Meghalni az élet reggelén, delén vagy alkonyán közsorsa mindnyájunknak. A halál bölcsőnktől sírunkig folyvást ragadozza tőlünk szeretteinket, s bár az emberi természet sokhoz hozzá tud szokni, ezt az egyet sohasem szokhatja meg. Új-új fájdalom nyilallja át szívünket, új-új könny fakad szemünkben, mígnem az idő lassanként felszárítja a könnyet, s a fájdalom szent emlékké alakul. De halva, mégis élve tudni azt, kit szerettünk vagy tiszteltünk, mindennap látni arcát a lélek visszfénye nélkül, hallani hangját a szellem érce nélkül, oly fájdalom, melynek könnyét nem száríthatja föl az idő, mert mindennap megújul, mely nem alakulhat át emlékké, mert folyvást tartó veszteség.

Utolsó éveiben ily élőhalott volt Kemény, s ily fájdalommal tekinthettek rá barátai és tisztelői. Majdnem hat évig élt közöttünk, mint testi-lelki rom, s midőn 1875 végén jobb életre szenderült, inkább megnyugvást éreztünk, mint fájdalmat. Ó, mily kínos látvány is volt az, ha ez években az utcán találkoztunk vele, vagy meglátogattuk budai nyaralójában. Aki oly élesen szokta megfigyelni az emberi szenvedélyeket és társadalmi viszonyokat, és oly mélyen merült saját szíve vizsgálatába, most bámészan tekintett körül, mintha minden új volna előtte, vagy egykedvűen nézett maga elébe, mintha semmi sem érdekelné többé; aki oly örömest s oly behatóan fejtegette a politika, irodalom és tudomány nagy kérdéseit, most összefüggés nélkül beszélt, vagy mint gyermek csapongott egyik tárgyról a másikra, a mohó öröm vagy hirtelen harag felindulásai között. Kertje lombjai alatt virágot tépve, mily elégülten mondá, hogy ő immár boldog, nincs többé semmi dolga, s ha Deák neve csendült fülébe, mily szánakozva kiáltott föl: "Szegény Deák, rég nem láttam, azóta megvénülhetett, annyi baja lehet: a magyar politika nehéz, legnehezebb a világon, én, hála istennek, többé nem aggódom." Ha néha olvastatott magának, s éppen saját munkáit, mily különös arccal hallgatta a fölolvasást; mintha ismerős s mégis idegen dolgokról hallana, s egész elkomorodva sóhajtott föl: "Én is akartam erről írni, de nem volt rá időm." Később, midőn mind hallgatagabb lett, s csak egy-egy indulatos fellobbanásban vagy méla sóhajban adott életjelt, az emberi mulandóság- és nyomornak mily szívrendítő képét tárta elénk: íme a leggondolkozóbb fők egyike gondolat nélkül, íme egy szenvedélyes szív érzéktelenül, íme egy élő meghalva.

De hova tévedtem? Midőn az Akadémia megbízásából ez ünnepélyes ülésen elhunyt társunk emlékét újítom meg, nem élete utolsó éveiről kellene szólanom, hanem munkássága napjairól, melyek annyi fényt árasztottak reá és Akadémiánkra. Bocsássák meg önök felindulásomat. Kemény barátom volt és buzdítom az írói pályán; szerettem őt, mint embert és írót, s most nem tudok menekülni azon jelenet fájdalmas benyomásaitól, midőn őt utolszor láttam. De különben is Kemény végső éveinek tragikai ellentéte csak szörnyű tetőpontja azon ellentéteknek, melyek többé-kevésbé egész életén, sőt írói pályáján is átvonulnak.

Valóban Kemény nem volt se szerencsés, se boldog ember, s mint író rendkívüli fényoldalakat szokatlan árnyoldalakkal egyesített. Fejedelmi nemzetségből származott, egyik őse Erdély trónján ült, de az az ág, melyhez tartozott, folyvást vesztette birtokait; ő meglehetős szegényen lépett az életbe, s nagyrészt írói munkásságából élt. Heves, szenvedélyes véralkata volt, de egyszersmind átható, boncoló esze; eszével folyvást zsarnokoskodott szívén, de ez neki inkább csak mint a közpálya emberének sikerült, mint magánembernek kevésbé. Senki sem tudta jobban mérlegelni a viszonyokat, megjósolni a hajlamok és szenvedélyek fejleményeit, s másoknak jó tanácsot osztogatni, de a maga ügyében határozatlan, tétovázó volt, s szenvedélyesen engedte át magát a dolgok folyamának. Gyakran játszotta a közönyöst, midőn szíve vérzett, s néha egy szóra, egy semmiségre kitört belőle a rejtett fájdalom, s komor hangulatba süllyeszté. Különösségei, szaggatott élete többé-kevésbé a szív és ész, az idealizmus és realizmus küzdelméből folytak, amelyek sohasem tudtak nála összhangba olvadni. Már gyermekkorában föltűnt szórakozottsága, mely az évek folytán mindinkább növekedett. Magányra, csendre volt szüksége, hogy összpontosíthassa figyelmét, ezért leginkább éjszaka dolgozott. Alkonyatkor feküdt le, s éjfélkor kelt föl, s hogy ébren tartsa magát, erős kávét és teát ivott. A lázas tevékenység, a túlfeszített munkásság napjait rendesen a kimerültség, munkátlanság és szórakozás napjai váltották föl. Így élt évtizedeken át, ami lassanként aláásta egészségét.

Az íróban is ily ellentéteket találunk. Képzelme erős és gazdag volt, szelleme emelkedett, szíve és emléke tele az élet és történelem tapasztalataival. Regényeinek cselekvénye és jellemrajza átgondolva, átérezve, élénken állottak szemei előtt, de az előadás és elbeszélés különösebb báját megtagadta tőle a természet. A belforma ereje soha nem volt arányban nála a külforma szabatosságával. Nehézkességet, egyenetlenségeket találni munkáiban, s midőn stílje rendkívüli szépségeket áraszt is, oly gondatlanságokat követ el, amelyeket középszerű író is el szokott kerülni. Mint politikus, éles elmét tág látkörrel, erős ítéletet tudományos műveltséggel párosított, de teljes híjával volt a szónoki tehetségnek. Éppen ezért csak mint író folyt be a közügyekbe, s bár két ízben választatott országos képviselővé: 1848-ban Kővár vidéke, 1865-ben Pest-Lipótváros részéről, sohasem vett részt az országgyűlési vitákban. Eleinte politikai cikkei tudományosabbak, mélyebbek és nehézkesebbek voltak, mintsem népszerűek lehettek volna. Sokáig küzdött, amíg győzelmet vehetett a forma nehézségein, de sohasem vált könnyed, elmés hírlapíróvá, aki inkább mulattatja, mint fölvilágosítja közönségét, sem heves izgatóvá, ki a tömeget jó és rossz szenvedélyeinél fogva elragadja. Erős meggyőződése mellett is a szkepszis és pesszimizmus bizonyos árnya vonult át iratain, és többször támadta, mint védte a népszerű eszméket. A magyar politikai élet főbb eszméinek és egyéneinek senki sem volt élesb elméjű és tárgyilagosabb bírálója, s néha egész biztossággal megjelölte az irányt, mely a dolgok kényszerűségénél fogva később csakugyan mind követelőbben lépett előtérbe. Fejtegetései Széchenyit és Deákot is meglepték, s nem egy ítéletét fogja átvenni az újabb kor történetírója. Hazafi becsvágyába kevés hiúság vegyült; kerülte a föltűnést, nem vadászta a tapsot, s oly kevéssé ámult, mint ámított. Nem vágyott pártvezérségre, de folyvást hű maradt pártjához, mert azt tartotta, hogy politikában csak két módon fejthetni ki erőt: vagy ha pártot tudunk alakítani, vagy ha ragaszkodva valamely párthoz, arra tehetségünk- és jellemünkkel hatni bírunk. Másban sem kedvelte a párton kívül állást, de néha hallgatva, komoran követte pártját, és sohasem áldozta föl tolla méltóságát hiú pártcélokért. Mindig fölfogta ellenfelei álláspontját, akaratlan sem értette őket félre; akik ellen küzdött, éppen úgy becsülték lovagias modorát, engesztelékeny szellemét, mint pártfelei eszét és szilárdságát. Tudott tűrni, várni, hallgatni, s elnyomva a hiúság és szenvedély ingereit, meg tudta választani, hogy mikor és mily hangon kell írnia. Óvatos és lelkiismeretes volt, s a politikai ábrándok kérlelhetetlen boncolója. E sajátságok éppen alkalmassá tevék őt arra, hogy az ötvenes években, a hírlapirodalom terén, a szenvedőleges ellenállás politikájának képviselőjévé emelkedjék, s később, midőn a cselekvés órája ütött, éppen oly sikerrel védje itt az 1848-i törvényeket, s egyengesse a kiegyenlítés útját, mint Deák az országgyűlésen.

A költői és politikai hajlamok korán ébredtek Keményben. 1815-ben született, s 1823 óta tizenegy évet töltött a nagyenyedi főiskolában. Nagyenyed akkor némi politikai és tudományos központ volt. Nem messze lakott ide rokona, br. Kemény Dénes, az erdélyi ellenzék egyik vezére, az Alsó-Fehér megyei közgyűlések hőse, itt volt jogtanár Szász Károly, az éppen oly kiváló tudós, mint politikus. Az akkor tájt alakuló ellenzék erős benyomást tett rá, s úgyszólva vezérférfiai között növekedett föl. De Szász Károly nemcsak a jogi és politikai tudományok, hanem az irodalom iránt is fölgerjesztette érdeklődését. Mint gyermeket megkülönböztette, mint tizenhét éves ifjat barátjául fogadta. Kemény maga megvallja Szász Károly felett tartott emlékbeszédében, hogy tőle nyert buzdítást az irodalomra, s az egész világon neki köszönhet legtöbbet. A vidék is, hol gyermekségét és első ifjúságát töltötte, fejlesztőn hatott költői kedélyére. A Maros mente bájos völgyei, a Hunyadiak emlékei vették körül, s egypár órányira Gyulafehérvár emelkedett, az erdélyi fejedelmek székvárosa elhanyatlott dicsőségével; mindmegannyi színhelyei később regényeinek. Jogi és történelmi tanulmányai felköltötték lelkében kettészakadt hazája tragikai emlékeit. Amivel mint huszonnégy éves ifjú az irodalmi pályára lépett, egy értekezés volt a Mohácsi veszedelem okairól; Martinuzzi című, első regénye, amelyből mutatványok is jelentek meg az Athenaeumban, szintén e kort rajzolja, s utolsó regényében, a Zord időben, még egyszer ide tér vissza, mintha nemzeti gyászunkban több tanulságot, meghatóbb költészetet találna, mint dicsőségünk napjaiban. Martinuzzit sohasem végezte be, s a már kész kötetek kézirata is elveszett. Második, Élet és ábránd című regénye, melynek hőse Camoens, a szerencsétlen portugál költő, s melyben ifjú szíve egész alanyiságát kiöntötte, szintén sohasem látott napvilágot. A teljesen befejezett regény kézirata elégett Buda ostromakor. Általában Kemény keveset gondolt kézirataival, sőt kinyomott munkái is nagyrészt hiányzottak könyvtárában. Gyulai Pál című, ötkötetes regényével lépett először a közönség elé 1847-ben, amelyet az ötvenes években a Férj és nő és egy háromkötetes beszélygyűjtemény, továbbá az Özvegy és leánya, a Rajongók, és végre 1862-ben a Zord idő követtek.

Kemény fölléptekor Jósika és Eötvös voltak a magyar regényirodalom kiválóbb képviselői. Csakhamar Kemény nevét is az övékkel együtt kezdette emlegetni a közönség, azonban kevés szellemi rokonság volt köztök. Jósika történelmi regényeket írt, de inkább csak külsőségekben fogta föl a történelmet, s majd minden regényében egy-egy erkölcsi eszmét igyekezett megtestesíteni. Így Abafiban az erős akarat döntő befolyását önmívelődésünk- és nemesedésünkre, Zólyomiban a féktelenség következéseit, Utolsó Báthoriban az indulatok félelmes hatalmát, ha hiányzik önuralmunk. Eötvös azt tartotta, hogy a költészet kedves játékká süllyed, ha elválik a kor nagy érdekeitől. Karthausijában a saját szíve és az európai társadalom jajkiáltását hallatja, a hit nélküli társadalom s az önző szenvedélyek harcai közt a kereszténység nagy eszméi- és érzéseiben keresve vigaszt; a Falu jegyzőjében a magyar társadalom sebeit tárja fel, a nemesi előjogok s a megyei intézmény ellen izgat, sőt történelmi nagy regényében is (Magyarország 1514-ben) a múlt képeivel a jelenre akar hatni, a jobbágyság érdekében. Kemény nem vegyít regényeibe se tisztán erkölcsi, se tisztán politikai irányt; ő csak az embert rajzolja egyéni változataiban, a szenvedélyeket megolvadt vegyületökben, mindenütt élesen feltárva az eszmék és tettek nemezisét. Nemcsak legalaposabban értekezett irodalmunkban a tragikumról, hanem regényei egyszersmind a legtragikusabb magyar regények, tragikaiabbak, mint tragédiáink. Azonban Kemény nem annyira a bűnök tragikumát rajzolja, mint inkább a nemes szenvedélyek, mondhatni, az erény tévedéseit. Mintegy hirdetni látszik, hogy a bűntől könnyebb megóvni magunkat, mint nemes érzéseink eszélytelen elragadtatásaitól; nem elég az erkölcs törvényeit meg nem szegni, még sok más jogos érdek van, melyek megsértve, megbosszulják magokat, s az emberi viszonyokon, a hatás és ellenhatás természeténél fogva, vas-kényszerűség uralkodik. Ez Kemény költészetének legjellemzőbb sajátsága, innen árad lelkesülése, búskomolysága, megnyugvása. Múzsája a Nemezis: félelemmel eltelve hallgatja, hirdeti sugalmait, s döbbenve tárja fel a tragikum miszticizmusát, amely szerint bűnhődésünk soha sincs arányban tévedéseinkkel, s nemcsak magunkat sodornak örvénybe, hanem mindazokat, akiket szerettünk, akik ragaszkodtak hozzánk, sőt néha magát a hazát is, amelyet éppen meg akartunk menteni, mert hogy saját szavait idézzem: "A bűnt az Isten megbocsáthatja a gyónónak és a bánkódónak, de a félreismert politikai érdekek kegyetlenek, s természetökben fekszik a kérlelhetetlen bosszúállás." Hősei majd mind az erény útján indulnak, s jó szándékuk, nemes érzésök veszti el őket. A töprenkedő és lelkiismeretes Gyulait a Báthori-ház iránti hála s a hazája miatti aggodalom ösztönzik oly tettre, mely teljesen megsemmisíti őt anélkül, hogy akár fejedelmének, akár hazájának használhatna. Jenő gróf boldogokká akarja tenni jobbágyait és családját, és mindnyájokat boldogtalanokká teszi; a Mikes-fiúk mindent Sára boldogságáért áldoznak, s őt kétségbeejtve, mind magokat, mind családjukat megrontják; Péchynek vallásos buzgalma, későn és rosszul alkalmazott mérséklete egyaránt veszélybe döntik családját és felekezetét; Verbőczy, a nagy hazafi és szónok, aki oly hőn lelkesül Magyarország szabadsága- és függetlenségéért, mindkettőt kockáztatja, elveszti, s magával ragadja egész környezetét. Sőt kevésbé erényes hősei is, mint Kolostory és Sarolta, inkább csak a hiúság áldozatai, engednek egy szeszélyes felindulásnak, s a viszonyok hatalma, a szenvedélyek fejleményei ellenállhatatlanul taszítják őket a mélység felé.

Kemény a regény formájában tragédiákat, írt s olykor drámaiságban is vetekedett a tragédiaírókkal. Azonban nem minden tragikai alapeszmének kedvez a regény. Ami a dráma rövidebb és szorosabb formájában élénk hatású, a regényben, szélesen és részletesen elbeszélve, fárasztó lehet. Kemény nem szőtte át regényeit idilli képekkel, derült jelenetekkel; nem annyira kellemes változatosságra, mint zord fenségre törekedett, sőt mintha teljes ellentéte akart volna lenni az oly regényíróknak, akik léhán fogják fel az életet, egész előszeretettel fordult az élet sötétebb oldalai felé, meg-megáradt pesszimizmusa, bár ritkán, érinté az iszonyatos határait is, s majdnem a groteszkbe tévedt. Ez volt egyik oka annak, hogy regényei nem váltak oly kedves és népszerű olvasmányokká, mint sokkal csekélyebb becsű művek. Ide járult még, hogy első regényeiben kedvelte a hosszas kitéréseket, s örömest bocsátkozott lélektani fejtegetésekbe. Kivált Gyulai Pál-ban szelleme és ismereteinek egész gazdagságát elénk tárta. E regényben oly kitűnő részletek vannak, melyeknél jobbakat később is alig írt, de mint egész, legkevésbé sikerült regénye. Még nem volt eléggé ura a regény formájának, hol aránytalanságba, hol túlterheltségbe esett, nemcsak költő, hanem filozóf is akart lenni, nemcsak rajzolta, hanem egyszersmind boncolta is a szenvedélyeket. Később mindinkább eltért e módtól, művei arányosan emelkedve alakultak egy kerek egésszé, elbeszélő módja is nyert könnyedségben és folyamatosságban, bár fogyatkozása e tekintetben folyvást szembetűnő maradt. De mily kárpótlást nyújtott mindezért kor- és jellemrajza! Valóban ebben Kemény minden magyar regényírót fölülmúl, s vetekedik a külföld legjobb regényíróival.

Szalay, a harmincas években Jósika egyik történeti regényét bírálván, megjegyezte, hogy szeretett volna Erdély akkori gazdag vallásos életéből és zivataraiból néhány vonást látni benne, a mű csak nyert volna általok. Aminek Jósikában kevés nyoma van, mindazt Keményben gazdagon feltalálhatni. A XVI. és XVII. századbeli köz- és magánélet előttünk áll. Izabella királyné, Báthori Zsigmond, I. Rákóczi György udvara és államférfiai, a bomladozó Magyarország kettészakadása, a katolicizmus és protestantizmus küzdelme, a bécsi és sztambuli cselszövények, az elnyomott felekezetek rajongása, a hit és tudás rontó és építő vegyületben, az arisztokrácia és papság, a polgárság és nép, az idegen kalandorok és renegátok mily élénken és hű vonásokkal emelkednek ki! Kemény keveset ad a külsőségre, melyre a történeti regényírók rendesen oly nagy súlyt fektetnek, de annál többet a belsőre, a lényegre. Nem írja le körülményesen az épületet, bútort és ruházatot, annál nagyobb gonddal eleveníti meg a kort mozgató eszméket és szenvedélyeket. Beleéli magát a múltba, s együtt érez személyeivel. Összeolvasztja a művészeti célt és a történeti igazságot, az egyénekben rajzolva a kor eszméit, szenvedéseit. E módban rejlik a valódi történeti regény titka, mert az egyének iránt fejlődő költői érdek közelebb hozza a kort is szívünk- és értelmünkhöz egyaránt. Ebben Kemény mester, s gyakran a legélesb világot veti egy egész korszak szellemére, vallásos és politikai irányára.

A jellemrajzban nem kevésbé kitűnő. Látszik, hogy mélyen vizsgálta saját és mások szívét. Ismeri az embert, feltárja a szív és agy legtitkosabb redőit, nyomról nyomra követi a szenvedélyt egész a monomániáig, mondhatni az őrültségig. Hősei szenvedélyökben hordozzák végzetöket, s katasztrófjok oly természetes, mint valamely szillogizmus zártétele. Nem téved absztrakcióba, kerüli a típust, talán inkább, mintsem kellene, és egyénekre törekszik. Nagyrészt összetett szenvedélyeket fest. Több szenvedélyt, több indokot olvaszt össze, melyek egymásra hatva, egymást élesztve vagy mérsékelve idézik elő a bonyodalmat és katasztrófot. Kolostory a bigott vallásosság s hiú könnyelműség, az arisztokráciai idealizmus és heves érzékiség vegyülete, Tarnóczyné a puritanizmus és képmutatásé, kinek egy képzelt sérelemből folyó gyűlölsége kapzsi irigységgé válik, és szent célja magánbosszúvá; Verbőczyben a tudomány és optimizmus, a hazafiság és öncsalás, a jóság és hiúság; Péchyben a vallásos álmodozás és nagyúri gőg, kockáztató gondatlanság és szelíd mérséklet olvadnak össze. S a női hiúságot és kacérságot hány vegyületben és változatban rajzolja a legbűnösebbtől a legártatlanabbikig: Idunától egész Péchy Deborahig. Az összetett szenvedélyek e tömkelegében néha eltévedni látszik, finom részletezése nem mindig emeli a költői hatást, meg-megvillan pesszimizmusa is, mintha az emberen minden csak máz volna, mely gyöngeségeit takarja, mintha bűneink nagy része túlhajtott erény volna, erényeink nagy része ki nem nőtt bűn, mintha játékszerei volnánk rokonos ellenszenveinknek, melyek megvakítanak, és közönyünknek, mely kioltja érzésünk lángját, hogy a sötétben szellemünk elaludjék, és szívtelenségünk elbutítson. De ha gyöngül is olykor lelkében az erkölcsi eszmény, soha ki nem alszik. A nemes nő- és férfialakoknak egész sora vonul el regényein. Eliz, Sára, Klára, Dóra, a három Mikes-fiú, a két Elemér, Róbert: mind mélyérzésű, önmérséklő, lemondó jellemek, akiknek minden bűnök csak az, hogy teljes szívvel ragaszkodtak valakihez, aki őket akarva vagy akaratlanul boldogtalanakká tette. Kemény ifjú álmait, szeretteit, szép emlékeit rajzolta bennök igazán, oly őszinte meghatóan. De szíve és képzelme démoni elemeit éppoly erővel tudta kifejezni. Gergely és Barnabás diákok ez elemek legélesb képviselői: amaz az erkölcsiségtől teljesen megvált rendkívüli észé, emez a szerencsétlenségből folyó embergyűlöleté. Azonban Kemény jobb kigondoló, mint kidolgozó, jellemrajzainak körvonalai biztosak, de árnyalatai nem mindig elég élénkek, s nincsenek teljes hatalmában a nyelv művészetének oly titkai, amelyek az elbeszélést vonzóvá, a párbeszédet elevenné teszik. A magánbeszédben, a benső lelki küzdelem fölleplezésében már sokkal szerencsésebb. Néha itt oly eleven, oly találó, hogy a legkitűnőbb költőkkel versenyez. A természet, hely és környezet hatásának rajza a kedélyre kiválóan sikerül neki. Az a lélekállapot, midőn az ész dialektikája elaltatja a szívet, vagy a szívé az észt, amidőn a képzelődés nagyítja vagy kicsinyíti a tárgyakat, a szenvedélyt tüzeli vagy hűti, a mámor- és kiábrándulásnak, a tettre ragadtatás és a tett visszahatásának hangulata, a kósza álmodozás, a sejtelmes borongás a legköltőibb tolmácsra találnak Keményben. Regényeinek e helyei a magyar költészet legszebb lapjai közé fognak tartozni mindenha.

Kemény mintegy húsz kötet regényt és beszélyt írt, leginkább a politikai szünetek napjaiban, mert 1841 óta egész 1867-ig folyvást foglalkozott a politikával, s néha kizáróan csak annak élt. Bár regényei nem politikai és társadalmi irányúak, a költőt és politikust mégis összeköti az eszme és hangulat bizonyos rokonsága. Valamint regényeiben a nemes szenvedélyek, az erény tévedéseit rajzolta, úgy politikai műveiben legörömestebb fejtegette a hazafiság túlzásait, a nemes törekvések tévtanait, a népszerű eszmék árnyoldalait, sőt veszélyeit. Nemegyszer emlegette Hieró királyt, akinek egy híres mechanikus oly hajót készített, mely legszebb és legkényelmesebb volt az egész világon; de a történetből csak a syrakusai kikötőbe nem fért be, amelynek számára készült, s e csekély hiba miatt hasznát sem lehetett venni. Fölhozta azt a keleti mondát, amelyben a beteg perzsa király számára rendelt orvosságot tanácsosainak kell bevenni, s így az egészségesek megbetegedtek, a beteg pedig nem gyógyult meg. Azt hitte, hogy a magyar politikai életnek sok ily mechanikusa van, s orvosai gyakran nem a beteget gyógyítják, hanem az egészségest betegítik. Tapasztalta, hogy az ellenzék rendesen többet szokott ígérni, mint amennyit megtartani képes, de az 1848 előtti magyar ellenzék, nagy többsége mellett sem juthatván kormányra, még kevesebb felelősséget érez s e tekintetben fölülmúlja a világ minden ellenzékét. Születésénél fogva arisztokrata volt, helyzete és foglalkozása demokratává tették, de sohasem volt a merev rendszerek és elvek embere. Azok soraiban küzdött, akik védték az alkotmányt az abszolutizmus ellen, a magánjogban a feudalizmust, a közjogban a rendiséget akarták megdönteni, de érezte, hogy viszonyaink közt a demokráciai eszmék bizonyos ponton túl nem szolgálnak a szabadság biztosítására, nemzetiségünkre nézve pedig éppen veszélyesek. Családi hagyományai, történelmi tanulmányai, Magyarország önállásáért lelkesítették, de tudta, hogy minden törekvés e cél felé mily szoros kapcsolatban van a külügyek állásával, s az örökös tartományok helyzetével. Nem a szolgaiságtól, nem a politikai tétlenség- és lelketlenségtől féltette nemzetét, hanem az igen is merész tevékenységtől, az igen is lázas lelkesüléstől, s azt tartotta, hogy hazánk szabadsága- és önállóságának ellenségei kevésbé veszélyesek, mint nagyon is hő barátai. Semmit sem kedvelt annyira, mint az eszmék természetének, a tények okainak s az események értelmének nyomozását - mint politikai író ebben legerősb -, éppen azért elégületlen volt az ellenzék nem egy tanával, s nemigen hitt a rázkódás nélkül való átalakulás lehetőségében.

Erdélyben kezdte politikai pályáját, részt vett a Kolozs megyei közgyűlésekben, s vezércikkeket írt az Erdélyi Híradóba. Az erdélyi ellenzék csaknem kizáróan a sérelmi politikát űzte. Kemény politikája termékenyebb mezőn szeretett járni, sorozati kérdések miatt nem akart a megnyerhető előnyökről lemondani, s amit kiszakasztva életbe léptetni remélt, nem temette az úgynevezett rendszeres munkálatok közé. Ez irány Kolozs megyében többséget vívott ki, s hatással volt az erdélyi országgyűlésre is. Azonban Kemény nem annyira ezzel, mint 1843- és 44-ben két füzetben kiadott A korteskedés és ellenszerei című röpiratával vonta magára a közfigyelmet. Ekkor választotta az Akadémia levelező tagjának, hogy később tiszteleti és igazgató taggá emelje, ekkor jött közelebbi ismeretségbe egypár magyarországi kitűnő államférfiúval és publicistával. E röpirat forma tekintetében messze áll Kemény későbbi politikai munkáitól, de rendkívül éles észt és műveltséget árult el. Kemény egész tárgyilagossággal vizsgálta a korteskedés kórjelenségeit, melyek akkor tájt nemcsak a megvesztegetés, hanem az erőszak alakjában is mutatkoztak, s éppen úgy veszélyeztették a szólás szabadságát, mint bomlasztóan hatottak a megyei közigazgatásra és igazságszolgáltatásra. Bírálat alá vette az ajánlott gyógyszereket, különösen a Wesselényi indítványát, aki országos törvény helyett megyei rendőri és büntető szabályokkal akarta fékezni a visszaéléseket. Kemény országos törvényt sürgetett, s a rendőri szabályok helyett a cenzusban kereste a gyógyszert, amely szerint a megyei választójog csak a birtokos nemeseket, némely vagyonosabb nemnemest, s a honoráciorokat illette volna meg. De nem e javaslat keltett figyelmet, hanem beható fejtegetései reformjainak vezéreszméiről, megyei rendszerünkről, a cenzusról és az általános szavazatról. Élesen kiemelte, hogy a magyarnak kötelessége előmozdítani a szabadelvűség érdekeit, de el nem hanyagolni nemzetiségét, noha e kettős kötelesség érdekei olykor meghasonlanak, útjai keresztülvágják egymást, irányai különszakadnak. Fejtegette, hogy reformjainknak összhangzásban kell lenni a főcéllal, amely a képviseleti rendszerre való átmenetel. Megtámadta azt a törekvést, amely a megye-rendszert a föderalizmus felé vonja, az országgyűlést a megyék szolgájává törpíti, s nemcsak a visszaélések, hanem a jó közigazgatás elé is akadályt gördít. A cenzus és az általános szavazat kérdésével legtöbbet foglalkozott könyvében, különösen az általános szavazat veszélyeit fejtegette, amely szerinte éppen oly ellensége a szabadságnak, mint a jó rendnek.

Széchenyinek annyira megtetszett e röpirat, hogy egy általa alapítandó új lap szerkesztésével kínálta meg Keményt. Eötvös szintén üdvözölte őt, és Csengery a Pesti Hírlap dolgozótárásának hívta meg, mely már kitűzte a parlamenti központosítás és felelős kormány zászlóját. Kemény nem érezvén magában elég erőt, hogy Széchenyi vezérlete alatt új pártot alakíthasson, nem lépett ki pártjából, s az Eötvös-töredékhez csatlakozott, melyhez legtöbb rokonszenvvel viseltetett. 1846 végén Pestre költözött, és a Pesti Hírlap rendes dolgozótársa lett, később pedig Csengery szerkesztőtársa. Itt eleinte leginkább oly kérdésekről írt, melyek a képviseleti rendszerre való átmenetelt illették, minők a választó törvények, országgyűlési utasítások, évenkénti országgyűlés, gyűlési nyilvánosság, s egyszersmind Erdély iránt igyekezett érdeket gerjeszteni, melynek jövőjét a Magyarországgal való egyesülésben látta. Azonban kiütött a párizsi forradalom, Bécs és Pest mozogni kezdettek, és egypár hét alatt átalakult a magyar alkotmány. Keményre mély benyomást tett e nagy változás. Nem hitte, hogy az általános szavazatból Franciaország szabadsága keljen ki, aggodalommal tekintette az új magyar alkotmányt, nem mintha szívéből ne üdvözölte volna Magyarország önállását, a jobbágyság eltörlését, a népképviselet és felelős kormány valósulását, hiszen egész életén át ezekért küzdött: hanem mert a törvénybe iktatott közös ügyek homályban maradtak, s az örökös tartományokkal való kapcsolatot nem szabályozták intézmények. Meg volt győződve, hogy az 1848-i törvények, úgy, amint hozattak, meg nem állhatnak, mert vagy Magyarország teljes függetlenségére, az elszakadásra vezetnek, vagy pedig a kapcsolatra nézve módosulást kell szenvedniök, s a helyzet csak egy közbenső állomás. De megnyugtatni igyekezett magát, remélte, hogy az összeütközés nem következik be oly hamar, s a kiegyenlítésre lesz idő. Éppen azért, mint képviselő és hírlapíró egész lélekkel támogatta az új kormányt, s éppen oly hévvel küzdött a bécsi, mint a pesti szélső irányok ellen. Azonban többé nem szó, hanem fegyver döntött Magyarország sorsa fölött. Kemény követte a kormányt Debrecenbe, részt vett némi kodifikáló munkálatokban, követte Aradra is, egész föloszlásáig, és sokáig bujdosott Ugocsa és Szatmár megyékben.

Visszatérve Pestre, és kegyelmet nyerve, újra fölvette eldobott költői tollát, s regényeket akart írni, de képtelen volt reá. A múlt emlékei, a jelen keserűsége, a jövő aggodalmai egészen kedélyére nehezültek. A haza és barátai sorsa, Széchenyi őrültsége, Wesselényi és Bethlen János halála, bánattal töltötték el. E három férfiúról jellemrajzi tanulmányokat írt, melyeknek hátterét a magyar és erdélyi közélet körvonalai alkotják, 1791-1848. Kitűnő művek ezek, melyekből nem egy vonás, nem egy eszme fog átmenni újabb történelmünk lapjaira. Mintha a múlt emlékeivel való foglalkozás megenyhítette volna, újra a jelenhez és jövőhöz fordult. 1850-ben és 1851 végén két röpiratot bocsátott közre: A forradalom után és Még egy szó a forradalom után címűeket, melyek politikai munkái között a legjobbak mind tartalom, mind forma tekintetében. Alig van reá példa, hogy valaki egy lezajlott véres forradalom után, az elvakult reakció dühöngései közepett, annyi nyugalommal és tárgyilagossággal írjon. Pártszenvedély nélkül ítéli meg a múltat, keserűségét elnyomva a jelent, s a mély belátás biztosságával jelöli ki a dinasztiának és nemzetnek a jövő irányát. A lefolyt huszonöt év történetének bírálatából indult ki, kimutatja a kormány és pártok tévedéseit, saját párttöredékét sem kímélve, boncolja az eszmék fejleményeit, a tények értelmét, szoros kapcsolatban az európai helyzettel. Figyelmezteti a dinasztiát, hogy ha nem német tartományaival is belép a német szövetségbe, történeti küldetését kockáztatja, közelebb hozza, fölidézi a germanizmus és szlávizmus közötti harcot, amelynek eddig késleltetője, és e két elemnek közvetítője volt. Kifejti, hogy a magyar nemzetiség eltiprását nem kívánja se dinasztiai, se német érdek. A német tartományok útján nyugotra támaszkodni, a tisztultabb magyar államiság által keletre hatni, az imponáló egység szükséges tulajdonaival kültekintélyt fönntartva, benn az alkatrészek szabad és összhangzó fejlődését hűn megőrizni: íme a hivatás, amelyet Ausztriának be kell tölteni. Éppen azért Magyarország politikai nemzetiségét, mely századok szorgalma által gyűjtött kincs, nem elpazarolnia, de eszélyesen gyarapítania kell, és ez csak a birodalom érdekeivel összhangzásba hozott önálló nemzeti belkormányzás útján történhetik. Egyesülésre szólítja föl a pártokat egy nagy nemzeti hazai párttá. Hirdeti, hogy amint a nemzet közvéleménye eldobta az ápril 14-i végzést, a dinasztiának is félre kell tenni a március 4-i alkotmányt, s mindkettőnek visszatérni a pragmatica sanctio alapjaira. "Csak nem kell - így végzi munkáját - hiú elméletekhez, amelyeket a könyvein túl nem látó, korlátolt tudomány önteltségében fércelt össze, s az élet argumentumai ellen makacsan véd; csak nem kell a szabadság ábrándhőseinek ragyogó, de testetlen ígéreteihez kötni a haza szent érdekeit, mert ily kapcsolatban veszélyeztetnek; de ha e két faját az ál-státusférfiaknak, kik mint a garabonciás diák, mindig zivatart hoznak, nem fogjátok követni: ha magára hagyjátok a pedant elméletgyártót és a gerjedelmek kalandorát, akkor nem lesz nehéz meglelni kulcsát a monarchiával való viszonyaink rendezésének."

Íme e két röpirat lényege. Mi ez egyéb, mint az az irány, melyet tizenhat év múlva a nemzet és dinasztia egyaránt elfogadott? De akkor senki sem hallgatott Keményre. A forradalmak után rendesen csak két szenvedély uralkodik, egyfelől a teljes reakció, másfelől az új forradalom szenvedélye: amaz a beteg visszaemlékezésért nem ismeri el a tényeket, emez a lázas reményekért, s mindkettő bosszút áhítva, inkább keresi, mint kerüli a bonyodalmat. Keményt lenézték fönn, alant pedig gyanús szemmel tekintettek reá, de volt jutalma is. E röpiratok szorosabbra fűzték Deákkal való barátságát, aki azelőtt is nagyra becsülte jellemét és tehetségét. Kemény az "Angol királynő"-be költözött, ahol Deák is lakott, újra regényeket írt, majd 1855-iben átvette a Pesti Napló szerkesztését, amelyre azelőtt is többé-kevésbé befolyással volt. A szenvedőleges ellenállás és várás politikájának senki sem volt oly kifejező képviselője, mint Deák az államférfiú és Kemény, a hírlapíró. Deák távol tartotta magát mindentől, s éppen oly kevéssé igyekezett befolyást szerezni fönn az udvari körökre, a kormányra, mint lenn pártot alakítani; tudta, hogy mindez haszontalan, s még semminek sem jött el az ideje. Kemény sikertelen kísérletei után szintén nem foglalkozott többé a belügyi politikával, s csak külügyi, társadalmi és irodalmi kérdésekről írt. Nem nyilatkozott se jól, se rosszul a kormány intézkedéseiről, csak tudomásul vette és följegyezte; de ügyelt, hogy semmi se jöjjön lapjába, ami a régi pártokat vagy vallásfelekezeteket sértené, a nemzetiségeket ingerelné. Erősíteni törekedett a nemzeti összetartás szellemét, hőn ápolta az irodalom, tudomány és közintézetek érdekeit, és buzdította a nemzetiséghez való hűséget. Közönyös türelme, nyugodt méltósága nemegyszer ingerelte föl a rendőrséget. Magyarországra nézve a legfontosabb rendeletek adattak ki: Kemény Franciaország belügyeit fejtegette; a kormány a birodalom népei áldozatkészségére hivatkozott: Kemény valamely irodalmi kérdésről kezdett értekezni; a bürokrácia ünnepélyeket rendezett, hogy megmutassa az uralkodónak a nép elégültségét: Deák elutazott Pestről, Kemény Pesti Naplója pedig hallgatott. Az ő hallgatása gyakran ékesszólás volt, a nemzet megértette, a kormány pedig érezte, hogy engedelmességet ugyan követelhet tőle, de szólásra nem kényszerítheti, legföljebb bosszanthatja, üldözheti, amit meg is tett. Egy ízben három hónapra függesztette föl lapját, de Kemény türelmén semmi ki nem fogott.

Azonban végre szólnia, nyilatkoznia kellett; 1860-ban kiadatott az októberi diploma. Kemény küzdött magával; tudta, hogy az októberi diploma el nem fogadható, mert tagadása a jogfolytonosságnak, s a magyar alkotmánynak csak töredékeit nyújtja; de azt is tudta, hogy az 1848-i törvényeknek módosíttatniok kell, s azokat a módosítás kezessége nélkül még a legjobb esetben sem fogja elismerni a dinasztia, s egy új, talán véres küzdelem küszöbén állunk. Lapja néhány napig hallgatott, végre megszólalt, s kitűzte az 1848-i törvények zászlóját, de óvatosan, ki nem zárva a kiegyenlítés lehetőségét. Ő mondotta ki legelőször a nagy szót, melytől visszhangzott az ország. A küzdelem megindult, először is hírlapokban, s Kemény vívta első csatáit. Az országgyűlés megnyíltával még szorosabban csatlakozott Deákhoz, s a régi hévvel küzdött a bécsi jobb- és a pesti baloldal ellen, mert, bár más alakban, ismét megújultak 1848 eszméi és szenvedélyei.

Keményt mint szerkesztőt és hírlapírót gyakran gáncsolták némely pártfelei is, akik különben tisztelői voltak. Nem tartották elég gondosnak és élénknek szerkesztését, s örömest gúnyolták apró botlásait. Bizonyára Kemény egy harmadrendű szerkesztőtől is sokat tanulhatott volna, hogyan kell újabb meg újabb hírekkel s érdekesnél érdekesebb hozzávetésekkel szolgálni a közönségnek, habár azok félig sem alapszanak valóságon; hogyan kell mindennap oly vezércikkeket írni, melyek nagyon hatásosak ugyan, de nincsenek összhangban azzal az iránnyal, melynek a lap képviselője akar lenni; hogyan kell változni, átalakulni a képzelt vagy balul fölfogott közvélemény áramlatai között, folyvást hangoztatva a következetességet. Mindez hiányzott Keményben, de voltak oly tulajdonai, melyek a legritkábbak közé tartoznak. Lapjának határozott színezete volt, nem szeszélyből, hiúságból, bosszúból vagy érdekből, hanem meggyőződésből, s mindig tudta, hogy mit, hogyan és mikor kell írni. Nem magának akart képviselője lenni, hanem egy pártnak, s a közönség érezte, hogy szava több, mint egy hírlapíró nyilatkozata. Nem volt magyar lap, amely oly hű tükre lett volna egy nagy párt törekvéseinek, s oly nemes kifejezése érzületének és méltóságának, mint Kemény Pesti Naplója. Kemény egyet-mást elhanyagolt, de a válságos pillanatokban mindig résen állott, s a legfontosabb kérdéseket behatóan tárgyalta. Taktikája és fejtegetései a közeledés, a kiegyezés fejleményeit folyvást érlelték egész a siker végstádiumáig, midőn még egyszer Kossuth híres levele ellen szállott síkra, hogy aztán nemsokára örökre elnémuljon.

Az ország visszanyerte alkotmányát, s a győzelem örömében, dicsőségében csak az nem részesült, aki mindig az elsők sorában küzdött. Kemény megtörve bolyongott Pest utcáin; szánták, s csakhamar elfeledték. De ez őt még akkor sem bántja vala, ha nem veszti el öntudatát, mert nem hiúság ragadta az írói és politikai pályára, szenvedélyből lett költő, hazafiságból politikus, s magas eszményei lévén, sohasem volt elégült magával. Azonban mégis érezte, hogy nem hiába élt. Munkái egyikében mélázva gondol az utókorra. "Ha az - úgymond -, aki Afrika homokrónáin vagy alig ismert tartományok jéghavasain bolyongva, éppen az elhagyatás közt érzi a hiúság ama kényszerét, hogy nevét kőbe, fába vagy bármi szilárdnak látszó tárgyba vésse, s emlegettetni vágyjék, noha hihetőleg ebben csalódni fog; ha a tenger közepén süllyedő hajónak matrózai nevöket, kedveseikét s a megsemmisülendő hajóét palackba zárva engedik át a haboknak, azon reménytől ámítva, hogy találkozni fog, bár kevés, ki a tenger titkai közül legalább ez egyet fölfedezi: vajon miért ne higgyem én is, hogy miután szemem bezárul, tetemen szétmállik, fejfámat ledönti az idő, még találkozni fog, bár kevés vagy talán egyetlen egy, aki irodalmi fáradozásaim iránt érdekkel viseltetvén, érdeket kíván irántok gerjeszteni."

Ó, találkozni fognak, s nem kevesen! A hű magyar nem fogja feledni a pusztakamarási sírt, hol agg diófák árnyában egyik legkitűnőbb költője és publicistája alussza örök álmát. Költői műveinek igazságot szolgáltat az idő; azok inkább fognak olvastatni később, mint jelenleg, s Magyarország újabb történelmének írója kegyelettel fog megemlékezni a bajnokról, akinek a kor dicsőségéből kevés jutott, de aki egészen átérezte reményeit, aggodalmait, viselte gyászát, megharcolta küzdelmeit, s elesett a győzelem zászlója alatt.

Szül. 1817. márc. 1-én; megh. 1882. okt. 22-én

Fölolvastatott a Kisfaludy Társaság 1883. okt. 28-án tartott közülésén

Ezelőtt egy évvel, október 22-én, éppen ez órában haldoklott Arany János egyik szobájában e palotának, melynek dísztermében íme emléke ünneplésére gyűltünk össze. Hatvanöt év időköze választja el a szalontai kunyhó bölcsőjét az akadémiai palota koporsójától. Egy egész élet tárul elénk, látszóan csendes, nyugalmas, mégis tele ellentéttel, küzdelemmel és szenvedéssel. Ki gondolta volna, hogy a düledező kunyhó méla, sápadt gyermekében lángész szunnyadjon? Ki képzelte volna, hogy a bátortalan, hallgatag diák egy új világot nyisson költészetünkben, s nyelvünk alig ismert bájait tolmácsolja? Ki jósolta volna meg, hogy a vándor színészújonc, aki a színpadon semmi sikert nem tudott kivívni, egykor Shakespeare és Arisztophanész remek fordításával ajándékozza meg nemzetét? Ki hitte volna, hogy az iskolát sem végzett ifjú magányában többet tanuljon, mint amennyit tanárai tudnak? Ki remélte volna, hogy az egyszerű vidéki jegyző egyszerre országos hírre emelkedjék, s néhány év múlva Magyarország legkitűnőbb emberei között foglaljon helyet?

De a sors ez ellentétes változásai semmit sem változtattak rajta: ugyanaz maradt erkölcseiben, életmódjában. Mindvégig ő volt Magyarország legegyszerűbb embere, de bizonyos tekintetben egyszersmind legérzékenyebb, legbüszkébb lelke is. A tömeg mellőzése és tapsai, a hatalmasok lenézése és kegye keveset hatottak reá, de folyvást saját lelkiismerete fölindulásai között élt. Puritán szigorral teljesítette mindennemű kötelességeit, s aggodalmasan őrizte erkölcsi és írói méltóságát. Szerény volt, mert megvetette az önhittség és nyegleség fennhéjázásait, de azért sohasem alázta le magát; többet volt szomorú, mint vidám, mert gyöngéd lelke minden érintésre összerezzent, mélyen, sokáig érzett minden erősebb benyomást, de erőt vett magán, s önmegadó türelemmel haladt végig az élet útjain; hallgatag, magánykedvelő volt, mert inkább álmodozásra született, mint cselekvésre, s otthonosabb volt a képzeleti, mint a való világban, de átható józan eszén nem vett erőt se ábránd, se szenvedély, sőt aggódó természetének töprengése előzte meg és kísérte minden elhatározását. Családjának és barátainak áldozta szíve és nemzetének elméje kincseit, magának csak aggodalmait s önelégedetlenségét tartva. Semmi sem volt benne a költők hiúságából, képzelgéséből és hóbortjaiból. Ifjúkori csalódása, ballépése, hogy elhagyva az iskolát, nem gondolva agg szüleivel, színészi dicsőségről álmodozva, világgá ment, s néhány hét múlva önvád gyötörten, nyomorba süllyedve tért vissza az apai tűzhelyhez, mély nyomot hagyott lelkén, megtörte erélyét, önbizalmatlanná tette, s midőn ébredező géniusza és a körülmények a költői pályára ragadták, már családos, komoly férfiú volt, aki számot vetett az élet csal-álmaival.

Valóban Aranyt már felléptekor nem hiú érdek, hanem a hazafiság és művészet becsvágya lelkesítette. Részt akart venni abban a küzdelemben, mely újjászülte a magyar irodalmi és politikai életet, s midőn minden veszni látszott, vigasztalni, éleszteni óhajtotta megtiport nemzetét, föltárva dicső múltját, megzendítve üldözött nyelve bájait, s a művészet nagyobbszerű alkotásaiban mintegy megtestesítve még meg nem tört szellemét. Ez volt élete célja, éjei álma, napjai küzdelme. Az ó- és újkor remekíróin művelt lelke magas eszményeket tűzött maga elébe, s éppen azért nemegyszer csüggedezett. Maga a nemzeti katasztrófa is ólomsúlyként nehezedett kedélyére, s gyakran, ahelyett hogy nagyobb epikai munkáin dolgozzék, egyes lírai sóhajokban tördelte szét fájó lelkét. Ide járultak az élet gondjai s a betegeskedés szenvedései. Egész életén át oly hivatalokat kellett viselni, melyek nemigen hangzottak össze természetével, s akadályozták költői munkásságát. A kora reg vagy késő éj óráit kellett meglopni, hogy múzsájának élhessen. S egy kis családi baj vagy hivatalos bosszúság napokra elvette kedvét a munkától, kivált amidőn elkezdett betegeskedni is. Voltak hónapok, sőt évek, melyekben nem volt elég lelki vagy testi ereje, hogy megkezdett műveit folytathassa. Ilyenkor fordításban keresett szórakozást vagy enyhet a tétlenség unalma ellen.

Így élt Arany Szalontán, Nagykőrösön, Pesten, küzdve önmagával, balkörülményeivel, de folyvást álmodozva, s költői tervein szövögetve. Remélt, hitte, hogy amit az élet reggele, dele megtagadott tőle, megadja azt alkonya, amint ő maga mondá:

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat;
Csendes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám;
Munkás, vidám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget.

E remény egészen lelkéhez nőtt. Ezenkívül alig érdekelte olyas, ami személyét illette. Mindennemű kitüntetés hidegen hagyta, de ehhez hévvel ragaszkodott, gyönyörködött csillámain, s midőn koromként elhomályosulni látta, búskomolyságba merült Mintha egész életén át készült volna a független nyugalomra, a munkás, vidám öregségre. Mintha hitte volna, hogy költészetének legszebb gyümölcsei csak élete őszén érhetnek meg, csak ekkor írhatja meg az ő könyvét, mely még nincs megírva. Előrelátó, gondos, takarékos volt. Nem hajhászta a pénzt, de megbecsülte, mint reményei eszközét. Soha semmit sem írt a szerkesztők és kiadók megrendelésére, soha semmit sem adott ki csak azért, hogy pénzt szerezzen; de tiszteletdíjait, jutalmait, fizetése fölöslegét úgy nézte, mint hitbizományt, melyet nem szabad elkölteni, hanem kamatoztatnia kell. Tőkét gyűjtött, hogy biztosíthassa maga és családja jövőjét, s legalább élete alkonyán egészen a költészetnek élhessen. Az akadémiai palota büszke falai közt szülőföldje valamelyik szerény házára gondolt, melynek fás kertje van és kertre nyíló szobája; Pest fényes utcáin Szalonta egyszerű házsorai tűntek föl lelkében; a Városligetben bolyongva, szállani vágyott a szellővel, a felleggel, kelet felé. Mint kalitkába zárt madár, zöld erdőről álmodozott, hol szabad fészkén vidámabban énekelhet. Férjhez ment leánya körében, szerető neje gondjai alatt, ifjúkori emlékei közt akarta eltölteni élete hátralevő napjait, s ott bevégezni Toldi és a hun-magyar monda trilógiáját. De a sors mindvégig siket maradt esengéseire; leánya meghalt, s őt magát sokáig lelki és testi fájdalmak emésztették. Midőn üdülni kezdett, s egyik szabadabb, nyugalmasabb évében, a Margitsziget tölgyei alatt még egyszer visszamosolygott reá a múzsa, újra némi reménnyel nézett a jövőbe. Elvégre kivívta független nyugalmát, munkás öregségről álmodozhatott, de mindez már csak a haldokló hattyúéneke és álmodozása volt.

Ó, elhúnyt, sokat szenvedett barátom, mintha most is előttem állanál, mintha most is látnám komoly, szomorú arcodat. Lelkedben egy egész költői világ ragyogása, és szemed mindinkább veszti világát, s kezd minden elsötétülni körüled; egy egész mennyei harmónia él benned, és hallásod gyöngül, alig hallod már szeretteid hangját is; teremtő képzelmedben ősmondáink hősei kelnek új életre, s erőtlen kezed nem nyúlhat lanthoz. Tehetséged ereje küzd szerveid gyöngeségével, s tested omló romja eltemeti lelked szülötteit. Mintha most is látnálak ravatalodon, hallanám koporsód záródását, a megzendülő gyászéneket, a dübörgő hantokat, s újra visszahangoznának lelkemben tört sóhajaink, midőn a fájdalom elfojtja a szót, s csak könnyeink omlanak.

De miért föltépnem a hegedő sebet? Némuljon a gyász hangja, s az emlékezetnek ne fájdalmát, hanem balzsamát keressük. Az ember halandó alakja helyett tekintsünk a halhatatlan költőre, élete helyett munkáira, szenvedései helyett dicsőségére. Ím a költő nem hamvad sírban, örök-ifjún emelkedik előttünk, lantján nemzeti hagyományaink zengenek, mintha elveszett eposzainkat, balladáinkat varázsolta volna vissza; munkáiból folyvást vigaszt, gyönyört, lelkesedést meríthetünk, mert a természet képeit s az emberi szív természetét tárják elénk, s a legnemesebb érzelmeket tolmácsolják örökszép formában; dicsősége nemcsak az övé, hanem mindnyájunké, mert költészete nemzeti típusunkat fejezi ki, minden jegy rajta egyszersmind fajáé, hű tükre Magyarországnak.

Valóban Arany utolsó nagy képviselője azon nemzeti iránynak, mely költészetünkben egy félszázad alatt teljes kifejlésre jutott. Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Petőfi, Arany széles értelemben mind ugyanegy korszak szülöttei, s csak a fejlődés különböző stádiumait jelölik. Midőn ezelőtt száz évvel újra zsendülni kezdett elhanyatlott költészetünk, mintegy erőszakosan szakítottunk a múlttal. Egész addig többé-kevésbé megéreztünk ugyan majd minden európai mozgalmat, de hatásait saját egyéniségünkbe olvasztva, saját módunk szerint dolgoztuk föl. A középkorban a keresztyénség szelleme és hazafiságunk eszméi éppen oly csodálatosan olvadtak össze költészetünkben, mint az egyházi énekek dallamai népdalaink ritmusával, hogy megteremtsék azt a nemzeti versidomot, melyet a XVI. és XVII. század költői még inkább kiműveltek. Zrínyi és Balassa a reneszánsz hatása alatt állanak, de éppen úgy kifejezik saját egyéniségöket, mint nemzetök legbensőbb szellemét. Azonban a XVIII. században nemzeti értelemben vett állami hanyatlásunk a társadalom- és irodalomban egyaránt kifejté hámlasztó hatását. Alig volt irodalmunk, s ami volt, az messze maradt műveltségünktől. Elnémult költészetünk, ha néha megszólalt, a múlt hagyományain csak kérődzött, mindinkább süllyedve, tartalomban éppen úgy, mint formában. A természetes fejlődés megszűnt, és mintegy reánk szakadt az idegen műveltség. Ez idegen műveltséget magyarrá tenni, volt az ébredő hazafiság jelszava. S valóban ötven év alatt az egészen magyarrá kezdett válni, de kevésbé nemzetivé. Nemcsak ízlésünk újult meg, hanem nyelvünk, stílünk és ritmusunk is. Utánoztuk a francia, a klasszikai és a német költészetet; eldobtuk nemzeti versidomunkat, s a klasszikai és nyugoteurópai ritmust zendítettük meg. Az ó- és újkor remekíróitól nemcsak írói művészetet tanultunk, hanem idegenszerűséget is.

Ez iránynak volt ugyan ellenzéke is, de kevés tehetsége s még kevesebb ízlése miatt, azt még csak mérsékelni sem igen tudta. S talán jól történt így. Költészetünknek végig kellett küzdeni ez iskolákat, hogy nemesedjék, eszmét, szellemet, ízlést vegyen magába, ha mindjárt a nemzetiesség árán is. Nyelvünknek ki kellett emelkedni szegénységéből, merevségéből, laposságából, ha mindjárt erőszakosan is. A visszahatásnak magából a mozgalomból kellett születnie és saját túlságai miatt, hogy valódi vívmányait megtartva, magába olvaszthassa a nemzeties fejlődés régibb és újabb elemeit. S csakugyan legtehetségesebb költőinkben már-már képződik a visszahatás, s a száz év másik fele, az újabb ötven év egész napjainkig nem egyéb, mint a visszahatás teljes diadala. Költészetünk újra érintkezik mindazzal, amitől elszakadt, de művészi vívmányok kíséretében. Nemzeti versidomunk újra visszavívja jogait, a költői nyelv idegenszerűségét a magyarosság régi és új bájainak vegyülete váltja föl. Költőink részint a régi, részint a népköltészet forrásaiból merítve, mintegy megifjodnak, nemzetiebbekké, de egyszersmind európaiabbakká is válnak. Az irodalmi, társadalmi és politikai fejlődés egymásra hatva, egy magasabb nemzeti irányba olvad, és újjászüli Magyarországot. Ez irány először is Kisfaludy Károlynál mutatkozott feltűnőbben. Magyar történelmi és társadalmi rajzai közelebb hozták költészetünket az élethez, és líráján megzendültek olykor népdalaink visszhangjai is. Vörösmarty mint nemzeti törekvéseink szószólója lépett föl, a külföldi iskolák egyikéhez sem szegődött, a képzelem szabadságát, a nemzeti elem alakító erejét hirdette, s a régi és megújított nyelvet összeolvasztva, megállapította újabb költői nyelvünket. Hatása alatt, társadalmi és politikai forrongásaink közepett nemsoká Petőfi jelent meg, e legeredetibb lírai költőnk, a specifikus magyar líra megteremtője, kihez egypár év múlva Arany csatlakozott, hogy ugyanazt tegye az eposszal és balladával, amit Petőfi tett a dallal.

Arany gyermekifjúkori viszonyai bármily kedvezőtlenek voltak, mégis nagyban befolytak arra, hogy mint költő és esztétikus a népnemzeti irányt teljes diadalra juttassa költészetünkben. Szülőinek utolsó és késő gyermeke volt. Legidősebb leánytestvére már rég férjhez ment volt, midőn ő született; többi számos testvérei még előtte elhaltak. Ő volt öreg szüleinek egyetlen reménye, vigasza; mindig körükben tartották, s rendkívül vallásosak levén, e hajlam reá is elragadt. Az ének és a szentírás vonzóbb helyei lettek első táplálékai gyönge lelkének, s a kis bogárhátú kunyhó szentegyház vala, ahol füle soha egy trágár szót sem hallott, nem levén cseléd vagy más lakó, csak öreg szülei és ő. A gyermek kora komollyá és mélyen erkölcsi érzésűvé vált, az maradt az ifjú, a férfiú is, s az erkölcs e kultusza éppen úgy megérzik költészetén, mint stíljén a szentírás és zsoltárok ódon nyelve. Szülővárosa, Szalonta, egykor szabad hajdú község volt, mely híven követte az erdélyi fejedelmek zászlóit, valahányszor azok fegyvert ragadtak a magyar alkotmány és vallásszabadság védelmére. A XVIII. században elvesztette ugyan régi szabadalmait, de mégsem vált valóságos jobbágyközséggé. A jobbágyi szolgálatokért bizonyos összeget fizetett földesurának, s megőrizte önkormányzatát. A szalontaiak némi középállást foglaltak el a nemes és jobbágy között, de voltak köztök valódi nemesek is, bár némelyikök megfosztatott jogától, így az Arany-nemzetség is. A csonka torony, mely a város egyik kiváló pontján még máig is fönnáll, a viharos, de dicső múltra emlékeztette őket, a városi határ Őrhalma, Szigettó, Testhalom nevű részei a török csaták és őseik vitézsége nyomait tartották fönn, és távolabb Toldipuszta, s a szintén elpusztult Nagyfalu a Toldi-monda bölcsőjét rengették. A komoly gyermek, akit atyja korán megtanított olvasni, s aki a XVI. század némely ponyvára került krónikáit is olvasta, örömest hallgatta e mondákat, s örömest bolygott a nagy határ erdein és mezein, a természet bájaiba merülve. Szalonta mintegy végpontja azon nagy rónaságnak, mely a Tisza partjától egész Belényesig húzódik. Kék ligetek és kék hegyek alján változatosabb róna ez, mint Alföld pusztái, és népében is több a hagyományos szokás és régies színezet. Arany fejlődő lelke magába olvasztott minden természeti bájt, történelmi emléket, hagyományos szokást. A pusztán félszemmel fölkelő nap, az ösztövér kútágas, a csonka torony féllábú gólyája, a zöld lomb közein áttetsző égbolt, a szántóvető síró füttye, a napsugár és felhő fény- és árnyfoltjai a mezőn, a boglya tetejéről az aratók vidám seregére letekintő suta gém, a város szélső ablakán vakítón égő és hirtelen kialvó alkonysugár, a feketén bólintó eperfa lombja, az éj bakacsinja ezüst holdkoszorújával: mind oly élénken maradtak emlékében, mint a mesék és mondák hősei, a régi énekek és népdalok dallamai, a népélet tarka jelenetei, s mindazon tipikai vonások, melyek a magyar fajt jellemzik. E képek, benyomások és hangok folyvást éltek lelkén, megelevenedtek műveiben, kivált a nagyfalusi és szalontai Toldi Miklós alakja egész sírjáig kísérte a szalontai hajdú unokáját.

De a gyermekifjú nemcsak szemlélődő és álmodozó, hanem rendkívül tanulékony is volt. Sokat tanult az iskolában, még többet olvasott az iskolán kívül, és már jó korán verselgetni is kezdett. Minden latin és magyar könyvet elolvasott, amit az iskolai könyvtárban vagy a szomszédok mestergerendái alatt talált. Ismerte a régibb magyar irodalmat egész Csokonaiig, akit nagyon szeretett, egyszóval azt az irodalmat, mely azelőtt egy félszázaddal volt divatos, mert Szalontán jobbára mind csak azt olvasták, s az újabb költők ott ismeretlenek voltak. Az újabb irodalommal csak mint debreceni diák és kisújszállási tanító ismerkedett meg, amikor a görög és német irodalmat is tanulmányozni kezdette. Újabb költőink, élükön Kazinczyval, inkább elidegenítő, mint vonzó hatást tettek reá. A régi magyar irodalom keblén növekedett föl, s érezte, hogy az újabban ha több is a művészet, de kevesebb a magyarosság. Legkedvesebb emlékei a régi költészethez vonzották, melynek módja szerint maga is tudott költeni, az új mód szerint hiába kísértette meg a költést, sehogy sem sikerült, s belátta, hogy azt még tanulnia kell. Bizonyos meghasonlás vett erőt rajta, de arról még sejtelme sem volt, hogy ő is hivatva van, talán inkább, mint bárki más, a régibb és újabb költészet összébb forrasztására, s a nemzeti iránynak a népi elem fejlesztése által szilárdabb megerősítésére. E meghasonlás talán arra is befolyt, hogy midőn forrongó lelke az iskolai egyhangúságot megunva, valami szokatlan pályáról álmodozott, nem költő akart lenni, hanem előbb festő, majd szobrász, és végre is színész lett. Azonban vándorlásaiból csalódottan tért vissza, ismét nem tollhoz fogott, hanem egy kis hivatal után látott, hogy teher helyett gyámola legyen öreg atyjának. Szabad óráiban művelte ugyan magát, gyakran forgatta Homért, megtanult franciául, írt és fordított is valamit, de nem készült az írói pályára. Majd sorsa jobbra fordultával megházasodott, s végképp szakítva álmaival, elhatározta, hogy ő is közönséges ember lesz, mint más. A véletlennek kellett közbejönni, hogy kiemelje költői tétlenségéből, s egy rokon szellemnek, Petőfinek költészetével érintkeznie, hogy félénk géniusza szárnyra kelhessen. A negyvenes évek elején Szilágyi István, egykori tanulótársa, tehetséges ifjú író, ki a Kisfaludy Társaságnál s az Akadémián is pályadíjt nyert, jött Szalontára iskolai igazgatónak, s váltig ösztönözte barátját az írói pályára. De ez ösztönzésének csak annyi hatása volt, hogy Arany megtanult angolul, fordított valamit Szophoklészből s néhány alkalom sugallta költeményt írt, inkább időtöltésül, mint komoly célból. Így keletkezett 1845-ben egy szatírai költeménye hexameterekben, Elveszett alkotmány címe alatt, minden terv nélkül kezdve. Ki akarta önteni bosszúságát, melyet a megyei élet kicsapongásai költöttek föl benne, de nem gondolt arra, hogy vele a közönség elébe lépjen. Azonban a Kisfaludy Társaság éppen akkor hirdetett pályázatot vígeposzra. Aranyt meglepte e véletlen összetalálkozás, s ekkor is inkább szeszélyből, mint komoly becsvágyból bevégezte művét, s felküldötte a pályázatra. A megnyert pályadíjat úgy nézte, mintha sorsjátékon nyert volna; a bírálók közül egy elismerően, egy majdnem magasztalón szólott művéről, de az ő fülében csak a harmadik, Vörösmarty ítélete hangzott: "Nyelv, verselés olyan, mintha irodalmunk vaskorát élnők." Úgy vélte, hogy most már nem lehet megállapodnia, ki kell öntenie mindazt, ami lelkében forr, és a maga módja szerint. Petőfi sikere felbátorította, s meg volt győződve, hogy Petőfi János vitéze után ő is merhet írni egy naiv költői beszélyt, mely a népköltészettől sugalmazva, hangban és jellemzésben egyaránt magyar legyen. A következő évben megírta Toldiját s nemcsak a pályadíjat nyerte meg, hanem a bírálók bámulatát is. Egyszerre ünnepelt költő lett, s Petőfi volt az első, aki üdvözlésére sietett.

A barátság, amely a két költőt összefűzte, éppen olyan nemes volt, mint őszinte. Mily különbség köztök, s egy eszme és érzés rokonszenvénél fogva mégis mily hévvel forrnak össze szíveik! Petőfi heves, szilaj ifjú, erélyes szellem, akinek a dacban, küzdelemben mintegy kedve telik. Arany nyugodt férfiú, megtört erélyű, aki kerüli a zajt, s inkább magában évődik, mintsem küzdjön. Petőfi vakon hisz eszméiben, bízik önmagában, erőszakos, kíméletlen, s ezt mintegy kötelességének, elvei szolgálatának hiszi, mit sem gondolva a világgal. Arany lelkén a kétely árnya borong, önbizalmatlan, kíméletes, engedékeny, s éppen úgy lehangolja a világ, mint saját aggodalma. Petőfi a harag és a merengő szelídség, a düh és a méla ellágyulás közt hánykódik, örül vagy búsul, szeret vagy gyűlöl, boldog vagy boldogtalan, de soha sincs nyugalma. Arany szintén mély fölindulások között él, de erőt vesz magán, csöndes búskomolyságba merül, s úgy bánatját, mint örömét humora mérsékli. Petőfinél egy a gondolat, érzés és tett; Arany a gondolatnál és érzésnél marad, s csak a külső körülmények nyomása alatt ér a tetthez. Petőfi az ifjúság tüzével, szenvedélyeivel vonzza magához az embereket; Arany a férfiúi erények tisztes méltóságával. S költészetökben is hasonló ellentéteket találunk. Petőfi lírikus, egészen alanyi, aki elbeszélő költeményeiben is alanyi érzéseit önti ki, s mindig önmagát rajzolja. Arany epikus, tárgyilagos, aki lírai költeményeiben is majdnem annyit merít a tárgyból, mint saját kedélyéből. Petőfi korának nemcsak költője akar lenni, hanem harcosa is egyszersmind, aki lanttal és karddal ostromolja a társadalmi és politikai intézményeket. Arany inkább a múltban él, mint a jelenben, s inkább követni, rajzolni akarja a világ folyását, mint vezérleni. Petőfi élénk, fogékony kedélye minden érintésre föllobban, minden benyomást dallá alakít, még a legröpkébb hangulatot is. Aranynak egészen meg kell telnie, hogy megáradjon költészete, s akkor sem mindig árad meg. Petőfi az önkéntesség ösztönével teremt, s gyakran inkább csak homályos sejtelem vezeti, mint világos öntudat. Arany öntudatos művész, de mintha aggodalmassága néha megbénítaná önkéntességét. Petőfi hevesb, változatosb, festőibb: Arany csöndesebb, mélyebb, plasztikaibb. Petőfi ízlése és szívnemessége nem mindig egyerejű képzelme szárnyalásával; Arany képzelme, ha talán lankad is, ízlése, érzelmi nemessége ugyanaz marad. Petőfi költészete az ifjúságé, Arany költészete az érett koré; amabban megtaláljuk az ifjúság soknemű bús és derült fölindulásait, eget ostromló vágyát, édes csal-álmait, gyönyörét, büszkeségét, sőt hóbortjait is, emebben az élet egész komoly hangulatát, férfias küzdelmét, csalódásait, vigaszát, humorát és megnyugvását az erkölcsi rend vaskényszerűségében.

De ez ellentétek mellett is a naiv lélek és őszinte szív ugyanegy lángja lobogott bennök, s a magyar népköltészet ugyanegy sugalmain lelkesültek. Ez mindent kiegyenlített, sőt jellemök és költészetök ellentéteinek némely oldala mintegy vonzotta őket egymáshoz. Arany gyönyörködött új barátja gazdag ifjúságában, mintha vissza akarná élni benne a magáét, mely rideg és hallgatag volt. Petőfi a tisztelet és szeretet vegyes érzésével tekintett a komoly férfiúra, mert sohasem ismert tisztább szívet és nemesebb egyszerűséget az övénél. Arany érezte, hogy Petőfi némely különcségei, ballépései bizonyos nagy eszme vagy érzés túlságai, és kíméletesen ítélt róla. Petőfi büszke lelke meghajolt e szerény és gyöngéd szív előtt, mely semmit sem követelt tőle, de a szeretet egész melegét árasztotta reá. Keveset hatottak egymás jellemére és költészetére, de mindkettő szerette egymásban azt, ami benne többé-kevésbé hiányzott: Arany Petőfiben az erélyt, a szilaj hevet, édes kellemet, friss színezetet, könnyed bájt, Petőfi Aranyban a nemes nyugalmat, mély érzést, biztos és eleven rajzot, egyszerű fönséget. Soha semmi sem zavarta meg barátságukat. Petőfi, aki oly sok barátjával összezördült s néha csekély ok miatt, Aranyhoz mindvégig a legmelegebben ragaszkodott. Arany mindig úgy emlékezett arra az egypár évre, melyeket a Petőfivel való barátságban élt át, mint egy szép álomra. Költeményei között négy-öt vonatkozik a csatatéren minden nyom nélkül eltűnt barátjára. Kora büszkeségének nevezi, üstökösnek, melyet az élők nemzedéke csak egyszer lát s többé soha. Sírját nem tudni, hol van. Bizonyára ott minden vércseppből új virág kel, és több madár zeng ott a ligeten. Gyakran megjelen álmaiban, de esténként ébren is hallja könnyű lépteit, és fülébe cseng hangja. E bús emlék egy hosszú életen át folyvást kíséri. Harminc év múlva is látja őt, s úgy elmélkedik róla, mint akit a hellén kor rég mítoszi alakká emelt volna, de így is varázs övezi emlékét; míg kortársait az idő aggítja, ő mindinkább ifjul, szelleméből semmi sem vesz el, firól fira száll, mint egy közös eszme. Általában Arany élete utolsó heteiben sokat emlegette Petőfit, meg akart jelenni szobra leleplezésének ünnepélyén, bár mindentől visszavonulva élt, s régóta nem vett részt se nyilvános, se magángyülekezetben. És éppen azon nap reggelén lett rosszabbul, s egy hét múlva éppen azon déli órában halt meg, melyben barátja ércszobra fölemelkedett a Duna partján. De bár a sors oly korán elválasztotta őket egymástól, a magyar nemzet emlékezete örökre összefűzi költői alakjokat, mint egy kor ikerszülötteit, egymás kiegészítőit. Arany mint férfiú lépett a költői pályára, Petőfi költői munkássága a férfiúi kor küszöbén szakadt meg. Arany ifjúságába Petőfié pótolja, a Petőfi férfikorát az Aranyé. A magyar ifjú ajkán mindig hangzani fognak Petőfi szerelmi- és szabadságdalai; a férfiú Aranyból fogja meríteni az élet küzdelmeinek eszméit, érzéseit, fájdalmát és vigaszát. Petőfi költészetéből századokra kihangzik a kardok csattogása, a trombita hangja, az ágyúdörej, a diadal mámora. Arany költészetében a késő unokák is érezni fogják a hazafi könnyét, gyászát, bilincsét, a legyőzött Magyarország sóhaját és szenvedése erényeit. És mindkettő rajzaiban örökre fönnmaradnak fajunk szellemi törekvései, nemzeti vágyai, jellemző sajátságai, hogy az újabb nemzedéket mintegy megóvják az elfajulástól.

Bár mindkettőt a népköltészet dajkálta, de nem egy úton indultak, úgyszólva különböző rendszert követtek. S ez először is nyelvökben nyilatkozik. Fölléptökkor Vörösmarty már megállapította az újabb magyar-költői nyelvet, egyaránt merítve a régi, népi és új nyelvből. Kiegészítette, megjavította, sőt a nemzeti szellem melegen újjászülte Kazinczy művészi törekvéseit. Semmiben sem nyilatkozik annyira Vörösmarty lángesze, mint nyelvében. Emléke nemcsak gazdag bányája a szóknak és kifejezéseknek, melyeknek jellemző árnyalatokat kölcsönöz, de egyszersmind sok új kifejezést alkot, különösen átvitel útján. Erős nyelvérzékkel, művészi ízléssel, csodálatos hangzatossággal, mondhatni alkotó erővel olvasztja össze a régi és megújított nyelvet. Mintegy megteremti a magyar hexametert, jambust, nyugati sémákat, s visszahajlik a magyar versidomhoz is, és több sikerrel, mint elődei. Petőfi mint a nemzeti ritmus bajnoka lép föl, s mint a magyar dal nagymestere a népköltészet nyelvének friss eredetiségét, könnyed bájait, heves szökelléseit szövi a magáéba, s ebben minden magyar költőt felülmúl, de a régi nyelvet kevésbé ismeri, s általában, mint tisztán nyelvművész nem éri el se Vörösmartyt, se Aranyt. Arany is, mint Vörösmarty, a költői nyelv mind a három forrásából merített, s költészete sajátságainál fogva némelyikből többet és mélyebben. Gyermek- és ifjúkori benyomásai, olvasmányai a népi és régi költészet nyelvéhez vezették, majd tüzetes tanulmány tárgyává tette mindkettőt, s fölszedett belőlök minden virágot, minden ritkább, ünnepibb és hatályosb kifejezést, szófordulatot. Mintha a régi nyelvet csak folytatná, de újjászülve, mintha a népnyelvből csak azt venné át, ami művészi, bár részben maga alkotja. S e nyelv a tárgy szerint régies, népies vagy újabb színezetű, és mindig van benne valami tárgyának színéből, alakjából, hangjából, egyszóval természetéből. Bámulatosan bírja a nyelv plasztikáját, lágyságát és erélyét. Senki sem ismeri és alkalmazza jobban a régi és élő nyelv különösebb és finom árnyalatú szókötési fordulatait, s ezek nyomán maga is újakat merészel. Ebben oly gazdag, mint Vörösmarty az átvitt értelmű, új kifejezésekben. Hirdeti a költői szabadságot, követeli az esztézis nyelvi jogait, mint Kazinczy, de más módon és más eszközökkel. Rövidít, összevon, olvaszt, de úgy, amint az élő nyelv szokott; oly viszonyba helyezi a szókat, mely a nyelvtan szoros és száraz logikája szerint talán gáncsolandónak tetszik, de nem a nyelv szelleme szerint, s éppen azért hathatósabban fejezi ki a képzelem mozgását, a fölindulás hevét, a szenvedély erőszakát. Egyszóval, Arany költői nyelvében a nyelv és költészet géniusza egymást sugalmazzák, táplálják, s úgyszólva egymást szülik.

S ez erőt és bájt nemcsak eredeti műveiben találjuk meg, hanem műfordításaiban is. Gyakorlatban mintegy eldöntötte műfordításunk elméleti harcait. Nem ragaszkodott se a szoros, se a szabad fordítás elveihez, mert amaz majdnem szolgai hűséget kíván, s akaratlanul is ragadja a fordítót idegen nyelvi szépségek átültetésére, emez eltöröl majd minden egyéni és nemzeti jellemzetest, s inkább csak a tartalmat nyújtja, mint idomait; amaz igen érezteti az idegen ízt, emez igen is magyarossá alakítja át a művet. Arany mindkét örvényt kikerülni igyekezett, s minden idegen nyelvi fordulatot, átvitelt, árnyalatot oly módon igyekezett kifejezni, mely a magyarban ugyanazt a hatást teszi, vagy legalább ahhoz hasonlót, de mindig tekintetbe véve az író és műfaj sajátságait. Hiába bírjuk a régi, megújított és népi nyelv összes kincseit, ha nem oly helyen és nem úgy alkalmazzuk, amint azt a gondolat árnyalatai, a műfaj és hangulat sajátságai kívánják, s e tekintetben író és fordító nem sokat különböznek egymástól. A régi és népi nyelv sohasem cél, csak eszköz, hogy minél gazdagabbá és magyarosabbá tegyük az irodalmi, különösen a költői nyelvet, s általok is minél elevenebben kiemeljük a mű vagy műfaj jellemző vonásait. Arany mindig tudta, érezte, hogy meddig mehet, mit és mi módon merészelhet. Az ízlés és ihlet vezette, mert a nyelv művészete nem pusztán nyelvészeti készség és tetszetős szólamok összefűzése. A gondolatnak föl kell olvadnia a képzelem és érzés kohában, hogy megtalálja éppen azt az alakot és színezetet, melyet a tárgy és a hangulat megkíván. Sokképp lehet kifejezni valamit, de a kifejezések a tárgy és hangulat szerint nem egyenlő értékűek. Az író egyénisége, a gondolat és érzés sajátságai, a műnemek és fajok különbségei alkotják a stílt végtelen változatban, s azt visszatükröztetni a műfordítónak szintén föladata. Alig van magyar költő, aki a műnemek és fajok stílkülönbségeit, a költő egyéni természetét oly élénken érezte s műfordításaiban annyira vissza tudta volna tükröztetni, mint Arany. Mindaz, amit Goethéből, Burnsből, Shakespeare-ből és Arisztophanészből fordított, mint eredeti magyar mű hat reánk, és mégis nemhogy letörölné, sőt éppen kifejezni igyekezik az idegen költők egyéniségét. Ez a műfordítás titka, s Arany legkitűnőbb műfordításai éppen oly remekek, mint legkitűnőbb eredeti művei, éppen annyi élvet nyújtanak, s éppen oly méltók a tanulmányozásra.

Nem kevesebb hatással volt Arany verselésünk technikájára is, ugyanazon forrásokból merítve, melyekből költői nyelvünket gazdagította. Nálunk is meghonosodván a klasszikai és nyugoti versidomok, melyekben szabályos mérték emelte a ritmus hangzatosságát, költőink, még a legjelesebbek is, aránylag kevés gondot fordítottak a rímre. A régi költőkből, kivéve Gyöngyösit, e tekintetben keveset lehetett tanulni, a népköltészetből többet, de eziránt még nem ébredt föl eléggé a figyelem. Ide járult még az élénk visszahatás a debreceni iskola ízetlen mesterkedései ellen, mely gyönyörködött a csupa ugyanazon, de különböző értelmű szókból nagy kínnal összegyalult rímekben, melyeket Szemere és Kölcsey oly találóan gúnyoltak ki. Arany, aki Gyöngyösi és Csokonai olvasása között nőtt föl, megvetette ugyan a debreceni iskola ízetlenségeit, de nem minden hagyományát, éppen azért jobb rímelésre törekedett, mint elődei és kortársai. Nála találjuk legszabályosabban alkalmazva a magyar asszonáncot is, mellyel népköltészetünk ragos nyelvünknek rímbeli szegénységét pótolni szokta. Az a kis értekezés, melyet e tárgyról írt, mutatja, mennyire ismerte népköltészetünket, s mennyire tudta, hogy mit használhat föl belőle műköltészetünk. De ennél fontosabb az, hogy nemzeti ritmusunkat mint költő a tökély magas fokára emelte, mint esztétikus elméletileg is mintegy megállapította.

Amint a múlt század végén terjedezni kezdett költészetünkben a klasszikai és nyugoti versidomok használata, azon arányban szorult mind szűkebb térre nemzeti versidomunk, régi és népi költészetünk ritmusa. Az új versidomok költői nyelvünket tömörebbé, fordulatos- és hangzatosabbá varázsolták, s mintegy kiemelték laposságából. Éppen azért az újabb költők egész lelkesedéssel fordultak feléjök. Azonban bármily alkalmas volt nyelvünk a görög és római mérték kifejezésére, a magyar lélekben nem kelthetett zenei visszhangot, s inkább csak a klasszikai műveltségűek kedvelték. A nyugoti ritmus érzéke már inkább gyökeret vert, nemcsak nyugati műveltségünk kapcsánál fogva, hanem azért is, mert mint rímes vers, közelebb állott nemzeti ritmusunkhoz, melyet a népköltészet folyvást fönntartott, s mely a műveltebbek ajkán is gyakran megcsendült. Némi visszahatás kezdett fejledezni. Kisfaludy Károly és Vörösmarty mintegy visszahajoltak a nemzeti ritmushoz, mégpedig az új költői nyelv vívmányai kíséretében. Különösen Vörösmarty tanúsított iránta előszeretetet, ebben zendítette meg nem egy lírai költeményét, sőt megkísérlette az epikai költészetben is: a Tündérvölgyben újra fölelevenítette a régi Sándor-verset, s művésziebben, mint Gyöngyösi óta bárki. De az ő nyelvének ereje, zengzetessége a klasszikai és nyugoti versidomokban érte el tetőpontját, legkitűnőbb művei ezekben vannak írva, s a magyar versidomot csak mellékesen művelte. Petőfi költészetének súlypontja éppen ide esett, a dalaiban népdalainknak nemcsak benső, hanem külső idomai is megzendültek. A magyar ritmus megtisztulva és megnemesedve kezdte visszafoglalni régi helyét a nemzet tapsai közt. Ekkor lépett föl Arany, s megkettőztette a mozgalom erejét. Petőfi csak a népköltészetre támaszkodott, Arany a régi költőkre is, egész a középkori maradványokig; Petőfi inkább csak emléke, hallása után indult, Arany jártas volt a zenészetben is, sok régi és népi dallamot tudott, sőt néha a maga mulatságára újakat is szerkesztett; Petőfi termékeny hevében néha elhanyagolta a verselést, Arany nem tudott műgond nélkül írni. Egyszóval Arany Petőfi kezdeményét nagy sikerrel folytatta, s a magyar ritmust mind teljesebb győzelemre vezette. Egyetlen magyar költőben sem találjuk meg ritmusunkat oly szabatosan, annyi változatossággal, mint Aranyban. Alig ismert szerkezeteket is elevenített föl, s a régieket sokképp módosította a műfajok szerint. A Sándor-versnek megadta hangzatosságát, s oly művészivé emelte, mint Vörösmarty a hexametert és jambust. Szó és dallam mindig teljes összhangban volt nála, mintha oly kor költője volna, melyben a szóköltészet még nem vált meg a zenétől. S a magyar ritmusnak e legkitűnőbb gyakorlati mestere elméletileg is legszabatosabb magyarázója volt. Kritikusaink jól ismerték a klasszikai és nyugati versidomokat, de a nemzetivel nem foglalkoztak behatóbban. Bajza szabatos trocheusokat kívánt a magyar ritmusban írt versektől. Fogarassy és Erdélyi tették meg az első lépést a kérdés tisztázására, zenénkből igyekezvén kifejteni nemzeti versidomunk elveit, de hiányosan fejtették ki, s önkényes szabályokat is állítottak föl. Arany döntötte el a kérdést. A magyar nemzeti versidomról írt értekezésében élesen föltüntette mindazon különbségeket, melyek a magyar versidomot elválasztják a klasszikai- és nyugotitól, és szintén a magyar népzene alapján teljes szabatossággal állapította meg a sormetszet, versláb és versszak-szerkezet szabályait.

Azonban Aranynak nemcsak nyelve és verselése nyugszik régi és népi költészetünk alapján, egy magasabb nemzeti irányba olvadva, hanem egész költészete is. Talán kevésbé kifejezője korának, mint Vörösmarty és Petőfi, de inkább megtestesül benne mindaz, ami fajunk szellemét és természetét állandóan jellemzi. Leginkább arra törekszik, hogy nemzeti egyéniségünket minél hűbben kiemelje, fölmutassa. Maga is nemzeti típus, de ez nem elég. Mindent összeszed a hagyományból és népéletből, amiben nemzeti jellemvonás nyilatkozik, és alkalmas a költői földolgozásra. Nem a tárgyban keresi az újat, hanem a földolgozásban, de ott is a népszellem sugalmain azon közvetlenségre, erőteljre, izomdússágra törekedve, mi a népköltészet sajátja. Azt hiszi, s nem ok nélkül, hogy a nép legnagyobb inventor, s Homéron kezdve Goethéig a legkitűnőbb művek népi hagyományok alapján keletkeztek. Ő is a hagyományból indul ki, vagy amint maga mondja, epikai hitelt keres. Kedves előtte minden mese, dal, ballada, históriás ének, adoma, közmondás, melyekhez a nép érzése kiválóan ragaszkodik, melyeken leginkább jártatja képzeletét. Ezekből szövi ki műveit, ezeket szüli újra, s majdnem úgy tekinti magát, mint a hajdani rapszód, aki a régi maradványokat javítgatja, darabosságukat egyengeti, hézagaikat kitölti, s töredékeiből egészet alkot. A hun-magyar és Toldi-monda leginkább ragadta meg képzelmét, mert legtöbb nyoma volt bennök a népszellem alkotó erejének. Egész életén át nagy szeretettel csüngött rajtok, s belőlök írta fő műveit. Széchy Mária és Wesselényi történetét előtte már többen földolgozták, s ő Murány ostromában újra hozzáfogott: vajon nem tudná-e jobban, mint elődei, fölhasználva műveikből mindazt, ami fölhasználható. A Nagyidai cigányok komikai eposzát egy történeti adomából szőtte; Katalin alapja szintén népmonda, s még legmodernebb művében, Bolond Istókban is legalább egy közmondásból indult ki. S ha ide vesszük kisebb és nagyobb költői beszélyeit, balladáit, mindenütt reátalálunk egy-egy népmonda, mese vagy adoma szálaira. Krónikáink száraz lapjain egy szempillantással fölfedez minden oly tényt vagy vonást, mely népköltészeti maradvány, vagy ha nem is az, költői magvat rejt magában; a néphagyományokból kiérzi, ami alakítható, kiképzi a bennök levő eszmét, vagy új eszmét lehel beléjök, az elmosódott részeket, az elhalványult vonásokat visszaképzeli, a romokat fölépíti, a lelketlen anyagba életet önt. Ha összehasonlítjuk műveit az anyaggal, melyből alkotott, éppen úgy bámulnunk kell nagy költői tehetségét, mint művészi erejét. Még a Toldi-monda is mily szervetlen tényhalmaz, s mily kevés nyoma rajta az alakító képzelemnek. S mégis mily remek trilógiát alkotott belőle Arany. A szétszórt, idomtalan töredékeket mily művészi egésszé varázsolta, a puszta eseményeket mily költői cselekvénnyé, egy-egy durva, sőt aljas tényt mily gyöngéd lélektani indokká, s ahol megszakadt a monda szála, mily leleményesen szőtte az új szálakat, részint a történelemből, részint saját képzelméből, melyet megtermékenyített a régiség tanulmánya. Aranyban gazdagon buzgott föl az alkotó erő, de csak akkor, ha lába alatt a hazai hagyománynak legalább egy talpalatnyi földjét érezte. Hiába szárnyalt volna a levegőben, de nem is szárnyalt. Csak a haza anyai földje adott neki erőt, mint Anteusnak.

Amint művei mesevázát, cselekvényét a hagyományból merítette, éppen úgy jellemrajzban sem indult pusztán képzelete után. Fölkeresett a jelenben mindent, ami a múlttal kapcsolatba hozható. Azt hitte, hogy a régi magyar jellemvonásait legépebb- s legelevenebben a népben találhatni föl, mely legtovább megőrzi sajátságait, szokásait, sőt faji véralkatát is. Amit itt és egy-egy ódonabb udvarházban vagy kastélyban látott, hallott, tapasztalt, azt vitte át a múltba, emelve, alakítva, a századok árjába merítve. Ki más az ő Eteléje, mint pusztáink fia, vezérré, királlyá fejlődve, emelve? S vajon Etellak nem hasonlít-e némely alföldi városhoz, melynek házai megkövült sátrak és utcái sátorközök? Etele lakomája, minden királyi fénye mellett is, nem juttatja-e eszünkbe a magyar nép lakodalmi ebédjeit, és Czerkó tréfái nem hasonlítanak-e vőfélyeink szokásaihoz? A mátrai vadászat, az ajándékba küldött ménes, a fölizgatott hun nép mozgalmai nem elhalványult emlékeinket elevenítik-e föl? Nagyobbszerű minden, s lényegében mégis ugyanaz, amit magunk is láttunk és tapasztaltunk. Ki más Toldi, mint udvarházaink valamelyikének elparlagiasodott szülötte, egy egész pórsuhanc, aki nagyobb hivatást érez kebelében, elzüllik falujából, s becsülettel tér haza? Összeveszése bátyjával, bujdosása, búcsúja anyjától s az öreg cselédtől, mulatozása a csapszékben, nem újulnak-e meg sokszor falvainkban? Nem ismer-e Magyarország minden vidéke egy-egy Toldinét, egy-egy régi szabású nemesasszonyt, kinek szerető szíve folyvást remegve kíséri fia sorsát, aki anyai hiúsággal öleli, csókolja, midőn sorsa jobbra fordul, s aki egész szigorúsággal lép föl, őt korhely pajtásai között találva? Hát az öreg és ifjú Bencét nem találjuk-e föl sok faluban? Nem ültetek-e soha az öreg Rozgonyi asztalánál, nem szolgált-e föl nektek is a gyönyörű Piroska, e mély érzelmű, de nem érzelgő, e szenvedő, de lemondásában is erős leány, aki éppen úgy típusa a magyar leánynak, mint Goethe Gretchene a németnek? Nem láttatok-e örökéből kiforgatott özvegyet? Az nem szólhat másképp, mint Both bajnok özvegye. Az öreg Bárczy fájdalom szülte dühét bizonyára sokszor hallottátok az életben, csakhogy Arany hathatósabban fejezte ki. A honvéd hősiessége nem elevenedett-e föl Szondi halálában, aki még harcol, bár ágyúgolyótól megtört ina, térde? Nem a háromszázados magyar politikát fejezi-e ki Török Bálint, amikor így szól:

"Két ellenség a Duna-két-parton:
Kevés annak az én egy jó kardom,
Egyiket a másikkal - hijába
Ahogy lehet" - gondolja magába'.

A hagyomány ez élénk érzéke, a múltnak és jelennek ez eleven összeolvadása önkéntelen bizonyos realizmus felé ragadta Aranyt, szemben régibb epikai költészetünk idealizmusával, de ennek semmi köze azzal a realizmussal, melyet a francia irodalomban ünnepelni kezdenek, s melynek már nálunk is akadnak hívei. Az idealizmus és realizmus harca a költészetben éppen nem új dolog; a vénhedő, kimerült idealizmus mindig realizmust idéz föl, s a realizmus kicsapongásai mindig újabb idealizmust keltenek életre. Egyik a másikat örök időktől fogva mérsékelte, összhangzó egymásba olvadásuk alkotta nemegyszer a legkitűnőbb műveket, s a visszhatások túlságai szülték mindig azokat a végleteket, melyek ez irodalmi küzdelmek természetéből kimagyarázhatók ugyan, de széptani szempontból sohasem igazolhatók. Arany nem követett merev rendszert, de egy éltető elv folyvást szeme előtt lebegett. Költeni és mégis igaz maradni, ez volt jelszava, ez a föladat, melynek megoldásától függ a költői siker. Igaz lelkesülés, az emberi szív és a külvilág igaz rajza nélkül nem teremthetni látszatot. S a művészeti igaz nem egyéb, mint a való földolgozása a kifejezendő eszme szerint. Ez igazra, ez igaznak minél hathatósabb kifejezésére törekedett Arany, ennyiben volt ő realista, de tulajdonképp nem tett egyebet, mint az ideált és reált szorosabb kapcsolatba igyekezett hozni, mint bármely magyar költő. S ha néha talán erősebb vonásokat használt, ez csak visszahatás volt költészetünk üres idealizmusa ellen. Ide járult még, hogy szemében a költészet a nemzeti szellem terméke volt, s nem egyes műveltebbek kiváltságos sajátja. A nép-nemzeti elem fejlesztése már magában rejlett némi realizmust, nemcsak a tárgy és jellemrajz, hanem a műalkat tekintetében is. Aranyt nem a mű, hanem a naiv eposz vonzotta; érezte, hogy abban, amit a nép századokon át alkot, több realizmus és igazabb idealizmus van, mint abban, amit a költőnek pusztán egyéni képzelme teremt. Tanulmányozta a világirodalom nagy eposzait, s ösztönét világos öntudatra emelte.

Egészen epikusnak született, s maga sem akart más lenni. Az ifjúság húrja, a leghangzatosabb lírai húr, hiányzott lantján, s éppen nem kívánt versenyezni Petőfi koszorújáért. Hajlamai, iránya, munkaösztöne ellenére ragadtatott a lírai pályára is. Egypár évvel lépett föl a forradalom előtt; a forradalom nem kedvezett az epikai nyugodt munkásságnak, a nemzeti katasztrófa még kevésbé. Maga is mint földönfutó bolygott a romok között. A nemzet és saját fájdalma áradozott keblén, s ki kellett ömölnie. Dala a "babyloni vizek" elégiája volt, mely mint titkos fájdalom sajgott keresztül az ország egyik végétől a másikig. Ki nem emlékszik az Ősszel, Leteszem a lantot, Fiamnak, Silvester éjén, Ráchel, Dalnok búja című költeményeire? A hazafi érzés költészete sohasem hatott nálunk kevesebb zajjal, annyira saját nemesebb eszközeivel, mint e szomorú években Arany lantján. A lepel, melybe a költő a cenzorok vizsga szeme elől elburkolta célzatát, még szebben emelte ki gondolatait, s a kénytelen távolság, amelyből a dal hangzott, még több varázst kölcsönzött elhaló hangjainak. Arany a forradalomban is lelkesítette küzdő nemzetét, de messze maradt Petőfi forradalmi dithyrambjaitól, éppen úgy, mint Petőfi elégiái messze maradtak volna az Aranyéi mellett, ha neki is oly körülmények között kell vala írnia, mint Aranynak. Osszián lantja nem Tyrtaeus kezeibe való, sem a Tyrtaeuse az Ossziánéba. Azonban Aranyt elégiái hangulatából néha kiragadta a kétségbeesés humora. Már Bolond Istókjában nemcsak alanyi érzelmeit és élményeit akarta kifejezni, hanem a közhangulat humorát is. De a mű nagynak volt kezdve, s érezte, mennél közelebb jönne az 1848-i mozgalmakhoz, annál inkább mérsékelnie kellene humorát. Éppen azért az első ének után félbehagyta. Pedig a forradalomból sok keserűség maradt lelkén. Jobban szerette hazáját, mint gyűlölte ellenségeit, a nagy küzdelem vezéreinek nemcsak fény-, hanem árnyoldalait is látta, s nemzetének éppen úgy bámulta hősiességét, mint fájlalta gyarlóságait. Csal-álmokból ébredve, kegyetlen fájdalmat érzett. Enyhíteni akart sebzett lelkén. A szent romokra állva, mintegy vádat emelt a sors, nemzete és önmaga ellen. A távol múltba menekült, s egy komikai eposzba öntötte ki keserű humorát, szabadon, semmitől sem korlátolva. Valóban, a Nagyidai cigányok nem egyéb, mint kétségbeesett kacaj a forradalomra, a legalanyibb érzés tárgyias alakban, igazság torzképben, sírás nevetésben, szeretet gúnyban.

