azonban Budán foly a harcjáték. A győzelmes olasz vitéz gúnyosan faggatja a népet. Ide egy szép epizód van beszőve, mely arra szolgál, hogy Toldi megjelenését emelje, s kedélyünket most enyhítve, majd izgatva, készítse elő a következőkre. Két ikertestvér vív meg utolszor az olasszal életre-halálra. Mindkettő ugyanegy leányba szerelmes, mindkettő fel akarja magát áldozni a másikért, de a leány nem tud választani közülük. Keresik a halált, s csak dicsőségre találnak; egyik itt végre mindkettőt feltalálja, míg a másik mély sebeiből életre, szerelemre virrad. Emellett mily különbözőképp, mily lélektanilag és plasztikain van festve mindkettő párbaja! Bertalan dárdáját előreszegezve, lovával a légben mintegy úszva, rohan az olasz dárdájába, elesik, s a gazdátlan ló tétova száguld. Loránd már csak vágtatva nyargal, karddal támad, de ez markába szakad, az olasz visszarántott dárdacsapására lehanyatlik a kengyelből, lova hurcolni kezdi, mígnem az olasz szánalomból a ló szügyébe hajítja dárdáját.

A harmadik énekben az olasz büszkén lépdel, a hirdető hiába szólítja viadalra a bajnokokat, a király és nép haragja a legfőbb fokra hág. Valami kimondhatlan varázzsal a költő oly hangulatba ejti kedélyünket, hogy midőn e versszak megzendül:

Ekkor a várkapus kürtjével jelt adott,
Patkók csattogása messziről hallatott,
A király megállott, az urak is szinte,
Nagyot várt a népség, mind arra tekinte,

a legnagyobb várakozás közepett már látni, hallani véljük Toldit. S valóban Toldi jő Bencével. Öltözetüket néhány versszakban írja le a költő. Ez megint nem puszta leírás. Mintegy a nép bámészkodását fejezi ki, melynek hosszan kell néznie a barátnak öltözött Toldit, rozsdás fegyvernökét, s nevetnie rajtok, mint az elmúlt idők fiain. Azonban Toldi a percben nem lehet nevetséges. A költő Bencére fordítja a nép dévaj tréfáját. Emellett az egész jelenet oly művészi és humoros, hogy Shakespeare népjeleneteivel vetekedik, s némi enyhe nyugpontul szolgál a rettenetes bajvívás előtt, melynek mintegy előjeleként Toldi egy hátratekintéssel megfenyíté a Bencével ingerkedő népet. A nép elnyomja kacaját, s vele együtt az olvasó is; s már kedélyünk el van készítve a megrázó jelenetre. Az egész párviadal kezdettől végig mennyire összhangzik Toldi jellemével, s mily erős kézzel van kimetszve! Toldi először is lovával karikára forog a fövényen, felhányja nagy öklelő fáját, kifogja, s mint könnyű pálcával játszik. Kitűnik belőle a legénykedő nép nyers fia, anélkül hogy ártana a hősnek. Az udvar, a nép bámulva kérdik: ki az? Némelyik Toldit emlegeti, nem merik erősíteni, de a király elérzékenyülve mondja: bár ő volna, mily örömest megbocsátana neki. E tájékozó nyugpont még inkább feszíti az érdeket. Íme Toldi háromszor kerüli meg a korlátot, mintegy keresve az olaszt, kiben nemcsak a magyar vitézség megalázóját gyűlöli, de a csinos szokások képviselőjét is, szidalmazva a gyáva nemzedéket, melynek védelmére a sírból kell kiszállania, megifjodva dühében, haragjában, örömében. Jellemző szóváltás után elkezdődik a párbaj. Toldi inkább roppant nyers erejével győzi le az olaszt, kinek mesterséges fogásai kudarcot vallanak. Mindenféle fegyvert megpróbálnak, előbb dárdát, aztán kardot. Az olasz kardja eltörik, Toldi a magáéiból adat neki, és saját kardja ellen víva, csaknem kétes a siker. Az olasz, csapásai elől, végre futni kezd. Toldi buzogányát hajítja utána, melyet ez kikerül. Utoljára nagy öklelő fáját feszíti az újra rárohanó olasz lovának, azzal buktatja fel, s nem hajtva a kegyelemszóra, egyszersmind megöli, aztán a bámész nép közt hirtelen eltűn.

A negyedik énekben Toldi már Rákos terén bolyong. A düh és győzelem nem fojthatta el búját, sőt föléleszté. Évődő búskomorsága magánbeszédbe tör ki. Mély kedélyét és nyers vadságát, hazafi fájdalmait és sértett hiúságát egyszerre tárja fel a hanyatló dalia, a nyugtalan öreg életunottságával. Tűnődik: vajon sokallják-e vagy keveslik, mi vén korától telt? Haragszik a népre, mely elől elfutott, hogy nem ismert rá; szidalmazza a királyt, kitől sohasem fog kegyelmet kérni, kit most is mélyen szeret; érzi, hogy már elfeledett hős, s míg szégyelli panaszait, könnye kicsordulását a nagy porra fogja. Azonban a nép fölkeresésére indul, a király követséget küld utána. Toldi nem mer örülni, s midőn örülni kezd, eszébe jut, hogy az új idő piperőc lovagjai csúfolódhatnak vele, és szakállába dörmögi: ó, én szakállam, hívatlan vendégem! Ím újra egy vonás jelleméből, mi a katasztróf felé vezet. Ezalatt Bencét elhalmozza a nép jóindulatával, de ez éppen oly dévaj, mint azelőtt, faggatózása s a boldog Bence sem kevésbé nevetséges, mint előbb a bosszús. Ez erős humorral festett jelenet, mintha sejtetné, hogy a gúny előbb-utóbb a hőst is érni fogja, s éppen e fokozatos, sejtelmes előkészítésben, a szolgának komikai felhasználásában, mely Toldit mindig ellensúlyozva emeli, fejt ki Arany finom művészetet, s azon körülmény, hogy Toldival utoljára is nem a vele rokonabb nép űz gúnyt, hanem az udvar, legszebben összhangzik a mű alapeszméjével. De míg ez bekövetkeznék, Toldinak diadalmenetet kell tartania, s e diadalmenet plasztikai, s emellett úgyszólva festői perspektívával kivitt csoportozataival, hol a hanyatló dalia mosolygó alakja elégiai fenséggel emelkedik ki, a legszebben végződik be a negyedik ének.

Az ötödik énekben Toldi budai házába tér, hogy felöltözzék az udvari ünnepélyre. Kedélyes beszélgetése régi fegyvereivel, tréfálkozása szolgájával, öltözködésében ejtett délceg szavai, mind mozzanatai viduló lelkének. S itt újra mily lélektani vonást elevenít meg a költő. Toldi barátaitól elválva, már így szól:

Hisz talán még rajtam is fog a pipere,
Belőlem is válik palota embere;

S most újra azt mondja szolgájának. Fénylenünk kell, öreg! Nem elégszik meg, hogy mint hős legyőzte az olaszt, megszégyeníté az udvart, mint palota embere is tündökölni akar. Hősisége elégtételt nyert, hiúságának halálos sebet kell kapnia. A hőst, kit erő nem győzhetett le, az udvari gúny megöli. A költő e kényes fordulópontot a legfinomabb humorral oldja meg, anélkül, hogy Toldi eltörpüljön. Ugyanis Toldi a királyi palotába indul. Az előszobákban apródok, lovagok, az új idő, a csinosabb, műveltebb korszak fiai dévajkodnak, hárfáznak, dalolnak. Egyik hősi balladát énekel a kun harcból, Szent László nemrég történt csodás megjelenéséről, másik, egy pisze - a gúnydalok éneklőjét így képzeli a nép -, gúnyos verset dúdol, mely Toldinak azon nevetséges kalandját tartalmazza, midőn mint galant lovag oly nagy kudarcot vallott. Toldi éppen akkor lép be, mikor nevetnek rajta. Természetesen a gunyoros kedvet belépése még növeli, és faggatni kezdik. Toldi, legérzékenyebb oldalon sértve, buzogányos menteujjával három apródot lesújt, a királyhoz rohan, kit szidalmazni kezd, s ki elfogatására parancsot ad ki. E fordulópontot a Hölgyfutár igen visszatetsző, valószínűtlennek tartá, azt jegyzvén meg, hogy miképp merhetnek a pajkos apródok az előszobákban énekelni, holott Nagy Lajos szaloni illemet honosított meg udvarában; hogy fogadhatják vastag élccel a hőst, holott már koruknál fogva nem lehetnek vetélytársai? Az első ellenvetés oly gyönge, hogy szót sem érdemel, nemcsak a népies eposz, de a történeti regény szempontjából is. A második mutatja, hogy a Hölgyfutár kritikusa se a mű alapeszméjét nem fogta föl, se a lélektani mozzanatokba nem hatolt be. Éppen e fordulópont tünteti föl a két kort, melynek egyikében Toldi ragyogott, másikában már nem ragyoghat. Az apródok Toldi egész párbaját, személyes vitézségét nem becsülhetik nagyra, már csak azért sem, mert megszégyeníté őket, de még inkább azért, hogy a puskapor feltalálásával más fogalom kezd alakulni a hősről. Aztán a pisze gúnyverse egészen elkészíti kedélyüket az élceskedésre, s azon körülmény, hogy-a vén Miklós, pállott ruháiban nyalkán kicsípve magát, lép föl, még természetesebbé teszi az egész jelenetet, mert Arany valódi költő, ki a természetességet a művészettel olvasztja össze, s a lélekállapotok mélységeiből merít. A Hölgyfutár irodalmunk jelen termékei közt igen igen sokat találhatott volna, melyeken illőbben gyakorolhatta volna kritikai szigorát, éleselműségét. Nem volt szükség, hogy ezt egy zseniális mű legsikerültebb részén tegye, melyben csak a Hajdanában danában című gúnyvers fölér egy egész kötet divatos lírai költeménnyel.

Az utolsó énekben, mielőtt Toldi halálát megérnők, még egyszer mosolyognunk, nevetnünk kell az öreg szolgán, hogy legalább egyszer ő is nevethet máson: a varga-kapuson, ki nem tudja étetni a lovakat. Szegény Bence utolszor nevet. Ura haragjában, bújában halálos betegen érkezik haza. Minő szép és jellemző a hű szolga vigasza, ápolása, Toldi hallgatagsága, ki Bencével nem közli baját, s később halálakor sem búcsúzik el tőle, csak a király gondjaiba ajánlja. S most testőrök fogják körül a házat s a hadnagy tudtul adja Toldinak, hogy fogoly.

Készen áll a börtön, megyek abba önkényt,
Hol nem földi bíró lát fejemre törvényt.

Felel büszke elkeseredéssel Toldi. Azonban utolsó órájában enyhülnie kell, megérnie, hogy a király elérzékenyülve lépjen ágyához, megsirassa. Halálos álmából föleszmélve, a királyt látja maga előtt, kit mindig tisztelt, barátját, kit mindig szeretett, elbúcsúzhatik tőle, szívére kötheti a magyar népet, kiöntheti régi panaszait, s megszoríthatja még egyszer kezét. S minő megható kiengesztelés, finom tapintat, hogy midőn a király mintegy mentve magát, így szól: "hajt az idő nem vár, más ivadék nő fel, mely nem testi erővel, hanem ésszel győz", nemrég egyszerű port találtak föl, s

Toldi vagy nem Toldi... hull előtte sorban,
Az ész ereje győz abban a kis porban,

tehát önkéntelenül Toldi régi búját éleszti föl. Toldi már nem hallja, s még mindig a király kezét szorítva, már előbb elhunyt. És temetése minő elégiai plasztikaisággal van leírva: a gyülekező nép, a lassan ballagó gyászkocsi, a rendre kialvó fáklyák, s a távol perspektívájában egyszerre feltűnő, hulló falevéllel behintett sír, s amint

Nem jelölte a sírt drága érc vagy márvány:
Bence volt az emlék, lába fölött állván:
Egy ásót ütött le, arra támaszkodék,
S elboritá a sírt új havával az ég.

Íme talán hosszan, mégis röviden az egész mű jegyzeteim kíséretében. S mennyit mondhatni még a külalak, nyelv és ritmus bájairól. Négy költőnk van, kik a magyar költői nyelvet oly tökélyre emelték, mellyel prózánk nem hasonlítható: Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany. Bizonyos tekintetben Arany mindeniket fölülmúlja. Ő tanult legkevesebbet nyelvészeink tévedéseiből, ő merített legtöbbet az eredeti népnyelvből, és nálánál senki nem bírja jobban nyelvünk plasztikaiságát, zenéjét, erejét anélkül, hogy nagy művészete mesterkéltséget árulna el. Igaz, ő nem elegáns, de annál több, mert hű és igaz; nem ragyogó, mert erős; nem keresi a naivságot, méltóságot, könnyedséget, mert megtalálja. A magyar alexandrint, mely különböző a franciától, s históriás énekeinknél fogva hagyományos, ő éppen oly művészi fokra emelte, mint Berzsenyi a görög lírai sémákat, Vörösmarty a hexametert és jambust, Petőfi népdallamainkat. S valóban csodálkozom a Pesti Napló egyik kritikusán, ki egyébiránt méltányolta Toldit, kétszer jobban, mint a Hét vár című, silány regényt vagy Karács Teréz gyönge beszélyeit, hogy ilyesmit jegyezhetett meg róla: "A versek gördülete, a rímek Aranynál fontosabb szerepet játszanak, mint a legújabb nemzedék szükségesnek vagy éppen lehetőnek is tartja." Ez éppen olyan, mintha azt mondaná valaki, hogy Széchenyi valamivel jobb röpiratokat vagy vezércikkeket írt Török Jánosnál. A ritmus s általában a külalak Aranynál fontosabb szerepet játszik, mint minden magyar költőnél, s a kritikusok bátran eljárhatnak hozzá iskolába, kivált, ha verstant írnak.

S én Toldi estéjéről írt e szakadozott tanulmányomat a gyönyörtől elfogódva, csak azzal tudom befejezni: vajha Arany szerénysége sajátítana el valamit a középszerű tehetségek alkalmatlan és követelő természetéből, s eposzai mellett, összegyűjtött kisebb elbeszélő és lírai műveivel is mielőbb alkalmatlankodnék az irodalomban, s követelné gyönyöreink adóját.

Amint emlékeznek az olvasók, egy Igazság és Hamisság című, versben feldolgozott népmesét közöltem volt e lapok második évi folyamának 2. számában. A szerkesztő Merényi népmeséinek bírálatában, a népmesék különböző fajairól szólván, megemlékezett ez allegóriai népmeséről is, s feldolgozásomra ezt jegyezte meg: "Kár, hogy Gyulai kidolgozásában hiányzik a költői igazságtétel, mi, úgy emlékszem, a Hamisság büntetésében s abban áll, hogy a keze-lábától, szemétől megfosztott Igazság addig görög, hogy egy pernyés gödörbe esik, hol csodaerő által visszanyeri tagjait, s még épebb, szebb lesz, mint azelőtt. A Hamisság büntetésének részleteire nem emlékszem." Szolgáljon mentségemül, hogy e népmesét csak oly alakban ismertem, amint adtam, s a szerkesztő által említett kifejlés teljesen ismeretlen volt előttem. Szó sincs róla, hogy így teljesebb, szebb, költőibb, de legyen szabad mindamellett megjegyeznem, hogy a nép allegóriái, nézleti és állatmeséinek végkifejlésében szükségesképp nem kell meglenni a költői igazságtételnek. E mesékben a túlnyomó elem vagy a jellemzés, vagy a tréfás ötlet, vagy annak megérzékítése, hogy így meg így foly a világ. Az ilyfajta mese ritkán bajlódik a ravaszság vagy gonoszság megbüntetésével, elég neki, ha az együgyűséget, könnyenhivést vagy hiúságot megbüntette. Így például Grimmnél A macska és egér társaságban című mesében a macska mindenben megcsalja az együgyű egeret, végre meg is eszi, de azért a macska nincs megbüntetve, sőt végül odaveti a mesemondó: "Látod, ez a világ folyása." Mindez némiképp igazolja azt, hogy az Igazság és Hamisság meséjét merhettem az általam ismert töredékben is feldolgozni, mint olyat, hogy az Igazságnak együgyűsége és gyámoltalansága van felmutatva. Ezzel természetesen nem akarom elvitatni, mintha e mesére nézve nem volna e lapok szerkesztőjének teljesen igaza. Éppen azért mindent elkövettem, hogy e mesét teljes épségben megszerezhessem. Sehogy sem sikerült. Kérdeztem gyermeket, vénasszonyt, ifjú leányt, dajkát, kocsist, szóval mindenkit, kitől valaha csak mesét hallottam. Mindhiába. Aki tudott is róla valamit, csak elmosódott töredékekre emlékezett. Végre Kriza János úr segített rajtam, kinek gazdag székely népmese-gyűjteménye van, oly gazdag, választékos és hű, hogy a szintén jeles Merényiét, kivált a hűség tekintetében, jóval felülmúlja. Ezen a jövő tavasszal alkalmasint megjelenő gyűjteményből, íme szerencsés vagyok közölni az egész mesét, s így némileg jóvátenni hibámat. Valóban e mese egyike legszebb népmeséinknek, s úgy látszik, hogy eredeti, amennyiben nem emlékszem a külföldi gyűjteményekben hasonló mesére.

A mese így következik:

"Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon, még azon is túl, két ember, egyiket hívták Igazságnak, másikat Hamisságnak. Megindultak ezek ketten messze-messze útra, útravalóról sem feledkeztek el gondoskodni, s előre megegyeztek, hogy elsőbben az egyik pogácsáját egyék meg, azután a másikét. Hogy megéheznek, a Hamisság azt mondja az Igazságnak: "Együk meg a tiédet előbb, mert te osztán könnyebben utazhatol." Megeszik bizony az Igazságét. Egyszer, mikor jól megéhülne az Igazság, mondja a Hamisságnak: "Barátom! adj már nekem is a tiédből." Azt mondja a Hamisság: "adok, ha megengeded, hogy az egyik szemedet kivájjam." Mennek tovább, s ismét kér az Igazság, de a másik nem akart különben adni, hanem ha az egyik szemét megengedi, hogy kivájja. Egyszer úgy megéhezik a szegény Igazság, hogy egy toppot sem tudott lépni, ő bizony megengedte, hogy az egyik szemét kivájja, ekkor adott egy darab pogácsát neki. Egyszer ismét megéhezik a szegény Igazság, kér a Hamisság pogácsájából, de azt mondja, hogy nem ad, ha meg nem engedi, hogy a másik szemét is kivájja. Mit tudott tenni, kénytelen volt, hogy azt is megengedje, mert szinte holt meg éhel. Mennek, mind mennek, ismét kér az Igazság a Hamisság pogácsájából, de nem akar adni, míg meg nem engedi, hogy mind a két kezét-karját levágja. Szegény Igazság! neki ugyan megesett! de mit tudott tenni, az ember az életért mindenét odaadja - ő is megengedte, csakhogy meg ne haljon éhel. Immár nem volt hová lenni lelkének, hanem azon kérte a Hamisságot, tegyen véle annyi barátságot, hogy vezesse el őtet a vetéskapuhoz, hogy a sokadalmasoktól ott kéregessen alamizsnát. Élvezeté biz őtet a Hamisság, de nem a vetéskapuhoz, hanem ott nem messze a hegyen volt egy akasztófa, ahhoz - oda leülteti s otthagyja. A szegény Igazság megtapogatja, hogy vajon ott van-e a vetéskapu - ott várta már az embereket, de hát egy lélek sem jár, csak a szél süvöltözött. Egyszer éjfélkor hát megyen oda három varjú, egyik elkezdögeli: "No olyan újságot hallottam, hogy tű olyant soha sem hallottatok." A másik is: "Biz én is olyant." A harmadik is: "Biz én is olyant hallottam." Az első azt hallotta, hogy az éjszaka olyan harmat hull, hogyha avval az ember csonka-bonka kezeit s a vakszemét megmossa, még frissebb lesz, mintha újra született volna. Ezt a szegény Igazság mind hallgatta. Azt mondja a másik varjú is: "Hát tudjátok-e, hogy a király leánya mért fogy mindennap, mint a gyertya? ha valaki azt megurusorná, hát fele királyságát annak adná a király, pedig könnyű megurusolni, mert a királyleány mikor vette az úr vacsoráját, hát a pap mikor nyújtotta a kenyeret, elejtette, egy varas béka elkapta, megette, ezért fogy már mindennap; de ha valaki ezt a békát kiásná a templom eresziből, mert ott van egy kő alatt most is, osztán borba beadná neki, hát mindjárt meggyógyulna a király leánya." A harmadik varjú is elkezdögeli: "Hát tudjátok-e, hogy ennek a városnak mit kéne csinálni, hogy a szomjúság miatt mindegyre ne halnának az emberek olyan erősen. A résbe vagyon egy fűzfa, a fűzfa alatt egy malomkő, ha valaki azt onnan kivenné, éppen olyan szélyesen jőne a víz, mint a malomkerék." Evvel a három varjú onnét elrepült mint a szél.

A szegény Igazság is nekiáll, a harmattal megmossa kezeit, szemeit, hát frissebb, mintha újra született volna - ő bizony fogja magát, bemenyen a városba, megjelenti a királyinak, hogy ő meg tudná urusolni a leánya betegségét. A király egyszeribe megörül neki, sok mindent, fele királyságát is neki ígéri, ha meg tudja urusolni. A szegény Igazság vészen maga mellé három embert, elmenyen vélek, kiásassa a templom eresziből a kecskebékát, hát meg is kapják, egyszeribe felbontsák, hát még a falás kenyér épen van - azt egybe megmossa maga az Igazság, beléteszi egy pohár borba, de előbb a király leányát álomporral elaltassa, azután beadja a kenyeret neki borban -, mikor felébredett a király leánya, hát tízszerte frissebb, mint amikor született volt. A király örömiben azt sem tudta, mit csináljon, oda akarta adni fele királyságát, de ő nem vette el, hanem kért egy szekér pénzt, mind ezüst húszast. A király bizony egy nagy társzekeret neki megtöltött, azt üzeni, hogy már indulhat, de az Igazság azt üzeni vissza, hogy ő még azt is meg tudná urusolni, hogy ennek a városnak mindég bő vize lenne. A király mindjárt kihirdetteti a városban, hogy nála egy ilyen ember vagyon, aki a városnak bő vizet tudna árasztani. Megörül a város népe, egyszeribe annyi pénzt ígérnek, amennyit csak elvihet. Fogja magát az Igazság, elmenyen néhányad magával le a résre, ott a fűzfa alól kiássa a nagy malomkövet, hát akkora helyről buzog fel a víz, mint amekkora helyt feküdt a malomkő. Egyszeribe a város annyi pénzt ád, amennyit csak két társzekér megbírhatott. Megindul az Igazság, hogy már a sok pénzzel menyen haza, hát előtalálja a Hamisságot. Kérdi a Hamisság: "Hát te hogy tettél szert erre a teméntelen sok pénzre?" Az Igazság ahogy volt, éppen úgy elbeszélte neki. Fogja magát a Hamisság is, fogad egy embert, hogy az ő szemeit is vájja ki, a két karját pedig vágja le, osztán őtet is vigye ki az akasztófához: úgy teszen biz az ember, levágja a két karját, a két szemit kivájja, osztán elvezeti ki az akasztófához s otthagyja. Várja, várja a Hamisság a három varjút, hát éjfélkor el is jőnek, leszállnak az akasztófára - egyszer megérezik, hogy ott valami büdösség van, a varjak bizony leszállanak rája -, ahajt mind egy szikráig megették a Hamisságot. Holnap legyen a kijetek vendégük!"

Turgenyev után fordította G. Pest, 1862. Lauffer és Stolp tulajdona

Örvendünk, hogy fordítóink az orosz irodalom iránt is kezdenek érdeklődni. Ezelőtt egy évtizeddel a magyar irodalom alig tudott valamit az oroszról, pedig ez irodalom kitűnő költőket mutat föl. Puskin, Lermontov, Gogol, Szollogub, Turgenyev a legműveltebb nemzetek figyelmét is megérdemlik. Emellett a mi irodalmunk és az orosz között, a különböző viszonyok ellenére is, sok hasonlóság van. Ott is, mint nálunk, csak néhány évtized óta vált nemzetibbé a költészet; a népnemzeti elem nálok is hasonló körülmények közt vívta fel magát; az orosz költő éppen úgy küzd a fensőbb körök franciás műveltségével, mint ahogy mi legműveltebb köreink németességével. A politikai és társadalmi viszonyokkal való elégedetlenséget éppen úgy megérezhetni az orosz költőn, mint a magyaron, csakhogy az orosz költészetben több a melankólia és az epés humor.

Turgenyev egyik legkitűnőbb képviselője az újabb orosz beszélyirodalomnak. Ő is, mint Gogol, kiválóan az orosz társadalmat rajzolja. E jelen regénye is, ahogy mondani szokták, egy darab Oroszország. Koncepciója nem valami nagyszerű ugyan, kompozíciója sem tartozik a legkitűnőbbek közé, de elbeszélése nagyon sikerült, valamint jellemrajza is. Turgenyev könnyed, élénk, kellemes elbeszélő, de sohasem édeskés vagy üres, egyénei élesen jellemzvék, erős realista, de sohasem süllyed a fotográfiáig; a kedélyesség és gunyor bizonyos különös vegyülete vonul végig majd mindegyik munkáján, amely, úgy látszik, az egyéni különbségek változatai közt, majd minden orosz újabb novellistának sajátja.

E regényének főhőse egy orosz földbirtokos Lavreczky, kit atyja Rousseau elvei szerint nevelt. Mint tudatlan és tapasztalatlan különc lép a világba, hol egy kacér lány hálójába kerül; nőül veszi, s miután Párizsban átél vele egypár évet, mint megcsalt férj válik meg tőle, s tér vissza ősi, nemes fészkébe. Itt megszeret egy egyszerű falusi kisasszonyt, Örzsét, egy valódi orosz leányt. Küzd egy darabig szenvedélyével, hiszen házas ember, azonban, midőn egy francia lapban azt olvassa, hogy neje meghalt, nyilatkozik a leánynak. Örzse viszonozza szenvedélyét, s íme megjelenik a holtnak vélt nő, ki csak terhes beteg volt. Örzse apáca lesz. Lavreczky egyedül marad a világon, a nő pedig férjétől rendelt évpénzéből tovább is vígan éli napjait. Rövidbe vonva ez a regény meséje, mely egész végig érdekesen lélektanilag fejlődik. Nemcsak a főszemélyek, hanem a mellékesek is jól vannak rajzolva. A fiatal bürokrata és világfi Pansin, a hiú, gyönge és jószívű falusi teensasszony Dimitrevna Mária, a nyers, nyelves, becsületes óorosz nő, Timothevna Márta, az élhetetlen idealista Michalevics, a meghasonlott kedélyű, de jámbor német zongoramester és zeneszerző, Lemm, mindmegannyi, az életből vett alakok, akiken úgyszólva érzik az orosz levegő. Míg a főszemélyek egyike, Örzse van a legkevesebb biztonsággal rajzolva. A szerző regénye vége felé, hol sebesen kellene haladni a cselekvénynek, egy egész szakaszt szentel Örzse gyermekkorának, hogy vallásosságát, zárdába vonulását, mintegy előre indokolja. Bízvást elmaradhatott volna az egész; mindenesetre ez indokot, mely némiképp azelőtt is nyilatkozik Örzse jellemében, előbb kellett volna egy pár alkalmas helyt jobban kitüntetni.

Ajánljuk olvasóink figyelmébe a jeles regényt, annyival inkább, mert itt-ott némi nehézkességet leszámítva, a fordítás eléggé sikerült.

Emich Gusztáv Jókai Politikai divatok című regényére előfizetési felhívást küldött szét, mely így hangzik:

"Jelen regény, melyből szerző előszavát alább közöljük, tizenkét füzetben fog megjelenni, szerző saját kiadósága mellett: az első füzet már sajtó alatt van, s folyó év október 1-én jelenik meg s azontúl minden hó 1-én és 16-án egy füzet küldetik belőle szét. Az ötíves füzetek díszes alakban és csínnel lesznek kiállítva, mind a tizenkét füzet előfizetési díja helyben 5 frt. 50 kr. - postai helybenküldéssel bérmentesen 6 frt. Az előfizetési díjak Emich Gusztáv könyvkiadó hivatalába utasítandók. A pontos szétküldésről alólírott kiadóhivatala gondoskodik. Gyűjtőknek (kik hozzájuk küldendő példányokat szívesek lesznek szétosztani) minden tíz példányra egy tiszteletpéldány áll rendelkezésökre, s miután az első füzet október 1-én megjelenik, kérjük az aláírási íveket, amennyiben lehetséges, aznapig beküldeni, nehogy a szétküldésben fennakadás legyen.

Pest, szeptember 1-én, 1862.
EMICH GUSZTÁV"

Előszó a Politikai divatok című regényhez:

"Hiába mondják nekünk, válasszátok külön a magánéletet a közélettől; tudjatok érzelmesek lenni, mint a német; praktikusak mint az angol, elmések, mint a francia költők azok, anélkül, hogy politizálnának. Írjatok úgy, hogy az elmondott mese ne legyen feltűnően magyar történet; tele a közélet lármájával, hogy tudja azt élvezni akármi nemzet szülötte is: egyszóval ne írjatok mindig irányregényt. Nem lehet szót fogadnunk; lehetetlen az. Nálunk minden életregény, minden családi dráma annyira össze van nőve a nemzet közéletével; az általános bú és öröm, a történelmet alkotó közemelkedés és süllyedés minden egyes életregény alakulására oly határozott befolyással bírt mindenkor, hogy az alaphangot semmi költő nem mellőzheti, anélkül, hogy élethűtelen vagy éppen frivol ne legyen. Kérdezzétek meg a családi szakadások okait - közélet viszályaira fognak visszavezetni. Kérdezzétek meg nagy jellemek kiemelkedését, elbukását - politikai katasztrófákat fogtok találni. Kérdezzétek meg a feldúlt életpályák viszontagságait, kérdezzétek meg az elszegényült falvak urát - a közélet kuszált viharaira utalnak vissza. Tudakoljátok az özvegyek könnyeit, miért hullanak? az árvák sóhajait, hová repülnek? - azok mind országos bajokhoz fognak elvezetni. S ha rokonszenv után vágyó kebletek egy ideálért sóhajt, férfi vagy nő eszménykép legyen az; ott is fogjátok érezni, hogy aki csupán az ábrándozónak volt ideálja, az csak félig töltötte be a szívét; s egész embernek azt ismerjük el, aki nemcsak magának élt. Saját légkörünk ez. Ezt leheljük ki, ezt leheljük be; mint éltetőt, mint fojtót; ez keserít, ez édesít, mint a gyümölcsöt a hegyi lég, melytől a szöllő édesebb lesz, a torma pedig keserűbb, mint a csendes lapályi kertben. Nálunk mindenki benne él a közéletben; a munkás ettől várja jobb sorsát, a kereskedő üzlete felvirágzását, a tudománynak ez ad vállára szárnyat vagy lábára láncot; a jellem ebben edződik acéllá vagy olvad salakká; ennek saját kultusza van; saját dogmái, saját költészete és különösen saját divatjai. Ki ne tudná csak másfél évtized alatt, hány politikai eszme vált uralkodó divattá közöttünk? hány áldozatot és mily nagyokat vitt magával? akiknél az több volt, mint divat, s akik hívek maradtak még akkor is eszméikhez midőn azok már kimentek a divatból. E korszakot igyekezett visszatüntetni regényem, melynek bizonyos számos hibái között első helyet foglalhat az, hogy több munkája volt benne az emlékezetnek, mint a képzelmi erőnek.

Pest, augusztus 18-án, 1862.
JÓKAI MÓR"

Midőn az előfizetési felhívást a legmelegebben ajánljuk olvasóink figyelmébe, nem tehetjük, hogy az előszóra egypár megjegyzést ne tegyünk. Jókai mentegetőzik, hogy ismét irányregényt kell írnia, s e kénytelenséget viszonyainkból igyekszik kimagyarázni. Nem értjük eléggé, hogy a mi viszonyaink miért volnának inkább irányregényre teremtve, mint a más nemzetekéi. Azok az okok, melyeket Jókai felhoz, szintúgy illenek más nemzetekre is, mert a közélet mozgalmai, a politikai viszonyok mindenütt befolynak a családi és magánéletre, az abszolutizmus alatt éppen úgy, mint az alkotmányos életben. A költészet, kivált a regényköltészet, fölveheti magába mindezt, mert felölthet minden gondolható emberi viszonyt, politikait és vallásit egyaránt, de ezáltal még nem válik irányköltészetté. Az érzelmes német, az elmés francia, a praktikus angol legalább egészen mást ért az irányregény alatt, pedig ezek ugyancsak tudhatják, hogy mi az, mert néhány évtized óta, szegényeknek elég irányregényt kell nyelniük. Jókainak annál kevésbé volt szüksége a mentségre, mert, hála istennek, még eddig egyetlen irányregényt sem írt. A Magyar nábob és Kárpáthy Zoltán oly kevéssé irányregények, mint a Szegény gazdagok. A Régi jó táblabírák című regénye sem az, mert nem a megyei rendszer üdvös voltát bizonyítja be, szemben a parlamentáris rendszerrel, hanem csak táblabírákat rajzol, s egy történetet mond el abból a korból, amikor még a megyei élet virágzott. Jókai, úgy látszik, a politikai és társadalmi viszonyok rajzát, melyet a regényekben különben is ritkán kerülhetni ki, a nemzeti életbe mélyedést, a nemzeties felfogást, melynek minden nemzeti költőben meg kell lenni, s más ilyesmit nevez itt irányregénynek. Örvendünk rajta, mert jó, ha a költő inkább az alkotásban szabatos, mint az elméletben. Az irányregény nem valami derék zsáner, legalább az esztétika folyvást tiltakozik ellene, mert rendesen valamely politikai párt vagy vallásos felekezet érdekében készül, valamely rendszert vagy reformot akar reánk vitatni, s eszméi kedvéért az esztétikai célt mellékessé, a költői cselekvényt az absztrakció szillogizmusává, a személyeket pusztán eszmék hordozójává alacsonyítja. Megtörténik ugyan néha, hogy némi politikai vagy társadalmi irány jól egyezik a művészi céllal, beleolvad az egész mű organikus kényszerűségébe, de ekkor aztán többé már nem is úgynevezett irányregény, hanem csak jó regény, mint a többi. Hisszük, hogy Jókainak a Politikai divatok című regénye is ilyen lesz, éppen azért még egyszer ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Zilahy Károly összegyűjtött munkái. Kiadták Dalmady Győző, Dömötör János,
Komócsy József, Szabados János, Szász Béla, Tolnai Lajos s az elhunytnak több barátja.
Két kötet. Pest, 1866. Eggenberger. Petőfi Sándor életrajza.
Írta Zilahy Károly, Pest, 1864. Emich

Zilahy Károlynak, e korán elhunyt fiatal írónak összegyűjtött munkáit akarjuk megbírálni, melyeket nemrég barátai adtak ki; hozzájok csatoljuk egyszersmind egy régebben kiadott munkáját is, a Petőfi-életrajzát, melyet e gyűjtemény nem foglal magában. Mind erről, mind amazokról számos magasztaló bírálatot olvastunk a lapokban. A fiatal irodalom, az új nemzedék, amint nevezi magát néhány fiatal író, mintegy Lessingjét ünnepelte s ünnepli máig is az elhunytban. Halála után munkái kiadására több író egyesült, éppen mint a Kisfaludy Károlyéira. Emlékére Dalmady Győző egy dicsőítő költeményt írt, mely inkább illik Shakespeare-re vagy I. Napóleonra, mint Zilahyra, ha ugyan illik valakire. A munkáihoz csatolt életrajzban egy helyt ezt olvassuk: "A kritikai pályán csak az egy Macaulayt tudjuk, aki huszonöt évére Zilahynál többet produkált." Nem lesz érdektelen vizsgálnunk: vajon Zilahy csakugyan oly rendkívüli tehetség volt-e, ki máris nagybecsű munkákkal ajándékozta meg nemzetét, vagy csak egy törekvő fiatal író, kinek kísérletei tehetségre mutatnak, s kiből, ha buzgósága nem lankad, látköre tágul, ítélőtehetsége megérik, ízlése nemesül, idővel talán jeles író vált volna.

Összegyűjtött munkáit eredeti és fordított költeményei nyitják meg, számra mintegy harmincnégy darab. Majd mind lírai költemények; nem mutatnak valami gazdag érre, alig van köztük egypár sikerült; de van bennök egy oly sajátság, melyet egyetlen magyar költőben sem tapasztaltunk. Zilahy költészete nemcsak vigasztalhatlan, hanem sivár, majdnem a kopárságig, A természet bájainak, az élet örömeinek egyetlen sugara sem csillámlik át rajta; nem visszhangzanak benne a hazafiság eszméi; sehol az ifjú szív lelkesülése, édes bánatja, viharos haragja, enyhítő könnye. De a kétkedő elme, a fájdalomtól marcangolt szív szilaj melankóliáját sem halljuk. E sötét hangulatnak nincs elég tárgya, eszméje, gazdagsága s általában költőisége. Mintha nem is egy huszonöt éves ember írta volna e költeményeket. Kietlen pusztaságon érezzük magunkat, az eget felhők borítják, de nem támad vihar, senki nem derül; éles szél fú, de nem válik szélvésszé, se szellővé nem lágyul; egy-egy villám gyúl ki, de nem követi dörgés. A tájképnek nincsenek változatos alakzatai, s éppen úgy hiányzik a vihar nagyszerűsége, mint az éj búskomor pompája. Fantáziánkat semmi sem foglalkoztatja, és szívünk megdöbbenés vagy borongó felindulás helyett némi kellemetlen érzéssel telik meg. Zilahy egyik költeményében e szavakkal: Az én szívem sötét, rideg, tökéletesen jellemezte költészetét. S mindebben az affektációnak kevés nyomára találhatni. Úgy látszik, hogy betegség s más csapások hamar feldúlták szívét, mely, minthogy nemigen volt fogékony az örömre, a fájdalomban sem lehetett gazdag. De lett légyen szíve bármennyire fogékony, annyi bizonyos, hogy fantáziája nem volt eléggé költői, hogy élményeiből bár kétségbeesett, de szívreható költészetet alkothasson. A költészetben csak oly érzés hathat igazán a szívre, akár öröm, akár fájdalom legyen, melyet mennél több ember érezhet, s ha a költő képes azt oly formába önteni, mely teljesen kifejezi. Zilahy költeményében mindkettő meglehetősen hiányzik. Nem tud maga iránt elég érdeket gerjeszteni; fájdalmát nem érezhetjük, mert nem értjük. Ott van például a Hajótörött című költeménye. Minden sora kétségbeesést lehel, de nem tudhatni okát e kétségbeesésnek. Egy bűnös ember jajveszékelése-e ez vagy egy nagyravágyóé, vagy általában az emberi dolgok múlandósága miatti elkeseredés? A költemény hol ezt, hol amazt látszik sejtetni. A Vadonban élek kezdetű szintén ily nem érthető fájdalmat fejez ki. A költő magányba vonul, és múltját siratja.

S bár kárba ment mind, mind, amit reméltem,
Megcsalt, kicsúfolt miben hinni véltem:

A fény, mit az elmúlt láng visszavet,
Még édesen hevíti szívemet.

kiált föl a költemény közepén, s már mintegy enyhülni véljük, azonban így folytatja:

S ha eltagadja sugarát a nap,
Villám elalszik vak felhők alatt;

Itt hajlik rám egy rozmarinbokor,
Egy bősz titkot s jaj, szörnyű gyászt takar,

S kinek sírján a gyászos ág rezeg,
Ifjan, ártatlanul itt szenvedett.

S amint a lomb a kőre ráborul,
Ártatlanul, ugy mond, ártatlanul.

Minek örültem, mért élnem lehetne,
E néma kő alatt van eltemetve.

Mi az a bősz titok? Ki nyugszik ott a sírban? Mind nem tudjuk. Hogy lehessen elég részvétünk ez érthetetlen fájdalom iránt, még akkor is, ha a költő több erővel vagy gyöngédséggel tudná kifejezni érzéseit? A Livornóban című költeményben, melynek első versszaka így hangzik:

Ne híjj magaddal engemet,
Szögfürtü, szép halászleány.
Ha áldva kulcsol most karod:
Megátkoznál a csók után.

úgy látszik, azt akarja kifejezni, hogy az ő sötét szíve képtelen a boldogságra; de a költemény elején és végén belopózott egypár oly vonás is, melyek őt kiégett szívű csábítónak sejtetik, mi bizonyosan nem volt szándékában. Ily nem eléggé határozott érzés jellemzi Zilahy költeményei jó részét, melyhez talán éppen ez okon bizonyos bágyadtság is járul. A Cs. emlékkönyvébe, Tűnődés, Paris, Völgyben zúg a bérci csermely, Marengói síkon című költeményein többé-kevésbé ily bágyadtság vonul el.

Azonban vannak oly költeményei, melyekben határozottabb és erélyesebb érzéssel találkozunk. Csakhogy itt is ritkán találja meg, s még ritkábban összpontosítja a legfőbb vonásokat, vagy pedig neméppen összeférő árnyalatokat vegyít össze, mi ismét némi bizonytalanságban hagyja az olvasót. Testvérem emléke című költeményében meghalt testvérét siratja. A bevezető sorok nemigen illenek e fájdalomhoz. A költeménynek nincs eleje, közepe sovány. A szeretett testvér képe csak e két versszakban tűn elénk:

Imént volt, hogy merengve, gyúlva,
Távol csendült kürt hanginál,
Mondád: mi sem maradhatunk el,
Ha majd mindenki síkra száll.

Most volt, hogy paripánk repülve
A bércen együtt dobogott;
Most sirattuk a drága angyalt,
A kis galamb fejű sasot.

A két végső sor célzatát nem érthetni tisztán; a költő nem rajzolja oly vonásokkal a közte és testvére közti viszonyt, melyek erős részvétet keltve, megértessék mély fájdalmát. Ha meg tudta volna elevenítni szeretete tárgyát, mennyivel hatásosabb lett volna a két végső versszak, melyek valóban sikerültek:

Ha én volnék ott kiterítve,
Megrepesztené szívedet:
Ó, mennyire szerettél minket.
Lelkem! én is megyek veled.

Nincs szó!... De mely eddig nekem csak
Várt nyugalom volt, semmi más,
A halál, mert veled közös sors:
A legnagyobb vigasztalás.

A többi költemény mind a megcsalt szerelem fájdalmát zengi, de itt sem értjük mindenütt a költő lelki állapotját:

Előttem állsz ragyogva, büszkén,
Tollad mint leng, fátylad lebeg;
Csalárd tündér álmélva nézlek,
Szegény lány, szánlak tégedet.

kezdi egyik költeményét; tehát a csalódott szerelmes kedvese bájainak hatása alatt áll még, de erkölcsi fensőségében szánja is őt. Ez volna az első versszak értelme. A szánalom közelebbi okát érinti is a költő, bár nem elég világosan, midőn így szól:

De véled tán, nem vettem észre
Szived mélyén a bánatot.
Csekély a felhő fenn az égen,
S homályba ejti a napot.

Ez vagy azt teszi, hogy a leány büszkesége kedvese irányában csak szerep, mely fájdalmába kerül, vagy azt, hogy a leány sem boldog, mert talán mást szeret reménytelenül. Bárhogy álljon a dolog, az egész költemény hangulatával ellenkezik a bevégzés átkos kitörése:

Megölve, kővé válva fekszem:
Élet nálad, nálam halál.
Ne láss, kerülj, felejts el, ó, e
Kiontott vér fejedre száll!

De meg kell vallanunk, hogy e költeménynek van egy szép versszaka is:

Megmondtam én, tündér vagy, angyal,
Angyal, kinek csak szárnya nincs;
Igaz szerelem szárnyat adhat,
Minden más vágy csak rabbilincs.

Azonban e sikerült versszakot is elrontja, midőn elkezdi magyarázni:

Bilincs, mely sárba, porba von le,
Köd, mely eloltja fényedet,
S bűbájából - ó, jaj - kitépi
Varázsban égő képedet.

A Hegedűszóban szép mese tárgya szintén szerelmi boldogtalanság; allegória, mégpedig eléggé ízetlen és homályos. A költő az utcán egy ifjú, sápadt nővel találkozik, ki egy mesét juttat eszébe. Volt egyszer egy pásztorleány és pásztorfiú, kik egymást szerettek és boldogul éltek, de egyszer csak megszólal az erdőben egy kürt. Megjelen egy árny, kit az ifjúnak követni kell a Feketevárba, melynek örökös foglya marad. Mikor az árny elvitte a pásztort, a leány elájult, azonban a fáról egy kandúr ugrott le, megcsókolta a leányt, s hátára véve egy barlangba vitte. A leány föleszmél, sóhajt, jajgat; egész nap sír, de nincs szabadulás. Így él boldogtalanul a két szerelmes, egyik a Feketevárban, másik a kandúr karmai közt. Az egész csak annyit fejez ki, hogy két szerelmes egymástól elválasztva mily boldogtalan; de hogy miért történik mindez, minek jelképe az árny, minek a kandúr, mind nem érthetni. Se naivitás, se humor nincs benne; valami fásult hangulat szüleménye az egész, mely mély értelemmel kacérkodnék.

A Képzelve kezdetű költemény első versszaka így hangzik:

Képzelve vagy álmomban,
Már nem tudom és nem bánom.
De láttalak, emlékszem,
Könnyezve, halaványon.

Ez inkább fásult, mint méla hangból a második versszakban a legérzelmesebbe esik belé:

Beszélj, ó, drága gyermek,
Ah mond el ami bántott!
Bár messze soh'se hagy el
Legigazabb barátod.

Azonban a könnyező hölgy bánatával nem sokat foglalkozik, hanem ahelyett a magáét beszéli el, elmondva, hogy mindent föláldozott érte, s kérdi, vajon van-e a leány szívében egy gondolat az ő számára, vagy pedig úgy tesz, mint a szirén, ki bűvös énekével a vándort a tengerhez csalja, s míg ez hivőn eseng, imádkozik, amaz továbbevez, s örökre odahagyja. A szirén hasonlatát ilynemű fordulattal már többen sokkal szebben használták föl. De nem ez a költemény főhibája, hanem az, hogy a hangulat benne zavart, a részek közt nincs szerves kapcsolat, annyira, hogy két költemény is kitelnék belőle. Általában Zilahy nagyobb költeményei majd mind ilyenek, kivéve a Véletlen látogatás-t, mely e tekintetben sikerült. A költő álmát beszéli el. Kedvese s ennek rokona anyja látogatására jőnek. A leány künn marad; a rokon bejő, s elmondja, hogy csak puszta félreértés forog fenn, a leány híven szereti. A költő kirohan kedveséhez, ki szótlan néz reá. De meddig tart e hallgatás még. Ekkor anyja lép hozzájok, s a leány mosolyogva szól: Aki hallgat, megegyezik. Anyja áldását adja a boldog párra.

Kezem feléd nyújtom valóban,
Nyújtom, de már te nem vagy ott,
Nézlek, a szürkület mutatja
A hóvirágos ablakot.

A dérlepett viskók felett fenn
Szemem hamar reátalál,
Hol dombtetőn diófa mellett
Anyámnak síri halma áll.

Elfordulok. Arcképed ott van
S fölötte függ még fátyolod,
Mit esküvőd napján fejedről
A haragvó szél elkapott.

Ez kerek egész; az álom rajza ugyan élénkebb és jellemzőbb lehetne; a befejezés mindenesetre jobb, csak a fátyol egy kissé erőltetett. Hogyan jutott az a költő birtokába? Fölkapta-e és eldugta, vagy a szél vitte ablakába? Ez önkéntelen kérdés könnyen paralizálhatja a hatást az olvasóban.

Kisebb költeményei kompozíció tekintetében sokkal jobbak, kár, hogy legtöbbször egy-egy elhasznált hasonlatnál vagy epigrammai fordulatnál nem emelkednek föllebb. Minden tekintetben legjobb köztök az Elült a szél kezdetű, ezt mint a gyűjtemény legjobb költeményét, ide iktatjuk:

Elült a szél: ezüst olajfák alszanak.
Előttem a Durance moraj nélkül halad.

Szivem fáj s mégis oly könnyű, mert bánatom
Éjében sugárzó képedet láthatom.

Te jutsz eszembe, te, s édes fájdalmamat
Nem háborítja szó, s nem egy rossz gondolat.

A félig meghalt hang keblemben újra él,
Rabod még egyszer hisz, eseng, szeret, remél.

Verselése és nyelve elég gondos, bár nincs feltűnőbb eredetisége vagy bája. Megakad ugyan itt-ott egy-egy fülsértő egyhangúság, mint:

De elfed ó,
Elfed s engemet eltemet,

vagy a rövid szótagok ritmustalan halmozása, mint:

Én csalképei betege vagyok,

de e tekintetben általán véve méltánylást érdemel. A rossz, ízetlen hasonlatoktól is sokkal mentebb, mint ifjú pályatársai. Valami újat, meglepőt alig nyújt ugyan, de a dagályt kerüli. Ilynemű feltűnőbb ízléstelenséget csak két helyt vettünk észre. Jenő című költeményében elhunyt barátját eltévedt üstököshöz hasonlítja, mely a sokaság közt elhagyatva élt, s nem levén mit ölelni a földön, az égbe szállott. Tehát az üstökös a földről száll az égbe. Az Ajánlásban azt mondja, hogy a bánat tengerére szállott, s ott tébolyogva, az árban gyöngyöket talált; vad éjjel, bősz fergetegben kedvese képe kísérte, érte rohant gyászba, vészbe, s gyöngyét is neki szenteli. Viharos éjben szedni a tenger gyöngyeit, egy kissé nehéz mesterség.

Fordított költeményei közül legjobbak azok, melyeket Puskinból fordított Bodenstedt után. E német fordító nevét ugyan elhallgatja, de ez már nálunk így szokás. Legkevésbé sikerültek a Heinéből fordítottak, melyek nagyon nehézkesek. Ariosto töredékét gondos nyelv tünteti ki, de sok helyt hiányzik benne a sormetszet, s az ottava rima három ríme helyett négy rímet használ.

Költeményeit elbeszélései követik, öt eredeti s egy fordított, Turgenyev után. Elbeszélő költészete még sivárabb, mint a lírai. Az idealizmus tökéletes hiánya jellemzi majd mindeniket. Egyetlenegy személye iránt sem viseltethetünk érdekkel; férfiai és női úgy erkölcsi, mint széptani tekintetben a legkellemetlenebb benyomást hagyják maguk után. Bűnösek minden szenvedély, gyöngék minden küzdelem nélkül. Mintha a költő nem is költeményt írna, hanem elbeszélne egyet-mást az életből, amit látott, hallott, de mélyebben nem vizsgált. A költői igazságszolgáltatásnak, a művészeti világ e gondviselésének nyomait sem találhatni e beszélyekben. Mintha az erkölcsi világban nem is volna nemezis. Ami történik, csak történik, s az emberek bensőleg sem boldogok, sem boldogtalanok. Nemcsak becsületes nincs köztök, de valódian érző sincs. Nem látunk küzdelmeket, nem halljuk az öröm vagy fájdalom hangját. Se nem nevetünk, se föl nem indulunk, se a humor vegyes hangulatai közt nem hánykódunk. Sivár világ vesz körül bennünket, maga a költő sincs részvéttel személyei iránt, s csak némi fanyar iróniával kíséri őket. Ide járul még, hogy Zilahynak nincs találékonysága, csak elbeszélni tud, de nem egyszersmind bármely egyszerű mesét szőni, s jellemet rajzolni. Alakjai nem emelkednek ki, cselekvényeinek nincsenek érdekes fordulópontjai, s bevégzése vagy elhamarkodott, vagy erőltetett. Ami beszélyeiben jó, azok a mellékdolgok, egy-egy tájkép, a hely vagy a társaság rajza, mely beszélyeinek színhelye. Itt egypár vonással biztosan rajzol, s látszik rajta a tapasztalat közvetlensége. Mintha érezné, hogy ebben áll minden ereje, igenis belemerül, odahagyja főszemélyeit, elejti a különben egyszerű cselekvény fonalát, s meg-megrontja a forma arányait.

Ily formátlan valami a Csalfa álmok, tört remények című beszélye. A költő akarna is, tudna is elbeszélni valamit, de nincs mit elbeszéljen. Két szerelmes történetét beszéli el, mely éppen oly érdektelen, mint visszataszító. Orgován Helén beleszeret egy Zelinszky nevű hadnagyba. Minthogy a szülők nem akarnak beleegyezni a házasságba, Helén elszökik a hadnaggyal. Összeesküsznek, Zelinszkynek Szepességen lakó gazdag nagybátyja letévén értök a kauciót. Azonban kevés jövedelmök lévén, csak nyomorognak. A megbántott szülők semmit sem akarnak tudni leányukról. Zelinszky a kártyán próbálja megalapítani szerencséjét, de veszt. Nincs más mód, mint az öreg nagybátyjához folyamodni. Odautaznak, s éppen halálos betegen találják; azonban halálából nem sok hasznot húznak, az öregúr csak tízezer forintot hagy nekik végrendeletében, a többi Orsolya asszonyé lett, az öreg gazdasszonyáé és ápolójáé, kivel, úgy látszik, némi viszonya volt. Zelinszky beküldte lemondását az ezredhez, s Helénnel és a tízezer forinttal Bécsbe költözött. Itt hamar nyakára hágtak a pénznek. Azonban kisegítette őket a jószerencse. Zelinszky Leviczky grófnénak lett a kedvese, Helén pedig Leviczky grófnak. Volt újra pénz. Semmiben sem szenvedtek fogyatkozást. Mindnyájan egy fényes palotában laktak, s egymás feleségét megcserélve, boldogul éltek. A gróf fia, az ifjú Leviczky, megzavarja e boldogságot; ugyanis meghallván szülői botrányos életét, Velencéből Bécsbe jő, s Zelinszkyt párbajra hívja. Zelinszky veszélyesen megsebesíti az ifjút, aztán elszökik Poroszországba, onnan Párizsba, hol mint magyar menekült szerepel. Helén, úgy látszik, hánykódik-vetődik a világban. A költő, mint gyermekkori ismerősével, a vasúton találkozik vele, s úgy tapasztalja, hogy valamint őt Swift, úgy Helént az élet tökéletesen demoralizálta. Miért és hogyan demoralizálta a költőt Swift, nem tudjuk, de annyi bizonyos, hogy a beszély éppen oly kevéssé erkölcsös, mint költői. Helén szépségét lelkesülten rajzolja a költő, de kedélyvilágát egy pillanatra sem tárja fel; sokat beszél Helén szenvedélyéről, fájdalmáról, de maga a szenvedély egyetlen mozzanatban sem nyilatkozik. Nem értjük e szegény leányt, s nem is hisszük, hogy volna szíve. Szülőit minden küzdelem nélkül hagyja oda, mintha csak bálba menne. S vajon szerette-e férjét? A házassági viszony felbomlása éppen oly könnyen megesik, mint az elszökés. S csodálatos! a költő közli velünk Helén naplóját. Felvilágosítást remélünk belőle meríthetni, s nem találunk benne egyebet Karthausi-modorban írt világfájdalmas ömlengéseknél, melyek csak puszta általánosságok, s nincsenek kapcsolatban házasélete eseményeivel. Úgy látszik, a költő ez ömlengéseket, töredékgondolatokat régebben írta, s hogy kárba ne vesszenek, beszélyébe szőtte. Helén erkölcsi süllyedése körülményeiről sem hallunk semmit. A költő, mint valami újdonságíró, csak a tényt közli, minden belső kapcsolat, fejlődés nélkül, Zelinszkyt szintén csak így rajzolja. Általában személyeire igen illik az, amit ő, mint kritikus, egyik beszélyírónk személyeiről megjegyzett, tudniillik, hogy olyanok, mint a mák, melynek fejéhez a gyermek con amore suhintja fűzfavesszőjét, gyönyörködve a kicseppenő fehér nedvben, vér nincs, honnan ömöljön. Mindamellett egypár érdekes mellékrészlet nem hiányzik a beszélyben; a berendi udvar, a kisvárosi pletykák rajzai tehetséget árulnak el, valamint hellyel-közzel az elbeszélés elevensége is.

Az Apropos-k és malaproposknak már inkább van meséje; de ez is elég rideg világ, bár komikai beszély akarna lenni. Zekula, egy haszonbérlőből lett birtokos, fiainak tanítót fogad, egy ifjú papjelöltet, Endi Lőrincet. Ez beleszeret unokahúgába, Kláriba, Zekuláné pedig az ifjú tanítóba. Tóni, Zekuláné társalgónője, észrevévén asszonya hajlamát, igyekszik elősegíteni e viszonyt. A szemérmes Lőrincnek kártyát vet, kiveti, hogy szerelmes és szerettetik. Lőrinc azt hiszi, hogy Tóni Klárira céloz, zavarba jő. Tóni e zavart Zekulánéra magyarázza, bátorítja a félénk szerelmest, sőt másnap este azt súgja fülébe, hogy menjen a kerti lugasba, hol neki tegnap kártyát vetett, kedvese ott várja. Lőrinc Klárival vélt találkozni, és szerelmi vallomását egy levélre bízva, elindult a lugasba. Ott Zekuláné várt reá; nem ismerte meg, azt hitte, Klárihoz szól, s átadta neki a levelet. Azonban csakhamar észreveszi tévedését és elszalad, Zekuláné pedig a szobába siet, elolvasni a levelet. Van zaj a háznál. Zekuláné fellármázza férjét, ki meginti ugyan Lőrincet, de egyszersmint azt is kinyilatkoztatja, hogy ha valami biztos állomást szerez meg magának, nem tagadja meg tőle unokahúga kezét. Lőrinc erre elmondja, hogy ily állomása már akadt, éppen ma hívták meg udvari papnak kedvező föltételek mellett. Klári férjhez megy Lőrinchez, de férje helyett a fiatal bárót, Lőrinc kegyurát szeretgeti, mit Lőrinc a maga hasznáért éppen nem akadályoz. Meg nem foghatni, hogy a költő miért teszi Lőrincet hitvány emberré. Naiv komikai alak helyett kár volt egy nyomorultat rajzolnia. A durva és veszekedő Zekula is hamar válik jámbor, szíves indulatú emberré. Mennyivel jobb lett volna, ha Zekula féltékenységből adja férjhez unokahúgát. Így Zekuláné komikaibb alakká válik, Zekula szükségesebb személy, s a cselekvény menete élénkebb. Az expozícióban sokat hallunk a szereplő személyek múltjáról, többet, mint amennyi ily kis beszélyben szükséges, de nagyon keveset arra nézve, ami a fejlődéssel és kifejléssel kapcsolatos. A tárgy éppen oly rideg, mint a tárgyalás. Komikai vidor kedv vagy humoros hangulat helyett fanyar szeszély ömlik el az egészen.

Egy magyar énekesnő külföldön egy gazdag ifjú szerelmi története, ki Olaszországban egy Bianka nevű, kacér színésznőbe szerelmes. Az ifjú a leányra költi minden pénzét, azután hamiskártyás lesz, a színésznő cimboráival segíti kifosztani az idegeneket, végre egy éjjel észrevévén, hogy kedvese mást is szeret, vetélytársát megöli, elszökik, s e közönyös megjegyzéssel fejezi be a beszélyt, melyet maga beszél el: "Néha csakugyan furcsa társaságokba keveredik az ember." A személyek közt senki sincs, ki részvétünkre lenne érdemes. A költő itt inkább feltárja főszemélye bensőjét, mint első beszélyében, de nincs köszönet benne; cselekvénye kerekebb, elevenebb, mint a másodikban, de a tárgy és tárgyalás ridegebb, visszataszítóbb mindeniknél. A színésznő lehetne kacér, hűtelen, csak volna benne valami báj, szeretetre méltó, valami emberi érzés, hogy értenők az ifjú szenvedélyét, s ne kellene csak utálnunk. Az ifjú lehetne sokkal bűnösebb, csak volna valami szenvedélye, küzdelme, búja. Prévost is ilynemű viszonyt tárgyal híres beszélyében, Manon Lescautban, de mily különböző a felfogás, hogy egyebet ne említsünk. Manon többször megcsalja kedvesét, mint itt Bianka Oszkárt, de minő bájos teremtés, könnyelműsége mily naiv, szíve hűtelenségében is mily hű, s mennyi küzdelemmel, szenvedéssel fizeti meg egyetlen hibáját, hogy a szegénységet nem tudja tűrni. És Grieux esztelen, de mély szerelme mily emberi, igaz és részvétre méltó. Könnyelműsége annyi mély érzéssel, erkölcsi megsemmisülése a szerelmi feláldozás oly erkölcsösségével vegyül, hogy megindítja szívünket. Mindezt csak azért hozzuk fel, hogy Zilahy beszélyének tárgya még magában nem zárja ki a költőiséget, sőt a francia beszélyirodalom egyik valódi remekműve ilynemű viszonyon alapul. Nem e beszélynek tárgyát hibáztatjuk, hanem a felfogást, a tárgyalást, melyből hiányzik minden költőiség. Nincs költőietlenebb, mint a bűn szenvedély nélkül. Oszkár szerelme nem szerelem, pusztán gavalléri kaland, minden szenvedély, sőt lélektani érdek nélkül. Bianka a legközönségesebb személy, ki valaha beszélyíró tollára akadt. S mily nyomorult a két főszemély környezete. Csodálatos, hogy egy huszonöt éves beszélyíró az életnek csak sivár, mondhatni leghitványabb oldalát festi. Mintha nem találna részvétére érdemes tárgyat, s amit talál, az nem más, mint egy bárgyú gyermek. A Verőfényes napok című beszélyét valóban az tünteti ki, hogy részvéttel viseltetik főszemélye, egy bárgyú gyerek iránt, ki játszótársa volt, s hozzá egész haláláig ragaszkodott. De vajon a költő részvéte elragad-e az olvasóra is, az egészen más kérdés. Nem az a kifogásunk, hogy a beszély hőse egy tíz-tizenkét éves gyermek. A költészet örök forrása és tárgya az emberi szív, legyen az gyermeké, ifjúé vagy öregé. Azonban az ember oly állapota, mikor születésénél fogva, vagy más testi bajok miatt, csak egy fokkal több az állatnál, inkább az orvosi tudomány tárgya, mint a költészeté. Ami jellemző, nem mindig egyszersmind költői is. Más tekintetben e beszély vagy helyesebben zsánerkép legsikerültebb Zilahy elbeszélő művei közt. A főpontok arányosan emelkednek ki, kevés benne az áradozás, egypár részlet kitűnően sikerült. Turgenyev orosz beszélyíró befolyását ugyan megérezhetni rajta, mindamellett Zilahy sehol sem eredetibb, és sehol sem tanúsít több elbeszélő tehetséget, mint éppen e művében. A Székely legény című humoreszkjéről, ellenkezőleg, semmi dicséretest nem mondhatni. Ez oly ízetlenség, hogy alul van minden kritikán. Még csak egy kis székely jellemzetesség sincs benne. Zilahy egyik bírálója azt jegyzi meg, hogy sok székely szót igyekszik meghonosítani az irodalomban. E székely tárgyú népies beszélyen mi nem találunk többet két közönséges székely szónál: kabala (kanca), vesdi (verseny). Többi beszélyeiben ami tájszó előfordul, azok erdélyi magyar tájszók, s van köztük egy pár oláhos is, mint például szokotyálás, melyek használatát nemigen ajánlhatni.

Útirajzokat is írt: Kirándulás Provence-ba. A dalok földjéről és a Nizzai élet címek alatt. Nem tárgyilagos rajzok, melyek az átutazott országokat akarják előnkbe varázsolni, tanítva és mulattatva, hanem hol szatírai, hol lírai hangulatok, melyeket az út keltett fel a szerzőben, vagy maga árasztott reája. A szerző alanyisága volna a fő, ami ellen semmi szavunk. Azonban alanyisága itt is oly rideg, oly kopár, mint lírai költészete, s éppen úgy akarna is, tudna is elbeszélni, ha volna mit, mint elbeszélő költészetében. Amit lírai és elbeszélő költészetéről mondottunk, jórészt illik ide is. Útirajzaiban is a mellék-dolgok, az apróságok sikerülnek leginkább: egy-egy hajnal, alkony vagy táj rajza, néhány gunyoros megjegyzés és éle, bár néha vagy diákos, vagy cinikus, vagy pedig mindkettő egyszerre. Ha valami nagyobba fog, például kalandját beszéli el, egy kis szatírai rajzot akar kikerekíteni, vagy éppen reflexiókba bocsátkozik, majd mindig unalmas vagy ízetlen. Ilyesmit ritkán is kísért meg, abban telik kedve, ha apróságot apróságra halmozhat. Beutazza Svájc egy részét, s gúnyra nem talál méltóbb tárgyat, mint a lausanne-i polgármester kiáltványának e szavait: "Lausanne méltónak mutatta magát, hogy Waadt kanton fővárosa legyen", föllengzését pedig mind kiárasztja Chillon várára, néhány frázist szentelvén Byronnak. Franciaországgal is így tesz: ennek is beutazza egy részét, s szatírája megelégszik azzal, hogy kicsúfolja Castellane tábornagyot, kinek vén létére fiatal szeretője van. Föllengzése itt is, mint Svájcban, nem emelkedik föllebb egy költő emlékénél, a Petrarcáénál, ki "Laura sírjára könnyeinek gyémántesőjét hullatta, s minden könnyű egy dallá változott, és visszhangzott egy fél ezredéven át milliók szívében." A svájci és francia társadalmi, politikai életről egészen hallgat, mintha nem érdekelné, vagy nem fordult volna meg semmiféle társaságban. Csak magával foglalkozik s egy-egy útitársával, csak a vagonban, vendéglőkben és utcákon szedi minden tapasztalatát. Jól van, csak lássunk belőle valami érdekest, de alig látunk egyebet hajhászott zsenialitásnál, mely semmiségeknek mély jelentőséget akarna adni, de nem tud. Toulonban egy spanyol hölgy szólítja meg, később karját kéri; utazónk ásít s odaadja. Miért ne járna vele, hiszen őt Toulonban úgysem ismerik. Együtt járják meg a várost. Legtöbbet az őrültek házában mulatnak. A szenyóra beszédbe elegyedik az őrültekkel, s kérdi utazónktól, miért nem szól ő is. "Hagyja el, szenyóra - úgymond -, én nem tudok a bolondok nyelvén beszélni, ez nekem már egyet-más bajt okozott, s még fog is okozni, de isten neki, elszalasztottam azt az időt, amikor megtanulhattam volna; hát csak maradok eddigi tudományommal; akad elvétve egy-két okos ember, aki megért így is." Ezzel tovább sétálnak; a szenyóra elbeszéli, hogy ő Toulese-ból való és Soult marsall keresztlánya, egy év óta Marseille-ben lakik, most főhadiszállását Toulonba akarta áttenni, azonban nem tetszik neki e város, igen szomorú és sivár, mi sem köti ide, holnap fölszedi a sátorfát, s megy Livornóba, az is kikötőhely. Nem tudni, miért, a kikötők iránt különös előszeretettel viseltetett. Végre egymástól elválni készülnek; a szenyóra egy mély és jelentésteljes pillantás után megkéri utazónkat, hogy vegyen neki valami emléket a belvárosban. Utazónk nem szereti a pénzt haszontalanságra költeni. Van egy papagája, melyet Marseille-ben vett, s melytől szabadulni akar; ezt ajándékozza neki. Hogy bármily tekintetben mi érdekes van az ily históriákban, nem tudjuk felfogni. Aki útirajzban alanyiságát teszi központtá, igen érdekes egyéniségnek kell lennie, ki gazdag kedélyt élénk fantáziával párosít. Zilahyt Heine és Petőfi útirajzai vezethették félre. Hasonló formára törekedett, de semmivel sem tudta pótolni Heine humorát és Petőfi szeretetreméltóságát. Rajzaiban legsikerültebb az a részlet, hol kevésbé foglalkozik magával, s van valami tárgya, s ez a nizzai élet rajza. Azonban itt sem elégíti ki mindenütt a fölkeltett kíváncsiságot. Antibes-be kirándulását oly hosszan írja le, mintha valami érdekest akarna elbeszélni, s csak holmi apróságokat tálal föl. Követelő fennhéjázással mondja, hogy őt az utazásban nem a tudomány érdekli, hanem az élet, ezért szeret a nép közé elegyedni, s tanulmányozni belső sajátságait. Ezért egy kocsmában néhány francia katona közé ül. Hallgatja, mit énekelnek, hát a francia dicsőségről énekelnek, s így azzal a hallatlan nagy tapasztalattal gazdagodik, hogy a francia dicsvágyó nép. Leszámítva néhány nehézkes vagy nem elég magyaros mondatát, nyelve gondos, sőt ahol valódi gondolatja van, szép is. Útirajzai, valamint novellái is leginkább stíl tekintetében érdemelnek figyelmet.

Ideje már szólanunk irodalomtörténeti és széptani munkáiról, melyeket mint legkitűnőbbeket emelnek ki barátai és bírálói. Köztök a Petőfi életrajza a legterjedelmesb, de egyszersmind a leggyöngébb. Zilahy Petőfi jellemrajza helyett bizonyos tekintetben torzképét festi. Csodálkozunk, hogy ha más nem, legalább Petőfi barátai, kik részint szerkesztők, részint hírlapok dolgozótársai, nem szólaltak föl ez életrajz ellen. Igaz, Zilahynak nem rosszindulat vezette tollát, sőt ellenkezőleg, Petőfi leglelkesültebb tisztelői közé tartozik. Majdnem imádja, s elragadtatása némi szolgaias érzelemmé fajul, midőn könyve mottójául Ariosto e sorát teszi: E könyv urunknak lesz szentelve. De mit ér a lelkesülés, ha a dicsőített költő hóbortos alakként tűnik föl, kit se mint embert, se mint költőt nem érthetünk? E tíz ívre terjedő könyv csak adatgyűjtemény s egyéb semmi. Zilahy jól, rosszul, kritikával és kritika nélkül összeszedett mindent, amit Petőfiről olvasott és hallott, de nem vizsgálta a tények lélektani indokait és benső kapcsolatát. Nem levén vezéreszméi, nem tudta csoportosítani az eseményeket. Petőfinek csak külső élete tárul fel előttünk, s a mellékdolgok, apróságok, esetlegességek, mint gyom a virágot, betemetik mindazt, ami fő és lényeges. Innen van aztán, hogy a könyv egészen más benyomást tesz az olvasóra, mint aminőt a szerző céloz. Egyaránt hiányzik belőle a filozóf szelleme s a művész alakító ereje, sőt a nyelv gondossága, a stíl szépsége is, melyre Zilahy másutt észrevehető törekvést tanúsít. Itt csak újdonságírói, tudósítói előadással találkozunk, mely a történetírás alantibb színvonalára sem emelkedik.

Zilahy Petőfit csak mint embert igyekszik rajzolni, s egészen mellőzi a költőt; élete minden apróságaira kiterjeszkedik, de szelleme legnagyobb vonásait sem tárja előnkbe. Ez a könyv egyik legnagyobb hibája. Zilahy, úgy látszik, azt hitte, hogy a költő jellemrajzát nem kell összezavarni az ember életrajzával, mert az két különböző dolog; azt hitte, hogy mert vannak politikai, esztétikai jellemrajzok, melyek nem akarnak életrajzok lenni: tehát az életrajzban sem lehet helye a jellemrajznak. A jellemrajz, különösen élő íróról, keveset olvaszthat magába az illető életrajzából; legfőbb feladata az író összes munkásságát, hatását rajzolni, megítélni, nem pedig körülményei és munkássága, magán- és közélete, élményei és művei kapcsolatát kimutatni, annyival inkább nem, mert az író életében az életrajzi adatok nem igen lehetnek ismeretesek, vagy ha azok is, diszkrecionális okokból nem használhatók elég szabadon. Azonban az író halála után a jellemrajz is mindent magába olvaszt az író életrajzából, mi céljára szükséges. Macaulay politikai és esztétikai jellemrajzai a legfényesebben igazolják, hogy mennyit nyer a jellemrajz igazságban és mélységben a szükséges életrajzi adatok felhasználásával. Ha a jellemrajz nem lehet el az életrajz legfőbb adatai nélkül, az életrajznak éppen kötelessége nagy vonásokban mindent felölelni, mi az író munkásságára, szelleme jellemzésére, sőt művei bírálatára tartozik, amennyiben tudniillik az elbeszélő forma folyamatossága és arányai megengedik. Fő feladata, hogy az embert és írót együtt rajzolja, magán- és közélete kölcsönös egymásra hatásával, hogy kísérje tehetsége és jelleme fejlődését a társadalmi, politikai és irodalmi viszonyok kedvező vagy kedvezőtlen befolyásai közt, s kimutassa szelleme hatását és munkái becsét. Az életrajz is történetírás, nem krónika, s éppen úgy megkívánja a történelmi kritika, a filozófiai vizsgálódás és művészi alakítás vegyületét, mint akármely más történelmi mű. Enélkül csak adatgyűjtemény, mely se tanulságot, se gyönyört nem nyújt az olvasónak. Ugyan mit tanulhatni oly életrajzból, mely mindarról hallgat, ami az írót irodalomtörténeti személlyé emeli, s érdemessé teszi arra, hogy megírják terjedelmes életrajzát? Hogyan gyönyörködhetnénk oly életrajzban, mely sokat emlegeti a költő nagyságát, de a nagyság plasztikai arányai sehol sem emelkednek fel előttünk, és szobor helyett csak kődarabokat találunk a költő sírján? Zilahy sok mindent elmond Petőfiről, még azt is, hányszor volt ittas, azt is, hogy 1849-ben kinek a lovain ment Székelykeresztúrról Bem főhadiszállására, de költői alakját egy pillanatra sem tünteti föl. Hűségesen följegyzi, hogy ez meg amaz munkáját mikor írta vagy adta ki, magáról a munkáról csak egy pár sort ír, ezt is csak néha, a legtöbbször hibásan. Például, hogy a Borozó című költeményen, mely Petőfi első nyomtatott műve, más szín és hang ömlik el, mint ami eddig lantos költészetünkben divatozott, hogy Levél színész barátomhoz című költeménye oly pont költészetében, mely nézletmódját, de főleg páratlan eredetiségű kedélyét leginkább hordja magán, hogy Hóhér kötele című regényének nyelve példányszerű, és Tigris és hiéna drámáját gyors cselekvény, érdekes menet, eleven festés és nyelv jellemzik, s mégis drámai becse alig van. Ily töredékes és félszeg megjegyzésekkel jellemzi Zilahy Petőfit, mint költőt, kinek költészete oly szoros kapcsolatban van életével. Ide járul még, hogy a kor társadalmi és politikai viszonyait még csak nem is érinti, holott Petőfi költészete éppen oly hű kifejezése korának, mint saját életének. Zilahy könyvének e tekintetben egészen elhibázott tervét azzal akarta jóvátenni, hogy bevezetésképp Petőfi álláspontja cím alatt Petőfi költészetéről összeírt néhány lapot, melyek ciceróval szedve sem tesznek egy félívecskét, s melyekben, amint maga megvallja, meg sem kísérli Petőfi költői nagyságának jellemzését. Egypár töredékes eszmét mond el Petőfi álláspontjáról, melyeket előtte mások sokkal jobban elmondottak. Feltűnő, hogy Petőfit nem mint dalköltőt s a specifikus magyar dal megalkotóját emeli ki, ami költészetének legerősb oldala, hanem csak általában mint lírikust. Az egész vázlatban kevés szabatosan jellemző vonás van, de annál több a túlság. Zilahy csak Petőfit ismeri el a magyar költészet voltaképpi képviselőjének s azt hiszi, hogy ha valamit mutatni akarunk a külföldnek, egyedül csak vele állhatunk elő. Shakespeare bizonyára sokkal nagyobb költő Petőfinél, de legrajongóbb imádójának sem jut eszébe az, hogy az angol költészet egyedüli képviselőjének nevezze. Azonban, ha e vázlatban Petőfi sikerült jellemrajzát írja vala is meg Zilahy, mégsem teszi jóvá könyvének hibás kompozícióját. Életrajzban a jellemrajznak szerves résznek kell lenni, egyiknek a másikba olvadni, s egymást táplálva, együtt fejleni egy egésszé.

A könyv másik hibája még ennél is nagyobb. Petőfinek mint embernek rajza teljességgel nem sikerült. Nemcsak művészietlen, hanem nagyrészt érthetlen is. Éppen úgy nincs benne művészi alakítás, elevenség, mint bensőbe ható törekvés, lélektani következetesség. Zilahy csak külsőleg fűzi össze az adatokat, nem bensőleg is, s ez adatok közt sok az aprólékos, mellékes, s a lényeges aránylag csekély. Kedveli, halmozza a felötlő, bizarr, adomaszerű vonásokat, de nem tudja kapcsolatba hozni a jellem belső mivoltával, s el-eltorzítja a költő nemes alakját. Nem értjük, hogy e csavargó, hóbortos, goromba ifjú kebeléből hogyan fakadhatott annyi költészet? Megdöbbenve kérdezzük: ez-e Petőfi, hisz gyöngeségei az esztelenségig emelkednek, szeszélyei a kiállhatatlanságig, és sehol vagy csak sejtetve oly tulajdona, mely részvétünket lebilincselhetné. Zilahy éppen oly kevéssé tud iránta érdeket gerjeszteni, mint beszélyeiben főszemélyei iránt. Ez életrajz éppen visszatetszést szül, mint beszélyei; amint azokból, úgy ebből is hiányzik az idealizmus, s a dicsőítő frázisok nem takarhatják el kedélye ridegségét. De legfeltűnőbb az, hogy nem levén kulcsa Petőfi jelleméhez, csak a felületen marad, vagy lélektani abszurdumokba téved, mi nem engedi feltűnni Petőfi valódi fény- és árnyoldalait.

Mindezt már Petőfi gyermeksége rajzán észrevehetni. Zilahy híven leírja, hogy Petőfi szülői honnan származtak, hány hold földjök volt, de hogy mily jelleműek voltak, s mily befolyást gyakoroltak fiokra, arról hallgat, pedig az atya szigora, úgy látszik, befolyt a fiú dacos természete kifejtésére, s leginkább az anya gyöngéd érzése nem engedte elvadulni érzéseit. Több mint valószínű, hogy a dac és gyöngédség vegyülete, a szív nemessége bizonyos nyerseségbe olvadva, mi Petőfi jellemének egyik alkatrésze, s mit zivataros ifjúsága még inkább kifejtett, már a szülői háznál veszi kezdetét. Hogy a hely, hol született, a családi körülmények, melyek közt felnőtt, a hányt-vetett élet, melybe korán belesodródott, mennyiben hatottak költészetére, szintén mellőzi Zilahy. Ő Petőfi népies irányát Csokonai- és Gvadányinak tulajdonítja, kik már selmeci tanuló korában kedvenc költői voltak. Szeberényi, kitől Zilahy a selmeci adatokat veszi, se Csokonait, se Gvadányit nem említi, csak Vörösmartyt, de valószínű, hogy Petőfi amazokat is már korán ismerte, azonban nagy tévedés hatásokból magyarázni ki Petőfi népies irányát. A magyar irodalomban már Petőfi föllépte előtt megindult a népies irány fejlődése. Mihelyt költészetünk kibontakozott a klasszicizmus békóiból, a nemzeti irány már hajlott a népieshez, hogy erősödést és eredetiséget merítsen belőle. Kimutathatni ezt már az Auróra Kör törekvéseiben, kivált Vörösmartyéban; később a népköltészet mind élénkebb figyelem tárgya lőn, s megindult a magyar népköltési gyűjtemény. A nemzetiség fejlődése, a politikai életben felküzdő demokráciai irány mind elősegítették költészetünknek nemzetiesbe válását. Petőfi pályáját mintegy egyengették az irodalmi és politikai viszonyok. Nem Csokonai, ki csak kiváltképp ereszkedett le a néphez, nem Gvadányi, kinek nem volt ízlése, keltették föl Petőfi népies irányát, hanem az irodalmi és politikai viszonyok összes hatása és saját egyéni körülményei. Az Alföldön született; Kiskunságon töltötte gyermekségét, a nép közt nőtt föl, sokat hányódott, megfordult Magyarország majd minden vidékén, sokat érintkezett a néppel. Gyermeksége és ifjúsága benyomásai, emlékei, kalandjai, hajlamai, szenvedései, mintegy a magyar népszellem képviselőjévé avatták föl. Ha grófnak születik, ha fensőbb körökben nő fel, bizonyára inkább válik belőle magyar Byron, mint magyar Burns.

Zilahy Petőfi iskolai életét is hibásan ítéli meg. "Amit Petőfi iskolai hanyagsága felől költői szeszélyében összedalolt vagy csevegett - úgymond Zilahy -, az nem egyéb kedélyes mesénél." Az igaz, hogy Petőfi a maga iskolai életét költeményeiben a humor kedvéért néha a valónál élesebben rajzolja - nem való például, hogy az iskolából kiutasították, ellenkezőleg maga szökött meg -, de hogy szorgalmas, rendes tanuló lett volna, azt éppen nem mondhatni. Egyébiránt Zilahynak különböztetni kellett volna. Petőfi iskolai pályájáról 1838-ig kevés adatunk van. Úgy látszik, egész tizenöt éves koráig, mikor a selmeci iskolába került, gondos felügyelet alatt volt, szorgalmasan tanult, s ekkor vetette meg műveltsége alapját, bár tanítói szigora néha dacra ingerelte. Ezt nem emeli ki Zilahy, hanem jónak látja amellett kardoskodni, hogy Petőfi mily szorgalmas tanuló volt, tanárai mily szűkfejű, lelkiismeretlen és igazságtalan emberek voltak. Hogy Selmecen Petőfi éppen nem volt szorgalmas tanuló, s az iskolai törvényeket többször megsértette, kitetszik Szeberényiből, ki Petőfi ez évét körülményesen leírja. De Szeberényi menti is Petőfit, azt mondja, hogy a tanároknak ugyan nem tanult, de buzgó tagja volt a képzőtársaságnak, és szorgalmasan olvasta a magyar költői és történelmi munkákat. Mindezt nincs okunk kétségbe vonni, bizonyos tekintetben a tanárokat is hibáztathatni, de mindent csak az ő nyakukba róni, s Petőfit minden alól fölmenteni, amint Zilahy teszi, éppen úgy ellenkezik az adatokkal, mint Petőfi fejlődése lélektani folyamával. Petőfi távol szüleitől, minden gondosb felügyelet nélkül, szülői megrongált pénzviszonyai miatt régibb állapotjához képest szükséget is szenvedve, már megkezdi küzdelmét az élettel. Szilaj természete, függetlenségre vágyó lelke nem fér meg az iskola korlátai közt. A színészet iránti hajlam korán felébred benne; homályos érzelmek, vágyak zsibongják körül. A lángész öntudatlan sejtelmei kínozzák, dacos ingerlékenysége, könnyelmű szeszélyei összeütközésbe hozzák az iskolai és családi viszonyokkal. Hanyagsága tanárai bosszúságát kelti föl, gazdájának túlzott panasza atyja szigorát, ki leveszi róla kezét. Az elkeseredett, de hajlani nem akaró ifjonc a világba indul, egyik csínyből a másikba sodródik, az iskolai életbe többé nem tud belezökkenni, most katona, majd tanuló, aztán színész, megint tanuló és ismét színész. A nyomorban sem veszti el életkedvét, sikertelen küzdelmei közt is fenntartja önbizalma, erkölcsi tévedéseiben is megőrzi hitét az erkölcsben, hányódásai közepett is olvas és ír, de legtöbbet tanul az életből. Íme Zilahy jó igyekezetű tanulója, kinek hanyagsága nem egyéb mesénél. Zilahy mindamellett con amore beszéli el az ifjonc Petőfi vásott csínyeit, hogy szerzett pénzt az útra a katolikus papoktól, hogy szedte rá atyját, mily kóbor életet élt Pesten. Mindezt Zilahy helyesnek, derék dolognak látszik találni, kiszínezve adja elő, de csak azt érinti, hogy mily lelki és erkölcsi erővel emelkedik ki Petőfi ifjúsága és csavargó élete tévedéseiből, megtalálva pályáját, mily szorgalmat és munkásságot fejt ki, mint kíséri folyvást anyja képe, s mily szeretettel fordul szülőihöz, hogy végnapjaikban gyámoluk legyen. Nemcsak itt, hanem másutt is hibája az életrajznak, hogy az ilyesmiket csak mint száraz adatokat adja elő, de mindazt, ami felötlő, bizarr, kiszínezve írja le. Amazokon átsiklik az olvasó, emezek megmaradnak emlékében, s a jellem körvonalai akaratlan is elferdülnek. Nincs szándékunk az életrajzot részletesen bírálni, annyival inkább, mert hibája nem egyes részletekben rejlik, még kevésbé az adatok pontatlanságában, mint az egészen elömlő szellemen, mely képtelen az adatokat feldolgozni, az indokokat leleplezni, s hű képet rajzolni. A munka egyedüli érdeme az, hogy az eddig elszórt adatokat összegyűjtötte, egy pár újjal pótolta; - vannak ugyan benne tetemes hézagok, például Petőfi házassága körülményei, irodalmi tanulmányai, író barátjaihoz való viszonyai alig érintetnek; a mellékesb adatok közt hibákat is találhatni, például, hogy Petőfi 1840 elején Sopronból Selmecen át ment Horvátországba (holott Sopronból egyenesen Pozsonyba ment, s ott találkozott Szeberényivel, ki akkor pozsonyi tanuló volt), hogy 1847-ben kiadott összes költeményeit az Életképekben br. Eötvös ismertette meg (Eötvös a Pesti Hírlapba írt egy kis tájékoztató és védő cikket Petőfi költészetéről), hogy Táblabíró című szatirikus beszélytöredékét 1849-ben írta a budai hegyek között (e töredék már azelőtt két évvel megjelent az Életképekben), hogy a Hóhér kötele című regényét a kocsi párkányán és a kocsma falán írta, s több ilyes: mindamellett egészben véve az életrajz e tekintetben méltánylatot érdemel. Néha lapokon át nem is találunk benne egyebet adatoknál, csoportosítás és minden behatóbb lélektani fejtegetés nélkül, rosszul elbeszélve. S mennyi aprólékosság van itt minden lapon. Zilahy fontosnak tartja följegyezni, hogy 1841-ben Kápli Lajos Sopronban a "Maurer"-vendéglőben 1 frt. 6 krajcárig rúgó vacsorát fizetett Petőfinek, hogy egész 1847-ig kitől és mennyit kért kölcsön, egész addig, hogy Pozsonyban miképp öltöztette ki Lisznyai, ócska ruháját hogy szerezte meg Wilim szabó az Apácasoron, ki azt ma is, mint szent ereklyét őrzi. Mintha bizony 1842-ben széles körben ismerték volna Petőfi nevét, és éppen egy német szabó lelkesült volna Petőfi ócska ruhájáért. Ez adatot Zilahy Lisznyaitól vette. Látszik rajta a Lisznyaias fantázia, valamint a Vahot Imrétől vetteken is a dicsekedő szellem. Az ily aprólékosságokkal teljes életrajz hasonlít az oly arcképhez, melyen a képíró minden pórust, pattanásocskát megjelöl. Vásznon vagy könyvben semmi sem árt annyira, mint a lényegtelen dolgok halmozása. S mégis Zilahy könyvében még ezt is szívesebben eltűrhetni, mint azt, midőn itt-ott belekezd Petőfi jelleme rajzolásába. Jellemzése a legtöbbször vagy frázis, vagy esetleges történetnek rendes vonássá emelése, vagy lélektani kulcs nélkül felhozott különcségek. Egypárnak cáfolatát ide jegyezzük, leginkább Petőfi emléke iránti kegyeletből.

"Na, hogy Petőfinek különös modora volt, tagadhatatlan!" - kiált föl Zilahy, s elbeszéli, hogy midőn Vahot Imrének volt segédszerkesztője, s nála lakott, Vahot kisgyermekeinek, kik oly örömest barátkoztak volna vele, soha egy jó szót sem adott, mindenféle grimaszokkal, vadállati fogvicsorgatással és szemhunyorítással ijesztgette őket. Lehet, hogy a Vahot gyermekei sokat alkalmatlankodtak neki, lehet, hogy ajtójánál lármázván, rájok ijesztett, mit az érzékeny szülők rossz néven vettek, de hogy Petőfi a gyermekeket ne szerette volna, s goromba lett volna irántok, az nem való, sőt ellenkezőleg, sok volt magában is a gyermekies, naiv. 1845-ben Pákh Albert atyjánál mulatva, barátja ifjabb testvéreivel órákig ellabdázott. Arany János gyermekeivel örömest játszott, a fiú mulatságára egy költeményt is írt, mely Arany Lacinak címet viseli, s a gyermekek számára írt magyar költemények között a legjobb. A gyermekekhez ily vadnak rajzolván Zilahy Petőfit, a nők irányában éppen szemtelennek hirdeti, s öltözködését a leghóbortosabbnak festi. Halljuk saját szavait: "A nők irányában nem tudott szeretetre méltó lenni; ha jól találta magát, mindjárt lelkemnek, galambomnak címezte, s minden előljáró beszéd nélkül összevissza ölelgette őket (amiért egyébiránt az asszonyok nem szoktak megharagudni - csak okkal-móddal); öltözete, magaviselete mind másforma volt, mint más emberfiáé; főleg viseletében szerette a különcöt játszani, úgyhogy aki meglátta, vele álmodott. Majd olyan kalapokat készíttetett, mint egy rézbogrács, csodálatos süvegeket; majd ember nem látta, fül nem hallotta zekéket, dolmányokat, virágos atlaszból. És ő mindezt nem hiúságból vagy hatásvadászatból tette, mert hozzáférni nagyon bajos volt, hanem szeszélyből és különcségből." Ezután leírja Zilahy, hogy Tóth Gáspárnál mily prémes dolmányt, sujtásos mellényt, magyar nadrágot s asztrakán kucsmát csináltatott magának, mely ruháját aztán majdnem egy esztendeig viselte. Nem valóságos torzvonások-e ezek? Lehet-e jobban rágalmazni Petőfit, mint ahogy azt dicsőítője, Zilahy teszi? Amott lélektani képtelenség, emitt a valóság egészen elferdülve. Volt-e, van-e a világon oly ember, kiről el lehet mondani azt, amit Zilahy Petőfiről oly határozottan állít, s egész cinizmussal, mintegy helyeselni látszik? A legféktelenebb ember sem viselheti magát így társaságban; hogy Petőfi nem viselte, azt mindenki bizonyítja, ki őt ismerte. Petőfi inkább tartózkodó, elfogult volt a nők irányában, mint bátor vagy éppen vakmerész, s ha a finomabb társaskörök illemét megsértette is kendőtlen nyakával, kesztyűtlen kezével, a női becsületről mindig lovagiasan gondolkozott. Ami öltözetét illeti, azt is túlozva, ferdítve adja elő Zilahy. Hogy ebben nem volt mindig jó ízlése, ez igaz, de hogy valóságos ijesztő lett volna, éppen nem áll. A virágos atlaszból készült, szem nem látta, fül nem hallotta zekékből és dolmányokból csak annyi igaz, hogy 1847-ben volt egy virágos atlasz atillája, de ilyet akkor nemcsak ő viselt, hanem Egressy, Kuthy, Kazinczy Gábor s mások is. 1845-ben nem annyira különcségből, szeszélyből, mint nemzeti buzgóságból öltözött tetőtől talpig magyar ruhába. A magyar költők sokat emlegették, hogy a nemzet eldobta ősei bajnoki köntösét, s rút idegent cserélt; az ő erős nemzeti érzése nem akart a szónál maradni. Peleskei nótáriusnak gúnyolták, de azért nem tágított, részint dacból, részint kénytelenségből, mert nem élt oly körülmények között, hogy könnyen csináltathasson új ruhát. Később úgy öltözködött, mint más, kivéve, hogy frakkot, kabátot nem viselt, s mellényén, pantallóján mindig volt egy kis magyar sujtás.

Petőfi különcségei, gyöngéi vagy éppen hibái, egy-egy tiszteletre méltó elvnek vagy nemes érzésnek voltak túlságai, melyek benső természete és költészete szellemében lelik leghelyesb magyarázatukat. Enélkül csak esztelenségnek tűnnek föl, és Zilahy hibája éppen az, hogy e kapcsolatot nem látja vagy nem emeli ki kellően. Petőfi Zilahy szerint büszke, rátartó, szótlan vagy nyers ember volt; akik barátságot tartottak is vele, panaszkodtak uralkodásvágya, erőszakossága és zsarnokoskodó természete ellen; rokonszenveit éppen oly sűrűen-gyorsan változtatta, mint ruháit; az önbecsülésben sem tartott mértéket, néha túlvitte, máskor nem vette figyelembe; a szeszélyt jellemerőnek, a makacsságot állhatatosságnak vette. Mindez rágalomnak is beillenék, ha nem volna értetlenség. Petőfi jellemének és költészetének egyik kiváló jellemvonása az őszinteség. Sok körülmény hatott oda, hogy ez benne majdnem a betegségig kifejlődjék. Az őszinteség szép tulajdon az életben, s éltető forrása a lírikusnak, de csak egy bizonyos pontig. Az igen őszinte költő könnyen megénekel olyat is, amiről talán hallgatni kellene, az igen őszinte ember olyakat is mondhat másnak, mi már nyerseségnek, gorombaságnak is beillik. Petőfin mindkettő megesett. De az ily nyerseség az életben nem a szív vadsága, hanem bizonyos szilaj naivitás, az ily gorombaság nem sértés, mert nincs benne rosszakarat, hanem csak az illemi formák önkéntelen mellőzése. Ily értelemben volt Petőfi nyers, mit még feltűnőbbé tett népiessége. Valamint költeményeiben néha oly népies kifejezésén is megbotránkoztak, mely ellen nem szólhat az esztétika: úgy az életben is némely igen elfinomodott embert könnyen bánthatott népies modora. Lehet, hogy később mindebbe vegyült egy kis affektáció is, de az kétségtelen, hogy nyerseségének alapja az őszinteség volt, mely előbb mint naivitás nyilatkozott, majd mint elv, kapcsolatban demokráciai, sőt köztársasági érzelmével. Büszkesége, melyet Zilahy helytelenül rátartással told meg, hasonlított nyerseségéhez. Eleven önérzete volt; sokat tartott becsületére, melyet féltékenyen őrzött, függetlenségére, melyet szenvedések árán vásárolt, táplálta költői tehetségébe vetett erős hitét, mely nem engedte csüggedni, pályát nyitott számára, s fenntartotta a támadások ellenében. Nem tűrte a megaláztatást bármi formában, s néha annak tartotta azt is, mi csak tapintatlanság volt. Annak nincs alapja, amit Zilahy állít, hogy önérzete néha elhagyta, vagy amint ő oly furcsán mondja: "Olykor nem vette elég figyelembe önbecsülését." Önbecs érzete sohasem hagyta el, sőt túlságokba sodorta. Utálván a szerénykedő képmutatást, az alázatos kevélységet, örömestebb akart szerénytelennek látszani. Ha valaki lenézte költeményeit s némely költőtársaiét, melyek gyöngébbek voltak, jobbaknak ítélte, társaság- és irodalomban nem restellte kimondani, hogy az övéik jobbak, de soha senki után nem járt, senki hiúságának nem hízelgett, hogy cserébe tömjénezést nyerjen. Költői önérzete vagy éppen hiúsága kitöréseit a legtöbbször humor enyhíti vagy jókedvű malice. Csak ha mélyen sértve érezte magát, tört ki heves lelke szilaj szenvedélyességével, melyet nem igyekezett fékezni. Heves véralkatát, ingerlékenységét még inkább kifejtette szakadatlan és termékeny költői munkássága. A sok írás idegessé tette, mozgékony képzelődése, a benyomásokra oly fogékony kedélye, könnyen ragadta hol kitörő jókedvre, hol búskomorságra; innen szeszélyei, de hogy a szeszélyt jellemerőnek vette volna, az mesebeszéd. Inkább a dacot és szenvedélyességet vette annak, mert erős meggyőződései voltak, elvein majdnem fanatizmussal csüngött, s egész a végletekig alkalmazta. Ami ezek körén kívül esett, ahhoz nem volt érzéke. Föllengző idealizmusa, költői nemes alanyisága mintegy ragadta magával; az életben is a lelkesülés rohamai között élt. Innen csekély okból is könnyen összeütközött barátaival, kikhez egyébiránt híven ragaszkodott. Gyermekkori barátjai közül csak az egy Szeberényivel hasonlott meg végképp, s nem minden ok nélkül. Pákhkal kétszer is összezördült, de folyvást barátja maradt. Vörösmartyval politikai meggyőződése erős összeütközésbe hozta, de polémiái után is úgy ragaszkodott hozzá, mint atyjához. Zilahy Petőfit a barátságra méltatlannak rajzolja, s mégis egy helyt így kiált fel: "Igazi ragaszkodó, ily nagy szellemhez méltó, vele élő-haló barátja nem is volt senki." De ennek ellenére ugyanazon lapon mégis idézi Petőfinek egy levelét, melyben ez Emődyt leghívebb, legönzéstelenebb és legtisztább lelkű barátai egyikének nevezi. Ki érti meg ebből, hogy mily barát volt Petőfi, s milyenek voltak barátai?

De halljuk tovább hogyan jellemzi Zilahy Petőfit mint barátot és szerelmest. "Egy futó perc elég volt reá - úgymond -, hogy a férfit barátjának, a nőt kedvesének vallja, a másik perc pedig, hogy örökre meggyűlölje. Debrecenben 1846-ban történt, hogy színelőadás alkalmával egy szép színésznő szomszédságába esvén, az első felvonás alatt megismerkedtek egymással, a másodiknál örök szerelmet vallottak, a harmadikat végig sem nézték, hanem futottak tiszteletes Tóth Mihály uramhoz, kivel Petőfi különben is igen jó barátságban állott, hogy eskesse őket össze azonnal. A tiszteletes szerencsére azt válaszolta, hogy gyertyavilágnál esküdni hazai kánonjaink értelmében tilos, legfeljebb diszpenzáció mellett történhetik, azért menjenek, hozzanak előbb diszpenzációt. Petőfi e szűkkeblűségen rendkívül fölháborodott, tiszteletre méltó barátját szidta, mint a bokrot s úgy vált el tőle, mint halálos ellenségétől. Aztán ismét megbékéltek. A kedélyes művésznő pedig ahelyett, hogy a fölmentés után járt-kelt volna, férjhez ment máshoz. Petőfi is jobbat gondolt, és útjaik többé nem találkozának." A tény fő vonásaiban igaz, s annyival terhelőbb Petőfire nézve, mert akkor már ismerte és szerette leendő nejét. De vajon nem volt-e ez eset kivételes, sőt egyetlen egész életében, valamely gonosz óra kísértése, melynek nem tudott ellentállni? Vajon igaz-e, hogy gyakran tett ilyesmit, s ez volt fő jellemvonása barátságban, szerelemben, mint Zilahy állítja? Vajon nincs-e ez eseménynek lélektani kulcsa, mely megfejti nekünk e hallatlan könnyelmű, sőt érthetetlen tettet? Elmondjuk röviden, amit tudunk; tartozunk vele Petőfi emlékének; nem menteni akarjuk a tettét, csak kimagyarázni s megmutatni, hogy Petőfi nem volt kötözni való bolond, amint Zilahy rajzolta.

Petőfi Szatmár megyében 1846 őszén megismerkedett egy ifjú hölggyel, kit aztán 1847 őszén nőül is vett. Mindjárt az első napokban szenvedélyesen megszerette; szerelme viszonoztatott. Visszatérve Pestre, a leányt levélben megkérte atyjától, kit nem ismert, mert az látogatásakor nem volt otthon. Az atya azt válaszolta: ő még nem ismeri annyira Petőfit, hogy határozott választ adhasson, leánya is még nagyon ifjú, várjanak egy évig, s ha akkor is mindkettő megmarad szándéka mellett, ő nem vet a házasság elébe akadályt, még akkor sem, ha nem helyeselné. Petőfi nem volt megelégedve a válasszal, azt hitte, hogy a kitűzött határidő csak arra való, hogy elfordítsák tőle kedvese szívét. Lángoló szenvedélye nem ismert gátat, s égbekiáltó igazságtalanságnak tartotta az atya magaviseletét. Végletekre hajló természete, a társadalmi formák megvetése, meggondolatlan lépésekre ragadták. Erdődre utazott, sürgette a házasságot, s összetűzött a szülőkkel, kik megmaradtak határozatuk mellett. Ekkor a leányhoz fordult, s kérte, hogy szökjék el, s esküdjék meg vele a szomszéd városban. A leány nem hajlott kérésére, de megígérte, hogy hű marad hozzá, s a kitűzött határidő múlva neje lesz, szülei ellenére is. Petőfit felingerelte a válasz, keserűsége most a leány ellen fordult, kétkedni kezdett szerelmében, s kétségbeesve hagyta oda Erdődöt. Így érkezett Debrecenbe, hol egy szép és elmés színésznő kacérsága azt a gondolatot ébreszté föl benne, hogy a leányt par dépit nőül vévén bosszút álljon kedvesén, ha magát boldogtalanná teszi is. Mindez egy óra műve volt; tüstént meg akart esküdni a színésznővel, úgy látszik, félt, hogy egy óra múlva nem lesz elég ereje végrehajtani bosszúját. Nem találván papot, ki megeskesse, másnap Pestre utazott, Örvendve, hogy nem tette meg azt, amit meg akart tenni, ami miatt most már önvádat érzett. Íme e kaland indoka és körülményei. Zilahy mindezt nem tudta, talán nem is tudhatta, de így sem volt följogosítva, egy puszta, minden indok nélküli esztelenségre képesnek hinni Petőfit, s mi több, jellemrajza alapjául venni. S ezzel megválhatunk e könyvtől. Ennyi is elég tájékozni az olvasót s az irodalomtörténettel foglalkozókat, hogy e könyv csak adatgyűjtemény, de nem életrajz, s legkevésbé Petőfi hű képe.

Térjünk át Zilahy széptani kísérleteire, bírálatai- és polémiáira, melyekből áll nagyrészt munkái második kötete. Itt inkább helyén van, mint az életrajz terén. Legalább megvan benne a küzdelmi szenvedély, ha nem is vezeti mindig erős meggyőződés, van bátorsága, de könnyen hegykeségbe vagy cinizmusba sodródik, látköre nem széles, ismeretei nagyon töredékesek, de amint utolsó félbeszakadt töredéke mutatja, kezd nyomósabban gondolkozni. Életrajz-írója termékenységét, eszmei tartalmasságát és önállóságát emeli ki. Szerinte a világirodalomban, az egy Macaulayt kivéve, nincs példa reá, hogy valaki huszonöt éves korában többet produkált volna Zilahynál. Nem tudjuk, hogy Macaulay hány éves korában kezdett kritikát írni, de hogy legelső kísérletének egyetlen lapja is többet ér, mint Zilahy összes kritikai munkássága, az kétséget nem szenved. Nem jártunk utána, hogy Európa legkitűnőbb kritikusai hány éves korukban emelkedtek hírnévre, de azt látjuk, hogy Zilahy egyetlen kritikát sem írt, mely akár formára, akár tartalomra nézve kitűnő legyen, legjelesb dolgozata is csak tehetségét tanúsítja, egy fejlődésben levő tehetség küzdelmét, mely még nem találta meg útját. A termékenység alatt az eszmék és jeles munkák gazdagságát értjük, nem pedig a puszta számarányt. Ami önállóságát, eredetiségét illeti, melyet maga Zilahy is nagy önérzettel szokott emlegetni, eszmeköre sokkal szűkebb, mint a magyar esztétikai irodalomé, még ebben sem tudja magát biztosan tájékozni, nem hogy szélesbítené. Az bizonyos, hogy Zilahynak vannak eredeti gondolatjai, de ezek vagy abszurdumok, vagy zavaros fogalmairól tesznek tanúságot. Ő pálcát tör Molière egyik legkitűnőbb műve fölött, de Bajza Jenőnek igen gyönge, s még némi drámai tehetségre is alig mutató tragédiáját kitűnőnek hirdeti. Arany János költészetét inkább a tanulmány, mint a teremtő fantázia szülöttének tartja, de Vajdában mélységet és eredetiséget fedez fel. A forradalom utáni évekből 1860-ig egyetlen figyelemre méltó lírikust sem talál, azonban Dalmadyt és Vidát úgy üdvözli, mint őszinteségből és igazságból kivetkőzött líránk megváltozásának első hírnökeit. Elítéli az egész magyar zsurnalisztikát, mint amelynek nincs erkölcsi súlya, s a közönségnek legfeljebb bohóca vagy colporteurje, s a Vajda János szerkesztette Magyar Sajtóhoz szegődik, melyet leginkább a botrányok tettek emlékezetessé. Fejtegetése és stílusa nagyon egyenletlen; a helyes megjegyzéseket helytelenek követik, a világos és szabatos mondatokat homályosak, majdnem érthetetlenek váltják föl. Fölvet egy-egy fontos kérdést, de megfejtetlen hagyja, néha megrója, mi nem hiba, s dicséri a hibát. Sohasem bocsátkozik valamely író vagy mű derekasabb boncolatába, megelégszik egypár általános vonással, vagy egy-egy feltűnőbb részlettel, s a fő dolgot ritkán találja el. Keresi a polémiát, néha csak a polémia kedvéért, s küzdő bajnok helyett csak fecsegő Therszitész. Hajlamból vagy szükségből kedveli az ügyvédi fogásokat; erőlteti a legélesb gúnyt egész az ízléstelenségig, de rosszulesik neki, ha őt is gúnyolni merik. Büszke reá, hogy nem ismer el tekintélyt, s mégis panaszkodik, hogy Arany tekintélyével nem lépett föl védeni őt valamelyik polémiájában. Szeretne egy irodalmi új párt vezére lenni, de csak egy kis türelmetlen cottéria élén találja magát, mely doronggal akarná bevenni Helikont; szeretné az új költőkkel megverni az idősbeket, az új nemzedékkel a régit, de nem találván nagy tehetségeket, a kicsinyeket nagyítja; szeretne mint valami új irány képviselője nagy változást hajtani végre a magyar irodalomban, de nincsenek új eszméi, s maga sem tudja, mily irányt követ.

Azonban e hiú küzdelem, ez elkeseredett vergődés közepette folyvást fejlődik, s bizonyos erő nyilatkozik benne, mely alkalmasint előbb-utóbb kiemelte volna ferde helyzetéből. Az íróság suhancéveit élte s oly irodalmi körben, hol ő volt a legokosabb ember. Kiocsúdása valószínűleg nemsokára bekövetkezett volna, s a csalódások, felköltve elégedetlenségét, talán oly útra terelik vala, melyen hasznos szolgálatot tehet a magyar kritika ügyének. Utolsó munkája legalább ilyesmire mutat. Apró és napi becsű bírálatok helyett egy nagyobb tanulmányba fog, mely nyomósabb gondolkozást tanúsít. A tanulmány címe a Tragédia bölcselete, vonatkozással Teleki László Kegyencére. Csak töredék, mert halála félbeszakasztotta, de legtöbbet ér széptani dolgozatai közt. Nem fejti ki ugyan még nagyjában sem a tragédia bölcseletét, számos paradoxonra találhatni benne, de néhány jó gondolatot mond el a tragikumról. Kár, hogy fejtegetésében néhol hiányzik a benső kapcsolat, előadása helyenként homályos, igen is filozófiai akar lenni, bár nem otthonos eléggé a filozófiai műnyelvben. "A tragédia fogalom - úgymond Zilahy - ezen gondolatban összpontosul: a természetileg igazolható, de erkölcsileg nem jogosult indulatot az erkölcsi joggal ellenkezésbe hozni és a kettő között az erkölcsi jognak adni elégtételt. Más szóval: a konkrét emberi ellen az absztrakt világrendnek szolgáltatni igazságot." Zilahy, úgy látszik, a világrend alatt csak az erkölcsiség törvényeinek összességét érti, s a tragikum határát egy kissé szűk körre szorítja. Az egyén, midőn a világrendnek kesztyűt dob, az egyetemes vagy együttleges ellen támad fel, s ez nem mindig az erkölcsiség törvénye. Egy politikai ballépés nem az erkölcsiség megsértése, s mégis lehet tragikai alap. Néha erényeink hozhatnak tragikai helyzetbe, nem azért, hogy nem voltunk eléggé erkölcsösök, hanem mert átléptük az okosság határait. Lear nem sérti meg az erkölcsiség törvényét, csak az okosságét, s mégis oly szenvedések martaléka lesz, mintha nagy bűnt követett volna el. Éppen ez a tragikum egyik jellemző oldala, hogy a nemezis nemcsak a bűnt bünteti, hanem mindent, ami ellenkezik a dolgok kényszerűségével, s a büntetés a tévedéssel nincs mindig arányban. Alább maga Zilahy is észreveszi, hogy vannak oly drámai hősök, akik nem sértik az erkölcsiség törvényeit, s mégis bukásuk tragikai hatású, de nem tudja megmagyarázni okát. Azonban igen helyes megjegyzése az, hogy a tragédia mindig oly eszmét juttat győzelemre, melynek megsértése miatt a hősnek buknia kellett, de abban téved, midőn a tragédia céljának csak a büntetést tűzi ki, s nem egyszersmind a kiengesztelődést is. Innen van aztán, hogy a tragikai félelmet is csak a büntetésbe helyezi, holott a félelem a részvét szüleménye, mely már akkor kezdődik, midőn a hős a bűn vagy tévedés bonyodalmaiba sodródik, s folyvást növekedik a katasztrófig, hol a kiengesztelődés enyhíti, mely a szánalom és megnyugvás vegyes érzése. Az ókori és újkori dráma különbségeire a tragikai alapot illetőleg szintén helyes észrevételeket tesz; különösen találó az, hogy az ókori drámában a világrend, melyet mi a dolgok természetébe belehelyezünk, mint afölött kívül álló nemezis szerepel, de abban ismét téved, sőt ez állításával is némiképp ellenkezésbe jő, midőn az ókori tragédia egyik fő különbségét abban keresi, hogy a régiek egyén helyett típust vagy általában csak embert rajzoltak, az ember fogalmában pedig csak érezhető a tragikum, de belőle ki nem hozható. A mondat ez utóbbi részét nem értjük, de nincs is szükségünk reá. A tragikumra nézve nem tesz különbséget az, hogy a hős egyén, típus vagy általában ember, mert a tragikai bűnt bármely alakban elkövetheti. A fő különbség e tekintetben az ó- és újkori költészet tragikuma között az, hogy az újkori költészet a tragikai bűnt a tragikai bukással a legszorosabb kapcsolatba hozza, míg az ókori ezt nem tartotta okvetlen szükségesnek. Arisztotelész megkívánja ugyan, hogy a hős ne legyen ártatlan, de csak azért, mert egy tökéletesen erényes embernek szerencsétlensége nem volna részvét- és félelemgerjesztő, csak iszonyú, borzasztó, de sehol sem emeli ki a tragikai bűn és katasztróf szoros kapcsolatát. Innen foly az is, hogy az újkori tragikum teljes magyarázatát nem találjuk meg Lessingben, ki a tragikum értelmezésében egy hajszálnyit sem tért el Arisztotelésztől. Legtöbb fogyatkozást találhatni e tanulmányban, hol a dráma és eposz közti különbségeket fejtegeti. A nyelv homályos, s a legfőbb különbségek mellőzvék. A dráma és regény közti különbségekről éppen hallgat, pedig erről annyival inkább kellett volna szólnia, mert a legújabb drámákban igen észrevehető a regényi kompozíció felé hajlás. Teleki Kegyencéről keveset ír, mert a tartalom elmondásánál megszakad a tanulmány. Bár nagyon is túlbecsülni látszik e művet, mert bizonyos tekintetben Hamlet mellé állítja, mindamellett fő hibáját helyesen emeli ki. Általában e tanulmány, fogyatkozásai mellett is, bizonyságot tesz Zilahy kritikai tehetségéről és tanulmányáról. Kár, hogy Bajza Jenő Zách Feliciánja dicsőítését ide is belévegyíti. Vagy hitte, hogy barátja tragédiája lángeszű mű: ekkor ítélőtehetségét kell kétségbehoznunk; vagy nem hitte, s barátságból dicsőítette: ez lehet szép tulajdon a barátok előtt, de az irodalomban pajtáskodás, melybe éppen annak kellett volna legkevésbé beleesni, ki másokat sokszor ezzel vádolt.

A Drámai nyelvről írt rövid értekezése keveset ér. Fölveti a kérdést, hamar kész a felelettel, de teljességgel nem fejti meg. "A drámai nyelv - úgymond - az, mely legközvetlenebbül foly a helyzetből, a szereplő egyén jelleméből, és amelyben a beszélő személy legtisztábban kiadja, mi lelkében történik, kevés szóval sokat mondván." Vajon e meghatározás nem illik-e a költészet minden nemére? Például a lírai nyelv az, mely legközvetlenebbül foly a költő helyzetéből és jelleméből, melyben legtisztábban kiadja, mi lelkében történik, kevés szóval lehető sokat mondván. Az epikai nyelv az, mely legközvetlenebbül foly a dolog természetéből, a személyek helyzetéből, jelleméből, legtisztábban kiadja, ami lelkükben történik, kevés szóval lehető sokat mondván. Ez csak azt teszi, hogy a költészet minden nemében legjobb nyelv az, mely a célt legjobban szolgálja, de ez oly általánosság, mely a dolog lényegére nem vet világot, mert éppen azokat az eszközöket mellőzi, melyekkel a célt elérhetni, azokat a jellemvonásokat nem számlálja elő, melyek az általános költői nyelv módosulásait jelölik a drámai kötészet körében. A cikk többi része csak esztétikai elmefuttatás, mely a fő tételt nem magyarázza ki. S midőn Zilahy Heine azt a mondatát, hogy a színpadról inkább hat a retorikai, mint a költői nyelv, elfogadja, s a költői retorika érthetetlen fogalmával toldja meg, bebizonyítja, hogy nincs fogalma a valódi drámai nyelvről. Heinét nem értette. Heine itt gúnyosan szól, s a nagy tömegre céloz. Az igaz, hogy a lírai vagy értekező nyelvnél a színpadon hatásosabb a retorikai, mert a rétor is a nagy tömeghez szól, mint a drámaíró, de ez a valódi drámai nyelvnek csak legfeljebb pótszere, mint a színpadi csíny a valódi drámai hatásnak. E cikkébe is belevegyíti Bajza Jenőt, a drámai nyelv példányául hozván föl egy szerencsétlen hasonlatát.

Zilahy szeretett a drámával foglalkozni. A drámai igazság és a magyar drámairodalom, Baklövések a dramaturgia abcéjében, Hívatlan bíró, fogadatlan prókátor című cikkei mind dramaturgiai polémiák. Köztök legigénytelenebb és legjobb az első, amennyiben egy lapnak azt az állítását, hogy Othellóban a zsebkendő ellopatásának történetessége idézi elő az egész tragédiát, néhány szóval helyesen cáfolja meg. Más két polémiája nagyobb igényű, de csak esetlegesen vagy a mellékdolgokban találhatni bennök egy-egy helyes megjegyzést, a fődologban sehol sincs igaza, még ott sincs, hol az igazság mellett küzd, melyet nem tud megvédeni. Zavaros eszmék vagy abszurdumok jellemzik e két polémiáját. Kimeríti olvasottságának egész tárházát, s csak még meg nem érett ítélőtehetségének tesz tanúbizonyságot. A Baklövések című polémiájában két lap ellen folytat polémiát: a Gombostű és a Magyar Sajtó ellen. A Gombostű ez állítását akarná cáfolni: "A tragédiának nem fő célja a költői igazságszolgáltatás, mert különben Romeo és Júlia nagyon rossz tragédia volna, amennyiben az ártatlanság legyilkolása nem bosszultatik meg; a szép Desdemona, a szenvedő Luiz s más kedves leánykák, akiket a rosszak bántalmaznak, csak azon reményben szenvednek, hogy túl a síron megjutalmaztatnak, és éppen ez a költő föladata." Zilahy igen helyesen szükségesnek tartja a költői igazságszolgáltatást, de Romeo és Júlia bukásának kényszerűségét nem tudja kimagyarázni. Azt mondja, hogy a mű tragikuma a szeretők indulatának nyilatkozási módjában és mértékében fekszik, s kimutatja azt a határt, melyen túl emberi szenvedély, bármily fényes legyen, nem emelkedhet. Tehát Romeo és Júlia tragikai bűne az, hogy igen szeretik egymást, de emiatt még boldogok lehetnének, ha szerelmök nem ütköznék össze a szülői, családi, sőt egész nemzetségi kegyelettel, ha Romeo nem ölné meg Tybaltot, ha a két családban kibékítés helyett nem gyújtana föl még nagyobb gyűlölséget, s helyzete nem ragadná oly pontra, hol csak a legvakmerőbb cselszövény segíthet, s a véletlen uralma kezdődik. Desdemonát sem jól védi. "A költészet eszményi világában - úgymond - Desdemona halála nem halál, mert alakja erkölcsileg egészben marad fenn számunkra, és fájdalma éppen a költői igazságnak legnagyszerűbb eszköze (a cél megszentesíti az eszközt), amely Othellót megejti. Nincs-e Desdemona megbosszulva e bukásban?" Hogy a hős bukásakor környezetéből ártatlanokat is magával ránt, kik hozzá ragaszkodnak, az természetes, és sohasem gyöngíti a tragikumot, de egyébiránt Desdemonának megvan a maga tragikai bűne, tapasztalatlanságával, jószíve gondatlanságával maga is taszítja férjét amaz örvény felé, melynek ő is martaléka lesz. A vita másik fő pontja a reformátor tragikuma körül folyt. A Gombostű azt a tételt állította fel, hogy minden reformátor született tragikai hős, s mennél inkább sikerült eszméje, annál alkalmasabb. Zilahy inkább csak mellékoldalról ostromolja ez állítást, de a fődolgot mellőzi, tudniillik, hogy a reform sikere nem lehet tragédia tárgya, mert nincs bukás, a sikertelenség pedig mindig az, mert vagy abból foly, hogy a reform idő előtti volt, s a fennálló rend életerejének kényszerűségével jött ellenkezésbe, vagy abból, hogy a reformátor túlsága, ballépései vagy szenvedélyei miatt eljátszotta a siker jogát. A Magyar Sajtóval a tragikai részvétről vitatkozik, de szintén nem oldja meg a kérdést. A Magyar Sajtó tárcaírója nem tartotta szükségesnek, hogy a tragikai hős mindig részvétre gerjesztő legyen, s felhozta a többek között Shakespeare III. Richárdját, aki a dráma elejétől végig országos gazember, s így a részvét elméleténél fogva nem lehetne tragikai hős. Zilahy vitatja, hogy Richárd iránt részvétet érezhetünk, mert a rejtett motívumoknak nyilvánulásakor a cinizmus humora alatt égő fájdalom mély tüzében, a születése által letiprott és meggyalázott ember átkos végzetében a jellem megkövesült vadságának erkölcsileg magyarázatát, és leküzdhetetlen nagyravágyásában egyéni igazolását találjuk, s a kedély elborzasztó kétségbeesett sivárságán részvétre gerjedünk. Valaminek magyarázata, lélektani igazolása, még nem részvétgerjesztés, ami pedig elborzasztja az embert, nemigen gerjesztheti részvételre. Zilahyt a részvét szó hozta zavarba, s nem tudott belőle kibontakozni. A tragikai érdek legszokottabb neme az, hogy a hős részvétgerjesztő legyen; az ókori drámaírók tragikai hősei mind ilyenek, sőt a Shakespeare-éi is. Azonban Shakespeare megkísértett olynemű tragikai érdeket is, melyben a részvét nem foglal helyet, hanem valami egyéb helyettesíti. Ez a nagy bűnösök tragédiája, akik mint kész bűnösök, sőt gonoszok lépnek föl. A hős nem részvétre gerjesztő, hanem megdöbbentő tulajdonaival fog érdeket gerjeszteni, minők rendkívüli szellemi, sőt démoni erő, vakmerő vitézség, mindent feláldozó tevékenység és szilárdság. Inkább megdöbbenünk, mint részvétre gerjedünk, nem őt féltjük a bosszuló nemezis karjától, hanem inkább attól félünk, hogy démoni erejével dacol mindennel, s midőn győzelme tetőpontján, az elért, de rögtön meghiúsult siker percében, a fellázadt erkölcsi erők a bukás örvényébe sodorják, kiengesztelődünk és megnyugszunk. Az ily tragikai hős rajza igen nehéz s ritkán sikerül, s még a siker esetében sem oly nagyhatású, mint a másik, mert az abszolút gonoszság részvétellenes hatását bajos enyhíteni, s a költői igazságszolgáltatás kiengesztelődésébe könnyen vegyülhet az undor bizonyos íze. Leginkább Shakespeare lábolta meg ez ösvényt III. Richárdjában, de nem azáltal, hogy hőse kedélyének borzasztó sivársága iránt részvétet keltett, hanem, hogy gonoszságába rendkívüli szellemi erőt és hősiességet tudott vegyíteni. Dramaturgiai polémiái harmadikát a Koszorú ellen intézte Zilahy; Molière Tartuffeje fölött tör pálcát benne, s azt akarná kimutatni, hogy Molière a romanticizmus költője. Molière ostromlásában Schlegel fegyvereit használja, s elég ügyetlenül. Színbírálatainkban többször kimutattuk, hogy Schlegel éppen oly igazságtalanságot, mint korlátoltságot tanúsít Molière megítélésében. Itt nincs miért mindezt ismételnünk; Molière romanticizmusát is éppen csak megemlítjük. Zilahy életírója panaszkodik, hogy Zilahyt a klasszicizmus és romanticizmus nemértésével vádolták, pedig e cikke is mutatja, mily jól értette. Zilahy a romanticizmus költőjének nevezte Molière-t, ki a francia klasszicizmus egyik hőse. S hogyan magyarázza ki magát? Minthogy a romanticizmus a keresztyén korszak költészete, s Molière keresztyén volt, tehát a romanticizmus vígjátékírója; igaz ugyan, hogy a francia klasszikai iskolához is tartozik, de az csak a kis-klasszicizmus, s így Molière-t nevezhetni a nagy-romanticizmus költőjének, melyben benne van a kis-klasszicizmus, a kis-romanticizmus, de nincs benne a nagy-klasszicizmus. S ez okoskodást, mely éppen annyi irodalomtörténeti járatlanságot, mint logikátlan gondolkozást tanúsít, a romanticizmus helyes felfogásának tartják Zilahy életírói s munkái kiadói. Nem zavarjuk őket boldog hitökben, idővel majd felvilágosodnak, s olvasóinknak, úgy hisszük, elég volt az okoskodás felmutatása is.

A lírai költők közül Vajda János, Szabados, Dalmady és Atala költeményeit bírálta Zilahy, amazokat sok rokonszenvvel, emezt pedig meglehetős ellenszenvvel, melyeknek esztétikai okaira nem igen találhatni az illető bírálatokban. Vajda különös kedvence, a jóakaratban nincs hiány, csak az a baj, hogy amit egész naivitással dicséretképp mond, megrovásnak illik be. Kiemeli eredetiségét, mélységét, de egyszersmind megjegyzi, hogy Vajda a Petőfi iskola legközvetlenebb tanítványa, kin Petőfi Felhőinek hatása érzik. Tehát Vajda eredetisége abból áll, hogy Petőfi leggyöngébb költeményeiből merítette lelkesülését. Valóban különös eredetiség. Hibáztatja a közönséget, hogy nem olvassa Vajdát, magát a költőt is hibáztatja, hogy miért hajhássza a nem-közönségest, miért költészetének alapszíne sötét, miért nyerseskedik, shakespeare-eskedik; azért nem olvassák. Valami egyéb okának kell lenni, mert a nem-közönséges már az újság ingerével is hat, Byront költészetének sötét alapszíne mellett is olvassák. Shakespeare és Petőfi nyersesége nem kergeti el az olvasókat. Valami más miatt nem olvassák Vajdát, mit Zilahy elfeledett fejtegetni, s mi sem fejtegetünk. Szabados és Dalmady nem részesülnek ily akaratlanul gonosz dicséretben, de nem érthetni, hogy miért üdvözli őket Zilahy úgy, mint az igazságából és őszinteségéből kivetkőzött líránk megváltatásának első hírnökeit. Semmit sem mutat ki bennök, mi rokonszenvét igazolná, és az olvasót meggyőzné. Szabadosban megdicséri az Utolsó Zrínyi című balladát drámai voltáért, holott az egész egy igen hosszúra nyújtott elbeszélő magánbeszéd, melynek semmi drámai formája nincs; különösen kiemel belőle egy versszakot, mely csakugyan jó, de inkább elbeszélői ügyes fordulat, mint Berzsenyi-féle, összeszorított ódahang, melyhez hasonlítja. Megjelöl néhány költeményt, melyek olvasást érdemelnek, s fölboncol egy csoport rossz hasonlatot. Ennyinél sokkal többet találhatni az 1850-60-i korszak nem egy költőjében, kiket Zilahy annyira lenéz. Dalmadyban az érzés valóságát és erejét dicséri, amiket belőle idéz, neméppen igazolják ítéletét, sőt Dalmady nyelve sokszor annyira nem az érzésé, hogy lapos prózának is beillik. Kiemeli hangjának kenetességét, mely határozott világnézet visszatükrözése; hogy megvan-e ez Dalmadyban, már csak azért sem tudhatjuk, mert nem értjük, hogy mit teszen. Általában nagy hibája Zilahynak, hogy nem tudja jellemezni a bírálandó költőt, s ami helyest mond, az inkább egy-egy versszak szépségére vagy hibájára vonatkozik. De megesik rajta, hogy megdicsér egy-egy rossz versszakot is. Például Dalmady e következő versszakát a hangulat és gondolatmenet nemes szépségének ízelítőjéül mutatja be:

Ki fekszik e mohos sir alján,
Melynek nincs már keresztje sem?
Rejtelmesen beszél a szellő:
Tán egy világ, a szerelem!
A bogárkák csak jőnek, jőnek,
Míg eltünnek két oldalán -
Az alant oly rég álmodónak
Hírt visznek a földről talán.

Mily nyelvtani hiba mindjárt a második sor. Jól magyarul ez így van: Melynek már keresztje sincs. A sírba mászó bogárkák (talán férgek), melyek a halottnak hírt visznek, inkább rútság, mint szépség. Zilahy e bírálatait rendesen egy-egy tájékozó bevezetéssel kezdi, mely a magyar költészet fejlődésének némely pontjait érinti, de éppen úgy nem találja el a fő jellemvonásokat, mint a bírálandó költőkben. A Szabados bírálatához írt bevezetésében megemlíti a magyar költészet nemzetibb fejlődését, s ez irány képviselői: Petőfi és Arany mellé odateszi Sárassy Gyulát, ki Arany trombitájával nagy mértékben elősegíté ez irány fejlődését. Az Arany trombita nem is költői mű, hanem egy versbe szedett politikai pamflet, melynek ugyan volt politikai hatása, de nem egyszersmind költői, s a nép-nemzeties költői irány fejlődésére semmit sem hatott. Az Atala bírálatában találóan jegyzi meg, hogy e költőnőnek nem annyira egy húrja, mint inkább csak egy hangja van, de hogy mi ez a hang, nem mondja meg. Fölboncol egy pár sikerült és nem sikerült versszakot, s abban állapodik meg, hogy Atalában legkevesebb a lírai természet, s beszély- és regényírásra utasítja. Miért? Mert prózával érintkező bölcseleti irányt lát benne, s bizonyos hajlamot az absztrakcióra: tehát a bölcseleti irány és absztrakció beszélyírói tehetség jelei.

Még egy gyűjtemény három bírálatáról kell szólnunk. Egyiknek tárgya Vadnai Eszter című regénye, a másiknak Madách Ember tragédiája, a harmadiknak Arany Buda halála. Vadnai regényének fő hibáját abban találja Zilahy, hogy nincs hibája, azaz nincs benne semmi pozitív jó. Nem olvasván e regényt, nem tudjuk, mennyiben igaz ez ítélet, mennyiben nem, de azt különösnek találjuk, hogy Zilahy alább mégis pozitív hibákról beszél, s a többek közt ezt: "Az én kedves kis húgom újra vidámságot fog hozni a mi szobánkba", émelygő germanizmusnak bélyegzi, mert ez így van jól: kedves húgom, szobánkba s nem az én kedves húgom, a mi szobánkba. Ebben semminemű germanizmus nincs, sőt valahányszor nagyobb nyomatékosságot akarnak adni a személyragnak, a névmás kitétele múlhatatlan. Zilahy az Ember tragédiájában semmi feltűnőt nem talál. Örvend, hogy irodalmunk Madáchban egy tapasztalatokon megszűrt, mélyen gondolkodó fővel gyarapodott, de meg kell vallania, hogy műve, mint költemény semmit sem ér, mint drámai költemény még kevesebbet, tehát a semminél is kevesebbet. S mond-e valamit a mű hiányai- és hibáiról? Keveset, tulajdonképp semmit. Fő ellenvetése az, hogy Madách Ádámja nem külön egyén, midőn mint külön alak jelen meg, ha az lenne, akkor Madách annyiszor múlta volna felül Goethét, ahány külön alakot teremt vala. Mi azt hisszük, hogy úgy sem múlta volna felül egyszer sem, noha Faust is inkább típus, mint egyén. A művészetnek vannak oly tárgyai, melyek kiválóan eszményítést kívánnak, nem pedig egyénítés! A Krisztus és Madonna képet nem az egyénítés teszi műremekké. Az Ember tragédiájának tárgya nem egyéneket követelt, hanem éppen a különböző korszakok típusait. Hogy e mindenesetre nevezetes költemény, mennyiben sikerült, annak fejtegetése nem ide tartozik, elég tudnunk, hogy Zilahy minden analízis nélkül tör pálcát fölötte. De csoda-e? Hisz Arany János Buda halálát is szintén így ítéli el. Töredék-jegyzeteiben, melyeket e költeményről összeírt, a romantikus és naiv eposzt akarná megmagyarázni. Fogalmai itt is zavartak. Nem érti, hogy a naiv eposzt nem írják, hanem a nép teremti századokon át, s így főleg a népköltészet szülötte. Azonban a műköltészetben is naiv eposznak hívják az oly eposzt, mely az eredeti naiv eposz nyomain halad, s a korviszonyokhoz képest, amennyiben lehetséges, sajátságait igyekszik mintegy visszavarázsolni. Minthogy a keresztyén korszak népköltészetének jelleme áltálában véve romantikus, az ily naiv eposz szintén romantikus. De hogy másnemű romantikus műeposzok is vannak, melyek kevésbé támaszkodnak a népköltészetre, s ezért nem neveztetnek naivoknak, csak romantikusoknak, az természetes: mert a naivitás nem lényeges része a romanticizmusnak, amint ez később a műköltészetben kifejlődött. Zilahy vádolja Aranyt, hogy Attila alakjába nem tudott fönséget lehelni. Hogy miért nem fönséges Arany Attilája, azt nem mondja meg, hanem költészetére általában ezt a megjegyzést teszi: "Arany összes költészetére el lehet mondani, hogy ő meggyőzni mindig tud, megindítani gyakran, de felemelni alig, és igazában soha. Az ő költői természetében a fantázia a legkevesebb, holott az eposz minden egyéb között ezt kívánja túlnyomólag. Még csak egyetlen oly dala sincs, mint Csokonainál a Földiekkel játszó égi tünemény! vagy A tihanyi echóhoz írt, ritka varázsú óda, melyekben a szentimentalizmus égető bája a fenséget csapkodja. Petőfit nem is említem." Zilahy esztétikai műszavain néha nagyon nehéz eligazodni. Nem értjük, mit tesz, hogy Arany meggyőzi olvasóit. Meggyőzni valakit valamiről, a tudomány, a szónoklat dolga, nem a költészeté. Ily értelemben veszi-e e szót, ez okon tagadja-e meg a fantáziát Aranytól, nem vehetni ki tisztán, sőt ellenkezőleg, úgy látszik, hogy ezt éppen dicséri benne, mint alsóbbrendű költői tulajdont. A fantázia hiányát egyébből látszik következtetni, abból, hogy Arany eposzaiban nincs lírai föllengzés, szentimentális ábránd, legalább ide mutat az, hogy Csokonai dalait hozza föl. Hogy a lírai föllengzés, szentimentális ábránd nem forrása az epikai fönségnek, s általában nem is szükséges az eposzban, úgy hisszük, nem szükség mutogatnunk. De várhattunk-e más ítéletet Zilahytól, ki Bajza Jenő tragédiáját dicsőíti, s Vajda egyik leggyöngébb költeményét mesterinek nevezi? Már ez magában fölöslegessé tesz minden cáfolatot.

Íme Zilahy kritikai pályája, mely egy kissé különbözik lapjaink rajzától, de bizonyára hűbb a valóhoz. Mindamellett halálát veszteségnek tartjuk irodalmunkra nézve. Egy tehetséget tanúsító fiatal írónak fejlődése első stádiumában sokat szabad hibázni és tévedni. Zilahy még alig végezte be gimnáziális tanulmányait, midőn már az irodalmi pályára lépett, alig került ki az egyetemről, midőn már a kritika triposzára ült. Becsszomja távolról sem állott arányban tehetségével, s egyszerre akart oda jutni, hová a lángész is, bár gyorsan, de csak fokonként emelkedik. A mohó és szertelen ambíció talán sohasem volt annyira divatos irodalmunkban, mint jelenleg. De Zilahynak legalább tehetsége volt, mely reményre jogosította az embert; ő legalább küzdő és törekvő ifjú volt, ki nagyrészt csekély becsű műveit alkalmasint becsesebbekkel feledtette volna el. Nem annyira az, ami volt, hanem talán lehetett volna, nem annyira múltja, mint jövője fejezi ki az irodalom veszteségét s pályája kritikai méltánylatát.

Jókai legújabb munkái fekszenek előttünk; négy kötet beszély és zsánerkép
Virradóra cím alatt, s a Szerelem bolondjai szintén négy kötetben.^[2]

Mióta Jókai mint szónok és hírlapíró élénkebb részt vesz a politikai küzdelemben, kissé alábbhagyni látszott szépirodalmi tevékenységével. Azonban csak látszott. Termékenysége újra emelkedőben, mit ez újabb nyolc kötete is bizonyít. Vajon igazi termékenység-e ez vagy csak gyorsaság? Ez egészen más kérdés, de annyi bizonyos, hogy ő mint publicista és költő egyaránt keveset gondol a műveltebb közönség véleményével, a kevésbé értelmes tömeg tapsait hajhássza, s nemegyszer összetéveszti a múzsák oltárát az indusztrializmuséval.

Észrevehetni ezt még a külsőségeken is. Például legújabb beszélyei és zsánerképei gyűjteményében találunk oly dolgozatokat is, melyek sem beszélyek, sem zsánerképek, s általában nem tartoznak a költészet birodalmához. Úgy látszik, kiadójával négy kötet beszély és zsánerképre alkudott, de hirtelenében nem tudván a kívánt köteteket összeszerkeszteni, fogta magát, elővette a Hont, innen kivágott egy hírlapi cikket, amonnan egy irodalomtörténeti csevegést, aztán hozzátette Jósika Miklós felett mondott emlékbeszédét, s kész volt a négy kötet beszély és zsánerkép. Neki, mint a magyar közönség elkényeztetett gyermekének, sok szabad, s ő derekasan igénybe szokta venni e szabadságot.

Azonban e csínyt talán el lehetne nézni, ha a beszélyek és zsánerképek közé kevert heterogén dolgozatok nem párosítanának magokban sok könnyelműséget kevés tájékozottsággal. Minő könnyelműség mindjárt Petőfiről írt cikke, melyben kétségbevonja Petőfi halálát, orosz fogságba hurcoltatását igyekszik valószínűvé tenni, s felszólítja a kormányt, hogy tegyen ez ügyben diplomáciai lépéseket. Az egész csak sensation-cikk, holmi álpátoszban föleresztve. "Hátha elfogták az oroszok Petőfit? - kiált föl Jókai -, ez a gondolat sokszor képes elrabolni álmaimat. Hátha elhurcolták orosz fogságra, elvitték ezer meg ezer versztnyire, távol Szibéria belsejébe. Hátha most is ott siratja hazája sorsát Kamcsatka hómezőin; hátha ott hallgatja lánca csörgését valamelyikében a wolchinszki erdők kietlenét őrző várláncolat erődeinek? Hátha nehéz, lassan emésztő munkában görnyed az uráli ólombányák áldozatai között?" Nem valószínű, hogy e rémképek csak egyetlen egy álmatlan éjszakát is okoztak volna Jókainak, mert ha gyanúja annyira szívén fekszik, bizonyosan föllép vele akkor, midőn Petőfi végnapjairól és haláláról hónapokig folyt a vita a Vasárnapi Újság 1860-61-i folyamában, s midőn igen biztos adatok jöttek napfényre, melyek kétségtelenné teszik, hogy Petőfi csakugyan a segesvári csatában esett el, a fehéregyházi határon, s ugyancsak ott nyugszik egy közös sírban. Hogy Jókainak csak 1867-ben jutott eszébe gyanújával előállani, annak oka alkalmasint két tényben rejlik: először e tájt szabadult ki orosz fogságból egy magyar, ki részt vett az utolsó lengyel forradalomban, s az oroszoktól elfogatott; másodszor ez évben beszéltek a lapok egy osztrák börtönben szenvedő magyar fogolyról, ki tévedésből vagy más okból az általános amnesztia ellenére sem bocsáttatott szabadon. Úgy látszik, Jókai e két adat kombinációjából írta cikkét. De hogy mi köze e két eseménynek Petőfi orosz fogságával, nehéz megérteni. Tudjuk, hogy a magyar forradalom bevégződése után az oroszok minden magyar foglyot átadtak az osztrák hatóságoknak. Nincs biztos adatunk arra, hogy egyetlen magyar fogoly is Oroszországba hurcoltatott volna. Húsz évig senkinek sem jutott eszébe csatában elesett rokonát vagy barátját orosz fogságban keresni, s húsz év múlva az egész országban csak Jókai áll elő e vádló gyanúval. A cikk nem talált visszhangra, jele, hogy senki nem vette komolyan. Kár volt megírni, s még nagyobb kár újra lenyomatni.

A Jósika felett mondott emlékbeszédében néhány sikerült részletet találhatni, de nem hiányzanak benne hibás adatok és félszeg ítéletek. Midőn az 1867-ben a Kisfaludy Társaság ünnepélyes ülésén felolvastatott, éppen e folyóiratba elég részletes bírálatot írtunk róla, amelyben mindezt kimutatni igyekeztünk. Nem kívánjuk azt ismételni, de azon csodálkozunk, hogy Jókai a bevezetés irodalomtörténeti botlását a második kiadásban sem igyekezett kiigazítani vagy legalább enyhíteni. Jókai itt valami olyant állít, mintha egyedül Jósikának köszönhetnők a magyar nemzeti önérzet fölébresztését s költészetünk nemzetiesb irányát. Néhány erős vonással igyekszik rajzolni a XVIII. századbeli magyar politikai, társadalmi és irodalmi viszonyokat, áthajlik a XIX. századra is, mindenütt csak hanyatlást lát, s úgy végzi jellemzését, hogy e szürke, egykedvű színezetű kor hasonló volt a ködös napokhoz, melyeken nem lehet kiismerni, hogy virradatra jár-e az idő vagy alkonyodik. Azután utána veti: ekkor támadt Jósika Miklós. Nem olyasmit fejez-e ki ez, mintha a XVIII. század első évtizedein kezdve egész a Jósika felléptéig a nemzeti újjászületésnek egyetlen szikrája sem csillogott volna fel a magyar politikai, társadalmi és irodalmi életben? Jókai mintegy feledni látszik az 1825-i országgyűlés és Széchenyi reformmozgalma nagy emlékeit, s hogy Jósikát minél nagyobb talpra állítsa, egészben megtagadja Kazinczy, a Kisfaludyak és Vörösmarty hatását. Irodalomtörténeti felfogás-e ez? Fogja-e Jósika alakját emelni a múlt ily botrányos összegázolása?

A sajtó és cenzúra Magyarországon című cikke irodalomtörténeti csevegés, s annyiban sikerültebb társainál, amennyiben nincs követeléssel írva, s néhány elmés ötlet s mulatságos adoma némi kárpótlást nyújt a sok téves adat és félszeg ítéletért. Jókai, úgy látszik, azt hiszi, hogy az irodalom könnyedebb formái kizárják nemcsak az alaposságot, hanem a tájékozottságot is. Nem sejti, hogy bárminő formában írunk, az anyagot bírnunk kell, s magunknak tájékozva kell lennünk, ha olvasóinkat akármely modorban vagy irányban tájékozni akarjuk. Mennyi mindent összezavar e cikkében is, s mily népmesébe való nagyítással és naivsággal bánik el a legismertebb tényekkel. Midőn említi, hogy a múlt század végén a Martinovics-féle összeesküvés miatt számos magyar író elfogatott és elítéltetett (Szentjóbi Szabó Lászlót két emberré változtatja Szabót és Szentjóbit külön emlegetvén), a következőket jegyzi meg: "Az akkor Thugut-féle minisztérium azt hitte (s vannak még most is hit-rokonai), hogyha ezt a maroknyi írói társaságot elnémítja, azáltal megállítja a világtörténet szellemének röptét. A csak alig keletkezett folyóiratok: a Magyar Múzsa, Magyar Múzeum, az Orpheus, Uránia, Mindenes Gyűjtemény egymás után megszűntek, az írók kényszerülve vagy önként elhallgattak. A nyelvmívelő társaságok egyszerűen be lettek tiltva, a múlt század végéig aztán valódi halotti csend és kísértetes űr vette körül az osztrák kormányférfiakat, olyan tökéletesen jól érezték magokat benne, mint egy kriptában. Hogy miből éltek meg azon idő alatt a cenzorok, az előttem titok, hacsak másfelől valamely mesterséget nem űztek."

Ebből csak annyi igaz, hogy némely kitűnő író elfogatása nagy csapás volt az irodalomra nézve. De hogy ennek következtében megszűnt volna minden magyar folyóirat, s amelyek megszűntek is, mindnyájan emiatt szűntek volna meg, s ez idő alatt újak nem keletkeztek volna, az éppen nem áll. Kazinczy Orpheus című havi iratából 1790-ben nyolc füzet jelent meg, aztán elakadt, részint részvétlenség miatt, részint mert, amint önéletrajzában mondja, a bandérium, diéta és járásai nagyon elvonták a dolgozástól. Azonban 1794-ben Kazinczy újra meg akarta indítani szünetelő folyóiratát, de ugyanazon év dec. 14-én elfogatván, terve meghiúsult. A Magyar Múzeumot az úgynevezett kassai társaság adta ki: Kazinczy, Bacsányi, Baróti Szabó. Kazinczy csakhamar elvált társaitól, Baróti, Bacsányi maradtak; ez utóbbi volt tulajdonképpen fő dolgozótársa és szerkesztője a vállalatnak, melyből 1788-89. évekre négy füzet jelent meg, és ismét négy 1790-92-re. Egy feladás következtében 1793-ban kivágatott a Múzeumból Bacsányinak a franciaországi változásokra írt költeménye, ő pedig 1794-ben elfogatott a Martinovics-féle ügybe keveredése miatt. A Múzeum betiltásáról nem volt szó, azt Baróti folytathatta volna; sőt később Bacsányi is, ki 1796-ban kiszabadulván, egy új vállalat megindításán fáradozott, a Magyar Minerváén, melyet Ányosnak általa összeszedett versei nyitottak meg. Ami a Magyar Múzsát illeti, az nem is volt önálló folyóirat, hanem a Magyar Kurir melléklapja, a Magyar Kurir pedig 1787-1834-ig fennállott, s melléklapja különböző címek alatt jelent meg: Magyar Almanak, Kedveskedő, Sokféle. Sőt a Jókai által annyira sajnált Magyar Múzsa 1793-ban újra föléledt, amennyiben a Magyar Hírmondó Magyar Mercuriussá változván, melléklapjának Új Magyar Múzsa címet adott. A Mindenes Gyűjteményt 1789-ben Péczeli József indította meg, Mindszenti és Perlaki társaságában. Hogy 1792-ben már megszűnt, annak oka a részvétlenség volt, s nem az 1794-i események. Azonban Mindszenti más vállalatot indított meg, Brougthon és Ladvocat történelmi lexikonait adta ki, az utóbbit éppen 1795-ben, midőn Jókai szerint mind elhallgattak a magyar írók. A Kármán és Pajor 1794-ben megindult Urániája egyenesen részvét hiánya miatt bukott meg. Pápay a Magyar Literatura ismeretében (1808) megemlíti, hogy e kitűnő vállalatoknak, bár a kiadók 289 előfizetővel is megelégedtek volna, nem volt közönsége, mert a műveltebb osztály hölgyei már ekkor ismét idegenekké váltak, nyelvünket nem értették, a középrend magyar ízlése pedig még nem volt annyira finom, hogy az Urániában gyönyörködhessék. Jókai mindent egyetlenegy politikai tényre hárít, és hallgat mindarról, mi nem hízeleg a nemzeti hiúságnak. S minő nagyítás, hogy a magyar írók ez idő tájt kényszerülve vagy önként mindnyájan elhallgattak, a cenzorok dolog nélkül ültek, a nyelvmívelő társaságok egyszerűen betiltattak volna. Író és vállalat aránylag elég volt, de közönség nem volt hozzá, s a hazafiság tüze ismét kialunni készült. A nyelvmívelő társaságok közül az erdélyi éppen 1796-ban adta ki munkái első kötetét s csak 1810-ben oszlott fel, akkor sem egyszerű betiltás következtében. A soproni magyar társaság, melyet Kis János alapított, évtizedeken át háborgatás nélkül folytatta munkásságát.

Hosszas volna Jókai minden téves adatát, félszeg ítéletét itt cáfolgatnunk. Elég lesz csak egyet említenünk, mely elég világosan mutatja, mily tájékozottsága van neki a magyar irodalom és zsurnalisztika történelmében. Kossuth Lajosról így ír: "A Pesti Hírlap korszakot alkotott nemcsak a hazai sajtó, de egész hazai közéletünk történetében. Ezen lap segített győzelemre oly magas eszméket, minőknek azelőtt még neveik sem voltak. Ez küzdött az örökváltság, a közteherviselés, az egyenlőség elve, az ősi intézmények reformjai, sok új koreszme elfogadása mellett, s hogy minő sikerrel, azt bizonyítja előfizetőinek ötezernyi száma, s hogy minő ellenfelekkel szemben, azt bizonyítják mindazon nyomtatott lapok, mikben egy gróf Széchenyi István hasonló lángszellemmel, hasonló hazaszeretettel, de más iránnyal, meggyőződéssel vívott meg a P. H. eszméivel szemközt." Tehát Kossuth lapja oly eszméket pendített meg és segített győzelemre, melyeket nálunk még nevükről sem ismertek addig. Tehát az örökváltságot, a közteherviselést Kossuth előtt senki sem pendítette meg Magyarországon? Tehát ősi intézményeink reformját egyedül a P. H. kezdeményezésének köszönhetjük. Tehát Széchenyi, ki a Pesti Hírlap ellen küzdött, ellensége volt az örökváltságnak, közteherviselésnek s általában minden reformeszmének? Hogy nem szégyell Jókai ilyesmit leírni, s hogy képes azt eltűrni a magyar közönség! Ország-világ tudja, hogy Széchenyi fölléptével kezdődtek a reformmozgalmak, s hogy az örökváltság, közteherviselés s az ősi intézmények reformját éppen ő tűzte először zászlójára. Ország-világ tudja, hogy midőn Széchenyi Kossuthot megtámadta, nem a reformokat támadta meg, hanem a modort, mellyel Kossuth mellettök izgat, s a módot, mely szerint azokat létesíteni akarja.

De ne mulassunk tovább e léha dolgozatoknál, s térjünk át a beszélyekre. Jókainak kitűnő elbeszélő tehetsége van, s e tekintetben egyetlen regényírónk sem versenyezhet vele. Egyszerű, folyamatos, s egypár találó vonással hol plasztikailag, hol festőileg emeli ki tárgyait. Valami kedves elevenséggel, lankadni nem tudó mozgékonysággal ragadja magával olvasóit, anélkül, hogy fárasztaná. Átmenetei, fordulatai minden erőltetés nélküliek, mintegy ösztönszerűek. Könnyedén lebeg az elbeszélés folyamának kanyarulatain, melyeket nem tartóztat föl a reflexiók tömege, s hol rohamosan, hol csendesen hömpölyögve halad tovább, s nyit meg egy-egy újabb völgyet, de ritkán árad ki vagy süllyed posványba. És e ritka adományhoz járul stíljének ereje, hangzatossága, jellemzetessége és magyarossága. E tekintetben is felülmúlja regényíró társait. Ment Jósika idegenszerűségétől vagy affektált magyarságától, nem találhatni benne Eötvös áradozó nehézkességét, sem Kemény szófűzési gondatlanságát s egyenetlenségeit. Egyetlen elbeszélő írónk sem olvasztotta össze oly szerencsésen a népies és művelt magyar nyelv bájait mint Jókai. Valódi magyar hangsúly vezérli szófűzéseit, s a kifejezések árnyalatainak egész kincstára áll rendelkezésére. E két ritka adománnyal oly mértékben megáldotta isten, hogy bár húsz év alatt sok mindent elkövetett megrontásukra, mégsem tudta megrontani. Az úgynevezett művelt magyar nyelv tévedéseiből átvett egyet-mást, de aránylag keveset, próbált rossz új szókat faragni, de nem sokat. Nem mindig szabatos, s a gondolatlanság nyomai is meglátszanak itt-ott, de ez gőzerő gyorsaságú dolgozásmódjából ered. Olykor gyermekes vagy éppen léha, de ez humora természetéből foly, mely gyakran kedves, szeretetre méltó, de soha sem mély, és néha sekélyes. Elbeszélése némelykor modorosságba, üres szónokiasságba esik, de ez hatásvadászata s éretlen eszméi következménye. Megesik rajta, hogy plasztikaisága szertelen arányokat vesz föl, festőisége színpompába vagy éppen színzavarba vesz, de azt a bizarr iránti előszeretete s önmérsékletének hiánya okozza. Folyamatossága, kivált regényeiben, el-eltéveszti az arányt, hol nyúlik, hol rövidül, kapkodóvá lesz, de ez rendesen kompozíciói hibás voltától származik. Könnyelműsége, bizarrsága, művészeti tévedései visszahatnak ugyan elbeszélés-módjára, stíljére is, de egészen meg nem ronthatják. Egyszóval Jókai kitűnő elbeszélő és stiliszta, csak kár, hogy aránylag kevés elbeszélni valója van. Fantáziája nem az alapos műveltség és világismeret forrásából merít, hanem az öt földrész minden tájáról, a történelem, természet és társadalmi élet világából összeszedi mindazt, ami különös, kivételes, bizarr, s a drága aranyat, mint a vadember, sok színben csillogó üveggyöngyökért cseréli be. A valóság iránt kevés érzéke van, a költészet lényegét nem annyira a valóság eszményítésében keresi, mint inkább meghamisításában vagy túlzásában, egész a képtelenségig. Szerencsésen kezdett meséjét vagy alakjait hamar elrontja, mintha nem tűrné a természetest, az igaz emberit, csak ördögökben, angyalok- és csodákban telnék kedve, s a költészet célját a képtelenségek elhitetésében keresné. Tiszta elbeszélő stíljét sohasem rontja meg lélektani fejtegetésekkel, de magában a rajzban, a cselekvény szövésében legkevesebb súlyt helyez a lélektani fejlődésre. Személyei nem annyira jellemrajzok, mint inkább középszerű színészek szereplései. Sajátságos, bizarr jelmezekbe öltözteti őket, erősen kitömve, vastagon kifestve. Amelyik szép, az szebbnél szebb akar lenni, a rút rútabbnál rútabb, a béna bénánál bénább, a vitéz vitéznél vitézebb, a bohó bohónál bohóbb. Fantasztikus díszlet veszi őket körül, sok színű tűz fényétől megvilágítva. Tetszetős csoportozatokat látunk, zajos jeleneteknek vagyunk tanúi, s meglepő látványok tárulnak ki előttünk. A költő oly ügyes, annyira ismeri közönsége gyöngéit, oly leleményes rendező, oly szemkápráztató díszmester, hogy majd mindig tud valami hatást előidézni, s a nagy tömeg obligát tapsai sohasem maradnak el. Azonban néha kifárasztják e látványok, megunja a komédiázást, elejti a költői képmutatás álarcát, meghatja egy-egy igaz érzés, egy-egy gyermek- vagy ifjúkori emlék, egy-egy ember, kit ismert, egy-egy esemény, melyet tapasztalt, egy-egy eszme, mely valóban szívén fekszik. Eltűnik a színpad festett világa, s a valódi élet képe ringatózik a költészet fényhomályán. De az ily lucidum intervallumok ritkák. Néhány szakasz, néhány lap nagyobb regényeiben, néhány kisebb elbeszélése, kivált a hazai életből. Talán mindezt maga Jókai becsüli legkevesebbre, mert mi hamar, s mi újabb erővel veti magát a csinált lelkesülés, a beteg fantázia karjai közé, s vadássza a különöst, kivételest, bizarrt vagy éppen a képtelent.

Ez újabb beszély-gyűjteménye ily kivételességek és ritkaságok tárháza. Egyik a Manzanares partján játszik, a másik a Néváén, a harmadik a Guano-szigeteken, a negyedik Közép-Amerikában, az ötödik New Yorkban, a hatodik ismét Amerikában, a többi színhelye Magyarország, de ezek is nagyrészt kivételességek rajzai. Goethe azt mondja, hogy ha ismerni akarod a költőt, menj hazájába; Jókainak pedig egész költői pályája azt látszik hirdetni: ha ismerni akarsz valamely országot, légy költő, képzeld. Regényíróink közt ő az, ki sohasem lépte át hazája határát, s mégis ő bajlódik legtöbbet mind az öt világrésszel. A regény és beszély leginkább megkívánják, hogy ismerjük azt az országot, mely cselekvényünk színhelye, legkevésbé a dráma, mely szenvedélyt és viszonyokat csak nagy vonásokkal rajzol. A regény és beszély, hol a cselekvény tájképek keretében jelen meg, mely többé-kevésbé a szenvedélyek és viszonyok részletes rajzával igyekszik hatni, mintegy közvetlen szemlélődést kíván, s ezt könyvekből és képekből bajosan merítheti. Minden regényíró hazája múltjával vagy jelenével tett legnagyobb hatást, ha a külföldet is beszőtte regényébe, vagy éppen onnan vette tárgyát, elébb utazott, s a benyomásokból merítette lelkesülését. Még a kevésbé lelkiismeretes Sue és Dumas sem képeznek ez alól kivételt. Sue mint katonaorvos részt vett a Spanyolország elleni hadjáratban, több évet töltött tengeri útban, kikötött India partjain, bejárta Amerika majd minden részét, s a Közép-tengeren tanúja volt a navarini ütközetnek. Dumas sokfelé kalandozott a világban, s még Magyarországba is elvetődött.

De mindezt nem tekintve, nyújthatnak-e tiszta esztétikai gyönyört a kivételességek és ritkaságok e rajzai? Alig értettek s magyaráztak félre többször valamit, mint e magában igaz tételt, hogy a megható, tragikai cselekvénynek ki kell emelkedni a köznapi életből és kiváló érdekűnek lenni. A köznapi életből való kiemelkedés nem egyszer alakul át a különös, a bizarr vagy éppen képtelen fogalmává, a kiváló érdek alatt pedig vajmi sokszor értik a kivételest. A költő mindezt oly kevéssé veheti tárgyul, mint nem rajzolja a képíró a természet kinövéseit s pusztán csodás játékát. Mindazon szenvedélyek és viszonyok, melyeknek rajzával valaha a költők nagy hatást tettek, általánosak, többé-kevésbé mindenkitől érthetők és érezhetők. A szerelem azért legnagyobb hatású a költészetben, mert legemberibb, legáltalánosabb. A különös, kivételes csak kíváncsiságot ébreszt, de nem részvétet. A köznapi életből való kiemelkedést nem a szenvedély kivételessége alkotja, hanem fejleménye, mélysége, ereje, melyek kiváló érdekű, a köznapinál nagyobb arányú összeütközést, bonyodalmat és katasztrófát idéznek elő. Jókai sokszor vagy a kivételes szenvedély rajzában keresi a hatást, vagy a szenvedélyt általában mellőzi, s csak kivételes eseményeket rajzol. Jó példa erre Chinchilla herceg című beszélye, melyben egy féltékeny férj ipával és sógorával együtt megöli nejét, nejének pedig kedvese megöli mindhármukat. A nőt csak két lapon látjuk és halljuk, kedvesét csak utoljára, akkor sem szól egy szót sem, csak gyilkol. A szenvedély rajza s az ebből folyó bonyodalom egészen háttérbe szorul, s csak ama rejtélyes, indokolatlan s majdnem képtelen események tolulnak előtérbe, melyekből megtudja a férj neje hűtlenségét. A Baróthy Ilona című szintén ilyen. Róbert Károly udvarában két fiatal lovag és barát, kik egyszerre házasodnak, kíváncsiak arra: vajon fiok lesz-e vagy leányuk? Elmennek a jósnőhöz megtudakozni, ki egyiknek azt jósolja: a gyermek, kit nőd fog szülni, úgy fog meghalni, mint férfi; a másiknak meg ezt: a gyermek, kit nőd fog szülni, hű dajkája lesz unokádnak. Az első azt hiszi, hogy fia fog születni, pedig leánya lesz; a másik, ki leányt vár, fiút kap. A felnőtt gyermekeket összeházasítják a szülők, s a költő nem tűz maga elé más célt, mint hogy igazolja a jósnő jóslatát. S valóban úgy is történik minden. A nő mint férfi hal meg, becsületéért távol levő férje helyett párbajt vív, a férfi pedig hű dajkája lesz árva gyermekének. Lehet, hogy e kivételes események megtörténtek, de hogy e jóslat minő kapcsolatban van a bonyodalommal és kifejlődéssel, teljesen érthetetlen. A jóslat még a mondákban sem szokott csak úgy magában szerepelni, hanem isteni vagy démoni hatással az illető egyénre, kinek kedélyében mindig ott rejlik a csíra, melyen az kikelt. Macbethben a jóslat arra szolgál, hogy a hős szunnyadó nagyravágyását felköltse, de nem arra, hogy minden benső szükségesség nélkül teljesüljön. A Fekete sereg című beszélyben szintén egy jóslat játssza a főszerepet átok képében, de már valamivel jobban használva. Dóczy Sándor elhagyja János herceget s Ulászlóhoz pártol, egyik barátját, Dombayt is erre akarja venni, sőt megpróbálja a vesztegetést is, de az visszautasítja. Mikor aztán csatára kerül a dolog a két párt között, Dóczy megöli Dombayt, kinek neje kétségbeesésében megátkozza férje gyilkosát. Ez átok teljesülése a beszély tárgya, a bűnhődés után némi engesztelő fordulattal. Az átok teljesülése itt nem egészen vak történet akar lenni, hanem némi lélektani fejlemény, amennyiben Dóczyban véres tette után, barátja halt teste fölött, az átkozódó nő látására fölébred a lelkiismeret furdalása, s az átokkal kapcsolatban ez ragadja örvényekbe. Azonban a jellem e fordulata nincs előrekészítve, az előzmények után Dóczytól éppen nem várunk oly érzékeny szívet és mozgékony képzelődést. A bűnhődés eszközei kissé gyermekesek, mint például, midőn halt felesége mellett virrasztó fiát versenytársnak nézi, s leszúrván, holtnak hiszi. Az engesztelő fordulat is erőltetett. Éppen nem várjuk, hogy Dóczy fia Dombay leányát vegye nőül, s nem is tudjuk meg, hogyan történt, elég hogy megtörtént. Általában Jókai ritkán figyel a szenvedélyek és viszonyok benső kényszerűségére, s hajlandó a lényegest lényegtelennek nézni. Könnyen büntet és engesztel, mert azzal könnyen borzaszthatja, ezzel pedig könnyen elérzékenyítheti az olvasók nagy tömegét.

A Vérontás angyala nem egyéb, mint egy vörössel feketére festett kép, minden árnyéklat, minden eszme és kompozíció nélkül. Egy spanyol, kinek Acapulkóban, a kreol lázadás következtében mindene odaveszett, vagyona, boldogsága, bosszút esküszik s mindent elkövet Acapulko ostroma- s a kreolok kiirtására nézve. Rablócsapatoknak kegyelmet eszközöl, s Acapulko ellen indítja, Mazatlanból katonákat csábít el Acapulko ostromára, maga is tevékeny részt vesz az ostromban, karddal víva, mérget keverve, dühöt tajtékozva, és végre a bevett és elpusztított város romjai alá temetkezik. Szörnyűségek halmaza az egész mű, modorosan szörnyedő pátosz kíséretében. Jókai hőse szenvedélyét oly fokon és oly oldalról rajzolja, melytől a költőnek mindig el kellene fordulni, mert az csak az orvos előtt lehet érdekes. - A Kerüld a szépet szintén inkább kuriózum, mint beszély. - A Rútak rútja sokkal jobb: legalább a blazírt világfi rajza sikerült. Azonban a hősnő, a rútak rútja, nem éppen szerencsés lelemény. Egy Sobron nevű párizsi arszlán tönkre jut, s kedvese hátat fordít neki. Ő nem csügged el; e változás új izgalom életében. Versenyparipáit eladja, s árukon bérletet vesz a Guano-szigeteken. Gazdagodni kezd, de elpusztult volna, ha egy kínai napszámos leánya, Xin, meg nem szánja, betegségében nem ápolja, s nem válik mintegy őrangyalává. Xin jó, nemes kedélyű, de a rútnál rútabb. Sobron mégis nőül veszi, s tíz év alatt gyűjtött tízmillió frankjával visszatér Párizsba, s bemutatja nőjét a nagyvilágnak. Mi szükség volt egy női Quasimodóra, kinek szíve színültig van töltve minden képzelhető női erénnyel? Elég lett volna csak nem szépnek rajzolni. Így is ellentétben lett volna Sobron bájos kedvesével, ki nyomorában elhagyta. De Jókainál a béna tízszeresen béna, a rút százszorosan rút. Ő költészetének egyik fő forrásaként tiszteli a szertelent és szörnyűt, s ami még rosszabb, minden eszmei kapcsolat és szükségesség nélkül. - A Két menyegző tárgya elég különös, majdnem képtelen, de a pátosz nélküli hang, a népmesei humoros modor nagyrészt megenyhítik, s a veszekedő civisek jól rajzolt alakok. Általában a humoros beszélyek legsikerültebbek az egész gyűjteményben. A Fránya hadnagy jó zsánerkép, ha nem veszünk tekintetbe egypár triviális kalandot, melyek igen emlékeztetnek Schuster Lipli tréfáira. Egy úr Amerikában szintén sikerült. A Hosszú hajú hölgy kissé elnyújtott, de másként jól elbeszélt, mulatságos történet. Egy szónok, aki el nem áll hálás tárgyához képest bágyadt. Hol leszünk két év múlva gyermekes ízetlenség. A Mégsem lesz belőle tekintetes asszony címűben a debreceni polgárcsalád rajza igen sikerült. Jókai sehol sem természetesb és művésziebb, mint midőn egy-egy komáromi vagy debreceni polgárt vagy polgárnőt, egy-egy magyar parasztot vagy parasztleányt, egy-egy campestris táblabírót vagy kisasszonyt rajzol. Ezek ugyan rendesen mellékalakok nála, de többet érnek főalakjainál. A legtöbbször élesen s mégsem torzítva emelkednek ki, élénk, mégsem rikító szín ömlik el rajtok, s a stíl és elbeszélési hang is önkéntelenebbé válik. Hasonlítsuk csak össze e beszélyében is Lajost, a honvédtüzért és a muszka tisztet Daczosné asszonyom, Kondor uram és Sárika alakjaival, ez utóbbi hármat sokkal sikerültebbnek fogjuk találni. S a stílre és elbeszélési módra nézve is ugyanez lesz véleményünk. Midőn Jókai egy kis ütközetet ír le, melynek Lajos a hőse, mennyire erőlködik, mily csillogón festeget, s mégis mi hidegen hagyja szívünket és képzelődésünket egyaránt.