E konvulziók csillapodtával nagyobb epikai munkákba kezdett, de folyvást írt lírai költeményeket is. Arany lírájának alaphangja mindig az elégia maradt, mely néha ódává emelkedik, vagy humorba csap. S a fájdalom és vigasz e költészete mily igaz és gazdag! A fájdalom mindig megtisztul nála, s a vigasz sohasem keresett, nem pusztán a reflexió szüleménye, az is éppen úgy a szívből jő, mint maga a fájdalom. Méla lelke bűvös világításban sugározza vissza a múlt emlékeit, mint a tó tükre az alkonyfényt, s ha elsötétül is, csillagfényt ringat kebelén. Mint a görög tragédia kórusa kíséri az élet küzdelmeit, aggódik, mereng, néha remél is, de mindig vigasztal, s ha nem változtathat a sors végzetén, könnyes szemmel nyugszik meg benne. Ha magányában megszállja a kétely és búskomolyság, családja körében keres menedéket, melyhez annyira ragaszkodik, vagy a természet ölére siet, melynek szépségeit éppen úgy lelkéből tudja élvezni, mint mesterien rajzolni. Arany lírája benső lényegében nem egyéb, mint küzdelem az emberi élet nyomorúságai, a pesszimizmus, a kétségbeesés ellen. Összhangra törekvő lelke visszariad a meghasonlástól, melynek árjai közepett találja magát. A vallás, a filozófia s a szeretet nagy érzése költészetével küzd ellenök, hogy nyugpontot találhasson. Nem annyira küzdelmeit rajzolja, mint magát a megnyugvást, ahová emelkedett, de a letörült könnyek nyomai meglátszanak, s az oszló kétely árnya még ott borong. Hirdeti, hogy nem az egyes a teremtés központja, hanem az emberiség; isten egészben munkál, az egészre fordít gondot; a jó embernél hány jobb szenved; az erény önmagának jutalma; az ember tiszte, hogy békében, harcban legyen ember, s itt is, ott is a jobbik részt válassza magának; a fájdalom a boldogság egyik alkatrésze; az ember kevéssel beéri, ha mérsékli vágyait; a szeretet és szerelem örök vigasza marad az emberi szívnek; az élet viharai között az a hit, hogy aki mindnyájunk édes atyja, el nem hagyja övéit, többet ér minden bölcsességnél. Kiemelkedve meghasonulásából, vigasztalja nemzetét is, melynek jövőjén majdnem kétségbeesett. Amaz elégiából kiemelkedő ódában, melyet Széchenyi emlékére írt, egész lelkéből hisz és bízik nemzete jogában, jövőjében. S amidőn a nemzet szabadabban kezd lélegzeni, egyaránt óvja a vakmerészségtől és kishitűségtől, és hűségre inti, rendületlen hűségre önmagához.

Ez elégiák és ódák nyelv és benső idom tekintetében is hatással voltak költészetünkre, hol Petőfi után leginkább a dal volt divatban, s a dal sajátságai úgyszólva átvittek a líra egyéb fajaira is. Arany példát adott e dalözönből való kiemelkedésre, meg-megvillantva a magát érzéseibe mintegy beleélő elégia méla bájait, az óda fenségét, tömör alkatát, komoly bölcselmét, s a költői nyelv azt az összpontosított olvadékonyságát és erélyét, melyek e műfajok sajátságai. De bármily szépek e költemények, Arany lírai költeményeinek legfőbb ereje nem ezekben nyilatkozik, hanem balladáiban, e fél lírai, fél elbeszélő műfajban, mely a drámából is olvaszt magába valamit. Ebben Arany éppen oly erős, mint Petőfi a dalban. Újabb lírai költészetünkben leginkább csak kettőre lehetünk valóban büszkék: Petőfi dalaira és Arany balladáira. Mindkettő nemzeti szellemünk szülötte, s mindkettőt bátran szembeállíthatjuk a külföld nagy költőinek hasonló termékeivel.

A balladát nem ismerte, vagy legalább nem művelte a klasszikai kor, mely nem kedvelte a vegyes műfajokat. Egészen modern műfaj ez, melyet a műköltészet mindenütt a néptől vett át. Nálunk is megvoltak a népnek a maga balladái, de költőink nem innen merítettek, hanem a német műköltészetből. Arany volt az első, aki lehajlott a magyar népballadához, eltanulta hangját, szerkezete titkait, és újjá, művészibbé szülte. A néphagyományok varázsa éppen úgy ösztönözte erre, mint saját kedélyállapota. Nem dolgozhatva folyvást nagy epikai munkáin, s nem akarva egészen átadni magát a lírai ömledezéseknek, önkéntelen is vonzódott e műfajhoz, mely epikai töredékeket lírai hangba olvaszt. Mily jól illett mélabús hangulata e búskomor tárgyú balladákhoz. A magyar népdallam mily változatossága emeli ki a tárgyak és hangulat változatosságát. Egyszerűség, közvetlenség, plasztikaiság jellemzik balladáit, éppen mint a Goethéét. Valóban nemzeti hiúság nélkül állíthatjuk Aranyt a nagy német balladaköltő mellé. Bizonyára Goethe fölülmúlja őt kellemben, rejtélyes bájban, a bölcselmi eszmék érzékítésében, a szerelem finom árnyalatú rajzaiban, de tragikai erőre nézve mögötte marad. Ha szabad volna merész kifejezést használni, Aranyt a ballada Shakespeare-jének nevezhetnők. Néhány balladája erős tragikai hatású. Kevés versszakban egész tragédiát tár elénk, s nagy erővel rajzolja a szenvedély démonizmusát, monomániáját, a lelkiismeret furdalásai között szenvedő lélek látomásait. E nők és férfiak lelke, akiket szenvedélyük bűnbe sodort, tele skorpióval; mardosásuk őrjöngővé teszi őket. Ágnes asszony folyvást látja a vérfoltot lepedőjén, mint akkor éjjel, amikor kedvese meggyilkolta férjét; hiába mossa a patakban, a gyolcs tiszta, de ő még mindig látja, s egy örökkévalóság sem törölheti ki azt lelkéből. Egy másik ifjú nő, mint Hamlet anyja, férje halála után vígan mulatoz kedvesével, szegény árva gyermekét kizárva a szobából. Az éhes, elkényszeredett gyermek hiába rimánkodik; a sötétben félni kezd, eszébe jut meghalt atyja, és látja, amint sírjából kiemelkedve, feléje közeledik. A holtra ijedt gyermek kiáltására kijő a nő is, hogy megverje, de a gyermek látomása reá is átszáll, ő is látja férje vádló arcát, fenyegető szavait, és őrjöngeni kezd. A férfiak hallucinációja, őrjöngése még sötétebb, erőszakosabb. Bende vitéz párbajban orvul ejti el vetélytársát, s így jut menyasszonyához. A nászéjen megjelent az elesett vitéz, új párbajra hívja, mert csalárdul győzte le, amíg igazán le nem győzi, addig nem pihenhet menyasszonya mellett. Bende vitéz három éjjel vív az árnnyal, lelkiismerete fantomával, amíg az őrjöngőt megkötözik, és menyasszonya kolostorba vonul. Edwárd királynak erősebb szíve van, mint Bende vitéznek, de mégis megrendül. Meglátogatja a legyőzött welszi tartományt s nagy lakomát tart Montgomeryban. Fénnyel fogadják, dúsan vendéglik, de nem szívbeli hódolattal, és senki sem éljenzi. A király haragja indulatos szemrehányásban tör ki, követeli, hogy a bárdok dicsőségét énekeljék. A bárdok előlépnek, de a király dicsősége helyett a haza fájdalmát éneklik, s megátkozzák a zsarnokot. A király máglyára küldi őket, s londoni palotájába tér. Az éj csöndes, de nem alhatik, folyvást hallja a bárdok énekét, zenét parancsol, de a zenét, dobot és kürtöt átharsogja a vértanúk éneke. Kund Abigélnek nincs bűne, csak szeszélye, de a tragikum miszticizmusának éppen az a sajátsága, hogy tévedéseink gyakran több gyászt árasztanak reánk, mint bűneink. Bárczy fiát halva találták az erdőn, szívében tőrrel. Elbúsult atyja a palotába hozatja, ahogy vérében feküdt. A gyilkos kinyomozása végett teteméhez idéz mindenkit, akire csak gyanúja lehet. Megjelennek ellenségei, barátai, anyja, húga, az egész falu, de a halott sebe nem vérzik, hogy gyilkosára valljon. Végre Kund Abigél, szeretője, titkos arája lép be, s a sebből pirosan buzog a vér. A leány szoborrá dermed, majd elrebegi, hogy nem ő ölte meg az ifjút, bár a tőrt ő adta neki. Szerették egymást, az ifjú láthatta, tudhatta szerelmét, mégis unszolta, hogy szóval mondjon igent, mert ha nem, kivégzi magát; ő enyelgve nyújtá neki a tőrt: nosza, hát lássuk. Ezzel kiragadja a tőrt a sebből, kacag és sír, és visongva rohan el. Lefut a nyílt utca során, s táncolva énekli: Egyszer volt egy leány, ki csak úgy játszott a legénnyel, mint macska szokott az egérrel.

De nemcsak a múlt, a hagyomány félhomályából rajzol elénk Arany ily képeket, hanem igen világos napjainkból is. A főváros bűnügyi statisztikája tragikai képpé alakul át képzelmében. Ott emelkedik az éjben a Margithíd, még zászló leng rajta, aznap avatták föl ünnepélyesen. Rajta egy ifjú áll, aki a kártyán mindent vesztett, pénzt, becsületét. Hajtja kétségbeesése, vonja a folyam. Árnyak emelkednek ki a habokból, ősz, gyermek, ifjú, hajadon, mind öngyilkosok, a főváros bűneinek képviselői a híd fölavatására gyűltek össze, élettörténetöket suttogják! Az ifjú ott áll, elméje bódult, szeme vak, sodorja a víz és az árnyak hullámzása; éjfél után már üres a híd, és csend mindenütt...

E tragikai képek nem a képzelem játékai. Arany együtt szenved személyeivel, érzése egészen áthatja képzelmét, s egy-egy ilynemű balladája majdnem olynemű látomás szüleménye, mint aminő személyeit izgatja. Innen a ritmus szenvedélyes mozgékonysága, az átmenetek merész szökellései, az indulat tördelt nyelve, a háttér búskomor sötéte, mely annál élesebben emeli ki a lélek küzdelmeit. Maga a költő is szenvedve ily balladák költésekor, nemegyszer fordul más tárgy és hangulat felé. Zách Klára, V. László, Bor vitéz elég tragikai tárgyúak ugyan, de bennök a küzdő szenvedélyeknek inkább csak visszhangját halljuk. A hangulat nyugodtabb, bár mélyen elégiai, a rajz kevésbé éles, s a borongó háttér inkább sejteti azt, mint kiemeli. Arany fáradt lelke mintegy pihenést keres, s olykor a derült hangba is átcsap. A méh románcán a naiv érzelmesség hangja ömlik el; Mátyás anyja az anyai szeretet megható rajza; Rozgonyiné derűs kép, nem egy hősködő asszonyt látunk, hanem egy szerető hitvest, aki férjét a harcba is elkíséri, hogy lehessen élve-halva közelében, s az udvarló Zsigmond királyt éppen úgy megszégyeníti vidám elfogulatlanságával, mint akaratlan hőstettével. A komikum sem hiányzik a képsorozatban. Ott van Pázmán lovag, e tiszta komikai mű egyetlen torzvonás nélkül; második szakasza, melyben a féltékeny férj, a királyt helyettesítő udvari bolond félbeszakításai miatt mind jobban belezavarodik panasza előadásába, fölér egy egész vígjátékkal. E nagy változatosságot emelik a hősiesség balladái is, amelyek szintén tragikai hangulatból fakadnak. Közülök leginkább kimagaslik Szondi két apródja, mely valóban remekmű. A hűség és hősiesség balladája ez, két jelenet egymáshoz fűzve, egymást emelve, két lélekállapot egymást teremtve és magyarázva. Drégel vára rom, Szondi elesett, s két énekes-apródja sírjára borulva siratja és dicsőíti hősi halálát. A győzelmes Ali hallgatja, s egyszersmind magához hívatja őket. De ezek folytatják éneköket, s néhány mesteri vonásra előttünk áll a hitéért és hazájáért küzdő hős, aki visszautasítja a kegyelemre megadást, s utolsó csepp véréig küzd. Magát az ellenséget is elragadja a hősiesség varázsa, egy pillanatra ez is dicsőíti a hőst, de megharagszik, hogy az ifjak nem hagyják félbe éneköket, nem jönnek Alihoz, s fenyegetni kezdi őket.

Ekkor az ifjak még nagyobb lelkesedéssel dicsőítik a hős végperceit, s átokkal felelnek a győző fenyegetéseire. A dicsőített hős, a sírva lelkesedő apródok, a bosszús győző, mily elevenen emelkednek ki, s a versengő hangok harmóniáját mily erővel végzi be az átok üvöltözése. Szondi hűsége hitéhez, hazájához, hasonlóra gerjeszti szeretett urok iránt apródjait is, halála az élet megvetésére, és dacra lelkesíti őket szemben a győzővel. E lélektani föladat oly jellemzetesen, természetesen van megoldva, mintha csak oda volna lehelve. S a hősies kép mily szépen olvad össze a természet képeivel. Az alkonyra hajló nap, mely visszasüt még egyszer a felhőbe hanyatlott drégeli romra, a leszálló est homályában föltetsző hold, mely az énekes apródokra s a völgyben zsibongó hadra világít, nem díszítmények, hanem a kép levegőjéhez tartoznak. Arany balladáiban is éppen oly finom érzékkel festi a tájat, természetet, mint eposzaiban. E képek itt is, mint ott, összhangzanak a személyek és cselekvény hangulatával, sőt bejátszanak magába a cselekvénybe is. Csakhogy míg ott az epikus nyugalmával kerekíti képeit, itt a ballada idegességével vázol, de a természetben is mindenütt az emberi szívet fejezi ki.

Balladái sikere nem vonta el epikai munkásságától. A Toldi-trilógia középső részén folyvást dolgozott, azonban ha egyes részeket sikerülteknek talált is, az egész menetével elégületlen volt, s új terven gondolkozott. Majd a hun-magyar monda trilógiájához fogott, nem az első részhez, hanem a Csaba-mondához. De azt is abbanhagyta, míg végre a hatvanas évek elején az első részt: Buda halálát kezdette írogatni, melyet be is végzett. E habozás, szakadozottság részint testi és lelki bajaiból folyt, részint tárgyai nehézségéből. Legkevésbé hangolta le az az elmélet, melyet a külföldi és magyar kritikusok annyit hangoztattak, hogy az eposz kora lejárt, helyét a regény foglalta el, ez az újdivatú eposz s napjaink epikusainak mesterkedése nem számíthat többé valódi részvétre. Ez állításban van igaz is, de nem fejezi ki az igazságot. Bizonyára a valódi eposzt a nép alkotja, s úgyszólva századok szülik. Oly eposzokat, minők a Maha-Bharata, Sah-Náme, Iliász, Nibelungen- és Roland-ének, melyek folyvást fejlődve, s bizonyos korban megalakulva, valamely nemzetnek egész szellemét, hitét, hagyományait, műveltségét teljesen kifejezik, újkori költő már nem írhat, s az újabb társadalom sem igen alkalmas reá, már azon műveltségi különbségeknél fogva sem, amelyek a különböző osztályokat egymástól elválasztják! Az is igaz, hogy az epopoeia, amint azt Virgil hagyta reánk gépeivel, csodáival, isteneivel, nem korszerű többé. De nincsenek, nem lehetnek-e az eposznak más formái is? Vaj oh a regény adhatja-e azt és úgy, amire s ahogy az eposz képes? Vajon az újkorban, amikor a nép többé nem alkot eposzt, nem írtak-e oly eposzokat, melyek éppen úgy kifejezték korukat, mint elragadták? A XV., XVI. és XVII. századnak nem voltak-e eposzai? Ariosto a régi kalandokat új világnézlettel, a lelkesedést gunyorral egyesíti. Maga Tasso is, aki Virgilt vette mintaképül, nem jár egészen a régi úton, a szűk nemzeti körből kiragadja az eposzt, s a keresztyén emberiség eposzává emeli. Camoens megmaradt ugyan a nemzetiség körében, de hanyatló nemzete dicsőségét, végső erőfeszítéseit s egész szellemét mintegy megörökítve képes az utókorra hagyni. Milton egy vallásos és politikai forradalom után a protestantizmus eposzát írja meg, éppen mint Dante, aki a pápaság és császárság villongása közepett a katolicizmus eposzával ajándékozza meg a világot. És bármily lenézéssel tekintsünk a XVIII. század epikájára, bármily kevésre becsüljük Voltaire Henriadeját, annyi bizonyos, hogy kifejezte kora szellemét, és hatott reá. És századunkban is egy angol és egy francia költő nem fordul-e régi, elavult mondákhoz, hogy az újkor eszméit fejezze ki bennök? Tennyson Király idilljeit és Hugo Victor Századok legendáit nem fogadja-e a közönség éppen oly részvéttel, mint bármely sikerült regényt?

Arany mind hitte ezt, sőt ennél többet. Hitte, hogy korunk vezéreszméje, a nemzetiség, sokkal termékenyítőbb hatású az eposzra, mint bármely más műfajra. Hitte, hogy a magyar nemzet, mely nemzetisége- és léteért küzd, s a múltból merít erőt a jelen és jövő küzdelmeire, fogékonyabb az eposzra, mint Európa bármely más nemzete. De arról is meg volt győződve, hogy a magyar eposznak más úton kell haladnia, mint amelyen elődei a jelen század elején megkísértették. Először is el kell vetni a klasszikai eposz külső cafrangjait. A nemzeti tartalom öltsön fel nemzeti versidomot, melyet nemcsak egy osztály, hanem az egész nemzet élvezhet. Egy kissé el kell fordulnunk Virgil és Tasso műeposzaitól, és sokkal többet tanulnunk, mint eddig, az Iliászból és Nibelungen-énekből. Ugyanazt a naiv hangot és fölfogást, a műalkat ugyanazon módját kell keresnünk népköltészeti hagyományainkban és mondatöredékeinkben. Így elevenebben és költőibben fejezhetjük ki a nemzetiség eszméjét és érzését, mely társadalmi és politikai életünket annyira áthatja, s melynek kifejezésére az eposz képesebb minden más műfajnál. Nem szónoklat és lírai ömledezés eszközlik ezt, hanem a cselekvény és jellemrajz olynemű összehatása, hogy a nemzet önmagára ismerjen benne, szelleme visszasugárzását, szíve lüktetését érezze. A magyar eposz, csak mint nemzeti egyéniségünk megtestesítése, éleszthető föl. A monda szürkülete nagyíthat, de csak való vonásokat, a képzelem szabadon alakíthat, de csak a hagyomány nyomán, melyet az élet benyomásainak kell megelevenítenie. A csodálatos csekély mértékben, s csak annyiban használandó, amennyiben kapcsolatba hozható az élő hagyománnyal vagy az illető személy lelki állapotával. A cselekvény menetére nézve kölcsönözni kell valamit a dráma mozgalmasságából, az újkori regény példájára. A bonyodalom érdekességével meg kell hódítani a tömeget, a cselekvényben rejlő eszmével, a jellemrajz lélektani erejével a mélyebben gondolkozókat, az egész szellemével az egész nemzetet. Ily módon törekedett Arany a magyar eposz megújítására, s erre semmit sem talált alkalmasabbnak, mint a hun-magyar mondát. Nemcsak azért, mert leggazdagabb és legköltőibb mondáink között, hanem a jelennel érintkező pontjaiért is. A hun-magyar mondában mintegy jelképezve látta Arany nemzete viszontagságait, tragikumát, vigaszát és reményét. A hun birodalom dicsősége, hatalma romlásnak indul, elhanyatlik, de a bujdosó Csaba unokája, Árpád később visszaállítja, akire századokon át várnak az erdélyi hegyek közé menekült hunok maradványai. Vajon a magyar birodalom is nem indult-e hanyatlásnak háromszáz év előtt, s háromszáz év óta nem küzdünk, nem lelkesülünk-e abban a reményben, hogy visszafoglalhatjuk helyünket az európai nemzetek nagy családjában? Arany lelkében megalkotva élt mondai őseink tragédiájának nagy trilógiája, de, fájdalom, csak az előjátékot, az első részt: Buda halálát írhatta meg.

Azonban az első részben is sokat megvalósított abból, aminek a megújult magyar eposzt álmodta. A nyugalmas epikai hang, mely kerüli a lírai hevületet, és eldob minden szónoki ékítményt, az egyszerű, de erős cselekvény, az éles és eleven jellemrajz, a naiv eposzokra emlékeztetnek, de a fordulatok erősbülő drámaisága, s a szenvedélyek fejlődésének beható, szabatos rajza az újkori művészt tanúsítják. A költő mindenütt a monda nyomain halad, keveset vesz a történetből, de beleolvaszt a magyar hagyományból, népéletből, jellemből mindent, ami csak beolvasztható. A Duna és Tisza partján ott emelkednek Buda-szállás, Etellak, és a pusztákon lovas tábor száguld, a huszárok ősei. Kürt veri föl a Mátra csendjét, medvék és bölények riadoznak a nyílvesszők és kopják ütésein. Etele lakomáján a magyar lakomák hangja éled föl, nagykedvű zajával, víg tréfáival. A dús legelőkön csordák bolyonganak, s a pásztorgyerek kedves ünőjének lába vérzeni kezd, a földből kiálló vashegy sértette meg, és íme a kardhegy, az Isten kardja nőni kezd, láng csap ki belőle, mint ahogy azt népmeséinkben hallottuk. A kardot isten Etelének szánta, a világbirodalom jelképe az, de Etele először is testvére vérével szennyezi be, s a kiontott vér átokként száll vissza fiaira, az egész hun nemzetre, s romlásba süllyeszti őket. A nemzet megmozdul, mint a tenger forradalmas árja, s az épülő Buda falai alatt testvérháború dúl, hogy a századok folyamán még többször ismétlődjék. Buda, Etele és környezetök mind magyar típusok, valamint a két királyné is. A háttérben Detre leselkedik, a legyőzött népek képviselője, tettetve, cselt szőve, várva a győzők romlását, mely a legyőzöttek egyetlen reménye. Az emberi és nemzeti vonásokat az egész eposzban összeolvasztva vesszük, de Etelében az arányok mindenütt emelvék. Etele a magyar nyílt, egyszerű hősiesség és büszke szenvedélyesség vegyülete, s e vonásokat még inkább kiemeli az ellentét: a vénülő Budának bölcselkedő tétlensége, gyanakvó hiúsága, s hánykódó ingatagsága. A hatalom megosztásának veszélyes intézményét mindkét félnek csak nagy mérséklete tarthatná fönn, és mindkét fél taszítja egymást az örvény felé. Mesterien van festve az összeütközés fejleménye, amint az mindinkább erősbül. A családi körülmények, Detre bizalmas suttogásai, a két királyné versengése, a politikai viszonyok, a görög követség, a nép hangulata mind arra szolgálnak, hogy egymás ellen ingereljék a két hőst, s ha egyik erőt vesz magán, a másikat éppen akkor ragadja el indulata. Budát alázza Etele növekvő népszerűsége s őszinte férfiassága. Etelét sérti Buda gyanakodása, és tettvágya senyved a türelem fékén. Etele erőt vesz magán, ellene áll Ármány incselkedéseinek, s mintegy jutalmul az Isten kardja birtokába jut, de a szerencse éppen úgy megittasítja, mint dühe a méltatlanságok miatt, melyeket Budától és nejétől kell szenvednie. A körülmények és szenvedélye egyaránt ragadják a testvérgyilkosságra, mellyel a végzetet nemzete jövője ellen hívja ki. Arany nagy epopoeiája epiko-tragédia lett volna, s nem hasonlított volna a szokott műeposzokhoz, melyben a végzetes hős fölemeli nemzetét. Etele is végzetes hős, nemzete fölemelésére van híva, föl is emeli, de csak pillanatra, bűne fiaiban ismétlődik, s megrontja a nemzetet. A tragédiában csak a hős bukik, itt az egész nemzet, vezére bűne miatt, akit vakon követett, s a végzet kiengesztelésére csak távol reménye marad. Íme a tragédia az eposzba oltva, egy nemzet sorsa egy egyénhez kötve, ki teljes képviselőjévé vált, nagy erények és bűnök, nagy dicsőség és szenvedés egy fönséges képben.

Mily nagy veszteség, hogy Arany e trilógiát be nem végezhette. Lesz-e még valaha magyar költő, aki e mondákba életet képes önteni annyi alakító erővel, a hagyomány oly igaz kultuszával, s a magyar szellem és nyelv annyi gazdagságával, mint ő? Csak az vigasztalhat bennünket, hogy legalább másik főművét, a Toldi-trilógiát, egészen befejezve hagyta reánk. E mű ugyan nem epopoeia, de több mint költői beszély vagy verses regény, ahogy maga a költő is nevezi. De nevezzük bárminek, költészetünknek örök dísze. Az első rész hősi-idilli képek sorozata, főmotívumai a testvéri versengés, anyai és fiúi szeretet, cselédhűség, a duzzadó ifjú erő nyugtalansága, mely lerázza a viszonyok jármát, fölfelé tör, s a diadal első mámorát élvezi. Az ifjúság derűje, napfénye ömlik el rajta, mely áttöri a felhőket, s távol vidékek csábító körrajzára világít. A második rész a férfi küzdelme, hősiessége, tévedése, vezeklése a szerelem konvulziói, az élet bonyodalmai, s a társadalmi viszonyok összeütközései között. Verőfény és vihar az égen, a mezők virágai hervadóban, s a közelgő ősz lehelete a fák zöldjén. A harmadik rész az aggastyán tespedése, unalmas nyugalma, évődő elégületlensége, testi és lelki erejének utolsó föllobbanása a sír szélén. Az őszi ködön nehezen tör át egy-egy napsugár, a harmat dérré vált, és süvöltő szél szórja szét a fák elsárgult leveleit. Mind a három rész hű és eleven korrajz, melyben a monda és történelem csodásan játszanak egymásba. Az egész magyar középkor megelevenedik előttünk. Ott a király hűbéres táborával, küzdve a német birodalom igényei ellen, hadakozva Olaszországban, mint bosszúálló és hódító, tanácsot ülve a világi és egyházi főurakkal, mulatva a harcjátékon lovagjai között, leszállva a nép közé, hogy meghallgassa és orvosolja a szegény ember panaszát. Ott a hatalmas egyház, a kegyelem malasztjával és az átok villámával, kolostorai vezeklő csendjével, búcsújárói fanatizmusával és kicsapongásaival. Ott a lovagok és hegedősök kalandjai, párbajai, várostromai, lakomái, a megtört szívű nők bánatja, akik a kolostorban keresnek menedéket, a nyugtalan lelkű leányok erélye, akiket sorsuk férfiruhában a nagy világba, a harcok közé ragad. Ott Toldi, a középkori magyar lovag típusa erős karjával és szívével, aki védi királyát, s kegyét elvesztve, száműzve bolyong három országban; aki kolostorban vezekli bűneit, mint alacsony szolga, de az egyház átka onnan is kizaklatja; aki erős szíve egész szenvedélyességével szeret, de egy pillanatnyi tévedése a gyászos bonyodalmak egész tömkelegébe sodorja, dühöng és vigalomba akarná fojtani fájdalmát, harcol és imádkozik, küzd a világgal és önmagával, az üldözés és önvád kínjai közt fetreng, mindamellett lelke ép marad, s a szenvedések megnemesítik. Az egész műben semmi sincs a romantikusok érzelgéséből, akik a jelen bajai közt a középkor igen kétes boldogságát óhajtják vissza, sem azon egyoldalú filozófiai fölfogásból, amely egészen a jelen szempontjából ítéli meg a középkort. Arany költői képzelme erős történeti érzékkel párosul, teljesen ura tárgyának, és sehol sem esik egyoldalúságba. Idill és harc, a szenvedély vihara és a szenvedés sóhaja, az élet derűs és borús oldala, kellem és fönség, pátosz és humor váltakoznak mindenütt. S az alakok mily gazdagsága tárul föl előttünk. Rozgonyi, a gazdag és vendégszerető falusi nemes, leánya, a mély érzésű és erős lelkű Piroska, Toldiné, a szerető szívű és szigorú erkölcsű anya, Toldi György, a szívtelen testvér és léha udvaronc, a félkegyelmű Tar Lőrinc, a hosszú türelmű és meleg kedélyű Zách, a vidor, játszi és mégis erélyes Anikó, a kegyetlen és érzéki Jodovna, az öreg és ifjú Bence, az apa és fiú mint egymás másolatai, de mégis más kiadásban. Lajos királyban mily jellemzőn van egyesítve az olasz és magyar természet, amaz mint eredet, emez mint megszokás. Anyja, a vakbuzgó és kevély Erzsébet királyné, az élénk és nyughatatlan és titkos szerelemben égő boszniai bánleány, Örzse, a kacér és heves Mária, az olasz hercegek, a magyar egyházi és világi főurak, olasz és cseh bajnokok mily sikerült alakok mindnyájan. Mily élesen rajzolt és élénken színezett képekre találunk a trilógia mindenik részében, legyen az nemesi udvarház vagy királyi palota, harcjáték vagy szerelmi jelenet, a természet csendes bája vagy a szív szenvedélyes küzdelme, a duzzadó kedv kitörése vagy a haldoklás végsóhaja. A mondaszerűen szertelen prágai kaland mily természetessé válik a művész kezei alatt, a száraz heraldika mily költői lendületet vesz, sőt még az olasz hadjárat, az egész trilógia e kevésbé erős része is, mily változatos és leleményes.

Arany a második részben ritka tapintattal oldott meg egy erős tragikai összeütközést, anélkül, hogy a megoldás szokott módjához folyamodott volna. Toldi rosszkedvében, mert házasítani akarják egy oly leánnyal, akit nem is ismer, Tar Lőrinc ruhájában és címerével vív a harcjátékon, kivívja számára a leányt, és meglátva, megszereti, de már késő minden. Megsérti a lovagi törvényt, boldogtalanná teszi, akit szeret, egyik ballépése a másikat vonja maga után, s a kétségbeesés szélén áll. S a kifejlés mégsem halál vagy Toldi teljes erkölcsi megsemmisülése. Piroska férje halála után a kolostorba menekülve hervad el, Toldi szenvedve, vezekelve, küzdve balsorsával, hős tettekben keresve vigaszt, megtisztul, visszavívja előbbi helyzetét, nyugalomra vergődik, de boldogság nélkül. Piroska hervadása, és Toldi megtisztulása és sírig tartó csendes bánata, oly igazzá és engesztelővé teszik a kifejlést. Ez is tragikum, csakhogy nem zajos drámai, éppen illik az elbeszélés elégiai hangulatához s mintegy természetes átmenet a hanyatló Toldi végnapjaihoz. De van még e trilógiának egy oly bája, mellyel ritka mű vetekedhetik. A költő egy egész élet igaz, állandó, mély benyomásait fejezte ki benne. Mindenki szívéhez szól, legyen ifjú, férfiú vagy öreg. Ki nem érezte ifjúságában azt a nyughatatlan érzést, azt a szívzajlást, amely a családi körből a nagy világba ragadja, hogy felküzdje magát valamire? Kinek nem volt anyja, aki aggódott érette, s kit nem töltött el örömmel az első siker pillanata? Az bizonyára a trilógia első részében sok olyat fog találni, ami felkölti gyermek- és ifjúkori emlékeit. Ki az, aki a férfikor küszöbén, rossz kedvében, szeszélyből nem sodródott kisebb vagy nagyobb tévedésbe, aki nem okozott másnak nagy fájdalmat, habár akaratlan, s még a boldogság karján is vissza ne sajogna szívében egy-egy seb, habár mind enyhébben? Az bizonyára a második részt nem olvashatja el megindulás nélkül. S ha elöregedtünk, ha reményeink emlékekké váltak, vágyaink lángja hamvvá porlott, ha elhaltak mellőlünk szeretteink, ha mintegy kikopunk az életből, ha elfeled a világ, vagy éppen gúnnyal tekint reánk az újabb nemzedék, nem az elvénült Toldihoz hasonlítunk-e, s nem szól-e lelkünkhöz a búskomoly és humoros hangulat, mely a trilógia harmadik részén elömlik? E varázs az emberi szív állandó hangulatainak varázsa, amelyet el nem avíthatnak az ízlés változásai.

Arany egész életén át írta e művet, egész lelkét lehelte belé. S valóban kedvenc hősében sok van belőle. A nagyratörő s önmagát emésztő lélek, a meleg és mélyen érző szív az övé, az anyját szerető gyermek, az ereje öntudatára ébredt ifjú, az élettel s fájdalmaival, de folyvást nemzete dicsőségeért küzdő férfiú, a búskomoly és tétlenségbe süllyedt agg, szintén ő. Még külső körülményeikben is van hasonlatosság. Toldi Bihar megye Nagyfalujából jő Budára, s egyszerre hőssé vívja föl magát, Arany szintén a szomszéd Szalontából szakadt Pestre, s első műveivel is koszorút nyer. Toldi egy hősi pályát fut meg, újabb meg újabb diadallal, Arany költői pályáját hasonló diadalokkal jelöli. Egy darabig keveset hall rólok a világ, s íme a vénülő hős ismét föllép, hogy megmentse a veszélyben forgó országcímert, a vénülő költő is hallgat, de szintén megszólal még egyszer, hogy megmentse a magyar költészet becsületét. Ez mindkettőnek utolsó föllobbanása, csakhamar mindkettő meghal, s mindkettő koporsóját az őszi napfény méla alkonya, s a nép ezreinek hódoló gyásza kíséri a sírhoz, melyet a természet bánatja jelével, behinte lehulló, sárga falevéllel. De Toldi egy hanyatló korszak, a középkor hőse volt, Arany egy új, egy fejlődő korszak költője, akiben mintegy tetőzik költészetünk félszázados küzdelme, legfőbb vívmánya: a nemzeti és művészeti irány teljes összeolvadása. A szobor, amelyet a nemzet emel emlékének, nem lehet oly örök, mint művei, melyekben nemzete szellemét fejezte ki. E szellem nevében övezzék koszorúink sírját, s áldják ajkaink emlékét.

Ritka az oly nő, aki családi körének él, szívén viseli a háztartás és gyermeknevelés nehéz gondjait, mégis a közélet terén is nagyobb munkásságot bír kifejteni, legyen az irodalom, művészet vagy a társadalmi tevékenység bármely köre. Az emberi erő korlátozott, a több irányú munkásság egymást bénítja, kivált a nőnél, aki idegesebb természetű, s érzelemben, lelkesedésben gazdagabb, mint a férfiú. Ha vizsgáljuk a közéletben kitűnt nők életét, majd mindeniknél megtaláljuk a nagy szerencsétlenséget vagy nagy szerencsét, melynek pályájukat köszönik. Az életben korán csalódott leány vagy nő, ha fennkölt szellemű, örömest fordul oly munkássági körhöz, mely begyógyítja sebeit s az elveszett boldogságért megnyugvást vagy éppen dicsőséget nyújt cserébe. A boldog nő is kilép olykor a családi szűk körből, hogy résztvegyen a közéletben, de leginkább csak akkor, ha szerencsésen alakult körülményei erre mintegy utat nyitnak, sőt ösztönzik.

Ily boldog és szerencsés nő volt Veres Pálné, Beniczky Hermin, a Nőképző Egyesület kezdeményezője és tanintézetének alapítója, akinek emlékét ünnepelni gyűltünk össze a teremben. Ő nem úgy vegyült a közéletbe, mint az életben csalódott nő, hanem mint boldog hitves és anya, aki fölnevelvén és férjhez adván egyetlen leányát, hogy betölthesse a munkásságában így támadt űrt, egész Magyarország leányai gondját vette lelkére. De erre őt egy más körülmény is ösztönözte. Régi nemes családnak volt a sarja, s korán árvaságra jutott. Nagyatyja, egy nyolcvan éves agg vette házához, aki már koránál fogva sem fordíthatott sok gondot unokája szellemi kiképeztetésére. Magányban nőtt hajadonná a gyermek, s élénken kezdette érezni elmaradottságát a műveltségben. Maga igyekezett pótolni a hézagokat a megkapható könyvek olvasásával. Szellemi küzdelme mély benyomást tőn reá, s lassanként tudatára ébredt annak, hogy hazánkban a nők szellemi kiképeztetésével éppen oly keveset gondol a család, mint a társadalom és állam.

S e tudat mind erősbödött benne férjhezmenetele után is. Férje Nógrád megye előkelő nemesei közé tartozott, aki résztvett a közügyekben, s barátai közé számította a megye két nagyreményű ifját, Szontágh Pált, aki nagy barátja volt az irodalomnak, és Madách Imrét, aki titkon lírai és drámai költeményeket írt, s örömest foglalkozott filozófiai kérdésekkel is. E társaság révén az ifjú nő mindinkább érdeklődött a magyar irodalom iránt, amelyet kevésbé ismert, minthogy nagyatyja házánál leginkább német könyveket olvasott. Érdekelték a politikai küzdelmek is, de a nőnevelés kérdéseit legörömestebb szőtte társalgásába. Ez annyival inkább természetes volt, mert saját leányának nevelése egészen elfoglalta lelkét. Otthon neveltette, jeles tanárjelölteket tartott a háznál, mindig jelen volt a tanításkor, együtt tanult leányával, sőt nemegyszer maga is tanította. S midőn a nevelés bevégződött, és férjhez ment leánya odahagyta a szülői házat, őt már megszokott gondja nem hagyta el, a nőnevelés kérdése még élénkebben maradt lelkében, s csak időre, alkalomra várt, hogy tettekben jelentkezzék.

És méltán. A nőnevelés ügye el volt hanyagolva hazánkban. Az állam egész az újabb időkig figyelmen kívül hagyta; az egyházak csak a legszükségesebb elemi ismeretekre szorítkoztak, a társadalom megelégedett a magánvállalkozók intézeteivel, melyeknek gondosabbjai is inkább csak a látszatra, mint a lényegre törekedtek, arra sem nemzeti irányban. Az előkelőbbek és vagyonosak külföldről hozattak nevelőnőket, mert itthon nem voltak oly intézetek, ahol ezek képeztessenek, sőt az is megtörtént, hogy külföldi intézetekbe küldötték leányaikat. Ez volt aztán egyik oka annak, hogy a felsőbb női körökben sokkal később vert gyökeret a nemzeti műveltség, mint a férfiakéban, s Vörösmartynak az Úri hölgyhöz című ódája a negyvenes években is nem költői képzelgés volt, hanem szomorú valóság. A harmincas- és negyvenes években, amidőn annyi reform-eszme merült fel közéletünkben, a nőnevelés ügyét is szóba hozta néhány lelkes író, különösen Fáy András, de kevés sikerrel. Az 1848-ban történt nagy átalakulás után a magyar kormány bizonyára kezébe vette volna ez ügyet is, ha közbe nem jő a forradalom. Az ötvenes években semmi fontosabb lépés nem történt a nőnevelés ügyében, s ha történik, bizonyára nem nemzeti irányban történik vala. Végre 1867-ben visszaállíttatott alkotmányunk, de eleinte a közoktatás terén annyi teendő volt, hogy a nőnevelés ügyét ideig-óráig halasztani kellett.

Veres Pálné egy percig sem tartotta halaszthatónak. Feljött a fővárosba azzal az elhatározással, hogy a nők érdekében mozgalmat indít. Célja volt egyrészt nyomást gyakorolni a kormányra, másrészt társadalmi úton egy női tanintézetet létesíteni, s általában érdekeltséget kelteni a nők ügye iránt. Értekezletet hívott össze, melyen 1867. május 24-én huszonkét nő jelent meg. Abban állapodtak meg, hogy egy Nőképző Egyesületet létesítenek. Még azon évben százra emelkedett a tagok száma, az alapszabályok csakhamar megerősítést nyertek, s 1868. március 23-án megalakult az egyesület, és Veres Pálnét választotta elnökének. A politikai és közoktatásügyi vezérférfiak némi gyanúval tekintettek a mozgalomra. Azt hitték, hogy az egyik hulláma azon európai áramlatnak, mely az úgynevezett nőemancipációval új alapra akarja fektetni a társadalmat, az államéletben új helyzetet jelöl ki a nőnek, s megfosztva a régi előjogaitól, oly új jogokkal ruházza föl, melyek aligha javára válnak. Valóban a nőemancipáció kérdése sokban hasonlít a szocializmuséhoz. Mindkettőnek van igaza is, valódi és súlyos bajokat tár föl, de az ajánlott gyógyszerek még súlyosabbakat idéznének elő. Nem a merev elvek valósítása, a gyökeres reform a gyógyszer, hanem a részletes javítás, s megalkuvás a létező társadalmi renddel.

Veres Pálnét sértette a gyanú, annyival inkább, mert saját, Nézetek a női ügy érdekében című röpiratának némely nem elég szabatos kifejezései adtak erre okot. Azonban a félreértés hamar kiderült; az egyesület kérvényét, mely női iskolák alapítását sürgette, s melyet kilencezer nő írt alá, Deák Ferenc nyújtotta be az országgyűléshez, s br. Eötvös József is megígérte a nőnevelés érdekei támogatását. Emellett elhatározta az egyesület, hogy be nem várva az állam intézkedéseit, a maga erején alapít egy női tanintézetet, mégpedig oly módon, hogy az lassanként felsőbb leányiskolává alakulhasson át, s egyszersmind a nőktől elfoglalható önfenntartási pályákra szükséges ismeretek megszerzésére is alkalmat nyújthasson. Veres Pálné buzgalma és erélye nem tűrt halasztást, s az intézet két kis szobájában már 1869. október 17-én megnyílt, egy fensőbb osztállyal, tizenkét növendékkel és öt tanárral. Magam is ott voltam bölcsőjénél; elfoglaltságom mellett is örömest elvállaltam egypár évig az intézet igazgatását, s benne a magyar irodalom tanítását. Mintha most is előttem állnának a vidám arcú, élénk figyelmű és tanulékony leánykák. Azóta huszonöt évnél több idő telt el, bizonyára most nem ismernék reájuk, ők sem ismernének reám, aki immár megöregedtem. De éppen azért bárkinél inkább tanúskodhatom arra nézve, hogy mily szűkös körülmények között, mily csekély kezdetből indult ki ez intézet, hogy mily erős, kitartó buzgalom és erély kellett ahhoz, hogy odáig emelkedjék, ahol most áll.

A kezdeményező lelkesülése hatott társaira is. Mind többen csatlakoztak az egyesülethez, az alapítványok szaporodtak, a társadalom minden körében akadtak pártfogói, az állam és a főváros támogatni kezdték. A tanférfiak örömest nyújtottak segédkezet mind a tantervek kidolgozására, mind a tanárok ajánlására nézve. Az intézet minden évben fejlődött szellemileg és anyagilag egyaránt, s húsz év alatt megközelítette kitűzött célját, sőt 1881-ben saját házába költözhetett, ebbe a szép épületbe, melyet saját szükségei szerint rendezhetett be. A század végén ismét a magyar műveltségnek szolgálhat a telek, mint szolgált a század elején is, midőn e helyen egy francia tetőzetű ház állott, s Vitkovics Mihály, a Kazinczy pesti triászának egyike lakott benne, akinek estélyei gyakran összegyűjtötték Pest nem nagyszámú íróit, az agg Virágtól kezdve az ifjú Vörösmartyig. Ahol most az ifjú női nemzedék ismerni tanulja irodalmunkat, akkor az új magyar irodalom megalkotói gyűltek össze, hogy felolvassák egymásnak műveiket, s megbeszéljék a nyelv és irodalom ügyeit. A régi, düledező ház helyén méltán emelkedik ez új épület, hogy összeolvassza a múlt emlékeit és a jövő reményeit.

Alig van valami emberhez méltóbb öröm, mint amidőn az eszmét, amelyért küzd, munkálkodik, lassanként valósulni látja. Veres Pálné részesült ez örömben. A nőnevelés eszméje, melynek szószólójaként lépett föl, folyvást hódít állami és társadalmi életünkben. A Nőképző Egyesület alakulásának és izgatásainak volt hatása arra, hogy egypár évtized alatt polgári és fensőbb leányiskolák keletkeztek, községi vagy állami költségen. Azonban legnagyobb öröme telt a Nőképző Egyesület iskolájában, melynek létrehozásában, gondozásában oly nagy részt vett. A siker öröme folyvást élesztette munkásságát egész végleheletéig. Annyira összeforrt munkássága az intézettel, hogy nem is tudjuk képzelni nélküle, s mintha még most is várnók, hogy újra megjelen köztünk. De nem jelen meg többé, örökre elhagyta ez intézetet, melyhez annyi hévvel ragaszkodott, s attól távol, a vanyarci sírboltban alussza örök álmait.

Vigasztaljanak meg bennünket egyik tisztelőjének, Madách Imrének sorai, melyeket egy szintén Nógrád megyei nő halálára írt.

Mindig mások javára fáradál,
Mindig csak másoknak kedvéért éltél,
Ha megkivántad már a pihenést,
Meg kell nyugodnunk, hogy sirodba tértél.

Pihenj csendesen! Emlékedet az ércnél tartósabban fogja megőrizni ez intézet folyvást megújuló növendékeinek hálája, akiknek meghalva is anyjok maradtál. Áldás poraidra, lebegjen szellemed őrangyalként fölöttök.

E művet ezelőtt huszonkét évvel írtam, mint akadémiai székfoglalót. Főbb részeit föl is olvastam az Akadémia 1860. október 29-én tartott ülésén, s még azon évben kiadtam a Csengery Antal Budapesti Szemléjében. (XI. kötet 1860.) Ezelőtt egypár évvel a Kisfaludy Társaság fölszólított, hogy immár nehezen hozzáférhető művemet engedjem át kiadványai számára. Szívesen engedtem e megtisztelő felhívásnak, annyival inkább, mert pótolni óhajtottam hézagait, s egyet-mást javítani rajta.

Huszonkét év sok új adatot hozott napfényre, nemcsak Katonát, hanem a kor irodalmi viszonyait illetőleg is. Akkor csak hézagosan írhattam meg Katona életrajzát, s a fősúlyt Bánk bán kritikai fejtegetésére helyeztem; akkor Katona ifjúkori kísérleteit sem ismerhettem teljesen, s hogy művem ne váljék oly terjedelmessé, aminőt nem fogadhatnak be egy folyóirat hasábjai, kénytelen voltam mellőzni sok olyat, ami egy monográfiában bajosan mellőzhető.

Most mindezt pótolni igyekeztem, azért művem kétszer nagyobb terjedelművé vált, mint volt eredetileg. Legkevesebbet változtattam Bánk bán kritikai fejtegetésén, sőt arra sem terjeszkedtem ki, amit 1860-on túl írtak a tragédiáról, bár a legnevezetesebb kritika róla ezelőtt egypár évvel jelent meg Arany Jánostól. (Prózai dolgozatai, 1879.) Nem volt szándékom egészen új művet írni, s ha erre is kiterjeszkedem, megrontom vala régi művem kiinduló pontját, hangulatát, s egészen letörlöm róla eredete bélyegét.

Arany akkor kezdett a maga értekezésébe, amikor én az enyémbe. Én erről semmit sem tudva, írtam neki Kolozsvárról: életrajzi adatok után tudakozódtam tőle, s egyszersmind Bánk bán első kiadásának megküldését kértem, amelyet Kolozsvárott nem tudtam megszerezni. Megküldötte a könyvet, s egyszersmind értesített, hogy ő is megkezdett egy értekezést Bánk bánról, de minthogy én életrajzot is írok, nekem hagyja az egészet, és Zrínyi eposzáról fog írni székfoglalót, mely inkább is illik hozzá, mint epikushoz. Így maradt töredék Bánk bánról írt értekezése, melyet külön sohasem adott ki, csak 1879-ben, összegyűjtött prózai dolgozatai között. Aki művemet újabban olvasni fogja, bizonyára ismeri az ő értekezését is, és így abban, amiben vele megegyezem, még inkább megerősödik, azt pedig, amiben eltérek tőle, annál könnyebben ellenőrizheti.

Művem bevezetésén és befejezésén sem változtattam semmit. Jól tudom, hogy Katona sírja többé nem bedőlt, elhagyott, sőt Kecskemét kegyelete szobrot is emelt nagyhírű fia emlékének. De 1860-ban bizony nem gondolt vele senki, legalább ezt írta nekem Kecskemétről Horváth Döme úr, aki először emelt szót síremléke és szobra ügyében.

Midőn némi buzgalmam jutalmául a tekintetes Akadémia levelező tagjai között szerencsés vagyok helyet foglalni, alig lehetne értekezésemnek méltóbb tárgya, mint azon írók valamelyike, akik e nemzeti nagy intézetre annyi fényt árasztottak. E terem képei és szobrai között a Kazinczyén kezdve a Vörösmartyéig nem egy van, mely a nemzeti dicsőség, kegyelet és hála nevében hívja föl elmélkedésre az irodalmi tanulmányokkal foglalkozókat. És mégis e koszorúsoktól egy koszorútlanhoz fordulok, elismert művek helyett egy többé-kevésbé kétség alattit veszek értekezésem tárgyául. Katona József Bánk bánját értem, e korán elhalt, s még korábban elhallgatott költő művét, melyhez engem sok érdek vonz: a balsors szülte részvét, mert Katona és tragédiája egyaránt a sors üldözöttei; az a mély meggyőződés, hogy Bánk bán legjobb tragédiánk; s végre némi kötelezettség, mert színbírálataimban nemegyszer hivatkoztam e műre, anélkül hogy bővebben fejtegettem volna.

1
Katona életrajzának forrásai. Nemzetsége és szüléi.
Gyermekévei és tanuló pályája. A gyermek és az ifjú jellemvonásai.
Ifjúkori költeményei és búskomorsága. Színész és drámaíró akar lenni

Egy önmagát szétzúzott nagy tehetség, mely kifejlett erejének csak egyetlen nyomát hagyja, egy félreismert mű, mely lassanként kivívja magát, de amelynek késő sikerét a tekintélyesebb kritika máig sem igazolta derekasabban: íme Katona pályája. Őt a legnagyobb csapás érte, mely költőt sújthat, a meg nem hallgattatás és elnémulás; az ő életét azon kínok emésztették föl, amelyek minden nagytehetségű, korán elnémult költőt megrohannak: a ki nem elégített becsvágy, a tévesztett élet, az eltemetett eszmék és érzések fájdalmai, a Géniusz kérlelhetetlen bosszúja, mely Erynnis-alakban szokta üldözni hűtelen kegyeltjeit. Csak néhány évtizede, hogy elhunyt, s mégis alig tudunk valamit élete viszontagságairól. Ki érdeklődött volna egy homályban élő, megbukott költő iránt? Az irodalom és közönség oly közönnyel fogadták, hogy se barátai, se ellenségei nem lehettek, akik megemlékezzenek róla. Az irodalomtörténet írója a kecskeméti katolikus temető egyik düledező sírkövére volt utalva, melyet a szülői és testvéri kegyelet emelt, s melynek mohosodó lapján már alig lehetett elolvasni, hogy ott nyugszik Katona József, Kecskemét városa fiskálisa, született 1792-ben, november 11-én, meghalt 1830-ban április 16-án, életének harmincnyolcadik, hivatalának tizenegyedik esztendejében.

Csak újabban tudhattunk meg róla valamit. Mikor 1839-ben Bánk bán Pesten is diadalait ünnepelte, kíváncsian kérdezte mindenki: ki írta e jeles művet, ki az a Katona, hol él az ismeretlen költő? A legnagyobb rész azt sem tudta, hogy meghalt. Egy fiatal író, Erdélyi János, mintegy a közvéleményt tolmácsolva, szólalt föl, kérve mindazokat, akik Katonával személyes vagy hivatalos viszonyban állottak, hogy míg idejét nem múlja, életéről, haláláról, munkáiról hiteles adatokat közöljenek. Az elhunyt költő egyik barátja és tiszttársa, Csányi János, felelt e fölhívásra, s az 1840-i Társalkodóban életrajzi töredékeket bocsátott közre,^[19] melyeket később Vahot Imre,^[20] Horváth Döme^[21] és Toldy Ferenc^[22] kiegészíteni törekedtek. Ezekhez járultak újabban: Déryné naplója,^[23] mely több helyt megemlékezik Katonáról, Karács Teréz^[24] emlékezései, Milecz János kézirati közleménye^[25] és Balog István kiadatlan Önéletrajza,^[26] melyek szintén megőriztek egypár adatot. E gyér adatok inkább külső, mint belső életére vonatkoznak, de mégis kiérezni belőlük, hogy e látszóan csendes élet egy forrongó lélek küzdelmeit takarta, s az egyszerű, hallgatag férfiú sokat szenvedhetett, míg lelkesülése lemondássá, önbizalma csüggedéssé válva, hivatalos foglalkozások közé temette magát, és koronként csendes borozásban keresett szórakozást.

Katona nemzetsége szegénysorsú volt, s ezelőtt mintegy két századdal egy nyírségi faluban, Versegen, lakott. A XVII. század derekán török dúlás következtében Katona János származott először Kecskemétre, hol városi tanácsos lett, s 1666-ban hirtelen halállal múlt ki. Két fia maradt, Ádám és Mihály, amaz Versegi nevet vett föl, emez maradt Katonának, a kuruc világban kocsiskodó ember volt, és száz évet élt. Úgy látszik, hogy a Katona-nemzetségben a hirtelen halál és hosszú élet éles ellentétben váltakoztak. Költőnk éppen oly hirtelen halállal múlt ki, mint őse, János, ellenben atyja, József hetvennyolc évével majdnem utolérte százéves nagyatyját. Mihálynak egy leánya és fia volt, Tamás, aki négy gyermeket hagyott hátra. A legifjabbat Józsefnek hívták, ez volt költőnk atyja, aki négy latin osztályt elvégezvén, takácsmesterséget tanult, s mihelyt mesterré vergődött, nőül vett egy Borbók Ilona nevű kecskeméti leányt. Összesen öt gyermekük született, köztük költőnk a második gyermek és első fiú. Az atya buzgó katolikus, s nem mindennapi mesterember volt; talán mint takács nem sokkal múlta fölül társait, de tudott valamit latinul, szeretett olvasni és írni, sőt néha jókedvében verselgetett is. Emellett ezermester volt, értett az órák igazításához, fúrt, faragott, esztergályozott; szerette a zenét, egypár hangszeren játszott is, s a mulatságokban egy csizmadia barátjával kettősben zenélve, vidítgatta a társaságot. Később némi hivatalt is viselt, Kecskemét sáfárja volt. Mindenki ismerte a városban, és szívesen köszöntötte. Bot nélkül, kezében baltával lehetett látni az utcán, ezzel riasztotta el az ugató kutyákat, ezzel veregette be úton-útfélen a deszkakerítésekből kiálló vasszegeket. Egyszóval jó rendet tartott kinn és benn.

A kis József kedvenc fia volt. Örvendett, hogy mint elemi iskolás, tehetséget és szorgalmat tanúsít. Eszébe jutott, hogy Kecskemétre szakadt őse városi tanácsos volt, fájlalta nemzetsége lehanyatlását. Fia talán újra fölemelheti, éppen azért elhatározta, hogy amennyiben szegénysége engedi, mindent elkövet neveltetésére. 1802-ben a pesti gimnáziumba vitte föl, s melléje magántanítót fogadott. A tízéves fiú az egyetemi könyvtár szolgájánál, Rocsnik Ignácnál volt szállásban; előbb mint gyermek, majd mint ifjú azon épületben lakott, melynek olvasótermében később mint jurátust, annyiszor látta őt Bártfay Katona István történelmi nagy munkáját olvasgatva. Alkalmasint költségkímélés tekintetéből Kecskeméten kellett folytatnia és bevégeznie gimnáziumi tanulmányait; 1808-ban a szegedi líceumban kezdette meg a filozófiai tanfolyamot, 1809-ben ismét Pestre jött, hol aztán csaknem tíz évet töltött mint másodéves filozófus, jogász, jurátus és ügyvéd.

Méla, érzékeny, koraérett, de engedelmes, jámbor gyermek lehetett, mint férfikorában kevés szavú, de szenvedélyes, áradó kedélyű, de önmérséklő. Tanulás, szülői iránti figyelem és ábrándozás közt folytak napjai. Az iskolai jegyzőkönyvek jó tanulónak bizonyítják. Csányi különösen kiemeli fiúi kegyeletét. A szülői és fiúi kölcsönös szeretetnek számos emléke maradt reánk. Az atya gyakran fölkereste fiát Pesten személyesen vagy levelével, az anya pedig, ha szerét tehette, gyümölcsöt, élelmiszereket küldött neki. Az atyának jólesett, ha írhat, s tudományának hasznát veheti. Latin nyelven írja a levél címét: "Egregio juveni Josepho Katona filio mihi dilecto." Belül: "Dicsértessék a Jézus Krisztus", fohásszal kezdi meg a levelét. Híven megírja fiának, mi történt otthon, kifogyhatatlan a jó tanácsban, s különösen szívére köti a felügyeletet Jancsi öccsére, aki 1811 óta szintén Pesten tanult, s vele lakott.

Egyetlen szemrehányás, dorgáló szó sem fordul elő leveleiben, sőt többször magát menti, hogy nem tehet fiaiért annyit, amennyit óhajtana. Gyöngéd gondoskodás árad el minden során, de néha megcsillan jókedvű humora is. A disznóölést sohasem hagyja említetlenül, s a hurka-küldést sem felejti. "A kis Hunya (költőnk kedvenc disznaja) - írja 1810 januárjában - letette testének romlandó sátorát, hetvenöt font szalonnája, tíz font hája lett, kóstold meg hurkáját, jóízű-e, de egy icce bort tölts reá." Nemegyszer panaszolja betegségét, és sajnálja, hogy nem mehet fiai látogatására. "Naponként várom javulásomat - írja 1811 novemberében -, ha pedig most hozzátok elmentem volna, talán örökösen meggyógyulhatatlan maradtam volna. Hanem legyetek jó reménységben, hiszem a Jóistent, hogy két hét múlva hurkával, kolbásszal, véressel látogatlak meg benneteket. Tisztelem Rocsnyikné asszonyt... A kis Jancsira viselj gondot. Az egy forint a kis Jancsié, add neki, hogy legyen kedve, hiszem, majd neked is lesz." A kis Jancsi nagyon szívén fekszik, mindegyre emlegeti. "Szeressétek egymást - írja 1812 elején - most meg nem látogathatlak, semmit sem küldhetek gazdaasszonyotoknak, mert nem örömest viszi más, nem úgy, mint én akárkinek, hanem ha fölmegyek, majd kipótolom az elmaradt fogyatkozást. Hogy vagy te? Hogy a kis Jancsi? A kis Marika (legkisebb leánya) már gagyog, hogyha Sándor vagy Márton megrántják szoknyáját enyelgésből, mindjárt így szól: Tántó vagy Mátó, azaz Sándor vagy Márton... A szegény Sándor (legkisebb fia) kettőtöknek tíz garast küld, minden pénzét, ha több lett volna is, húshagyóra elküldötte volna. Isten legyen veletek, éljetek egészségben, az Istent féljétek!"

Íme a derék atya és derék gyermekei. Költőnk korán érezhette, mivel tartozik szülőinek, s igyekezett hálás lenni irántok. Az iskolai szünetek idején folyvást atyja műhelyében dolgozott, ágyiruháit mind maga szőtte, a vászonszövetek Pesten látott szebb formáit lerajzolta, s otthon bordába szerkesztette. Úgy látszik, hogy kevés szabad óráit sem foglalta le egészen a mulatság. Szeretett magába vonulni és elmélázni esténként. Nézte a pusztán lemenő napot, melyből egy darab még házuk ablakába világít, a porfelleg között hazatérő csordát, mely hosszú árnyakat vet az utcára, a tó partján mosó leányt, aki a holnapi ünnepre hosszú haját fésüli; hallgatta a bogarak zümmögését, a denevér-repdesést, az alunni készülő madarak csicsergését, a lombok susogását, a takarodóra a konduló harangot, mely áhítatos ámulattal szokta eltölteni a gyermeki lelket.

Mindezt ő maga írja Gyermekkor című elégiájában, költeményei ama kis gyűjteményében, melynek kéziratát a Nemzeti és Erdélyi Múzeum őrzik. Az első gyűjteményt ő maga írta össze 1818-ban, s Udvarhelyi Miklós ajándékozta a Nemzeti Múzeumnak, a másodikat atyja másolta 1842-ben, s adta Horváth Dömének, aki ezt az Erdélyi Múzeumnak ajánlotta föl. Mindkét gyűjteményben a legnagyobb részt ugyanazon költeményeket találjuk; ez utóbbiban úgy látszik, itt-ott változtatott a verselő atya, s éppen nem javító kézzel. Néhol hibásan másolt, s egypár oly költeményt is fölvett a gyűjteménybe, melyeket más költőből kiírva találhatott fia iratai között. Mindkét gyűjtemény érdekes, mint adat, de széptani szempontból, néhány szép versszakot kivéve, csekély becsű. Nagyrészt ifjúkori kísérletek, csak két alkalmi vers van köztük, 1816- és 1818-ból. Maga Katona sem sokat tarthatott róluk, mert a Vágy címűn kívül, mely az 1822-i Aurorában jelent meg, semmit sem adott ki, s bevezető soraiban fanyar gyümölcsöknek nevezi őket. Az ifjú költő többet érez és gondol, mint amennyit ki tud fejezni. Küzd a nyelvvel, sok helyt erőltetett és homályos, egész az érthetetlenségig. Csak itt-ott csillan föl a tehetség némi nyoma, akkor is több zord erő nyilatkozik, mint kellem és báj. Azonban néhány sorban már föltalálhatni a későbbi drámaíró nyelvét, a szenvedély szaggatottságát és merész, inverzióit.

A Gyermekkort 1811-12 körül írhatta, midőn mint jogász le-lerándult Pestről szülőihez. Mi másként tűnt föl neki most szülőföldje. A húszéves ifjú egészen más érzelmek között nézi a pusztán lemenő napot. A tó eltűnt, hol estende a leány mosott, azon a renden egy egész kis külváros emelkedik; a kiirtott bozót szép síkká változott, de előtte kietlen; a tölgy kidőlt, ahonnan az aludni készülő madarak csicsergése hallatszott le hozzá, a kis csemeték, melyeket mint gyermek ültetett, már nagy fákká nőve oltalmazzák a szülői ház mohos födelét. Minden megváltozott, de leginkább az ő kedélye. Búsan sóhajtja vissza a boldog gyermekkort:

Óh, jőj vissza, bús hangjára
Nyögésemnek, a határra,
Mely az elhervadt kellemek
Képeit kereső szemek
Előtt gyöngén hajnallik.

Honnan e búskomorság, mely ez és másnemű költeményein elömlik? Mi bú rág az ifjú költő szívén? Képzelt szenvedés-e, melyet esengve szokott keresni a fiatal szív, mert semmi sem édesebb, mint az ismeretlen fájdalom érdekessége? Viszonzatlan vagy megcsalt szerelem-e, mert ki látott ifjú költőt kétségbeesett szerelem nélkül? Alkalmasint egyik sem. Katona nem volt lírai természet, és sokkal korábban beköszöntöttek hozzá a valódi szenvedések, mintsem képzeltekre szorult volna. Szerelmi viszonyairól keveset tudhatni. Nőtlen maradt egész haláláig, bizonyára nem a szív ridegsége miatt, mert aki Bánk bán gyöngéd és szenvedélyes szerelmét festette, nem lehetett érzéketlen a nők iránt, hanem talán azért, hogy elaggott szüleire fordíthassa minden jövedelmét. Versgyűjteményében egyébiránt egypár szerelmi verset is találhatni, de nemigen lángol bennük a szerelem heve és melankóliája, amely némi katasztrófát gyaníttatna. Egyik költeményében éppen meghalt kedvesét siratja. Vajon mélyebb szenvedély volt-e, vagy az egész viszony alig lehetett több futó ismeretségnél, melynek inkább csak váratlan megszakadása hatott reá fájdalmasan? Ez utóbbi valóbbszínű. Ugyanezt mondhatni a Déryné iránti szerelméről is. E jeles színésznő följegyezte naplójába, bár évszám nélkül, de a körülmények összevetése szerint 1811 végén vagy 1812 elején történhetett, hogy Katona hozzá még mint leányhoz, K. J. aláírással a következő levelet írta: "Holnap jókor reggel haza kell utaznom. Én magát véghetetlen szeretettel szeretem, s lelkemben hordom képét, mióta a színpadon legelőször megláttam játszani. Ezen szende képét fogom titkon keblembe zárva hordani végleheletemig. Ha meghallgat s hajlandó hozzám, egy darabka rózsaszín szalagot; ha meg nem hallgat, egy darabka fekete szalagot zárjon feleletéhez. E két szín fogja életem irányát kormányozni. Ha rózsaszín lesz a jel, félév múlva visszatérek Pestre, s akkor bővebben fogok nyilatkozni. Ha fekete lesz: akkor szívem örökre gyászolni fog." Déryné nem válaszolt a levélre, mert egy kissé illetlennek találta a dolgot, de különben is a kezdőbetűk egy más ismerős ifjút is jelenthettek. Katonára nem is gondolt, mert ez - amint írja - mindig oly mogorva, oly visszataszító, aztán még hármat sem szólt vele. De amidőn nemsoká azután férjhez ment, s az utcán találkozott Katonával, ez meglátva főkötőjét, így szólt: "Ezért nem felelt hát levelemre, midőn szalagot kértem jelül. Sok szerencsét Déryhez." Így tudta meg Déryné, hogy Katona titkon szerette őt. De, úgy látszik, hogy Katona hamar kigyógyult mámorából. Táplálékot nem nyert szenvedélye elhamvadt, sőt a nemsoká udvarlóktól környezett színésznő kacérsága visszatetszett neki.

Aligha a szerencsétlen szerelem volt forrása búskomorságának. Lehet, hogy ideig-óráig ez is hatott reá, de éveken át egy tartósabb szenvedély égette: a becsvágy szenvedélye. Minő becsvágy lehetett az, amely az ifjú szívét annyi lelkesüléssel és fájdalommal töltötte el. Nem vagyonra, befolyásra vagy hivatalra vágyott. Minderre már magábavonultsága, szemérme, kevéssel megelégedése alkalmatlanná tették. Szabad és független közpálya vonzotta lelkét, hol egyedül a géniusz ereje vív sikert. Hazáját akarta szolgálni, és nem mindennapi módon, a nemzeti dicsőség pályájáról álmodozott, hova egyaránt ragadta hazafi és költői lelkesülése. Azonban akkor Pest még nem volt, mint később, a politikai és irodalmi élet központja. Azon fiatal emberek közül, aki ide részint az egyetemre, részint a királyi táblára jöttek, senkinek sem jutott eszébe hivatal helyett az író vagy publicista pályáját tűzni ki életcélul. Pest csak oly pontja volt az irodalomnak, mint akár Bécs, Kassa vagy Kolozsvár. Az írók nagyrészt a birtokos nemesemberek, papok, tanárok tisztes rendjéből teltek ki, akik inkább csak becsületből vagy unalomból dolgoztak, mint díjért, melyről különben is alig lehetett szó. A politikai élet az 1790-i zajos országgyűlés után elhanyatlott, a sajtó bölcsőjében szendergett, sőt még az olcsó becsvágy törekvéseit is csak a születés előjoga vagy befolyása mozdíthatta elő. Egyszóval fővárosunkban akkor a némi életmódot biztosító szabad és független közpálya emberei nem voltak mások, mint egy vándorcsapat tagjai, néhány magyar színész, akik már két év óta játszottak, midőn Katona Pestre jött, hogy megkezdje egyetemi tanulmányait. A lelkes ifjú szorgalmasan látogatta a színházat, hamar barátságot kötött a színészekkel, színész és drámaíró akart lenni. Hol egyiket, hol másikat, végre mindkettőt megkísérlette, de vissza-visszariadt: szenvedélye küzdött kötelességérzetével, s mindinkább érezte, hogy jövője borul, és álmai tünedeznek. Innen búskomorsága, mely meg-meglepi, és szülőföldjén, családi körében kétszeres erővel ragadja meg.

A drámai művészet oly benyomást tett reá, hogy azt se idő, se csalódás nem voltak képesek kitörölni. Még akkor is, midőn lemondott mindenről, amiért tíz évig oly hű lelkesedéssel küzdött, kiábrándulva, megtörve tért vissza szülővárosába, szíve az ifjúkori benyomások varázsa alatt dobogott. Az 1821-i Tudományos Gyűjteményben megjelent ily című értekezésén: Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni? - mindenütt érzik az a szenvedélyes lelkesülés, amely az ifjú egész lényét betöltötte. Dicsőíti a színpadot, küzd a színészeket sújtó előítéletek ellen, s a fővárosi állandó színpad megalapítását sürgeti.

"Hol ott a tanító játékszín - kiált föl hazafi fájdalommal - hol a nyelvnek tulajdon hazájában kóbor életet kell élnie. Annyi idő óta sehogy meg nem tud telepedni, és ha hellyel-hellyel egy kis ideig megmaradhat, akkor az enyhhelyért saját zselléreinek zsellérévé kell lennie, és a magyar pénzen épült német színekben bért fizet, hogy magyar hazájában magyarok előtt szólhasson... Huszonnyolc esztendők óta vezetik egynémely ifjú csoportok helyről helyre a szegény magyar nyelvet, és haszontalan erejökkel igyekeznek állandó szállást koldulni a zarándoknak. Föl is állottak néha egyes hazafiak, kik, mivel erszényök nem vetekedhetett a sereptai özvegy korsójával, kiürítették azt anélkül, hogy a célra közelebb vitték volna. Még nem láttunk oly hatalmas egyesületet, mely virágzásának három-négy esztendő inát ne vetette volna; ez az oka, hogy rettegve kell néznünk mindig a jövendőnek elébe, mikor tapossa le a jelenvalót is. Akik pedig csak a nevüket adták pajzsul, és buzdításaikat eledelül, azok még inkább kezükbe adták a játszóknak a zarándokbotot, mert a puszta névpajzs kevés enyhhelyet, a dicsérő buzdítás kevés kövérséget szerez... Mindig kedvetlen lesz az Magyarország történetkönyvében, hogy midőn egyes városok színeket építettek, akkor az egész haza annyi évi nógatás után sem mehete reá. Csaknem minden fővárosban ezerek meg ezerek föláldozásával magyar nemesek tartják a német theatrumot, akik, ha csak esztendei csonkulásokat a haza és nyelvszeretet oltárára tennék, vagy amit olykor egyes magyar fitogatásból idegen játékasztalon hagy, ide fordítanák, úgy nem kellenének tanácskozások arra, miként kelljen a nyelvre alamizsnáskodni."

Lelkes beszéd, ugyanazon gondolatok, melyeket Kölcsey néhány évvel később szebben tolmácsolt, de bizonyára nem mélyebben érezve. Azonban ő nem érhette meg, mint Kölcsey, vágyai teljesültét. Amíg élt, az ország fővárosában sehogy sem tudott gyökeret verni a magyar színészet. Megfordult ugyan benne koronként egy-egy vándorcsapat, de csak azért, hogy ismét vidékre meneküljön, hol a hagyományos vendégszeretet legalább élelméről gondoskodott. Kecskemét ideig-óráig nemegyszer volt a tönkre jutott fővárosi színészek ily menedéke, kik mindig fölkeresték Katonát, egykori barátjukat, most pártfogójukat. A komor és szótlan férfiú arca ilyenkor kiderült, erélyes szószólójuk lőn a városnál, és látogatója előadásaiknak. Hányszor ülhetett az előadások alatt önfeledve, mélázva székében, az eltűnt szép napokra, ifjúkori küzdelmeire gondolva, midőn még annyit remélt, s a színész és drámaíró kettős koszorújáról álmodozott.

2
A magyar színészet századunk elején Pesten. 1807-1815. Br. Wesselényi és Pest megye.
Vida László, Mérey Sándor és Kulcsár István. Katona műkedvelő színészkedése,
egyetemi tanuló és jurátus korában. Szerepei és sikere. Küzdelme önmagával;
végképp szakít a színészettel, és 1816-ban leteszi az ügyvédi vizsgálatot

Valóban Katona színész és drámaíró akart lenni. A fővárosban újra fölzsendülő magyar színészet őt is magával ragadta. II. József halálával, az alkotmány visszaállítása után, a lelkesebb hazafiak nemcsak politikai rendszabályokban keresték a nemzetiség biztosítását, hanem társadalmi intézményekben is. Különösen két hő vágyuk volt: egy magyar akadémia s egy nemzeti színház megalapítása, s úgy látszott, mintha legalább az utóbbi, nehezen ugyan, de lassanként mégis teljesedéshez közelednék.

Midőn 1790-ben az országgyűlésen is megpendült a magyar színészet eszméje, s Kelemen László néhány társával megalakítá az első magyar színtársulatot, mily ellenszenvvel fogadta a fővárosi hatóság, mily közönnyel nézte küzdelmét az arisztokrácia, mily lanyhán pártolta a helytartó-tanács, sőt maga Pest megye is, s a közönség érdeklődése mily hamar kialudt! Hat évi küzdelem után 1796 nyarán föloszlott az első magyar színtársulat, egy része más pálya után látott, más része pedig Kolozsvárra ment, hol 1792-ben szintén alakult egy magyar színtársulat, és szerencsésebb körülmények között. Ott a városi hatóság és kormányszék támogatták, az arisztokrácia részvéttel fordult hozzá, sőt 1795-ben az országgyűlés elhatározta biztosítását, bizottságot nevezett ki egy állandó színház építésére, a színészek segélyezésére, a drámaírók jutalmazására. E bizottság elnöke id. br. Wesselényi Miklós volt, aki eddig is pártfogója és főigazgatója volt az erdélyi színtársulatnak. Azonban a közadakozás útján begyűlt összeg alig volt elég a színészek némi segélyezésére, színházi telek vásárlására, s az 1803-ban megkezdett építésre. Ezért az 1811-i országgyűlés adót vetett ki a nemességre, s ebből épült föl az első állandó színház Kolozsvárott, mely 1821 március 12-én nagy ünnepélyességgel meg is nyílott.^[27]

Ekkor már Wesselényi nem élt, de egész 1809 végén történt haláláig, ő volt az egyetlen magyar főúr, aki pénzt, időt és buzgóságot áldozott a magyar színészet oltárán. Nemcsak az az érdeme, hogy Erdélyben nem engedte elhanyatlani a magyar színészetet, hanem az is, hogy Magyarországon újra föléleszté. Már a múlt század végső éveiben ki-kiküldötte saját költségén a kolozsvári színtársulat egy-egy csapatát hol Debrecenbe, hol Nagyváradra, a hatóságok s némely vagyonosabb hazafiak pártfogásába ajánlva; 1806-ban egy nagyobb vállalatot tervezett: a harminc tagra szaporodott kolozsvári színtársulatból kiválasztott tizenkét tagot, s díszlettel, ruha- és könyvtárral ellátva, Ernyi Mihály vezetése alatt útnak indította Magyarországra, hogy ébresszenek részvétet a magyar művészet iránt. A vándor-csapat először is Debrecenben ütött tanyát, s május közepétől október közepéig maradt ott, innen Szegedre ment, hol a városi tanács különös pártfogásába vette; ingyen szállást rendelt számokra, s tüzelőfáról is gondoskodott. E nagy magyar város először látott magyar színészt, szorgalmasan járta a színházat, s egész vendégszeretetével elárasztotta Wesselényi színjátszóit, amint akkor Magyarországon őket nevezni szokták. Engedve a szíves marasztalásnak, hat hónapnál tovább is ott maradtak volna, de Budán éppen megnyílandó volt az országgyűlés, s Wesselényi akarata szerint magában a fővárosban is föl kellett emelni a magyar színészet lobogóját. Így el kellett indulniok, s 1807. május 1-én csakugyan Pestre értek, hol távolról sem kellett annyi akadállyal küzdeniük, mint elődeiknek azelőtt tizenöt évvel.

A budapesti német színházak bérlője most valamivel szívesebb volt; megengedte nekik, hogy szerdán és pénteken fölléphessenek a Régi posta utca dunaparti sarkán állott úgynevezett Rondellában, mely Pest városa színházául szolgált, sőt a budai Várszínházban is, oly föltétel alatt, hogy a jövedelem negyedrészét bérül fizessék. De csakhamar elállott e föltételtől, ingyen engedte át a hét két napját, s csak a díszletek használatáért kívánt valamit. Úgy látszik, hogy a közvélemény nyomásának kellett engednie. A városi tanács kevés részvéttel viseltetett ugyan most is a magyar színügy iránt, de a megye nem elégedett meg most, mint hajdan, egypár fölirattal a helytartó tanácshoz, hanem bizottságot nevezett ki, mely a fővárosi magyar színészetet szellemileg és anyagilag támogassa. Kulcsár István lapjában, a Hazai Tudósításokban erélyesen izgatott az ügy érdekében. Az országgyűlés tagjai szorgalmasan látogatták az előadásokat, sőt egy küldöttségük fölkérte a nádort, hogy a német színházak újabb bérbeadásakor a magyar színtársulat különös tekintetbe vétessék. Mindez oly hatással volt a helytartó tanácsra, hogy midőn 1808-ban továbbra is megadta a magyar színészeknek a játszhatás engedélyét, egyszersmind kényszeríteni akarta a német színházak bérlőjét, hogy vegye át a magyar színtársulatot is, ha ez beleegyezik. De Wesselényi, aki távolban is megmaradt a társulat pártfogója és főigazgatója, ezt nem engedte meg. Úgy látszik, nem volt bizalma se a helytartó tanácsban, se a német színházak bérlőjében, s a Pest megyei színügyi bizottság néhány tagját nevezve ki biztosainak, továbbra is megtartotta a főigazgatást. Azonban így távolból, annyi kezek közt, mind bonyolultabb, nehezebb lett az igazgatás, mit Wesselényi is belátván, végre 1808 végén Pest megye gondjaira bízta a társulatát, saját kifejezése szerint, mint nemes depozitumot. Pest megye elfogadta azt, de se szellemi, se anyagi gyámolítása nem volt elegendő. A magyar főurak közül senki sem találkozott, aki részvéttel fordult volna a fővárosban létéért küzdő magyar színművészethez, noha Bécs és Pest német színházai nemegyszer találtak bennük pártfogót, sőt részvényeseik, bérlőik közt is ott találjuk őket. A magyar arisztokrácia még nem állott a nemzeti mozgalom élére, melyet az irodalom néhány évtized óta megindított, s mely a középnemesség lelkesebbjeit is magával ragadta. Magyarországon nem főúr utánozta Wesselényi példáját, hanem egy középbirtokos Pest megyei nemes, Vida László, aki 1809 elején fölajánlotta a megyei színügyi bizottságnak buzgóságát s erszényét, és elvállalta a társulat igazgatását is.^[28]

Vida emlékét az irodalomban leginkább Szemere Pál és Kazinczy Ferenc költői levelei őrizték meg. A Szemeréé, mely egyaránt dicsőíti a hazafiasság áldozatkészségét s a drámai művészet nemesítő hatását, híresebb volt, mint a Kazinczyé, mely inkább csak a barátság emlékének áldoz. Lugossy közleménye Toldy Új Magyar Múzeumában,^[29] mely Kazinczynak néhány hozzá írt levelét foglalja magában, s Déryné naplója nyújtanak még egypár adatot e férfiúról, aki mindenesetre nevezetes szerepet játszott a magyar színészet történetében. Pest megyében, Törtelen lakott egy francia ízlésű kastélyban; meglehetős szép birtoka volt, mintegy háromezer hold, s gondtalan élte napjait, becsülve, élvezve az irodalmat és szépművészeteket, és szeretve szép ifjú nejét, akivel nemrég kelt egybe. Azonban egy szerencsétlen szülés következtében egyszerre vesztette el nejét és fiát. Ez a század első éveiben történt, mikor már negyven év felé járó férfiú lehetett. Legalább Déryné úgy írja le naplójában, 1810 körül, mint egy igen kedves arcú, már nem fiatal, magas, derék termetű urat. Hogy enyhítsen baján, feledjen, a köznek is szolgáljon, pártfogója lett a fővárosi magyar színügynek. Sokoldalú műveltségű, s egyszersmind adakozó természetű volt. Szerette a zenét, értett a képekhez, s törteli kastélyában becses képtárt gyűjtött, melyet Kazinczy igen dicsér. Kazinczynak és gyermekeinek nemegyszer küldött ajándékot: az apának egy szép olajfestményt, mely éppen egy ágy fölé lévén függesztve, alatta szülte neje egyik fiát, Antonint. "E képet - írja Kazinczy hozzá - Antoninnak fogom hagyni; tartsa meg születése környülállásainak emlékezetével ezt is, ismerje és tisztelje szívedet, mely hajló volt, kész volt a barátság minden áldozataira, s örvendjen az atyának, akit a jók szerettek." A kezdő Dérynét, akit mint tizenhat éves leányt ő szerződtetett a társulathoz, valahányszor kitüntette magát, ajándékkal örvendeztette meg. Mihelyt átvette az igazgatást, minden lehetőt megtett a színtársulat javára. Addig a Rondellában csak két napon játszhattak, s Budán is nem a jövedelmes napokon. Vida új színházat nyitott számukra. Bérbe vette a nyílt kertű Hacker-ház első emeletének nagytermét (ma Károly körút 7. sz.), színpadot emeltetett benne, díszlettel, s minden szükségessel fölszereltette, hogy így, függetlenül a német igazgatótól, hetenkint háromszor játszhassanak, sőt vásár idején négyszer, ötször is. Már a következő évben, 1809. február 24-én itt kezdhették meg előadásaikat. Ez nagy lendületet adott az ügynek, növekedett a jövedelem, s ha olykor a költség is növekedett, vagy rossz napok következtek, s hiány mutatkozott, Vida bőkezűsége folyvást fedezte.

Emellett szellemileg is emelte a magyar színészetet. Maga is műértő, drámaíró volt, és szeretett szavalgatni. Midőn Kazinczyt Szemerével 1811 nyarán meglátogatta, Kazinczy elragadtatással emlékszik a vele töltött órákra. "Nem sétálhatok úgy az erdőmben, hogy azt a fát, amely alatt Vida és Szemere barátim ültek, és ahova mentünkben a csodálást érdemlő emlékezetű Vida a Batthyány Aloiz beszédét elrecitálta, gyönyörűséggel meg ne pillantsam." Mintegy négy drámai művet írt. Két drámát: Az erőszak és szerelem áldozatja. A haza szeretete vagy Hunyadi Nándorfehérvárott; két kisebb énekes játékot: Az első hajós, Perseus és Andromeda, melyekhez egy ifjú zeneszerző, a társulat karmestere, Pacha Gáspár írt zenét. Egyik sem jelent meg nyomtatásban, kéziratban sem maradt reánk, de Az első hajóst Déryné följegyezte naplójába, mint oly művet, melyben első sikerét aratta, a többiek nevét is fönntartották számunkra a színházi zsebkönyvek.^[30] Az is jól hatott a színügy fejlődésére, hogy Vida barátságos viszonyban állott Pest irodalmi köreivel, és szorosabb kapcsolatba hozta a színészetet és irodalmat. Kazinczyval ez időben folyvást levelezett, s meg-meglátogatták egymást; Helmeczy gyakran volt vendége Pesten vagy Törtelen; Vitkovicsot reávette, hogy színműveket fordítson és írjon színészei számára; Szemerével, aki megénekelte, szoros barátságban állott, őt is bevonta a színészet ügyébe. Szemere ez idő óta dramaturgiával kezdett foglalkozni, hozzáfogott egy történelmi tragédiához, a mohácsi vész utáni időből, de ő egész életén át mindig készült valamihez, semmi nagyobb művet nem írt, s ritkán végezte be azt, amihez kezdett. Drámáját sem írta meg, de esztétikai és nyelvtani megjegyzésekkel szolgált a színészeknek, s mintegy pótolta a fővárosi kritika hiányát. Ha Pesten volt, szorgalmasan látogatta a próbákat és előadásokat, és udvarolt egy kellemes színésznőnek, akit Anikó néven, emleget Vitkovics^[31]. Kedvenc költőjének, Goethének Wilhelm Meistere lebegett előtte; egy kis regényt akart játszani, és szeretkőzve íróvá lenni, mint Goethe. Hiába figyelmeztette Vitkovics, hogy Anikó a színen kívül is folyvást játszik. Nehezen, s csak akkor hitte el, midőn tapasztalta, hogy vele is játékot űz. Maga Vida is, az intendánsok szokása szerint, beleszeretett egy igen szép, de gyönge színésznőbe, Bárány Katalinba, de ami már kevésbé szokásos, egyszersmind nőül is vette. Részint hogy családjának élhessen, részint pedig, mert áldozatkészségével vagyona nem volt arányban, s pénzügyeit zavar fenyegette: harmadfél évi buzgó igazgatás után visszavonult falusi magányába.

Igazgatása alatt a közönség részvéte is fokozódott. A főbb nemesség és vagyonosabb polgárság ugyan a német színházba járt, lenézte a magyart, melynek nyelvét sem igen érté, de a Pesten telelő vagy átutazó középrendű nemesek, megyei tisztviselők, kir. táblai bírák, ügyvédek, magyar mesteremberek szorgalmas látogatói voltak a magyar előadásoknak. A francia háború, mely már Magyarország határait is érinté, nem kedvezett ugyan semmiféle művészetnek, de a Pesten átvonuló fölkelő nemesség koronként megtöltötte a színházat, sőt amint az 1811-i színházi zsebkönyv kiemeli, még külön adományokkal is gyámolította a színházi pénztárt. Különösen az ifjúság: a jurátusok és egyetemi tanulók lelkesültek a magyar színészetért, sőt a színész és drámaíró újoncok is belőlük teltek ki. Balog István naplójában érdekesen írja le mindezt. Megemlíti, hogy Dugonics András egyetemi tanár, ki maga is drámaíró volt, nemegyszer mondotta előadása után: "Fiaim, nektek ugyan theatrumba menni tilos, de már ma csak elmehettek, igen szép darabot játszanak a magyarok." És ilyenkor ő maga is megjelent egy páholyban. A szegényebb jurátus vagy tanuló, ha pénze nem volt, s mégis színházba akart menni, szerepet másolt, színművet fordított, vagy éppen statisztáskodott. A színtársulat személyzete rendesen alig ment többre tizenöt-tizennyolcnál, s ezek közül is az év folytán egy-kettő odébb állott, s így egy-egy nagyobb előadás alkalmával nemcsak statisztákra, hanem segédszínészekre is szükség volt. Ilyenkor jurátusok, egyetemi tanulók léptek föl álnév alatt, akiket műkedvelő vagy az akkori nyelven delectans színészeknek neveztek.

A Rondella egy kerek, bástyaszerű épület volt, mely csak a színpadnak és nézőtérnek adhatott helyet, az öltözőszobák egy melléképületben voltak, mely egészen hozzá volt tapadva. Itt egy tágas, nagy szobába gyűltek fel délelőtt olvasópróbára, vagy este öltözni, az egyetemi tanulókból újoncozott statiszták és segédszínészek. A statiszta fizetése egy estére tizenkét krajcár volt, a segédszínészeké havonként tíz-tizenkét forint, de úgy látszik, hogy inkább kedvtelésből, mint fizetésért szolgáltak. Örömest teljesítettek holmi kisebb megbízásokat, mint dobolást, mennykőütést, trombitálást, a katonák ki- és bevezetését, a láncok leszedését a rabok lábairól, borral fölszolgálást, s a zajos "éljen Hunyadi, éljen a magyar" kiabálást. Figyelemmel hallgatták a színészek utasításait és vitáit. "Már kezdettem ismerni - úgymond Balog naplójában, ki mint egyetemi tanuló, szintén ily műkedvelő színész volt eleinte - a római, török, altdeutsch vagy mások szerint spanyol, frank kosztümöket, s a színészek vitáiból hallám, hogy nincs német öltözet a világon hanem, amit én németnek hittem, az mind francia; hogy a színészi művészet a rómaiaktól, azután az olaszoktól terjedt el Európában, de mi és a németek a franciákat utánozzuk inkább a külsőségekben, mint az olaszokat; hogy egy jó színdarabot költeni igen nagy dolog, mert ritka az igazi zseniális elme." Így képződött néhány egyetemi tanuló színésznövendékké: némelyik egypár hónap múlva, kivált ha belesült szerepébe, visszavonult ugyan, de némelyik végképp a színpadon maradt, mint Balog István, Komlóssy Ferenc, Déry István, Kőszeghi Alajos. S ha már a Rondella is annyira vonzotta a tanuló ifjúságot, még nagyobb hatással volt reá a Hacker-terem, hol szabadabban kezdett fejlődni színészetünk, s hova már színésznő növendékek is szegődtek, különösen két nagytehetségű fiatal leány, kikből híres színésznők váltak: Déryné és Kántorné.

Katona 1809-ben jött a pesti egyetemre mint másodéves filozófus, s úgy látszik, színésznövendék tanulótársai hamar beavatták Thália szolgálatába. A példa vonzotta, hajlama ösztönözte, s a körülmények nem voltak visszariasztók. Színészkedhetett anélkül, hogy tanárai és szülői megtudják. Hiszen társa, Balog István, aki szintén színészkedik, eljár az egyetemi előadásokra, egy hentes fiát tanítja, és se a hentes, se tanárai nem tudják színészkedését Aztán ily színésznövendékre nincs is mindég szükség, marad idő a tanulásra is. Így nyugtathatta meg magát, így lett műkedvelő színész anélkül, hogy elhagyta volna az egyetemet. Szerződésének fogalmazványa, mely megmaradt iratai közt, Milecz János hű másolatában így hangzik: "Az alulírt a tekintetes játékszíni igazgató uraktól, mint delectans actor bevétetődvén, tehetsége szerint annak minden terheiben (Békéssi név alatt) részesülni kíván, s azon lenni, hogyha valami reménység vagyon felőle, annak éretlen ereje szerint mindenkor megfeleljen. A kívánt pont, mely szerint, ha én a játékszíni barátságról lemondani szándékoznám, hogy azt a tekintetes igazgató úrnak megjelentsem, szent lesz előttem."

E fogalmazványnak nem lévén kelte, nem tudhatni: vajon Katona mindjárt 1809-ben lett-e műkedvelő színésszé vagy 1810-11 körül. Valószínű, hogy ez utóbbi években, midőn már színműveket is fordított. Úgy látszik, hogy egy évig ő is, mint Balog, minden szerződés nélkül kezdett műkedvelősködni, s csak később vált rendesebbé. Csányi, Déryné, Balog, Vahot, Toldy jegyzetei Katona színészkedéséről részint határozatlanok, részint egymásnak ellentmondók. Csányi tagadja Katona színészkedését, s csak rendezőségét ismeri el. Déryné naplójában szól ugyan Katona műkedvelői színészkedéséről, de évszámot nem említ. Általában e naplóban alig van évszám, s annak pótlását, amennyiben lehető, a kiadó is elmulasztotta. Déryné az akkori színházi zsebkönyvek tanúsága szerint 1810-ben lépett föl először Vida Első hajós című daljátékában, s 1811 végén vagy 1812 elején mehetett férjhez, s mégis azt írja férjhezmenetele után Katonáról: "Ő később játszott a színpadon velünk." Eszerint 1812-13-ra esnék Katona színészkedése. Azonban lehet, hogy Déryné ezalatt azt érti, hogy Katona csak ekkor játszott nagyobb szerepeket, s azelőtt legalább ő nem is tartotta rendes műkedvelő színésznek. Vahot azt írja, hogy 1812-ben Vida László igazgatása alatt mint rendező is működött, s később mint műkedvelő gyakran játszott nemcsak a fővárosi, hanem a vidéki színpadokon is. De Vida 1811 augusztusában már lemondott az igazgatásról s így 1812-ben Katona nem lehetett alatta rendező, s különös is lett volna, hogy előbb legyen rendező, csak azután színész, s nem megfordítva. Toldy szerint már Vida igazgatása alatt megkezdte volna műkedvelői színészkedését; 1815-ön túl is színészkedett, amennyiben a Hacker-terembe szorult társaságnál rendező volt. De hogyan rendezősködhetett volna Katona 1815-ön túl is a Hacker-teremben, midőn 1812-n túl már nem a Hacker-teremben játszottak színészeink, hanem a német színészektől elhagyott Rondellában, 1815-ben pedig az egész társaság eltávozott Pestről?

Balog István naplója sem nyújt bővebb fölvilágosítást. Mindössze is és minden évszám nélkül csak ennyit ír Katonáról: "Katona Józsival, kivel még első pesti napjaimban már megismerkedtem, és ki később tán az én kedvemért lett színésszé, de azt tartom, neki is oly hivatása volt, mint nekem, mert később jeles drámaíró lett, igen nagy barátságban éltem. Mikor megtudta, hogy én táncokat tudok, igen kért, hogy minétre tanítanám meg, mit meg is tettem, ő pedig megszolgálta azt szalonnával, füstölt kolbásszal, mit édes anyja Kecskemétről küldött. Egykor nála háltam; a Duna utcában lakott egy igen kicsiny, sötét szobácskában, csak szalmaágya volt és keskeny, mégis elfértünk benne mindketten; reggel felé, midőn töprenkednénk, virrad-e már, nem kell-e már menni praelectióra, Jóska egy patkányt vesz észre a szobájában. »Pista te, nem látod-e azt a nagy patkányt ott?« - »Dehogy látom« - mondám én. »Csak csöndesen, itt a bot fejem fölött - mondá Jóska - én mint a villám reácsapok vele, te pedig a székkel üsd, ha jól nem találnám.« Reá esünk ketten, ő oly szerencsésen találta, hogy meg sem nyikkant. »Nyisd ki az ajtót« - mondá nekem, és a botjával kilökte. Amint az udvaron bámulnám a patkányt, akkor veszem észre, hogy csodálatos állat az. »Jer csak Jóska - mondám - nézd csak, ennek az állatnak se füle, se farka.« - »Nincs ám - mondá ő - mert leütöttem.« De amint vizsgálnók, mert az udvaron világosabb volt, mint az ő kis cellájában, akkor veszi észre Jóska, hogy a patkány az a szalonnadarab, melyből az este vacsoráltunk, s mely valahogy leesett az asztalról."

Mindent összevéve, kevés bizonyost tudhatni Katona színészkedésének körülményeiről. Annyi bizonyos, hogy 1810-1815-ben többé-kevésbé szoros viszonyban élt a színészekkel, mint műkedvelő színész és drámaíró. Nemegyszer lépett színpadra, mint egyetemi tanuló leginkább szünidőben, s mint joggyakornok a törvényszüneteken. S nemcsak Pesten játszott, hanem vidékre is kirándult velük, Székesfehérvárra, Komáromba, midőn nyár felé szűkülni kezdett a kereset, vagy a színházat megújítani, kicsinosítani készültek. Rendező is volt köztük négy hónapig, ami mutatja, hogy az igazgatók és társulat méltánylatában részesült. Egyszóval átélte a pesti magyar színészet minden viszontagságát, reményét, aggodalmát, emelkedését, hanyatlását egész addig, míg az újra vándorútra kelt.