A Szerelem bolondjai című regény sok oly tulajdont egyesít magában, melyeket, a beszélyekről szólva, már megemlítettünk. A különös- és kivételesnek itt is nagy szerep jutott, sőt úgy látszik, hogy eredetileg Jókai nem akart regényt írni, hanem beszélyciklust, melybe összeszedte volna a világ legkülönösebb, legbizarrabb szerelmi kalandjait. A könyv így is indul. Két beszélyt veszünk, a harmadik aztán nem lesz beszély, hanem regénnyé válik. A költő előszavában elmondja, hogy írhatna különösnél különösebb, bizarrnál bizarrabb szerelmi történeteket, de elhagyja s csak mindennapi eseményeket ír, "olyanokat, amik minden időben, minden égalj alatt megtörténhettek, itt körülöttünk, szemünk láttára végbe ment dolgokat, miket észre sem vesz az ember addig, míg el nem mondják előtte, s csak akkor emlékezik reá, hogy hiszen ő is tudja valahonnan". No hiszen, ha e két beszély egyszerű, mindennapi történet, akkor ugyan téves fogalmai vannak a világnak a különösről és bizarról. Nemhogy a két beszély egyszerű történet volna, de még maga a regény sem az. Egyébiránt az nem baj, ha a költő meséje nem egyszerű, ha jellemei komplikáltak. A baj ott kezdődik, midőn a költő a különöst és bizarrt kezdi hajhászni, s kivételes szenvedélyeket tárgyal, melyekben mindinkább elvész az általános emberi. Jókai nyakig úszik e bajban, s költészetének ez egyik fő jellemvonása. Az első beszély hőse egy fiatal úr, ki egy állatsereglet tulajdonosának szintén állatszelídítő leányába szerelmes, városról városra kíséri, féltékeny egy királytigrisre, mely a leány kedvence. Minden nagy szerelme mellett esze ágában sincs kedvesét elvenni, de azért folyvást ostromolja. A leány látván nem becsületes szándékát, bár titkon szereti, visszautasítja, s hű marad tigriséhez. A szerelmes ifjú úr féltékenységből vagy bosszúból, életunalomból vagy őrültségből, nem tudhatni, megvesztegeti az állatsereglet szolgáját, ki a kalitkákat szokta nyitogatni, elfoglalja helyét, s midőn a leány a tigrissel enyeleg, belép a kalitkába. A tigris dühös lesz, a leány megmenti üldözőjét, maga pedig áldozata lesz a tigris dühének. A másik beszély hőse szintén ehhez hasonló legény. Beleszeret a nápolyi királyné fotográf arcképébe, lelkesül ügyéért, sok küzdelem és szenvedés közt bejut az ostromlott Gaetába, hogy meghaljon érte, de nem hal meg, csak nyomorék lesz, s a szenvedélyéről semmit sem tudó királyné abban a kegyben részesíti, hogy midőn a beteg harcosok szobáit bejárja, megsimítja az alvó beteg homlokát, s híven megőrzött arcképe alá odajegyzi irónnál fölséges nevét. Íme Jókai egyszerű történetei, mindennapi szenvedélyei, melyeket még a kivételesek között is kivételeseknek mondhatni, melyek igazában nem is lehetnek a költészet tárgyai, mert se komikai, se tragikai módon nem tárgyalhatók. Jókai egyszerre mind a két módot megkísérli, de nem lesz belőle humor, hanem ízetlenség, melyet csak az előadás tesz elolvashatóvá.

Magát a regényt sem mondhatni egészben véve sikerültnek. Át nem gondolt terv, laza szerkezet, sok mesterkéltség, meglepetés, de csekély valódi bonyodalom; félbe-szerbe dolgozott jellemrajzok, melyeket bajos érteni; néhány sikerült mellékalak, biztos kézzel odavetve; egy-két jól választott viszony vagy helyzet, melyek a sietség vagy túlzás miatt megromlanak; egypár kitűnő s magában véve lélektani igazsággal írt szakasz, de amelyeknek nincs szükségképpi előzménye és következménye; itt-ott tiszta sugárban felszökellő humor vagy kedves naivság, de sok hamis érzelmesség, üres szónoklat s hatásvadászó szenvelgés; kevés gond és önmérséklet, de sok sietség, kapkodás; élénk s általában vonzó előadás, de néhol némi modorosság s aránytalanság a részek között. Ím e hírlapjainktól annyira magasztalt regény alkatrészei.

Jókainak leginkább fantáziáját szokták dicsérni még azok is, kik világismerete hiányán, lélektani botlásain s kidolgozásbeli könnyelműségén megbotránkoznak. De ha az elbeszélő költészetben fantázia alatt nem fantasztaságot értünk, hanem a szerencsés leleményt, az erős alkatú mesét s a biztos jellemrajzot: akkor Jókainak nem valami nagy adag jutott ez adományból, vagy ha jutott, annyira megrontotta, hogy immár kevés hasznát veheti. Jókai fantáziája sem erős, sem egészséges. Legalább fő ereje nem annyira a lényegben nyilatkozik, mint inkább külsőségekben, minők a ragyogó színezés és élénk előadás. Belső működésében bizonyos lázas állapotot vehetni észre. Tárgyai- és felfogásában az egyszerű, igaz, nagy és megható helyett a különös, csinált, szertelen és rémes felé fordul előszeretettel. Ha magasb régiókba emelkedik, csak ködfátyol-képeket tud elővarázsolni. Leleménye ritkán szerencsés, vagy ha az, még ritkábban képes nyomorékság nélkül kifejleszteni, de annál nagyobb mohósággal szed össze könyvből, életből egy csoport tarka, csillogó dolgot, eseményt, jellemvonást, adomát, kuriózumot, ötletet, toldoz-foldoz, díszít, elméskedik, szónokol, érzeleg, hízelkedik a napi szenvedélyeknek, legyezi a magyar hazafiasság gyöngeségeit, s elbódítja a kevésbé mívelt ízlésű olvasó fejét.

Ez újabb regényében is kevés nyoma van az erős fantáziának. A regény hőse Harter, ki beleszeret egykori nejébe, kitől törvényesen elvált, s ki már egy Lemming nevű bankár neje. Különben ex-főispán, ki az 1861-i országgyűlés eloszlatásakor nagy ostentatióval adta be lemondását. Vagyonos úr, de nemigen jó gazda. A politikai pályán csak a hiúság vezérli, de hiúságánál, úgy látszik, nagyobb szerelmi szenvedélye. Mert hogy ismét Lemmingné kegyébe juthasson, kérésére kieszközli a férjnek a kormánynál a magyarországi hadsereg élelmezésének egyik osztályát, sőt maga is tanácsosi hivatalt fogad el a helytartótanácsnál. Udvarlásában nem látszik valami szerencsésnek. Azonban szerelme mindinkább sodorja. Lemming az ínség alkalmával a népnek kiosztandó kölcsöngabona-vállalatot akarja megnyerni, s Harternek ötezer aranyat küld ajándékba. Harter visszautasítaná a pénzt, de annyit gondolkozik a visszautasítás minél elmésb módján, hogy az egy darabig nála marad, s midőn megtudja Lemmingné zavarát, kitől férje megvonta eddigi zsebpénzét, s bizonyos ideig nem akarja fizetni árjegyzékeit, felhagy szándékával, s minthogy nincs más pénze, a férj megvesztegetési ajándékával segít a szegény nőn. Hanem emiatt nagy bajba keveredik. Lemming a gabonaszállítással csalja az államot. Olcsó, rossz vagy éppen megromlott gabonát oszt ki a nép között. Egy helyt adó fejében a néptől ily gabonát egzekválnak, melyet aztán elszállítnak a katona-élelmezési biztoshoz, hogy süttessen belőle kenyeret. A kenyér megehetlen, a katonák panaszkodnak, mire Föhnwald százados megharagszik, elfogja előbb a sütőt, aztán a molnárt, az élelmezési biztost, az adószedőt, s végre Lemminget, ki éppen ott mulat vállalata érdekében. Az elfogott Lemming tárcájában a százados jegyzeteket talál, melyekben foglaltatnak mindazok nevei, kik az országos gabonaszállítási vállalat ügyében kisebb-nagyobb összegeket fogadtak el. Ott van a Harter neve is. Föhnwald a foglyokat Budára hozza, mindenütt elbeszéli, mit fedezett fel, s megmutatja sok embernek, laikusoknak, profán szemeknek, Lemming jegyzeteit. A kompromittált Harter beadja lemondását, s hogy magát s a befogott Lemminget megmentse, kölcsönnek nyilvánítja a kapott ötezer aranyat. Azonban Lemmingnek csak azon föltétel alatt ígéri kiszabadítását, ha nejéről lemond, visszaadja neki, hogy ismét házastársul vehesse. Lemming, valamint neje is beleegyeznek. De a kiszabadult Lemming addig nem akarja átadni nejét, míg Harter a kölcsönnek nyilvánított ötezer aranyat meg nem fizeti, s nejével együtt Bécsbe utazik. Harter nem tud fizetni, s midőn később a megszerzett pénzzel Bécsbe megy, Lemmingné már halott, Angyaldytól, Harter hajdani titkárjától megmérgezve, kivel évek óta titkos viszonyban élt, s ki hűtlenségéért bosszút állott rajta.

Csak a főcselekvényt mondottuk el, s abból is elhagytunk némely fordulatot, mint legalábbis fölöslegest. Mellőztük a főcselekvény mellékágait, melyek a regénynek mintegy felét teszik, s inkább csak külső, mint belső kapcsolatban állanak a főcselekvénnyel. Az elmondott tartalomból is látszik, hogy e különben durván szőtt cselekvény oly elemeket rejt magában, melyekből lehetett volna jó regényt írni. De akkor először is szükséges lett volna a főhős iránt érdeket gerjeszteni; másodszor a mellékágakat bensőbb kapcsolatba hozni a főcselekvénnyel; harmadszor a főbb személyeket nemcsak külső cselekvésökben felmutatni, hanem benső életökben is, jellemök, szenvedélyök fejlődési fokozatain. Alig mutatja valami inkább, mennyire nem szokta Jókai megérlelni költői koncepcióit, mily kevés benső szeretettel viseltetik fő személyei iránt, mint éppen e regénye. Harter elválik meggyűlölt nejétől, s újra beleszeret. De miért vált el tőle, s miért szeret bele újra? Minderről a legnagyobb homályban tartja szerző olvasóit. Talán különös követelésnek tetszhetik, hogy a szerelem indokolását kívánjuk. Tulajdonképp nem is annyira indokolást kívánunk, mint inkább olynemű rajzot, mely természetessé, érthetővé tegye e különben annyira általános szenvedélyt. Minél szokottabbak a viszonyok, minél csekélyebbek a kor-, rang- és míveltségbeli különbségek, annál kevesebb a nehézség, de a szokatlanabb körülmények kétszeresen megkívánják a rajz erejét és pontosságát. Shakespeare, midőn Romeo és Júlia ébredő szerelmét rajzolja, könnyen átsiklik az indokoláson. Elég indok a kedves ártatlan leány s a heves ifjú élénk rajza. De midőn Othello vagy Antonius szerelmi viszonyát akarja megértetni, mennyi indokot sző be a viszonyokba és jellemekbe. S egy oly férfiú rajzánál, ki meggyűlölt s elvált nejébe újra beleszeret, megelégedjünk-e azzal, hogy szereti, mert szereti? Jókai ezt elégnek tartotta, de meg is rontotta vele egész regényét. Emiatt Harter egész bensője talány marad előttünk. Nem tudunk tisztába jönni vele, nem érdeklődünk iránta, s dűlhetne sorsa jobbra vagy balra, egészen közönyös előttünk.

S nemcsak Harter, hanem a többi fő személyek is ilyenek. Majdnem azt hiszi az ember, hogy Jókai feladatul tűzte ki, oly regényt írni, melyben a fő személyek eltitkolva szenvedélyök mivoltát, minden lelki fejlemény nélkül hajtsanak végre egy érdekes cselekvényt. Lemmingnéről sejtjük, hogy régebben éppen oly kevéssé szerette Hartert, mint a regény kezdetén, tudjuk, hogy Lemminghez csak pénzéért ment férjhez, de titkos viszonya Angyaldyhoz, találkozása vele a farkasvölgyi lakban oly szenvedélyt tüntet föl e hölgyben, hogy érdeklődni kezdünk iránta. E jelenet a regény egyik legjobb része. Jókai a titkos találkozás fájdalommal határos örömét, idilli báját, kicsapongó és balsejtelmes szeszélyét oly eltalált hangulattal, oly hű és igaz vonásokkal festi, melyek méltók egy valódi költőhöz. Azt hisszük, hogy e bűnös, de erős szenvedélyből egy emberileg érdekes és megható bonyodalom fog származni. De csalódunk. Se Lemmingné, se Angyaldy nem tudnak többé érdekesekké válni. Egyetlen átható sugár sem világítja meg szenvedélyök további fejleményét. Lemmingné beleszeret Harter fiába, Elemérbe, azt sem tudjuk miképp, s minő szerelemmel. Angyaldy sem tud egyébbé válni, mint egy rejtélyeskedő s igen közönséges cselszövővé, s midőn megöli kedvesét, a katasztróf csak oly hatással van reánk, mint amidőn a lapokban egy kriminalitást olvasunk.

Harter Elemér sem világos jellem, s kevés érdeket gerjeszt. Ő tulajdonképp arra szolgál, hogy összekösse a főcselekvényt a mellékággal, különösen a szerencsétlen Világosi-családdal, melyet az ínséges év tönkre tett, s melyet, minthogy az atyát szélhűdés érte, a leány, Ilonka tart fenn előbb Pesten leckeadással, aztán Bécsben kézimunkával. Elemér Ilonkába szerelmes, s ezt titkon Ilonka is viszonozza. Elemér múltjáról sem tudunk semmit, de úgy látszik, hogy egy rosszul nevelt, elkényeztetett gyermek, kicsapongó, de mély érzelmű ifjú, ki részint valódi, részint affektált blazírtságában rosszul érzi magát. Mély érzelmeit cinizmussal takarja, s egy fölösleges jelenetben, midőn az észak-amerikai háborúban mint önkéntes megsebesül, e jellemvonását oly sikerülten tárja előnkbe a költő, hogy valódi művésszé válik. Azonban e vonás nem olvad össze a többivel, s benső kulcsához sehogy sem férhetünk. Nem értjük Ilonka iránt kifejlett szenvedélye természetét, titkolózását, alakoskodó ügyetlenségeit, átváltozását, midőn aztán egy egész melodrámai erényhős lesz belőle obligát pátosszal. Jókai majd mindig szerencsétlenül változtatja át jellemeit. Nem készíti elő az olvasót, s nem tudja megtalálni azt a pontot, melyen a jellem áthajlását megindíthatni. Ilonkát sem értjük, hogyan lesz Elemérbe szerelmes, ő is csak szereti Elemért, mert szereti, pedig Elemért nem úgy tünteti fel a költő egész a regény végéig, hogy bensőjének egyetlen rokonszenves vonása is érinthesse a leány szívét. Egyébiránt Ilonkához hasonló leányok rajzát különböző alakban sokszor megtalálhatni Jókai regényeiben. Beteges idealizmusa, hamis érzelmessége ilyenkor szokott kiválóan nyilatkozni. Annyira kifesti az ily leányokat különböző, sőt egymást kizáró erénnyel, tökéllyel, hogy elvesztik minden természetességüket és bájukat. Ilonka természetesen először is nagy honleány, aztán, noha csak tizenöt éves, rendkívül erélyes, ki rendben tartja a mérges szakácsnőt, a goromba cselédeket, s egy férfinál ügyesebben gazdálkodik atyja kibérlett pusztáján. Emellett éterileg gyöngéd érzelmű, finom míveltségű, majdnem tudós. Sok nyelvet beszél, s az angol nyelvből leckét képes adni az előkelő körökben. Tud lovagolni, lovat megigézni és vívni. Amazzal a cirkuszban is föllép, emebből leckét ad. Szerző egy valódi párviadalban is produkáltatja Lemmingnével, de megvalljuk, e jelenet, a kurta szoknyák és selyemharisnyák mellett is, visszataszítón hatott reánk. S mily ok nélkül s mily titkon szeret! Valódi tökélyes leány, kiért rajonganak a diákok és falusi kisasszonyok, s kinek matricát bizonyosan híven megőrzi Jókai, hogy ismét lemásolhassa.

A mellékalakok sokkal sikerültebbek. Lemming, a bankár, Gierig, az adószedő, Konyecz, a szaglászó finánc, Föhnwald százados, Böske, a szakácsnő és kedvese, a nazarénus, többé-kevésbé jól talált alakok. A zsánerképi jelenetek némelyikétől sem tagadhatni meg a méltánylatot. Csak az a kár, hogy nemegyszer egy-egy esetlen túlzás zavarja meg hatásukat. Midőn az aszály szülte ínséget írja le a költő, nagy gödröket ásat a falusiakkal, hova agyonvert marháikat temetik, mert nem tudják eltartani, s nem akarják nézni kínjaikat. Természetesen mint szegény és éhes emberek se el nem adhatják, se meg nem ehetik. Az adó-egzekúció leírásában is sok a túlzás. Hogy egy házaló bajazzóra háromszáz forint évi keresete után huszonegy forint jövedelmi adót vessenek, s tüstént elvegyék érte komédiás-lovát, se bensőleg, se külsőleg nem valószínű.

De mindezzel ne töltsük az időt. Hibák ugyan, de javítható hibák. Vajha a cselekvény és jellemrajz hibáiról is ugyanezt mondhatnók. De ezek oly nagyok és lényegbevágók, hogy megrontják a regényt; csak könyvet teszünk le kezünkből, de nem valódi művet, s nem a meghatottság gyönyörével, hanem a lehangoltságéval. Ha a költő nem hisz művészetében, képtelen hitetni, ha csak félig érzett, s nem lelkesült igazán, olvasójára sem hathat valódian. Tudjuk, hogy a remekművek ritkák, s a legnagyobb költő is alig néhányat képes alkotni. A többé-kevésbé sikerült művek sem mindennapiak, de annyit mégis megvárhatni minden költőtől, hogy tehetsége szerint megérlelje koncepcióit s az indusztrializmus csábításai között se engedje szívében kialudni a művészet kultuszát. Az út, melyen Jókai annyi öntetszéssel s a nagy tömeg tapsai közt jár, nem az igaz művészeté. Nemcsak a gyümölcsnek, hanem a költeménynek is meg kell érni, a gyorsaság még nem termékenység, s amire kevés időt és gondot fordít a költő, azt se idő nem kíméli, se gond nem virrasztja.

ÚJABB MAGYAR REGÉNYEK
(Részlet)

Néhány eredeti regény fekszik előttünk, mindnyájan az 1872-i év termékei. Ezelőtt negyven évvel esemény volt egy-egy magyar regény, s midőn 1836-ban Jósika Abafija megjelent, a kritika egész elragadtatva így kiáltott fel: le a kalappal, uraim. Most a legkevésbé termékeny évben is hat-hét magyar regény jelen meg, s még a sikerültebbek előtt sem oly könnyen vesszük le kalapunkat.

Honnan e változás? Irodalmunk fejlődött, a magyar költészet súlypontja a regényre esett, a modern társadalom e legkedveltebb műfajára, s ami legfőbb, a magyar regénynek már oly múltja van, mely követelőbbé teszi az ízlést. Jósika divatba hozta a regényt, a történelmi regény kezdeményezésével, melyet Eötvös és Kemény mind történelmi felfogás, mind jellemrajz tekintetében magasb fokra emeltek. Emellett mindketten más irányban is fényt árasztottak regényirodalmunkra. Eötvös Karthausijában az európai polgárosodás kételyei, küzdelmei és szenvedései közé ragadta a magyar közönséget, a Falu jegyzőjében, pedig a magyar társadalom megdöbbentő rajzával idézett elő még nagyobb hatást. Kemény tragikaibb alapot adott a magyar regénynek, mint aminő tragédiánké, s mélyreható búvárlatával lélektani merész feladatokat igyekezett megoldani. Jókai rendkívüli elbeszélő tehetségével, humoros zsánerképeivel s mindeniknél magyarosb nyelvével járult e mozgalom gazdagságához. Talán nincs magyar regény, melyet a szó valódi értelmében, remeknek nevezhetnénk, de e három legkitűnőbb regényírónk műveiben külön-külön oly sajátságok is nyilatkoznak, melyek a remek regények sajátságai.

Eötvös meghalt, Kemény, úgy látszik, örökre elhallgatott, csak Jókai él és uralkodik a magyar regényirodalomban versenytárs és korlát nélkül. Az újabb regényírók között van egypár figyelemre méltó tehetség, de még egyik sem fejlődött oly egyéniséggé, ki vele szemben némi ellensúlyt képezne. Nem látunk újabb regényt, mely a szokott színvonalon felülemelkednék vagy éppen új ösvényt törne. A közönség ragaszkodik régi kedvencéhez, s oly elnéző irányában, hogy az, mint elkényeztetett gyermek, már-már azt hiszi: neki minden szabad. A hírlapok hű visszhangjai a közönség e hangulatának, s azért Jókait valóban bírálni majdnem annyi, mint a politikai pártszenvedély vagy irodalmi cselszövény gyanújába keveredni. Mindez elősegíti Jókai népszerűségét, de inkább következménye, mint oka. A fő ok rendkívüli elbeszélő tehetségében rejlik. Elevenebb és magyarosb elbeszélő minden eddigi regényírónknál. Ez oly tulajdonság, mely esztétikai szempontból valódi érdem, s mellyel éppen azért sok más hiányt is eltakarhatni. Innen Jókai ritkán unalmas, s aki csak unalomból olvas regényt, jó mulattatót talál benne. Amit elbeszél, a legtöbbször sokkal kevesebbet ér, mint az, ahogy elbeszéli. Nem hisszük el nagyrészt hihetetlen történeteit, szertelen túlzásait, bizarr leleményeit, de az az elevenség, természetesség, egyszerűség, mellyel e nem természetes dolgokat elbeszéli, többé-kevésbé gyönyörködtet. Igaz, elbeszélő módjának is megvannak hiányai és hibái, de egészben véve mégis elbeszélő tehetsége az, amit benne leginkább méltányolhatni, s e tekintetben igen jótékony hatással volt egész beszély- és regényirodalmunkra. Divatba hozta az elbeszélés könnyed és egyszerű folyamatosságát, szemben azzal a hol szónokias, hol nehézkes értekező modorral s nem eléggé magyaros nyelvvel, mely régebbi beszély- s regényíróinkat kisebb-nagyobb mértékben jellemzi.

Egyszóval, amint egy régebbi bírálatunkban bővebben kifejtettük, Jókai kitűnő elbeszélő és stiliszta, csak kár, hogy aránylag kevés az elbeszélnivalója. Azonban tárgyait rendesen jól választja meg, majd mindig olyanba fog, ami leginkább érdekli a magyar közönséget, s ez népszerűségének másik fő titka. Legnépszerűbb regényei részben ennek köszönik hatásukat. Tudja vagy ösztönszerűleg érzi, hogy mily korszakok, a múltnak a jelennel mily kapcsolata, mily egyének és viszonyok rajzával férkőzhetni leginkább a magyar közönség szívéhez. A Magyar nábob az 1848 előtti magyar társadalom rajza akar lenni, kivált a főnemességé, melynek egy része hazafiatlan, blazírt, külföldieskedő, a másik hazafias, de parlagi és betyáros, s köztök egy harmadik kezd képződni, mely új fejlődést indít meg állam- és társadalomban egyaránt. A Régi jó táblabírák a Bach-korszak szomorú idejében a régi pezsgő életű megyék és hazafias tisztviselők emlékét újítja meg. Az Új földesúr hőse egy osztrák tábornok, ki tele magyar gyűlölettel, elvben a Bach-rendszer híve, de jószágot vásárolva Magyarországon, s ide telepedve, amint érzi e rendszer súlyát, lassanként ellenzéki magyar hazafivá változik át. A Szerelem bolondjaiban az 1864-65-i ínséges évek és hivatalos visszaélések eseményeiből szövi meséjét s így tovább.

Mind oly tárgyak, melyek magokban is érdeket keltenek. De vajon képes-e a jól választott tárgyakat egyszersmind jól feldolgozni, s egészben véve valóban költői értékre emelni akár cselekvény, akár kor- és jellemrajz tekintetében? Aligha. Jókai nem annyira eszményíti az életet, mint meghamisítja, nem annyira lényegökben fogja fel az embereket és viszonyokat, mint inkább külsőségökben. Képzelme, melyet se erős ítélet, se erkölcsi mélyebb érzés nem fékez, kedveli a kivételest, esetlegest, szeszélyest, léhát, bizarrt, szertelent, s a fizikai és erkölcsi lehetetlenségek rajzaiban leli gyönyörét. Mindig kész leleményei nem annyira egymásból fejlődnek, mint inkább egymáshoz tapadnak, s ragadják őt, maga sem tudja merre. Innen cselekvényének ritkán van központja, erős belső kapcsolata, s gyakran mást fejez ki, mint ahová céloz. Jellemrajza éles és élénken színezett, de nagyobbára torz vagy túleszményített s tarkánál tarkább. Hősei kívül szemkápráztatók, de belül meglehetős üresek. Ritkán tudjuk, hányadán vagyunk velök, s hogy mivé váljanak, nem annyira szenvedélyök természetétől függ, mint a költő szeszélyétől. Korrajza igen hasonlít a népmesék világához, mely a mindennapit a csudálatossal szokta egyesíteni, nem sokat gondol a földirati és történelmi adatokkal, s inkább képzeli a dolgokat, mint ismeri. Ki fog például az Egy magyar nábobban, egypár találó vonás mellett is, az 1848 előtti magyar társadalomra ismerni? S vajon a kitűnő expozíciónak megfelel-e a fejlődő bonyodalom, a megtérő Kárpáthy János nem veszti-e el minden költői érdekét, s megoldása-e a csomónak, hogy Fanny gyermekágyban meghal? A Régi jó táblabírákban a régi megyének csak külsőségeit látjuk. Az Új földesúrt, mely a legjobban gondolt s legkerekebb szerkezetű regénye, megrontja a sok túlzás s kivált Ankerschmidt mesterkélt átalakulása, melyre ugyan elég ok van mind a viszonyokban, mind magában a jellemben, de se ez, se az nincs jól és jellemzően feldolgozva, nem is említve, hogy elcsábított leányának viszonya teljesen elhibázott. A Szerelem bolondjaiban a főszemélyek eltitkolva szenvedélyök mivoltát, minden lelki fejlemény nélkül hajtják végre a cselekvényt, s közülök egyik sem tud állandó érdeket gerjeszteni. Különben jól elbeszélt regények; a sikerült részletek sem hiányoznak bennök, kivált a mellékdolgokban. Jókainak a főcselekvény és személyek mindig kevésbé sikerülnek, mint a mellékesek. Amelyik személye csak egyszer-kétszer jelen meg, mindig jobb annál, akivel sokszor találkozunk. Amazokat nincs ideje és tere elrontani, emezeket annyira átalakítja, feldíszíti, hogy elvégre magok is alig ismernek magokra. Jókai egészben véve nem írt sikerült regényt, de írt sikerült részleteket, s némely humoros zsánerképei kiváló méltánylatot érdemelnek. Jobb beszély-, mint regényíró. A regény, melynek történelmi és társadalmi feladatokkal kell megküzdeni, mely kedveli a viszonyok és szenvedélyek részletes rajzát, több ember- és világismeretet, behatóbb szellemet, s alapjában több komolyságot kíván, mint amennyi Jókaiban van, kinek csak elbeszélő tehetsége gazdag, s ki éppen azért mindig kész elbeszélő, még akkor is, midőn nemigen van elbeszélni valója.

Legújabb regénye: Eppur si muove[3] éppen nem cáfolja meg a fennebb mondottakat, sőt, úgy látszik, hogy Jókain évről évre mindinkább erőt vesznek könnyelmű hajlamai, bizarr szeszélyei. Már a regény címe sem helyes. Galilei híres mondása éppen oly kevéssé illik e regényre, mint Kárpáthy Jánosra a magyar nábob. Ez alatt nem arisztokratát értünk, ki őseiről reá maradt vagyonánál fogva gazdag, amaz pedig nem jellemzi eléggé a regény tárgyát, azt a hazafias mozgalmat, mely a múlt század végén s a jelen elején az irodalom útján megindította a nemzeti fejlődést. Az éppen nevetséges, ahogy Jókai Galilei mondását regényére alkalmazza. Abból indul ki, hogy midőn Galilei megdobbantotta lábával a földet, éppen csak azt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, amelyet Magyarországnak hívnak; az egész föld mozdult, hanem az az egy darab állva maradt. Ő most egy oly nyughatatlan embernek a történetét írja le, aki meg akarta próbálni, hogyan lehetne az álló földet mozdulásra bírni. E küzdelemben ő maga összetört, semmivé lett; de még sem tett le a hitről, hogy eppur si muove. Nem az következik-e ebből, hogy Galilei nem a föld forgása törvényét fedezte föl, hanem magát a földet mozdította meg, s amit netalán elmulasztott, azt most kipótolja a Jókai hőse, Jenőy Kálmán. Azonban tárgyát itt is jól választotta. Jókai a magyar irodalom és művészet úttörő bajnokai emlékét akarta megújítani, rajzolni e borús, de dicsőséges korszakot, melyet a nemzeti kegyelet annyira megszentelt. Méltó tárgy egy nemzeti költőhöz, de maga a mű nem méltó se a tárgyhoz, se a nemzethez. Jókai nem a múltat varázsolja elő a képzelem tükrében, hanem képzelme lázbeteg álmait erőszakolja a múltra, mennyre-földre esküvén, hogy mindez igaz, s ha nem hisszük el, nem benne van a hiba, hanem bennünk, jámbor olvasókban, kik a nemzeti lét e jobb korában nem bírjuk felfogni a hazafi mártírok küzdelmeit.

Valóban az előszóban, mely egyszersmind ajánlat Toldy Ferencnek, ilyesmit olvasunk. Először is tudtunkra adja a költő, hogy regényéhez a korrajz adatait Toldytól vette szóbeli közlés útján. Ennélfogva, ha neki nem akarunk hinni, higgyünk Toldynak, ki e kornak nemcsak történetírója, de egyszersmind egyik bajnoka is. De vajon beszélhetett-e Toldy Jókainak ellenkezőt azzal, amit irodalomtörténetében és más munkáiban írt, s ha beszélt, tartozott-e Jókai elhinni, s tartozunk-e mi olvasók, amidőn e korról a művek, életrajzok, emlékiratok, levelezések egész irodalmát ismerjük? Jókai másik mentsége is ilyen, több benne a furfang, mint az elfogultság. Elmondja, hogy regénye meséje igaz, alakjai valóban éltek, de indokolni, elhihetővé tenni életöket éppen oly nehéz, mint volt maga az élet. Senki sem hiszi el, hogy egy eszményi célnak, melynek mi mostaniak már csak jól jutalmazott epigonjai vagyunk, egykor földre tiport óriásai voltak. Bajos a végbement szent harcot valószínűvé tenni a jelenkor olvasói előtt. Nincsenek meg a viszonyok, nincsenek meg az indulatok többé, amelyek ezt létrehozták. Más ország, más város áll a régi helyén; a múlt kor érzelmei felfoghatlanok, s az igaz történet, amelyet a negyven év előtti korról a regény elbeszél, ma egész álomnak tűnik föl. Elfogadhatni-e e mentséget, amely, úgy látszik, egyszersmind elmélet akar lenni? A költő valahányszor a múltról ír, s nem bír hitetni, olvasóira tolja a hibát, kik nem tudták a múltba úgy beleélni magokat, mint ő. De vajon a költőnek nem éppen az-e a feladata, hogy megértesse, éreztesse, láttassa olvasóival, amit maga ért, érez és lát? Vajon az emberi szív és viszonyok néhány évtized vagy egész századok alatt annyira megváltoznak-e, hogy a jelen ne érthesse a múltat? Shakespeare feltámasztja a római világot, és megértjük; Scott Walter előnkbe varázsolja a középkort, és megértjük: Jókai csak negyven évvel megy vissza a múltba, s ezért már ne lehetne értenünk? Ugyan mi van e korban, mely úgy szólva áthajlik napjainkhoz, oly nagyon rejtélyes, felfoghatatlan? Legyünk őszinték, és mondjuk ki az igazat. Nem mi vagyunk képtelenek felfogni e kort, hanem Jókai volt képtelen úgy előnkbe rajzolni, hogy reá ismerhessünk.

Nem azt hibáztatjuk e regényben, hogy nem történelmi, azaz nem irodalomtörténelmi regény, hanem azt, hogy se cselekménye, se személyei nem elég jellemzők a korra nézve, melynek rajzát tűzte ki fő feladatául a költő. Jókai előtt két út állott: Kazinczyt vagy Kisfaludy Károlyt választani hősül; életükből, koruk viszonyaiból szőni ki meséjét, mint a történelmi regény szokása, vagy költött személyeket venni föl, s így annál szabadabban, de a lényegre nézve annál jellemzőbben alakítani. Jókai ez utóbbi módhoz fordult, de csak annyiban, amennyiben költött személyeket vett föl, azonban a kort lényegében éppen oly kevéssé fogta fel, mint a szereplő egyéneket. Hősében, Jenőy Kálmánban, van valami Katonából és Kisfaludy Károlyból, de ez inkább csak külsőség. Katona életéből átvette a korában nem méltányolt Bánk bán tragédia esetét, a Kisfaludyéból olaszországi barangolását, festészi műkedvelőségét, vígjátékírói termékenységét és azt, hogy bizonyos időben Pesten egy csizmadiánál lakott, kivel együtt nyomorgott, s egy darabig inkább ecsete, mint tolla után élt. Azonban ez igaz adatok is Jókai keze alatt oly fantasztikus alakot nyernek, hogy alig ismerünk reájok. Bensőleg semmi sincs Jenőyben e kor nevezetesebb íróiból. Nem találjuk fel benne Kazinczy kiolthatatlan lelkesedését, szívós kitartását, s mindennek annyira örülő, naiv kedélyét, mely szenvedéseit, sőt nyomorát is oly elviselhetőkké teszi; nem Katona érzékeny szívét, csendes, de mély búskomorságát, mely Bánk bán bukása után tétlenségre kárhoztatja; nem Kisfaludy Károly függetlenségi szilaj vágyát, erélyes szellemét, mely az élet viharába, csalódások és szenvedések közé ragadja, de egyszersmind megnemesítve emeli ki, mint az emberi gyarlóságok iránt élénk érzékű költőt és vezérét egy írói új nemzedéknek; nem Kölcsey álmodozó és borongó természetét, a lágy szív és erős lélek e különös vegyületét, ez inkább belső, mint külső életet, mely egy szép elégiaként hat lelkünkre. Jenőy nem született e korban, egészen Jókai teremtménye, s magán hordozza eredete bélyegét. Először is nagyon szép fiú, hibátlan gavallér, ki elbájolja a szalonokat, sőt a nádori udvart is, aztán híres táncos, jó lövő, vívó, nagy festész, kit az olasz mesterek mint elsőrendű tehetséget bámulnak, s ki elnyeri előlük a flórenci akadémia pályadíját. Emellett Magyarország legnagyobb költője, látnok, hazafi, a legerényesebb ember, szóval egy túleszményített, mindennel feldíszített ifjú, aminőket csak Jókai tud képzelni. De e szép és nagy tulajdonok mellett szenvedélyében, tetteiben inkább hóbort és tehetetlenség nyilatkozik, mint erő és valódi szív, amelyeknek még tévedései is mindig meg szokták hatni az emberi keblet.

Jókai tizenkét évet rajzol hőse életéből, az 1819-1831 közti kort, amint ezt regényében több helyt világosan kifejezi. Az évtized elején adattak ki az újoncozás és adófölemelés törvénytelen rendeletei, melyek a nemzet legsarkalatosb jogát hozták kétségbe, s heves ellenállásra találva, a legmakacsabb küzdelmet idézték elő. Ekkor hivatott össze az 1825-i országgyűlés, melyen Széchenyi először lépett fel, s az Akadémia megalapíttatott. Jókai beszél politikai viszonyokról, rajzol megyegyűléseket, de ez események hatását nem látjuk se a cselekvényben, se a személyekben. Említi az ókonzervatíveket, mely névnek ez időben nincs értelme; előadja, hogy Bálvándy Ungban az orosz pópáknak kezet csókol, hogy megnyerje őket, pedig a rendi alkotmány idejében azoknak nemigen volt választójoguk, kikre az orosz pópák befolyással vannak. Az 1825-i országgyűlés Jókai előtt nem fontos, sokkal fontosabb az, hogy a nádor nem akarja megengedni a magyar színészek fölléptét Budán, holott már azelőtt Pesten a német színházban is játszottak, s az egész esetnek, ha igaz is, nem volt hatása a magyar színészet fejlődésére.

Ez évtized irodalmi tekintetben is nevezetes volt. A nyelvújítás félig-meddig már diadalt ült, a nemzet figyelme ide fordult s az irodalmi reform előkészítette a politikait. Az irodalom többé nem volt magántanulmány, hatni kezdett a nemzetre is. A győzelem már csaknem bizonyosnak látszott, ami fokozta a küzdők erejét. Az író társadalmi állása, anyagi helyzete keveset javult ugyan, de már nemzetről, dicsőségről álmodozhatott, s hihetett a jövőben, s ez kárpótlás volt mind a múltért, mind a jelenért. A tavasz ébresztő fuvalma érzett, a nyugtalan ifjú kedély álmai derengtek irodalomban és politikában egyaránt. Az alkotmány győzelme, Széchenyi fellépte, az Akadémia alakulása felvillanyozta Pest irodalmi köreit, melyek között az Auróra Kör már egész hatalomra emelkedett. Mind ennek alig van nyoma a regényben. Pesten senki és semmi sincs, csak Jenőy, a költő, ki egyedül teremt irodalmat, Bányaváry, a színész, ki nejével együtt fogja kivívni a magyar színészet diadalát, nem is a virágzó német színház, hanem a német cirkusz ellenében, és végre Cseresznyés uram, a csizmadia, ki több mint politikus és hazafi, egész Széchenyi: bölcs és látnok egy személyben. Jenőy nem Kazinczytól, nem az irodalmi köröktől nyer buzdítást és tanácsot, hanem Cseresznyés uramtól, ő avatja be a magasb politikába is, érintkezésbe hozza Olaszországban, a carbanarikkal, s ezek tanai és példái képezik hazafivá. A nyelvújítás harcát komoly vagy nevetséges oldaláról még érintve sem látjuk az egész regényben; az Akadémia csak annyiban szerepel, amennyiben Jenőyt nem választja tagjává. Jenőy hírétől zeng az ország, s még sincs közönsége. Általában Jenőy se külsőleg, se belsőleg nem hasonlít a korabeli írókhoz; nincs semmi benne ezek jelleméből, kiket minden kis siker lelkesít, és szenvedéseik között, halálos ágyukon is megvigasztal az ügynek, melyet szolgáltak, közelgő diadala. Jenőy nyomorog és dolgozik öröm és lelkesülés nélkül, szenved hidegen, mártír-robotból, obligát mellbeteg, s halálakor oly jóslatokat mond, melyekre se élményei, se pedig a költő által rajzolt politikai és társadalmi viszonyok föl nem jogosítják. Temetése is sajátságos. Ez idő tájt kezdette Pest megtisztelni nevezetesb halottait, kik az irodalomnak szentelték éltöket. Kisfaludy Károly temetése oly fényes volt, hogy, amint Toldy írja, Pest addig nem látott oly gyászoló sokaságot. Jenőy halálát senki sem veszi észre, koporsóját csak a csizmadia kíséri, s egy Ázsiából visszajött barátja, aki a magyarok eredetét keresi, s aki a temetés után vissza is megy Ázsiába. Sírját sem tudja senki, s csak nagy későre fedezi fel az Akadémiának az ázsiai utazó. De mindamellett vannak a regényben oly szakaszok is, melyek az irodalom pezsgőbb életét rajzolják Pesten, s a harmincas és negyvenes évek emlékeire utalnak. Jókai leírja a "Csiga"-vendéglő társaságát, mely a harmincas évek derekán alakult, s melyből a Nemzeti Kör nőtt ki; leír továbbá egy írói lakomát, melyen egészen a későbbi idők színezete ömlik el. Egyszóval meghamisítja a kort, és sehol sem fogja fel a lényegest, a jellemzőt.

De nemcsak a korrajz nem sikerült, hanem a fő jellemek és cselekvény sem. Nem éppen bizonyos: vajon tudta-e Jókai, mit akar, de úgy látszik, hogy egy oly író alakja lebegett előtte, ki e század elején, mint a nemzeti újjászületés és műveltség bajnoka, a nemzetiségéből kivetkőzött arisztokrácia s a még fejletlen nép előítéleteivel és érzéketlenségével küzd, összeütközésbe jő családjával, kedvesével, de hű marad céljához, s bár a küzdelemben összetörik, az ügy közelgő diadalában vigaszt talál. E felfogás nem hűtelen a korhoz, költői is, de nem oly módon, amint a regényben látjuk. Hol van itt a kor hű képe, hol a nemzetiségéből kivetkőzött arisztokrácia, a hazafias, de ósdi táblabírák, a fejletlen nép valódi képviselői. A Decséry-család, Bálvándy, Csollán Berti nem azok. De Jókai nem is törekedett erre, sőt hőse írói pályáját is tulajdonképp csak a két utolsó kötetben igyekszik rajzolni; a fősúlyt családjával és kedvesével való összeütközésre, s az ebből folyó bonyodalomra helyezi. Ez is volna tulajdonképp a cselekvény költőibb érdeke, de hol van a fejlődés és bonyodalom lélektani alapja, hol a jellemek és szenvedélyek olynemű rajza, mely hitetni és megindítani bír?

Jenőy nagyanyja az összeütközés egyik képviselője. Jenőy árva, de nem szegény, van atyai öröksége, nagyanyja dúsgazdag, kinek minden vagyona reá szállandó. A nagyanya ellenzi, hogy unokája író legyen, s általában a közügyekbe avatkozzék nemzeti szellemben. Talán e nagyanya egy büszke nemesasszony, ki magasra akarja emelni családját, s azt hiszi, hogy unokájának íróskodása, hazafiaskodása mindezt gátolja? Nem. E szenvedély jól felfogva és fejlesztve sokat igazolna, de Jókai a legjobb indokokat rendesen mellőzni szokta. Az öregasszony hazafias s nem is ósdi magyar asszony, hanem férje, Kálmán nagyatyja hazafi ügyekbe keveredve, üldöztetett, börtönt szenvedett, s mint reszkető nyomorék, világkerülő szerencsétlen halt el. Nem akarja, hogy unokája is ilyen legyen. Kálmán engedelmeskedik nagyanyjának, cenzúrát tesz, a helytartótanácsnál szolgálatba lép, azonban egy tragédiát ír, de ezért sem haragszik meg nagyanyja, s midőn emiatt hivataláról lemond, a jó öregasszony bőven ad neki pénzt, hogy Olaszországban festészi tehetségét kimívelje. Szent a békesség közöttük. De egyszer csak Kálmán váratlan haza jő Olaszországból, hogy színész barátját, Bányaváryt és nejét, Cilikét, kivel nagyanyjánál együtt növekedett, kiemelje a nyomorból. Ezért már megharagszik a nagyanya, és kitagadja unokáját, mert azt, hogy fogadott leánya, Cilike, Bányaváryval elszökött, és színésznő lett, nagyon szívére vette volt. Szabadságot adott unokájának, hogy lehet tékozló, lehet korhely, de nem szabad soha a szökevényekkel szóba állani, beteg porontyukat megszánni, s őket egy szóval is védelmezni. Az öregasszony fő gondja nem annyira unokájának megőrzése az írói pályától, mint üldözése Cilikének. Mindvégig a bosszú vezeti, s nem az anyai gond és szeretet. Szegénységbe taszított unokáját még mint haldoklót sem látogatja meg, csak a temetés után keresi sírját, és tör ki fájdalma. Az egész öregasszony egy minden élet és elevenség nélküli absztrakció, s még az az érdeme sincs, hogy legalább érthető és következetes legyen. S vajon Kálmán e tekintetben nem hasonlít-e nagyanyjához? Valódi unokája. Ugyanazon hóbort és érthetetlen következetlenség jellemzi. Költő lesz, nem tudni hogyan, búcsút vesz a költészettől leginkább szeszélyből, ismét költő lesz barátságból, s a legnagyobb nyomorba süllyed, nem eléggé érthető élhetetlenségből. Akinek némi atyai öröksége is van, aki a világban oly jártas, akinek ecsetét megbámulták az olasz mesterek, aki vígjátékaival kiemeli a nyomorba süllyedt színészetet, aki oly termékeny és nagyhírű író, nem eshetik oly könnyen a nyomor martalékául még 1831 körül sem. Szerelmén is bajos eligazodni. Azt értjük, hogy a rajzolt viszonyok között egy grófhölgybe beleszeret, s attól viszontszerettetik, de e szerelem mindkét részéről oly lágymeleg, oly minden szenvedély nélküli ábránd, hogy a belőle folyó szenvedést nehéz elhinnünk, az pedig, hogy a grófhölgy szerencsétlen házassága után elválván férjétől, a haldokló költőhöz siet, mint leendő menyasszonya, éppen nem foly jelleméből. Az indokok összeütközése, a fejlődés bonyodalma határozatlan, elmosódó. Ide járul még Jókai beteges idealizmusa, ki hőseit nagyoknak festi erő és gyöngeség nélkül, akit inkább erényes hóbortok ragadnak, mint szenvedélyek. Hogy a legnagyobb példákat hozzuk fel, a becsületes Othello, a nemes Brutus, a mély érzelmű Hamlet mily gyarló halandók Jókainak nagy erényekkel kifestett hőseihez képest; de valódi emberek, igaz szenvedélyek martalékai. Enélkül nincs költői hatás; a fokozat a költő erejéhez képest különböző lehet, de a forrás ugyanaz.

Az epizódok és mellékalakok már sikerültebbek. A debreceni diákélet, Csollán Berti udvara, az ügyvédi iroda, a cirkuszi hecc, Tóth Máté pusztai tanyája legjobb részei a regénynek. Nagyrészt humoros képek, melyek igen hajlanak a torz felé, sőt itt-ott azzá is válnak. Ugyanezt mondhatni a mellékalakokról is, milyenek Béni bácsi, Korcza ügyvéd, Sátory őrnagy, s részben Cseresznyés uram, a csizmadia is, amíg meg nem romlik. Jókainak nem tulajdona a művészi önmérséklet, s gyakran a torzot is torzítja, mint némely kedvelt komikai színész, hogy nagyobb kacajt idézzen elő. Humora olykor csak jókedv, puszta tréfa, de gyakran többet ér pátoszánál. Regényeiben több epizód és mellékalak van, mint amennyi szükséges, de ez a legtöbbször mintegy kárpótlás az elhibázott főcselekvényért. E regény sem egyéb, mint az epizódok és zsánerképek gazdag csoportozata, melyek a fődolog szegénységét jól-rosszul takargatják. Jókai nem gondolja ki jól regényeit, de jól elbeszéli, gondatlanul szövi a mesét, de néhol jó leleményre bukkan, sikerült részleteket tár elénk. Szellemünket nem foglalkoztatja, de kíváncsiságunkat ébren tartja, szívünket ritkán hatja meg, de mindig szórakoztat, elmulattat. Az írók rendesen két fő betegségben szoktak szenvedni: vagy megbénítja munkásságukat a túlságos műgond, mikor a gondban elvész a gondolat, vagy könnyű és gyors dolgozásra sarkallja őket a könnyelmű elbizakodás, mikor aztán a gondolatnak nincs ideje megérni. Jókai ez utóbbi betegségben szenved, s úgy látszik, nem is fog belőle kigyógyulni. Miért is? A közönség így is mohón kapkodja műveit, és pénzügyi tekintetben így sokkal előnyösebb. Európai divat, hogy a hírre kapott írók ritkán tudnak ellenállani az indusztrializmus kísértéseinek. De az sem ment ki még szokásból, hogy ez ellen koronként felszólaljon a kritika, és sokkal élesebben, mint mi, kiknek szintén hasonló kötelességet kellene teljesítenünk.

A Nyelvőr ez évi kilencedik füzetében Bánóczi József Greguss Magyar költészettanát ismertetvén, a többek között így szólt:

"Néhány évvel ezelőtt Szász Károly szólalt föl egy nyelvi kritika alkalmával épen a Nyelvőrben, hogy hát szóljanak hozzá: mi van a költőnek a nyelvvel szemben megengedve, mi nem? A fölhívás eredménytelenül hangzott el, pedig a kérdés megérdemelné a szorgalmas adatgyűjtést és tüzetes fejtegetést. Hogy mit lehetne aztán megállapítani? Aligha egyebet, mint amit Greguss mond. E sorok annyira a Nyelvőr szellemében írvák, hogy magáért a tárgyért, de megízelítőül is ide iktatjuk: »A költői szabadságot rosszul értelmezik, akik a költő azon szabadságának tekintik, hogy a vers kedvéért hibát követhet el, midőn tudniillik a vers rákényszeríti, hogy például az ikes igét iktelenül ragozza, karomat helyett azt mondja: karom, tájszókat, népies kiejtéseket és szokatlan szórendet, inverziókat engedjen magának. Baj, ha a sors hibák elkövetésére kényszeríti az írót, mert ez azt jelenti, hogy még nem lett elég ura a nyelvnek, s nem bír benne könnyen és fesztelenül mozogni; csakhogy ez esetben a költői szabadság inkább érdemli a költői kényszerűség, szorultság, mintsem a szabadság nevét. A vers teljességgel nem szabadítja föl az írót hiba elkövetésére. A költői szabadság nem hibákat enged meg, hanem szokatlanabb kifejezéseket és fordulatokat, ezeket is csak úgy, ha a mű tárgya és hangulata által igazolhatók.«"

Nagy megütközéssel olvastuk e sorokat, nem mintha a Nyelvőr dolgozótársaitól, mint egyoldalú nyelvészektől, a költői nyelv tekintetében egyebet várnánk, mint oly szabályokat, melyeket valamire való költő el nem fogadhat, hanem mert Gregusshoz, a költészettel tüzetesen foglalkozó esztétikushoz és költőhöz teljességgel nem illenek oly állítások, melyek éppen oly ellenkezésben állanak magával a dolog természetével, mint népes műköltészetünk ötszázados gyakorlatával. Itt valami tévedés foroghat fönn: vagy a Greguss szövege homályos, vagy az ismertető szándékosan ferdít. Azért megszereztük Greguss könyvét, kikerestük az illető sorokat, melyek íme itt következnek:

"Ez a helye megemlékeznünk a költői szabadságról. Ezt rosszul értelmezik, akik a költő azon szabadságának tekintik, hogy a vers kedvéért hibát követhet el, midőn tudniillik a vers rákényszeríti, hogy például az ikes igét iktelenül ragozza, karomat helyett azt mondja: karom, cselédjei helyett: cselédi, tájszókat, népies kiejtéseket (volt helyett vót, volna helyett vóna) és szokatlan szórendet, inverziókat engedjen magának. Baj, ha a vers hibák elkövetésére kényszeríti az írót, mert ez azt jelenti, hogy még nem lett eléggé ura a nyelvnek s nem bír benne könnyen és fesztelenül mozogni; csakhogy ez esetben a költői szabadság inkább érdemli a költői kényszerűség, szorultság, mintsem a szabadság nevét s egy francia tanár, Banville, e helytelen poetica licentiára gondolt, midőn iskolai könyvében a költői szabadság cikkelyét ez egy szóval írta meg: »Nincs.« Mi volna eszerint a költői szabadság? Ami nem szabad. A vers teljességgel nem szabadítja föl a költőt hiba elkövetésére. Igazán ikes ige iktelen ragozása hiba, és a költő nem is mondhatja születik helyett szület. A tájszó, a népies kiejtés nem mindig hiba, néha szépség; a karom karomat helyett, cselédi sohasem hiba; az inverzió pedig nemcsak hogy nem hiba, de a pátosz és indulat nyelvének épen követelménye akár versben, akár prózában. A költői szabadság tehát nem hibákat enged meg, hanem szokatlanabb kifejezéseket és fordulatokat, ezeket is csak úgy, ha a mű tárgya és hangulata által igazolvák."

Ez idézetből kitetszik, hogy a Greguss szövege kissé homályos, amennyiben a költői szabadságot előbb a mások, utóbb pedig a maga értelmezése szerint határozván meg, mindenütt példákkal világosítva, e két értelmezés között az átmenet nem elég világos - mintha egy-két szó véletlenül ki is maradt volna -, s a szöveg elő- és utórésze ellentmondásba látszik összefolyni. Mindamellett figyelmes olvasás után észre vehetni az író célzatát. S mit tesz az ismertető? A szöveg nehezen érthetőségéről hallgat, ahelyett azt megcsonkítva, Greguss meghatározásának oly ferde értelmet ad, amelynek Greguss egyenest az ellenkezőjét vallja, s fennen hirdeti, hogy az a Nyelvőr szellemében van írva.

Tehát a Nyelvőr szelleme hirdeti azt az új ukázt a költőknek, hogy karomat helyett karom, cselédei helyett cselédi nem költői szabadság, hanem nyelvhiba, s aki azt tollára venni merészkedik, a nyelvrontás bűnét követi el. Ha ez állana, akkor a Halotti Beszéden kezdve összes kódexeink versben és prózában a nyelvrontás bűnében leledznének, s Farkas Andrástól Arany Jánosig, mint Hamlet mondja, senki sem kerülné ki közülünk a mogyorófa pálcát. A Nyelvőr szellemének e nyilatkozatát arra sem tartjuk érdemesnek, hogy régibb és újabb költőinkből s magából a népköltészetből vett idézetekkel megcáfoljuk - százával találhatni reá cáfoló példát -, s csak azt jegyezzük meg, hogy nincs a világnak az a nyelvésze, aki elvitassa a magyar nép ajkáról e dalt:

Eladtam a kakasom
Tizenhárom garason, stb.,

vagy elhitesse a magyar közönséggel, hogy Aranynak e sora rossz magyarság:

S ott levágták Felicziánt
A király cselédi.

Ami az ikes igéket illeti, csodálkozunk, hogy a Nyelvőr szelleme oly szeszélyesen változó, mint valamely ideges hölgyé. Ha jól emlékszünk, a Nyelvőr még a prózaírókat is föl akarta szabadítani az ikes igék igája alól, s most íme a költőknek egészen ellenkező ukázt ad ki. Mi részünkről ragaszkodunk Révai tanához, de éppen nem tartjuk nyelvrontásnak, ha a költő a népköltészetre támaszkodva, a szép hangzás, sőt mérték vagy rím kedvéért is (kivéve a szenvedő igéket) némely ikes igét nem ikes formában ragoz.

Greguss helyesen mondja, hogy az inverzió nemcsak nem hiba, de a pátosz és indulat nyelvének éppen követelménye, akár a versben, akár prózában. De meddig terjednek az inverzió határai, csak világos analógia útján indulhatunk-e, vagy anélkül is merhetünk a hangulat és szenvedély természete és szüksége szerint? ezek oly kérdések, melyeket előlegesen bajos eldönteni. Annyi bizonyos, hogy a költő nem véthet a nyelv szelleme ellen, de a nyelvtan nem képes mindenre szabályt adni, a legkevésbé a stíl oly sajátságaira, melyek a szenvedélyes vagy humoros kedélyállapotból szívják táplálékukat. Itt nem annyira szabályról, mint egyes esetek megítéléséről lehet szó. A költő s a stiliszta is merhet, de e szabadság csak úgy igazolható, ha a merészséget siker koronázza. Azért a Nyelvőr tegyen le arról, hogy a költői nyelv, sőt a széppróza törvényeit is véglegesen szabályozza. A stílnek bizonyos oldalát nem tanulhatni meg a nyelvtanból, a szabályok tudása és alkalmazása még magában senkiből sem teremt nyelvművészt, s a csak tisztán nyelvész nem is válik azzá.

A Nyelvőr utolsó száma (1881. XII. füzet) oly nagy zajjal ront ránk, mintha valami csínyen kapott volna bennünket, pedig ha csínyről lehet szó, nem mi, hanem ő követte el. A dolog igen egyszerű, bár azt a Nyelvőr mindenképp összebonyolítni törekszik. Általában természete a Nyelvőrnek, hogy minden kis dologból minél nagyobbat csináljon, az egyszerűt cigányosan elcifrázza, egész szenvedéllyel támadjon és dulakodjék, de a legcsekélyebb támadást is rossz néven véve, üldöztetését panaszolja. De térjünk a dologra.

A Nyelvőr egyik számában (1881. IX. füzet) Bánóczi Greguss Költészettanát ismertette. A könyv fény- és árnyoldalairól nem tudott vagy nem akart semmit mondani, hogy mégis mondjon valamit, idézett belőle, de oly hibás fölfogással, annyira megcsonkítva, hogy annak, amit az író mondott, éppen ellenkezője következett belőle, és fennen hirdette, hogy mindez a Nyelvőr szellemében van mondva. Az idézet főpontja ez: "A költői szabadságot rosszul értelmezik, akik a költő azon szabadságának tekintik, hogy a vers kedvéért hibát követhet el, midőn tudniillik a vers rákényszeríti, hogy például az ikes igét iktelenül ragozza, karomat helyett azt mondja karom, tájszókat, népies kiejtéseket, szokatlan szórendet, inverziókat engedjen magának." A Budapesti Szemle erre felszólalt, a Greguss könyvéből egész terjedelmében lenyomatta az idézett helyet, kimutatta az ismertető tévedését, s visszautasította a Nyelvőr szellemének ez újabb nyilatkozatát, mely éppen oly ellenkezésben áll a dolog természetével, mint nép- és műköltészetünk ötszázados gyakorlatával.

S mit tesz a Nyelvőr? Azt mondja rólunk: "A gyanúsítás szomorú fegyveréhez nyúlva, a legkétségtelenebb tényeket elcsavarjuk, csakhogy a közönségben fölszíthassuk ellene a netán már hamvadóban levő bizalmatlanságot." S mivel bizonyítja be mindezt? Először is elismeri, hogy Bánóczi csakugyan csonkán idézett, s idézetének az az értelme van, amit mi megtámadtunk, s amit most maga a Nyelvőr sem helyesel. De hisz ezzel éppen ellenkezőt bizonyít be, mint amivel bennünket vádol. A vád elesik, s nincs helye többé a vitának. Mindegy, azért mi mégis gyanúsítottunk, s elcsavartuk a legkétségtelenebb tényeket, mert a Nyelvőr azt hiszi, úgy akarja; aki oly lehetetlen dolgot is lehetőnek hisz, hogy nyelvünket vissza lehet erőszakolni a Kazinczy előtti korra, az bizony ily csekély lehetetlenségen fönn nem akad.

A Nyelvőr a következő okoskodással hiszi bebizonyíthatónak vádját: az nem változtat semmit a dolog velején, hogy dolgozótársa félreértette a Greguss könyvét, csonkán idézett belőle, s megtiltott a költőknek oly dolgokat, melyek mindenha szabadosak voltak; mert az alaptétel, tudniillik, hogy nincs költői szabadság, anélkül is megáll, és ez, nem pedig a magyarázat veendő a Nyelvőr szelleme nyilatkozatának. Különös, nagyon különös. Az egész könyvismertetésben, valamint a csonka idézetben is egy szó sincs arról, hogy nincs költői szabadság, hanem csak arról, hogy némelyek hibásan fogják föl a költői szabadságot. Hogyan állhat meg tehát a Nyelvőrnek egy oly tétele, melyet nem is vitatott? S az a tétel, melyet tulajdonképp vitatott, hogy némelyek hibásan fogják föl a költői szabadságot, hogyan lehet helyes, midőn a magyarázó példák azt mutatják, hogy a dolgot teljesen félreérti? Egyébiránt az a kérdés, hogy van-e, nincs-e költői szabadság, attól függ, hogy mit értünk alatta. Jóravaló költő eddig sem értette alatta azt, hogy a költőnek szabad megsérteni a nyelv legsarkalatosabb törvényeit, hanem csak azt, hogy különbség van a költői és prózai nyelv között, s amabban némely oly megnyújtások, rövidítések, kettőztetések, összevonások, csonkítások, archaizmusok, szoloecizmusok, inverziók is szabadosak, melyeket emez kevésbé vagy éppen nem vehet igénybe. S e szabadságot is mindig a nyelv természete és szelleme korlátozza, azért ami egyik nyelvben szabad, nem következik, hogy a másikban is szabad legyen. Nálunk nem Kazinczy volt első hirdetője a költői szabadságnak; nép- és műköltészetünk századok óta gyakorolja, s ezelőtt két századdal Gyöngyösi már elméletét is megírta.

De vizsgáljuk, hogy mivel támogatja még nagyhangú vádját a Nyelvőr? Azzal, hogy a karom-féle használat helyességére nézve már rég nyilatkozott, továbbá, hogy az ikes ragozás további fenntartásának szükségét szintén rég megszűntnek hirdette. Jól van, de miért adott hát ki egy oly cikket, mely a karom-féle használatot megtiltja, s némely ikes igéknek iktelen ragozását még a költőknek sem engedi meg? Ha egy folyóirat előbb így, aztán amúgy beszél, két ellenkező véleménye közül mindig az utolsót szokás végső megállapodásának venni, kivált, ha azt mint a folyóirat irányának egyik kifejezését bocsátják világgá. Mi tudjuk, hogy a Nyelvőr nyilatkozott mindkét kérdésben, cikkünk meg is említette, hogy szelleme oly szeszélyesen változó, mint valamely ideges hölgyé. Egyszóval se nem ferdítettünk, se nem hallgattunk el semmit, s a gyanúsítást s a legkétségtelenebb tények elcsavarását nem mi követtük el, hanem a Nyelvőr a maga igazságszerető ártatlanságában.

Az ember azt hinné, hogy itt már véget ér a Nyelvőr polémiája. A világért sem. A Nyelvőr szeret szélesen, hosszan, sőt laposan is írni. Úgy látszik, az új szók miatt annyira megutálta az újabb magyar irodalmat, hogy ízlést is a régiből tanul, és Sámbár és Matkó mintaírói. Aztán kedve telik benne, hogy oly irodalmi szabályokat állítson föl, melyeket sehol a világon nem követnek, sőt maga is áthág, de mástól szigorúan megköveteli. A minap azt hirdette, hogy nem illik névtelenül vagy álnévvel írni, de azért közöl névtelen és álnevű cikkeket is. Most meg azt hirdeti, hogy a megtámadott írónak kötelessége felelni minden támadásra, minden hozzáintézett kérdésre, bár maga nemegyszer válasz nélkül hagyja támadóit. Szemünkre hányja, hogy még máig sem feleltünk ezelőtt harmadfél évvel hozzánk intézett kérdéseire, s míg tartozásunkat le nem rójuk, nemigen van jogunk bíráló megjegyzéseket tenni a Nyelvőrre. Az igaz, hogy nem válaszoltunk ama kérdésekre, nem válaszoltunk pedig azért, mert nem tartottuk szükségesnek, de a Budapesti Szemle azóta is folyvást igyekezett kideríteni az ortológia némely tévedéseit, s ama kérdéseket is érintette, amennyiben szükségesnek látszott. Az író mindig maga határozza meg, hogy válaszoljon-e vagy ne valamely támadásra, ő vallja kárát, ha némasága miatt veszti írói reputációját; azért ne fájjon a Nyelvőrnek a mi fejünk. Úgy látszik, hogy a Nyelvőr mindenképp vitázni akar velünk. Jól van, mi is hát kérdéseket intézünk hozzá az ő modorában. Nem követeljük ugyan, hogy feleljen reájok, magunkat sem kötelezzük a válaszra, de ha polémiai kedvének táplálék kell, nem annyira a magunk, mint az olvasóközönség kedvéért, határozza meg világosan és szabatosan:

1. A nyelv csak természeti produktum-e vagy egyszersmind történeti is, s ha ez is, a magyar nyelvújítás csak elméleti tan, futó divat volt-e vagy történeti tény, amellyel számolni kell?

2. A nyelvész törvényhozója-e a nyelvnek vagy csak törvényeinek fejtegetője, tényeinek magyarázója, anomáliáinak fölvilágosítója, s hogy mily szókat használhatni a végső stádiumban, ő dönti-e el vagy az író és beszélő nemzet java?

3. Szándéka-e a Nyelvőrnek kiirtani nyelvünkből mindazon új szókat, melyek az ő helyes vagy helytelen szabályainak meg nem felelnek, még ha általánosan elterjedtek és szükségesek is?

4. Minthogy a Nyelvőr is használ oly új szókat, melyeket rosszaknak tart, megengedi-e másoknak, hogy szintén használhassanak oly új szókat, melyeket jóknak vagy legalább szükségeseknek tartanak?

5. Ha a Nyelvőr magának, másoknak is engedményt tesz, nem fog-e a szigorú elmélet ellenkezni a tág lelkiismeretű gyakorlattal, s nem lesz-e kénytelen előbb-utóbb, itt is, ott is, meghajolni az író és beszélő nemzet szüksége, szokása és ízlése követelményeinek?

S midőn e kérdéseket ajánljuk a Nyelvőr figyelmébe, egyszersmind azzal a jó tanáccsal is kívánunk szolgálni, hogy dolgozótársait buzdítsa egy kissé jobb magyarságra. Például Bánóczi újabb cikke egy fordított regényről oly rosszul van írva magyarul, hogy ritkítja párját. Éppen most vettünk Kolozsvárról egy névtelen levelet, mely kócsintásait tárgyalja. De minthogy kifogytunk a helyből, közlését jövő számunkra halasztjuk.

Regény. Írta Herczeg Ferenc. Budapest, 1902. Singer és Wolfner kiadása

Regényirodalmunk a múlt, a történelem felé kezd fordulni, amelyet néhány évtized óta egészen elhanyagolt; csak a jelennel foglalkozott, csak onnan vette tárgyait, hőseit, s mintegy szakított azzal a műfajjal, melyet Jósika kezdeményezett, s Eötvös és Kemény annyi jeles művekkel folytattak. Íme Herczeg, a jelen élet rajzolója, egy történelmi regénnyel lép föl, mégpedig a magyar történelem legrégibb korszakából, melyet eddig csak eposzíróink mertek rajzolni. Vajon e téren fog-e annyi sikert aratni, mint a jelen életből vett műveiben? Vajon a költői leleményt kellő fokon tudja-e összeolvasztani a korrajzzal? Valóban, a történelmi regény lényegét a korrajz s a költői lelemény összeolvadása teszi, vagyis a művészeti cél s a történelmi igazság együttes szolgálata. Ezért a költőnek bizonyos szabadságai vannak szemben a történelmi hűséggel; vehet föl költött személyeket és eseményeket is, de ezekben is a kort kell rajzolnia, csoportokban, egyénekben, viszonyokban és összeütközésekben tüntetve föl a kor eszméit és szenvedélyeit.

E szempontoktól tekintve Herczeg regényét, nem mondhatjuk azt sikerültnek. A regény tárgya a Szent István halálát követő korból van véve. Abban az időben játszik, midőn Péter király második királysága utolsó napjait éli, Vatha kitűzi a lázadás zászlaját, Endre és Levente bujdosásukból visszatérve, a mozgalom élére állnak. Azonban mihelyt győzött a forradalom, Endre megkoronáztatta magát, s a keresztyén vallást és Szent István állami intézményeit visszaállította, s ezt annyival inkább tehette, mert a forradalmat jórészt az idegen uralom idézte elé. E kort rajzolva, tág tere nyílik az írónak a pogány és keresztyén vallás, a régi és újkori intézmények küzdelmét feltüntetni, s egyszersmind sejtetni a keresztyén és nyugati szellem végleges győzelmét. Mindezt meglehetős könnyedén veszi Herczeg. Vatha, a pogányság vezére, továbbá Béla és Levente csak a regény végén jelennek meg; a küzdelmek inkább csak érintve vannak, semmint a regény cselekményébe forrasztva.

Baj az is, hogy a regény nem az egész magyar nép mozgalmát rajzolja, hanem csak egy kis töredékét, a besenyőkét, kiknek egy része a honfoglaláskor a magyarokhoz csatlakozott. Hőse Alpár, a besenyő Thonuzóba fia, ki keresztyénné lett, papnak nevelték, visszavágyik a pusztára, s erős benső küzdelem után a pogány besenyők vezére lesz és Vathához csatlakozik. A besenyő táborban játszik a cselekmény nagy része. Innen van aztán, hogy a szerző a magyar pogányok szokásai-, vallásos szertartásairól nem tájékozza az olvasót. Föltűnő, mily kevéssé ismeri vagy használja a magyar mitológiai hagyományokat; beszél Holdistenről, Holdlányokról, Göncölistenről, Vadleányokról és Éjasszonyokról, Fúvó királyról, a Szélanya fiáról; említi a Rétszagoló, Kulancs, Szilkehordó és Vérszemű csillagokat; elmondja, hogy a tölgyfa, mint szent fa, tiszteletben részesül stb. Honnan vette mindezt? Talán a besenyő hagyományokból, ha ugyan ilyenek vannak.

Bizonyára nehéz föladat a pogány magyarság vallásának és társadalmi viszonyainak rajza. Kevés adatunk van rólok, de mégis van annyi, hogy néhány fővonással megeleveníthessük. Íme példa reá Arany, aki a Buda halálában a hunok vallását és társadalmát, mint őseinkét, magyar hagyományok alapján rajzolja. Ez úton indulhatott volna Herczeg is, de nem indult. Elvétve, csak egypár helyt találunk ily törekvést. Midőn a szerző a besenyő táborban az előkelők lakomáját írja le, a regössel az ószékely balladák modorát és ritmusát szólaltatja meg. Az elénekelt költemények ugyan nem valami kitűnőek, de a törekvés méltánylást érdemel. A történelmi regényt, a korrajz gondja még nem teszi, ne is tegye archeológiai repertóriummá vagy történelmi aprólékoskodássá. A korrajznak csak a költői lelemény emelését kell szolgálnia, mert a főcél, mint minden költői műben, az esztétikai hatás. S vajon e tekintetben sikerült-e a regény?

A cselekmény bonyodalma, a jellemrajz ereje kárpótolja-e, feledteti-e a korrajz hiányát? Sajnálattal kell megjegyeznünk, hogy nemigen.

A regény meséje inkább események tarka sorozata, mint költői cselekmény, melynek főszemélyei fölkeltik érdeklődésünket, bonyodalma gyönyörködtet, és katasztrófája meghat. A mű hőse Alpár, Thonuzóba fia, aki csak eleinte érdekelheti az olvasót, azután mind politikai pályája, mind szerelmi története meglehetős érdektelen. Elhagyva a keresztyénséget, s a pogány besenyők élére állva, a Dunántúlra megy, s Vatha seregéhez csatlakozik. Hősiesen küzd ugyan, de semmi tekintetben nem foly be a forradalom politikai bonyodalmaira. Endre megkoronázása, Levente halála után visszatér a Maros partjaira, és végre kibujdosik seregével a nem magyarországi besenyőkhöz, akik Bizánc ostromára készülnek. Ezzel bevégződhetnék a regény, de a szerző jegyzet címén még egypár lapot csatol hozzá, melyekben beszámol a regényben szereplők további sorsáról. "Alpár sorsa - úgymond - összeforrt a nagy besenyőkével, neve pedig végleg elmerült a nagy háborúk viharos hullámaiba." Ez lehet történelmi, de semmi tekintetben sem költői eljárás. Szerelmi története valamivel érdekesebb, de ez sem kelt valódi költői érdeket. Az ember azt hinné, hogy a keresztyénből lett pogány könnyen bele fog szeretni Seruzádba, a besenyő fejedelemnőbe, aki tárt karokkal fogadja, s tüntetően elárulja hozzá való vonzódását. De Alpár érzéketlen iránta; ő már szeret és titkon egy a görög udvarban nevekedett leányt, Zenóbiát, a marosvári ispánnénak első férjétől való gyermekét, akit Konstantinápolyból hazatértekor még mint pap ő kísért Marosvárra. Szerelme szótlan, néma; csak titkon szereti és védi minden ellen; kétszer menti meg életét, de semminemű szorosabb viszony nem fejlődik köztük, s így nem is hathat a bonyodalomra. A hallgatag besenyő vezér csak a regény végén nyilatkozik, ezt suttogva fülébe: "Asszonnyá teszlek vezéri sátramban!" Zenóbia, ki a forradalmi harc alatt a görög apácák kolostorában talált menhelyet, s ott fölvette az apácafátyolt, kétségbeesve tördelte kezeit és így szólt: "Hát testem és lelkem nem a Boldogasszonyé-e?"

Íme, egy erős összeütközés magva, amelyből semmi sem fejlődik ki, mert Zenóbia, amikor visszatér Marosvárba, s a vidéken egy görög apácakolostort látogat meg, Seruzád ösztönzésére azt a besenyők földúlják, s a szegény leány odavész. Ezalatt Alpár is hazakerül, s némely jelekből sejtvén a szomorú eseményt, szíve nagy fájdalmában így fohászkodik: "Jézus Krisztus, hozzád fohászkodom. Te tudsz csodát tenni, hát tégy csodát; tedd meg nem történtté, ami megtörtént. Itt vagyok, láss a szívembe. Vesd ki belőle mindazt, mi nem kedves előtted. Ne viaskodjál velem. Uram, ne viaskodjál. Hiszen te Isten vagy, énnekem pedig nincs erőm, akaratom. Te is Boldogasszony, te Gellért úr, ti mind könyörüljetek rajtam!" Az imádság nem használ, a szomorú hír csakugyan való; ekkor Alpár elűzi táborából Seruzádot, útnak indul seregével a nagy besenyőkhöz. Seruzád lóháton, távolról követi a vezért, s egy sziklacsúcson a mélységbe veti magát. Az ember azt várná, s a korrajzba is éppen beillenék, hogy a megtört szívű Alpár ismét keresztyén lesz, kolostorba vonul, annyival inkább, mert néhány lappal az esemény leírása előtt a szerző ekképp nyilatkozik: "A pogányság elvesztette csatáját már akkor, mikor még csak kantározott. Mert ők azért fegyverkeztek, hogy testeket öljenek, a hatalmas ellenség azonban nem a testekben, hanem a lelkekben lakozik; az erős hit ellen nem lehet kopjával harcolni, csak még erősebb hittel. Nekik pedig nincs hitök. Alpár, de bizonyára Vatha is régen nem tudtak már hinni a táltosok és javasasszonyok együgyű babonáiban; tették magokat, mintha hinnének, erőlködtek, hogy higgyenek, de nem tudtak." E néhány vonásból is kitűnik, hogy Alpár jellemrajza, a rája épített cselekvény teljesen elhibázott; sikerültebbek a regény mellékalakjai s néhány érdekesen megírt epizód, de egy-egy részlet nem kárpótlás az egészért.

Még a regény nyelvére és helyesírására teszünk egypár megjegyzést. Herczeg régebben a Budapesti Hírlap dolgozótársa levén, reá ragadt valami e lap nyelvi és helyesírási különösségeiből. Ő is láthatár helyett szemhatárt ír; ehelyett, hogy meg voltak lepve, meglepődtek; az udvaronc neki udvaros, bár egy lappal előbb a kegyenc szót használja kedvelt helyett; ezeket a ki, a mely, a mi, a hol egy szónak rántja össze, Arany János bosszúságára és Wlassics Gyula örömére. Saját nevében a cz-t kétféleképpen írja: Herczeg és Ferenc. De miért tenni mindezért őt felelőssé, midőn annyi más is teszi, s ő nem hiába az Új Idők szerkesztője?

Dráma négy felvonásban. Írta Czakó Zsigmond.
Előadatott a Nemzeti Színházban, 1853. február 25-én

Nem nekünk jut először eszünkbe: mivé lesz a magyar színészet, ha jeleseink lassan-lassan kidőlnek. Csodálatos! A legmostohább korszakban, midőn legjobb színészeink ötvenkét megye vándorai valának, s a színpad csak a festett falak varázserejével rendelkezett, csapatonként állottak elő a nagy tehetségek, míg most, a neméppen kedvezőtlen körülmények között, alig látunk egy-kettőt, akik némi reményekre jogosíthatnának. Honnan van ez? oly kérdés, melyet feszegetni csak német bölcsész tudhatna, mert neki van tehetsége és türelme oly dolgokról elmélkedni, mikről nem szükség, s eredményre jutni ott is, ahol eredményt elérni nehéz. Utoljára is abban kell megnyugodnunk, mit a híres Monte-Christo az élet titkának nevezett: "Várjunk és reméljünk." Mi még bátrak vagyunk hozzátenni: reméljünk és csalódjunk és újra reméljünk. Tapasztalásból szólunk, éppen mint a híres Monte-Christo.

Hervei Ida kisasszony először lépett föl nagyobb szerepben (Bilsenné): tehát öreg nő szerepében ifjú leány. Ez már magában igen méltánylandó valami, s mi a legjobb véleménnyel léptünk a színházba. Igaz, neméppen nagy figyelemmel néztük végig e színművet, mert akaratlan a múltba téved gondolatunk, midőn az ifjú költő e darabjával első diadalát ünnepelte, s kora halála eszünkbe juttatja azt, hogy azóta drámairodalmunk is a színészet sorsában osztozik: itt is várnunk és remélnünk kell, azonban Hervei Ida kisasszony egyetlen szavát sem vesztettük el, s híven kísértük mozdulatait.

Hervei Ida kisasszony jó színpadi alak, hangja erős és nem kellemetlen, de szavalni, arc- és tagjátékot kell még tanulnia. A kezdő elfogultságát talán a folytonos gyakorlat legyőzi, s nem is ez az, amin mi fönnakadnánk. Kevés jelét láttuk a jellemfölfogásnak és visszaadásnak. Bilsenné vallásos, szigorú, nyers és indulatos öreg nő. Előttünk ifjú hölgy állott élénk mozdulatokkal, kinek csak néha jutott eszébe, hogy haja már megőszült. Midőn indulatba jő, s átkozódni látszik, csak annyit jegyzett meg magának: itt föl kell emelnem hangomat és kezemet, de a helyzet lélektani jelleméről nem gondolkozott, és szerepét nem tudta egyöntetűvé alakítani. Ez véleményünk ma esti játékáról, de tehetségéről nem mernénk határozottan szólani. Még nem fog ártani néhány próba, hogy mind ő tisztába jöjjön magával, mind a közönség vele. Az igazgatóság, úgy hisszük, ezután is alkalmat szolgáltat arra, hogy Hervei Ida kisasszony haladását bemutassa, s tehetségéről mindjobban meggyőzzön bennünket, annyival is inkább, mert az a szakma, amelyre ő hivatottnak érzi magát, fontos, és nincs eléggé képviselve.

A közönség részvéttel volt a föllépő iránt, s kihívásokkal bátorítá.

Eredeti dráma öt szakaszban. Írta Szigligeti Ede.
Előadatott a Nemzeti Színházban, 1855. szeptember 19-én, Jókainé javára

E mű alapeszméje az őrjöngő Diocletián végszavaiban van letéve, midőn így kiált föl: "Ugye-e, ki vért vetett, vért arat?"

A hős egy véres bűnért bűnhődik, melyet azért követett el, hogy a trónra juthasson, s melyet azáltal akar kiengesztelni, hogy a trónról lemond. E véres bűn nem előttünk történik; mint régen megtörténtet mindjárt az expozícióban halljuk elbeszélni.

Arius Aper és Diocletián jó barátok voltak, s mindketten főtisztjei Numerián császárnak, ki a perzsa hadjárat után annyira elgyengült, hogy folyvást a hordszék és sátor leplei közé kellett temetkeznie. A kormányt Arius vitte, a sátort Diocletián őrzé, s a császár láthatlan lett. Ez hónapokig tartott, a hatalom már Ariusnál volt, s csak Numerián halála hiányzott, hogy császárnak kiáltsák ki. De a sereg valakitől felbujtatva, gyanakodni kezdett, dühe kitört, megrohanta az imperátori sátrat, és Numerián holttestére talált. Arius gyanúba jött, és vasra veretett. Diocletián mint vádló lépett fel ellene a haditanács előtt, megesküvén, hogy ő ártatlan, s Arius bűnös. Arius is esküdni akart, de mielőtt egy hangot szólhatott volna, Diocletián dühösen feléje fordult, így kiáltván föl: "Ez Numerián gyilkosa" - és szívébe döfte kardját.

A sereg Diocletiánt, Numerián valódi gyilkosát kiáltotta ki császárnak. Azonban Diocletiánt a szerencse és hatalom nem tették boldoggá. Az önvád kínjai közt az apán elkövetett bűnt a fiúban akarta jóvá tenni. Ariusnak volt egy természetes fia, akit hajdan neje előtt el kellett titkolnia. Diocletián, tudva ezt, egészen magáig emelte a fiút, uralkodótársul vevén.

Diocletiánt - kivált egy hosszabb betegség után - folyvást üldözi az önvád. Meg-megjelen neki a megölt Arius szelleme. Megutálja a dicsőséget, a trónt, az életet, önmagát. Az első szakasz éppen azzal végződik, hogy összehívja népét, lemond az augustusi koronáról, Galeriust nevezi ki utódjául, s nőül adja neki leányát, Valeriát, ki ugyan Liciniust szereti, s érte minden áldozatra kész, de minthogy a feltörekvő ifjú inkább csak atyja kegyéért szereti őt, s nem akar elszökni vele, hódol atyja kívánságának. Arius szelleme a lemondó Diocletiánnak pálmakoszorút nyújt, ki aztán nyugodtan vonul magánéletbe.

Hat évig él Diocletián csendesen gazdálkodva dalmáciai jószágain. Azonban a birodalom bomlásnak indul Galerius rossz kormánya következtében. Eközben Diocletiánhoz Maximin, hajdan Augustus társa, aki vele együtt mondott volt le a hatalomról, követet küld, és felszólítja, hogy kövesse példáját, vegye vissza a trónt, s űzze el Galeriust. Diocletián szívében már rég kialudt a becsvágy, és még a hazafiság is érzéketlen marad. De családi viszonyai szívén találják, s mély búba merítik. Alig távozik Maximin követe, neje érkezik meg, magával hozva leányát, Valeriát, kivel a kicsapongó Galerius a legrosszabbul bánt. Az atya fölindul, nem akarja visszabocsátani a kötelességéhez még most is hű nőt, és bosszút forral Galerius ellen.

Ekkor megjelen a főeunuch, kitől Galerius visszaküldi nejének a jegypénzt és jegygyűrűt, fölmenti esküje alól, mert egy borzasztó betegség jelenségei mutatkoznak rajta, mely hosszas szenvedés után csak halállal végződhetik, s nem akarja, hogy ifjú, szép neje hozzá mint élőhalotthoz legyen kötve. Az atya örvend, de Valeria lelkesülve kiált föl: "Visszatérek hozzá!... Én hitvese vagyok, s most helyem beteg férjem ágyánál van!" - "Nagylelkű gyermekem, hidd el, ezt az istenek följegyzik" - sóhajt föl az atya, s leányának erénye enyhíti fájdalmát.

Ezután nemsoká Galerius meghal. Temetésre megjelen Maximin, Augustus társa is, ki a szép özvegybe szenvedélyesen beleszeret, s még a temetés előtt szerelmet vall neki. Azonban Valeria, ki csak kötelességének és első szerelme emlékének él, visszautasítja ajánlatát. Maximin bosszút esküszik, s a főeunuch által Valeriát mint hűtlen nőt vádoltatja be, ki mostoha fiával, Caudidiánnal titkos viszonyban élt. Diocletián felindulva Maximinra ront, és számot kér tőle. Maximin sértőn felel, Diocletián kitör, s vissza akarja venni az eldobott hatalmat, de senki sem engedelmeskedik neki. "Temessetek el engem is, én már halott vagyok!" - kiált föl egészen megalázva. A halálra ítélt Valeria nyugodtan várja halálát, de Maximin oly szenvedélyesen szereti őt, hogy nincs ereje megöletni. "Nem foglak letörni - mond neki -, de megtöröm büszkeségedet, legyetek száműzve. Ha majd az éhség, nyomor, magány megtör, magad fogsz kegyelmet kérni." - "Bízzatok a sorsban, még meglátjuk egymást" - kiált távozó családja után Diocletián. "Igen atyám, még él Licinius" - felel Valeria.