Vida alatt kezdett műkedvelősködni, midőn a színügy oly szép emelkedést vőn, s már állandó színházról kezdettek álmodozni. Azonban hű maradt az ügyhöz akkor is, midőn egypár év múlva a remények tünedeztek. Vida 1811 derekán visszavonult, s bár az összes, sok költségbe került fölszerelést a színtársulatnak ajándékozta, a Pest megyétől kinevezett új igazgató, Mérey Sándor alatt hanyatlásnak indult minden. Mérey egypár eredeti színművet írt, s több német színművet fordított magyarra, s a Pest megyei színügyi bizottságban több éven át a magyar színészet támogatására begyűlt pénzek kezelője volt. Néhány hónap múlva, hogy az igazgatást átvette, 1812. február 9-én ünnepélyesen megnyílt az új német színház, Beethoven és Kotzebue egyenesen e célra készült műveivel. Mérey költségkímélés tekintetéből visszaköltöztette a színtársulatot a németektől elhagyott Rondellába, melyet a város ingyen engedett át. De az új német színház fényes díszletei, emelkedő művészete homályba borították a Rondella magyar előadásait. Mindenki a német színházba tódult, s a magyar színtársulat majdnem ínséggel küzdött. A színészek havi díjai s más költségek fizetetlen maradtak. Úgy látszik, Mérey nem tudott nagyobb tevékenységet kifejteni, Pest megye sem bízott többé a fővárosi magyar színészet jövőjében, s társulatát 1812 júliusában fölosztani szándékozott. Az arisztokrácia most is részvétlenül nézte e küzdelmet. Ismét egy közrendű nemes vállalkozott a magyar színészet megmentésére. Kulcsár István, Pest megyei táblabíró, az egyetlen fővárosi politikai magyar lap szerkesztője, aki addig is lapjában lelkes pártfogója volt a társulatnak, s 1812 szeptemberében igazgatását is átvette.

Kulcsár kevesebbet értett a művészethez, mint Vida, saját vagyonából is kevesebbet áldozott reá, de szóval és tettel, lapjában, társas körben és a megyén senki sem tett többet a fővárosi magyar színészetért. Igazgatása alatt a társulat ügyei javulni kezdettek. Indítványára Pest megye adakozásra szólította föl a megyéket, s ezek közül némelyek: Fehér, Hont, Gömör, Veszprém és Heves megyék páholyokat béreltek. Maga személyesen fölkereste a vagyonosabb nemeseket és polgárokat, sőt egypár mágnást is, s a színházba járásra ösztönözte őket. Egyik család a másikat vonta maga után, s a társulat új színművekkel és gondosabb előadással igyekezett megtartani az újonnan megnyert közönséget. Kulcsár az előadások jövedelméből s némi segélyből nemcsak kitartotta a társulatot, hanem a díszlet-, jelmez- és könyvtárt is megújította, s folyvást és nem siker nélkül izgatott egy állandó magyar színház építése ügyében is. Két röpiratot bocsátott közre^[32] e célból, s izgatásai közben csakhamar nyolcvanezer forintot írtak alá a lelkesebb hazafiak. Ahhoz, amit befizettek, a magáéból is téve valamit, egy telket vett a mai Szép és Hatvani utca sarkán, ahol most a Nemzeti Kaszinó épülete áll, s azt Pest megye 1814. január 26-án tartott közgyűlésén a magyar színház építésére ajánlotta föl. Azonban a kezdet többet ígért, mint amennyit beválthatott. A telek árának csak fele telt ki a begyűlt pénzből, az aláírt összegeknek nagy részét nem fizették be, emiatt a telket el kellett adni. Ide járult még az is, hogy a város, szépítő bizottsága javaslatára, elhatározta a Rondella lerontását. Kulcsár késleltette egy darabig a végrehajtást, de föl nem tartóztathatta, s a magyar színészek végre, minthogy nem volt hely, hol játszhassanak, kénytelenek voltak 1815-ben elhagyni Pestet, s az állandó színház terve is háttérbe szorult. De Kulcsár kezdeménye mégsem maradt következmények nélkül. A mag el volt vetve; a megyénél begyűlt pénz lassanként növekedett, s ez összeg volt alapja azon tőkének, melyből Pest megye később az első pesti magyar színházat fölépítette, melyet aztán az 1839-40-i országgyűlés átvévén, nemzetivé emelt, és segélyéről gondoskodott.

Katona, úgy látszik, Vida alatt csak kisebb szerepekben lépett föl s egypár német színművet fordított; Mérey és Kulcsár alatt pedig eredeti műveket is írt, s nagyobb szerepeket is játszott. Arról is kevés adat maradt reánk, hogy mint színész minő sikert vívott ki. Déryné ezt írja róla naplójában:^[33] "Katona igen különös egyéniség volt. Nagy különc, mint szokás mondani, szörnyű komoly mindig és kevés beszédű. Egy-egy szóval végzett mindent. Midőn Bánk bánját írta, Peturt a maga számára írta. Éppen olyan volt az ő jelleme is. Azt nem engedte volna a világért is másnak játszani. Ő későbben játszott a színpadon velünk is, és igen jól játszott. Abellinó című játékban játszta Abellinót. Ez a játék három szakaszban van, s három este játszódják, mindenik szakasza öt fölvonás. Ő szeretett volna színész lenni, de orgánuma nem volt hozzá, igen orrából beszélt. Alakja elég csinos volt, sugár termettel; de arca nem volt szép. Gesztenyeszín volt a haja, de az mindig úgy állt, mint a szög."

Dérynének e félig-meddig méltányló nyilatkozata mindenesetre érdekes, mert nem sok rokonszenvvel viseltetett Katona iránt, aki visszautasított udvarlója volt, és szigorú bírálója kacérságainak. Azonban abban téved, hogy Katona Petur szerepét magáról, magának írta, s mindig maga játszta. Igaz ugyan, hogy Katona Bánk bánt 1814-ben kezdhette írni s 1815-ben fejezte be, amikor aztán pályázatra küldötte, de hogy első kidolgozásában akár Pesten, akár másutt színpadra került volna, azt se a színházi zsebkönyvek, se a színlap-gyűjtemények nem bizonyítják, de nem is valószínű. Dérynének alkalmasint akkor jutott eszébe Petur hevességét a Katonáéhoz hasonlítani, midőn a mű később színpadra került; öreg napjaiban aztán, midőn naplóját írta, e két emlék lelkében összeolvadt. Hogy tanúja lehetett olykor a fiatal Katona heves kitöréseinek, ami kevés szavú embernél nem ritka eset, az valószínű, de ebből még nem következik Katona és Petur bán jellemének ugyanazonossága.

Karács Teréz szintén megemlékezik róla mint színészről, de csak annyit mond, hogy Kotzebue-nak magyarosított Szerelem gyermeke című drámájában az egyik főszerepet játszta.^[34] Balog István, kinek nyilatkozatát Vahot Imre és Toldy Ferenc jegyezték föl, jó színészi tehetségnek állítja Katonát, aki egyaránt játszott komoly és víg szerepeket, s különösen tetszést aratott, mint Hamleti, és Szmolenszk ostromában, mint öreg kozák.^[35] Mindent összevéve, úgy látszik, hogy a kitűnőbb fiatal színészek közé tartozott, s ha csengő hanggal nem volt is megáldva, de a szenvedély fölfogásához és kifejezéséhez értett. Mindenesetre némi sikert vívott ki. Azonban se a siker, se folyvást lángoló szenvedélye nem bírhatták reá, hogy a társulat szerződött tagja legyen. Éveken át csak mint műkedvelő játszott, és mindig álnév alatt. Mély érzései, heves szenvedélyei mellett is, kevés erély volt benne, minek oka aligha csak méla, magába vonult természetében rejlhetett. Hányszor látunk csöndes és bátortalan embereket bátrakká és erélyesekké válni, ha arról van szó, mi szívöknek drága, egyetlen. Kölcseyben se a zajtalan magánélet, se a csaknem leánydad szelídség nem tudták elnyomni az erélyes kritikust és bátor szónokot. Katonát az akadályok hamar tűnődővé tették, és szigorú erkölcsi érzéke visszariadt mindentől, ami másoknak némi igazságos fájdalmat okozhatott. Szíve és esze kemény harcot vívtak egymással, s erélye lassanként a sztoicizmus és önkínzás vegyes hangulatába veszett, mely hősies lemondással tűr, és gyáván emészti magát. Talán ezért szerette és játszta jól Hamlet szerepét, talán ezért festhette oly találón Bánk bán tűnődő pillanatait.

Évek teltek el; 1813 derekán bevégezte az egyetemen a jogi tanfolyamot, fölesküdött a királyi táblára, s egész 1815 novemberéig két évnél tovább gyakornoskodott Halász Bálint pesti ügyvéd mellett, de azért a színészettel és színműírással nem hagyott föl. Se a színészettől egészen elszakadni, se valóságos színésszé lenni nem tudott. Hogy szenvedélyének áldozva, kötelességét nem hanyagolta el, tanúsítja főnökének máig is fönnmaradt, s Milecz birtokában levő bizonyítványa, mely szerint, mint joggyakornok serénykedett, az ifjúság romlását előmozdító erkölcstelen helyeket sohasem látogatta, hanem inkább a törvény-szüneteken, midőn üresebb ideje volt, a magyar irodalmat és a széptant tanulmányozta.^[36] Küzdelme önmagával és búskomorsága gyakran megújulhatott. Végre a sors is segítségére jött, a színészek 1815-ben eltávoztak Pestről, s ő mintha el akarná maga előtt vágni az utat, 1816-ban letette az ügyvédi vizsgálatot, s végképp búcsút vett a színpadtól.

Ez elhatározására nem annyira a magyar színészi élet bizonytalan és szegényes volta folyhatott be, mint inkább szülői iránti kegyelete. Föntebb idézett értekezésében elkeseredve emlegeti ugyan a nyomor és előítélet súlyát, mely alatt színészetünk nyögött, de mindez magában még vissza nem tartóztatta volna. A legtisztább, a legszenvedélyesebb lelkesüléssel csüggött a színpadon, majdnem bálványozta. Innen várta a nemzetiség erősbülését, a hazafiság terjedését, inkább, mint magától az irodalomtól. A holtak ítélőszékének, a nemzetek tanítójának, az erkölcs templomának tartotta, mely a történelem és filozófia nagy tanításait a leghathatósabban hirdeti. Egy ennyire lelkesült ifjú bizonyosan örömest tűr és szenved, csak céljának élhessen, kivált ha nem szokta meg a kényelmet, s korán megtanult nélkülözni. Azonban Katona nem kevesebb szenvedéllyel szerette szüleit is, akik erejükön fölül neveltették, gyöngéden bántak vele, benne helyezték büszkeségüket, s mintegy támaszuknak nézték. Ez érte dobogó szíveket, e jó szülőket kell vala a szerető fiúnak kétségbeejteni, ha színésszé lesz. Az atyja már megtudta, hogy néha a színpadra lép, és összeütközés is volt köztük. Karács Teréz említi, hogy 1812-ben vagy 1813-ban atyja egyenesen azért jött Pestre, mert azt hallotta, hogy fia színész lett. Kereste, de nem találta otthon, a színházban éppen játszott. Másnap haza akarta vinni. A fiú elvégre megnyugtatta atyját, de megnyugtathatja-e, ha csakugyan színésszé lesz? S a jövő neki magának is ígér-e megnyugtatást? Mint színésznek lehetetlenné válik őket ápolni, segíteni, sőt egykor elbetegeskedve, elnyomorodva majd még neki kell hozzájuk folyamodni. A reá annyira büszke atya ügyvédet, városi tanácsost, főbírót remélt belőle, s most lealacsonyítva, mint vándorszínész térjen-e vissza szülővárosába? El fogja-e viselhetni atyja átkát és anyja könnyeit? Aztán ennyi áldozat árán is vajon lesz-e belőle jó színész, díszére, dicsőségére fog-e válni hazájának? Kétkedni kezdett magában, hogy szenvedélyét fékezhesse, földúlni igyekezett művészi önbizalmát, hogy visszanyerhesse már-már veszendő fiúi kegyeletét, és midőn visszanyerte, hihetően szerencsétlenebbnek érezte magát, mint azelőtt.

Katona visszavonulása a színpadtól nagy veszteség volt reá, s az reánk nézve is. Nem azért, mintha nagy színész vált volna belőle, mert nagy színész és nagy drámaíró alig egyesülhet egy személyben - legalább nincs reá példa -, hanem mert egyszersmind elveszett benne a drámaíró, s éppen akkor, midőn tehetsége erősb fejlődésnek indult. Ha Katona színésznek marad, a becsvágy és szükség okvetlen oly tevékenységre buzdítják, mint amily tétlenné tették az elkeseredés és elvonult élet. Nem tűnhetve ki, mint legjelesebb színész, mint legjobb drámaíró igyekezett volna maga iránt figyelmet gerjeszteni. A nyomorban is vidor és folyvást izgatott színészi élet nem engedte volna azon búskomorságba esni, mely fölemésztette életét. Újabb meg újabb drámákkal igyekezett volna lekötelezni igazgatóját és közönségét. Meglehet, írt volna elhamarkodott, napi becsű műveket, de amint emelkedett a színészet és a dráma iránti részvét, fokozódott volna erélye, műgondja, tehetsége, és szilárdan megveti vala nemzeti drámánk alapját, melyet Bánk bánnal csak megkezdett.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a színész-drámaírók, ha nagy tehetségűek, legjobb drámaírókká válnak, éppen mint a csekély tehetségűek leginkább megronthatják a drámai művészetet. Mindez a helyzet természetéből foly. A színész legjobban ismerhetve a színpadot és közönséget, leginkább megfejtheti a dráma azon kettős föladatát, mely Lewes egyszerű és találó kifejezése szerint nem egyéb, mint kielégíteni a közönséget, mely mulatni akar, s eleget tenni a művészetnek, mely a mulatságnál magasabb követelésekkel áll elő. Azonban ez előny mindig nagy hátránnyá válik, ha nem fékezi a géniusz ereje vagy a művészet kultusza. A színész-drámaírót számtalan körülmény csábítja, készti, hogy visszaéljen a helyzetével, tapasztalataival, s ahelyett, hogy a közönséget magához emelje, mindinkább lesüllyedjen hozzá. Papja helyett lassanként cselédjévé aljasul. Jól ismervén a hatás minden eszközét, a színpad minden titkát, a közönség minden gyöngeségét, tetszést hajhász mindenáron, s a puszta szórakozást és mulatságot emeli a művészet legfelső elvévé. Akik az újkor drámáját megalapították, s legmagasb tökélyre emelték, Shakespeare és Molière, színészek voltak; akik kiűzték a drámából a költészetet, nagyrészt szintén színészekből teltek ki. Katona alkalmasint meglábolja ez örvényt, összeegyezteti azt a meghasonlást, mely színpadunk és irodalmunk között mind e mai napig tart. Legalább helyzete sokkal szerencsésebb volt, mint Kisfaludy Károlyé, e kor- és versenytársáé, aki oly könnyű győzelmet vőn rajta. Hiába. Lassanként maga tépte szét jövőjét. Midőn visszavonult a színpadtól, szerencsétlenségei első lépését tette meg, s fiúi kegyelete már-már ragadta tehetsége megbénítására.

Vajon hibáztassuk-e érte? Vádoljuk-e a szülőit szerető fiút, mert nem volt meg benne az a hősies bátorság, mely a nagy cél és siker nevében a legerősebb erkölcsi kötelékeket is széttépi. Gyávának, korlátoltnak nevezzük-e, mert inkább szerette szülőit, mint a dicsőséget, inkább kímélt két öreg embert, mint egy egész nemzetet? Irodalmunkban is kezd terjedezni az a tan, mely a lángeszű vagy nevezetes emberekre más morált alkalmaz, mint a közönségesekre. Nálunk is divatozik már a lángész bizonyos beteges kultusza, mely, mint az anya vásott, de eszes gyermekének nemcsak mindent megbocsát, hanem a tévedést, hibát és bűnt mintegy a nagy tehetség alkatrészeinek, végzetszerű szükségnek tekinti. Valóban a kiváló vagy nagy ember bonyolultabb körülményei-, kivételes küzdelmeinél fogva mindig inkább számíthat mentségre, mint a közönséges, akinek alkalma is alig lehet nagy botlásokra; valóban a sok érdem nemegyszer enyhíteni képes a tévedések és bűnök emlékét, de az erkölcsi szempontot sohasem változtatja meg sem a lángész, sem a siker varázsa. Napóleon szegte-e meg esküjét vagy valamelyik kis város mairje, elvégre is semmit sem változtat a bűn lényegén. Goethe könnyelműsége vagy nagyravágyása zúzta-e össze Friderika szívét, vagy egy homályos nevű jogtanulóé, szintén csak egyre megy. Igen, de Goethének, bármily szerelmes volt is, éreznie kellett, hogy előtte egészen más pálya áll, mint aminőn Friderika a világ előtt megállható társa lehetne; aztán a fiatal géniusz ellensége a házasságnak, s ha Goethe a sesenheimi lelkész leányához köti sorsát, sohasem fog belőle oly nagy író válni - mondják sokan, akik a lángész minden tettét igazolni szokták. Meglehet. De Friderika földúlt boldogsága mindenesetre ér annyit, mint Goethe legszebb költeménye.

Miért neveznők hát Katona fiúi kegyeletét gyávaságnak, vagy korlátoltságnak? Miért riasszon bennünket vissza a szabadelvűség jezsuitizmusa, hogy minden sajnálatunk mellett ne méltányoljuk a fiút, aki szülőiért ily nagy áldozatra képes? A hiúság önzésének, a képzelődés hóbortjának, a szenvelgés betegségének különben is annyi példáira találunk a költők és művészek életében, hogy mindig jólesik egy-egy tiszta érzés, néma föláldozás, leplezett erény emlékénél megnyugodnunk, ha mindjárt fölötte drágán volt is vásárolva.

3
Katona mint drámaíró 1811-1815. Színész-drámaírók. Fordított drámái.
Az akkori műsor. Eredeti kísérletei. Monostori Veronika. Luca széke.
István, a magyarok első királya. Ziska. Nyomok Bánk bánhoz. Aubigny Clementia.
A borzasztó torony. Jeruzsálem pusztulása. Új nyomok Bánk bánhoz. Kiveszett művei.
Rózsa című vígjátéka és Déryné. Fordulópont élete- és költészetében. Bánk bánba kezd

Míg Katona színészkedett, vagy legalább a színészekkel szorosb viszonyban volt, 1810-1815., nagy munkásságot fejtett ki a drámaírás terén. Ragadta lelkesülése, és ösztönözték a körülmények. Nem volt mit játszani. Az a néhány eredeti és fordított mű, melyeket a múlt század drámai mozgalma szült, éppen nem elégítette ki a szükséget. Endrődy Magyar játékszíne s az Erdélyi játékos gyűjtemény, eredeti és fordított színműveink e gyűjteményei rég megszűntek, újabbak nem pótolták, s általában kevés eredeti vagy fordított dráma jelent meg nyomtatásban. A régibb drámaírók, mint Bessenyei, Simai, Dugonics, Szentjóbi, Soos, Boér vagy meghaltak, vagy kevesebbet írtak, vagy egészen elhallgattak, s habár néhány új drámaíró csatlakozott hozzájuk, mint Gorove, Lakos, Vitkovics; s maga Kazinczy is régibb Hamlet-fordításához Goethének egypár új darabját csatolta, nagyrészt mégis színigazgatók és színészek írták, dolgozták át vagy fordították a legtöbb drámát. A pesti színtársulat különösen kitűnt e tekintetben. Maga a pártfogó, báró Wesselényi, adta a jó példát, Vida és Mérey igazgatók követték; amaz eredeti, emez fordított színműveket ír. A társulat előkelő tagjai, mint Benke, Láng, Murányi, Andrád, Vandza nem egy eredeti drámát írtak, és számos idegent dolgoztak át vagy fordítottak. Benke öt eredeti drámát írt és tízet fordított, Láng eredeti drámáinak száma huszonhat, fordításaié százöt.^[37] Andrád a magyar történelem némely dicsőséges mozzanatát vitézi drámává dolgozta föl. A fiatal színészek közül Déry és Balog tűntek ki fordításaikkal, ez utóbbi csakhamar eredeti bohózatokat is kezdett írni. Nem csoda tehát, ha a fiatal Katona is követte társai példáját.

Úgy látszik, hogy egypár tetszéssel fogadott műve újabb munkásságra ösztönözte, s a színészek, akik rendesen új, s ha lehet, nemzeti tárgyú drámát szerettek jutalomjátékul választani, nem hagyták nyugodni tollát. Az alig húsz-huszonhárom éves ifjú néhány rövid év alatt, mintegy tizenhét eredeti és öt fordított drámával gazdagította az akkori szegény műsort.^[38]

Fordításokkal kezdette drámaírói pályáját, s alkalmasint sokkal többet fordított, mint amennyiről tudomásunk van. Az 1813-i Pesti játékszíni zsebkönyvben találjuk először fordított drámái címét, az 1812-ben előadott drámák között, s minthogy mind a három mű január és március elején és április derekán adatott, bizonyosnak látszik, hogy mind a hármat, vagy legalább az elsőt 1811-ben fordította. De valószínű, hogy már 1810-ben is fordított, mert akkor már műkedvelősködött, s ez év volt Vida igazgatásának fénypontja.

Fordított drámái a következők: 1. Jolantha, jeruzsálemi királyné. Szomorújáték négy fölvonásban. Írta Ziegler Vilmos. Adatott először Pesten, 1812. január 12-én. Elveszett. 2. Szmolenszk ostroma. Adatott először Pesten, 1812. március 7-én. Elveszett. 3. Üstökös csillag. Vígjáték egy fölvonásban. Adatott először Pesten, 1812. ápril 17-én. Elveszett. 4. Medve Albert. Adatott először Pesten, 1813. február 17-én. Elveszett. 5. Montbelli grófok vagy az atya és gyermekei. Nézőjáték három fölvonásban. Franciából szabadon készítette Haussereck, magyarra fordította ifjú Katona József. Paternus amor vincit omnia. Ovidius Eleg. Lib. I. 12. Másolata megvan a Nemzeti Színház könyvtárában, s Abafi gyűjteményében először jelent meg nyomtatásban. Abafi még két fordítást tulajdonít Katonának, melyek az akkori műsoron gyakran megfordultak: Comedia ex tempore című vígjátékot. Kotzebue-tól vagy Henslertől és a Pártosság dühét Zieglertől, de nem jelöli meg a forrást, ahonnan merített, s minthogy más források ez adatot nem támogatják, az legalábbis kétségesnek látszik.

E fordítások mutatják, hogy az ifjú költő ízlése eleinte egészen színésztársai befolyása alatt állott. Színpadunkon akkor csak kivételképp adták Shakespeare-nek egy-egy darabját, leginkább Hamletet és Othellót. A francia klasszikai drámának majdnem egyetlen képviselője Molière-nek Simai által magyarosított Zsugorija volt. A német múzsa uralkodott színpadunkon, de nem valódi kegyencei képében. Goethének csak a Testvérek című kis műve adatott elő gyakrabban, de le sem fordított Götz von Berlichingene durva és lelketlen utánzásainak, a német lovagdrámáknak egész raját fordították és játszták magyarul. Schillernek leginkább Haramjái tetszettek, s minden oly német dráma, mely ebből vett ihletet, szintén tetszést aratott. Amíg így egyfelől a német Sturm und Drang-korszak elfajulásából táplálkozott a magyar színpad, addig másfelől Kotzebue leleményes és köznapias szelleme egészen megigézte közönségünket. Lessing Galotti Emiliája ritkán került a műsorra, de Kotzebue-nak minden héten előadták egy-két komoly vagy víg művét. A lovag- és érzékeny polgári drámák és bohózatos vígjátékok tetszettek legjobban. Nagy divatban voltak a szörnyű, de ostoba gazemberek, az üldözött, de gyámoltalan ártatlanok történetei, a kardcsörtető, történelmi epizódok, különösebb bűnvádi esetek, az érzékeny családi bonyodalmak, a megtért tévedők, s a könnyen megbocsátó szenvedők rajzai. Minden ily mű hamar talált fordítóra vagy átdolgozóra; egy-egy német lovagdráma a magyar történelem eseményei közé tétetett át, s a német érzelgés összeolvadt a magyar hazafias szónoklattal. A fordított és átültetett német drámák szelleme megérzett eredeti drámaíróinkon is, de ha a magyar történelemhez fordultak, olykor eredetiségök is fölcsillámlott. Kedvelték a magyar történelem dicsőséges eseményeit, s bár inkább epikai, mint drámai rajzokra törekedtek, s oly helyzeteket kerestek, melyekben kifejezzék hazafias érzésöket és vágyukat, mindamellett a magyar jellem egy-egy vonását is eltalálták, és a hazafias szóárban megrezdült néha a valódi érzés egy-egy hangja is.

Katona nemcsak mint fordító kedvelte a német lovag-, érzékeny polgári és történelmi drámát, hanem mint eredeti író is. Utánzásukra törekedett egy húszéves ifjú naiv könnyelműségével. Kotzebue-t Ziskához írt egyik jegyzetében a század egyik legjelesebb írójának tartja, s a Husziták Naumburgnál című kis drámáját felséges műnek nevezi. Kotzebue és Ziegler voltak eleinte példányai, sőt az sem lehetetlen, hogy némely elveszett műve nem egyéb, mint valamely német lovagdráma magyaros átdolgozása. Azonban Shakespeare és Schiller is hatottak reá, nem annyira műalkat és jellemrajz, mint hangulat és dikció tekintetében. Moor Károly eget vívó pátosza és Hamlet világfájdalma korán elbűvölték, s itt-ott vissza is csillogtat belőlük valamit. Shakespeare némely hőseinek féktelen szenvedélyeit is megvillantatja néha, habár torz vonásokban. Katona pályája első felében nagyrészt a színészek növendéke volt, ízlésök szerint, számukra és nógatásukra dolgozott, s nem mondhatni, hogy haszon nélkül járt ez iskolába. Kísérletei ugyan csekély becsűek, s mint kísérletek is többet váratnak oly költőtül, aki csakhamar Bánk bánnal áll elő, de mutatják, hogy sokat tanult, aminek később hasznát vette. Ismerni tanulta s megismerte a színpadot, s ez az oka, hogy egypár ifjúkori műve egész az újabb időig fönn tudta magát tartani a műsoron. A cselekvénynek nincs ugyan erős alapja, de mégis cselekvény, nyelve nehézkes, de mégis párbeszéd, a történelmi elemet nem tudja költőileg feldolgozni, de érzéket árul el a történelem drámai eseményei iránt. A művészi formát még nem bírja, de technikája aránylag erős. Mindamellett nem elégszik meg az egyszerűbb tárgyakon begyakorlott technikai készségével, szövevényes tárgyakhoz fog, melyeken nem tud uralkodni, de küzdeni tanul, s kicsikarja legalább egy-egy részlet drámaiságát. Mindent összevéve, az ifjú költő munkássága különös keveréke a különböző s néha ellentétes ízlésnek és iránynak, a fejletlen és fejlődő tehetségnek. A gyermekes leleménybe néha egy-egy férfias részlet vegyül, az erőszakos és túlzott jellemrajzba egy-egy találó vonás, s a dagályos dikcióba egy-egy meglepő ötlet. Sőt egypár darabjában megtalálhatni Bánk bán némely alakjának és pátoszának csíráját is.

Első eredeti műve egy vígjáték volt, a Farsangi utazás, öt fölvonásban, melyet alkalmasint 1811-ben írt, de amely csak 1812-ben került először színre Kecskeméten: Pesten valószínűen gyöngesége miatt nem adták. Kézirata elveszett, s tartalmáról sem tudunk semmit.

Második műve: Monostori Veronika vagy a harc két ellenkező ügyért. Nemzeti vitézi szomorújáték öt fölvonásban, szerzette Katona József, 1812. - Eredetije a Nemzeti Színház könyvtárában. Nem tudni: vajon előadták-e, de az bizonyos, hogy nem maradt a műsor állandó darabja, zavaros és vontatott cselekvénye miatt. Egészen a német lovagdrámák modorában van írva, bár a költő mindenképp igyekszik némi magyar mázzal vonni be. A török uralom előtt, a középkorban játszik, midőn még állottak Alpár és Szentlőrinc várai és falvai, a cselekvény színhelyei, melyek már régóta puszták. Lélektani képtelenségek halmaza e mű, Kotzebue-tól kölcsönzött kétes morál kíséretében. Egy szörnyű gazember intézi a bonyodalmat, aki se céljával, se szenvedélyével nem tud érdeket gerjeszteni. Kopár Tamásnak hívják és Szentlőrinczi Loránt fegyvernöke. Ez egy fiatal várúr, aki világlátni indul Tamás kíséretében. A tokaji szüreten jól tölti az időt; ezalatt Tamás beleszeret egy parasztleányba, Monostori Veronikába, aki nem viszonozza szerelmét. Loránt megszánja fegyvernökét, meglátogatja Veronkát és atyját, hogy ajándékaival kieszközölje a házasságot, de maga szeret belé Veronkába, aki tulajdonképp nem parasztleány, hanem egy elszegényedett nemesember leánya. Nőül is veszi, Tamásnak pénzt adva kárpótlásul. Azonban csakhamar egy más nőbe szeret, házasságtörővé válik, de megbánva bűnét, és nem remélve neje bocsánatát, elszökik Tokajból és hazaindul. Az úton rablók támadják meg, éppen Alpár vára erdeje mellett, hol a várúr, Alpári Farkas húga, Katalin vadász, és meghallva a zajt, megmenti a megsebzett Lorántot, aki így akaratlan Alpár vára vendége lesz. Katalin beleszeret az üdülő Lorántba, amit észrevevén Tamás, fölhasználja e körülményt Loránt ellen rég táplált bosszúterve megvalósítására. Azért elhiteti Katalinnal, hogy Loránt szereti őt, légyottot kér nevében, melyre csak maga megy el, s az urától ellopott gyűrűvel a sötétben eljegyzi a leányt. Ez ostoba tervnek éppen nem valószínű sikere még több ostobaságra ragadja a cselszövőt, s még több képtelenségre a költőt. Tamás bevádolja urát Katalin bátyjának, Farkasnak, mint csábítót, s úgy intézi a dolgot, hogy ez egy este Katalint együtt találja Loránttal. A felbőszült bátya húga nőülvételére kényszeríti Lorántot, de az vonakodik, mire mindketten mégjobban felbőszülnek. Farkas elfogatja Lorántot, a szomszéd gvárdiánért s a távolabb lakó püspökért küld, hogy velök a házassági szertartást végrehajttassa. A gvárdián külön kikérdezi mindkettőt. Katalin Loránt csábítottjának vallja magát; Loránt ártatlanságát erősíti, elbeszéli egész életét, bevallja, hogy ő már nős, s csak nejét szereti. A gvárdián erre kijelenti, hogy nem eskettetheti őket össze, s minthogy egyik fél sem tud bizonyítani, indítványozza, hogy Isten ítélete döntsön Farkas és Loránt között. A bajvívás egész ünnepélyesen megtörténik. Farkas legyőzi Lorántot, mire a megérkezett püspök, aki nem más, mint Tamás, egy öreg püspöknek öltözve, megparancsolja a gvárdiánnak, hogy adja össze Katalint és Lorántot, mert az Isten ítélete a Loránt vallomását hazugságnak bizonyította. A gvárdián összeadja őket, de Loránt utálattal fordul el új nejétől, aki ezért halálos bosszút esküszik ellene.

Eközben új fordulat készül e nehezen kibonyolítható cselekvény kibonyolítására. Az ősz Monostori kiindul Tokajból leányával, Veronkával, hogy felkeresi Szentlőrincen legjobb barátját, Tóth Andrást, aki Loránt nevelője volt. Amint az alpári erdőn átutazva, a fűre ledűlnek és elszunnyadnak, Farkas egyik vendége, Orgoványi meglátja őket, megtetszik neki Veronka, elragadja és Alpár várába viszi, s Farkas gondjaira bízza, amíg hazavihetné mint menyasszonyát. De ha nőül akarta venni, miért rabolta el, miért nem kérte nőül atyjától, hisz nem tudhatta, hogy férjes nő? Majd minden fordulat ily gyönge alapon nyugszik az egész műben. Farkas jól bánik Veronkával, sőt belészeret. Azonban Loránt és Veronka találkoznak, egymásra ismernek, Veronka mindent megbocsát bűnbánó férjének, éppen, mint Kotzebue Embergyűlölés és megbánás című drámájában Meinau Eulaliának. Farkas meggyőződvén, hogy Loránt csakugyan nős, ellágyul és elhiszi, hogy nem csábította el húgát, mintha nős férfi nem lehetne csábító. Nagylelkűsége Veronika iránti vonzalomból is egész odáig terjed, hogy Lorántot hazaküldi népe fölfegyverzése s neje megvédése végett, Orgoványi ellen; pedig mindezt saját várában maga jobban megtehetné. Ezalatt Katalin, aki minderről semmit sem tud, kifőzi bosszútervét. Egy borospohárba mérget tölt Loránt számára, mintha bizony az asztalon hagyott poharat nem hamarább fölhajthatná bátyja, aki mindig szomjas, és folyvást iszik az egész darabban. Maga sem bízik e tervében eléggé, ezért egy Benjámin nevű nemesifjat, aki szerelmes belé, szerelmi ígéret árán reáveszi arra, hogy Lorántot mérgezett karddal meggyilkolja. Ezt a mellékszobában meghallván Veronka, a gvárdiánt Loránthoz küldi, hogy értesítse a veszélyről. A mérgezett borospohárról mit sem tud, azért nem figyelmeztetheti Farkast, aki azt kiissza, mit meghallván Katalin, kétségbeesik. E zavarban megérkezik Orgoványi embereivel, hogy magához vegye Veronikát, aki vonakodik őt követni. Ekkor Orgoványi cselhez folyamodik, s azon szín alatt, hogy férjéhez viszi, magával csalja. Azonban rosszul számított. Loránt összegyűjtött vitézeivel várja őt Alpár alatt, s megmenti Veronkát. Ugyanekkor megtudván a gvárdiántól Benjámin szándékát, elvéteti tőle a mérgezett kardot, de minthogy az egy más kardot ragad föl, megvív vele, elejti, s egyszersmint hadat üzen az alpáriaknak, mint olyanoknak, akik orgyilkost küldöttek reá. Megkezdődik a két fél között a harc, melyben maga Veronka is részt vesz. Mindkét részről néhányan elesnek. Ekkor a gvárdián közbelép, békességre inti őket. "Szentlőrinczinek igaz ügye van - úgymond - de a derék Alpári is ártatlan, és két ártatlan felekezet harcoljon-e egymással?" Ezalatt megjelen a méreg hatása alatt dühössé vált Alpári, karddal űzve húgát, akit meg akar ölni az orgyilkos terv miatt, de összerogy. Ekkor aztán minden kiderül: az elfogott Tamás bevallja egész cselszövényét, mire Katalin átdöfi őt, a haldokló testvérére borul. Mindnyájan térdre esnek, leveszik fövegöket, s égre emelt szemekkel imádkoznak.

Amily valószínűtlen mesterkélt a cselekvény, éppen oly önkényes, sőt gyermekes a jellemrajz. Egy középkori szilaj hölgy, kit elcsábítnak, anélkül hogy tudná ki volt a csábító, aki méregkeverésen töri fejét, pedig karddal is tud ölni; egy becsületére kényes várúr, aki mindig részeg, s mindegyre változik, minden fejlődés nélkül; egy bűnbánó férj, aki meg sem kísérli kiengesztelni nejét, s vitéz lovag létére teljesen szenvedőleges, s mintegy a véletlen játéka; egy megcsalt nő, akinek nincs semmi erélye, méltósága, akivel férje mindent tehet, s aki mégis amazon módjára a csatában is részt vesz; egy gonosz szolga, aki sehogy sem emelkedik a köznapiság fölé, mégis tervének minden sikerül: íme a mű főalakjai. Közülök egyik sem tud a mű központjává emelkedni, vagy lebilincselni részvétünket. Az ifjú költő inkább a színpadot tanulmányozta, mint az emberi szenvedélyeket, inkább a divatos ízlésből merített, mint önkebléből. Ott van művében az istenítélet, az egymás ellen küzdő két vár, a harcoló amazon, a jóakaró szerzetes, a gonosz cselszövő, egy csoport érzékeny jelenet, de kevés drámai és még kevesebb tragikai emelkedés. A sok esemény s váratlan fordulat nem tud egy kerek cselekvénnyé alakulni, de kiemelkedik egy-egy színpadiasan hatásos jelenet, s a kor obligát pátosza, bár nagy ritkán természetessé is válik. Legtöbb eredetiség a Farkas jellemrajzában nyilatkozik. Ebben van némi élmény, tapasztalat. Katona a jelen szilaj, de nemes szívű, elparlagiasodott, de jeles tehetségű ifjat a középkorba tette át, s bár torzalakot rajzolt, de egy-két vonást eltalált. Heves kitörései durvák és szenvelgők, de mintha megcsendülne bennük egy-egy hang, mely később Petur bánban igazzá és művészivé válik.

Harmadik műve: Luca széke karácsony éjszakáján. Dráma három fölvonásban. Írta Katona József. - Másolata a Nemzeti Színház könyvtárában. Először adatott Pesten, 1812. december 26-án, s azután többször, a Nemzeti Színházban még a negyvenes években is, és vidéken egész a hatvanas évekig. Sikerének oka nemcsak bizonyos alkalomszerűségben keresendő, rendesen karácsony hetében adatott, hanem szerkezete jelességében is. A fiatal költő sokat tanult, kerüli a hosszadalmasságot, célra siet, bizonyos drámai arányosság- és takarékosságra törekszik. A mű tartalma is több eredetiséget tanúsít, amennyiben némi magyar zsánerrajzot találunk benne, bár a főrész Shakespeare és Kotzebue hatását árulja el. E két költő hatása együtt egy kissé furcsának tetszik, de nem furcsább, mint az a tény, hogy éppen Shakespeare hazájában ünnepelték legjobban Kotzebue Embergyűlölés és megbánás című drámáját. Hihetetlen e mű hatása a kor drámaíróira. Főszemélyei: Meinau és Eulalia másolatát nem egy műben megtalálhatni. Katona második művében már ott szerepelnek, itt e harmadikban is, bár más változattal. Gróf Vérhanti éppen oly embergyűlölő neje hűtlensége miatt, mint Meinau. Rozina, a grófné, csak gyanúsított és ártatlan ugyan, de éppen olyan módon akar kibékülni férjével, mint Eulalia. Fiok, Lázár, már egészen Hamlet, polgári viszonyok között. Anyja meghalván, nem hisz természetes halálában, atyjára gyanakszik, s őrültséget tettetve, nyomozza a titkot. S valóban a dolog úgy is van, amint sejti. Csakugyan atyja a gyilkos; háziorvosával megmérgeztette nejét, kiről azt hitte, hogy házasságtörő, mert egy reggel egy katonatisztet látott kilépni hálószobájából. Azonban a nő ártatlan, a katonatiszt testvére volt, kinek hirtelen távozni kellett, s egy percre búcsúzni futott föl testvéréhez. E műnek szintén megvan a maga cselszövője, de ez sem sokkal eszesebb, mint az előbbi mű Tamása. Az orvos ez, aki meg nem nyerhetvén a grófné szerelmét, férjét igyekszik tőle elidegeníteni, gyanúval tölti el, de midőn ez féltékenységében elhatározza neje halálát, s a gyilkossággal őt bízza meg, nem mérget, csak álomitalt ad neki, s egy sírbolti üregben kenyéren s vizen tartja, míg elszöktetheti. Egy kissé hóbortos s nem valószínű cselszövény. De ha sikerülne is, mit nyerne az orvos? Vajon megnyerhetné-e az őt gyűlölő asszony szerelmét, s ez kiszabadulva sírbolti börtönéből, elszöktetve is, nem tehetné-e könnyen semmivé? Az orvos mindezzel nem gondol, s minthogy a fiú gyanakszik reá, az atya pedig összetűz vele, siet elszökni áldozatával, noha erre azelőtt is elég oka volt, s valóban csodálkozhatni, hogy csak most jut eszébe. Éppen karácsony éjjelen bemegy a sírboltba, hogy a grófnét a szökésre előkészítse. Ugyanekkor egy paraszt, Körtés, szintén a templomba tart, Luca székével, melyről az a babona, hogy aki karácsony éjjel a templom tornácában reáül, mind megismeri a nők közül a boszorkányokat. Meglátja a sírboltba suhanó orvost, közli titkát a gróf szolgájával, ez pedig az ifjú gróffal, aki tüstént a sírboltba siet, s ott elbúvik. Az orvos kihozza az üregből a grófnét, és szökésre kényszeríti; ekkor a fiú előlép, lelövi az orvost, megszabadítja anyját. A szegény nőre új szenvedések várnak. Férje nem akarja visszavenni a szerinte házasságtörő nőt, bár maga a nő s egész háza népe ostromolja. E jelenet egészen Meinau és Eulalia végjelenetének másolata az Embergyűlölés és megbánásból. De Katona másolata még inkább sérti erkölcsi érzésünket, mint Kotzebue eredetije. Rozina, az ártatlan és elevenen eltemetett nő, rágalmazóját és gyilkosát kérleli a bűnös Eulalia fogásaival, s nyomorult férje csak akkor bocsát meg neki, midőn Körtés leánya, Ágnes, s ennek kedvese, Mártonka, hírül hozzák, hogy az orvos haldokló szolgája ártatlanságát bizonyítja, de ekkor egyszersmind magát is meg akarja ölni. Szerencsére Mártonka elkapja a pisztolyt, minden jóra fordul, a gróf és a grófné kibékülnek, s boldogul élnek. Boldogul? Vajon egy nő, aki ennyire megalázta magát, egy férj, aki ily gyalázatosan bánt nejével, élhetnek-e boldogul? Ez nem megoldása a csomónak, hanem, erőszakos kettévágása.

Egyszóval Katona e második művében is inkább technikai, mint költői fejlődést tanúsít. Még mindig kora kedvenc darabjainak hatását dolgozza föl, előbb a lovag-, most a polgári drámákét, de mind több ügyességgel. Már valóságos színpadi művet tud írni a drámai mesterség készségével. Némelyek hibásan kettős cselekvényt vélnek föltalálni e művében: a Körtés és családja jelenetét nézik egyik cselekvénynek, pedig az csak a cselekvénybe olvasztott epizód, mely elhatározó befolyással van mind a bonyodalomra, mind a kifejlésre, két ponton is; először midőn Körtés észreveszi az orvosnak a sírboltba menetelét, mi az orvos tervét meghiúsítja, másodszor, midőn Ágnes és Mártonka értesítik a grófot az orvos haldokló szolgája vallomásairól. Katona ez epizódot éppen nem nyújtja hosszúra, röviden és drámailag tárgyalja, s alakjait élénken és jellemzően tünteti föl. E népies zsánerrajz sokkal sikerültebb, mint a főbb személyeké. Ezek közül csak Lázárnak, az ifjú grófnak fixpozíciója ér valamit, magán- és párbeszédeiben Hamlet szelleme szikrázik itt-ott, de sokkal több érdeket költ fel, mint amennyit megtartani képes, s a végén éppen megromlik, midőn atyjával szemben egészen tétlen marad.

Katona negyedik drámája: István, a magyarok első királya. Eredeti vitézi nézőjáték négy fölvonásban, a magyar nemzeti játékszínre szabadon készíttetett Katona József által Pesten, 1813. júliusban. - Másolata a Nemzeti Színház könyvtárában. Először adatott Pesten, 1813. augusztus 19-én. E mű nem eredeti, hanem Girzik Ferenc ily című drámájának, Stephan der erste König der Ungarn, Pest, 1792. - újabban 1803. átdolgozása. "Katona e darab teljes cselekvényét átvette e műből, de tetemesen rövidítette. Sok epizódot elhagyott, s jobban összevonta az eseményeket. Színi szempontból a magyar átdolgozás sokkal jobb, mint a német eredeti, amely inkább dialogizált irányregény, mint igazi dráma, de feltűnő, hogy Katona aki a darab szerkezetével oly szabadon bánt el, a dialógusban nagyrészt ragaszkodik az eredetihez, úgyhogy drámájának oly helyei is fordítások, melyek magyarosabb szerkezetöknél fogva eredetieknek tetszenek."^[39]

Katona e művet egészen a színpad számára dolgozta át. Inkább színpadi mű az, mint költői. A pogányság és kereszténység, az ó és új világ küzdelme, se költőileg, se tragikailag nincs benne fölfogva. Az egész cselekvény egypár durva cselszövényből áll, melyek könnyen meghiúsulnak. Kupa, a somogyi vezér, külsőleg István híve, de titkon összeesküvést szervez ellene. Két dologba veti reményét: először, hogy Venczelint, István fővezérét hűtlenséggel vádolva megbuktatja; másodszor, hogy István mostohaanyját, Adelaidot, nőül vévén, tekintélyét megerősíti még az István felé hajlók előtt is. De mindkét cselszövénye meghiúsul. Venczelinnek ártatlansága nemcsak kiderül, hanem Kupa összeesküvését is fölfedezik; miért aztán ez megszökik István udvarából, anélkül hogy magával vihetne Adelaidot. Ekkor nyíltan kitűzi a lázadás zászlóját, de most is kevésbé bízik azon eszmékben és érzésekben, melyeknek képviselője, és újra cselszövényhez folyamodik. Az István udvarából kolostorba készülő Adelaidot s az őt kísérő Boleszlávot, István sógorát elfogják a lázadók, s Kupa csak oly feltétel alatt ígéri kiadásukat, ha István átengedi az ország felét, beleegyezik Adelaid nőülvételébe, s nem háborgatja az ősi vallás gyakorlatát az általa bírt országrészben. István nem áll reá, s kockáztatva mostohaanyja és Boleszláv életét, Veszprémnél megtámadja Kupát és legyőzi. Maga Kupa is elesik, Venczelin kardja szúrja le; Adelaid és Boleszláv megszabadulnak, Aba pedig jelenti, hogy megérkezett a királyi korona Rómából Esztergomba. "Éljen István, a magyarok első királya, föl Esztergomba!" - visszhangozza a nép.

A jellemrajz hű kifejezője a cselekvénynek; ez sem emelkedik a költői színvonalig. Kupa s egész pártja inkább aljas cselszövő, mint hős s valamely nagy eszme képviselője. István és környezete a kereszténység képviselője ugyan, de élet és emelkedettség nélkül. A korrajz is elhibázott. Kupa ősi vallása a Mars és Herkules szobrainak tisztelete, melyeknek embervérrel áldoznak. Általában feltűnő, hogy Katona, aki a nemzeti visszahatás képviselőit később oly híven festette, itt meghagyja vadaknak és aljasoknak. Hogy a keresztyénség képviselőinek fogja pártját, az természetes, de szükséges volt-e akár történelmi, akár esztétikai szempontból az ősi hit és szabadság védőit általában aljasoknak festeni? A huszonegy éves ifjú költő a történelmet még csak külsőségekben fogja föl, csak egypár hatásos jelenetet keres bennök, s nem emelkedik följebb a köznapi fölfogás színvonalán. Azonban azt meg kell adni, hogy tárgyát kiváló technikával dolgozta föl.

A cselekvény folyvást halad, emelkedik, a katasztrófa gyors, s egyetlen fölvonásban sem hiányoznak a hatásos jelenetek, melyeket díszítmény és pompa is emelnek. Éppen, mint Luca széke az alkalmiságon kívül színpadias szerkezetének köszönhette, hogy oly sokáig a műsoron maradt.

Ötödik műve Ziska, két részben; az első: Ziska vagyis, a husziták első pártütése Csehországban. Eredeti nézőjáték négy fölvonásban, írta Katona József, Pesten, harmadik esztendőben törvényt tanulván, 1813. - Eredeti kézirata a Nemzeti Színház könyvtárában. Színpadon nem adatott elő, legalább nem találhatni nyomát, hogy előadatott volna. De úgy látszik, hogy maga Katona is inkább olvasmánynak szánta. Mintegy ezt bizonyítja előszava és bevezetése is. A bevezetés nem egyéb, mint egy kis értekezés Schulz nyomán, mely Husz életét s a huszita háború előzményeit adja elő. Abafi kiadásában ez értekezés egészen hiányzik. A költő úgy véli, hogy mindezt szükséges tudnia az olvasónak, mert a dramaturgia, főképpen a cenzúra nem engedi, hogy mindent a színre hozzon. Az előszóban engedelmet kér az olvasótól, hogy hazai tárgy helyett idegent dolgoz föl, de ezzel is a nemzeti műveltséget célozza, mert úgy tapasztalta, hogy a huszitákat alig ismeri a magyar közönség. "Ó, magyar - fejezi be az előszót -, neked szentelem minden betűmet, neked mindazt, mit lelkem, bár erőtlen szárnyakkal, kegyes megítélésed elébe röpíthet: ajándékozz meg engemet azon szerencsés érzéssel, hogy midőn munkámat olvasod, azt képzelhessem tőled hallani: egy huszonegy esztendős ifjú is igyekszik, hogy magyarnak ismertessék, és édes anyai nyelvét tehetsége szerint előmozdítni izzadoz."

Katona eddig egészen a színpad számára írt, mást az irodalom is szeme előtt lebeg, eddig egészen a divatos ízlést követte, most másra is tekint, és saját ízlése szellemét is követi. Schiller Wallensteine lebeghetett szeme előtt, legalább a külső formára nézve, és Shakespeare-nek az angol történelemből vett színművei. Sok, tárgyára vonatkozó történelmi munkát elolvasott, s idéz is belőlök az illető helyeken. Egészben véve mindkét dráma éppen oly kevéssé színpadi, mint költői mű, de vannak bennök oly jelenetek, melyek mindkét tekintetben fölülmúlják eddigi műveit. A rajtok elömlő szellem is általában véve férfiasabb, s pátoszában is több a természetesség és önkéntesség. Egységes és érdekes cselekvénye egyiknek sincs, hajlanak az eposz felé, s Ziskának, a főhősnek egysége tartja össze az epizódos cselekvény szálait. Az első mű azt rajzolja, hogyan válik lázadóvá Ziska, aki Venczel cseh király kamarása és kegyence. A költő a cenzúra miatt egészen mellőzi a vallásos indokot, inkább csak politikai forradalomnak tünteti fel a huszita fölkelést, és Ziska is nem vallásos meggyőződésből, hanem nagyravágyásból és bosszúból fog fegyvert. Venczelhez hála köti, nagyravágyása a nép felé vonja. E kettő között ingadoz, midőn hírül hozzák kolostorba vonult húgának meggyalázását. Ekkor bosszút esküszik, s a husziták élére áll és elfoglalja Prágát. Majd ostromolni kezdi a kunradici várat, hova Venczel vonta magát, s hol lelkiismeretfurdalásai, bosszús fölgerjedései miatt hirtelen halál éri; Ziska immár a várba hatol, midőn a király holttestét elébe hozzák. A királyné békét köt a huszitákkal, a szabad vallásgyakorlat föltétele alatt; Ziska a király holttestére borul, önvádat érez, megsiratja, majd összeszedve magát így kiált föl: "Egyet léptem előre, soha többé visszalépni nem fogok, ha mennykövek csapdosnak is le előttem. Utánam husziták, ismét Ziska vagyok."

Katona a Ziska jellemzésére helyezte a fősúlyt, s a hála és nagyravágyás, a szeretet és bosszú összeütközéseit akarta rajzolni, azonban a különböző elemek, melyek Ziska tetteiből folynak, nincsenek kellő arányban vegyítve és összeolvasztva. Néha alig értjük meg lelkiállapotát. És mégis jellemrajzának e módja tetemes haladást tanúsít. Katona megkísérli a különböző indokok összevegyítését, s a szenvedélyeknek nemcsak egy színnel való festését, melyet Bánk bánban annyi sikerrel használ. Ziska még más tekintetben is némi rokonságot mutat Bánkkal, kit szintén erős kötelékek csatolnak a királyi házhoz, kit szintén gyalázat ér, s bosszú sodor a forradalomba. Mindamellett, hogy a költő egész erejét összpontosította a főszemély rajzára; Venczel jellemzése jobban sikerült. Az egykor kegyetlen, most tehetetlen és megtört, de indulatos királyt élénken emeli ki egypár találó vonás, bár néhol a groteszket érinti. Egypár jelenet, különösen a király halála és Ziska ellágyulása a király holtteste fölött, nem közönséges drámai erőre mutatnak.

A második részben kevesebb a drámaiság. Ziska további pályáját vesszük benne, s a husziták küzdelmét egész Ziska haláláig. Ziska már mindkét szemére vak, csak névleg fővezér, s Prokop vezeti a hadakat. Bár egypár harcias jelenet drámai mozgalmassággal folyt le, a dráma központja, amennyiben szó lehet erről, sem Ziska, sem Prokop, hanem Ziska leánya, aki Jaromir név alatt férfiruhában, mint dobos mindig atyja közelében van, anélkül hogy ez tudná kilétét. E regényes leány csodadolgokat mível. A csatában megmenti atyját, akit a császárpárti Dube András agyon akar sújtani, s ugyanakkor megmenti Dubét, akire Prokop mér halálos csapást. Dube börtönbe kerül, de a leány onnan is kiszabadítja, mert szereti, s ez őt viszont. Végre atyját, midőn ez újra bevonul Prágába, abba a házba szállíttatja, hol nagynénje, a Ziska szerencsétlen húga, a ravatalon fekszik, aki álruhában szintén részt vett a hadjáratban, s a Dubétől kapott sebben halt meg. A kifáradt Ziska is haldoklik, akkor a leány fölfedi kilétét, a ravatalhoz viteti atyját, s kéri, hogy bocsásson meg Dubénak, s áldja meg frigyöket. Ziska megáldja őket, s a huszitáknak Prokopot ajánlja utódául.

E meglehetős gyönge leleménynek még jobb részei is inkább dalműszerűek, mint valóban drámai hatásúak. Azonban néhol valódi költői hangulat ömlik el a művön, bizonyos melankólia, mely többet sejtet, mint amennyit kifejez. Midőn, Ziska mélázva a múltra és jövőre gondol, a hallgatag Prokop csak néha szólal meg, a vén Voda iszik és elfecseg, mint gyermekies öreg emberek szokása, s örvend Jaromirnak, aki lanttal és énekkel mulattatja őket: mindez együtt megható kép, melyen a különböző lelkiállapotok, mint fény és árny egymást kiemelve, teljes összhangban olvadnak össze. Ily hangulattal Bánk bánban is találkozunk, Voda jellemzésében is van egypár oly vonás, melyből később Mikhál bán alakul.

Még ugyanabban az évben két drámát írt Katona, de ezeket egészen a színpad számára. Az egyik - s ez már hatodik eredeti műve - Aubigny Clementia vagyis a vallás miatt való zenebona Franciaországban IV. Henrik alatt. Vitézi darab négy szakaszban. Készítette Katona József, Pesten, harmadik esztendőben törvényt tanulván, 1813. - Másolata a Nemzeti Színház könyvtárában. E művet némelyek fordításnak tartják, de minden bizonyíték nélkül. Legfeljebb átdolgozás lehet, valamely idegen beszély vagy történelmi rajz át- vagy földolgozása, és semmi esetre sem fordítás, mert az ilyenhez mindig odaírta Katona, hogy fordította. Középfajú, úgynevezett érzékeny dráma ez, mely tragikai erős összeütközéseket könnyed módon békít ki. A mű hőse, Clementia grófné, valóságos hősnő, aki kardot köt és seregeket vezérel, IV. Henrik híve, s midőn megtudja, hogy gróf Chatre a ligue egyik vezére lett és vára ellen indul, rábírja fiát, aki a Chatre leányába, Rozáliába szerelmes, hogy szakítson mátkájával. De a leány, aki éppen a várban időzött, szintén atyja ellen nyilatkozik, s midőn ez fölkéri a várat, csak azért megy hozzá, hogy lebeszélje szándékáról. Chatre magánál tartja leányát, s ostromolja a várat; nem veszi ugyan be, de elfogja az ifjú grófot, Clementia fiát, midőn ez egy csapat élén a visszavert ostromlókat üldözőbe veszi. Ekkor Chatre megüzeni az anyának, hogy megöleti fiát, ha a várat föl nem adja. A várőrség, hogy megmentse az ifjú grófot, kész a föladásra, de az anyában erősb a hűség királyához és elveihez, legyőzi anyai fájdalmát és visszautasítja a föltételt. Erre Chatre új ostromot kezd; Clementia hősiesen védi a várat, kardjával visszasújtja a vár fokára már-már följutó vezért, kit lehanyatlásban két zarándok fog fel, leánya és Sericour, a főlovászmester, akik álruhában várták az ostrom eredményét. Chatre nem halt meg, csak megsebesült, s most már végre akarja hajtani határozatát, az ifjú gróf kivégzését. Azonban Sericour csendesíti, elmélkedik a király iránti hűségről s a vallásos fanatizmus hiúságáról, s mikor meglágyította szívét, Rozáliával együtt felöltözik zarándokruhába, s mindketten elébe térdelve az ifjú gróf életéért esdekelnek. Chatre megmentőit ismerve meg bennök, megkegyelmez az ifjú grófnak, sőt maga is a király hűségére tér, mit a seregével közelgő király igen kegyesen fogad, s hogy kímélje büszkeségét, nem kegyelmet ad neki, hanem szövetséget köt vele. A fiát visszanyert anya boldog, s nem kevésbé az ifjú mátkapár.

A mű technikája jeles, de tartalma annál kevésbé. A cselekvény színpadi csínyek láncolata, a jellemrajz pedig sablonszerű. Nincs benne élet, elevenség, s a lélektani fejlemény folyvást erőszakolt. Clementia hősködése, Chatre megtérése csak külsőkép drámai, s inkább a néző kínzására vagy elérzékenyítésére számított, mint meghatására és fölemelésére. A vallásos fanatizmus rajzát is kerüli az ifjú költő, éppen mint Ziskában, de itt mégis bátrabb, s ha a jellemrajzba nem szövi is be, a párbeszédekben legalább elárulja, nem annyira személyei, mint a maga nézetét. "A vallásért harcoltál - mond Sericour Chatre-nak -, és a vallásért akarsz harcolni. Mi okból? Hogy az embereket erővel kergesd a paradicsomba, akik oda bemenni nem akarnak, vagy legalább azt hiteted el magaddal, hogy be nem mehetnek?" "Hidd el nekem, Chatre - folytatja később -, az emberek véleménye, melyet isteni tiszteletnek nevezünk, nem egyéb egy bálháznál, ahol is török, zsidó, indus, görög és római maszkarák fordulnak elő, senki sem láthatja, hogy melyik lárva rejtheti el a nagyobb szépséget. A külső festéket tekintvén, egyiknek ez, másiknak amaz tetszik, mármost kardot vonjunk-e egy igazszívű ember ellen, mivel őbeléje az örökkévaló ezt és nem azt a vágyakozást alkotta, melyet mi mindnyájok között elsőnek találunk? Miért akarsz te másokat erővel is a te ízlésedre kényszeríteni, amelytől mások undorodnak? Majd az éjfélnek órájában le fognak a lárvák hullani, s mindenik a maga formájában áll a bíró előtt." Alkalmasint ily elmélkedések miatt nem került színpadra e mű, még a vidéken sem. Legalább a Nemzeti Színház másolatán a következőt olvashatni: "Ezen darabot előadni nem szabad, mert szitkokkal tele vagyon, istenről nagyon illetlenül szól, és régi vallásbeli villongásokat előhoz. Kassa, december 23. 1831. Magyar József." Azonban 1819-től fogva Hédervári Cecilia, a magyar amazon vagyis Hédervár ostroma címe alatt magyarosítva gyakran adatott. Személyei a következőkép magyarosodtak meg: IV. Henrikből lett III. András, Clementiából Hédervári Cecilia, Kont István leánya, Drugeth Miklós özvegye, Aubigny grófból Aladár, Chatre-ből Újlaki Ugrin, dalmáciai vicekirály, Rozáliából Olivia és Sericourból Drágfi Loránt. Az, hogy vajon Katona magyarosította-e meg művét, neméppen bizonyos. A Nemzeti Színház példányán a cím alatt ugyan ez áll: 1819-ben magyarosíttatott Katona József által, de a neveken kívül nincs más változás rajta, mint kihagyása mindannak, ami a francia viszonyokra és vallásos villongásokra vonatkozik. Katona bizonyosan többet változtatott volna. Lehet, hogy a színészek magok magyarosították meg, hogy előadhassák, s koronként hazafias beszédeket szőttek bele, mert a Honművész[40] 1833-ban megrója e műben a sok hazaszeretet és nemzeti lelkesedés emlegetését, bár más alkalommal és mások műveiben az ilyesmit magasztalja, s híven följegyzi, hogy a hazaszeretetről, nemzeti nyelv megbecsüléséről, a hazai törvények magatartásáról szóló helyeket mily lelkesen megtapsolták.^[41]

A másik mű, Katona hetedik eredeti drámája: A borzasztó torony, vagyis a gonosz talált gyermek. Eredeti nézőjáték öt fölvonásban: készítette Katona József, Pesten. - Eredeti kézirata a Nemzeti Színház könyvtárában. Előadatott Pesten, március 27-én 1814. Ez is alkalmasint valamely német lovagregény dramatizálása, ha nem is egészen, legalább részben. Van ebben minden, ami a német lovagregényeket jellemzi: egymás várát feldúló lovagok, szörnyű gonosz cselszövők, szöktetések, párbajok, titkos folyosók, iszonyú börtönök, víziók, boszorkányok, sok és nagy erény, sok és nagy bűn, ártatlanok üldözése, szerencsés véletlen, s végre a bűn kudarca, s a nemes és érzékeny szívek diadala, boldogsága. Hogy valamely német regény lebeghetett a költő szeme előtt, az is mutatja, hogy cselekvénye sokat ölel fel, s inkább regényi mint drámai kompozíció, bár egyes hatásos jelenetek vannak benne. A cselekvénynek három ága is van, s bár összefonódnak, de két ág folyvást versenyez, hogy egyik a másiktól elvonja az érdeket. A Löwenstein-család esete bonyodalmaival kezdődik a dráma. Löwenstein Prokop egy Svertling nevű talált gyermeket neveltet, aki leányába, Matildba szeret, s a leány kezével együtt idővel a várat is elnyerhetni reméli. De Matild Ditmár Adolf lovagba szerelmes, s már férjhez menendő hozzá. A hálátlan s gaz Svertling csalódva reményében, bosszút esküszik, s reábeszéli a szomszéd vár fiatal urát, a vad Tóbizt, hogy ragadja el a leányt, majd ő kezére játszik. Mindezt abban a reményben teszi, hogy Tóbiztól azután ő fogja elszöktethetni a leányt, akár erővel, akár mint megmentője. A rablás első kísérlete nem sikerül, de amikor Adolfnak még a nász előtt távozni kell, mert atyja várát megtámadták, Tóbiz Svertling segélyével a várat meglepi, Matildot elrabolja. Ezalatt Adolf hazaérkezik, de későn: szülei halva, nővére elrabolva, vára feldúlva. Bosszút esküszik Gellhorn ellen, aki ezt tette, de hasztalan, mert Gellhorn emberei elfogják, urok elébe vezetik, aki csak oly föltétel alatt ígér kegyelmet neki, ha minden jogáról lemond. Adolf visszautasítja a föltételt s ezért a "borzasztó" toronyba eresztik le, hogy ott éhen haljon. De a torony alján mégis van egy rés, melyen megszabadulhat. Ugyanis e résen egy medve téved be, Adolf követi nyomát, megszabadul, s az erdőben találja hű fegyvernökét, aki azalatt urát megbosszulandó, párbajra hívta Gellhornt, melyre most maga megy el. A legyőzött és haldokló Gellhorntól megtudja azt is, hogy elrablott nővére él, szintén fogságban, egy más vár börtönében. Adolf kiszabadítására siet, s itt a cselekvénynek egy mellékága képződik, mely Wülfinda és Hugo szerelmét tárgyazza. Most a cselekvény a Löwensteinok felé fordul. Adolf megtudja, hogy Tóbiz feldúlva Löwenstein várát és elrabolva Matildot, egy csehországi várába vonult, hogy könnyen föl ne találhassák. Keresésére indul, s végre csodálatos úton-módon megtalálja a várat, hol éppen nászra készülnek. Svertling a nász előtt meg akarja szöktetni Matildot, mégpedig azon ürügy alatt, hogy Adolfhoz viszi. Azonban Tóbiz boszorkány mostohája segítségével meghallja beszélgetésöket, s leszúrja Svertlinget. Végre a várba hatol Adolf is, megszabadítja mátkáját, s minden boldog véget ér, valamint Zabern Stano bonyodalma is, a cselekvény harmadik ága, melyet mellőztünk, s mely szintén ily várföldúlást és rablást tárgyaz, de az Adolf cselekvényéhez igen vékony szál köti.

Mindamellett a mű tetszésben részesült nemcsak a fővárosban, hanem a vidéken is. Többször előadatott; a kettős, sőt hármas cselekvény vontatottságát, a jellemrajz köznapi ürességét fedezték a bonyodalom meglepő fordulatai s egyes jelenetek drámaisága. Színpadunk még mindig egypár középszerű német író befolyása alatt állott, s Kazinczy törekvése, aki Goethe felé irányozta a figyelmet, csak a lírai költészetben talált visszhangra. A színpad egész Kisfaludy Károlyig érzéketlen volt költészetünk újabb áramlatai iránt, s a nyelvújítást is csak akkor fogadta be, midőn már diadalát kezdette ünnepelni. Katona hódolt ez ízlésnek, de szelleme koronként mintegy föltámadt ellene. Alig végezte be a legnémetebb művét, már egy újba fogott, melynek semmi köze a német lovagdrámával s a közönség ízlésével. Shakespeare felé fordult, az események külső bonyodalma helyett a bensőt kereste, jellemet akart rajzolni, s a szív örvényeit festeni. De a fiatal jurátus szeme, ha észrevette is a szenvedély természetét, különböző alkatrészeit, nem tudta azokat egésszé olvasztani, s a tragikai felé emelkedve, a borzalmasba tévedt.

E nyolcadik eredeti drámájának címe: Jeruzsálem pusztulása. Eredeti vitézi szomorújáték öt fölvonásban, Flavius Josephus akkoriban volt galileai igazgató rég talált írásaiból szerzette Katona József, hites jegyző, 1814. - Eredeti kézirata a Nemzeti Színház könyvtárában. Úgy látszik, hogy előadatott, legalább a kéziraton két cenzor engedélyét is olvashatni; az egyik 1814-ben kelt, a másik 1833-ban. Azonban aligha maradt sokáig a műsoron. A költő törekvése nagyobb mint ereje, föl tudja idézni a szellemeket, de nem képes uralkodni rajtok. A cselekvény Jeruzsálemben s a várost ostromló római táborban játszik, de a két színhely személyei nemigen hatnak egymásra, s így a pusztuló város, inkább csak háttere a római táborban vívó szenvedélyeknek. Itt három alak között oszlik meg az érdek, Berenice, Titus és Florus között, de egyiknek sem jut elég tér szenvedélyük kifejtésére. Berenice és Titus igénylik leginkább részvétünket, de a felköltött részvét nem emelkedik, sőt alászáll s nem lel tragikai kifejlést. Egyikben sem hiányzik egypár erős jellemző vonás, mindenik hallatja a szenvedély egy-egy igaz hangját, de a különböző indokok, melyek vezérlik tetteiket, mintegy megsemmisítik egymást. Ezért képtelenek erősb tragikai bonyodalom alkotására, s néhol érthetetlenek is. Katona ismét a bonyolult szenvedélyek rajzát kísérti meg, s bár sikertelenül, de egy lépest tesz Bánk bán felé. Berenice zsidó nő, a jeruzsálemi királyok véréből, aki nem él férjével, hanem egyik rokonával tilos viszonyban. Meg akarja menteni az ostromlott Jeruzsálemet, azért kiszökik belőle a római táborba, hogy megölje Titust, a császárfit, az ostromló sereg fővezérét. Florus, a zsidók ostora, ezelőtt jeruzsálemi helytartó, megismeri őt és szerelmet vall neki, de ez visszautasítja. Ekkor lép ki sátrából Titus, aki Berenicét még Alexandriában megszerette, s örömmel üdvözli a szép királynét. Berenice kacérkodik vele, Florus ellen ingerli, s mindent elkövet Jeruzsálem ostroma megakadályozására, és szerelme vissza is vonja Titust az ostromtól. Florus bosszús, hogy Titus az ostromot halogatja. Neki kettős célja van: a város bevételekor kirabolni a kincses templomot, és bírni Berenicét. Elhatározza hát Titust Berenicétől elszakítani, annyival inkább, mert ezt amaz már nőül akarja venni. Azért Titus előtt egy levelet ad át Berenicének férjétől, ki ebben szemrehányásokat tesz nejének. A levelet Titus is elolvassa, s megtudja belőle, hogy Berenice nem vált el férjétől, mint eddig őt hiteté, és szeretője is van. Titus fölgerjedésében szakít vele, mire ez búba merül, nemcsak azért, mert Titus haragja vészt hozhat a zsidókra, hanem azért is, mert már valóban beleszeretett Titusba. Ekkor a bánatos és bosszús nőnek Florus ajánlja szövetségét, s ráveszi őt Titus meggyilkolására, Berenice nem tudja ezt végrehajtani, de Florussal csakugyan szövetkezik, szerelmét ígéri neki, ha Jeruzsálemet kíméli, s Titus élete ellen nem tör. De Florus megcsalja őt, mert Jeruzsálem bevételekor Titus parancsa ellenére a templomot kiraboltatja, fölgyújtatja, mit Berenice Titus előtt kiderítvén, ez megkötözteti és elítéli Florust, s Jeruzsálem romjain bolyongva, Berenice barátságában keres enyhületet.

A mű tulajdonképp inkább a Florus tragédiája, mint Berenice- és Titusé. Katona azonban, úgy látszik, sem egyik, sem másik tragédiáját nem célozta, hanem Jeruzsálem pusztulásáét. Valóban a háttér tragikaibb, mint maga a cselekvény. A jeruzsálemi nép vezérei: Simon, János, Eleázár, a szenvedély óriási alakjai, s bár el-eltorzulva sértik ugyan ízlésünket, mindamellett sok erőt tanúsítanak. Az elszántság, gyűlölet, kegyetlenség, bizonyos őrült hazafiság képviselői ezek, élesen jelölt egyéni vonásokkal, kik végleheletig védik Jeruzsálemet, az emberi nyomor legiszonyúbb jelenetei között. De a sötét képen feltűnik egy-egy enyhítő vonás is. Matathias és neje, e két öreg ember, akik szerették egymást egész életen át, s most együtt várják a halált, meghatják a szívet. Egymást vigasztaló párbeszédük, naiv versenygésök művészien van dolgozva. Nem mindenütt művészi hatású ugyan, de tragikai erőre mutat Mária rajza, egy ifjú nőé, ki megöli saját gyermekét, hogy megmentse az éhségtől és rabságtól, és megőrül bele.

Nagyon megrontja a hatást, hogy Mária őrültségében éhségtől gyötörve, báránynak nézi holt gyermekét, megfőzi és eszik belőle, sőt a rézedényt a színpadra hozzák, s ott húzzák ki a gyermek tagjait. Mintha Katona csak Shakespeare Titus Andronicusát tartaná szeme előtt, s nem ismerné Horatius tanácsait:

Nec pueros coram populo Medea trucidet,
Aut humana palam coquat exta nefarius Atreus.

De az ízlés e tévedései mellett is Mária őrültségében sem hiányoznak a valódi költői vonások. Meg-megvillan benne Melinda alakja, mintha a költő e kísérlet emlékeiből merített volna később. Titus elhibázott rajzában is van valami, ami később Bánk bán II. Endréjében inkább sikerül; az önmérséklet és szenvedély, a kétkedő ingadozás és fájdalmas megnyugvás kifejezése. A nyelv is emelkedettebb és drámaibb, mint előbbi műveiben, sőt vannak egyes ötletek és gondolatok, melyeket Bánk bánban is megtalálhatni. Például: Berenice: "Szent név, mi vagy te, ha egy ily ember ajkára is jöhetsz?" (I. fölvonás, 2. jelenet). Bánk: "Szent név, égi s földi mindenem javát szorosan egybefoglaló erős lánc, úgy elomla törhetetlen életed, hogy abból a gazoknak is jutott!" (I. fölvonás, 4. jelenet.) Mária: "Igen, igen, látom is már jőni hírmondóját eszem összebomlásának." (II. fölvonás. 8. jelenet.) Bánk: "De hallom is közellétét eszem lerontatása hírkürtjének." (III. fölvonás, 4. jelenet.)

Katonának még négy eredeti művéről van tudomásunk, melyek mind elvesztek. Ezek a következők: Doboka vára, Nagyidai cigányok, Comurunna, római tárgyú komoly dráma, Rózsa vagy a tapasztalatlan légy a pókok között. Azonban a Tündéralma vagy Nádor és Nádiné boszorkányos története, tündéries vígjáték három fölv., melyet újabban a neve alatt kiadtak, nem eredeti mű, hanem fordítás, s nem az ő fordítása, hanem Ernyi Mihályé. Déryné még egy Pestis címűt is emleget, amelyet Katona fölolvasott ugyan a színészeknek, de visszavett, s többé nem adott be. E műnek másutt nincs nyoma, s lehetett fordítás is. Doboka vára és a Nagyidat cigányok alkalmasint 1813 körül írattak; az első lovagdráma lehetett, a második vígjáték. Comurunnáról Balog azt állítja, hogy azt Katona Komáromban társasága számára írta 1815-ben. Az lehet, hogy akkor adták legelőször, de úgy látszik, hogy 1814-ben írta, mert 1815-ben Bánk bánnal foglalkozott, s ez évben csak egy vígjátékot írt: Rózsát, melyről Déryné naplójában a következőket találjuk:

"A mi elutazásunk Pestről még mindig csak haladt. Egyszer Kulcsár István úr gyűlést hirdet. Összegyűltünk. »Most az uraknak azon kell igyekezni, hogy sok új darabot adjanak, hogy begyűjtsék a publikumot, hogy sok pénzök legyen az elutazáskor, s necsak hogy itt mindent tisztába hozzanak, hanem útra valójuk is elég legyen, hogy szép hírökhöz méltóképp és illendően jelenhessenek meg, mert messze és idegenek közé mennek. Tegnap - így folytatá - egy fiatalember jelent meg nálam, s egy színdarabot hozva, igen kért, hogy adassam elő. Nevét azonban csak akkor mondja meg, ha tetszésben részesül a darab. Nekem nem volt időm elolvasni; tartsanak belőle olvasópróbát. A személyzet után oda van írva a szerepek kiosztása is. Itt hagyom önöket, adják be véleményöket a darab mineműségéről.« Kulcsár úr elment, a rendező olvassa a darabot. Midőn vége volt, egy mellettem ülő színész azt súgta a fülembe: »Nem vett észre semmit, hiszen az a rózsa története, maga van érdekelve.« - »Vettem észre egy kis vonatkozást, de hiszen én nem vagyok kacér, ez a nő pedig az egész játék alatt csupa kacérságból áll, aztán végül sül ki, hogy akivel szerelmi viszonyt folytat, testvérbátyja.« - »De - mondja szomszédom - a nevek is azt bizonyítják, hogy ez az egész társaságot illeti. Íme nézze a személyeké

Deresházi	Déry
Deresháziné	Déryné
Benedeki	Benke
Muraközi	Murányi
Gyergyoviczky	Gy-ánfi
Nyalóczi	Nagy

És így az egész társaság tagjai nevének első sillabái mind így vannak kiírva, úgyhogy mindenikünkre reá lehet ismerni. Csak Gy-ánfi neve nem volt kiírva, helyét három csillag jelölte, de mint gazdag gavallér volt kijegyezve. A darab címe pedig ez volt: A rózsaharc vagy az ártatlan legyek a szemtelen pókok között. Én már a darab címét is sületlennek találtam, de egy szót sem szóltam, csak odamentem Benkéhez s mondám: »Adja csak ide azt a darabot, atyus, keresztül akarom lapozni, minthogy nekem van benne főszerepem.« - »De a szerepeket ki kell íratni belőle« - viszonzá atyus. »Majd holnap - mondom, s azzal egyenesen mentem Kulcsár István úrhoz a darabbal. - »Tekintetes úr, ezt a darabot nem adjuk elő.« - »Nem-e?« - »De nem ám!« - »Hát mi okból?« - »Itt van, elhoztam s igen kérem, tessék eltiltani s örökre megsemmisíteni, mert engem akarnak kompromittálni vele, és ha színre kerül, én azonnal elhagyom a társaságot, s megyek Debrecenbe.« - »A' volna még a szép! - kiáltja Kulcsár úr - no hát ez a darab nem lát napvilágot többé.« Szépen megköszöntem s hazamentem. Másnap csak bámulnak a tagok, hogy nem írhatnak szerepeket, én meg fricskát mutattam nekik kacagva, de egy szót sem szóltam. Nem mindenik tudott róla, hanem végre mégis tudtomra esett, hogy Gy-ánfi ötven forintot adott Katona Józsefnek, hogy csak írjon egy darabot azon estélyről, midőn Gy-ánfinál voltunk, és a rózsa történetéről, csakhogy más színben. Ez Katonától elég nem szép volt, én vele többé sohasem találkoztam."

Mindezt Dérynének kézirati s nem kinyomatott naplójából idézzük, melyben némi kihagyások vannak, s hogy megérthessük a Gy-ánfi kalandját s a rózsa történetét, szükséges a napló azon részét is elmondanunk, mely ezt tárgyazza, s melyet a kinyomatott napló egészen mellőz. Déryné 1815 elején még együtt élt ugyan férjével, de P-y Samut szerette folyvást, kit Katona mutatott volt be neki és férjének, de akit a féltékeny férj később eltiltott a háztól. Körülbelül ez idő tájt egy gazdag úrficska is beleszeretett Dérynébe, Gy-ánfi, ki megismerkedvén Déryvel, gyakran járt a házhoz. Hebegő és ügyetlen ifjú volt, kit Déryné hidegen fogadott, de férje, mint nem veszélyes udvarlót megtűrt, sőt ebédeire is, vacsoráira is eljárt. Gy-ánfi egyszer nagy estélyt adott, meghívta az egész színtársulatot, Déryt és nejét kitüntette, amazt aranyzott kristálypoharakkal, emezt egy drága sakkal ajándékozta meg, amelyen együtt játszottak. Nemsokkal azután egy szép rózsát is küldött Dérynének, melyet az elfogadván, poharába tett. Éppen délután volt, s a férj nem lévén otthon, Déryné háborítlanul válthatott szót Samuval, ki gyakran járt egy a házban lakó ismerőséhez, s ilyenkor egypár percre találkozhattak az ajtóban vagy az udvaron. Samu az ajtóból meglátván a rózsát, így szólott: "Ejh, beh szép rózsája van az én rózsámnak!" Déryné erre hirtelen kikapta a rózsát a pohárból, s megtörölve a szárát, átnyújtá neki: "Neked adom, Gy-ánfi küldötte, majd elbeszélek mindent, ha majd sétálni mehetünk. De most csak menj, mert jőni találnak." Samu távozta után Dérynének csakhamar eszébe jutott, hogy Gy-ánfi megemlítheti férjének a küldött rózsát, s ő nem tud számot adni róla. Ezért a szobaleánnyal egy csomó rózsát hozatott, s a pohárba tette. Csakugyan másnap Gy-ánfi meglátogatta Déryt, s elbeszélte, hogy nejének mily szép rózsát küldött. Déry Gy-ánfival bement neje szobájába, s kérdezte nejétől, hogy hol van az a szép rózsa, melyet tegnap kapott. Déryné rámutatott a pohárra s azt mondotta: ott van a többi között. De Gy-ánfi nem találta meg az ő rózsáját a rózsák között, annyival inkább, mert abba egypár sor vers is volt rejtve, miről Déryné semmit sem tudott. Déry elkomorult, s vallatta nejét, aki végre megvallotta, hogy a rózsát Samunak adta, kivel az ajtóban találkozott. A férj még jobban elkomorult, szóból szó támadt; végre Déryné kiment a szobából, hogy véget vessen a pörpatvarnak. Másnap Gy-ánfi újra megjelent a pörös rózsával együtt. "Itt a rózsa - kiáltá győzelmes hangon - elmentem Samuhoz, visszakértem tőle a rózsát, semmi áron nem adta, de amikor azt mondottam, hogy Déryné tiszteli s visszakéri a rózsát, akkor mindjárt ideadta." Déryné nagyon megharagudott, hogy így kijátszták, s addig meg nem bocsátott bárgyú udvarlójának, míg vissza nem vitte a rózsát Samunak, s be nem vallotta neki füllentését.

Íme a rózsaharc története, melyből Katona vígjátékot írt, s melyben Déryné kacérságát rajzolta, bár úgy látszik, éppen nem botrányosan. Déryné bosszúsága érthető, de az már kevésbé, hogy elhitte azt a mende-mondát, mely szerint Katona Gy-ánfi ötven forintjáért írta volna vígjátékát. Egy bárgyú udvarló bosszújának lett volna Katona eszköze pénzért, az a Katona, kit maga Déryné is hallgatag, különc, szigorú erkölcsű ifjúnak mond, s kit férje éppen csodabogárnak nevez? Déryné éles szeme hamar észreveszi ugyan a férfiak gyöngeségeit, s női és színészi hiúságát mindenütt belevegyíti naplójába, de úgy látszik, hogy oly jellemhez, minő Katona, nem volt kulcsa, különben a vígjáték okát csak hiúságból is nem Gy-ánfi ötven forintjában, hanem Katona iránta való hajlamában kereste volna. Ha figyelemmel összevetjük mindazt, mit Déryné naplójában Katonáról ír, igen valószínűnek látszik, hogy a vígjáték nem egyéb, mint Katona Déryné iránti hajlamának, érdeklődésének utolsó föllobbanása. Állítsuk össze az adatokat. Katona azelőtt négy évvel, mint kezdő műkedvelő színész beleszeretett Dérynébe, aki akkor még leány volt, és kellemével és művészetével egyaránt elbájolta. Levelet írt hozzá K. J. aláírással, melyben bevallotta szerelmét, s feleletül rózsaszín szalagot kért, ha viszonozza, s feketét, ha nem. Déryné nem válaszolt a levélre, s nem is sejtette, hogy azt Katona írta, mert a kezdőbetűk más ismerősét is jelenthették. Mikor férjhez ment, kiderült a dolog, mert Katonával találkozva az utcán, ez főkötőjére célozva így szólott: "Ezért nem felelt hát levelemre? Sok szerencsét Déryhez." Úgy látszik, Déryné Katona szerelmét csak szeszélynek, tréfának hitte, mert Katona többé sohasem emlegette, s visszariadt minden udvarlástól, melyhez Déryné szokva volt, minden regényes fogásoktól, melyeket e félig ábrándos, félig kacér színésznő a szerelem csalhatatlan jeleinek tartott. Katona csakhamar kigyógyult mámorából, de amint a mélyebb szívek szokása, bizonyos hajlamot, érdeklődést megőrzött Déryné iránt. Elítélte mint leánynak elhamarkodott férjhezmenetelét, mint nőnek kacérkodását, és sajnálta. Midőn P-y Samut, akivel már Déryné a színfalak között megismerkedett, elviszi hozzá bemutatás végett, s Déryné zavarba jő, Katona gyanúsan pillant mindkettőjükre, hiszen ezek már jól ismerik egymást, mégis általa akarnak megismerkedni, s gúnymosoly vonul el ajkain; midőn Déryné összezördül férjével, s el akarja hagyni, Katona egy este zártszékéhez lopózik, s mint Déryné írja, félvállra vetett carbonari-köpenyében, s azt súgja fülébe: "Szerencsétlen!" - mindezt Déryné nem hajlama maradványainak veszi, hanem ellenséges indulatnak, s ebből ítéli meg vígjátékát is. Pedig e vígjáték utolsó fejezete rövid szívregényének, melyben a hajlam visszatetszéssé, az érdeklődés gúnnyá vált.

Katona ez idő tájt nemcsak szerelme emlékeivel szakított végképp, hanem mint drámaíró is fordulóponton állott. Eddigi pályája csak előtanulmány volt. Megkísérlette erejét a leggyakorlatibb módon, tanulmányozta a színpadot, melyet büntetlen elhanyagolni sohasem lehet. Azonban ez iskolánál semmi sincs veszélyesebb, ha a dráma még bölcsejében szendereg, vagy némi virágzás után hanyatlófélben van. Itt megállapodni annyi, mint menthetetlenül elveszni. Katona meg is kísérlette koronként a följebb emelkedést, de mindig bizonyos költői lázálmokba tévedt. Érezte, hogy még nem igazi drámaíró, s hogy mily véleménnyel volt kísérletei felől, mutatja az, hogy Bánk bánig egyetlen egyet sem bocsátott sajtó alá, s ezt elsőszülöttjének mondja. Alkalmasint azt is belátta, hogy az ő termékenysége csak gyorsaság, s ha az ember akarva vagy akaratlan túlteszi magát bizonyos korlátokon, gyorsan és sokat írhat. Elégületlenül vonulhatott magába, s mindinkább igyekezett kivonni magát a színészek gyámsága alól, akik untalan újabb meg újabb műért zaklatták. Legalább ilyesmit látszik bizonyítani az a körülmény, hogy 1814-ben két drámát végzett be ugyan, de a reánk maradt Jeruzsálem pusztulásában saját szellemét követte, 1815-ben csak egy vígjátékot rögtönzött: Rózsát. Ugyanakkor vagy még előbb szülői kedvéért végképp szakít nemcsak a színészettel, hanem a műkedvelősködéssel is. Mily szerencsétlennek érezte magát, mily küzdelmek között vált meg a színpadtól, mennyi fájdalmába került, míg széttéphette legszebb álmait! Azonban szíve még ekkor gazdag volt reményekben, még volt ereje küzdeni, még előtte állott a drámaírói pálya, mely vigaszt és kárpótlást ígért. Lassanként megnyugodott sorsában s az emberi szív természete szerint vesztesége fájdalmát a remény örömeivel enyhítgette.

Nyugalma visszatértével egész lelkesüléssel érlelte megírandó drámai terveit. Hitte, hogy e szenvedélye sohasem jöhet összeütközésbe sem fiúi kegyeletével, sem leendő hivatalos pályájával. Írói becsvágya tulajdonképp csak most ébredt föl. Az akart lenni a drámairodalom terén, ami Kisfaludy Sándor a lírai költők között. A drámai forma és tartalom összhangja érlelődni kezdett lelkében. Ízlése tisztult, szilaj képzelme csillapodott, szeme élesedett. Kettőzött szorgalommal fogott Shakespeare és a magyar történelem tanulmányozásához. Egyszerre mintegy férfiú lett, s vergődő géniusza szárnyra kelt. Eddig mint gyermek, csak a csergedező patak habjaival játszott, most a szenvedélyek viharos tengerére ért; eddig csak a színpad emlékeiből táplálkozott képzelme, most az életből és önkebléből merített; eddig a történelemből csak eseményeket tanult, hogy színpadi képeket készítsen belőlük, most megelevenült előtte a múlt, megnyíltak a sírok, romok és holtak árnyai zsibongtak körüle. S íme a monda és történelem szürkületéből az idegen befolyás és nemzeti visszahatás küzdelmei közepett kiemelkedett Bánk tragikai alakja.

Szelleme e fordulópontjánál, lelkesülése e napjaiban érkezett Erdélyből az a hír, hogy az erdélyi színház megnyitásának ünnepélyére néhány ifjú mágnás pályadíjat tűzött ki; Katona elhatározta, hogy pályázni fog, s a költői becsvágy és hazafi-érzés büszkeségével tekintett Erdély felé.

4
Az erdélyi viszonyok. Döbrentei. Az Erdélyi Múzeum. Az első magyar drámai
pályadíj kitűzése. Katona Bánk bánnal pályázik. A pályázat eredménye.
Tokody és Bolyai. Katona tragédiája szóba sem jő. Kijavításához fog.
Bárány Boldizsár. A tragédia történeti és mondai alapja. A régi krónikák és újabb
történetírók. Bánk külföldi feldolgozói. Katona céljai szerint egyaránt feldolgozza
a történelmi és mondai elemeket. Javításai részint saját belátása, részint Bárány
Rostája alapján. A német kritika Katonáról. Grillparzer hasontárgyú tragédiája

A magyar földön csakugyan ez volt az első drámai pályadíj, mert az, melyet Péczeli 1789-ben Mindenes Gyűjteményében megpendített, minden visszhang és nyom nélkül maradt. Éppen nem csodálkozhatni rajta, hogy erre Erdélyben inkább volt hajlam és pénz, mint Magyarországon. Bár Erdély a múlt század végén és a jelen század elején a nemzeti visszahatás és irodalmi újjászületés küzdelmeiben aránylag szerény szerepet játszott, de a társadalmi élet nemzetiességében fölülmúlta Magyarországot. Erdélyben sohasem volt visszamagyarosodás, mert nem volt elnémetesedés. A nemzeti fejedelmek korszaka még nem oly rég telt vala el, hogy a családélet hagyományait idegen erkölcsök emésszék fel. Erdély arisztokráciája sokkal távolabb lakott az európai fővárosoktól, és szegényebb volt, mintsem idegen földön vesztegesse vagyonát és nemzeti érzelmeit. Beszivárgott ugyan ide is a métely, de kevés tért foglalt, s csak egypár családra szorítkozott. A politikai élet dermedtsége mellett is a társadalmi közszellem folyvást magyar maradt, amennyiben a köz és magánélet felsőbb köreiből sohasem szorult ki nyelvünk, s aránylag Erdélyben olvastak legtöbb magyar könyvet. De a könyvírás már nem volt oly divatban. Senki sem találkozott, aki a szunnyadozó tehetséget ébressze, a csüggedőt támogassa, s valamely folyóirat köré gyűjtse. Egyszóval Erdélynek nem volt Kazinczyja. Azonban maga Kazinczy gondoskodott helyetteséről; egy ifjú írót ajánlott gr. Gyulai Ferencnének nevelőnek Lajos fia mellé, Döbrentei Gábort, ki az erdélyi főúri körök csakhamar megkedveltek, s ki 1812-ben növendékével Kolozsvárra költözve, izgatni kezdett az irodalom ügyében, s egyszersmind a mozgalom élére állott.

Döbrentei izgatása hármas irányú volt. Először is Kolozsvárott egy kis irodalmi kört alakított, melybe néhány mágnást is bevont. Hetenként vagy hónaponként egyszer összegyűltek szállásán Kolozsvár írói és tudósai eszmecserére, egymás munkái meghallgatására, bírálatára. E kor anyagi és szellemi támogatásával indította meg Döbrentei az Erdélyi Múzeumot, e kor legjobb irodalmi folyóiratát, melyet Magyarország legkitűnőbb írói is támogattak, s melyből 1814-1818. tíz füzet jelent meg. Mindezzel meg nem elégedve, egy országos nyelvmívelő társaság létrehozásán is fáradozott. Az 1792-i mozgalmak között Erdélyben egy nyelvmívelő társaság is alakult, de minthogy szabályait a kormány sohasem erősítette meg, egypár évi munkásság után lassanként elenyészett. Döbrentei ezt fölelevenítni törekedett; 1817-ben, midőn növendékét az erdélyi királyi tábla székhelyére, Marosvásárhelyre kísérte, új tervrajzot dolgozott ki, melyet egy erre összehívott népes gyűlés elfogadott, s fölterjesztett a kormánynak megerősítés végett. Ez megengedte az alakuló gyűlést, mely elnököket és titkárt választott, titkárul éppen magát Döbrenteit. A társaság már meg is kezdette munkásságát, midőn az ülések a királyi megerősítésig felfüggesztettek, s így minden újra enyészetnek indult.

A harmadik ügy, amelyet Döbrentei szintén nagy buzgalommal szolgált, a színészet ügye volt. Örömmel tapasztalta, hogy Erdélyben a színészetet nagyobb részvét karolja fel, mint Magyarországon, s Kolozsvárott az állandó színház már épülőfélben van, míg a pesti csak a jámbor óhajtások közé tartozik. Úgy hitte, hogy szítania kell a lelkesülést s Múzeumában többször felszólalt a magyar színészet mellett hazafiúi s esztétikai szempontból. A dráma történelmét és elméletét nem egy cikk tárgyazza folyóiratában, s midőn az erdélyi színház építésének bevégzése pénzhiány miatt folyvást késett, némi keserűséggel fordult az erdélyiekhez: "Alig állhatna föl jobban magyar játékszín, mint Kolozsvárott. Az egész lakosság magyar, oda gyűl be télre a legtöbb magyar uraság, kiknek nevelése és pénze is inkább van azt érteni, segíteni, mint eddigelé más polgári rendnek, ott tehát a magyar játékszín nevelő iskolája lehetne azon, idővel megszaporodható játékszíni előadásokra születettnek, kik utóbb jól elkészülve, a több városokban is jobb ízléssel jelennének meg. Hogy nálunk is lennének oly színjátszók, mint a franciáknál Lakain, Réstier, Baron, Larives; a németeknél Schröder, Echhof, Iffland, Lange, arra példát adott Kocsi néhai feleségével, s Jancsó, kik midőn a nemzetiségért lángoló br. Wesselényi játékszínünket áldozatokig segítette, úgy állottak elő, hogy idegen földeken is méltó javallást nyertek volna. Most, amikor inkább csúfoltatnak, mint segíttetnének, másfelé fordul a játékszíni tökéletes előadásra született talentum, s e hidegség elfojtja a játékok íróiban is az azok főbbje után való tüzes törekedést. Be nem végezve áll az 1792-beli országgyűlése végzésénél fogva elkezdett, s az 1811-beli által tovább építtetett erdélyi játékszín, s igaz, hogy néhány mostoha esztendők nem engedték meg a közre adakozhatást, de lehet-e reménylenünk jobb időkben azon épületnek egészen fölállítását?"

Döbrenteinek különösen szívén feküdt az erdélyi színház fölépítése és megnyitása. Már 1813-ban, midőn folyóirata megindításához készült, gondolt a megnyitás ünnepélyére. Úgy hitte, hogy az első magyar állandó színházat csak egy új eredeti drámával nyithatni meg, ezért szükséges jó előre pályadíjjal ébresztgetni a drámaírókat. Adakozásra szólított föl néhány ifjú mágnást, akik között br. Wesselényi Miklós és gr. Kendeffy Ádám később a politikai színpadon nevezetes szerepet játszottak. Mintegy ezer váltó forint gyűlt össze, melyből két pályadíj tűzetett ki: egy hétszáz s egy háromszáz forintos. Döbrentei hirdette ki a pályázatot az Erdélyi Múzeumban egy Eredetiség s jutalomtétel című cikkben, mely egy kis dramaturgiai értekezést is foglalt magában, némi irányadásul a pályázóknak. A föltételek a következők voltak: a tárgynak történelminek kell lenni, egyébiránt a költő szabadon választhat akár a magyar, akár más nemzet történelméből; a határidő 1815 szeptemberének vége, de a pályázóknak szabadságában áll meghosszabbítani e határidőt, ha névtelen levélben tudósítják a Múzeum szerkesztőjét; a pályaműveket a Múzeum Kolozsvárott dolgozó társai fogják megbírálni írásban; a jutalmazott két mű kinyomatik, és el fog játszatni a megnyitandó erdélyi színházban; a pályadíj csak önálló becsű műnek adatik ki, a bennmaradt pályadíj más irodalmi célra fordíttatik.^[42]

Katonára e föltételek mindenike csak lelkesítőleg hathatott. Művelt ízlésű írók fognak művéről ítélni, s még eddig hallatlan anyagi és szellemi jutalomban részesül. Hétszáz váltó forint sok pénz volt abban az időben, kivált egy drámáért, kivált oly embernek, akinek semmije sem volt. De mennyire eltörpül az anyagi jutalom a szellemi mellett. Valahára már fölléphet az irodalomban, és első föllépése is diadal lesz; művével fogják megnyitni az első nagyobbszerű magyar színházat, oly közönség előtt, mely egyaránt magyar és művelt, s melynek arisztokráciája csak nemrég ült fejedelmi székben. Ily álmok derenghettek az ifjú lelkében. Tehetsége egész erejével, mintegy másfél évig dolgozott tragédiáján. Nem tudta, hogy utolsó művén dolgozik, s ez újabb nagy csalódását nem fogja elbírni.

A kitűzött határidőre tíz pályamű érkezett be, azonban három pályázó jelentette, hogy el nem készülhetvén, a hirdetéshez tartja magát, mely a hosszabb határidőt is megengedi. Így a pályázat csak 1817 elején záratott be, midőn a három késedelmes pályázó közül kettő beküldötte pályaművét, a harmadik pedig visszalépett. Ugyancsak ez év július 8-án döntetett el a pályaművek sorsa a bírálók utolsó ülésében. Úgy látszik, hogy a kor nevezetesebb költői nem pályáztak, noha Döbrentei minden költőbarátját fölszólította volt. "Szomorújáték - kiáltott fel Kölcsey Döbrenteihez írt válaszában - hogyan jöhetsz azon gondolatra, velem valami olyat próbáltatni. Én nagyon lírikus vagyok, s múzsám nem eléggé találós. S egy tragédiát vihetnék ki? Sumite materiam viribus aequam - úgymond Horatius, s ezen okos embernek sehol sem volt inkább igaza, mint mikor ezt mondá. S aztán ki fogná megítélni? Gábor, Gábor! Bámulom a tüzet, mely a literatúráért benned ég. De nem hiszem, hogy Erdélyben nagyobb divatban volna az esztétikának stúdiuma, mint itten minálunk... Íróink közt senkit nem ismerek, ki ezen pályán szerencsésen mehetne, s nincsen is tárgy és körülmény, mely a drámára hajlandóságot adjon valamelyiknek költőink közül."^[43] Alkalmasint a többiek is így gondolkoztak. Kisfaludy Károly még ekkor csak magának dolgozván, szintén nem pályázott. Leginkább kezdők pályázhattak, vagy olyanok, akik csak a színpad számára írván, nemigen voltak ismeretesek az irodalomban. A pályázat eredményét végre 1818-ban Döbrentei közzétette egy újabb dramaturgiai értekezés kíséretében.^[44] Először is előadta, hogy a pályázat csak 1817 elején záratván be, mind a művek bírálata, mind az ítélet kimondása csak ez évben volt lehetséges. "A drámák rendre olvastattak el - folytatja Döbrentei - elébb egyik társunktól, azután az egész gyűlés előtt. Mindenik társ el volt telve a haza szeretetétől, mindenik óhajtotta ezen időszaki írásnak azt a szép szerencsét, hogy általa egy klasszikai becsű drámánk serkentetett volna elé oly készen, mint Minerva Jupiter homlokából. De midőn az egészekben csak némely jelenetek találtathattak jóknak, tűnni kezdett ezen kedves arány reménye. Azonban következett a Pártosság tüze című szomorújáték, s ennek első felvonása mindnyájunkban új, nagy várakozást gerjesztett. Édes nyughatatlansággal várta a hazafiság örömének tökéletes kifejlődését, s bár a következő felvonások bennünket el ne csüggesztettek volna. A magát nagy gondolatokban festő talentum becsére nézve legközelebb járt a jutalomhoz a Pártosság tüze s az Öt szomorújáték írója, s talán ez még elsőbb a mondott tulajdonságban amannál, de a gondolatokat legtöbb dramaturgiához a Pártosság tüze írója tudta kötni. Ha ahelyett, hogy csak egy felvonás találtassák ebben jónak, csak egy nézettethetett volna az öt között hiánosnak: úgy az első jutalmat ennek ítélhettük volna, azt gyanítván, hogy az egyben csak költői humora hagyta el, de azt egykor ismét jól helyrehozná. A sok helyt fellobbanó zseniális tűz minden fogyatkozások mellett is pedig, az Öt szomorújáték írója részére hajlította volna a jutalmat azon feltétellel, hogy ő is több drámai művészséggel dolgozza újra darabjait."

Két pályázó között haboztak hát a bírálók, bár egyik sem elégítette ki teljesen várakozásukat. Elvégre egyiknek sem adták ki a jutalmat, hanem egy sajátságos középutat választottak. Fölbontották a Pártosság tüze jeligés levélkéjét, s a szerzőhöz, Tokody János, Bihar megyei szolgabíróhoz levelet intéztek, melyben fölszólították, hogy javítsa ki művét az odazárt észrevételek szerint, küldje be újonnan, s akkor meglátják, hogy melyik jutalomra érdemesíthetik... Engedett-e Tokody e fölhívásnak, vagy az egész eljárást szabályellenesnek találva, visszautasította, nem tudjuk. Az Erdélyi Múzeum megszűntével az egész pályázat ügye feledésbe ment. Úgy látszik azonban, hogy a Pártosság tüze később más cím alatt színpadra került, legalább a Tokody névre nemegyszer találunk az akkori műsor drámaírói között. A másik kitüntetett költő Bolyai Farkas volt, marosvásárhelyi tanár, később európai hírű matematikus, ki szerint "a poézis olyan adó, mint a szerelem s a halál, melyet mindenki megfizet valamiként". Mint fiatal férfiú, néhány drámával fizette le az adót; Pausanias, Mohamed és Kemény Simon című drámáival pályázott, de elunva a hosszas várakozást, még két új drámát írt hozzájuk, s az egész gyűjteményt 1817-ben névtelenül közrebocsátotta.^[45] Inkább költői természet volt, mint költő, inkább filozóf, mint író, aki sokat érez és gondol, de képtelen alakítani, sőt még eléggé érthetővé is tenni magát. Emberszerető és mélyen erkölcsös szíve néha elvonta matematikai munkáitól, melyekkel bámulatra ragadta a külföld tudósait, költői álmodozásokba merült, s bár az elmélkedő költészet inkább illett természetéhez, nem tudni hogyan, a drámai költészet terére tévedt. Drámái soha nem juthattak színpadra, de az irodalomban nem minden nyom nélkül enyésztek el. Kisfaludy Károly Mohamedjéből merítette Irénét s Kemény Simonjából a magáét. Bolyai nem is a színpadnak írt, költői dicsőségre vagy anyagi jutalomra sem vágyott, s a drámai gyűjteményéből befolyó jövedelmet a szegényeknek szánta, mégpedig oly módon, hogy a tőke kamatja minden évben a magát Hunyadiért feláldozott Kemény Simon tiszteletére, Simon napján osztassék ki Marosvásárhelyt a koldusok között. A pályabírák megdicsérték e nemes szándékot, de azt rossz néven vették tőle, hogy amint előszavában bevallja, kritikát semmit, s költői munkát is keveset olvasott. "Addig egy dramatikusnak sem kellene írni, míg a dráma reguláit a maga átalakításaival nem egyesítette" - jegyzi meg Döbrentei, s egyszersmind hibáztatja Bolyaiban, hogy nem gondolkodott a drámai bog megkötéséről, hogy műveiben nem váltják föl egymást gyorsan a várakozást, megelégedést vagy fájdalmat okozó tettek, s ehelyett személyei majd mindenütt igen hosszan beszélnek. Azonban a gondolatok nagyságára nézve nem ismer jobb munkát drámairodalmunkban, mint Bolyai tragédiáit és Kisfaludy Sándor Hunyadi Jánosát. Mindamellett nem meri átdolgozásra vagy javításra kérni fel őt, mint Tokodyt, s azzal a nyilatkozattal vesz búcsút tőle, hogy művei fűzetlen orientál gyöngyök.

Ezek mellett még Kun László és Losonczi Bánfy István című tragédiák keltettek némi figyelmet, s az elsőről részletes bírálat is jelent meg. Katona Bánk bánja szóba sem jött. Nem csodálkozhatni rajta. E tragédiában kevés volt, mit az akkori divat kiválóan kedvelt, s aztán Döbrentei adott irányt a bírálóknak, s ő bár buzgó előharcos, nagy érdemű szerkesztő, s később nyelvemlékeinknek jeles gyűjtője és magyarázója, de nem volt az a kritikus, akiben valamely szokatlan jelenség bárminő szempontból is emberére találjon. Nem hiányoztak ugyan esztétikai ismeretei, de inkább emlékét tömte meg elmélettel, mint szemét és fejét gyakorolta a remek műveken. Jobban tudott elmélkedni a költészetről, mint megítélni valamely költeményt, s a vizsgáló és boncoló szellem e hiányát nem pótolta nála az ízlés önkéntelen ösztöne. Munkásságában rendesen az elméletet és gyakorlatot nagy hézag választotta el egymástól, s e vonás nemcsak kritikáit jellemzi, hanem költeményeit és másnemű munkáit is. Nemegyszer támadta meg Kazinczy és iskolája idegenszerűségét, túlzó újításait, feszességét, s ő maga idegenszerűbb, túlzóbb, feszesb volt mindenkinél; vádolta Kazinczyt, hogy Berzsenyi verseibe új, s a költőtől el nem fogadott szókat csempészett be, s ő maga hallatlan vakmerőséggel csaknem meghamisította az egész kiadást; mint a németek hű tanítványa, a lángész korlátlan jogát hirdette, s folyvást az iskolai szabályok jármában nyögött; mindig az egészséges érzés önkéntességét, a természetességet sürgette, és mind költeményeit, mind prózáját leginkább a mesterkéltség és szenvelgés jellemzik. Dramaturgiai értekezésében is több az általános jó tanács, mint olynemű részletek, melyek a dráma lényegére némi átható világot vethetnének. S mennyi az ellenmondás e jól-rosszul megállapított elvek alkalmazásában. Nagy súlyt helyez, bár minden bővebb kifejtés nélkül a cselekmény boga megkötésére, s mégis méltányolni képes a Pártosság tüze cselekvényét, mely, amennyire a tartalomból ítélhetni, tulajdonképp nem is cselekvény; óhajtja a lélektani mély vonásokat, az indulatok finom árnyalatait, mégis nagy gondolatoknak nevezi Bolyai dagályos párbeszédeit, melyekben sohasem személye, hanem mindig maga a költő beszél; túl szigorúan rója meg a Pártosság tüze anakronizmusait, és Mohamedben, Kemény Simon- és Pausaniasban nem veszi észre, hogy mindenik hős a XVIII. század fölvilágosult szellemét árulja el; óhajtja a nemzetiség eredeti vonásait, s Katona Bánk bánjában nem veszi észre az élesen kifejezett nemzeti vonásokat. Mind ő, mind társai egy szunnyadó nagy tehetséget kívántak munkásságra ébreszteni, egy klasszikai becsű drámát vártak: mindkettő megjelent, előttök állott, nem látták, elfordultak tőle; soha hazánkban drámai pályázás szebb eredményt nem mutatott föl, és mégsem volt eredeti mű, mellyel az 1821-ben fölépült erdélyi színházat megnyithassák. Az első magyar állandó színház Korner Zrínyijével nyílt meg Horváth Dániel fordításában, mintegy jóslatképp, hogy színpadunkon még sokáig fognak uralkodni az idegen költők, s a nemzeti dicsőség és hazaszeretet fényes, de drámaiatlan festményei.

A pályázás eredményéről maga Katona tudott legkevesebbet, "Ötödik éve - mondja Bánk bánjához 1819-ben írt előbeszédében^[46] - hogy készítettem e darabot, mikor az Erdélyi Múzeumban a kolozsvári leendő játékszíntől fölszólítás hirdettetett. Nem volt-e pénze, vagy - amit szégyen volna hinni - nem találtatott valamire való munka, és így a neszt csak az idővel akarták meghalatni, de valójában a híre is elnémult, vagy legalább én nem tudok róla." E körülmény nyilván mutatja, hogy nemigen volt összeköttetése az akkori nevezetesb írókkal és irodalmi körökkel. Az Erdélyi Múzeum ismeretesb folyóirat volt, s ez első drámai pályázás nagyobb figyelmet költött, mintsem ne képezte volna az írók beszédtárgyát. Azon ügyvédi irodában, hol Katona segédkedett, és Kecskeméten, hova néha lerándult, nemigen beszéltek ilyen dolgokról. A színészek távozta után nagyrészt oly körökben élt, hol inkább a leendő ügyvéd képződött, mint a fejlődő író. Ez izolált élet nem volt minden befolyás nélkül pályájára. Innen magyarázhatni ki egy részben semminemű irodalmi párthoz nem tartozását, nyelvtani és verselési botlásait, s azon olcsó dicsőségben sem részesülését, hogy valamelyik jó barátja megdicsérje. Ha történetesen vagy ajánlat útján megismerkedik Kazinczyval, Szemerével, vagy az akkori irodalom valamelyik szóvivőjével, bizonyosan bármelyikök kijavíttatja vele nyelvtani és verselési botlásait, s emelni igyekszik, ha nem műve, de törekvése érdemeiért. Azonban az irodalmi pártfogás mindig némi függést tesz föl. Kazinczy és Szemere mint kiválóan nyelvművészek és lírai költők, alkalmasint olynemű befolyással lettek volna reá, mely aligha jótékonyan hat vala drámaírói fejlődésére. Talán általok csinosb íróvá, híresb költővé válik, de talán a drámai nyelv s a drámai erő árán. Így magára hagyva, szabadon fejlett fény- és árnyoldalaival, és szerencsétlenségében is volt némi szerencse.

Csak egyetlen író volt rá némi befolyással, Bárány Boldizsár, egy korában sem igen ismert, s ma már egészen elfeledett drámaíró. Úgy látszik együtt jurátuskodtak, s együtt tettek ügyvédi vizsgálatot is, s Bárány, éppen mint Katona, már 1813-ban megkísértette erejét a drámaírás terén. Ekkor adatott elő első drámája Sajdár és Rurik című, melyet egész 1833-ig játsztak színészeink. Ezután még két olyan művet írt, melyek a húszas és harmincas években többször előadattak. Címök: A szittyai magyarok kijövetele Ázsiából a hét magyar kapitány alatt, vitézi játék öt fölvonásban, továbbá Rübezahl az óriási hegyekben vagy a zöld leányka, romántos nézőjáték öt fölvonásban. Az irodalomban is föllépett 1836-ban egy jambusban írt művel, Árpádi ház cím alatt,^[47] mely színpadra soha sem került, s az irodalomban is elhangzott. Fejlődésében nem hogy emelkedett volna, hanem inkább hanyatlott. Első műveiben még volt némi technikai ügyesség, utolsó nagy művében magasra tört minden erő nélkül, és se az irodalomban, se a színpad nem látta hasznát. Zavaros és vontatott cselekményt, bágyadt s majdnem érthetetlen jellemrajzot nyújt igen rossz nyelven. Úgy látszik, hogy mint kritikusnak is hasonló fejlődése volt. Már fiatal korában kitüntette esztétikai műveltségét, és éles szeme volt egy s más iránt, de mennél többet olvasott, annál inkább megzavarodott, legalább utolsó művéhez csatolt előszava és jegyzetei ezt tanúsítják.

Katona megmutatta neki mellőzött tragédiáját, melyet kijavítni, s ha kell, átdolgozni szándékozott. Maga is észrevett benne némi javítandókat, de hallani akarta a más véleményét is. "Részemről elegendő hálát nem adhatok - mond folytatólag fönnebb idézett előbeszédében - hogy így esett, mert megvallom, hogy gyöngét írtam, mindazáltal ezzel nem azt célozom, hogy most egy fénikszet mutatok elő, hanem csak jobbat. Éles szemek olvasgatták és figyelmessé tettek a szépre, úgy mint a rútra: most is gyönyörködve olvasom Bárány Boldizsár úr akkori barátomnak írásban adott Rostáját - mindenkor szíves emlékezetem legyen köszönetül." De mielőtt kimutatnók, hogy Katona mily javításokat tett tragédiáján részint a maga oktából, részint Bárány tanácsára, vizsgáljuk magát a tragédia tárgyát, e mondával vegyes történelmi eseményt, nézzük hogyan ítélik meg történetíróink, hogyan dolgozták föl a külföldi írók, s hogyan maga Katona.

II. Endre még bátyja, Imre király életében, mint Dalmát- és Horvátország hercege nőül vette Gertrudot, Merania hercegének leányát. A merani hercegek neve eredetét nem a Tirolban keblezett Mérantól veszi - jegyzi meg Szalay - hanem a dalmát-albániai tengerpartnak, hol Maronia, hol Merania nevek alatt előforduló hegyes vidékétől, melynek őrzése, mióta Kálmán a magyar birodalmat az Adriáig terjesztette, a Dachau és Andechs, Istriában is birtokos bajor nemzetségekre, mint a magyar korona hűbéreseire bízatott, honnan Dux Meraniae címök származik, mely helyett a Dux Dalmatiae címmel mint egyjelentésűvel is szerettek élni, mindaddig míg Gertrud Endrének, a valóságos dalmát hercegnek hitvesévé válván, a Dux Meraniaenak Dux Dalmatiaera fordításával fölhagytak. Gertrud férjére, mint hercegre is nagy befolyással volt, s ennek bátyjával, a királlyal meg-megújuló villongásait az ő nagyravágyása szította. Amikor Imre pártos öccsét a kheenei várba záratta, Gertrudot nem tűrte meg többé országában, hanem hazaküldötte szüléihez. Azonban beteges lévén, és érezvén közel halálát, kibékült öccsével, sőt fiának, a már megkoronázott ötéves Lászlónak gyámjává tette. Meghalt 1204. november 30-án. Endre gyámi tisztét igyekezett híven betölteni, de a visszatért Gertrud mindent fölforgatott. Constantia, Imre özvegye, kénytelen volt fiával és a koronával Lipót ausztriai herceghez futni, s fegyveres oltalmat kérni. Mindkét fél hadra készült, de a gyermek király 1205-ben meghalván, Endre királynak kenetett, s Gertrud nagyravágyása törvényes úton érte el célját.

A férfias asszony most mint királyné nyíltabban avatkozott az ország ügyeibe, s rokonait és kegyenceit adományok- és hivatalokkal halmozta el, ami csakhamar a főurak visszatetszését keltette föl. Négy fiútestvére volt. Berthold, a legifjabb, mindjárt Endre trónrajutásakor föltűnik az udvarnál. Még nem teljes korú s meglehetős tudatlan, mégis Endre, Gertrud ösztönzésére 1206-ban kalocsai érsekké választatta. A pápa nem akarta megerősíteni, de Endre sürgetésére végre engedett. Gertrud ezzel nem elégedett meg, s három év múlva Bertholdot Dalmát- és Horvátországok bánjává neveztette ki. Sőt 1212-ben az erdélyi vajdaság s bácsbodrogi főispánságok címeivel is fölruházta. Bertholdot az udvarnál nyomon követte a másik testvér, Eckbert bambergi püspök, mint a pápa követe, hogy szerencsét kívánjon a királynak újdon szülött fiához. Egy darabig ottmaradt, s a királytól terjedelmes földbirtokot nyert adományul a Szepességben. Később visszatért ugyan Németországba, de minthogy 1203-ban a hohenstaufeni német császár megöletése miatt ő és testvére Henrik, isztriai határgróf gyanúba jöttek, nénje udvarában keresett menedéket, és sok bajt okozott Endrének, hogy őt a pápa s a birodalmi rendek előtt kimentse. Csak 1211-ben mehetett vissza Bambergbe, püspöki székhelyére, ugyanakkor tájt Henrik Palesztinába indult. Így 1208 óta Gertrud három testvére volt az udvarnál: Berthold, Eckbert, Henrik, Ottóról, a negyedik testvérről, csak 1217-ben van emlékezet, midőn Endrét a Szentföldre követte.

Gertrud nemcsak rokonai s idegen kegyencei túlságos emelésével haragította magára a magyarokat, hanem nagy fényűzésével és pazarlásával is. Amidőn 1212-ben az országba érkeztek Hermann thüringiai tartománygróf követei, hogy Eisenachba szállítsák a királyi pár négyéves leányát, Erzsébetet, aki a tartománygróf fiának, Lajosnak volt jegyese, Gertrud fényes ünnepélyt rendeztetett. A kisdedet tömérdek nép jelenlétében vették át a követek, s vele nagy mennyiségű ékszert, arany, ezüst edényeket, drága ruhákat és bútorokat, köztük ezüst bölcsőt, melyben Erzsébet, arany-, ezüstkelmékbe burkolva feküdt. E pazar fény még inkább megerősítette a magyarokban azt a hitet, hogy amit a királyné és testvérei az országban erőszakos úton összegyűjtöttek, azt a rokonokhoz idegen földre szállíttatják.

Ez volt a nemzet hangulata, midőn Endre 1213-ban a lodomeriai és galíciai tartományokba indult seregével. E hadjárat egy előbbinek volt következménye. Misztiszlavics Dániel, Galícia és Lodomeria fejedelme, az oroszok és lengyelek támadásai ellen magyar segélyért folyamodott, s Endrének és seregének megjelenése 1206-ban mind a lengyeleket, mind az oroszokat visszavonulásra bírta, de az oly kevéssé erélyes király alighogy Dánielt Lodomeria birtokában megerősítette, s Galícia kormányával a szuszdali orosz fejedelem fiát megkínálta, hazatért, a magyar felsőbbségnek csak árnyékát hagyva a két tartományban, melyeknek neveit királyi címei közé sorozta. Dániel nem sokáig tarthatta magát, kénytelen volt a lázadók dühe elől Magyarországba menekülni. Endre nemigen törődött visszahelyezésével, csak midőn a fejetlenség tűrhetetlenné vált, s a föllázadt galíciaiak két más fejedelmet, Vladimirt és Románt 1212-ben megölték, gondolt a rend helyreállítására. Így indult meg a második hadjárat, mely még 1214 elején is távoltartotta Endrét országától. A király távolléte éppen alkalmas idő volt arra, hogy az elégületlenek bosszút álljanak a királynén és az idegeneken, akiket szívökből gyűlöltek. Néhány főúr vezetése alatt megrohanták a királyné lakát, és megölték. Gyermekeit: Bélát, Endrét és Máriát, mert Kálmán atyjával volt Galíciában, s Erzsébet Eisenachban, nevelőjök Salamon mester, Miska gróf fia mentette meg a végveszélytől.

A viszonyok és események e fővonásaiban a régibb hazai és külföldi krónikák, valamint az újabb történetírók egyaránt megegyeznek, de abban, hogy a lappangó elégületlenség kitörésére mi adott okot, ki ölte meg a királynét, eltérők az adatok és vélemények, sőt bennök némi mondai részeket is megkülönböztethetni. A legrégibb magyar krónikák, minők a Budai, a Képes (Márk krónikája), a Pozsonyi krónika és a Thuróczié, aki belőlök merített, úgy beszélik el az eseményt, hogy Gertrud királyné egyik udvaránál vendégképp mulató testvérének kezére játszotta Bánk bán nejét, aki erőszakot tett rajta, amiért a férj megölte a királynét. E krónikák nem szívesen beszélik el ez eseményt, sőt a királynét annyiban mentik is, amennyiben tettét az ördög sugalmazásának tulajdonítják. Muglen krónikája, e félmagyar és félnémet forrás, szintén Bánk bánt tartja a királyné gyilkosának, a királynét testvére célja elősegítőjének, azzal a különbséggel, hogy a merénylő testvért meg is nevezi, a bambergi püspöknek, tehát Eckbertnek mondva. Ugyanezt találjuk a Rímes krónikában is, azzal az eltéréssel, hogy ez az erőszak merényét Bertholdnak tulajdonítja. A tisztán német források közül némelyik Gertrud halála okát egyedül csak a magyarok német gyűlöletében keresi, mint a Kölni évkönyvek (Monumenta Germaniae T. XXIV.), de vannak olyanok is, melyek többé kevésbé egyeznek a magyar krónikákkal, megemlítik a merényt, azonban a merénylőnek hol Eckbertet, hol Bertholdot tartják, a gyilkosnak pedig hol Pétert, hol Bánkot, mint Fundatores Monasterii Diessensis (Mon. Germ. XVII.), Chron. Alberici Trium Fontium (Uo. XXIII.). Annales Marbacenses (Uo. XVII.). Anonymus Leobiensis Peznél stb.

A későbbi magyar történetírók szintén a régibb magyar krónikák szellemében beszélik el az eseményt egész a XVIII. századig. Bonfini egész költői beszéllyé alakítja át, s arra az időre teszi, midőn Endre Palesztinában táboroz. Őt követi Heltai is, akinek magyarul írt munkájából tanulja meg a magyar nép e félig-meddig mondává alakult történeti eseményt. Bonfini elbeszélése Heltai átdolgozásában így hangzik:

"Lőn azonközbe, hogy a római pápa az ő bulcsujával sok keresztén fejedelmet fellezesztene, kik elmennének, hogy visszavennék Jeruzsálemet, és megszabaditanák a Krisztus koporsóját a pogánoktól. És azok közükbe főhadnagygyá választa a magyari András királyt. Mikoron ez okáért András király bement volna Konstancinápolba, ott kelletik neki egy üdéig mulatni, miglen többi társai is oda gyülének. Hatta vala kedig az András király helytartóul országában egy jeles férfiut, Bánk bán nevőt, ki az Baraknak nemzetségből való vala, hogy az birna addig az egész országgal, és mindenekre gondot viselne. Ennek hivsége allá ajánlá, a királné asszonyt is minden ő udvarával. Azonközbe juta Németországból a királné asszonnak öccse, hogy vigasztalná a nénjét, miért hogy távoly vala az ura. Vala kedig az Bánk bánnak a felesége éjjel-nappal a királné asszonnál, ki igen szép szömély vala, és igen jámbor; és azért nyájaskodék vala a királné asszon igen örömest vélle. Ezt igen kezdé a királné asszonnak az öccse szeretni, annyira, hogy meghal vala miatta. A királné asszon megérté ezt, de kedveze az öccsének, és mindennap azért egymással nyájaskodnak vala és egy asztalnál esznek vala: némelykort is szólnak vala csak ketten egymással. Annakutánna behivá a királné asszon az Bánk bán feleségét egy rejtek házba és ott lőn a királné asszon öccse is: azonközbe a királné asszon kijöve a házból, és csak ketten maradának az házban. Mikoron az jámbor Bánk bánnak a felesége sokáig megoltalmazta volna beszédekkel az ő jámborságát, végre a királné asszonnak öccse erőszakot tőn rajta.

Elhallgatá szegény a gonoszságot. De mikoron egynyihány nap mulva az Bánk bán játszadozni akarna a feleségével, sirni kezde és mondá néki: ne nyulj hozzám, nem feleségedhez nyulsz... Engemet királné asszon mellé adtál, de ez engemet az öccsének ejtett csalárdságával; ihol vagyok szerelmes uram! vagy megversz, vagy megölesz: szabad vagy vélle; mert erőszakot tött rajtam. Bánk bán nagy bánatba és igen nagy haragba essék, de mindazáltal vigasztalni kezdé feleségét, mert igen sir vala, és igen kéré az asszont, hogy veszteg lönne, és senkinek nem szólana semmit: ő akarna mind a kettőért bosszut állani. Semmiképpen e szörnyü bosszuságot nem türheté Bánk bán: hanem másod napon béméne a királné asszon házába, mintha szólni akarna vélle, és kirántá a hegyes tőrt és aval általüté a királné asszont. És a véres hegyes tőrrel kijöve és mondá az udvarbelieknek: Az Gertrud megcsalta feleségemet és az öccsének hajtotta, hogy erőszakot művelt rajta: ám megölém érette: még ma egynéhány úrral a mü felséges urunk után indulok Konstancinápolba: ám önmagam kezébe megyek: tegyen ő törvényt felőlem. Ezt hallván az udvarbeliek, mindnyájan lecsendesedének. És mindjárt társaságot mellé vevén, hamarsággal beeméne Konstancinápolba. És mikoron a király eleibe ment volna, monda: Felséges király! te vagy az én birám és felperesem is. Tehozzád jöttem, mert tudom, hogy igaz biró vagy: ezért nem akartam futásra venni dolgomat: hanem a te igaz itéletedből vagy élni, vagy halni akarok. Ihol felséges uram, az véres tőr, mellyel megöltem az Gertrudot. Ha méltatlan cselekedtem, ugyan evel ölj meg mindjárást; de ha méltón haragudtam és megöltem őtet; könyörgek felségednek, hogy példa legyen minden népeknek, ments meg engemet, hogy tessék minden előtt, hogy nem héába hoztam ide fejemet a te igaz itéleted eleibe: ihol vagyok.

A király mind meghallgatá az Bánk bán beszédét nagy állhatatossággal és ingyen semmiben nem változék meg az orcája; és monda: Bánk bán! bizom én a te hivségedben. Ha a dolog ugy vagyon, amint megbeszéled: tehát térj hamar vissza az országba, és hiven eljárj te tisztedben, melyet reád biztam. Ezt a mü szent hadunkat nem kell megkéselnünk semmi törvén tétellel; mikoron visszatérek Magyarországba, akkor törvént teszek felölled. És ezt mondván, visszabocsátá az embert; ő maga kedig elinditá a sereget a tengerre, hogy általmenne vélek... Mikoron kedig haza jött volna András király, nagy csendességben és békeségben találá az egész országot. És másod napon mindjárást törvényt üle. És mikoron Bánk bán megbizonyitotta volna a megholt királné asszonnak a vétkét: a király olyan sententiát monda ki, hogy méltán megöletett a királné asszon és mentséget ada Bánk bánnak."^[48]

A XVIII. század kritikai történetírói: Katona, Pray csakhamar elvetették Bonfini költői beszélyét, bebizonyítva, hogy a királyné megöletése 1214-ben történt, midőn Endre hadait Galíciába vezette, s nem 1217-ben, midőn a Szentföldre indult. De a régibb krónikákban is kétkedni kezdettek. Mint egyházi férfiak nehezen tudták elhinni, hogy szent Erzsébet anyja, Gertrud, oly gonosz asszony lett volna, s Eckbert vagy Berthold püspökök ily bűnt követhettek volna el. Mindkettőt készek mentegetni, mert amaz visszatétetett püspökségébe, emez pedig 1218-ban az aquilejai pátriárkaságot nyerte el. Az egyház - úgymond Pray - az ily dolgokban igen szokott vigyázni, és kinek-kinek életét kemény vizsgálat alá veszi előbb. Katona István bőven fejtegeti ez eseményt, de a királyné megöletésén kívül semmit sem igen tart bizonyosnak. Gertrudot hajlandó fölmenteni a vád alól, mert bűnét nem tartja megegyeztethetőnek jellemével, sem leányának, Erzsébetnek annyira vallásos és erkölcsös neveltetésével. Eckbert vagy Berthold merényét is elveti, s a királyné megöletésének legvalóbbszínű okát az idegenek túlságos kegyelésében s a hazafiak mellőzésében keresi. A régi krónikáknak, mely szerint Bánk bán lett volna a gyilkos, nem ad hitelt, s egy német krónika nyomán úgy hiszi, hogy Péter főispán ölte volna meg a királynét, de azt is megemlíti, hogy a Fridvalszky-féle diplomában Simon és Mihály bánok, testvérek mondatnak a királyné gyilkosainak, s így többen voltak az összeesküvés és gyilkosság részesei.

Mindjárt a század elején Fessler és Engel más véleményt nyilvánítanak. Fessler nem utasítja a mesék közé a régibb magyar és német krónikák adatait; Pétert tartja ugyan ő is a királyné gyilkosának, de valónak hiszi a királyné bűnét s a Bánk nején elkövetett erőszakot, és kikel azok ellen, akik Gertrudot azon okból tartják ártatlannak, mert Szent Erzsébet anyja volt. Elmondja, hogy Erzsébet nevelésének érdeme nem az anyjáé, mert már négyéves korában Eisenachba vitték és ott nevelték. Engel szintén elismeri Gertrud bűnét, s gyilkosának is Bánkot tartja. Virág Benedek megjegyzi, hogy az újabb írók könnyen ítélnek, midőn a régibb krónikák adatait kétségbevonják, mindamellett ő sem mond határozott ítéletet, bár inkább a régibb magyar krónikák felé hajlik. Budai Ézsaiás mesének tartja a Bánk nején tett erőszakot, s Péter főispánt mondja a királyné gyilkosának. Budai Ferenc azt hiszi, hogy Bánk nején semmi gyalázat nem történt; ezt csak maga Bánk gondolta ki, hogy maga mellé több gyilkos-társat kaphasson, s gonosz cselekedetének mentsége legyen, melynek indoka tulajdonképp Gertrud gyűlölete volt, mert ennek ösztönzésére vette el tőle Endre a dalmát-horvátországi bánságot, s ruházta át Bertholdra. De azt elfelejti Budai, hogy Endre Bánkot nádorrá tette, ami nagyobb méltóság a bánénál. Budai azt is állítja, s ezt már alaposabban, hogy Bánk ha bocsánatot nyert is Endrétől, IV. Béla király alatt megbűnhődött, mert egy 1262-ben kelt diplomában, melyben Béla király Újfalu és Jernye nevű falvakat nem messze Sáros várától egy Merse nevű vitéznek adományoz, tisztán ki van fejezve, hogy e falvak hajdan a Bánk bánéi voltak, s mint a hűtlenség bűnébe esettől a koronára szállottak. Péczely ellenkezőleg egészen hitelt ad a régibb magyar krónikáknak. Annál erősebben tagadja a királyné bűnét, s a Bánk nején elkövetett merényt Majláth János a következő okokból: a királyné halálát s a lázadást elég más ok magyarázza s nincs szükség ama gyalázatos tettre; a tizennégy krónika közül, amelyek megemlítik a királyné halálát, csak hat van olyan, amelyek a gyalázatos merényt is megemlítik; ez a hat krónika későbbi időből való, mint a nyolc más, s így a monda később keletkezett, s nem egyidejűleg a tettel. De Majláth csalódik, midőn csak tizennégy krónikát emleget, melyek ez eseményt tárgyazzák, holott sokkal több van, s e merényt oly krónikák is följegyezték, melyek majdnem egykorúak magával az eseménnyel.

Az újabb történetírók, Szalay László és Horváth Mihály, mintegy középúton járnak, s kiegyenlíteni igyekeznek az ellentétes véleményeket. Szalay a következőképp beszéli el az eseményt: Endrét a galíciai ügyek még 1214 elején is távol tartották országától, s a közigazgatás Bánkot gyakran Esztergomba, a királyné palotájába szólította. Ilyes alkalommal történhetett, hogy Berthold, kinek szerelmét a nádor hitvese visszautasította, buja vágyát a férjétől imádott asszonyon csel és erőszak által, a királyné termeiben s a királyné tudtával töltötte. A bosszú villáma nem késett leszállani; Berthold valamelyik erősségébe rejtőzött s utóbb megszökött, a királyné kincseit magával vitte, de Gertrudra Bánk barátjai halált mondottak. Szándékukba magát az esztergomi érseket is beavatták, s az érsek nem nyilatkozott ellene. A középkor valamelyik elménce ez oknál fogva a következő amphibologiai választ adja az érsek tollába: Reginam occidere nolite - timere bonum est - si omnes consentiunt - ego non - contradico, melyet más fölosztással is olvashatni: Reginam occidere nolite timere - bonum est - si omnes consentiunt - ego non contradico. Az összeesküdtek Péter bihari főispán és Simon bán vezérlete alatt a királyné termeire törtek, s udvaroncainak és szolgáinak közepette megölték. Gyermekei megmenekültek. Endre visszatérvén Galíciából, Ince pápának őszintén bevallotta, hogy Berthold miatt, mert mások fölébe emelte, majdnem az egész ország, nagyok és kicsinyek gyűlöletét vonta magára, s ez ok miatt maradhatott el - kivált ha még hozzá adjuk, hogy a főbbek lengyel földre menekültek - a tettesek büntetése. Szalay elveti a régi magyar krónikáknak azt az állítását, hogy Bánk ölte meg a királynét, mert az egykorú krónisták csak Péter s Endrének egyik oklevele Simon bánt említik név szerint mint tetteseket, s mi több, Bánk, kiben a király alkalmasint éppen úgy áldozatot látott, azontúl is főméltóságokat viselt, több oklevél tanúsága szerint. Bizonyos csak annyi, hogy egyesek jószágai elkoboztattak, valószínűleg azokéi, akik megfutamodtak. Horváth ugyanezt mondja, azzal a különbséggel, hogy nem Bertholdot tartja a merény elkövetőjének, hanem a királyné többi testvérének valamelyikét, mert Berthold ilyféle tett miatt soha kérdőre nem vonatott, utóbb is békében élt az országban, s 1215-ön túl ismét több oklevélben olvashatni nevét. De Horváth ez állítását nem igazolja az a körülmény, hogy Berthold megszökése után Ugrin lett a kalocsai érsek, s midőn a pápa megengesztelődött iránta, akkor sem foglalta el Magyarországon főpapi székét, hanem 1218-ban aquilejai pátriárkává neveztetett ki. Horváth is Pétert tartja a királyné gyilkosának, de azt is megjegyzi, amit Szalay mellőz, hogy a főbűnösök közül Péter csakugyan megbüntettetett. De mind Szalay, mind Horváth Pétert illetőleg csak a krónikákra hivatkoznak, s nem egyszersmind oklevélre is, pedig ilyen is van Fejérnél^[49] IV. Bélának egy 1237-ben kelt oklevele, mely szerint a cisztercitáknak adományozza Ugurdot, mely anyjának, a királynénak megölésével felségsértés bűnébe esett Péternek javai közé tartozott, továbbá ugyancsak a cisztercitákra szállítja a péterváradi uradalmat, mely szintén a felségsértő Péteré volt. Ez oklevélből azt is következtethetjük, hogy Pétervárad Pétertől vette nevét, s midőn Katona tragédiájában Bánk Pétert egy helyt Várdánnak szólítja, ez, ha nem a német Wardein, csak a Petrus Vardanus magyarosítása. Egyébiránt Horváth helyesen jegyzi meg, hogy e véres jelenetet s általában ez idők viszonyait még több tekintetben homály födi.

A legújabb történetírók közül Pauler Gyula következőképpen nyilatkozik ez eseményről:^[50] "Bánk bán történetét ismeri mindenki. II. Endre korában nádor volt. Nején Gertrud királyné valamelyik testvére erőszakot tett. A királyné segíti testvérét, vagy legalább Bánk azt hitte róla és megölte. Így olvassuk azt számos, nagyon számos könyvben, lehet mondani hatszáz esztendő óta. Nagy költők foglalkoztak e történettel, s Katona József emlékével mindig megújul elménkben Bánk bán e tragédiája. A költő élő egyént teremtett az Árpád-kor ködös alakjából. Ilyen lehetett ő, így cselekedhetett, de vajon csakugyan ilyen volt-e, és főképp azt tett-e, amit a tragédia százados hagyomány felhasználásával oly megrendítően előnkbe állít? Arra a történelem aligha igennel felelhet. Keveset tudunk Bánkról, de ebből a kevésből is egy nagy politikai tényezőt ismerhetünk föl benne. Politikai forradalmi tett volt Gertrud királynénak megöletése is. Bánk nejének a meráni hercegfiúk buja szerelmének azonban semmi közét sem lehet hozzá megállhatóan kimutatni.

Idegeneknek, különösen németeknek kegyelése sohasem volt népszerű dolog Magyarországon. Endre hebehurgya természete bizonyára nem járt el e kedvezésben a legtapintatosabb és legigazságosabb módon. Abban sem kételkedhetünk, hogy e jövevények közül nem mindenik becsülte meg magát, hanem méltó okot adott az elégületlenségre. Az elégületlenek közül némelyek majd Géza hercegnek, Endre nagybátyjának Görögországba szakadt fiaira, majd a gyermek trónörökösre, Bélára gondoltak, hogy a királyi székbe ültessék, s a gyűlölet Gertrud ellen is, kiben nem ok nélkül látták a bajnak: az idegen dédelgetésnek okát.

Összeesküvés képződött hát ellene s a németek ellen, melyről János esztergomi érsek is tudott, ki ugyan mindig meghajlott a hatalom előtt, s legföljebb magánérdekében mert szembe szállani a királlyal, de - ha szabad e nevet használnom - nem látta jónak dacolni, legkevésbé pedig Berthold kalocsai érsek érdekében, kivel szemben sokat kellett áldozni prímási hatalmából és tekintélyéből. Az összeesküvésbe részes vagy legalább tudós volt az országnak a király után első világi embere is, Bánk, a nádorispán, a Bor-nemzetségből, aki a lebényi Goth után 1211-ben emelkedett a nádori székbe...

Az összeesküvés a németek és a királyné ellen 1213 őszén tört ki; II. Endre király az ország keleti részében járt. A királyné mellett Berthold érsek volt, és mint vendég Leopold ausztriai herceg, II. Géza király leányának fia, s így Endrének első ízben unokatestvére. Valószínűleg vadásztak, mert a királynét szeptember 28-án sátorban találjuk, kétség kívül a vértesi hegyekben, közel a pilisi cistercita kolostorhoz, mert csak ez magyarázza meg, hogy Gertrud holttestét éppen e zárdába temették.

Az összeesküvők nem orozva, hanem nyílt támadással rohantak rá a kíséretére, körülbelül úgy, mint Cadondal a choanjai tervelték Bonaparte konzul ellen. A támadó csapatban Simon mellett még Pétert ismerjük, ki a legnagyobb valószínűség szerint csanádi, de semmi esetre sem bihari ispán - nem bán - volt a hadseregben. Pétervárad körül bírt, s e birtokaiból következtetve, alighanem a Csanád-nemzetségből származott. A támadás legalább részben sikerült, Lipót herceg és Berthold elmenekültek, de Gertrudot sátrában meglepték, s a szó szoros értelmében darabokra vagdosták; a halálos csapást Péter mérte reá. A megriadt királyi kíséret csakhamar összeszedte magát. Még az éjjel megtámadta az összeesküvőket és szétverte. Péter az ütközetben elesett." Így a Bánk bán neje ellen elkövetett erőszakot ő sem ismeri el történeti ténynek.

A magyar és külföldi költők, akik Bánk esetét földolgozták, egész Katonáig mind Bonfini után indultak. S ez természetes volt. Bonfininek a humanisták modorában írt magyar történelme az olvasott könyvek közé tartozott külföldön; németre is lefordították, Magyarországon éppen nagy becsben tartották, s akik nem tudtak latinul, a Heltai átdolgozásában olvashatták, aki egész II. Ulászló koráig leginkább őt követi. Az első földolgozó Hans Sachs volt, a híres nürnbergi mester, aki 1561-ben egy ily című tragédiát írt: Ein Tragedie, mit zwölf Personen, zu spielen, Andreas der ungerisch König mit Bankbano seinem getreuem Statthalter.^[51] Nemcsak Bonfiniből merített, hanem minden új lelemény nélkül követte nyomról nyomra. Egyet-mást a maga módja szerint kifest és megékesít ugyan, magán- és párbeszédeiben is van némi költői csillám, de se a cselekvényt, se a jellemrajzot nem teszi drámaibbá, új indokokat sem használ, úgyannyira, hogy az egész tragédia alig több, mint Bonfini elbeszélésének párbeszédbe szedése. A király és a nádor neveit meghagyja, a Bánk nejét Rosinának nevezi, a merénylő herceget Frigyesnek, akit egyszersmind úgy rajzol, hogy megbánja tettét, s koldusruhában vezekelve, visszabujdosik Németországba. Emellett hét új személyt léptet föl, kiket nem talált Bonfiniben: István és Albert kamarásokat, akik tanácsadó- és tanúképp szerepelnek, s két magyar fejedelmet, Vencelt és Lászlót, akik Palesztinába kísérik a királyt; Frigyes hercegnek egy szolgáját, egy hírnököt és levélhordót, de ezek mindnyájan mellékszemélyek. Hans Sachs után hét évvel, 1567-ben egy magyar költő, Valkai András^[52] dolgozta föl e tárgyat, szintén Bonfini után. E mű érdeme is, mint Hans Sachsé, nem az alakításban, hanem az előadásban áll. Mindenik megelégszik azzal, hogy Bonfini szerint hűn elbeszélje a történteket, Endre elindulásától Palesztinába, egész haza jöveteléig, de mindenik egyszersmind erkölcsi tanulsággal bocsátja el olvasóit.

Jobb mindezeknél egy angol dráma, Elmerick vagy az igazság győzedelme című,^[53] melyet Lillo György írt 1739-ben, kevéssel halála előtt, s barátja, Gray János, adatott elő a Drury Lane színházban nagy tetszés között. A személyek nevei közül csak Endre királyét tartotta meg, a királynét Matildának nevezi, Bánkot Elmericknek, nejét Ismenának, a meráni herceget morva herceggé teszi Konrád névvel. A többi személyek: Báthori, Ismena atyja, Zenomira, a királyné hölgye, Belus, Elmerick titkárja. A dráma színhelye a királyi palota Budán. Lillo is Bonfini után indul, de új leleménnyel s a szenvedélyek új indokaival egészen átalakítja az elbeszélést saját drámai céljai szerint. Emellett kiérzi az angol és magyar alkotmány rokonságát, Földetlen János angol király s az Arany Bullát kiadó Endre korának érintkező pontjait. Endrét úgy tünteti föl, mint a legeszményibb alkotmányos királyt, aki a királyok törvénytelen rendeleteivel szemben fölruházza a nemzetet az ellenállás jogával, hogy a törvényszegő királyt letegye, s más fejére helyezze szent István koronáját. A mű hőse egyébiránt nem Elmerick bán, hanem a királyné; az intézi a cselekvény bonyodalmát, benne központosul a tragikai érdek. Elmerick nem szenvedélyétől elragadtatott férfiú, hanem erélyes királyi helytartó, szigorú bíró, a részrehajlatlan igazságosság szükségének képviselője, aki a bűnös királynét nem öli meg, hanem bakóval végezteti ki teljhatalmánál fogva, melyet a király e szavakkal ruházott reá:

                          Vedd e kardot,
S ne hordd hiában. Bárki merje
Rangban vagy születésben bizakodva,
Polgáraim nyugalmát megzavarni:
Ne tartsa semmi vissza kezedet;
Felelni fogsz az égnek és nekem.

Ellenben a királyné tele szenvedéllyel, küzd ellene, és egyik bűnből a másikba sodródik, míg végre eléri a nemezis. Nem szereti férjét, titkon Elmerickért lángol, s testvére, Konrád céljait is csak azért segíti elő, hogy ha Ismena hűtlen lenne férjéhez, ez elfordulna tőle, s ő nyerhetné meg szerelmét. De az erényes Ismena megvetéssel, majd irtózattal fogadja Konrád vallomásait, s férje bosszújával fenyegeti, ha még tovább is üldözi, s egyszersmind el akarja hagyni az udvart, míg a herceg az országban marad. Az őrjöngő szerelmes a királynéhoz rohan. Megtudta, hogy Ismena csakugyan készül elhagyni az udvart. Segítségre szólítja föl testvérét, mert különben erőszakkal is kész elrabolni Ismenát. A királyné óvatosságra inti, s megígéri, hogy Ismenát elutazása előtt látni fogja a palotában. E célból megbízza meghitt hölgyét, Zenomirát, Elmerick titkárának, Belusnak kedvesét, hogy ezáltal hívassa Ismenát a palotába, mintha férje rendelte volna oda. Alig adja ki parancsát, már visszaborzad szándékától. Vajon nem nyerhetné-e meg Elmerick szerelmét Ismena föláldozása nélkül is? Hátha megvallaná szerelmét Elmericknek? De ekkor fölébred női méltósága és királyi büszkesége - és mégis bevallja szerelmét Elmericknek, elébb szemérmesen, félénken, majd nyíltabban és szenvedéllyel. Elmerick elképed, visszariad, nem érti, nem akarja érteni, hivatkozik mindkettőjök kötelességére, és végre Ismena iránt érzett szerelmére. Ez lesújtja a királynét, s kétségbeesve megragadja Elmerick kardját, hogy előtte ölje meg magát. Elmerick visszatartja a királynét, hogy meggátolja öngyilkosságát; ekkor berohan Konrád, s vádolja Elmericket, hogy erőszakoskodik nénjével. Ez eszméletre hozza a királynét, s kész bosszúterve. Ő is vádolja Elmericket, kire a herceg kardot ránt. Azonban Elmerick lefegyverzi a herceget, s visszautasítja a vádakat. Távozása után ismét a düh és szégyen vesz erőt a királynén, s midőn jelentik, hogy Ismena a hívásra megjelent, a mellékszobába küldi Konrádot, s bebocsáttatja Ismenát, aki férjét keresve jő. A szegény áldozat látása még egyszer fölkelti a királynéban jobb érzését, egy pillanatig haboz, de visszautasított szerelme, megalázott büszkesége, bosszúvágya magokkal ragadják, s a mellékszobába küldi Ismenát, hol Konrád vár reá. Ezután a királyné mindinkább süllyed; megbízza Konrádot, hogy siessen a király után, aki még alig érte el Székesfehérvárat, s vádolja be Elmericket. Így ha Ismena később panaszt tesz is, az egész csak tettetésnek, férje védelmére kigondolt cselnek fog látszani. Ha Elmerick elbukott, a királyné bosszúja célt ér, s Konrád nőül veheti Ismenát, kibe halálosan szerelmes. Ezalatt Elmerick megtudja nejétől esetét, s a királynéhoz megy, aki kegyetlen gyönyörrel nézi fájdalmát. "Te visszautasítád szerelmemet és én megsemmisítem nődet" - mond a királyné, mire Elmerick fölkiált: "Magad vallád be, nincs szükség más bizonyításra, ügyed el van döntve." Aztán kimondva ítéletét, bakót hívat, megfojtatja a királynét, s az összegyűjtött országnagyoknak megmutatja a holttestet. Mindnyájan megdöbbennek és várják a királyt, aki Konrád vádjára csakugyan visszatért Budára, s kihallgatja Elmericket s a tanúkat. Ekkor egy hírnök lép be, s jelenti Ismena halálát. Megölte a szégyen és fájdalom. Konrád e hírre tőrt üt szívébe. "Ismena meg van bosszulva - kiált Elmerick - hadd legyek én most nyomorult." De a király helyesli Elmerick tettét:

Óh, Elmerich nagy volt, amit tevél,
Maradjon továbbra is kezedben
Királyi pálcám, míg visszatérek
A szent Sionról, Jordán partiról.

Íme mivé vált Lillo kezében Bonfini egyszerű elbeszélése. Egymást fokozó drámai fordulatok s a szenvedélyek árjai ragadják a cselekvényt, s bár a királyné sokban hasonlít Racine Phaedrájához, s a jellemrajz ellen is lehet kifogást tenni, kivált Konrád ellen, egészben véve a tragédia elevenebb és költőibb, mint Katonáén kívül minden költő műve, aki e tárgyat földolgozta.

A XVIII. században még három német költő fogott bele, mindenik Bonfini nyomán. Egyik, kit Katona Müllernek nevez, regényt írt belőle, melyet Cséry Péter 1821-ben magyarra fordított vagy inkább átdolgozott, anélkül hogy megnevezné íróját.^[54] A regény eredetije nem található könyvtárainkban, azonban Heinrich Gusztáv egy egykorú bírálat nyomán nem alaptalanul hiszi, hogy az eredeti címe: Leithold, ein Fragment aus der Geschichte fürstlicher Leidenschaften. (Wien, 1782.) A bírálat röviden elmondja a regény meséjét, s ez talál a Cséry átdolgozásával, s úgy látszik, hogy a címen kívül nem sokat változtatott rajta. Leithold alkalmasint egy Bertholddal, a királyné másik testvérével, s ezt Cséry Ottóval helyettesítette. Bonfini egyszerű elbeszélése bonyolultabbá válik ugyan, de egyszersmind émelygősen érzelgővé. Ottó itt föllázad András ellen, király akar lenni, azonban legyőzik és börtönbe vetik. Három évig sinlődik ott. Midőn a király Jeruzsálembe indul, nénje, a királyné és Bánk kérésére, visszaadja szabadságát. A kiszabadult Ottó nem tudja fékezni szenvedélyét, megszereti Bánk nejét, kinek itt neve Melinda, s vallomást tesz neki, amelyet ez visszautasít, s hogy ne ostromolhassa, elhagyja az udvart. Ottó beteg bánatában, s végre bevallja szenvedése okát. A királyné inti, hogy lehetetlent ne kívánjon. Erre Ottó kijelenti, hogy kész az udvart elhagyni s hazamenni, csak arra az egyre kéri nénjét, hogy hívja vissza Melindát, mert tőle búcsút akar venni s bocsánatát kérni. Melinda visszatér, s a királyné magokra hagyja őket. Ottó újra szerelmével ostromolja Melindát, s ez újra visszautasítja. Ottó szenvedélye nem ismer korlátot s hogy a regény szavaival éljünk, "egy új Tarquinius hágja által a törvényeket, s újítja meg Lucretiának szerencsétlenségét". Mind Melinda, mind Bánk azt hiszik, hogy a királyné a bűnös, s mivel Ottó megszökött, Bánk a királynén áll bosszút s megöli őt. A királynét nagy pompával eltemetik, Bánk és neje pedig Konstantinápolyba indulnak a királyhoz. Ottó lelkiismeretétől furdalva szintén Konstantinápolyba megy, hol idegen lovag álruhájában Bánkot párbajra hívja. A párbajban csak színleg védelmezi magát, s halálosan megsebesül. Ekkor Bánk a király elébe járul nejével, s elbeszéli a Budán történteket. Ugyanakkor egy haldokló vitézt tesznek le a király lábaihoz. Ottó az, aki bevallja bűnét, kétségen fölül helyezi a királyné ártatlanságát s meghal. A király megbocsát Bánknak, s nejével együtt hazaküldi őket.

Még két német költő birkózott meg e tárggyal: Nicolay L. Henrik, aki 1795 körül Bánk bán cím alatt balladává dolgozta föl^[55] és Albrecht J. F. Ernő, aki 1797-ben Der gerechte Andreas című drámai költeménnyé.^[56] Mindketten a regény után indultak, de úgy látszik, hogy Bonfinit is ismerték. A balladában a meráni herceg neve Henrik, a Bánk nejéé Hedvig, míg a drámai költeményben ez Buria, amaz Ottó nevet nyert. Mindkettő csekély értékű költemény, de mégis jobb a regénynél. A ballada egy kissé frivol, de a herceg jellemzésében találó vonások vannak; a drámai költemény a herceg merénye után kezdődik, a királyné meggyilkolását csak néhány sorban tárgyalja, s a fősúlyt Bánk és neje igazolására s a király nagylelkűségére helyezi. Érdekes, hogy már e külföldi földolgozók is érzik, hogy a királyné bűnössége vagy ártatlansága szerint a cselekvény központjának változni kell. Lillo tragédiájában a királyné a főbűnös s egyszersmind a mű hőse: a német regényben ártatlan a királyné, s Ottó emelkedik a mű központjává, noha e körülménynek a Bánk bukását is magával kellene hozni. Mind e kísérletek csak azt mutatják, hogy Katona fölfogása, aki Bánkot választá hősül, s a királynét ártatlanná, de egyszersmind annyira gyanússá tette, hogy Bánk bosszúja ellene fordulhat, nemcsak legeredetibb, hanem a legtragikaibb fölfogás is. Mindenesetre a tárgy sok tragikai elemet rejt magában, s nem csodálkozhatni, hogy egy magyar ifjú, Lakfalvy Eduárd, Sopronból 1793-ban fölszólította Schillert, hogy dolgozza föl Bánkot tragédiává.^[57]

Katona nem ismerte Bánk külföldi földolgozóit, s a német regényt is csak akkor, midőn már megírta művét és javításához fogott. De jól ismerte a krónikákat és történetírókat, akiket akkor ismerni lehetett. Tudta, mi tárgyának mondai része vagy benne többé-kevésbé bizonytalan s mi megállapítható történelmi tény, éppen azért, mert homály lebegett az egész eseményen, igen háladatosnak tartotta földolgozását, mert céljai szerint használhatta mind a mondát, mind a történelmet. E két elem összhangzata szülte tragédiája alapeszméjét, amely egyszersmind a nemzeti fájdalom húrjait is érintette. Így maga a kor is vonzotta Katonát, az Arany Bulla kora, melynek mintegy előzménye a királyné halála s az idegen befolyás megtörése. Úgy hitte, hogy hazafi érzését követi, ha e küzdelmes kor emlékét idézi föl egy csöndes korban, mely már magáról az alkotmányról is megfeledkezett, ha az idegen befolyás és nemzeti visszahatás, az alattvalói hűség és ellenzéki kötelesség összeütközéseit rajzolja oly nemzedéknek, mely kezd mindettől elszokni. A költői lelkesülés és hazafi érzés szülötte Katona tragédiája, de nem iránydráma, mert elemei mérséklik egymást és egymásba olvadnak.

Az esemény idejére nézve éppen nem követi Bonfini mondáját, s nem a jeruzsálemi, hanem a galíciai hadjárat alatt foly le a tragédia, 1213-ban. De Bánkra nézve a hagyományt fogadja el s nem a történelmet. A mű hőse Bánk, s hogy tragikaivá válhassék, szükséges a királynénak bizonyos pontig ártatlansága, miáltal a különböző vélemények mintegy kiegyenlíttetnek. Katona meg volt győződve teljes bűnösségéről, de költői célja s némi kegyelet, legalább magára a merényre nézve, ártatlanságát javasolták. "Oly öcsék között - mond előszavában Katona - Gertrudist se reméljük igen angyalnak, nem is szolgálhat nagy védelmére az, hogy ő anyja egy szent szűznek (Erzsébetnek), mert ez nem neki köszönheti nevelését, amidőn még kicsiny korában elvitték a thüringiai herceg számára, és egy klastromban nevelődött. Csak mély tiszteletre méltó állapotja az, mely engem valamennyire mentségére kényszerített." A merénylő hercegre nézve azt a véleményt fogadta el, hogy az Berthold volt, mert Eckbert és Ottó követték Endrét jeruzsálemi útjára, s ha ezek lettek volna a merénylők, Endre bizonyosan nem tűrte volna meg őket maga mellett. "De bezzeg - folytatja előszavában - a sima Berthold! Ez először megcsalta mátkáját, s azt hírlelte, hogy neki a Szűz Mária megjelent álmában, és a szüzességre intvén (ha nem későn), papságot javasolt. Mihelyest Gertrudison a szerencsétlenség megesett, senki sem tudta hova lett: András keservesen panaszkodott ellene a pápánál, mert útiköltségre meglopta a királyné kasszáját. Többé be sem bocsáttatott az országba, és kevés idő múlva már Ugrin lett a kalocsai érsek. Öt esztendő múlva megengesztelődvén a pápa, őtet aquiléjai főpapnak tette (1218), és ott is halt meg. Katona vitatása is (Hist. Crit. T. V. p. 314.) ide üt ki." Mindamellett egy érseket színpadra vinni, s éppen ily szerepben, ízetlennek tetszett előtte, mert e minden célzás nélküli adat könnyen mint egyházellenes izgatás, az egyes személy, mint az egész rend képviselője tűnhetnek vala föl, mi távolról sem tartozott a cselekvénynek se alapeszméjéhez, se történelmi hátteréhez. Emellett se Berthold, se Ottó nem voltak történelmileg nevezetes egyéniségek, jellemre nézve sem sokat különbözhettek egymástól, s évkönyveink sem egyeznek meg, hogy a testvérek közül melyik követte el a gonoszságot. Ez okból Katona megengedhetőnek tartotta az Ottó nevéhez kötni öccse esztelenségét.

A nevekre nézve, minthogy Bánkot nem írhatta Benedeknek, a többit is mind a régi mód szerint írta: Petur, Endre, Soma, Mikhál, Solom, és nem Péter, András, Sámuel, Mihál, Salamon. A hivatalok is változandók lévén, a bán név mindeniken rajta maradt, s a mostani gróf vagy báró nevet pótolta. Azonban az meglepő, hogy Katona, aki tárgyára nézve annyi krónikát és oklevelet fölkutatott, műve első kidolgozásakor semmit sem tudott Simon és Mikhál spanyol származásáról, valamint arról sem, hogy Bánk neje ezek húga. Pedig Kézaiban mindezt megtalálhatta volna, aki krónikájában elhallgatja ugyan Bánk esetét, de a függelékben, a jövevény nemesekről írt fejezetben elég bőven emlékszik meg rólok. Eszerint Simon és testvére Mihály nemzetsége, akiket Martinsdorfereknek is hívnak (Sopron megyei Nagymárton, Martensdorf helységtől, Fejérnél némely oklevélben villa Mortun), Imre király idejében az aragoniai Constantia királynéval, aki Imre király felesége volt, jött be Magyarországba, magokkal derék vitézeket és igen díszes kíséretet hozván. Spanyolországban atyjok Simon és nagybátyjuk Bertran egy hatalmas főúrral viszályba keveredtek, egy csatában legyőzték, elfogták, megölték, miáltal ellenségeskedést vonván magokra, Constantia királynéval örömest jöttek Magyarországra. Imre király szívesen fogadta őket, széles és bő hűbéri jószágokkal adományozá meg Magyarország különböző részeiben. Mivel pedig e nemzetség Spanyolországban több várat bírt, melyekben azonban egy Bojót nevű a fő, azért Magyarországon legelső szállásukat Nyergedszeg körül (ma Nyergesújfalu Esztergom megyében) Bojótnak nevezték (ma Bajót falu szintén Esztergom megyében). Elhozta volt Constantia királyné magával Simon és Bertran gróf Tota nevezetű húgát is, oly szép és gyönyörű leányt, akinek párja alig volt. E leány Benedek (Bánk) herceggel, Konrád fiával kelt egybe, Martinsdorf faluval együtt már jegyajándékot is kapván Imre királytól és Constantia királynétól. Fejérnél két diplomában is előfordul Bánk nejének neve, mint Tota vagy Thota.

Katona ezt nem tudta, de ha talán tudja vala is, mellőzi e szokatlan nőnevet. Azonban az első kidolgozásban nem a Melinda nevet használja. "Bánk feleségét - úgy mond - Adelajdnak neveztem. Cséry úr Ottója még akkor nem jött kezemhez. Azután akadt egy iromány is kezembe, melyben az van, hogy Michael és Simon Micz bán spanyol testvéreknek volt egy világszerte híres szépségű húgok, kit Benedictus (Bánk bán), Konrád grófnak a fia vett el, elismerem tehát Melindát spanyolabbnak, és hiszem, hogy Müller úr (a Cséry által fordított német regény írója) szerencsésebb volt nevének föltalálásában. Nem győzök a véletlenségen eléggé csodálkozni, midőn Mikhált és Simont ide kevertem, anélkül, hogy a vérséget gyaníthattam volna is." Az első javítás tehát a Melinda név elfogadása volt; a második a spanyol származás és Simon Micz bán hét gyermekéről szóló monda betoldása; a negyedik a prológ kihagyása. "Előbbeni munkámban - mond Katona - annak rovására, hogy a német hercegek közül miért vettem Ottót, egy előversengést írtam, mely tele van ifjú vérem gőzével, negéddel és feszelgéssel. Az okot itt is jelentem, nem mintha oktatni akarnék, hanem mintegy csak emlékezetébe hozni az olvasónak." Magánbeszéd volt-e a prológ, a mű valamely személye által előadva, vagy párbeszéd a közönséget és költőt képviselő allegóriai személyek között, mindezt nem tudhatni. Bárány Rostájában említ ugyan egy, a prológban szereplő Mentor nevű személyt, de hogy egyedül mondotta-e ez a prológot vagy mással vitatkozva, azt egészen elhallgatja. Úgy látszik, hogy Katona a bevezető jelenetet Ottó és Biberach között a másodszori átdolgozáskor írta. Legalább a Rosta szerint a tragédia a királyné báljával kezdődött.

A többi változtatásokra és javításokra nagyrészt Bárány bírálata serkentette. A cselekvényen és szerkezeten valami lényegest nem változtatott ugyan, hanem mint a képíró bevégzett művén, egy-egy vonást még inkább kiemelt, ide több fényt, oda több árnyat vetett, s töprengve vizsgálta a legapróbb részletet is. Bárány legtöbb figyelmeztetése, megrovása a kifejezések határozatlanságára, köznapiságára vagy durvaságára, a nyelvtani vagy verselési hibákra vonatkozik. Katona nem elégedett meg azzal, hogy majd mindazt kijavítsa, amin barátja megbotránkozott, hanem maga is keresett és talált még más javítandókat is. Ha összehasonlítjuk a Bárány bírálatában idézett helyeket a mű nyomtatott példányával, látjuk, hogy stíl tekintetében némely rész tetemes javításon ment át, s az eredeti gondolat erélyesb, nemesebb, s általában hangzatosabb kifejezést nyert. Bárány egypár lényegbevágó kifogást is tett. Különösen megrótta Melinda esetének homályosságát, azt állította, hogy az nem eléggé átlátszó, s nem tudhatni: vajon Ottó elkövette-e a merényt vagy csak akarta. Katonának igaza volt, hogy nem fogadta el e megrovást. A merény elég világosan ki van fejezve a műben, s a nagyobb világosság csak az ízlést sértené. Bárány azt is hibáztatta, hogy Katona bizonyos pontig ártatlanná tette a királynét. Ezt kétszer is megrója, de megrovását a mű harmadszori átolvasása után visszaveszi. Azonban az okot, amely ezt szükségessé teszi Bánk tragikumára nézve, éppen nem fogja föl. A negyedik fölvonás nagy jelenetében, melyben Bánk megöli a királynét, szintén hibáztatja e sorokat:

Már úgy születtetünk, mint a szegény
Emberbarátink kárán tapsolók;
Hiszen ha hét az utcán hétszer el-
Esett, azon szint'annyiszor kacagjuk
Magunkat el s a szánás akkoron
Jön csak, mindön látjuk, hogy egyike
Többé felállani nem tud!

Szerinte e beszéd jellemző ugyan Gertrudra, de Bánk indulatjának emelkedésére nézve nem lépcső, s minthogy a királynénak ekkor nevetni kell, ez nem megrázó, nem tragikai, hanem komikai és paródiai. Katona meghagyta ugyan a megrótt sorokat, de a félreértés kikerülése végett odatette a színésznő utasításába, hogy Gertrud komoran néz Bánkra.

Nevezetesebbek és alaposabbak is azok a megjegyzések, melyeket Bárány egypár jelenet nem elég színpadiasságára vagy némely hangulatot zavaró mellékkörülményre tesz. Így mindjárt a harmadik fölvonásban hibáztatja mint alantjáró mozzanatot, hogy a bezárt Izidóra dörömböl, s a mély búskomorságba süllyedt Bánk nyitja ki neki az ajtót. A kijavított műben Izidóra szakítja föl az oldalajtót, s nem Bánk nyitja ki. A negyedik fölvonás végén, úgy látszik, Myska bán a királyné siránkozó gyermekeit védte, amíg Solom segítségére jött. E rövid jelenetet Bárány dicsérte, s csak azt hibáztatta, hogy a harmadik fölvonás is gyilkolással és Myska bán megjelenésével végződik, ami egyhangúnak látszik. Katona kihagyta az egész jelenetet, bár később Solommal elbeszélteti, s a királyfiak is csak anyjok koporsójánál jelennek meg. Különösen az ötödik fölvonásra tett megjegyzései alaposak, melyeket Katona föl is használt. Úgy látszik, az ötödik fölvonásnak elején Simon és Mikhál jelenete hosszabb volt, s mindketten kegyelmet nyernek. Bárány megrója e jelenetek hosszadalmasságát, mert mind Simon, mind Mikhál ügye csekély a királyé és Bánkéhoz képest, s a királynak némely kifejezését is hibáztatja. Katona megrövidítette e jelenetet, módosította a király beszédét, s kegyelmet sem ad egyelőre a két testvérnek. Azonban igen helyesen Báránynak azt a tanácsát nem fogadja el, hogy Mikhál Bánk gyermekével csak Bánk megjelenése után lépjen föl, mert akkor nem kaphatta volna el az elszántan megjelenő Bánk a király mellől gyermekét, a sejtelem fájdalmas fölkiáltásával, mely oly jól illik a jelenethez. Az első kidolgozás szerint Petur is megjelent e fölvonásban. Bánk vezeti föl, mint megvagdalt, vérző, s a kínzástól összeroncsolt haldoklót. Ezt rosszallja, sőt kigúnyolja Bárány; részint azért mert Bánktól a figyelmet elvonja, részint pedig azért, mert bajos a színpadra hozni egy vérző, megkínzott testű embert. "Ezzel is - folytatja - több halott legyen a színen! Gertrud és Bánk bánné elég. Ha a bosszúálló sorsnak elégtételül Petur életének elmúlni kell, elég vala ezt per narrativum említeni. Átkozódásai és sokáig kimúlása éppen helytelen és a räuberjátékban jól állana, de a Bánk bánban nem." Az első kidolgozás szerint Izidórának is nagyobb szerepe volt az ötödik fölvonásban. Ezt is Bárány tanácsára módosította Katona, és szintoly tapintatosan. Eredetileg Izidora indulatos szemrehányást tesz a királynak, hogy Gertrud gyilkosának megkegyelmezett. "Egy asszonynak belepörlése csakugyan kellemetlen itt - mond Bárány - s a szép folyást elrontja, a nyugpontot a játékban konfundálja. Ezen dolog csaknem olyan, mintha valaki ügyét a hétszemélyes táblán nálunk elvesztvén, ismét a királyi táblára appellálná. Izidórának sebes könnyeket, egy végső kihangzást fájdalmának, csöndes de mellékes panaszt lehetett volna még adni, de úgy nem, hogy minden ottállókat ismét megzavarjon, a királytól pedig vi executivae potestatis: »El a dühössel!« még el is parancsoltassék."

De Bárány nemcsak hibáztat, gáncsol hanem magasztal és bámul is. A tárgy választását helyesli, a tervet jól átgondoltnak és mestermódon kivittnek nevezi. Különösen magasztalja a második fölvonást s a negyedik nagy jelenetét. A jellemrajz szépségéről egész lapokat ír, s egypár helyt behatóan. És mily szeszélye, gúnya a sorsnak! Ez az ember, aki Bánk bánt korában egyedül méltányolja Magyarországon, húsz év múlva, midőn a közönség is méltányolja, ellene fordul és hirdeti, hogy Grillparzernek e tárgyú tragédiája sokkal sikerültebb. Ugyanis 1836-ban megjelent Árpádház című drámájához írt előszóban így sóhajt föl: "Maga Bánk bánunk, a jeles viszontagságú honi hős, Grillparzer kezére szorult, hogy eposz vagy dráma alakjában jól léphessen ki a feledségből, valamint Zsigmond király álmát a sléz Börnstein adta." Aztán a mű végén így magyarázza ki magát a jegyzetek között: "Nem feledve a boldogult Katona József úr Bánk bán művét, mely több évekkel előbb, mint amaz, kijött, de a történeti cselekvény bökkenője, előtere, titka kerülve, s mintegy homályba leplezve, s úgy látszik, a shakespeare-i humoristika affektáltan űzve van. Grillparzertől 1830-ban kiadott: Bancbanus, der treue Diener seines Herrn. Trauerspiel in fünf Akten. Halirschtől megrostálva, amennyire regényesb, a történeti cselekvény ingeréhez vagy titkához közel jár."

Szegény Bárány nem sejtette, hogy húsz év múlva az ő Grillparzer mániája ellenében a német kritikusok is elismerik Katona tragédiájának fensőségét Grillparzeré fölött, legalább egy pontban, tudniillik a tragikai és drámai fölfogásra nézve. Valóban amióta Katona művét németre fordították,^[58] a német kritikusok Grillparzerről szólva, ritkán hagyják azt említetlenül. Midőn 1866-ban és 1881-ben Grillparzer tragédiája Bécsben újra színpadra került, a Neue Freie Presse színkritikusa, Speidl Lajos két ízben is írt róla, s a többek között ezeket mondotta: "Katona Bánk bánja nem puszta költemény, csak azért írva, hogy mint csillogó esztétikai tűzijáték gyönyörködtesse a nézők szemét, nem, e mű az ő rétor-költői jelleménél fogva az érzületre hat, s a lélekben tövist hagy hátra, mely ingerével lényegesen gyakorlati célt mozdít elő. A magyar költőt népe szelleme szállotta meg, hallgatott sugalmaira, s nem csoda, hogy a nép magára ismert benne. Katona tragédiájának, bár más tekintetben mélyen alatta áll Grillparzer költeményének, az az előnye mégis megvan, hogy hőse drámai, s minthogy a királyné megölésével bűnt követ el, az erkölcsi hatalmak körébe esik, melyek büntetnek és kiegyenlítenek, egyszersmind tragikai is. Grillparzer Bánkja egészen epikai alak, aki csak egy jól eltalált regeszerű hangon előadott elbeszélésben indíthatja meg szívünket."

De vajon Grillparzer Bánkja megállhat-e mint epikai alak is? Bajosan, mert ami költőietlen, éppen oly kevéssé van helye az eposzban mint a drámában. Ez a Bánk a kötelesség- és hűségnek nem hőse, mártírja, mint némelyek hiszik, hanem valóságos torzképe, s ezért teszi reánk a szervilizmus hatását. A költő bizonyára nem ezt célozta, de annál rosszabb reá nézve, s éppen azért elhibázott alak nemcsak a dráma, hanem bármely műfaj szempontjából is. A német nagy eposzban Rüdiger szintén a hűség képviselője, de nem úgy mint Grillparzer Bánkja. Ez küzd magával és legyőzi magát. Grillparzer hőse nem küzd, neki nincs szíve, ez egy absztrakt ember, s emellett nevetséges. Nem német hős, hanem egy német kicsinyes bürokrata, aki betölti a kötelesség formáit, de ész és szív nélkül. De mit is művel ez a Bánk bán? Mindjárt az első jelenetben, midőn az elutazó királyhoz készül, az utcán gúnydalokat énekelnek reá, mint vén férjre, Ottó emberei és Ottó is köztök van. Mit sem hajt reá, szolgáját leszidja, hogy Ottót, a király sógorát észre venni merte a gúnyolódók csoportjában, neje bosszankodását is rossz néven veszi, s a királyt sem figyelmezteti Ottó szemtelenségére, pedig a király helytartójává nevezi ki visszatértéig. Összeütköznék-e mindez alattvalói kötelességével? A királyné tanácsot tart, s Bánk előadja az ügyeket, a királyné unja, gúnyolódik vele, táncünnepélyre készül, s reábízza a folyamodók kihallgatását. Bánk teljesíti is ezt; az ünnepély javában foly, rokonai figyelmeztetik Bánkot, hogy Ottó föltűnően udvarol tánc közben nejének; nem baj, maga neje jő mintegy oltalmát kérve, visszautasítja a tánchoz, neki dolga van, a folyamodókat kell kihallgatni, az összeveszett cselédeket kibékíteni. Vajon mindezt okvetlenül megkívánja-e az alattvalói hűség? Megszegné kötelességét, ha dolgát egypár óráig félbehagyná, ha jelenlétével az ünnepélyen oltalmazná nejét vagy éppen hazavezetné? Menjünk tovább. Bánk neje Ottó szobájába csalva, hogy az erőszakot kikerülje, megöli magát. Péter és Simon rokonai Ottó letartóztatását követelik. Bánk lázadóknak nevezi őket, s midőn csakugyan föllázadva ostromolják a királyi palotát, maga menti meg nemcsak a királynét és gyermekét, hanem Ottót is. Azonban véletlenségből Péter elhajított tőre, melyet Ottónak szánt, a királynét éri. Így hal meg a királyné. Vajon nem jobban megegyezett volna-e Bánk alattvalói és helytartói kötelességével, ha a király hazajöttéig Ottót letartóztatja, s ezzel a lázadást lecsöndesítve, egyszersmind a királynénak is jó szolgálatot tesz? Egyszóval Bánk éppen úgy nem való epikai alaknak, mint drámainak, s hasztalan a bécsi kritikusok erőlködése.

Egy másik német kritikus, ki jelesb Speidlnél, s egyszersmind irodalomtörténetíró, Scherer Vilmos, szintén megemlékszik Katonáról.^[59] Ő is drámaibb- és tragikaibbnak találja Katona Bánk bánját, mint a Grillparzerét, bár - amint mondja - örömestebb fogná pártját a német és nagyobb költőnek. Azt is kiemeli, hogy a két dráma igen jellemzi a Lajthán túli és inneni érzületet és cselekvésmódot. "Katona tragédiája - folytatja - nevezetes mű. A magyarok legjobb drámájuknak tartják, s valóban egyes nagy szépségei vannak, melyek sejtetik, hogy egy nagy, föl nem használt erővel állunk szemben. De egyszersmind ki kell mondanunk, hogy a mű technikája különösen ügyetlen, minden sejtelme nélkül a jellemzésnek, jelenetezésnek és következetesen szőtt cselekvénynek. A személyek benne örökösen jönnek-mennek, ahogy éppen a költőnek tetszik és szigorú indoklásnak semmi nyoma."

Éppen nem csoda, ha a gazdag irodalmú német író fitymálja a szegény magyar irodalmat, éppen oly kevéssé, mintha a még gazdagabb angol lenézi a németet. Carlyle a Német drámakovácsok című tanulmányában szintén így nyilatkozik Grillparzerről, akit félig-meddig a német drámakovácsok közé soroz. "Személyei - úgymond - színpadi automaták, akiknek csak mechanikai életök van. Tulajdonképp Grillparzer képtelen valamely jellemnek vagy tárgynak költői életet kölcsönözni, s ezáltal, ha más módon nem tenné is, elárulja tehetségének prózai lényegét. Személyeiben van ugyan bizonyos mértékű metafizikai igazság, azaz szervezetök egyik része lélektani tekintetben megfelel a másiknak, s eddig minden jól megy, de e tudományos és élettelen sajátságoknak élő emberré alakítása, nem a drámakovács föladata, hanem a drámaköltőé." Bizonyára szigorú, és ha Grillparzer összes műveit tekintjük, igazságtalan ítélet is, de távolról sem oly igazságtalan, mint Schereré Katonáról, és semmi esetre oly értelmetlen s önmagának ellenmondó. Scherer nagy drámai tehetségnek tartja Katonát, nagy szépségeket talál tragédiájában, s mégis megtagad tőle mindent, ami cselekvény és jellemrajz tekintetében figyelemre méltóvá tehet valamely drámát. Van-e ennek értelme, logika-e ez?

És vajon Grillparzer tragédiájában csak Bánk alakja elhibázott, s a többi sikerült-e? Vajon mi jogosítja föl ama másik német kritikust, Speidlt, arra, hogy a főalakon kívül minden tekintetben sikerültebbnek tartsa Grillparzer művét a Katonáénál? Ottó jellemrajza éppen oly elhibázott, mint Bánké. E herceg, gőgös, makacs és elhatározott ifjú, s mégis amidőn a királynét veszélybe dönti, gyáva, tehetetlen, s az önvádtól furdalva félőrültté válik, majdnem Oféliává. Vajon értjük-e a Bánk és neje közötti viszonyt? Van-e igazság és élet a többi alakokban is? A cselekvény nem vész-e posványba. Van-e benne korrajz, nem a középkori magyar életé, hanem általában az európai középkoré?

Valóban Grillparzer e tragédiájának alig van több érdeme, mint egypár jól írt jelenet, nagy technikai készség és szép verselés. De hagyjuk a németeknek Grillparzerjöket, s folytassuk Katona életrajzát.

5
Katona Bánk bán javításán dolgozik. Színpadra akarja vinni. Betiltják.
Kikelése a cenzúra ellen. Történelmi és esztétikai tanulmányai. Kecskemétre
megy, és városi alügyész akar lenini. Bánk bánt kinyomatja, s Kecskemét
városa tanácsának ajánlja. Tiszteletdíja. Viszonya Kisfaludy Károlyhoz.
Városi alügyésszé választatik. Hivataloskodása 1820-1830. Halála

Katona, úgy látszik, hónapokig javítgatta művét; mert semmit sem akart elmulasztani, ami tőle telhetett. A becsvágy és sértett önérzet egyaránt szenvedélyessé tették. Elégtételt óhajtott venni mellőztetéseért, elő akarta adatni művét, hogy a közönségtől nyerje ki azon tapsokat, melyeket bírálói megtagadtak. Szerénysége nem zárta ki önérzetét, s valahányszor kiemelkedett csüggedéséből, bár habozva, mindig bizonyos nemes büszkeséget szegezett a csalódás és balsors ellenében. Ez s a hazafiság tartották fönn, ameddig fönntarthatták, és semmi más azon számos tényezők közül, melyek befolynak az írók tevékenységére. Előbeszédében szégyen nélkül vallja be, hogy műve figyelmet sem keltett. E nyilatkozatában több a büszkeség, mint a szemrehányás; mintha mondaná: művem ért valamit, ti eldobtátok, köszönöm, most többet ér, mert alkalmat adtatok jobbá tennem. De az önérzet és tevékenység e pillanataira a csüggedés napjai következtek, melyek inkább szokták látogatni a nagy, mint a csekély tehetségű írókat. Ő is érezte azon csapásokat, midőn a tehetség egész erejével önmaga ellen fordul, s a kétely minden áldást átokká változtat. Azonban ekkor csak néha lepte meg e betegség: az erő és tehetetlenség, a hő vágy és eltompultság, a megalázkodás és kevélység sivár melankóliája. Később egészen martaléka lőn. Most csak közeledett feléje a remények ösvényén. Sorsa és önmaga akarták úgy, hogy darabonként törjék meg hite, büszkesége, erélye, mert kevés volt benne a támadó erő, és semmi abból a szilaj elszántságból, mely óhajtani szokta az akadályokat, hogy győzedelmeskedjék rajtok.

Az 1819. év elején már egészen készen volt kijavított tragédiájával, éppen akkor, midőn gróf Brunszvik Ferenc, a pestvárosi színház haszonbérlője, a székesfehérvári színtársulatot Pestre hívta meg, hogy hetenként két magyar előadással örvendeztesse meg a magyarság barátait. Az előadások sora május 3-án a Kisfaludy Károly Tatárokjával nyílott meg. A fővárosban újra megszólaló magyar Thália minden eddiginél nagyobb lelkesülést idézett elő. Mintha mind a színtársulat, mind a közönség megváltoztak volna. Amaz művésziebbnek látszott, emez buzgóbb lőn. A színház minden zugában megtelt, s az új színmű roppant tetszésben részesült, Kisfaludyt a színpadra akarta vonszolni a nép, hogy megkoszorúzza benne az egyetlen drámaírót, ki nemzetét lelkesíteni képes. Katonára nagy hatással lehetett e jelenet. Senki sem örvendett nála jobban e szokatlan részvétnek a drámai művészet iránt, de bizonyára fájdalmas érzések boronghattak lelkén. Íme, amiért ő éveken át hiába küzd, egy más egypár hét alatt kivívja, s ami több, egy csekély becsű művel. Ez is egy ok volt, hogy műve színrehozatalát siettesse. A színtársulat, melynek tagjai közt sok régi barátjára és ismerősére talált, örömmel fogadta az új tragédiát, de a legjobb akarattal sem adhatta elő. A cenzúra betiltá. "Bánk bánom - mond a Tudományos Gyűjteményben megjelent értekezésében^[60] - nem engedődött meg az előadásra, hanem csak a nyomtatásra. Miért? Királyné-gyilkolás miatt? Vagy hogy hellyel-hellyel az érző ember keserűen fölszólal? Nem! csak azért, mivel Bánk bank nagysága meghomályosítja a királyi házét. Teszem már most (noha ez inkább recenzióra, mint cenzúrára tartoznék), hogy Bánk, kinek lépései alatt reng Magyarország, sokkal csekélyebb volna: nem a másik extrémbe esnék-e az ember és a cenzúra, ha azt hengerítené elé, hogy egy hitvány jobbágy miképp döfhet egy koronás főbe? Holott így egy hatalmas, egy királyi Bánk, nem mint jobbágy öl, hanem mint élet-halál ura hazájának és becsületének teszi meg, mint vetélkedő vetélkedőjén, a maga erőszakos áldozatját."

E csapást nehezebben tűrte, mint azt, mely bírálóitól jött. Szenvedélyes élességgel kel ki a cenzúra ellen s drámairodalmunk fejlődése egyik fő akadályának nevezi. "A cenzúra - folytatja az idézett helyen - ha valahol, úgy bizonyára Magyarországban nyakát szegi minden szépnek és nagynak (drámákról szólunk). Annyira határok közé tétetve véli magát a cenzor, hogy maga ezek körül határozatlanságba esik. Az elöljáróság kiadja ugyan neki a zsinórmértéket, mely mintegy ezen épülhet: hit, felsőség, és szemérem, de ő tartván attól, nehogy lábát megüsse, félelemből irgalmatlanul kaszabol. Nem azon sopánkodom én, hogy egy agyafúrt fickónak vallás, fejedelem és főképp a papság ellen való hánykódása megzaboláztatik, és játékában egy utcabeli korcsot hajat borzasztó káromkodásokkal nem karakterizálhat, vagy egy buja metsző a szemérmet pellengérre nem kötheti, de a századok lelkei nyomattatnak le, ha azokra az egyébként legigazabb hívségű író a mostani körülmények köntösét kénytelen aggatni. Midőn én egy erkölcstelenséget utáló Felicziánust indulatjának illő polcára viszek, midőn egy Bánk bánt megölt becsületének omladékaira felállítok, hogyan szedhessem én kiszabott kótára fájdalmamat? Én vagyok Bánk, én vagyok Feliczián, mikép lehessek én csak tűrhető mértékben is az, ha minden harmadik fölkiáltásnál a gondolat, hogy csak író vagyok, kiver énemből? Ez nem história, hol az érzéketlen toll beszél, ez én magam vagyok, én a XIII. században élő, hatalmas Bánk, kinek tenyerére koronák tétettek le, én Zách Feliczián, aki megfertőztetett magyar becsületeért egy királyi háznépet akar eltörölni. A cenzor nem a századok lelkét, hanem a jelenhez való hasonlatot (correlatiót) tekinti; így Petur bán, aki 1213. évben ezt mondhatja: »Görög, gubás, bojér, olasz, német, zsidó, nekem mihelyest a fejét a korona díszesíti, mindegy az, mert szent előttem a királyom, és az asszonyt becsülöm, de annak engedelmeskedni nem tudok«, most midőn az asszonyörökösödés, a Pragmatica Sanctio föláll, mit szóljon? pedig szólani kell neki, mert az egész háborúságnak oka a magyarok jussaiba belemarkoló és férje pálcájához nyúló királyné. Egy időszakból, melyben minden magyar nemes, ekéje mellett is, ha kardját fölköté, már oly érettnek vélte magát a királyságra, mint Árpád vére, mely csak az ő elődei által tartá az elsőséget ajándékba, korántsem lehet a megtörtént valóságot a mostani körülmények rámájára vonni - éppen azon magyar nemesség, mely hajdanában véres fogakkal, mint megannyi tribunus plebis az ő dörgő vétójával tisztes királya elébe toppant, és ügyetlen nyakrántással azt mondá: »Nem úgy megy az király uram«, most nem állíttathatik ki nevetséges nyögéssel, ha szinte későbben ezen igen veszedelmes fogaktól megfosztatott is. No hát éppen csak ezért annyi szép bájaik a régi időknek a puszta históriákban penészedjenek meg? Igaz, hogy a példa rossz, és rosszat szülhet. Jaj, istenem! a rosszat ha nem vetik is kikél. Ravaillac, Louvel stb., ha soha komédiát nem látnának, mégis megtennék fertelmes munkájokat. A példa igen szerény ösztön, ha az önszeretet és magamegtorlás zabolázzák az embert. Avagy hát kevesebb volna a példa, ha egy tatár khán ölettetnék meg saját jobbágya által? Mikor Hamlet Angliában ledöfheti a megkoronázott koronatolvajt, akkor Forgács ne vághassa agyon a megkoronázott hitszegettet (Kis Károly)? Mikor a német színeken egy sváb herceg, Johann von Schwaben, megölheti eltartóztatott jussáért tulajdon vérét, koronás császárát, vagy Macbeth Angliában koronára való vágyakozásból Duncant halálos ágyba fekteti: akkor Magyarországban Béla ne kívánhassa fegyveres kézzel jussát első Andrástól, vagy Arbucz szinte macbeth-i nagyravágyásból Kun Lászlót el ne altathassa? Bánk és Feliczián nem bosszulhatják az asszonyi becsületet és megtiportatott jussát az emberiségnek? Egy Attila pedig, szinte Hunnia királya, az asszonyi becsületért, aluva éjjel, nyilvánságosan ölettetik meg a néző előtt, anélkül, hogy csak eszeágában is volna valakinek, hogy a világnak legnagyobb felsége öletteték meg. Tiltsuk a morálsértést; ez minden gazt eltemet!"

E nyilatkozat több tekintetben érdekes. A sebzett költő azt a szabadságot követelve magának, mely nélkül valóban nemzeti dráma nem tenyészhet, egyszersmind be enged pillantanunk költői természetébe. Midőn azt mondja: Én vagyok Bánk, én vagyok Feliczián, s hogy lehessek az, ha e gondolat, hogy csak író vagyok, kiver énemből - előttünk áll a drámaíró, ki beleélte magát a letűnt korok, az idegen helyzetek és szenvedélyek szövedékeibe, s együtt érez, szenved személyeivel. Valóban Katona a múltban él, de eszményi lelkesülése, mellyel ezt megeleveníti, minden időkhöz szól. Soha nem lépi át azon határvonalt, mindig megtalálja azon pontot, mely éppen úgy kizárja a múlt modernizálását, mint nem engedi, hogy csak régiségibúvári érdekűvé váljék. Tragédiája hű rajza a XIII. század Magyarországának, de a XIX. század magyarjainak van írva. Személyei semmit sem mondanak, ami a korral ellenkeznék, de mind olyat mondanak, ami most is visszhangra talál minden szívben. A Bánk századja más, mint a Katonáé, de némi analóg viszonyok által érintkezésbe jő a kettő, nemcsak az általános emberi, de a nemzeti és egyéni viszonyokra nézve is. A múlt és jelen, az egyéni és eszményi bámulatos összhangja olvaszt össze a műben minden részt, s képezi szervezete alapját.

Bizonyára mindezt maga a tragédia jobban megmagyarázza, mint a költő eme odavetett nyilatkozata, mellyel se elméletet fölállítani, se esztétikai elveiről számot adni nem akart; de nem mellőzhető, mert adat arra nézve, hogy Katona tudta, mit ír, s nem volt oly öntudat nélküli költő, mint amilyennek némelyek tartják. Egyébiránt ily költők tulajdonképp nincsenek is. Igaz, ritkán állanak elő ugyanegy korszakban nagyszerű költemények s kitűnő esztétikai munkák, az sem szenved kétséget, hogy rendesen nem a költő az, ki azon műfajnak, melyben dolgozik, legjobb elméletét tudja megírni, de ebből nem következik, hogy a valódi költő ne értse, mindenekfölött ne érezze művészetét, s alkotása csak esetleges legyen vagy olynemű ösztön, mint a madarak éneke. Ez elméletet oly költők találták föl, kik minden felelősséget elhárítván magokról, mintegy isteni kijelentésnek akarják tartani szellemök minden nyilatkozatát, s oly kritikusok fogadták el, kik betöltve hiszik hivatásukat, ha a költők udvaroncai. Mind a költő, mind az esztétikus a szépre törekszik; a különbség köztük csak az, hogy egyik az analízis és elmélet, a másik a szintézis és gyakorlat útján jut el oda, vagy jobban mondva: egyik boncol, a másik alkot, egyik absztrakt, a másik konkrét alakban igyekszik feltüntetni a szépet. Bizonyára két különböző tehetség és eljárás, de bizonyos pontig egyik a másiknak nélkülözhetetlen segéde, s amint nem lehet képzelni valódi kritikust némi költői fogékonyság, sőt erő nélkül, éppen úgy nincs valódi költő, kiben teljesen hiányozhatnék a kritikai eszmélet.

Katonában nem hiányzott, sőt jobban értette a tragikai művészetet, mint az akkori esztétikusok bármelyike. A színpadon élt és nőtt föl, s a mindennapi gyakorlat verítékével, a sokszoros tévedések árán vásárolta dramaturgiai ismeretei jó részét. Shakespeare német és magyar fordítmányai forogtak kezén, s e nagy költő hatását költői pályájának második korszakában meg is érezni rajta. Műgondját már javítgatásai is tanúsítják. A cenzúra ellen is leginkább esztétikai szempontból kel ki, nem annyira politikai irány, hanem a történeti hűség és tragikai hatás érdekében. A történelmet első ifjúságától fogva tanulta, s nemcsak az elbeszélő, de a kutató történelemírók műveiben is búvárkodott. Nem elégedett meg a nevek és tények puszta ismeretével, a dolgok és emberek ismeretére törekedett. Tudta, hogy a képzelem nem alkothat, ha az emlékezet nem nyújt elegendő anyagot. Általában történelmi tanulmányai költői lelkesülése egyik fő forrását képezték. Másképp volt meggyőződve, mint Kölcsey, ki a magyar történelemben nem látott elég alkalmas drámai tárgyat. Katona sokat talált, s nem egy tragédia csíráját hordozta lelkében. Legalább idézett nyilatkozatából ilyesmit vehetni ki. Midőn Kun Lászlót és Árbocot, Bélát és Andrást, Forgáchot és Kis Károlyt, Zách Felicziánt és az Anjou-házat emlegeti, alkalmasint dráma-terveire gondol, mintegy atyai fájdalommal kiáltva: íme gyermekeim, kiket a cenzúra már bölcsőjében megölt!