A száműzött Valeria anyjával Syria pusztáin bolyong, mindenütt őrizve, zaklatva Maximin katonáitól. Diocletián, hogy találkozhassék családjával, kénytelen koldus ruhába öltözni. Míg az atya, nő és leány a viszontlátás örömeit élvezik, azalatt a trón miatt véres harc foly Maximin és Licinius közt. Maximin megveretve és üldözve éppen Valeria kunyhójába téved, s az általa annyira sújtott család előtt megöli magát, hogy ne juthasson Licinius híveinek kezei közé. Valeria örömre gyullad, s így kiált Licinius híveinek: "Vigyétek Liciniushoz, ő értem harcolt, ő szeret engem!". - "Hah, nem halok meg bosszú nélkül - kiált fölemelkedve a haldokló Maximin -, ne örvendj büszke nő, Licinius győzött, de Constantin volt frigytársa, s hogy e frigy tartós legyen, Licinius nőül veszi Constantin nővérét, a bájos Constantiát." - "Vigy uradhoz - mond Valeria remény és kétség között Licinius egyik vezérének -, gyors légy, fejeddel játszol. Meg kell előznünk a nászt, vagy a halál előz meg."

Maximinnak igaza volt; Licinius éppen nászát ünnepelte Nikomédiában, midőn Valeria oda megérkezik. Licinius megdöbben, míg Constantin és Constantia színleg örömmel fogadják a szerencsétlen családot. Azonban Constantin ez eseményt fölhasználja Licinius ellen, kitől a győzelem után különben is meg akart szabadulni, követeli tőle, hogy hajtassa végre Valerián a bírák által hozott vérítéletet, melyet Maximin száműzetésre enyhített, mert az ellenkező esetben sértett nővére miatt kész bosszúra fegyverkezni. A sértett Constantia hasonlót követel. A nagyravágyás és féltékenység szövetkeznek Valeria ellen. Licinius enged, de titkon meg akarja menteni hajdani kedvesét, akit még most is szeret, s aki mellett nyilván a viszonyok kényszerűsége miatt lehetetlen állást foglalnia.

Az annyit szenvedett és annyira csalódott Valeria heves szemrehányásokat tesz Liciniusnak, s legalább anyját akarja megmenteni. Ekkor lép föl Diocletián, indulatosan kérdezvén, hogy kinek parancsából hirdetik ki újra a vérítéletet leánya ellen? Constantintól ugyanazt a megaláztatást szenvedi, mint azelőtt Maximintól. A felbőszült, a megalázott öreg megátkozza a hálátlanokat, kiket ő emelt ki a porból, s kik őt porba alázzák. "Vigyétek az öreget, viseljétek gondját, mert elméje háborog" - szól Constantin. Azonban éppen e percben jelenti a testőrvezér, hogy Valeria és anyja megszöktek. "Megszabadultak? - kiált föl Diocletián -, istenek, igazságos istenek, itt a porban imádlak."

Diocletián nejétől és leányától elszakadva, örömtelenül s tébolyszerű melankóliába süllyedve él salonai palotájában. Neje és leánya még egyszer látni óhajtják, s hogy mint halálra ítélten meg ne ismerjék őket, koldusruhában jelennek meg palotája előtt. Diocletián meglátva őket, így kiált föl: "Ínség leányai, mi döntött titeket nyomorba? Talán jót tettetek? Talán fogadott fiaitok voltak koldusok gyermekeiből, ti nekik adtatok mindent, s ők elvettek mindent? Nemde ők fényben éltek, míg nektek nem hagytak egyebet koldusbotnál?" Aranyat szór a koldusnőknek, de azok nem mernek szólani.

Diocletián visszasüllyed sötét melankóliájába. "Ó, vajha maradtam volna itt szülőföldemen - sóhajt föl -, Apolló tagadta volna meg tőlem ajándékait: a tűzészt, nagyravágyó lelket, tetterőt, most itt volna nőm, keblére hajtanám ősz fejemet. Valeriám lábaimnál ülne, kezemet szorítaná szívéhez vagy arcomat csókolná. Most senkim, senkim, ó, nőm, szegény nőm, gyermekem, Valeriám!" Valeria fölindul atyja szenvedélyein, s e szavakban tör ki: "Szegény Diocletián!" Az atya ekkor megismeri leányát, nejét, de nem mer hozzájuk szólni, mert elárulhatná, vérpadra vihetné őket. Az udvari szolgák azt hiszik, hogy urok magánkívül van.

Valóban Diocletián őrjöngeni kezd: "Én nem vagyok Diocletián, ő hatalmas volt, reszketett alatta a föld, reszkettek népei, ő a világ ura volt. Diocletián meghalt, én a rabszolga vagyok... Az ott nem Valeria-e, nem az én nőm-e? Én őket bíborban hagytam, ha ők ezek, el e ruhával, úgy én is koldus leszek. Nos, Arius, jól van-e ez így?" - "Vigyétek - szól a főeunuch - ő megőrült." E szóra a nő és leány sikoltva borulnak Diocletiánra, mikor aztán a főeunuch rájuk ismerve, végrehajtja rajtok a vérítéletet. "Az átok enyészik, ő megbocsát, most bocsát meg. Ugye, ki vért vetett, vért arat?" - kiált őrjöngve Diocletián és összeroskad.

Íme a mű meséje a legapróbb részletekig. Csaknem akaratlan jött tollam alá, mert többször és figyelmesen vizsgáltam át, hogy legyőzzem azt a kételyemet: vajon Diocletián drámai, tragikai egyén-e, vajon a cselekvényben van-e belső élet, s ezáltal előidézett drámai egység? Most, midőn a mesét terjedelmesen leírtam, s emlékemben a legapróbb részlet is felújult, még több okom van meggyőződni az ellenkezőről.

Vizsgáljuk.

Mi az a drámai hős, hiszen minden hős drámai, ha drámában szerepel? Mi az a tragikai hős, hiszen minden hős tragikai, ha szerencsétlen véget ér? Mi az a drámai egység, hiszen az egység minden költői mű föltétele, s nincs szükség e külön elnevezésre?

E kérdések teszik a dráma lényegét, e pontoknál dől el: vajon valamely mű dráma-e vagy csak dramatizált líra, eposz, regény? Honnan mégis, hogy kritikusaink e kérdéseket érintik legritkábban, s drámaköltőink mindig e pontokon szenvednek hajótörést? Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy én nem új igazságokat hirdetek, s nem eredeti eszméimet akarom elmondani. Ezek az eszmék oly régiek, mint maga a drámaköltészet, melynek természetén alapulnak, s oly örök igazságok, mint ahogy a költészet, lényegében, egy és örök a kor és divat bármily változatai közt. S ezt egyszer s mindenkorra csak azért jegyzem meg, mert el akarom ismerni azt a hibámat, melyet untalan szememre vetnek, hogy tudniillik bírálataimban csekély eredetiséget tanúsítok. Miért ne vallanám be, hogy nem én találtam fel a költészet örök törvényeit, melyeket annyi múlandó műre alkalmazgatok? Miért titkoljam azt a gyöngeségemet, hogy semmitől sem óvakodom inkább, mint attól a nálunk annyira bálványozott eredetiségtől, mely a költészet örök törvényei fölött akar diadalmaskodni.

De a dologra.

A drámai, a tragikai hősnek, bárminő jellemű legyen, bárminő viszonyok közt szerepeljen, három sajátság nélkül nincs létjoga. E sajátságok nem a kritikusi önkény teremtményei, hanem a költészet általános s a színpad viszonyított követeléseinek felelnek meg. Először, a hősnek bírnia kell teljes részvétünket, jeles vagy nagyszerű, vonzó vagy megdöbbentő tulajdonai miatt. Emelkedett jellem nélkül nincs dráma, s a hitvány bűn vagy gyáva erény éppen olyan kevéssé költői, mint drámai becsű, mert csak undort és sajnálkozást gerjeszt. Másodszor, szükséges, hogy a hőst erős és határozott szenvedély vezesse, mely összeütközik a jogos viszonyokkal, a hagyományos erkölcsökkel, a kegyelettel, a kötelességgel: szóval azzal, amit társadalmi-, erkölcsi- vagy világrendnek nevezünk. Ez az összeütközés a cselekvény magva, a katasztrófa eleme, s minél jogosítottabb egyénileg a szenvedély, mely kesztyűt dobott a világrendnek, annál erősebb a drámai érdek, s annál tragikaibb a katasztrófa. E pont a költői tehetség próbaköve, mert míg egyfelől az alkotás erejét vagy gyöngeségét tárja föl, addig másfelől bizonyságot tesz a világnézet felületességéről vagy mélységéről. Harmadszor, a hős csak cselekvő jellem lehet. Attól a pillanattól kezdve, melyben az összeütközés kezdődik, folytonosan fejlesztőn kell hatnia a cselekvényre, bonyodalmakat idéznie elő, s felköltenie bűneivel, tévedéseivel vagy vakmerőségével a nemezist, a bukást, a katasztrófát, mely megrázón hat reánk, mert egy kitűnő egyént látunk bukni, mely kiengeszteli szívünket, mert a bűn, tévedés vagy vakmerőség bűnhődését látjuk. De a katasztrófának nemcsak megrázónak és kiengesztelőnek kell lennie; szükséges egyszersmind, hogy jellemző, erős legyen, s valami tényben mutatkozzék.

Így kívánja ezt a drámai alak, a színpadi korlát, amely részletes és finom indokolást követel, s a költőt csak tényekben engedi beszélni. E harmadik pont a kiválón drámai tehetség próbaköve, mert e nélkül nincs drámai hatás, míg a regényíró, szenvedőleges hőssel, kiengesztelő ugyan, de nem tényben mutatkozó katasztrófával a leghatásosabb regényeket írhatja. Innen van, hogy minden drámai tárgy lehet egyszersmind regénytárgy is, de nem megfordítva, s éppen itt tűnnek föl a dráma és regény közti nagy különbségek, melyeknek fejtegetése messze vezetne.

Az a három sajátság, melyeket előszámláltam, minden nagy drámaíró hősében föltalálható. Shakespeare hősei éppen e sajátságok miatt válnak a drámai, a tragikai hősök példáivá. Nem nagyszerű egyén-e Coriolán, a vitéz és büszke arisztokrata? Vitézsége és büszkesége nem hozza-e összeütközésbe a néppel és Róma intézményeivel, s midőn sértett büszkeségében hazája ellen fegyvert fog, nem dobott-e kesztyűt a társadalmi és erkölcsi rendnek, miért lakolnia kell? - Nem vonzó, kitűnő jellem-e újra Brutus, e tiszta és lelkes hazafi? Nem éppen hazafisága jön-e összeütközésbe a családiasság, a baráti kötelesség érzelmeivel és a viszonyok kényszerűségével? Ő szereti Caesart, de megöli, mert jobban szereti Rómát, meg akarja menteni Rómát, de az elaljasult Róma menthetetlen, s neki buknia kell egy eljátszott élet, az elveszett szabadság romjai közé temetve. - Hamletnek, e mélyen érző és szülőit annyira szerető fiúnak, nem anyján és nagybátyján kell-e bosszút állnia atyjáért? Nem jön-e összeütközésbe a kegyelet és kötelesség legerősebb érzelmeivel, melyeknek küzdelmében összeroskad? - A szenvedélyes, őszinte, a lovagias Othellót nem éppen szenvedélyessége, őszintesége és lovagiassága teszi-e féltékennyé, tévedtté, bűnössé, s nem folytonosan maga idézi-e föl maga ellen a nemezist: a boldogtalanságot és halált? - Lear nem jó atya-e, ki szereti leányait, s nem éppen az a tévedése, hogy igen szereti őket? E szenvedélyes és szeszélyes szeretet nem teszi-e megfoghatóvá a különben majdnem megfoghatatlan gyermeki hálátlanságot, amelyet ő folyvást ingerel, s amely őt megbuktatja?

E drámai, tragikai hősök mind nagyszerű és kitűnő jellemek. Mindeniket erős szenvedély ragadja az összeütközésre, ami folytonos cselekvőségben a tévedések és bűnök bonyodalmát idézi elő, s erős bukásban vagy katasztrófában nyugszik el. E három elem nélkül nem képzelhetünk drámát és tragédiát, mert a szembetett szenvedélyek jogos összeütközése nélkül nem jöhet létre drámai cselekvény, mert a bűn vagy erény még magában nem drámai érdekű, és a szerencsétlenség vagy halál még nem tragikai.

S most már e szempontból kiindulva, nevezhetni-e Diocletiánt drámai vagy tragikai hősnek? Hol vannak kitűnő tulajdonai, melyek felköltsék részvétünket? A történelem kitűnő egyéniségnek festi, azonban a drámában a cselekvény folytán jellemének ilyes oldala alig tűnhetik ki. Ő csak egy igen gyönge, bűnbánó ember, aki sóhajt, átkozódik, rémeket lát, és szereti nejét, leányát. Van-e benne erős szenvedély, mely bűnre vagy tévedésre vezesse? Volt a nagyravágyás, mely véres bűnre ösztönzé. Azonban ez nem előttünk történik, rég történt, s a műnek csak meséjéhez, nem cselekvényéhez tartozik. Mikor a cselekvény kezdődik, Diocletián csak bűnbánó egyén gyanánt jelen meg, ki a sors csapásait folyvást önmegtagadással tűri, s akit csak szánnunk lehet.

De miért ne lehetne tragikai hős egy bűnös, ki bűnét akarja kiengesztelni, tisztulni, javulni, emelkedni kezd, de ellene támad a múlt, bonyodalmaiból nemezis fejlik ki, hogy megsemmisítse. Bizonyára az ilyen hős is tragikai, mert itt is erős összeütközés állhat elő a viszonyok kényszerűségével, mely erős drámai és tragikai katasztrófában lelhet kinyugvást, noha, mint Hugo Viktor Borgia Lucretiájában megmutatta, nehéz s nem éppen a legtermészetesebb drámai feladat.

Azonban Diocletián nem ilyen, mert nem cselekvő, hanem csak szenvedőleges jellem. Azonkívül, hogy a trónról lemond, öt felvonáson keresztül semmit sem tesz egyebet, mint csak tűr és szenved. Mindaz, ami őt éri, s ami miatt bűnhődik, inkább valami történetes, mint a szabad akarat, a szenvedély küzdelméből folyó, s tőle felidézett drámai tény. Bűne s azon cselekmények közt, melyek bűnhődését okozzák, oly laza a kapcsolat, hogy nem lehet drámai érdekű. Úgy, ahogy a költő hősét felfogta, csak akkor tehette volna drámai hőssé, ha Diocletián visszavonultságában sem talál nyugalmat, s midőn tapasztalja, hogy a birodalom bomolni kezd, Galerius hálátlansággal fizet: feltámadt szívében a becsvágy és bosszú, nem tűri megaláztatását, még egyszer vissza akarja vívni a koronát, de ezáltal még nagyobb csapásokat von magára, családjára, s alattok összeroskad. De a történet ilynemű alakításra oly csekély alapot nyújt, hogy miatta a történeti hűség szenvedett volna. A költő alkalmasint ezért dobta el ez alapot, de ugyanakkor egyszersmind a drámait, tragikait is eldobta, mert midőn Diocletián a trónról lelép, egyszersmind a drámai tért is odahagyja, többé semmit sem hat, a cselekvény folyamára leánya lép előtérbe, s az események akkor is megtörténhetnek, ha a hős az első szakaszban meghal, kivéve a végjelenetet, midőn leányát megismervén, vérpadra juttatja.

A drámai hős határoz mindig a dráma sorsáról, s a hős közvetlen befolyásának hiánya legtöbbször maga után von még egy más ballépést is, mely egymaga képes a drámának halálos döfést adni: a drámai egység hiányát, mert drámai hős nélkül hiányzik a központ, hova a cselekvény egységbe olvadjon; hiányzik a fejlesztő erő, mely a legtermészetesebb, a legrövidebb úton készíti elő a kifejlődést. Mi az a drámai egység, hiszen az egység minden költői mű életföltétele, s e külön elnevezés szükségtelen? Igaz, de e külön elnevezés sokat jelent, mert azt jelenti, hogy a költői egység a drámában a legerősebb; minden cselekvények közt a drámainak kell legkerekebbnek lenni, s a költői művek közt egyedül a dráma az, hol az expozíció után minden jelenetnek siettetnie kell a kifejlődést.

Nem is lehet másképp. Mint a hős cselekvősége, úgy ez sem a kritika önkényéből foly, hanem a dráma és színpad természetéből. A dráma egypár óra alatt foly le, mégpedig a színpadon. Az idő rövidsége és a színpad korlátjai tiltják az epizódokat, s mihelyt a nézőket nem köti le sebes, fokozatos és a katasztrófába siető fejlődés, a lankadás és unalom kikerülhetetlen. A drámaíró nem élhet az epikus vagy regényíró szabadságával, aki nem nézőkre, hanem olvasókra számítva, s nem korlátozva színpadtól, elejtheti a cselekvény fonalát, más, szorosan össze nem tartozó, de rokoneseményekre ragadhatja figyelmünket, s a részletezés és staffage kedvéért oly epizódokra is vehet szabadságot, melyeket inkább csak az alapeszme és hangulat köt össze, mint a szigorúan vett cselekmény. A regény még a kettős cselekvényt is megtűri, ha egy pontban össze tud olvadni, míg a dráma ezzel a hatást mindig veszélyezteti, még oly költőnél is, mint Shakespeare, ki Lear királyban e hibáját hőse nagyszerűségével és tragikai költészete egész bűbájával sem tudja egészen fedezni.

Diocletiánnak nincs ugyan egészen kettős cselekvénye, de annyira nélkülözi a benső életet, a fokozatos fejlődést, hogy egészen vontatottá és lazává válik. Mindjárt a második felvonásban semmi sem történik, ami a cselekvényt előrevinné. Minden, ami benne előfordul, csak esemény, és nem drámai tény. Mindig csak azt halljuk, mi történt előbb, vagy mi történik a színpadon kívül, mintha most kezdődnék az expozíció. A harmadik felvonásban ugyan a cselekvény élénkülni kezd, megkezdődik a bonyodalom, hogy a negyedikben egy újabb bonyodalomnak adjon helyet. E két bonyodalom bensőleg igen kevés kapcsolatban van egymással. Maximin cselszövése és Licinius hitszegése csaknem két külön dráma alapeszméje. S az ötödik felvonás, a katasztrófa minő pusztán melodrámai hatású! Egyébiránt az egész drámában e végjelenet az egyetlen, melyben költői és lélektani mozzanatok vannak, amit Egressy (Diocletián), leszámítva pár nyelvbotlást, nagy sikerrel és művésziesen emelt ki.

Mondjak-e még többet? Talán elég lesz, talán igen is sok volt. Legyen szabad az előadásról csak annyit jegyeznem meg, hogy az nagy fénnyel ment végbe, hogy Jókainé (Valeria) zajos tapsokkal és számos koszorúval üdvözöltetett, s nagy kedvvel, a közönség teljes megelégedésére játszotta szerepét, melyben igen kevés volt a játszanivaló. Ha a színésznő örömest játszik gyönge szerepet, miért ne írhatna a kritikus is örömest az ily szerep előadásáról? Nem tudom, miért ne? De nekem soha sincs kedvem színésznőink vagy színészeink fény- vagy árnyoldalait rajzolni oly szerepekben, melyeket ki nem állhatok. Nagy gyöngeség. Ez is hóbortjaimhoz tartozik, melyért még nem rótt meg se a Magyar Sajtó, se a Hölgyfutár.

Ezelőtt harminc évvel írta Kölcsey azt az el nem mondott híres beszédét, mely kihatott később az egész országra. E perc óta a színész büszkébben merte magát a nemzeti nyelv és míveltség apostolának nevezni, mert a haza egyik elsőrangú írója mondá a színházról: "Itt leszen nyelvünk egyik bátorságos révpartja; itt leszen a haza, hol mostani számkivetése után megnyugszik; itt leszen a tűzpont, melyből valahára teljes erejében lobbanhat ki, hogy a maga bámulást érdemlő tulajdonainak tartozott rangját a többi európai nyelvek mellett elfoglalja." A megyékben inkább kezdték hinni, hogy a nemzeti színház csakugyan oly közügy, mely figyelmet érdemel, mert egy híres író, egy komoly és önmérséklő férfiú, a szenvedély hangján írta a részvétlenekhez: "Ez-e az a hazafiúság, melyre Pest vármegyének rendei számot tartottak, mikor elvégezték, hogy minket is meghívjanak-e szép szándék elősegélésére? Ez-e a buzgóság, melyet tőlünk a nemzeti nyelvnek közügye vár? Ez-e az a fennérzés, mellyel magunkat magyaroknak nevezni büszkélkedünk?" A szigorú erkölcsbírák és a léha képmutatók, kik megtanulták Rousseauból, hogy a színház erkölcsi romlást okoz, nem mertek többé szólani, mert egy feddhetetlen jellem fakadt e szemrehányásokra: "Ront a játékszín! Miért mégis az idegentől vissza nem irtózni? Ó, jól értem én, hogy mi az úgynevezett romlás eszközei nélkül el nem lehetünk. Mi szeretünk romlani, mi akarunk romlani, de romlásunkon is idegen színt akarunk láttatni." Az áldozni habozóknak - akarva, nem akarva - meg kellett nyitni erszényüket, mert egy ritkán gúnyos ajak kifogyhatatlan gúnnyal kérdé tőlök: "A haza kíván nem vért, nem határtalan feláldozást, csak bővségünkből kíván valamit, csak felesleg-valónknak egy részét kívánja, s mi, kik a vendégfogadás törvényeit gyakran érdemetlenek iránt is nem minden vesztegetés nélkül gyakoroljuk; mi, kik bizonyos alkalmakkal csillogás által kiismerszeni annyira szeretünk, hogy a kímélést alacsonyságnak fognók tekinteni: mi vonjuk-e be markainkat, a nemzetiség közoltára előtt, mi ne tartsuk-e alacsonyságnak a kislelkű kímélést?" Az ellenmondás elnémult vagy lelkesedéssé vált, mert a felindulásban kifáradt szónok e megbélyegző fordulattal végezte szónoklat formájába öntött cikkét: "Ha van köztünk, ki a gyalázatos nevét hordozni nem irtózik, keljen fel és cáfoljon meg." Ez elébb csak kéziratban keringő, később nyomtatásban is megjelent cikk mindenütt újabb és erősebb lendületet adott a részvétnek; néhány év múlva már emelkedtek a Nemzeti Színház falai; nemsokára országgyűlésen is szőnyegre került az ügy, s a Felség hozzájárultával megajánltatott a dotáció.

Miért újítni meg e napok emlékét, miért hivatkozni e cikkre? Talán a közönyt és részvétlenséget kell újra ostromolni? Ó, nem. Hála istennek, ezen túl vagyunk! Amit akkor Kölcsey csak néhányad magával érzett, most mindnyájan érezzük, s bár színházunk még most sincs annyira biztosítva, amennyire körülményeink közt is lehetséges, a hiány pótlása bizonyosan nem a részvétlenségen fog múlni. Azonban Kölcsey nem csak izgatott, ostromolt, lelkesített - hanem hitt, remélt és álmodozott is. Előtte oly színház lebegett, melynek jelleme nemcsak a falakra festett országos címer, hanem egyszersmind az az önérzés, mellyel belép küszöbén a közönség; az a lelkesedés, mely felülemeli az önbecsérző színészt a mindennapi élet körén, az a nemes hazafiúság, mely által a költő tulajdon érzéseit a nemzetéivel olvasztja össze. Ő hitte, hogy a színház a közönséget, a közönség a színházat kölcsönösen fogják nemesíteni; remélt színészetünk és drámánk jövőjében; színészekről álmodozott, kik többé nem az idegen ízlés rabszolgái; költőkről, kik új pályát törve, saját életünk múltját és jelenét varázsolják elénk halhatlan új műveikben.

Azóta sok év tölt el; Kölcsey rég a sírban nyugszik; de szent fájdalma s hő lelkesedése folyvást él közöttünk; s most e harmadik évtized fordulásán, mintegy számot kérve kérdi tőlünk: Vajon beteltek-e azok a szép remények, melyekben oly mélyen hittünk; vajon haladunk-e azon eszmény felé, melyről olyan jólesett álmodoznunk? Kérdések, melyekre felindul a szív, s az ajk nem mondhat határozottan se igent, se nemet. Mégis e néma felindulásban több van, ami vigasztal, mint ami fáj. Nincs okunk pirulni a múltért, mert fontos eredményeket vívtunk ki; reménnyel tekinthetünk a jövőbe, mert elégületlenek vagyunk a jelennel, s nem hiszünk abban a hazug dicsőségben, melyet az együgyű jóakarat vagy az önmagának hízelgő hiúság igyekszik ránk vitatni. Ez elégületlenséget öntudatra emelni, és eszmékre vive vissza, gyümölcsözővé tenni: oly feladat, mely megérdemli a fáradságot. Kölcsey szelleme hív, int és biztat. Az ő álmait kell hüvelyeznünk, az ő reményeit táplálnunk, az ő hitében erősödnünk. Tovább kell fűznünk az eszmék láncolatát is ott, ahol ő elejté. Akkor a színház anyagi érdekeiről kellett gondoskodni, most leginkább a szellemiek igénylik részvétünket; akkor arról volt szó, legyen-e színházunk, most azért kell küzdenünk, hogy kitűzött célja felé haladjon; akkor szónoklatra és pártfogásra volt szükség, most elmélkedésre és kritikára, s ez utóbbi nem tehet jobbat, mintha összehasonlítván a múltat és jelent, saját viszonyaink szempontjából vizsgálja bajainkat, s ez úgyszólva történeti alapon izgat azon eszmék mellett, melyekben a jövő küzdelme s talán dicsősége is rejlik.

Minő különbség régi s mostani színészeink állása közt! Kölcsey élénken festi a nyomort és megvetést, mely a legjelesebbnek is egyetlen jutalma volt. Kötéltáncosokként barangoltak városról városra, többször ébresztve szánalmat, mint fogékonyságot a művészet iránt. Az utasok jól ismerték őket; tudták, kiket visznek azok a megterhelt és mégis könnyű kocsik, melyekről festett vásznak és aranyozott papírdarabok csüggnek alá, s tetejében télen is nyári ruhában fütyörész néhány beesett arcú úr, és didereg egypár fátyolos ifjasszony. A városok vendégfogadósai hónapok múlva is emlékeztek reájok a sok fúrás-faragásról, mellyel megrongálták a nagytermet, s a hosszú árjegyzékekről, melyeket nem tudtak kifizetni. A fővárosban nemhogy színházépületjök lett volna, de még a fölléphetési engedélyért is perelniök kellett. Többször kísérelték meg, hol Pestre, hol Budára telepedni, és sikertelen küzdelmek után mindannyiszor kénytelenek voltak újra nyakukba venni a vidéket. Arisztokráciánk ezreket pazarolt idegen művészekre, s alig találkozott egy Wesselényi, Ráday és Vida, kik a hazaiakat vegyék pártfogás alá. A megyék ugyan tettek értök valamit, de a pillanatnyi segély csak alamizsna volt. A míveltebb körök szégyellték vagy megvetették őket, az alsóbbakban csekély volt a fogékonyság. Nem a szellemi szükség töltötte meg olykor a színházat, hanem a kíváncsiság. A vagyonosabb nemesség külföldieskedése, s a magyar polgári elem fejletlensége lehetetlenné tette az állandó közönség megalakulását. A jó polgárok csak bámulni tudtak, a büszke nemesek csak gúnyolódni szerettek. A magyar nem művésznek való, mondták az idegen míveltségű ifjú urak; az ódivatú öregek pedig, kik délelőtt a haza ügyét védték a megyegyűlésen, megbotránkozva szemlélték este az előfüggönyt, melyre nagy betűkkel volt felírva: ÉLJEN A NEMZET, s mosolygva mormolták fogaik közt: a nemzet megél, csak ti tudjatok megélni. Valóban kevesen voltak, kik a színészet hatását a nemzeti míveltség fejlesztésére fel tudták volna fogni. Valóban a színészek nem tehettek okosabbat, mintha megélni igyekeztek. El is követtek ezért mindent. Nem kímélték a görögtüzeket és a cifrábbnál cifrább tablókat. Oly műveket férceltek össze, oly címeket gondoltak ki, hogy csodájában is begyűlt a közönség. Akit aztán bekaphattak, igyekeztek megtartani, s kedvéért akár bajazzókká váltak. Nemcsak művészetöket, hanem magokat is készek voltak lealacsonyítani. Jutalomjátékaik alkalmával személyesen hordozták szét a színlapot, s ültek ki a pénztárhoz megköszönni a nagylelkű közönség filléreit. Se vásár, se főispáni beiktatás, sőt nagyobbszerű névnap sem eshetett meg nélkülök. Sátort ütöttek az állatmutogatók bódéi mellett, s együtt hízelegtek a muzsikus cigánnyal. S ha mégsem volt miből fizetni az adósságot, ha kifogytak az utolsó előtti és legeslegutolsó előadásokból is, megáldták a jó nagyságos úrfit vagy urat, ki valamelyik színésznő szép szemeiért segélyt nyújtott számukra, vagy jószágára vitette ki őket korhely pajtásokul. Szóval, néhány szerencsésebb évet kivéve, a régibb színész alig volt egyéb, mint most iparlovag vagy bohóc, majd koldus vagy élősködő.

Ily körülmények sokat árthatnak, de még magokban nem akadályozzák meg a művészet lassú és biztos fejlését. Kevés különbséggel így volt az eleinte Angol-, Francia- és Németországon is. Az anyagi jólét és külső dísz a művészetek haladásában ritkán ok, a legtöbbször következmény. Fődolog némi hagyományos hajlam, fogékonyság és érdekeltség. Ennek hiánya akadályozta leginkább színészetünk fejlését.

Másutt a színészet vallásos és nemzeti szokások földjén csírázott. A misztériumok és utcai tréfák, a leendő tragédia és komédia elemei mindig kedvenc mulatságai voltak a népnek, s így a színháznak később mintegy szükséggé kelle válnia. Nálunk a misztériumok nagyon szűk körben divatoztak, s az utcai bohócok idegenekből teltek ki. Történetíróink emlékeznek ugyan kóbor színészekről, két vagy három drámai költeményünk nyomtatásban is fennmaradt, de mindent összevetve, legrégibb színészetünk vagy majdnem egészen idegen volt, vagy nem a népszellem önkéntelen és tartós nyilatkozata.

Ezért a múlt század vége felé, midőn néhány buzgó hazafi felszólalt a magyar színészet mellett, nem a meglevő elemek ápolásáról és nemesítéséről volt szó, hanem egy merőben új és idegen valami átültetéséről. A színház nem belső szükségképp nyilatkozott, hanem mint absztrakció, s a nemzeti visszahatás egyik mesterséges eszköze. A színpad magyar lőn, de a szellem idegen maradt; a német színészet halvány másolata nem elégíthette ki az elnémetesedett mívelteket, a nép pedig érzéketlenül nézte és hallgatta, amit se érteni, se érezni nem bírt. A színész maga se tudta, mit csináljon. Hiányzott az alap, amelyre építsen, a hatás, mely lelkesítse. Nem csoda, hogy a nagy hévvel felkarolt ügy, a visszahatás gyöngültével csak tengődni tudott. Nem csoda, hogy színészeink hiába küzdöttek a lehetetlenséggel, s a legtehetségesebbek ereje is megtört. Nemzeti színészet, nemzeti drámai költészet nélkül nem állhat elő; a hagyományos nemzeti szellem képzőerejét még a lángész sem pótolhatja; s a színész, mint a haldokló viador, örömest hordozza sebeit, ha gyönyörittas közönség tapsolja meg. Ezt nélkülözvén, színészetünk mindent nélkülözött, s arra volt kárhoztatva, hogy jól-rosszul önmaga alkossa meg saját elemeit.

Most másképp van minden. Hatvan év nehéz küzdelme közönséget teremtett. A fölébredt közszellem s a fejlődő irodalom, színészetünk e hű szövetségesei, felizgatták a fogékonyságot. Az állandó és dotált színház létrejöttével egész új korszak derült föl. A vándorok menhelyre találtak, hol tisztesség és közbecsülés váltotta föl a nyomort és megvetést, pálya nyílt a művészi törekvéseknek, és táplálékot nyert a becsvágy. Az ifjú és emelkedő magyar főváros, s a már önbizalommal küzdő nemzeti színészet egymást gyámolíták. Segítségül jöttek a költők és kritikusok is. Elmélet és gyakorlat, a nemzeti drámai költészet megalapításán fáradoztak. Némely, ha nem is éppen becses, de folyvást törekvő drámai kísérlet egy kis magyar életet varázsolt a színpadra. Ez színészetünknek némi nemzeti színt adott, s közelebb hozva az élethez, a hatás eszközeivel ruházta fel. A közönség növekedett, részint érdekeltségből, részint hazafiságból, részint divatból. Ma már bizton elmondhatjuk, hogy oly közönségünk van, melynek szükségévé kezd válni a színház. Ott ül az arisztokrácia, s mi más ez, mint ezelőtt hatvan, sőt csak húsz évvel is. Hűn megjelent a középrend, mely naponként erősbödik számban, vagyonban és míveltségben; nem hiányzik az alsóbb osztály, s egész lelkéből tapsolja meg népszínműveinket. Most nyári hónapban is annyi a közönség, amennyi hajdan a böjti napokban sem volt. Most nem hallunk gúnyt, és senki sem közönyös, sőt oly jóakaratú, elnéző és részvevő, mint aminő gúnyos, követelő és érzéketlen volt egykor. Emellett a színésznek megkülönböztetett állása van. Nem magánember zsoldosa, hanem országos intézet tagja. Nem kénytelen művészetét vagy önmagát lealacsonyítani. Díja, ha nem vetekszik is a külföldiekével, fölmenti az élet gondjai alól. Megtiszteltetésekben részesül, s vénségére nyugdíjat várhat. Van ideje tanulni és kipihenni magát. A főváros és a vasutak által közelhozott külföld könnyebbé tették önmívelhetését. A társaságokban nem fogadják többé előítélettel, s csak egyéniségétől függ, hogy szívesen látott vendég legyen. Ha vidékre rándul vendégszerepelni, útja egy kis diadalmenethez hasonló. Hányszor térnek vissza koszorúkkal és ékszerekkel, s mennyi mindent tudnak beszélni a sok ünnepélyes lakomáról és fáklyás zenéről, mellyel megtisztelte őket az ifjúság. A vidék követi a fővárost, s mintegy vetekszik vele. Nevezetesebb városainkban gyökeret kezd verni a színészet. Arad, Szabadka, Miskolc nemrég építettek állandó színházat, s már Debrecen és Nagyvárad hasonló mozgalmairól értesülünk. Maholnap a vidéki színész sorsa is jobbra fordul, és művészi nemesülésök hatással lesz a fővárosi színházra, melynek az eddiginél több módja lesz belőlük újoncozni. Mindez tény és örvendetes haladás. Közönségünk még sohasem csüggött ennyi előszeretettel a színészeten; érdekeltsége viszonyainkhoz képest oly nagy, mely a nem mindennapi becsvágy törekvéseit is megérdemli.

Mégis, honnan az, hogy az ifjú színészi nemzedék nem jogosít annyi reményre, mennyit a régi megvalósított. Mégis, mi az oka, hogy amíg azelőtt harminc évvel a nyomor és hányódás közepett a jeles és törekvő tehetségek egész csoportja állott elő, kik később a pesti színpad díszeivé fejlettek, most a kedvezőbb körülmények közt, ha nem hiányzik is egypár új tehetség, csekélyebb a törekvés, és aránylag hanyatlást tapasztalunk?

Tagadhatatlan, hogy sokat háríthatni az időre. Akkor még minden előttünk állott; megifjultunk, és lelkesülésünkben visszanyerni hittük, amit elvesztettünk, s kiküzdeni, amit nem bírtunk. Ez a szellem teremtő erővel hatott mindenüvé; a fejlődő politikai, irodalmi és társas élet magával ragadta a színészetet, mely aztán önmegalapításával igyekezett folytatni a múlt század kezdeményét. A színésznek hazafiú becsvágya támadt, mely táplálta a művészit. Kiérdemelni a nemzet figyelmét, részt venni az újjászületés nagy munkájában, oly gondolat volt, mely a nyomorban is emelte a lelket, s a hányódás közepett is megtermékenyíti a munkásságot. Nem ugyanezt hirdette-e Kölcsey el nem mondott, de mindenütt olvasott beszédében, s mást fejezett-e ki Vörösmarty Árpád ébredésében? Íme a szónok, költő és vándorszínész hogyan találkoznak egymással a küldetési hit és lelkesült önbizalom e napjaiban.

Most sok van a hátunk megett; kimerültség és csalódás nyomják a kedélyt. Kétkedni tanultunk, és hidegebbek vagyunk. Mélán tekintünk a múltba, s mintha félnénk a jövőtől, meg-megrendül önbizalmunk. Érezzük, hogy az időben sok a bomlasztó, s kevés az alakító erő. Azonban mindez nem fásultság, se tehetetlenség. Eltűnt előlünk sok bolygó fény, melyeket csillagoknak hittünk, de sarkcsillagunk a homályon is átrezg hozzánk. Szívünk nem égett ki, s ha mélyen sebzett is, van erőnk önismeretre törekedve tájékozni magunkat, s igyekezvén megtartani, amink volt, a további fejlődhetés útját egyengetni.

Társadalmunk s az irodalom ez erősbülő hangulatából többet meríthetne színészetünk; inkább érezhetné napjaink önmegtagadó hazafiasságát, mely a legnagyobb erőfeszítést kívánja. A mai színésznek nincs annyi hazafiúi becsszomja, mint amennyi a réginek volt. Talán többet és jobban tud beszélni róla, de bizonyosan nem érzi olyan mélyen; inkább tudja fontosságát, mint teljesíti kötelességeit, s éber gondok helyett csalálmokba ringatja magát. Régen élénk volt a hiány és elmaradottság érzete, s éppen azért folytonos fejlődést vagy legalább küzdést tapasztaltunk; most nagy az önámítás és fennhéjázás, s éppen azért hanyatlást vagy tespedést látunk; régen a közönség kissé emelkedő hazafias részvéte ösztönül szolgált, s kölcsönképp fogadtatott el, mely után kamat jár; most adóvá kezd alászállani, mely követeltetik; a régi színész rongyai közt is büszke volt arra, hogy magyarnak született, most találkozik olyan is, aki csekélyli a magyar dicsőséget. S ezt nemcsak a kozmopolita énekes és énekesnő teszi, hanem némely drámai színész is. Nemrég egyik fiatal színészünk külföldi színpadon kísérte szerencsét, s most már egyik legjelesb és legtörekvőbb színésznőnkről rebesgetik ugyanazt. Amaz lehet kivételes különcség, ez puszta hír, de mégis olyvalami, mely már csak azért is, mert vita és pletyka tárgya lehet, figyelmet érdemel.

Másutt a hazafiasság csak emeli és nemesíti a művészi becsvágyat, nálunk majdnem egyedül szüli és táplálja. Ha a magyar tudós, író és művész azon beteges ábránddal kezd tépelődni, hogy miért nem született oly hazában, hol egy fél világra hathatna dicsőségével; ha nem merít önfeláldozást a rokon- és ellenszenv összeolvadt szenvedélyéből, mely nálunk annyi mindent pótol, s melyet semmi sem pótolhat; ha pénzvágy miatt vagy hiúságból feledni kezdi, hogy neki a honnak, a honért, és a honnal kell élnie: a legtragikomikusabb önmeghasonlás fog bekövetkezni, s irodalmunk és művészetünk elveszti súlypontját.

Hála istennek még távolról sem közeledünk ez örvény felé. Se vádra, se félelemre nincs elég okunk. Színészeink csak panaszolnak, affektálnak, és szeretnek szerepet játszani a színpadon kívül is. Mióta inkább ismerik a külföldet, s magasabb eszményök van a színész állásáról, mióta köztünk világhírű művészek fordultak meg, mióta nemzeti viszonyaink, vágyaink és reményeink mérsékeltségét parancsolják, megszokták a sóhajt és panaszt. Irigylik az énekes sorsát, akinek az egész világ nyitva van; búsulnak, hogy csak egyetlen nagyobbszerű színházunk levén, nincs hova menniök; nem fenyegetőzhetnek, ha összetűzve az igazgatósággal, díjaikat akarják fölemelni, vagy szeszélyeik érvényét kivívni; kérkednek, hogy ha így meg így volna, mily óriási művészek tudnának lenni, amíg most vagy nem lehet, vagy nincs miért megerőltetni magokat.

Hiú álmodozás, üres fecsegés, melynek alig volna fontossága, ha nem koptatná az erélyt, s nem szülne bizonyos fásult hangulatot! Hol az a hazafias büszkeség, amely az önérzetben is talált jutalmat, az a törhetetlen elszántság, mely a részvétlenséggel is meg tudott küzdeni, az a lelkesült igyekezet, mely részben a tehetséget is pótolja. Tünedezni kezd lassan és öntudatlanul. Gyöngülvén a hazafi becsvágy, gyöngült a művészi is, s ez utóbbi annyival inkább, mert a közönség részéről kevés táplálékot nyer. Közönségünk részvékeny, hazafias, de talán éppen azért nem akarván büntetni, jutalmazni sem tud emelőn és termékenyítve. Tapsai és koszorúja elámítják a hiút, elkeserítik a becsvágyót, s akadályozzák mindkettő haladását. Kevés különbséget tevén, éppen úgy jutalmazza a legjelesebbet, mint a kevésbé jelest. Elnézése fölbátorítja a hanyagságot, elszunnyasztja a törekvést, és táplálja az önámítást. Innen foly aztán az, hogy a színész azt is művészetnek tulajdonítja, ami a hazafiasság vagy bátorítás szüleménye, s a meg nem érdemelt kapcsokra hivatkozik a legméltányosb kritika ellenében is. Míg a hazafias részvét némi ízlési szigorral nem párosul, s a koszorú és taps oly olcsó lesz, közönség és színész egymást fogják rontani.

Íme színészetünk aránylagos hanyatlásának különböző okai. De vajon igaz-e, hogy hanyatlunk, habár csak aránylagosan is? Oly kérdés, melyre legjobban megfelel egy kis visszapillantás a múltra.

Színészeink ezelőtt ötven-hatvan évvel a német színészetet utánozták, sokkal kényszerűbben, mint azelőtt a németek a franciát, s a franciák az olaszt. Csak kissé mívelt köreinkben is német míveltség uralkodott, költészetünkben a német iskola kezdte meg diadalmas küzdelmét, s a Pesten már virágzó német színház mintegy mintául szolgált a leendő magyarnak.

Németországon 1791 előtt a Gottsched iskolája megbukása után, a legféktelenebb természetiességnek hódolt a színpad. Színész és költő arra törekedett, hogy a természet hangját minél inkább s minél erőteljesebben hallassa. Lessing úgynevezett polgári drámái; Goethe Götz von Berlichingene és Schiller Haramjái adták e lendületet. A vers nyűgét félredobva, s a francia konvencionális formák romjain, büszkén emelkedett a próza és valóság, most a nekivadult indulatok, majd a siránkozó ellágyulás kíséretében.

Ha a színpad lázas névvel igyekszik másolni az életet, nem jár rossz úton, de még csak leendő művészet, s csak a fejlődés forrongását éli. Érezték ezt Goethe és Schiller, és később célul tűzték ki: megbuktatni a részint általok is előidézett természetiességet. A weimári miniszter és színházigazgató, a jénai tanár és drámaíró korlátlan hatalommal kezdik osztani parancsolataikat.

Ha az eddigi színpad a valóság hű utánzása volt, a leendőnek mintegy az élet irányadójául és mintaképéül kellett szolgálni. A természetes beszélgetés ritmusos szavalattá vált, nem ugyan a Gottsched idejebeli alexandrin, hanem jambusok szerint. Mozdulatok és csoportozatok a plasztika szabályaihoz alkalmazódtak. Most már a színésznek nem volt elég némi természetes ész és élénk kedély, hanem finom érzékkel nemesített érzülettel és tudományos képzettséggel is kellett rendelkeznie. Az eddig mintául szolgált természetet az eszményi antik váltotta föl. Ez az irány nehezen hódított, sokféleképp módosult, de elvégre is győzött, s meg volt egyengetve az út az eszményi színpad felé, melyhez a német színészet, többször megkísérlett eltérések mellett is, mind a mai napig hű maradt.

Színészeink, kik a hazánkba telepedett német színészeket vették példányul, e másodkézből nyert iskola növendékei voltak. Nem lévén drámai költészetünk, német fordításokból éltünk, és színészeink igyekeztek úgy adni szerepeiket, ahogy azt a németektől látták. A tragédiában átvették a ritmusos szavalást, s minthogy verset nem szavalhattak, a prózát szavalták úgy, keveset ügyelve a magyar hangsúlyra. Bizonyos éneklő modor pótolta a ritmust, és mesterkélt taglejtés a plasztikát. Most gúnyosan emlegetik mindezt, s nem ok nélkül. Szigligeti méltán mondja Drámai állapotjainkról című cikkében régibb színészeinkről, hogy még "jó reggelt" sem tudtak egymásnak mondani a színpadon bizonyos szenvelgett pátosz nélkül.

Azonban nem kell felednünk, hogy szegények alig tehettek mást, s jól tették, hogy bizonyos formákhoz, jól-rosszul ragaszkodtak, minthogy önmagokból lehetetlen volt meríteniök. Legalább küzdöttek valamiért, fegyelmezni engedték magokat valami által, s ez elég volt arra, hogy a művészetről: bárminő, de mégis fogalmat nyerjenek.

E küzdés és fegyelem lassanként fejlődést idézett elő. Elég csak Kócsit és Kántornét említenünk, kivált ez utóbbit, ki e holt formákba annyi életet és emelkedést tudott önteni. Ő valóban a kedvezőtlen anyagi és szellemi körülmények közt is hűbben és méltóbban szolgálta a tragikai múzsát, mint utána bármelyik színésznőnk.

Alig telt el harminc év, s már mutatkozott a visszahatás, s a pesti színház megnyíltával új irány kezdett lábra kapni. A már megszólaló kritika semmit sem üldözött inkább, mint a pátoszt, melyet álnak nevezett, anélkül hogy a valódit megmagyarázta volna. A nyelvészek visszakövetelték a magyar hangsúlyozást, s minthogy ez az egyszerűbb, mondhatni társalgási modorban inkább volt valósítható, öntudatlan ellenszenv fejlődött ki a ritmusos szavalat iránt, noha most már voltak jambusban írt tragédiáink is. A néha nevetségig emelkedő mesterkélt taglejtést bizonyos mérsékeltség váltotta föl, melyet a természetesség művészi nyugalmának neveztek.

Lassanként meggyőződéssé vált a természetességet tartani művészetnek. Az egymást sűrűbben követő magyar drámák, különösen népszínművek, melyek jól-rosszul a hazai életet igyekeztek vázolni, hozzászoktatták a színészt, hogy ismert alakokat másoljon, amit egyénítésnek neveztek el, bár a legtöbbször alig volt több a fotografírozásnál. Ez új műszó köpenye alá menekült aztán minden különc-fogás, bizarr szeszély, sőt még a félszegség és hiba is. Az egyénit szembe állították az eszményivel, nem annyira, mint külön rendszert és iskolát, hanem mint a művészet egymást kizáró elemét. Igazán és igaztalanul, de mindig egyoldalúan Shakespeare-re történt hivatkozás, kinek művei rossz prózai fordításban többször kerültek színpadra, míg a francia romantikusok művei felettök nem diadalmaskodtak. Itt a természetesség már nem ismert határt, s a kirívó ellentéteket és érzéki oldalról fölfogott szenvedélyeket könnyebb volt visszaadni, mint Shakespeare lélektani mozzanatait. A színészek kaptak rajta; most már beszélhettek szavalat nélkül, s egyéníthettek maszkírozás által is.

Ily gyűrűzetben hullámzott az új irány, melynek megvolt az a jó oldala, hogy széttörte a kölcsönzött formákat, közelebb hozta a művészetet az élethez, és segítette önmagából fejleni.

Az ár folyama a tehetségek egész nemzedékét hozta magával. Többé nemcsak egy-két jeles színészünk volt, hanem egy egész csoport; most már nemcsak néhány jelenést láthattunk sikerrel előadva, hanem egész művet. Elég legyen csak Megyerit, Szentpéterit, Barthát, Lendvayt, Egressyt, Lendvaynét és Laborfalvi Rózát említenünk. Úgyszólva ők alapították meg színészetünket. Vezette őket, lebegett előttük valami: ösztönszerű sejtés, mely eszmévé virradott, s ezért küzdve, egy fejlődési fokot vívtak ki, mely bárminő tévedések árán is mindig nagy nyereség.

Ez hiányzik, s az újabb nemzedékben ez az, amit hanyatlásnak nevezünk. A közelebbi tíz év alatt láttunk ugyan feltűnni egypár új, jeles tehetséget, de semminemű szellemi mozgalmat, mely új hódítással akarja gazdagítani színészetünket, s mintegy élesztőt vessen belé. A régi nemzedék részint sírba szállt, részint nyugalomba lépett, részint kiégett becsvággyal halad pályája vége felé, s az új, mely elfoglalja helyét, nem hoz magával új ösztönt vagy eszmét, s így fejlődési elemet. Bulyovszkyné jól pótolja, és sokban felülmúlja az egykori Lendvaynét, Szerdahelyi feledtetni fogja Lászlót. Komlóssy Ida, Munkácsy Flóra, Szigeti, Feleki, Tóth sok érdemet szereztek, de ők is, mint a többi, a régi nyomokon járnak föl s alá, sem jobbra, sem balra, legkevésbé előre.

A természetiesség ösztöne, az egyénítés bal-felfogása uralkodik most is színpadunkon, mindinkább elhasználódva, s vesztve fejlesztési erejét. Még örvendetes volna, ha e rendszert végig vinnék, s bár művészietlenül, de erőteljes féktelenséggel rajzolnák az életet és szenvedélyeit. Ezt haladásnak tarthatnók, mely talán hamar idézne elő oly visszahatást, mely képes lehetne a megnyert nyersanyagot feldolgozni.

De eddig nem mennek, megállapodnak azon a ponton, mely nem kíván fáradságos figyelmet vagy nagy megerőltetést. Innen előszeretetök a melodrámák és könnyed vígjátékok, s közönyösségök az erős tragikum és komikum iránt. Az egyénítés és jelzés műszavait halljuk mindennap oly büszkén és mély hittel, mint költészetünkben a népies kifejezést. A nagy hűhó miatt színészeinket művészetökben legalábbis a németalföldi festész-iskola nagymestereinek hihetnők, de ha megvizsgáljuk az elméletet, s még inkább a gyakorlatot, kiderül: hogy az egyénítés és jelzés alatt valami olyas fogalom rejlik, mely igen hasonlít a fotográfiáéhoz.

Hát nem művészet-e a fotográfia? Az igaz, miért ne lehetne? Hiszen visszatükrözi az egyént a legfinomabb részletekig s még egyetlen hajszálat sem hibáz el. Nem hízelegve senkinek, nem eszményítve semmit, pontos és hű másolatot nyújt egész a szolgaságig.

De éppen ez a baj, éppen ezért nem művészet. A művész ecsete kevésbé hűn és pontosan, de igazabban, szebben, s így művészien fest. Ismerve a vonalak titkos iratát, az arcizmok rejtélyeit, a küzdő szenvedélyek színvegyületét, s azokat a kinyomatokat, melyekben az érzések, indulatok, hajlamok, rögeszmék megjelennek, a lelket is odaleheli, most válogatva és összpontosítva, majd mellőzve és kiemelve. Ez az eljárás, melyet eszményítésnek neveznek, nem sérti meg az igazságot, csak kimagyarázza; nem törli le az egyéni jegyeket, csak céljaira használja föl. Enélkül nincs a festészetben iskola, legyen az akár olasz, akár németalföldi, s csak az eszményítés kisebb vagy nagyobb fokáról lehet kérdés, s csak akkor szabad szembeállítani az egyénit az eszményivel, mint két külön rendszer ellenséges elveit. A legeszményítőbb festész sem nélkülözheti az egyénítés bizonyos fokát, s a legeszményítőbb műveiben is feltalálható némi egyénítés; mert a rideg valóság önmagával soha sincs összhangban, s ezt mindig a belevetett eszme eszközli; mert a puszta egyéni hajhászása arra a tévedésre vezet, hogy az esetleges és anyagi erőt vesz a lényesen és szellemin, s minden eszmei jelentőség veszni indul.

A költészetben sincs másképp. A drámaíró akár Szophoklész, akár Shakespeare tanítványa, mindig eszményít, azaz uralkodik a természeten, és szabadon alakítja a valóság által nyújtott elemeket, azon eszme szerint, melyet ki akar fejezni. Ezért az élet töredékes és elszórt eseményeit folytonosokká téve, egésszé olvasztja össze, a jellem és szenvedély nyilatkozatait gyúpontba szedi, s a körvonalakat most emelve, majd arányosítva igyekszik elérni mindennél nagyobb célját, a költői hatást.

Idézhetné-e ezt más elő, mint emez a szellem sugarain derengő élet megfejtve és kimagyarázva, ez ég és föld összeölelkezése, ez új és mégis ismerős világ, melynek egyik fele kívülünk, másik pedig bennünk él. E szabadság és kötelezettség alól nem oldozhatja fel magát a színész, kinek kötelessége szolgálni a költőt. Ha a költő az eszme ereje által teszi érthetővé a valóságot, a színész nem ölheti meg az anyag által a szellemet. Ha a költő, bár földhöz van kötve, ég felé tör: a színész nem rohanhat a prózaiság mocsarába. Ha a költő a szép formák nemesítő hatása alatt mutat föl mindent: a színésznek nem lehet feladata e formákat összetörni. Ha a költőt a ritmusos nyelv nem akadályozza, sőt elősegíti a jellem és szenvedély festéseiben; a színész nem állíthat ellenkezőt.

S vajon többé-kevésbé nem ezt teszik-e színészeink? Az eszményítés iránti érzék naponként apad, s az egyéni örve alatt a legüresebb realizmus felé közeledünk. Ez az, ami leginkább süllyeszt, s csak az eszményítés bizonyos foka felé törekvés önthet színészetünkbe új életerőt, s fejlesztheti az emelkedés útján. Emellett tartozik küzdeni a kritika, ide kell törekedni drámaíróinknak, kik elvégre is legnagyobb befolyással vannak a színészet fejlesztésére.

Íme drámairodalmunkhoz értünk. Hát itt emelkedést látunk-e? Aligha. Itten is ugyanazt tapasztaljuk, amit színészetünkben: hanyatlást, mert a közelebbi tíz év alatt semminemű új szellemi mozgalom, fejlődési elem nem nyilatkozott. Itt is legjobban megmagyaráz mindent egy kis visszapillantás a múltra.

Ezelőtt hatvan évvel nem volt drámairodalmunk, s harminc évig vándoroltak színészeink költők nélkül. Majdnem kizáróan a német múzsa uralkodott színpadunkon. Azon néhány eredeti műről, melyek e korban divatoztak, inkább az irodalom történetírója tartozik emlékezni, mint a szorosan vett esztétikus vagy még ez sem. Simai, Bessenyei, Boér, Verseghy, Dugonics, Szentjóbi neveit csak a kegyelet említheti. Részint átdolgozott, részint eredeti műveik nyom nélkül enyésztek el. A legtöbb színművet színész írta; magyar ruhába öltöztetett egy-egy német lovagdrámát vagy bohózatot; ennyi volt minden.

Az irodalom és a színpad közt hiányzott az összeköttetés. Az írók szétszórva laktak, s többnyire falun; a főváros nem volt központja se a magyar társas életnek, se irodalmi és művészeti törekvéseinknek. A költők magányaikban csak lírában ömledezhettek, s a drámai új nem, mely minden hagyományosságot nélkülözött, inkább kíváncsiságból vonzotta őket, mint belső ösztönből. Ha mégis írtak, éppen nem tartották szemök előtt a színpadot, melyet alig ismerhettek. Becsvágyuknak nem volt semmi tápláléka. A kritika mindennel inkább foglalkozott, mint a drámai és színészi ügyekkel, s a színész megvetett állapota, a közönség érdekeltségének hiánya vagy vágyat sem ébreszthetett, vagy lehangolt mindenkit. Szóval, társadalmunk, nemzeti viszonyaink és irodalmunk fejletlensége éppen azon szellemnek nem kedvezett, mely a drámaíró levegője.

Most minden másképp van. A német múzsa többé nem uralkodik színpadunkon, a bécsi bohózatokat pedig éppen leszorították népszínműveink. Bár most is elég idegen művet kell látnunk, de ezek az összes európai irodalom jobb termékei. Műsorozatunk többé nem a külföldi, s legkevésbé a hazai német színpadoké, mert közönségünkben némi önálló ízlés fejlődött ki. Néhány évtized annyi eredeti művel gazdagítá a színház könyvtárát, hogy válogathatunk is bennök. Ma már oly íróink is vannak, kik kizárólag a színpadnak szentelik erejöket, s nem megvetendő díjt húzhatnak. Alig van hónap, melyben két-három új mű ne kerüljön színpadra. A közönség annyi hazafias érdekeltséggel, sőt előszeretettel viseltetik irántok, hogy néha az ízlés kívánalmait is feláldozza. A színpad, irodalom és közönség közt kölcsönös hatás fejlődött ki. Lapjaink szorgalmasan foglalkoznak a színházzal. Bár sok is a szó és haszontalankodás, kevés a gondolat és fejtegetés, de a pesti színház megnyílta óta mindig voltak kritikusok, kik jelentékeny hatást gyakoroltak a közízlésre.

Minő haladás ez néhány évtized alatt! Ma már némi önérzettel mondhatjuk el, hogy van drámairodalmunk, mely ha nem vetekedik is a nagy nemzetek legjobb termékeivel, de értéke van, s ez érték nemcsak viszonyos, hanem egyszersmind általános is. Az utóbbi jóval csekélyebb amannál, de reánk nézve ez is nagy kincs, mert benne oly alapunk van, mely lehetővé teszi a nagyobbszerű emelkedést.

Ez alap első szegletkövét Kisfaludy Károly vetette meg. Mindnyájan hallottunk arról a lelkesülésről, melyet művei 1819- és 1820-ban ébresztettek. Ezt az eddig hallatlan részvétet nagy termékenység viszonozta. Az újabb időben senki sem írt több színművet, senki sem vívott ki nagyobb tetszést nálánál.

Azonban az idő ítélt fölötte, s feledékenységbe süllyeszté tragédiáit. Nem történt igazságtalanság. Valóban e művek mind alapeszmére, mind a kidolgozásra nézve csekély becsűek. Elvitázhatatlan jótékony hatásuk nem a műbecsben, hanem abban rejlik, hogy ő volt az első, ki színpadunkon tisztult és szabatos nyelvet tett otthonossá, némi sikerrel küzdött meg a ritmussal, s a hazai tárgyak iránt ha nem is drámai, de legalább költői érdeket tudott gerjeszteni szónoki és lírai hangulatai által.

Vígjátékai már sikerültebbek. Sok szerencsével járt Kotzebue nyomain, többel, mint az újabbak Scribe-éin, s ha találékonyságát nem érte utol, erkölcstelenségét és durvaságát sem sajátította el. A magyar nemesi- és népéletből vett rajzai a legjótékonyabban hatottak. A színész oly szerepet nyert, melynek eredetijét is tanulmányozhatta; a közönség a hazai élet képein gyönyörködhetett, s az írók e példa után kezdtek saját társas életünkbe merülni. Fáy, Csató, Kovács Pál, Gaál mind e hatás szülöttei.

Kisfaludy érdemeit csak az tudja méltányolni, aki ismeri régibb drámairodalmunkat. Kölcsey méltán magasztalta őt 1827-ben. Drámai próbáink közül a komoly nemben még egy sem tűnt fel, mely a kritikusnak figyelmét megérdemelné, a vígban pedig egyedül Kisfaludy Károly az, kire a múzsa mosolygott. Igaz ő e nemben sem hagyott hátra remekeket, de igen olyanokat, melyek felülemelkednek a középszerűségen, s az úttörő szerencsés kezdeményei.

A vele egykorú Katona leginkább a tragédia terén mozgott, s Bánk bánja, mely 1819-ben a Kisfaludy diadalai után volt előadandó, a cenzúra miatt nem kerülhetett színpadra, s csak nyomtatásban jelent meg. E mű, mely mind e mai napig a legkitűnőbb magyar tragédia, s melyet egyedül állíthatunk szembe a külföld legjobb műveivel, korában csekély méltatásban részesült, ami azután költőjét végképp elnémítá. Nem ide tartozik vizsgálni e különös tünemény okait. Elég az, hogy Katona megelőzte korát, s egyetlen tragédiája később sem volt képes iskolát teremteni, s mindig kívül állott a hatás és visszahatás azon mozgalmain, melyek közt drámánk fejlődött.

Kisfaludy után Vörösmarty kezdett irányt adni. Az ő tragédiáit vette mintául az ifjabb nemzedék, s Garay, Tóth Lőrinc, Jakab, Vajda, Horvát Czirill, sőt egypár darabjában maga Szigligeti is az ő tanítványai voltak, részint hajlamaiknál fogva, részint, mert csak így hitték megnyerhetni az Akadémia koszorúit. Vörösmarty a líra és eposz segélyével lett drámaíró, mindvégig ily elemekből dolgozott, s nagyobb sikert érdemlő törekvés után sem tehette magáévá a drámaíró sajátságait. Eziránt ma már nincs kétség, sőt a meggyőződés egész az igazságtalanságig ment. Mostani drámaíróink gúnyosan emlegetik jambusait, melyek szépen hangzanak, de nem indítják meg a szívet; hőseit, kik sokat énekelnek a szenvedélyről, s elfelednek szenvedélyesek lenni; kevéssé bonyolult cselekvényeit, melyek néha az első felvonásban is megoldhatók.

Mindebben sok igaz van, de az sem szenved kétséget, hogy Vörösmarty hatása oly fejlődési fok volt, melynek sokat köszönhetünk; ő buktatta meg végképp a színpad durva és romlott nyelvét, melyet már Kisfaludy is ostromolt. Jambusai máig is a legszebbek nyelvünkön, s némely újabb drámaíró jól tenné, ha nem is ritmust, legalább egy kis szókötést tanulna tőle. Az ő nemzeti múltunkon csüggő lelkesedése, s az a nemes és emelkedett kedély, mely minden művén tükröződik, mintegy megszentelték a színpadot, s fennen hirdették, hogy a drámaírónak is költőnek kell lenni, amit ma már feledni akarunk.

Vörösmarty valóban költő volt, de költészetéből éppen a tulajdonképpeni drámai elem hiányzott. A közönség hamar betelt a lírai ömledezésekkel, s bárminő, de másnemű felindulás után esengett. Az erős visszahatás előrelátható volt, s a kritika, mely nálunk örömest gyárt elméletet a költők hibáinak igazolására, csak sietteté ezt. Lassanként a drámának két külön elmélete támadt, melyek egyike a költői, másika a színpadi hatást tűzte ki elvül; ezt a közönség, amazt a költők védelmére, s e kettő közt egészen elpárolgott az egyetlen jogos hatás, tudniillik a drámai.

A közönségnek igaza volt. A színpad nem lírai palaestra, s mégis a helyzetek hangulatai szerint a különböző egyéni szenvedélyek hathatós kifejezésére nélkülözhetetlen bizonyos lírai elem. Az eposz egészen más törvényeknek hódol, mint a dráma, mégis a tragédia sem gyűlöli a nagy egyéniségeket, a mondai és történelmi homályt, mely a körvonalakat nagyítani engedi. A dráma formája tágabb, mint ahogy a klasszikai iskola tanította, de nem oly tág, minőnek a francia romantikusok hirdetik, és szigorúbban költői, mintsem annyi prózai elemmel vegyülhessen, amennyi a regénynek úgyszólva életföltétele. A színpad a tettek küzdelme, eleme a sebes fejlődés és folytonos cselekvény, de ha az nem oly alapeszmékből csírázik, mely emelkedett világnézlet, s nem azon lélektani összeütközéseken sarkallik, melyeket tragikumnak és komikumnak nevezünk: minden bonyodalom, szerkezeti ügyesség és színpadi csíny mellett is csak a kíváncsiságot fogja kielégíteni s nem a kedélyt; s csak mulattat, mint a bűvész mutatványa, de nem hagy nyomot a lélekben.

Mindezt Szigligeti sok részben tagadni törekszik. Legalább művei arra mutatnak, sőt Drámai állapotunkról szóló elméletében is többet fejtegeti a dráma külsőségeit, mint lényegét, s elég őszintén vallja be mestereit is, midőn a francia romantikusokról azt mondja, hogy sok jót és rosszat tanultunk tőlök; különösen megtanultuk azt, hogy miként kell és lehet ügyes előadás és rendezés mellett kevesebb talentummal, könnyebb tartalommal és gyengébb színészekkel is hatni.

A francia romantikusok nyomai sokképp kimutathatók drámairodalmunkban. A színpadi hatás titka nem volt egyéb, mint az ellentét, a kivételes lélekállapot, a szenvedélyek érzéki oldala, a mesterkélt bonyodalom, a véletlen, a korlátlanság, a látvány; szóval, mindaz, mi a francia romantikából a mi viszonyainkhoz volt alkalmazható.

Annyira eredetieknek látszó népszínműveinken is észrevehető a francia népdrámák hatása. Itt is, mint ott, szüntelen meg van alázva a felsőbb társaság az alsóbb rovására, s alapja az össze nem olvadható tragikomikai elem.

Ez a rendszer öntudatlanul is kényszeríté a költőket, hogy ne az életet, hanem a színpadot tanulmányozzák, s a szív titkai helyett a színészek tehetségeit. Azok a költők, kik ez irányban leginkább kitűntek, magok is színészek voltak. Czakó és Szigligeti, bármennyire különböznek egymástól, abban tökéletesen megegyeznek, hogy leginkább szerepet igyekeztek írni, s a közönség kíváncsiságát vagy bizarr hajlamait vették igénybe. A többiek is, mint Obernyik, Nagy Ignác, Vahot ezt az elvet fogadták el, megtoldva a politikai irány s a napi érdekekre való hivatkozás törekvéseivel. Teleki László és Hugó Károly némi külön csoportozatot alkottak, amennyiben inkább törekedtek a drámai hatás felé, azonban egyik első kísérlete után végképp elhallgatott, a másik pedig sokkal kevésbé értette viszonyainkat és nyelvünket, hogysem nyomot hagyhatott volna maga után.

Így lett állandóvá a színpadi hatás elve. A költők hatni akartak mindenáron, s valóban hatottak is. Azóta növekedik közönségünk, azóta vannak oly színműveink, melyek legalább kielégítik a mindennapi szükséget. E mozgalomnak jó oldalát nem lehet el nem ismernünk. Költőink megtanulták becsülni a színpadot, s ha túlbecsülték is, mindenesetre egy fokkal tovább vitték drámairodalmunkat. A színpadi hatás elmélete egypár pontban sokkal közelebb érinti a dráma lényegét, mint az általános költői hatásé. Aztán erős érzéket fejtett ki, bár nem annyira a belső, mint inkább a külső, de mégis a forma iránt. Némi technikai virtuozitással dicsekedhetünk, s nem estünk azon bajba, mint az új, tehetségesebb német drámaírók, kik a színpadot lenéző koncepciók miatt saját színpadjukon is megveretni engedték magokat a franciák által. Szigligetit e tekintetben nem méltányolhatjuk eléggé. Húsz év óta látja el színpadunkat oly művekkel, melyek ha nem küzdenek is a halhatatlanságért, de legalább élnek hónapokig, évekig. Az ő egészben vett munkássága fejlődési fokot alkot, s így oly halhatatlan érdem, melyet senki sem fog tőle elvitatni.

Mind eme, mind ama korszak költői küzdöttek valamiért, kivívtak valamit, s e valami mindig haladás volt. Ez az, ami most hiányzik, s amit hanyatlásnak nevezünk. Jelen drámairodalmunk se újabb lendületet nem vőn, se a régibb törekvéseket nem látjuk egy vagy más tekintetben úgy kiegészítve, hogy nyereségnek tarthassuk. Drámaíróink ugyanazt teszik, amit elődeik, s ha nem rosszabbul, bizonyosan nem jobban. Dobsa, ki egyik kedveltebb drámaíró, talán többet nyújt a szemnek, mint Czakó, de a léleknek jóval kevesebbet; Kövérnek néhány élénk vígjátékot köszönünk, de még eddig semmit se bírunk tőle olyant, ami akár alapeszmében, akár kidolgozásban felülmúlja a régieket, sőt a frivol iránti hajlama valóságos kórjel; Jókai néhány sikertelen kísérlet után Manlius Sinisterével méltán ébresztett figyelmet, de aztán itt meg is állapodott, s úgy látszik, sokkal könnyebben rögtönöz regényt és novellát, mint drámát; Szigeti egypár tetszéssel fogadott népszínművet írt, de a népszínmű most is ott áll, ahol azelőtt, s még talán annyiban süllyedett, amennyiben össze nem olvadt elemei forrongásából semmi sem kristályosodik.

A többi kísérletekről még ennyit sem mondhatni. Ez az ítélet igazságtalannak látszhatik, mert nem szoktuk meg az igazságot, s alkalmasint a hazafiútlanság vádját vonja maga után, mert szeretjük az olcsó hazafiaskodást. Mindegy, csak félre ne értessünk! Még egyszer ismételjük, hogy drámánk mostani állapotja nem annyira azért nevezhető hanyatlásnak, mintha újabb műveink nem versenyeznének a régiekkel, hanem ami egykor fejlődési fok volt, ma már megszűnt az lenni. A színpadi hatás elve végképp elhasználta magát, s merő abszurditássá nőtt ki. Midőn ezelőtt tizenegy évvel Szigligeti e szavakkal köszöntött be a Kisfaludy Társaságba: "Drámát, vígjátékot vagy éppen színművet kellett volna felolvasnom, de ezt önzésem ellenezné; nem akartam leginkább színpadi hatásra dolgozott műveimet a puszta felolvasás által öltözékeiktől megfosztva, meztelenül bemutatni; az ily kivetkőztetett gyermek reám, apjára, nem sok díszt hozandott" - s a színpadi hatás elméletét fejtegette, nem volt szükség éles polémiára. Akkor szerényen mutatta be magát egy diadalra jutott rendszer, s jó szolgálatára hivatkozott: most csak bűneivel kérkedik, s a drámát egészen el akarja szakítani az irodalomtól.

Vajon tudjuk-e, hova kezdünk jutni? Oda, ahol a dráma végképp megszűnik költői mű lenni, végképp száműzi a ritmust, nyelve a hírlapírók rögtönzéseihez lesz hasonló, s inkább fogja tisztelni a karzatot, mint a történetet és társadalmat.

Ehhez járul még azon a hatásvadászat által annyira kizsákmányolt természetiesség, melyet drámaíróink is éppen úgy egyénítésnek neveznek, mint színészeink. Nálok is a különös és kirívó pótolja a jellemzetest, az esetleges a lényegest, az anyagi a szellemit; s csak a puszta életet kívánván rajzolni - noha ez is ritkán sikerül -, mindinkább vesztik érzéköket a tragikum és komikum iránt, ami eszményítés nélkül nem képzelhető. Minő a csodálkozás, ha a kritika szomorú vagy víg történeteiket nem hajlandó tragikai vagy komikai koncepcióknak elfogadni; minő a visszatetszés, ha a dráma ál- vagy korcsnemei helyett a tragédiát és komédiát sürgeti, mint egyedül fő vagy jogos nemeket. Pedig csak ez von ki bennünket a színpadi hatás örvényéből, s tesz lehetővé egy újabb fejlődési fokot a drámai hatás felé; pedig csak így olvadhat be drámánk az irodalomba, nyer eszményi tartalmat, s válik a történet és társadalom fönséges magyarázójává.

Keletkezik-e közelebbről ilyes mozgalom, fog-e emelkedni drámairodalmunk? oly kérdések, melyeket fejtegetni merészség.

A dráma nemcsak a költészet legmagasabb kifejlésének virága, hanem egyszersmind a legvirágzóbb nemzeti élet adománya. E kettő csak elválhatatlan. Valóban, nagy drámai költők csak ott állhatnak elő, ahol egy nagy jövendőre hivatott nemzet nemzetiségét megalapította és terjeszteni kezdi, hol nagyszerű forrongás után az anyagi és szellemi törekvések szép egyensúlya áll be, s ahol egy süllyedő korszak romjain diadallal emelkedik az új, és megtermékenyíti a szellemeket. Ily korban éltek Shakespeare, Calderon, Racine, Corneille, s hogy Goethe és Schiller nem voltak képesek oly értelemben alkotni nemzeti drámát, mint ezek, oka leginkább a kedvezőtlen német viszonyokban keresendő.

Hát akkor mi magyarok mit mondjunk, s nem kell-e elcsüggednünk? Ó, nem! A drámai aranykorig még sok oly dicsőséges fokozat van, melyeket bárminő körülmények közt elérhetünk, s melyeket elérnünk ugyanazon erős érzés ösztönöz, mely nemzeti önfenntartásunk forrása. Azonban ide nehéz küzdelem vezet: az önismeret fáradalma, az elégületlenség fájdalma s a lelkesülés törekvése.

A SZENTIVÁNÉJI ÁLOM
(Részlet)

Színmű öt felvonásban. Írta Shakespeare, fordította Arany János.
Előadták a Nemzeti Színházban, április 23-án.
Ünnepélyes előadás Shakespeare születésének háromszázados emlékére.

A magyar irodalom és színészet is megülte a Shakespeare emlékünnepét. A Kisfaludy Társaság e napon adta ki Shakespeare minden munkái fordításának első kötetét; a lapok tárcái tele vannak Shakespeare-t dicsőítő cikkekkel; a Nemzeti Színház fényes előadást rendezett, és Shakespeare egy új művét hozta színre; a közönség ömlött a színházba, annyira, hogy az előadást egymás után még kétszer kellett ismételni. Íme Kelet népe is lerótta adóját Nyugat legnagyobb költőjének. Lehet, hogy e lelkesülésbe a divatnak is volt része, hogy e zajba affektáció is vegyült. Lapjaink megkoszorúzták Shakespeare-t versben és prózában, üdvözölték a Kisfaludy Társaság Shakespeare-vállalatát, de vajon szívükön fekszik-e mindig a drámai művészet és irodalom valódi érdeke? Vajon szépirodalmi lapjaink ezelőtt egypár hónappal nem gúnyolódtak-e a Kisfaludy Társasággal, mert holmi eredeti regények helyett Molière- és Shakespeare-fordításokat ad ki? Vajon politikai nagy lapjaink nem gondolnak-e napról napra kevesebbet az irodalommal és művészettel? Színészeink igyekeztek emelni az ünnepély fényét, de vajon igyekeznek-e mindnyájan azon, hogy évenként egypár Shakespeare-drámát lehető gonddal adjanak elő, s a régi rossz fordítások helyett, melyek a repertoár szégyenei, jobb újakat tanulják be? A közönség nagy számmal tisztelte meg a költőt, de vajon megtiszteli-e máskor a szokottnál valamivel számosabban, s a Shakespeare-drámák adatásakor nem éppen páholyaink üresek-e, honnan méltán várhatnánk egy kis Shakespeare-kultuszt.

E kérdések önkéntelen jöttek tollam alá, s lehetetlen volt őket elnyomnom, de távolról sem állítom, hogy irodalmunk és színészetünk csak divat- és affektációból ülte volna meg Shakespeare emlékünnepét. Az őszinteségnek és valódiságnak is volt abban része. Nem dicsekedhetünk ugyan oly Shakespeare-kultusszal, mint a németek, nem mutathatunk föl gazdag Shakespeare-irodalmat, mint ők, kik közül némelyek már oly nevetséges állításokra is vetemedtek, hogy a német nemzet elébb méltányolta és jobban érti Shakespeare-t, mint az angol, de annyi bizonyos, hogy negyven év óta folyvást érezhetni Shakespeare hatását irodalmunkban.

Katona Bánk bánja e hatás első szüleménye. Katonát, ki hivatva volt megalapítani a magyar tragédiát, Shakespeare szelleme gyújtá lángra. S minő erőteljes kezdemény, erőteljesebb, mint Goethe és Schiller első kísérletei, kiket szintén Shakespeare lelkesített. Költészetünk újjászületése harcaiban is részt vett Shakespeare szelleme. Az a két legnagyobb magyar költő, kik végképp megdöntötték a klasszikai eszményt, s leghathatósabban eszközölték költészetünk nemzeties újjászületését, az új kor legnagyobb nemzeti költője, Shakespeare tanítványai voltak, ki először rázta le Hellasz és Róma aranyos igáját, először hirdette a gondolatot és képzelet szabadságát, először olvasztotta össze a népiest és nemzetit az új kor műveltségével.

"Shakespeare jó fordítása a leggazdagabb literaturának is fölér legalább felével" - kiált föl Vörösmarty. "Shakespeare egymaga fele a teremtésnek" - mondja Petőfi. S a két költő ajándékozta meg egyszersmind nemzetét először Shakespeare egypár művének oly fordításával, mely méltó e nagy névhez.

Színészetünk emelkedése, művészibb fejlettsége is Shakespeare nevével van kapcsolatban. Legszebb korszaka éppen azon évekre esik, midőn színészeink, kivált Egressy és Lendvay, vetekedtek Shakespeare drámai színrehozatalában, s érdeket tudtak gerjeszteni Hamlet, Lear, Coriolán, Richard, Romeo és Júlia iránt oly időben, midőn még kritikánk igen keveset tett a Shakespeare-tanulmány fölébresztésére nézve. Shakespeare vezette vissza színészeinket a természethez, s bár a shakespeare-i szenvedélyek erőteljes ábrázolata s a magasabb drámai szavalat még nem ülhette teljes diadalát, mégis színészetünk a fejlődés oly stádiumát érte el, hogy már némi büszkeséggel tekinthetünk reá. Nem ok nélkül ünnepelte hát Shakespeare emlékét a magyar irodalom és színészet, s aki ismeri nemzeti költészetünk és művészetünk történetét, akit áthatottak fejlődésünk reményei és aggodalmai, nem divatból s affektációból vett részt az ünnepélyen. Vajha e nap Shakespeare nyomósabb és általánosabb tanulmányának volna kezdete! Vajha Shakespeare műveinek átültetése, melyet a Kisfaludy Társaság annyi küzdelmek után végre megindított, a közönség részvétével találkoznék! Valóban így ünnepelnők legméltóbban Shakespeare emlékét.

Miért éppen a Szentivánéji álommal ünnepelni meg Shakespeare emlékét, miért nem Macbethtel vagy Othellóval, valamelyik elsőrendű tragédiájával, mondák némelyek, kik csak híréből ismerik e művet, vagy ha ismerik is, egyoldalú ízlésüknél fogva képtelenek méltánylatára. Valóban én is féltem ez ünneptől, nem mintha Shakespeare-t féltettem volna, mert e műve is méltó nagy nevéhez, hanem féltettem közönségünket, s kritikánk némely képviselőit. Tartottam tőle, hogy közönségünk előtt éppen a Shakespeare-ünnepen fog megbukni Shakespeare, mert nehézkesebb, ünnepélyesebb természetű, mintsem ilyenkor a legköltőibb bohózaton is gyönyörködjék. Féltem, hogy Puck a földszinten éppen úgy megtréfálja valamelyik tisztes kritikusunkat, mint Zuboly uramat a színpadon, s másnap olvasni fogunk egypár oly kritikát is, mely Shakespeare-t annak rendi szerint ledorongolja. Hála istennek, csalódtunk. A közönség, bár eleinte vontatva, de mégis csakugyan átadta magát e mű varázsának. Kritikusaink majd mindnyájan méltánylattal szólnak róla, habár kissé mérsékelt lelkesüléssel. Csak egy lap akadt, mely illőnek találta Shakespeare-t ledorongolni - a Pesti Hírnök. Tudniillik azt mondja, hogy e mű csak azoknak tetszhetik, kiknek minden jó, ha Shakespeare-től jő, amint ez a nagy költőnek igen sok felületes ismerőivel így van, kik félnek valamit remeknek el nem fogadni tőle, nehogy azáltal tudatlanságot áruljanak el. Puszta vasárnapi darabnak tartja az egészet, mely komoly bírálatra nem érdemes, s a budai színház Ördög piruláival, Szamárbőrével teszi egy sorba. Íme a Pesti Hírnök hogyan tiszteli meg Shakespeare születésének háromszázados emlékünnepét. Hja! ennek így kell lenni, mert a Pesti Hirnök egy idő óta esztétikára adta fejét. Úgy látszik, hogy Széchenyinek herolddá alázott képe, melyet e lap homlokán visel, lassanként esztétikai jelvénnyé alakul át; nagy buzogányával nem azokat fogja többé ijeszteni, kik a szerkesztőt sehogy sem akarják Széchenyi tanítványának elismerni, hanem azokat, kik nem hódolnak ízlésének. De van-e a szerkesztőnek ízlése, adta-e jelét irodalmi tanulmányának, kritikai lelkiismeretességének bármily csekély részben, csak mint szerkesztő is? Ezelőtt kilenc évvel megfeleltem a kérdésre, midőn az akkor általa szerkesztett Pesti Napló irodalmi eljárását bírálat alá vettem, furcsábbnál furcsább dolgokat mutattam ki benne, különösen oly irodalmi elvtelenséget, melyhez hasonlót alig találunk zsurnalisztikánk történetében.^[4] S vajon ily szerkesztő, ily lap ellenében kell-e védenünk Shakespeare-t? Képes-e a Pesti Hirnök Shakespeare-ről írni, vagy általában a drámai költészethez hozzá szólani? Hiszen csak ezelőtt néhány nappal is a dramaturgiában való járatlanságának oly jelét adta, mely még a mi irodalmunkban is hallatlan. E számában az Akadémia dráma-bíráló választmánynak tartott leckét, s a tragikumot úgy határozta meg, hogy az tulajdonképp nem egyéb, mint azon egymásból folyása a drámai cselekvényeknek, melyek által egyik esemény a másikat mintegy kényszerűleg követi. E tan szerint minden dráma tragédia, még a vígjáték is, mert ebben is meg kell lenni ez egymást követő események kényszerűségének; eszerint a történelem és élet minden oly eseményei, melyek egymással szoros kapcsolatban állanak, már tragikum; eszerint, ha a Hirnök szerkesztője elveszti kalapját, aztán bemegy a boltba, s mást vásárol, az is tragikum, mert e két esemény közt kényszerű kapcsolat van. Ily fogalma van a Hirnöknek a tragikumról! Ily lap meri Shakespeare egyik ritka becsű művét silánynak nevezni! Minő fogalma lehet a Hirnöknek Shakespeare-ről, mutatja az, hogy amidőn dicsérni akarja is, olyanokat mond, melyek lélektani képtelenségek. "Romeo és Júlia hő képzeletű írója - mondja a Hirnök - valóban nem ismeré az érzelmeket; hidegen, anyagi gondok közt folyt le élete, mindazon indulatok és gerjedelmek nélkül, melyek a nagy költők műveit sugallták." Ilyeneket mondanak 1864-ben a magyar irodalomban Shakespeare-ről, és ily írók merik bírálni Shakespeare-t! Valóban kedvem volna a Pesti Hirnök Shakespeare-cikkei boncolásával tölteni még e hasábokat, hogy megtoroljam Shakespeare szelleme ily megcsúfolását. De egyéb dolgom van. A Szentivánéji álomról kell írnom, s már kifogyok a térből, bár hozzá se kezdtem.