S csakugyan Katona Bánk bánjának betiltása után fölhagyott terveivel, s általában az egész drámaírással. Különben is már súlyosan nehezedtek reá az élet gondjai. Agg és szegényedő szülőinek gyámol kellett, s ez csak ő lehetett. Pesthez többé semmi sem kötötte, legföljebb egypár jó barát s az egyetemi könyvtár olvasószobája. Mindenünnen csak csalódások intettek feléje. Írói álmai foszladoztak, s jövedelme sem igen volt. Nem tartozott a keresett ügyvédek közé, s inkább csak mint mások segéde dolgozgatott. Végre szülői nógatására 1820-ban meglátogatta szülőföldét, hol némi kilátás mutatkozott a városi alügyészi hivatal elnyerhetésére. Azonban az élet és hivatal keresés gondjai között sem feledkezett meg annyi szeretettel ápolt tragédiájáról. Használni akarván a cenzúra kegyelmét, óhajtotta volna kinyomatni. Ez volt mindene, érezte, hogy ér valamit, meg kell mentenie az elveszéstől, s legalább egy emlékkövet állítania drámaírói pályája sírjához. Aztán a kecskemétiek jóindulatát is illő volt meghálálni, kik részvétet tanúsítottak sorsa iránt. Ajánlást írt műve elé, versekben, földiei képviselőjéhez, a városi tanácshoz. Egyszerű sorok, nincs bennök sem hízelgés, sem szenvelgés, mi mutatná, hogy ajánlása csak hivatal-hajhászatból eredt. Áradó érzelmeiben szülőföldjét szólítja meg a hálás szülött:

Te! mely nekem, oly sokat osztogatál,
Anyás kebeled, hol a boltozat áll,
Melyben gyenge
Bölcsőm renge -
Te vedd is ez első szülöttemet el!
Arass, (noha szűken is) így, ha vetel! -

A tanács szívesen fogadta az ajánlást, száz forint tiszteletdíjjal jutalmazta meg a költőt, s még azon év november 2-án városi alügyésznek választotta. Íme az egyetlen kitüntetés, melyben életében részesült! De ez örömcsepp sem volt keserű utóíz nélkül. Műve kinyomtatásával többre célzott, mint arra, hogy csak ki legyen nyomva. Mintegy föllebbezte művét a pályabíróktól és cenzúrától az irodalomhoz és közönséghez. Hallani vágyott a kritika és közönség véleményét, hogy izgalmat, ösztönt merítsen belőle, melyekre oly nagy szüksége volt évődő természetének. Csalódott. Az 1821-ben Trattnernél, de saját költségén megjelent műből alig kelt el néhány példány, az irodalom pedig teljes közönnyel fogadta. Mind az ex professo, mind a dilettáns kritika hallgatott. A Hazai és Külföldi tudósítások csak nagy általánosságban vesz tudomást róla, a Tudományos Gyűjtemény pedig 1825-ben az ajánlásra méltó könyvek közé sorolja. Egy rövid cikkecskét sem találni róla e korból maradt hírlapok és folyóiratokban.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Bánk bán megjelentékor csekély figyelmet költött, s alig olvasta valaki. Katonának nem a kritika fájt, mint oly sok pályatársának, hanem a kritika hiánya. "Aki a becsületes recenziótól irtózik - kiált föl már többször említett értekezésében - az arra szándékozik, hogy munkájának jósága a nemzet hallgatása által érje el a prescripció idejét - ó, de ez nem megy, előbb-utóbb megtörténik az." Valóban nem hiába hivatkozott az időre, az emberek és műveik legigazságosabb bírójára; az idő ítélt, s az egykor számba sem vett mű, ma legjobb tragédiánk.

E csapások lesújtották. Minden ellene látszott esküdni, a versenybírák, a cenzúra, az irodalom, a közönség egyhangúan dörögték fülébe: "Szánts és vess; hagyjad másnak az áldozatot." Hogy mily fájdalmak közt vonult vissza a költői pályától, tanúsítja azon már többször idézett értekezése, mely nem egyéb, mint ingerült panasz, a legszubjektívebb munka objektív alakban. Tragédiája megjelenése után nem sokára írta 1821. év végén. Drámai költészetünk akadályairól értekezik, s tulajdonképp saját szenvedéseit beszéli el. Fölhozza, mint legnagyobb akadályt, az állandó színház nem létét, meg volt győződve, hogy drámánk a színpad és közönség közrehatása nélkül csak üvegházi növény marad, s hiányozni fog a drámaíró legerősb ösztöne, melyet, mint nála is, semmi sem pótolhat. Emlegeti továbbá drámáinknak nyomtatásban meg nem jelenhetését, mert ösztönszerűen érezte, mely veszélyes, ha a dráma mintegy el van szakítva az irodalomtól. "Nálunk - mond többek közt - legyen bár haszonkeresésből vagy kártól való őrizkedésből, de nemzete rovására játékokat venni mindig vonakodik a nyomtató, elég áldozat az tőle, ha az ingyen kapott darabot kinyomatja, és az esztendőkig izzadozó írót egykét nyomtatvánnyal kifizeti."

Saját művének sorsa lebeghetett szeme előtt; úgy látszik, Trattner egypár tiszteletpéldánnyal fizette ki. Harmadik akadálynak a nemzeti dicsekedést mondja, mely alatt közönségünk azon ízlését érti, hogy nem a jó alkotású, hanem a nemzeti dicsekedéssel teljes drámákat kedveli, mintha mondani akarná: nektek nem tetszik az én tragédiám, mert Bánk nem a hazáért hal meg, sőt ellenkezően, erőszakos szenvedélyeinek lesz áldozata, ti Kemény Simon és Zrínyi hazafiúi föláldozását szeretitek, nektek nem a tragikum kell a drámában, hanem a lírában vagy retorikában fölolvasztott epikumféle. A cenzúra elleni és a kritika hiánya miatti kikeléseit már említettük. Hatodik akadályul a jutalom hiányát akarja említeni. "Mindazáltal - mond, mintegy szégyellve szándékát - sokkal büszkébbek vagyunk nemes nemzetünkkel, mintsem azt az akadályok közé tegyük. A jutalom az érdemnek következése. Az író mutassa meg előbb mit ér, a haza meg fogja mutatni miként jutalmaztasson." Nem akar követelőnek látszani, gyűlöli az irodalmi nyegleséget és üzérkedést, de saját szenvedéseit irodalmunk balsorsába olvasztva, leláncolt Prometheusként kiált föl: "Csak egy órát a mindenhatóságból, és semmi mást nem csinálnánk, mint egy új Babylon tornyát, melynek első talpkövénél a világnak minden nyelvei egybe, beléd magyarba, zavarodnának!"

E hol lelkesült, hol bánatos hangulatba némi epés, bár leplezett bosszankodás vegyül győzelmes vetélytársa, Kisfaludy Károly ellen. Úgy látszik, ismerték egymást, sőt Katona, Toldy szerint,^[61] Bánk bánból ajándékpéldányt is küldött neki, önkezével írva reá: "Kisfaludi Kisfaludy Károlynak, szíves tisztelete és állandó barátsága jeléül, a szerző."

Nem tudjuk mennyiben viszonozta Kisfaludy ez előzékenységet, annyi azonban bizonyos, hogy az ilyen ismeretség, melyet rendesen barátságnak szoktunk nevezni, nem zárja ki az ugyanazon egy pályán küzdők közt se a féltékenységet, se egymás lenézését. Katona nem nézte le Kisfaludyt, sőt hihetően jeles tehetségnek tartotta, de fájt neki, hogy míg a Tatárokat, Ilkát mindenki dicsőíti, Bánk bánja, figyelmet sem ébreszt. Ő Kisfaludytól alkalmasint sokat várt, kivált a komikum terén, de fölingerelte a közönség és irodalom ízlése, mely a tragédia jogait történelmi rajzok és hazafias szónoklat által engedi porba tipratni. Kisfaludy Ilkájának éles bírálata legalább ezt tanúsítja.

Titkolt keserűsége önkéntelen kiáradt, s bár nem említi Kisfaludyt, de minden körülmény odamutat, hogy a következő helyen reá céloz: "Most hát támadjon egy, aki e mód (t. i. a nemzeti dicsekedés) szerint írjon, már Magyarország mindjárt megtalálta Fénikszét - az egész nemzet nevében föláll egy, aki kötelességének tartja hazája dicsőítésére a nagy lelket, a szép ízlést dobolni, anélkül, hogy még lenne valahol egy csekélyebb valami, mellyel amazt összehasonlítva lehetne nagynak és szépnek mondani. Visszarezzenti ez az egyszerre való erőszakos föllépése egynek, a másikat induló szándékától; mert teljességgel meg lehet győződve, hogy soha el nem tépheti annak kizáró privilégiumát, és mivel az ember oly gyáva, hogy mindenekelőtt szebbnek tetszik öntökéletessége, mint azé, akit ily Deus ex machina módon maga eleibe hágni szemlél, inkább eláll - a dramaturgiáról szólunk - szándokától, mintsem egy csekélyebbnek vélt mellett második személlyé tétessék - eléggé balgatag magát megsértettnek érezni, midőn látja, miképp lesz egyik egyszerre magyar O - a másik magyar K - a harmadik magyar C - anélkül, hogy még láthatott volna magyar X - magyar Y - vagy magyar Z-t, kiben amazok a győzelmet megvevén, őket e polcra az egybevetés (correlatio) emelte volna. Magyarország az ilyenek által kénytelen elismerni, hogy külső ember! ide nézz, itt van tehetségemnek sommája. A jobb ízlés neheztelve somfordál, az agyargó jövevény pedig, miután csakugyan megszemlélte a Fénikszét, hahotával kacag, és a nemzetnek ily ostoba kedveskedéssel megszégyeníttetett géniusza elpirulva fordul el, és bosszankodva könnyez." Aztán, mintha szégyellné epésségét, önmaga ellen fordul, és mentegetőzve így folytatja: "Minthogy az ember csakugyan oly embertelen, hogy örömest szeretné a dicsőség palástját a más nyakáról lerántani, noha éppen ez a vetekedéssel bélyegzett érzés az, mely mindent előmozdít, jobban kellene a dicsérettel gazdálkodni, és soha egynek egyszerre csorba nélkül nem adakozni; aki a szép észnek áldoz, áldozzon az erőtlennek is akkor, midőn a soha meg nem fojtható titkos szózatnak, a kárörvendezésnek egy kis rostálgatással tömjént gyújt - még dramaturgiai kezdő-voltunkkal úgy kell bánni, mint a csecsemővel, A nézőt és olvasót is ízlésbe kell hozni, hogy nem mindig a magyarok, mi, magyarok! a szép. Ha ezeket föl nem leli is egy munkában, az még akkor is tökéletes lehet, midőn ezeknek hiányossága miatt elalszik rajta!!"

Ez volt utolsó föllobbanása. A mellőzött, a ki nem hallgatott költő örökre elnémul. Ezután még csak egypár történelmi értekezés került ki tolla alól, mint töredékei Kecskemét történelmének, melyet földiei kérésére megírni készült, de később abbanhagyott.^[62] Egészen szülőinek kezdett élni, kiket magához vőn és hivatalának, hol annyira kitűnt, hogy 1826-ban főügyésznek választák. Az egykor dicsőségről álmodozó ifjú homályban élő férfiú lőn, kinek híre nem hatott túl Kecskemét határain. De itt szeretet és tisztelet övezte. A szülék vágya végre betelt, egyetlen gyámolójukat karjaik közé szoríthatták. A hálás fiú megfelelt a bennevetett reménynek. Hivatalába lépte óta minden megtakarított keresményét atyja adósságai letörlesztésére és testvérei segedelmezésére fordította. Boldog környezetet teremte maga körül, melyben csak önmaga volt boldogtalan. Kedélye mindinkább sötétült, mind hallgatagabb lett, s ha szólott, mint Csányi állítja, csaknem a különcségig lakonikus és szenvedélyes volt. Mindemellett pontosan teljesítette hivatalos kötelességeit, sőt egy-egy bonyolult per, egy-egy elnyomott ártatlan védelme kikapta búskomorságából. Ilyenkor egész lelkesülés szállotta meg, mintha tragédián dolgoznék, s a küzdő szenvedélyeknek akarna költői igazságot szolgáltatni. Szózatos, ékesszóló lőn, s igazságos hevében gyakran kíméletlen is. Szóval vagy írásban bárkinek megmondotta, mi szívén feküdt. A nép percegős pennájú Katonának nevezte. Tódultak hozzá a szegények, mert pártfogójokat látták benne, kedvébe jártak el a hatalmasok, bár se hízelgéssel, se pénzzel nem lehetett lekötelezni. Különösen a bűnvádi ügyekre fordított nagy figyelmet. Már hivatalába lépésekor megszabadított egy ártatlanul szenvedőt: "1820. november 2-án - írja jegyzőkönyvében - szabadítottam ki a fogságból egy Khönné asszonyt, ártatlanul szenvedőt s ez legnagyobb perceptióm". Nem elégedett meg az előadott próbákkal, hanem maga is igyekezett földeríteni a bűn szövedékeit, azonban csupán gyanúból a kegyetlen vallatásokat sohasem gyakorolta, sőt egész erőből ellenök dolgozott. Tekintélyes ügyvéddé emelkedett, kitől féltek, de nem gyűlölték, kit szerettek, de egyszersmind tiszteltek is.

Azonban se a tekintélyes állás, se szülői boldogsága nem tudták elfeledtetni vele ifjúkori álmait, a színpad tündérvilágát, küzdelmeit és a bukást, mely minél zajtalanabb volt, annál hervasztóbban hatott kedélyére. Hol az író, ki elvetett tolláért kárpótlást talál? Hol a költő, ki bosszulatlan fojthatja el a kebelében élő géniuszt! Katona érezte, hogy költőnek született, a közönség és irodalom egyhangú ítélete ellenére is, de önérzetéből már kipárolgott a szenvedély termékenyítő melege. Természetében semmi sem volt, mi föl szokta tartani az emberi szellemet az elhagyatásban, a balsors csapásai közt, nem a szerencsétlenséggel küzdő büszkeség azon lázas ereje, mely keserű gúnyban vesz magának elégtételt a szenvedésekért, s a dacban talál támaszpontot; nem azon fönséges türelem, melyet semmi sem képes fölzavarni, mely fölemelt fővel, nyugodt mosollyal s erős hittel halad az élet utain, a vérző tövisek közt is célja felé; nem azon ifjú rugékonyság, mely a remények sírján új reményeket növeszt, s az akadályokon csak erejét edzi; nem a szilárd akarat vagy mély vallásosság azon lemondása, mely elég erős bárminő csalódást elviselni, s nyugalmat teremteni a boldogtalanságban is. Katona csöndesebb, érzékenyebb, kétkedőbb és szenvedőlegesb természetű volt, mintsem dacos, türelmes, tevékeny vagy nyugodt lehessen. Géniusza folyvást drámaírói pályára ösztönözte, de Bánk bán bukásának emléke visszariasztotta; be-beköszöntöttek hozzá a lelkesülés órái, de legyőzhetetlen undor vett erőt rajta, mint valamely beteges idegzetű nőn. A meggyilkolt eszmék és érzések kínjai üldözték, s hogy meneküljön tőlök, a hivatalos ügyekben és borban keresett vigaszt. De ez csak szomorúbbá tevé, amazok csak fáraszták. Szüléi és barátai nem értették, s ha érthetik vala is, zárkózottsága miatt nem enyhíthették volna részvétökkel. Mint az elítélt, némán, eltompulva ment sorsa elébe. Mégis, mintha néha földerült volna szüléi és testvérei körében, kiket nagyon szeretett, s kikkel együtt lakott, mintha házasságról is kezdett volna gondolkozni, s ki akarta volna ragadni magát elsiváruló kedélyállapotából. Azonban emésztődései, hivatalos terhe, s nem egészen rendes életmódja aláásták egészségét. Szívfájásról panaszkodott, ebéd közben gyakran szívéhez kapott, s nemegyszer mondotta testvéreinek; "Ez évben (1830) engem valami fog érni, vagy sok pénzem lesz, vagy megnősülök vagy meghalok." Ugyanez év február havában egy levelet írt egykori tanulótársa s legmeghittebb barátja Elszánt Ferenc nevű pesti ügyvédnek, melyben fölkérte, hogy ha megtalálna halni, meghidegült ujjairól húzza le gyűrűjét, s adja át szíve választottjának, akit különben sohasem árult el. A megírt levelet barátjának, vagy ha ez már nem élne, özvegyének címezve, lepecsételte, s városházi hivatalos szobája asztalfiókjába rejté.

Sejtelme csakugyan beteljesült. 1830. ápril 16-án éppen úriszék tartatott Kecskeméten, meglévén még akkor a Koburg-Kohári nemzetség főúri joga a város fölött, s annak kiküldött képviselője jelenlétében intéztettek el a város és alárendeltek ügyei. A tanácsülés után nagy ebédet adott a város, melyen Katonának is, mint főügyésznek, jelen kellett lenni. Az ebéd hosszúra nyúlt, amint ily alkalommal szokás, s Katona csak négy óra tájban mehetett haza. Szokatlanul jókedve volt, sőt tréfálkozni is kezdett Sándor testvérével, aki éppen szövögetett. Egy kis idő múlva egyik városi tanácsos barátja látogatta meg, akivel elment egy közmulató helyre, hogy kiszellőzhesse magát. Már öt óra volt, midőn visszaindult a városházhoz, hivatala folytatására. Azonban a bejárás küszöbén egyszer csak hirtelen megragadja barátja karját, eljajdul és összerogy. Szélhűdés érte, s abban a percben meghalt.

A tanács lezároltatta hivatalos szobáját, s az asztalfiókban megtalálván Elszánt ügyvédhez címzett levelét, tüstént elküldötték hozzá. Elszánt is haladéktalanul értesítette a szülőket fok óhajtásáról, akik a gyűrűt levonván hideg ujjáról, csakhamar elküldöttek neki. Azonban Katona szíve választottja, kinek nevét Elszánt sohasem mondotta meg, visszaküldötte a gyűrűt, azt izenve: Van az elhunytnak elég testvére, akik jobban fogják használni, mint ő. Katona nemcsak fiatal, hanem férfi korában is szerencsétlen volt a szerelemben. Az a nő, akit utolszor szeretett, még emlékét sem tisztelte. A szegény szülők kölcsönvett pénzen temettették el fiokat, mert bennmaradt fizetését csak egy félév múlva tette folyóvá a tanács. Halálát nem hirdették a lapok, koporsóját nem kísérte pályatársai részvéte, s a nemzet nem tudta, hogy legnagyobb drámaíróját vesztette el.

6
Bánk bán mellőzésének okai. A magyar drámairodalom kiinduló
pontjai: a nyelvmívelés s az ősi dicsőség; Katona nyelve és verselése.
Kisfaludy Károly drámái. Dramaturgiánk és a tragikum. Kazinczy költői iskolája.
A politikai közszellem. Bánk bán késő sikerének okai. Irodalmi és politikai viszonyok.
A kritika véleménye 1834-60. Vörösmarty. Toldy. Gyurmán. Greguss. Újabb vélemények

Honnan e különös jelenség? Mi az oka, hogy Katonát annyira mellőzték e korban, melyben minden csak valamennyire tehetséges író is oly nagy figyelmet gerjesztett, s gyakran a jóakaratot is érdemnek vették. Ez önkéntelen kérdésre már évek előtt felelni igyekezett egyik folyóiratunk^[63] s a szenvedélyes pártoskodást, a személyes féltékenységet hozta föl. "A hivatalos magyar literatúrában, a jó barátokkal fraternizáló kritikában - mondá a többek közt - nem volt annyi méltányérzet, nem volt annyi szemérem, hogy Katona Bánk bánját csak rövid említésre is méltatta volna." E vélemény meg nem állhat, nem azért, mintha az akkor uralkodott irodalmi pártok igazságosabbak lettek volna a mostaniaknál, vagy általában az irodalmi és politikai pártok képzelhetők volnának némi, részint a helyzet természetéből, részint egyesek lelkiismeretlenségéből folyó igazságtalanságok nélkül. Azonban midőn valamely művet teljes közönnyel fogad a közönség és kritika egyaránt, midőn az írónak sem barátjai, sem ellenségei nincsenek, akkor a mellőzés okát sohasem a pártok cselszövényeiben kell keresnünk, hanem vagy az író lelketlenségében, vagy a korviszonyokban. Hogy a legnagyobb példákat hozzuk föl, Milton Elveszett paradicsomának nem a kritika cselszövénye, vagy hallgatása ártott, hanem a II. Károly alatti politikai és vallásos visszahatás; Shakespeare-t egy darab ideig nem az irigység süllyeszté feledésbe, hanem majd a puritanizmus, majd az utolsó Stuartok alatt lábra kapott francia ízlés. Hasonló tényezők folytak be Katona tragédiájára is. A Bánk bán iránti közöny nem Kazinczy és Kölcsey igazságtalanságában, sem Kisfaludy Károly irigységében rejlett, hanem magában a korban, s leginkább dramaturgiai viszonyainkban.

Nálunk a múlt század végén a színház nem annyira benső szükségből fejlett, mint inkább a nemzeti visszahatás egyik mesterséges eszközeként, nem hagyományos és naiv mulatság volt, hanem a nyelvmívelés és hazafiasság célzatos iskolája. Midőn 1790-ben az ország rendei a fölállítandó akadémia fölött vitatkoztak, többen azon véleményt fejezték ki, hogy a magyar nyelv mívelését ily intézetnél jobban elősegélné a nemzeti játékszín. Néhány lelkes ifjú kapva-kapott a szón, s előállott az első színtársulat, néhány író követte az ifjak példáját, fordított és írt, részint hogy magyar szó hangozzék a színpadon, részint hogy őseink dicső emléke például ragyogjon a már fajuló nemzet előtt. A nyelvmívelés és az ősi dicsőség iránti kegyelet szempontjából indult ki drámairodalmunk, tehát oly szempontokból, melyek a drámai művészetben alárendelt fontosságúak. Mindez természetes volt, valamint az is, hogy amidőn megkezdődött a nyelvújítás harca, a nyelvújítók alig kívántak többet a drámától, mint újításaik elfogadását. Megtisztítni és fordulatosabbá tenni a nyelvet, erős formai érzéket költeni föl versben és prózában, volt a mindennél főbb s szükségesb törekvés. Általában e korban kelleténél többet adtak a külsőre, s csaknem lényegesebb volt a kifejezés, mint a gondolat; általában e mozgalom vezéreinek legtöbb tehetségük és érzékök volt a lírára, legkevesebb a drámára; nem is igen beszéltek róla, annyira, hogy Kölcsey 1826-ban megjelent dramaturgiai cikkeiig alig jelent meg e nemben valami figyelemre méltó. Kazinczynak csak a stílusra volt gondja. Goethétől is leginkább ezért fordított egypár darabot, ezt kötötte - a színházigazgatók és költők lelkére is. Gulácsit, a debreceni színházi igazgatóját kérve kéri, hogy addig ne adasson elő se fordított, se eredeti darabot, míg Szemere a grammatikális vétkektől meg nem tisztítja.^[64] Kisfaludy Károlyhoz írt levelében is csak a nyelvre és verselésre nézve tesz megjegyzést. "Ítéletemet kívánod - úgymond - dramaturgiai dolgozásaid felöl. Én e mezőben sohasem mertem vágtatni, érzem kevés erőmet, s ez legalább szerénységem bizonyítványa. Engedd tehát, hogy csak jambusaidra mondjak egypár szót."^[65]

Ily körülmények között Katona, aki éppen nem volt nyelvújító, ha sokkal nagyobb tehetségű drámaíró lesz vala is, bajosan nyerhetett volna elismerést oly műbíráktól, kik nemigen foglalkoztak a dramaturgiával, s mindnyájan a nyelvújítók pártjához tartoztak. Ő tulajdonképp semminemű párthoz sem tartozott, sem a nyelvújítókhoz, sem a régihez ragaszkodókhoz, s éppen oly kevéssé tanulta Révait, mint a Debreceni grammatikát és Verseghyt. Úgy írt, amint beszélt, egész nyelvtudományát csak a néptől vette, s más cél nem lebegett előtte, mint a szenvedélyek drámai kifejezése. Az egyet egyjnek, a csontjokat csontyoknak, a szánjt szánynak, a véresent véressennek írja, nem ismer ikes igéket, néha, bár ritkábban, szókötési hibákat követ el, csak egyetlenegy új szót használ, és semminemű idegen fordulatok átültetésével nem bajlódik. Neki nem írhatta volna Kazinczy, amit Kisfaludy Károlynak írt: "Erőt szerezvén a francia és német nyelvekben is, annál inkább meg fogod nemesíthetni a honit, általhozván azoknak kényességeket." A nyelvújítók nem olvashatták tragédiáját szánó mosoly nélkül, ha történetesen kezökbe akadt, a régihez ragaszkodók pedig alkalmasint még hamarább dobták félre, mert nem volt áradozó jelzőkkel rakott, köznapilag folyékony és jellem nélküli, mi annyira sajátja a Kazinczy-ellenes íróknak; sőt ellenkezőleg Katona erőre, rövidségre, s az egyéni legfinomabb árnyalatokat is kifejező jellemzetességre törekedett, inverziós, szaggatott s éppen azért olykor homályos is.

Általában az 1811-től 1830-ig terjedő korszakban senki sem foglal el oly izolált állást, mint ő. Az érzemény szót kivéve, nem használ új szókat, de a pólus, chaos, jus, virtus és ritter szókon kívül idegeneket sem. Hiányzik művében az öntudatos latinizmus, germanizmus és gallicizmus, de igen a köznapi hungarizmus is. Se az írók, se az utcák nyelvét nem vitte a színpadra, amaz igen erőtlennek és mesterkéltnek, emez igen egyszerűnek és alantjárónak látszott előtte. Maga teremtett magának nyelvet, mely nyelvtanilag nem szabatos ugyan, de az költőileg. A szók és szófűzések közt nem válogatott a csín és hangzatosság kedvéért, de igen, ha a drámai helyzet és szenvedély úgy kívánta. Kedveli a jellemző kifejezéseket, még ha nyersek is, s inkább eszménye az erő, mint a báj. Jambusai néhol erőltetettek, s ritkán oly tiszták és gördülékenyek, mint a Kazinczy vagy Berzsenyiéi, de a színpadon jobban szavalhatók Vörösmarty leggyönyörűbben hangzó helyeinél. Kevés tetszetős és hangzatos mondatot válogathatni ki belőlük, de a maga helyén, a helyzetek és indulatok körülményei közt, majd mindenik éppen azt fejezi ki, amit kell. Pátosz ömlik el rajtok, nem az a retorikai, mely olvasva oly könnyen megcsalja az embert, hanem ama drámai, mely a jó színész ajkain annyira megrázó. Szóval Katona nyelve valóságos drámai nyelv, melynek csak az a hibája van, hogy néhol többet akar kifejezni, mint amennyit érez, vagy pedig küzdeni látszik önmagával és a nyelvvel, hogy mindent kifejezhessen. Éppen e drámaiság, éppen ez izolált állás miatt nem víhatott ki tetszést. Talán igazi helyéről, a színpadról hallva, mind az újítók, mind a régihez ragaszkodók többet találtak volna benne, így a papíron és elfogultan olvasva, nemigen tűnhettek ki bájai.

A magyar dráma másik kiinduló pontja, az ősi dicsőség sem igen kedvezett Katona szellemének, mely, mint minden valóságos tragédiaköltőé, leginkább az emberi tévedésekből vette táplálékát. "Századok óta hamvadó nagyapáink jeles tetteit követésül a méltó unokáknak sírtermeikből mintegy elővarázsolni, s a régi omladozott várak emlékeit fölelevenítni fő célja a nemzeti színészetnek", - mondja egy színcédula e korszak végén,^[66] s elég találóan jellemzi az uralkodó ízlést. Az ősi dicsőség képeit óhajtottuk látni, melyeket betemetett a sivatag jelen, a hazafiság és föláldozás fölindulásait vágytuk érezni, melyeket már-már elvesztettünk. Innen magyarázható ki, hogy Korner Zrínyije két fordításban jelent meg, Kemény Simont ketten dolgozták föl, s Hunyadi Jánost és Mátyást annyi drámaíró választotta tárgyul. Már magok a történelmi nagy nevek és tények meghatották a közönséget. Emlékezni és remélni tanították, hogy a dicső múlt díjában lelkesüljön egy jobb jövőért. A magyar dráma ez iránya nevezetes hatással volt a hazafi érzések ébresztésére, mit nem lehet eléggé méltányolni, azonban az is bizonyos, hogy nemigen kedvezett a drámai művészet magasb fejlődésének, mi mint tény, szintén nem maradhat megjegyzés nélkül. S éppen azért nem lehet rossz néven venni Katonától, ki annyira lelkén hordozta művészete érdekeit, hogy ez irányt nemzeti dicsekedésnek bélyegzé. "Most a játékban sem igen nézi azt a magyar - kiált föl gúnyosan -, hogy mint van a kidolgozás, hanem mint van a morál; őelőtte az a szép, melyben több-több jeles mondások vannak, annyival inkább, ha azok nemzetét érdeklik, teli torokkal s botokkal való dörömbözéssel adja ki megelégedését; igaz, hogy itt csak a hebehurgya ifjúságot vagy a bárdolatlan köznépet értjük, de mivel éppen ezek miatt a jobb ízlésű abbanhagyja a játékszínben való járdogálást, a dörömbözés, melyet az agyargó idegen nevetve beszél el hazájában, lesz az írónak útmutatója, hogy ha dicsőséget akar aratni, nem jó alkotású, hanem csak dicsekedéssel teljes hazai drámát kell írni, még a szép tettek is elmaradhatnak, elegendő az, ha teletömetik a darab azoknak dicsekvő emlegetésével."

Vajon túlzott-e ez a rajz, midőn még mostani viszonyainkra is illik, habár nem is oly nagy mértékben, mint azelőtt? Katona tragikai érdekre, drámai hatásra törekedett, s éppen azért nem tetszett. Ahol a Tatárok oly rendkívüli lelkesedést gerjeszthettek, ott Bánk bánra nem várhatott méltánylat. Valóban Kisfaludy Károly hatásának egy részét hibáinak köszöni. Bizonyára nem becsmérlendő e nevezetes író, ki oly nagy befolyással volt szépirodalmunk fejlődésére, de lehetetlen érintetlenül hagyni drámái- és tragédiáinak koszorúit, éppen akkor, midőn egy oly költőnek kell igazságot szolgáltatni, kit mellette annyira mellőztek, hogy észre sem vették. Kisfaludy Károly mindenesetre nevezetes egyéniség a drámairodalomban is. A magyar vígjátéknak részint irányával, részint egypár sikerült művével úgyszólva alapját vetette meg, sőt a szoros értelemben vett drámában is megvannak érdemei. Megbuktatta a színpad durva nyelvét, s az uralkodó drámai ízlésnek elődeinél nemesb kifejezést adott. Mindez tagadhatatlan tény, de az is bizonyos, hogy érdeme inkább relatív, mint abszolút, s drámái és tragédiái éppen nem sikerült művek.

Első műve a Tatárok Magyarországon, melyet oly nagy tetszéssel fogadtak, alig érdemel kritikát. Alapeszméje az, hogy a magyar még ellenségeit is tiszteletre és részvétre bírja. Hazafi föláldozáson, az adott szó szentségén és vitézségen fordul meg a dolog, melyek szomorú körülmények között fejlődnek ki ugyan, de sokkal dicsőbb tulajdonok, mintsem elég tragikai alapot képezhetnének. A cselekménynek nincs drámai központja, s a drámai indokolás mindenütt hiányzik. A bosszús Kajuk kiengesztelődése, Orangzeb megtérése, mind érthetetlen és erőltetett jelenetek. Kobut cselszövénye lehetne még valamennyire drámailag érdekes, ha a költő értene a szenvedélyek festéséhez, vagy legalább tudna némi ügyességgel bonyolítani. Azonban a hazafias alapeszme elég volt a közönség részvétét fölébreszteni, s a német színpadról lehangzó magyar szó nemzetiségünk diadalaként tűnt föl, mi a drámát is mintegy megdicsőíté. Ilka szintén nem egyéb, mint a magyar vitézség rajza. Egyetlen drámai személy sincs benne, leginkább Alexis látszik annak, de nélküle majd éppen úgy megtörténhetnék minden, legalább föláldozása a cselekvény kifejlődésére semminemű lényeges hatással sincs. Az egész mű a magyar amazon dicsőítéséért van írva, ki fölgyújtja Nándorfehérvárat, s hazafiait győzelemre segíti, ami rendesen elég ok szokott lenni tapsra. Kemény Simon, melyet azelőtt Bolyai is kidolgozott, már tárgyánál fogva nem lehet dráma. Kisfaludy annyiban szerencsésben dolgozta ki, hogy nála Kemény nem Hunyadi megegyezésével áldozza föl magát, mi Bolyainál annyira eltörpíti Hunyadit. Azonban egyik sem tudott belőle egyebet alkotni történelmi rajznál. Szécsi Mária, Szilágyi szabadulása, Barátság és nagylelkűség szintén minden egyebek, mint drámák.

Leginkább Stibor, Zách Klára, Iréne tragédiái érdemelnek figyelmet, de mindenik azon szervi hibában szenved, hogy a meg-meginduló tragikai érdek mintegy el van fojtva bennök. Stiborban a hős bukásának a fiával való meghasonlásból kellene folyni, úgy is indul egypár helyt, de elvégre is egy mérges kígyó lép föl nemezisként, kirágja Stibor szemeit, mire ez megőrül s a mélységbe rohan. Legenda- vagy népmondában, mint az Isten csodálatos büntetése, megállható kifejlés volna, de drámában a legviszásabb valami. Zách Klárában az atya és leány egyaránt csak szánalmat gerjesztenek. Ha Klárának egy gondatlan szavából vagy ártatlan tetszelgéséből merítene bátorságot Kázmér a merényre, vagy az atya nagyravágyása vonna leányára gyászt és önmagára bukást, e pusztán szomorú történet közelednék valamennyire a tragédia felé. Irénében is, mely egyébiránt legjobb műve, éppen arra nincs elég súly helyezve, minek alapul kellene szolgálni. A görög leány teljesen szenvedőleges alak, s inkább az esetlegességnek, mint a szabad akarat tévedésének áldozata. Neki egész cselekvő szenvedélyességgel kellene csüggni azon eszmén, hogy hazája javáért mintegy kötelessége a szultán háremhölgyévé lenni, s azon csalódásban bukni el, hogy mind szívét és becsületét eljátszotta, mind hazájának nem használt. Csák Mátéja is, mint tragédia, aligha sikerült volna. Legalább a fönnmaradt töredék ilyesmit bizonyít. Nagy haladás van ugyan benne a jellem és korrajz tekintetében, de cselekvénye kettősen indul, s a Csák Máté viszonyából kevés tragikai érdek látszik fejlődni.

Ezek voltak azon kor ünnepelt tragédiái, melyek mellett Bánk bánt észre sem vették. S vajon az irodalomban több érzék volt-e a tragikum iránt, mint a közönségben. Nem sokkal. Azon egy pár dramaturgiai értekezésben, melyek e tájt megjelentek, mindenről volt szó, csak a tragikumról nem, sőt e tekintetben Kölcsey sem kivétel, e kor legnevezetesebb kritikusa. Az ő dramaturgiai cikkei máig is irodalmunk gyöngyei. Nem hódolt az uralkodó ízlésnek, nem állott a Kisfaludy dicsőítői közé, s csak vígjátékait tudta méltányolni. Amit Korner Zrínyijéről írt, mind tartalomra, mind formára nézve, egész mostanig irodalmunkban fölül nem múlt drámabírálat. S mégis, midőn Zrínyit a legélesebb analízissal minden oldalról megtámadja, feledi vizsgálni az alapot, s nem látszik érezni, hogy Zrínyi, mint történelmi alak, nem lehet tragikai hős. Ő minden magyar kritikusnál jobban ismerte a görög drámákat, s tudhatta volna, hogy a görögöknek sohasem jutott eszökbe Leonidást tragikai hősül venni föl. Aiszkülosz Perzsáinak hőse is nem a győzelmes vagy dicsően elesett görög, hanem a büszke Xerxes, ki az egész világot le akarja igázni, fölidézni az istenek haragját, s megtörik egy maroknyi nép erkölcsi erején. Oly férfiú halála, ki híven teljesíti kötelességét, örömest áldozza föl magát hazájáért, nem lehet tragikailag megrázó. A néző és olvasó szintén örömest kívánna vele együtt meghalni, s e fölindulás a rajongó lelkesülésé, s nem a részvét és félelem, a szánalom és megnyugvás azon fölindulása, melyet a tragikumtól szoktunk várni. Kölcsey azt hiszi, hogy Zrínyit tragikai alakká tehette volna Korner, ha olyannak rajzolja, ki küzd és szabadulni akar, míg végre reményei füstbe mennek. Annyi bizonyos, hogy így drámailag érdekesebb alak vált volna belőle, de aligha tragikaibb. Mert így is mi lehetne azon tragikai tévedés vagy vétség, melyért Zrínyinek bukni kell, s vajon dicső halála hathat-e reánk tragikai bukásként? Teljességgel nem. Íme a legjelesebb kritikus hogyan vélekedik a tragikai alapról! S nem jellemző-e az is, hogy ő, kinek más tekintetben a dráma iránt oly élénk érzéke volt, így kiáltott föl 1827-ben, tehát hat évvel Bánk bán megjelenése után: "Drámai próbáink közöl a komoly nemben még egy sem tűnt föl, mely a kritikusnak figyelmét megérdemelné."^[67] Vajon olvasta-e Bánk bánt? Ha igen, akkor bizonyosan a szenvedély erős festése és a határozott jellemzetességre való törekvés tetszhettek vissza neki, mint oly dolgok, melyek ellenkeztek akkor költészetünk egyoldalú eszményiességével.

A Kazinczy költői iskolájának egyik főjelleme az úgynevezett klasszikai eszményiesség volt. Valóban, akkori költészetünk részint görög és római alapokon nyugodott, részint Goethe és Schiller költészetének ez alapokkal rokon sajátságaiból vette táplálékát. Az ideál volt a jelszó, a görögök és Goethe voltak Kazinczy és Kölcsey kedvencei. Amint e nagy költők mind inkább kezdettek távozni a német élettől, hogy úgy érezzenek és szóljanak, mint Görögország derült gyermekei, annál jobban tetszettek a mieinknek. Kazinczyt nem Faust ragadja meg, hanem Iphigenia, nem annyira a német balladák tetszenek neki, mint inkább a római elégiák, melyeken Propertius hatása érzik. Ez irány nálunk is, mint mindenütt, többé-kevésbé elnyomta a tisztán keresztyén és nemzeti elemet, s nem kedvezett a jellemzetesnek, a képzelem szabadságának, melyek ama két elem hű kísérői szoktak lenni minden európai költészetben. Való, hogy a keresztyén költészet a klasszikai nélkül nem fejlődhetett volna oda, ahol van, a reneszánsznak egész polgárisodásunk sokat köszön. Az is kétségtelen, hogy Corneille és Racine költőibben és igazabban fejezik ki a francia szellemet, mint Hugo, Dumas; hogy Schiller és Goethétől tisztán nemzeti szempontból is messze állanak a német romantikusok, sőt nálunk is Berzsenyi sokkal nemzetibb költő, mint sok tetőtől talpig magyar lírikus. A fönnebbiek nem is egyébre céloznak, mint megjelölni a különbséget, jellemezni a rendszert, mely, kivált amint nálunk fejlődött, szigorúbb és merevebb volt, mintsem befogadhatta volna Katona szellemét, mely a klasszikaiatlan Shakespeare-ből táplálkozott.

Ha Kazinczy drámával foglalkozik és Katona barátja, bizonyosan éppen oly rosszul dolgozza újra Bánk bán első jeleneteit, mint Goethe a Romeo és Júliáéit, Kölcsey éppen úgy meggyöngítette volna az egész tragédiát, mint Schiller Macbethet. De a mi költőink nem foglalkoztak drámával, a líra, tanköltemény, epigram, s ritkábban a ballada és románc volt főelemök. "A költői tartalmat ami illeti - mond Erdélyi e korra vonatkozólag -, tetszettek a szelíd, gyöngéd érzelmek, az erősebbek ritkán. Tárgy és kidolgozás gondos és válogatott. A szenvedély alig ecsetelve, sőt gyakran meghalva, mint a görög szobrok legtöbbjein. Egyszerűség, mint a három húrú lanton, szemérem, minő a múzsáké."^[68]

E gyöngéd, egyszerű és gondos líra összhangját kellemetlenül zavarta meg a szenvedély amaz ereje, sőt vadsága, mi Katona tragédiájából kihangzik. Nem tetszhettek ez élesen jellemzetes magyar alakok, melyeknek előképeit sem Schillerben, sem Goethében nem lehetett föltalálni. Minden klasszikailag fegyelmezett ízlésnek vissza kellett döbbenni azon jelenetektől, midőn Bánk kétségbeesésében fejét földhöz nyomva görgeti, vagy Petur véres karddal rohan be a királyi palotába, s nem éppen szabatos jambusokban és szókötési hibával riad Ottó hercegre (IV. fölvonás, 8. jelenet):

Fel innen ördög! úgy is számtalanszor
Térdeple sírva itt az emberi
Szeretet; de senki sem nyitott neki
Ajtót! Keresztének valának ők,
Kik csak tanulságul szemléltek az
Imádtatott keresztre - látni, hogy
Ők is miképp feszegethessék az embert,
Először elrabolván mindenét.

S ha még ide vesszük, hogy Bánk bán megjelenésekor még alélt volt a közszellem, melyet az 1825-i országgyűlés ébresztett öntudatra, kevesen érezték hazánk politikai hanyatlását, s így a közönségnek nem sok érzéke lehetett e tragédia hátteréhez - mely az Arany Bulla korszaka - sem Bánk bukásának tragikai indokaihoz, melyek a hazafiság és kötelesség, a monarchiai érzület és felségsértés sajátszerű vegyületei; mind előszámláltuk azon okokat, melyek miatt e mű a maga korában nem tetszhetett.

S csakugyan ez okok enyészte- vagy gyöngültével kezdett ébredezni iránta a részvét. Tisztán dramaturgiai viszonyaink ugyan keveset javultak, de az irodalmi és politikai élet nagy változásokon ment át. Vörösmarty géniusza a képzelem szabadságát hirdette, s ismeretlen tartományok felé nyitott utat. Hiába siratta Berzsenyi az ízlés romlását, s nevezte a Vörösmarty Két szomszédvárát kannibáli műnek, a merev klasszikai eszményt nem lehetett többé visszaállítani. A görög istenek tünedezni kezdettek, a szép fogalma szélesebb körűvé vált, s a nemzeti szellem kezdé áthatni egész költészetünket. Sőt már a költői nyelv sem vala többé a Kazinczy megújított nyelve. Vörösmarty éppen annyit tanult Zrínyitől és Mikes Kelementől, mint tőle, s a régi és új vegyületéből alkotta meg nyelvét, mely újítót és régihez ragaszkodót egyaránt elragadott. Shakespeare lőn a magyar színpad királya, s a francia irodalmi nagy változás, mely lerázta a klasszicizmus békóit, fiatal költőink rokonszenvével találkozott. A kritika nemigen bajlódott többé az eszménnyel, az egyéni és jellemzetes lőn jelszava, egészen a túlságig. A nemzeti szellem mind nagyobb hódításokat tőn, s a győzelmi zajban Petőfi szilaj múzsája hallatta szavát. A politikai életben 1825 óta szintén hasonló forrongás mutatkozott. Ébredezni kezdtünk a veszély zajára, a megalázás visszaadta önérzetünket. Az eddigi üres hazafiság tartalmat nyert, s a nemzeti szellem mind alakítóbban hatott politikai viszonyainkra is. E levegőben, e sugarak melegén nyiladozni indult Katona eltapodott költészete. Vörösmarty után, Petőfi megjelenésével többé nem látszhatott tragédiája durva és prózai műnek, sőt egy és más szempontból éppen beillett ez új mozgalomba. A fejlődő politikai élet szintén elősegítette sikerét. Midőn az 1825-i országgyűlés szónokai a nemzet tapsai közt követelték vissza az elvett jogokat, érthetőbb lőn Petur, ki monarchiai érzelmű, s mégis egész szenvedéllyel dörgi (II. fölvonás, 2. jelenet):

Meg kell erősíteni régi (szent
Első királyunktól kitett) szabadság-
Beli jussainkat; vagy ha megmutatja,
Hogy a hazám boldogságán segít
Ezen szabadság eltörlése - egy szót
Se szólok: ámde míg ez a szokás,
E század, Árpád vére, a magyar
Érzés, magyar javak virágzanak,
Mindaddig azt fogom kiáltni: üsd az
Orrát, magyar, ki bántja a tied!

Midőn politikai mozgalmaink néhol fölzavarták a családi és baráti viszonyokat, nagyobb részvétre számíthatott Bánk is, kiben a hazafi összeütközésbe jő a magánemberrel, s a szenvedély erőszaka a politikai elv ellen támadt. A tragédia végjelenése pedig, melyben a király kibékül a már-már lázadozó nemzettel, s neje ravatalára borulva, így szól hódoló alattvalóihoz (V. felvonás, 7. jelenet):

Magyarok! igen jól esmérem, szeretnek,
Enyimek! Hogy ily nemes szívekkel egybe
Férkezni nem tudtál Gertrúdisom!

csaknem a közelmúlt másolatának tetszett, s így a politikai fogékonyság némi vezetője lőn az esztétikainak.

Az életre ébredő tragédia Vahot^[69] szerint 1826-ban került volna először színpadra Pécsett, azután 1828-ban Kassán; mindkét helyt sikerrel. Úgy látszik, se a még élő költő, se az irodalom nem vett tudomást az eseményről. Általában ez adathoz kétség fér. Első biztos adatunk 1834-ről van, midőn Kolozsvárott Egressy Gábor választá jutalomjátékául. A sikerről a Honművész[70] levelezője csak annyit jegyez meg, hogy szerző helyesen találta el a föltűnő karaktereket, s nálunk, hol középszerű eredeti darabot is oly gyéren írnak, egy marad a jobbak közül. Az ország fővárosában, Budán, 1835-ben adták először. Inkább a közönségnek tetszett, mint a kritikának. "E darab - mond a Honművész[71] - eredeti színműveink közt bizonyára egyik főhelyet érdemelne színi hatásra nézve, ha azok belőle kihagyhatnának, melyek untatók és nem mívelt színpadra valók, nevezetesen a hosszú elmélkedések, elbeszélések, asszony-becsmérlések s több más nyerseségek, melyeket a míveltebb érzésűek megdöbbenés, kacagás s némi sziszegés nélkül nem hallhattak. Ez utóbbi cikkelyek csak durva nemzetek erkölcseihez, aljasabb színpadra s így aljasabb néposztályhoz is illők, s a nemesebb publikum előtt soha tetszést nem nyerhetnek." Csodálhatni-e, hogy 1821-ben hallgatott a kritika, midőn 1834-ben is így szól. Általában minél inkább fejlődött az új szellem az irodalmi és politikai életben, annál jobban erősödött a tragédia iránti részvét.

Az 1839. évben diadalait kezdi ünnepelni. A Honművész[72] ekkor már remek szomorújátéknak nevezi, s Hugo Viktor dramaturgiai elvei szerint ítéli meg, jeléül, hogy nemcsak széttörtük a merev klasszicizmust, hanem a francia romanticizmus szélsőségei felé is hajlunk, melyekkel egyébiránt Katonának csak annyi köze van, hogy mind reá, mind Hugóra befolyással volt Shakespeare. A Rajzolatok[73] szintén dicséretekben áradoz, s oly darabnak nevezi, melyet a legnagyobb drámákkal mérlegbe vethetni. Az Athenaeum[74] már sokkal tartózkodóbb. "Sok tekintetben - mondja Vörösmarty - hiányos és némileg vad, de erővel teljes színmű, első és utolsó műve e nemben a korán elhunytnak. Legkevésbé sikerült Bánk bán karaktere, kiben nem látjuk azon szilárdságot, mely az általa elkövetett merész és nagy felelősségű tetthez kívántatik. Tökéletesebbek Petur, Biberach, Ottó, Tiborc; Gertrud nem egészen érthető. Melinda a legnehezebb föladat az egészben, talán nem minden részben tökéletes is, de helyenként meglepően szerencsés vonásokkal van ábrázolva. Az egész mű mindenesetre magasabb tehetségre mutat, s nem hűtlen másolata a kornak, mely noha hanyatlásnak indult, s a hajdani erőből vadságra fajult, mégis sok jelével bír a férfiasságnak s lovagi szellemnek. Drámai, sőt színi hatás tekintetében végre a mű ritka tünemény, ha meggondoljuk, hogy akkor íratott, midőn dráma kevés, a színház bujdosó volt, s hogy a szerzőnek ez első munkája. Csupán a negyedik fölvonást kívánnók kiigazíttatni, mely lassú és fárasztó, s kihagyatni azt, midőn Bánk bán együtt találja Melindával Ottót, ha egyébiránt ezen megjelenés nem a színész tévedése volt, s ahelyett, hogy mint valószínű, megrohanja, visszamegyen." Vörösmarty oly dolgokat mond hibáknak, melyek részint a tragikai alap szükséges következményei, részint a helyzet és jellemből folyó mozzanatok. Toldy magánkörökben úgy nyilatkozott, mint Vörösmarty, s később Irodalomtörténetében még bővebben formulázta ítéletét a következőkben:

"Egy tragédiánkban sem egyesülnek nagy hibákkal oly nagy erények, mint Bánk bánban. Egyfelől kettős cselekmény: Petur összeesküvése s a Bánk családi szerencsétlensége, melyek egymásba játszanak ugyan, de anélkül, hogy egyik szükségképpen támogatná a másikat, mindenik függetlenül magára bonyolódván s fejlődvén ki. Másfelől a főbb jellemek hibás koncepciója: az érthetetlen Gertrud; az örökké habozó Bánk, ki még feleségének sem hisz, egy politikai Hamlet, kit elhatározatlansága örökös passzivitásra kárhoztat, s kinek bosszútette is csak a perc által parancsolt önvédelemnek tűnik föl; a gyanússágig szenvedőleges Melinda, ki mégis egyetlen odavetett szótól rögtön megőrül; a vízeszű s mégis szerencsés csábító, gyáva s mégis hármas gyilkos Ottó, ki még tolvajjá is tétetik; az ostoba intrigáns Biberach, ki magamagát minden ok nélkül elveszti; a szánalomig gyönge Endre király stb. De másfelől néhány éles és határozott egyéni jellem (az összeesküdteké) mellett, a szenvedélyek erőteljes kibélyegzése, a lélektani fejlesztések szigora egyes momentumokban, s a valódi, nálunk páratlanul drámai dikció, teljes méltánylást érdemel, bár ez a dikció is gyakran az érthetetlenségig szaggatott és homályos; még a nyelv mind hibátlanság, mind csín tekintetében még korától is elmarad; a vers pedig kortársaiénál semmivel sem jobb. Bánk bán, egészben, kétségkívül nagy tehetséget bizonyít, de inkább megrázkódtató, mint vonzó, mert fönség nélküli mű; hiányozván benne azon emelő hatás, melyet a tragikum a külsőleg bukó, de erkölcsileg győző erény által hoz elő."^[75]

Midőn 1845-ben a mű zajosb elismerést nyert, az Életképekben^[76] Sebeshelyitől (Gyurmán Adolf) egy igen kedvező bírálat jelent meg, amely mégis minden nyomon elárulja a tragikai alap erősségében való kétkedést, s csak a jellemzés művésziességének adózik teljes méltánylattal. Sajnálja, hogy Katona a II. Endre korának politikai nagy fontosságú tényeit csak hátterül használja, s nem abból szövi ki cselekvényeit. Ugyanazon vád, mellyel némely kritikus Shakespeare János királyát vádolja. Azonban a mi kritikusunk menti is Katonát, mégpedig azzal, hogy kénytelen volt így írni művét, mert másképp az nem láthatott volna világot. E félhibáztatás és félmentegetés nagyon ingadozóvá teszi az egész bírálatot, s inkább a költő ellen szól, mint mellette. - Nem egészen alaptalanul jegyzé meg egyik jó barátom - mond a többek közt -, miként Bánk bánra nézve a tragédia a kárpit utolsó legördülése után kezdődik. Úgy, de miért lakol Bánk bán oly tettéért, melyet hasonló helyzetben akárki, talán még kevesebb küzdéssel és minden megbánás nélkül elkövetett volna. E kérdést több ízben hallottam, s ha a közmorálhoz illesztjük e drámai cselekvényt, úgy kétségkívül több ily megfejthetetlenségekre bukkanhatunk. De föllebb említém már, hogy a királyi fölség emberfölöttisége és az isteni hatalommali rokonsága, valamint a vallásszerű jobbágyi hódolat, mindannyi erkölcsi dogma, mely az egész darabon végigvonul, a királyné továbbá a Melindán elkövetett gaztettre nézve ártatlan - legalább a költő akarja -, két fontos ok, hogy a királyok feje fölött őrködő gondviselés a gyilkost súlyosan büntesse, és egész életén át sajgó fájdalommal ostorozza. E drámai nézet új, s Bánk bán egész szerkezetéből természetesen következik. Ha egy tragédiát nem lehet a közmorálhoz mérnünk, megszűnt tragédia lenni, ha a költői igazságszolgáltatás nem az erkölcsi világrenden alapszik, hanem csak holmi politikai fikción, mely már elvesztette hatását a kedélyekre, elégedetlenül kell odahagynunk a színházat. Gyurmán elég gondosan igyekezett ugyan vizsgálni a tragédia alapját, de a részletek miatt nem látta az egészet, s a mellékindok feledtette vele a főt.

Ily egyoldalúságba esik Greguss is, ki a Pesti Naplóban^[77] néhány év előtt egypár hasábot szentelt Katona emlékének. Ő remekműnek nevezi Bánk bánt, kikél, igen helyesen, azok ellen, kik tisztán politikai szempontból méltányolják, de az alapeszme iránt szintén ő sincs tisztában. "S ha azok - úgymond -, kik oly különös mérvvel kezökben járulnak a szóban levő remekműhöz, logikai következetességgel vizsgálják azt, bizonyosan egészen más, sőt ellenkező eredményre jutnak, mint minőt magoknak egyelőre ígérnek; mert a politikai szellem, ha már erről szólanunk kell, mely Bánk bánt átlengi, tökéletesen monarchiko-arisztokratikus, a fölléptetett főbb személyeknek uralkodó irányelve törhetetlen hűség a fejedelem iránt, s a nádor erőszakos kitörése olyannyira törvénytelennek van előtüntetve, hogy a szerző kézzelfogható erőlködéssel igyekszik arra előkészíteni; s miután megtörtént, csak kegyelmi úton képes a költői igazságtételnek eleget tenni. S miben áll ez igazságtétel? Bánk megbukik, miután magát megbosszulá; kínos, örömtelen élet nyílik előtte." Tehát amaz erőszakos tett csak némi erőltetéssel folyhat Bánk bán jelleméből, tehát a költői igazságtétel nem teljes, s a Bánk bukása csak azon fordul meg, hogy a bosszú mindig semmivé teszi a bosszúállót is. Ha mindez így volna, e tragédia sokkal csekélyebb mértékben igényelhetné méltánylatunkat, kivált Gregussét, ki a magyar kritikusok közt még eddig legőszintébb dicsőítője.

Ennyi mindaz, mit kritikánk e tragédiáról összeírt. Inkább az ifjú irodalom méltányolta, mint a régi, inkább a kezdő kritikusok állottak pártjára, mint a tekintélyesek. Behatóbb boncolatába azonban se egyik, se másik fél nem bocsátkozott. Úgyszólva minden vita nélkül a legjelesb magyar tragédiává emelkedett. Régi példányai elkeltek, s újabb meg újabb kiadásban jelent meg. Először Nagy Ignác adta ki,^[78] újabban kétszer Horváth Döme.^[79] A Toldyé három kiadást ért.^[80] Abafi szintén kiadta.^[81] Nemrég németre is lefordították. Egész 1848-ig legkedvencebb eredeti darabja volt a fővárosi és vidéki színpadoknak. Színészeink különös szorgalommal adták, habár a Bánk jellemét teljesen sohasem fogták föl, mi a hatást némiképp gyöngítette; forradalom után betiltatott, s csak 1857-ben kerülhetett újra színpadra, megcsonkítva, s hanyagul előadva. Némi visszahatás kezdett ellene mutatkozni, inkább az irodalom, mint a közönség részéről. Szépirodalmi lapjaink, melyek a kritikát hazafiatlanságnak bélyegzik, hazafias kötelességöknek tartották néhány kritikai oldaldöfést adni a nagy hírre vergődött műnek. Elmondották, hogy egyedül színészek leheltek bele életet, s éppen azért most, midőn régibb jó színészeink közül néhány meghalt, hatása is csökkent. Fölhozták, hogy inkább a politikai rokonszenv, mint esztétikai érdek volt oka rendkívüli népszerűségének. Sőt egypár írói körben azt is lehetett hallani, kár bántani Bánk bánt, a magyar elhitette magával, hogy van egy kitűnő tragédiája, meg kell hagyni hitében, vannak nemzeti humbugok, melyeket kímélni kell. De nem kell kímélni, s legkevésbé az irodalomban. Katona nem szorult kíméletre. Tragédiája nem pályakoszorús színmű, mellyel rendesen nem az irodalom, csak az író szokott nyerni száz aranyat, sem úgynevezett kasszadarab, melyet egynéhány színpadi csíny s egypár színész egyénisége tart föl ideig-óráig színpadunkon. Katona valódi költő, s műve egyetlen drámairodalmunkban, melyet a külföld jobb drámáival szembeállíthatni. Szerencsétlensége, elnémulása nem engedték, hogy nagy költői egyéniséggé emelkedjék. Fejlődő szellemének csak egyetlen emlékét hagyta hátra, s így nem lehet összehasonlítani a külföld nagy drámaíróival, kik hosszú pályájokat kifejlett szellemük egész gazdagságával jelölték meg. S mégis, ha Schiller vagy Goethe drámáit nem összesen vesszük, hanem külön, egyenként, Bánk bánra nézve nem fog kedvezőtlenül kiütni a verseny. Bánk bánban több a tragikai erő, mint Faustot kivéve - mely szoros értelemben nem is drámai mű - Goethe bármelyik drámájában. A Schiller jellemrajzai nagyrészt típusok, a Katonáié egyének, anélkül hogy a zsánerkép felé hajlanának, vagy zavarnák a tragédia emelkedettségét. E tulajdonok már magokban magas polcra emelik Katonát.

Emellett valódi nemzeti költő, ki drámaíróink közül egyedül vetett mélyebb pillantást a magyar történelembe, s rajzolt a tragédiában valódi magyar alakokat. Már művének háttere s a fejlemény egyik indoka, az idegen befolyás és nemzeti visszahatás közti küzdelem, egész történelmünket annyira jellemző vonás, hogy minden magyar szívben bizonyos elégiai hangulatot ébreszt, mely oly jól illik a tragédiához. A nemzeti fájdalom levegője veszi körül a küzdő szenvedélyeket, s meg-meglebben a gyászfátyol, mely a szenvedő haza képét takarja. A finom, de romlott udvar, a nyers, de ép erkölcsű magyar nép, a zsarnok és ravasz idegen befolyás, a szabadságért küzdő és elvakult nemzeti lelkesülés, mind oly dolgok, melyek Szent István óta sokszor ismétlődtek nemzeti életünkben! Hány Bánk volt nálunk, ki akaratlan lőn a forradalom megindítója! Mikor nem voltak Magyarországon Peturok, kik mélyen tisztelték királyukat, örömest ontották érte véröket, de egyszersmind, ha kellett, fegyvert is fogtak az alkotmány védelméért! Bánktól Tiborcig, a királynétól Biberachig, mind ismerős alakokkal találkozunk, melyek leginkább csak a mi körülményeink közt állhatnak elő. Katona egy pillanatra sem engedi kisiklani lába alól a földet, a haza szent földjét, de szemeivel folyvást az égre tekint. Az idealizmus és realizmus testvéries vegyülete e mű, melyhez hasonlót drámáink közt egyet sem találunk, sőt költészetünk más nemében is alig egypárt. Mindamellett ez nem azt teszi, hogy Katona tragédiája minden hibától ment. Nyelvéhez, drámaisága mellett is, sok szó férhet, a jellemrajznak és szerkezetnek is vannak hibái, azonban a kritikának éppen oly kevéssé tiszte méltányolni az alapjokban elhibázott művek egyes szépségeit, mint elítélni a valóban sikerült műveket egyes hibák miatt.

7
Bánk tragikuma. Bonyolult indokok. Ellenvetések cáfolata.
Bánk jellemrajza s a cselekvény főpontjai. A kettős cselekvény vádja.
Homályos helyek megvilágítása. Bánk bűne és bűnhődése

A vádak, melyeket kritikusaink eddig hol nyíltan, hol leplezve e tragédia ellen emeltek, mind elenyésznek, ha mélyebben vizsgáljuk a tragikai alapot. Gyurmán bírálata Bánk bukását egészen a felségsértésből származtatja, s nemigen látszik hinni a királyné ártatlanságában a Melinda esetét illetőleg. Eszerint egyedül a királyok feje fölött őrködő gondviselés sújtja a gyilkost. Az igaz, hogy Bánk monarchiai érzelmű, valamint a királyné egész ellenzéke, s e vonás bejátszik a mű szövedékébe; de ha a királyné magában a tényben is bűnös, a Bánk tette már nem tűnik föl oly erőszakosnak, s bukása inkább csak külsőképp indokolható, mi sokat levonna a tragédia erejéből. Hasonló áll Greguss véleményére nézve is. Ha Bánk nemezise a kielégített bosszú sivár érzelme és kínos önvádja, Bánk jellemrajza elhibázott, és Gregussnak igaza van, hogy a költő kézzelfogható erőlködéssel igyekszik hősét erőszakos tettére előkészíteni. E mű alapeszméjét nem lehet egy uralkodó szenvedélyből kimagyarázni. Némi fölvilágosításul szolgálhat Shakespeare Hamletje. Vajon Hamlet tragikuma az atyjáért az anyján és nagybátyján bosszútálló fiú? Akkor Shakespeare másképp alkotta volna művét, s valami olyast írt volna, minő Szophoklész Elektrája. Shakespeare oly jellemet akart rajzolni, mely, mint Goethe mondja, nem termett arra a tettre, melyet véghez akart vinni. Hamletben a fontolgatás és beteges lelkiismeretesség megöl minden tetterőt, s midőn a körülmények cselekvésre sodorják, a legfontolatlanabb és leglelkiismeretlenebb tetteket követi el. Bánkban is nem a puszta felségsértés és bosszú a tragikum alapja.

Ki tulajdonképp Bánk? Nádor, a távollevő király helytartója, a törvény őre. S mit cselekszik? Elégtételt vesz sérelméért, bíráskodik a maga ügyében, s megsérti a társadalmi rendet, mely bárminő kormányforma alatt változatlan, mert az önbíráskodás mindig bűn, s kétszeresen az, ha olyan követi el, ki a törvények őre. S vajon a bűnöst bünteti-e? A királyné a tényben nem bűnös, csak gyanúra ad alkalmat, s mégis a lelkiismeretes bán leginkább Izidórának, neje vetélytársának egypár kétesen ejtett szavára meggyőződik bűnössége felől s érni kezd benne a gyilkosság gondolata. Aztán ő lovag is egyszersmind, nőtisztelő lovag a szó legnemesebb értelmében. A megalázott Melindában is tiszteli hajdani nejét, gyermeke anyját, sőt a szegény nő bomlott kedélyét is enyhülni, hegedni reméli, s midőn holttetemét hozzák, kétségbeesve kiált föl (V. fölvonás, 6. jelenet):

Nincs a teremtésben vesztes, csak én,
Nincs árva más több, csak az én gyermekem.

Jellemének e vonása még tisztábban mutatkozik e szavaiban (IV. fölvonás, 6. jelenet):

Oh, semmi sincsen oly gyalázatos,
Mint visszaélni az asszonyi gyöngeséggel!
Az alkotónak szentségébe be-
Törés ez - és kigúnyolása, hogy
A legcsekélyebb férgecskének is
Teremte oltalom-fegyvert, csupán
Az asszonyállatról felejtkezett el.

S mégis e férfiú egy asszonyt öl, oly asszonyt, kit védelmezni, mind nádori, mind lovagi kötelessége. Emellett Bánk monarchiai szellemű, mit még erősebbé tesz az a körülmény, hogy a távollevő király helytartója. A korona iránti tisztelet úgyszólva vallásos hitágazata. Midőn Petur erőszakoskodik, a mély meggyőződés hangján mondja a békétleneknek (II. fölvonás, 2. jelenet):

              Emberek, jertek velem!
Előbb való a hit parancsolatja:
Istennek a kenettje egy királyi felség.

Úgyszintén ugyanott alább, midőn Peturt is le akarja beszélni szándékáról:

          Hát jut-é eszedbe még a
Testvéri háború? Te ott is Endre
Pártján valál - s midőn jószágidat
Elszedte Elmerik király...
Hozzám jövél szökésed éjjelén,
Még egyszer elmentünk a cinterembe
Együtt - lerogytál ott atyádnak a
Sírjára s azt mondtad: Igazad vala
Atyám - az Isten nem segít soha
Felkent királyok ellen...

Sőt a királynéra is átviszi ez érzelmet, s a Gertrudot meggyilkolni szándékozó békétlenekhez ugyanakkor egész őszintén intézi e szavakat:

És így hazátok elbúsúltjait
Játszani akarjátok s királytokat
Úgy tenni a királyi székre, hogy
Gertrúdis estén szíve megrepedjen?
Fájdalmiban megölni érzeményit,
Hogy társitoknak könnyeit soha
Se lássa többé - egyszersmind szeretni
Is, ölni is szándékoztok; mivel
Gertrúdis éppen a király maga.

S mégis ő az, ki a királynéra emeli kezét, s a hazajövő királyt, nyakláncát eldobva, e szavakkal fogadja (V. fölvonás, 5. jelenet):

       Király! Gertrúdisod koporsó-
Aljára vágom a hatalom jelét -
Ott van. Vereslik is még vére rajta.

Bánk még hazafi is, kinek szilárd elvei vannak. Mélyen érzi hazája szenvedését, orvosolni is törekszik, de csak alkotmányos úton, a forradalomtól semmit sem vár, sőt irtózik tőle. Nemegyszer szól e szellemben (I. fölvonás, 14. jelenet):

Nem vélik Ők a zendülést, mivel
Bánk a király személye - esküszöm,
Meg is fogok felelni ennek, és
Habár tulajdon síromon fog is
A békességetek virágzani.

Hasonlóképp a békétlenekkel való jelenetben (II. fölvonás, 2. jelenet):

                   ...zendülésbe' nem
Fog-é kiömleni az ártatlanok-,
A felebarátjainknak vére is? mely
Bugygása közben fogja a szabadság
Jajos tüzét átkozni - hörgeni?
És tagja legyek e rossz társaságnak
Itt, én is? Ártatlan vért ontani
Segítsek? és abban eszköz legyek, hogy
Jajgasson a szabadságunk miatt
Szegény magyar hazám? -

Alább ismét:

            Való, hogy engem
Az emberek bolondozása meg-
Mulattat, oh, de vérekbe és
Az életekbe forró ösztönöm
Markolni nem kiván, se játszani. -

S mi borzasztó színben látja a forradalmat (III. fölvonás, 3. jelenet):

Kirontjuk a korlátokat, lezúzzuk
A jó barátot, ellenséget; és
Aztán, ha célra értünk, sírni kell csak:

S mégis éppen ő az, aki a lappangó forradalommal, melyet elfojtani igyekezett, többé nem gondol; kitörni engedi, sőt erőszakos tettével maga ad rá példát. Bánk továbbá büszke oligarcha a Bór nemzetségéből. Egyaránt érzi világi és erkölcsi méltóságát. Becsületén, jóhírén a szennynek még árnyékát sem képes tűrni.

                          - Egy
menykőcsapás ugyan letépheti
Rólam halandóságom köntösét; de
Jó híremet ki nem törölheti.

Kiált föl büszke önbizalommal! (I. fölvonás, 14. jelenet) mégis alattomos gyilkossá süllyed, kit Petur, a királyné legnagyobb ellensége is megátkoz, kivel senki sem akar párbajt víni, kinek a király kegyelme csak megalázás, s ki méltósága, becsülete romján, neje teteme fölött könyörögve sóhajt a királyhoz (V. fölvonás, 6. jelenet):

Engedd meg illendően eltemettetnem.

Íme Bánk tragikuma, ki önbíráskodva nemcsak a társadalmi rend ellen támad föl, hanem önmagának erkölcsi létalapja ellen is. Midőn meggyalázott becsületeért bosszút áll, egyszersmind meggyalázza mindazt, min becsülete nyugszik, méltóságát, hitét, politikai elveit, büszkeségét. A nádorból törvénytapodó, a király kegyeltjéből felségsértő, az alkotmányos államférfiúból forradalmár, lovagból nőgyilkos, a büszke úrból megalázott szerencsétlen lesz. Külső- és belsőképp egyaránt elbukik. A költői igazságszolgáltatás teljes, a tragikum oly erős, minél erősebb alig lehet.

Nincs ugyan meg benne a külsőleg bukó, de erkölcsileg győző erény, melyet Toldy minden tragédiától megkíván, de vajon megvan-e ez Macbethben, Othellóban, Phaedrában? Vannak oly tragikai hősök is, minőket Toldy kíván, de a tragikum lényege nem ettől függ. S vajon így fölfogva e tragédiát, nem enyészik-e el Vörösmarty vádja, hogy Bánkban nincs meg az a szilárdság, mely az általa elkövetett merész és nagy felelősségű tetthez kívántatik? Megállhat-e Toldy ellenvetése, hogy Bánk örökösen haboz, egész politikai Hamlet, kinek bosszútette is csak a perc által parancsolt önvédelem? Minő szilárdságot követel Vörösmarty? minő tevékenységet Toldy? Ha Bánk szilárdan ragaszkodik elveihez, melyek jelleme alapjául szolgálnak, nem ölheti meg a királynét. Ha hirtelen szakít egész múltjával, mint egy indulatos ifjú, merészen rohan a tettre, jellemének fejlesztése egészen elhibázott. Vörösmarty szintoly jogosan hibáztathatná Macbeth-et is, ki nagyravágyó, és mégis oly vontatva és leginkább neje unszolására öli meg a királyt, Toldynak pedig egészen el kell ítélnie Hamletet, aki nagybátyját akkor sem öli meg, midőn könnyen megölhetné, sőt Brutust is, aki sokáig tépelődik, amíg megöli Caesart. Miért legyen Bánk hirtelen haragú és elhatározású Coriolán, midőn nem az? Avagy a tragikai hősöknek mind ugyanazon természetűeknek kell-e lenniök? Bánknak szenvedélye lázában is, bár öntudatlan, folyvást múltja befolyása alatt kell állani. Innen önkínzó magába mélyedése, kételkedő küzdelme, még akkor is, midőn már el van határozva a tettre. Azzal a céllal megy a királynéhoz, hogy megölje, s mégis ennek távozást intő parancsára mélyen meghajtva magát, így szól: Jobbágyaid vagyunk. A királyi felség sérthetetlenségében való hitnek még oly varázsa van kedélyére, hogy önkéntelen tétlenségbe esik vissza, s midőn a királyné marasztalja, a falhoz tántorodik, s a tettől mintegy megborzadva kiált föl: Vége, vége már neki. (IV. fölvonás, 6. jelenet.) S ekkor is mennyi körülménynek kell közbejönnie, hogy fájdalma, szenvedélye a tettre ragadja. De még érthetőbbé válik Bánk jelleme, ha fejlődésének egész folyamát figyelemmel kísérjük.

Bánk először útiruhában, zavarodva, a királyi palota egyik rejtekajtóján lép be. A költő a színésznek ezt az utasítást adja: "Nemes méltóság, mindenben gyanakvó tekintet, fojtott tűz, mely minden pillanatban kitörni látszik, és minden környülállás azt árulja el, hogy mindenkor nagyobb indulat dühösködik belülről." Nem valami határozott szenvedély izgatja Bánkot, hanem a bizonytalanság és a sejtelem. Bár híve a királyi háznak, de az udvar romlottsága nincs ínyére. Ezért némi vonakodás után, csak az illemsértés kikerüléseért hozta volt föl nejét az udvarhoz. Kitetszik Melinda szavaiból, ki fölindulva mondja a királynénak (I. fölvonás, 11. jelenet):

                  Köszönöm, nagyasszonyom
Hogy oly kegyes valál s átláttad azt,
Hogy a bojothi Melindának nem illik
Falun, magányban lakni, mert nagyúrné,

Továbbá Biberach elbeszéléséből (II. fölvonás, 3. jelenet):

         "Nagyúr - ej - Bánk bán - így meg így
Nem illik, ország első nagyja, hogy
Így meg-meg így." Felhozta hát ide
Szép együgyű feleségét a nagyúr,
Bár mint dörömbözött szerelme-féltő
Nagy szíve.

Biberach gúnyosan beszél. Bánk nem volt szerelemféltő, csak nem akarta szép és ártatlan nejét az udvar romlott levegőjének kitenni. Ide járult még a meglehetős nagy korkülönbség Bánk és neje között. Tiborc egy helyt említi, hogy azelőtt huszonhat évvel, midőn Bánk atyja élt, s Bánk még ifjonc volt, egy velencei Jadránál meg akarta őket ölni, s ő megmentette. Ez e szerint III. Béla idejében történt 1184-ben, a dráma pedig 1213-ban játszik, s így Bánk mintegy negyvenkét éves. Mikhál bán szintén elmondja a királynénak, hogy Bánk atyja, Konrád, midőn Spanyolországban járt, mint Imre királynak a spanyol Constantiát nőül vivő követség tagja (1199), őt, Simont s a gyermek Melindát, mint üldözötteket, Magyarországba hozta. Tehát ekkor Melinda mintegy hét-nyolc éves volt, s így 1213-ban, a tragédia idejében, huszonkét-huszonhárom éves lehetett. E korkülönbség nem zavarta ugyan boldogságukat, boldogan éltek, de természetes, hegy óvatossá tette a férjet, s ennyiben a gyanú alapja már jó előre le van téve.

Azonban míg Bánk országos ügyekben utazik, nejének udvarolni kezd Ottó, s nénjével bált bálra adat, hogy minél többször találkozhassak választottjával. Ez nyílt titok az udvarnál. Petur, ki elégedetlen társaival meg akarja törni az idegen befolyást s elűzni a királynét, azt hiszi, hogy a féltékenység által fölhasználhatja céljára Bánkot. Ezért titkon hazahívatja. Az álruhában hazatérő Bánk nem tudja a hívás okát. Innen sejtelmes fölindulása, határozatlan aggálya, mi oly fogékonnyá teszi a kedélyt minden benyomásra. S valóban először is a szenvedő ország és vigadó udvar ellentéte tűnik szemébe, mit máskor talán észre sem vett.

Hazánk külön-külön vidékein
Jajt s bánatot találtam; s itt ime
Ellenkezőt találok, s nem tudom,
Melyik tehet rémítőbbé...

Aztán egyik eszméről a másikra ugorva, hirtelen kérdi:

                   Petur, miért hivattál
Te engem vissza, mégpedig titokban?

S midőn ez ismétli: Titokban, bán, titokban - már maga a titok szó fölindítja. Petur e szavaira: Úgy van, titok, mégpedig sötétben megijedve kiált föl: Bán! s azon nyilatkozatra, hogy ő is bele van keverve, és ha veszteségre jő a dolog, az övé lesz legnagyobb, hevesen unszolja: Bán, bán hamar beszélj! - De Petur nem tartja helyesnek a királyi palotában nyilatkozni.

Jöjj még az éjjel - itt ha eloszlanak -
Házamhoz. A jelszónk lészen: Melinda!

Ez a féltés első szúrása szívében, ez az első seb becsületén. A titok és Melinda szók egy démoni eszmévé olvadva üldözik. Melinda! ismétli Petur végszavát egy önkéntelen fölkiáltásban, s egy darabig nem tud szóhoz jutni.

          Az - Melinda - jelszavok!
Melinda szép mocsoktalan neve
Ma szemfedélül szolgál egy sötétben
Ólálkodó csoport között! Titoknak
Lett zára a Melinda szabad neve!

A hang, az eszme mindegyre üldözik:

Melinda! és mindég Melinda! - Szent
Név! égi és földi mindenem javát
Szorosan egybefoglaló erős
Lánc, úgy elomla törhetetlen élted
Hogy abból a gazoknak is jutott?

Föllobban, tudni akarja a titkot, először is a királynéra fordul gyanúja.

                                     ...Talán
Ez a királyos asszony azért tetéz
Munkákat a munkákra, hogy szemem
Elkábulásakor szívemben, a benn
Lakó becsűletet megölje? - Jaj! -

Majd kétkedik Peturban, azt hiszi, hogy csak irigyei akarták megdöbbenteni. Megijed attól, hogy megdöbbenni képes. Reszketve mondja ki: a szerelme-féltő Bánk bán! - Majd fejét kezei közé szorítva, külső fájdalommal igyekszik elnémítani a belsőt, és kacajba fojtja kétségeit: Tüdő, hazudsz! hazudsz! - Félti nejét és féltékenységét szégyelli önmaga előtt. Érzi, hogy meg van alázva. Menekülni akar kétségeitől, s újra oda esik vissza:

Mit nyughatatlanítsz setétes álom-
Kép. Mit gyötörsz incselkedő chimaera!?
Hát a világnak egyik pólusától a
Más pólusig, szerelmeimben, én
Miért öleltem mindent egybe? Mért
Mindent? Miért te benned, oh Melinda!?
S egy ember - egy haszontalan por - az
Ütné ki őtet karjaim közűl?
Őtet!?

S mert nem tudja még, hogy ki vetélytársa, a féltés és bizonytalanság kitörésével kiáltja:

         ...Ki lenne az? ki lenne az? -
Világot, itt! világot!...

S mintegy öntudatlan az éji találkozásra indul.

A jellem ez expozíciójában már egy csoport indok van letéve: némi homályos gyanú a királynéra, szenvedélyes szerelem neje iránt, kiben nem kétkedik ugyan, de akit félt ifjúsága tapasztalatlansága miatt, szemben az udvari ármányokkal, kényes becsületérzés melynek a sejtelem is fáj, áradó kedély és ideges természet, mely minden benyomást kétszeresen érez, erős lelkiismeretesség, de amelynek kétségei inkább fokozzák, mint csöndesítik szenvedélyét. Mindjárt első megjelenésekor részvétet érzünk a hű hazafi, a nemes lovag és szerető férj iránt, de féltjük is, mert érezzük, hogy sebhedt kedélye már ragadja az örvény felé. A titok miatti aggodalom és a "Melinda"-jelszó már földúlták egész nyugalmát. Fölindulásában alig tudja, mit cselekszik, Peturhoz indult, pedig a találkozás órája még távol, a bálnak nincs vége, és neje ott van. Ez utóbbi körülmény visszatéríti.

Vad indulat, mért kergetsz vissza ismét?

- szavakkal lép be újra a rejtekajtón, s meglátván Ottót, amint neje lábainál szerelmet vall,

Oh véghetetlen szent könyörületesség!

- kiált föl, s megdöbbenve szédeleg vissza az ajtón.

E jelenetet Vörösmarty hibásnak találja: szerinte Bánknak meg kellene rohanni Ottót, nem pedig visszatérni. E vád csak látszólag igaz. Alapos külső és belső okok igazolják e jelenetet. Bánk sötét folyosóról lép be a fényesen világított királyi palotába, beléptekor erős zene riadoz, mi a bál végét jelenti. Már az erős fény és erős zene kábítóan hat Bánk fölizgatott idegeire. De másfelől Ottót látván vetélytársának, ő a király híve, a királyi udvarral látja magát engesztelhetetlen ellenkezésben; egyedül látván Ottóval Melindát, hűtlennek hiszi nejét, kiben eddig nem kétkedett. E váratlan s egy pillanat alatti tapasztalata éppen váratlanságánál fogva lesújtó villámként hat reá. Fizikai és erkölcsi okok egyaránt megzavarják egy pillanatra eszméletét, s midőn magához tér, kardot húz, hogy megrohanja Ottót; már akaratlanul, anélkül, hogy hallgatózni lett volna célja, tanúja lesz Melinda bosszús felindulásának, ki visszautasítja Ottót. Ez megnyugtatja, elenyészik az ok, miért megrohanhatná vetélytársát. Megcsöndesedik, s midőn később (I. fölvonás, 14. jelenet) meztelen fegyverrel és magánkívül jő ki rejtekéből, a fegyver nincs senki ellen irányozva, csak feledte visszadugni, s nagy fölindulása, az Ottó és a királyné közti párbeszédre vonatkozik, mely szerint a királyné azért is haragszik Ottóra, hogy oly botrányosan üldözi Melindát, azért is, hogy nem tud elcsábítni egy oly együgyű szívet.

Hogy e tetem fagyos, hogy e szemek
Vakok, hogy e fülek dugúlva nem
Valának! - Egy királyné és - Melinda
Oh, oh!

E kitörés nem a féltékenységé, hanem a bámulaté, fájdalomé és aggodalomé. Bánk elképed, hogy a királyné oly asszony

                        Kit, hogy ördögi
Érzésiben meg ne lephessen a
Jobb ember, érthetetlenűl beszéli
Kétféleképpen gondolatjait. -

Ő megértette s tudja, hogy csak a botrányt nem tűri, de azt nem bánja, sőt óhajtja, hogy Ottó elcsábítsa nejét. Érzi, hogy becsülete és boldogsága ideig-óráig biztosítvák ugyan, de fölöttök vészterhes felhők boronganak.

             Megént lehelhetek, megént,
És érzem azt, hogy élek. A homály
Eloszla - megvirradt - felébredek.
Irtóztató kilátás a jövő
Nappalra!...

Már a csöndesedés mozzanata s az irtóztató kilátás a jövő nappalra csak képletes kifejezés, s nem a holnapi napra vonatkozik. Mintha mondaná: hála istennek, tudom, hányadán vagyok, a titok homálya eloszlott, de a jövő kilátásai olyanok, melyek becsületemet és boldogságomat fenyegethetik. E szavainál:

Szedd rendbe, lélek, magadat és szakaszd
Szét mindazon tündéri láncokat,
Melyekkel a királyi székhez és
A hitvesedhez, gyermekidhez oly
Igen keményen meg valál kötözve!

- egészen a higgadt férfiú áll előttünk, ki kötelességének tartja többé nem bízni a királynéban, de egyszersmind neje miatt nem feledni a királyi ház iránti hűséget, a szenvedő hazát s a lappangó forradalmat. Az egész magánbeszéd távolról sem bosszúfogadás, amint némelyek fölfogják. Bánk elszánja magát őrködni hazája és becsülete fölött, s meghalni értök, ha kell, de minden határozott cél nélkül. Nem nejéhez indul, kinek hűségéről már különben is megbizonyosodott, kit közel veszély úgysem érhet, sem a királynéhoz, mert titkos hazatérte és késő látogatása botrányt okozhatnának, mitől óvakodnia kell, hanem az összeesküdtekhez, mi mindennél sietősebb ügy, s kiket lecsöndesíteni nádori, hazafiúi és rokoni kötelessége.

Az összeesküdtek jelenete (II. fölvonás. 1-2. jelenet) mélyen bevág az egész mű alkatába. Toldy mindamellett kettős cselekvényűnek tartja e tragédiát, mert szerinte Petur összeesküvése és Bánk családi szerencsétlensége egymásba játszanak ugyan, de anélkül, hogy egyik a másikat szükségképp támogatná, mindenik függetlenül magára bonyolódván és fejlődvén ki. Abban igaza van Toldynak, hogy Bánk nem áll az összeesküdtek élére, nem velök öli meg a királynét. De vajon annak, hogy a lázadás kitört, nem Bánk-e az oka, ki szerencsétlensége és bosszúterve miatt nem gondol többé az összeesküdtekre, kiket csak az imént csillapított le? S maga az összeesküvés nem foly-e be elhatározón az egész cselekvényre? Bánk s az összeesküvők sorsa nem támogatják-e szükségképpen egymást? Bánk Petur hívása nélkül nem térne vissza az udvarhoz; ha Bánk a haza ügyében nem menne az összeesküdtekhez, bajosan sikerült volna Ottó merénye. Szerencsétlensége elvonja ugyan az összeesküdtektől, de Mikhál meghiúsult követsége, rokonai elfogatása, méginkább ingerli bosszúját. Petur kegyetlen halála, kit mint a királyné gyilkosát végeztek ki, s ki megátkozta az alattomos gyilkost, súlyosbítja önvádját. A király kibékülése az összeesküdtekkel s az egész lázongó nemzettel, csak megalázásra szolgál, mert ő nem a haza nevében fogott fegyvert, s csak egyszerű gyilkos. Nem elég benső kapcsolat-e mindez, s nem oly események-e, melyek nélkül se a bonyodalom, se a kifejlés nem lehet teljes?

E fölvonás a mű egyik legszebb része, tele élettel, mozgalommal, ellentéttel s gyors drámai fordulattal. Végre látjuk magát Bánkot is a maga valóságában, háborgó szenvedélyek nélkül, a királyi ház mellett és forradalom ellen szónokolva, épp azon percben, midőn becsületén és boldogságán halálos sebet ejt a királyi ház egyik hercege. E jelenet a legszebb fényben tünteti föl Bánkot. A hős, a lovag, az államférfiú áll előttünk, ki éppen annyi eréllyel, mint tapintattal csöndesíti le az összeesküdteket. Érezzük befolyását, tekintélyét, jelleme varázsát, mely alól a szilaj Petur sem menekülhet. Részvétünk iránta nőttön nő, hogy félelmünk érte annál élénkebb legyen, midőn később megnyílik a mélység, hova a körülmények és szenvedélye egyaránt ragadják. A költő nagy művészetet fejt ki a rajzban, s éppen azért annál felötlőbbek e hibás vagy legalábbis nem elég érthető sorok:

Hogy Bánk leüljön a setét szövetség
Gyász-asztalához, ahhoz nem csekélyebb,
Mint Bánki sértődés kivántatik.

Ezt Bánk nem mondhatja, ez igen öntudatos célzás a jövő eseményekre, melyeket nem sejthet, míg másfelől ellenkezik nemcsak azon céllal, melyet a jelen percben el akar érni, de későbbi tettével is, mert Bánk még akkor sem folyamodik az összeesküdtekhez, midőn a bánki sértődés csakugyan megtörtént. E hely csupán csak akkor állhatna meg, ha azt jelentené, hogy Bánk csak akkor akar a forradalom híve lenni, midőn már minden másnemű eszköz ki van merítve, s így meg van sértve benne a nádori közbenjárás tekintélye is. De ezt világosabban kellett volna kifejezni; így a magyarázat kissé erőltetett.

Bánk kiengesztelve az összeesküdteket, a diadal lelkesülésével kiált föl:

Oh Endre! győzedelmeskedj te bár
Országokon; de ilyen győzedelmet,
Mint Bánk neked nyert most, nem nyersz soha!

Éppen e percben hallik újra a "Melinda" szó, s Biberach lép be.

Melinda! oh ki gyógyít engemet meg;

- kiált Bánk, nem annyira féltékenységből, mint a szégyen azon élénk érzéséből, hogy Melinda nevét mindenki ajka szennyezi. Biberach tudja, hogy Bánk hazajött, hogy az összeesküdtekkel találkozni fog, mert kihallgatta a Bánk és Petur közti párbeszédet a királyi palotában (I. fölvonás, 4. jelenet); Ottó tervét is tudja, sőt ő maga adott neki tanácsot a következő szavakkal (I. fölvonás, 13. jelenet):

Eredj utána, mutass előtte ki-
Derűlt tekéntetet - kérj engedelmet
Mondd, hogy sokat hallottál a magyar
Feleségek állhatatosságáról - ez
Csak próba volt. Örömében még maga
Fog a királyné elvezetni hozzá
S a résztvevésig úgy is megpuhúlt
Melinda tán öleléssel is köszön,
El nem rabolt bizalmáért. Kikérsz
Elutazásod végpillantatán
Egy János-áldását üríteni.
Ott én leszek majd a pohárnok; a-
Vagy légy magad - ne itt egy kis hevítő,
                           (porokat ad által).
Emez pedig nénédnek altató.
Ha ezt az álom elszólítja onnan,
Te vissza is mehetsz Melindához megént -

E tanács után jobbnak látta a magyarsággal tartani, s minthogy különben sem igen hiszi, hogy a gyáva herceg boldoguljon, a titokból el akar árulni annyit, amennyiből hasznot húzhat.

                    ...csak ezen éjtszakát
Lett volna szükség el nem lopni Bánk bán
Nagyúrtól és hogy addig, míg ti itt
Vele vagytok - otthon Ottó és Melinda -

Biberach e szavaira Bánk újra a kétely és szenvedély martaléka. A csak egy pillanattal előbb oly szilárd és eszélyes férfiú elveszti lelke minden segélyforrását, s indulatja hánykódásai közt ide s oda kapkod.

                                     Pokolbeli
Irtóztatóság büntetései
Földünkre jöttetek hát már? Hiszen
Ni itt világos egészen, amit én
Üresfejü ki nem tudtam találni? -
El a királyhoz - a császárhoz - a
Pápához elmegyek, s hogy elpiruljon,
Lerántom e parázna bíborosról,
A szép álarcáját kacagtatón.

Tehát csak törvényes elégtételt akar venni, még alatta van az előbbi jelenet monarchiai és alkotmányos benyomásainak. Hidegvérűen akar eljárni a dologban, amint már előbb is (I. fölvonás, 14. jelenet) elhatározta.

Oh légy velem hidegvér, légy velem!
Ne hagyj el állhatatosság, hogy merően
Nézvén szemek közé, becsűletes
Tekéntetemnél elvakuljon a
Szentségtörő.

De a hidegvér és állhatatosság csak puszta szavak. Bősz dühében már gyilkosságról gondolkodik:

                Meggyilkolom, ott előtte
A bíboros gazembert: és ha a
Vesztőpiacra hurcolnak, kiáltom:
Azért jutott hóhér kezére Bánk, mert
Hitvesse virtusát boszúlta meg.

Majd megint mást gondol:

                                    - Nem!
Szeggel szeget!, hisz a tilalmas és
Megengedődhető ravaszkodás
Úgy állnak el, mint a hazug s igaz.

Mindez indulatának minden cél nélküli hánykódása, a sebzett kedély omló vére, a kétség és tehetetlenség perce. S e hánykódások közt mily örömmel kap azon a gondolaton, hogy Melindát talán még meg lehetne menteni.

Megmenthetem talán még - nemde, oh
Szólj Biberach, lehetne még talán
Meggátlanunk? szólj, szólj!

S midőn Biberach azt mondja: Talán. - Gyerünk! - már az öröm és remény aggodalmai közt hánykódik:

Ember! ha még késő nem volna! - oh

- mondja Biberachnak a hála önkéntelen árnyalatával.

Angyal! szerezd meg üdvösségemet. -

- sóhajt védangyalához vallásos ihlettel.

Ne menjetek széjjel mindjárt barátim,
Hogy megtaláljalak, hahogy talán
Lehetne szükség rátok

- szólítja meg az összeesküdteket, maga sem tudja, miért, de jólesik lelkének mindent elkövetni neje megmentésére.

                   - Ősz, remélj
Egy nyugodalmas éjtszakát.

búcsúzik el a nyugalmat szerető Mikháltól, s tulajdonképp magának remél nyugalmat. Mi jól jellemzi e néhány sor Bánkot, s mennyire megvan Katonában az a drámaírói sajátság, mely töredékesség és szaggatottságban kerekíti ki a fölzavart lélekállapot rajzát. Jó színésztől játszva az ily helyek nagy hatásúak, míg olvasva könnyen elfutják a figyelmet.

Bánk későn érkezett, a herceg már földúlta boldogságát, becsületét, s Melindánál csak Izodórát találta, ki Ottó hercegbe szerelmes lévén, mindenütt nyomában volt. Körülményesen kitetszik ez Izodórának a királynéhoz intézett elbeszéléséből (IV. fölvonás, 2. jelenet):

Szemérmemet meggyőzve, mindenütt
Nyomában voltam estve ólta. - Hogy
Téged, nagyasszonyom, Melinda mellett
Az álom elfogván, feküdni mentél -
Előmbe jött lihegve Bíberach;
S midőn lefektedet megtudta, kért
Hogy menjek el Melindához, mivel
Italt adott mindkettőtöknek Ottó.
   Én futottam; nem hozzád, mivel
Ez altató volt csak - futottam Ottó
Herceghez és Melindához hamar. -
Rendetlenűl láttam kifutni onnét
A herceget. Szemmel tartván, alig
Értem Melinda ajtajához, amidőn
Egy durva lábdobogás riaszta fel.
   Vállamat ragadta egy erős
Kéz, belökött Melinda ajtaján,
S előttem állott Bánk bán
Melinda felsikoltva elhanyatlott -
Én fagyva álltam, mint egy útazó
Az égnek első dördülésekor.
Mindent kivallattam: melyért bezárt egy
Oldalszobába. -

Bánk nem hisz se Izidórának, se nejének, s első dühében magánkívül van. A költő igen jó tapintattal e bősz családi jelenetnek csak a végét hozza a néző elé. A harmadik fölvonás azzal kezdődik, hogy Bánk egy asztalnál kezére bókolva, már némi csillapodó indulattal, de belől annál mélyebben megtörve, kiáltja lábainál térdeplő nejéhez: Hazudsz! Neje hiába mentegetőzik. Bánk egy-egy pillanatra ellágyul ugyan, de ismét megkeményíti magát:

                              Még sem hiszek
Ottó s Melinda egyaránt örültek! -

Toldy hibáztatja e jelenetet, megjegyezve: ím az örökké habozó Bánk, ki még feleségének sem hiszen. De melyik férjben nem fog ily esetben gyanú ébredni; kivált oly férjben, mint Bánk, ki kénytelen-kelletlen vitte az udvarhoz szép s magánál sokkal ifjabb nejét. Bánk valóban gyanakodik, s midőn neje térdeit kulcsolva, mintegy testi büntetést óhajt, hogy a lelkitől meneküljön:

Bánk, Bánk! taposs meg legalább engemet!
Én bűntelen vagyok. Oh ne mondd meg ezt
Testvéreimnek: nem feleség - anya.

- eszébe jut az oldalszobában alvó gyermeke s rákiált: Te átkozott kis alvó, mit mosolyogsz! - Melinda sikoltva ugrik föl, s mintha nem hinné, hogy Bánk tudja, mit beszél, kétségbeesve kérdi:

Ember, tudod te, mit mondtál fiadnak
Most? - Átkozott!...

Bánk hallgat, és nem vonja vissza átkát. Atya-átok egy anyáért! - suttogja Melinda, és az eszme kezdi megőrjítni. Bánk nem szól hozzá, s ez helyes, de amit magában mond, az olyan, mi teljességgel nem fejezi ki lelkiállapotát:

Mint vándor a hófúvásokban, úgy
Lelkem, ingadoz határtalan
Kétség között, s eszem egy nagy óceánban
Lebeg, veszejtve minden csillagot.

Ez egy egész kikerekített körmondat, egész lírai versszak, mintha lírai drámaíróink írták volna, kik ódákban, elégiákban beszéltetik hőseiket. E cifra képletnél mennyivel többet fejez ki ez egyetlen szó: Boldogtalan! - melyet később Melindára tekintvén, elfásulva mond.

Neje eltávozta után ismét fölébrednek kétségei, s fölkorbácsolt szenvedélye zavart kitöréseit halljuk. Hiszen is nejében, nem is, nem tudja Ottó-e a bűnös vagy a királyné.

Hiszen Melinda úgyse tudja mit
Beszéle - - ég és föld! de hát ki az
Oka, hogy szegény nem tudja, mit beszél?!
És a királyné álmos volt!....