A Szentivánéji álomról írni mindenesetre nehéz föladat. Alig van műve Shakespeare-nek, mely annyira megpróbálja a kritikust, nem mintha ez volna a legremekebb vagy éppen a legnehezebben felfogható. Ó, nem, de e művet tulajdonképp érezni, élvezni kell, s egészen átadni magunkat annak az önkéntelen és naiv felindulásnak, aminőt csak egy bohó, de kedves álomkép, egy rég elhangzott, de folyvást visszhangzó népmese emléke kelt fel lelkünkben.

A kritikai eszmélet ily műnél sokféleképp árthat. Nem az élet tragikum- vagy komikumával van dolgunk, melyek a már tárgyul vett pozitív viszonyoknál fogva is igénybe veszik értelmünk egész komolyságát, a bánat, a derültség felindulásai közt is. A könnyű, vidám, naiv képzelet űz itt játékot velünk; leigázza értelmünket, elvarázsolja kedélyünket, mint a népmesék bizonyos fajában. Ki fog a fantázia és kedély némi naivitása nélkül gyönyörködni a népmesékben, ki fogja csak magyarázatból érteni és érzeni szépségüket? Ide nem elég az értelem, bármily művelt legyen, nem elég az érzés, bármily nemes szívből áradjon, sőt oly fantázia sem, melynek csak a nagyszerű és fönséges iránt van érzéke. Ide bizonyos primitív fogékonyság szükséges vagy sokoldalúan kiművelt ízlés. Aki érzi a népmesék szépségeit, nemigen van szüksége magyarázóra, például a népnek; aki nem érzi, az a legjobb magyarázót sem fogja megérteni. Így van a dolog a Szentivánéji álommal is. Ha boncolni kezdi az ember e szeszélyes, játszi, s mégis minden követelés nélkül mélyértelmű álomképet, e mintegy odalehelt tündéri látomást: úgy jár, mint a gyermek a pillangóval, letörölte minden fényporát, s csak roncsolt szárnyakat szorít kezébe.

De minthogy szerencsétlenségem kritikát írni, megpróbálom, amit tehetek. Bizonyára most lesz legkevésbé az én hibám, ha nem tudom kellő világításba helyezni ezt az annyira sajátságos és ritka becsű művet. Tulajdonítsa ezt az olvasó Shakespeare csodálatos géniuszának, mely annyiszor dacolt már a legkitűnőbb kritikusok éleselműségével is, és e művében a vásott Puckként éppen gúnyt űzött bölcsességökből.

E műről is, mint Shakespeare mindegyik művéről, sok mindent írtak már össze a Shakespeare-magyarázók, de nekem úgy tetszik, hogy bár sok szépségét kiemelték, az egész alapeszméjét és kompozícióját illetőleg egypár lényeges dolgot mellőztek. Nem ismerem ugyan a Shakespeare-magyarázók mindnyáját, sőt negyedét sem, de néhányat, sőt egypárt a híresebbek közül, megforgattam. Nem támaszkodhatom hát egészen reájuk, bár inkább szeretném csak az ő fejtegetéseiket összeállítani, s még részben sem tolni elő az enyémet. Egypár pontban mindenesetre el kell tőlük térnem.

Úgy hiszem, az alkalom, melyre Shakespeare írta e színművét, és a népmese, mely részben alapeszméül szolgált, nagyobb szerepet játszik az egész mű esztétikai becse megítélésében, mint egyelőre látszik. Lássuk először, hogy az elsőre nézve mit mondanak Shakespeare életírói és magyarázói.

Némelyek szerint Shakespeare e művet 1594-ben írta, mert ekkor volt oly időjárás, aminőre a második felvonás első színjében céloz: hideg, esős nyár, terméketlen év; mások szerint 1598-ban, mégpedig barátja, Southampton lord tiszteletére, aki ez évben kelt össze Miss Vernonnal. Sokan az 1597. évet vitatják benső okokra támaszkodva, mert e művében tehetségének oly fejlődését találják, mely költői pályájának csak második korszaka végére vagy a harmadik elejére eshetik, s így 1591-1597. évekre. Annyi bizonyos, hogy e mű 1598-ban már ismeretes volt, 1600-ban már nyomtatásban is megjelent. Az is kétségtelen, hogy alkalmi színmű volt, melyet a költő valamelyik nagyúri pártfogója vagy barátja lakodalmi ünnepélyére írt. Minket ez utóbbi körülmény érdekel, az elsőt csak azért említettem, hogy megcáfoljam a Pesti Hirnököt, mely e művet Shakespeare első, gyarló kísérletének hirdeti. Tehát Shakespeare-nek alkalmi művet kellett írni, egy főúri ünnepély fényét emelni, vidám és szellemes lakodalmi népet mulattatni. Ez igen divatos volt akkor Angliában, főúri körökben nem eshetett ily ünnepély drámai előadás nélkül, sőt a mesteremberek is játszottak a maguk és mások mulatságára. A drámának egy egész új faja alakult ki, melynek éppen úgy nem volt határozott formája, mint az akkor szintén divatos úgynevezett históriáknak.

E körülmény is mutatja, hogy Shakespeare kora mennyire kedvezett a drámai költészet fejlődésének. Népnek és arisztokráciának kedvenc mulatsága volt a dráma, nem unalomból, divatból, hanem benső szükségből. Valóban ez a nép és arisztokrácia megérdemelte a nagy drámaírót; még a telivér demokrata is elismerheti, hogy Shakespeare a mai fogalmak szerint sem alázta meg magát, midőn géniusza fényével tisztelte meg valamelyik derék angol lord lakodalmát. Már csak azért is örvendenünk kell, hogy nem vetette meg az alkalmi színmű nemét, mert oly költőivé alkotta, aminő se előtte, se utána nem volt.

Shakespeare mint alkalmi költő is Shakespeare maradt; itt is követte és fölülmúlta kortársait; átvette mások kezéből a rosszul vagy csak félig-meddig megírt művet, s jobbá alkotta; megrabolt mindent, amire szüksége volt, s egy új egészbe olvasztotta át. Ha most élne, bizonyosan epigonnak vagy plagizátornak neveznék mindazok, akik azt hiszik, hogy a lángelmét nagyrészt nem kora szüli, hanem megfordítva, egészen ő szüli a kort, s az eredetiség nem a más vállain emelkedés, hanem fegyveres Minerva kiugrása Jupiter fejéből.

Shakespeare oly kevéssé találta föl az ily ünnepélyes alkalmakra írt színműveket, mint akár a tragédiát. Készen találta e műfajt is, mint a többit, sőt itt is ugyanazon elemekből dolgozott, mint elődjei. Ily alkalmi színmű természetesen nem lehetett se tragédia, se vígjáték, se szoros értelemben vett dráma. Kivált lakodalmi ünnepélyen ki fogja élvezni a tragédia megrázó jeleneteit, sőt ki fog igazán gyönyörködni oly komikumban is, mely mélyen az életbe vág, s talán éppen a házasélet köréből van véve? A bohózat az, ami ilyenkor leginkább tetszhetik, s valóban a népies clown, az angol humor ez ősi képviselője nélkül nem is eshetett meg ily mulatság. De puszta bohózatot máskor is lát a közönség. Egy alkalmi műnek kapcsolatban kell lenni az alkalommal, melyet éppen ünnepel. Ily körülmények között természetes, hogy allegóriai és jelképes elemeket kellett használni a költőnek, melyeknek leple fedezze és kiemelje az ünnepelt személyeket; jól ismert viszonyokra vonatkozó célzatokkal és bókokkal átszőni művét, s mindenek fölött ügyelni, hogy az egész ne zavarja, sőt emelje az ünnepély hangulatát.

Íme, minő célra s minő elemekből dolgoztak az ily alkalmi színművek költői Shakespeare idejében. Ő maga sem tett mást, csakhogy valamivel másképp. Ő sem írt ily alkalomra se tragédiát, se vígjátékot, sőt puszta bohózatot sem; ő is némi alkalomszerű allegóriához folyamodott, de az absztrakt tündéralakok vagy klasszikai reminiszcenciák helyett a népmesékhez fordult, s itt is, mint egész költői pályáján, a népnemzeti elemnek adott magasabb emelkedést. Méltán mondja egy angol kritikus, Drake, hogy a Szentivánéji álom első oly műve Shakespeare-nek, melyben az idegen példányoknak már nem látszik nyoma, s mely lángeszét már egész fejlődésében mutatja.

Az angol clown bohóságai természetesen az ő művéből sem maradhattak ki, de mélyebben olvadnak a mű organizmusába, mint elődjeinél; valamint a célzások és bókok is megszűnnek nála csak puszta díszítményül szolgálni. A terméketlen évre való célzás önként következik a Titánia és Oberon közti viszályból. A bűvös virág története, midőn, amint Oberon mondja Pucknak, tegzes Cupido biztos célba vőn

Egy vestaszűzet nyúgot tronusán.
Pattant az ívről a szerelmi vessző,
Átfúrni képes százezer szivet;
De láttam a tűznyíl hogyan aludt ki
A vizenyős hold szűz sugáriban,
S a fejedelmi papnő elhaladt
Szűz gondolattal szerelem ne'kül.

Erzsébet királynőre vonatkozik, aki alkalmasint maga is jelen volt az előadáson. A költő bókot mond az általa annyira tisztelt királynőnek, mert ellenállott Leicester csábításainak, de e bók nem az udvaronc hízelgése, hanem az önérző hazafi hódolata, aki örvend, hogy királynője nem áldozta föl Angolország jólétét a szerelem szeszélyeinek.

Oberon elbeszélésének mindjárt a föntebbiek után következő e helyeiben:

Szemmel kisértem az eső nyilat:
Egy kis virágra hullt az nyúgaton
Tejszín előbb, most bíbor sebben ég;
Hívják a lányok "égő szerelemnek".
Hozz ily virágot, hisz mutattam egyszer:
Alvó szemekre csöppenő leve
Nőt, férfit őrjöngő szerel'mre gyújt,
Az ébren elsőbb látta lény iránt.

szintén célzás rejlik. A nyíltól megsebzett virág alatt Essex Letice grófnét kell érteni, kivel Leicester titkos viszonyban élt, s kinek ez idő alatt Irlandban mulató férje meggyilkoltatott.

Mindkét célzás szoros kapcsolatban van a művel, mely a minden erkölcsi tartalmat nélkülöző szerelmi szenvedély tévelygéseit tárgyazza, s melyben e varázst éppen a bűvös virág csöppjei idézik elő.

Az ünnepelt személyek is be vannak foglalva a műbe. Theseus és Hippolyta nem mások, mint a vőlegény és menyasszony, kiknek tiszteletére írta Shakespeare színművét. Néhány vonással egy valódi angol gentlemant rajzol Theseusban; higgadt, eszes és vitéz férfiút, jó vadászt, nemes szívű s valódi műértőt, de Shakespeare nem hideg allegóriával akart kedveskedni pártfogójának és barátjának; Theseus, Hippolyta s kíséretük csak fényes rámája az egésznek, maga a lakodalmi ünnepély, a lakodalmas vendégcsoport, mely elébe a fantázia bűvös tükrét tartja a költő. S e napon mi inkább ülhetett inkább e tükörbe, mint az álomképek csoporzata, az ábránd és való, a szeszély és érzelem, a bohóság és bölcsesség e kedves játéka, melyen valami kimondhatatlan derültség ömlik el? A költő egypár népmese töredékből céljának megfelelő egészet alkotott, és oly alapeszmével, mely éppen illett az alkalomhoz, de egyúttal, mint minden költői gondolat, örök időkre szól.

Mi az alapeszme? A tőlem ismert Shakespeare-magyarázók érzik, érintik, sőt félig-meddig ki is fejtik, s még se mondják meg világosan. Gervinus, ki majd minden angol magyarázót felhasznált, s ő maga a németek közt leghíresebb magyarázó, szintén mellőz valami olyant, ami nélkül az alapeszme magyarázata sem elég természetes, sem elég világos. Ő álomképnek tartja a művet, csodálkozik, hogy Coleridge, aki szintén e véleményben van, e felfogással nem tudott behatolni a mű belsejébe, holott e mű nemcsak külső színezetére és alakjára nézve álom, hanem benső jelentőségében is. A szerelem szeszélye űz itt játékot. A vak szenvedély e csalódásai, az érzékiség szemfényvesztő játékai, az "égő agy" változékonysága és tévelygései, a szeszély és ábránd ez eszmélet nélküli fél-éber varázsa, e minden magasabb szellemi és erkölcsi központot nélkülöző cselekedetek, mind álomhoz hasonlítanak, mely szorongató bonyodalmakkal húzódik el előttünk, melyből nincs más szabadulás, mint az ébredés, az öntudat helyreállása. Minden odamutat, hogy a költő nem célzott egyebet, mint az érzéki szerelmet az álomélettel allegóriailag összehasonlítani. Ez röviden összevonva Gervinus véleménye a mű alapeszméjéről; nagyrészt igaz, de csak így felfogva, hol marad a mű alkalomszerűsége, mi szükség Theseusre és Hippolytára, s általában miért választott Shakespeare ily alapeszmét éppen egy oly művének, melyet egy boldog mátkapár lakodalmi ünnepélyére írt? Gervinus ugyan említi, hogy e mű lakodalmi ünnepélyre íratott, de nemcsak mint történelmi adatot, s az alapeszme kimagyarázásával semmiféle viszonyba nem hozza. A dolog pedig igen egyszerű és világos. Theseus jellemzése mindent megmagyaráz. Shakespeare benne egy higgadt férfiút rajzol, ki túl van a fölületes szerelem bohóságain, s érett a valódi szerelemre, a házaséletre. Nem ábrándozó, megvetéssel szól a képzelgő szerelemről, nem indítják meg a nagyhangú szerelmesek panaszai, de valóságos férfiúi hévvel szereti menyasszonyát, s éppen úgy tudja élvezni az élet reális örömeit, mint a művészet báját. E férfiú az ünnepelt vőlegény képe, és Shakespeare mivel dicsőíthette volna jobban házasságát, s általában a házasságot, mint azzal, hogy ellentétül egy tündér álomképben odarajzolta a könnyelmű és éretlen, az ábrándozó és érzéki szerelem minden bohóságát?... Ki előtt kedvesebb és nevetségesebb az ifjúkori illúziók emléke, mint aki már túl van rajtuk, és boldog valóságra ébredt? S kell-e költőibb bók, szellemesebb üdvözlet, bölcsebb tréfa, melyet a költő pártfogójának és barátjának nyújt? Mennyire eltalálta Shakespeare alapeszméje megérzékítésének formáját is. A mindennapi élet rajza, akár komoly, akár komikai vagy éppen bohózatos oldalról igen komoly vagy igen víg lett volna ez ünnepély derültségéhez és méltóságához képest, s még sem fejezte volna ki éppen azt, amit akart. Mindennek vegyülete kellett, a fantázia könnyű játéka, a szeszély, a kedvcsapongás költészetének bizonyos neme, melyben kár nélkül sokat lehet merni, s mindent összeolvaszthatni. A népmesékhez folyamodott, melynek lényege éppen a csodálatos és köznapi vegyülete, mely túlteszi magát a természet törvényein, de nem a szellemén, mely a naivitás burkában gyakran egyszerű, de mély bölcsességet rejt.

De magának az alapeszmének is ide kellett vezetni őt. Az ifjúkori ábránd, érzékiség, melynek ingere és szeszélye, makacssága és változékonysága, bohósága és tévedései a legnemesebb szívet is megejtik, nem hasonlítanak-e a mesebeli varázshoz? S míg rabjai vagyunk, életünk nem álmodozás-e, melyben csak beteg képzelődésünk és hő vágyaink vezérelnek, s ha szükség, dacolunk minden fizikai és erkölcsi lehetetlenséggel? Mindennek költői feltüntetésére mi alkalmasabb, mint az élvek, az éj e misztikus álomtündérei, kik könnyelmű szerelem tündérei is? S a bonyodalmak előidézésére kell-e jobb alak, mint Puck (Robin Goodfellow), az angol népmesék e bohóca, ki az északi parasztot és vadászt annyiszor megtréfálta; e kissé napégette arcú, parasztos tündér, ki részint kujonságból, részint ügyetlenségből annyi furcsa bajt idéz elő, s kinek szájába Shakespeare e szavakat adja:

... Én vagyok az éj víg vándora,
Ki Oberont is megnevettetem,
Ha a zabszúrta mént rá-rászedem,
Nyerítve hozzá, mint szép kancaló,
Vagy, ha tü-tüzget holmi vén anyó,
Vackor gyanánt rejt a kancsófenek
Iváskor én ajkához billenek,
Hogy a sör mind aszú keblére fut.
Mesél egy néni szörnyü szomorút,
S engem néz háromlábu zsámolyul:
Kibiccenek alóla, felborul,
Obégat és majd megfúl, úgy köhög;
A többi oldalához kap, röhög,
Tüszköl, csuklik nevettében s hitet
Mond rá, hogy ily jól sosem nevetett.

Íme az alkalomszerűség és népmeséi alap legjobban megmagyaráz mindent, magát a címet is, a Szentivánéjet, mint amelyen a szellemek leginkább szoktak játékot űzni a halandókkal. Ebből kiindulva, minden rész egy organikus egésznek fog feltűnni, s nincs szükségünk erőltetett magyarázatra, melyhez nem egy német esztétikus kénytelen folyamodni.

Így egy a cselekvényre vetett futó pillanat is mindent megértet velünk. A mű egész drámai összeütközéssel kezdődik, s híre-hamva sincs a tündéreknek, de a négy szerelmes kedélyén már nyilatkozik a bohó ábránd, a lángoló, de felületes szerelem egész varázsa, melyet aztán Oberon bűvcseppjei annál természetesebben valódi őrjöngéssé változtatnak. Hermia összetűz atyjával Lysander miatt, kibe halálosan szerelmes, könnyelműen széttépi a szülői köteléket, s kész elszökni vele. Demetriust üldözi, ostromolja szerelmével. Íme a szerelmi ábránd, mely nem ismer fizikai és erkölcsi lehetetlenséget, íme az érzéki, erős mámor, mely nem tisztel semmi szentet, s benső ürességét hiányzatos frázisokkal takarja.

A tündérudvarban is hasonló felfordultság uralkodik. Oberon és Titánia, e két könnyelmű házaspár, viszálykodásban élnek egymással. A szenvedély és könnyelműség e mindinkább emelkedő mámorában oly természetes az az őrjöngés, melyet a bűvös virág cseppjei később előidéznek. Lysander odahagyja Hermiát, és Helénába lesz szerelmes; Demetrius hasonlóképp. Hermia most arra a sorsra jut, amelyben az előbb Helénát kigúnyolta. A két szerelmes ifjú párbajt akar vívni. Egy emberélet legkevesebb, amit szerelmi szenvedélyünknek áldozhatunk. A földi szenvedélyek bohósága lépést tart a tündérekével. Titánia, a szép, finom és ragyogó királyné egy szamárfejűvé bűvölt mesteremberbe szeret bele. A bűvölet a legfurcsább bonyodalmakra ad alkalmat, míg végre tűnik a varázs, a mámor, az álom, s mindnyájan megenyhülve, kiszenvedve, szép valóságra ébrednek. A két ifjú pár kiocsúdva elvakult szenvedélyből, mint menyasszony és vőlegény Theseus lakodalmi ünnepélyéhez csatlakozik; Oberon és Titánia is kibékülnek, s megáldják a hármas házasságot. Mindez a legerősebb kapcsolatban van az alapeszmével; még az is, mi csak groteszk tréfaként látszik közbe szőve; a mesteremberek színelőadása.

Pyramus és Thisbe története, amint ezt a jó mesteremberek kidolgozzák és előadják, nemcsak a Shakespeare idejebeli műkedvelők és rossz színészek kiparódiázása, de egyszersmind azon nagy és üres szenvedélyé is, mely az egész mű tárgyát teszi, s melyben már Pyramus személyesítője mint szamár szerepelt is.

Való, hogy a negyedik felvonásban már be van fejezve a cselekvény, s az utolsó felvonás, melynek e paródia színhelye, szorosan vett drámai szempontból hibás. Bizonyára Shakespeare, a drámai művészet e nagy mestere, ki a kritikának törvényt szabott, jobban érezte ezt bármely kritikusnál. De minthogy alkalmi művet írt, s az ünnepély hősét nem léptethette föl drámailag, lehetetlen volt drámailag leléptetnie is. Foglalványnak használta, s e fényes foglalványt be kellett fejezni. S mivel fejezhette volna be méltóbban, mintha lakodalmi ünnepélyén láttatja egész méltóságában; e költött lakodalmi ünnepélyt mintegy összeolvasztja a valódival, saját maga művét a mesteremberekéivel, s a mű alapeszméjének néhány pillanatnyi groteszk föltüntetése után a tündérek áldásával és saját szerény engedelem-kérésével bocsátja el a közönséget. E szempontból minden dicséretet érdemel a befejezés. Különben is a mesteremberek előadására már rég kíváncsiak vagyunk, s ha magában a műben be is van már fejezve a drámai élet, az övékben most kezdődik, és Shakespeare elég ügyes arra, hogy e drámaiatlan és mégis drámai fogással lekösse figyelmünket.

Sokat akartam írni e műről, s alig tettem többet, mint azt, hogy talán némi kulcsot nyújtottam alapeszméje és kompozíciója helyes fölfogásához. Még mennyi mindenről kellene írni, ha ugyan képes volnék száraz boncolással e mű szépségeit éreztetni; ha ugyan a közönség örömmel olvasná a hosszabb kritikai dolgozatokat.

De Shakespeare mindig megérdemli a kivételt. Közelebbről hát bátor leszek visszatérni e műre, s az előadást bírálva, elmondani egyet-mást, mit most térhiány miatt is el kellett hagynom, örömest elszenvedem Shakespeare-ért és emlékünnepén azt a szemrehányást, hogy a magyar kritikusok között én gyönyörködöm leglelkesültebben Shakespeare ez úgynevezett sületlenségében. Van egy-két oly magyar kritikus, ki Molière-t letette trónjából, most néhány másik Shakespeare-rel birkózik; hadd legyen olyan is, ki védeni meri e nagy szellemeket. Maholnap odajutunk, hogy még ehhez is egy kis bátorság kell.

Vígjáték öt felvonásban. Írta Molière, fordította Kazinczy Gábor.
Előadták a Nemzeti Színházban, 1864. szeptember 23-án

Tartuffe-öt és Dandin Györgyöt kivéve, talán Molière egyetlen vígjátékát sem vádolták annyira erkölcstelen iránnyal, mint éppen a Fösvényt. Természetesen nem annyira a közönség, mint a kritika, leginkább oly kritikusok, kik affektálták az erkölcsiséget, vagy ha mélyen érezték is, olynemű elmélettel rontották meg ízlésöket, mely szerint a költészet pusztán csak erkölcsi prédikáció. Nem tudjuk, Rousseaut hova számítsuk: az affektált vagy őszinte erkölcsbírák közé, de annyi bizonyos, hogy e nagy író, kinek, mint a színpad elvbeli ellenségének, kár volt színműveket bírálni, aligha hirdetett nagyobb előítéletet, mint akkor, midőn Molière Fösvényét erkölcstelen vígjátéknak bélyegezte. Nagy bűn, úgymond, a fösvénység és uzsoráskodás, de nem nagyobb-e még meglopni az atyát, s oly tiszteletlenül bánni vele, mint a negyedik felvonás ötödik jelenetében. Ezért nem haboz kimondani, hogy a Fösvény a rossz erkölcsök iskolája, mely a tiszteletlen és tolvaj fiút a nézővel megszerettetve, magát az erényt akarja nevetségessé tenni. Ily egyoldalú erkölcsi szempontból ítélni meg költői művet, Rousseau előtt is divatos volt, s most még divatosabb, kivált oly körben, hol egyébiránt Rousseau a legkevésbé kedvelt író. E divat természetesen a mi irodalmunkat sem kerülte ki. Nem szólok az Idők Tanúja és Pesti Hírnök-féle bírálatokról; kivülök is elég kritikus van, kik, ha nem is oly nevetségesen, de szintoly tévúton keresik az erkölcsiséget a drámai költészetben. Hiszen, alig múlt egypár éve, hogy egyik vígjátékírónk Akadémiánkra oly elmélettel köszöntött be, mely szerint Molière legkitűnőbb vígjátékai erkölcstelenek, sőt általában a valódi komikum lehetetlenné válik. Az erkölcsi szempont ez egyoldalú képviselői hatását sok tekintetben elősegíti az a körülmény, hogy a művészeti szempont képviselői rendesen hasonló egyoldalúságban sínylenek. A művészet önmagának célja, semmi köze a morállal - mondja az ellenfél; - a művész ecsete csak úgy adja vissza a rajzot igazán, ha logikája csupán a tárgyat tartja szem előtt s nem törődve sem jóval, sem rosszal, megy célja felé. Ily egyoldalú általánossággal nem dönthetni el még csekélyebb érdekű kérdéseket sem. Ha a költészetben minden a morál, akkor tulajdonképp nincs szükség költészetre; ha a morál semmi, akkor a költészet nemcsak hűtelen rajza az emberi szívnek, hanem egész létében művészietlen is. Hogyan, tehát a költőnek semmi köze sem volna a morállal, s éppen a drámaköltő sérthetné erkölcsi érzésünket, az a költő, ki a szenvedélyek küzdelmét rajzolja az erkölcs, társadalom és állam nagy érdekeivel, s egyszersmind a tévedések és bűnök nemezise által rázza meg szívünket? Ha így áll a dolog, akkor a költői igazságszolgáltatás közönyös kérdés, s csak a szeszély játéka; akkor a szenvedélyek küzdelmét akár a véletlen döntheti el; a részben legművésziebb rajz véghatásában a legművészietlenebbé válik; s a drámai művészet, melyet Arisztotelész a szenvedélyek tisztításának nevezett, a szenvedélyek felzavarásává válnék. A morál éppen úgy része a drámai művészetnek, mint a lélekbúvárlat, jellemrajz, cselekvény, sőt úgyszólva egymásbajátszanak. Holmi kevély frázisokkal nem a morált kell kiküszöbölni a drámai művészetből, hanem a moralisták balga követeléseit, de annyiban küzdenünk a morál mellett, amennyiben a drámai művészet alkatrésze. A moralisták ily balga követelése a többek közt mindjárt az, hogy a költőnek főszemélyeiben az erény képviselőit, az emberi tökély eszményeit kell rajzolni. A drámaköltő éppen ily hősöket használhat legkevésbé. Hová lesz a tragédia megrázó hatása, a tévedésbe vagy bűnbe sodort szenvedély rajza nélkül? Vagy ártatlan erényes embereket szenvedhessen a költő, kiket végül megjutalmaz. Így lehetetlen tragédiát írni, legfeljebb csak érzékeny drámát, s mellőzve a költői szempontot, csak tisztán erkölcsből is, melyik nagyobb hatású: az erkölcsi nemezis sújtó karja-e, melyet az élet majd mindennemű viszonyaiban többé-kevésbé feltalálunk, vagy a gondviselés jutalmazása, mely ritkább az életben, s melyet maga a keresztény vallás is a túlvilágba helyez? Emellett az ilynemű drámák, melyek között alig találhatni kitűnőt, igen hajlanak amaz erkölcstelen tan felé, hogy az erény ne önmagában keresse a jutalmat, hanem világi javakban. A mártirológia költői formája a legenda s nem a dráma, s erkölcsi túlbuzgalmunkban kár összezavarni a műfajokat. Hogy komédiát hogyan lehet írni erényes hősökről, éppen nem képzelhetjük, mert azt csak föl nem tehetni a moralistákról, hogy az erényt akarják kigúnyolni. A komikus költő még kevésbé használhatja az erény hőseit, mint a tragikus. A moralisták követelései kifogyhatatlanak, de csak azt érintjük, mely némiképp rokon a fentebbivel, s a Molière Fösvénye ellen emelt vádat alkotja. A drámában - így szólnak - a jónak kell győzni a rossz felett; a tévedt vagy bűnös ember bukását az erényes diadalának kell követni akár a tragikum, akár a komikum alakjában. Az igaz, hogy mind a tragédiában, mind a komédiában valaminek győzedelmeskedni kell, s ez nem lehet ellentétben a morállal, sőt széles értelemben maga a morál: de tulajdonképp eszmének kell győzni, nem személynek, s hogy a személyek, kik erre befolynak, erényes vagy nem erényes emberek legyenek-e, inkább csak a tárgytól függ, s éppen nem abszolút szükségesség, sőt a tragikum és komikum legjobb tárgyai közül sok éppen meg sem tűrné. Mind a tragédiában, mind a komédiában a katasztrófa a megsértett erkölcsi érdek kiengesztelése, s itt az a pont, hol az erkölcsi és művészeti elem legláthatóbban összeolvad. Ezt támadjátok meg, ha erkölcstelen, mert akkor művészietlen, de ne vessétek latra azok erényét, kik e katasztrófát előidézhetik, mert akkor oly kevéssé vagytok lélekbúvárok, mint esztétikusok. Íme Szophoklész Elektrájában. Klütemnesztra, a férjgyilkos nő, fia kardja alatt vérzik el. Ti felsóhajtotok, hogy a férjgyilkosság nagy bűn, de az anyagyilkosság még nagyobb. Szerintetek talán idegen, de erényes embernek kellett volna végrehajtani e tettet. De az erényes ember bosszúálló-e? Vagy a tragédiákat törvényszéki ítélettel akarjátok-e bevégezni, mely inkább külső, mint belsőképp büntet? De a költő nemcsak nagy bűnöket rajzol, hanem nagy tévedéseket is, s a nagy bűnök némely tárgyainál vajon miféle törvényszék fog ítélni a királyok és királynők bűnei felett. Ím ott van Shakespeare Brutusa, megbukik, nem azért, mert a szabadságot szerette, hanem mert nem okosan szerette, s oly körülmények alatt akarta visszaállítani a respublikát, midőn már hiányoztak a respublikai erkölcsök. Vajon a győzőknek hazafiság és erény képviselőinek kell-e lenni? Antonius és Octavianus nem azok, de az természetes, az erkölcsi szükségesség fejleménye, hogy a szabadság nevében elkövetett politikai orgyilkosságot, a szabadsággal kacérkodó zsarnokság kövesse, s a szabadságot nem érdemlő Róma végképp a cézárizmus karjaiba dőljön. Ebben rejlik a morál, a költői igazságszolgáltatás, kiengesztelés, s nem holmi erényes mesterkedésekben. A drámaköltő inkább csak felvett hőse pályáját rajzolja bukásáig, s nem egyszersmind a többi személyeket is. A görög drámaírók ugyan trilógiákat írtak, hol a tévedések és bűnök, egymásból folyó láncolatát rajzolják külön főszemélyekben, s így Orestes bűne egy új dráma alapja lesz, de arra a gondolatra sohasem vetemedtek, hogy a tragikai hatást az erényes emberek győzelmében keressék, s nem a tévedők vagy bűnösök bukásában. A fődolog az, hogy a tévedés vagy bűn magában hordozza a nemezist, mely végre eléri a viszonyok kényszerűségénél fogva: ez az eszme győzelme, ez a morál, a többi e tekintetben kevésbé lényeges vagy éppen lényegtelen. A komikus költő még kevésbé fogadhatja el a moralisták eme tanácsát, mint a tragikus. A vígjáték hőse mindig olyat akar, mi helytelen, mi ellentétben van vagy saját tulajdonságaival, vagy az erkölcs, társadalom, életbölcsesség, közszokás, illem követeléseivel. Személyiségénél vagy viszonyainál fogva már akarata is nevetséges, nem is érheti el, amit akar, vagy ha eléri, el kell vesztenie, pórul járnia, mit cselszövény eszközöl a többi személyek részéről. E cselszövényt önkéntelen maga a főszemély is elősegíti, mi emeli a komikai hatást, mind a jellemrajzot, mind a helyzeteket illetőleg. A komikai hős pórul jár, kijátszodják, megcsalják, csúffá teszik, meg is javul olykor, ha a körülmények engedik, de csak akkor, ha komikailag megszenvedett. Vajon erényes, jámbor emberek képesek-e valakit kijátszani, megcsalni, hogy céljukat elérjék? Nem kell-e ide egy kis ravaszság, gonoszság, ha nem is éppen bűn, de mindenesetre mégis annyi, amennyi a szigorú moralisták kritikáját ki nem állja. Mit csináljon a szegény vígjátékíró erényes, jámbor személyekkel, kiket arra kell használnia, hogy komikai hősét tönkretegyék? A cselekvény megindul, s ha a jámbor emberek nem gonoszodnak el egy kissé, bizony a bohó, sőt bűnös ember fog győzedelmeskedni felettük, mi éppen aztán éppen oly művészietlen, mint erkölcstelen. Azonban van egy más körülmény is, mi a komikai cselszövők győzelmes ravaszságát nemcsak szükségessé teszi, hanem enyhíti is annyira, hogy éppen nem sérti erkölcsi érzésünket. A valódi komikai hős maga idézi föl maga ellen a cselszövényt, saját hibájával vagy bűnével kelti ki környezetében a ravaszságot, a megtorló szenvedélyt, s így, midőn pórul jár: azt az érzést kelti föl bennünk, hogy megkapta, amit keresett és megérdemelt, s távolról sem azt, hogy azok a gonoszok mily rútul bántak e szegény emberrel. Az erkölcsi érdek itt is a katasztrófába olvad, a fődolog itt is az, hogy a hős magában hordozza a nemezisét, mely eléri, s nem az, hogy akik befolytak bukására, hány próbás erényűek. Ha az igazság szolgáinak megengedünk egy kis ravaszságot a bűn üldözése, az igazság kiderítése körül, még inkább meg lehet azt engednünk személyeire nézve a drámaírónak, ki ugyan nem poroszló, de ha valódi költő, minden törvényszéknél igazságosabb.

Ily valódi, ily igazságos költő Molière. Az erkölcsi és művészeti elem összeolvasztását a komikumban senki se értette jobban nálánál. Főszemélyei magok idézik föl a cselszövényt, és a szenvedélyekben lelik büntetésüket, bukásukat. Az a vád, mit Rousseau Fösvénye ellen emel, a műnek éppen egyik legfőbb érdeme. Harpagon fösvénységével kínozza egész családját, még a legszükségesebbet is megvonja gyermekeitől. Mi természetesebb, hogy a fia adósságot csináljon és tékozló legyen. Kell-e komikaibb valami, mint az, hogy aki magától is megvon mindent, idegen uzsorásoknak gyűjti vagyonát? Mi utánozhatlan jelenet, midőn tudtán kívül, saját fiának akar nagy uzsorára pénzt kölcsönözni, s óhajtja a gazdag atya saját maga halálát! Nem vitatjuk, a tékozlás nagyobb bűn-e vagy a fösvénység, de vajon ki idézte elő e tékozlást, s ki szenved miatta? Nem az-e, aki megérdemelte. Tulajdonképp ez itt a kérdés, s nem az, hogy melyik nagyobb bűn. Harpagon vén létére szerelmes is, s egy fiatal leányt akar elvenni, kit fia szeret. Fia kijátssza atyja tervét, hogy házasodhassék, átveszi a szolgája által ellopott pénzesládát, s addig nem adja vissza atyjának, míg házasságába bele nem egyezik. Megint nem vitatjuk: vajon a lopás és fiúi tiszteletlenség nagyobb bűn-e a fösvénységnél és uzsoráskodásnál? De ismét kérdjük, nem oly embert ér-e, aki ezt felidézte s megérdemli. Jólesik nevetnünk rajta, hogy ily pórul járt, s e nevetésben több erkölcsi érzés nyilatkozik, mint Rousseau moralizálásában. Nem a tiszteletlen és tolvaj fiút szeretjük, de csodálnók, ha Harpagon nevelési rendszere másképp ütne ki, s bosszankodnánk, ha egy szerény, engedelmes fiút látnánk magunk előtt, ki eltűri, hogy atyja boldogtalanná tegye. Rousseau nem gondolta meg, hogy midőn a tékozló és tiszteletlen fiú miatt annyira feljajdul, okvetlen a fösvény és rossz atyát védi, s ha ő maga írta volna meg e művet, már koncepciójában is lélektani hibát követett volna el, s éppen úgy gyengítette volna az erkölcsi, mint a művészi hatást. Ha a fösvény katasztrófáját nem családja tagjai idézik elő, kevésbé lesz vala természetes és komikai. A fösvénység veszélye és nevetségessége sehol sem tűnhet fel élénkebben, és sehol sem szülhet oly könnyen más bűnt, s vonhat magára visszatorlást, mint éppen a családi körben. Csak itt lehetett kifejteni erős komikai nemezist, vagy más névvel valódi drámai morált. Kell-e több morál, mint egy fösvény atya, ki tékozlóvá, sőt tolvajjá teszi fiát, egy vén szerelmes, ki, mert nem tiszteli magát, gyermekeitől sem tiszteltethetik, és semmit sem ér el, mire nevetséges szenvedélyében törekszik? Vajon lehető lett volna-e ez más koncepcióval? Nagyon kétlem, de arról meg vagyok győződve, hogy a moralisták némely balga követelései a drámai művészetben éppen úgy tönkretennék a tragikumot, mint a komikumot, s velük együtt erkölcsi mélyebb hatást. Azonban a moralista Rousseau gáncsait sokkal inkább megbocsáthatni, mint az esztétikus Schlegeléit.

Rousseau jól értette ugyan a zenét, de nem foglalkozott az esztétika más ágaival, írt ugyan operát, sőt vígjátékot is, de mintha megbánta volna ez ifjúkori bűneit, megtámadta a drámai művészetet, a romlottság szüleményének nevezte, mi igen illett oly bölcshöz, ki civilizációban csak a romlottságot látta, s a természeti ősállapot után sóhajtozott. Schlegel kiválóan mint esztétikus szerepelt, s egy négykötetes munkájában majd minden nemzet drámairodalmát megbírálta. Über die dramatische Kunst und Literatur című munkájának sok érdeme lehet, de semminemű érdem nem ellensúlyozhatja azokat a nyomorult kritikákat, melyekkel e könyvben Molière-t sárba tiporni igyekszik. Valóban, más nemzetek a franciákat a költészet majd minden nemében felülmúlják, de a vígjátékban nem mérkőzhetnek velük, s Molière, a komikus, majd oly magasan áll az európai irodalomban, mint Shakespeare, a tragikus. S íme éppen Németországon áll elő egy oly kritikus, ki Molière-t lenézi, azon a Németországon, melynek máig sincs egyetlen kitűnő vígjátékírója; csak Kotzebueval dicsekedhetik, s egyik legnagyobb költője, Goethe, gyöngénél gyöngébb vígjátékokat hagyott hátra. Azt érthetni, hogy a franciáktól akkortájt a csatatéren annyiszor megalázott Németország örömujjongva fogadott egy oly kritikust, ki a legnagyobb francia költő dicsőségében gázol, de az megfoghatatlan, hogy Magyarországon is találkozhattak oly kritikusok, kik Schlegel uszályhordozóivá alázták magukat. Ezelőtt tizenkét évvel Dandin Györgyöt Schlegel kardjával támadta meg egyik kritikusunk, ezelőtt két évvel egy másik szintén Schlegel Corpus Jurisából olvasott halálos ítéletet Tartuffe-re. Csodálatos, hogy most Fösvénye ellen senki sem hívta segítségül Schlegel bölcsességét. Vagy talán meg is történt, csak én nem olvastam.

De mit mond tulajdonképp Schlegel? Sajnálja, nagyon sajnálja, hogy Molière annyira elrontotta Plautust, kinek egyik művéből kölcsönözte tárgyát. Sokszor veti Molière szemére azt a léha vádat, hogy latin, olasz és spanyol elődeitől egyet-mást kölcsönzött, azonban itt megelégszik azzal, ha kimondhatja, hogy amit kölcsönzött, tökéletesen elrontotta. És mivel rontotta el? Szerinte éppen azzal, mi a darab érdeme, hogy tudniillik alapeszmében, cselekvényben, jellemrajzban különbözik a Plautus vígjátékától. Schlegel dicséri Plautus egyszerű cselekvényét, s hibáztatja, hogy a Molière-é bonyolultabb; tetszik neki, hogy Plautusnál az egész cselekvény központja a kincs ellopása, melyet a fösvény éppen azáltal idéz élő, hogy gondosan rejtegeti; megrója Molière-t, hogy a kincs rejtegetésére nem helyez oly nagy súlyt, mint Plautus, hogy egypár felvonáson át a kincsről nincs is szó, s Molière igen művészietlenül lepi meg nézőit, midőn a szolga az ellopott kinccsel belép.

Ez ellenvetés mind állana, ha Molière nem akart volna egyebet, mint Plautus vígjátékát reprodukálni. Azonban történetesen egészen új vígjátékot írt, s mind alapeszméje, mind jellemrajza másnemű cselekvényt kívántak. Molière fösvénye harcban áll gyermekeivel fösvénysége és szerelme miatt, s így a jellem és helyzet e bonyolultsága szükségképp bonyolultabb cselekvényt kíván, minő a Plautusé; a kincs rejtegetése is éppen azért nem válhatik a cselekvény központjává, s csak mint másodrendű dolognak kell szerepelnie. Schlegel oly követeléssel áll elő, mely szerint Molière kénytelen lett volna vagy csak Plautust másolni, vagy saját eredeti koncepcióját megrontani. S vajon, miért művészietlen meglepetés az a jelenet, midőn a szolga az ellopott kinccsel belép? La Flèche nem haragszik-e Harpagonra, Cléant nincs-e a legnagyobb szorultságban? A szolgát kettős indok ösztönzi e lépésre: a Harpagon elleni gyűlölet s a segíteni kívánás urán, míg Cléant az ellopott kincsben eszközt talál arra nézve, hogy vagy elszöktesse a leányt, vagy pedig lemondásra kényszerítse atyját.

Azonban halljuk Schlegel fontosabb gáncsait, melyek ha állanának, valóban megdönthetnék Molière Fösvényét. "Molière - úgymond - a fösvénység minden nemét egy személyben halmozta össze, s mégis az a fösvény, ki kincsét elássa, s az, ki uzsorára kölcsönöz, bajosan lehet ugyanazon személy. Harpagon éhezteti lovait, de hát miért van kocsija és lova? Ez csak oly embert illet meg, ki aránytalan csekély költséggel bizonyos rang tekintélyét kívánja megőrizni. A komikai jellemrajz hamar véget érne, ha Molière csak egy fösvény jellemét rajzolná. Molière-nek legnevezetesebb eltérése Plautustól az, hogy emez csak kincsőrzőt állít elénk, amaz pedig még szerelmessé is teszi fösvényét. A szerelmes vénember nevetséges, az aggódó fösvény szintén az. Könnyű belátni, hogy az éles ellentétet szül, ha a fösvénység szenvedélyéhez, mely az embert különhúzóvá és zárkózottá teszi, a szerelmet csatoljuk, mely közlékeny és pazar szenvedély. Azonban a fösvénység rendesen jó óvszer a szerelem ellen. Hol a finomabb jellemzés vagy erkölcsi hatás, minthogy itt erre kiváló súlyt helyeznek, Plautusnál-e vagy Molière-nél? Harpagont amint végignézi a fösvény és a vén szerelmes, mindkettő elégülten térhet haza a színházból. A fösvény azt fogja magában mondani: »Én legalább nem vagyok szerelmes«, a vén szerelmes pedig: »Én legalább nem vagyok fösvény.« A magasabb vígjáték az emberi bohóságokat, bármily feltűnők legyenek is, a dolgok rendes kerékvágásában rajzolja; amit csak kivételességeknek, a felfordultság idétlen szülöttének gondolhatni, csak túlzó bohózatba ülhetik be."

Schlegel, úgy látszik, éppen oly figyelmetlenül olvasta el Molière Fösvényét, mint amennyire nem érti, vagy nem akarja érteni a komplikált szenvedélyek lélektani és művészi jogosultságát. Ellenkezést lát abban, hogy Harpagon elássa kincsét, és mégis uzsorára kölcsönöz. De vajon Harpagon oly fösvény-e, ki abban találja örömét, ha a holt kincsben gyönyörködhetik; azért ássa el a tízezer tallérát, mert nem akarja uzsorára kiadni, vagy azért, mert még nem akadt erre jó alkalom? A mű minden sora ez utóbbi kérdést igenli. Harpagon tízezer tallérát azelőtt való nap hozták haza, melyen a mű kezdődik. "Mindamellett - mond (I. fölv. 5. jelenet) - nem tudom, tettem-e, hogy tízezer tallért, amit tegnap meghoztak, kertemben ástam el." Már ebből is látszik, hogy ő nemigen szokott magánál pénzt tartani, hanem uzsoráskodik, s éppen a nagy uzsorával visszakerült pénze okoz neki nagy aggodalmat. Harpagon, hacsak a körülmények nem kényszerítik, nem szokott magánál pénzt tartani. "Bizony nem kis gondot ad - kiált fel (I. fölv. 4. jelenet) - ha az ember egy jó csomó pénzt rejteget magánál, s be boldog, ki jól elhelyezte vagyonkáját s csak annyit tart kezénél, ami napról napra kell." Molière az egész műben úgy jellemzi fösvényét, mint egy telhetetlen embert, ki minél több pénzre vágyik, s ezt fösvénységgel és uzsorával igyekszik elérni, de sehol sem olyannak, aki, amit bevesz, rejtegeti, elássa szenvedélyből. Mellőzve a Simon mesterrel való jelenetét, csak az első felvonás ötödik jelenetét említem, midőn fiának így szól: "Ha szerencséd van a játékban, haszonra kellene fordítanod, s amit nyersz, kiadnod becsületes kamatra, hogy annak idején megtaláld. Egyébiránt, mellőzve a többit, szeretném tudni, mire való mind e szalag, mely tetőtől talpig elborít, s nadrágot tartani nem elég-e egy féltucat kapocs? Szükséges-e parókákra vesztegetni a pénzt, ha az ember saját természetes haját viselheti, ami semmibe sem kerül. Fogadnék reá, hogy paróka és szalag húsz pisztolra rúg, s húsz pisztol évenkint 8% kamattal tizennyolc livre-t, hat sout, nyolc fillért jövedelmez." Azt tanácsolja-e fiának, hogy megtakarított pénzét elrejtse, vagy azt, hogy uzsorára adja? Nem az uzsorás fösvény szól-e belőle? Íme mily alaptalan az egész ellenvetés. Nem Molière következetlen, hanem Schlegel nem fogta föl Harpagon jellemét, s nagy felületesen a kincsásást és uzsorát csak magában tekintve, a legigazságtalanabb ítéletre vetemedett. Az az ellenvetés is, hogy miért tart a fösvény kocsit és lovakat, ha fösvény, csak oly ellenvetés, mint a fentebbi. Molière vígjátékainak főbb személyei nagyrészt a nemesi osztályhoz vagy a vagyonos polgársághoz tartoznak. Hogy Harpagon úriember, több körülmény mutatja, bár a cselekvény nem tette szükségessé, hogy a költő Harpagon társadalmi állásáról részletes felvilágosítást adjon. Harpagonnak szakácsa, cselédjei vannak, sőt fiának szolgát tart. Valèr nem állhat vala be hozzá udvarmesternek, ha Harpagon holmi obszkúrus szatócs. Ha a társadalom alsó fokán állana, szabadon élhetne aljas szenvedélyének, de így kötve van, kénytelen megőrizni társadalmi állásának külszínét, s a lehető olcsón úri házat tartani. Ez is egyik komikai vonás benne. Schlegel követelése itt is, mint mindenütt, csak rosszabbá tenné a vígjátékot.

A nagy német kritikus megvetően néz le a törpe francia költőre, a fösvénység és szerelem között is ellenkezést lát, s lehetőségét csak a legritkább kivételességnek hirdeti. S ezt Schlegel mondja, ki bámulja Shakespeare-t, azt a Shakespeare-t, ki a drámaírók között leginkább használ bonyolult szenvedélyeket, vagy jobban mondva, különböző szenvedélyekből összeolvasztott jellemeket. Miért csak Molière kontár, miért nem Shakespeare is? Miért csak Harpagon kivételes szörny, miért nem Shylock, Macbeth is és így tovább? E szempontból kiindulva, Schlegelnek Shakespeare-ről szóltában először is Shylockot kellett volna megtámadni ilyenformán: Könnyű belátni, hogy az éles ellentétet szül, ha a pénzvágyat, mely ravasz és tartózkodó szenvedély, összekapcsoljuk a bosszúval, mely meggondolatlan és kockáztató; a nyereség áhítozása rendesen jó óvszer a bosszú ellen. Macbethet így kellett volna megtámadni: Mily össze nem illő dolgokat kever össze ez a Shakespeare; a nagyravágyó azért nagyravágyó, mert merész, azért merész, mert nem hajt senkire, legkevésbé a feleségére, s ezt a Macbethet, ki áhítja a koronát, feleségének kell a véres tettre ösztönözni. Papucshős és királygyilkos, minő szörnyű kivételesség. Így lehet végigmenni az egész Shakespeare-en, s csodálatos, hogy Schlegel a bölcs szempontot, az éles analízist nem alkalmazza Shakespeare-re is. Vagy talán mérsékelni kellene magát, mert Shakespeare angol, s az angolok szövetségesei voltak azon német fejedelmeknek, kiket Schlegel szolgált, s kik nem kevesebb szerencsével harcoltak a franciák, mint ő Molière ellen. Schlegel tulajdonképp azért hibáztatja Molière-t, mi egyik ok arra nézve, hogy sokkal nagyobb költőnek tartsuk őt, mint tragikus társait, Corneille-t és Racine-t, kik nagyrészt egy uralkodó szenvedélyt rajzolnak, míg Molière több szenvedélyt vegyít egy főszemélybe, hasonlóan Shakespeare-hez, bár nem tudja éppen oly életteljesen összeolvasztani, mint a nagy brit költő. Innen van, hogy Molière típusai némileg hajlanak az egyénhez, és sokkal közelebb állanak az élethez, mint a francia klasszicizmus bármely teremtménye. Csaknem elmondhatni, hogy Molière jellemrajza mintegy középet képez az egyéni és eszményi közt. Ha Molière Fösvényében hiba van, az nem a fösvénység és szerelem vegyítése, ami éppen oly természetes, mint komikai, hanem az, hogy nem mindenütt olvad egy életteljes egésszé. Harpagonban ugyan van hiúság, fiatalabb óhajt lenni, szeretne tetszeni a hölgyeknek, emellett azért házasodik, hogy gazdagabb legyen, felesége hozzon valamit a házhoz, azonban mindez talán élénkebben és természetesebben olvadhatna be a jellemrajzba. De ki tehet róla, hogy Molière nem éppen Shakespeare a jellemrajzban? Így is nagy költő marad, s egyedül méltó az európai drámairodalomban, hogy Shakespeare mellett foglaljon helyet.

Amit Schlegel a Fösvény erkölcsi hatásáról mond, az éppen nevetséges. Ő, úgy látszik, azt hiszi, hogy a fösvényről, nagyravágyóról vagy féltékenyről írt művek csak a fösvények, nagyravágyók és féltékenyek számára készülnek, s az író erkölcsi hatása egyedül az, ha a fösvény, nagyravágyó vagy féltékeny egészen magára ismer, azaz a színpadi fösvény egészen ő. Így egyetlen tragédiának, egyetlen vígjátéknak sem volt és lesz soha erkölcsi hatása. A közönség nagy része azt fogja mondani Schlegel szerint: én nem vagyok se féltékeny, se fösvény, se nagyravágyó, nem tartozik reám az egész; a valóságos fösvény, nagyravágyó vagy féltékeny, kik nem találják a rajzon minden szőrszálukat, rossz fotográfnak nevezik a költőt, s erkölcsi épület nélkül hagyják oda a színházat, a kritikus pedig előáll, és ír ilyforma kritikát: Othellónak nincs erkölcsi hatása, mert sok féltékeny lesz a színházban, ki így fog szólani: "Én legalább nem vagyok szerecsen"; ha pedig szerecsen találna lenni, ez így vigasztalja magát: "Én legalább nem vagyok féltékeny"; Macbeth hatása olyan, mint Othellóé, mert a nős ember így fog szólani: "Reám ugyan sok hatása van a feleségem ösztönzéseinek, de legalább nem vagyok nagyravágyó"; a nagyravágyó pedig így kiált fel: "Én ugyan nagyravágyó vagyok, de nem hallgatok nőmre, sőt nincs is nőm!" E szempontból tönkre lehet tenni az egész drámairodalmat, s az a hatás, melyet a moralisták követelnek a drámából, sokkal többet ér, mint az, amivel Schlegel éppen oly bárgyún, mint nagy garral elő mert állani.

Szolgáljanak Molière Fösvényéről e hevenyében összeírt polémikus jegyzetek némi elégtételül, szemben azon igazságtalan kritikákkal, melyeket Schlegel nyomán nemegyszer olvashattunk irodalmunkban.

A gróf Teleki-alapítványból száz arany pályadíjjal jutalmazott szomorújáték, öt felvonásban.
Írta Szigligeti Ede. Előadatott a Nemzeti Színházban, 1865. április 28-án

Valahányszor jutalmazott színmű kerül színpadra, mind a közönség, mint a zsurnalisztika a szokottnál élénkebb figyelmet tanúsít. A közönség bírálni kívánja a pályabírákat: vajon igazuk van-e, s az emberi természetnél fogva, mely majd mindig hajlandó ellenmondani a mintegy reá tolt véleménynek, örömest találja a jutalmazott pályaművet rosszabbnak vagy jobbnak, mint aminőnek a pályabírák ítélték. A zsurnalisztikában még erősebben nyilatkozik e hajlam. Amaz általános indokot még speciálisok is támogatják. Hogy többet ne említsek, minden pályázatnál tizenöt-húsz dráma versenyez. Minden szerzőnek van egypár barátja, s e barátok valamelyike szerkesztő vagy éppen színi-referens. Szóval, a szerzők versenye a zsurnalisztákban leli a befejezést, amennyiben a bírálatokban itt-ott megérezhetni befolyásukat még akkor is, midőn semminemű befolyást nem kívánnak gyakorolni. Ha Szigligeti nyeri a pályadíjat, ami leggyakoribb eset, a közönség és zsurnalisztika nagyobb szigorra hajlandó, mint más irányában. Örömest látná új tehetség diadalát, s mintegy bosszankodni látszik, hogy mindig Szigligeti a győztes. Huszonöt év alatt oly sokszor megtapsolta, ledorongolta e drámaírót, hogy szeretné már egy újabb kegyencen gyakorolni e szuverén jogát. Aztán Szigligetitől senki sem vár fejlődést, jobb műveket az eddigieknél. Ide járul még az a körülmény, hogy Szigligeti kénytelenségből vagy megszokásból sokat írván, nemegyszer buknak meg jutalmazott színművei is, s a közönség és kritikus azzal az előítélettel lép a színházba, hogy e koszorús színműve is csak olyan, mint a tavalyi. Mindent összevéve, bár különösen hangzik, Szigligeti egy-egy újabb műve, kivált ha jutalmat nyert, sokkal több nehézséggel kénytelen megküzdeni, mint akármely ismeretlen költőé. Jelen műve felett még a siker után is a Damoklesz kardja függ, mert az akadémiai bíráló választmány jelentése szerint hatalmas versenytársra talált a Herodes című történeti pályaműben, mely, amint halljuk, szintén elő fog adatni. A választmányi jelentés drámairodalmunk valódi nyereségének nevezi e művet nagy hibái mellett is; a Szigligetiéről óvakodik így nyilatkozni, s inkább csak azért jutalmazta, mert jobban megfelel a színszerűség kívánalmának, melyet a Teleki-alapítvány szabályzata tekintetbe vétetni rendel. Ha e mű színpadra kerül, Szigligeti koszorúzott művének eddigi sikere újra kétség alá jöhet. A mellőzött és ismeretlen költő helyzete sokkal szerencsésebb, mint győzelmes vetélytársáé. Önkéntelen rokonszenvet költ, s ha műve gyöngébb találna is lenni a Szigligetiénél, könnyen a maga részére hódíthatja a közönséget és zsurnalisztákat egyaránt. Azonban, ha Szigligeti koszorúzott színművei több nehézséggel küzdenek, mint a másokéi, kivívott sikerük is biztosabb amazokénál. Hogy jelen műve sikert aratott, kétségtelen. Lehet, hogy Herodes és Marianna megingatja, de annyi bizonyos, hogy a Lelenc óta egyetlen műve sem részesült annyi tetszésben mint ez, s bár a lapok nagy része inkább árny-, mint fényoldalait látszik keresni, mindamellett bukást egyik sem emleget.

Ami az én véleményemet illeti, azt tartom, hogy e mű valamivel jobb, mint amilyennek az akadémiai bíráló választmány jelentése feltünteti. E jelentés annyira kiemeli a drámaírás minden hatásos apró mesterfogásának igénybevételét e műben, hogy a színpadi csínyek egész halmazát vártuk, melynek el kell temetni minden bensőbb drámai életét. Ez nincs úgy, sőt, az egészet tekintve, Szigligeti némi haladást tanúsít, amennyiben a külső eszközöket inkább igyekszik összhangzatba hozni a belsővel, mint korábbi műveiben. Legalább látjuk a törekvést, ha mindenütt siker nem koronázza is, s nem vádolhatjuk, hogy csak hatást vadász, s a csattanó meglepetéseket éppen célul tűzte ki. De más tekintetben is van e műben haladás. Szigligeti, kivált a jelenkorból vett műveiben, vagy igen sokat moralizál, vagy nagyon engedékeny, és szentimentalizmusába sokszor olyasmi vegyül, ami kellemetlenül hat az erkölcsi mélyebb érzületre. Emlékezzünk csak Lelencére vissza, mily engedékeny volt azon ifjú iránt, ki egy egész családra gyászt hozott, s mily ritkán tudja erőteljesebben éreztetni azt a szent félelmet, melyet az erkölcsi világ nemezise kelt föl az emberi szívben. E művében szigorúbb, majdnem kérlelhetlen. Óvakodik a hamis szentimentalizmustól, nem keresi az érzékeny jeleneteket. Tárgyából, amennyire lehet, tragikai hatást igyekszik kisajtolni, ebben keresi a morált.

Őrizkedik a polgári drámák legveszedelmesebb nyavalyáitól, s törvényszolga helyett saját tetteik nemezisét küldi hőseire. Emellett örvendetes jelenség e műben, hogy Szigligeti technikai virtuozitása újra teljes, sőt megifjult erőben nyilatkozik, holott évek óta gyöngülni látszott, anélkül hogy költészete bensőképp gazdagult volna. Inkább csak vígjátékai emlékeztettek a régi Szigligetire, s nem egyszersmind drámái. A Lelencben ugyan újra megvillant technikai ereje, amennyiben egy inkább regénynek való tárgyat sok ügyességgel tudott drámává feldolgozni, de más drámáiban, kivált amelyeket a legközelebbi két év alatt írt, valóságos hanyatlás mutatkozott. Ez újabb műve technikai tekintetben majd mindent felülmúl, amit valaha írt. A cselekvény fejlődése sehol sem nyugszik, s a drámai emelkedés mind rohamosabban tör a kifejlésre. Csak az expozíció vontatott, hol az ilyesmit még leginkább eltűrhetni. E technikai virtuozitás sokat tett a dráma hatására, kivált miután a közönség megunta az újabb francia drámák vontatottságát, s bármily szellemdús diskurzusnál inkább kedveli a drámai emóciót, még akkor is, ha színpadi csíny vegyül belé. Szigligeti visszatért a régibb francia drámaírókhoz, kiktől ifjúkorában éppen azt tanulta, mire a magyar drámairodalomban oly nagy szükség volt. Erre most is több szükségünk van, mint ama drámai formátlanságra, melyet a legújabb francia dráma hirdet, s melyért semmi kárpótlást nem tud nyújtani. De Szigligeti műve nemcsak formára múlja felül az újabb francia drámák legtöbbjét, de az érzület határozottságára nézve is. Semmi sem árt inkább a drámai művészetnek, mint ha a költőket erkölcsi közöny, nagyvilágias türelmesség szállja meg, és szellemdússáguk csillogása csak meggyőződésük s szenvedélyük gyöngeségére világít. Szigligeti e művének, technikai virtuozitásán kívül, az érzület határozottságában rejlik fő ereje. Nem igyekszik megtéríteni hősnőjét, nem engeszteli ki a viszonyokkal hősét, s az egész cselekvény folyamán érzik, hogy a költő bizonyos erélyes felindulás hatása alatt írt. Talán némely drámájában élénkebben rajzolt egy s más szenvedélyt, de saját bensőjéből aligha merített többet, mint e művében. Majdnem gyűlölet érzik rajta, s a máskor engedékeny költő egész a kérlelhetlenségig szigorú, erkölcsi érzését hazafiassága teszi erélyessé, az ősi vagyon pusztulását együtt rajzolja az erkölcsi élet feldúlottságával. A külföldi és fényűző nő Nyáray Bélának nemcsak vagyonát teszi tönkre, hanem egész boldogságát is, a külső pusztulás párhuzamosan halad a bensővel, míg végre mindkettejüket a kétségbeesés és halál örvényébe sodorja. A költő ez erélyes szenvedélye, egyesülve technikai virtuozitásával, oly hatást tud előidézni, hogy hirtelenében feledjük a mű gyöngeségeit. Csak mélyebb vizsgálat tünteti föl a bonyolítás és jellemrajz hibáit, mi egyik bizonysága annak, hogy e mű a szokatlanabb jelenségek közé tartozik. Máskor, kivált a közelebbi évek alatt, mily kirívón tűnt ki Szigligeti műveiben egy s más fogyatkozás vagy organikus hiba, könnyen feltalálhatta mindenki, s most úgy veszem észre, hogy azokat kritikus társaim is inkább csak érezték vagy keresték, mint megtalálták.

Valóban az e műről megjelent bírálatok sok mindent megrónak benne, ami nem hiba, s bár némelyik helyeset is mond, a mű fő hibáját egyik sem emeli ki szabatosan. Emellett e megrovások némelyike oly drámai szabályokat állít föl, melyeket követni veszélyes volna akár Szigligetinek, akár másnak. Legyen szabad tehát bírálat alá vennem e bírálatok legfőbbjeit. Talán így érthetőbbé teszem saját bírálatomat, s némi adalékkal járulhatok dramaturgiai fogalmaink tisztázásához.

Lássuk először is, mit mond a Pester Lloyd. Őt illeti az elsőség, mert a legolvasottabb pesti lap; bár hirtelenében nem tudnám elhatározni: vajon azért van-e annyi olvasója, mert csakugyan a legjobb, vagy azért, mert a magyar közönség szívesebben olvas németül. A Pester Lloydnak először is az nem tetszik e műben, hogy tragédia akarna lenni, de alakjai tulajdonképp vígjátékba valók, csak az ötödik felvonásban sötétül el a láthatár, s a négy első felvonás hangulatja úgy illik az ötödikhez, mint Hamlet ötödik felvonása a Windsori víg nők négy első felvonásához. Ha francia lap mondaná ezt, nem volna feltűnő, de némettől kétszeresen az. A francia majd mindent komédiának vagy általában drámának nevez, mi tárgyánál fogva közel áll a jelenhez, s nincs úgynevezett nagy stílben írva. A francia romantikusok ki nem állhatták a tragédia szót, s például Victor Hugo a maga tragédiáit csak drámáknak nevezi, szemben Corneille és Racine tragédiáival. De a németeknél már Lessing és Schiller tragédiának merték nevezni a jelen életből vett, s tragikailag végződő színműveiket, s a Pester Lloyd az Ármány és szerelem alakjait is éppen oly joggal nevezhetné vígjátékba valóknak, mint a Fény árnyaiét, sőt annyiban még többel, amennyiben Kalb és Müllerné csakugyan valóságos vígjátéki alakok is, mi egyébiránt magában semmit sem árt a műnek. Az Ármány és szerelem kezdetét szintén vígjátékinak tarthatná az ember, ha Ferdinánd és Lujza heves szenvedélye föl nem leplezné a mű tragikai hangulatát. S vajon a Fény árnyaiban nincs-e semmi ilyes? Az öreg cseléd, ki a vigalom közepett gazdáját siratja, a nagybátya komoly föllépése, ki szemrehányásokat tesz öccsének, Nyáray elvakult szenvedélye, vígjátékra hangolják-e a nézőt, s már a második felvonásban nem látjuk-e heves összeütközésben a házaspárt, a harmadikban lélekfurdalások közt a férjet, s a negyedikben nem élet és halál, boldogság és kétségbeesés közt vettetik-e el a kocka? Mindez a Windsori víg nők négy első felvonása-e, s nincs semmi benső összeköttetésben az ötödikkel? Vajon a jelen életből vett tragédiákat oly hangból kell-e kezdeni, mint azokat, amelyeknek alapul monda vagy történelem szolgál, s melyek az emberi viszonyok legmagasabb köreiben játszanak? Az emberi szenvedély ugyan minden időben ugyanaz, de a múlt félhomályában inkább nagyíthatni a körvonalakat, s a hősök, királyok, államférfiak viszonyai a szenvedélyek fönséges rajzára hálásabb anyagot szolgáltatnak, mint az egyszerű polgári állás összeütközései. Innen a jelen életből vett tragédiákban, a tárgy és kör miatt, bizonyos tekintetben több nehézséggel kell küzdeni a költőnek. De vajon azáltal fogja-e legyőzni a nehézségeket, ha tárgyánál magasabb hangból kezdi művét? Azt hiszem, igen rossz tanácsot ád a költőnek az, ki csak azért, mert a mű főszemélyei méreg által vagy párbajban vesznek el, mint Hamletben, olyasmit kíván, hogy a kezdet is hamleties legyen. Sőt, többet mondok, tegyük át Macbethet és Hamletet a jelenkorba, helyezzük napjaink polgári viszonyaiba, bizonyára más hangból fogjuk megindítani a cselekvényt, legalábbis egy pár fokkal alább.

Fontosabb a Pester Lloyd második ellenvetése, tudniillik, hogy a főszemélyek közül egyik sem tud maga iránt valódi érdeket költeni, s oly hős nem lehet részvétünkre érdemes, kit egy felületes, kacér nő is meg tud csalni, mert a valódi férfiúval csak erős és nemes szenvedély feledteti el hazáját. Az igaz, hogy a főszemélyek iránt több érdeket lehetett volna felkelteni, de az elv, melyből a Pester Lloyd kiindul, nagyrészt hamis, a tény pedig, melyre alkalmazza, nem éppen úgy áll. Ha Shakespeare az elv után indul, bajosan írja meg Coriolánt, Antonius és Cleopátrájába pedig belé sem kezd. Coriolánnak legmakacsabb büszkeséggel párosult ambíciója ugyan erős szenvedély, de midőn dühében feledi hazáját, sőt éppen ellene fordul, szenvedélyét éppen nem lehet nemesnek mondani. Antonius kéjszomja, melynek hazáját és saját államférfiúi állását egyaránt feláldozza, szintén erős szenvedély ugyan, de bizonyára nem nemes. Cleopatráról, az óvilág e leghíresebb kacér nőjéről nem is szólok, mindenki tudja, hogy Shakespeare nőjellemei közt mily kitűnő helyet foglal el. Távol legyen tőlem, hogy Szigligeti Nyárayát és Charlotte-ját e hallatlan alakokhoz hasonlítsam, csak arra akartam figyelmeztetni a tisztelt referenst, hogy ne mondjunk ki oly elvet, mely midőn némely alkalmas tárgyat kizár a drámai költészetből, ugyanakkor pálcát tör egy pár halhatlan mű felett. Hogy a drámai vagy tragikai hős tulajdonképp a jó és rossz, az erő és gyöngeség vegyülete, de lehet majdnem egészen rossz is, ha szenvedélye szellemi fensőség-, hősiséggel párosul, vagy ha egy mozgásba indult nemesítő eszme hatása alatt áll; valamint lehet majdnem egészen jó is, ha lassanként romlani kezd. Azonban a részvétgerjesztés nem annyira e tulajdonoktól függ, mint inkább vegyítésük módjától, s a költői rajz erejéből. De más tekintetben sincs igaza a Pester Lloydnak. Nyárayban nem hiányzik az általa sürgetett erős és nemes szenvedély, s hazája elleni bűne csak annyi, hogy Párizsban él és költi el vagyonát. Becsületes ember, és szenvedélyesen szereti nejét, bár nem oly mély érzelemmel, de sem romlott, sem kacér. Hisz első föllépte Szenczey visszautasítása. Charlotte együtt szereti férjét a nagyvilággal, melyet éppen férje nyitott meg előtte, dicsősége napjait éli benne, s gazdagabbnak hívén őt, mint amilyen, nem is sejtheti a közelgő veszélyt. A férj érzi, hogy ez így nem tarthat soká, nagybátyja szemrehányásai hatnak reá, de azt hiszi, hogy eleget téve neje kedvteléseinek és saját büszkeségének, még rendbe hozhatja vagyonát. Mi van az expozícióban, mi annyira eltörpítené akár Nyárayt, akár Charlotte-ot, hogy semminemű részvétet ne érezhessünk irántuk? S vajon, midőn a szerencsétlenség megtörtént, nem nemes oldalról látjuk-e Nyárayt, s neje iránti szerelme nem jő-e összeütközésbe becsületérzésével? Az igaz, hogy mind Nyáray szenvedélyes szerelme, mind Charlotte szeretetreméltósága, a bizonyos tekintetben szellemi fennsősége, költőibb és erősebb vonásokat kívánt volna meg, azonban a költői erő rendkívüliségének hiányát nem kell a felfogás hibájának vennünk.

A Pester Lloyd harmadik ellenvetése a mű nem értéséből származik. "Ha valami morált lehet kivonni Szigligeti művéből - úgymond -, az így hangzik: pazarold el őseid birtokát, mindig találkozni fog egy gazdag nagybátya, ki új milliókkal téríti meg károdat." A mű egész cselekvénye ellenkezőt tanúsít, s a morál a következő lesz: pazarold el őseid vagyonát, bár nem léha kedvtelésből, hiába nyersz új milliókat örökségben, erkölcsi életed könnyen megrendülhet, s magával temetheti boldogságod és becsületed egyaránt. A nagybátya nemesszívűsége nem engesztelheti ki a viszonyok nemezisét, s az új millióknak nem veheti hasznát az unokaöcs. A Pester Lloyd, úgy látszik, a tékozlás valami kézzelfoghatóbb, mindennapibb következményeit várta volna, a nyomort iszonyú alakban, s az általa nemzett bűnök kíséretében. Vajon így az egész cselekvény nem sodródott volna-e a kriminalitások örvényébe, melyet a szerző meglehetős szerencsével elkerült, annyira, hogy éppen az egyik érdeme e műnek?

A Bécsi Híradó szintén a Pester Lloyd nézeteihez csatlakozik, vagyis, rosszabbul és követelőbben, olynemű ellenvetéseket hoz föl, mint a Pester Lloyd. Szerinte a hőst nem önhibája buktatja meg, mert a gazdag nagybátya nem hagyta volna elveszni szeretett öccsét. De hiszen éppen az a lényeges dolog, hogy áldozatkészsége nem segíthet öccsén, s milliókkal sem gyógyíthatni be az erkölcsi életen ütött sebeket. A Bécsi Híradó Nyárayt gyönge, bár becsületes embernek mondja, aki nem érdemes részvétünkre, aki épp azért nem lehet drámai alak, mert apró előnyök és csekély hibák nem idézhetnek elő tragikumot, s vagy el kellett volna veszni a hősnek neje iránti vak szerelmében, vagy lett volna féktelen pazarlásának áldozata, tertium non datur.

Ez okoskodást nem értem eléggé, de annyi belőle világos, hogy a bíráló ellenkezésben van önmagával, mert ha egy hős alapjában nem drámai alak, s alapjában nem érdemes részvétünkre, bármilyen katasztrófa nem fogja azzá tenni. Ami a gyöngeséget illeti, az a kérdés, mit értünk alatta, mert a legerősebb szenvedélynek is megvan a maga gyöngesége, s hogy Nyáray szenvedélyes szerelmében és kényes becsületérzésében semmi se volna, ami részvétünket érdemelje, s a viszonyokkal összeütközésbe jőve, drámai érdeket keltsen, éppen nem lehet állítani. A Bécsi Híradó csak apró előnyöket és csekély hibákat lát Nyárayban, s azt mondja, hogy így minden öngyilkos, még ha borbélylegény is, lehet drámai hős. Megengedem, hogy az ilynemű megjegyzés az úgynevezett tárcaírói szerelemdússághoz tartozik, hanem egy kis baj van vele, tudniillik az, hogy ily módon nemcsak Szigligeti hőseit lehet kilökdösni a drámai költészetből, hanem a Shakespeare-éit is, mit bizonyára maga a szerkesztő sem engedne meg, bármennyire szeret néha maga is elmés lenni. Például: Lear gyönge, de becsületes ember, s így nem drámai alak, szereti leányait, apró előny, kedveli a hízelgést, szeszélyes s bolond fejével elosztja leányai közt vagyonát, csekély hibák; ily felfogás szerint minden őrült, még ha csizmadia is, lehet drámai hős.

A Hon megdicséri e drámát, de ami dicséretében őszinte, távolról sem oly igaz, mint az, ami irónia. "Szigligeti - úgymond - egyetlen lélektani hibát sem követett el. Ilyen az élet, de nem ilyen a költészet ideálja. Ha a nő, ki szenvedő férjét az őrültek házába csukatja, szenvedéllyel függne a szeretőn, kivel azt fölcseréli, nagy vonásokkal lehetne rajzolni a szenvedélyt, egész pokol világa tárulna fel a lélektani küzdelemnek, s azt talán sokan nem értenék meg, s mindenki azt mondaná, hogy hasonló esetre nem emlékszik; de itt egy nő áll előttünk, ki hideg számítással tesz rosszat, hideg ragyogásért, s ezt mindenki megérti; korunknak átka, hogy a jelenkor az életre ismer benne." Hogy Szigligeti egyetlenegy lélektani hibát sem követett el, azt alkalmasint maga sem hiszi. Ha a Hon azt akarta mondani, hogy a lélektan még nem költészet, az igaz; de másfelől az is igaz, hogy lélektan nélkül nincs költészet, s legkevésbé drámai; éppen azért kár volt ilyen kapcsolatban csak annyira szembe is tenni az élet visszatükrözése, az esztétikai érdek szerint nagyítva, összpontosítva az eszmei fény világításában. Charlotte sok tekintetben hibás alak, kivált a jellemfejlesztés leghatározóbb pontján, mely nincs drámailag kiemelve; de azt nem merném aláírni, hogy az úgynevezett hideg fényért való küzdelem kizárja a nagyobb vonású rajzot s a lelki küzdelmek pokolvilágát.

Az elveszett vagyon, társadalmi állás, fény visszaszerzése sohasem csak a hideg számítás munkája, valamint megszerzése sem, hanem egy csoport szenvedélyé, a jellemek és viszonyok szerint. S ha valakiben az éledő vagy sértett hiúsággal, a fölébredt vagy megalázott ambícióval még más szenvedély is összeolvad, a küzdelem erősebbé válik. Szigligeti sokat elmulasztott, vagy sokra nem volt képes e nő jellemének rajzában. A Hon érzi e bajt, hanem részint abban téved, hogy ilynemű küzdelmet nem tart költőinek, részint abban, hogy a szerelemmel nem hiszi összeolvadhatónak.

A Fővárosi Lapok legszigorúbban ítél, egész Aristarchus, mintha soha sem lett volna Hölgyfutár, s most se volna Fővárosi Lapok. Szerinte Szigligeti mindent, de mindent feláldozott a hatásvadászatért, s művében nincs semmi, csak bizarrság és rémség. Először is azt jegyzi meg, hogy e mű a mai nap divatozó francia drámai iskola árnyékában termett, de csak hibái vannak meg benne, s nem egyszersmind fényoldalai is. A most divatozó francia dráma ellen sokat lehet beszélni, de azt senki sem foghatja reá, hogy vadássza a hatást. Annyira nem vadássza, hogy a tragikai tárgyakat sem dolgozza fel tragikailag, s még a technikát is mintegy megvetni látszik. Ha e drámában hasonlít valami a most divatozó francia drámákhoz, az leginkább a jelen életből vett tárgy; de éppen abban áll Szigligeti egyik érdeme, hogy nem követte a francia újabb drámaírókat, s tragikai természetű tárgyát tragikailag igyekezett feldolgozni, mégpedig a francia régibb drámai iskola virtuozitásával. A Fővárosi Lapok első kifogása Nyárayt illeti, kinek második felvonásbeli magaviseletét ellenkezésben látja az első felvonással. Vajon miért ne vegye Nyáray szívére mindazt, ami a becsületet és lelkiismeret nyugalmát fenyegeti, ki sem kéjenc, sem cselszövő, kinek jellemében az író már az első felvonásban egypár nemes vonás emel ki, s kinek tévedése neje iránti szenvedélyes szerelméből s némi arisztokráciai büszkeségből származik? Charlotte-tal éppen nincs megelégedve, amin, megvallom, csodálkoznom kell. A minap Zichy drámájáról írt bírálatában azt az elvet állítá fel, hogy amely drámaíró haboz hősét, vagy nagyon bűnösnek vagy nagyon erényesnek rajzolni, az megbukott. Ím, most teljesült kívánsága, amennyiben Szigligeti adott neki egy nagyon bűnössé vált asszonyt, s a hálátlan nincs megelégedve. Mindennapi- és silánynak találja, de amint elbeszéli tetteit, oly dolgok jönnek ki, melyeket egy silány és mindennapi teremtés csakugyan nem vihetne véghez. Leginkább azt hibáztatja, hogy nincs meg benne a démoni nők érdekes szörnyszerűsége, mert nincs más szenvedélye a gyémántokon kívül. Azt hiszem, a gyémántot nem szó szerint érti, csak olyformán, hogy mint amikor valakiről azt mondjuk, hogy koronára vágyik, ami már magában erős szenvedély is. Igaz, hogy Szigligeti e szerelmet nem tudta jól összeolvasztani ama másik szenvedéllyel, s kivált a Szenczeyvel való viszonyra nézve sokat homályban hagyott, mit igen hatásosan kiemelhetett volna, de ha mindezt megteszi, vajon az úgynevezett szörnyszerűséget nem azzal teszi vala érdekessé, hogy még inkább enyhíti, s nem jő-e összeütközésbe a Fővárosi Lapok elméletével, ki nem kedveli a jó és rossz vegyületét s így a jó némi szurrogátumát sem igen lehet tűrnie, amivel a drámaírók enyhíteni szokták a nagy bűnök hőseit. Legnyomósabban szól a dologhoz a Pesti Napló, kiemeli a mű érdemeit, alapjában jól gondolt tragédiának nevezi, de a kidolgozást sok tekintetben hiányosnak találja. Érintvén némely hibát, a fő hibát Charlotte jellemrajzában találja, s ebben tökéletesen igaza van, azonban inkább érzi, mint kimagyarázza, s jellemzés világossága és következetessége melletti buzgalmában tovább megy, mintsem kellene, s oly drámai szabály felé látszik hajlani, mely egész általánosságban meg nem állhat. "A mű egyik hátránya abban áll - úgymond -, hogy a cselekvő személy, kié a főszerep is egyszersmind, az első felvonásokban nem mutatja ki valódi jellemét. Ez a főszemély egy francia marquis-nő, ki egy nagybirtokú magyarhoz ment nőül. Az első felvonásban sejtelmünk sincs róla, minő jellemet fog ölteni a második felvonásban; a másodikban látunk ugyan valamit e nő szívtelenségéből, de nem is sejthetjük, mi ő a maga valóságában, sőt a harmadik felvonásban is úgy viseli magát, hogy nem tesszük fel róla azt, amire a negyedik és ötödik felvonásban képes." A Pesti Napló ostromolván ez eljárást mind lélektani, mind költői szempontból, így folytatja: "És legkevésbé áll természetében a tragédiának e titkolódzás, s a jellemek és lelkiállapotok elleplezése. Valódi tragikum ily eljárás mellett talán lehetlenség is, mert felesleges tán fejtegetni, hogy a tragikum egy tragédiában nemcsak az utolsó felvonásban van, hanem végig kell húzódnia az egész művön, s többnyire az első felvonásban is kivehető a végkatasztrófa tompa moraja, mi fokonként emelkedvén, az utolsó felvonásban csak tetőpontot ér. Egy tragikus alaphang vonul végig az egészen, s ez teszi valódi és a szó magasabb értelmében vett költőiségét. Bánk bán első felvonásaiban már nagyon világosan szól, s minő mély hatású az alaphang. Lehetséges-e ez a jellem belső egysége, a főszereplő egész jellemének s lelki állapotának és küzdelmeinek feltárása nélkül?" Ha ez csak a jellemfejlesztés előkészítésének és kapcsolatos fokozatának szükségességét sürgetné, nem lehetne ellene szólni, de az a baj, hogy valamivel több. Lehet, hogy a Pesti Napló csak ennyit akart, de többet mondott, s minthogy szavai legnagyobb része igazság, az is annak tetszik, ami nem az. A Pesti Napló azt kívánja a drámaírótól, hogy már az első felvonásokban tárja fel hősének valódi, egész jellemét, szándékaival és küzdelmeivel egyetemben. Ez ily mérvben lehetetlen, sőt sok tárgy még kisebb-nagy mérvben sem engedi meg, mert a jellem a dráma emelkedési pontjáig, az esés kezdetéig, még mind fejlik, sőt néha nagy átváltozásokon megy át, s így addig nem lehet szó valódi vagy egész jellemről. Shakespeare-től fogva az újabb dráma - kivéve a vígjátékot - nem kedveli a főhősben az úgynevezett állandó, kész jellemet, az ilyek pedig leginkább megfelelnének ama követelésnek. A Pesti Napló alább Sophokles Orestését hozza föl, ki mindjárt fölléptekor elmondja szándékát. Ez keveset bizonyít. Az ó- és újkor drámája közt éppen az az egyik különbség, hogy amaz az expozíció után csakhamar az emelkedési pontig ér, az elhatározó tett a fő, a görög ki nem állhatta az önmagával küzdő hőst, az akarat ingadozását; míg az újabb kor drámája éppen a belső küzdésnek ad nagyobb tért, s a hős sorsa fölött végképp határozó tettet minél hátrább tolja. De emellett hány oly cselekvény van, melyben a hős tulajdonképp nem akar semmit, hanem az ellene megindult cselszövény hozza tevékenységbe, ilyenkor aztán nagyrészt a megindított cselszövény foglalja el az első felvonásokat, s a hős jellemének valódi fejlesztése hátrább esik. Ilyen Othello is, Shakespeare majdnem legtökéletesebb szerkezetű drámája; a hős igazában csak a harmadik felvonásban fejlődik.