Hinni kezdi, hogy a királyné bátorította föl és segélte Ottót a merényre, s főoka gyalázatának. Nem-é? ismétli mintegy erősítve meggyőződését, s bár megijed a gondolattól, hogy a királynén kell bosszút állnia, de bátorítja magát.

                                               Hah!
Mely gondolat lesz agyvelőmben első
Zsengéjekor már meghatározás? -
Épülj föl, izmosodj meg gondolat! -
Veled épül ismét csak fel, örök lenyugtom
Felett, megéledő becsűletem!

Ez az első határozott szándék, a gyilkossági eszme megfogamzása, mely egészen elfoglalván, pillanatra csaknem félőrültté teszi. Merően néz maga elébe, a belépő és bezáratásáért őt kérdőre vonó Izidórára nem figyel.

Ha engemet Prométheuszom csak egy
Hangyának, és az égi tüzet talán
Még abban is sajnálva, hogy hideg
Szerszámnak alkotott meg volna...

Mintha mondani akarná folytatásul: úgy is meg kellene ölnöm a királynét, de észrevevén Izidórát, elnyeli e szavakat, s hozzá fordulva, így végzi be a mondatot:

                                          ...úgy
Szolgálatodra tán lehetne hangom -

Hasonló fordulatot találunk Shakespeare Hamletjében is, midőn Hamlet az atya szellemével való találkozás után, az őt faggató Horatiónak ezt mondja: Nincs oly gazember széles Dániában - ki megrögzött cinkos ne volna. - Azt akarja mondani, "mint a király", de meggondolja, s hirtelen másra csapja a beszédet. Bánknál is e hely csak így érthető, különben érthetetlen, éppen mint Izidórának, ki gúnynak véli, és a királynéval fenyegetőzik, ki barátnéja.

Nézd, nézd, az árnyékot - hallgass oroszlán,
Az a királyné - oh hazug! csak árnyék.

- Feleli rá Bánk, kinek lelkében a királyné már meg van halva, csak árnyék. Hallgatást parancsol oroszláni dühének, hazugnak nevezi Izidórát, aki a királynéról mint élőről beszél. Íme mennyire kiforgatá Bánkot egész lényéből a gyilkosság gondolata. Földúlta kedélyét, széttörte monarchiai hitét, lovagiasságát, nádori kötelességét, politikai meggyőződéseit, mégis e romokon, egész múltja romjain, még utoljára fölszólal lelkiismerete. Tudni akarja vajon igazán bűnös-e a királyné, az a királyné, kit már gondolatban megölt.

Egy szót csak irgalmas lélek: hiszem,
Az éjjel Ottóval még a mulatság
Után soká beszéle a királyné?

kérdi Izidórától, ki a vetélytárs bosszújával felel:

És a kegyelméből csaknem kijött:
De majd Melinda megbékélteté.

Kígyói nyelv - susogja Bánk -, de félreérti Izidórát. Izidóra ugyanis a maga fölfogása szerint igazat mondott, bár gúnyos célzattal. Tudjuk, hogy Ottó Biberach tanácsára azt színlelte Melinda előtt, hogy csak próbára akarta tenni hűségét, s elutazása előtt egy búcsúpoharat akar vele üríteni. Ezt tudja Izidóra, mert este óta folyvást figyelemmel kíséri Ottót, s azt hiszi, hogy az Ottóra bosszús királynét csakugyan Melinda békéltette ki a királynéval a búcsúpohárnál. De Bánk nem tudja megegyeztetni a dolgokat, a Megbékélt; álmos is volt! - folytatja. Ez ellenmondás még inkább megerősíti gyanújában, hogy a királyné ármánykodott. Azt hiszi, hogy a királyné Ottóval együtt főzte ki a merény tervét, csak színleg volt álmos, hogy Ottó merénye sikerülhessen, s ő ártatlannak látszassék az egészben. Szépen kidolgozott csalárdkodás - veti utána, s először tör ki a királyné ellen a határozott bosszú, gyűlölet és utálat hangján:

Így megcsalatva egy pokolbeli
Kísértet által, akitől levésekor
Már megundorodott az alkotó,
Hogy félben hagyni dolgát kénytelen volt.

Ily fontos az Izidóra jelenete, melyet Gyurmán szükségfölöttinek tart. Bánkban e nő akaratlanul még inkább megerősíti a gyilkosság szándékát, de a tett nem követheti ezt egyszerre. Bánk folyvást múltja befolyása alatt áll, s erős küzdelem fejlik ki lelkében, amint ezt a mindjárt következő jelenetből látjuk. Útonálló! - így fogadja Tiborcot, de tulajdonképp magát érti alatta.

Minek is - becsület emberek között?

- ismétli újra, s mintegy folyvást éber lelkiismeretét akarja elhallgattatni, majd Tiborc e szavaira:

Időm eljárt, jaj s panasz közt,

- így sóhajt föl: Azért teremtettem! - amivel helyzete végzetszerűségét fejezi ki.

Munkálkodó légy, nem panaszkodó -

- kiáltja újra Tiborcnak, s tulajdonképp ismét csak magát ingerli a tettre. Így foly az egész jelenet, a Tiborc panasza és Bánk küzdelme mintegy párvonalban, de egymást mindegyre érintve. Művészien kivitt jelenet, melyben csak a következő sorok rontják a hangulatot.

TIBORC
Oh mint örűltem, hogy szabad levék!

BÁNK
Mikép örűltem én bilincseimnek!

- mi kissé mesterkélt, nagyon is öntudatos játék az ellentéttel. Azonban e jelenet nemcsak Bánk küzdelmét tünteti elő, de erősíti egyszersmind gyilkossági szándékát is; Tiborc a nép nevében panaszol, az ország nyomorát rajzolva egyszerű és naiv fölfogással, s éppen azért annál meghatóbban. Bánk küzdelmei közé a haza fájdalma vegyül. Magyar hazám! - sóhajtja, búsan nézve ki az ablakon. Hogy úgy van! - ismétli megint: Oh buzogj vér, csak buzogj! - folytatja nagyobb szenvedéllyel. Ez is egy okkal több, hogy a királynét megölje, nemcsak becsületéért fog bosszút állani, hanem honáért is. A forradalomhoz ugyan most sem szegődik, sőt Tiborcnak is azt mondja: Tűrj békeséggel - de mintegy jólesik neki, hogy átadhatja magát a hazafi fájdalomnak, enyhítheti háborgó lelkiismeretét, s egy újabb indokot találhat a tettre. Elhatározása erősbült, egy lépést tett a tett felé, éppen azért magával viszi gyermekét, hogy minden eshetőségre biztosítsa.

Ezután egész a negyedik fölvonás közepéig, mely, amint a királyné szavaiból kivenni, alkonyban történik, nem találkozunk Bánkkal. Miért nem siet végrehajtani szándékát, mit csinált, hol volt eddig? Ugyanis se az összeesküdteket nem kereste föl, mert ezek újabb mozgalmáról csak a királynéhoz indulásakor értesül, fiát se helyezte el, mert azt belépte előtt Mikhálnak adja át, nejénél se volt, mert ez még reggel a királynéhoz futott, de akit, úgy látszik, az udvarhölgyek nem bocsátottak hozzá. Azt érteni, hogy Bánk még mindig haboz, küzd magával, sőt múltjának befolyása alatt pillanatra visszaesik tehetetlenségébe, mit később magának a gyilkosságnak körülményei is tanúsítanak. De mi szükség volt a költőnek Bánk találkozását a királynéval alkonyra tenni? A cselekvény folyhatott volna az idő megjelölése nélkül is. Most találgatnunk kell a mellékkörülményeket, s végre is abban megnyugodnunk, hogy Bánk lelki küzdelmek között és neje keresésével töltötte az időt.

A harmadik fölvonásban ugyanis, midőn a bosszú eszméje megfogamzott lelkében, előbb gondoskodni akar gyermekéről és Melindáról. Amazt magával viszi, ennek fölkeresésére Tiborcot küldi e szavakkal:

Menj, menj; keresd fel asszonyomat, s ha meg-
találtad, úgy jöjj, s várakozz reám.
Haza megytek...

De Tiborc nem találja Melindát, s csak annyit tud róla, hogy talán a királynénál van. Ide indul Bánk, de egyszersmind a királyné is hívatta. Itt van Melinda, azt mondá Tiborc - szavakkal lép be a királynéhoz. Gyilkos szándékkal jött, de nem mutatja, különben is előbb gondoskodni akar Melindáról. A belső küzdelem s elfojtott düh egészen zavarba ejtik. A királyné megdöbben, s elfelejti, hogy maga hívatta Bánkot. De midőn Bánk alázatosan azt mondja: Parancsolj! összeszedi magát, s Melindáról akar szólni, akiről az imént éppen maga Bánk kérdezősködött Tiborctól. A hitvesed - mond a királyné, de Bánk közbevág, s kipattan elfojtott dühének egy szikrája.

                            Miféle hitvesem!
              Való, hogy én házas vagyok:
De hitvesem nincsen.

A királyné egy ideig nézi, nem tudja mire vélni e feleletet, hiszen Bánk az elébb hitveséről kérdezősködött Tiborctól. Félreérti feleletét, azt hiszi, hogy Bánk talán elveszettnek, halottnak véli hitvesét, minthogy nem látja a teremben. Éppen azért elsiet, hogy hozzá vezesse Melindát és megnyugtassa. Jó angyalod susogta ezt neked! - kiáltja, félig kirántva kardját, tudniillik, hogy elmentél; Tiborc pedig fölsóhajt: Uram! iszonyú ezen hideg magadviselete! - ami nem arra vonatkozik, hogy Bánk hideg magaviseletet tanúsít a királyné iránt, hanem arra, hogy megtagadta hitvesét.

Itt Bánknak csaknem egy lapnyi magánbeszéde következik, mely részben indokául szolgál a következő jelenet elején mutatkozó mérsékeltebb, némiképp csillapodott hangulatának. Ugyanis kibeszéli, kidühöngi magát, vádakat szór a királyné ellen, fenyegetőzik, de a sok beszéd ellensége a tettnek, s Bánk magánbeszéde után már valóban enyhültebb. Ide járul még Melinda, kit a királyné bevezet. Bánk ellágyul, meglátva őt, vigasztalja, Tiborc gondjaira bízza, maga is elkísérné egy darabig, elmenne vele, máról elhalasztaná a tettet, ha a királyné nem marasztaná. Íme a tett kezdetéhez ért, s mégis egy csoport ingerlő körülmény szükséges, hogy azt végrehajtsa. A királyné, látva Bánk csillapodott hangulatát, sőt alázatosságát, valahányszor parancsolva szól neki, de különben is a merény tényében ártatlannak tudván magát, visszanyeri egész erélyét és szemére hányja, hogy miért jött, mint egy éji tolvaj, titkon haza, miért szennyezte be e tettével az udvar és a nádori hivatal méltóságát, miért zárta be udvarhölgyét? Becsület-é ez? végzi a királyné. Bánk, ki eddig tartóztatta magát, elmélkedni kezd a becsületről, de e látszólagos elmélkedés az ingerültség oly erős kifejezése, hogy a királyné rémülten kiáltja: Istentelen! távozz!

                                     Nem. Avagy azt
Hiszed, hogy nem maradtam volna itt
Parancsolásod nélkül?...

- felel közelebb lépve Bánk, s még most is egy percig ingadozva, így szól magában:

Tán nem maradtam volna mégis itt! -

Majd megkeményítvén magát, gúnyosan és dühvel rivalg:

Nagyasszonyom! Melinda helyett köszönni kell!

GERTRUDIS
Jobbágy!

BÁNK
Nem úgy van asszonyom! - Én urad
S bírád vagyok; míg a király oda
Lészen, királyod is vagyok -

GERTRUDIS
(a csengettyűhöz akar nyúlni).

BÁNK
(elkapja s zsebébe teszi).

GERTRUDIS
                   Udvor...
BÁNK
                                     Egy
Szót! - Ülj le! - hasztalan kiáltsz te most,
Mert nem szabad bejönni senkinek
Is; úgy parancsolá Bánk bán, Magyar-
Ország királya!

Itt a nádor, a királyi helytartó áll előttünk, kit a sértett férj szenvedélye forradalmárrá alakított át. Ugyanazt mondja a királynénak, mit Petur az összeesküdtek között. Rajzolja a haza szenvedését, elmondja, hogy eddig ő is vak volt, de most lát. Mintegy önkéntelen igazolni kívánja lelkiismerete előtt a merényt, amelyet el akar követni, s a hazafi fájdalmával éleszti a sértett férj bosszúját, mert a két indok már egy szenvedéllyé olvadt lelkében. De elfojtott keserűségének kiömlése, mely mindig könnyítni szokta az embert, ismét elnyomja benne egy pillanatra a tetterőt, s újra a királynénak kell őt ingerelni.

                                  Ha a
Királynak a hitvese nem nyer is
Alattvalójától becsűletes maga-
Viseletet - add meg azt, leventa, egy
Asszony személynek!

A királyné e szavaira kitör belőle a sértett lovag, s a férj gyalázata lángra lobbantja szenvedélyét. Oly nő követel tőle tiszteletet, ki nem tiszteli a női erényt.

                Aki nem érdemes,
Hogy a szerette jó királyom áldott
Szívét kezében tartja; aki lábot
Ád a bujálkodónak, és tovább
Az áldozatra így teként le - ő,
Holott nem érdemes, hogy a saru-
Szíját megoldja, mert kenőcsli testét
Lelkét - -

A kapcsok, melyek Bánk erkölcsi lényének alkatrészeit összefűzték, már nemcsak gyöngülnek, hanem töredeznek is. Hazafi fájdalma megtörte benne a monarchiai hitet, a királyné pedig, kit a legromlottabb nőnek s gyalázata fő okának hisz, összedúlta nőtisztelő lovagi érzületét. A bosszú szenvedélye mind óriásibb alakban emelkedik a letiprott meggyőződések romján. Már sokkal kevesebbet beszél, kitörései szenvedélyesbek, valamint a királynééi is. Egymást mindinkább ingerlik. A hiúságban megsértett királyné egész dühvel kiáltja:

              Gonosz hazug! ki tette azt? -
Légy átkozott Melindáddal! legyen
Örökre átkozott az a kölyök, kit
Gyalázatomra szült Meránia!

Bánk szintén dühvel felel:

Melinda jó nevét te hagytad az
Udvarnak a nyelvére tenni: légy most
Isten, s hitesd el véllek, hogy Melinda
Bánk bánra érdemes; úgy letérdelek,
S imádlak, én, kit ők nevetnek.

Gertrud erre keserűen jegyzi meg: hadd nevessenek az emberek, hiszen a káröröm emberi tulajdon; azon is nevetünk, ha valaki az utcán elesik, és Melindára célozva, részvéttel hozzáteszi, hogy a szánalom csak akkor ébred föl bennünk, ha többé nem tud fölkelni. De Bánk félreérti, azt hiszi, hogy ő is nevet Melindán, áldozatján.

                    Szörnyeteg! kész
Lennél te is kacagni? -

Bánk már a tettnél van. A királyné segítségért kiált, s megjelen Ottó. Éppen még csak ez kellett. Ekkor Bánk dühe a legfőbb pontra hág; a visszaszaladó Ottó után rohan, be akarja törni a zárt ajtót, rémítő átkot szór utána, melynek e végszavaira:

És átkozott a hely, melyben születtél!

a királyné tigrisként nekidühödve tőrt ragad, s e szavakkal: Hitvány, ne bántsd hazámat!, Bánkba akarja ütni. Én? Kerítő! - kiáltja Bánk megfordulva, kitekeri kezéből a gyilkot, az asztalig kergeti és leszúrja.

Sziszegj - sziszegj, kígyó! te itt maradtál.

Aztán merően áll egy darabig, reszketve egyenesíti ki ujjait, a tőr kiesik kezéből, és zördülésére fölijed:

Vége! volt - nincs; de ne tapsolj, hazám -
Ni! - reszket a bosszuálló -

A tőr zördülésére lelkiismerete ébred föl, a régi Bánk szólal meg benne a forradalmi és gyilkos Bánkhoz. Kívülről zaj támad, rémülve néz az ablak felé, majd mintegy elnyomni akarva lelkiismerete hangját, becsületére hivatkozik, mely bosszút kívánt:

Örvendj becsűletem, lemosta mocskod'
A vérkeresztség -

de az önvád nem akar elhallgatni:

Ki! a tető mindjárt reám szakad.

E jelenet a tragédia tetőpontja, s nagy drámai erővel van írva. A fokozódó szenvedély folyvást fokozza az érdeket, s a fokozatok lépcsőin a két küzdő személy szenvedélyének legjellemzőbb vonásai villannak ki. Toldy mégis hibáztatja, mert - úgymond - Bánk folyvást haboz, s bosszútette is csak a perc által parancsolt önvédelemnek tűnik föl. De vajon a habozás nem küzdelem-e, s a drámában csak a tett drámai-e, s nem egyszersmind, sőt még inkább a küzdelem? Othello hevesebb és kevésbé fontolgató természetű, mint Bánk s mégis két fölvonáson át küzd önmagával, míg az ötödikben megöli Desdemonát. Az sem áll, hogy Bánk csak önvédelemből öli meg a királynét, hiszen kitekerte a gyilkot kezéből, többé nincs veszélyben élete. Bizonyára az önvédelem szüksége nélkül is megölte volna áldozatját, hiszen Ottó belépésekor már a tettnél van, s a királyné támadása csak annak föltüntetésére szolgál, hogy a nő mennyire elvesztette önuralmát és büszkesége, férfias természete mennyire magával ragadja, mert most elfuthatna, megszabadulhatna, de magánkívül van, és dühe sodorja, gyilkot ragadtat vele.

Bánk az ötödik fölvonás végefeléig többé nem nyughatatlan, kétkedő, indulatos. A tett meg van téve, a bosszú szenvedélye kitombolta magát, az önvád kínjai elviharzottak, s a fáradt lélek bizonyos sivár nyugalomba menekült. Oda van hite, boldogsága, politikai meggyőződése, kedélyének minden kincse, csak büszkesége maradt meg, mely oly elszántságot kölcsönöz neki, minőt a tett előtt már kétségei és küzdelmei is lehetetlenné tettek. Nem menekülni óhajt, hanem dacolni a királlyal, nem tagadni akarja tettét, hanem nyíltan bevallani, s bátran szemébe nézni a következményeknek. Ez illik hozzá. Aztán meg van győződve Gertrud bűnös volta felől, tudja, hogy a nemzet gyűlöli a királynét, mind oly körülmények, melyek büszkeségét és elszántságát egyaránt támogatják. Azonban lelkének e végtámasza is lassan-lassan eltöredezik. Már beléptekor megrendülni látjuk. Gyermekét pillantja meg a király mellett, magához ragadja, s az aggodalmas atya fájdalmával kiált föl:

Gyermekem, szerette gyermekem!

mert tudja, hogy a törvények az atya vétkeért a fiút is büntetni szokták. Majd elnyomva fölindulását, nemcsak büszkén, hanem tettével mintegy kérkedve veti a hatalom jelét, a királyné vérétől még vöröslő nyakláncát, királya lábaihoz. Büszkeségébe némi durvaság vegyült, mi a gyilkosság következménye, többé királyát sem tiszteli, mi önként foly monarchiai érzülete megromlásából. A nagy zúgás, mely a teremben támad, a székébe roskadó király, ki kezével födi el arcát, meghatják egy pillanatra. Érzi, hogy mind a király kegyét, mind a nemzet tiszteletét, mind állása méltóságát elvesztette. Vége! - kiált föl, mintha mondani akarná: eljátszottam életem szerepét. Azonban éppen a sivár érzés visszaadja büszkeségét, kitör belőle a forradalmár, s vádolni kezdi a királyné udvarát:

Szükségtelen beszélni tetteit:
Felért az égre a sanyargatott
Nép jajgatása, s el kellett neki
Akármiképp is esni, hogy hazánk
Ne essen el polgári háborúban!

Továbbá:

                                   Zendülés
Lappanga mindenütt, s csak ő vala
A gyűlöletnek tárgya; a legelső
Magyar, ki a hazáját kedveli,
Megtette volna rajta áldozatját.

Aztán mintegy átallva, hogy tette egyedüli indokául csak a haza szenvedését említi, nyíltabban szól, gyalázatára hivatkozik, mely bosszút kívánt, de egyszersmind a maga becsületével a nemzetét azonosítja, amint a gyilkosság percében is tevé:

       Ha tízszer, harmincszor megölt,
Ha kincsemet rabolta el, ha széjjel-
Szaggatta gyermekimet, feleségemet -
Még tán megengedhettem, volna: de
Ő jó nevét ölé meg nemzetemnek
Rút öccse által, a föláldozott
Becsűletet kiűzte udvarából.

A király haragja csak büszkébbé teszi, midőn ez őt elvitetni parancsolja, egész oligarchai méltósággal szólal föl:

          ...Árpád és Bór vére közt
Folyó dologban bíró csak Magyar-
ország lehet. Jobban be van neved
Mocskolva, mint az enyém.

Majd magát a királyt is megtámadja, kimutat az ablakon s mondja, hogy Peturt, mint a pártosok fejét s a királyné gyilkosát egész háznépével együtt a király nevében lófarkon hurcolják, pedig csak ő ölte meg a királynét. Szemrehányást szemrehányásra szór, s még egyszer ismétli:

Holott csak én öltem meg a királynét!

Azonban e szavak után a büszke és elszánt bán hanyatlani kezd. Az első csapás Solom részéről éri, ki elmondja, hogy a túlbuzgó királyiak által kivégzett Petur egy átkot nyögött a királynéra s az alattomos gyilkosra, a királyt és hazát pedig áldotta:

Petur engem átkozott alattomos
Gyilkosnak -

szólal meg Bánkban az önvád; az az ember nevezte őt alattomos gyilkosnak, ki legjobban gyűlölte a királynét. A mámor oszlani kezd, de még vigasztalni tudja magát. Ámde őt is átkozá! - susogja halkan, és ismét önérzettel emeli föl fejét; azonban midőn a király fölszólítja a leventéket megvívni neje becsületeért, s ezek tiszteletteljes habozása után maga áll ki, némi meghatottsággal közeledik királya szent személyéhez:

Királyom! én veled nem harcolok!
Szent vagy te énelőttem! Istenem,
S hazám után a legszentebb.

      (Kardját leoldván, elébe teszi).

                         Megölhetsz.

Az önvád meglágyította kedélyét, a régi monarchiai érzelem akaratlan erőt vett rajta, s e hódolat királya iránt újra nem egyéb, mint az önvád egy újabb nyilatkozata. Mindamellett szemben az udvarral még folyvást büszke. A vele vívni akaró Solomnak megvető kicsinyléssel mondja:

                   Kedves fiú, miért!
Akarod fejed bezúzni egy gonosz
Asszony miatt? Szánd e tüzet hazánknak.
Kétségbe kéne esnem, hogyha egy
Meráni asszonyért hasítanék
Ilyen nemes szivet ketté. Eredj!

Ekkor a belépő Myska bán visszatartóztatja fiát a párbajtól, orgyilkosnak nevezve Bánkot, kivel lovag nem víhat. Orozva kiált föl Bánk, az önvád azon éles szúrását érezve, hogy bosszúja nem volt lovagias. Myska bán elbeszéli, amit a haldokló Biberachtól hallott, hogy a királyné nem volt részes Ottó erőszakos merényében. Solom most nem akar víni Bánkkal, kit alattomos gyilkosnak nevez. Bánk földre szegzett szemekkel sokáig szótlanul áll. Lelkének utolsó támasza is eltört. Nem szólhat, minden szó csak megalázná, de különben is mámorából már valóra ébredt, mi földig alázta. Íme a királyné az Ottó merényében ártatlan, pedig ő abban is bűnösnek hitte, íme ő nemcsak alattomos nőgyilkos, hanem egy ártatlan nő gyilkosa. A közvélemény ellene fordult. Hova süllyedt a nádor, a lovag, a forradalom ellensége? Még a bosszúálló férj és a merész forradalmár szerepéből is kiesett. Csak puszta gyilkos, és semmi egyéb. Az erkölcsi megsemmisülés e mélájából a király azon parancsa ébreszti föl, hogy a Bánk gyermekeért könyörgő Mikhált a gyermekkel együtt vigyék félre. Hirtelen fölkapja kardját: Ki? Mit? - kiált megijedve, nem magáért, hanem gyermekéért. A régi Bánkból csak a szerencsétlen atya és férj maradt még meg, s íme, hogy a szenvedés pohara csordultig teljék, az Ottó emberei által meggyilkolt Melindát hozza Tiborc; reszkető kézzel vonja le a szemfödelet, nem hisz szemeinek, elcsukló inain erősen akar megállani, s kitör belőle a fájdalom, oly mélyen és igazán, mint soha.

          Oh hogy néked is csak egy
Volt életed, te is hogy sebhető
Valál! Hol a könny, amely ennyi kárt
Föl tudna olvasztani? Szaggassatok
Homlokotokon sebet s vért sirjatok;
Letépetett az Istennek remekje.

(Somát, ki anyja fejénél térdel, magához vonja).

Gyermek te is sirsz? - könnyű a te könnyed,
Mint egy határtalanságban repűlő
Porszem: te kis szegény, hiszen nem is
Tudod, mitől fosztottak meg - nem. Oh
Melinda! serkenj fel; hisz' esméred
Te Bánkodat - nem ezt akartam én -
Nem ezt? - siket fül - szem homályosúlj -
Hasadj ki sziv. -

(Fejét a földhöz nyomva görgeti).

Még egyszer nemes oldaláról tünteti föl a költő hősét. Bánk feled minden gyalázatot, csak szerelmére emlékszik. Melinda neki újra a tiszta, a szerető nő, kivel boldog volt, újra gyermekének anyja, kit senki ki nem pótolhat. Mily művészien van festve a fájdalom e kitörése! Az első roham után magához ragadja gyermekét, mintha enyhülni kívánna általa, de a gyermek csak vesztesége nagyságára figyelmezteti. Fájdalma zajosban tör ki, költögeti a halottat, mindhiába. Melindát örökre elnémítá a gyilkos kéz, éppen, mint az övé Gertrudot. Egyes szakadozott szókat rebeg, s fejét a földhöz nyomva görgeti, mert a Melinda teste is a földön van. Majd szemei előtt kapkodva kiáltja: Itt - itt - itt - a világ! - mert a könnyük miatt nem láthatja Melinda arcát. Végre fájdalma önmagára fordul vissza:

Az én siket fájdalmaimra -
Végsemmiség az én ítéletem,
Az Isten engem büntetésre nem
Tart érdemesnek; -

Ez a kétségbeesés legmagasb foka, szeretne meghalni a vérpadon, a pokol tüzén égni, csak azt nem érezni, amit érez. S íme a király, kinek fájdalma a gyilkos fájdalmán enyhülni kezd, ki nem akar büntetni ott, hol már az Isten büntetett, kegyelmet ad neki. Ez újabb megalázás, kétségbeesésének ez újabb tetézése elnémítja s végképp összetöri. Eltompulva áll neje holtteste mellett, s alig érthetően rebegi: Engedd meg illendően eltemettetnem.

8
Mennyiben homályos Katona és mennyiben nem? Miben utánozza Shakespeare-t?
Jellemrajzi módszere. Gertrud, Ottó, Biberach jellemrajzai. Az idegen befolyás
és nemzeti visszahatás képviselői. Endre és Melinda jellemrajzai

Talán mindez kelleténél részletesebb magyarázata Bánk jellemrajzának, s talán mégsem eléggé részletes. Katonánál majd minden mondat egy-egy lélektani mozzanat, s a nem eléggé figyelmes olvasó előtt könnyen érthetetlenné válhatik nem csak a jellem, hanem az egész cselekvény is. Innen magyarázható ki, hogy kritikusaink, kiknek nem volt elég türelmük részletesebben vizsgálni e jellemet, többé-kevésbé elhibázottnak találták. Egyik a féltékenységben, másik a bosszúállásban, harmadik a monarchiai érzületben, negyedik a kételkedő határozatlanságban kereste a rejtély kulcsát. Hallottunk olynemű nyilatkozatot is, hogy Bánk jelleme nem egyéb, mint Hamlet és Othello vegyülete, hogy Katona nem minden szenvelgés nélkül utánozza Shakespeare-t, sőt éppen vadássza a homályt, a shakespeare-i mélység ürügye alatt. Hogy nem bőbeszédű, hogy nem ad személyei ajkára, szájába lírai versszakokat, hogy gyakran a szenvedély tördelt mondatait és merész szökkenéseit hallatja; az nem homály, hanem kiválóan drámai nyelvének sajátsága. Annyi azonban igaz, hogy néhol saját drámai szempontjából is világosabb lehetne. Vannak a tragédiában helyek, melyeket csak figyelmes összevetés magyarázhat ki, holott néhány szó vagy egy pár szabatosabb kifejezés könnyen eloszlatott volna minden homályt. Katona tragédiájában is, mint az életben, szenvedélyes és lakonikus volt, s azt hitte, hogy amit olyan mélyen átérzett vagy gondolt, éppen oly világos mások előtt is, mint előtte. Néha igen sokat bíz képzelmünkre, s inkább az olvasót tartja szem előtt, aki nyugodtan elmélkedhetik, s nem a nézőt, aki az előadás izgató befolyása alatt ezt kevésbé teheti. A mozgalomba hozott képzelem, akár az olvasóé, akár a nézőé, sokra képes ugyan, de csak a megadott irányban, s biztosan vezetve. Katona nem mindig adja meg az irányt, s itt-ott nem is vezet biztosan. Találgatnunk kell például, hogy mit csinál Bánk reggeltől alkonyig; ki kell okoskodnunk, hogy mi az oka, hogy Melinda, aki - Ottó elbeszélése szerint - még jó reggel a királynéhoz szaladt, csak alkonyban találkozik vele, s hogy a királyné Ottó éjjeli merényéről szintén csak alkonyfelé értesül Izidórától? S csakugyan kiokoskodhatjuk, hogy a királyné az álomital miatt későn kelt föl, a tébolyodott Melindát az udvarhölgyek nem bocsátották a királyné elébe, s magoknál tartották, a rossz hírt senki sem merte megmondani a királynénak, csak Izidóra, akinek szintén idő kellett, míg kipihenve éji fölindulását s újra átöltözve, a királyné előtt megjelenhetett. Még több példát is hozhatunk föl. A negyedik fölvonás elején a királyné az asztalnál ül, mély gondolatokba merülve. Az asztalnok, aki az asztal mögött áll, egyik kezében egy már megolvasott levelet tart, a másikban pedig egy világtörténeti könyvet kinyitva. A királyné a levelet kiveszi kezéből, föláll, megnézi és visszaveti az asztalra, s azután így szól:

Csak szúnyogok - csak szőnyeget nekik. -

De mit értsünk e különben szép, betűrímes sor alatt? Méltán kérdhetjük, kikre céloz a királyné, kiket nevez szúnyogoknak? Az ötödik felvonásban megtudjuk, amidőn a király előtt egy levelet olvasnak föl, melyet a királyné asztalán találtak, Pontio di Cruce illír helytartótól, melyben ez inti a királynét, hogy kormányozzon másképp, mert pártütéstől tarthatni. E lappangó pártütőkre mondja a királyné, hogy szúnyogok, akik ellen elég a szőnyeg (szúnyogháló) is. Az olvasó később összevetés útján megérti, de a néző az ötödik felvonás izgalmai alatt nem fog az előbb nem értett sorokra visszaemlékezni. Ugyanabban a jelenetben csakhamar az asztalhoz megy, s fölvéve a könyvet, amelyet az elment udvarnok letett, végigpergeti ujjain, ismét leveti és így szól:

Hogy nem lehet Solón, s Lycurgus - asszony!

Az olvasó érezheti, hogy ez a világtörténet könyvére vonatkozik, melyből csak az imént olvasott föl neki az udvarnok egy szakaszt, de hogy értse meg a néző, aki csak egy könyvet lát, melyet a játszó személyek egyike sem nevez meg, csak a zárjel közé tett utasítás? Szintén a negyedik fölvonásban, midőn Bánk vádolja a királynét, hogy az ország javait kegyenceire pazarolja, s utánaveti gúnyosan, hogy hangzik is az ország dicséretétől a bőkezű adakozónak, a királyné elbámulva kiált föl: Talán úgy? E fölkiáltás kétféleképp is érthető. Jelentheti, hogy a királyné talán Bánkot nem részeltette elég kegyben, adományban, s Bánk erről panaszkodik, de jelentheti azt is, hogy Bánkot a királyné pártütőnek véli s azon bámul.

Az is tagadhatatlan, hogy meglátszik rajta Shakespeare hatása, de amit ő Shakespeare-ből tanult, az olyan, mi minden költőt eredetiségre vezet. És ez a jellemrajz módszere. Bánkban alig van valami Othellóból vagy Hamletből; kételye nem hasonló a túlművelt dán hercegéhez, a féltékenység jellemében csak halvány vonás, melynek nincs érintkező pontja Othello óriási szenvedélyével. Bánk a XIII. század magyar oligarchája, élesen jelzett nemzeti és egyéni vonásokkal. Csak annyiban hasonlít Shakespeare jellemeihez, hogy nincs benne oly uralkodó szenvedély, melyet ha megismertünk, már értjük tetteinek minden indokát; ő a szenvedélyek egész szövedékéből van összeállítva, melyek egymással hol küzdenek, hol összeolvadnak, most egyik kap túlsúlyra, majd a másik, s tettei úgyszólván a különböző hatások összegét fejezik ki. Amily méltán kérdi Macaulay Shakespeareről szóltában: "Vajon annyira pénzvágyó-e Shylock, hogy a bosszú iránt közönyössé válhassék? vajon annyira bosszúvágyó-e, hogy a pénz ne érdekelje, vagy annyira bosszú- és pénzvágyó egyszerre, hogy nemzete becsülete és Mózes törvénye iránt teljesen érzéketlen lehessen?", szintén oly méltán kérdhetjük: vajon annyira férj-e Bánk, hogy az udvar iránti kötelességei iránt közönyösnek kell lennie? vajon annyira férj és a király híve-e egyszerre, hogy a haza szenvedéseit ne érezze? s e kérdéseket még tovább szőhetjük: vajon annyira túl heves-e Bánk, hogy a lelkiismeret és lovagiasság intéseit ne hallja, s vajon annyira lelkiismeretes és lovagias-e, hogy szenvedélye ne ragadhassa megfontolatlan és erőszakos tettekre? vajon túlhevessége és lelkiismeretessége úgy vannak-e vegyítve, hogy a tettre képtelen legyen, s csak gyáván eméssze magát? Lám a jellem körvonalait mennyi árnyéklat módosítja, a tettekben mennyi indok olvad együvé! Valóban nem csodálhatni, hogy a költő egypár helyt megbotlott; a jellemalkotás e módja a költészet egyik legnehezebb föladata. A többnemű indokok könnyen paralizálhatják egymást, ha a költőnek nincs ereje egymásba olvasztani a küzdő elemeket, hamar a reflexió élettelen, bár fáradságos mozaik-műveivé törpülhetnek, ha az alakító erő elhibázza a vegyítés arányát és módjait. Azonban az ily alkatú jellemek, ha sikerülnek, sokkal életteljesebbek, igazabbak azoknál, melyek csak egy uralkodó szenvedély rajzai. Nem tagadhatni, hogy többé-kevésbé ily jellemű emberekkel is találkozunk az életben, s így a művészet méltó föladatai, de bizonyára nem a legnehezebb és elsőrangú föladatai. Több szenvedélyből olvasztani egyöntetű jellemet, hogy helyes arányban vegyített többnemű indokokból fejleszteni ki a cselekvényt, ez az, mi által Shakespeare új korszakot nyitott a drámairodalomban, ez az, mi drámaíróink közt egyedül Katonának sikerült.

Nemcsak Bánk van ily módon alkotva, hanem többé-kevésbé az egész személyzet. Gertrudot alkalmasint azért nevezte Vörösmarty nem eléggé érthető jellemnek, mert több mint pusztán zsarnok és férfias királyné. Katona ugyan híven követte thüringiai Theodoriknak Gertrudról írt e szavait: "Regina, mulier virtuosa et fortis, quae foemineae cogitationi virilem animum inserens, regni tractabat negotio", de még mennyi más szenvedélyt olvasztott e szenvedélybe, annyira, hogy alig mondhatjuk meg, melyik az uralkodóbb. A királyné zsarnok, de mégis sokat tart a közvéleményre vagy legalább a látszatra, sőt mint nő, az illemre is. A célod nem, de módjaid utálhatom - mondja Ottónak, ki nem tudja elszédíteni Melindát. Kész testvérét országából kiűzni, ha botrányt követ el, mégis azt, hogy öccse kontár egy nő elszédítésében, nem tudja elviselni. Mivel maga nem erényes, nem becsüli az erényt, mivel nő és királyné, gyűlöli a botrányt és mások erőszakos tetteit. Nemcsak hatalommal akar uralkodni, hanem ésszel is, a félelem mellé tiszteletet is kíván alattvalóitól, s nemcsak születése, hanem tehetségei fensőségét is érezteti velök. Kedveli Ottót, nem annyira azért, hogy testvére, hanem mert a királyi ház egyik tagja, de megveti, mert annyira sem ért az uralkodás mesterségéhez, hogy egy nőt megigázzon (I. fölvonás, 12. jelenet):

                Meráni herczeg, -
Egy férfiú nem tud kifogni egy
Asszonyszemélyen; s egy Gertrudis - egy
Asszony tud országok felett megállni.

Mily ingerült, midőn Ottó le akar mondani Melindáról, s mily dühbe jő, midőn tanácsot kér tőle Melinda elszédítésére. A királyi bíbor éppen oly szennyének tartja Ottó visszautasított udvarlását, mint a nyílt erőszakot Melinda ellen, s éppen ez utóbbira céloz e szavaival:

Most fajtalan véred tilalmas úton
Melinda bírására csörgedez.

Már első föllépte jellemző. Udvarhölgyei kíséretében jelen meg, s hol a bosszús Melindát, hol a magát föltalálni nem tudó Ottót nézi, egy ideig megáll, s végre szúrósan fölszólal:

Hogy sokszor oly hívatlan érkezik
Az ember! és (indulattal) mi volt ez itt, Melinda?

Jól tudja, hogy Ottó Melinda után vetette magát, s éppen nem bánná, ha elcsábítaná, de éles szeme mindjárt észreveszi, hogy Melinda semmi hajlamot nem mutat a szeretkőzésre, sőt visszautasítja udvarlását. Tetteti, mintha mindezt nem tudná, s udvarhölgyei előtt megbotránkozást mutat, hogy mintegy légyotton találta Melindát, s ezért gúnyos és szigorú irányában. De mihelyt Melinda és az udvarhölgyek eltávoztak, nyíltan szól, és kiönti mérgét Ottóra. Az elcsábított Melinda, kinek titkát se a világ, se férje nem tudja, kegyében részesülne, de az el nem csábított, hanem csak megkísértett, ki ezt haragjában a világnak és férjének is elbeszélheti, bosszantja, ingerli, sőt megfélemlíti. Ezért óhajtja újabban is Melinda elcsábítását, de minden erőszak nélkül, ezért bosszús Ottóra, midőn ez föl akar hagyni további udvarlásával, s ezért békül ki végre a búcsúvacsorán Ottóval, midőn ez Biberach tanácsát követve, Melinda előtt csak próbának hazudja heves udvarlását, miáltal az egész mintegy magától elenyész. A királyné első jelenetében hát nincs semmi ellentmondás, sőt jellemének igen sikerült nyilatkozata, mely eldöntő befolyást gyakorol a cselekvény folyamára. Az összeszidott Ottó, aki egyébiránt csak félig-meddig érti nénjét, még inkább fölbátorodik az erőszakos tettre; Bánk, ki mindent jól ért, annyira gyanúba veszi a királynét, hogy később magában a merényben is részesnek hiszi.

A királyné uralkodó szenvedélyének másik tényezőjére is hasonló megjegyzéseket tehetni. Ő férfias nő, kinek nagy becsvágya van. Most Galíciát hódoltatja férjével, aztán Velencét, Európa harmadán akar uralkodni. Egész szenvedéllyel csüng az uralkodáson (IV. fölvonás, 3. jelenet):

Törvényt kiszabni és úgy lenni e felett,
Miképpen a nap sok világokon! Csak ez
Is elfelejtetheti velünk rövid
Éltünknek álmatlan sok éjtszakáit.

Nem fél a lázadástól, szembeszáll a férfiakkal, sőt fegyvert, tőrt ragad Bánk ellen. Mégis, vajon levetkezte-e nőiségét, vajon hihetünk-e egészen férfiasságában? Már azzal, hogy Ottó szerelmeskedése iránt annyi érdekkel viseltetik, elárulja női hajlamát. Szeret a mások szerelmi viszonyaival bajlódni, mint majd minden nő. Sőt némi női irigység is van benne Melinda szépségére, ártatlanságára, s bár lenézi, titkon bosszankodni látszik reá. Aztán női hiúsága a legválságosb percben is nyilatkozik. Midőn Bánk azt mondja neki, hogy kenőcsli testét-lelkét, dühvel ugrik föl; a sértés jobban fáj neki, mint rossz kormánya miatt tett minden szemrehányás. Halála percében is nőiségét látjuk kivillanni, bár más oldalról. A sír szélén eltűnik a nagyravágyó királyné s az anya szólal meg benne (IV. fölvonás, 10. jelenet):

                         - gyermekek -
Hol vannak a gyermekeim? - még ne is
Láthassam őket? - Endre - gyermekek -

- kiáltja haldokolva, s az anyai érzés e fájdalma mintegy büntetése e nőnek, ki az uralkodói gondok miatt elhanyagolta gyermekeit, de egyszersmind a királyné is bűnhődik. Maga idézi fejére a halált. Ottó erőszakos botránya fölingerli, sokkal eszesebb, mintsem ne tartson a következményektől, fél Bánktól is, innen szórakozottsága, balsejtelmei; de hogy Bánk őt megölhetné, arra nem gondol. Magát ártatlannak tartja Ottó merényében, s bízik nőisége és királyi méltósága tekintélyében, melyet éppen Bánknak kell leginkább tisztelnie. De fél, hogy az öccsétől megsértett Bánk, a hatalmas nádor, a nagy tekintélyű férfiú a forradalom élére áll, s a királyi ház ellen fordul. Azonban büszkesége nem engedi, hogy irányában oly rendszabályokhoz folyamodjék, melyek félelmét árulhatnák el. Bízik eszében, mely mint annyi mást, e bonyodalmat is meg képes oldani, bízik hatalmában, melynek éppen most adta jelét, midőn Mikhált elfogatta. Maga hívatja Bánkot, s mint a megrögzött és ármányos bűnösök szokása, még neki áll följebb, ő tesz szemrehányásokat Bánknak, sőt azáltal, hogy tőrt ragad, ő ad Bánk kezébe fegyvert is, mely alatt el kell véreznie. Meglakolt mint nő, ki eltévesztette életcélját; mint királyné, ki zsarnoki elvakultságában, büszke szívtelenségével maga ellen lázaszt minden szenvedélyt; de mindig, egész végpercéig megdöbbentő, félelmes alak, ki folyvást igénybeveszi érdeklődésünket.

Gertrud hatalmas alakja mellett Ottó egészen eltörpül. Ez így van jól, így inkább érthetjük Bánk gyanúját, természetesbnek találjuk, hogy Ottó előtte semmi, Gertrud minden, s egész bosszúja ez utóbbi ellen fordul. Már e körülmény is megcáfolja azon ellenvetést, hogy Bánknak nem a királynén, hanem Ottón kellene magát megbosszulni. Bánkban az Ottó és királyné közti párbeszéd oly gyanút kelt föl, melyet a körülmények és Bánk hevessége erős meggyőződéssé érlelnek. Bánk nem is képzelheti, hogy a gyáva Ottó nénje akaratja ellen tehessen valamit. Aztán ő egykor tisztelte a királynét, vagy legalább befolyása alatt állott, míg Ottót mindig megvetette, s gyűlöletünk mindig hevesb az iránt, kit valaha tiszteltünk vagy szerettünk, mint akit nem is vettünk számba. Egyébiránt e törpe alak jól van rajzolva, és jellemét szintén nem fejezi ki a gyávaság egyoldalú vonása. Ő korlátolt eszű is, mint csaknem minden gyáva, s mégis elég ravasz, hogy másokat otrombán megcsaljon. Nem fogja föl se nénje, se Biberach finom eszét, éppen azért szerfölött hódol tekintélyöknek, de nincs irántuk valódi ragaszkodással, s csak eszközöknek tekinti őket. Nincs benne semmi nemes büszkeség, de van sok gőg, a születés és szerencse gőgje. Sohasem önálló, csak akkor, ha az érzékiség vagy félelem láza ragadja el, sőt ekkor bátor is véghezvinni bármely gonosztettet. Emellett fösvény is, ki Biberachot mindig rosszul fizette, sőt a veszélyben sem vetkőzi le kapzsiságát; szökésekor meglopja nénjét. Szerelme Melinda iránt csak puszta érzékiség, melyet némi eszményies mázzal akar bevonni, hogy érdekesebb legyen. Innen a sok betanult szóvirág, hamis pátosz, mellyel jellemzi őt a költő, valahányszor Melindáról vagy Melindával beszélteti (I. fölvonás, 7. és 10. jelenet). Úgy fél nénjétől, mint a vásott gyermek szigorú anyjától, de csak addig, míg előtte van. Nem vitéz és lovagias, megijed Biberach kardjától is, a királyi palotába betört pártütők előtt a tehetetlenség gyáva átkaiban tör ki, mégis mindig kisiklik a veszélyből, sőt a ravasz Biberachot is rászedi, orozva meggyilkolja. Toldy nem tudja ezt megegyeztetni gyávaságával. De vajon az orgyilkosság bátorság jele-e? Mindez egészen másneművé teszi e jellemet, mint aminő a Shakespeare Rodrigója, kivel összehasonlítani szeretik.

Biberach sem Jago, bár őt is ezzel hasonlítgatják össze. Ha Biberach Jago, akkor minden cselszövő Jago, csak azért, mert cselszövő. Jagóban bosszú lángol Othello ellen, a sértett becsvágy bosszúja, elégületlensége és irigysége ördögi játékra ingerlik; gyűlöli Othellót, mert mellőzte Cassióért, gyűlöli Desdemonát, mert nem hisz a női erényben. De miért előszámlálni Jago jellemének még több alkatrészét? Mindenikből majd semmi sincs Biberachban. Neki nincs hazája, hivatala, és semmi olynemű viszonya, mely becsvágyó szenvedélyt kelt föl vagy táplál az emberben. Ő sokkal hidegebb Jagónál és kevésbé rossz. A csapások és a szükség fejtik ki benne a rosszindulatot. Már gyermekkorától fogva üldözi a szerencsétlenség. Amint maga mondja (III. fölvonás, 5. jelenet):

Első bejöttöm a világra megölt
Már egy anyát, s bus tékozló atyám
Gyűlölni kezdett - én is rajta kezdtem
Gyűlölni minden embert. Néha jól
Megöklözém. Egyszer végre feladott.
Bűnöm bocsánatjáért, ölni, a
Szentföldre kellett volna mennem; és
Az atyám megitta volna addig otthon
Minden vagyonkámat. Nem mentem. Akkor
Bedugtak egy klastromba hogy pedig
Még életemben szentté lenni kedvem
Nem volt, kiszöktem a falak közül.
Minden vagyon nélkül, köszönhetem,
Hogy ott tanultam; s így az emberi
Vakságból éltem;...

Gyűlöli az embereket, vagyis inkább nem becsüli. Magáról sem tart sokat; de belátására, eszére büszke, mert az emberek vakságából él. Legokosabbnak hiszi magát az egész udvarban: megveti Ottót, mert herceg, s nincs elég esze; gúnyolódik Izidórával, mert szép és üresfejű; szánakozik Bánkon, mert hatalmas, és szenvedélyek rabja. E forrásból buzog leginkább iróniája, melyet ritkán fordít maga ellen.

Már hajlott korú, kit kifárasztott a szenvedély, a bűn és a csalódás. Szeretne kényelmesen és bőségben élni, s hogy így élhessen, szívesen megtesz bárkinek minden becsületes és nem becsületes szolgálatot. Ott van a haza, hol a haszon (I. fölvonás, 7. jelenet) - mondja többek közt. Egyike azon idegen szerencselovagoknak, kiknek híjával sohasem volt hazánk, sőt sajátságos viszonyainknál fogva éppen magához csődítette. De Biberach nem a legszerencsésebb szerencselovag. Kegyura, Ottó, rosszul fizeti, mit szintén ő is nem a leghűbb szolgálattal hálál meg. Bosszús reá, s ez az egyetlen érzés, mi néha hevületbe hozza (I. fölvonás, 13. jelenet):

                        Hogyha bőkezübb
Lettél s fizettél volna, jobb tanácsot
Is adhaték,

- mondja Ottóra vonatkozólag, azután utána veti: Most jobb lesz tartani a magyarsággal. Talán itt több haszna lesz, aztán a pártütők az idegeneket akarják elűzni, ezért jobb lesz előre biztosítani a jövendőt. Se Melinda, se Bánk iránt nem viseltetik rosszindulattal, nem bosszúból vagy kárörömből cselszövősködik, hanem a haszon fejében. Nem hiszi, hogy Ottónak adott terve sikerülhessen, nem is akarja. Ezért elbeszéli a dolgot a féltékeny Izidórának, hiszen ettől is hasznot remél, el Bánknak, ez még nagyobb hasznára lehet. Célja megzavarni másokat, de úgy, amint maga mondja, hogy az megint mást legyen kénytelen megzavarni, s így ő a zavarban halászhasson. S e hideg és ravasz férfiú éppen hevessége és eszélytelensége miatt pusztul el. Midőn veszélyt érezve, visszavonul Ottótól, egyszersmind kiönti ellene egész epéjét. A rossz fizetés, kevés haszon, még hozzá a veszély, ingerlékennyé tették. Bosszantás kedvéért elmondja, hogy elárulta Bánknak az egész titkot, megemlíti Fülöp király meggyilkolását is, melyben mindketten részesek, s amiért ellene Ottó önmaga veszélyeztetése nélkül semmit sem tehet. Mire e heveskedés, melyből nem húzhatni hasznot? Miért ez őszinte beszéd oly embertől, kit csak a ravaszság tarthat fönn? Meg is lakol érte. Eszélye csak egy pillanatra hagyta el, csak kissé engedett a szív fölindulásának, s íme életével fizet. Bűntársa öli meg. De hát Ottó miért nem bűnhődik, hiszen ő a legbűnösebb az egész tragédiában, miért áldozza föl Katona történelmi hűségért a költői igazságot? Ez ellenvetés is csak látszólag igaz. Ottó megbűnhődik. A nép elkergeti, a király száműzi, s éppen a haldokló Biberach vallomása nyomán, aztán ez ifjonc különben is annyira a mások eszközének van rajzolva, annyira el van róla vonva a figyelem, hogy fölöslegessé válik minden csattanósabb igazságszolgáltatás.

Ottó, Gertrud, Biberach együtt képezik Endre udvarában azon idegen befolyást, mely ellen a nemzeti visszahatás élet-halálra küzd. Egyik az érzékiség és a korlátoltság, a másik a zsarnokság és kevélység, a harmadik a cselszövény és haszonhajhászat képviselője. Hozzájok járul még Izidóra, ki részint rangoskodásával, részint irigységével egészíti ki a képet; mert Ottóba inkább képzelgésből szerelmes, mint valódilag, inkább rangjába, mint személyébe; mert folyvást kémkedik nemcsak Ottó, hanem Melinda után is. Azonban neki sincs csak egy uralkodó szenvedélye. Ragaszkodás van benne a királyné iránt, a királyné is ragaszkodik hozzá, mintegy leányának nézi, mert cserében maradt nála, midőn leányát a thüringiai követség elvitte Eisenachba. De Izidóra ragaszkodása nem zárja ki, hogy el ne ismerje a királynénak neméppen kedves modorát. Emellett könnyen haragra lobban, s ilyenkor aztán dicsekvő és éles nyelvű; mint német leány, kissé érzelgő is; sokat tart az illemre, de nem annyit, hogy át ne hágja; követelő és nyughatatlan, egyébiránt nem romlott szívű, s inkább csak az udvar romlott levegőjének hatása érzik rajta. E szerepet színésznőink rendesen elejtik, s kivált az utolsó fölvonásban nem emelik ki a bosszút szomjazó udvarhölgy, a szerelme tárgyában csalatkozott leány, a kárörvendő vetélytárs változatos fölindulásait, melyek oly jól illenek a végcsatát küzdő szenvedélyek azon búskomor harmóniájához, mely az utolsó fölvonást jellemzi. A nemzeti visszahatás személyzete Bánk, Melinda, Petur, Mikhál, Simon és Tiborc: a becsület, az ártatlanság, a szabadság, a béke, a lelkiismeretesség, a hűség képviselői. Tetteiket se romlottság nem bélyegzi, se a túl mívelt ész finomsága; nemes, de eszélytelen, erős, de féktelen szenvedélyek vezérlik őket, melyek küzdelmeikben vagy bűnösökké válnak, vagy gyöngeségeikbe temetkeznek.

E két küzdő párt között áll a király, ki sem bűnös, sem erényes, csak gyönge. Szereti nejét, nem annyira a szerelem szenvedélyével, mint inkább azon némi korlátoltsággal vegyes bámulattal, melyet szépsége és fensősége gyakorol reá. Innen fájdalma nem fojtja el józanságát. Néha erősebben tör ugyan ki, de mindjárt mérsékli magát, nem az illemért, hanem mert talán tettre ragadtatnék. Fél alattvalóitól, mert lázadás vagy elégületlenség mindenütt, tűri Bánk szemrehányásait, mert nem tudja ártatlan-e a merényben Gertrud. Csak akkor kezd szabadabban lélegzeni, midőn meggyőződik neje ártatlanságáról, midőn látja büszke ellenfele, a hatalmas Bánk összeroskadását. Most fölébredt benne a büszkeség és bosszúvágy, egész királyi tekintéllyel akar föllépni, de nincs hozzá elég ereje. A korona becsületéből annyi, amennyi menthető, úgyis már mentve van. Tanácsos mentére hagyni a dolgokat, s engedni az árnak, mely erőt vett a kedélyeken. Megkegyelmez Bánknak, kit az Isten úgyis eléggé megbüntetett, elégtételt ad a sértett nemzetnek, így kiáltván föl:

...mintsem magyar hazánk:
Előbb esett el méltán a királyné!

Félelemből a nagylelkűt játssza, gyöngeségből a kegyelmest, s mindezt az emelkedettség bizonyos öncsaló hangulatában. Alig volt valami nehezebb a költőre nézve, mint e személyt, ki különben is csak a végjelenetekben szerepel, úgy rajzolni, hogy elég érdekes legyen, s ne zavarja a végkifejlés és engesztelődés megható pillanatait. Nagy részben sikerült is, de nem mindenütt. Például a hely:

Irtóztatón büntettél Istenem!
Jól értelek; kivetted a kezemből
Pálcámat - én imádlak! Igy magam
Büntetni nem tudtam - (magában)
                       nem mertem is,

jól van gondolva, de nem elég jól kidolgozva. El van hibázva a vegyítés aránya. A "nem mertem is" kifejezés igen éles, s némi komikai hatást idéz elő, min talán a színész segíthetne valamit. Egy pár ily hiba előfordul Melinda jellemrajzában is, mely különben alapjában igen sikerült. Gyurmán és Toldy elhiházottnak tartják e jellemet. Toldy a gyanússágig szenvedőlegesnek nevezi, Gyurmán pedig így nyilatkozik róla: "Benne sem elég méltóság, hogy Ottót magától kellő távolságban, sem elég erő, hogy az udvar ármányai közt magát súlyegyenben tartsa, s ámbár nem akarom a kelletén túl szelíd Melinda erényes voltát kétségbehozni, annyit mindenesetre meg kell jegyeznem, hogy Ottó szerelmes faggatásai sokkal inkább látszanak őt megilletni, mint Bánk nejéhez illik." Toldy és Gyurmán azt támadják meg tulajdonképp, mit dicsérniök kellene. Katona se méltóságos, se erős, se tevékeny nőt nem akart rajzolni. Akkor Melinda bajosan eshetett volna oly könnyen az ármány és erőszak áldozatául. Katona egy ártatlan és tapasztalatlan nőt rajzol, ezt kell rajzolnia, kinek a romlott udvarban éppen ártatlansága és tapasztalatlansága miatt kell bukni. Tapasztalatlansága mintegy tragikai tévedéssé válik. Maga idézi föl magára a veszélyt, s minél jobb, ártatlanabb és hűbb, annál eszélytelenebb egyszersmind, annál inkább közeledik az örvény felé. Éppen az mutatja Katona tragikai nagy erejét, hogy sohasem veszi igénybe pusztán szánalomérzésünket, mindenütt a szenvedélyek összeütközését rajzolja, mindig a gyöngeségből, tévedésből, bűnből származtatja a szerencsétlenséget, és sem a bűnt nem festi erő, sem az erényt gyöngeség nélkül. Melinda falun növekedett és élt, nincs fogalma az udvari ármányokról, soha nem voltak udvarlói, csak férjét ismeri, kit bálványoz. Ártatlan minden tapasztalat, szelíd minden határozottság, naiv minden erély nélkül. Midőn képmutató csábítója, a Fülöp király meggyilkolása miatti igazságtalan szenvedését panaszolja el neki, mint jószívű, érzékeny asszony, oly részvéttel könnyez sorsán, hogy azt másra is magyarázhatni; midőn a fölizgatott Ottó Biberach által a bálba kéreti, egész naiv öntudatlansággal csaknem légyottra jő; midőn a fölbátorított herceg mindebből az következteti, hogy már merhet is, haragja inkább csak sírás, sőt ártatlan jó szíve még ekkor is szánalomra lágyul, s kezét a szenvedést színlő Ottóéban feledi. Ez önfeledést nemcsak a szánalom indokolja, hanem azon körülmény is, hogy Ottó Bánkot boldog embernek nevezi, mi jólesik Melindának. Csak akkor ijed meg valósággal, midőn Ottó térdepel (I. fölvonás, 10. jelenet):

S ő térdepel! - Bánk, Bánk emlékezek
Szavadra...
Midőn kezem megkérte, nem rogyott
Ő térdre - ! szép se' volt igen; de egy
Alponsus, egy Caesar állott előttem!
"Szabad tekéntet, szabad szív, szabad
Szó, kézbe kéz és szembe szem - minálunk
Így szokta a szerelmes: aki itt
Letérdel, az vagy imádkozik, vagy ámít."
Ő mondta ezt, ámító! és bizony
Bánk nem hazud: s ezért megvet Melinda.

E visszautasításban mennyi szerelem nyilatkozik Bánk iránt, mennyi tapasztalatlanság a világ dolgaiban, mennyi inger Ottóra nézve, hogy ne hagyjon föl terveivel. Csodálkozhatni-e: hogy Melinda oly könnyen megbékél Ottóval - midőn ez csak próbának mondja az egészet, hogy oly könnyen sikerül azon otromba cselszövény, melynek áldozatául esik. A harmadik fölvonás első jelenetében szenvedése és kétségbeesése még inkább fölleplezik kedélye ártatlanságát. Nem tudja férjét fölvilágosítani, s mentsége inkább vád. Nem jut eszébe se méltatlankodás, se bosszú, a gyalázat és szenvedés tehetetlen martaléka. A "hazudsz" szóra csak annyit felel:

        Igen; mióta hitvesed
Megszűnt Melinda lenni, mindenik
Vétek lehetséges. Hazudni? óh!
Oh vajha angyalom lehetne az.

Érzi, hogyha a nő elveszti legdrágább kincsét, nem érdemel többé se hitelt, se becsültetést, minden vétekre képes. Örömest hazudna, nem tartaná bűnnek, de nincs ereje hozzá. Mély lélektani vonás, valamint az is, midőn így szól férjéhez:

Nem, azt ne mondja az udvar, mert hazud
Mindenkor - ez ne mondjon engem annak.

Nem meri kimondani azt a gyalázatos szót, amivel vádolják, szűzi szemérme még most sem hagyta el. Szeretne a föld alá bújni, összetapostatni férjétől, testi kínt szenvedni, hogy a lelkitől szabaduljon. A kétségbeesett nőnek még csak egy csapás kell. A gyermekére kimondott átok őrjöngővé teszi. Melinda őrjöngését színésznőink rendesen rosszul fogják föl. Először is e pillanattól fogva egész végig folyvást őrjöngőnek játsszák, pedig csak koronként vannak őrjöngő rohamai, s inkább csak félőrült, mit a költő több helyt igen világosan kitüntet. Aztán nem helyeznek kellő súlyt rögeszméjére sem, mely az atyaátok az anyáért. Kitetszik ez abból is, hogy midőn Bánk megnyugtatja nejét gyermeke iránt (IV. fölvonás, 6. jelenet), ez így szól: Kiholt az atyaátok, és mintegy megenyhülve kérdi tőle: Bánk látlak-e megint? Őrjöngő beszédében is, mindig van annyi kapcsolat, amennyi szükséges. Mindig vagy rögeszméjére, vagy szerencsétlenségére tér vissza. A hold a végzetes éjet jelenti, a menyegző, lakodalom a bűnágyat, a két nyíllövésnyi az ő és Bánk életét és boldogságát. A költő igen finoman árnyalja e gyöngéd kedély földúltságát. Melinda őrjöngésében sem viharos vagy bosszúvágyó. Ha más ellen vádban vagy keserűségben tör ki, mindjárt ellágyul és sírással végzi. Múltja és jelene, ép lelke és őrjöngése közt teljes összhangzás van. Csak egypár hely van olyan, melyek nem folynak Melinda jelleméből. Például (IV. fölvonás, 4. jelenet):

Koronák bemocskolója! aki meg-
Loptad királyi férjedet, kitépted
Kezéből a jobbágyi szíveket,
Áruba tetted a törvényt - nyomád a
Nyomorultakat - mártirrá tetted az
Erkölcsöt...

Ezt Melinda nem mondhatja. Miért emlegetné ő az ország dolgait, a politikai viszonyokat, melyekkel azelőtt teljességgel nem foglalkozott. Itt a költő beszél, és nem személye; föl van áldozva a lélektani igazság, bizonyosan nem hatásvadászatból, hanem mert a még nem eléggé fegyelmezett költő néha túlcsap a korlátokon. Nehéz helyzeteket, lélektani mély bonyodalmakat rajzolván, nem csoda, ha olykor elsiklik keze, egy-egy vonást kirívóbban árnyal vagy halványabban, mint ahogy szükséges. Azonban az alaprajz mindig biztos, sőt a finomabb árnyalatok is nagyrészt sikerülnek. Ily sikerült Melinda végjelenete (IV. fölvonás, 6. jelenet):

        Igen - megént! mély síromon
Túl a halál szép halvány angyala
Meg fog mutatni megént.

Szól búcsúzva férjétől, kinek gyöngédsége mintegy elringatta őrjöngését. Teljes öntudata nyilatkozik, de a csendes és mély búskomorság hangulatában. A halál jól tevő angyalként tűnik föl előtte. Érzi, hogy úgy, mint egykor, csak a túlvilágban lehet az övé Bánk, de az övé lesz, s e gondolat megenyhíti. Ekkor a királynéra esnek szemei, és visszatér őrjöngése, de ez nem egyéb, mint erősb rohama azon előbbi búskomor hangulatnak, mely a halál sejtelmével vigasztalta.

                         Nevetsz te ki kis
Ártatlan? oh vesd le koszorúdat! az
Öröm csak egy pillantatnak szülöttje,
S anyjával együtt meghal. Élj! Az Isten
Bocsássa meg, mit oly istentelen
Cselekedtetek vélem. Nem volt italtok
Méreg, de elszárítá lelkemet. -
Bánk, jöjj hamar!

Mily finom árnyalatok! "A kis ártatlan" kifejezés gúnyos vád és mély fájdalom egyszersmind, vádolja a királynét, kit szerencsétlensége okozójának hisz, siratja ártatlanságát, melytől megfosztották. A királyné széttépett koszorúját, mulandó örömét emlegeti, s a magáét érti alatta, melyet a királyné dúlt föl. Mintha mondaná: ne örvendj, még te is járhatsz így, de én nem kívánom, bocsássa meg az Isten bűnödet. Nem óhajt bosszút, vallásos érzülete elfojtja átkát, csak szerencsétlensége emlékét nem. Eszébe jut a végzetes éjszaka, a pokoli ital, s mintha Bánkot segítségül akarná hívni, kiáltja: Bánk, jöjj hamar! E kiáltás egyszersmind búcsú, még egyszer ismétli, s amint távozik, eszmélete mindinkább sötétül: háborodva rebegi:

Bánk jöjj hamar, csak egy-
Két nyíllövésnyi - jöjj hamar!

 

9
Simon, Mikhál és Petur jellemrajzai. Általános érzések egyénítve.
Tiborc. A mellékszemélyek. A cselekvénynek némely látszólagos
és valódi hibái. Történelmi hűség. A mű technikája. Befejezés

Melinda bátyjai, Simon és Mikhál, méltók húgokhoz. Simon oly jó ember, hogy csak magának árthat, s annyira lelkiismeretes, hogy emiatt képtelen a tettre. Éppen azért az egész cselekvényben szenvedőleges szerepet kell játszania. A költő inkább csak arra használja, hogy kétségével ingerelje a heves Peturt, hogy fölvilágosítást adjon a királynak a pártütők második gyűléséről, a palota ostromáról, s hogy Ottó miképp rabolta meg a királynét. Azonban lelkiösmeretességének forrása nem félelem, sem önzés, mert bátor, vitéz, önérző férfiú, ki mind becsületére, mind családjára büszke. Ő csak túl aggodalmas, fél, nehogy igazságtalanságot kövessen el másokon, nehogy a kis rosszból nagyobb rossz származzék, de ha csak személyéről van szó, örömest föláldozza magát, sőt a jó barátság kedvéért követi Peturt a forradalomba is, melyet nem helyesel. Lassú, kétkedő természetű, szavajárása: hátha mégis úgy lehetne, talán. Éppen azért a túl hevesség miatt hibás azon hely, hol Petur kérdésére, hogy miért nem maradt bátyjával együtt ősi hazájában, Spanyolországban, így felel (I. fölvonás, 2 jelenet):

Ember! belőled a rossz lélek ordít!
Ott élni nem lehet nekünk....

Úgy szintén Mikhálban is túlzás az, midőn (II. fölvonás, 1. jelenet) magát mellénél fogva rázza, mintha nem hinné, hogy álmából fölébredt. Máskép e jellem úgy van megalkotva, hogy a legnagyobb drámaíró is örömest vallhatná a magáénak. Mikhál az öregség megtestesült nyugalomszeretete és tehetetlensége; már alig bírja örömét, fájdalmát, s mindkettőben van valami naiv és megható. Ősz haja és nyugodt lelkiismerete van, azért nem sokat hajt a világ gúnyaira. Nem szereti a zajt, hamar elszunnyad, de azért mindenütt ott akar lenni, ahol rokonai és barátai. A múltban él és szeret régi dolgokat emlegetni, s ugyanazt kétszer is elmondja. Sok benne a kegyeletes érzés, különös előszeretete van a gyermekek iránt, egykor egyetlenegy gyermekét vesztette el, mindjárt-mindjárt reáemlékszik, és sírni kezd. Melindához több köti testvéri szeretetnél, valóságos atyai érzés, Simon neki több mint öccse, jóltevője, ki iránt háláját akarja lefizetni. Erélyét fölindulással pótolja, rábeszélését könnyekkel, békéltet, engesztel, de szórakozottságból vagy fölindulásában néha éppen azt rontja el, amit meg akar tenni. Ilyen a királynéval való jelenete (IV. fölvonás, 5. jelenet). Ez igen szép jelenet. Az a hely, midőn Mikhál elbeszéli szerencsétlenségét, fia halálát, s akaratlanul elárulja Simont, mint a pártütők egyikét, éppen oly jellemző, mint művészi. Végjelenetét a költő Bánk alázására használja föl. A szegény öreg a börtön gyalázata s azon csapás alatt, mely családját érte, egészen összeroskadt. Csak a Bánk gyermeke iránti aggodalom tartja még fönn, hiszen úgy is ő tudja legjobban, hogy mi az gyermeket veszteni. Szózatosb, erélyesb és fölindultabb mint valaha.

       Ez szegény, nem vétkezett, mint
Az atyja - ezt fogom kiáltani -
Magyarok! nem ez ölte meg a királynét,
Nem pártütő ez, mint az atyja; oh,
Engedjetek csak egy arasz helyet
Ez árva gyermeknek, hová fejét
Hajthassa! Kérlek adakozzatok
Ezen kicsiny mártírnak, oh!

E gyöngéd szeretet a gyermek iránt, sebző gyalázat az atyára nézve. Mennyire fájhat a különben is megalázott Bánknak, hogy Mikhál is így beszél róla, hogy azon egyetlen is ellene fordul, ki a legföláldozóbb indulattal viseltetik hozzá.

Petur éppen ellentéte Mikhálnak, erőteljes, tevékeny, erőszakos férfiú. Soha magyar költő elégedetlen magyar nemest ily jellemzően nem rajzolt. Ő típus és egyén egyszersmind. Monarchiai érzelmű, és tele forradalmi szenvedéllyel, fegyvert ragad a királyné kormánya ellen, de a király javáért, a magyar szent korona nevében, melynek ő is egyik tagja. Lelkesedve küzd az alkotmányért, de a küzdelem hevében nem gondol vele, ha megsérti is az alkotmányt, ha aláássa is a törvények tekintélyét. Törvényes forradalmár, büszke arisztokrata. A nép szenvedése meghatják ugyan jó szívét, enyhítni is hajlandó, de mégis leginkább csak előjogaiért küzd, és sértett büszkeségét bosszulja meg. Nemzeti önérzete nagy, az idegenek iránti gyűlölete szertelen. Modorában a lovagiasság és szilajság, a gyöngédség és vadság, ábránd és józan ész olvadnak össze. Nem gondol a következményekkel, amit igaznak és helyesnek tart, egyszersmind kivihetőnek is hiszi. Az okokra nemigen hallgat, a kételytől ösztönszerűleg őrizkedik, mindig kész a tettre, szenvedélyes és makacs, de gyöngeségénél vagy hiúságánál fogva könnyen hajlítható. Eszének nem sok finomsága van, ezt másban sem becsüli, valami országos nagy dolgot nem tud sikerrel végrehajtani, de azért a késő bánat sohasem háborgatja. E tipikus vonásokba számos egyéni járul. Az idegenek iránti gyűlölete csaknem monománia, hevessége csaknem betegség. Szenvedélyességének egyik alkatrésze a szakadatlan öningerlés; sem magát nem hagyja nyugton, sem mást. Már első föllépte ilyen. Vadon néz körül, és Simon mellé, egy székre veti magát. Nem találja helyét, majd fölugrik és ismét leül, egyszer hangosan kiált, máskor magában dörmög, most a merániak ellen kel ki, kik képmutatásból sem járnak a magyar kedvébe, majd a magyarok ellen, kik elég gyávák békén viselni rabláncukat. Vakmerő és szenvedélyes, és mégsem mer a forradalom vezéréül föllépni. Nem tartja magát elég tekintélyes embernek, nincs elég önbizalma, s ez a másik alkatrésze nyugtalan hevességének. Pártjára akarja vonni Bánkot, a nádort, a király után legnagyobb tekintélyt, és nejénél fogva, s így cselszövényhez folyamodik. De az ő cselszövénye oly egyszerű, hogy nem érdemli meg a nevet. Hazahívatja Bánkot, hogy lássa Ottó udvarlását, hogy hallja a sok kósza hírt, melyek becsülete ellen vannak intézve. Ennyi az egész. Midőn Bánk a forradalom ellen nyilatkozik, ő nem folytatja tovább a cselszövényt, nem hivatkozik Bánk nejére, nem ingerli legsebhetőbb oldalánál. Ez gyöngédtelenség, lovagiatlanság, sőt becsületsértés volna, megelégszik e fölkiáltással:

Azt bán? Szegény lélek, sajnálhatom
Szép gyengeséged.
       Miért? miért? te kérded

Tulajdonképp utálja a cselszövényt, és sokkal őszintébb, szenvedélyesb, mintsem értene hozzá. Az összeesküdtek izgatását mégis cselszövénnyel kezdi, de hamar kiesik szerepéből. Hogy ne ijedjenek vissza, csak lassan akarja őket belevinni. Előbb azt mondja nekik, hogy csak a királyné elfogatását kívánja, később már meggyilkolására izgat. Az összeesküdtek visszahökkennek, mire aztán összeszidja őket, gyáváknak nevezi. Így ért ő a cselszövényhez, ez az ő megnyerő modora. Nem tehet másképp, mert folyvást a fölindulások rohamai uralkodnak rajta. Bánk okaira sem hallgat, türelmetlenül szavaiba vág, mint oly ember, kit nem lehet fölvilágosítani. De midőn Bánk szívéhez, legszentebb emlékeihez folyamodik, ellágyul, azonban ellágyulása nem a meggyőződés eredménye, hanem csak hogy egyik erős szenvedélye pillanatra elnyomta a másikat; le van fegyverezve, de nem legyőzve, tehetetlen, de csak egy újabb fölindulásra van szüksége, hogy szégyellje ellágyulását, mi Biberach beléptével be is következik. Mérges kacajjal emeli föl ökleit s így tör ki:

Gyalázat! ellágyulhattam? No Bánk,
Hát nem kacagsz velem?

Végperceiben is azon bosszús fölindulás, hogy őt a királyné alattomos gyilkosának tartják, feledteti vele a halált, megátkozza a királynét, meg az alattomos gyilkost, mit aztán a költő szintén Bánk alázására használ. Ez indulatos pártember beszédmódja is mindenütt összhangzik természetével. Mindent túloz s mindig a legerősb kifejezéseket halljuk tőle. Például (I. fölvonás, 2. jelenet):

                           ...maga
Epét okádna itt a békességes
Tűrés, kiáltva: ördög és pokol!

ugyanott:

                     Jó éjtszakát? Igen -
Majd amidőn egy nemzetség kipusztul,
Vagy csontjaimmal a meráni gyermekek
Fognak tekézni, -

Szintén (II. fölvonás, 2. jelenet):

        Kiholtak szabadítóid, oh
Te vasra vert hazám? No, nyeld le a bilincsed
Jajgatva, s edd magadnak a halált!

Sőt a költő által utasításba adott némely taglejtései is nagyon jellemzők. Midőn Myska bán poharat köszönt: A mi nagy királynénk! (éljen sokáig) Petur vad tekintettel ugrik föl, süvegét fejére nyomva, nem kiáltja, hanem ordítja: A magyar szabadság! midőn Bánk szemére veti, hogy sógora nagy hivatalt visel, dús adományozásban részesül, ajkába harap, egy kancsót magasra emel, aztán kiönti a földre, így kiáltva föl: Sokáig éljen! Ellágyulásának kezdetén menekülni akar Bánk beszédének befolyása alól, de szégyene, haragja és nemes szíve fölindulásában nem tud egyebet kiáltani, mint: Eressz!

Általában Katona a legáltalánosb érzéseket is egyénítve igyekszik kifejezni. Petur, Mikhál, Tiborc, mily különböző módon adnak elő ugyanegy dolgot, a haza sérelmeit. Petur így szól (II. fölvonás, 1. jelenet):

Egy oly teremtés, akinek nem ez
Hazája - cinteremjeinkben a-
Kinek lenyugodott szülői nem
Tevék le csontjokat - ki gyermeki
Játékainkban nem is osztozott volt:
Bennünket az vajjon szerethet-é?

Más helyt (II. fölvonás, 2. jelenet):

       - Tulajdonunkat el-
Vevé s od'adta a hazájabéli
Cinkosinak, s kihúzta a szegény
Magyarnak kezéből a kenyért, s azt
Megette a meráni fegyveres.
Lerontatá atyáink várait,
S meráni fegyverest rakott oda;
Elszedte hívataljainkat és
A puszta bán-névvel cifráza fel.
Eckbert, az öccse, alig törölte le
Fülöp királynak a vérét kezéről,
S itt a scepúsi földet elnyeré.
Berchtold az üstökét se' tudja még
Befonni, s már érsek, bán, vajda s Bács-
Bodrogmegyekben főispán leve.
Bánáti Bertalan kihal fimag
Nélkül, s ez asszony egy jött-ment Jerindo
Di Vegliát atyafiává teremt.

Ez a nemzeti önérzetében sértett magyar s az előjogaiért küzdő arisztokrata panasza, ki gyűlöli az idegen befolyást, és kardot ránt az alkotmány sérelméért. Mikhál csaknem könyörögve sóhajt föl a királyné előtt (IV. fölvonás, 5. jelenet):

        Oh add vissza híveidnek
Azt amit elraboltál -
A nyugodalmat, békességet és
Az életen való gyönyörködést,
A volt vagyont, a testi lelki meg-
Elégedést, fazékok mellől a
Fát, ételekből a húst és ágyokból a
Szalmát -

Itt a békét és nyugalmat szerető öreg beszél, ki mindent az ő hajlott kora és atyai érzése szempontjából ítél meg. Ő nem az alkotmány sérelmeinek orvoslását követeli, hanem csak általában a békességet és megelégedést, nem a zsarnok-királyné ellen kel ki, hanem az ország anyját vádolja, kinek a népet gyermekeként kellene szeretni. Tiborc vádja így hangzik (III. fölvonás, 3. jelenet):

Ő csorda számra tartja gyülevész
Szolgáit, épenséggel mintha minden
Hajszála egy őrzőt kivánna; sok
Meránit, olykor azt hinné az ember
Hogy tán akasztani viszik, úgy körűl
Van véve a léhütőktől, s mi egy
Rossz csőszt alig tudunk heten fogadni.
Ő táncmulatságokat ád szűntelen,
Úgy mintha mindég vagy lakodalma vagy
Keresztelője volna: és nekünk
Szivünk dobog, ha egy csaplárlegény az
Utcán előnkbe bukkanik, mivelhogy
A tartozás mindjárt eszünkbe jut.
A jó merániak legszebb lovon
Ficánkolódnak - tegnap egy kesely,
Ma szürke, holnap egy fakó: - nekünk
Feleség- és porontyainkat kell befogni,
Ha veszni éhen nem kivánkozunk.
Ők játszanak, zabálnak szűntelen,
Úgy mintha mindenik tagocska bennek
Egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk
Kéményeinkről elpusztulnak a
Gólyák, mivel magunk emésztjük el
A hulladékot is. Szép földeinkből
Vadászni berkeket csinálnak, a-
Hová nekünk belépni nem szabad,
S ha egy beteg feleség vagy egy szegény
Himlős gyerek megkívánván, lesújtunk
Egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek,
És aki száz meg százezert rabol
Bírája lészen annak, akit a
Szükség garast rabolni kényszerített.

Ez az elnyomott nép panasza, mely kívül van az alkotmány sáncain, nincs joga, s csak kegyelmet és emberi érzést követel, mely nem törődik az ország dolgával, de annál élénkebben érzi nyomorát, s bár nem fenyegetőzik, de kétségbeesett keserűsége fenyegetőbb mindennél.

Tiborc panasza még más tekintetben is figyelemre méltó. Nemcsak nálunk, hanem más irodalomban is aligha rajzolt drámaíró parasztot, ki ily jellemzőn, s mégis ily emelkedetten tudjon beszélni. Egyetlen gondolata sincs, melyet paraszt nem mondhat, mégis mindenik költőileg, sőt ahol szükséges, pátosszal van kifejezve. Egyébiránt e jellem legáltalánosabban van tartva. Hasonlít valamit a görög tragédiák kórusához, mely részvétével kíséri a küzdő szenvedélyeket, tanácsokat osztogat s imádkozik az Istenhez. Tiborc is, mint az árnyék kíséri Bánkot, kíséri Melindát, velök aggódik, remél, sír, de siratja önmagát és az elnyomott népet is, siralma bűvös elégiai hangként zendül meg koronként a tragédia elejétől egész végéig. Mindemellett benne sem hiányzanak némi egyéni vonások. Egykor a csatában a Bánk életét mentette meg, miért aztán Bánk fölszabadította a jobbágyságból, ezért mondja egy helyt (III. fölvonás, 3. jelenet): Oh mint örültem, hogy szabad levék! Azonban mint szegény szabad embernek, a jobbágyénál is rosszabb lőn dolga az idegenek zsarolása miatt. Világos ez következő szavaiból:

         Mért valék becsületes!
Holott gazember lévén, mostan is
Tied lehetnék.

Azaz jobbágyod. Lemond arról, hogy becsületesen megkereshesse élelmét. Elvesztette hitét a becsületességben, örömest lenne gazember, de nem tud s ereje sincs hozzá. Lopni akar, azért indul a királyi palotába, de csak ácsorog körülte. Így találkozik a titkon visszatérő Bánkkal, követi, újra jobbágya, sőt meghittje lesz. Mint szabad ember, hozzászokott a szabad szóhoz, de még nem tudta levetkőzni a jobbágyi alázatosságot. Innen magyarázhatni ki azon keserű kitörését, mely magát Bánkot sem kíméli, úgyszintén azt is, hogy Bánk egyetlen keményebb szavára térdre rogy; vallásos, nem meri magát megölni, mert fél az Isten haragjától, de kétségbeesésében nem nagyon féli a poklot, s a mennyország sem jöhet szép színnel elébe. Beáll az összeesküdtek közé, tőle ne várjanak vitézkedést, de háborúban szabad fosztani, s a zavarban, akinek semmije sincs, mindig csak nyerhet. Már öreg ember, "ősz fő, kiszáradt kar", tehetetlenné vált s így éppen illik hozzá a tétlen panaszkodás. Becsületességében van valami gyámoltalanság, hasznosb másnak, mint magának. Részvéte Bánk és Melinda iránt nemcsak jobbágyi hűség és hála, hanem egyszersmind a szerencsétlen ember rokonszenve, ki sokat szenvedvén, leginkább érti és érzi a mások szerencsétlenségét. Nem hiányzik egypár finom árnyalat is, egész az utasításba adott jellemző taglejtésekig. Katona ez alakot sokképp használja, egyszer a korrajz szempontjából, mint az elnyomott nép képviselőjét, másszor arra, hogy Bánk hosszas magánbeszédek helyett a vele való szaggatott párbeszédben fejezze ki benső küzdelmét, miáltal a jelenetek drámaibbakká válnak. Aztán amit először kell vala mondanunk, a cselekvényre is befoly, ha nem is elhatározóan, de mintegy segédképp. Egyik ily jelenete az, midőn panaszaival öntudatlan éleszti Bánk hazafifájdalmát és bosszú tervét, a másik, midőn Melinda holtteste behozatalával Bánk kétségbeesését tetőpontra emeli, a harmadik, midőn urának kegyelmet könyörög a királytól, mi Bánkra nézve éppen oly megalázás, mint Petur átka, Mikhál túlbuzgósága és Solom vonakodása a párbajtól.

Hasonlóan folynak be a cselekvényre a többi mellékszemélyek is. Nincsenek szükségtelen szereplők; hogy a kevésbé jelentékenyek is, mint Myska bán és Solom mester, mily nevezetes részt vesznek az események folyamában, már fönnebb láttuk. Azonban ez utóbbinak szerepében lehetetlen említés nélkül hagyni egy botlást, mely oly kirívó, hogy alighanem toll- vagy nyomtatási hiba. Ugyanis Solom az ötödik fölvonás második jelenetében így szól a királyhoz:

Engesztelődjél sorsoddal, királyom!
Elérte bosszuálló fegyvered
Karom által a gyilkost.

mialatt Peturt érti, kit megsebesített; mégis ugyanazon jelenetben, midőn a király a zászlós úrnak azt mondja, hogy Gertrudnak hibásnak kell lennie, mert különben nem ölte volna meg magyar, önmagának ellentmondva ily szavakat ejt:

Az Istenemre, akit imádok; s ősz
Atyám fejére esküszöm. - magyarról
El nem hiszem, mert az előbb a világ
Láttára tenné, mint alattomosan.

Hiszen ő határozottan Peturt tartja a királyné gyilkosának, ki magyar, legalább úgy tudjuk, s a műben sehol sincs adat arra, hogy Mikhál spanyol származású családjával atyafiságban volna. Ez nem a Solom felelete, hanem a zászlós úré, annyival inkább, mert éppen ennek kérdése ad alkalmat a király ama nyilatkozatára, s így e vigasztalás is mintegy őt illeti. Így kellene ezt kijavítani a következő kiadásokban, s így játszani a színpadon is. De e csekély s alkalmasint tollhibánál nagyobb hibák is tűnnek föl, ha jól szemügyre vesszük a cselekvényt. Mindenesetre néhány ponthoz szó férhet, habár a könnyen emelhető vádak nem oly könnyen bebizonyíthatók. Az első pont Simon bán azon elbeszélése, hogy hét fia született, kik közül neje hatot a feslettség gyanúja elkerülése miatt az erdőre tétetett ki. (I. fölvonás, 1. jelenet.) Ez ismeretes monda nem volt meg az első kidolgozásban, s csak később szúrta be a költő, midőn amint előbeszédében mondja, egy régi irományból nyomára jött, hogy Mikhál és Simon bátyjai voltak Melindának, s ez utóbbi ugyanegy a mondában előforduló Micz bánnal. Örömében a véletlen találkozáson jónak látta e mondával is értékesíteni művét. Sokkal jobban teszi vala, ha elhagyja, mert ez elbeszélés nem foly be a cselekménynek se menetére, se fölvilágosítására, sőt még jellemzésre sem. Csak annyiban elnézhető hiba, amennyiben az expozíciónak éppen elején fordulván elő, a cselekvény menetét nem akadályozza. A második pont Bánk és Biberach hallgatózása, mely döntő befolyást gyakorol a bonyodalomra. Sokan a hallgatózás eszközével szőtt cselekvényt inkább vígjáték-, mint tragédiába valónak tartják. Valóban inkább odavaló, bár az ily általános szabályok mereven meg nem állhatnak, s a körülmények szerint módosulnak. De vajon Bánk hallgatózás végett búvik-e el? Vajon nem természetes-e, hogy amidőn titkon, úti ruhában haza jő, nem mehet a királyi mulatság vendégei közé; hogy Peturral tanúk nélkül akar találkozni, s midőn nyugtalansága, féltékenysége újra az elhagyott terembe űzi, hol most neje előtt Ottó térdepel, visszatántorog, s mintegy önkéntelen hallgatja meg Melinda, Ottó s a királyné párbeszédét? Biberach hallgatózása még ennyi mentségre sem szorul. Ő egyszerűen keres valakit, s meglátva Bánkot, megijedve vonul egypár percre a szögletbe, s meghallván az éji találkozás jelszavát, azt hasznára fordítja. Egyébiránt az ő jellemével összeillenek a szándékos hallgatózás is, hiszen kenyere az udvari ármány.

Sokkal fontosabb a harmadik pont, melyet különben éppen nem szoktak gáncsolni. Ez Ottó és Biberach jelenete a harmadik fölvonásban. (5. jelenet.) Biberach azt kérdi Ottótól, hogy csakugyan volt-e lelke elkövetni a merényt? Ottó igenli. Ez elég világos, s nincs igaza Báránynak, aki homályosnak tartá a jelenetet, s azt hiszi, hogy Ottó csak megkísérelte a merényt. De van a dolognak egy más oldala is. Ottó Biberach tanácsát követte, aki azt ajánlotta neki, hogy menjen bosszús nénje után, kérjen tőle bocsánatot, mondja el, hogy sokat hallott a magyar nők állhatatosságáról, udvarlása csak próba volt: a királyné örülni fog, hogy e mentség ürügye alatt elsimíthatja a dolgot, maga vezeti majd Melindához, hogy őt megkérlelje, ki ártatlanságában hamar megbocsát, nyájassággal köszöni meg el nem rabolt bizalmát, Ottó elutazása végpercében egy búcsúpoharat üríthet ki, s nénjének altatót, s Melindának hevítő port adhat. Úgy látszik, hogy a tanácsot híven követte Ottó, de minthogy a mű tragikai alapjára nézve kiválóan fontos, hogy magában a merényben a királyné teljesen ártatlan, éppen nem lett volna fölösleges, ha Ottó egypár szóval elbeszéli Biberachnak, hogy a királyné csakugyan örvendett a mentségnek, mellyel elsimíthatni a botrányt, csakugyan maga vezette Melindához, s így könnyen sikerülhetett neki a búcsúpohárnál mind nénjének, mind Melindának rászedése. Izidóra, sőt Melinda is elbeszélik ugyan Bánknak a tényt, de ők nem tudnak mindent, mindenik saját fölfogása szerint beszél, ami helyes arra nézve, hogy Bánkot az ellenmondások megzavarják, de a királynét illető részleteket magától Ottótól is hallani kellene a közönségnek, hogy legkisebb kétsége se merüljön föl. Katona sokkal többet bíz az olvasó, a néző képzeletére, mint amennyit kellene.

A negyedik pontot már Bárány megrótta, de nem helyesen. Hibáztatta, hogy a harmadik fölvonásban a Melinda szobájába rohan Ottó, s ott Biberachot megöli, s aztán Myska bán is minden ok nélkül odavetődik. A költő nem mondja ugyan világosan, de a körülmények összevetéséből önként foly, hogy a tragédia - kivéve a második fölvonást - a királyi palotában foly le, s Melinda is, mint a királyné udvarhölgye, ott lakik, s nem külön házban. Mi természetesebb, minthogy Bibebarch itt látogatja meg Bánkot, kinek csak az elébb tett jó szolgálatot? Mi természetesebb, minthogy Ottó keresi Biberachot, s hallva, hogy Melinda szobájában van, odajő, mert már tudja, látta, hogy Melinda a királynéhoz szaladt, Bánk pedig eltávozott? Mi természetesebb, minthogy Myska, aki a királyné parancsából keresi Ottót, szintén odamegy, ahol megtalálja, hova az udvari szolgák utasíthatták?

Az ötödik pont sem hiba. Gyurmán megrója, hogy a negyedik fölvonás végét, a királyi palota megtámadását. Petur legyőzését miért beszélteti el a költő az ötödik fölvonásban is. Szerinte éppen ezért a negyedik fölvonás ama harcias vége egészen elmaradhatna. Igen, de akkor nem látnók a forradalom kitörését, melyet Bánk nem akar előidézni, s mégis előidéz, sem legyőzését, mely szükséges a végfejleményre. Aztán az ötödik fölvonás elbeszélésében csak kiindulópontul van fölvéve ama jelenet, s mind oly dolgokat hallunk, melyek azután, s nem szemünk előtt történtek.

A hatodik pont talán nem ereje a tragédiának, de bizonyára gyöngesége sem. Némelyek fölhozzák, hogy az ötödik fölvonásban a cselekvény lankadtabb, legkevésbé drámai, holott éppen itt kellene leghevesebbnek, legdrámaibbnak lennie. E vád sokkal inkább illik Szophoklész egyik remekművére Ajaxra, mint Bánk bánra. Ugyanis itt Ajax halálával a cselekvény be van végezve, s mégis csaknem egy fölvonásra nyúlik az Ajax temetése fölötti vita Teukros, Menelaos és Agamemnon között, míg végre Odysszeusz eldönti. Vajon hiba ez? Nem, vagy legalább olyan, mi nélkül a mű gyöngébbé válnék, mert szorosan benső alkatából foly. Ajaxnak bukni kell, de ellenségei sokkal igazságtalanabban és bőszültebben gyűlölik, mintsem ne volna szükség valamennyire megalázni őket a teljes kiengesztelődés végett. Ezt eszközli testvére Teukrosz, mikor szembeszáll ellenségeivel, kik eltemettetni sem engedik, ezt Odysszeusz Ajax legnagyobb ellensége, ki Teukrosz pártját fogja, s Menelaos és Agamemnon ellenére is eltemetteti a szerencsétlen hőst. Bánk bánban az ötödik fölvonás nem ilyen, itt a cselekvény még folyvást emelkedésben van, a hős még nem bukott meg, vagyis tulajdonképp az egész ötödik fölvonás nem egyéb, mint Bánk fokozatos bukása. Mily büszkén lép föl Bánk a fölvonás elején, s mivé válik az utolsó jelenetben! A drámai érdek folyvást élénk, s a fölvonás csak azért tetszik lankadtabbnak, hogy a negyedik fölvonásban a drámai érdek külsőképp is erős tényekben nyilatkozik, amíg itt Melinda gyászmenetét kivéve, hiányzik minden csattanósb fejlemény, s a Bánk bukása leginkább bensőleg van elénk állítva. De ez nem lehet másképp. E művet csak így lehetett bevégezni. Csak az várhat csattanósb véget, ki nem érti e mű alapeszméjét, a Bánk tragikumát. Bánk se karddal kezében nem eshetik el, se a vérpadon nem végezheti életét, mert e leginkább önmaga ellen támadt jellemnek önmagában kell megsemmisülni, s a történelmi hűség is azt kívánja, hogy ne haljon meg.

Azonban ne vélje senki, hogy Katona rabja a történelmi hűségnek, s oly költő, ki lemondott a minden idők szentesítette költői szabadságról. A különbség közte és mások közt csak az, hogy ő a történelmi tényekből szövi ki költői koncepcióját s nem ezt erőlteti amarra. Költői érdek és történelmi hűség karöltve jár nála, s ha a szükség úgy kívánja, emezt mindig föláldozza amannak, amennyiben szabadon alakítja. Így a történelmi tények szerint Bánk nemcsak hogy nem bűnhődik, hanem még azután is főhivatalokat visel. Ez utóbbi tény ellenkezett Katona költői céljával, azért nem vette föl drámájába. A történelem szerint a királyné tudtával történt testvérének merénye Bánk neje ellen. Katona így nem használhatta ez adatot, hanem azért mégsem ment vele egyenesen szembe. Bűnösnek rajzolja ugyan a királynét, de nem közvetlenül, nem annyira, mint Bánk hiszi, s így eleget tesz költői céljának anélkül, hogy gorombán megsértse a történelmet. S ez így megy egész végig. Katona érti művészetét, s nem zavarja össze a költő kötelességét a történetíróéval, de azt sem feledi, hogy a költői illúzió nem lehet teljes, ha legalább nagyjában nincsenek tisztelve a történelmi tények. Mindent fölhasznált történelmi tanulmányaiból, mit használni lehetett, s néhány merész, nagy vonásban oly képét rajzolta e kornak, hogy azt ily erőteljesen és hűn nem találjuk meg történetíróinkban. S ez annyival bámulatosb, mert Katona korában a történelmi búvárlat nem járt egy nyomon a történelmi érzékkel, s költészetünk mindenben erősb volt, mint a történelmi tények költői földolgozásában. Hasonlítsuk csak össze korrajzi szempontból az akkori drámákat és mai költői műveket az övével, s óriási különbség fog föltűnni. S vajon mostani drámaíróink igyekeznek versenyezni Katonával? Nem, pedig azóta sok ismeretlen történelmi forrásunk nyílott meg, melyek közelebb hozták a múltat, s a közelebbi évtizedek alatt izgatottabb politikai életet éltünk, mintsem fogékonyabbak ne lehetnénk a történelmi nagy tények magasb fölfogására. Újabb drámáinkban nem annyira történelmi egyénekkel találkozunk, mint történelmi nevekkel. Az államférfiak, a hősök alig emelkednek fölül egy-egy eszményi alispán vagy jurátus alakján, s a korrajzot rendesen háttérbe szorítja a jelen politikai viszonyaival való kacérkodás.

Nem kevésbé bámulatos Katona technikája is, annyival inkább, mert Shakespeare tanítványa volt, kitől az ifjú költők először is bizonyos formátlanságot sajátítanak el, mintha az erős szenvedélyek, a nagy gondolatok nem tűrhetnék meg a szigorúbb formát. Shakespeare-ben nincs formátlanság, benső formája tökélyes, de a külső, a technikája nem mindig kielégítő, kivált a mai színpad szempontjából. Shakespeare-t már a korabeli színpad szegény egyszerűsége fölmentette egy csoport olyan követeléstől, melyek most elutasíthatatlanok. Az ő idejében a változásokat csak szóval adták tudtára a közönségnek, s így egy fölvonás három-négy helyt történhetett, anélkül, hogy a figyelemre zavaróan hatott volna. Némely eszközt bízvást használhatatlanul hagyhatott, mert nem volt reá szüksége, és minden töprengés nélkül nyúlhatott olyanokhoz is, melyek most nem teszik meg a kellő hatást. Mindenesetre a cselekvényt illetőleg néhol összpontosítóbb lehetne, s a külső eszközökre választékosb. Tagadhatatlan, hogy egypár formai szempontból a görög és ófrancia tragédiák följebb állanak az övéinél. Nem tudjuk, a görög vagy francia költőktől tanult-e Katona, vagy csak ösztönét követte, de annyi bizonyos, hogy formai tekintetben nem követte Shakespeare-t. Bánk bánban egyetlen fölvonásban sincs változás, sőt az egész cselekvény csak a királyi palotában és Petur házánál foly le, így egy városban, s három nap alatt. Nem az idő- és helyegység láncai ezek. Katona éppen úgy őrizkedett a francia klasszikai iskola pedánsságától, mint kerülte a Shakespeare-utánzók korlátlanságát. Az újabb színpad mély ismerete vezérlette mindenütt. Jelenetei szakadatlan láncolatot képeznek, s a külső eszközöket összeolvasztani igyekszik a bensőkkel. Schmidt Julián, a dráma jövőjéről elmélkedvén, igen helyesen ezt jegyzi meg: "Ha egykor valamelyik költőnek sikerül Shakespeare szenvedélyeinek erejét, erkölcsi törvényeinek mélységét és hatalmát, jellemrajzainak plastikáját egyszerűbb és tisztább műstílussal megegyezőbb eszközökkel elérni, bizonyára új korszakot fog alkotni a drámairodalomban." Katona nem alkotta meg ez új korszakot, de törekedett feléje, s tragédiája e szempontból is a legnevezetesb jelenség egyike.

Mind e fejtegetés oda tér vissza, ahonnan kiindult, hogy Bánk bán valódi tragédia, hogy legjobb tragédiánk. Idővel, s adja isten mielőbb, leszorulhat ugyan e polcról, de elavulni sohasem fog, mint nem avul el, ha mindjárt kimegy is divatból, semminemű költői mű, melyet a géniusz egy-egy szerencsésb órában teremtett. Még eddig nem ártott neki az idő, sőt használt. Nincs ugyan az úgynevezett klasszikus műveink gyűjteményeibe hivatalosan beiktatva, de a közvélemény klasszikaibb drámának tartja azoknál, melyek odaiktatvák. Megjelenése óta sok idő telt el. Mennyi mű bukott el mellette, melyet a közönség megtapsolt s a kritika megvédett, mennyi koszorú hervadt el azóta, míg az övé frissebben zöldell, mint valaha. Mennyi különböző elvet és rendszert követtünk és dobtunk félre dramaturgiai küzdelmeinkben, míg az övé túlélte mindeniket. Most epikai és lírai törekvéssel tiportuk el a dráma jogát, s midőn az megbosszulta magát, keserűségünkben megvetettük a színpadot, mint a költői szellem nyűgét. Majd a színpad volt minden, s a könnyű hatás diadalmámorában kinevettük a könnyező múzsák aggodalmait. Voltunk németek és franciák, s ha magyarok akartunk maradni, adtunk történelmi tablókat a hazafiaskodás görögtüzénél.

Mindenesetre Katonától többet tanulhattunk volna. Ő jobban megmagyarázza vala nekünk Shakespeare-t, mint Hugo Viktor, ki az ellentét és kivételes szenvedélyek természetlen rendszerét vonta le az emberi szenvedélyek legtermészethűbb költőjéből. Ő megtanított volna bennünket becsülni a színpadot túlbecslés nélkül, s nem azért tisztelni leginkább Schillert és Goethét, mert nem mindenkor becsülték annyira a színpadot, amennyire minden drámaköltő kötelessége. Ő igazabb fölvilágosítást ad nekünk a történelmi hűségről, mint Lessing, ki felfedte, hogy egy bizonyos pontig a történelmi hűség is egy része a költői hatásnak. Ő jobban éreztette volna velünk, hogy mi a nemzeti elem és hazafi szempont a drámában, mint a karzat vagy földszint ifjúsága, s visszatartóztatott volna bennünket azon olcsó hatáshajhászattól, mely a haza és nemzet nevével oly könnyelműen vagy legalább művészietlenül játszik. Nem árt, ha az irodalom, a kritika többet foglalkozik a művel, ha legalábbis oly kegyelettel viseltetik iránta, mint a közönség, mely anélkül, hogy nógatták volna, újabb meg újabb kiadásban olvassa.

De Katona emléke még más szempontból is tanulságos. Ő költészetünk azon korszakának volt legmostohább gyermeke, melyben nem remélve anyagi jutalmat, egyedül dicsőségért dolgoztak a költők hazafiságból, lelkesülésből. Most, midőn hála istennek, kezdenek jobbra fordulni viszonyaink, fájdalom, mind ritkább kezd lenni az ilynemű lelkesedés. A költői idealizmus prózai indusztrializmussá fajulgat. Azon jövedelem után kezdjük osztályozni az írókat, melyet műveikből vesznek be, s minden pillanatnyi siker koszorút követel vagy aggat homlokára. Íme egy mű, melyért szerzőjének egy fillért sem fizetett könyvárus, színház, s mégis többet ér azoknál, melyek ezreket jövedelmeztek; íme egy költő, ki életében nem részesült tapsban, ovációban, s ma mégis egyik büszkeségünk. Az a koszorú, mely Katona bedőlt sírján zöldell, szolgáljon vigaszul a csüggedő lelkesülésnek, mely hitet keres, s intőjelül, hogy nem mindig a legdivatosb költők egyszersmind a legjobbak.

1
Vörösmarty születése. Atyja és anyja. Gyermekévei; tanulása
Pusztanyéken és Székesfehérvárott 1818-ig. Öccse, János. A későbbi férfiú
és költő jellemvonásai a gyermekben. Olvasmányai; verselgetni kezd

Vörösmarty Mihály született 1800. december 1-én, délután négy órakor, Pusztanyéken, Fehér megyében; kereszteltetett a szomszéd Nadapon, mert szülei római katolikusok voltak, és Nyék máig is tiszta helvét hitű község. Atyja, szintén Mihály, szegény, de nemes családból származott, valamint anyja is, Csáty Anna. Boldog házasságukat kilenc gyermekkel áldotta meg isten: négy leánnyal és öt fiúval. A fiúk között Mihály volt a legidősb, s egyszersmind atyja és anyja képmása, nemcsak testben, hanem lélekben is: atyjától örökölte egyszerűen nemes jellemét, anyjától az élénk képzelődést és költői kedélyt.

Az atya, éppen, mint fia, külsőleg keveset mutatott, de annál többet ért belül. Az egyszerű magyar ruha nemes szívet takart, s a közönséges gazdatiszt értelemben és míveltségben felülmúlt némely kevély földesurat. Mintegy harminc éves korában lőn gróf Nádasdy Mihály nyéki gazdatisztje, s úgy látszik, nem sokkal azután történt házassága is. Sikeres gazdálkodása, ritka becsületessége, a gróf méltánylatával találkozott, ki aztán később örömest adta neki haszonbérbe szomszéd velencei birtokát. Máskülönben iskolákat végzett ember volt, s egészen latin-magyar míveltségű. Írt és beszélt latinul, Mihály fia születését és kereszteltetését is latinul írta be egy Officium Rákóczianum című imakönyvbe. Magyar könyvei mellett ott állott néhány latin klasszikus író: Horatius, Cicero, Vergilius, s egypár magyar-történelmi latin munka. Nem volt tudákos vagy különc, de a dolgokról megvoltak saját nézetei. Gazdasági és családi bajain kívül a haza ügyeire is gondolt. Ünnep- és névnapokon vagy szüretek alkalmával, jó barátai társaságában, bor mellett, bús magyarként emlegette az ország dolgait. Első ifjúsága II. József korába esett, átélte az alkotmány visszaállítását, az 1790-i országgyűlést, a nemzeti visszahatás zajos napjait. Ez események emléke élénken megmaradt lelkében, s örömest beszélt róluk az ifjabb nemzedéknek egy sokkal zajtalanabb korban. Erős magyar volt, csendes de elégedetlen hazafi. Vendégszerető házát látogatták a barátok, ismerősök, szomszédok, de nem a dáridó, a tivornya kedvéért. Szigorú erkölcsi elvei voltak; éppen úgy kedvelte a tisztességes mulatozást, mint a nemes takarékosságot. Nem voltak ellenségei, barátokra nemigen szorult; nem vadászta, hanem kiérdemelni igyekezett mások barátságát. Nyájas, barátságos természete mellett sem volt nagyon közlékeny. Magába temette búját, s annál inkább, minél mélyebb volt. Őt sem kímélte a sors, vele is bántak méltatlanul az emberek, de tudta mérsékelni magát, s ritkán tört ki hevesen. Az élet minden keserűségéért családjában keresett kárpótlást; szerette nejét, a falusi gazda józanságával, a munkás férfiú áldozatkészségével, természetes gyöngéden, romlatlan szíve szerint.

Neje meg is érdemelte e szerelmet. Csinos nő volt, s áldott jó lélek. Leánykorában mint élénk és dalos leányka vonta magára a figyelmet. Hunkár Antal, 1861-ben az országos képviselők nesztora, sokszor beszélte, hogy a barna-piros arcú, hollófekete hajú kedves leányka igen szépen tudott dalolni, s a népdaloknak egy-egy újabb elmés fordulatot adott. Sok ismeretlen dalt lehetett tőle hallani, melyekről azt tartották, hogy mind ő maga gondolja. Azonban mint nő és anya csak gyermekei bölcsője felett dalolt már. Hamar reánehezültek a terhes háztartás gondjai: mindig sürgős dolga volt, télen-nyáron gazdasszonykodnia kellett. De itt is nyilatkozott költői kedélye. Megvoltak kedvenc majorságai, tehenei, kertészi és gazdasszonyi szokásai, melyekhez oly bensőséggel ragaszkodott, hogy később, midőn férje halála után egypár év múlva Székesfehérvárra költözött, nem tudott ellenni nélkülök és lelkibeteg lett lőn. Ha szabad ideje volt, szeretett a mezőn, erdőn bolyongani; többé nem mulatozni, bokrétát kötni járt oda, hanem gyógyfüveket, gyökereket keresett. Lassanként Nyéknek egész orvosa lett. Férje, gyermekei és a cselédek betegsége nagyon hatott érzékeny szívére, s élénken foglalkoztatta képzelődését. Abban telt legfőbb öröme, ha enyhítette a testi és lelki szenvedést. A szegénynek alamizsnát adott, a szerencsétlent kenetes szavakkal vigasztalta, a beteget gyógyította. Gyógyszertárára éppen annyi gondot fordított, mint éléskamarájára. Ott állottak szép rendben a szárított gyógyfüvek, gyökerek, saját kezével készített tapaszok és kenőcsök. A vakokat különös szerencsével tudta gyógyítani, értett a csonttörések orvoslásához. A cselédek, ha kezöket megvágták, a dolgosok, ha sarlóval vagy kaszával megsebezték magokat, csak hozzá folyamodtak; az anyák beteg gyermeköket hozták föl a faluból; szóval, majd mindennap állott valaki a tornácon, ki kereste, várta és áldotta a nemzetes asszonyt. S ő jószívvel szolgált mindenkinek, s oly adakozó, bőkezű volt, hogy éppen nem látszott fölöslegesnek férje takarékossága. Férjén, gyermekein, orvosszerein és gazdasszonyi bajain kívül egyébre alig gondolt. Férjének semminemű dolgaiba nem elegyedett, csak a maga házi körében érezte magát jól. Se az embereket, se a viszonyokat nem ismerte; nem tudott számítani, könnyen hitt és könnyen megcsalták. Ez volt oka aztán annak, hogy midőn férje meghalt, gazdaságuk pusztulásnak indult, s néhány év múlva mindenök oda lett lőn. Azonban szenvedni, tűrni és megnyugodni senki sem tudott jobban nála. Már ifjú nő korában vallásosnak és buzgónak ismerte mindenki. Az imádságos könyv volt legkedvesebb olvasmánya. Leánykori dalaival lassanként elszállottak szívéből a világi hiúság örömei, szenvedések látogatták, de egyszersmind a szerelem, jótékonyság és áhítat vigasztalása is.

Így élt a derék pár, midőn harmadik gyermekök és első fiok született. Egy régi, szűk és roskatag házban laktak, amely helyett éppen akkor építtetett a gróf egy szebbet és tágasabbat. A következő évben már e házba költöztek, mely máig is fennáll, s melyet mint költőnk szülőházát mutogatnak az idegeneknek. Annyi igaz, hogy itt élte le gyermeksége jó részét, két nénjével és János öccsével együtt, ki utána két évvel született. Mintegy hétéves lehetett, midőn atyja a lakásuktól nem messze eső, helvét hitű népiskolába beadta. Nemsokára János öccse is tanulótársa lőn; mindketten itt kezdtek olvasni és írni tanulni. Majd atyjok tanítót fogadott a házhoz, ki egyaránt tanítsa fiait és leányait. Tehetségéhez képest gondos nevelést akart adni gyermekeinek, és szorgalmasan utánalátott, hogy mit és hogyan tanulnak. A gyermekek helyett a tanítókkal gyűlt meg a baja: egyik keveset tudott, másik korhely volt. Végre a harmadik évben egy derék fiatalemberre akadt, kiben megnyugodhatott.

Ez idő tájt még egy más és nevezetesb változás is történt a családban. A családfő lemondott tizenöt évig viselt gazdatiszti hivataláról, s haszonbérbe vette grófjának velencei birtokrészét. Függetlenebb állást óhajtott, aztán úgy hitte, hogy mint haszonbérlő inkább biztosíthatja családja jövőjét. Szolgálati ideje alatt megtakarított pénze éppen elég volt arra, hogy saját kezére kezdhessen gazdálkodni. Ismerte a kibérelt birtokot, valamint a vidéki viszonyokat is. Meg volt győződve, hogy nem csalódhatik. Az első években sikerült is haszonbérlete: vagyonosodni kezdett. Úgy látszik, hogy ekkor vette velencei szöllőjét s egy házat és egypár darab földet Fehérvárott. Még szorgalmasabb, fáradhatatlanabb gazda lett; szükség is volt reá, mert családja szaporodott, gyermekei nőttek. Két nagyobb fiát már Fehérvárott kellett taníttatnia. Mihály 1811 novemberében vált meg először a szülői háztól; a derék tanító keze alatt már annyira haladt, hogy Fehérvárott a gimnázium grammatikai első osztályába akadály nélkül bevehették, öccse is vele ment; nem egy osztályba jártak, de együtt voltak szállásban, mégpedig oly családnál, hol németül is tanulhattak. Atyjok tisztességesen gondoskodott rólok, de egyszersmind folyvást éreztette velök, hogy szegény fiúk, s a magok erején kell megélniök. Otthon a szünnapokon sem engedte őket nyugodni, dolgot adott nekik a gazdaság körül. Általában semmit sem vont meg tőlök, amit jövőjökre szükségesnek tartott, de tovább nem ment. Szerette s nem kényeztette őket. Nyájas szemmel nézte jó tulajdonságaikat, de szigorú volt hibáik iránt. Fiai tisztelték, szerették és féltek tőle; anyjokat csak szerették. A jó asszony nem tekintett arra: vajon kedves gyermekei jól viselik-e magokat, szorgalmasan tanulnak-e; hacsak szerét tehette, örömest küldött nekik Fehérvárra néhány fillért, egy kis süteményt vagy gyümölcsöt, férje tudta nélkül is.

A két testvér sokban különbözött egymástól. Mihály méla, tartózkodó és érzékeny volt. János nyughatatlan, vásott és keményebb természetű. Mihály tisztán tartotta, kímélte ruháit; Jánost úgy ismerték, mintha sohasem lett volna új ruhája. A tanulásban sem voltak egyenlők. Már a szülői háznál feltűnt e különbség. A házi tanítónak sokkal kevesebb baja volt a nagyobb, mint a kisebb fiúval. Fehérvárott is Mihály jobban tanult öccsénél: otthon ugyan keveset tanult ő is, inkább olvasgatni szeretett, de a tanár magyarázatára figyelmesen hallgatott, s rendesen ebből tanulta meg a felhagyott leckét. Majd mindig első eminens volt; írásbeli dolgozatai felülmúlták társaiét. Ezért, de különösen szelíd magaviseletéért, kiválóan kedvelték tanárai.

Midőn a két fiú a szünnapokra hazament, atyjoknak az volt az első szava hozzájok: "No, Miska fiam, hányadik vagy?" - "Első, édesapám." - "Hát te, Jancsi?" - "Ötödik." - "Szerettem volna, ha te is első lehettél volna" - mondá az atya. Egyszersmind lelkökre kötötte a szorgalmat és jó magaviseletet; majd a szünnapok elteltével bevivén őket Fehérvárra, meghagyta a koszt- és szállásadó gazdának, hogyha elsők lesznek, bőven zsinórozott ruhát csináltasson nekik és sarkantyús csizmát, ellenkező esetben pedig csak a legegyszerűbbet. Hiába volt minden ígéret és fenyegetés. Csak Mihály jött haza bőven zsinórozott dolmánnyal és sarkantyús csizmával; János nemhogy kivívta volna osztályában az elsőséget, hanem ötödikből tizenötödiknek esett le. Az atya haragját csak az csillapította, hogy másként János is jó fiú volt, s a gazdaság körül sok hasznát vette. Valóban itt János volt az első. Annyi szorgalmat, belátást és életrevalóságot tanúsított, amennyi szigorú atyját is kielégítette. Mihály e részben távolról sem versenyezett vele; rendesen ügyetlenül hajtotta végre, amit reábíztak. Ahelyett, hogy parancsoljon a cselédeknek vagy dolgosoknak, inkább beszélgetni szeretett velök, sőt ha egy talpraesett tréfát, adomát, mesét vagy szép nótát hallott tőlök, borral, dohánnyal jutalmazgatta őket. A szüret és kukoricafosztás volt legkedvencebb mulatsága, de ennek is csak költői oldalát fogta föl. Látván ezt atyja, nemigen bízott reá gazdasági dolgot, s inkább csak Jánost küldötte ki a dolgosokkal. Azonban néha Mihály is utánaballagott. Atyja könyvtárából egy-egy könyvet vitt magával, leült valamelyik fa árnyába és olvasott; vagy kikereste a hely oly pontját, honnan legszebb kilátás esett a vidékre. Különösen a szöllőhegynek az a része, honnan a velencei tóra láthatni, s az úgynevezett Meleghegy voltak kedvenc helyei. Órákig elálldogált itt, a táj nézésébe s öngondolatjaiba merülve. Amire visszatért öccséhez, a munka már javában folyt, vagy éppen vége felé járt. János sarkallta a dolgosokat, s amelyik rest volt, keményen reá is támadt. Mihály nem állhatta a szitkot és kemény bánásmódot. "Ne bántsd szegényt, beszélj vele becsületesen" - szólott közbe ilyenkor, öccse nem engedett, összetűztek. "Ne hetvenkedjél, mert földhöz váglak" - kiáltott Mihály, elvesztve türelmét. Ekkor a testvérek birokra állottak ki. Mihály erősebb volt, s a dolgosok nagy örömére földhöz vágta öccsét. Különben ritkán versengtek, s nagyon szerették egymást. János, egypár ily eset után, legalább Mihály jelenlétében, jónak látta mérsékelni gazdái tüzét, mert félt bátyja rendkívüli felindulásától. Csakugyan költőnknek a szegény nép iránti részvéte, gyöngédsége nem volt se szeszély, se szenvelgés. Gyermekségétől egész haláláig tartott, s részint érzékeny természetéből folyt, részint pedig erős fajszeretetéből. Becsülte az embert bármely sorsban, és szerette a nyílt, önérző, értelmes magyar népet, melyet különbnek hitt más népfajoknál. Később is, ha egy-egy értelmes béres vagy földműves levelet vagy más küldeményt hozott neki, leültette őket, s örömest eredt velök szóba. Szokása volt mindenkit részeltetni egy kis szívességben, aki neki szolgálatot tett: egy pohár bor vagy egy pipadohány nélkül senkit sem bocsátott el magától.

Az atya folyvást szigorú rendben tartotta fiait, de annál bensőbb szeretettel ragaszkodott hozzájok. Nagyjában meg volt velök elégedve; gondolta, hogy ha János nem lesz is valami kitűnő diákos ember, azért megél a jég hátán is, Mihály pedig, ha nem életrevaló is, csak eltartja a tudománya. Nem bánta már, ha János nem első is, ha Mihály gyönge gazda is, de azért sokáig haragudott, hogy a német nyelvben oly csekély előmenetelt tesznek. "Tudtok-e már, fiaim, valamit németül?" - szokta kérdezni tőlök, midőn a szünnapokra hazajöttek. A fiúk hallgattak, atyjok elértette e hallgatást, többé nem vallatta őket, de mindannyiszor elmondotta, mily szükséges minél több nyelvet tudni. Lám, Velence magyar falu, mégis néha németül vagy tótul is kell beszélni a dolgosokkal, mert hol svábok, hol tótok; kivált a német nyelvre van szükség hiszen már a magyar is németesedik, a nagyobb városokban alig hallhatni magyar szót, a főurak majd mind németül beszélnek, a középrendű nemes is derekabb embernek hiszi magát, ha németül galagyolhat. S ekkor a német nyelv mellett szónokló atya elkezdé szidni a korcsosodó magyarokat, kik megvetik a nemzeti nyelvöket, s nem gondolnak hazájukkal. Természetes, hogy a német nyelv ily ajánlgatása nem lehetett nagy hatással a fiúkra; nem akartak rosszabb hazafiak lenni atyjoknál. Mindamellett nagyon kaptak a pantallón és kabáton, melyek ekkor kezdék mind nagyobb mértékben kiszorítani a magyar ruhát. Kérték atyjokat, hogy csináltasson nekik is ily ruhát, mert Fehérvárott az iskolában majd minden tanuló ebben jár. Az öreg keményen nézett reájok, és bosszúsan mondá: "Míg én varratok ruhát, az nem leszen se kaput, se pantalló; majd ha magatok szereztek, nem szólok belé, milyent varrassatok - rossz fattyak! nem azért buzdítottalak én benneteket a német nyelv tanulására, hogy németek legyetek - takarodjatok!" A fiúk szégyenkedve lopóztak ki a szobából, s a kabát- és pantallóról többé nem vala szó.^[82]

Költőnk valóban csak atyja halála után vetkőzött ki magyar ruhájából, azonban egy-egy díszesb atillája sohasem hiányzott. Németül is Pesten tanult meg. Jól értette e nyelvet, beszélte is, bár kissé gondolkozva, nehogy hibát ejtsen, sőt 1827 körül német verset is írt, egy költői beszélykét, Tretter és Paziazzi német költőbarátjai kérésére, kik aztán az ő kedvéért megpróbáltak valamit magyarul írni. Jobban írt németül, mint beszélt; kiejtése nem volt a legszabatosb. Nem állhatta a német nyelv kemény hangzású, telt szájat kívánó szavait, s egy-egy rossz hangzású, új magyar szót a legtöbbször hasonló némettel gúnyolt ki. Egyik nyelvészünk 1850 körül véleményét kérte egy általa szerkesztett új szó iránt. "Mit mond ön reá? civilizációra e szót csináltam: polgárosultság." - "Én is mondok egy hasonló német szót - felelt Vörösmarty - éppen oly szépen hangzik, egészen megtölti az ember száját: Reichsschatzschein."

Összesen öt évet töltött a fehérvári gimnáziumban, 1811-1816-ig, s atyja nagy örömére, már mint ötödik osztályú tanuló, kisebb gyermekek tanítgatásából szerezte élelmét és ruházatát. A leendő férfiú és költő már fejledezett a gyermekifjúban. Semminemű féktelenség, dac, szertelen tűz nem hirdették a benne szunnyadó lángészt, mint nem jelölték később az ifjú és férfiú pályáját regényes kalandok, fennhéjázó szenvedélyek, s mindaz, mit rendesen költői életnek neveznek, s mi a legtöbbször nem egyéb, mint a képzelődés féktelen uralma, az erkölcsi érzés gyöngesége, a hiúság kacérsága, megaranyozva a költői dicsőség visszfényétől. A serdülő gyermek mélytüzű szemében, szemérmes arcán, s már-már borongani kezdő homlokán csak a figyelmes vizsgáló vehette volna észre a nem mindennapi szellemet. Nem szembeszökőn nyilatkozott rendkívülisége, hanem mintegy bensőképp, nem gyorsan fejlett, hanem lassan, de folyvást mélyebben. Az andalgó gyermek többet gondolkozott, mint beszélt; félénk, ügyetlen volt idegenek között, s csak ismerős helyen tűnt fel szeretetreméltósága. Megválogatta barátait, de aztán ragaszkodott is hozzájok. Nem volt benne semmi büszkeség, szenvelgés, oly egyszerű, őszinte gyermek volt, mint később férfiú, de bizonyos nemes önérzet, erkölcsi finomság jelenségei már korán mutatkoztak benne. Sokat tartott becsületére, s annak kit nem becsült, kerülte társaságát. A rossz erkölcsű gyermekeket nem tűrte maga körül, miattok inkább összezördült jó barátjaival is, míg ezek végre is belátva jó szándékát, elidegenedtek amazoktól, s visszaédesedtek hozzá. Kedvelte a csendes mulatozást, tisztességes tréfát, vidám beszélgetést; örömest hallgatta a mesét, éneket és zenét, de táncolni nem szeretett, s amint maga megvallá Czuczornak, soha életében nem táncolt. Amije volt, szívesen megosztotta mással, pénzecskéjével nem éppen takarékosan bánt, nem is igen búsult utána, mert kevéssel beérte. Nem könnyen lehetett fölingerelni, rendesen némán tűrt, belül emésztődött, de ha valami mélyebben hatott reá, kitört szenvedélyesen, s nem bánta, bármi történik is vele.

Egyetlenegyszer büntették meg tanuló korában, akkor sem vásottsága miatt. A csendes és hallgatag gyermekre oly mélyen hatott tanárának képzelt vagy valódi igazságtalansága, hogy egész forradalmat támasztott osztályában. Fehérvárott ciszterciták tanították; a tanárok egyike kissé túl szigorú volt, s kivált délutánonként nagyon ingerlékeny. Egyik délután valamelyik tanítványát, kit Vörösmarty szeretett, nem éppen nagy hibáért, vesszővel akarta megbüntetni. Vörösmarty s utána többen kérték a tanárt, büntesse másképp szegény barátjokat, ne tegye rajta s az egész osztályon ezt a szégyent. A tanár most már azért sem engedett. Vörösmarty fölkelt, s utána az egész osztály; mindnyájan odahagyták az iskolát, s a várostól egy óranegyedre eső füzesbe vették magokat. A tanár városi hajdúkkal ment utánok. A diákok ellentállásra készültek. Ki botot vágott, ki követ ragadott fel, ki pedig elhozta hazunnan atyja puskáját. Hajigálni, lődözni kezdtek a közelgő hajdúkra. Majd egy kis fegyverszünet állott be. Követek jártak-keltek egyik táborból a másikba. A diákok kijelentették, hogy készek visszamenni, ha a tanár a hajdúkat eltávolítja. Kívánságok teljesíttetett, s félgyőzelmökben egész diadallal vonultak be az iskolába. A fegyelem ily botrányos megsértését az igazgató-tanár nem hagyhatta példás büntetés nélkül, s mind Vörösmartyt, mind társait megverette. Azonban a vessző oly kevéssé szelídítette meg e részben, mint később a hatalmasok tekintete. Szabad és független véleményét senkinek sem rendelte alá, bár nem szerette fitogtatni. Senkinek sem kereste kegyét, s csak ahhoz közeledett, ki iránta némi előzékenységet mutatott. Szívéből gyűlölte a hízelgést, igazságtalanságot és cselszövényt. Mindamellett kevés összeütközése volt mind a magán-, mind a közéletben. Visszavonult életet élvén, költői munkásságba merülve, nem örömest vegyült az irodalmi és politikai küzdelmek közé. Határozott pártember volt ugyan, de elégnek tartotta pártját közlegényként szolgálni. Vezéri szerepre nem vágyott, szólani is csak akkor szólt, ha mások hallgattak, s mintegy kényszerült föllépni. Az akadémiai ülésekben nem egyszer történt ily föllépése, s egy Széchenyi és Teleki gróf ellenében is bátran kimondotta véleményét.

A költői tehetségnek némi jelensége már 1813-ban mutatkozott benne. Amily csekély tehetsége volt a zenére, éppen oly élénk érzéket tanúsított a költői ritmus iránt, mielőtt még szabályait ismerte volna. Atyja egy évig taníttatta hegedülni; az öreg Patikárius volt mestere, de semmire sem mehetett vele, éppen azért az egész tanulás abbanmaradt. Nem volt hallása, éppen mint Goethének, de a nyelv zenéjét korán s éppen oly jól értette, mint a nagy német költő. Még nem töltötte be tizenharmadik évét, midőn az első hangzatosb vers fülébe csengett. Nem költemény volt, csak vers, latin nyelvtani szabályok, latin hexameter sorokba foglalva, melyeket, mint iskolai leckét, könyv nélkül kellett betanulnia. Tetszett neki a daktilusok lejtése, kiérezte a metszetek lüktetéseit. Csak puszta hang után, maga is próbált latin hexametert írni hol falra, hol papírdarabokra, de mindjárt letörölte vagy szétszaggatta, amit írt, nehogy valaki elolvashassa. A következő évben már magyar rímes verseket írt, kétsorúakat, alkalmasint magyar alexandrint. Legelső ily versével egyik barátját gúnyolta ki; alkalmasint ily szellemi tréfával még többször is megbosszulta magát tanulótársain. Ifjú, sőt férfikorában is megvolt ez a szokása: 1820-1823 körül egypár pajkos költői levelet küldött jogász és jurátus barátjainak; 1830-1837-ig néhány ív gúnyos epigrammot írt össze, nemcsak irodalmi ellenségeire, hanem barátjaira, sőt önmagára is, azonban alig adott ki belőlük egypárt.

Baráti körben, ha jókedve volt, örömest tett egy-egy gunyoros megjegyzést, mondott adomát, egyszerű, magyaros humorral. Úgy látszik, hogy fehérvári tanulótársai közt ilynemű ötletek versbe szedésével alapította meg költői hírét. A gyermekek bámulták és haragudtak reája, éppen mint ahogy nagy világban a vén gyermekek közönsége szokott. Néha labdázáskor állott elő egy-egy verssel. Elszavalta, aztán megszaladt, mert barátai kérték, üldözték, hogy adja át nekik versét olvasás vagy leírás végett. Soha nem adta át. Történt, hogy lefogták, s erővel akarták elvenni tőle, de ő minden erejét megfeszítette, s addig küzdött, míg vagy megszabadult üldözőitől, vagy legalább széttéphette kéziratát.

A gyermekköltő makacsságából maradt valami a férfiúban is. Híres költő korában is maga szerette felolvasni másoknak költeményeit, s ki nem állhatta, ha kéziratát előtte más olvasta, akár némán, akár hangosan. E gyöngeség, szeszély vagy elv egyébiránt sok költőnek sajátsága. Saját felolvasásukat nagyobb hatásúnak tartják; azt hiszik, hogy mások, kik akkor olvassák először a művet, nem ismervén eléggé se alapeszméjét, se hangulatát, távolról sem emelhetik ki úgy a főbb mozzanatokat, mint magok a szerzők, kiknek lelkében még visszhangzik minden verssor. Ez magában igaz is, csak az a baj, hogy valamely költeményt jól érteni, mélyen érezni szükséges ugyan a jó előadáshoz, de még nem maga a jó előadás. A tapasztalás azt bizonyítja, hogy nagyrészt éppen a költők leggyöngébb felolvasói saját műveiknek. Egyik a ritmus erős érzékénél fogva éneklésbe viszi át a szavalatot; másik a kitörő érzés és hév miatt képtelen az önmérsékletre; a harmadiknak árt a nevetséges arc- vagy tagjáték, melyet talán költés közben szokott meg. Vörösmarty nem volt költeményeinek legkitűnőbb felolvasója vagy szavalója. Kissé egyhangúan szavalt, de nem szokott meg holmi nevetséges fogásokat, s lelkesült arcán, felindult hangjában volt valami megható.

Rétor korában (1815) még nagyobb kedvet kapott a költéshez. Édes Gergely Keservei kerültek kezébe. Ez volt az első úgynevezett metrumos magyar költő, akivel megismerkedett. Amint maga mondja, nagyon megörült, hogy a magyar nyelv oly könnyen perdül a római rend szerint, s egy Udvardy nevű barátjával versenyezve kezdte írni a magyar hexametert.^[83] Nem csoda, hogy a hexametert kedvelte leginkább a klasszikai versmértékek között. Ebben írta első versét, ebben nyilatkozott először előtte nyelvünk zengzetessége, ezen csalta ki nyelvünkből maga is a legdallamosabb hangot, s oly sok addig ismeretlen bájt. A verselgetésen kívül szabad idejét leginkább olvasmányok töltötték be. Hogy miféle könyveket olvasott, s azok mily hatással voltak fejlődésére, inkább csak sejtenünk lehet. Öccse, János beszéli, hogy atyjok könyvtárából szorgalmasan hordotta ki a könyveket, s a többek közt latin klasszikusokat is. De vajon érthette-e már ekkor Horatius és Vergilius műveit, s hathattak-e a nagy költők szelleme fejlődésére? A magyar történelmet tárgyazó munkákat alkalmasint több kedvvel olvasta. Kár, hogy nem tudjuk: vajon foglalkozott-e lelke a magyar történelem ama nevezetes mozzanataival, melyekből később költői műveket alkotott? Annyi bizonyos, hogy a fogékony gyermek lelkében már ébredezett a részvét nemzete múltja, az ősi dicsőség iránt, s erre maga a város is befolyhatott, hol éppen tanult. Az elpusztult Fehérvár, a szent királyok széke, dicső helye s bús sírja - amint maga mondja egyik ifjúkori költeményében - összehasonlítást kelthetett föl benne a múlt és jelen között. Fehérvár című költeményét ugyan 1823-ban írta, az akkori politikai viszonyok hatása alatt, de jórészt a gyermekkori benyomások töredékeiből. A sírjokból fölkelő s a nemzet pusztulását sirató királyok látomása már átvonulhatott a tizenöt éves gyermek álmodó lelkén.

Úgy látszik, hogy 1816 júniusában, midőn bevégezte Fehérvárott tanulmányait, már el volt határozva jövendője. Ugyan mi pálya várhatott volna egy gyermekifjúra, ki teljesíti ugyan kötelességeit, de nem mutat kiváló hajlamot semmi kenyér-tudomány iránt, csak olvasgat és verseket firkál, a természet szépségein mereng, s az ősi dicsőség napjairól álmodozik? Mi más pálya, mint az írói? Távolról sem sejthette senki, maga legkevésbé, hogy tíz év múlva, mint nagy költő vonja magára nemzete figyelmét, de az már bizonyos volt, hogy sikerrel vagy siker nélkül, küzdeni, szenvedni fog nemzete dicsőségéért.

2
Vörösmarty 1816-ban a pesti gimnáziumban tanul, s egyszersmind gyermekeket tanít.
1817-ben az egyetembe lép. Újabb olvasmányai s az egyetemi tanárok hatása.
Sallay Imre tanulótársa. Atyja halála. Anyja özvegysége és utolsó évei.
A szegény asszony könyve című költeményében anyját rajzolja

Atyja 1816 novemberében Pestre vitte a gimnázium hatodik osztályába, az úgynevezett poetica classisba. Itt is keveset kellett költenie reá; csakhamar alkalmazást nyert egy özvegy örmény nőnél, kinek két fiát tanította koszt- és szállásért. Azonban az eddig első eminens fiút, itt már az utolsók között találjuk: az első félévben huszonegyedik, a másodikban huszonötödik, sőt a következő évben, mint az egyetemen filozófiai tanfolyamot hallgató, már nem éppen mindenből eminens, bár némely tantárgyból, minő a magyar irodalom és esztétika, az elsőbb eminensek között foglal helyet, ebből mint tizenötödik, amabból mint hatodik. Nem csoda. Pesten több idejét vette igénybe a tanítás, mint Fehérvárott; nagyobb fiúkat tanított, s némely tantárgyat magának is újra kellett tanulnia, hogy taníthassa. Emellett többet olvasott és verselgetett. Néhány jó könyvre tett szert: Baróti Szabó Aeneisére, Rájnis Eclogáira, Virág Ódáira és Horatiusból fordított Leveleire. Ekkor ismerkedett meg Révai munkáival is, előbb verseivel, később nyelvtanával. Mind oly könyvek, melyek nyomot hagytak fejlődésében. Nemcsak a verselés folytatására buzdították, hanem látókörét is szélesítették, nemcsak a klasszikai formák, kivált a hexameter iránti előszeretetét táplálták, hanem sok tekintetben befolytak a leendő költő nyelvére is. Baróti Szabó új módú inverziói, avult és tájszavai hasonló merészségre bátorították a gyermekköltőt, hogy aztán minden elődénél szokatlanabbul és mégis magyarosabban és szebben szólalhasson meg. Virág műveinek főleg tisztasága és könnyűsége tetszett neki. Már korán megszokta a szokatlant a tisztaság és könnyűség bájával egyesíteni. Révait nagy örömmel olvasta és zászlója alá esküdt. Erre nézve sokat tett az is, hogy az egyetemen a filozófia tanára Szűcs István, kit kedvelt, Révai híve volt, a magyar nyelv és irodalom tanára pedig, Czinke Ferenc, egy csekély tehetségű és tudományú ember, akit ki nem állhatott, Révai ellen küzdött. Czinke éretlen fecsegései még inkább Révai hívévé tették, kinek munkái ébresztették föl aztán benne a nyelv körüli nyomósabb tanulmányokat. Zádor így ír Kazinczynak 1825. november 7-ről: "Vörösmartyt Czinke oktatása tette jottistává, s ő a metrikusok között legelőször Édes Gergelyt ismerte, ez után indult el azon pályán, melyen most sasszárnyakon repül. S Czinkének és Édesnek aligha ebből nem áll minden érdemök."^[84]

Valóban Vörösmarty a nyelvet illetőleg szerencsés körülmények között fejlődött. Oly vidéken született, hol tisztán beszélik a magyar nyelvet, gyakorta érintkezett a néppel, nyelvérzéke élesedett, s fogékony emléke az eredeti szólásmódnak egész kincstárával gazdagult. Korán megismerkedett nyelvünk tudományos rendszerével, s a legnagyobb magyar nyelvész, Révai nyomán. Első olvasmánya is oly kevéssé volt Gvadányi, mint Kazinczy. A gyermekifjút nem tehette elfogulttá se amannak népies, de ízléstelen magyarsága, se emennek ízléses, de olykor idegenszerű stílusa. A két túlság között a középúton maradt, s már gyermekkori benyomásainál fogva hivatva volt, mintegy összeolvasztva az eddigi irányokat, oly költői nyelvet alkotni, mely ósdiakat és újítókat egyaránt magával ragadjon. Ifjúkori kísérletein már látszik ez, irány, sőt Sok vész riaszt kezdetű költeményecskéjében is, mely fennmaradt kísérletei között a legrégibb, alig van nyoma akár a köznapi, akár a mesterkélt magyarságnak. E költemény 1817-ből való. Szűcs előadása alatt írta a tanteremben, mi azt mutatja, hogy Pesten már nem figyelt annyit a magyarázatra, mint Fehérvárott. Ez idő tájt leginkább epigrammákat és elégiákat írt, melyeknek nagy részét elégette, mert, amint maga mondja, többnyire száraz verselés volt. Fenn említett költeménye is csak úgy maradt reánk, hogy egyik tanulótársa leírta magának, s ereklyeként őrizte egész napjainkig. Sallay Imre neve e hű barátnak, ki majdnem oly szeretettel és bámulattal csüngött Vörösmartyn, mint Johnsonon Boswell. Szerette, bámulta, mindent megtett érte, amire kérte, sőt midőn Vörösmarty föllépett az irodalomban, szerencsésnek érezte magát, hogy kéziratát minden díj nélkül ő tisztázhatja. Hivatala miatt Budán kellett laknia, de minden héten átjött Pestre megkérdezni Vörösmartyt: írt-e valami újat, van-e tisztázni valója. Jobban tudta Vörösmarty írását olvasni, mint ő maga; a gyors írás, a sok törlés és javítás miatt nehezen olvasható kéziratot oly könnyen olvasta, mintha saját szép írása lett volna.

Kár, hogy e hű ember nem vitt naplót, mint Boswell; később ugyan, 1865-ben, emlékezetből összeírt egypár ív jegyzetet Vörösmartyról, de nagyon hézagosan, s nem oly érdekesen, mintha naplót visz vala.^[85] Mennyi adatunk volna most Vörösmarty ifjú- és férfikorára, míg így csak egypár jegyzet, néhány levél és szóbeli hagyomány mindaz, amiből meríthetünk.

Az 1817. év más tekintetben is nevezetes volt a már egyetembe lépő ifjúra nézve. Nemcsak a tanulmányok érlelték, hanem a szenvedések is, s megkezdé küzdelmét az élettel. Atyja egypár év óta elvesztette minden vidorságát. Gond nyomta, aggodalmak kínozták. Kilenc gyermeket kellett fölnevelnie, s az 1814-1815-i szűk termések nagyon megrontották haszonbérletét, s csak a legnagyobb szorgalom és takarékosság menthették meg a bukástól. Ide járult még beteges állapotja is. 1816 őszén a fehérvári vásáron meghűlt, forró lázba esett, melyből kigyógyult ugyan, de annyira elgyengült, hogy tavaszig nem léphetett ki a szobából. Tavaszra jobbra fordult egészsége, a termés is szépen mutatkozott, mi jobb kedvet öntött belé. Azonban egészsége még nem állott teljesen helyre. Unokaöccse, Vörösmarty Ferenc, pesti ügyvéd, júliusban meglátogatván azt tanácsolta neki, hogy jó volna, ha közölné baját jelesb orvossal, ezért ránduljon be vele Pestre. Elfogadta a tanácsot, a pesti orvosok egyik legjelesbikéhez folyamodott, kinek orvosságát még aznap bevette, s másnap délután meghalt.

E halál az egész család pusztulását vonta maga után. A boldogult még betegeskedése idejében úgy rendelkezett, hogy ha meg találna halni, hagyjanak fel a falusi gazdálkodással; mindent mi Velencén van, tegyenek pénzzé, az adósságokat fizessék ki, ami megmarad, adják be az árvapénztárba. Így ez összeg kamatjából s a fehérvári ház, föld és szöllő jövedelméből valahogy csak elélhetnek, különben bajosan. Az özvegy másképp cselekedett. Képzelődése és kedélye után indult, s reményét jó szándékával táplálta. Hogyan hagyja el Velencét, hova annyi édes emlék köti, a jó szomszédokat, kik szeretik, betegeit, kik áldják, kedves teheneit, melyeknek tejéhez nincs fogható, a szöllőt, melyet férje ültetett, az erdőt, mezőt, hol minden gyógyfüvet ismer; hogyan menjen Fehérvárra, idegenek közé, városba, melyet sohasem szokott meg? Aztán azt hitte, hogy mivel jó gazdasszony, jó gazda is lehet, képes lesz pótolni férjét, s fenntartani a családot eddigi állapotában. Megtartotta a haszonbérletet, s két nagyobb leányával gazdálkodni kezdett. Azonban nem sokáig folytathatta, minden év rosszabbul ütött ki, s minden évben kisebb-kisebb haszonbérletre szorult. De szegényedése mellett sem mondott le szokásairól. A ház egyben-másban, legalább külsőleg, most is a régi jobb állapotra emlékeztetett. Vendég nemigen járta már, de azért a gazdasszony serénykedett, konyhája folyvást jó hírben állott, s a koldus most sem léphette át vigasz nélkül küszöbét. Alig telt el öt év, s már majd mindent el kellett adni, a fehérvári házat és szöllőt s így tovább. A szegény özvegy nemhogy fiait segíthette volna, hanem maga is szükséget látott. Gyermekei szétszóródtak a világban. Mihályt a véletlen vagy gyámja, Vörösmarty Ferenc gondoskodása a Perczel-családhoz juttatta nevelőnek; János, végezve a gimnáziumot, gazdasági szolgálatba lépett; a többiek a rokonsághoz vagy jó emberekhez vonták magokat, hogy ne legyenek anyjok terhére. Az özvegy egyedül maradt bánatjával. Ott tengődött Velencén, alig maradt valamije, leginkább azon csekély segítségből éldegélt, melyet két nagyobbik fia küldött neki koronként. Az önvád és elhagyottság szomorúvá és betegessé tették. Mindent elvesztett, csak imádságos könyve maradt meg, ebben keresett és talált vigasztalást. Imádkozva, betegeket gyógyítva töltötte napjait.

És ha néha sorsa fordul,
Gazdálkodni még most sem tud,
Ha néki van, másnak is jut;
Jobb időkből rossz szokása:
Hogy a könnyeket ne lássa,
Megfelezni kis kamráját,
S maga gyakran szükséget lát.

Írja róla költőnk 1847-ben egyik költeményében, melynek címe Szegény asszony könyve. Mi mélyen hathatott a jó fiúra anyja szenvedése. Huszonöt év múlva sem feledi e kegyes, szomorú arcot, s oly élénken, oly bensőséggel rajzolja, mintha éppen akkor jött volna látogatásából. Valóban e költemény nemcsak Vörösmarty legszebb költeményeinek egyike, hanem kedélyre, bensőségre, s ami ezzel együtt jár, egyszerűségre nézve, majdnem mindent felülmúl, amit valaha írt. Ha nem volna más adatunk arra, hogy Vörösmarty nagyon szerette anyját, e költemény is elég bizonyság lenne reá, ha nem írt volna semmi mást, ez talán magában is fenntartaná nevét költészetünk történetében, mert a valóság és eszmény, a kedély és képzelem szerencsés vegyületének oly szüleménye, mely más irodalmakban is a ritkább jelenségek közé tartozik.

Fiai jobb sorsával az özvegyre is jobb napok derültek. Mihály- és Jánosnak első gondjok volt anyjokat kiemelni a nyomorból s bevinni Fehérvárra, hol közelebb lehet gyermekeihez, mert közülök négy ott lakott. János itt tisztességes lakást fogadott számára, sőt közköltségen tehenet is vettek neki, hasonlót a régihez, mert a jó tej kedves eledele volt. Mindamellett nem maradt Fehérváron sokáig; nem tetszett a város, faluhoz szokott, s ismét oda kívánkozott vissza. Ekkor János, Mihály tanácsára, Gárdonyba vitte ki, hol egy nemesúr adósuk volt, s ennek fejében örömest adott az özvegynek lakást és földet. Azonban itt sem találta magát jól. Velencét, a jó szomszédokat, férje kedves szöllőjét nem tudta felejteni. Rosszabb kedve volt, mint a nélkülözés napjaiban, s mintegy hervadni látszott. Végre sírva vallotta meg fiainak, hogy ő csak Velencén lehet egészséges, közel a szöllőhöz, hova mindennap kijárhat sétálni, mint régen, bárcsak ezt a szöllőt ne kellett volna eladni, bárcsak élne édesatyátok - istenem, hová juttattalak benneteket! És keservesen sírt, siratta férjét, magát és fiait. A fiúk nem nyughattak, míg a szöllőt vissza nem szerezték, s anyjoknak közel hozzá lakást nem béreltek. Boldoggá tették. A jó özvegy megelégedve élte le utolsó éveit. Otthon volt újra, s úgy tetszett neki, mintha a régi jó idők visszatérnének. A magáéból élhet, férje szöllőjébe járhat, ismét aszalhat, befőzhet, gyógyfüveket száríthat, tapaszokat, kenőcsöket készíthet, s fiait egy kis vendégségre várhatja. A fiúkra is jól hatott, hogy midőn anyjokat látogatják, egyszersmind gyermekségök emlékhelyéhez vándorolhatnak. Rájok is elragadt anyjok boldog csalódása. Jól ismert hegyek, fák és arcok köszöntötték, a kapuban anyjok fogadta, s mert hatvan éves korában is alig volt ősz hajszála, majdnem az az alak állott előttök, ki régen iskolás gyermekkorukban. Úgy tetszett nekik pillanatra, mintha még virágoznék az atyai ház vendégszeretete, jóléte. Anyjok megvont magától amit lehetett, csak hogy látogató fiait jól fogadhassa. Bőségben úszott az asztal, s kivált Mihály kedvenc ételei sohasem hiányoztak. Mihály éppen azért, mert nem akarta anyját szegényíteni, ritkábban látogatta, egy évben kétszer; az anya viszont éppen azért, mert fia ritkán látogatta, még inkább kitett gazdasszonyi becsületéért. Mihály mindig hozott neki Pestről valamit, ha egyebet nem, legújabban megjelent munkájának csinosan bekötött példányát. A jó asszony örült fia hírének, könnyezve nézegette a szép könyvet, el is olvasott belőle néhány lapot, de nagyon elszokott már a világi olvasmányoktól, a fellengős nyelvet nem értette eléggé, hamar félretette, és ismét imádságos könyvét vette elő. És imádkozott, hálát adott istennek, hogy fiai jól-rosszul, de elhelyezvék; János éppen oly jeles gazdatiszt, mint Mihály író; Mihály már olyan állapotban van, hogy évenként kétszáz váltó forinttal segítheti, amennyi éppen elég neki, s még a szegényeknek is juttathat belőle valamit.

3
Vörösmarty mint a Perczel-fiúk nevelője, első ízben 1817-1822. A Perczel-család.
Jogi vizsgálatai az egyetemen. Olvasmányai Pesten. Barátjai Börzsönyben:
Egyed Antal, Klivényi Jakab, Teslér László. Első drámai és epikai kísérletei:
Zsigmond király, Ypszilon-háború, Hűség diadalma. Lírai költemények

Azonban midőn költőnk körülményeihez képest ily jelentékeny összeggel segítette anyját, már harminc éves férfiú volt, s az Akadémia rendes tagja. Azon évben, mikor atyja meghalt, nem tehetett érte többet, mint hogy nem vált terhére, s néhány forintocskát takarított meg számára. Magának is kevés volt, csak hogy élhetett és tanulhatott. Szerencsére már 1817 novemberében a Perczel Sándor házához jutott, mint három kisebb fiának nevelője.

Az atyja halálán búsongó, s anyja és testvérei sorsán aggódó ifjú idegennek és szerencsétlennek érezte magát az úri háznál. Atyja sírjához ez idő tájt írt ódája nemcsak a kegyelet sóhajtása, hanem a búskomolyságé is. Nem dobogott feléje részvevő kebel, hideg arcokkal találkozott. Perczel Sándor katonaviselt ember, vagyonos és büszke nemes úr volt, s kissé nyers modorú; fiai: Sándor, Móric és Miklós tehetséges, de vásott úrficskák, kiket az atya utasítása szerint is kemény regulában kellett tartani. A fiatal és tapasztalatlan nevelő sokat bajlódott. Nem sok kedve volt nevelősködni, s nagy fáradságába került a tanítás. Midőn 1848-ban br. Eötvös, mint vallás- és közoktatásügyi miniszter, a magyar nyelv és irodalom egyetemi tanszékével kínálta meg, visszautasította, azt mondván, hogy nem született tanárnak, ifjúkorában eleget kínlódott, vén napjaiban hagyjanak neki békét. A tizenhét éves ifjú nem beszélhetett így. A szükség és becsület kívánták, hogy megfeleljen a szülék bizalmának. Megszokta és kibékült pályájával. Megszerette a család, s ő is a családot, melynek lassanként mintegy tagjává lőn. Az öreg Perczel katonás modora mellett jószívű ember volt, és mit Vörösmarty nagyra becsült, részvétet tanúsított a magyar irodalom iránt, s mi akkor is, most is kevés magyar nemesnek szokása, magyar tudományos folyóiratot is járatott, a Tudományos Gyűjteményt. Perczelné csakhamar különös szívességet mutatott Vörösmarty iránt, amelyet ez ragaszkodással viszonzott. A Kis gyermek halálára írt költeménye (1824) Perczelné vigasztalására készült, aki egyik korán meghalt gyermekét siratta. A fiúk, ha sok gondot okoztak is a fiatal nevelőnek, becsülték és ragaszkodtak hozzá, s e viszony még akkor is fennmaradt, midőn már kikerültek keze alól. Híven látogatták vagy fölkeresték levelükkel kedves tanítójokat. Vörösmarty iratai közt nem egy levelet találhatni hajdani tanítványaitól. Sándor, ki katona lett, 1831-ben így ír neki Milánóból: "Kérem barátomuramat egynéhány sorral tudósítani régi tanítványát, kiben még azon magyar vér folyik, melyet barátomuram bele öntött." Móric, ki 1848-49-ben a magyar forradalomban mint tábornok nevezetes szerepet játszott, viharos élete majd mindenik korszakából tudósítja kedves drága barátját. Hálát és tiszteletet lehelnek levelei; elismeri, hogy Vörösmarty adott először irányt hazafiúi tüzének, s várva várja kedves barátja szívet és lelket tápláló levelét. Vörösmarty hasonló szeretettel viszonozta hajdani tanítványai hajlamát. Miklósnak 1849-ben úgyszólva életét menté meg, midőn ez Aradon mint katonatiszt Damjanichcsal, minden katonai fegyelmet sértve, szenvedélyesen összetűzött. Damjanich már kiadta a parancsot, s katonai törvényszék elébe akarta állítatni. Vörösmarty, meghallván ez eseményt, kérte Damjanich barátjait, hogy vessék közbe magokat, s mentsék meg e derék, de meggondolatlan ifjú embert. Ezek azt tanácsolták, hogy tegye ezt ő maga; Damjanich tiszteli őt mint költőt, s kérése sikeresebb lehet, mint bárkié. Vörösmarty csakugyan elment Damjanichhoz, ki nagy tisztelettel fogadta, tüstént teljesítette kérését, s örült, hogy szolgálhat neki. Móricért is mindent megtett, mit tehetett. Csillapítá, mérséklé őt, ki mindig a szélső baloldalon foglalt helyet, s bár politikai véleménykülönbség volt köztök, senki sem mentette, védte hívebben ez annyiszor megtámadott szónokot, mint a hajdani nevelő és barát.

Nyolc évig nevelősködött a Perczel-háznál, első ízben 1817 novemberétől 1822 novemberéig, másodízben 1823 novemberétől 1826 augusztusáig. Az első három évben Pesten lakott növendékeivel, s egyszersmind elvégezte az egyetemen a filozófiai tanfolyamot. 1820 végén leköltözvén Perczel börzsönyi jószágára, ő is vele ment, s magánszorgalommal két év s egypár hónap alatt tanulta meg a három évre szabott jogi tanulmányokat, melyekből félévenként vizsgálatot állott ki a jogi kar előtt. Iratai közt talált bizonyítványai szerint mind a négy vizsgálaton kitűnő osztályzatot vívott ki, kivévén az elsőt, melyen csak az észjogból nyert kitűnőt, s a többiből első osztályt.

E két évet fiatalsága legvesződségesebb éveinek nevezte mindig, mert sok mindent kellett tanítnia és tanulnia, mindamellett szakított időt arra is, hogy költői hajlamának áldozhasson. Tulajdonképp ekkor kezdődik meg költői tehetségének fejlődése, mely mind nagyobb arányokat vesz. Míg 1820-ig Pesten lakott, úgy látszik, egyetlen íróval sem ismerkedett meg személyesen. Talán csak az öreg Virág Benedeket látogatta, ki örömmel fogadott s áldással bocsátott el magától minden írogatni kezdő lelkes ifjút. Legalább ezt látszik mutatni az a bizalmas hang, mely Virághoz 1822-ben írt költői levelén elömlik. Tanulótársai közt sem volt senki, ki írogatott volna, vagy akitől némi szellemi hatást vegyen. Csak egy Maróthy nevű orvosnövendék volt reá hatással, ki keleti nyelveket tanult, s keletre készült a magyarok őshazája fölkeresésére. Vörösmarty maga is foglalkozott ez eszmével, és sokáig sajnálta, hogy nem vándorolhatott ki barátjával. Volt a korban valami, ami a sivár jelenből a múlt felé vonzotta az elméket: a felébredt hazafi-fájdalom és büszkeség érzése, a búskomolyság és ábránd különös vegyülete, melyet a költészet táplált, a tudomány szentesített. Horvát István a magyar őskérdés vizsgálatába merült, s csodás fölfedezéseit lelkesülve várta az egész nemzet. Körösi Csoma Sándor már elindult keresni az őshazát, s amint látszik, számos fiatalember keblét dobogtatta hasonló vágy. Csaknem egyszerre négy költő ajkán zendült meg az ősi dicsőséget magasztaló eposz, s jellemző, hogy e költők legkitűnőbbike, mielőtt nagy művéhez fogott volna, keletre akart bujdosni, mint Körösi Csoma, s miután megírta Zalán futását, Horvát István őstörténelmi vizsgálódásai nyomán, elméjében egy új eposz tervét forgatta, melynek az ősi haza lett volna színhelye. Máskülönben buzdítás, versenytárs nélkül, magára hagyva állott az ifjú költő a nagyvárosban, s csak naponként szaporodó olvasmányai ébresztették munkásságra. Kisfaludy Sándor, Dayka és Berzsenyi munkái akadtak kezébe, s tanúja lőn Kisfaludy Károly drámái diadalainak a pesti színpadon, melyek nagy hatást tettek reá. Többé nem Virág volt legkedvesebb költője, hanem Berzsenyi; s nem óhajtott semmit sóvárabban, minthogy drámákkal ajándékozhassa meg nemzetét. Ódákat írt, s néhány kisebb színműbe kezdett, melyeket nem végzett be. Ekkor kezdette meg Salamon király drámáját is. Úgy látszik, erről azt hitte, hogy főműve lesz. Elhatározta magában, hogy bevégzi, s ha sikerül, ezzel lép a közönség elébe.

Ily hangulattal és törekvéssel utazott le 1820-ban tanítványaival Tolna megyébe, egy Bonyháddal határos pusztára, Börzsönyre. E falusi magányban töltött két év nagy befolyással volt fejlődésére. Éppen azt találta meg itt, mit Pesten hiába keresett: könyveket és írótársakat. Perczel Sándornak itt szép könyvtára volt, s Bonyhádon két pap lakott, Egyed Antal, a plébános, és Teslér László, a káplán, kik mindketten irodalmi tanulmányokkal foglalkoztak. Kissé távolabb élt egy másik barátja, Klivényi Jakab, kivel már régebben ismerős volt, s ki szintén verselgetett. E három pap lett Vörösmartynak társasága, közönsége, barátja, bírálója, versenytársa, kikre mindig hálával emlékezett. Körükben találta magát legjobban, könyvtárokból tanulta ismerni az újabb és régibb magyar irodalmat, általok ismerkedett meg a külföldi költőkkel, tőlök vett ösztönt költői pályája folytatására, s mert nevezetes költőt jósoltak belőle, önbizalomra ébredt félénk géniusza.

Mind a három pap különböző jellemű és tehetségű volt, de mindenik buzgó hazafi, s testestül-lelkestül híve a nemzeti irodalomnak. Megható jelenet, hogy mily nevezetes szerepet játszott a magyar katolikus alsóbb papság nemzeti irodalmunk újjászületése korszakában, sokkal nevezetesebbet, mint a protestáns. A szegény szerzetesek, plébánosok és káplánok főpapjaiknak hagyva a fényt s a protestánsokkal való torzsalkodást, az éledő nemzetiség, a zsendülni kezdő irodalom nevében egyesültek a világi protestánsokkal. Érezték, hogy van egy pont, hol főleg csak keresztyéneknek és magyaroknak kell lennünk, s az egyházi irodalmon kívül is élhetni isten dicsőségére, a nemzetiség, művészet és tudomány igaz érdekeit szolgálva. Faluditól Czuczorig hány nevezetes író állott elő e lelkes falanxból; emellett mindenütt ott találjuk őket, hol az irodalom ügye forog kérdésben. Berzsenyi versei kiadására néhány katolikus papnövendék gyűjt segélyt, Kazinczyt örömriadással fogadja Pannonhalma, Kisfaludy Károly Aurórájának legbuzgóbb terjesztői leginkább fiatal katolikus papokból telnek ki.

E derék férfiak közé tartoztak Vörösmarty barátjai is. Köztök a legfiatalabbik, Klivényi, Pécsen lakott, de 1822 óta folyvást levelezésben állottak egymással. Az ifjú pap mindent elpanaszolt barátjának, s bánta, hogy pappá lőn. Vörösmarty vigasztalta, s egyszersmind megküldte neki nagyobb munkáit. Klivényi köszönte a vigaszt, köszönte a munkát, mely vigasztalóbb amannál. Ő is küldött viszonzásul egypár verset, kivált római epigrammokat. Panaszolt püspökére, ki nem szereti a költő-papot, kivált ha drámát ír. Lassanként kibékült sorsával, felhagyott a panasszal, fel a költészettel is, de annál inkább lelkesítette ifjú barátját, kinek halhatatlanságot jósolt.

Egyed leginkább a régi klasszikai irodalommal foglalkozott. Ovidiust fordította, elégiákat írt, s egy nagy eposzhoz akart fogni. Szigorú erkölcsű, de vidám férfiú volt, ki örömest barátkozott a fiatal emberekkel. Vörösmarty gyakran átrándult hozzá, s alkalmasint tőle kapta meg Zrínyit Kazinczy kiadásában, Homért Vály Nagy fordításában, Tassót a Tanárkiéban; ez utóbbi annyira megnyerte szeretetét, hogy kedvéért megtanult olaszul, s nemsokára az eredetiben olvasta. 1822-ben Paksra költözvén Egyed, leginkább levelezés által tartották fenn a régi viszonyt. Versben leveleztek. Vörösmarty nemcsak hogy az ő szívességéből olvasta a három nagy epikus költőt, Homért, Tassót és Zrínyit, hanem tőle vette az első ösztönt az epikai költészetre is. Egyed az "Ősi hadak rendjé"-t akarta írni, eposzt Árpádról, majd Nádasdyról, a hét éves háború egyik hőséről. Vörösmarty folyvást tudakolta mennyire haladt már a munka. Fájdalom, volt reá a válasz, még meg sincs kezdve, mert helyzete nem adott hozzá könyveket. Valósággal ihlete hiányzott. Vörösmarty nem emlegette, hogy ő is akar írni, de már kész volt epikai első kísérletével, a Hűség diadálmával, bár ekkor még nem sejté, hogy egy év múlva ő fogja megénekelni Árpád csatáit, mire Egyedet annyira buzdította.

Amint Egyed eposzi tervekkel foglalkozott, melyeket ifjú barátja írt meg: úgy készült Teslér a drámai pályára, gazdagítva könyvtárát az újabb kor legnevezetesebb drámaíróinak munkáival, melyeknek Vörösmarty vette leginkább hasznát. Ifjabb levén Egyednél, szorosabb baráti viszony fűződhetett közte s Vörösmarty között; emellett Teslér leginkább az újabb kor irodalmát tanulta, melyből az ifjú költő majd semmit sem ismert. A két ifjú a fiatal szív lángolásával ragaszkodott egymáshoz. Teslér nemcsak idősb, hanem míveltebb is volt, mint ifjú barátja. Nem csak görögül tudott, hanem németül, franciául és olaszul is, szépen hegedült, s már levelezésben állott Kazinczyval, kinek leveleit még a külalakban is utánozni igyekezett. Minden pénzét könyvre és hangjegyre költé; többet olvasott, mint írt. Készen állott ugyan már egy drámája, de csak egypár kisebb költeményt bocsátott közre álnév alatt. Előbb Bonyhádon káplánkodott, majd Pincehelyen, később székcsői plébános lett s végre bükkösdi. De bárhova ment, mindenünnen küldte könyveit Vörösmartynak, s híven fölkereste levelével. Tőle olvasta Vörösmarty Shakespeare-t, Schillert, Goethét, Kazinczyt s az Erdélyi Múzeumot. Meglátogatták egymást, s ha távol voltak, egyik levél a másikat érte. "Édes örömmel voltam mindig társaságodban - írja neki Teslér 1820 végén - mert beszédünk csak a haza, csak a literatúra volt. Ha örömmel láthatnám kelni mindezeket, ha dicsőn lefizethetnők mi is adónkat." Ösztönzék és bírálták egymást, mégpedig ritka őszinteséggel. Néha összetűztek, de hamar megbékéltek. Teslér Vörösmarty Salamonjának első kidolgozását nem találta elég magyar jelleműnek, emellett ismételte azt a tanácsot, melyet neki Kazinczy adott: "Tartsd meg a kothornusi lépdelést." Még más hibákat is fedezett fel benne, melyek részint nem hibák, részint pedig nem a legfőbbek. Vörösmarty rossz néven vette a bírálatot s polemizálni kezdtek egymással levélben. Ifjú költő nemigen tűri a gáncsot, ha még oly csöndes, szerény természetű is, minő Vörösmarty volt. Teslér mentegetőzött s egypár bókkal igyekezett szelídíteni kritikáját. "Vedd fel azt, - írja neki 1823 márciusában - hogy mi közönségesen a magunk szüleményeit nem tudjuk azzal a bírói szemmel nézni, mellyel kellene, vagy ha tudjuk is azt, úgy bánunk vele mégis, mint ama lágy atya, ki fiainak mindeneket megenged. Az én első drámám, tudom azt jól, hogy egy pipa dohánynál többet nem ér, mégis szeretem; az pedig nagyobb ördögség, hogy amint azt először csináltuk, ha kész, már segíteni nem tudunk rajta, még csak sokat változtatni sem. Így vagyok én Pákozdymmal; tudom, hogy rossz, s hogy hol van a hiba, s azt változtatni mégsem tudom... Én azt hiszem és tudom, hogy te hazánknak nagyobb embere fogsz lenni, mint Racine és Corneille, ennek pedig első darabja gyenge volt, s azé meg rossz." Így bírálta és szerette egymást a két barát. Teslér érezte, hogy nem költőnek született, fájdalmas rezignációval felhagyott a költészettel, de mindig oly részvéttel kísérte barátja munkásságát, mintha saját jövőjéről volna szó. A Vörösmarty dicsőségében kereste a magáét, s midőn Zalán futása megjelent, a betelt vágy lelkesült örömével írta neki: "A haza nevében köszönöm neked, az egeknek pedig hála Zalánodért, s érte ezerszer csókollak, ezerszer ölellek és áldalak. Horváttól régen vártuk s te adtad azt előbb, melynek híjával valánk; vedd érte köszönetemet. Értsd pedig röviden: Cserhalmod a kritikát jobban kiállja, de szíveink jobban Zalánhoz nyúlnak. Köszönöm, köszönöm barátom, s hidd el, azt volna kedvem eldallani Szent Simeonnal: Domine, nunc dimittis servum tuu in pace."^[86]

Így fejlődött a huszonkét éves Vörösmarty a magányban, önerején, a barátság virrasztó gondjai alatt. Szabad idejét a költészetnek, barátságnak és természetnek áldozta. A hajnal vagy alkony gyakran találta őt, puskával vállán, a bonyhádi erdőben. Inkább bolyongott, mint vadászott, s andalgott a gyönyörű tájon, amely, mint Egyednek írta, éppen megegyezett csendes örömű lelkével. Klivényihez írott költői levelében is emlékszik ez álmodozó bolyongásokról. Mélyen emlékébe nyomultak e szép tájképek, s még hat év múlva is, Széplak gyönyörű bevezetésében, hozzájok sóhajtoz vissza. Változó érzések között hánykódva, egyszer a világba vágyott, a puszta magányosság bús fiának nevezte magát, máskor megnyugodva írta Egyednek: "Munkára virradok, avval nyugszom el: szünetem igen kevés. Ha fogynak dolgaim, újakat keresek, mert ezek elszórják némely aggodalmimat. Csüggesztő kedvetlenség ritkán hat szívemre: mert tudok bízni jóistenemben, s míg ez így marad, nem tartok semmitől. Az unalom ellen csak egy rendű foglalatosságom is elég oltalom, változó érzéseim pedig, melyeket a költészet (szabad legyen mondanom) lelke még tündériebbekké tesz, azt egészen ösmeretlenné teszik előttem."^[87]

Azonban folyvást dolgozott, s mindinkább ébredezett írói becsvágya. 1821 őszén egy kirándulás tanítványaival Baranyába és Somogyba, a Perczelekkel atyafias Somsich-családhoz, szintén táplálta költői lelkesülését. Baranyában Siklós várának szemlélete egy egész drámai trilógia eszméjét ébreszté benne, amelynek első részét, Zsigmondot, 1823-ban be is végezte, a másodikat, a Bujdosókat 1825-ben írta meg, a harmadik egészen elmaradt. Somogyban Zrínyi várának romja egy Szigetvár című ódára lelkesítette.^[88] 1822 novemberéig már jókora füzet lírai költeményt írt össze, ezenkívül két drámát, Salamont s az Ypszilon-háborút, mindkettőt 1821-ben, s egy költői beszélyt, a Hűség diadalmát 1822-ben. Meglátszanak rajta újabb olvasmányai, s fejledezni kezd eredetisége is. Salamonjáról itt nem lehet ítélnünk, mert újra dolgozva adta ki később, de 1823-ban írt, át nem dolgozott s ki nem adott Zsigmondjából úgy látszik, hogy nem ismerte még a színpadot és Shakespeare olvasása nem a tragikai koncepció, a gyors cselekvény, az éles jellemzés iránti érzéket fejté ki benne, hanem csak a nemzeti történelem dramatizálásának hajlamát. Shakespeare-t inkább csak a külsőségekben utánozta, egészen a színek gyakori változásáig. Azonban a dikció méltóságára, a jambusok hangzatosságára nézve már ekkor felülmúlt minden magyar drámaírót. Ami Ypszilon-háború című nyelvészeti bohózatát illeti, az annak, aminek írta, eléggé sikerült, mindenesetre sikerültebb, mint ifjúkori drámai kísérleteinek bármelyike. A mű személyei betűk, a Verseghy yna és jje versenyeznek egymással, amíg végre Révai szerint dől el a dolog. Még akkor nem volt eldöntve helyesírásunk legfőbb kérdése: vajon egészen a kiejtés szerint írjunk-e, mint Verseghy hirdette, vagy pedig feltüntessük a szóképzés és ragozás betűit, amint Révai tanította; vajon láttyát, hallyát írjunk-e, vagy látját, hallját. Vörösmarty, mint Révai buzgó híve, azt hitte, hogy a komikai tárgyalás csak használhat a komolyan már eléggé megvitatott kérdésnek. Valóban, a száraz nyelvészeti kérdést oly élénken, oly komikain tárgyalja, hogy figyelmünk, jókedvünk egy percig sem lankad.

Majdnem cselekvénnyé emelkedik a vita, s a betűk egész szenvedéllyel küzdenek. Már magának az eszmének különössége fölébreszti kíváncsiságunkat, s nem remélvén, hogy valami derekas válhassék belőle, annál kellemesebben élvezzük a sikert. Lírai költeményei nagyrészt csekély becsű kísérletek, amelyeken előbb Virág, aztán Berzsenyi hatása érzik. Messze marad mindkettőtől, kivált ez utóbbitól, bár később is eszébe jut néha Berzsenyi koszorújáért versenyezni. Csodálatos, ez inkább költői gyakorlatokban, mint költeményekben nem érezhetni Vörösmarty szellemét, sőt nyelvének erejét sem mindenütt. Mintha a klasszikai óda egészen ellenkeznék modern szellemével, s géniusza elhagyná e téren. Klasszikai modorban írt ez ifjúkori ódáiban csak abban mutatkozik eredetisége, hogy egészen szakít a mitológiával, sőt a klasszikai eszménnyel is. Dalaiban már több eredetiség nyilatkozik. A Völgyi lakosban és Szánakozóban új hang csendül fülünkbe. De nyelvének erejét leginkább hexametereiben érezzük, melyek már akkor is a legjobb magyar hexameterekkel versenyeznek, míg végre a Hűség diadalma című epikai kísérletében, mind tárgyra, mind szellemre nézve előttünk áll a romantikus költő, kit az óvilághoz csak a külső forma köt, s egész arcával az új világ felé fordult.

Íme ez ifjúkori kísérletek néhány jellemvonása, melyek a későbbi Vörösmartyra emlékeztetnek! Mindamellett a legélesebb szemű kritikus sem jósolhatta volna belőlök, hogy az ifjú, ki ezeket írja, egypár év múlva forradalmat idéz elő a magyar irodalomban: kiveszi Kazinczy kezéből a magyar költői nyelv megalapítását, s mit a Kisfaludyak csak megmozgattak, a képzelet szabadsága s a nemzetiesb irány nagy eszméinek teljesebb diadalához tör utat. Honnan e gyors fejlődés? Ki mondja meg? De annyi bizonyos, hogy Vörösmarty géniusza még ekkor nem találta meg se tárgyait, se formáját. Két erős szenvedélynek kellett ide ragadnia, a hazafi-fájdalomnak és a szerelemnek: a következő 1823. évben e két érzés tölti be egész lényét, és hozzáfog Zalán Futásához.

4
Vörösmarty Görbőn mint patvarista. Az Elbúsult deák című drámája.
Első föllépte a Koszorúban. Az 1823-i politikai mozgalmak hatása. Zalán Futásába kezd.
Zrínyi, Gyöngyösi és a XVIII. század epikusai. Epikai mozgalmak a jelen század elején.
Aranyos-rákosi Székely Sándor. Vörösmarty első szerelme, Perczel Etelka

Vörösmarty 1822 novemberében egy évre elhagyta Börzsönyt, s Görbőre ment Csehfalvay Ferenchez, Tolna megye egyik alispánjához, patvariára. Nem végképp mondott le nevelő pályájáról, csak ideiglenesen, s Perczel Sándor nemhogy rossz néven vette volna e lépését, sőt ellenkezőleg helybenhagyta, s maga ajánlotta őt Csehfalvaynak. Ügyvédi pályára készült, s az volt szándéka, hogy a patvaria végeztével felesküdjék a királyi táblára, s Pesten ismét átvévén a Perczel-fiúk nevelését, ügyvédi vizsgálatra készüljön. Görbőn új barátokra talált, kik ugyan inkább csak vadász- és jurátuspajtások voltak, de szintoly tárt karokkal fogadták, mint Bonyhádon írótársai. Vörösmarty, gyermeksége óta, talán itt töltheti legvidámabb napjait, ha anyja miatti aggodalma, a haza ügye, és titkos szerelmi búja meg nem zavarják vala éjét és nappalát. Azonban az ifjú szív sokat elbír, kivált ha költőé, kivált ha a fájdalom ihletté válva, enyhületképp szállhat vissza. Vörösmarty nemesülve emelkedett ki fájdalmaiból, s mintegy nekik köszönhette, hogy költői géniusza szárnyra kelhetett.

Mióta elhagyta a szülő házat, most lélegzelhetett először szabadabban. Nem tanított, kevés óráját foglalta el a patvaria, s élhetett valamit kedvére is. Az újság ingere, a szórakozás belevonták néha a mulatságokba, de inkább vadászott és csónakázott a Kaposon, mint bálokba járt vagy kirándulásokat tett a vidék vendégszerető házaihoz. Leghűbb vadász és csónakos társa az alispán fia volt, Sándor, ki, amint levelei bizonyítják, kiválóan ragaszkodott hozzá. Midőn Vörösmarty odahagyta Görbőt, az ifjú barát híven tudósította őt, hogy mik történtek ott eltávozta óta. Sokszor emlegeti a csónakázást, vadászatot, s azt a "cifrán készült meleg hűselőt", melyre Vörösmarty gúnyverset írt. Elpanaszolja, hogy mindkettőjöket nagy veszteség érte, oly mulatótársukat vesztették el, kit a nyáron Dárius kincséért sem adtak volna - kedves kis csónakjokat ellopták a kert alól. Elmondja, hogy az a meleg hűselő most még jobban megérdemli Vörösmarty dicséretét, mert ő az ősszel még az ujjnyira árnyékvető zsinegeket is elpusztította róla, hogy annál hűvösebb legyen, s a benne hűselőket jobban érhesse a szél. Tréfásan dicsekszik, hogy most jobb fűtőszolgájok van, mint tavaly, egészen olyan, mint Vörösmarty börzsönyi fűtője, aki egy hétre egyszerre szokott befűteni, és Tollagi Jónásként, amit tesz, igazán teszi. "Ha reá gondolok - végzi egyik levelét - múlt esztendőre, sóhajtással emlékezem meg azon barátságos és ártatlan mulatságainkról, melyekkel időnket minden unalom nélkül eltöltöttük, s örömest visszahoznám azon jó időket, ha lehetne." A másik ifjú, ki nagyon ragaszkodott Vörösmartyhoz, Jeszenszky Miklós volt, egy lelkes és nagyreményű ifjú Csibrákról, ki közpályára készült s írogatott is, azonban kora halála sírba temeté a szülők és barátok reményeit. Vörösmarty buzdító verset írt hozzá, s egy darabig levelezésben állott vele.

E két ifjún kívül, úgy látszik, a többi patvarista is rokonszenvvel viseltetett az új társhoz. Vörösmarty rendesen, ha nem is gyors, de annál erősb és tartósb rokonszenvet keltett maga iránt a férfiakban. Nem voltak külsőképp ragyogó tulajdonságai, melyek sértsék a hiúk büszkeségét, és eszének és szívének belső gazdagsága, egyszerű, nemes modora szeretetet és tiszteletet vívtak ki számára mindazok előtt, kik nem vesztették el minden fogékonyságukat a való érdem iránt. A nők irányában sokkal tartózkodóbb volt, sőt elfogult. Nem táncolt, nem udvarolt s az édeskedést, bókolást ki nem állhatta. Azonban szerény elvonultsága, komoly vidámsága, kellemes zavara való tiszteletet és gyöngédséget fejeztek ki a nők iránt. Nagyobb társaságban kevésbé nyilatkozott szeretetreméltósága, mint a kisebben, ismerősök között. Soha nem rontotta el a mások jókedvét, ha magának nem a legjobb kedve volt is, sőt emelni igyekezett. Hamar otthon találta magát a patvarián is, hol víg élet folyt, s a tréfa, elmésség egymást érte. Egy cifrán készült meleg hűselőre, Patvarista című költeményei s az Elbúsult deák című drámája mind e pajkos szeszély szüleményei, s úgy látszik, juratus pajtásai kedvéért írta. Az Elbúsult deák hősei törvény tanuló ifjak, s alkamasint patvarista pajtásait rajzolta bennök. Egypár jó zsánerképi jelenetet találunk e különben gyönge műben; prózában van írva, melyet az érzelmesebb jelenetekben jambusok váltanak fel, szebben hangzók az eddigieknél.

Mindamellett legjobban találta magát szobájában, vagy a mezőn egyedül bolyongva. Elmerült tanulmányaiba, bújába, gondjaiba. Sokat olvasott és írt, többet, mint azelőtt; folyvást levelezett Teslér és Klivényi barátjaival, s megküldötte nekik újabb munkáit. Mint író ekkor lépett fel először nyilvánosan a Tudományos Gyűjtemény mellékletében, a Koszorúban, Virág Benedekhez írt költői levelével s egy tankölteménnyel, melyet volt tanítványaihoz búcsúképp írt Börzsönyből távoztakor. Innen küldött két költeményt Kisfaludy Károlynak is az Auróra számára, Toldy Csepelben és Juhász és bojtár címűeket. Mindenik küldemény szerencsétlenül járt. A Koszorú szerkesztője kegyeskedett ugyan kiadni mindkét költeményt, de oly jegyzés kíséretében, mely megrója az interpunkciót, ortográfiát s egy-egy pár verssor hibás voltát. Vörösmarty rossz néven vette ez igazságtalan megrovást, mely a szedő és javító hibáját a szerző nyakára tolja, társai pedig, kivált Klivényi, egész felindulással kelnek ki levelükben a szerkesztő ellen, és vigasztalják barátjokat, kinek első fölléptével is méltatlanságot kellett szenvedni. Kisfaludy Károly éppen visszautasította a küldött költeményeket.

"A munkák iránt - írja 1823. márc. 19-én - köszönetem mellett őszinte választ adok. Toldit a jövő évre hagyom, minthogy ezenre több ilyetén tárgyak küldettek be, s azoknak fölvételét ígértem. A másik verset szívesen fölveszem, mindazáltal egy kérést bátorkodom tenni: nem lehetne-e e különben szép és lágyan írt idillbe graecizmust szőni? A juhász és bojtár nevezet (pedig képtelen) sok olvasót elijeszt. Én magam tapasztalám, kivált a szép nemnél ezen előítéletet, és egy almanak, mely gyönyörködtet s nem tanít, azt nem cáfolhatja meg. Azért, ha ezen költeményt átaljában dialógizálni méltóztatnék, görög nevet adván címerül, több kedvelőt nyerhetne. Bár volna még benne több cselekedet (Handlung), mely az egészet meghosszabbítaná. A nyelv tiszta és szép, s nem hízelkedem azon reménnyel, mely olvasáskor lepett meg, hogy tisztelt hazafim ezen pályán dicsőséget szerzend. Ha felebbi kérésem figyelmet érdemel, méltóztassék ezen idillt hozzám küldeni, szintúgy köszönettel venném, ha még több metrumos és köztárgyra célzó verseket vagy epigrammákat is átszolgáltatna, én nem mulasztom el nevét, mint nyelvünk újabb hősét a hazának bemutatni."^[89] Vörösmarty nem görögösítette a gáncsolt Juhász és bojtárt, melyet ez különben sem tett volna jobbá, de a nem gáncsolt Toldit visszavette, újra dolgozta, s 1829-ben ismét elküldötte Kisfaludyhoz, aki azt ki is adta Aurórája 1830. évfolyamában. Az ifjú költő megértette Kisfaludy levelét, mely sok gyöngédséggel ugyan, de mégis eléggé érthetően fejezte ki, hogy jobbakat vár tőle. De mindez nem kedvetleníté el, más hangulatban volt, mintsem ily kicsinyes dolgokkal foglalkozzék. Lelkében eszmék forrtak, szívében a szerelem szenvedélye viharzott, s képzelmében a haza elmúlt dicsőségének, az elhanyatló jelen gyászának képei vonultak el. Eddig költészete inkább csak verselgetési gyakorlat volt, az eszmék és érzések játéka, mulatság és utánzás; most érezte, hogy költő, ki többé nem könyvekből, hanem lelkéből merít, ritmusát a megáradt eszmék és érzelmek hullámzása emeli, s költészete összeolvadt az élettel, saját és nemzete életével.

Az ifjú Vörösmarty költészetének e fordulópontját nagyban elősegíték az 1823-i politikai mozgalmak. Zaj töltötte be az országot, bár az országgyűlés terme zárva volt, s a kormány mintegy végképp bezárni szándékozta. A megyékben, a régi magyar alkotmány e védbástyáin, folyt a harc; a nemzet jobbjai végső erejök megfeszítéséig védték az annyiszor mellőzött, kijátszott, s most nyíltan s alapjában megtámadt alkotmányt. Valóban, Magyarország nagy válság felé közeledett, s kockán állott nemcsak alkotmánya, de nemzeti fejlődhetésének majd minden biztosítéka is. Mintegy harminc év tölt el 1790 óta, midőn azon az örökké emlékezetes országgyűlésen az alkotmány visszaállítva újabb törvényekkel biztosíttatott, s a nemzetiséget fenyegető veszélyek elháríttattak. A lelkesülést és erélyt lassanként lankadás és tétlenség váltották föl. A kormány többé nem németesített, de a nemzet majd semmit sem tett nemzetisége biztosítására. A nemzetiségből kivetkőzött arisztokrácia 1790-ben is nem annyira nemzetiségét védte, mint előjogait, s folyvást idegen maradt nyelvében és szokásaiban. A középnemesség tüzesen szónokolt ugyan a nemzetiség mellett ország- és megyegyűléseken, de oly keveset volt képes kivívni érdekében, mint áldozni érte saját erején. Egy nyelvmívelő társulatocskát, egy kis állandó színházat sem tudott megalapítani Magyarország gazdag nemessége, s mindazt, mit egyesek a nemzeti míveltség fejlesztésére kezdeményeztek, közöny fogadta és temette el, vagy legalábbis tengődésre kárhoztatta. Nemzeti nyelvünk nemcsak az országos és iskolai életben nem foglalhatta el helyét, hanem a míveltebb társaságokban is folyvást csak vendégképp jelent meg.

A közöny, tétlenség és léhaság e jelenségei, a mélyebben vizsgáló előtt veszélyesebbnek mutatkoztak II. József rendszabályainál, melyek a nemzetiségnek nyílt harcot izentek ugyan, de egyszersmind erős ellenhatást is keltettek föl. Most tespedés állott be, s újra a süllyedés napjai látszottak közeledni. Csak az irodalom mindinkább élénkülő mozgalmai vigasztalhatták az aggódó hazafiakat. A megújhodás fejleményének, mely itt megindult, előbb-utóbb át kellett hatni a társadalmi és politikai életet is, és szerencsére Kazinczy nyelvújítása, a régi és újabb eszmék s ízlés közti küzdelem, akkor kezdte vívni leghevesebb csatáit, midőn Magyarország közélete legzajtalanabb volt, 1812-1823-ig. Az alkotmány sem igen dicsekedhetett több szerencsével, mint a nemzetiség. Csak védelmére szorítkozott a nemzet, s nem egyszersmind fejlesztésére, s a szabadság fogalma a rendi szabadalmakkal majdnem egynek tartatott. A védelem ugyan sokáig megakadályozta a nyílt erőszakot, de nem a leplezett támadást, a lassú sorvasztás kísérleteit. A reformok késtek, sőt ellenszenvvel is találkoztak, ami öregbíté a veszélyeket. Az a reformtörekvés, mely az 1790-i országgyűlésen mutatkozott, lassanként elpárolgott. Nemcsak az európai nagy háborúk hatottak e tekintetben kedvezőtlen, mert a külügyi bonyodalmak rendesen háttérbe szorítják a belügyeket, hanem a francia forradalom szörnyűségei is, melyek éppen a legnemesebb kedélyeket hangolták le. Midőn később, 1812 után, némi reformvágy mutatkozott, maga a kormány nem gondolt vele, mely éppen oly elavultnak óhajtotta a magyar alkotmányt, mint félreteendőnek. 1811 óta nem tartatott országgyűlés, s e lefolyt tizenkét év alatt mindent elkövetett a kormány, hogy a megyék bürokratikus intézményekké váljanak. Végre részint 1821-ben, részint 1822-ben kiadattak az újoncozó és adófölemelő rendeletek, melyek a nemzet legsarkalatosb jogait támadták meg. A megyék heves ellenállásra készültek, országgyűlést sürgettek, melynek beleegyezése szükséges mind az adó fölemeléséhez, mind az újoncozáshoz. Megkezdődött a küzdelem, mindkét részről nagy eréllyel. Végeredménye nem lehetett más, mint vagy az alkotmány visszaállítása, vagy az alkotmányos élet enyészete, s vele együtt a nemzeti fejlődhetés, békés átalakulás reményeinek megsemmisülése, beláthatatlan bonyodalmak kíséretében.

Vörösmartyt a megyén találták e küzdelem legviharosb napjai, mégpedig egyik megyei főtisztviselő oldalánál. Módja volt mindennel a legapróbb részletekig megismerkedni, egész figyelme ide fordult, s nagy érdekkel kísérte az eseményeket. Már az atyai háznál megtanult hazafiasan érezni, amit történelmi és költői olvasmányai még inkább kifejtettek. Berzsenyit nemcsak magas röptű ódáiért, erőteljes nyelvéért kedvelte kiválóan, hanem mert benne találta a legmélyebb hazafi-fájdalmat. A régi írók közt Zrínyi Miklós és Mikes Kelemen voltak legkedveltebb írói. Zrínyiben nemcsak a költőt bámulta, hanem a hőst és hazafit is, ki szóval, tollal és karddal nemzeti nagy érdekekért vívott. Mikes Kelemen könyve nemcsak hol humoros, hol elégiai hangulatával és szép nyelvével hatott reá, hanem ama nemzeti nagy katasztrófa emlékével is, melynek az író áldozata lőn.

E könyv, ez emlék hatása alatt írta 1820-ban Rákóczi Bercsényinél Lengyelországban című költeményét, mely a jelen fájdalmát a múltéba olvasztja:

B. Rákóczy itt? R. Bercsényi hajh!
Szökötten itt vagyok
Külföldön. B. Oh és a haza?
R. Hanyatlik, népe dűl.
B. S mi élve látjuk ezt! Hazám,
Ki lesz majd gyámolod?
R. Ha mink kiveszünk, vész az is,
Árpád hazája vész.
B. Oh sírj felette nagy világ,
Szabadság sírj te is!
R. Hah és mi csak keserghetünk
Jajdulva gyászomon.
A kard hüvelyben s markaink
Szivünkön nyugszanak.
B. Hunyj el dicső nap, csillagok
S hold, rejtsed fényedet!
Ne lásd az elhaló magyart
A szolgaság ölén.
R. E század elfogy, hajh vele
Fogy drága nemzetem!
Isten, magyarnak istene
Tekints le, szánd meg őt!

Közjogi tanulmányai, a megyei gyakorlat, közel hozták a politikai élethez is. Nem absztrakt fogalom, költői frázis volt előtte a haza, hanem valóság, élő fájdalom, mely egészen lelkébe olvadt. Mint író már egypár év előtt azon irodalmi mozgalomhoz csatlakozott, mely a süllyedésnek indult napokban egyedül küzdött egy szebb jövőért; most azon politikai párt tagja lőn, mely védte az alkotmányt, s egyszersmind előkészíté a megújhodás fejleményeit. A Tolna megyei alispán patvariájában homályban élt és fejlődött a fölébredt hazafiság, nemzeti megújhodás nagy költője, ki egy új korszakot jelöl, eszméit hirdeti lantján, s romjai alá temetkezik. Néhány lírai költeménnyel kezdődik költészetének e fordulópontja, melyek egyszersmind mutatják, hogy mily hatással voltak reá mindjárt kezdetben az 1823-i politikai események. Fehérvár című ódája, egy kétségbeesett jaj, mely a nemzeti öngyilkosságot, a haza pusztulását siratja. Egy másik ugyanekkor írt cím nélküli költeménye még mélyebb felindulást fejez ki. Megtámadja az európai szent-szövetséget, melyet a magyar alkotmány ellenségének hisz.

Mit forralt titkos kebelén a hármas erőszak,
   Mely szentségtelenül szentnek itéli magát,
Mit forralt vesztedre, magyar, most látod, azon kor,
   Melyben régi sebed kezde hegedni, elejt.
És szent törvényed, mely most már ezredet érne,
   Megszaggatva hever drága hazádnak ölén.
De te szabadságunk elpusztítója, ne örvendj,
   Sírunkon nem fog díszleni büszke neved.
Mely még most nyugszik, fölkél a bátor oroszlán
   S sziveitek fognak vérzeni körme között.
Jaj nektek, ha kivesz, elhúz sírjába magával,
   Jaj ha megél: iszonyú mérge pokolra taszít.[90]

Jeszenszky Miklóshoz írt költeményében így szól:

Nem írok a világnak dolgai,
Nem a hazában támadt bú felől.
Oh mert, hogy ezt leírjam, nem levél,
De Hunniának tére is csekély.
Sőt a nagy ég is szűk, bár messze hat.

De Vörösmarty nem elégedett meg e lírai költeményekkel, melyek akkor különben sem láthattak volna világot. Fejében egy nagy eposz terve forrott, mely a múltban játszik s a jelenhez szól, mely a múlt dicsőségét énekli, de a jelen süllyedésre emlékezteti nemzetét. Miért gátolnák egy oly könyv megjelenését, mely a poros krónikák lapjairól szedi tárgyát, személyeit, s látszóan semmi köze a jelennel? De vajon ki nem fogja érteni a költő célzatát, kiben még a hazafiság utolsó szikrája ki nem aludt? Vörösmarty hozzáfogott Zalán futásához, s írta a megyei küzdelmek zajában, e válságos napok kétségbeesése és reménye közt, hazafi lelkesülése, fájdalma egész erejéből.

Íme hogyan hatottak az országos események Zalán futása keletkezésére. Vörösmarty, éppen, mint nagy elődje Zrínyi, nemzetéhez kívánt szólani, s költői sugalmát az eszmék és események küzdelméből merítette. Zrínyi ugyanazt mondja a Szigeti veszedelemben, mint egyik politikai értekezésében, a Török áfium ellen való orvosság címűben. Vörösmarty nem mást fejez ki, mint azt a nemzeti hangulatot, melyet a politikai események felköltöttek, s melyet megerősödött tisztább lelkesüléssé kíván emelni. Zrínyi a pártokra szakadt, szétdarabolt, részben török járom alatt nyögő, s aljasodásnak indult hazát siratta. Azt hitte, hogy csak az ozmánok kiűzése mentheti meg egységét, adhatja vissza régi erejét, s indíthatja meg újra alkotmányos és nemzeti fejlődhetését. S erre elég erősnek hitte a magyart, ha vallásos és politikai pártjai összeforrnak a közösen óhajtott célra, ha összeszedi minden erkölcsi és anyagi erejét, és szíve egy önfeláldozó nagy elhatározás érzésében még feldoboghat. Amit az államférfiú értekezésében részletesen fejteget, ugyanazt hirdeti a költő eposza alapeszméjében, sőt egész cselekvényében. A Szigeti veszedelemben az isten már elvégezte a magyar nemzet pusztulását bűnei büntetéséül, s a török járom tulajdonképp nem egyéb, mint a büntetés végrehajtásának megkezdése. De találkozik egy hős, a költő egyik őse, ki a vallásos és hazafi erények megtestesülése, s kinek önfeláldozása megengeszteli a bosszuló istent. Ily erényre, elhatározásra, önfeláldozásra lelkesíti Zrínyi kortársait; a szigetvári hősnek óhajtja nemzetét, csak így reméli kiengesztelhetni a bűnök és viszonyok átkát, csak így hiszen Magyarország megmenthetésében. Vörösmarty szintén hanyatló nemzetét siratja, mely a béke ölén süllyedésnek indult, mely feledi múltját, nem hiszen jövőjében, megfosztja s megfosztani engedi magát legdrágább kincseitől, s ha a veszélyre fel-felriad is néha, újra tétlenségbe merül. A múlt nagyság képeit tünteti föl, hogy önérzetet költsön, ébressze a süllyedőket, bátorítsa a küzdőket. A jövő nevében dicsőíti a múltat, siratja a jelent. A honalapítás nagy tettét rajzolja, az unokának némán is kiáltva: hát ti elfogjátok-e veszteni e dicsőn szerzett hont? már elvesztettétek, de újra meg kell alapítanotok, nem karddal, hanem hazafiúi erénnyel és kitartással; lelkesüljetek őseitek nagy példáján, pirulva, szenvedve és soha ki nem fáradva; e napok éppen oly elhatározók, ha nem is oly dicsők, mint Árpád csatái.