Visszatérve Szigligeti Charlotte-jára, nem ott találom a hibát, hogy az első felvonásban nincs letéve a későbbi fejlemények alapja, hanem ott, hogy a második felvonás után a jellemek a függöny mögött fejlődnek, s igen is készen lépnek föl. Charlotte az első felvonásban úgy van feltüntetve, mint aki saját férjét együtt szereti vagyonával, fényével, gazdagabbnak hiszi férjét, mint amilyen, s a férj nem világosítja fel, bár sejti a veszélyt, de azt hiszi, hogy még mindent rendbe hozhat. A bukás bekövetkezvén, igen természetes, hogy a fénnyel együtt a Charlotte szerelme is apadoz, melynek egyik része csak hiúság volt. A nő félvén a nyomortól, amit lehet, megmenteni igyekszik, férje kényes becsületérzése ellenére is. Összetűzésük mutatja, hogy a férj szerelme is apadóban, s a bekövetkezett gyászesemény, melynek a nő az oka, még inkább elválasztja őket. Íme mennyi indok van letéve a viszonyokban és jellemekben, hogy szerző természetes úton vigye hőseit kitűzött céljához, egy félrelépés, s megbénítja művét. A férj lelkifurdalása és csalódása nejében, már magában elég ok ama őrültszerű rohamokra, s nincs szükség mesterséges izgatásra; e beteg kedélyállapotból s a viszonyok kényszerűségéből önként következik, hogy Charlotte más iránt érez rokonszenvet, s menekülni akar férjétől. Mindezt nem lett volna bajos felmutatni a harmadik felvonásban, fejlődésük egy oly drámai pontján, mely a cselekvényt előbbre tolja. Szerző homályban hagyta nézőit, mert maga is homályban tapogatózik. Csak a tettet mutatja fel, s minthogy jellemeit nem fejlesztette, hanem erőltette odáig, elesik a nő átalakulása fejleményének drámai érdeke, el a Szenczey jelleme, pedig mindkettő fontos a katasztrófára. Szerző, ha e pontra figyel, mintegy kényszerül Szenczeyt kellő világításba helyezni, jobban markírozni Charlotte jellemét és célját, mi mind természetesebbé, erősebbé tehette volna a katasztrófát. Így nemcsak nem érdeklődünk eléggé, de egy s mást nem is értünk. Azt értjük, hogy Charlotte menekülni akar férjétől, és mást szeret, azt is értenők, ha férjét azért csukatná az őrültek házába, mert ez halálát idézhetvén elő, Szenczeyhez férjhez mehetne, de azt nem értjük, hogy mint Szenczeynek nem neje, a Szenczey pénzén hogy akar nagy szerepet játszani a fensőbb társaságban, hol mindkettőjük vagyoni viszonyát igen jól ismerhetik. Szerepet játszani ugyan így is lehet, de nem ott és úgy, ahogy Charlotte szerethetné, ki a fensőbb világnak nemcsak fényét szomjúhozza, hanem hódolatát is, s a társadalmi magas állás egész varázsát, legalább így van az első felvonásban megindítva. Ha csak pénzt szomjúhoz, akkor könnyebben elérheti vala célját úgy, hogy elszökik kedvesével, ha csak szerelmet, akkor azt az elvonultság jobban elleplezi. Szigligeti nem tudta a Charlotte jelleme fejlesztésében a letett alkatrészeket összeolvasztani, s ezt érezzük az utolsó jelenetekben is.

Charlotte halála lehetett volna a megaláztatás és szerelem kétségbeesése, külön is, együtt is, de így kivivé egyik sem. A harmadik felvonásban megbénul a mű; e bénaságot, sőt organikus hibát sokkal tudja ugyan takargatni a szerző, de a többszöri látás és gondosabb vizsgálat mind élénkebben érezteti.

Azonban így is annyi jó oldala van, hogy még sokáig tapsok közt fog adatni; idővel feledésbe mehet, nem halhatlan mű, mint Szigligeti legjobb művei sem, de a szerző neve halhatlan lesz drámairodalmunk történetében, mert egy korszak képviselője, mely máig sem végződött be, s melyet nem szűn meg újabb diadalokkal jelölni.

Néhány vonással rajzolni szándékozom a francia klasszikai dráma aranykorát. Bocsánatot kell kérnem, hogy részletes és kimerítőbb tanulmány helyett csak töredékes vázlatot nyújtok, s mintegy előre lehangolom olvasóim várakozását és részvétét. De ily vázlat sem éppen fölösleges irodalmunkban, hol a francia klasszikai drámáról oly keveset írtak, s talán szempontjaim annyiban némi érdeket gerjeszthetnek, amennyiben éppen olyan távol állanak a francia kritika túlzó dicsőítésétől, mint a németek öntetsző, s olykor alap nélküli szigorától.

A klasszicizmus a költészet egyetlen nemében sem gyakorolt oly jótékony hatást, mint a drámai költészet terén. Az eposzban, lírában nem szült semmi nagyobbszerűt, leginkább csak formaérzéket költött fel, de a drámai költészet fejlődésére, különösen a tragédiára, lényegesen, bensőleg folyt be. Bátran kimondhatni, hogy a klasszicizmus kovásza nélkül majdnem lehetetlen lett volna kifejlődni a keresztyén tragédiának a misztériumokból. E benső hatás kiváltképpen abban rejlik, hogy a tragikum kiképzését elősegítette. A keresztyén drámai költészetben mindenütt a vígjáték fejlődött előbb, s csak azután a tragédia, ellentétben a göröggel, hol a komédia csak követte a tragédiát. A keresztyén komédia már fejlődésben volt, midőn érintkezett a klasszicizmussal, s az életből meríthetve, inkább fejlődhetett, mint a tragédia, mely sehogy sem tudott kibontakozni a misztériumok szűk és tragikaiatlan köréből. A keresztyén komédiának leginkább csak forma tekintetében kellett a klasszicizmus iskolájába járni, a tragédiának valami egyébért is. A görög tragédia könnyebben fejlődhetett, mint a keresztyén, mert a mítosz, melyből kiindult, szoros kapcsolatban volt a nemzeti mondakörrel. Egyszóval a görög vallás nemzeti volt, s a hitmondák a nemzeti történelemnek úgyszólva őskorát képezték. A misztériumok tárgya általános volt, mint maga a keresztyénség, s nem volt kapcsolatban a nemzeti mondakörrel. A görög hitmondákban, melyek a görög tragédia első tárgyait szolgálták, sokkal több volt a tragikai elem, mint a bibliai történetekben, a szentek életében, melyek az önmegtagadást, szenvedést és mártírságot dicsőítették. A középkori spiritualizmus siralomvölgyének nézte a földet, a megpróbáltatás szenvedéseinek az életet, az igazságtalanság és bűn diadalainak az emberi eseményeket, s a jutalmat és büntetést egészen a túlvilágra helyezte. Ily felfogás nem kedvezhetett a tragikum kifejlődésének, mely a tévedések és bűn nemezisét már e földön felmutatja. A görög hitmondák kérlelhetlen fátuma, kegyetlen nemezise főelemét képezte a görög tragédiának, s folyvást táplálta fejlődését. A keresztyén szellem fönsége alkalmasabb volt ugyan egy újabb és mélyebb tragikum levegőjét előkészíteni, azonban középkori egyoldalúságából a klasszicizmusnak kellett kiemelni, hogy az emberi életet, a szenvedélyek küzdelmét más szemmel tekintve, itt a földön is keresse isten kezét, azaz az erkölcsi világrend benső kényszerűségét. Valóban a klasszicizmus érintésére indul fejlődésbe mindenütt a keresztyén dráma, s kezd tragédiává emelkedni.

E vegyület, e képződés különböző alakulásokat vesz föl, melyek közül legkifejezőbbek a spanyol, angol és francia dráma. A két elsőben a klasszicizmus nem tudott erőt venni a romantikai elemeken, de nagyban elősegítette fejlődésöket. A francia drámára nemcsak bensőleg hatott, hanem külsőleg is: teljes győzelmet vőn rajta, s merev rendszerré erősödött. Föltűnő, hogy a klasszikai rendszer a dramaturgiában a franciáknál fejlett ki legélesebben, s nem az olaszoknál, kik mintegy örökösei voltak a klasszikai műveltségnek, s kikre a klasszicizmus hatása nemcsak irodalmi volt, hanem politikai is, mert a hajdani Róma nagysága fölébresztette bennök szétdaraboltságok fájdalmát, az idegenek gyűlöletét, Itália egysége eszméjét, mely visszakövetelte Rómát egy új köztársaság vagy császárság fővárosának. E jelenség okait éppen nem nehéz fölfejteni. Olaszország nagy epikusa, Dante, romantikus irányú volt, hatalmas szelleme roppant befolyást gyakorolt az olasz irodalom fejlődésére; Olaszország szétdaraboltsága, mely nélkülözte a központot, szintén akadályozta az ízlés egyoldalú fejlődését, de különben is az olaszok leginkább a vígjátékot és dalművet kedvelték, mely utóbbi a klasszikai tragédiából fejlődve, mintegy pótolta azt. Ellenben Franciaországban nem nagy epikusok virágoztatták föl a költészetet, hanem nagy drámaírók; a dráma volt a költészet legkedveltebb neme, XIV. Lajos udvara, Akadémiája, Párizsban központosított Franciaországa fegyelmezte az ízlést, s a klasszicizmust tűzte ki eszményül.

Jodelle (1533-73) volt az első francia költő, ki klasszikai minták szerint írta drámáit. Tragédiái között Cleopatra és Dido a nevezetesbek. Cleopatra prológja bár durván, de élénken kifejezi azt, mi később a klasszicizmus egyik főirányává fejlődött: a népies megvetését. Jodelle pöröl benne a Confréries de la Passion társaságával, hogy csak a fapapucsos nép számára írja és játssza színműveit. Ő magasb színvonalra akar emelkedni, s megpróbálja a görög tragédia külsőségeit, szelleme nélkül. Azonban az újság, az ókori történelemből kölcsönzött nevek, bizonyos szokatlan ünnepélyesség, a patetikus ékesszólás kísérletei meglepték a közönséget. Jodelle barátjai a siker lelkesülésében fölajánlották neki a görög tragédia kecskebakját, s mondják, hogy áldoztak is volna egész pogány módon. E klasszikai külsőségek lassanként meghonosodtak a francia színpadon, s némi csíra bensőleg is fejledezni kezdett. Jodelle-t Garnier (1534-90) követte, ki a latin drámát vette példányul, és Senecából merítette lelkesülését. A magán- és párbeszéd szentenciózussága, mely később a francia klasszicizmus oly jellemző sajátsága lőn, Garnier-vel kezdődik. Garnier nemcsak a latin tragédia utánzását csatolta a görögéhez, hanem más tekintetben is szélesítette a klasszicizmus körét. Hozzányúlt a görög és római tárgyakon kívül a bibliai történetekhez is, mit Corneille Polyeucteben, Racine Esther és Athalieban követett is. De Garnier szentenciózus bölcsessége és szabatos verselése nem elégítette ki a közönséget, mely cselekvényt várt. Hardy (1560-1630) éppen ezt igyekezett adni, ki nem kötötte magát kizáróan a klasszikai mintákhoz, hanem egyformán fordult mindenüvé, honnan csak kölcsönözhetett. Írt Jodelle és Garnier szellemében, utánozta az olasz pasztoralét, a spanyol drámát. Összevegyítette az ókori színpad kórusait, dajkáit, hírnökeit az olasz Pantalonnal és a spanyol Matamoreval, de a cselekvényre több gondot fordított, mint elődei, s némi visszahatásnak adott kifejezést a fejlődő klasszikai tragédia drámaiatlansága ellenében. A romanticizmus egy darabig még mintegy küzdeni látszik a klasszicizmussal. A szomszéd Spanyolország fejlettebb drámairodalma, mely romantikus irányú, még folyvást hatással van a franciára, annyira, hogy a győzelmes klasszicizmus egyik hősének, Corneille-nek is első tragédiáján, Ciden, még némi romantikus szellemet érezhetni.

A XVII. század közepén és végén teljes győzelmet ül a klasszicizmus Franciaországban. E korszak hősei Corneille Péter, Racine János és Molière (Jean Baptist Poquelin). Amazok a tragédiát emelték a tökély magas fokára, emez a vígjátékot. Corneille 1606-ban született, Rouenben, s ugyanott halt meg 1684-ben. Mintegy harminchárom drámát írt, melyek közül legnevezetesebbek: Cid, Horace, Cinna, Polyeucte. Racine 1639-ben született Ferté-Milonban, meghalt 1699-ben Párizsban. Legnevezetesebb művei: Andromache, Britanicus, Berenice, Bajazet, Iphigenia, Phädra, Esther és Athalie. Molière 1622-ben, Párizsban született, s meghalt ugyanott 1673-ban mint színész. Molière a vígjáték majd minden fajában tett kísérletet, és számos kitűnő s néhány remekművet hagyott hátra. Nemcsak a francia klasszicizmus, hanem az egész európai költészet legnagyobb vígjátékírója. Főbb művei: Tartuffe, Misanthrope, Fösvény, Dandin György, Nők iskolája, Tudós nők, Képzelt beteg.

E három költő legfőbb képviselője a francia klasszicizmusnak, mely később mindinkább hanyatlott, de egész a jelen századig megtartotta uralmát a francia drámai költészetben. E drámai iskola kizáróan a görög és római drámát tűzte ki eszményül, s Arisztotelészből merítette szabályait, kit némely részben félre is magyarázott. Így lett a francia dramaturgiában szigorú és áthághatlan szabállyá a három egység elve, a cselekvény, hely és idő egységéé. A francia klasszicizmus a cselekvényegységet majdnem a görög drámák értelmében veszi, melyeknek cselekvénye nagyon egyszerű volt. A bonyolultabb cselekvényt nem tartja megegyeztethetőnek a cselekvényegységgel, s kizárja a romanticizmusnak mind gazdagságát, mind változatosságát. A francia klasszikai dráma kevés személlyel, a legegyenesebb vonalban siet célra, s bizonyos ünnepélyes magas stílt követel, s innen egyszerűségében néha szegény, egyhangú, és szabályos ünnepélyessége bele-beleesik a hideg pompába. Az idő egységének elve Arisztotelész félreértésén alapul, ki csak annyit mond, hogy jó, ha a dráma hajnaltól alkonyig lefoly, de azt tanácsként mondja, s nem állítja föl, mint szigorú szabályt. A görög drámaírók műveiben nem is találhatni e szabály igazolását. A dráma foly, de nem tudjuk, egy vagy két nap alatt folyt-e le. A költők általában nem jelölik meg az időt, bár némely dráma cselekvénye lefolyásának idejét okoskodás útján több napra is tehetni. Például Szophoklész Trachisi nők című tragédiájában a Thessaliából Euboeáig terjedő tengert háromszor hajózzák be a személyek, mi bajosan eshetett meg egy nap alatt. Azonban Szophoklész nem jelöl meg se napot, se órát; a cselekvény anélkül foly le, hogy az időt valaki emlegetné. Az igaz, hogy számos görög tragédia egy nap alatt foly le, de a görög drámának fő elve úgylátszik az volt, hogy az idő mennyiségéről ne tájékozza hallgatóit.

A helyegységről épen hallgat Arisztotelész, s vannak oly görög drámák, melyekben változik a szín. Azonban azon körülményből, hogy a legtöbb görög drámában nem változik a szín, azt következtették a francia klasszikusok, hogy az egyik föltétele a tökélynek, s mint áthághatlan szabályt állapították meg. Hogy a görög tragédia az idő folyamát nem jelölte meg, többnyire egy helyen történt, az nagyobbrészt némely külső körülményből folyt. A görög dráma nem oszlott felvonásokra, s a nyugpontokat a kórus töltötte be, mely közbeszólásával folyvást kísérte a cselekvényt. A kórus állandósága maga után vonta a hely állandóságát, de a görög tragédiák különben is csak néhány jelenetből állottak, s a kifejlődés előtti úgynevezett pátosz-jelenetekre fektették a fősúlyt, s így erőltetés nélkül lehetett egy helyre összpontosítani a tragédia személyeit. Másfelől a görög tragédiaírók trilógiákat írván, s az egymásból folyó hármas darab terjedelmére nézne nem levén több egy mai drámánál, könnyebben mellőzhette az idő folyama megjelölését s a hely változását egy-egy részben, miután a második rész már más helyt történhetett, és hosszú idő választhatta el az elsőtől.

A francia klasszikusok elvetvén a kórust, nem írván trilógiát, s általában színpadjuk más alkatú levén, nem volt szükséges, hogy külsőségeiben is utánozzák a görög tragédiákat. Az idő és hely egysége jármába hajtván fejöket, kénytelenek voltak lemondani sok alkalmas tárgyról, vagy amit feldolgoztak, nemegyszer erőltetni kellett, hogy egy nap alatt s egy helyen történhessék. E szabály leginkább a tragédiára volt kártékony befolyással, a vígjáték kevésbé érezte, mert tárgyai inkább megtűrhették.

Azonban a francia klasszicizmus nemcsak e szabályokon alapult. A görög tragédiák utánzása mindinkább kiemelte a francia drámát a romantikus elemekből. A romanticizmus nemzeti hagyományokból merítette leginkább tárgyait; a klasszicizmus megvetette hazája történetét, s az ókorba, távol világrészekbe menekült. A tragédia fönségét nemcsak a régiségben kereste, hanem kizáróan az ókori régiségben. Amazt indokolhatni, mert a régmúltban már magában fönség rejlik, az idő fönsége, s inkább engedi nagyítani a körvonalakat, mint a jelen, de emez ismét oly egyoldalúság, mely még szűkebbé tette a klasszicizmusnak különben is szűk körét. Előszeretettel viseltetett a görög és római mondákhoz, történetekhez, s legfeljebb csak az ókor barbár királyaiért és héber mondáiért tett néha kivételt. Corneille és Racine hazájok történetéből egyetlen tragédiát sem írtak, s elfordultak a nemzeti mondáktól, melyek az epikai s drámai költészet legmélyebb forrásai. Csak a vígjáték vette tárgyait a francia életből, mert a jelennel levén kénytelen foglalkozni, nem mellőzhette nemzetét. Innen van, hogy a francia klasszikai vígjáték már tárgyainál fogva sokkal nemzetibb, mint a tragédia, más tekintetben is szabadabb mozgású, és kevésbé egyoldalú. A francia klasszikai tragédia tárgyaiban még bizonyos állami és társadalmi ranghoz is kötötte magát. Főszemélyei csak királyok és királynők, hercegek és hercegnők, vezérek és hősök lehettek, s alább szállani nem tartotta megegyeztethetőnek a tragédia fönségével.

Annyi igaz, hogy az állam és társadalom legmagasb köreiben a szenvedély korlátlanabbul nyilatkozhatik, s a tévedés és bűn megrázóbb katasztrófát idézhet elő, s mindig fogékonyabbak vagyunk az oly emberek szerencsétlensége iránt, kiket szenvedélyük magas polcról buktat le, mi ritkábban, majdnem kivételesen történvén, emeli a tragédia fönséget. De ezt kizáró szabállyá emelni oly egyoldalúság, mely megint egy csoport tárgytól fosztotta meg a tragédiaköltőket. Nem a rang költi föl a tragikai részvétet, hanem a tehetség és szenvedély ereje és Shakespeare megmutatta Othello- s Romeo és Júliában, hogy a királyi méltóságon és hercegi rangon alul is megtalálhatni a tragédia anyagát. E szabály egyébiránt inkább Racine-tól származik, mint Corneille-től, ki alantibb körből úgynevezett drámát is írt, s ezek egyikének, Don Sanchenak előszavában azt fejtegeti, hogy a mi sorsunkbeli emberek szerencsétlenségének erősben kellene hatni reánk, mint az uralkodókéinak, melyek leginkább kivételességükből fogva érdekelnek. Oly nemű eszmék ezek, minők a Diderot-éi, ki később a polgári tragédiát kezdeményezte, s kinek nyomán indult Lessing és Schiller.

A francia klasszicizmus nemcsak tárgyban, hanem feldolgozási módban is ellentéte volt a romanticizmusnak. Kivált a szenvedély- és jellemrajzban vehetni észre. Költőiket a görög dráma tanulmánya itt is félrevezette. Erős érzéket költött föl bennök a nagy szenvedélyek rajza iránt, de egyszersmind oly módhoz szoktatta őket, melyre a görög tragikusokat színpadjuk alkata és színészetük szokásai kényszerítették, de amely alól az újabb színpad és színészet mindenkit föloldoz. Elfogadott vélemény, hogy a görög eposz és dráma csak típusokat rajzol s nem egyéneket. Nem tagadhatni, hogy ez állítás alapos, de hogy Homér és Szophoklész jellemrajzai neméppen egytermészetűek, az szintén nem alap nélkül vélemény. Homérban van valami, ami a típusból az egyén felé hajlik, s típusai is életteljesebbek, mint a tragikus költőké. Ez természetes következménye volt a görög színész álarcának, hangcsövének és kothurnusának. Az arc- és tagjáték elveszvén, a szavalat recitatív énekléssé válván, a költő a legáltalánosb tipikus rajzra volt kényszerítve, különben nem hathatott. A francia klasszicizmus elégséges ok nélkül átvette a jellemrajz e módját, de nem a naiv és erőteljes népiesből táplálkozott, mint a görög, hanem az udvari szabályszerű- és illemesből, mely a bensőséget eleganciával korlátozta, a szenvedélyt szónoklathoz szoktatta, s természetes nyilatkozatait a stíl szépségével akarta pótolni. A francia klasszikai tragédia a legtöbbször nem annyira az embert rajzolja szenvedélyeivel, mint inkább csak magokat a szenvedélyeket. Ez a francia klasszicizmus legfőbb baja. Az, hogy tárgyairól letörölte a kor, hely és nemzetiség bélyegét, csekélyebb baj, és többé-kevésbé közös majd minden tragikai költővel, s ha itt feltűnőbb, annak oka egyrészt a tárgyakban, másrészt a francia viszonyokban rejlik. A költő nem léphet ki egészen kora és nemzete köréből, s ha kiléphetne, elvesztené hatása jó részét. Nemzeti tárgyakban minden költő hűbb a korhoz, mert a jelent annyi konkrét jelenség köti össze a múlttal, hogy könnyen megtermékenyíti a fantáziát. Shakespeare, ha az angol mondákból vagy történetből ír, mindig hűbb a korhoz, mintha idegenből veszi tárgyait. A francia klasszicizmus elfordulván a nemzeti tárgyaktól, e kapcsolatot nélkülözte, s mindinkább az általánosba süllyedt. Shakespeare ókori személyei sem hűk a korhoz; római arisztokráciáján és népén meg lehet érezni az angolságot. De az angol le nem tiprott arisztokrácia inkább hasonlított a rómaihoz, mint a francia, melynek csak címei és előjogai voltak, de másképp megtörve és megalázva a király udvaronc seregévé változott. Shakespeare már ezért is hívebben festhette Rómát. De másfelől Shakespeare közönsége egy egész nemzet volt, a francia klasszikusoké egy udvar; Shakespeare a népiesből táplálkozott, mely minden időben szélesebb körű, mint egy kiválasztott kör szelleme. A német kritikusok sokat gúnyolódnak Corneille és Racine görög és római hőseivel, kik igen hasonlítanak a versailles-i udvar hercegei- és hercegnőihez. Valóban Andromache és Hermione keresztyén francia hercegnők, de vajon Goethe Iphigeniája egyéb-e keresztyén német leánynál? Vajon szükséges-e, hogy a tragédia személyei kielégítsék a történelmi kutatók és régiségbúvárok minden követelését? Mind ennek nem sok köze a drámai emócióval.

De bármily félszegek legyenek a francia klasszikai dráma némely elvei és szabályai, mindamellett e korlátok között kitűnő, sőt egynéhány remekművet hagyott hátra. Drámai erős összeütközések rajzai ezek, tiszta tragikai vagy komikai alapon, s bámulatos technika kíséretében. A fennköltség szelleme lebeg rajtok, s nagy gondolatok tárházai. E tekintetben mindig érdemesek a tanulmányra, sőt más szempontból is sok tanulság rejlik bennük, szemben a francia romanticizmussal. A francia klasszicizmus csak a tragédiát és komédiát művelte, s mellőzte a drámai középnemeket; később éppen a középnemek jöttek leginkább divatba, s már alig írnak valódi tragédiát Franciaországban. Az idő- és helyegység igája elvettetett ugyan, de a szabadság nagy túlságokra vetemedett, s van elég francia dráma, mely ötven év alatt történik, három országban, sőt világrészben. A nagyon is szűk idealizmust nagyon is tág realizmus váltotta fel, s az igen is egyszerű cselekvényt nagyon is bonyolult, tele színpadi csínnyel. A szónoklat eltűnt, de helyette az utcák nyelve kapott lábra. A régiség és rang korlátja összetört, de a törvényszéki terem és börtönök titkainak egész raja lepte el a színpadot.

Racine nagyobb tragikai költő, mint Corneille, de Corneille tulajdonképp a francia tragédia megalapítója, s az ő vállain emelkedik Racine. Midőn Corneille föllépett, a francia drámai költészet nem volt egyéb, mint a régi görög, az új olasz és spanyol dráma keveréke, jellemek és szenvedélyek rajza nélkül. Corneille művészetté emelte mint külső-, mind belsőleg. Cidjével először kísérlette meg a tragédiának művészibb formát adni. Menteur vígjátékával szintén alapját vetette meg a francia vígjátéknak, s egyengette Molière útját. Az úgynevezett drámára vagy nézőjátékra, melyet akkor tragikomédiának neveztek, Nicoméde és Don Sanche darabjaival ő nyújtott először művészibb mintát. Egyszersmind a francia drámai nyelvnek is megalapítója. Cid, Polyeucte, Cinna, Horace című tragédiái legjobb művei, mint amelyekben a jellemek alkotják a helyzeteket, míg a többiekben a helyzetek uralkodnak a jellemeken. Corneille tanulta és utánozta a régieket, de a három egység szabályait inkább csak tisztelte, mint szerette. Cidben még nem tartja meg a hely egységét. A spanyol dráma hatása alól még nem tudta magát egészen kivonni. Lope de Vega drámáiból átvette a hatásos helyzetek iránti előszeretetet a jellemek kárára, mivel aztán megrontá tehetségét. Corneille kedveli a heroizmust, az erkölcsi hősiességet rajzolni, mind férfi-, mind nőszemélyeiben, kik inkább bámulatot keltenek a nézőben, mint megindulást. Férfiai félistenek, női hősök. Ezért mondotta La Bruyère: "Corneille úgy festi az embereket, aminőknek kellene lenniük. Több van bennük olyan, amit bámulhatni, mint amit utánozhatni." A nagy eszmék, dolgok és emberek iránti előszeretetet a francia szellemből merítette, s költőivé emelve, visszalehelte nemzetére. Bizonyos római erényt hirdet, keresztyén szellemmel vegyítve, francia finom formák alatt: az önmegtagadás, a becsület és hazaszeretet szenvedélyeit, szemben a szív más szenvedélyeivel. Ez népszerűségének egyik fő forrása. Corneille hatása sokkal nagyobb volt nemzetére, mint egyelőre látszik. A nagy forradalomban, a pártok küzdelmei, a vallás, hazaszeretet, szabadság, nemzeti becsület őrjöngő önfeláldozásai közepett, a szószéken, a vérpadon, az ágyúk zajában mindenütt megérezhetni Corneille szellemét. Méltán kiált fel egy francia kritikus Corneille-ről szólva: "Mi a hősiesség bálványozói vagyunk, s nyomoraink örvényében is tapsolunk annak, aki nagy szerepet játszott velünk a világ színpadán, s megnyeri nekünk az emberiség tapsát. Isten ne adja, hogy a hősiesség iránti babonás lelkesülésünk kiapadjon. Ez lelkünk acélrugója; ez adja vissza nekünk mindig a dicsőséges békét s a tiszteletes nyugalmat. Isten ne engedje, hogy a nagy Corneille valaha népszerűtlen legyen színpadunkon, mert aznap megszűnnénk nagy nemzet lenni."

Azonban Corneille-nek a hősies iránti előszeretete akadályozza őt abban, hogy valódi tragikai költő legyen, s műveinek véghatása tragikai erős felindulást keltsen fel bennünk. Majd mindig a kötelesség és szenvedély közti küzdelmeket festi, mi a tragikum egyik legfőbb forrása, de személyei a legtöbbször hősiesebbek, mintsem szenvedélyeik martalékai, s így valódi tragikai alakok legyenek. Mily szép mű Cid, mily drámai erős összeütközések között foly le. De mi a véghatás? Rodrigo és Chimène is hű marad kötelességéhez, szerelmük ellenére legyőzik szenvedélyüket. Vér választja el őket egymástól, Chimène atyja vére, melyet Rodrigo ontott ki atyja becsületéért. Nem lesznek ugyan egymáséi, de a költő sejteti, hogy később boldogulni fognak. Féltettük őket, de már nem sajnáljuk, meg nem sirathatjuk, s csak félig örülünk boldogságuknak. Ez nem tragikai hatás, s valóban senki sincs a költők között, ki a tragikai erős összeütközéseknek több tapintattal tudna jóra fejlést adni, mint Corneille. De ez nem az igazi tragédia. A közönség minden bámulata mellett is érezte ezt, mi később némi visszahatást idézett elő, s ezért fogadta a mindjárt Corneille sikerei után fellépő Quinault-nak műveit meg nem érdemelt tapssal, mert felindulás után esengett, s ha Quinault nem is hatotta meg tragikailag, legalább elérzékenyítette. Végre föllépett az a költő, ki valóban tragikaivá tette a francia tragédiát. S itt kezdődik Racine pályája.

Racine is nagyrészt a kötelesség és szenvedély összeütközéseit rajzolja, mint Corneille, de hőseivel nem győzeti le szenvedélyeiket, hanem martalékaikká teszi, ezért műveinek hatása tragikaibb. Neki nem a hősiesség, hanem a szenvedélyek iránt van előszeretete, s úgy nemcsak tragikaibb, hanem a szenvedélyeket is élénkebben rajzolja, különösen a női szenvedélyek rajzában mester. Corneille legszebb szerepei azok, kik szenvedélyüket feláldozzák a kötelességnek. Mindnyájan hősök, kiket a költő erős összeütközések küzdelmei közé helyezett, de ők erősbek helyzetüknél, s győzedelmeskednek rajtuk, Chimène és Rodrigo feláldozzák szerelmüket részint a szülői kegyeletnek, részint a becsületnek. Paulina szereti Severust, de hű marad Polyeucte-höz; Augustus többre becsüli a kegyelmet a törvényes bosszúnál, Horatius feláldozza nőtestvérét hazájáért. Racine nem hősöket rajzol, hanem szenvedélyes embereket, kik nem tudják legyőzni szenvedélyüket, s örvényébe sodortatnak. Phaedra, Roxane, Athalie. Hermione, Orestes, Pyrrhus mind ilyenek. Látnivaló, hogy Racine tragikuma sokkal erősb s rokonabb a Szophoklész és Shakespeare tragikumával. A moralista ugyan azt mondhatja: Corneille arra ad példát, hogy milyen legyen az ember; Racine, hogy mitől őrizkedjék, s úgy a hatás egyenlő becsű. Az erkölcsi hatást megengedhetni, de nem a tragikait. A morál csak úgy része a tragédiának, ha a félelem és a szánalom költészetté olvasztja. A hősies, a szenvedély legyőzése bámulatra indítja a szívet, de sem félelemre, sem szánalomra. Az érdemetlen szenvedés szánalmat költ fel, de haragot és elkeseredést az igazságtalanság ellen, s így a legkellemetlenebb érzést. Az oly szenvedés, melyet szenvedély és tévedés idéznek föl az emberre, mindig tiszta szánalmat kelt föl, melyet nem zavar meg se bámulat, se keserűség. Ez a tragikai érzés. Krisztus, midőn a tévedők-, bűnösök- és szenvedőkhöz vonzódott, a legemberibb indulatnak hódolt, ugyannak, mi a tragikum forrása. Corneille ezt kevéssé érti, Racine-nak ebben rejlik legfőbb ereje. Corneille-ben némi epikai szellem lappang, Racine egészen drámai. Corneille kevésbé doctrinaire s nem éppen merev klasszikus; Racine doctrinaire, merev s a klasszicizmusnak szigorú törvényhozója, de egyszersmind ő az, ki a tragikumot a franciáknál először képezte ki a maga teljes erejében. Corneille a francia művészi tragédia kezdeményezője, Racine tökélyesítője; Corneille termékenyebb, de egyenetlenebb; Racine kevesebbet írt, de kivéve ifjúkori kísérleteit, majd minden művében a költői magasság egyenlő fokán találjuk.

De mindkettőt felülmúlja a francia klasszicizmus harmadik hőse, Molière; ő legnagyobb az újkori vígjáték-költők között, sőt az újkori komédiának éppen úgy képviselője, mint Shakespeare a tragédiának. A három egység elvét ő is híven követi, mint tragikus társai, de kevesebb hátrány kíséretében, ő is inkább típusokat rajzol mint egyéneket, de jellemei mégis mintegy középalakok a típus és egyén között. Tárgyait nagyrészt a francia életből vévén, s kora, sőt az egész európai társadalmi élet hibáit ostorozván, sokkal nemzetibb, s mégis szélesb körű, mint tragikus társai. Shakespeare vígjátékaiban a személyek egyénibbek, elevenebbek, de szerkezetre nézve hátrább állanak, mint Molière darabjai. Emellett Shakespeare vígjátékai majd mind vagy bohózatok, vagy legalább hajlanak a bohózat felé. Molière is írt bohózatokat, sőt azzal kezdte pályáját, de aztán mindinkább emelkedett a fenső komikum felé. Egyetlen újabbkori költő sincs, ki oly valódi és mély komikum alapján építi föl műveit, mint Molière. Komikai koncepciói éppen oly tanulmányt érdemelnek, mint Shakespeare tragikuma. A vígjátékírók hamarabb elavulnak, mint a tragikusok. Hogy Molière nem avult el, annak oka leginkább ama bámulatos művészetben rejlik, mely az idő szerintibe általános érdekeket tudott önteni, mely egyképp ismervén a szív és színpad titkait, a hatás belső és külső eszközeit szerencsésen egyesítette.

Molière föllépte előtt a francia vígjáték nem volt egyéb, mint durva keveréke a klasszikai, olasz és spanyol vígjáték reminiszcenciáinak. Larivay Péter volt az első, ki a XVI. század végén némi jellemzésre törekedett, s kinek Fösvényéből, Molière is kölcsönzött egypár vonást. Általában a francia komédia első kísérletei bizonyos nevetséges helyzetek összefűzései voltak jellemek nélkül, a természetes komikum helyét a túlhajtott, természetlen vagy képzelt bitorolta, személyek helyett bizonyos hivatalok és állások típusai szerepeltek, minők orvos, kapitány, bíró, szolga, a cselekvény valószínűsége éppen nem tartatott szükségesnek, s alig volt némi szorosb kapcsolata a jellemekkel. A cselekvény tárgya rendesen görög és latin, majd spanyol vígjátékból vétetett, a bohózatos elem pedig, mely legfőbb fűszerét képezte a francia vígjátéknak, az olasz bohózatokból, de némely jelek már arra mutattak, hogy a vígjáték fejlésnek indul. A francia könnyedség és elmésség némi jelei a durva kísérletekben is mutatkoztak. Némely célzások a napi eseményekre előre hirdették, hogy a vígjáték törekszik szorosb kapcsolatba jönni a jelen élettel. A bohózatos elem torzításaiban már meg lehetett ismerni az emberi élet rajzának egy-egy igaz vonását. Corneille föllépte különösen elősegítette a komédia fejlődését, és egyengette Molière útját. Igaz ugyan, hogy Corneille csak azt tette, amit Hardy, tudniillik spanyol drámákat és vígjátékokat ültetett át francia földbe, de mind cselekvény, mind jellemzés, mind dikció tekintetében egy fejlődési fokkal egyszersmind feljebb emelte mindeniket. Corneille Melite s még inkább Menteur című vígjátékában helyenként megtalálhatni a komédiának azt a szép nyelvét, melyet Molière tökélyesített. A helyzetek és jellemek rajzában is, bár nem lehet sikerültnek mondani, olynemű törekvést lehet észrevenni, mely Molière fölléptét mintegy jelenti.

Molière bohózatokkal lépett föl, ez volt a kornak legkedvesebb vígjátéka, s valóban e művek képezték az akkori vígjátéknak legeredetibb s legegészségesebb nemét. De a Menteur előadatása után Molière is egy fokkal följebb törekedett s a L'Etourdi-t írta, melyet nemsokára a Dépit amoureux, Precieuses ridicules, Sganarelle követtek. Ezek többek, mint bohózatok, itt már a helyzet, az intrique a fő, de a jellemrajz sincs elhanyagolva, sőt már a francia társadalom rajza is helyet foglal bennük. Innen a jellem- és erkölcsrajz komédiára emelkedett: a L'École des Femmes (A nők iskolája), L'École des Maris (A férjek iskolája), L'Avare (A fösvény), Dandin György oly vígjátékok, melyekben a cselekvény a jellemmel szoros kapcsolatban áll. Innen egy lépés volt az úgynevezett fenső komédiáig, mely tisztán a Molière teremtménye, s mely nembeli művei e következők: Le Misanthrope (Az embergyűlölő), Tartuffe, Les femmes savantes (A tudós asszonyok). Mit értett Molière a magas komédia neve alatt? Az élet hűbb képét, mint aminő a közönséges vígjátékoké, oly vígjátékot, mely kerüli a vígjáték szokott fogásait, színpadi csínyeit, megveti a véletlen és félreértés komikumát, hol minden természetes ok kikerülhetetlen következményt idéz elő, hol az események valamivel komolyabbak, de a tárgyalás vidám, mely nem idéz elő nagy kacajt, csak mosolyt, úgyszólva a lélek mosolyát. Molière költői nagyságát egyaránt tanúsítják mind a három nemben írt vígjátékai. Mind a három nemben kora s az emberiség nevetséges oldalait vitte a színpadra. A Precieuses ridiculesben a fensőbb körök, s általában az elsatnyult szalonízlés finnyás és idétlen nyelvét tette nevetségessé. A tudós asszonyokban, mint Arago mondja, a nevetségesnek legotrombább és szenvedhetlenebb faját, a tudákosságot állította pellengérre, a pedánsság által megfertőztetett tudományt, a fölolvasó-körök mániáját. Az orvosok nyegleségét nem egy művében gúnyolta ki, valamint a korabeli metafizikusok barbár nyelvét és ködös szubtilitásait. A Nők és férfiak iskolájában a nők és férfiak nevetséges követeléseit mutatta föl a szerelem dolgában, s kigúnyolta azt a maig is táplált előítéletet, hogy a tudatlanság és szolgaság legigazabb záloga az erkölcsiségnek. A fösvényben a fukarságot, Tartuffe-ben a szenteskedő képmutatást bélyegezte meg. Az Amants magnifiques-jében az asztrológiának adott halálos döfést. Dandin Györgyben a kapaszkodó és hiú szerelmest tette nevetségessé, s egyszersmind a szegény és kevély nemességet. A Le Misanthrope-ban a nemes szív ferdeségeit hozta színpadra, csodálatra méltó művészettel, finom tapintattal vivén keresztül, hogy embergyűlölőjét a néző megmosolyogja, mégis folyvást a legbensőbb részvéttel csügg rajta. Élesen szemügyre vette az emberi szív bohóságait s a társadalom ferdeségeit. Méltán nevezte Boileau contemplateurnek.

De Molière nemcsak az udvart, környezetét, a francia társadalmat vizsgálta nagy figyelemmel, hanem saját magát is. Költői munkásságát saját élményei táplálták. A házassági viszonyokat, melyeket vígjátékaiban rajzol, nagyrészt saját házaséletéből vette, mely nem volt a legboldogabb. Ami gyöngeséget vagy nemességet talált szívében, átlehelte személyeibe. A férjek iskolájában Ariste, az Embergyűlölőben Alceste többé-kevésbé ő maga. A francia társadalom és önszívének vizsgálata, erkölcsi mély érzése, illúziói, szenvedései, türelme "filozófiája" képezték költészete egyik legfőbb forrását. Másik fő forrása míveltsége volt: különösen mindent ismert és tanult a vígjáték terén, mit elődei írtak, s mit csak képes volt megszerezni. Jól ismerte a görög és római, az olasz és spanyol vígjátékokat. Műveiben nyomaikra is találhatni, s amit ellenségei egész a mai napig, mint vádat hoznak föl ellene, tudniillik, hogy meglopta elődeit, csak dicsőségére szolgál. Minden valódi nagy költő elődei vállán emelkedik, s eredetisége nem abban áll, hogy elődei tárgyai- és invencióiból semmit sem használ, hanem abban, hogy miképpen tudja földolgozni és saját szellemébe olvasztani. Mit Molière Plautus- és Terentiusból vett, az keze között egészen mássá vált. Példa reá A fösvény, mely egészen francia, és fölülmúlja a Plautus Aululariáját. Ugyanezt mondhatni arról is, mit az olasz és spanyol vígjátékokból kölcsönzött.

Schlegel állítja föl leginkább e vádat, ki Molière-ben nagyon keveset ismer el, s majd mindent megtagad tőle. Nem fölösleges vizsgálnunk Schlegel egypár vádját, s kimutatnunk alaptalanságukat.

Schlegel Über die dramatische Kunst und Literatur című művének sok érdeme van, de semminemű érdem nem ellensúlyozhatja azon silány kritikákat, melyekkel e könyvben Molière-t sárba tiporni törekszik. A vígjáték mind e mai napig a francia költészet legfőbb dicsősége, s Molière, a komikus, majd oly magasan áll az európai irodalomban, mint Shakespeare, a tragikus. S íme éppen Németországon állott elő egy nagy tekintélyű kritikus, ki Molière-t lenézi, azon a Németországon, melynek még máig sincs egyetlen kitűnő vígjátékírója, csak Kotzebue-val dicsekedhetik, s egyik legnagyobb költője, Goethe, gyöngénél gyöngébb vígjátékokat hagyott hátra. Azt érthetni, hogy a franciáktól akkortájt annyira megalázott Németország örömujjongva fogadott egy oly kritikust, ki a legnagyobb francia költő dicsőségében gázol, de az megfoghatlan, hogy Magyarországon is találkoznak oly kritikusok, kik Schlegel uszályhordozóivá alázták magukat. Ezelőtt tizennégy évvel Dandin Györgyöt Schlegel kardjával támadta meg egyik kritikusunk, ezelőtt négy évvel egy másik szintén Schlegel Corpus Jurisából olvasott halálos ítéletet Tartuffe-ra. Csodálatos, hogy Fösvénye ellen még senki sem hívta segítségül Schlegel bölcsességét. Vagy talán meg is történt, csak én nem olvastam.

De mit mond tulajdonképp Schlegel a Fösvényről? Sajnálja, nagyon sajnálja, hogy Molière annyira elrontotta Plautust, kinek Aululariájából kölcsönözte tárgyát. Sokszor veti Molière szemére azt a léha vádat, hogy latin, olasz és spanyol elődeitől egyet-mást átkölcsönzött, azonban itt megelégszik azzal, ha kimondhatja, hogy amit Plautusból kölcsönzött, tökéletesen elrontotta. És mivel rontotta el? Szerinte éppen azzal, mi a mű érdeme, hogy alapeszmében, cselekvényben, jellemrajzban különbözik a Plautus vígjátékától. Schlegel dicséri Plautus egyszerű cselekvényét, s hibáztatja, hogy a Molière-é bonyolultabb; tetszik neki, hogy Plautusnál az egész cselekvény központja a kincs ellopása, melyet a fösvény éppen azáltal idéz elő, hogy azt gondosam rejtegeti; megrója Molière-t, hogy a kincs rejtegetésére nem helyez oly nagy súlyt, mint Plautus, hogy egypár fölvonásban a kincsről nincs is szó, s Molière igen művészietlenül lepi meg nézőit, midőn a szolga az ellopott kinccsel belép. Ez ellenvetés mind állana, ha Molière nem akart volna egyebet, mint Plautus vígjátékát reprodukálni. Azonban történetesen egészen új vígjátékot írt, s mind alapeszméje, mind jellemrajza másnemű cselekvényt kívánt. Molière fösvénye harcban áll gyermekeivel fösvénysége és szerelme miatt, s így a jellem és helyzet e bonyolultsága szükségképp bonyolultabb cselekvényt kíván, mint aminő a Plautusé; a kincs rejtegetése is éppen azért nem válhatik a cselekvény központjává, s csak mint másodrendű dolognak kell szerepelnie. Schlegel oly követeléssel áll elő, mely szerint Molière kénytelen lett volna vagy csak Plautust vázolni, vagy saját eredeti koncepcióját megrontani. S vajon miért művészietlen meglepetés az a jelenet, midőn a szolga az ellopott kinccsel belép? La Flèhe nem haragszik-e Harpagonra, Cléant nincs-e a legnagyobb szorultságban? A szolgát kettős indok ösztönzi e lépésre: Harpagon elleni gyűlölet s a segítni kívánás urán, míg Cléant az ellopott kincsben eszközt talál arra, hogy vagy elszöktesse a leányt, vagy lemondásra kényszerítse atyját.

Azonban halljuk Schlegel fontosabb gáncsait, melyek ha állanának, valóban megdönthetnék Molière Fösvényét. "Molière - úgymond Schlegel - a fösvénység minden nemét egy személyben halmozta össze, s mégis az a fösvény, ki kincsét elássa, s az, ki uzsorára kölcsönöz, bajosan lehet ugyanazon személy. Harpagon éhezteti lovait, de hát miért van kocsija és lova? Ez csak oly embert illet, meg, ki aránytalan csekély költséggel bizonyos rang tekintélyét kívánja megőrizni. A komikai jellemrajz hamar véget érne, ha Molière csak egy fösvény jellemét rajzolná. Molière-nek legnevezetesb eltérése Plautustól az, hogy emez csak kincsőrzőt állít elénkbe, amaz pedig még szerelmessé is teszi fösvényét. A szerelmes vénember nevetséges, az aggódó fösvény szintén az. Könnyű belátni, hogy ez éles ellentétet szül, ha a fösvénység szenvedélyéhez, mely az embert különhúzóvá és zárkózottá teszi, a szerelmet csatoljuk, mely közlékeny és pazar szenvedély. Azonban a fösvénység jó óvszer a szerelem ellen. Hol van itt a finomabb jellemzés vagy erkölcsi hatás, minthogy itt erre kiváló súlyt helyeznek, Plautusnál-e vagy Molière-nél? Harpagont amint végignézi a fösvény és a vén szerelmes, mindkettő elégülten térhet haza a színházból. A fösvény azt fogja magában mondani: »Én legalább nem vagyok vén szerelmes«; a vén szerelmes pedig: »Én legalább nem vagyok fösvény.« A fensőbb vígjáték az emberi bohóságokat, bármily feltűnők legyenek is, a dolgok rendes kerékvágásában rajzolja; amit csak kivételességnek, a fölfordultság véletlen szülöttének gondolhatni, csak a túlzó bohózatba ülhetik be."

Schlegel, úgy látszik, éppen oly figyelmetlenül olvasta el Molière Fösvényét, mint amennyire nem érti a komplikált szenvedélyek lélektani és művészi jogosultságát. Ellenkezést lát abban, hogy Molière fösvénye elásta kincsét, és mégis uzsorára kölcsönöz. De vajon Harpagon oly fösvény-e, ki abban találja örömét, ha a holt kincsben gyönyörködhetik? Azért ássa-e el tízezer tallérát, mert nem akarja uzsorára kiadni, vagy azért, mert nem akadt még reá jó alkalom? A mű minden sora ez utóbbi kérdést igenli. Harpagon tízezer tallérát azelőtt való nap hozták haza, melyen a mű kezdődik. "Mindamellett - mond (I. fölv. 5. jelenet) - nem tudom, jól tettem-e, hogy a tízezer tallért, amit tegnap meghoztak, kertemben ástam el." Már ebből is látszik, hogy ő nemigen szokott magánál pénzt tartani. "Bizony nem kis gondot ád - kiált föl (I. fölv. 4. jelenet) - ha az ember egy jó csomó pénzt rejteget magánál, s be boldog, ki jól elhelyezte vagyonkáját, s csak annyit tart kezénél, ami napról napra kell." Molière az egész műben úgy jellemzi fösvényét, mint egy telhetlen embert, ki minél több pénzre áhít, s ezt fösvénységgel és uzsorával igyekszik elérni, de sehol se olyannak, aki amit bevesz, rejtegeti, elássa szenvedélyből. Mellőzve a Simon mester jelenetét, csak az I. fölv. 5. jelenetét említem, midőn fiának így szól: "Ha szerencséd van a játékban, haszonra kellene fordítanod, s amit nyersz, kiadnod becsületes kamatra, hogy annak idejében megtaláld. Egyébiránt mellőzve a többit, szeretném tudni, mire való mind e szalag, mely tetőtől talpig elborít, s nadrág tartani nem elég-e egy féltucat kapocs? Szükséges-e parókákra vesztegetni a pénzt, ha az ember saját természetes haját viselheti, ami semmibe se kerül? Fogadnék reá, hogy paróka és szalag húsz pisztolra rúg s 20 pisztol évenként csak 8% kamattal 18 livre-t, 6 sout, 8 fillért jövedelmez."

Azt tanácsolja-e Harpagon fiának, hogy megtakarított pénzét elrejtse, vagy azt, hogy uzsorára adja? Nem az uzsorás fösvény szól-e belőle? Íme mily alaptalan az egész ellenvetés. Nem Molière következetlen, hanem Schlegel nem fogta föl Harpagon jellemét, s nagy fölületesen, a kincs rejtegetését és az uzsorát csak magokban tekintve, a legigazságtalanabbul ítélt.

Az az ellenvetés is, hogy miért tart a fösvény kocsit és lovakat, ha fösvény, csak oly ellenvetés, mint a fentebbi. Molière vígjátékainak főbb személyei nagyrészt a nemesi osztályhoz vagy a gazdag burzsoáziához tartoznak. Hogy Harpagon előkelő polgár, több körülmény mutatja, bár a cselekvény nem tette szükségessé, hogy a költő Harpagon társadalmi állásáról részletes fölvilágosítást adjon. Harpagonnak szakácsa és cselédei vannak, sőt fiának is szolgát tart. Valère nem állhat vala be hozzá udvarmesternek, ha Harpagon valami obszkúrus szatócs. Ha a társadalom alsó fokán állana, szabadon élhetne aljas szenvedélyének, de így kötve van, kénytelen megőrizni állásának külszínét, s lehető olcsón úri házat tartani. Ez is egyik komikai vonás benne. Schlegel követelése itt is, mint mindenütt, csak rosszabbá tenné a vígjátékot.

A nagy német kritikus megvetőn néz le a törpe francia költőre; a fösvénység és szerelem között lélektani ellenkezést lát, s lehetőségét csak a legritkább kivételességnek hirdeti. S ezt Schlegel mondja, ki bámulja Shakespeare-t, azt a Shakespeare-t, ki a drámaírók között leginkább rajzol komplikált szenvedélyeket, vagy jobban mondva különböző szenvedélyekből összeolvasztott jellemeket. Miért csak Molière kontár, miért nem Shakespeare is? Miért Harpagon kivételes szörny, miért nem Shylock is, Macbeth is és így tovább? E szempontból kiindulva Schlegelnek Shakespeare-ről szóltában először is Shylockot kellett volna megtámadni, ily formán: "Könnyű belátni, hogy az éles ellentétet szül, ha a nyereségvágyat, mely ravasz és tartózkodó szenvedély, összekapcsoljuk a bosszúval, mely meggondolatlan és kockáztató: a nyereség áhítozása rendesen jó óvszer a bosszú ellen." Macbethet így kellett volna megtámadnia: "Mily össze nem illő dolgokat kever össze az a Shakespeare; a nagyravágyó azért nagyravágyó, mert kockáztatni mer, mert kockáztató és merész, nem hajt senkire, legkevésbé a feleségére, s ezt a Macbethet, ki áhítja a koronát, feleségének kell a véres tettre ösztönözni. Papucshős és királygyilkos, minő szörnyű kivételesség." Így lehet végigmenni az egész Shakespeare-en, s csodálatos, hogy Schlegel e bölcs szempontot, ez éles analízist nem alkalmazta Shakespeare-re is? Vagy talán mérsékelnie kell-e magát, mert Shakespeare angol, s az angolok szövetségesei voltak azon német fejedelmeknek, kiket Schlegel szolgált, s kik nem kevesebb szerencsével harcoltak a franciák, mint ő Molière ellen? Schlegel tulajdonképp azért hibáztatja Molière-t, mi egyik ok arra nézve, hogy sokkal nagyobb költőnek tartsuk őt, mint tragikus társait, Corneille-t és Racine-t, kik nagyrészt egy uralkodó szenvedélyt rajzolnak, míg Molière gyakran több szenvedélyt vegyít egy főszenvedélybe, hasonlóan Shakespeare-hez, bár nem tudja oly életteljesen összeolvasztani, mint a nagy angol költő. Innen van, hogy Molière típusai némileg hajlanak az egyénhez, és sokkal közelebb állanak az élethez, mint a francia klasszicizmus bármely teremtménye. Ha Molière Harpagonjában hiba van, az nem a fösvénység és szerelem vegyítése, mi éppen oly természetes, mint komikai, hanem az, hogy nem mindenik olvad egy életteljes egésszé. Harpagonban van ugyan hiúság, fiatalabb óhajt lenni, szeretne tetszeni a hölgyeknek, emellett azért házasodik, hogy gazdagabb legyen, felesége hozzon valamit a házhoz, azonban mindez talán élénkebben, természetesebben, több változatossággal vegyülhetne a jellemrajzba. De ki tehet róla, hogy Molière nem Shakespeare? Így is nagy költő marad, s az európai drámairodalomban egyedül méltó arra, hogy Shakespeare mellett foglaljon helyet.

Amit Schlegel a Fösvény erkölcsi hatásáról mond, éppen nevetséges. Úgy látszik, azt hiszi, hogy a fösvényről, nagyvágyóról vagy féltékenyről írt művek csak a fösvények, nagyravágyók és féltékenyek számára készülnek, s az író erkölcsi hatása egyedül az, ha a fösvény, féltékeny, nagyravágyó egészen magára ismer. Így egyetlen tragédiának, egyetlen vígjátéknak se volt és lesz soha erkölcsi hatása. A közönség nagy része azt fogja mondani, Schlegel szerint én nem vagyok se féltékeny, se fösvény, se nagyravágyó, nem tartozik rám az egész: a valóságos fösvény, nagyravágyó, féltékeny pedig, kik nem találják meg a rajzon minden szőrszálukat, rossz fotográfnak nevezik a költőt, s erkölcsi épülés nélkül hagyják oda a színházat, a kritikus pedig előáll, s ír ilyenforma kritikákat: Othellónak nincs erkölcsi hatása, mert sok féltékeny lesz a színházban, ki így fog szólni: "Én legalább nem vagyok szerecsen"; ha pedig szerecsen találna ott lenni, ez így vigasztalja magát: "Én legalább nem vagyok féltékeny"; Macbeth hatása olyan, mint Othellóé, mert a nős ember így fog szólani:

"Reám ugyan sok hatása van a feleségem ösztönzéseinek, de legalább nem vagyok nagyravágyó"; a nagyravágyó pedig így kiált föl: "Én ugyan nagyravágyó vagyok, de nem hallgatok nőmre, sőt nincs is nőm." E szempontból tönkre lehet tenni az egész drámairodalmat, s elmefuttatásnak talán beillik.

Molière költészetét erkölcstelenséggel is vádolják. Schlegel erkölcsi lelkesülésében többször megtámadja Molière-t, kit nem átallt XIV. Lajos udvari bohócának nevezni. Rousseau vádja régibb, s egész európai hírűvé lett. Rousseau itt sem tagadhatta meg különcségét. Ő zenész és költő is volt, írt operát, sőt vígjátékot is, de mintha megbánta volna ifjúkori bűneit, megtámadta a drámai művészetet, a romlottság szüleményének nevezte, mi igen illett ily bölcshöz, ki a polgáriasodásban csak romlottságot látott, s visszavágyott a természeti ősállapotba. Nem vizsgálom, vajon Rousseau az affektált vagy őszinte erkölcsbírák közé tartozott-e, de annyi bizonyos, hogy e nagy író, kinek, mint a színpad elvbeli ellenségének, kár volt színművet bírálni, aligha hirdetett nagyobb előítéletet, mint akkor, midőn Molière Fösvényét erkölcstelen vígjátéknak nevezte.

Nagy bűn - úgymond - a fösvénység és uzsoráskodás, de nem nagyobb-e ennél meglopni az atyát, s oly tiszteletlenül bánni vele, mint a negyedik fölvonás 5. jelenetében. Ezért nem haboz kimondani, hogy a Fösvény a rossz erkölcsök iskolája, mely a tiszteletlen és tolvaj fiút a nézővel megszerettetve, magát az erényt akarja nevetségessé tenni. Ily egyoldalú erkölcsi szempontból ítélni meg költői művet Rousseau előtt is divatos volt, s most még divatosb, kivált oly körben, hol egyébiránt Rousseau a legkevésbé kedvelt író. E divat természetesen a mi irodalmunkat sem kerülte ki. Hiszen mindennap olvashatunk bírálatokat, melyek a drámai költészet erkölcsi tartalmát félreértik. Hiszen alig múlt néhány éve annak, hogy egyik vígjátékírónk Akadémiánkba oly elmélettel köszöntött be, mely szerint Molière legkitűnőbb vígjátékai erkölcstelenek, sőt általában a valódi komikum lehetetlenné válik. Az erkölcsi szempont ez egyoldalú képviselői hatását sok tekintetben elősegíti az a körülmény, hogy a művészeti szempont képviselői rendesen hasonló egyoldalúságban sínylenek. A művészet önmagának célja, semmi köze a morállal - mondja az ellenfél -, a művész ecsete csak úgy adja vissza a rajzot igazán, ha logikája csupán a tárgyat tartja szem előtt, s nem törődve se jóval, se rosszal megy célja felé. Ily egyoldalú általánossággal még csekélyebb érdekű kérdéseket sem dönthetni el. Ha a költészetben minden a morál, akkor tulajdonképp nincs szükség költészetre, ha a morál semmi, akkor a költészet nemcsak hűtlen rajza az emberi szívnek, hanem egészletében véve nem is költészet. Hogyan, tehát a költőnek semmi köze ne volna a morállal, s éppen a drámai költő sérthetné erkölcsi érzésünket, az a költő, ki a szenvedélyek küzdelmét rajzolja, szemben a társadalom és állam nagy érdekeivel, s egyszersmind a tévedések és bűnök nemezisével rázza meg szívünket? Ha úgy áll a dolog, akkor a költői igazságszolgáltatás közönyös kérdés, s csak a szeszély játéka; akkor a szenvedélyek küzdelmét akár a véletlen döntheti el, e részben legművésziebb rajz véghatásában a legművészietlenebbé válik, s a drámai művészet, melyet Arisztotelész a szenvedélyek tisztításának nevezett, a szenvedélyek fölzavarását tűzné ki célul. A morál éppen úgy része a drámai művészetnek, mint a lélekbúvárlat, jellemrajz, cselekvény, sőt úgyszólva egymásba játszanak. Holmi kevély frázisokkal nem a morált kell kiküszöbölni a drámai művészetből, hanem a moralisták balga követeléseit, de annyiban küzdenünk a morál mellett, amennyiben a drámai művészet alkatrésze.

A moralisták ily balga követelése a többek közt mindjárt az, hogy a költőnek főszemélyeiben az erény képviselőit, az emberi tökély eszményeit kell rajzolni. A drámai költő éppen ily személyeket használhat legkevésbé. Hová lesz a tragédia megrázó hatása a tévedésbe vagy bűnbe sodort szenvedély rajza nélkül? Vagy ártatlan, erényes embereket szenvedtessen a költő, kiket végül megjutalmaz? Így lehetlen tragédiát írni, legfeljebb csak érzékenykedő drámát, s mellőzve a költői szempontot, csak tisztán erkölcsiből is, melyik nagyobb hatású: az erkölcsi nemezis sújtó karja-e, melyet az élet mindennemű viszonyaiban többé-kevésbé feltalálunk, vagy a gondviselés jutalmazása, mely ritkább az életben, s melyet maga a keresztyén vallás is túlvilágba helyez? A mártirológia költői formája a legenda s nem a dráma, s erkölcsi túlbuzgalmunkban kár összezavarni a műfajokat. Hogy komédiát hogyan lehet írni erényes hősökről, éppen nem képzelhetjük, mert azt csak föl nem tehetni a moralistákról, hogy az erényt akarják kigúnyolni. A komikus költő még kevésbé használhatja az erény hőseit, mint a tragikus.

A moralisták követelései kifogyhatatlanok, de csak azt érintjük, mely némiképp rokon a fentebbivel, s a Molière Fösvénye ellen emelt vádat képezi. A drámában így szólnak: a jónak kell győzni a rossz felett: a tévedt vagy bűnös ember bukását az erényes diadalának kell követni, akár a tragikum, akár a komikum alakjában. Az igaz, hogy mind a tragédiában, mind a komédiában valaminek győzni kell, s ez nem lehet ellentétben a morállal, sőt széles értelemben maga a morál az erkölcsi rend; de tulajdonképp eszmének kell győzni, nem személynek, s hogy a személyek, kik erre befolynak, erényes vagy nem erényes emberek legyenek-e, inkább csak a tárgytól függ, s éppen nem abszolút szükségesség, sőt a tragikum és komikum legjobb tárgyai közül sok éppen meg nem tűrné. Mind a tragédiában, mind a komédiában a katasztróf a megsértett erkölcsi érdek kiengesztelődése, s itt az a pont, hol az erkölcsi és művészeti elem legláthatóbban összeolvad. Ezt támadjátok meg, ha erkölcstelen, mert ekkor művészietlen is, de ne vessétek latra azok erényét, kik a katasztrófot előidézték, mert akkor oly kevéssé vagytok lélekbúvárok, mint esztétikusok. Íme Szophoklész Elektrájában Klütemnestra, a férjgyilkos nő, fia kardja alatt vérzik el. Ti felsóhajtotok, hogy a férjgyilkosság nagy bűn, de az anyagyilkosság még nagyobb. Szerintetek talán idegen, de erényes embernek kellett volna végrehajtani e tettet. De az erényes ember bosszúálló-e? Vagy a tragédiákat törvényszéki ítélettel, akarjátok-e befejezni, mely inkább külső-, mint belsőképp büntet? De a költő nemcsak nagy bűnöket rajzol, hanem nagy tévedéseket is, melyek kívül esnek a törvényszék hatáskörén, s némely nagy bűnök esetében miféle törvényszék fog ítélni a királyok és királynők bűnei felett? Íme ott van Shakespeare Brutusa, megbukik: nem azért, mert a szabadságot szerette, hanem mert nem okosan szerette, s oly körülmények között akarta visszaállítani a respublikát, midőn már hiányoztak a respublikai erkölcsök. Vajon a győzőknek a hazafiság és erény képviselőinek kell-e lenni? Antonius és Octavius nem azok, de az természetes, az erkölcsi szükségesség fejleménye, hogy a szabadság nevében elkövetett politikai orgyilkosságot, a szabadsággal kacérkodó zsarnokság kövesse, s a szabadságot nem érdemlő Róma végképp cézárizmus karjaiba dőljön. Ebben rejlik a morál, a költői igazságszolgáltatás, kiengesztelés, s nem holmi erényes mesterkedésekben. A drámai költő inkább csak felvett hőse pályáját rajzolja bukásáig, s nem egyszersmind a többi személyekéit is. A görög drámaírók ugyan trilógiákat írtak, melyekben a tévedések és bűnök egymásból folyó láncolatát rajzolják külön fő személyekben, s így Orestes bűne egy új tragédia alapja lesz, de arra a gondolatra sohasem vetemedtek, hogy a tragikai hatást az erényes emberek győzelmében keressék, s nem tévedők vagy bűnösök bukásában. A fődolog az, hogy a tévedés vagy bűn magában hordozza nemezisét, mely végre eléri a viszonyok kényszerűségénél fogva: ez az eszme győzelme, az a morál, a többi e tekintetben kevésbé lényeges, sőt éppen lényegtelen.

A komikus költő még kevésbé fogadhatja el a moralisták eme tanácsát, mint a tragikus. A vígjáték hőse mindig olyat akar, mi helytelen, mi ellenkezésben van vagy saját tulajdonságaival, vagy az erkölcs, társadalom, életbölcsesség, közszokás, illem követeléseivel. Személyiségénél vagy viszonyainál fogva már akarata is nevetséges, nem érheti el, amit akar, vagy ha eléri, el kell vesznie, pórul járnia, mit cselszövény eszközöl a többiek részéről. E cselszövényt önkéntelen maga a komikai hős is elősegíti, mi emeli a komikai hatást, mind a jellemrajzot, mind a helyzeteket illetőleg. A komikai hős pórul jár; kijátszódják, megcsalják, csúffá teszik, meg is javul olykor, ha a körülmények engedik, de csak akkor, ha komikailag megszenvedett. Vajon erényes, jámbor emberek képesek-e valakit kijátszani, megcsalni, hogy céljukat elérjék? Nem kell-e ide egy kis ravaszság, gonoszság, ha nem is éppen bűn, de mindenesetre mégis annyi, amennyi a szigorú moralisták kritikáját ki nem állja? Mit csináljon a szegény vígjátékíró erényes, jámbor személyekkel, kiket arra kell használnia, hogy komikai hősét tönkre tegyék? A cselekvény megindul, s ha a jámbor emberek egy kissé nem gonoszodnak el, bizony a bohó, sőt bűnös ember fog győzedelmeskedni felettök, mi aztán éppen oly művészietlen, mint erkölcstelen. Azonban van egy más körülmény is, mi a komikai cselszövők győzelmes ravaszságát nemcsak szükségessé teszi, hanem enyhíti is, annyira, hogy éppen nem sérti erkölcsi érzésünket. A valódi komikai hős maga idézi föl maga ellen a cselszövényt, saját hibájával vagy bűnével kelti ki környezetében a ravaszságot, a megtorló szenvedélyt, s így, midőn pórul jár, azt az érzést költi fel bennünk, hogy megkapta, amit keresett és megérdemelt, s távolról sem azt, hogy ama gonoszok mily rútul bántak e szegény emberrel. Az erkölcsi érdek itt is a katasztrófba olvad, s fődolog itt is az, hogy a hős magában hordozza nemezisét, mely eléri, s nem az, hogy akik befolytak bukására, hány próbás erényűek. Ha az igazság szolgáinak megengedünk egy kis ravaszságot a bűn üldözése, az igazság kiderítése körül, még inkább meg lehet engednünk személyeire nézve a drámai költőnek, ki ugyan nem rendőr, nem vizsgálóbíró, de, ha valódi költő, minden törvényszéknél, minden moralistánál igazságosb.

Ily valódi, ily igazságos költő Molière. Az erkölcsi és művészeti elem összeolvasztását a komikumban senki sem értette jobban, mint ő. Főszemélyei magok idézik föl a cselszövényt, és a szenvedélyek által felköltött szenvedélyekben lelik büntetésöket, bukásukat. Az a vád, melyet Rousseau Fösvénye ellen emel, a műnek éppen egyik legfőbb érdeme. Harpagon fösvénységével kínozza egész családját, még a legszükségesebbet is megvonja gyermekeitől. Mi természetesb, hogy a fiú adósságokat csináljon és tékozló legyen? Kell-e komikaibb valami, mint az, hogy az, aki magától is megvon mindent, idegen uzsorásoknak gyűjti vagyonát? Mi utánozhatlan jelenet, midőn tudtán kívül saját fiának akar nagy uzsorára pénzt kölcsönözni, s óhajtja a gazdag atya saját maga halálát. Nem vitatjuk, a tékozlás nagyobb bűn-e vagy a fösvénység, de vajon ki idézte elő a tékozlást, s ki szenved miatta? Nem az-e, aki megérdemelte? Tulajdonképp ez itt a kérdés, s nem az, hogy melyik nagyobb bűn. Harpagon vén létére szerelmes is, s egy fiatal leányt akar elvenni, kit fia szeret. Fia kijátssza atyja tervét, hogy házasodhassék, átveszi a szolgája által ellopott pénzesszekrényt, s addig nem adja vissza atyjának, míg házasságába belé nem egyezik. Megint nem vitatjuk: vajon lopás és fiúi tiszteletlenség nagyobb bűn-e a fösvénységnél, értsd uzsoráskodásnál, de, ismét kérdjük, nem oly embert ér-e, ki azt felidézte és megérdemli? Jólesik nevetnünk rajta, hogy ily pórul járt, s e nevetésben több erkölcsi érzés nyilatkozik, mint Rousseau moralizálásában. Nem a tiszteletlen és tolvaj fiút szeretjük, de csodálnók, ha Harpagon nevelési rendszere másképp ütne ki, s bosszankodnánk, ha egy szerény, engedelmes fiút látnánk magunk előtt, ki eltűri, hogy atyja boldogtalanná tegye. Rousseau nem gondolta meg, hogy midőn a tékozló és tiszteletlen fiú miatt annyira feljajdul, okvetlen a fösvény és rossz atyát védi, s ha ő maga írta volna meg e művet, már koncepciójában is lélektani hibát követett volna el, s éppen úgy gyöngítette volna az erkölcsi, mint a művészi hatást. Ha a fösvény katasztrófját nem családi tagok idézik elő, kevésbé lesz vala természetes és komikai. A fösvénység veszélye és nevetségessége sehol sem tűnhet föl élénkebben, és sehol sem szülhet oly könnyen más bűnt, s vonhat magára visszatorlást, mint éppen a családi körben. Csak itt lehetett Molière-nek kifejteni komikai erős nemezist, vagy más névvel: valódi drámai morált. Kell-e több morál, mint egy fösvény atya, ki tékozlóvá, sőt tolvajjá teszi fiát, egy vén szerelmes, ki mert nem tiszteli magát, gyermekeitől sem tiszteltethetik, és semmit sem ér el, mire nevetséges szenvedélyében törekszik. Vajon lehető lett volna-e ez más koncepcióval? Nagyon kétlem, s meg vagyok győződve, hogy a moralisták némely balga követelései a drámai művészetben éppen úgy tönkretennék a tragikumot, mint a komikumot, s velük együtt az erkölcsi mélyebb hatást.

Az erkölcstelenség e képmutató és léha vádjainál fontosbak azok, melyek Molière némely vígjátékainak szerkezete ellen hozatnak fel. Legalább van alapjuk, ha egy s más tekintetben túlzottak is. Molière technikája erősb és változatosb, mint tragikus társaié, s ment a klasszicizmus némely stereotip eszközeitől. Például a francia klasszikai tragédia expozíciói meglehetős egyhangúak és drámaiatlanok. Egy jó barát, nevelő, egy meghitt udvaronc vagy udvarhölgy kezdik meg legtöbbször az expozíciót s éppen nem azzal a természetes és drámai mozgással, mely Shakespeare-nek oly bámulatos sajátja, hogy nem tudja az ember, tragédiai tetőpontját és katasztrófját vagy expozícióit bámulja-e inkább. Corneille és Racine beszéltetik e meghitteket, udvaroncokat és udvarhölgyeket, de tulajdonképp maguk beszélnek, hogy tájékozzák hallgatóikat, s csak a cselekvény első mozzanatakor zökkennek bele a drámaiságba. Molière valódi drámaisággal exponál. Például Tartuffe expozíciója majdnem oly drámai, mint Shakespeare-nél a Romeo és Júliáé. Mindamellett annyi igaz, hogy a francia klasszicizmushoz híven Molière is inkább kedveli, mint szükséges, a bölcs mondatokat, az erkölcsi maximák fejtegetését, s Misanthropejában részint a jellemrajz, részint a sentiosus magán- és párbeszédek kedvéért elhanyagolja a cselekvényt. Néha a cselekvény bogát a mű végén váratlan eseménnyel oldja meg, mint a Fösvény, Nők iskolája, s Tartuffe című vígjátékaiban. Azonban e váratlan események nem folynak be a jellemekre, csak a bonyolult helyzetből való kiemelkedésüket segítik elő, s általában nem oly lényeges részei, elhatározó mozzanatai az említett műveknek, mint azt Molière némely bírálói feltüntetik. Inkább csak Tartuffe szenved e tekintetben kivételt, hol Orgoranak kegyelem általi megszabadulása és Tartuffe bukása a végső stádiumon lényeges rész, elhatározó mozzanat. De Molière csak kényszerült úgy végezni be e művét, mint ahogy bevégezte, a kor fogalmainál fogva is, de leginkább saját egyéni körülményei miatt. A fejedelem a régibb drámákban a gondviselés szerepét játszta továbbá a középkor letűntével, a hűbérurak hatalma romjain emelkedő új monarchiára áhítattal tekintettek föl az eddig elnyomott néposztályok. Mindez vonzotta Molière-t a csomó kegyelem útján való megoldására, de az a körülmény, hogy csak félig kész művét is már megtámadták ellenségei, vallástalansággal, erkölcstelenséggel vádolták, később eltiltatták a királlyal, kényszerítette a fejedelem által buktatni meg képmutatóját a végső stádiumon, s a trón védszárnyai alatt keresni menedéket. Azonban e kényszerített bevégzést, lángeszéhez méltóan hajtotta végre, Orgonnak nem minden ok nélkül kegyelmez meg a fejedelem, Orgon szolgálatokat tett régen az államnak, melyeket a fejedelem most akar megjutalmazni. Továbbá Tartuffe Orgon elleni föllépése által maga ejti magát tőrbe, a felsőség egy rég nyomozott gonosztevőre ismer, kire már csak a törvényszék ítéletét kell kimondani. A nem tisztán drámai megoldásban mennyi drámai indokot vegyít Molière, s mi szép az, mit a rendőrrel Orgonnak, közönségének és királyának mondat. S mennyi szépség takarja a műnek nagyobb vagy csekélyebb hibáját. Egyebet mellőzve, van-e hatásosabb naiv komikum, mint Marianna és Valèr összezördülése, s rajzolt-e valaha vígjátékköltő szeretetre méltóbb, okosabb s minden affektáció nélküli, erkölcsösebb nőt, mint aminő Orgon neje, Elmira?

E töredékes vázlatokból is kitetszik, hogy a francia klasszikai drámának nagy árnyoldalai mellett nagy fényoldalai is vannak. Az árnyoldalakat eléggé, sőt túlozva kiemelte Lessing, de a fényoldalakat mellőzte. Nem Lessing ellen akarok szólani. Táborozása a francia klasszicizmus ellen, nemcsak korszakos polémia, hanem hazafiúi tett is volt. Megszabadította nemzetét a francia klasszicizmus jármától, s a görög klasszicizmusra és Shakespeare-re utalva, lehetővé tette a német dráma kifejlődését. Azonban, hogy polémiai hevében s a helyzet kényszerűsége miatt egészén igazságos lett volna, azt éppen nem mondhatni. Nem a rendszer teszi a nagy költőt, legfeljebb csak egyben-másban elősegíti vagy akadályozza, hanem a tehetség, s ha valamely rendszerben egészséges elemek is vannak, még mindig születhetnek nagy művek.

A német kritika még most sem eléggé igazságos a francia klasszikai dráma képviselői irányában, s túlbecsüli saját német-görög klasszicizmusa drámai kísérleteit. Melyik ér többet, a francia klasszikai dráma-e vagy a német-görög dráma, melyet Schiller és Goethe fejlődésük bizonyos stádiumán egypár műben megkísértettek. Azt hiszem, a francia többet ér, ha nem is elvben, de művekben, s ha vita tárgya lehet is e kérdés, annyi bizonyos, hogy a német-görög klasszicizmus nem szült Molière-t. Arago, a matematikus, majdnem matematikai igazságot mondott, midőn Molière szobra leleplezése alkalmával tartott beszédében így szól:

"A nemzetek természetszerű hévvel versenyeznek a szellemi elsőbbség fölött. Ha mi franciák idézzük Descartes, Pascal, Corneille, Racine, Bossuet, Voltaire, Montesquieu, d'Alambert, Buffon, Lagrange, Lavoisier, Laplace s mások neveit, válaszul azonnal Bacon, Galilei, Newton, Leibniz, Huygens, Euler, Kepler, Linné, Dante, Shakespeare, Milton, Tasso, Ariosto, Priestley, Volta, Cavendish stb. neveit fogjuk hallani. Molière, az egyetlen Molière bír azon kiváltsággal, hogy versenytársa nincs az európai irodalomban."

A Nemzeti Színház, sőt általában a magyar színházak műsora húsz-huszonöt év óta sokat változott. Hugo, Dumas, Scribe helyett Feuillet és Sardou jöttek divatba; Shakespeare és Molière gyakoribb vendégeink, mint régen; egypár rég elfeledett spanyol színmű újabb diadalait ünnepli; Kisfaludy Károly és Vörösmarty majdnem feledségbe süllyedtek; Czakó nem tetszik többé; Nagy Ignácz, Obernyik, Degré, Dobsa színműveit újabbak váltották föl, de aligha tartósabb szerencsével. Csak Szigligeti nem szenvedett csorbát. Termékenységével, sikereivel folyvást uralkodik a magyar színpadon, s műveit most is annyiszor vagy még többször játsszák, mint ezelőtt huszonöt évvel. Leszorult műveit újakkal pótolta, bukásait sikereivel feledtette. Innen-onnan negyven éve, hogy a drámaírói pályára lépett. Csakhamar a közönség kedvencévé vált, s háttérbe szorította legnépszerűbb elődét, Kisfaludy Károlyt. Azóta folyvást megtartotta a helyét. Az utána föllépő drámaírók napjainkig mintegy ostromolni látszottak őt, de nem tudták legyőzni. Szigligeti túlélte mindnyájukat, s most hatvanadik évében is bátran elfogadja a versenyt a színpad és Akadémia küzdő homokján egyaránt.

Valóban Szigligeti pályája nem egy tekintetben sajátságos és figyelemre méltó. Költészetének fény- és árnyoldalai sokkal szorosabb kapcsolatban vannak élete körülményeivel s azzal az állással, amelyet a színháznál elfoglal, mint a kor irodalmi és politikai viszonyaival. Mint színész írta első drámáját 1834-ben s mint a Nemzeti Színház titkára, rendezője, dramaturgja, szakadatlanul drámaírással foglalkozott. A lírai és az elbeszélő költészet terén alig tett kísérletet; nem volt szerkesztő, se hírlapíró. Kizáróan a drámai költészetnek szentelte életét, s amit azonkívül írt, néhány színészettörténelmi rajzot, dramaturgiai értekezést, szintén e körbe vonhatni. E körülmény egyik fő oka termékenységének. Aki költészetnek csak egy nemére szorítkozik, sokkal biztosabban megleli az illető forma szerinti uralmat, s könnyebben kap új kedvet újabb tárgyhoz, bár ki van téve annak, hogy gyakran ismételje magát, s formai készségénél fogva könnyű dolgozásra ragadtassék. Szigligeti se kerülte ki ez örvényt. De neki a drámaírás egyszersmind életmód volt. Részint ez, részint az eredeti műsor szegénysége, szakadatlan és gyors munkásságra ösztönözték. Ritkán érlelhette meg gondolatját, és telhetett el tárgyával: egyszóval gyors és könnyű dolgozáshoz szokott, s művei benső értéke nem volt arányban termékenységével. Azonban ne higgye senki, mintha Szigligetiben hiányzott volna a valódi költői becsvágy. Ha eleget tett a napi szükség kényszerűségének, örömest elmélyedt, s kereste a tisztább lelkesülés óráit, kivált akadémiai pályázatra készült. De az írók nem írhatnak másképp, mint ahogy körülményeiknél és hajlamaiknál fogva szoktatták magukat. Aztán valamelyik költői műnek sikere ritkán függ az akarattól és készültségtől; okai bár esetlegeseknek látszanak, bensőbb természetűek, mintsem könnyen kideríthetők volnának. Midőn Szigligeti bizonyos önbizalommal és követeléssel fogott Bajusz című vígjátékához, aligha sejtette, hogy sokkal csekélyebb becsű művet írt a Liliomfi címűnél, amelyet amúgy könnyedén mintegy csak odavetett.

Az is jellemző a Szigligeti fejlődésére nézve, hogy őt nem az irodalom adta a színpadnak, mint elődeit, hanem a színpad az irodalomnak. A színpad volt dajkája, s a színészek pártfogói. Nem tartozott az irodalmi pártok egyikéhez se, a politikában pedig éppen nem vett részt. Az irodalmi és politikai lapok se rokon-, se ellenszenvvel nem viseltettek iránta, de folyvást bírálták, minden tekintet nélkül. Egyetlenegy magyar költőt se bíráltak meg annyiszor, mint őt. Ha a hasonló termékenységű Jósika és Jókai annyi bírálatnak lettek volna kitéve, a magyar közönség kevésbé hinne regényírói nagyságukban. Ide járult még az is, hogy a fiatalabb drámaírók, Szigligeti versenytársai, koronként egész hadjáratot indítottak ellene. Majd minden lapnak megvolt a maga drámaíró barátja, akit borúra-derűre emelni igyekezett; néha maguk a drámaírók váltak színikritikusokká, és feltűnő szenvedélyességgel bírálták szerencsésebb versenytársukat. Szigligeti sohase volt egykedvű a kritika nyilatkozatai iránt, de ahhoz képest majd mindig elég nyugodtan tűrte úgy az igazságos, mint az igazságtalan bírálatokat. Tulajdonképp nemigen hitt az elméletben, s egész újabb időkig nem is foglalkozott ilyesmivel. Annál többet adott tapasztalataira, annál nagyobb buzgalommal tanulta a színpadot, a színészeket és közönséget. Mindennap tapasztalta, mint színész, rendező és drámaíró, hogy nem a szép nyelv, lírai ömledezés, mélyreható reflexiók, elmés párbeszédek hatnak leginkább a közönségre, hanem a cselekvény. Tapasztalta, hogy ha az expozíció világos, a bonyodalom fokozatosan emelkedik, és gyors kifejlést ér, a hatás nemigen szokott elmaradni. Tapasztalta, hogy a színészek a legjobb drámát is tönkretehetik, ha a szerepek nem természetük- és tehetségükhöz valók, ellenkező esetben a gyengébbek is sikert vívnak ki, s amely szerepet megkedvelnek, azt javítani is tudják, s általában sok gyakorlati jó tanáccsal szolgálnak. Tapasztalta, hogy a közönségnek megvannak a maga divatos eszméi, előítéletei, rokon- és ellenszenvei, melyeket nem lehet figyelem nélkül hagyni, s gyakran némely külsőség sem téveszti el hatását.

Szóval, Szigligeti folyvást oly tapasztalatokkal gazdagodott, melyeket elődei részint elhanyagoltak, részint alkalom hiánya miatt meg nem szerezhettek. Mindez elhatározó befolyással volt pályájára. Egész erejét a cselekvényre, a bonyodalomra fordította, főleg a színészeknek írt szerepet, s nem egy eszményi, hanem a Nemzeti Színház közönségét tartotta szem előtt, természetesen a tapsra leghajlandóbb részt. Fejlődését ez irányban nagyon elősegítette először is nem mindennapi leleményessége, mely ha koronként kimerülni látszott is, újabb erővel buzgott fel; továbbá a bonyodalmas és gyors menetű francia drámák hatása, melyek éppen föllépése idejében kezdették leszorítani színpadunkról a nehézkes német drámákat, és végre a siker, melyet bajos lett volna tőle elvitatni. Már első műveiben a cselekvény föltűnően erősb oldala, mint a szenvedély és jellem rajza. Nem volt szenvedélyes lélek, világ- és emberismerete szűk körre szorítkozott, s nemigen igyekezett mélyebben fölfogni a múltat és jelent: a történelmet és társadalmat. Ritkán írt belső szükségből, áthatva tárgyától, ami fölemeli a lelket, és kifejti rejtett erejét. A történelem és élet eseményei hamar föllobbantották képzelődését, leleményessége könnyen szőtt belőlük érdekesnél érdekesebb bonyodalmakat, de a drámai összeütközéseket ritkán tudta egyszersmind tragikaiakká emelni, és hőseinek megadni a fenséget. A komikumban már szerencsésebb volt, de inkább az alsóbb, mint a fensőbb komikum terén. Azonban a jellemrajz biztossága és elevensége se itt, se ott nem tartott lépést a bonyodalom leleményességével, s a sikert majd mindig ez utóbbinak köszönhette.

Mint nem egy költő, ő is saját szükségei szempontjából alkotta meg dramaturgiai elméletét. Szemben a költői hatás elvével, amellyel védeni szokták akkor tájt a szépen írt, de gyönge alkotású drámákat, nem a drámai hatást vitatta, mint egyedül jogost, hanem a színpadit, amely legalábbis kétes becsű, sőt amint a gyakorlat értelmezte, veszélyes is. Ezt hirdette beköszöntő értekezésében a Kisfaludy Társaság szószékén, ezt később hírlapi polémiáiban is. Harminc év óta ez elv védelmével és ostromával foglalkozik dramaturgiánk. A legtöbb drámaíró a színpadi hatás elvét pártolta, sőt a kritikusok egy része is ide szegődött. Majdnem hitté kezdett válni, kivált a színházaknál, hogy minden olyan mű jó, amely a színpadon egypárszor tetszést arat, és mind az rossz, amely nem részesül ily szerencsében, mintha a tetszés és nem tetszésnek nem lehetnének esetleges okai, amelyeknek kevés közük a drámai művészettel; mintha a színpadon nem hathatna sok olyas, ami nem valóban drámai, ennek csak külsősége, álorcája vagy éppen színpadi csíny; mintha a közönség zajosabb és kevésbé mívelt részének változékony hangulata döntő ítélet lehetne a művészet legfontosabb kérdéseiben; mintha a drámairodalom történelmében nem volna elég példa arra, hogy hidegen fogadott művek később nagy tetszést vívtak ki, s az eleinte zajosan megtapsoltak csakhamar minden hatásukat elvesztették. Egyébiránt abban, amit Szigligeti a színpadi hatás elvénél fogva hirdetett, sok jó tanács is volt a dráma technikájára nézve. De hibás volt kiinduló pontja, amennyiben a tragikai és komikai alapot egészen mellőzte, a cselekvény és jellemrajz szoros kapcsolatát kevésbé vette, s mintegy a közönség és színpad tanulmányát látszott ajánlani az élet és történelem helyett.

Nincs ok kicsinyleni vagy éppen hibáztatni a cselekvényre fordított gondot, mert éppen az egységes, gyors és erős összeütközések között fejlődő cselekvény a drámai költészet fő jellemvonása, s ez értelemben mondja Arisztotelész, hogy cselekvény nélkül nincsen tragédia. De hathat-e reánk mélyebben bármily bonyodalmas cselekvény, ha nem a szenvedély és jellem rajzából szívja éltető nedvét? Ringathat-e bennünket illúzióba a fordulatok és helyzetek bármily változatossága, ha untalan érezzük, hogy mindebben kevés a lélektani, s még kevesebb a költői igazság? S emberek helyett bármily ügyesen mozgatott bábok kielégíthetik-e az emberi szívet, mely örömei és fájdalmai, erényei és gyarlóságai, szenvedélyei és tévedései rajzát keresi a költészetben? Régi vita tárgya, és sok egyoldalúsággal vitatták a mi irodalmunkban is, hogy melyik főbb a drámai költészetben: a jellemrajz vagy cselekvény? Úgy hisszük, egyik félnek sincs igaza. Mennél nyomósabb okok hozatnak fel, akár a jellemrajz, akár a cselekvény védelmére, annál inkább meggyőződünk annak igazságáról, hogy a cselekvény és jellemrajz egymásra hatása és összhangja alkotja a valódi drámát: a jellemrajz e hatás alatt válik drámaivá, a cselekvénynek e hatás adja meg benső szervezetét, és ez összhang alsóbb vagy felsőbb fokától függ valamely drámai mű csekélyebb vagy nagyobb értéke. A színpad tanulmányát se lehet hibáztatni. A dráma földje a színpad, s az neméppen véletlen szüleménye, hogy az újkor legnagyobb drámaköltői, Shakespeare és Molière színészek voltak. Aki tanulta a színpad természetét, s különböző osztályokból egy nagy tömegbe gyűlt hallgatóság hajlamait, az tulajdonképp a drámai forma titkait tanulta. A valódi dráma színpadon és olvasva egyaránt hat, s éppen úgy megragadja a nagy tömeget, mint kielégíti a mélyebben gondolkozót, ha nem is mindig ugyanazon okból. Bizonyára, ha a drámaíró minél több dráma közvetlen hatását vizsgálja, saját művészete hatásának annál több eszközét ismeri. De mindez nagyrészt csak a forma tanulmánya. A tartalmat nem a színpad, hanem az élet tanulmánya nyújtja. S ha a költő mellőzve e tanulmányt, főleg a színpadtól vesz tárgyat és lelkesülést, csak a színpadot fogja rajzolni a színpadnak, s nem a színpadnak az életet. A színpad és élet tanulmányának összeolvadása éppen oly befolyással van a dráma valódi sikerére, mint a cselekvény és jellemrajz összhangja. Tulajdonképpen egymást szülik és táplálják, de meghasonulva szintén egymást emésztik.

Szigligeti színműveiben többé-kevésbé megtaláljuk e meghasonlást, s hol összhang van is, az nem fensőbbfokú. Érezzük, hogy a költő inkább a mi kedvünkért ír, mint a maga jókedvéből, s nem annyira valamely eszme, tény vagy szenvedély által felköltött lelkesülés ragadja, mint a lelemény ösztöne, a bonyodalom ingere. Érti a szövevény logikai folyamatosságát, az érdek fokozását, de nem követi nyomról nyomra a szenvedély fejlődését, nem leplezi föl a szív mélyebb örvényeit, a jellem legbensőbb mivoltát. Ritkán ír saját élményeiből vagy az élet és történelem közvetetlen hatásai alatt, önkéntelen a színpad emlékei lepik meg képzelődését, s a szereplő színészek állanak előtte, mint szobrász előtt az élő minták. Pályája kezdetétől mostanig megismerhetni darabjain, hogy kikre gondolt mint játszókra. Valóban jellemrajzai akarva, nem akarva a színészekhez vannak mérve. Legerősebb a zsáneralakokban; midőn magasabb, eszményibb körbe emelkedik, gyöngülni kezd, éppen mint színészeink. Nem küzd nagy feladatokkal, új eszmékkel, de nem esik az ál-lángeszűség hóbortjaiba se; nem lobog lelkében az erkölcsi és társadalmi érdekek erős kultusza, amely mélyen érzi, s másba is át tudja lehelni az emberi dolgokban nyilatkozó nemezis szent félelmét, de majd mindig megőriz bizonyos erkölcsi érzéket, jó tapintatot, józan ítéletet, melyek óvják az élet sivár vagy éppen léha felfogásától. E tulajdonok Szigligeti jobb műveinek mindig sikert biztosítanak, de ha az újság ingere enyészni kezd, lassanként mind kevesebb érdeket találunk bennük, kivált tragédiáiban. Ismervén a cselekvény fordulatait, majdnem ismerjük az egészet. A szenvedély rajza erőtlenebb, mintsem felindulhatnánk rajta, a jellemekben kevés olyas nyilatkozik, ami tartósabban foglalkoztatná az elmét, a párbeszédek tartalmilag, sőt gyakran alakilag sem eléggé vonzók, a nyelvnek nincs olyan bűbája, amely lekösse a figyelmet, aztán a színészek se a régiek, akiknek oly jól illett ez vagy ama szerep. A régi hatás elpárolgott; a bűvész fogásait nagyon is észrevettük. Ez okból Szigligeti műveinek sokat árt az idő; régebbiek mindinkább vesztik hatásukat, s újakkal kell fenntartani uralmát. De bárhogyan ítéljünk Szigligeti művei esztétikai értékéről, egy nagy érdemét senki sem hozhatja kétségbe, s ezt még inkább el fogja ismerni az irodalom történetírója, mint a mi korunk, összes munkássága mindig nevezetes mozzanata marad a magyar színészet és dráma fejlődésének. Negyven év óta fő támasza a fővárosi és vidéki színházaknak, az eredeti műsor nagyrészt műveiből telik ki, s nagyobb közönséget vonzott a színházba, mint elődei. Több-kevesebb sikerrel művelte a drámai költészet minden faját, sőt nemzeti irányban új válfajnak tört utat, ha tévedések árán is, kivívta a nálunk addig elhanyagolt cselekvény jogait, s fensőbb fokra emelte a magyar dráma technikáját.

Először is tragédiákkal lépett föl, s egy jó darabig leginkább történelmi tragédiákat írt. Követte Kisfaludy Károlyt és Vörösmartyt, akik egész epikai lelkesedéssel fordultak a múlthoz. Nyelvet is tőlük tanult, előbb prózát, majd verset. De már fölléptekor nyilatkoztak lényegesen különböző sajátságai. Nyelve és verselése messze maradt elődeitől, kivált Vörösmartytól, s e tekintetben, ha évek folytán erősödött is Szigligeti, máig sem elég erős. Szabatosan és folyékonyan ír, nem kellem nélkül, de kevés bájjal és erővel. Drámaibb Kisfaludy- és Vörösmartynál; kerüli a lírai áradozást, de gyakran, kivált ha prózában ír, csak a legszükségesebbek száraz elmondására szorítkozik.

Általában ritkán emelkedik a szenvedély magaslatára, ilynemű törekvésén majd mindig erőltetés érzik; hasonlatai nem meglepők, találóak, s a legtöbbször bizonyos bágyadtság jellemzi pátoszát. Mindez lírai ere csekély voltát bizonyítja. Igaz, hogy az erős lírai alanyiság árt a drámaírónak, de bizonyos lírai erő és hév nélkül meg nem születhetik a drámai pátosz, amely legtöbbször nem egyéb, mint a jellemek és helyzetek szerint a legfensőbb fokra emelt ódák és dithyrambok töredéke. Igazolják ez állítást, hogy csak a legnagyobb példákra hivatkozzunk, éppen úgy Szophoklész és Shakespeare, mint Corneille, Racine és Schiller, sőt nálunk is Katona. Szigligeti magán- és párbeszédeiben sehol se hallatszik a szenvedélyes elragadtatás, küzdelem és kétségbeesés oly kifejezése, mely megragadja lelkünket, és emlékünkben maradjon. Egyetlen verssora se került a közönség ajkára, hogy idézetté váljék. Nincsenek nyelvtani rögeszméi, stílbeli különösségei, de keveset ad a drámai stíl fensőbb művészetére is. Nem tud kevésben sokat mondani, s nem látszik kedvelni a szenvedély inverziós, szaggatott nyelvét s egyenetlen változatosságát. Színészeink jó színpadi nyelvnek tartják Szigligeti nyelvét, mert könnyen lehet megtanulni és elmondani. De vajon megelégedjünk-e ezzel, s az úgynevezett jó színpadi nyelv maradjon-e a magyar drámai nyelv példánya?

Sokkal lényegesebb és méltánylandóbb az a különbség, amely Szigligeti első tragédiáit cselekvény tekintetében jellemzi. Itt elődei maradnak messze tőle, kiket a történelmi tragédia terén Shakespeare példája éppen úgy félrevezetett, mint a német költők nagy részét. Kétségkívül Shakespeare a történelmi dráma terén is örökbecsű műveket hagyott hátra. Coriolan és Julius Caesar a történelmi tragédia felül nem múlt példányai az összes drámai költészetben. De ha római tárgyú tragédiáitól az angol történelem írt drámáihoz fordulunk, egyet-kettőt kivéve, csak történelmi rajzok állanak előttünk, melyekben erőteljes korrajz, bámulatos egyénítés s részben gazdag drámai élet nyilatkozik ugyan, de egészében véve se drámák, se tragédiák. Hajlanak az eposz felé, s ciklusos bevégzettségükben drámai formában írt epopoeiának tűnnek föl, melyekben az egyes drámák mind megannyi rapszódiák. Maga Shakespeare Chronikled histories néven nevezi e drámáit, melyek kedvenc darabjai voltak korának, midőn minden műnem és faj mintegy a drámába olvadt. Mily különbség a római tárgyú tragédiái s az angol történelemből vett drámáinak legtöbbje között! Amazokban a cselekvény kerek, egész, egységes: emezekben alig találhatni meg az alapeszme egységét is, s csak a személy egysége tartja össze a cselekvény szálait. Amott egymásból foly a cselekvény a főhős fejlődő szenvedélyével, a legszorosb kapcsolatban, a hatás és visszahatás drámai fokozatain: emitt nagyrészt egymás után vagy mellett fűződnek az események s kapcsolatuk a dráma hősével meglehetős külsőleges vagy laza. Szóval, amazok valóban történelmi drámák, míg ezek csak dramatizált életrajzok vagy krónikák. A németek között előbb Goethe Götz von Berlichingenjével, majd a romantikusok indultak e nyomon, s a német kritika igazolásukra a történelmi dráma oly elméletét állította fel, mely lényeges pontokban tér el a drámáétól.

E hatást a magyar irodalom is érezte. Vörösmarty történelmi drámáin, sőt Kisfaludy Károly Csák Máté töredékén is észre vehetni a német romantikusok szellemét, kik szerint a történelmi dráma ikertestvére az epopoeiának.

Szigligeti nem követte ez irányt, sőt mintegy tiltakozott ellene. Első tragédiái, Dienes, Gyászvitézek, Vazul, Aba, éppen drámai cselekvényük által vonták magukra a figyelmet, s fő érdemök csakis ebben áll. Vörösmarty a másik irány képviselője, aki azt, legalább elméletben, elhagyni készült, méltán üdvözölte e műveket, mint olyanokat, melyekben a cselekvény ügyesen bonyolított, az elrendezés jó, tisztán drámai gazdaságos: s méltán rótta meg a jellemek ürességét, az érzelmek és indulatok erőtlen rajzát.^[5] Szigligeti tragédiáinak e két sajátsága végigvonul egész pályáján. A cselekvény bonyolításában még több ügyességre tett szert, jellemrajzai tartalmasabbakká váltak, de egy valóban nagyobbszerű tragédiával annyi küzdelem díjában se ajándékozhatta meg nemzetét. Pályája második és harmadik évtizedében inkább a népszínművekhez és vígjátékokhoz fordult nagy előszeretettel, de folyvást írt tragédiákat is. Ezek nagyrészt leszorultak a színpadról, és feledségbe süllyedtek, de amelyek fennmaradtak is, mint Gritti, Béldi Pál, a Fény árnyai, nem nagybecsűek. Hiányzik bennök a tragikai fenség; vagy a cselekvényben, vagy a hősben nincs meg a nagyság, hogy egymást emelni bírják. Grittiben egypár jó jelenetet találunk, de a hősben, nagy gonoszban, nincs se nagy ész, se hősiség. A híres olasz oly ügyetlen, hogy a jámbor Czibakot se tudja elszédíteni, s alig tesz többet, mint hogy orgyilkosokat bérel ellene. Béldinek mind tévedésében, mind erényében van valami gyámoltalanság. A Fény árnyaiban a főszemély, Charlotte átalakulása nem eléggé drámai, jellemének alkatrészei nem olvadnak össze egy határozott szenvedéllyé, ami aztán a katasztrófát inkább csak színpadi hatásúvá teszi, mint egyszersmind valóban tragikaivá.

Szigligeti újabb tragédiái közül (1868-1873) csak három került színre és jelent meg nyomtatásban. A Trónkereső, Török János, Struensee.^[6] Az első nemcsak társai, hanem általában Szigligeti összes tragédiái között is legjobb, évtizedek óta a legsikerültebb tragédia irodalmunkban. A közönség a gyönge előadás mellett is tetszéssel fogadta, azonban a hírlapok éppen azt támadták meg benne, ami legjobb, a tragikai alapot. Elmondották, hogy a főszemély nem a tragikai hős, akit a szabad akarat sodor örvénybe, hanem csak báb, akivel az események játszanak, s bukásában nem az erkölcsi világrend kényszerűsége nyilatkozik, hanem a sors szeszélye. Súlyos vád, de mivel nem igaz, nem nyom többet ama dicséreteknél, melyekkel hírlapjaink némely új drámát oly méltatlanul elhalmoznak. Mind maga a kérdés, mind pedig a tragédia megérdemelnek egy kis bővebb fejtegetést.

A mű hőse Borics, aki nem tudja, hogy törvénytelen szülött, mert kolostorba vonult anyja folyvást rejti előtte születése titkát. Nem örökölhette a magyar trónt, de mint Halics fejedelme boldogan él. Szeretett férj és uralkodó. Midőn egyszer anyjánál van látogatóban, megjelennek előtte Magyarországból az elégedetlenek követei, s felszólítják, hogy mentse meg az országot a zsarnokságtól, s foglalja el a trónt, mely jog szerint őt illeti. Borics nemes szíve föllángol e felhívásra; nem csak trónját foglalhatja vissza, hanem nemzetének is szabadítója lehet. Anyja, Predzlava, aki tudja, hogy fia nem törvényes szülött, tartóztatná, de nem meri bevallani bűnét. Borics lengyel segítséggel betör Magyarországba. Csalódásai egymást érik. Ahelyett, hogy az ország fölkelne, csak némely érdekeiben sértett főurak és kóbor vitézek gyűlnek táborában. A két tábor szemben áll egymással. Magyarország királya részéről megjelen a nádor, felmutatja a Borics törvénytelen születéséről szóló ítélet okiratát, melyet még azok a főurak is aláírtak volt, akik őt most behívták. Borics nem hisz az okiratnak, mert hiszen anyja megvallotta volna neki, hogy nem törvényes szülött. Most már nemcsak jogáért, hanem anyja becsületéért is vívni akar, és elveszti a csatát. Anyja ezalatt lelkiismeretfurdalásainak martaléka, s érzi végelgyengülését. Egy papnak meggyónja bűnét, s Borics nejének, Juditnak, fia számára egy lepecsételt iratot ad át, amelyben neki is bevallja törvénytelen szülöttségét, s egyszersmind megesketi Juditot, hogy iratát bontatlan szolgáltatja fia kezébe. Judit sejti a titkos irat tartalmát; fél férje, maga és gyermekei meggyaláztatásától, s hajlandó eltitkolni férje előtt a végzetes iratot. A csatát vesztett Borics hazaérkezik, keresi anyját, hogy születése titkát megtudja. De éppen akkor kondul meg a halálharang: anyja meghalt. Judit látva férje kétségbeesését, hogy új életet, hitet öntsön bele, eltitkolja előtte az iratot, elhiteti vele, hogy anyja rábízta búcsúját, végakaratát; minden rágalom, amit beszélnek, anyja végszava szerint ő törvényes szülött.

Boricsot nemes szíve s jogának hite sodorta a küzdelembe, majd anyja becsülete is belevegyült a játékba; most, mert legyőzetett, győzni, mert megalázott, uralkodni, mert sértett, bosszulni akar. Mindinkább süllyed, de mind erélyesebbé válik, és kész mindent kockáztatni. Mint keresztes vitéz ismét Magyarországba jő, és összeesküvést szervez, Bodomér, Kunország száműzött fejedelme és leánya, Rózsa, hű társai vállalataiban. A harcos kun leány szereti őt, s már az első vesztett csatában megmentette életét, ami Judit szívébe a féltékenység fullánkját ütötte. Borics nem veszi észre se Rózsa szerelmét, se neje leplezett féltékenységét; csak trónkereső tervei foglalják el. Azonban neje mindenütt nyomában, s midőn a kun leány másodszor is megmenti Boricsnak veszélyben forgó életét, a két nő összeszólalkozik; Judit megerősödik gyanújában, s férjét bár alaptalanul, hűtelennek hiszi. A másodszor is megszabadult Borics Kunországba menekül, hol Bodomér visszanyerte ősei trónját, és szövetséggel kínálja Boricsot egy Magyarország elleni hadjáratra. Borics elfogadja a szövetséget; kigúnyolt joga, földig aláztatása, bosszúja újabb küzdelemre sarkallják, s már a tábor indulandó, midőn föllép féltékeny neje, s bosszúból átadván anyja iratát, születése titkát fölfedi előtte. Borics lesújtva áll anyja becsülete, családi boldogsága romjain; képzelt jogaiért elkövetett tettei miatt lelkifurdalások kínozzák. Fölébrednek nemes érzelmei; többé nem vezet sereget Magyarország ellen. Kihívóan lép a kun tábor elébe, fölbontja a csak előbb megkötött szövetséget; fölingerli maga ellen a lázadó népet, amely aztán leszúrja.

E vázlatból is könnyen kivehetni a hasonlóságot Szigligeti tragédiája és Schiller Demetrius című tragédia-terve és töredéke között. Mindketten a viszonyok démoni hatását akarják rajzolni, egy nemes jellem küzdelmére és megrontására. Demetrius se törvényes szülött, de jóhiszemben küzd trónjáért, s midőn megtudja, hogy hite tévedésen alapszik, nem lép vissza; tévedése új bűnökre s a bukás örvényébe sodorja. A fő különbség köztük az, hogy Demetrius a tragédia közepén tudja meg törvénytelen születését, Borics a végén; amaz új bűnre ragadtatik, ennek nemes érzelmei ébrednek föl; amazt a titok fölleplezése rontja meg erkölcsileg, ezt a föl nem leplezés és tetteinek visszahatása. De éppen e fő különbség a baj, mondák hírlapjaink, ez emeli tragikai hőssé Demetriust, és süllyeszti ártatlan szenvedővé Boricsot. Demetriusnak módjában lett volna visszalépni, midőn megtudta, hogy nincs joga a koronához, de nem lépett vissza, követte szenvedélyét, s így szabad akarata határozott jövőjéről. Borics egész a tragédia végéig jóhiszemben küzd, csalódásban él, s így tettei nem eshetnek erkölcsi beszámítás alá. De szemben ez ellenvetésekkel nem méltán kérdhetni-e: Vajon Boricsnak, mint Halics fejedelmének, nem volt-e módjában tovább is nyugodtan és boldogan élni? Anyja kolostorba vonulása, mély bánatja, marasztása nem kelthetett-e benne gyanút? Borics bizalmas, hivő és könnyen lelkesülő természet, aki nem tud megnyugodni sorsában. Nemcsak trónjáért küzd, hanem Magyarország szabadítója is akar lenni. Vakon hisz az elégületlen magyar főuraknak. Íme, hogyan ragadja a szenvedély, mennyi ballépést követ el, melyek még akkor is bukáshoz vezethetik, ha csakugyan törvényes szülött. Csalódásai és megvetése gyűlöletet és bosszút keltenek szívében, egész odáig süllyed, hogy hazája ellen idegenekkel szövetkezik, s azt nekik zsákmányul ígéri. Szenvedélyét, hol akaratlanul, hol akarva, mennyire táplálják anyja és neje, e két nő kímélete és ragaszkodása. Igaz ugyan, hogy Borics pályájára nagy befolyással vannak a már meglevő viszonyok, anyja végzetes bűne, de nemcsak e viszonyok démoni hatása ragadja őt, hanem szenvedélye is, mely nélkül egészen más fejlődés állhatna elő. Hamlet is oly viszonyok között lép föl, melyeknek nem maga az oka, hanem anyja bűne, de hogy azok fejlődjenek tovább, nagyrészt tőle függ. Othello is csalódásban él, őt is áltatja Jago gonosz indulatból, mint Boricsot anyja és neje szeretetből, de vajon azért ártatlan szenvedővé süllyedt-e? Mind az életben, mind a tragédiában két elem játszik főszerepet: a viszonyok és szenvedély végzetessége; néha amazok szülik emezt, néha emez amazokat, néha pedig a legszorosabban összeolvadnak. Mindez nem zárja ki a szabad akaratot, mely tulajdonképp nem egyéb, mint a viszonyokból fejlődő, és a viszonyokra ható szenvedély. És éppen abban áll a tragikai hatás félelmetes és rejtélyes volta, hogy a nemezis fejlődése egyenetlen és aránytalan. A büntetés ritkán áll arányban a bűnnel, tévedéseink, sőt erényeink is, ha nem voltunk elég okosak, nagyobb vészt hozhatnak reánk, mint bűneink. A fődolog, hogy küzdő és erős szenvedély fejlődjék ki, mert ez az emberi szabad akarat, és szoros kapcsolatban legyen a katasztróffal, amelyet fölidézett.

Valóban mi nem hibáztatjuk, sőt védjük és dicsérjük e mű tragikai alapját. A Trónkereső Szigligeti legnagyobbszerű tragikai koncepciója. Cselekvénye is sikerültebb, mint aminőt régibb műveiben találunk.

Van ugyan benne némi mesterkedés, de általában az egymásra ható szenvedélyek szövik, és lélektani indokok tartják össze bonyodalmát. A személyekben sok a részvétre gerjesztő, nemes szívek tévedéseit látják mindenütt, amelyek egymást rontják meg, a viszonyok és szenvedélyek nemezisének hatását érezzük, nemcsak a főhősben, hanem környezetében is. A mű gyönge oldala egészen másutt rejlik. Itt is nyilatkoznak, ha nem is nagymértékben, mindazon sajátságok, amelyek Szigligeti tragédiáit nemigen szokták emelni. A cselekvény inkább kombinálva van jól, mint megalkotva; a szenvedély kevésbé bágyadt ugyan, de nem erős, a jellemrajz nagyrészt szabatos, de itt-ott jelentékenyen hibás, és sehol sem eléggé eleven.

Legfeltűnőbb ez Judit és Rózsa rajzában. Szigligetinek a cselekvény fejlődése szempontjából szüksége volt arra, hogy Judit, mint Borics neje, vágyjék a magyar trónra, szeresse férjét, és féltse a kun leánytól, aki részt vesz harcaiban, és kétszer menti meg az életét. Ez indokok jól vannak kombinálva, de magában a jellemben nincsenek jól összeolvasztva és elevenen rajzolva. Judit mindjárt első jelenetekben fájlalja, hogy bitorlás győzte le a jogot, hogy férje, ki oly nemes, vitéz és bölcs, s egy világot boldogíthatna, Halicsra, egy talpalatnyi földre van szorítva, de midőn férjét az elégületlenek a magyar trón elfoglalására szólítják fel, s anyja lebeszélni igyekszik, hallgat, teljes szenvedőlegesen viseli magát, pedig biztatása, buzdítása jelleméből folyna, drámaiabbá tenné a jelenetet, s erősebb indokul szolgálna később arra nézve, hogy anyja végzetes iratát férjének ne adja át. Ami féltékenységét illeti, annak okai megvannak a viszonyokban, de nincsenek meg természetében. A költő minden felvonásban mondat vele valami olyast, ami féltékenységét sejteti, s elég fokozatosan, egész a kitörésig, de nem rajzolja úgy, hogy azt természetesnek találjuk, elhiggyük, s ne lássuk mesterkedő fogásnak. Ez általában egyik fő hibája Szigligeti jellemzési módjának. Az alapul vett indokok a viszonyokból folynak ugyan, de nincsenek teljes összhangzásban a személyek belső természetével. Ez az oka aztán Szigligeti gyakori panaszainak, hogy kritikusai félreértik, vagy nem találják meg jellemei indokait, pedig elég világosan megírta ez vagy ama sorokban. De nem egyes mondatok határozzák meg a jellem lényegét, hanem az egész rajz szabatossága és elevensége. Rózsa egész elhibázott jellem. Szükséges személy a műben, de szavai és tettei között nincs meg a szükséges összhangzat, sőt tele a legkirívóbb ellenmondásokkal. Harcos, vad, egészen amazon, s mégis oly szelíd érzelmekben áradoz, mintha a modem líra legérzelgősb termékeivel táplálkoznék. Nem keresztyén, a házasság szentségét nem ismeri el, a szenvedély jogát állítja ellenében, s mégis oly keresztyén, lemondó érzelmű, aminő egy sincs az egész műben. Valóban a többi személyek inkább hordják magukon a kor bélyegét, s jellemzőbb vonásokkal emelkednek ki. De legkitűnőbb a két főszemély: Predzlava és Borics, kivált ez utóbbi, akinek fokonkénti fejlődése lélektani és drámai egyszersmind, bár hiányozni látszik benne valami arra nézve, hogy a tragikai nagyság erősebb benyomását tehesse a lélekre. Miben rejlik e hiány, mert nem merjük hibának mondani?

Szigligeti költészete sajátságában, amely ki tudja ugyan fejezni a szenvedély természetét, fordulatait, de nem erejét, változatosságát, aránytalan hullámzásait és megdöbbentő fenségét. Innen hőseiben nincs elég kedélygazdagság, lelki emelkedettség, gondolatbeli mélység és valódi pátosz. Borics általában gonddal dolgozott jellem, szenvedélye rajzában sem hiányzik bizonyos hév, de fejlődése majd minden lépcsőjén lágyabb, egyhangúbb, mintsem a keblében dúló szenvedély megengedné, s legválságosb perceiben sem emelkedik helyzete és lelkiállapota magaslatára. El-elbágyad, s néha oly felkiáltásokban tör ki, amelyek inkább az idegesség, mint a szenvedély hangyái, inkább köznapias panasz, mint egy hősi lélek fájdalma.

A más két műről kevés a mondanivalónk. Szigligetinek talán nincs műve, amelyben oly kevés összhangzat volna a cselekvény és jellemrajz között, mint Török Jánosban, pedig kiválóan a szenvedély, a féltékenység rajza akarna lenni. A cselekvény fordulatai mesterkéltségük mellett is elősegíthetnék e szenvedély fejlődését, de a személyek éppen nem valók e célra. Az a körülmény, hogy Borbála kényszerítve ment nőül Törökhöz, bár később becsülni és szeretni tanulta őt, s a dráma kezdetén egész szerelemmel és szenvedéllyel csüng rajta, nem elég arra, hogy a féltékenység belső indokául szolgáljon, midőn a Török jellemében nincs semmi, ami táplálója, fejlesztője lehetne, például: az önbizalom hiánya nagyon hivő vagy nagyon gyanakvó természettel egyesülve. Neje sem ártatlan kacér vagy gondolatlanul bizalmas, sőt okos, belátó asszony, aki csakhamar felfogja helyzete veszélyes voltát, s igyekezik felvilágosítani férjét. Ami pedig Jago helyettesét, Balassa Menyhértet illeti, eziránt oly kevés rokonszenvet tanúsít Török, sőt annyira lenézi, hogy éppen nem alkalmas gyanúja, féltékenysége táplálására. Általában Török sokkal józanabbnak van feltüntetve, mintsem észre ne vehetné, hogy ha a fennforgó körülmények között valaki gyanú alá jöhet, az nem az ő neje, hanem a Menyhérté, Judit. A féltékenység ár-apálya, a kutatás, vallatások, aprólékos, majdnem vígjátéki vonásokkal tárgyaltatnak. Nagy szenvedély nem fejlődhetik ki, s a cselekvény folyvást meghasonlásban áll a jellemekkel.

Struensee sem sikerült mű, bár tárgyánál fogva is gazdag drámai mozzanatokban és felfogása is tragikai. Struensee erőszakos reformer, ki nagy célokért lelkesülve, jól kiszámított ármánnyal, kezébe ragadja a főhatalmat, s azt éppen oly módon veszti el, amint megnyerte; mindent tesz a népért, de a nép nem érti, s veszni hagyja szabadítóját; nagy céljaiért küzdve, lankadni kezd, a nagyravágyás mellett a szerelem szenvedélye is fölébred benne, tévútra s vészbe sodorja azzal együtt, akit szeretett. Azonban a fölfogás e valóban tragikai érdeke a cselekvény folyamában lassanként elpárolog, s tragédia helyett egy cselszövényes melodráma kerekedik ki belőle. Lehet, hogy ennek egyik oka az indokok gazdagsága s össze nem olvadása, a külső tényeknek a belső küzdelemmel nem elég összhangzása is. De a legfőbb mégis az erős és határozott szenvedély hiánya, az érzések bizonyos bágyadtsága.

Különösen Struensee szerelme nem tud elég részvétet kelteni. Alig vesszük észre ébredését, fejlődését, s midőn már erős viszonnyá válik is, egyetlen nagyobb hullámot sem vet, amely szívünket magával ragadhatná. Azt sem vehetni ki tisztán, hogy e szerelem mennyiben idézi elő Struensee bukását.

Midőn a testőrök ügyében enged a királynénak, és szerelemből tovább is miniszter marad, bár nagy célját elérni többé nem reméli, ez bukásának csírája lehetne, ha a fejlődés ez irányban haladna. Ha fölhagyva céljával, szerelmének élne, s a főhatalmat csak ezért kívánná megtartani; ha ellenségei a múltért ki nem békülnének, barátai a jelenért ellene fordulnának; ha titkos szerelmének kitörése a gyanúnak erősebb alapot kölcsönözne, s felköltené a király gyanúját: mindinkább érthetőbbé, drámaibbá és tragikaiabbá válnék a fordulat. Mindebből keveset vagy éppen semmit sem látunk. Struenseet leginkább cselszövény és erőszak buktatják meg, melynek sikerét öntudatlan maga nem segíti elő. A negyedik fölvonásban ezért a gyors haladás és fordulat mellett is kevés a drámai bensőbb érdek, s azt egyedül Ranzau tétovázása tartja fönn. Az ötödik fölvonás e tekintetben már gazdagabb, de melodrámai hatású, s abban, hogy Ranzau csak Struenseehez megy Schach ármányai kijátszása végett, s nem egyszersmind a királynéhoz, kit inkább félthet, feltűnő mesterkéltség nyilatkozik. Szigligeti kelletnél több indokot és tényt ölelt föl, s a cselekvény menetének nem adott határozott irányt. Úgy látszik, a mellékdolgok csábították el, melyektől több hatást remélt, s mintegy megújult ifjúkori hibája, midőn a hatásnak nemegyszer éppen a szerfölötti hatni akarással ártott.

Szigligeti éppen oly szaporán termékeny, szívósan kitartó volt a vígjáték terén, mint a komoly drámáén. Különösen az ötvenes és hatvanas években tűnt ki vígjátékaival. Előszeretete a mennél bonyolultabb cselekvény iránt inkább is vonzhatta a vígjáték, mint a tragédia felé. Valóban nemegyszer használt komoly drámában oly indokot és szövevényt, amelyek inkább vígjátékba valók. A tragédiának majd mindig használ az egyszerű cselekvény, ha erős, ellenben a vígjáték bizonyos fajában a főérdek éppen a cselekvény bonyolult voltából szokott kifejlődni. Egyébiránt Szigligeti a vígjáték mindenik fajában tett kísérletet. Tárgyát hol a múltból, hol a jelen életből vette; érinteni törekedett a fensőbb komikumot, és le-leszállott az alsóhoz. Írt prózában és versben, sőt a magyar vígjátékot először szólaltatta meg rímes jambusokban.

E téren is a cselekvényben van főereje, de jellemrajza elevenebb, mint drámáiban, és szorosabb kapcsolatban áll a cselekvénnyel. Nem mélyebb vizsgálója se a társadalomnak, se az emberi szívnek, de az élet benyomásai itt inkább áthatják színpadi emlékeit. Nem szokása valamely nagyobb gyarlóságot, rögeszmét, divatos lelki betegséget vagy éppen bűnt jellemzően kidolgozott típusban vagy egyénben tenni vígjátéka központjául, de a kisebb gyöngeség és gyarlóság egy-egy felötlő vonása hamar megtermékenyíti leleményességét, s alakul át cselekvénnyé, habár a fordulatok ritkán hű kifejezői az eszme lényegének. Nem tűzte feladatul a magyar élet rajzát, a viszonyok, eszmék, osztályok, törekvések komikai oldala feltüntetését a családi, társadalmi és közélet körében, az időszerintit általános érdekűre emelve, de azért vígjátékaiban nem hiányzik bizonyos magyar élet, noha az időszerinti és általános érdek összeolvadása nem emelkedik fensőbb fokra. Leginkább a családi élet rajzát kedveli: kedvenc tárgyai az összezördülő és kibékülő házaspár, az uralkodni vágyó anyós, a papucskormány ellen küzdő férj, a jó parti fejében fényűzésbe merülő anya és leány. Legalább jobb vígjátékai: Házassági három parancs, Fenn az ernyő, nincsen kas, Mama, Nőuralom, nagyrészt mind e körben forognak. Népszínművei sokkal inkább tükrei a magyar társadalomnak, mint vígjátékai, sőt amazok komikai zsáneralakjai gyakran sikerültebbek emezek főszemélyeinél. Sokkal inkább emlékünkbe nyomulnak, s egy-egy ötletükből könnyen válik közmondás. Nem habozunk azt is kimondani, hogy Szigligeti népszínművei között van egy bohózat, Liliomfi, mely többet ér közép és fensőbb fajú vígjátékai bármelyikénél. Komikai erő sehol sem nyilatkozik több erővel és eredetiséggel, mint itt. A mű leleménye éppen oly önkéntelen, mint gazdag, mintegy a jókedv szüli, s a frissesség ragadja. Alakjai elevenek, s a cselekvény legszeszélyesebb fordulatait is követni, magyarázni és emelni tudják. Valóban sajnálnunk kell, hogy Szigligeti az alsó komikai fajokat nem mívelte szorgalmasabban. Úgy látszik, nem becsülte eléggé az effajta vígjátékokat. Pedig sohasem a műfajtól függ a becs, hanem magától a műtől, s mi részünkről többre becsüljük a Szentivánéji álmot, sőt a Tévedések vígjátékát is, mint Shakespeare némely fensőbbfajú vígjátékait.

Szigligeti, ha fensőbb vígjáték felé törekszik, könnyen válik igen is célzatos moralistává, ha pedig csak mulattatni akar, a kelleténél keveset gondol az eszmei tartalommal. Vígjátékai nagyrészt e két szélsőség között hánykódnak, sőt stíljében is van valami ilyes: ha versben ír, kissé bőbeszédű, keresett és cicomás, ha prózához fog, kevés szavú, száraz, köznapi. De nemegyszer meglábolja ez örvényeket, s ha nem is emelkedik a szellemes könnyedség, az élezett fordulatosság s a gazdag árnyalatú finomság fensőbb fokára, általán véve drámaibb, természetesb és könnyedebb, mint elődei és kortársai, s e tekintetben is emelte a magyar vígjátékot. Nagyobb baj az, hogy naiv komikai vagy nem egészen komikai személyeiben igen kevés a szellem, s az erényt és ártatlanságot unalmasan rajzolja. Példa rá a Fenn az ernyő, nincsen kas című vígjátékban előforduló Várfoki és Etelka. Amaz igen becsületes és okos ifjú, ez nemesszívű és házias leány. De csak így bizonyára nem arra valók, hogy a költészet eszményei legyenek. Szigligeti kedveli s gyakran föllépteti őket vígjátékai-, sőt drámáiban is, vígjátékíróink mintegy örökölték tőle e nemesszívű párt, kivált az okos és erényes leánykát. Tóth Kálmán, Berczik és Toldy vígjátékaiban is ott találjuk őket különböző változatban. Nagy baj az, amikor a színpad kevés igazsággal és bájjal tudja rajzolni az erényt, s mintegy meguntatja a közönséggel. Jól tudjuk, hogy a vígjáték nem az erények visszatükrözése, hanem éppen a gyarlóságoké, de ha ellentétül vagy más okból szükséges az erények föltűnése is, ne tegyük tönkre esztétikai értéküket, mert ártunk vele az erkölcsinek is. Vígjátékíróink úgy látszik, azt hiszik, hogy az erény már magában is hat. De a költészetben semmi sem hat költészet nélkül. Molière éppen oly gondot fordított okos és erényes személyeire, mint a gyarlók és hóbortosokra. Kivált női kitűnők.

Elmira, Marianna, Henriette, mily nemes és költői alakok! Marianna és Valèr összezördülése a legszebb naiv komikai jelenet, melyet valaha költő írt. Molière tanulmányát e szempontból sem ajánlhatni eléggé vígjátékíróinknak.

A közelebbi évek alatt Szigligetinek négy új vígjátéka adatott: A bajusz, Ne fújd, ami nem éget, Kedv és hivatás, Az udvari bolond. Ez utóbbi megjelent nyomtatásban is.

Közöttük a legjobbikat sem mondhatni sikerült vagy éppen becses műnek. Az első a múlt század közepén játszik, Bécs németesítő törekvéseit rajzolja a társadalmi téren, házasság útján. Egy gazdag magyar nemes, Koltay, egy előkelő német családból származott leányt vesz nőül. A nő szereti férjét, boldogul él vele falun, de meglepi a honvágy, s telelni Bécsbe költöznek. Koltay itt is magyar marad, még ruhában is, sőt bajuszát sem vágja le, ami megbotránkoztatja a német köröket, s a nőt kellemetlen helyzetbe hozza. Kettőjük között áll Koltay húga, Erzsi, egy derék magyar leány, szeretve és támogatva mindkettőt. Koltaynénak van egy nagynénje is, Thurdreyspitz Thusnelda grófné, nagyvilági nő, aki eddig Párizsban élt és pazarolt, most Bécsbe jő, elfoglalja Koltay házát, s őt németesíteni akarja. Elősegíti Thusnelda e célját egyik régi imádója, Hugolini gróf, de akit egészen más érdek vezérel, tudniillik beleszeret Koltaynéba, s őt a világba sodorva el akarná csábítani. Közös erővel felköltik Koltayban a hiúságot, hogy Bécshez köthessék. Kamarási és grófi rangot ígérnek neki, csak jelenjék meg az udvarnál, vegyüljön a társaságba, de hogy ezt tehesse, német ruhát kell öltenie, sőt levágnia bajuszát. Magyar ruhájából még kivetkőznék, de a bajusz levágása ellen tiltakozik magyar érzése. Eközben Erzsi és mátkája, gróf Várkövi, egy kis ármányt szőnek Thusnelda és Hugolini ellen, akik aztán megszégyenülve odahagyják Koltay házát, s így a feleség is, bajusz is megmarad.

E műben inkább csak kiinduló pont az, ami Mária Terézia korára emlékeztet. Az egész cselekvény nemigen hangzik össze a korral. Ha a németesedés oly erős ellentállásra talált volna a magyar előkelő nemességben, amint a szerző rajzolja, nem értük volna meg fensőbb osztályaink elnémetesedését. Sokkal hűbb lett volna a korhoz az, ha Koltay mind bajuszát, mind feleségét elveszti. De más tekintetben sem korrajz e vígjáték. A személyek meglehetős újkoriak, még a Thusnelda név is, mert a múlt században az ősnémet neveket nemigen elevenítették föl. Különben Thusnelda legjobb az egészben, érdekesen lép föl, s van benne egypár jellemző vonás is. A többi személyről nem mondhatni ezt. Emellett a cselszövény is durva, s a társalgási hang sem finom. Általában Szigligeti kevés szerencsével rajzolja a fensőbb köröket, s e tekintetben nem sokat tanult a franciáktól. Szigligeti erényes típusaival, az unalmas, derék ifjúval és leánnyal itt is találkozzunk. Várkövi és Erzsi nem mások, mint Fenn az ernyő, nincsen kas Várfokija és Etelkája. Az elsőnek még neve is hasonló.

A Ne fújd, ami nem éget címűben egy öregúr akarja kigyógyítani szintén öreg barátját, aki egy fiatal nőbe szerelmes, de gyógyítás közben maga is beleszeret, s így barátja versenytársa lesz. Mind a kettőt egymás által kijátssza és kigyógyítja egy fiatal unokaöcs, részint, hogy maga nyerje meg az özvegyet, részint, hogy egyik öregúr leányát, akit atyja éppen neki szánt, kedvese karjába segítse. Az alapeszme komikai, a helyzetek is azok, de a bonyodalomban kevés a lelemény, s a jellemrajz is nagyon gyönge. Szigligetin nemcsak az esik meg, hogy jellemrajza és cselekvénye meghasonlanak, hanem az is, hogy vagy a jó komikai alapeszméhez nem tud cselekvényt találni, vagy cselekvényét nem lelkesíti, vezeti valamely eszme ereje. Ez utóbbi bajban szenved Kedv és hivatás című vígjátéka. Ebben egy csoport zsánerképet veszünk, amelyeket nem olvaszt össze uralkodó eszme. Tulajdonképp két hőse van. Egyik Szövési Boldizsár, egy jóindulatú ember, akit csendes házi életre teremtett isten, de nem akar másodszor házasodni, mert első házassága szerencsétlenül ütött ki, hanem ahelyett lopatja magát gazdaasszonyával, unalmában filozóf lesz és titkos író, aki a dicsőségnek szeretne élni. Unokaöccse, Szövési Dezső, könnyelmű fiatalember, akinek nagy tehetsége van a festészetre, de erőnek erejével költő akar lenni.

Nem szeret tanulni, dolgozni, de mégis szeretne valami állást nyerni, hogy elvehesse Darvai gyáros leányát, s éppen azért egy laphoz segédszerkesztőnek szegődik. A vígjáték úgy indul, hogy hősei egészen egyebek akarnak lenni, mint amire valók, amiből természetesen annak kellene következni, hogy egyik se érje el célját, mindenik pórul járjon, s úgy térjen vissza hivatásához. E fölfogás komikai, de a cselekvény menete nem felel meg a célnak.

Cecilia egy kissé éltes, de különben derék s nem kellem nélküli kisasszony alakjában leginkább a gondviselés működik, s ez vonja másfelé, s teszi boldoggá a nagybátyját és unokaöccsét. Az ember azt várja, hogy Szövésit filozófiája, írói viszketege egy csoport kellemetlenségbe bonyolítja, amelyek aztán kigyógyítják. Mindebből keveset látunk, s éppen nem elhatározó befolyással. Szövési kigyógyul, mert észreveszi, hogy Cecilia iránta titkos hajlammal, valódi szerelemmel viseltetik, miért aztán nőül is veszi. Szövési Dezső is kigyógyul poétaságából, nem azért, mert nevetségessé vált, s ezután semmire sem mehet, hanem, mert Cecilia jóindulatú cselszövényei következtében a műtárlatban képei elkeltek, s mert nagybátyja házassága vagyonhoz juttatja, s így kedvese atyja is beleegyezik a házasságba. E gyönge cselekvény gyönge jellemrajzzal párosul. Cecilia kisasszony még legeredetibb s legsikerültebb az egész vígjátékban. Szigligeti egy éltes kisasszonyt rajzol, aki a maga módja szerint csendes-titkosan szerelmes egy szintén éltes emberbe; emellett némi anyai érzelemmel és őrködő gonddal viseltetik az egész Szövési-család iránt. Úgy rajzolja, hogy nem válik komikaivá, mégsem visszatetsző, sőt rokonszenvet kelt. Ha Cecilia leány helyett özvegyasszony, e körülmény még inkább emelte volna a hatást. Egyébiránt az ily jellemeket könnyebb regényben rajzolni, mint színműben; a humoros elbeszélő inkább kiegyenlítheti az ellentéteket, mint a drámaíró.

Legsikerültebb a négy között az Udvari bolond, mert legalább van benne lelemény. Történelmi vígjáték akarna lenni, de igenis bohózatos. Általában az a baja, ami történelmi vagy úgynevezett udvari vígjátékainknak, hogy akaratlanul is bohózatokká válnak. A költő nem akar bohózatot írni, de csakhamar beleesik a bohózatos hangulatba, ki is akarna belőle emelkedni, de ez csak félig-meddig sikerül, s így mind a cselekvény, mind a jellemrajz valami határozatlan, indokra és stílre nézve egyaránt. A mű a XIV-ik század elején játszik, III. Endre özvegyének udvarában. Az ifjú Brebir gróf álruhában belopódzik az udvarba, hogy az udvari hölgyek egyikének, Jusztinnak, akit szeret, s aki viszontszerette, szerelméről újabban meggyőződjék. Az ifjú cseh Vencel, választott magyar király is álruhában jő az udvarhoz, hogy megnyerje Erzsébet királyleány szerelmét és kezét, de Jusztinba szeret, s éppen az ál-Brebir grófra bízza Jusztinhoz írt szerelmeslevele átadását. Brebir gróf kijátssza a királyt, de ez is visszaadja neki a kölcsönt, mert amidőn, mint Erzsébet vőlegénye, felfödi kilétét, az ál-Brebir grófot udvari bolondjává nevezi ki. Ez megtartja a csörgősipkát, hogy ellenőrizhesse kedvesét, s kijátszhassa a királyt. S csakugyan meg is nyeri bizalmát, s elhiteti vele, hogy Jusztin légyottra hívja. Arra is ráveszi, hogy a gyanú elkerülése végett az ő udvari bolond ruháját öltse fel a légyottra. A légyotton Jusztin helyett Deodata, egy vén udvari hölgy jelen meg, majd az egész udvar föllép, s az ifjú cseh Vencel csúffátéve, elesik Erzsébet kezétől, Brebir gróf pedig megnyeri a Jusztinét.

A cselekvényben sok a lelemény, de maga az alap nemigen erős. Nekünk úgy tetszik, hogy Brebir grófnak teljességgel nincs szüksége annyi furfangra, hogy megnyerje kedvese kezét. Házasságukat semmi sem akadályozza, legfeljebb az, amit Brebir gróf mindjárt az expozícióban megemlít, hogy őt Jusztin, mint íródiákot szerette meg, s tudni akarná: vajon hű-e még most is hozzá. De erről mindjárt az első fölvonásban meggyőződhetett, s ha fölfedve rangját, mint kérő állana elébe, aligha vége nem szakadna az egész vígjátéknak. Az sem valószínű, hogy Vencel egy ismeretlen ifjúban mindjárt az első találkozáskor annyira megbízik. Igaz, Vencel nagyon együgyűnek látszik, csak az a baj, hogy néhol mégis oly ügyes és találékony, mintha helyette maga a költő szerepelne. Mindamellett a cselekvény bonyodalma méltánylatot érdemel. Folyvást új meg új fordulattal emelkedik, s érdeket keltő egész a kifejtésig. A jellemrajz már csekélyebb becsű. A színpad ismert s meglehetősen elkoptatott alakjaival találkozunk minduntalan, aminők Hancsik, Deodata, sőt Vencel, Brebir gróf, Jusztin is inkább csak külső, mint benső érdeket tudnak kelteni. Kevés bennük az élet melege, elevensége; a jelmez kirívó piperéjében csillognak, s igenis érzik rajtuk a színpadi festék szaga.

Szigligeti munkássága harmadik ágában, a népszínműben sem volt terméketlen az utóbbi évek alatt. Két népszínművet írt: A strike-ot és az Amerikait,^[7] amelyek folyvást adatnak, sőt a népszínmű oly divatossá lőn, mint ezelőtt húsz-huszonöt évvel, amennyiben ismét rendes népszínmű-énekesünk és énekesnőnk van, a régibb népszínművek föleleveníttettek, és vasárnaponként a műsor rendes és kedvenc darabjai. Ez újabb mozgalom nem szült újabb fejlődést, s a kritika is, amely gyakrabban kezd foglalkozni a népszínművel, neméppen a legjobb tanácsokat adja a költőknek, mert inkább zavarja, mint tisztázza a fogalmakat. Mindennap olvassuk, hogy a népszínmű tárgyában és alakjaiban valami etnográfiainak kell lenni, a költőnek népszokásokat s mennél kevésbé ismert népsajátságokat kell feldolgozni; a népszínmű csak a jelenben játszhatik, de nem lehet vígjáték, tragikai és komikai vegyületűnek kell lennie; csak a népnek szabad benne szerepelni, más osztályok kizárásával, még a nagyvárosi népnek sem, csak a falusinak, hiszen maga a népszínmű elnevezés eléggé kimagyarázza a válfaj e sajátságait. De a név nem sokat magyaráz, mert ha a népdal, népmese, népballada neveket tekintjük, amelyek analógiájára neveztetett el a népszínmű, egészen más magyarázatot nyerünk. A népdal, népmese, népballada oly költemények, amelyeket a nép maga teremt, s amelyeket, ha utánoz a műköltészet, azt szintoly népi vagy naiv felfogással igyekszik tenni. Vajon a népszínművet a nép teremti-e? Ellenkezőleg, a népnek vagy színházi nyelven szólva, a nagyközönségnek írják, s a költő álláspontja neméppen a népi naivság. A népmese, népballada nemcsak az alsó osztályokkal foglalkozik, sőt hősei gyakran királyok, várurak, mert a népiesség nem annyira a tárgyban van, mint a felfogásban. De a népszínmű nem egy határozott faj neve, mint a tragédia vagy komédia, hanem több válfajé, amelyeket más nemzetek más névvel neveznek, noha a németek is használják a Volkstück, Volksdrama kifejezést. Éppen azért jobb a népszínműnek neve helyett fejlődését venni szemügyre, s magából a lényegből magyarázni jellemét, s jelölni ki esztétikailag jogos határait.

A magyar népszínmű a negyvenes évek elején született, s fejlődése első stádiumán se vígjáték, se bohózat, se dráma, se tragédia nem volt, de mindebből valami, bizonyos középfaj, vegyes tartalommal, társadalmi iránnyal, segédül véve a népdalt és zenét is. A magyar színköltészetben már volt némi előzménye, külföldi mintái sem hiányoztak, de legnagyobb hatással volt reá úgy az európai, mint a magyar politikai, társadalmi és irodalmi viszonyok demokráciai és nemzeti szellemű fejlődése. A tragikomikai elem többé-kevésbé mindig megvolt a keresztyén drámában, s az úgynevezett középfajú drámának mintegy alapul szolgált, bár a tárgy szerint, hol az egyik, hol a másik elem túlsúlyával, most a tragédiához, majd a vígjátékhoz közeledve. A spanyol, angol, francia színköltészetben és később a németben is mindig volt egy csoport válfaj, melyek az idő szelleme szerint különböző változásokon mentek át. Mi mások Shakespeare középfajú drámái, mint a XVIII. századéi, és ezek mennyire különböznek a jelen század úgynevezett melodrámáitól és komoly vaudeville-eitől. A regény mindig nagy befolyással volt az efajú drámára, s van még ma is, úgyszólva az amabból táplálkozik. A harmincas években a francia középfajú dráma társadalmi irányt vett, éppen, mint a regény. A párizsi boulevard-színházak darabjai többé-kevésbé váddal léptek föl a társadalom ellen, a szocializmus érdekében, s kirívó színekkel festhették az alsóbb osztályok szenvedéseit. A magyar népszínmű is előszeretettel rajzolta politikai és társadalmi intézményeink hiányait, s a nép szószólója kívánt lenni. Politikai vezércikkeink fejtegetéseit, a jobbágyság eltörlésétől a börtön-rendszer javításáig, örömest fogadta alapeszméül, s általában ott is, hol nem vett föl valamely speciális kérdést, részvétet igyekezett kelteni a társadalom alsóbb osztályai iránt, és sokszor igen is kirívóan a fensőbb osztályok rovására. Politikai életünk demokráciai mozgalmainak egyik hatásaként tűnt föl a népszínmű színpadunkon. Ez volt az egyik forrás, melyből merített, a másikat az irodalom nyújtotta, hol szintén hasonló forrongás mutatkozott. A fejlődő nemzeti költészet örömest fordult a népies felé, részint demokráciai ösztönből, részint művészi célból; szorosabb kapcsolatba jött a magyar élettel, s nem vetette meg a magyar zsánerrajzot. A magyar dalokat nemcsak jambusok- és trocheusokban írták már, s költői ritmusunk ismét összeolvadt zenénkkel.

Mindez elősegítette a népszínmű fejlődését. Szigligeti drámai formába öntötte mindazt, ami politikai és irodalmi mozgalmainkban céljára szolgált. Elődei nyomdokain új utat tört, nem elégedett meg Kisfaludy komikai zsánerképeivel, s amit Munkácsy és Gaal csak félénken kísértettek meg, a magyar népdal fölhasználását drámai célokra, egész bátorsággal érvényre emelte. Eddig csak pár víg népdalt hallottunk a Garabonciás diák- és Peleskei nótáriusban, most a víg mellett az érzelmes egész csoportja zendült meg, mint a drámai mozzanatok kifejezője vagy kísérője. Szigligeti népszínművei egész 1848-ig nagyrészt középfajú drámák, amelyekben tragikai és komikai elemek vegyülnek. Köztük a Szökött katona és A csikós vívták ki a legnagyobb tetszést és méltán, mert mind cselekvény, mind jellemrajz tekintetében legkitűnőbbek. Azonban a népszínmű sem kerülhette ki a középfajú drámák örvényét. Gyakran erősebb tragikai összeütközéseket használt, mintsem kiegyenlíthetők lettek volna, a tragikai és komikai elemeket ritkán vegyítette a tárgy természete és hangulata szerint. Mindig fölvette a komoly és víg részt, de arra nemigen volt gondja, hogy ezek egymásnak árthatnak is, gátolhatják egymás fejlődését, s minthogy a víg rész inkább sikerült, a legtöbbször háttérbe szorította a komolyt. Nem a tragikai és komikai vegyületet hibáztatjuk, hanem annak a módját. Shakespeare tragédiáiba is vegyít némi komikai elemet, de csak egypár népjelenetben, és csak annyit és úgy, hogy semmi sem zavarja meg a mű stíljét. Középfajú drámáiban már sokkal több van, de nagyrészt az alapeszme, tárgy természetéhez és hangulatához alkalmazkodik. A magyar népszínműben e két elem inkább egymás mellett van, mint egymásért, inkább rontja egymást, mint elősegíti, és együttvéve ritkán esztétikai hatású.

Ide járult még az is, hogy az énekes rész aránylag nagy tért foglalt el, s nemigen olvadt be a mű szervezetébe. A népszínmű-énekesnő szerepe, egyénisége miatt ritkán lehetett drámai, néha nem is volt fontos, de megrontotta a fontosabb szerepeket. A népszínmű komoly része majdnem olynemű vázlat volt, mint az operaszövegé, s így alig lehetett szó drámai cselekvényről és jellemrajzról. Az énekes és komikai részek egészen nyakára nőttek a komoly részeknek, s a hatásból az oroszlánrész mindig őket illette. Látnivaló volt, hogy e részint össze nem olvadt, részint ily alakban össze sem olvadható részeknek a fejlődés bizonyos folyamán kell átmenniük: vagy összeolvadniuk, vagy elválniok. Az énekrészek nagyobb kiterjedése majd kifejleszti a magyar operettet, a komikai részek túlsúlya a magyar bohózatot, a komoly rész polgári vagy népdrámává emelkedik, és eldobja a népdalt, vagy ha megtartja is, mérsékli, s egészen céljához alkalmazza, mint a komolyabb francia vaudeville. Csak ez lett volna természetes és helyes útja a magyar népszínmű fejlődésének, hogy nyerjen tartalomban és esztétikai becsben. S egy darabig úgy is látszott, mintha ez úton akarna fejlődni. A forradalom után a viszonyok miatt elvesztvén irányszerűségét, inkább a komikai koncepció felé hajlott, sőt a népdalt is inkább alkalmazta tárgyához, s igyekezett szervezetébe olvasztani. Valóban Liliomfi és Dalos Pista a legsikerültebb magyar bohózatok, kivált az első, amelyet fennebb is kiemeltünk. S nemcsak Szigligeti indult ez úton, hanem Szigeti is. A magyar polgári vagy népdráma felé való törekvés sem hiányzott, sőt a magyar operett terén is tettek kísérletet. Ilyen magyar népdráma Szigligeti Lelence, ilyen magyar operett a Debreceni bíró, csakugyan Szigligetitől. De úgy látszik, hogy mindez a körülmények kényszerűségéből folyt, s nem a fejlődés belső ösztönéből. A Lelencet, e legjobb népszínművet a komoly nemben, a népszínmű-énekesnő hiánya szülte, a Debreceni bírót pedig alkalmasint a zeneszerző nógatása. Ezzel aztán annyiban maradt minden, s most, midőn a népszínmű új életre kezd ébredni, nem látunk egyebet, mint a fejlődés első stádiumának ismétlését csekélyebb tartalommal, erővel, frisseséggel.

A strike és Amerikai annyiban egészen a régi népszínművekre emlékeztetnek, amennyiben a komikai és tragikai elemet nem jól vegyítik, s az énekes-részek háttérbe szorítják a cselekvény és jellemrajz drámai fejlődését. Inkább tárgyukban van valami új, mert a cselekvény főbb mozzanatai a gyári munkás és kézműves életviszonyain sarkallanak, amelyekhez Szigligeti eddig nemigen nyúlt. Némely lap ezt hibáztatta, mintha csikósok és szegénylegények nélkül nem is lehetne népszínmű. A népszínmű nem szorítkozhatik csak pusztai vagy falusi élet rajzára, sőt a fensőbb osztályokat sem zárhatja ki. Hiszen akkor mellőzné a legérdekesebb összeütközéseket, melyek a különböző osztályok és egyének viszonyaiból és szenvedélyeiből keletkeznek. A népszínművet tárgya választásában nem korlátozhatják holmi önkényes szabályok. Ezt maga a műforma természete szabja meg, éppen mint a tragédia és komédiában. De az már csakugyan hibája mindkét műnek, hogy oly viszonyokat tárgyal tragikai felfogással, amelyek nálunk erre még nem elég alkalmasok, mert a mi társadalmunkban se a munkáskérdés, se az amerikai párbaj nincs előtérben.

Mindamellett ezen könnyen túltehetnők magunkat, ha más tekintetben nyerhetnénk kárpótlást. De a legjobb akarat mellett is, meg kell vallanunk, hogy leginkább csak az énekes- és komikai részleteket élvezhetni bennök. Mindkettő leleménye szegény, jellemrajza vázlatos és bágyadt, s a cselekvénynek alig van más érdeme, hogy gyors. A strikeban Szikráné, aki csak mellékszemély, s nélküle megtörténhetnék az egész népszínmű, inkább kiemelkedik, mint István gazda, a mű hőse. Az Amerikaiban Csupri bohózatos alakja legjobban, a többi kopott vagy elmosódott. Megvan bennük a régibb népszínművek minden árnyoldala, de a fényoldal csak a szerkezet ügyességében, a technikai készségben nyilatkozik, amely ritkán szokta elhagyni Szigligetit.

Egyszóval e két új népszínműben, sőt a régiekhez mérve is a kevésbé értékesek között foglal helyet. Nem is hisszük, hogy a népszínmű fejlődése a Nemzeti Színházban nagyobb lendületet vehessen. Itt nincs erre se elég tere, se elég alkalma, se valódi közönsége. Erre népszínház volna szükséges, hol hamarább és biztosabban átesnék azon a fejlődési folyamon, amelyet fennebb érintőnk, s amelyet maga Szigligeti is megindított. De fejlődjék vagy ne fejlődjék; Szigligeti drámaírói pályájának mindig fénypontja marad. Drámai költészetünket nemzeti alapon egy új válfajjal gazdagította, amely nemcsak közönséget vonzott a színházba, hanem egyszersmind elősegítette politikai és irodalmi átalakulásunk diadalmas harcait. Azonban mondanánk le a jövő reményéről is? Előbb-utóbb gyökeret kell verni Pesten egy valódi népszínháznak, s fejlődnie mindazon válfajoknak, amelyeket most népszínműveknek nevezünk. E fejlődésnek Szigligeti vetette meg alapját, jelölte ki irányát s egypár műve még akkor is élni fog, midőn talán nagyobb tehetségek a magyar népszínművet a fejlődés és esztétikai becs magasabb színvonalára emelik, amit adjon isten!

CSIKY GERGELY ÚJABB SZÍNMŰVEI
1878

Semmi sem mutatja inkább drámai költészetünk meddőségét, mint az, hogy Csiky színművei szokatlan figyelemben részesülnek. Az ifjú költő egymás után nyeri az Akadémia pályadíjait; a Nemzeti Színház bizonyos előzékenységgel adatja elő minden újabb művét; a hírlapoknak éppen kedvence, s úgy tekintik őt, mint a jövő drámaíróját.

Mi elejétől fogva nem tartoztunk Csiky bámulói közé, de értjük e jelenségeket. Az Akadémia Teleki-pályázatán a viszonylag legjobb műnek mindig kiadatik a díj, a Karácsonyi-díjat csak önálló becsűnek adhatni ugyan ki, azonban ha nyolc-tíz évi várakozás után nem akad kitűnő mű, a bírálók elvégre oly művet is megjutalmaznak, mely ha nem kitűnő is, de egy vagy más tekintetben önálló becsű. A Nemzeti Színház kapva kap minden újdonságon, amelytől közönséget remél, különösen Csiky művein, akit boldogult Szigligeti annyira pártfogásába vett. A hírlapok az Akadémia ellenében fölmagasztalván a Jóslatot, Csiky első művét, s nagy drámaírót jósolván belőle, már csak következetességből is folyvást dicsérik kedvencüket, bár lanyhábban, mint fölléptekor.

Csiky termékenységgel viszonozta a közönség és kritika figyelmét. A Jóslat után csakhamar két tragédiát írt: a Máguszt és Janust, s egy vígjátékot, az Ellenállhatatlan címűt. Mind e művek fejlődésről tanúskodnak, s bizonyos haladást éppen nem tagadhatni meg Csikytől. Első művében sok mindent összezavart, rosszul vegyítette a komoly és komikai elemeket, meséje kuszált és nehezen érthető volt, a mellékdolgok erőt vettek a főcselekvényen: újabb műveiben tisztább stílre törekszik, tragédiát és vígjátékot ír, cselekvénye is kerekebb, Drámai forma, nyelv és verselés tekintetében is haladt, amennyiben párbeszédei gyorsabb menetűek, kevésbé látszik kedvelni a közhelyeket, s olykor szabatosan és hangzatosan tudja kifejezni gondolatait.

Azonban a drámai ér még most sem fakadt föl benne, s még folyvást keveset gondol a hagyománnyal, történelemmel, sőt a valószínűséggel is. Cselekvénye inkább külső, mint belső, inkább mechanikai csinálmány, mint élő organizmus; jellemrajza egy-két durva vonásból áll, a szenvedély fejlődését, erejét és hangját éppen oly kevéssé képes felfogni, mint visszaadni. Tragikai koncepcióiban maga sem látszik hinni, komikuma pedig csak tréfa, amelynek nincs semmi mélyebb jelentősége. Általában nem ismeri a külső világot, s belső világa szegény. Mintha nem belső szükségből, hanem külső kényszerből írna. Nem látszik, hogy valami meghatotta volna. Hiába keressük az eszméket, amelyek lelkén feküsznek, az érzéseket, amelyekkel szíve telve. Nem tapasztalatokból, az élet és történelem átélt vagy átérzett emlékeiből ír, hanem olvasmányokból s a képzelődés ködképeiből. Innen cselekvényében nincsen élet, alakjaiban elevenség. Nem annyira természetesen alkot, mint erőszakosan kombinál, élő emberek helyett elvont fogalmakat mozgat, s minthogy nincs leleményes fantáziája, erőszakolja a bonyodalmakat, és lélektani abszurdumokba téved. Érzéke levén a drámai forma iránt, s némi technikai ügyességet sajátítván el, könnyen önti drámába, amit így kigondolt. S azok szemre-főre mutatnak is valamit, de belül üresek, s a legjobb esetben is hidegen hagyják a szívet.

A Mágusz egyfelvonásos tragédia.^[8] Egy felvonásban jó tragédiát írni nehéz, majdnem lehetetlen. Bármely jó tárgy megromlik így összeszorítva, mert nincs hely érdekes bonyodalom szövésére, s a szenvedély fejlődésének rajzára. Más a vígjáték, ahol egy felvonásban könnyen szoríthatni egy kis komikai összeütközést, sőt vannak tárgyak, amelyek az egy felvonást úgyszólva követelik. Egy kis vígság elmulathatja az embert, de egy kis szomorúsággal nem elégszünk meg, a nagy szomorúság pedig kicsinnyé törpítve hatástalan. Midőn részvétet, félelmet, szánalmat és megnyugvást, a tragikum ez alkatrészeit, egypár negyedóra alatt kell átéreznünk, az lesz belőle, hogy egyiket sem érezhetjük át egészen. Az életben is örömest nevetünk egy jó tréfán néhány percig, s aztán dolgunk után látunk, de ha igazán meg vagyunk hatva, s ki akarjuk sírni magunkat, arra több idő kell. Csiky nemcsak azzal gyöngítette műve tragikai hatását, hogy egy nagy tárgyat összeszorított, hanem azzal is, hogy hőse iránt nem tudott részvétet gerjeszteni.

Ki az a gittoni mágusz, akit Simonnak neveznek? Úgy látszik, titkos keresztyén, aki csak színleg űzi szemfényvesztő mesterségét, egészen át van hatva az új hittől, s azt az egész római birodalomban el akarja terjeszteni. Hogy titkolja másoktól keresztyén hitét, az érthető, de hogy nekünk, nézőknek sem vallja be, az egy kissé különös. Egy határozott nagy cél, amelyet értünk, inkább fog iránta érdeket kelteni, mint a homályos beszéd, amelyből tisztán ki nem vehető, hogy tulajdonképp minő hitért küzd, a Krisztus hiteért-e, vagy maga egy új Krisztus. S mi által reméli elérni nagy célját? Azzal, hogy magához vesz egy tyrusi utcai leányt, aki szakasztott mása Nero meghalt kedvesének, Phoebének, s azt úgy szándékszik kiadni Nerónak, mint máguszi mesterség által halottaiból feltámasztott kedvesét, amiért őt Nero pontifex maximusszá fogja emelni. Íme Simon nagy célja, amelyért föláldozza szerelmét, mert a leányt ő is szereti, bár e föláldozásból sokat levon az, hogy szerelmét nem hiszi viszonzottnak. De vajon Nero elhiheti-e, hogy Heléna csakugyan a föltámasztott Phoebe? Hiszen, ha beszélni fog vele, könnyen meggyőződhetik az ellenkezőről, mert Heléna semmit sem tud a múltról. De ha Nero Phoebe helyett megelégszik egy hozzá hasonló leánnyal is, és Simont pontifex maximusszá emeli, vajon el fogja-e tűrni az új vallást, s ha ő eltűri is, eltűri-e Róma? Nem lábbal tapodása ez úgy a valószínűségnek, mint a történelmi hűségnek, s vajon oly hígvelejű ember iránt, minő Simon, érezhetünk-e tragikai részvétet?

Bizonyára a tragikai hős vagy céljában, vagy eszközeiben mindig tévedő, s ellenkezésbe jő a fennálló renddel, de mind céljának, mind eszközének olyannak kell lenni, amelyet érthessünk, amelyben hihessünk, amely bizonyos sikerre számíthat, annyira, hogy hasonló körülmények között talán magok a nézők is hasonlóan cselekednének. Ha minden tévedés tragikai, akkor a félkegyelmű emberek éppen oly tragikai hősök, mint a Coriolanok és Brutusok. De a Mágusz tragikai alapjának még más baja is van. Úgy látszik, hogy Simon fölhagyna nagy céljával, ha tudná, hogy Heléna őt szereti, legalább azt mutatja a Heléna és Simon közti utolsó jelenet. A költőnek tehát úgy kellett volna rajzolnia Helénát, hogy Simon csak a kifejtésnél vegye észre szerelmét, vagy Simont úgy, hogy egy darabig legyőzi szerelmét, de az később erőt vesz rajta. De ehelyett Heléna már az első jelenésben úgy beszél, hogy Simon könnyen észrevehetné hajlamát. Amily könnyen bánik el Csiky a lélektani mozzanatokkal, éppoly kevés gondja van a korrajzra. Az összes személyzet úgy beszél, mintha keresztyén volna, s midőn a mű végén Nero föllép, éppen nem ismerünk a történelem Nerójára. A kegyetlen Nero itt oly kegyelmes, bölcs, mintha Simon már rég megtérítette volna.

Janusban^[9], amely ötfelvonásos tragédia, szintén a pogányság és keresztyénség közti küzdelmet rajzolja Csiky, csakhogy itt nem a római, hanem a magyar pogánysággal foly a küzdelem. Amíg a Máguszban a pogányok is keresztyén színezetűek, itt a pogányság túlnyomó, kivéve magát Janust, a pogányság fejét, aki oly jámbor ember, hogy keresztyénnek is beillenék, ellenben a keresztyének oly jóindulattal viseltetnek pogány honfitársaik iránt, hogy nem volna nehéz őket visszatéríteni. A mű tele van pogány táltossal és jósnővel, azonban keresztyén papnak se híre, se hamva, mintha ezek részt sem vettek volna a küzdelemben. De nemcsak ebben vét Csiky a történelmi hűség ellen. Amint I. Béla királyt rajzolja, és megindítja a cselekvényt, az már a soknál is több. I. Bélát, az erélyes királyt, aki egész gondját a keresztyénség megszilárdítására fordította, úgy rajzolja, mint aki vadássza a pogány magyarok barátságát, meglátogatja vezéröket, Janust, személyesen hívja az országgyűlésre, mindenképp igyekszik megnyerni őt és párthíveit a közjó érdekében, sőt meg is esküszik előtte, hogy az ősmagyar hitet soha sem fogja bántani.

Én, Béla, a magyar nemzet királya
Királyi szóm kötöm le s esküszöm,
Hogy téged, Janus s a tiéidet
Hitedben, ős szokásaidban soha
Nem foglak háborítni, bántani;
S mindenki ellen, bárki légyen az,
Királyi kardom lesz az oltalom!

Hanem legyünk elnézők, s fogadjuk el a szerző álláspontját, amely nemcsak történelmileg valótlan, hanem lélektanilag sem valószínű. Hiszen az újabb drámaírók úgyis hozzászoktattak bennünket a történelemellenes történelmi drámához, s ha láttuk Miltont, aki a legélesb ellentéte az író és államférfiú Miltonnak, ha elfogadtunk a hagyományos Iskariót helyett egy egészen képzelt ifjoncot, miért ne fogadhatnánk el egy pogánybarát Béla királyt s egy keresztyén jámborságú Janust, akik atyafiságosan kiegyeznek. Ez alapon mi lehetne természetesb fejlemény, mint az, hogy a két kibékült ellentétes irány mindinkább összeütközik; a viszonyok és szenvedélyek kényszerűségénél fogva a király és Janus akaratlan is esküszegőkké válnak, és végre Janus elbukik, nem azért, mert megszegte esküjét, hanem mert ki nem egyenlíthető dolgokat akart összebékéltetni, s a keresztyénség ellen támadva elvégre is az ősvallást törekedett visszaállítani, amelynek nincs jövője. A vallásos és politikai összetűzéseket éleszthette volna a szenvedélyekké, amire elég anyag van azon körülményben, hogy Janus leánya, Ara, beleszeret egy keresztyén lovagba, elszökik vele, és keresztyénné lesz.

Azonban Csiky nem a viszonyok és szenvedélyek összeütközéséből indítja meg a bonyodalmat, hanem cselszövénnyel idézi azt elő, melynek a politikai és vallásos eszmék és szenvedélyek küzdelmében csak mellékesen lehet helye. Ő ezt teszi fővé, s Janus tulajdonképp csak báb Rasdi jósnő és meghitte, Karvaly kezében, akik egy kissé durva furfanggal mindent elkövetnek, hogy megtörténjék az, ami különben is bekövetkezhetett volna, s elhitessék Janussal, hogy mindez a hitszegő Bála király műve. E cselszövők tudniillik Boleszlót éjjel titkon Arához vezetik légyottra, bár nincs szükség reá, mert Boloszló különben is látogathatja a leányt, elősegítik elszöktetését és áttérését a keresztyén hitre, s midőn Janus visszahozza Arát várába, szintén ők eszközlői újabb szökésének. Emellett föllázítják a keresztyének ellen pogány társaikat, s midőn már minden készen van, nógatják Janust, hogy álljon bosszút szenvedett sérelmeiért, s tűzze ki az őshit, a lázadás zászlóját. De majdnem kudarcot vallanak, mert Janus egyik nőcseléde elárulja Karvalyt, elmondja, hogy kezdettől fogva ő volt biztosa Boleszlónak, ő vezette Arát a keresztyén papokhoz, ő segítette elő újabb elszökésöket is, s hazugság mindaz, amivel Janust ámítja. Erre Janus leszúrja Karvalyt, aki aztán a jósnő biztatására, haldokolva azt hazudja, hogy az egész ármányt Béla király szőtte, s ő az oka minden szerencsétlenségnek. És Janus Karvalynak, akit azelőtt egypár perccel éppen hazugságért szúrt le, most minden újabb hazugságát elhiszi, s kitűzi a lázadás zászlaját, sőt akkor sem vonja vissza azt, midőn Béla király megjelen nála, s visszahozva leányát, elmondja, hogy minden tudtán kívül történt, s a bűnösöket megbünteti. Bánkódik ugyan egy kissé, hanem aztán annál nagyobb hévvel kezdi rábeszélni a királyt, hogy térjen vissza az ős hitre, s álljon a pogány magyarság élére. Béla visszautasítja az ajánlatot, s kitör a polgárháború. Janus elveszti a csatát, s őt magát is megtöri most párthívei aljassága, majd leánya halála; megszállja a lelkiismeret is, nem akar tovább küzdeni, s visszautasítva a király ajánlatát, aki megkegyelmez neki, ha keresztyén hitre tér, egy tőrszúrással véget vet életének.

Íme Rasdi és Karvaly cselszövényéből mily nagy forradalom támadt. Nélkülök talán még ma is békén élne együtt Magyarországban keresztyén és pogány a haza üdvére. De fogadjuk el alapul e cselszövényt is, vajon akkor is összhangzásban van-e az Janus jellemével, s így elhihető-e sikere? Könnyen hivő, szenvedélyes ember-e Janus? Éppen nem; mérsékelt, nyugodt, mindent megfontoló. Viseltetik-e Rasdi és Karvaly iránt némi kiváló rokonszenvvel és bizalommal? Nem, sőt úgy látszik, hogy Béla király az, akit különösen tisztel, s akiben leginkább bízik. Hogy ily cselszövény kifoghasson rajta, egészen másképp kellett volna rajzolni őt. Csiky nem igen látszik érteni, hogy a jellemrajz és cselekvény mily belső kapcsolatban vannak egymással, és egymást szülve és táplálva alkotják a dráma organizmusát. A legjobb cselekvény, a legerősebb indokok elvesztik hatásukat, ha a jellemrajzzal ellenkezésbe jönnek. Például Othello egész cselekvénye megromlik, sőt nevetségessé válik, ha Othello jelleme nem táplálja a fejlődést. Egyébiránt Janus jellemrajza nem egyéb hideg absztrakciónál, s annak is hibás. Szegényes és nyomorék alak, itt-ott fölcicomázva Brutus, Bánk bán, s a trónkereső Borics rongyaival. Többé-kevésbé a többi személyek is ilyenek.

Mindamellett a műnek van méltánylandó oldala is. Ha Csiky nem tudott tragikai hőst rajzolni, legalább tragikai alapot keresett; ha jellemrajzában és cselekvényében nincs történelmi hűség, lélektani igazság, benső élet, költői elevenség, legalább a cselekvény kerek, mely folyvást halad, emelkedik és siet a kifejlés felé. Ha nyelve nem drámailag jellemző, legalább nem szószaporító s éppen nem hiányzik benne a külső drámaiság. Általában Csikynek sok érzéke van drámai forma iránt, s hogy e tekintetben folyvást halad, mutatja legújabb vígjátéka is.

Valóban az Ellenállhatatlan[10] című, három felvonásos vígjátékának főbecse a tiszta drámai formában, kerek cselekvényben s a kidolgozás bizonyos szép-arányúságában áll. Ha a tartalom: a jellemrajz és cselekvény benső értéke megfelelne a forma szabatosságának, az Ellenállhatatlanban kitűnő vígjátékot bírnánk. De a belsőt nem lehet úgy elsajátítani, mint a külsőt. A külsőt inkább a tanulmány és gyakorlat nyújtja, a belsőt inkább az élet, ha van szemünk látni a látnivalót, s ha van elég erőnk azt átalakítva visszasugározni a fantázia tükrében. Csiky, amint már megjegyeztük, keveset merít az élet tapasztalataiból, a kedély benső világából, s nagyrészt csak olvasmányait dolgozza föl, inkább kombináló, mint alkotó tehetséggel. Jelen művében Moreto Szép Diegójából átvette a főalakot, s egy új cselekvényt gondolt hozzá, mely egységes és kerek ugyan, de majdnem oly szegény, mint nem valószínű. Leleményre nézve több mint Janus, jellemrajza sem oly ellentmondó, alakjai is tetszetősbek, de egyaránt érezhetni benne az élet és költészet elevenségének hiányát. Idejárul még, hogy a mű a fensőbb, a jellemvígjáték követelésével lép föl, különösen a külső forma és nyelv tekintetében, s tulajdonképp nem is annyira bohózat, mint valóságos operettszerű mű, a jobb operettek hegyke, de találó vonásai s derült frissesége nélkül. A forma és tartalom e meghasonlása sokat árt a mű hatásának, a színészt is zavarba hozza, a közönséget is, és egyik sem adhatja át magát valamely határozott hangulatnak, amely oly könnyen szokta illúzióba ringatni az embert.

A vígjáték Spanyolországban történik. Amióta Rákosi, és Dóczi fölfedezték Spanyolországot, vígjátékíróink örömest vándorolnak e szép országba, ahol minden lehetetlenség megtörténhetik. Ausztriában vagyunk. Diego régens és gyám férjhez akarja adni a hercegnőt, Florindát, de nem mondja meg nekik, amiből Florinda és dajkája azt következtetik, hogy maga akarja elvenni. Pedig Forinda Roland herceget szereti, aki a mórok ellen harcol, kit szeretne értesíteni bújáról és segítségül hívni. Íme a mű kiinduló pontja. Egy régens, egy gyám nem mondja meg a hercegnőjének, hogy kit szánt férjéül, egy leány, ki nem tudakolja, hogy kihez akarják férjhez adni. Ezt bizony bajosan hiszi el valaki még Spanyolországban is. De hát mért nem mondja meg Diego a férj nevét? Azért, mert heves természetű, aki senkit sem enged szóhoz jutni. Ez nem baj, annál többet beszélhet maga, annál inkább elmondhatja, hogy ki a választott vőlegény. S azt hogyan veszi fejébe a hercegnő, hogy gyámja akarja elvenni? Valamely félreértett célzásból talán vagy magaviseletéből? Éppen nem. Egyszóval a szerző úgy akarja, hogy Florinda aggódjék, és segítségül hívja kedvesét. De kitől küldjön neki levelet? A dajka Rodrigo kóbor lovagot ajánlja, aki komája, Gil Perez vendéglőjében szállásol, s igen szegény ördög. Ez egy hiú, képzelgő ember, aki ellenállhatatlannak tartja magát, s mert a hercegnő és dajkája a templomból jövet szemügyre veszik, azt hiszi, hogy Florinda belészeretett. S csakugyan hívatja is. Rodrigónak igen viseltes ruhája lévén, jobb után látna, de se pénz, se hitel. Azonban Dorido kóbor lovagtársa elmondja Rodrigo hercegi szerencséjét kedvesének, a vendéglős leányának, ez atyjának, aki mindjárt harminc aranyat kölcsönöz neki, remélvén, hogy a bérlett vendéglő a hercegnő kegyéből majd tulajdonába megy.

Ez a vígjáték másik kiindulópontja, amelyet szintoly kevéssé hihetni, mint az elsőt. Hogy az udvarból senkit sem küldhet a hercegnő kedveséhez, azt még érthetni, de hogy az egész városban ne találkoznék senki ismerős, aki jó pénzért a levelet elvinné Roland herceghez, ez kevésbé hihető. Azt is bajos elhinni, hogy a hercegnő Rolanddal, akivel oly bizalmas viszonyban áll, folyvást ne levelezzen. De különben is éppen nincs okuk titkolni szerelmüket a gyám előtt. Csiky éppen a kiinduló pontokat hanyagolja el, pedig ha ezek valószínűek, s illúziót tudnak kelteni, a bonyodalom folyamában sokkal könnyebben elhiszünk még olyat is, ami kevésbé indokolt. S a műnek erre nagy szüksége lett volna, mert minden lépten-nyomon találni benne valami bajosan hihetőt. De folytassuk a cselekvényt. Rodrigo megjelen a hercegnőnél, s ennek szíves szavait szerelmi vallomásra magyarázza, míg ez az övéit csak lovagi hódolatnak veszi. Azonban a hercegnő elfeledte az elküldendő levelet megírni, s elsiet, hogy azt megírja.

Rodrigo meghökken a levélre, de megnyugtatja magát, s mint a hercegnő kegyence jobbra-balra kegyeket osztogat. Itt megint azt kérdhetjük: hogyan feledheti el a hercegnő a levél megírását, midőn éppen annak átadására hívatja Rodrigót, s vajon általában szükséges-e, hogy Rodrigót magához hívassa, hisz a levelet a dajka is átadhatná.

Az egész bonyodalom oly kevéssé van jól előkészítve, mint szőve, de a komikai hős jellemvonása egész a harmadik felvonásig következetes. Itt az is megromlik. Ugyanis a gyám vallatni kezdi a hercegnőt, s csak oly föltétel alatt ad hitelt szavának, hogy nem szereti Rodrigót, ha azt szemébe mondja, s távozást parancsol neki. Rodrigót fölhívatják, s a gyám a mellékszobából hallgatja ki beszélgetésüket. A hercegnő fennhangon elmondja, amit gyámja parancsolt, de titokban megsúgja Rodrigónak, hogy még találkozni óhajt vele a levél átadása végett. Mindez még jobban megerősíti Rodrigót abban, hogy ő a hercegnő választottja, s cselhez folyamodik. Színleg mérget vesz be a leselkedő gyám előtt, haldoklást tettet, papot kíván, s halála előtt még egyszer látni óhajtja a hercegnőt és Dorido barátját. Mind megjelennek, s a hercegnő egyszersmind elhozza az elküldendő levelet is. Ekkor Rodrigo fölugrik, a hercegnőt megragadja, a pap elébe áll vele, és esküdni akar. Azt hiszi, hogy a szerelmes hercegnő beleegyezik az improvizált esküvőbe. De a hercegnő vonakodik, a pap zajt üt, mire a gyám berohan, kiragadja Rodrigo kezéből a levelet, amely mindent fölvilágosít. A gyámnak tudniillik esze ágában sem volt gyámleánya kezére vágyni, sőt éppen kedveséhez, Rolandhoz akarja férjhez adni, akiért már hírnököt küldött, s aki a mű végén meg is érkezik. A hercegnő férjhez megy, Rodrigo pedig tovább álmodozik ellenállhatatlanságáról.

Csiky a Moreto ellenállhatatlanjából nemcsak a férfihiúság vonásait vette át, hanem azt is, hogy csellel vágja ki magát a hínárból. De Moreto hőse csak abban hóbortos, ami hiúságával van kapcsolatban, egyébben elég józan eszű, s ezért cselfogásában van valószínűség. A Csiky ellenállhatatlanja mindenben bárgyú, s arra számít, hogy az udvari pap csak úgy rövid úton megesketi őt az uralkodó hercegnővel. Ez még a legközönségesebb bohózatban sem volna helyén. Nem ártott volna, ha Csiky Moretót a bonyodalom szövésében is követi, akkor vígjátéka gazdagabbá válik, s az egész cselekvény nyer valószínűségben és drámaiságban egyaránt. Moreto hősének felsülése egy szerelmes párt segít céljához, itt a Rodrigóé semmit sem eszközöl; ott cselszövény sodorja bonyodalomba a hiú képzelgőt, amelyet aztán ő saját cselszövényével is élénkít, itt mindent csak oly félreértés szül, amelyben kevés a valószínűség; ott a hőst mindenki hóbortosnak tartja, itt mindenki komolyan veszi, ami még valótlanabb színűvé teszi az egész vígjátékot. De Csiky nem bohózathoz hajló vígjátékot akart írni, mint Moreto, hanem fensőbb, sőt úgynevezett jellemvígjátékot. Azért egyszerűségre törekedett stílben, cselekvényben egyaránt. Igaz, a jellemvígjáték kevesebb cselekvénnyel is beéri, mint az övé; például Molière Misanthropjában sokkal kevesebb a cselekvény. De a cselekvény egyszerűségét pótolja a jellemzés gazdagsága, a szív és emberi viszonyok hű rajza. Hol van ebből valami az Ellenállhatatlanban! Csikyn betelt Horatius szava: Amphora coepit institui, urceus exit. Fensőbb vígjátékba kezdett, s igen is alsó lett belőle.

A Nemzeti Színház újabb eredeti színművei közül kettő igényli különösebben figyelmünket: Bartók Legszebbje^[11] és Csiky Proletárokjai,^[12] nem mintha értékre és hatásra nézve egyenlők volnának, hanem mert mindkét mű egyaránt képviselője dramaturgiai mozgalmaink két különböző irányának. Bartók egészen azon irányhoz csatlakozott, amelyet ezelőtt néhány évvel Rákosi és Dóczy kezdeményeztek s melyet már-már magát túléltnek hittünk, Csiky ellenben, aki első művét szintén e szellemben írta, legújabb művében hátat fordított a költött görög és spanyol világ képtelen meséinek, s a magyar társadalom rajzához fogott, mint egykor Kisfaludy Károly és Szigligeti.

Bartók nem az első drámai kísérletével lép először a közönség elébe. Mint lírai és szatírai költő már évek óta ismeretes. Az Üstökösben, Jókai védszárnyai alatt növekedett föl, s mint a Tisza-párt híve, kíméletlenül gúnyolta a Deák-pártot, majd a szélső baloldalhoz ment át s a Bolond Istókot alapítva, kettőzött hévvel döntögette hajdani bálványait. Tehetsége és féktelensége egyaránt elősegítették hatását. Általában véve jól versel, s bár szerelmi lírája könnyen dagályba téved, vagy puszta játékká fajul, de egy-egy hazafi felindulásnak néha erélyes kifejezést tud adni. A szatírai eret bajos volna elvitatni tőle, de az még kétségtelenebb, hogy hajlik a pasquill felé, amennyiben örömest foglalkozik a magánviszonyokkal s minden mende-mondát, rágalmat készpénz gyanánt vesz. A férfiasb szatíra nem tud kifejlődni benne, részint sekélyes műveltsége, részint diákos vásottsága miatt, a nemesebb felindulás finom gúnya vagy az értelmesség humora bizonyos vad indulatosságba fullad nála. S e hangulat nem is éppen őszinte; mindenesetre egy jó adag affektáció vegyül bele.

Mi legalább azt tartjuk, hogy ha Bartók hiszi is mindazt, amit ír, semmi esetre sem érzi oly mélyen, mint ahogy velünk el akarná hitetni. Erre vígjátéka is némi bizonyíték.

Egy költő, aki annyira el van telve a magyar politikai, társadalmi és irodalmi élet visszásságai, sőt bűnei gyűlöletével, akinek keserűsége majdnem a dühig emelkedik, ha vígjátékot ír, bizonyosan az életből veszi tárgyát, alapeszméjét, az élet komikai alakjait viszi színpadra, hogy mindazt, ami szívén fekszik, s amit eddig gúnyos epigrammákban, személyeskedő torzképben s élces ötletben öntött ki, most eszményítve, egy költői cselekvényben tárja a közönség elébe. Ő, nem! Legalább Bartók nem így tett. Költőietlennek találta a jelent, s a múltba menekült, szűk volt neki Magyarország, és Lesbos szigetére vándorolt. De talán mindezt csak azért tette, hogy mint a XVIII. század francia regényírói, egy idegen mese leple alatt saját hazája viszonyait annál szabadabban rajzolja? Teljességgel nem. Bartók a görög világból egy igen hideg szerelmi tréfát tár elénkbe és semmi mást. Bizonyára nem akarta, hogy szerelmi tréfája hidegen hagyjon bennünket. Ebben teljesen ártatlan, de nem méltán kérdhetjük-e: egy magyar szatíraíró nem választhatott volna-e magának méltóbb tárgyat; vajon a magyar társadalom visszásságai annyira szívén feküsznek-e, mint ahogy lapjában hirdeti; vajon hihetünk-e teljesen szenvedélyes gúnya őszinteségében?

Mi régóta követeljük regény- és vígjátékíróinktól a magyar társadalom rajzát. Erős szemrehányásokat nyertünk feleletül. Mi önkényesen korlátolni akarjuk a költő szabadságát, megfosztjuk legköltőibb tárgyaitól, s az általános emberit alárendeljük az esetleges nemzetinek. Isten mentsen, hogy bárminemű szabadságot korlátolni akarjunk, azonban minden szabadságnak megvan a maga természetes korlátja. A költőiség nem annyira a tárgytól függ, mint inkább magától a költőtől, s az általános emberi legtermészetesebben egyéni és nemzeti formákban nyilatkozik. Általában e kérdést nem a költő, sem a kritikus önkénye dönti el, hanem a drámai műfajok lényeges sajátságai, s a történeti fejlődés tanulsága.

A tragédia kedveli a múltat: a monda és a történelem, homályát, hogy nagyíthassa alakjai körvonalait, s így fenségesebb hatást tehessen, a komédia a jelenhez ragaszkodik, mely mindig törpébbnek tetszik a múltnál, a mindennapi élet zajába merül, mert hatásainak egy jó része az uralkodó erkölcsökön és szokásokon sarkallik. De mind a kettő élénk kifejezése korának és nemzetének tárgyban és szellemben egyaránt. A görög hős mondáiból merítette tragédiáit, s társadalmi élete eseményeiből vígjátékait. A római, akinek mitológiája, hős-mondája, költészete s egész műveltsége oly szoros kapcsolatban volt a göröggel, szintén követte a példát. A keresztyén költészet másnemű fejlődést mutat, anélkül hogy megváltoztatná a drámai költészet némely lényeges sajátságait. Midőn a középkor végén a reneszánsz a keresztyén polgárosodás egyik lényeges elemévé válik, s a misztériumok tragédiákká, a moralitások és közbeszőtt tréfák vígjátékokká kezdenek átalakulni, a nemzeti elem félig-meddig háttérbe látszik szorulni, különösen a franciáknál. Corneille, Racine és követőik a görög tragédiák tárgyait dolgozták föl, előszeretettel fordultak a római történelemhez, s azt hitték, hogy a hazájok mondáinak és történelmének feldolgozása ellenkezik a tragédia fönségével. De mindamellett franciák maradtak, s egész gondolat- és érzésviláguk, a reneszánsz érintésére fejledező francia szellem lüktetése. Molière vígjátékaiban még határozottabban a francia társadalmat rajzolja, s az általános emberi és nemzeti s tipikai és egyéni a legösszhangzóbban olvadnak össze néha műveiben. Calderon egészen spanyol tárgyban és szellemben, s a katolikus világrésznek képviselője. Shakespeare, a protestáns Anglia költője, szintén előszeretettel fordult hazája mondáihoz és történelméhez, de éppen úgy földolgozta a klasszikai kor mondáit és történelmét, mint a közép- és újkor némely elbeszélését. A XVIII. században a jelen felé kezdett hajlani a tragédia, mind Angol-, mind Francia-, mind Németországon vesztett ugyan fönségéből, de nyert életelevenségében, szemben a kimerült klasszicizmussal. Diderot, Lessing, de különösen Schiller kitűnő képviselői ez új iránynak. A vígjáték is át-átcsapott koronként a múltba, de legnagyobb sikereit folyvást a jelennek köszönhette.

A XIX. század előttünk áll forrongó politikai, társadalmi és irodalmi irányaival, nemzeti erős érzésével és történeti tisztultabb látkörével. Nemcsak a tudomány szélesbítette határait, hanem a költészet is; új műfajokat élesztett föl vagy teremtett, amelyeknek semmi köze a klasszikai hagyományokkal. Különösen a regény indult nagy fejlődésnek, a félig költői, félig prózai műfaj, amely leginkább megfelel az újabb kor ízlésének. A drámai költészet érezte mindezek hatását. Az angol regény társadalmi és történeti rajzai új tárgyakat kölcsönöztek a drámának. Franciaországban háttérbe szorult a klasszicizmus az új romanticizmus támadásaira, a német költészetben Schiller és Goethe törekvései, akik egy új klasszicizmust akartak megalapítani, nem találtak visszhangra, sőt a német romanticizmus keresztyén-germán heviben egész középkori álmodozásba merült, amelyet a politikai és társadalmi küzdelmek zaja csakhamar oszlatni kezdett. De e mozgalmak és változások közepette is a tragédia hű maradt eredetéhez. A tragédia termőföldje máig is a monda és történelem, s bár a jelenből gyakrabban veszi tárgyait mint régebben, de ha a szenvedélyek kiváló erejével nem tudja pótolni azt a fenséget, melyet az idők homálya s a nagyobbszerű viszonyok kölcsönöznek, örömest válik középfajú drámává, s a különböző elemeket összhangzatosban igyekszik összeolvasztani, mint a régibb effajta művek. A vígjáték néha visszaszáll ugyan a múltba egy-egy történeti adoma vagy monda feldolgozása végett, de főleg most is a jelen élet visszásságaiból táplálkozik. Ami a tárgyakat illeti, a nemzeti elem majd minden nemzet költészetében túlnyomóságra emelkedett: az újabb kor drámaírói éppen nem követik a francia klasszicizmus megalapítóit, de mindamellett nemegyszer örömest fordulnak a görög, római és az újabb történelem egy-egy tragikai érdekű mozzanatához. A vígjáték ritkábban vesz föl idegen tárgyat, legfeljebb egy-egy mélyebb értelmi alapeszme vagy rendkívül érdekes mese kedvéért, vagy azért burkolózik idegen lepelbe, hogy annál szabadabban rajzolhassa hazája némely kétes természeti viszonyait.

Íme az idők tanulsága, melyet se tagadni, se hibáztatni nem akarunk. Éppen nem kívánjuk megszorítani azt a költői szabadságot, melyet a géniusz sikere kivívott, s a gyakorlat folytonossága megszentelt. Nem hibáztatjuk a magyar költőt, ha egyszer-másszor egy-egy idegen tárgyú tragédiát vagy vígjátékot ír, mert képzelmét megragadta a régi vagy újabb történelem egy-egy nagy alakja, vagy új leleményre serkentette egy-egy klasszikai, közép- vagy újkori adoma, elbeszélés. Mi szívesen üdvözöljük az ilyen kísérleteket, mert a költői ihlet mindig tiszteletre méltó. De vajon a kivétel váljék-e szabállyá? Vajon tűrjük-e, hogy mintegy hirdessék drámaíróink: a magyar történelem és társadalom nem nyújt költői anyagot, forduljunk külföldhöz, kalandozzuk be Európát, s árasszuk el a nemzeti színpadot idegen népek és viszonyok rajzaival? Drámaíróink a külföldi költők példájára hivatkoznak. De vajon túlnyomó-e azoknál az idegen tárgy, s ha idegen tárgyhoz nyúlnak, nem nemzetük ízlése szerint dolgozzák-e föl? Tapasztalunk-e ilyesmit a mi külföldieskedő drámaíróinknál? S vajon a legkitűnőbb külföldi drámaírók azért fordulnak-e idegen tárgyakhoz, mert az idegen tárgy elsőséget érdemel, vagy mert valamely idegen monda, elbeszélés vagy történelmi esemény megragadta képzelmüket? Vajon ugyanazt teszik-e, amit a mi drámaíróink, akik nem idegen hagyományt dolgoznak föl a mi számunkra, hanem itthon költött meséjüknek keresnek idegen országot. Ez az, amit mi leginkább hibáztatunk, ez az, miért az egész irányt hajlandók vagyunk elítélni.

Bartók Legszebbje, oly kevéssé alapszik valamely történeti vagy mondai hagyományon, mint Rákosi Szerelem iskolája, Dóczy Csókja és Csiky Jóslata. Mind itthon készült mesék, a képzelem szabad szülöttei, s azért menekültek Spanyol- vagy Görögországba, hogy minél szabadabban csaponghassanak. De az a csapongás mindinkább veszti újdonsági ingerét, s kezd vergődéssé válni. Bartók vígjátéka már sokkal kevesebb sikert tudott kivívni, mint társaié. Igaz, a külső körülmények sem kedveztek neki annyira, mint a Dóczyénak vagy Csikyének, de az is igaz, hogy kevesebb drámai vagy komikai érdeket nyújtott, mint emezek. A Bartók cselekménye is zavaros és nehezen felfogható, mint társaié, de ezekben legalább még akad egy-egy színpadilag hatásos jelenet; a jellemrajz itt is a bábok rángatása, de kevésbé színpadi s inkább elmosódó báboké. Bartók nemcsak cselekményben és jellemrajzban követi drámánk új irányait, hanem stílben is. Az elmés és mesterkélt beszédmód az ő vígjátékainak is egyik fő jellemvonása. Euphemismussal beszél itt mindenki és minden alkalommal, de míg amazoknál egy-egy lírai ömlengést vagy elmés szóváltást a helyzet fordulata kiemel és hatásossá tesz, addig Bartók szebben írt helyei éppen a legkevésbé drámai vagy éppen henye jelenetek. Azonban azt meg kell adni, hogy Bartók nyelve magyarosabb, mint Dóczyé, aki gyakran idegenszerű, és erőteljesebb mint a Csikyé, aki simább ugyan, de áradozóbb, s hajlik a közhelyekhez. Bartóknál is találhatni egy-egy nyelvhibát, mint például:

                             Ah, ily gyanúra
Hogy meg nem ütközöl... (36. l.)
                           A bölcs nevet
Hivságos embertársai felett... (55. l.)
Van-e igy eltelve?... (124. l.) sat,

jambusaiba is nem egyszer vegyül trocheus, például:

Erre tanitsa bölcseség mondása (52. l.)
Sárga kalász fűződött... (156. l.)
Meggyökereztek rohanó lábaim (156. l.) sat;

néhol bőbeszédűségbe is téved, különösen midőn Oxylos az archon előtt oly kevéssé bölcsen, mint elmésen magyarázta meg a Pluto és Arisztotelész közötti különbséget, vagy otthon eléggé unalmas monológokat tart. De általában véve Bartók nyelve és verselése méltánylatot érdemel; tudna írni, csak nemigen van, amit megírjon.

A vígjáték expozíciója is hasonlít társaiéhoz. Amint Rákosi Aesopusában a király parancsára minden nőtlen embernek egypár nap alatt meg kell házasodnia; amint Dóczy Csókjában senkinek sem szabad csókolózni a királyi udvarban; amint Csiky Jóslatában bizonyos nőknek húsz év alatt két ikerleányt, három nem ikerleányt kell szülniök, s közülök négynek Apolló ünnepén férjhez kell menniök: úgy itt is az archon fiának, Myrsilosnak, meg kell házasodni, nőül vennie a szépség versenyünnepén győztes leányt, tudniillik akit a bírák "a legfennköltebb szívtől lelkesült, legszebb leánynak" ítélnek. A versenybírók régebb fiatalemberek voltak, de most az archon, minthogy a fiatalság megromlott, három éltes tanácsosára ruházza a bírói tisztet, s meghagyja nekik, hogy a verseny napjáig titkolják tisztöket, és valamint azt is, hogy a győztes leányt fiának szánta. De ha már változtatott az archon a régi szokásokon, miért bízta meg a bírósággal éppen azt a három tanácsosát, akikről keveset tart, akiknek tanácsát mellőzi, akik közül egyik Menander, papucshős, a másik Diomed, a kicsapongás és pazar költés hírében áll, a harmadik pedig, Oxylos, a filozóf, oly együgyű, hogy az archon fiának egy táncosnővel való összeházasítását javasolja. Az archon ily körülmények között sokkal inkább magát tehette volna bírónak, vagy legalább magának tarthatta volna fenn az ítélet megerősítését. Ezt inkább elhittük volna, de akkor összeomlott volna a vígjáték egész alapja. Általában az új iskola vígjátékírói képtelenek a cselekményt úgy megindítani, hogy egypár szerencsés vonással illúzióba ringassák a közönséget, pedig ez a fődolog, ha eleinte hitetni tudunk, később a kevésbé hihetőt is könnyebben elhitetjük.

Mindenesetre jobban tette volna a szerző, ha az archon tanácsosait kevésbé nyomorultaknak festi. Ha egyik vitéz katona, a másik derék jogász, a harmadik híres filozóf, s a király ragaszkodván hozzájuk, éppen e tulajdonaiknál fogva, mindenre alkalmasoknak hiszi őket, mind maga komikaibb helyzetbe jut, mind a bírák megtántorodása komikaibb összeütközésekre adhat alkalmat. Így e haszontalan emberek elcsábításában kevés komikum nyilatkozhatik. Tüstént kifecsegik a király szándékát, hol félig, hol egészen, s Corinna, egy hetéra, csakhamar a maga részére hódítja mindnyájukat: Diomedet, ki különben is kedvesebb, Oxylost, akit szintén szerelmével biztat, és egyszersmind azt ígéri neki, amit Diomednak is megígért, hogy mint az archon menye, sokat meg fog tenni érdekében, és végre Menandert, akinek pártfogását neje által nyeri meg. Ezzel telik el az egész második felvonás, de a mű érdekesebb és tulajdonképpi bonyodalma a harmadik felvonásban kezdődik, midőn Arion, Manander fia lép az előtérbe, aki Melittát szereti, egy jövevény frígiai harcos leányát, de akinek hajlama szülői ellenkezésével találkozik. De vajon miért ellenzik Arion szülői a viszonyt? Leginkább úri gőgből, bár az archon kinyilatkoztatta, hogy Melitta egyrangú a többi bennszülött leányokkal, s pályázhat a szépség versenyén:

Ha atyja országunkért harcola,
Kevesbet, mint hazát nem adhatunk
E lánynak. Jog szerint fölvétetik.

Ha Melitta az archon menye is lehet, bizony Menander is elfogadhatja annak; így társadalmi állása nem ok az ellenzésre, mely különben sem látszik oly erősnek, hogy a fiú más úton le ne győzhetné. Valóban, ha Menander annyira megszabadulni akarna e jövevény leánytól, mint versenybíró Corinna helyett őt pártolná, s a legtisztességesebb módon túladhatna rajta. Egyébiránt Bartók görög társadalma csodálatos társadalom: egy frígiai leány, akinek atyja vérét ontotta Mitelenéért, nem méltó egy miteléni tanácsos fiához, de egy hetéra, vagy még ennél is rosszabb, egy Corinna, akinek ruhaszámláit Diomed fizeti, éppen megilleti az archon fiát. A tanácsosok azt hiszik, hogy ítéletükön senki sem fog megbotránkozni, legkevésbé az archon. Boldog görögök, akiknek minden szabad, boldogtalan magyar közönség, hogy veled ily dolgokat akarnak elhitetni a Nemzeti Színházban.

Arion mindent elkövet, hogy kedvese győzzön a szépség versenyén. A szemérmes leányt reáveszi a versenyre, elhurcolja a bírákhoz szavazatkoldulás végett, bár ismerve a viszályokat, tudhatná, hogy mindez haszontalan, s nem annyira a bírák megvesztegetésére, mint megbuktatásukra kellene törekednie. Oxylosnak, bár megígéri neki a pártolást, esze ágában sincs ígéretének megtartása, s Arion a filozóf gazdasszonyával, Dokiával együtt kihallgatja, hogy Corinna hogyan csábítja a maga részére mind a három bírót. Ebből az következnék, hogy Arion tettre buzduljon, s bevádolja a megvesztegetett bírákat. Később eszébe is jut, hogy ezt kell tennie, de most nem gondol, nem tesz semmit, hanem helyette gondol és tesz Dokia valami olyast, amit éppen nem várnak tőle. Összeszedi mindazon ékszer-ajándékokat, melyeket Oxylos a versenyző nőktől kapott, s indul az archonhoz bevádolni urát. Mi ragadja őt e lépésre? Fölháborodik Oxylos jellemtelenségén, s némi rokonszenvet érez Melitta iránt. De vajon, mint régi gazdasszony, csak most tapasztalja-e, hogy ura megvesztegethető, s vajon Melitta iránt ébredt futó rokonszenve oly erős-e, hogy érette mind maga, mind ura jövőjét oly könnyen kockára tegye? Ha Dokia Oxylosnak nemcsak gazdasszonya, hanem annál több, régi szeretője, aki látva, hogy ura Corinnába bolondult, féltékennyé lesz, teljesen értenők mindent kockáztató fölgerjedését. De ez igen természetes indok lett volna, s az új drámai iskola köznapinak, költőietlennek tartja mindazt, ami természetes. Azonban Bartók ezzel meg nem elégedve, még nagyobb természetlenségbe téved, csavar egyet Corinna szívgépezetén, s így egészen új leányt állít előnkbe, gondolván, hogy a fiatal nők még könnyebben változnak, mint a vének.

Oxylos ugyanis észrevévén a tolvajságot, azt hiszi, hogy Arion lopta meg, s az ékszerajándékokkal akarja támogatni vádját az archon előtt. Fölkeresi bírótársait, s elmondja nekik, hogy mily veszély fenyegeti mindnyájokat. Ezt csak úgy lehetne elfordítani, ha fölfedik Arionnak a titkot, s megértetik vele, hogy Melitta győzelme a versenyen reá nézve veszély, mert ez esetben elveszti őt, azért ne vádaskodjék az archon előtt, s ne gátolja Corinna sikerét. Társai nem hallgatnak reá, s Corinnát bízzák meg az ügy rendbehozásával, aki arra különben is ajánlkozik. Azonban Corinna nem sokat gondol velök, egészen más jár a fejében; hogy s hogy nem, beleszeret Arionba, aki hajdan udvarlója volt, vissza akarja őt csábítani, szerelmet vall neki, s midőn ez visszautasítja, dúl-fúl, visszalép a versenytől, hogy Melitta legyen a győztes, s neki maradjon Arion. Mi idézte elő ezt a nagy változást Corinnában, mi oly kevéssé tudjuk, mint maga Bartók. Corinna nemcsak úgy lép föl a mű elején, mint egy szép és kacér hölgy, pedig a vígjáték bonyodalma ezt kívánná, hanem mint Diomed kitartott kedvese, aki csak azért akar győzni a szépség versenyén, hogy az archonfi neje legyen, kielégíthesse dicsvágyát és fényűző hajlamait, aki mint maga mondja, férjhez menne az öreg archonhoz is, csakhogy uralkodhassék. Éppen azért egész következetesen mindent elkövet a versenykoszorú elnyerhetéséért. Kacérkodik, s éppen nem finom módon Oxylosszal, amíg elbolondítja, hízeleg Menander nejének, hogy általa férjére hathasson, s midőn veszély fenyegeti szövetségeseit, megmentésökre vállalkozik. S ím, egyszerre csak elfordul tőlük, s oly szenvedélyesen kezd szeretni, ahogy egy üres szív nem képes, és szerelmeért annyira kész feláldozni mindent, ami eddig élete célja volt, hogy azt kell hinnünk: vagy eddig tettetett, vagy most tettet. Az emberi szív nagy változáson mehet át életben és drámában, de ennek csírája mindig megvan benne, úgyannyira, hogy az nem is változás, mint inkább lassúbb vagy gyorsabb fejlődés. Ha a költő ezt képtelen rajzolni, csak bábokat rángat? Valóban, Bartók Corinnája éppen oly érthetetlen, mint a görög társadalom, melyben játszatja. De lássuk a mese végét. Arion csakugyan bevádolja a bírákat az archonnak, s vádját igazolja Dokia megjelenése, aki felmutatja az ékszer-ajándékokat, és végre Corinna is, aki megsúgja az archonnak, hogy titkát a bírák elárulták. Az archon megfosztja a bírói tiszttől tanácsosait, s helyökbe ifjakat nevez ki, köztök Ariont is, kinek bizalma jeléül megsúgja, hogy a győztes leányt fiának szánta. Arion megsemmisülni látva törekvését, le akarja beszélni Melittát a versenyben való részvételről, de ez azt hiszi, hogy kedvese Corinnához pártolt, mert meghitten beszélgetve találta őket, s beszélgetésök töredékét félreértette, éppen azért még inkább megmaradt feltétele mellett. E jelenetek az egész bonyodalom legtermészetesebb s legkomikaibb részei. Szegény Arionnak nincs más menekvése, mint elárulni a reá bízott titkot, tudniillik, hogy a győztes leány az archonfi neje lesz, mire Melitta visszavonul, Arion pedig lemond tisztéről, bevallva, hogy megszegte szavát, elárulta a titkot. Az archon haragját végre megenyhíti egy levél, amelyet Ciprus szigetéről fia küld, s mely jelenti, hogy megházasodott, atyja áldását kérve. Az archon nem tagadja meg áldását, a nap örömére mindenkinek megbocsát, s eltörli a szépségversenyt.

A cselekvény kirívó valószínűtlenség, s a jellemrajz durva hibáin kívül, melyeket nagyjában kimutattunk, még sok más baja van e műnek. Szerző mindazt elkerülve sem írt volna sikerült vígjátékot. Komikai eszme és komikai típusok nélkül fogott művéhez. Tetszett neki a szépségverseny gondolata, a nők korteskedése, a bírák zavara, s egyébre nem is gondolt. Megindította a cselekvényt, s az ragadta magával, maga sem tudta merre: fölléptette személyeit, élces ötleteket, lírai ömlengést adva ajkaikra, de azok, mint árnyak lebegtek ide-oda, határozatlan irányban. Nem tűzött maga elébe föladatot, s nem volt mit megoldania. Az archonfi levele nélkül be sem végezhette volna vígjátékát. Egy, a műben nem is szereplő egyénnek kellett kettévágni a csomót. Egy-egy kívülről jövő esemény segítheti ugyan a megoldást, elég példa van erre a legjobb vígjátékokban is, de megoldani a csomót, és kettévágni, két különböző dolog. A szerző úgynevezett humoristasága sem igen kedvezett vígjátékának, s megszokva lapjában az élc és torzkép könnyű sikerét, azt hitte, hogy a vígjáték sem egyéb, mint ötletek és torzképek sorozata. Megszokván keveset törődni a valóval, sőt valószínűvel is, azt hitte, hogy a vígjáték személyeire is éppen úgy rá lehet fogni mindent, mint a közélet szereplőire. Valóban Bartók Andrássy Gyulája, Tisza Kálmána, Csengery Antala stb. Bolond Istókjában szatírailag is éppoly valótlanok, mint Legszebbjének komikai alakjai. Ha Bartók vígjátékíró akar lenni, egy kissé el kell szoknia attól, amit Bolond Istókjában igen is megszokott, hogy az írónak mindent szabad. Az íróra nézve a sajtótörvényen kívül vannak még fensőbb törvények is: a lélektan és a jóízlés törvényei.

Jólesik Bartóktól Csikyre, Lesbosból Buda-Pestre térnünk. Csiky, aki eddig szintén hol Spanyol-, hol Görögországban bolyongott, végre letette vándorbotját, és visszatelepedett hazájába. A siker, amelyet kivívott, alkalmasint állandó hazai lakossá teszi. Hogy vígjátéka oly nagy tetszésben részesült, annak egyik oka bizonyára az volt, hogy a magyar társadalom rajzát kísérlette meg. A közönség rég megunta már drámaírói görög és spanyol meséit, beteg álmodozását, s örömmel üdvözölte a hazai képeket s a való élet rajzát. Úgy rémlett előtte, mintha a hazai tárgy termékenyebbé, az ismert személyek és dolgok tartalmasabbá tették volna a költő képzelmét. A visszahatás valamely megunt irány ellen mindig fokozza a közönség érdeklődését. Azonban igazságtalanok volnánk, ha a sikert leginkább csak magából a tárgyból akarnók kimagyarázni. A műnek drámai becse is van. A jellemrajz benne elevenebb, a cselekvény biztosabb, s a drámai technika erősb, mint Csiky korábbi műveiben, s folyvást emelkedő fejlődést tanúsít. Éppen azért nem csodálhatni, hogy közönség és kritika egyaránt túlbecsülték. Mi jó oldalai mellett látjuk tetemes fogyatkozásait és hibáit is. A jellemrajz elevensége néhol durvaság- és túlzásba csap, másutt bágyadtság- vagy éppen erőtlenségbe hanyatlik, a cselekvény alapja nem mindenütt elég erős, a megoldás éppen elhibázott.

A dráma cselekvénye a házasfelek könnyű elválásából indul ki, ami protestánsoknál, különösen Erdélyben neméppen ritka eset. Egy erdélyi nemesember, Zátonyi Bence, elpazarolván vagyonát, elválik nejétől, mert az egy kedvelt udvarlóra tett szert, Bankó Bénire, aki a nő tudtán kívül örömest fizet a férjnek tízezer forintot az elválásba való beleegyezésért. Bence Buda-Pestre jő, s elköltve a pénzt, adósságba merülve, a házasodás és elválás újabb üzlete után lát, amire csakhamar alkalma nyílik. Él a fővárosban egy álözvegy, Héderváry Kamilla, a Küküllő-dombi harangozó leánya, kit harcias hajlamai annyira ragadtak, hogy hadjáratokban is részt vett, bájai, útlevele mellett gyakran pótolta a tábori postát, sőt meglehetős sikerrel kémkedett is, abban különözve a közönséges parasztkémektől, hogy ha valami szép szemű tisztre akadt, ennek is szívesen tett hasonló, apróbb szolgálatokat. Később álnév alatt koholt iratokkal özvegykedni kezdett, s mint egy kivégzett főtiszt özvegye, az emberek hiszékenységéből élt, amiben nagy segítségére volt egy Mosolygó nevű, szilenciumra ítélt ügyvéd, aki a kéregető leveleket fogalmazta számára, s vezette egész üzletét. Az özvegynek van egy fogadott leánya is, Irén, de akit ő magáénak ad ki, s maga a leány is ebben a hitben él. Irénbe egy fiatal ügyvéd szerelmes, Darvas Károly, aki meg is kérné, mert a leány viszonozza szerelmét, de nincs oly anyagi körülmények között, hogy hozzáadhassák. Azonban egy új szerelmes lép föl, Timót Pál, gazdag, de együgyű, becsületes, de éltes ember, aki az álözvegy segélyt kérő levelére megjelen a háznál, megbámulja vértanú özvegyét, s beleszeret a leányba. Bence észrevévén ezt, tüstént kész tervével: Mielőtt Timót nyilatkozhatnék, ő kéri meg és veszi el a leányt; az özvegy múltját ismerve, majd ráriaszt, s kicsikarja az özvegy beleegyezését, s általa a leányét is; Darvast eltávolítja Pestről, Timót uradalmi fiskálisává segítve, aki úgyis régi jó ismerőse, s atyja jótetteiért hálával viselkedik iránta, s máris kölcsönt vett fel tőle; Elzát, hajdani nejét, aki elszegényedett férjével szintén Buda-Pestre készült, s járatos az özvegyhez, titkába avatja, szövetséget köt vele, terve valósítása végett, részt ígérve neki a nyereségből; az esküvő után tüstént elutazik, s nejét Elzára bízza, hogy egy hónap alatt hozza hírbe őt Timóttal, s így egyengeti a leendő elválás útját. Minden úgy történik, ahogy kitervezte. Irén beleegyezik a házasságba, mert nem akarja, hogy anyját börtönbe hurcolják, örvend, hogy férje az esküvő után tüstént elutazott, s Elza felügyelete alatt maradhat, aki őt nemcsak hírbe hozta Timóttal, hanem ennek titkos, félénk szerelmét folyvást táplálja is. Egy hónap múlva a férj hazajön, és fényes estélyt ad. Timót észrevévén az estélyen, hogy őt mindenki Irén udvarlójának tartja, a rágalom fáj becsületes szívének, s Bencének megvallja, hogy ő ugyan titkon szereti Irént, de teljesen ártatlan, leküzdi szenvedélyét s elutazik. Bence tervét immár érettnek látva, felajánlja Timótnak a válást, hogy mind neje becsületét megmentse, mind pedig Timótot boldoggá tegye. Eddig minden kedvez Bence tervének, de most már akadályok gördülnek elébe. Darvas, Irén kedvese, bár hívatlanul, szintén megjelenik az estélyen, heves szemrehányással illeti hűtlennek vélt kedvesét, fölfedi előtte, hogy mily hírben áll, amit igazol az is, hogy néki udvarlója által hivatalt adatott, és eltávolította a fővárosból. Irén kétségbeesve hívatja Bencét, s követeli, hogy hagyják ide a fényes szállást, amely nem az ő pénzükből telik, ő követni fogja férjét bármely szegénységbe, de gyalázatba soha. Férje csillapítni igyekszik, valamint anyja is, aki az estélyen sok puncsot iván, mindinkább felhevülve így kiált fel: "Ki vagy te, hogy így beszélsz velem, egy tisztességben megőszült asszonnyal! Ki vagy te, mi vagy te, akit én a porból vettelek föl, semmiből emeltelek föl, s nem hagytalak elpusztulni a szalmán szüleiddel, akik nyomorult bányamunkások voltak, s te éhen vesztél volna el, ha én meg nem szánlak, s lányommá nem fogadlak." Irén, így megtudva, hogy nem leánya az özvegynek, nem érez többé iránta feláldozó kötelességet, otthagyja a házat, s Mosolygó ügyvédhez költözik, aki sok jóakaratot és részvétet tanúsított iránta. Bence azonban nem hagy föl tervével. Elzát küldi Irénhez, aki reá akarja beszélni őt Mosolygó szállása elhagyására, és a hozzá való költözésre. De Mosolygó visszatartja Irént, és megleckézteti Elzát, akinek jobb érzése felébredvén, fölhagy a cselszövénnyel, s elhatározza Timót fölvilágosítását. Bence is megjelen nejénél, fölajánlja az elválást, mely engesztelhetetlen gyűlölség címén könnyen valósítható, de ő csak azon föltétel alatt egyezhetik bele, ha Timóthoz megy férjhez, mert ezt kívánja mindkettőjük becsülete. Irén vonakodik, Bence azzal fenyegeti, hogy feltétele teljesítése nélkül sohase fog beleegyezni az elválásba, sőt az álözvegyet, aki ugyan nem anyja, de mégis felnevelője, nyomorba, börtönbe taszítja. Irén nem ad ugyan határozott választ, de lesújtva szobájába vonul, hogy az imádságban keressen erőt. Ezalatt Elza Timótot fölvilágosítja a cselszövényről, aki, hogy hibáját jóvátegye, Irén pártjára áll, férje ellenében. Bence Elzától megcsalva, Timóttól elhagyva, nején akarja bosszúját tölteni, s azt követeli tőle, hogy mint törvényes férjét, kövesse házába. De ekkor megjelennek Mosolygó és Darvas, akik közül ez utóbbi Irén nevében megkezdte a válópert, bebizonyította, hogy a házasság erőszakkal köttetett, s így semmis, a tanúk: a szolgáló, szomszédasszony, sőt maga az özvegy is, bevallották az erőszakot, s már végzés is van kezében, mely a formaságok miatt kúriai végeldöntésig megtiltja a házasfeleknek az együttlakást. Az özvegy bocsánatot nyer leányától, Timót és Mosolygó pedig az atyai szerepet vállalják el addig, amíg Darvasnak kiadhatnák menyasszonyát.

Csiky nem iránydrámát akart írni a házasság katolikus felfogása mellett, szemben a protestánssal, bár e két felfogás leginkább a válóperekben nyer gyakorlati fontosságot. Ő tulajdonképp csak az emberi szenvedélyek küzdelmét akarta rajzolni, amelyet válóper kezd meg, s válóper végez be. Inkább költői célja volt, mint társadalmi vagy éppen felekezeti, noha a házasság intézményének mind társadalmi, mind felekezeti oldalát érinteni kellett, s ezt természetesnek találjuk. Az állami és társadalmi intézmények mindig nagy befolyással vannak az egyén fejlődésére és sorsára, mert köztük születik, növekedik föl, s velök vagy ellenök küzdve éli le napjait. Éppen azért a költő, kinek fő célja az emberi szenvedélyek rajza, nem mellőzheti mind azon állami és társadalmi intézmények hatását, melyek a szenvedélyeket táplálják, élesztik vagy éppen szülik. Csak így magyarázhat meg némely szenvedélyt, de tulajdonképp nem arra törekszik, hogy egy vagy más intézményt megtámadjon vagy védjen, mint inkább, hogy feltüntesse: mennyi örvény vonja, sodorja az emberi szívet, ha féket nem ismer. A házasság, akár katolikus, akár protestáns felfogásának egyaránt rajzolhatni törvényeit, tragikumát. A katolikus felfogás szigora, mely a tridenti zsinat óta inkább csak érvénytelen házasságot ismer, mint teljesen felbonthatót, jobban megfelel az eszményi erkölcsnek, mint a protestáns, de az emberi gyarlóságnál fogva nagy erkölcstelenségeket is idézhet elő: könnyen szülhet tényleges bigámiát, szaporíthatja a törvénytelen gyermekeket, élesztheti a gyűlöletet az elválaszthatatlan házastársak közt, sőt néha gyilkosságra is ragadhatja őket. A protestáns felfogás, mely nem tartja a házasságot szentségnek, s nemcsak az érvénytelenség, hanem a teljes elválasztás elvét is vallja, gyakorlati szigor tekintetében eleinte keveset különbözött a katolikustól.

Milton szíve vérével írta híres polémiáit a presbiteriánusok ellen, akik csak házasságtörés esetében ismerték el a házasság felbonthatóságát. Később a szigor többé-kevésbé enyhült, s az engesztelhetetlen gyűlölség címén való teljes elválasztás nemegyszer tág kaput nyitott a könnyelműségnek, az érzéki szenvedély rohamainak, sőt az aljas pénzvágynak is. A költő mindezt feldolgozhatja, mert mindkét felfogásban a drámai bonyodalom és tragikum rejlik, sőt ha tetszik, irányművet is írhat, csak tudja a társadalmi vagy felekezeti irányát teljesen összeolvasztani az esztétikai céllal. De bármelyik felfogás következményeit dolgozza fel, oly esetet kell fölvennie, mely nem a legkivételesebbek, hanem a szokottabbak közé tartozik. A költészet ugyan mindig nagyít, de nagyítása nem a kivételesség hajhászásában áll, hanem a többé-kevésbé mindenkivel közös szenvedélyek erejének emelésében, s a szokott esetek szokatlanabb bonyodalmában. A Csiky drámáját a teológus moralista, ha azt irányműnek tartja, azzal támadhatja meg, hogy e mű oly kivételes esettel akar bizonyítani protestáns házassági elválás ellen, mely legfeljebb kivételesen vagy talán sohasem történik meg, többet akar bizonyítani, mint amennyit lehet, s így irányát eltévesztette; az irodalmi kritikus pedig, aki főleg esztétikai szempontból indul ki, így fog szólani: a drámai cselekvény nem a kivételes vagy éppen hihetetlen esetek földolgozása. Csiky drámai cselekvényének egyik főpontjában kevés a valószínűség, s így, rontva az illúziót, árt az egész hatásának is.

Bizonyára van eset reá, hogy a válni készülő házastársak engesztelhetetlen gyűlölséget színlelnek, mert egyik vagy másik gazdag vőlegényre vagy menyasszonyra tett szert. Az is megesik, hogy a férj az udvarló kedvéért örömest elválik nejétől, ha akár a nő, akár az udvarló nagy összeg pénzt fizet érte, sőt az is valószínű, hogy az így másodszor megházasodott férfi, másodszor is ugyanazt teszi, ha kedvező alkalom kínálkozik. De hogy valaki a házasságot és elválást rendszeres üzletté tegye, s csak azért házasodjék újra meg újra, hogy eladhassa magát, nem valószínű, mert sokkal kétségesebb és kockáztatóbb vállalat, mintsem az emberek rászánják magukat megkísérlésére. Meglehet, hogy a nőnek akad udvarlója, de nem gazdag, vagy ha gazdag akad is, a nő nem hajlandó hozzá, mert talán férjéhez ragaszkodik, vagy éppen mást szeret. A férjnek sok módja van ugyan nejét kínozni és válásra kényszeríteni, de vajon az elvált nőt kényszerítheti-e arra, hogy éppen ahhoz menjen nőül, akit ő választott. Ha már Csiky ily kivételes, ily kevéssé valószínű esetet választott drámája tárgyául, mindent el kellett volna követnie, hogy azt a jellemrajzzal valamennyire hihetővé tegye. A jellemrajz hibája gyakran még a természetes cselekvényt is hihetetlenné teszi, hát még a kevésbé hihetőt.

Lássuk először is Kamilla jellemrajzát, aki oly nagy befolyással van az egész cselekvény menetére. Meg kell vallanunk, hogy e nő rajzában igen sikerült vonásokat találhatni. Csiky színpadra hozott egy olyan típust, mellyel a közelebbi évtizedekben gyakran találkoztunk, de amelyhez eddig se vígjáték-, se regényíróink nem nyúltak. Ez az ál-honvédözvegy, aki a hazafi és emberbaráti részvétre egész üzletet alapít. Vértanú özvegyének adja ki magát, mindig gyászol, de otthon vígan él, sőt kelleténél többet iszik, ha pénzre tesz szert. Megadóztatja a világot, hazug, képmutató, de találékony, elmés és vidám. Műveletlen, de van egy külső máza; rendetlen háztartást visz, de különben jó számító; romlott, de nincs minden jóindulat nélkül. Mindjárt első jelenete, melyben titkárával, Mosolygóval, a kicsapott ügyvéddel üzlete felől értekezik, valamint a harmadik felvonásbeli estély-jelenete is, amidőn ittasan kifecsegi titkát, mind igen sikerült jelenetek, s jellemzetes elevenséggel tüntetik föl e szerencsésen választott alakot. Sokkal kevésbé sikerültek leányával és Zátonyival való jelenetei. Csiky igen helyesen, Kamillában némi részvétre gerjesztő vonásokat igyekszik felcsillámoltatni. Kamilla nem örömest, csak kényszerítve egyezik bele Irén házasságába, s később, midőn ez válni készül, semmivel nem gondolva, kész javára tanúságot tenni az erőszakolt házasság mellett. De ragaszkodásából Irénhez vajon foly-e az, hogy oly hamar beleegyezzék az erőltetett házasságba, amidőn Zátonyi kényszerítő eszközei nem oly félelmesek. Zátonyi birtokában oly okiratok vannak, melyek Kamilla egykori kémségét bizonyítják. De ezért büntetheti-e őt a törvényszék, vagy olyan-e társadalmi állása, hogy fölleplezése sokat árthasson neki, Kamilla álözvegy, aki az emberek hiszékenységét zsákmányolja ki, és Zátonyi azzal ijeszti, hogy föladja a rendőrségnek. Ez már egy kissé hathatósabb eszköz, de vajon olyan-e, hogy egyszerre lesújtson egy tapasztalt és sok mindenen keresztülment nőt. Nincs-e módjában húzni, halasztani a házasságot, hisz erre az a körülmény, hogy Irén csak fogadott leánya, s a házassághoz szükséges keresztlevelet nehéz lesz megszerezni, elég ürügyet nyújt. Sőt színleg kényszeríthetné a leányt, míg titkon ellenállásra ösztönözné, s mit tehetne ez ellen Zátonyi. Kamilla mindenben találékony, csak ott nem, ahol legfőbb érdeke van a kockán, hol jóindulatja és önzése egyaránt tettre sarkallják. Megfoghatatlan, hogy e nő, aki sajátjaként kiadott fogadott leányában tisztességes vagy nem tisztességes módon öregsége támaszát keresi, még csak nem is sejti Zátonyi célját, aki Irénen nyerészkedni akar, nem is gondol Timótra, akit ő szintúgy felhasználhatna céljaira, mint Zátonyit. A szerző nem oly együgyűnek mutatta be, hogy mindent elhiggyen, és semmit át ne lásson, s nem oly gyámoltalannak, hogy ármányt ne ármánnyal igyekezzék visszaverni. Egyszóval Kamilla jellemrajzának éppen azon vonásai nem elég biztosak, amelyek elhatározzák a cselekmény bonyodalmát. Vagy a bonyodalmat másképp kellett volna szőni, vagy Kamilla jellemébe más elemeket olvasztani, hogy bonyodalom és jellemrajz nagyobb összhangzásra emelkedjenek.

Zátonyiban sem hiányzanak a jól eltalált vonások. Nem új típus a magyar színpadon, de érdekesen megújított. Zátonyi egy nemescsalád gyermeke, akinek már atyja adósságokból él, s aki nem örököl tőle mást, mint a kényelem megszokását, úri vágyakat és munkátlanságot. Szegény, de élvezni született, frivol és cinikus, s mindenre kész, amiből élvet vagy hasznot húzhat, csak attól őrizkedik, hogy ne jöjjön a büntető-törvénnyel összeütközésbe, s a világ előtt megóvja külső becsületét. Néha a jobb érzés felszólal benne, de szofizmákkal altatja el. Szeme mindent meglát, agya termékeny tervekben, ajka mindent kigúnyol. Eszes, emberismerő és humoros hajlamú, ami enyhíti romlottságát. Azonban úgy hisszük, hogy Irénnel szemben sokkal több cinizmust mutat, mint amennyi céljával összhangzik. Az sem igen bizonyít átható esze mellett, hogy Timót hajlama Irén iránt oly nyaktörő vállalatra ragadja, holott együgyű barátját más úton talán biztosabban kifoszthatná. Hogy a vállalatra hajdani nejével szövetkezik, akit anyagilag és erkölcsileg megcsalt, nem éppen nagy emberismeretre mutat. Ebben is különös teremtmény, hogy minden biztosíték nélkül oly könnyen hisz annak, aki őt oly rútul megcsalta. Általában Elza jellemrajza nem sikerült. Szövetsége és árulása, ármánya és megtérése egyaránt erőltetett. Nincs semmi benne, ami esztétikailag érdeket kelthetne. Bágyadt, élettelen alak, aki csak színpadi csínyekre alkalmas. De ha mind elhisszük is azt, amit Zátonyi három felvonásban tervez és tesz, majd egy s más, ha nem erősen is, de mégis támogatja, utolsó felvonásbeli jelenetein lehetetlen meg nem ütköznünk, mert nem folynak sem körülményekből, sem jelleméből, s minden alap nélküliek. A mű a harmadik felvonásban, mint dráma bevégződött. Mihelyt Irén megtudta, hogy Kamilla nem anyja, s odahagyta férjét, mihelyt a per megindult, a tanúk vallottak. Zátonyi ármánya megbukott, s a csomó meg van oldva. Az utolsó felvonásban többé nincs valódi drámai élet, csak mesterkélt, melyet a szerző, holmi képtelenségekkel igyekszik előidézni. El akarja hitetni velünk a következőket: Először, hogy Irén semmit sem tud erről, hogy nevében válópert indítottak, másodszor, hogy Zátonyi semmit sem tud arról, hogy a tanúk, különösen Kamilla, ellene vallottak, s ezért föllép kényszeríteni Irént a Timóttal kötendő házasságra, mert csak ez esetben válik el tőle, s nem juttatja anyját börtönbe. Irén, megtörve, ingadozni kezd. De hogyan hihessük el mindezt? Hiszen Zátonyinak tudnia kell a per folyamáról, ha mint alperes már megidéztetett, Irént pedig még azon esetben is, ha tudta nélkül indították meg a válópert, ami képtelenség, tíz nap alatt Mosolygó és Darvas csak megnyugtathatták és felvilágosíthatták arról, hogy Zátonyi már semmit sem tehet ellene, s házasságát, mint erőszakoltat az ő beleegyezése nélkül is megsemmisítik. Azt nem tagadhatni, hogy az utolsó felvonás is sok ügyességgel van írva. Tartunk tőle, hogy Csikyt mindinkább erősbülő technikai készsége inkább a színpadi, mint a drámai hatás felé ragadja, bár ez a tömeget is csak ideig-óráig elégíti ki, a gondolkozót pedig soha. Mindkét fél tapsa nyújtja a drámaírónak az örökzöld koszorút.

Mosolygó és Timót az életből szerencsésen kikapott alakok. Mosolygó rajza legjobb az egész műben. A szilenciumra ítélt ügyvéd néhány biztos vonással oly elevenen emelkedik ki, hogy egy percig sem kételkedhetünk benne. Nincs rajta semmi nyoma a fáradságnak, mesterkélésnek, ami a többi személyeken többé-kevésbé észrevehető. A becstelenség és becsület, a lágy érzés és durva gúny, a megnyugvás és elégületlenség, a gyöngédség és komiszság művészien olvadnak össze benne, egész sajátságos beszédmodoráig. Ily biztosan és önmérséklőn még nem rajzolt Csiky, éppen azért kár, hogy az utolsó felvonásban egy kis színpadi hatásra számított ötlet kedvéért megzavarja rajzának összhangját. Ugyan miért növeli Mosolygó tízéves inaskáját, Gáspárt, nemcsak asszonygyűlölőnek, hanem szemtelennek is. Ez az egész ízetlen tréfa nem foly Mosolygó jelleméből, s magában sem mulatságos. Ami Timót jellemrajzát illeti, abban inkább az elemek jók, mint összeolvasztásuk, inkább az alapvonások sikerültek, mint az árnyalat. A meggazdagodott s kissé már éltes falusi gazda jó hazafi, de korlátolt eszű. Becsületes, de a nagyvilágban járatlan, jószívű, de egy kissé hiú, anélkül, hogy maga is tudná. A fővárosba jő, elverni vagyonát, s képmutatók és csalók kezébe kerül. Parlagi hazafiságának inkább ki kellett volna emelkedni, mégpedig oly módon, hogy ez ébressze föl áldozatkészségét az özvegy, és szerelmét Irén iránt. Az, hogy egy vértanú özvegyének tesz jót, s egy vértanú leányát veszi nőül, egyaránt táplálta volna hiúságát, hazafias és szerelmi érzelmeit, s több jellemzetességet és komikai színezetet adott volna az egész alaknak. Együgyűségét a világ dolgaiban talán azzal lehetett volna enyhíteni, hogy itt-ott több észt tanúsítson abban, amihez ért.

Bankó s a többi mellékszemélyek obligát színpadi álorcák. A két szerelmes főbb személyről, Darvasról és Irénről nem sok jót mondhatunk. Nemes szívű, erényes személyek, de unalmasak és gyámoltalanok. Nagy baj, amikor a költő meg akarja szerettetni az erényt és megunatja. Irénben nagyon sok a jóság, de igen kevés az esztétikai báj. Darvasnak bár lenne valami hibája, csak ne volna oly gyámoltalan, ne emlegetné oly keservesen, hogy nem tud megélni, s tenne egyebet is, mint azt, hogy Irén válóperében allegál, amit ügyvéd lévén, bizonyára idegennek is megtenne. Úgy látszik, hogy nemes szívök nemcsak tetterejöket bénítja meg, hanem megfigyelő tehetségüket is. Irén az álözvegy házában úgy nő föl, mint valami kolostorban. Semmit sem tud a világról, s nem ismeri környezetét. Darvas jár a házhoz, de nem tudja, kikkel van dolga. Ármánykodik ellenök az egész világ, ők csak szenvednek és sírnak. Jó volna az erény ártatlanul szenvedő és tétlen hőseit és hősnőit Iflandnak és Kotzebue-nak hagynunk, habár az újabb francia drámaírók néha elkölcsönzik is tőlük. A németektől és franciáktól valami jobbat is tanulhatni.

A dráma címére nézve sem nyomhatunk el egy megjegyzést. A proletár a nép oly osztályát jelenti, amelynek nincs vagyona, biztos keresete, csak gyermekei. Szerző nem ilyeket rajzol, hanem szédelgőket, csalókat, akik nem vagyonosak ugyan, de azért elég úri módon élnek. Ezeket legfeljebb úri proletároknak lehetne nevezni. Midőn a színlapot olvastuk, azt hittük, hogy a mű a proletárság kérdését vette tárgyul, s íme egy másnemű társadalmi kép tárult előnkbe, egy oly kép, amelyben a gonosz emberek eszesek és ügyesek, a jók pedig együgyűek vagy gyámoltalanok. Vajon a magyar társadalom rajza-e ez? Bizonyára egy regény vagy dráma ritkán rajzolhatja az egész társadalmat, s legfeljebb egyik vagy másik oldalát mutathatja be. De nekünk úgy tetszik, hogy Csiky e szempontból is egy kissé egyoldalúan fogta föl a magyar társadalmat, s igen is rikító színekkel festett. Azonban nem egy hírlap éppen ezt szerette benne, s mintegy kárörömmel kiáltott föl: íme, korrumpált társadalmunk! Egész divat már állami és társadalmi korrupciónkat diadallal hirdetni, ott is megtalálni, ahol nincs, s ahol van, oly nagynak festeni, hogy okos ember el nem hiheti. Hiú és nem éppen lelkiismeretes hírlapírók, akik a tehetséget és tudományt szenvedéllyel hiszik pótolhatni, ezzel akarják magokra vonni a tömeg figyelmét, s felizgatni szenvedélyeit. Őrizze meg drámaíróinkat jó szellemök attól, hogy ily vezércikkekből merítsék lelkesülésöket. Kövessék az élet és saját keblök sugallatát.

Írta Bessenyei György. Föleleveníttetett a Nemzeti Színházban 1881. augusztus 11-én

Íme egy százévesnél régibb vígjáték, Bessenyei György műve, akitől a legújabb kori irodalmunkat számítjuk. Különös tüneménynek látszik, hogy elhanyatlott irodalmunkat néhány dráma éleszti föl oly korban, midőn színészeink és színházaink még nem voltak. De mégis mi se volt természetesebb, mint az, hogy a huszonnyolc éves testőr, kinek szívét erős nemzeti érzés dobogtatta, s lelkét egészen elbájolta a francia irodalom, írói pályáját drámákkal kezdette meg.

Egy Szabolcs megyei faluból Bécsbe kerülve, csakhamar fájdalmasan érezte maga és hazája elmaradottságát. Mívelte magát idegen nyelveken, de erős meggyőződésévé vált, hogy az egész nemzet csak anyanyelvében lehet mívelt. Mint akkor az egész világ, ő is leginkább a francia irodalmat kedvelte, melynek mindenha a dráma volt egyik legfőbb dicsősége. Akkor már Corneille-t, Racine-t és Molière-t Voltaire váltotta ugyan föl, de azért a francia dráma uralkodott egész Európán. Voltaire némi újításaival s a kor szellemét lehelő eszméivel új életet öntött a hanyatló francia drámába, s mint nagy drámaírót ünnepelték. Bessenyei leginkább az ő hatása alatt állott, általában ifjú lelkére mély benyomást tett a francia tragédia: eltelt az eszmék és érzések fennköltségével, bámulta stílje szónoki erejét, megkísérlette utánzását, vagy, amint maga mondja, meg akarta mutatni, hogy magyar nyelven is lehet elég erővel, mélységgel és méltósággal írni. Nem a színpadnak írt, nem a néző, hanem az olvasóközönség lebegett előtte. Azt hitte, hogy ha őt elragadták példányai, mint olvasmányok, úgy fognak hatni utánzatai is. Nem csalódott; a siker új drámai kísérletekre buzdította, majd megszólaltatta nyelvünkön a francia tanköltészetet is: a költői levelet, szatírát és tankölteményt; és különösen lelkesült tolmácsa volt kisebb és nagyobb munkáiban a francia szellem új filozófiai eszméinek. Senki sem volt irodalmunkban, aki a XVIII-ik század francia irodalmát oly hévvel, oly sok oldalról fogta volna fel, s oly élénken tudta volna visszatükrözni. Ha nem kénytelen oly korán magányba temetkezve, mintegy elszakadni az irodalomtól; ha tehetsége szabad fejlődését nem akadályozza a cenzúra: nemcsak azt teszi, amit tett, tudniillik, hogy föléleszti irodalmunkat, hanem maradandóbb művekkel is gazdagítja, vagy legalább mérsékli egyoldalúságát.

Első művével, Ágis tragédiájá-val 1772-ben lépett föl, amelyet követtek még ugyanazon évben Hunyadi László, a következőben Buda tragédiái, majd 1777-ben A filozófus vígjátéka, 1779-ben A hármas vitézek tragédiája, Voltaire után, és végre Laisz vígjátéka, mely azonban csak ezelőtt egypár évvel adatott ki. Mind e művek korukban nagy hatást tettek. A csekélyre olvadt közönséget, mely anyanyelvén évek óta leginkább csak naptárt, imádságos könyvet és egyházi beszédet olvashatott, meglepték az egész újnemű könyvek. Bécsben néhány lelkes testőrtársa követte példáját, egy egész kis társaság képződött körüle, benn a hazában pedig egypár eddig titkon dolgozó író kilépett magányából, kikhez újabbak csatlakoztak, s irodalmunk kezdett fölzsendülni. De Bessenyei drámái csak új irodalmunk, de nem egyszersmind drámairodalmunk alapját vetették meg. Ő tulajdonképp nem volt drámaírói tehetség, s drámáival nem is célzott egyebet, mint hogy új gondolatokat és érzéseket fejezzen ki, a köznapinál emelkedettebb nyelven. Minden, ami drámában fő, mellékes volt előtte. Keveset gondolt a drámai cselekvénnyel és jellemfejlesztéssel, megelégedett bizonyos helyzetek- és szenvedélyekkel, melyek alkalmat szolgáltatnak ömledezésre, szónoklatra és elmélkedésre. Jól nevezi személyeit beszélő személyeknek: valóban többet beszélnek, mint cselekesznek.

Azonban tévedés azt hinni, mint némelyek hiszik, hogy a francia klasszikai dráma iskolája nyomta el benne a drámaírót. Ez iskola szükségtelen korlátokat is állít ugyan föl, de nem nyomja el a drámaírót, példa reá Corneille, Racine és Molière. De különben is Bessenyei nem volt föltétlen híve a francia klasszikai dráma szabályainak. Az idő és hely egységét nem tartja meg minden művében, s meri azt is, amit a klasszikai drámaíró nem mert, tudniillik, hogy nemzete történelméből vesz tárgyat. Tehetsége éppen oly kevéssé ösztönözte a valódi tragédiára, mint célja. Ő csak olvasmányt akar nyújtani nemzetének, mely fölemelje lelkét, s gondolathoz és illő kifejezéshez szoktassa. "Úgy hiszem - mondja Ágis előszavában -, hogy egy tragédiában, mint minden egyéb írásokban, legjobb törvény az igazságnak, emberi indulatoknak természetes fölfedezések, továbbá minden mesterség abban áll, hogy a beszélők illendőképpen beszéljenek." Íme a dráma neki éppen csak külső forma, egy neme a párbeszédnek, s célja szerinte nem más, mint minden irodalmi műnek, hogy igazat mondjon, természetesen érezzen, s illőképp beszéljen. Bessenyei e célját el is érte. Drámáiban fölemelte olvasói lelkét, a szabadság- és igazságért elvérzett hősök gondolataihoz és érzéseihez, kifejezte eszméit a társadalom-, államról és emberről az újkor szellemében, és egyszersmind példát adott, hogyan kell kiemelni lassanként nyelvünket az idegenes tarkaság- és bőbeszédű laposságból. Hirdette, hogy a gondolatnak kell szülni a szót és rímet, s nem megfordítva. Éppen azért a négysorú és rímű Sándor-verset kettőre szállította le, mert a négy rím áradozásra csábítja a költőt, még ha Zrínyi is.

E tragédiák közül egyik sem került színpadra. Midőn 1790-ben megalakult az első színtársulat, s mindent elkövetett, hogy a fordított s átdolgozott művek mellett egypár eredetit is játszhassék, a Bessenyei tragédiáihoz nem mert nyúlni, annyira nem volt bennök szerep, s oly kevés hatást lehetett remélni csekély bonyodalmuktól. Azonban A filozófus vígjátéka 1792. jún. 4-én Budán - amint a színlap mondja -, a híd mellett levő nyári játékszínben előadatott és hatással, 9-én ismételték, s később Pontyi cím alatt Pesten is többször.^[13] Bessenyei e vígjátékát 1777-ben írta, s ugyanazon évben adta ki Pesten. Laczka János, barátja, aki, halála után, rövid életrajzát írta meg, így ír a mű keletkezéséről: Eddig többnyire filozófusi darabokat és szomorújátékokat írt a mi Bessenyeink: most már segédje és barátja is levén a háznál (tudniillik Laczka), arról tanakodott, ha lehetne-e és mi módon a hazai nyelven eredeti vígjátékot, komédiát dolgozni. Hamar meglett az elszánás, elkészült a plánum és a Filozófus című játékdarab, melyet közönségesen egy abban nevezetes rollt játszó személyről Pontyinak is hívnak, megszületett. Tegyen ítéletet erről a darabról, aki olvassa: ennek a biográfiának írója, minthogy magának is benne nagy része volt, abba nem avatkozik: elég szerencsésnek tartja magát, hogy azt néhány esztendőkkel ezelőtt a pesti magyar játszó társaság által ugyanott Pesten eljátszattatni láthatta.^[14]

E helyből kiindulva, Bessenyei egyik életrajzírója azt következteti, hogy Laczka befolyt volna e vígjáték terve előleges megbeszélésébe és megállapításába.^[15] De vajon Debrecenből éppen 1777-ben följött ifjú, amilyen Laczka volt, akit Bessenyei akkor kezdett a német és francia nyelvre tanítani, s aki azért a dramaturgiában nem lehetett igen jártas, adhatott-e tanácsot egy már gyakorlott írónak? Azt hisszük, hogy nem, s ha Laczka mégis Bessenyei dolgozótársának mondja magát, azt csak arra érthetni, hogy segített neki abban, amiben jártasabb volt nála, tudniillik, hogy Pontyi falusias beszédéhez, különösen Pontyi tiszttartója parlagi, s ügyvéde diákos leveléhez szolgáltatott kifejezéseket. S ezt az a körülmény is valószínűvé teszi, hogy Bessenyei akkor, amidőn e vígjátékot írta, már húsz év óta Bécsben lakott, s elhomályosodhattak emlékében az ily jellemző kifejezések. Egy másik életrajzírója^[16] B. Orczy Lőrinc sugalmazásának tulajdonítja Pontyi alakját, mert benne s az egész vígjátékban az Orczyéhoz hasonló irányt vél fölfedezni, az arany középszer magasztalását, a túl finom és túl durva elem ellentétét, hogy mindkettő helytelen oldala annál inkább kitűnjék. Azonban ily irányt bajos fölfedezni Orczy költeményeiben, melyek mindig a falusi életet a nép egyszerű erkölcseit dicsérik, szemben a városi élettel s a nagy urak szokásaival, sőt még magával a tudományos haladással is. S ha Bessenyei Pontyiban kigúnyolja is a parlagi magyart, a többiben éppen nem teszi a finom életet nevetségessé.

Egyszóval se Laczka, se Orczy nem volt sugalmazója, hanem volt Destouches L'homme singulier című vígjátéka, amint azt Petz Gedeon nemrég alaposan kimutatta.^[17] Az alapeszme, a cselekvény és jellemzés néhány fővonása onnan van véve, bár némi eltéréssel. De merített Bessenyei önmagából s a magyar társadalom akkori viszonyaiból is. Ő maga Parmenio, aki Rousseau hatása alatt filozofál, s legfeljebb csak abban különbözik tőle, hogy, amint előszavában mondja - a házasságra nem tökélheti el magát. A többi férfiszemély: Titius, Lilisz, az ő barátjai, művelt lelkű, nemes szívű férfiak, akikben legfeljebb csak azt hibáztatja, hogy egy kissé kapnak a divatos öltözeten. Szidalisz, Berenisz, Angyelika szép, elmés, érzelmes nők, az ő barátnői, akiket tisztel és szeret, s akikben ifjúsága emlékei újulnak meg. Pontyi rokonai csak szomszédai egyike lehet, akiknek körében töltötte Szabolcsban gyermekségét, első ifjúságát, akikre felférne egy kis műveltség, s akikhez ő is hasonló lesz, ha tovább is otthon marad. A Parmenio szolgájában, Lidásban, aki Markalfon és a Nyúlhistórián táplálkozik, és Kónyit tartja legnagyobb magyar költőnek, mintegy a nagyközönséget akarta megszemélyesíteni, aki még nem emelkedett az új irodalom színvonaláig. Íme a benyomások, amelyek alatt keletkezett e mű, az elemek, melyeknek vegyüléke. Bessenyei egy mívelt magyar társaságot akart a közönség elé varázsolni, s hirdetni, hogy a műveltség nemesíti szívünket, emeli boldogságunkat, Pontyi és Lidás ellentétes alakjait is szintén csak azért rajzolja, hogy az eszmét annál élénkebben kifejezze. Magában a mű előszavában is céloz ilyesmire, midőn azt mondja, hogy nincs dicsőségesebb dolog, mintha az ifjú nemes erkölccsel és arany elmével bír. Az egész vígjátékon nemes ábránd és boldog optimizmus ömlik el, mintha a műveltség megszüntetné az ész és szív tévedéseit, s kiegyenlítené a szenvedélyek és érdekek összeütközéseit. Itt mindenki jó és nemes, legföljebb egy kis szeretetre méltó gyöngesége van, mindenki küzdelem nélkül ér célt, és szenvedés nélkül lesz boldog.

Ily fölfogással, ily hangulattal bajos a legegyszerűbb cselekvényt is megalkotni. S valóban a Filozófusnak a szó szoros értelmében nincs is cselekvénye. A bonyodalom oly csekély, hogy alig mondhatni annak. Parmenio unja a hiú és léha mulatságot, szeret magába vonulni; a nőket tiszteli ugyan, de nemigen kedveli, vagy, hogy saját szavaival éljünk, okoskodásai miatt nem lelheti bennök tárgyát. Tulajdonképp nem hiszi, hogy szívre és szellemre magához hasonlót találjon. Húga, Angyelika, nógatja, hogy keressen és találni fog, de Parmenio megmarad könyvei és magánya mellett. Szidalisz hasonló lelki állapotban van. Ki nem állhatja a férfiak hízelkedéseit; neki nem rab, hanem férj kell, férfiú, aki őt inkább belső tulajdonságaiért, mint külső tekintetből szeresse. Anyja, Eresztra, hiába aggódik miatta, hiába inti őt: Szidalisz hű marad elveihez. A két bölcselkedő rokonszellem találkozik egymással, megszereti egymást, de egyik sem mer a másiknak nyílt vallomást tenni, végre Angyelika észreveszi bátyja változását, szerelmes levelet írat vele Szidalisznak, aki azt viszonozza, s csakhamar egybekelnek.

Íme a megoldás bonyodalom nélkül. A komikai alapeszme, mely kölcsönzés Destouches-től, igen jó, két bölcselkedő elme, akiken erőt vesz a szív, két szeretni nem akaró szív, akik mégis szeretni kénytelenek. De hol a küzdelem, s az abból folyó bonyodalom, a tulajdonképpi drámai érdek? Sehol. Sem külső, sem belső akadály nincs, amelyeket le kellene győzniök. Küzdelmük csak annyi, hogy szégyenlik bevallani szerelmöket. De Angyelika, aki összehozta őket, könnyen segít rajtok. S valóban az egész műben ez az egyetlen cselekvő személy. A többiek általában nem folynak be a főcselekvénybe, sőt mellékcselekvényök sincs, mert Angyelika és Lilisz rövid pörpatvarát nem lehet annak venni. Berenisz és Titius pedig első jelenettől fogva utolsóig zavartalanul szeretik egymást. Eresztra, az anya csak int, csillapít, és áldázkodik. Pontyi, aki annyit jár-kel és beszél, senki törekvésének nem vet gátot, senki célját nem mozdítja elő, és saját magának más célja nincs, mint újságot mondani, másoktól vett leveleit felolvasni, s megjegyzéseket tenni dolgokra és személyekre. A két cseléd, Lucindia és Lidás, a spanyol graciosok módjára, köznapias, józan eszökkel és csekély míveltségökkel mintegy gúnyos ellentétei ugyan uraik föllengzésének, mulatságos alakok is, de nem cselekvők.

Bizonyára atyáink nem a bonyodalmat tapsolták meg e műben, hanem az irányt, a szellemet, a szabatos és élénk jellemrajzot, s a párbeszédek kellemét, amely korán jóval túlemelkedik. Valóban, Bessenyei vígjátékában a jellemzés sokkal természetesebb és élénkebb, mint tragédiáiban. Parmenio mintegy típusa a kor legmíveltebb magyar embereinek, akiket a XVIII. századi francia filozófia eszményi oldalai lelkesítenek, de kételyei is háborgatnak. Ő csak ennyiben filozófus, s éppen nem szobatudós, aki rendszeren töri fejét és könyvet ír. Magasabb, filozófiai szempontból fogja fel az életet; mélyebben gondolkozik és érez mint mások, ami komollyá, s egy kissé szomorúvá teszi. Nemes lelkű, de a búskomorság némi árnyával, heves szenvedélyű, de önmérséklő, félénk, aki nem ismeri a női szívet, s nem hisz a szerelmi boldogságban. Komolysága visszariad a tréfás és gondtalan beszédtől, még Pontyival sem igen gúnyolódik, de felderül, ha Angyelika húgát látja, s midőn ismerni tanulja Szidaliszt, szerelme erőt vesz rajta, zavara, önuralma, csendes határozottsága s végre boldogsága, mely nem annyira szenvedélyes kitörésben, mint inkább mélyértelmű és érzelmű szavakban nyilatkozik. Mind találó vonások és jól vegyített színek. Szidalisz komolysága nem annyira bölcselkedéséből foly, mint inkább női méltósága érzetéből; mert büszke, megveti a hízelgést és bókot: mert szép és gazdag, azt hiszi, hogy nem benső érdemeiért szeretik; elhagyatva érzi magát, s egy nagy szív után sóvárog. Barátnői víg kedélyét, boldog szerelmét lenézi, és mégis irigyelni látszik. De azért nem; válik kesernyéssé, sőt komolyságába sok gyöngédség vegyül, különösen anyja iránt. Szerelme ébredésekor őszinteségét szemérme mérsékli, s midőn szeretve is érzi magát, heves fölindulása boldog enyelgéssé lágyul.

Mindez jellemző és sikerült rajz, de legsikerültebb a mű női alakjai közt Angyelika, lehet talán azért is, hogy legcselekvőbb. E beszédes és nyughatatlan leány éppen ellentéte Szidalisznak, de azért nem kevésbé nemes szívű és eszes. Vidámságában némi naiv kacérság vegyül ugyan, de ez még kedvesebbé teszi. Híven szereti Liliszt, de óhajt az egész világtól szerettetni, s mindenkihez részvéttel fordul. Nemcsak földeríti környezetét, hanem okosságával vezeti is. Mindent fölfog, mindent belát, de bölcsességét elmésségbe és tréfába burkolja. Mint az ily természetek, mindenkivel szeret ingerkedni, de mindig megtartja az illem korlátait. Kedvesét szerelemből néha megkínozza, megbünteti, de úgy, hogy szerelmét még inkább kimutassa iránta. A harmadik nő, Berenisz, mintegy középhelyet foglal el Szidalisz és Angyelika közt, éppen, mint kedvese, Titius, Lilisz és Parmenio közt. Ez ifjú csoporthoz jól sorakozik egy agg nő, Eresztra, akinek házában foly le az egész cselekvény, s aki türelmével és tapintatával uralkodik környezetén.

E személyek mindnyájan a fölsőbb komikum képviselői, míg Pontyi, Lucinda és Lidás inkább az alsóbbéi, anélkül hogy kirínának a mű hangulatából. Pontyi gazdag nemes, de míveletlen, bár szeret egy kis tudákosságot szenvelegni. Nem olvas hírlapot, kocsisa s a vándor görög kereskedők látják el politikai hírekkel, melyeket örömest mond el másoknak, megjegyzésekkel kísérve. Jó gazdának tartja magát, de inkább csak parancsolgatni szeret, mint utánalátni a dolognak. Szeret pörölni, ősiségi pöröket folytat, nyegle és tudákos ügyvédeket kedvel, akik megcsalják, örömest beszél a maga s más családja genealógiájáról, s el-elérzékenyül, ha egy megholt atyafiáról van szó, kiről azt hiszi, hogy valaha megsértette. De nincs minden természetes ész és elmésség nélkül, s néha találóan gúnyolja ki a míveltség és divat ferdeségeit, éppen, mint a peleskei nótárius. Ez alak, melyet nagy tetszéssel fogadott a közönség, mintegy ősatyja a magyar vígjáték később ifjú és vén nyers magyar nemeseinek, Kisfaludy Károly Mokánya, Gaal Baczurja más alakok ugyan, de az anyag, eszme ugyanaz: a nyers magyar, az elmaradottság képviselője, szemben a mívelt társasággal s a haladó korral. Ama két levélben, melyeket Pontyi tiszttartója és ügyvéde írnak, Bessenyei a kor csökönyös magyarságának stíljét akarta kigúnyolni; a tiszttartó levelében a parlagi magyarságot, az ügyvédében a latinnal tarkázott beszédet, melyet értekezéseiben is ostoroz. Később Kisfaludy Károly Perföldyében e latinos beszédet egy egész jellemrajzzá dolgozta föl. Valóban, Bessenyei inkább Pontyi alakjával hatott a magyar vígjáték fejlődésére, míg tragédiáinak semmi nyoma nem maradt drámai törekvéseinken.

Lidász utánozza urát, ő is filozófus akar lenni, csakhogy Lucinda hamar kigyógyítja őt, hamarább mint Szidalisz Parmeniót. Azonban a szolga olvasmányai nem a francia filozófok, hanem Markolj, A nyúl históriája, Álmos könyv, Trója veszedelme stb. című könyvek. Kónyi János verseiből tanul érzelegni és szerelmet vallani. Bessenyei itt kora népszerű olvasmányára céloz, s ugyanazt a gondolatot fejezi ki komikailag, amit Magyar Nézőjében komolyan.^[18] Ott is előszámlálja az említett könyveket, idéz is belőlök, s így kiált fel: "Ítéljétek meg már, hogy micsoda szép versek lehetnek az előszámlált könyvekben, melyeket több olyakkal hazánkban árulnak, vesznek és nyomtatnak. Tegyük hozzá ezekhez a mai magyarságot, hadd tessék ki a különbség."

Ha valakinek, bizonyára Bessenyeinek volt joga kikelni kora népszerű olvasmányai ellen tartalom és forma tekintetében egyaránt. Senkinek nem volt akkor több eszméje, mint neki, senki sem írt több ízléssel és tisztább magyarsággal, mint ő. Vígjátékának párbeszédei is bizonyságot tehetnek erről. Éppen úgy kerüli a köznapi magyarságot, mint a latinos keveréket. Nyelvtanilag nem elég szabatos ugyan, például az iktelen igéket néha bihariasan ikes módon ragozza, de nem egy helyt könnyed, fordulatos, s néha ki tudja fejezni az újkori társalgás finomságait is. E tekintetben egész Kisfaludy Károlyig egyetlen drámaírónk se közelítette meg, nemhogy fölülmúlta volna. Nem ok nélkül elevenítette föl színpad és irodalom rég elfeledett vígjátékát. Nem tehet ugyan elég hatást már cselekvényhiánya miatt is, de kegyeletet érdemel, mint első figyelemre méltó kísérlet a magyar vígjáték terén. Emellett némi tanulság is rejlik benne. Nem méltán kérdhetjük-e: vajon száz év múlva a magyar vígjáték társalgási nyelve, párbeszéde csín, fordulatosság és műgond tekintetében, haladott-e annyit, amennyit Bessenyei kezdeménye után várhattunk? Vajon, nem ártana-e néha a fensőbb komikum fölé törekednünk, s a szenvedélyek és viszonyok köznapiságából valamivel magasabb légkörbe emelkednünk, mint azt Bessenyei tette a miénknél sokkal nyomasztóbb viszonyok között.

6. A trónkereső. Eredeti szomorújáték öt felvonásban. Pest, 1868. A Nemzeti Színház könyvtára. Első füzet. Török János. Eredeti dráma öt felvonásban. Pest, 1871. Huszonnegyedik füzet. Struensee. Eredeti tragédia négy felvonásban. Pest, 1871. [VISSZA]

7. Nemzeti Színház könyvtára. Huszonhatodik füzet. A strike. Népszínmű három szakaszban. Pest, 1871. Ötvenegyedik füzet. Az Amerikai. Népszínmű három szakaszban. Pest. 1872. Pfeifer. [VISSZA]

11. A Legszebb. Vígjáték három felvonásban. Írta Bartók Lajos. Budapest, 1880. Franklin-társulat. Először adatott a Nemzeti Színházban 1879. december 21-én. [VISSZA]

12. A Proletárok. Színmű négy felvonásban. Írta Csiky Gergely. Először adatott 1880. június 23-án. [VISSZA]

14. Laczka J.: Bessenyei Gy. élete; kéziratban Nemz. Múzeum, kiadva 1872-ben Ballagi Aladár: A m. kir. testőrség története függelékében. 433. lap. [VISSZA]

16. Ballagi Aladár: A magyar királyi testőrség története, különös tekintettel irodalmi működésére, Pest, 1872. 97. lap. [VISSZA]

18. Magyar Néző. Hely és évjegy nélkül; alkalmasint Bécsben, 1779. 60. lap. [VISSZA]

---