Ez eszmék és érzések közt fogant Zalán futása, ezeket fejezi ki az eposz, nem ugyan alapeszmében és cselekvényben, mint a Zrínyié, hanem magában tárgyában s a költő lelkesülésében, mely gyakran egy-egy elégiai felsóhajtásban tör ki. Vajon e tekintetben a kor és saját hangulatán kívül kölcsönzött-e valamit Zrínyiből? Némiképp nagy elődjét utánozta-e, midőn ő is, mint ez, költeményével mintegy részt vesz a nemzet nagy küzdelmében? Bajos elhatározni, de annyi bizonyos, hogy a régibb költők közül csak Zrínyi lelkesítette. "Zrínyi, - úgymond Zalán futása előfizetési felhívásában - kinél e nemben feleink között nagyobbat nem ismerek, kit minden magyarnak ösmerni kellene, a halhatatlan Zrínyi valamint hadi tetteiért, úgy írásaiért is figyelmet, hálát érdemel hazájától, s talán nincs nemzet, mely oly emberrel dicsekedhessék, ki amellett, hogy főrendű vitéz volt, fő lenne azok között is, kik a vitézeket éneklik." Fábiánhoz írt egyik levelében úgy emlékszik meg Zrínyiről, mint akinek pegazusát elkölcsönözte. Sokkal bizonyosabb az, maga Vörösmarty beszélte gyakran, hogy Zalánjára buzdítón, sőt példaadón hatott egy 1823 elején a Hébe című zsebkönyvben megjelent epikai kísérlet: a Székelyek Erdélyben. Ki emlékszik már erre, pedig e költemény nevezetes mozzanat volt, s nemcsak Vörösmartyt lobbanta lángra, hanem Czuczort is, s alkalmasint Horvát Endrére is volt némi befolyással.

Ez ifjú költőt, a magyar újabb eposz hírnökét, Aranyos-rákosi Székely Sándornak hívták. Erdélyben, a Székelyföldön született, unitárius papjelölt volt, majd tordai lelkész, kolozsvári tanár, s végre az unitáriusok püspöke. Nem sokat írt és hamar elnémult. Munkái közt a fent említett epikai kísérlet a legnevezetesb. Tisztán esztétikai szempontból csekély becsű ugyan, de annál becsesb irodalomtörténeti tekintetben, mert a zsendülni kezdő magyar újabb eposz szellemét és irányát jelöli. Zrínyi óta a magyar epikai költészet mind inkább süllyedett. Zrínyi nemcsak az európai ízlés színvonalán állott, hanem némiképp Tassóval versenyző tehetség volt, akinek befolyása alatt állott, akitől kölcsönzött, s mégis eredeti tudott maradni. Egy nemrég múlt történeti eseményt epopoeiává emel, saját politikai irányát költői fölséges eszmévé magasítja. Mily erő az alkotásban, mennyi eredetiség a kölcsönzésben, mennyi biztosság a jellemzésben! Gyöngyösiben majd semmit sem találunk e tulajdonokból; amennyire felülmúlja elődjét a költői szólam magyarosságára és ritmus bájaira nézve, éppen annyira alatta áll minden egyébben. Gyöngyösi tulajdonképp verses krónikákat, históriás énekeket írt, azonban nem törekedett csak hűségre, mint Tinódi; nemcsak krónikás, hanem költő is akar lenni, némi leleménnyel vegyíti krónikáját s éppen nem veti meg az allegóriai és mitológiai elemeket sem. Használja a csodálatost is, de minden epikai magasb cél nélkül, megkísérti a bonyolítást, de távolról sem emelkedik egy kerek mese tervéig. Művei a krónika, eposz, és verses regény különös vegyületei, erős lírai hangulatokba olvasztva. A XVIII. század eposzai még hátrább állanak. Horváth Ádám Hunniásza és Rudolfiásza, Kulcsár István Nándorfehér győzedelme, Gáti István II. Józsefe, Etédi Márton Magyar gyásza, Vályi Nagy Ferenc Hunyadi Lászlója és Pártos Jeruzsáleme epikai költészetünk tökéletes süllyedtségét mutatják. Nincs bennök semmi költői, se a tartalom, se a forma tekintetében, s ami új volna, az nem egyéb, mint Voltaire Henriasának szerencsétlen hatása.

Így állott epikai költészetünk a XIX. század elején, pedig közönség és irodalom semmit sem óhajtott inkább, mint egy eposzt, a dicső múltat a sivár jelen kárpótlásául. Írók és közönség buzdították egymást, s Árpád honfoglalásának megéneklését kívánták hallani. Már Ráday Gedeon készült egy "Árpádiász"-t írni. Csokonai fölhagyott minden egyébbel, hogy - amint maga mondja - "halála napjáig azon a heroica epopoeián dolgozhassék, melyet Árpádról, vagyis a magyarok kijöveteléről akart a maradék számára Homerus és Tasso nyomdokain készíteni". Horvát István 1818-ban egész lelkesüléssel szólítja föl Horvát Endrét, hegy írjon egy epopoeiát Árpádról, Horvát Endre egy költői levélben mentegetőzik, elmondja, mennyi az akadály, részint a tárgyban a monda hiánya s a történeti hézagok miatt, részint viszonyaiban, melyek nem engedik meg a költői csendes munkásságot, de azért őstörténelmi tanulmányokhoz kezd, s már foglalkozik "Árpád"-ja tervével. S ím e vágyódás és vajúdás közepett előáll Székely Sándor négyénekes eposzával. Az új korszak hajnala derengeni kezdett epikai költészetünkben is, s első sugara Székely Sándor kísérlete volt.

E kis mű egypár vonásban már mutatja az új irányt, mely egészen szakítani akar a múlttal. Székely nem követi se Zrínyit, se Gyöngyösit, se pedig a XVIII. század epikusait. Nem a közelmúltból veszi tárgyát, a szorosan vett történelmi korszakból sem, hanem az őstörténelemig, a hunokig megy vissza, s a mondák földjét tapodja. Hősei nem a Zrínyi keresztyén-istenét imádják, az Olymp istenei és allegóriai alakok sem szerepelnek, mint Gyöngyösinél s a XVIII. század epikusainál: a magyarok istene őrködik népe fölött, kit önkényesen Hadúrnak nevez, egy rossz szellem ármánykodik ellene, a szélvésztámasztó Nemere, kit a székely hagyomány máig is emleget. Részint a már megindult őstörténelmi vizsgálódások, részint pedig Klopstock példája vezették Székelyt a magyar mitológia e fölélesztésére vagy jobban mondva fikciójára, mely oly mély nyomot hagyott maga után, hogy egész Aranyig minden epikus elfogadta Hadúrt, csak Nemere esett el, kit Vörösmarty Ármánnyal helyettesített, a perzsa Ahrimán példájára. A Zrínyi-féle fönséges felfogásra, erős kompozícióra Székelynek éppen oly kevés tehetsége volt, mint törekvése, de a mese kerekdedsége iránt már több érzéke van, mint Gyöngyösinek, Gyöngyösi lírai hangulata megvan Székelynél is, de patetikusabb, ossziános, s tele az ősdicsőség iránti lelkesüléssel. A külformát illetőleg Székely egészen szakít a régivel, a hexametert veszi föl a hagyományos magyar alexandrin helyett. Ím rövidbe vonva az új magyar eposz, melynek e sajátságai egy évtized alatt egész erejökben kifejlettek. Nagy mozgalom volt ez: eposzunkba új lélek szállott, visszatért valódi forrásához, az ősmondákhoz, megteremtette a magyar mitológiát, mely nem lévén erős ellentétben a keresztyén eszmékkel, visszatetszés nélkül táplálhatta a nemzeti érzelmeket, és végre, kivévén a külformát, mindenben nemzeti lőn, úgy tárgyban, mint felfogásban. E mozgalom nélkül lehetetlen lett volna a legújabb fejlődés, mely a megnyert nemzeti tartalmat a hagyományos külformával is kibékítni törekszik, a mondákat a népköltészet alapján naivabban fogja fel, s a lírai hangulatból kibontakozva, az epikai kompozícióra veti a fősúlyt.

Vörösmarty már régebben költői felindulások között olvasta Béla király Névtelen Jegyzője krónikáját, már forrott fejében az ősi dicsőség eposza, midőn 1823 elején kezébe akadt Székely kísérlete, ösztönt, buzdítást, termékenyítő eszméket merített e kis műből nagy művéhez. Ő is éppen az ősmondákkal foglalkozott, magyar mitológiai alakokat keresett, politikai eseményektől táplált hazafiúi lelkesedés égett szívében, s a magyar hexametert akarta megszólaltatni, méltóan nagy tárgyához. Kapva kapott a kísérleten, kivált a magyar mitológiai kezdeményen, melyet annyira alkalmasnak talált tovább képezni és kiegészíteni. Sohasem feledte el, mily nagy befolyással volt reá e mű, s midőn az ő ragyogó híre mellett rég elfeledte a hálátlan közönség és irodalom Székelyt, őszinte hálával vallotta be barátjainak, hogy mily sokat köszön Székelynek, mert nélküle később, vagy talán soha sem írta volna Zalán futását avagy mindenesetre másképp.

Azonban az irodalmi és politikai hatáson kívül volt egy harmadik is, mely nagyban befolyt Zalán futására, s ez Vörösmarty első szerelme. Majdnem tíz évig e szerelem egyik főforrása költészetének. Nemcsak mint lírai költő énekli meg kedvesét, mert 1830-ig majd minden szerelmi dalát ehhez intézi, hanem mint epikus is. A deli Hajna, a szöghajú nyájas Etelka, szép Zenedő, szelíd Enikő, bús Ida, mind a költő eszményített kedvese. Zalán futásában a délszaki tündér panasza tulajdonképp a Vörösmartyé, Cserhalomban a kun ifjak énekeiben kedvesét dicsőíti, Egerben a haldokló Omár búcsúja saját szerencsétlen szerelmének hattyúdala. Lírai és epikai költeményeiben egyaránt többször emlegeti a déli tájt, a Völgységet; amaz általában Tolna megye, ez Bonyhád vidéke, mely a völgységi járásban fekszik. Néha megszakítja az elbeszélés nyugodt folyamát, és szerelmi ömledezéssel sóhajt fel. Így Zalán futása kilencedik énekében, midőn Hajnáról így ír:

Délnek völgye, szivem titkának régi hazája,
Dél völgyében is ily tüzes a lány szép szeme. Rajtam
Nem könyörül, de megöl ragyogó sugarával utóbb is.
Vagy hova vesztem el így? ... Megtérek. Hajna, tehozzád.

Így Széplak bevezetésében:

Téged is, oh Völgység! az idő kiragadjon-e tőlem,
Szóljak-e mindenről, ha dal ébreszt, csak ne terólad?
És ha neved zendül nagy késő korra lejutván,
Senki ne tudja, hogy oly szentté lett tájad előttem?
Hogy fiatalságom tündérországa te voltál?
Halmaidat koszorúzza borág, koszorúzza tetődet
Százados erdőség, köztük mint égi maradvány
Nyúlnak el a völgyek, fiatal szépséggel igézők:
Ott mikor elfáradt testem nyugalomra hanyatlik,
Lelkem, az ifjúság képét öltözve magára,
Ábrándozva bolyong egyedül a csörge pataknál,
S szárnyain ismét a szerelemnek hordja bilincseit,
S hordja szelíd kötelét az elomló szőke hajaknak.
Álmaiból virradnia, haj! mért kelle, miért kell,
Megsiratott szép völgy, szemeimtől messze maradnod,
Hogy soha több víg hang dallód ajkára ne keljen,
És legyen a dalban minden szava, mint szive, oly bús?

Ez első szerelem aranyozta meg s föllegezte be Vörösmarty ifjúságát, ennek emlékéből táplálkozott költészete még férfiú napjaiban is. 1830-1842-ig aránylag kevés szerelmi költeményt ír, inkább csak ez emlék visszhangzik szíve és lantja húrjain; vegyül közé ugyan egy-egy újabb benyomás is, de nem mély, sem tartós; csak 1842-ben érzik újabb líráján az erősb szenvedély, midőn ismerni kezdi azt a leányt, kit aztán nőül vesz. Két nő folyt be elhatározóan költőnk sorsára és költészetére. Az elsőt az ifjú képzelődés, az érezni kezdő szív ábrándjával szerette, a másodikat, a férfiú szenvedélyének egész mélységével és hevével. Az első szerencsétlenné tette mind őt, mind saját magát; a második egészen boldogítá e hű szívet, mely vesztesége fájdalmával magába vonult, s tizenöt évig többé nem nyílt meg senkinek. Első szerelme együtt ébredt hazafi-fájdalmával, majd a hazafi remények enyhítették a szerelem veszteségét; második szerelme a haza jobb napjaiban lángolt föl, de boldogságát nemsokára a legmélyebb hazafi-fájdalomnak kellett megzavarnia. E csöndes, hallgatag férfiú a hazafiúság és szerelem mennyi örömét és kínját élte át! Nem ok nélkül zengett lantján e két érzés oly elragadóan; emléke méltán szent a férfiak és hölgyek szívében.

Vörösmarty első szerelmi viszonyáról az adat kevés, s némi homály borong rajtok. Annyi bizonyos, hogy a szeretett leány Perczel Adél vagy magyarosan Etelka volt, Perczel Sándor legidősb leánya.^[91] Vörösmarty mindig Etelkának nevezte, így Zádor György barátjához írt leveleiben, s néhány költeményben is. Úgy látszik, hogy 1821-22-ben kezdődött e szerelem, midőn az ifjú költő már Tolna megyében lakott. Az is világosan kitetszik a Zádorhoz írt levelekből, hogy Vörösmarty titkon és reménytelenül szeretett, s minden erkölcsi erejét össze kellett szednie, hogy elfojtsa évekig táplált szenvedélyét, visszariadjon a vallomástól, s ne kösse minden világi kilátás nélküli pályájához azt, kit annyira boldognak óhajtott. Lehet, sőt valószínű, hogy e szerelem eleinte csak költői ábránd volt, a szív első határozatlan izgalma, a költő fölhevült képzelődése, mely tárgyat keresett álmainak. Maga mondja egyik levelében Zádorhoz: "Áldom őt, mert általa fejlett ki bennem minden érzemény." Egy másikban: "Hogy Szép lányom tetszik, örülök. Tudod, kit gondoltam, ennek köszönhetek én mindent." Azonban a költői ábrándot részint a magány, részint a szeretett leány bájai lassanként szenvedéllyé érlelték. Vörösmarty, mint testvérei nevelője, sokszor megfordult társaságában, mind mélyebb hatást tőn reá szépsége, mind inkább tanulta ismerni, tisztelni, szeretni szelíd, tiszta lelkét. Hogy mily benyomást tett reá, mutatják eposzainak nőalakjai, kik majd mindig a szűzi szemérem, a naiv kedvesség s csendes mély érzelmek bájaiban jelennek meg.

Vajon szerette-e őt a leány? Nincs reá biztos adat. Vörösmarty leveleiben hallgat róla, se ezt, se azt nem említi. Úgy látszik, kedvelte társaságát, s a Vörösmartyéhoz hasonló tekintetek korlátolták érzéseit. Titkos, néma szerelmi viszony lehetett köztök, melyet egyik fél sem szegett meg soha. Vörösmarty mélyen magába zárta titkát, s egész 1825-ig legkedvesebb barátjai előtt sem nyílott meg, egyetlen levelében sem érintette. Csak akkor kezdett szólani felőle, midőn már hajlama szenvedéllyé erősödött, s mintegy enyhületet keresett barátjai részvétében. Gondolatban százszor széttépte e viszonyt, s mégsem téphette szét, menekülni kívánt tőle, és szenvedélye visszavonta, hogy legalább még csak egyszer láthassa őt. Küzdött egész erejéből, s erőtlen volt, de az elhatározó percben mégis legyőzte magát. Tulajdonképp a szeretett leány boldogságáért mondott le szerelméről, s az általa annyira tisztelt család nyugalmát többre becsülte, mint saját szenvedélyét.

1825 augusztusában még egyszer le akart rándulni Tolna megyébe, hogy végbúcsút mondjon ifjúsága tündérországának. Zádor, ki, úgy látszik, egyedül volt beavatva barátja szerelmi titkába, aggódva kérdi levelében: "Hát csakugyan lementél-e?" - "Nem, barátom - feleli Vörösmarty Pestről 1825. aug. 27-ről - itt maradok (szept.) 8-ig munkám miatt, s azután sem sietek igen, mert nincs nekem ott számomra semmi is. Ha a sötétség országába mennék, nem esnék nehezen, mert mondhatnám: uram, te sötétnek teremtetted ezt és szép nem is volt soha; de én láttam a déli völgy virágát, s most ő nincsen ott. Nem is kérdettem meddig marad el, vagy még visszajő-e? mert mit használ, a valóságot úgy is elég korán lesz megtudnom. Gyermeki könnyűséggel azt gondoltam, tán látom még egyszer, s ezt gondolnom is oly kedves vala. Most kegyetlenül vége lesz mindennek. Iszonyú ürességet találok majd ott, hol mindenem volt, borzasztó csendet, hol az ábrándozás kedves alakjai bájosan zengettek körömben. Vergődő kedvem egészen oda van. A bánat és évődő fájdalom egész táborával általment lelkemen: olyan az, mint az eldúlt mező. Meggyilkolva fetrengenek rajta az élet örömei, s amely még csak haldokol közöttök, jajgatással borzaszt. Így vagyok most, nem tudom, hogy lesz tovább; tán gyógyít az idő, de úgy vélem, hogy az a gondolat, mely képzelt boldogságomban szőve volt, pótolhatatlan hiányt fog hagyni egész életemben. Attól, kit mindenek felett hatalmasnak hiszek, lehetetlenséget nem akarok kérni, ami pedig azonkívül lehetséges, az mind csekély nekem. Ha visszatértemben látni találsz, keresztüllátsz rajtam, mert előre képzelem, hogy le leszek sújtva. Mily boldog Maróthy, miért nem tanultam az ő mesterségét, nyelveit, elmennék a Jegekhez, hogy fagyasszanak meg, el Kaukázushoz, hogy temessen el, itt megholt testemnek fájni fog a föld is; nem hiszem, hogy szűnhetik a fájdalmam, mert csontom, velőm, s talán minden hajam szála el van foglalva általa."

E levél híven festi Vörösmarty hangulatát, s egyszersmind azt is mutatja, hogy mily erőt vett rajta eltitkolt szenvedélye. Vörösmarty nem kedvelte a költői szárnyalást prózában, s leveleiben nem szokott érzésekben áradozni, s ím e levelében egész szenvedélyességgel tör ki. Óhajt és fél találkozni a szeretett leánnyal, barátja vigasza nem hat reá, s még egyszer átéli boldogtalan szerelme minden örömét s kínját. "Itt vagyok - írja Zádornak 1825. szept. 28-ról - s itt van elválhatlan társam a reménytelenség. Minden, ami sanyarú s lesújtó lehet, megvan e mondásban; elgondolhatod, hogyan voltam, mikor ezt éreztem. Ő nem örökre távozott el innen, s mikor megjöttem, már itt volt. Ó, barátom, micsoda szárazság, micsoda üresség ez ahhoz képest, ami bennem forr, de nem keresem a szavakat, leírom, amint tollamra jönnek. S ha csak századrésze lesz is a valóságnak bennök, elég az arra, hogy szánakodjál rajtam. Látom leveledben, mindent elővettél, ami vigasztalásomra lehetne: részvétedet, hazámfiai szeretetét fáradozásaimért. Mind igaz lehet ez, de én nem hallok semmit is. Ha isten angyalai az üdvösség csengettyűjével csengetnének is fülembe, ha a paradicsom legékesb madara repkedne is körülem édes dalával, de bár maga a testesült öröm biztatna is, nem hallanám őket. Siket vagyok mindenre, mint a nehéz föld, csak fájdalmamra nem. Ne gondold, hogy önként kerestem csüggedésemet, amit csak képes voltam megtenni, megtettem előre, hogy annak idejében könnyebben tűrhessek, de halljad mindenestül, s talán utolszor, veszendő ügyemet. Meglett korú vagyok és semmi kilátásom. Ennek méltó meggondolása arra határozott, és szinte megkeményített lejövetelem előtt annyira, hogy akármi hideg elfogadást, sőt talán megvetést is képes lettem volna elszenvedni. Nem is csalatkozám, a legérzéketlenebbül és szinte megfásulva állottam előtte első pillanatban, s ő azon szelíd mosolygással, mellyel mindenkit fogad, fogadott engemet is. Alkony volt; ifjúsága legszebb bíborában állott, szülei és testvérei körében, hasonlíthatlan szépségű sugár termete nem mutatott földi származásra, mint az örömnek angyala, úgy fogadott tiszta, bútlan tekintetével. Én, aki kevesebbet vártam, olvadozni érzém elfásult szívemet, s hálát adtam istenemnek, hogy még egyszer láthatom. Nem is kívántam többet, Te tudod, gyarlók az emberek. Én holmi apróságokkal foglalatoskodtam, s ő ismét hozzám jött hogylétemről kérdezősködvén. Ha egy kézmorzsoló hitvány kérdezne így, fülem sem csendülne, de midőn a kérdés szép hangjai ezüstként hangzanak oly ajakról, melyen még csak ily csekély kérdésért is a szemérem harcol, ó, akkor, barátom ne legyek-e oda? Láttam, nem a szerelem szólamlik meg belőle, de még egyszer megáldám istenemet, hogy őtet láthattam, s erősen fogadtam, őtet holtig emlékezetemben éltem angyalának tartani... De mily erőtlen vagyok feltételemben! Akármit beszéltem ezelőtt felőle, tudd meg, hogy az mind hiba volt. Ó, csak valami kivetőt találhatnék benne! Nem találok, s amit bennem iránta most már csak tiszteletnek véltem, minden képtelenségek belátása mellett is szerelemmé vált. Itthon van, de már majd bizonyos jelensége van, hogy nem soká marad. Kímélnek jelenlétemben, de mégis úgy vagyok, mint amely hajót az örvény több mérföldről besodor, nem hirtelen vész, de minél későbben, annál szörnyebben és bizonyosabban. Így a rossz jövendő tárva áll előttem, s ha Pesten más életet nem választok, rövid idő után bízvást vess keresztet reám... Hajh, csak tizenhat esztendős koromtól fogva nevelhettem volna mostani ésszel magamat: Maróthy most nem menne maga, s én nem tépelődném gyávaságomon." E levél leghosszabb Zádorhoz írt levelei közt; még jólesik beszélnie szerelméről, még nem jött el az elhatározó perc, még nem jutott szenvedélye legyőzéséhez. Későbbi leveleiben már inkább csak érinti szerelmét, megtörtént, amire rég készül, s az eltemetett szerelem fájdalma csak néha nyilallik át sorain. "Hallád, hogy itt vagyok - írja Pestről 1825. november 6-ról - képzelheted, hogy el is kellett jőnöm. Ó, barátom ez az eljövetel legalább csak keserves lett volna. Nem volt. Nyomorult szavakkal tudtam elbúcsúzni, s a fájdalom bennem gúnykacajjá vált... Képzelheted, hogy lehet annak dolga, akit végtelen pusztában kezd megvenni az isten hidege; úgy vagyok én az élet pusztájában, fázni kezdek, s a boldogtalan emlékezet nem melegít többé. Legalább csak új lelket vehetnék, felöltöztethetném a remény és szerelem bíbor köntösében, s ifjúságát a képzelődés gazdag virágaival ékesíthetném föl, de el vagyok temetve, s a remény és szerelem hervadtan áll jókedvem sírjánál. Ezt olvasom, ha mélyen szívembe tekintek, de talán annál kevesebb gondomat foglalja el azután az ábrándozás, s hideg ésszel a külső jobblétért tán többet tehetek." Egy Zádorhoz írt másik levelében már nyugodtabb, üdvözli házasulandó barátját, és széttépett boldogságára gondol: "Adja isten, oly boldog légy, amint azt érdemeled: boldogságom úgyis abból fog állani, ha hazám és ti boldogok lehettek. Én is lehettem volna, de hajh mily véghetlen nagy lépés van a lehetőstől az azzá-lételig, s mégis hány van, aki az sem lehetett volna, mert szívén kívül kereste a boldogság forrását." Néha gúnyosan fordul maga ellen. "Lásd én - írja szintén Zádornak - lassanként beleszokom a jókedvbe, ki tudja, belehalok-e? Azt gondoltam, hogy majd se nem ehetem, se nem ihatom, pedig dehogy nem. Csak elfásulok lassanként, s magam sem bánom, legalább faraghat a sors belőlem amit akar, bálványt vagy bitót." Évek múltával is sajogni kezd a behegedt seb. "A napokban - írja Zádornak Pestről 1827. aug. 28-ról - itt lesz Etelka, nem tudom megláthatom-e? Talán fogom látni, de mért nem oly szemmel, mint öt évvel ezelőtt, akkor egy tekintet hónapokig elálmodoztatott volna, most talán meg sem indíthat, annyira sem vihet, hogy a múltra visszanézvén borzadjak magamtól."^[92]

Ím lassanként kialvó szenvedélye, de amelynek emléke folyvást termékenyíti költészetét. Nemcsak Vörösmarty nem lett boldog, de az sem, kit annyira boldognak óhajtott, s kinek éppen boldogságáért győzte le szenvedélyét. Etelka később férjhez ment ugyan, de amint Vörösmarty maga mondá egykor Zádornak, nem volt boldog és sokat szenvedett. Azonban mindez későbbi dolog. Midőn 1823-ban Vörösmarty Zalán futásába kezdett, Etelka a fejlődő ifjúság bájaiban virult, s az ifjú költő ébredő szenvedélye hevével szerette. Hazafi és szerelmi lelkesülés melege alatt született a magyar új eposz, s azzal költője, úgy látszik, nemcsak hazája, hanem szerelme oltárán is áldozni kívánt. 1823 őszén már kész volt belőle néhány ének, s Vörösmarty fél művel, de egész lelkesüléssel sietett Pestre.

5
Vörösmarty mint a Perczel-fiúk nevelője másodízben 1823-1825. Ügyvédi vizsgálatot tesz.
A pesti irodalmi körök 1798-1825. Kármán. Révai. Horvát István, Szemere és Vitkovics.
Kulcsár. A Marczibányi-intézet. Fehér György. Petrózai Trattner János. A gróf Teleki-ház.
Auróra. Hébe. Kisfaludy Károly és Kazinczy. Kovácsóczy Aspasiája. Vörösmarty új barátjai:
Toldy, Fábián, Zádor. Első találkozása Deák Ferenccel. Zalán futása fogadtatása.
Vörösmarty és Kazinczy

Pesten újra átvette a Perczel-fiúk nevelését, s egyszersmind felesküdt a kir. táblára jegyzőnek. Ugyanekkor nagybátyjánál, Vörösmarty Ferencnél, egy évig gyakornokoskodott. Nevelői fizetése koszt és szállás mellett háromszáz váltó-forint volt, melyből, amit megtakaríthatott, folyvást anyjának küldötte. Nappalait a tanítás, az ügyvédi cenzúrára készülés és gyakornokoskodás foglalták el, s inkább csak éjjeleit áldozhatta a múzsáknak. Zalán futásán dolgozott oly kitartóan, hogy már 1824 márciusában, amint Kazinczynak írta, igen kevés híja volt az egésznek. Közbe-közbe elővette egy még Görbőn kezdett drámáját, Zsigmond király címűt, melyet 1823 telén Pesten be is végzett. Emellett néhány kisebb költeményt is írt, szorgalmasan olvasott, kivált szünnapokon, midőn tanítványaival Börzsönybe rándult. 1824. dec. 20-án letette az ügyvédi vizsgálatot, de nem ügyvédkedett, hanem nevelő maradt. Úgy látszik, hogy mikor ügyvéddé lőn, már felhagyott azzal a szándékkal, hogy valóban ügyvéd legyen. Legfeljebb menedéknek tartotta fenn. Hamar megismerkedett az irodalmi körökkel, lassanként a nemzeti törekvésbe olvadt be minden egyéni törekvése, s néhány év múlva egyedüli életcélja lőn a hazafi és író koszorújáért küzdeni. A szerelméről lemondó ifjú keblét csak a hazafiság nagy érzése volt képes betölteni.

Pest éppen akkor kezdett válni irodalmunk központjává. Már a múlt század végén látunk egypár férfiút erre törekedni, de siker nélkül. Kármán, 1793-ban kimondotta, hogy míg Pest meg nem ragadja a kormányt, addig a tájszólások nem fognak beolvadni egységes irodalmi nyelvbe, addig a vidéki elszórt irányok nem termik meg az országos irodalmat, mely egyedül egyenlítheti ki a nyelv, ízlés és egyének különbségeit. Írói estélyeket indítványozott br. Podmaniczky Anna, gr. Beleznay Miklós tábornok özvegye szalonjában a pesti magyar írók és tudósok központosítása végett, és szintén Beleznayné pártfogásával indította meg Urániáját, melyet ugyane célból alapított. Meg is nyílt ez újkori első magyar szalon, de a Martinovics-katasztrófa szétriasztotta, s Kármán halálával megszűnt az Uránia is, mely minden tekintetben annyi szép reményt ígért. Révai terve egy Pesten felállítandó nyelvmívelő társaság ügyében az országgyűlés részvétlensége miatt nem létesülhetett. Az írók szétszórva laktak az országban. Minden kisváros, hol egypár kitűnő író lakott, vagy valamely nevezetesb irodalmi vállalat indult meg, fensőséget gyakorolt Pest fölött, hol a magyarok is németül beszéltek, német művészet kezdett virágozni, s oly lelkes magyar író is, mint Schedius, német folyóiratot adott ki. Bécset még leginkább lehetett a magyar irodalom központjának nevezni. A múlt század közepén itt szólaltatta meg ismét irodalmunkat a magyar testőrség, itt jelent meg a legolvasottabb hírlap, itt nyomattak a legszebb kiadású magyar könyvek, s évtizedeken át sohasem hiányzott itt egy-egy oly írói kör, mely folyvást levelezésben állott az ország legkitűnőbb íróival.

Pest fensőségének első lépcsője tulajdonképp Révai volt. Midőn e zseniális férfiú 1802-ben mint a kir. egyetemen a magyar nyelv és irodalom tanára, elkezdé hirdetni a magyar nyelvészet reformját, vagy jobban mondva, megalapítását, s összetűzve Verseghyvel, szokatlan mozgalmat idézett elő: a magyar írók nagyobb figyelemmel fordultak Pest felé, mint valaha. Révai nem sokkal azután meghalt, de naponként szaporodó tanítványai lelkesülten hirdették tanait. Köztök leginkább Horvát István tűnt ki, aki már a Verseghy-polémiában is védelmezte mesterét, s kit mintegy fejének ismert az az irodalmi kis kör, melyet Szemere és Vitkovics alkottak, s Kazinczy pesti triászának nevezett el. E kör három eszmének volt képviselője: védte és terjesztette Révai nyelvészeti rendszerét, Kazinczy nyelvújítását és szintén a Kazinczy megindította költői új iskolát. Horvát ehhez még egy nagy érzést csatolt, a nemzeti önérzetet, mely őt történelmünk nemzetiesb felfogására vezette, lassanként egész a rajongásig.

E kör volt a pesti s a Pesten átutazó írók központja; leginkább Vitkovics házánál gyűltek össze, kivált 1812 óta, amidőn Vitkovics megénekelt Theodorájához költözött. A szerb eredetű és görög vallású ügyvéd egyszerű háza mintegy temploma lőn a magyar nemzetiség s az új magyar költészet kultuszának. Vitkovics a belvárosi Kereszt utcában lakott, nem messze a szerb templomtól, egy, még a hatvanas években is fennállott, francia tetőzetű házban. Az egri jó bor mellett nemegyszer lepte meg a társaságot az éj. A széptani és nyelvészeti vitákat rendesen történelmi és politikai tárgyú beszélgetések váltották fel. Az új magyar könyvek megbíráltattak, s némely polémia és irodalmi vállalat terve itt fogant meg. A komolyságot tréfa, élc és néha dal mérsékelték. Vitkovics igen szépen tudott dalolni, rendesen népdalokat énekelt és saját dalait, sőt egypárszor a szerb guzlicát is bemutatta vendégeinek. Nemcsak a házigazda, hanem a Virág Benedek és Kazinczy névnapjai is megünnepeltettek. Midőn 1813-ban Berzsenyi, 1815-ben Kazinczy meglátogatták Pestet, még zajosb ünnepet ült e kör. Az agg Virág itt találta magát legjobban, s Theodora mindig a ház küszöbéig kísérte ki, és kézcsókkal vált meg tőle. Itt szavalta el Fáy András némely ifjúkori dévaj költeményeit, s nem bánta, ha azokat barátjai hevenyében leírták is, mert úgy sem kiadhatók, s dicsőítette a cenzúrát, mint védpaizsát jó hírének. Itt olvasta fel 1810-ben Kölcsey az első magyar románcot, itt 1815-ben a Mondolat ellen Szemerével együtt írt szatíráját; e kör elébe terjesztette Helmeczy a nyelvújítás apológiáját, amelyhez aztán Horvát István, akkor a régi nyelv egyetlen ismerője, örömest szolgáltatott egypár rögtönzött adalékot. Innen merített lelkesülést 1809-ben az Erdélybe utazó Döbrentei, s nyert szellemi támogatást ott megindított Erdélyi Múzeuma. 1818 óta Kisfaludy Károly is vendége volt Vitkovics házának, s a nyelvészeti viták mellett a dramaturgiakat is divatba hozta. Midőn Vörösmarty 1823-ban Pestre jött, még nagy hírben állottak Vitkovics estélyei. De e kör még nem tehette Pestet irodalmi központtá. 1811-től majdnem 1822-ig a kis Széphalom uralkodott a magyar irodalmon. Kazinczy ismerte majd minden vidék íróit s éppen úgy érezte hatását Bécs, mint Pest vagy Kolozsvár. A nyelvújítás mindennél mélyebbre ható eszme volt, s Kazinczynak nemcsak munkái élesztek e mozgalmat, hanem levelei is, melyek majdnem pótolni tudtak egy egész központi folyóiratot.

A Kazinczy triásza mellett Pesten még egy más írói kör is alakult, melynek Kulcsár István volt a feje, az 1806-ban megindult Hazai és Külföldi Tudósítások szerkesztője. Kulcsár nem vallott határozott irányt se politikában, se irodalomban. Egyetlen eszméje és elve volt a nemzetiség. Magyar volt testestül lelkestül, és régi szabású táblabíró. Szerette nemzete történelmét, irodalmát, zenéjét, színészetét, s izgatott mindenik mellett szóval és tettel, író és szerkesztő volt, az irodalom és művészet mecénása, és napszámosa, a körülmények és erszénye szerint. Buzdította a fiatal írókat, dicsőítette az idősebbeket, kiadót keresett munkáiknak, s ha más nem találkozott, maga adta ki. Lapja jövedelmét úgy tekintette, mint közpénzt, amelyet közcélra kell fordítani. A nyelvet és irodalmat illető kérdésekre jutalmakat tűzött; az ortológ Beregszászival egy magyar szóképzéstant íratott, Horvát Istvánt ő vette reá, hogy elkészítse őstörténelmi Rajzolatait, amelyeket aztán kiadott saját költségén, s olvasóinak ajándékul küldött. Nyílt házat tartott, hova szívesen látott minden magyar írót és művészt; nem tett különbséget a neológ és ortológ között, bár maga az utóbbiakhoz tartozott. A vallás dolgában nem volt éppen ily türelmes. A pártfogása alá vett vagy éppen nála segédkező protestáns ifjakat örömest áttérítette a katolikus hitre, ha lehetett, mint Ungvárnémeti Tóth Lászlót. Politikai lapszerkesztő létére nemigen beszélt politikáról, hanem annál örömestebb hallgatta, ha vendégei irodalmi dolgokról vitatkoztak, vagy ha Bihari egy szép nótát húzott. Az írók után a színészeket és cigányzenészeket becsülte legtöbbre, mint a nemzeti nyelv és érzésnek erős támaszait. Sokáig buzgólkodott, hogy Pestnek állandó magyar színháza legyen; leginkább az ő fáradozásai következtében vétetett meg e célra a Hatvani utcában saját háza mellett egy üres telek, de az építésre nem gyűlt elég pénz, a telek sokáig pusztán állott, s végre eladatott gróf Czirákynak. Biharinak, a híres cigányzenésznek, nagy pártfogója volt; temetésére magával vitte vendégeit, s a sírnál lelkes beszédet tartott. Kazinczy triásza rendes vendége volt nagyobb ebédjeinek, s Horvát István itt is oly nagy szerepet játszott, mint Vitkovics házánál. Mily diadalt ült e két lelkes kör, midőn 1810-ben a Marczibányi-intézet megalapíttatott, mely a Marczibányi István hagyományából évenként pályadíjt tűzött a nyelvmívelést illető értekezésekre, s a legjobb magyar munkákat megjutalmazta. Az intézet a nádor pártfogása alatt állott, aki igazgatását egy Pest megyei bizottságra ruházta, a Nemzeti Múzeum befolyása mellett. 1817-ben történt az első jutalmazás Pest megye termében, a nádori biztos jelenlétében; Virág és Pethe munkái koszorúztattak meg s Teleki József gróf pályairatai. 1820-ban maga a nádor osztotta ki a jutalmakat, melyek elsőjét Kisfaludy Sándor Regéi nyerték. A jutalmazott írók, ha Pesten voltak, kardosan, magyar díszruhában jelentek meg, s beszédeket tartottak. Majdnem oly pompával, zajjal ment véghez az ünnepély, mintha főispáni beiktatás lett volna. Valóban ez ünnepély emelni kezdte az írót Verbőczy népe szeme előtt. Az irodalom mintegy fölvétetett a rendi alkotmány sáncai közé, vagy legalább azok az írók, kik a Marczibányi-jutalmat nyerték. Itt is Horvát játszotta a főszerepet, ő volt a pályakérdések kitűzője, bírálója s kihirdetője a hírlapok útján. Mint az ország historikusa, a nemzeti becsület védője egész országos tekintélyt vívott ki magának.

Azonban mindezt csak előzménynek nevezhetni. A Tudományos Gyűjtemény és Auróra megalapításával kezd Pest irodalmunk központjává emelkedni. Amaz 1817-ben indult meg, Fejér György indítványára, Horvát sürgetésére, ez 1822-ben Kisfaludy Károly szerkesztése mellett; mindkettő a Kulcsár és Vitkovics estélyein született és tartatott keresztvíz alá. A Tudományos Gyűjtemény volt irodalmunkban az első nagyobbszerű tudományos vállalat. Az egész ország tudományos ereje összpontosult itt, s a nyelvészeti, történelmi és irodalmi viták állandó tért nyertek. Nem volt pártközlöny, sőt némi határozottabb színezetre sem törekedett. Egykép írt bele ortológ, neológ, y-os és jottista, s a szerkesztő Fejér György mellé adott bizottság csak arra ügyelt, hogy a cikk magában véve érdemes dolgozat legyen, legfeljebb javított vagy rontott rajta valamit, a szerző tudta nélkül is, ami ma is szokása szerkesztőinknek. Itt vívta ki Kazinczy nyelvújítási harcát Beregszászival és másokkal, itt jelentek meg Kölcsey első bírálatai, itt folytatta Horvát történeti nyomozásait. Ide küldé mindenki cikkeit, aki valamely tudománnyal foglalkozott, akár mint szaktudós, akár mint műkedvelő. Emellett e folyóiratnak nemcsak az irodalom terén volt központosító ereje, hanem a társas téren is. A Tudományos Gyűjtemény kiadója Petrózai Trattner János, az üzleti érdeken kívül, más szempontból is szerette a magyar irodalmat. Reá is ragadt valami író barátjai lelkesüléséből. Örömest látta házánál az írókat, kivált folyóirata dolgozótársait, s a legtöbbször az ő estélyein vitatták meg nemcsak a szerkesztőségi ügyeket, hanem a magyar irodalom és tudomány nevezetesb kérdéseit is. Vitkovics, Kulcsár és Trattner házai voltak először Pesten a magyar irodalom szalonjai. A főuraknak minden egyébre, még a pesti német színházra is, több gondjuk volt, mint nemzetök irodalmi törekvéseire. Leginkább gróf Teleki László viseltetett érdekkel az irodalom iránt, s olykor meghívta házához a nevezetesb írókat. Maga is író volt, s a Marczibányi-intézet elnöke, fia pedig, József, ekkor tájt lépett az írói pályára, s Thaisz alatt élénk részt vett a Tudományos Gyűjtemény szerkesztésében is.

A tudományos irodalom e központosítása hasonlóra ösztönözte a szépirodalmat is. Kisfaludy Károly, ki 1817-ben Pesten telepedett le, már 1819-ben szándékozott megindítani egy zsebkönyvet, mint a szépirodalom állandó közlönyét. Azonban se kiadó, se pénz nem volt. Bátyja, Sándor segített rajta, ki 1820-ban megnyervén a Marczibányi-intézet első jutalmát, az egész négyszáz forintot a zsebkönyv kiadására ajánlotta föl. Horvát izgatására még mások is tettek ajánlatokat, s a vállalat egypár évre biztosíttatott. Így indult meg az Auróra 1822-ben, Kisfaludy Károlytól szerkesztve ugyan, de a részvényesek kollegiális felügyelete alatt. Ugyanekkor Bécsben is megindult egy hasonló zsebkönyv, Hébe címmel. Igaztól szerkesztve, de a Kisfaludyé csakhamar kivívta felette az elsőséget, s rendkívüli befolyást kezdett gyakorolni szépirodalmunkra. Eleinte az Aurórának is oly kevéssé volt határozott színezete, mint a Tudományos Gyűjteménynek. Majd minden költői irány képviselője írt belé, sőt még nem költők is, mint Kulcsár, Horvát és Teleki József gróf. Kisfaludy kényelmetlennek érezte a részvényesek felügyeletét, nem akart hódolni széptani nézeteiknek, s csakhamar megvált tőlük. A Hébe Kazinczy befolyása alatt állott, az Aurórával Kisfaludy egész önállóan rendelkezett. A két zsebkönyv önkénytelen némi ellenzéke volt egymásnak. Kisfaludy a nyelvújítók pártjához tartozott, Helmeczy avatta be, a párt egyik legtúlzóbb embere, mértékben írta rímes verseit, kiválón kedvelte a német költészetet, s ennyiben a Kazinczy felekezetéhez tartozott, de költészetének szelleme egypár lényeges pontban különbözött a Kazinczyétól. Kisfaludyt nem lelkesítette sem a valódi görög eszmény, sem az a német-görög, mely a Goethe és Schiller költészetének egyik feltűnő oldala. Kisfaludy inkább a német romantikusok felé hajlott, másfelől élményeinél, míveltségénél, sőt a műfajoknál fogva is, melyeket művelt, szeretett oly tárgyakhoz is nyúlni, melyek meglehetős ellentétben állottak Kazinczy merev idealizmusával. Mindez közelebb vezette Kisfaludyt a nemzeti elemhez, mint bárkit azok közül, kik eddig az új iskolához számították magukat Kisfaludy nem elvből, sem versenyből foglalta el ez álláspontot, odaragadta szelleme, s még inkább szépirodalmunknak az a fejlődése, melyet éppen Aurórája eszközölt, kivált Vörösmarty feltűntével, kiben e kor írói közt legerőteljesben nyilatkozott a nemzeti szellem. Kazinczy írt az Aurórába, bár nem annyit, mint a Hébébe, szent körnek nevezte az Auróra Kört, Kisfaludy viszont őt mesterének vallotta, de nem szövődött köztük valami benső viszony, s maga a két zsebkönyv is irányuk egypár lényeges különbségét mutatta. Az Auróra kizáróan csak a hazai történelemből vett rajzokat közlött, a Hébe is közlött ilyesmit, de inkább szerette az eszményies jeleneteket. Az Auróra kizárt minden élő személyhez írt alkalmi költeményt, minőket nemcsak Virág és Berzsenyi szoktak írni, a római klasszikusok példájára, hanem Kazinczy is. Kisfaludy nyíltan megírta minden dolgozótársának, magának Kazinczynak is, hogy a vers ne személyes, hanem köztárgyat foglaljon magában. Az Auróra oly költeményt fogadott szívesebben, mely nem a mitológiából szedte képeit, s előszeretettel fordult az ősi dicsőség felé. A Hébébe leginkább a régibb költők írtak. Az Auróra lassanként az ifjú nemzedék közlönyévé vált, mely nemzetibb húrokat kezdett pengetni magánál Kisfaludynál is. Ez ifjú írók mindig kifejezték részint őszinte, részint köteles tiszteletüket Kazinczy iránt, de Kisfaludyt ismerték fejöknek. Kazinczy örvendett, hogy az egész új nemzedék a nyelvújítás zászlójához szegődik, hogy a régi ízlés hívei apadnak, de az új ízlésben valami olyat is látott, ami már nem az övé. Csakhamar nagyon is nemzetinek találta költészetünket, mely tulajdonképp csak kezdett nemzetivé válni. "Nem szeretem azt a neki dühödt nemzetiséget - írja Zádornak 1825 decemberében - szeretném, ha a rein menschlich is szólana emellett. Addig éneklik az Árpádiászokat, míg végre belecsömörlünk."

Kisfaludy és társai hatását az öreg Virág Benedek is érezte, ki Budán lakott, s kihez híven elvándoroltak az ifjú írók, hogy bemutassák tiszteletöket és áldását kérjék. Ő nem azon aggódott, amin Kazinczy, őt az bosszantotta, hogy igen elszerelmesedett, ellágyult költészetünk. Az öreg nyaranta, alkony felé, rendesen a budai hídfőnél sétált vagy üldögélt. Tisztelői tudták szokását, s itt látogatták meg. Egy nap Szalay, a még gyermekifjú, itt tisztelgett az öregúrnak. Nem sokkal azután jött Kisfaludy Károly is, és beszédbe elegyedett velük. Midőn Kisfaludy eltávozott, Virág hosszan nézett utána, s így szólott Szalayhoz: "Milyen szép magas ember ez a Kisfaludy, egész hérosz, s mégis oly lágy szerelmes verseket ír." A Kisfaludy színművei- és beszélyeiben nyilatkozó realizmus is bántotta a régibb írókat. Midőn a Kérők című vígjátéka előadatott, az ügyvédközönség Perföldyben Nagy István kir. alapítványügyi jogigazgató arcképére ismert, s Vitkovics, nagy tisztelője a vélt megbántottnak, megtámadta Kisfaludyt, vendégeitől is támogatva, akik ez arisztophanészi szabadságot a magyar színházra és irodalomra nézve veszélyesnek látták. "No csak bántsatok, sorban színpadra hozlak benneteket" - mondá indulatosan Kisfaludy. Stibor vajdában szintén rossz néven vették tőle az író és nem író táblabírák a jobbágyság éles rajzát, és izgatást éreztek ki belőle a nemesség előjogai ellen. Nemcsak az életben, hanem az irodalomban is néha éppen az a sajátság teszi kedveltté az embert az ifjak előtt, amiért az öregek morognak. Kisfaludy Károly az ifjú írók egész bálványa lőn, s nemcsak Aurórájával központosítá az ifjú erőket, hanem személyiségével is. Úri, gavallér ember volt, a nők kegyence, ki oly társaságokba is járt, hova társai be nem juthattak. Sokat élt külföldön, nyelveket beszélt, festett. Viharos ifjúsága, kalandjai, tapasztalatai, modern műveltsége, irodalmunkban eddig hallatlan termékenysége, népszerűsége, melyet éppen úgy meg tudott nyerni mint tartani, tekintélyt vívtak neki az öregek előtt, s elbájolták az ifjúságot. A kezdő költő már nem csak Kazinczynak mutatta be zsengéjét, hanem Kisfaludynak is, sőt némelyik csak egyedül Kisfaludynak. Egy egész ifjú irodalom képződött körüle, mely tőle vett buzdítást, irányt.

Azonban a pesti ifjú írók 1823 körül magok között is alkottak egy kis kört, hol kényelmesebben érezték magokat, mint Kisfaludynál, kivel még nem voltak egyrangúak, s ki még akkor inkább pártfogójok volt, mint társok. E kör feje annyiban Kovacsóczy volt, amennyiben 1824-ben egy Aspasia című folyóiratot indított meg, mely tért nyitott oly költeményeknek is, melyeket az Auróra nem vett föl. Akadt pártfogója is, egy idősb és tekintélyes író, Szemere, ki szertelen nyugtalanságánál vagy hiúságánál fogva egész pályája végéig folyvást az újabb-újabb írói nemzedékhez csatlakozott. Kovacsóczy egy nyaláb kéziratot nyert Szemerétől, melyet ez egy általa szerkesztendő, de abbahagyott folyóirat számára gyűjtött. Így jelent meg az Aspasiában néhány költemény a régibb íróktól és egypár széptani értekezés Szemerétől, álnév alatt. A többi író mind az új nemzedékhez tartozott. Pajza (Július álnévvel), Fábián, Toldy (Schedel), Zádor (előbb Stettner, írói néven Fenyéry), Thewrewk, Bárány voltak a rendes dolgozótársak. A vállalat nem sokáig tartott, s hamar semmivé lőn. Kovacsóczy könnyelmű ember volt, s bőven szeretett költeni, ha nem volt is miből. "Kovacsóczy az előfizetési summákat nagyrészt elpazarolta" - írja Zádor Kazinczynak 1825 októberében. A kör felbomlott, jobbjai elfordultak Kovacsóczytól, s kizáróan Kisfaludyhoz csatlakoztak.

Vörösmarty Pestre jőve, először is e körrel kötött szorosb viszonyt. Meglátogatta ugyan egypárszor Kisfaludyt is, ki az 1824-i Aurórába fölvette két költeményét, de akkor ismeretségöknek még csak küszöbén állottak. Hamarább megbarátkozott az Aspasia dolgozótársaival, kik, mint ő, feltörekvő s hír nélküli írók voltak. Két költeményt adott az Aspasiába s egy epizódot Zalán futása első énekéből. Fábián és Toldy el voltak ragadtatva a mutatványtól, s csakhamar barátjai lettek az ifjú költőnek. Bajza még nem lakott állandóan Pesten, s csak 1827-ben ismerkedett meg Vörösmartyval. Fábián éppen Hafizt fordította, Tegner és Osszián tanulmányával foglalkozott, s úgy látszik, a keleti és éjszaki költészet felé fordította ifjú barátja figyelmét. Toldy még csak verseket írt, s egypár hírlapi cikkeket és Schiller Haramjáit fordította, tele germanizmussal s a neológizmus minden túlságával, de már feltűnő jártassága volt mind a magyar, mind a külföldi irodalmakban, s örömest szolgált az új társnak utasítással és könyvvel. Vörösmarty többször olvasott föl barátjainak töredékeket készülő eposzából, kik némely észrevételeket tettek reá, különösen Fábián arra ösztönözte, hogy mindjárt a cselekvényen kezdődő eposz elébe írjon egy kis bevezetést, mely mintegy előkészítse az olvasó hangulatát. Vörösmarty megfogadta a tanácsot s így készült Zalán futása bevezetése az első sortól a harmincadikig.^[93]

A jó barátok dicsérgetése s az Aspasiában közlött töredékek várakozást keltett az írói körökben. A töredék tetszett ugyan, de kevesen bíztak a sikerben, maga Kisfaludy Károly is úgy nyilatkozott, hogy ily hosszú lélegzetű költemény nagyon megpróbálja az embert, s féltette az ifjú költőt. Fábián nem kételkedett, hogy az eposz nagy hatást fog tenni, s azt írta Zádornak, hogy egy rendkívüli költőnk állott elő. Zádor Vasból csak azért utazott le, hogy megismerkedhessék az új társsal. Ő is e körhöz tartozott, s egypár költeménnyel lépett föl az Aspasiában és Aurórában. Csakhamar szenvedélyes tisztelője, barátja lőn Vörösmartynak. Az ifjú költő pesti barátjai közt senkivel sem állott szorosb baráti viszonyban, mint Zádorral. A többi még akkor csak irodalmi barátság volt. Amint viszonyuk erősödött, Zádor hasonló érzülettel viszonozta e ragaszkodást. Dicsekedő örömmel nevezi barátjának, Kazinczyhoz írt leveleiben, e ritka szívű embert és szabad szellemű költőt, ki független és nemzeti modorban kezdi pályáját. De néha tüzesen vitatkoztak szóval és levélben, inkább nyelvészeti, mint esztétikai dolgokon. "Ez így van jól - írja egyszer Zádornak - az etimológia, szokás, s az én akaratom szerént." Akaratját, költői ízlését éppen oly nyomós oknak tartja a nyelv dolgában, mint az etimológiát és szokást. Érzi, hogy a magyar nyelv géniusza szuverén hatalommal ruházza föl s uralkodni van hivatva a magyar költői nyelven.

Zádor megismertette Fáyval s elvitte hozzá a huszonegy éves Deák Ferencet, ki 1824-ben valami pörös dologban több ideig mulatott Pesten. Vörösmarty a Kishíd utcában a "Vadászkürt" 10. számú szobáiban lakott növendékeivel. Itt találkozott először a két férfiú, kikre oly nagy szerep várt a megifjuló Magyarország történetében. A költő olvasott Zalánjából a leendő államférfiúnak, kit éppen úgy meghatott a csodás bájú nyelv, mint a nemzeti fennkölt érzés. Az ősi dicsőség költője s az ősi jog védője a rokonszenv dobbanását érezték szívökben, mely később oly nemes és ritka barátsággá fejlődött. Nemcsak tehetségök és hírök varázsa vonzotta egymáshoz e két férfiút, hanem jellemök és kedélyök összhangzata is több pontban. Mindkettőben ugyanazon erkölcsi és nemzeti mély érzés, ugyanazon erős, de titkolt vagy elnyomott szenvedélyesség, ugyanazon csöndes komolyság és magyaros humor. Mindkettő a néppel összeolvadó magyar nemesség kifejezése, az ősi nemzeti típus kinyomata, a korszellem hatása alatt mintegy megifjodva. Vörösmarty éppen annyira különbözött Kisfaludy Sándortól, mint Deák Nagy Páltól. Kisfaludy Sándornak a nemesség volt a nemzet, mint Nagy Pálnak. Vörösmarty az egész nemzethez szólott, s folyvást visszhangoztak lantján azon politikai eszmék, melyekért ifjuló nemzete küzdött, Deák is mint a nemzet államférfia szerepelt s a Széchenyi felköltötte reformeszméket oltva be az ősi alkotmányba, a nemesi jognak nemzetivé átváltozását segítette elő. Vörösmarty hatása bevégződött e korszakkal, s csak a forradalomig terjedt. A Deáké átnyúlt a másik korszakba is, hogy megvédje a jövőnek mindazt, ami a múltban egyedül drága. Vörösmarty 1825-1845-ig állott hatása legmagasb fokán, Deák 1861-1867-ben érte el azt. A két korszakot a forradalom árja és romok választják el egymástól, de felettük az ősi dicsőség és az ősi jog csillaga dereng, egy-egy fénysugárt vetve a homályos jövőbe. E fényben a két barát szelleme ismét találkozott.

1825 elején már készen és kijavítva állott Zalán Futása s Vörösmarty előfizetési íveket bocsátott ki. Társai bátorították s izgatták az előfizetés ügyében, kivévén Bajzát, ki Orosziból 1825. máj. 30-ról így ír Toldynak: "Vörösmartynak óhajtanám, hogy előfizetője ne legyen. Kár oly nagy munkával sietni, egy nagy eposzt nem lehet úgy venni, mint tíz-tizenkét sorból álló kisded dalt, melynek hibáját, szépségét gyakorlott fej azonnal kitalálhatja. Igen sokat monda az a soha meg nem vetendő kritikus, ki azt mondá, hogy nonum prematur in annum, csak hogy jól meg kell őt érteni, s nem oly félszegül magyarázni, mint szokták közönségesen magyar íróink és nem-íróink. Én a derék ifjút tisztelem, s nálam senki őt jobban nem tisztelheti. Aki oly darabot ada, mint a Tűnődő, méltó a tiszteletre, a nemzeti tapsra. Ez s az ő Fellegekhez rosszul címzett darabja az ez évi Aurórának becsesb darabjai közé fognak számláltatni. Hogy neve ragyogjon, úgy óhajtom, mintha saját nevem volna, ennek okáért féltem, mert Zalánjáról az én jóslatom az, hogy ha most hamarjában kijövend, el fog feledtetni!" Bajza még ekkor nem ismerte Vörösmartyt személyesen és Zalán futásából nem olvasott egyebet az Aspasiában megjelent mutatványnál. Se a baráti rokonszenv, se a mű szépségei nem enyhíthették kritikai szigorát, mely mint levelei bizonyítják, már fiatal korában nyilatkozott benne, nemcsak mások, hanem önmaga iránt is. Azonban e nyilatkozat, úgy látszik, nem az eposz természetének mélyebb vizsgálatából származott. Ő csak féltette pályatársát, de nem arra gondolt, hogy egy nagy tehetségű fiatal költő írhat a költészet nem egy fajában remekművet, sőt egy s más tekintetben zseniális eposzt is, de olyat nehezen, mely az elsőrendű eposzok mellett foglalhasson helyet, mert az ily eposzokat a népköltészetben századok teremtik, a műköltészetben pedig hosszú évek, sőt egy egész élet. A várt mű 1825 augusztusában megjelent, csinos kiadásban, a címlapon rézmetszettel, amelyet Kisfaludy Károly rajzolt. Úgy látszik a cenzúra keveset vagy éppen semmit sem törült ki belőle. A politikai viszonyok egy kissé enyhültek, a kormány visszadöbbenve a heves és kitartó ellenállástól, hajlandónak mutatkozott visszavonni törvénytelen rendeleteit. Az országgyűlés majdnem bizonyos volt, a cenzorok engedtek valamit szigorukból. Legalább Zádor 1825-ben Kazinczyhoz írt egyik levelében dicséri Dreschert, a budai cenzort, hogy szép szabadelvűséget tanúsított Vörösmarty Zalánja s az 1825-i Auróra iránt. Vörösmarty a maga költségén adta ki művét és előfizetés útján. Nem sok előfizető gyűlt reá, a könyvárusoknál is lassan kelt, de hatása mind az irodalmi körökre, mind a míveltebb közönségre rendkívül nagy volt. A politikában a kihirdetett országgyűlés, az irodalomban Zalán futása volt a beszéd főtárgya. Természetesen a politikai érdek volt a hatalmasabb, de az ősi jogok védői s az ősi dicsőség dalnoka közti rokonságot mindenki érezte, magok az illetők legjobban. Az ország jogait visszakövetelő s a nemzeti fájdalom hangját hallató szónokok beszédeihez jól illett az eposznak mind tárgya, mind hangja. Vörösmarty egy politikai nagy pillanatban lépett föl, mintegy a kor kifejezése volt, s költőjévé avatták. Az irodalmi körök is tapsoltak a sikernek, bár különböző okokból. Az Auróra Kör a rég várt epikust üdvözölte benne, a nemzetit és romantikust, ki elhagyja a klasszikai példányokat, de az újabbakat sem igen követi, s valami eredetit vegyít költészetünkbe. Emellett e kör örvendett, hogy saját kebeléből emelkedik ki e rendkívüli tehetség, ki egy még eddig betöltetlen helyet foglal el. A drámában Kisfaludy Károly volt a koszorús, a lírában többen osztoztak a babéron: Kisfaludy Sándor, Virág, Berzsenyi, Kisfaludy Károly; az epikus koszorújáért még egyetlen kitűnő költő sem versenyzett. Senkinek sem esett nehezen, hogy Vörösmarty elfoglalta az üres helyet, sőt Kisfaludy Károly benne ismervén föl epikai költészetünk elsőrangú tehetségét, leginkább ilynemű dolgozatokra buzdította. Kulcsár és ortológ társainak az tetszett, hogy Vörösmarty, bár a neológokhoz tartozik, mégis kevésbé az, mint a többiek, s van benne valami régies is. Fáyt elbájolta a színek és képek gazdagsága, s nemegyszer mondotta tréfásan, hogy Vörösmarty költészete hasonlít a nehéz szövetű, aranyhímes magyar szoknyához, mely akkor is teltnek látszik s megáll a földön, ha hiányzik belőle a szép termetű hölgy. Szemere csodálkozott az egészen új nyelven, mely sem régi, sem a megújított, és szokása szerint egy csoport paradoxonban fakadt ki. Horvát István az ősi dicsőség dalnokát üdvözölte benne, mintegy testvérét, ki az a költészetben, ami ő a történelemben.

Szóval, majd minden nevezetesb írónak tetszett valami e műben, s legalább magánkörben hallatta róla ítéletét. Csak Kazinczy hallgatott, ki mint kritikus Kovacsóczyt is bámulni tudta, s kivált leveleiben általában nemigen sajnálta a bókot egyetlen hozzá folyamodó írótól sem. Sajátságos jelenség, de neméppen érthetetlen. Vörösmartyra már Teslér figyelmeztette Kazinczyt, ki 1824-ben Kovacsóczyhoz írt levelében üdvözölte is a tehetséges ifjút, mint szokott minden ifjú írót, ki a neológizmushoz csatlakozott. Vörösmarty megköszönte a figyelmet egy kis levélkében, mely tele őszinte tisztelettel, de nincs benne holmi lelkesülésbe oltott hízelgés, melyhez annyira szoktatták Kazinczyt barátjai és tisztelői. Kazinczy felelt e levélre, biztatta, mert jó jel - úgymond - mikor a kezdő nem félig érettet nyújt, s kéri, hogy írja meg neki életadatait. Vörösmarty teljesítette e kérelmet, s egyszersmind mutatványt is küldött Zsigmond című drámájából. Itt megszakadt levelezésök egész 1827-ig.^[94] Lehet, hogy Kazinczy száraznak találta Vörösmarty modorát, ki nem értett a levélírás mesterségéhez, se magáról, se másról nem tudott szellemesen csevegni, vagy ódái lelkesüléssel ömledezni. Valóban Vörösmarty éppen oly rest levélíró volt, mint kevés szavú, s leveliben rendesen csak a szükségesekre szorítkozott. Ritkán nyílt meg, vagy engedte át magát fölindulásának, s éppen nem kedvelte se a szívből jövő, se a mesterkélt bókokat. Kazinczy levélírónak született, annyira, hogy leveleiben nemcsak mint stiliszta a legkitűnőbb, hanem jellemének szeretetreméltósága és gyöngesége is itt nyilatkozik leghívebben. A levélírásban éppen oly kevés érintkezési pont volt köztök, mint a költészetben. Midőn Zalán futása megjelent, Széphalomról nem repült hozzá üdvözlet, midőn Kazinczy a Minervában az 1825-i Aurórát bírálta, melyben éppen akkor látott világot Cserhalom, csak érinti Vörösmarty e második nagyobb művét. Toldy, ki mindinkább bámulta Vörösmartyt, egész nehezteléssel írta neki, hogy ez valóságos részrehajlás. "Jól mondod - viszonzá Kazinczy 1826. nov. 6-án - hogy részrehajlással vagyok Vörösmarty iránt. Hogy azt ismerd, jer, lásd, mint tanulja fiam skandálni a hexametert Zalánon, mint tudja érteni a poétai szólást Zalánon, s midőn vele olvasom Zalánt, mint tanulja ellágyult, elváltozott hangomon ismerni a nemzet nagy díszét. Cserhalom nekem annyi, mint egy egész poéma, s nem számlálom a kisebb dalok számába. Zalán és Cserhalom felől én is egyedül akarok szólani s ha eddig hallgaték, nem hidegségre mutat."^[95]

Toldy kapva kapott e kicsikart nyilatkozaton, s örömmel iktatta be a Vörösmarty eposzairól írt esztétikai értekezésbe, azzal mentegetve magát Kazinczy előtt, hogy ezzel tartozott mind neki, mind Vörösmartynak; Vörösmartynak azért, mert a mellőztetés nehezebben esik bármely megtámadásnál, neki azért, hogy az olvasó olyast ne higgyen felőle, mi bizonyosan nincs szándékában. Kazinczy helybenhagyta levele fölhasználását, de nem tartotta meg ígéretét és soha sem írt Zalánról, se Cserhalomról. Ahelyett elpanaszolta Guzmicsnak, mily rossz néven vette tőle Toldy, hogy Zalánt és Cserhalmot nem magasztalta, s egész elkeseredve kiált föl: "Föltettem magamban, hogy magamba zárom örömömet és bosszúságomat, s többé semmit sem recenzeálok. Igaza van gr. Majláthnak, noha nem ily baj miatt mondá a szót: Unsere Schriftsteller sind doch sehreckliche Pedanten."^[96] Guzmicsnak is ígéri, hogy írni fog e két műről, s egyszersmind egy későbbi levélben odavet egypár megjegyzést, amelyekben őszintébb a gáncs, mint a méltánylat. "Zalánnak ossiani kezdete - úgymond - engem igen kedvesen lepe meg; csodálom, irigylem azt, valamint könnyűségét. De azt is csodálom, hogy ez a lelkes ifjú a maga eposzával ily hamar elkészülhete, hogy azt ily hamar kieresztheté... Én azt szerettem volna, hogy Zalánjában leltem volna több nyomait Homérnak, nevezetesen azokat a Homérban oly szép hasonlatokat. Lehet e nemben szép ami nem homéri is, de engem igen gyönyörködtet, midőn a Homér nemében homérit lelek. Zalánban sok sürgés-mozgás (akció) van, s ő a hadi dolgokat szépen és szép mértékben egyesítette az emberi szív érzéseivel. Zalánnal literatúránk és korunk kevélykedhetik, de Zalán is sokat nyert volna mint minden egyéb munka, ha Vörösmarty követte volna Horác intését... Salamont tegnap vevém. Íme epikus és dramatikus azon egy személyben. Melyik lesz nagyobb, melyik kisebb. Még eddig a dráma nem vala íróinknak a legszerencsésebb pálya."^[97]

Elvégre Vörösmartynak is írt, midőn ez neki 1827-ben Salamonból ajándék példányt küldött. "A művészt akkor dicsérjük - így szól a levél - midőn munkája csodálatában felejtjük dicséretét, ezt mondja Emilia Galottiban a herceg. Halld tehát, miért nem szólék én Zalánról, a szép Cserhalomról és most miért nem Salamonról. De halld azt is, hogy soha nekem kedvesebb tömjény nem gyújtatott, mint amelyet a bodrogi barna leánykától vettem."^[98] Általános bókok minden eszmei tartalom nélkül, s az, hogy Salamont egy sorba teszi az eposzokkal, kétkednünk kényszerít őszinteségében, mert Zádorhoz írt egyik levelében kedvezőtlenül nyilatkozik Salamonról, s különös, hogy drámában éppen egy lírai költeményt emel ki, Jolánka dalát, amelyet magára célzónak tart, mert Jolánka a széphalmi pusztát emlegeti. Egyébiránt később Toldyhoz írt leveleiben többször üdvözli és magasztalja Vörösmartyt, de mindig egy rangban a többi tehetségesb ifjú költővel, ide értve Kovacsóczyt is. Ez szerfölött bosszantotta Toldyt: "Mint hüledezünk - kiált föl - midőn látjuk, hogy némelyek iránt mily rettentő tévedésben vagy."^[99]

Valóban Kazinczy Vörösmartyban s a többi ifjú költőben inkább csak azt dicsérte, ami irányával összhangzó volt, tudniillik, hogy a neológizmus zászlójához csatlakoztak, mértékben írják a rímes verseket. De az visszatetszett, hogy némelyek, különösen Vörösmarty, elhajlanak a német-görög klasszicizmustól. Emellett Vörösmartyt a szokottnál nagyobb költői tehetségnek soha sem ismerte el. Csak félig-meddig telt öröme az új nemzedékben, s leginkább abban nyugodott meg, hogy általában költészetünk fölzsendül. "Én ősz fővel - írja Guzmicsnak az Aspasiáról - s Döbrentei a férfikor erejében nem irigyli-e Vörösmartynak, Kovacsóczynak, Júliusnak, Emilnek némely itt állott verseiket?"^[100] Kis Jánosnak az Auróra Körre célozva így ír: "Az az út, melyet nekünk kelle irtani, íme törve van, s lelkes ifjúink futnak, ahol nekünk mászni kelle. Mint örvendek, hogy nyílni látom a szép tavaszt." Később: "Mi lehet idővel ebből a Kovacsóczyból, Bajzából és Vörösmartyból."^[101] Folyvást egy sorba teszi Vörösmartyt Kovacsóczyval. Valami kiválóbbat nem talált benne, s úgy látszik, nem csüggött költészetén bensőbb szeretettel. Kazinczy valóban sok mindent megtámadhatott volna Zalánban, a műalkatot és jellemrajzot egyaránt, de azt el kellett volna ismernie, hogy e fiatal költő új világot nyit költészetünkben, s oly nyelven szólal meg, aminőn még egyetlen magyar költő sem. De éppen e kettő tetszhetett legkevésbé Kazinczynak. Ő Toldyhoz írt egyik levelében^[102] (1827) önérzetbe vegyült mély meggyőződéssel mondja, hogy egy magyar író dolgozatán sem ismer annyi klasszicitást, mint a magáén, nem szépséget ért alatta, hanem klasszikai ismeretséget, s ez alatt nemcsak a reminiszcenciákat, allúziókat, hanem a színt, mégpedig ott is, hol új vagy régi klasszikai példány nem lebegett szeme előtt. Kazinczynak igaza volt, s éppen ezért nem tetszhetett neki eléggé Vörösmarty, kiben a hexameteren kívül semmi sem emlékeztetett a német-görög klasszicizmusra, Kazinczy a nyelvújítás halhatatlan hőse volt, s a művészibb próza és költőibb szólam megalapítója. Vörösmarty elfogadta a nyelvújítást, de bizonyos határnál megállapodott, s a magyar költői nyelv szépségeit más úton kereste, oly úton, mely inkább megegyezett a nyelv géniuszával. Nem irigység, hiúság választák el egymástól az agg és fiatal koszorúst, hanem ízlés és eszmék, melyek néha erősb válaszfalak magoknál a szenvedélyeknél is. Tisztelték egymást, de lehetetlen volt egymás költészetét őszintén szeretniők.

6
Vörösmarty felhagy a nevelőséggel. Haboz az írói és ügyvédi pálya között.
Az írók jövedelmei. Néhány hónapra újra nevelősködik. Kiadja Salamont.
Kirándulásai a vidékre. Tiszteletdíjai. Székesfehérvárott akar megtelepedni
mint ügyvéd, majd Pesten marad és átveszi a Tudományos Gyűjtemény szerkesztését.
Munkássága 1823-1833. Irodalmi állapotok. Viszonya Kulcsárral,
Szemerével és Vitkoviccsal. Horvát István hatása Vörösmartyra.
Egy új nagy eposz terve. Az Auróra Kör; tagjai, törekvése és iránya

A huszonöt éves ifjú országos hírre emelkedett, s a pesti irodalmi körök kedvencévé lőn. Éppen akkor mosolygott reá a dicsőség, midőn szíve a szerelem élethalálharcát vívta, éppen akkor tüntették ki az emberek, midőn hivatal, életmód nélkül állott a világban. Bevégezvén tanítványai nevelését, 1826 augusztusában megvált a Perczel-háztól s Budára, Zádor barátjához költözött, majd onnan novemberben Fehérvárra utazott anyja látogatására.

Nem tudta, mitévő legyen, az ügyvédséghez fogjon-e, vagy mint író próbáljon megélni. Ez utóbbira nézve neméppen biztatók voltak a kilátások. A magyar irodalom nemigen jövedelmezett. Maga Kisfaludy Károly, a legtermékenyebb és legnépszerűbb író is keveset kapott az irodalomból. Nem annyira könyvárusoknál kelt a könyv, mint inkább magán, úgyszólva házi úton. Az író tíz-húsz példányt küldött eladás végett a vidéki írókhoz, barátjaihoz vagy irodalmi buzgóságokról ismeretes papokhoz s megyei tisztviselőkhöz. E vidéki bizományosok édesgették, erőszakolták az irodalomhoz a közönséget, mely lassanként növekedett. Néha a könyv mind elfogyott, de a szegény bizományosok kárban maradtak. Bajza bosszúsan panaszolja Toldyhoz írt egyik levelében 1824 körül, hogy az idén és tavaly is neki kelle megfizetni a hozzá küldött Aurórák egy példányát. Tavaly elvittek tőle egy példányt s oly megrongálva adták vissza, hogy nem számolhatott be vele; az idén egy úrihölgynek adott át egyet megtekintés végett, gondolván, hogy így könnyebben megveszi, azonban ez ajándéknak gondolta, s most már ő kénytelen megfizetni az árát.^[103] A könyvárusok csak kivételképp fizettek tiszteletdíjat, legföljebb kinyomatták a művet, s néhány példánnyal elégítették ki az írót. A szerkesztők sem fizettek, maga az Auróra is ritkán volt oly helyzetben, hogy tiszteletdíjat adhasson. A legtöbbször nem találkozott kiadó, s az író saját költségén vagy úgynevezett kamat nélküli részvétkölcsönökön adta ki művét, a jövedelemből visszafizetés föltétele alatt. Pesten Forgó, a megyei főorvos, Kulcsár, Rudics József, a Kisfaludy Károly barátja, voltak a legelőzékenyebb kölcsönzők.

Vörösmarty is így szándékozott kiadni színműveit, előbb Salamont, melyet régebben írt s újabban átdolgozott, aztán Kontot, melyet 1825-ben bevégzett, s több ízben egész 1830-ig a kiadásra javítgatott. Úgy látszik, hogy részint színművei s más munkái kiadásába, részint pedig a megalakulandó akadémiába vetette reményét, hol előbb-utóbb számára is nyílik hely. Elhatározta, hogy ameddig lehet, független ember s író marad. "Az én kedves Vörösmartym - írja Zádor Kazinczynak 1826. szept. 18-ról - augusztus végével mondott le kilenc (helyesebben nyolc) évig viselt nevelői tisztéről. A jövő esztendőt egészen, géniuszának s a tudományoknak akarja élni és színjátékait közrebocsátani. Legelőször Salamon megyen az ide zárt jelentés szerint sajtó alá, megigazítva, s amennyire az egésznek fölforgatása nélkül lehetséges volt, újra átdolgozva, s így aztán a többiek."^[104] Vörösmarty jól érezte magát e szabad, független helyzetben, de úgy látszik, szűkös állapotban élt. Legalább azt mutatja az a körülmény, hogy néhány hónapig ismét nevelősködött egy Tolna megyei birtokosnak Pesten tanuló fia mellett. "Nemrég tudtam meg - írja hozzá Teslér Szederkényről 1827. márc. 12-ről - hogy Sauska Egi prefektusa vagy, de azt homályosan hihettem, minthogy múlt nyári leveledben egészen lemondtál a rég megunt pedagógusságról."^[105] Azonban e nevelőségről alkalmasint hamar lemondott, mert 1827 ápriljában már nagybátyjához, a Fehér megyei Keszibe rándult, hova többször menekült a főváros zaja és drágasága elől. "Kontot most tisztázom - írja innen Zádornak ápril 30-ról - nem tudom, hogy járok vele, de aligha sok bajba nem kerül, már csak általesem rajta, aztán visszatérek az eposzi pályához." Innen nemsokára visszatért Pestre, s még májusban Zádorral a dunántúli megyékbe utazott. Ez utazást csak látogatás és szórakozás végett tette. Pannonhalmán Guzmiccsal ismerkedett meg, Kehidáról Deákkal együtt Sümegre rándult, Kisfaludy Sándor látogatására, kirül, mint egyik levele mutatja, azt tartotta, hogy először öntött lelket költészetünkbe, bár drámáiról szigorúan ítélt, s jól ismerte regéi hibáit, melyeket egyik bírálatában ki is emel.

Meglátogatta Balatonfüredet is, hova később a harmincas években többször kirándult: amikor aztán Tihanyba is elment, melynek visszhangját megénekelte, s hol a pásztorgyermekekkel örömest ingerkedett, csak attól vásárolva kagylót, aki olvasni tudott, vagy kiáltatva velök a visszhangot:

Ázik az, aki halász
Fázik az, aki vadász

s gyönyörködve, ha elvétve így kiáltoztak:

Fázik az, aki halász
Ázik az, aki vadász.

Az út jól hatott reá, a tájak szépsége táplálta képzelmét, barátai és tisztelői jóindulata emelően hatott kedélyére. Lekötött alárendelt helyzetben élvén eddig, most forgott először a világban mint szabad ember. Azonban rövid ideig tartottak e gond nélküli, szabad napok. Otthon aggodalmak várták. Már júliusban hazaérkezett, s mind inkább belátta, hogy vagy ügyvédséget kell kezdenie, vagy más hivatal után kell látnia. Eddig leginkább Salamon drámájából élt, melyre több előfizető gyűlt, mint Zalánra. De ez csekélység volt az ő helyzetéhez képest, kinek öreg anyját is segíteni kellett. Az Aurórában megjelent munkáiért eleinte nem kapott semmit, később Egerért Kisfaludy száz forinttal kínálta meg, s ezt mint valami különösséget írja meg Zádornak. "Mit tegyek - folytatja - el nem fogadnom nem lehet, mert nagyon reám fér." Emellett nemigen tudott dolgozni olyast, amihez kedve nem volt. Nem tartozott az élelmes írók közé, kik a könyvárusok megrendelésére tüstént megmozdítják a tollokat. Károlyi kiadó és nyomdatulajdonos, ki ipa Trattner üzletét átvette, egy húsz nyomott ívnyi imádságos könyv fordításával kínálta meg. "Minek utánna - írja Zádornak - majd megbántam, majd óhajtottam a dolgot, utoljára úgy tettem, hogy majd sokat kérek, s meg nem fogja adni, mert le akarám rázni magamról. Nem lehetett. Nyolcvan forintot kértem, azaz 80 forintot, s megígérték." Aztán kéri Zádort, fordítsa le ő, legyen övé a tiszteletdíj, a benne előforduló verseket lefordítja maga minden díj nélkül, csak szabaduljon kötelezettsége alól. Így most sem lehet megélni az irodalomból, hát még akkor. Vörösmarty elhatározta, hogy Fehérvárra telepedik le, ügyvédkedni fog, s édesanyját magához veszi. Ez elhatározásában még inkább megerősíté anyja állapota, kinek ez év novemberében látogatására ment, s kit a legnyomasztóbb körülmények közt talált. "Ide érkeztemkor - írja Zádornak 1827. nov. 19-ről - anyámat betegen találtam, elhagyatva szegényt mindenektől, csak azoktól nem, kik rajta keveset vagy éppen nem segíthetnek, azonkívül pusztán mindent, mindent veszendőben. De ebből elég ennyi is." Hogy Vörösmarty Székesfehérvárra akart telepedni, több levél bizonyítja. Csató Grätzből, 1827. aug. 5-én így ír hozzá: "Azt írták nekem, hogy barátom több vármegyén keresztül tett útjából ismét Pestre tért vissza, s hogy, de nem tudják mikor, ugyancsak barátomuram Fehérvárra szándékszik megtelepedni."^[106] Zádor ez idő tájt sajnálva írja Kazinczynak Pestről, hogy "Vörösmarty minden kérések ellenére Székesfehérvárra szándékszik az ügyvédi pálya végett." Székesfehérvárott inkább várhatta ügyvédi szerencséjét, mint Pesten, s amellett ott inkább remélte ápolhatni szegény öreg anyját is. Azonban egy véletlen eset másképp határozott. Károlyi, a Tudományos Gyűjtemény kiadója, látván, hogy Thaisz alatt e folyóirat mindinkább süllyed, új szerkesztő után nézett, s többek tanácsára Vörösmartyra esett választása. Vörösmarty Pestre jővén, elfogadta a szerkesztést. A szerkesztői tiszteletdíj ugyan csekély volt, nyolcszáz váltó-forint, de mégis több, mint amennyit az első években az ügyvédségből remélhetett. Ide járult még barátjai biztatása is, kik közreműködésöket megígérték, s a kiadó ajánlata, ki más munkáról is biztosította, s nemsokára megkínálta az Ezeregy éjszaka fordításával, tiszteletdíj mellett. Vörösmarty már 1828 januárjában hozzáfogott a Tudományos Gyűjtemény szerkesztéséhez, melyet egész 1832 végéig folytatott, mikor aztán Horvát István lőn utóda.

E tíz év, 1823-1833, a nevelői és szerkesztői gondok között is legtermékenyebb korszaka volt költői munkásságának. Alig végezte be Zalán futását, már kész volt Cserhalommal (1825); két tündérregéje Tündérvölgy és Délsziget csaknem egyszerre születtek (1826); Egerbe 1827 augusztusában kezdett, midőn útjából visszatért, s már kész volt vele novemberben; Széplakot (1828), Magyarvár (1828) és a Rom (1830) töredékek és a Két szomszédvár (1830) követték. A drámában is élénk munkásságot fejtett ki. Alig végezte be Zsigmondot, már kész volt a Bujdosókkal s a Hábador című drámai költeményt írta (1826). Salamon s a Bujdosók javításába fogott, s mindkettőt kiadta (1827-1830); s nem sokkal azután ismét két drámát írt: Csongor és Tündét (1830), Kincskeresőket (1832). Ezenkívül számos lírai költeménnyel, epigrammával, balladával gazdagította az Aurórát és Koszorút, a Tudományos Gyűjtemény mellékletét. A szerelem és hazafiság ifjú tüze lelkesítette, a dicsőség szomja nem hagyta nyugodni, s Pest irodalmi körei nemcsak buzdították, hanem tárgyat is kölcsönöztek költészetének.

Harminc év óta az irodalmi viszonyok sokat változtak. Kazinczy és társai úgyszólván egymásnak írtak, egymás buzdítása pótolta a közönség koszorúját, levelezésök a hírlapokat. Most már volt közönség, bár csekély, de folyvást növekedő, s mi több, a nemzet hallgatni kezdett íróira. Kölcsey megvallotta magáról, hogy nem előre föltett szándékból lett író, hanem mert barátokat keresett, s az ifjúság romlott seregében nem találhatta föl egyebütt, csak az írók közt. E korszak íróinak némelyike nem is hitt a jövőben, csak hazafi kötelességét teljesítette. Virrasztott a haldokló fölött, de nem remélte gyógyulását. "Én azok közül való vagyok - mond Kölcsey 1814-ben Döbrenteihez írt egyik levelében - kiknek reményök nyelvünk virágzására nézve nem nagy. Híjába nézek előre, semmi szélesebb, szebb pálya nem nyílik föl, s literatúránk stúdiuma privát stúdium marad mindvégig," s minden, amivel Döbrenteit vigasztalni tudta, csak ennyi: "Nem vigasztalhatjuk, hevíthetjük-e a köztünk hanyatlót azzal, amit Apollón a trójai hősöknek mondott: Nem tudnátok-e oly férfiak lenni, hogy a sorsnak ellenére is győzelmet vegyetek."^[107] E szavak egészen kifejezik a Kazinczy korabeli írók helyzetét. Vörösmarty fölléptekor e tekintetben is változás történt. Az irodalom többé nem volt magántanulmány, hatni kezdett a nemzetre is. A győzelem csaknem bizonyosnak látszott, s a diadal előérzete fokozta a küzdelem erejét. Az író társadalmi állása, anyagi helyzete keveset javult ugyan, de már dicsőségről álmodozhatott, s hihetett a jövőben.

A jövő kárpótolta a múltat és jelent. A tavasz ébresztő fuvalma érzett, a nyugtalan ifjú kedély álmai derengtek irodalomban és politikában egyaránt. Az alkotmány győzelme, Széchenyi föllépte, az Akadémia alakulása felvillanyozta Pest irodalmi köreit, melyeknek Vörösmarty nemcsak vendége volt már, hanem ünnepelt tagja is.

E körökben töltötte munkától szabad óráit, s úgyszólva egész társasága írókból állott. Írókkal járt kávéházba, vendéglőbe, velök a német színházba is, ha Shakespeare-művet adtak; de ez ritkán történt, mert nemigen volt pénze. Kulcsárnál, kihez sokszor járt ebédre, leginkább a régi írókkal találkozott. Az öregúr különös szívességgel viseltetett iránta, s mind azon törte fejét, hogy kegyeltjének gond nélküli állást szerezzen. Nem szerezhetett, de azért oly pártfogót játszott irányában, mintha csakugyan valamire segítette volna. Vörösmarty tisztelte Kulcsárt, de néha bántotta modora, s egész fölindulással mondá egyszer Szalaynak, Kulcsárra célozva: "Hálát kívánnak az emberek, azt értem, de kutyahálát, azt nem értem, s nem is fogom soha." Szemerénél is többször megfordult, s nála ismerkedett meg Kölcseyvel, de ismeretségök nem erősödött barátsággá. Kölcsey Szathmárban lakott, s ritkán jött Pestre, Szemere pedig okkal és ok nélkül többször meghasonlott az Auróra Körrel, melyhez Vörösmarty mindvégig hű maradt. Szemere 1826-29 az Élet és Literaturát szerkesztette. A folyóirat kitűnő volt, de szerkesztésénél alig lehetett valami különcebb. Se rovatai nem voltak, se tartalomjegyzéke. A legtöbb cikknek címe is hiányzott. Nyitva állott mindenféle véleménynek, s néha igen furcsa vélemények ellensúlyozás nélkül maradtak. A folyóirat azzal nyílt meg, amit más lapok jót és rosszat mondottak felőle, aztán következett egy széptani vagy nyelvészeti értekezés, majd költemény és dráma, s nyomban reá a bírálat. A szerkesztői jegyzés jogát hol egyik, hol másik író gyakorolta saját neve alatt, de sohasem maga a szerkesztő. Írók magánleveleit is kiadta e folyóirat, s ennek alapján egy egész nyílt levélpolémiát hozott divatba. Szemere mindig valami különösen törte fejét, így ötlött eszébe az is, hogy Pfeffelnek egyik regéje tárgyát különböző írók által különböző műfajban dolgoztassa föl folyóirata számára. Kazinczyn kezdve egész a szerkesztő feleségéig (Képlaki Vilma) mintegy hét író versenyzett. Szemere Vörösmartyt is belevonta a versenybe, s így készült Széplak című költői beszélye, mely jóval fölülmúlta társait. E verseny közelebbi viszonyba hozta őket, s midőn Vörösmarty átvette a Tudományos Gyűjtemény szerkesztését, Szemere örömmel segítette őt kézirattal, s átadta neki Kazinczy önéletrajzának egy részét, melynek közlésébe aztán Kazinczy is beleegyezett. Vörösmarty Szemerével leginkább nyelvészeti dolgokról szeretett beszélni, örömest fogadta el jó új szavait, mert Szemere a legszerencsésebb szóalkotó volt, Vörösmarty pedig egész életében alig alkotott egypár új szót, de annál jobban értette, hogyan kell régi és új szóknak költői színt és jelentőséget kölcsönözni. Vitkovics vacsoráin is megjelent olykor, s hogy mennyire tisztelte a derék házigazdát, mutatja az az elégiája, melyet halálakor a Tudományos Gyűjteményben közzétett. Azonban mind Vitkovics, mind Kulcsár lakomáin leginkább érdekelte őt Horvát István, kinek egyénisége éppen oly nagy hatást tett reá, mint történelmi kutatásai.

Horvát István érdemeit a mai kor hajlandó észre nem venni, mert csak őstörténelmi nyomozásaira gondol, melyeket a történelmi kritika oly nagy tévedéseknek ítél, minőkre alig mutat példát az irodalomtörténet. Jól emlékszünk azon állításaira, hogy a magyar nemzet története Ábrahám előtt néhány századdal kezdődik, hogy Karthágó és Jeruzsálem magyar városok, a trójai és pun háborúkat magyarok vívták, de azt feledjük, hogy korábbi munkáiban ő tűzte ki legelébb a nemzetiesb irányt s az eredeti kútfőből dolgozást történetirodalmunkban, s a társadalom és irodalom terén legelszántabb előharcosa volt a nemzetiségnek. Kazinczy hozzá képest, legalább érzésben, lanyha magyar volt, s jól mondá valaki Horvát halálakor, most temetjük az utolsó ázsiai magyart. Horvát oly büszke volt magyarságára, mintha Árpád egyenes unokája lett volna, s a múlt nagyságából annyi hitet merített a jövőre, melynek fele is elég lesz vala. Hazaszeretetét gyűlölete tette szenvedélyesen erélyessé. Gyűlölte az idegeneket, kik kisebbítik a magyar történelmet, s ellenségei a nemzetiség fejlődésének. Modora, polémiája heves, majdnem dölyfös volt. Ahol más óhajtott, remélt, kért, ő hitt, követelt és tett. Élesztette a nemzetiségi tüzet, s az írók félénk hazafiságába bátorságot lehelt. Amint Toldy mondja, az ő történeti előzményekre és jogokra hivatkozva követelő és kizárólagos nézete mindinkább elgyökerezett, s határozottabb és nyomósabb munkálkodásra gerjesztett. Se házi körében, se társaságban nem volt vonzó egyéniség, nem tűrt ellentmondást, parancsolni szeretett, de ha a magyar történelem-, nyelv- és nemzetiségről beszélt, oly ékesszóló, magával ragadó lőn, mint senki társai közt. Egyetlen tanár sem tett a pesti egyetemen oly nagy hatást, mint ő. Igaz, mind tanítványai, mind az írói körök bizonyos hamis módszert s egy csoport tévedést örököltek tőle, de örököltek egyszersmind nemzeti önérzetet, lángoló hazafiságot, szóval mindazt, ami akkor annyira hiányzott a magyar életben.

Vörösmartyra nem csekély hatást tőn Horvát, már akkor is, midőn még nem ismerte. Az 1822-i Aurórában egy Árpád Pannonhegyen című költőies történelmi rajza jelent meg rézmetszet kíséretében. Vörösmarty Zalán futásába átvett egyet-mást e rajzból, sőt a párz dualizmust, Zoroaster Ormuzdját és Arimanját is, melyet itt Horvát, Cornides nyomán, a magyarok ősvallásával kapcsolatba hozott, szintén innen kölcsönözte, Ormuzdot Székely Hadúrjával helyettesítvén. Horvát történelmi munkáit is szorgalommal olvasta. "Horvát rendkívüli ember, munkái is azok - írja Zádornak 1825. dec. 1-én. - Nem vagy hát finnus és a nagyszájú Schlözerek, Schwarthnerek hallgathatnak." Nemcsak Horvát tudománya, hanem egyénisége is hatott reá. Kedvelte benne azt a nemzeti szilaj önérzetet, magyaros módot, mely Horvát egész lényén elömlött, egész addig, hogy gyermekeit is ősmagyar nevekre kereszteltette. Horvátnak kedvenc könyve volt Zalán futása, s belőle vett jeligét Rajzolatok című munkájához. A költő iránti rokonszenvet átvitte az emberre is, és mindig kitűnő szívességgel fogadta házánál Vörösmartyt. Későn szokott fölkelni, s ágyában reggelizett. Ilyenkor jött Vörösmarty legtöbbször hozzá. Szokása szerint elfeledte leültetni, de annál nagyobb lelkesüléssel beszélt neki a régi magyar nyelv emlékeiről s az őstörténelemről. Vörösmartyban Horvát munkái és beszédei epikai terveket ébresztettek. E történelmi álmodozásokból átvett és alakított minden olyast, mi képzelmére hatott, s egy nagy eposz tervét érlelte elméjében, melynek tárgya az ősi haza lett volna. Már 1827-ben ezt írja Zádornak: "Szeretnék egy nagyobb eposzba fogni, s már nagyon forrnak gondolatjaim." 1828-ban megjelent belőle egy töredék Magyarvár cím alatt a Koszorúban. Ezt az 1830-i Aurórában a Rom követte, mely szintén a leendő eposz egyik részét tette volna, de az egész örökre abbanmaradt. Lehet, hogy a monda, az anyag hiánya miatt hagyta félbe, de a közszellem változása 1830 körül alkalmasint szintén befolyt a leendő eposz sorsára. Megindultak a reformmozgalmak, s a múlt halványodni kezdett a képzelt jövő előtt. Az irodalomban is többször szóba jött, hogy az eposz nem korszerű. A megalakult Akadémia is drámára tűzött jutalmat. Bármi okból maradt félbe e mű, irodalmunkra nézve veszteség. Talán tárgya nem hatott volna annyira a közönségre, mint Zalánban a honalapítás nagy tette, de ha szabad töredékekből ítélni, úgy látszik, a költő inkább törekedett egy kerek mesére, mint másik nagy művében. Emellett itt egyszerűbb, epikaibb, amennyiben jobban tudja mérsékelni alanyiságát. Ez eposz félbeszakadtával lassanként félbeszakadt Horváttal is minden viszonya. Sok minden választá el őket, az Auróra Kör, a Kritikai Lapok, az Akadémia, melynek tagsági oklevelét Horvát kétszer is visszautasította. Horvát ez idő óta különben is mindinkább magába zárkózott, s csak azoknak nyílt meg, kik rögeszméiben nem zavarták. Vörösmarty nem látogatta többé egykori pártfogóját és barátját, csak 1846-ban lépte át újra küszöbét, midőn Horvát a koporsóban feküdt s az Akadémia, Toldy indítványára, félbeszakítva ülését, temetésére sietett egy oly írónak, ki nem tartozott ugyan tagjai közé, de akinek egykor hatása alatt állott minden régibb tagja.

Bármily jól találta magát Vörösmarty ez írói körökben, mégis Kisfaludy Károlynál volt leginkább otthon. Kisfaludyhoz sokan jártak ifjú és idős írók, de az úgynevezett Auróra Kört csak Vörösmarty, Bajza, Toldy, Zádor és Helmeczy alkották. Volt e körnek két németje is, mint Bajza megjegyzé tréfásan, Paziazzi Mihály és Tretter György (később Járy), amaz egy oláhországi ifjú nemes, ki Magyarországba telepedett, egypár bécsi és pesti német lap dolgozótársa, emez egy pesti születésű, szintén fiatal német író. Mindketten nagyon tisztelték Kisfaludyt, s örömest foglalkoztak a magyar szebb költemények német fordításával. Ez ifjú írók sokszor gyűltek össze Kisfaludy szállásán. A szíves házigazda, a pipadal költője, először is pipával kínálta meg őket, azután szünet nélkül folyt a beszéd, leginkább irodalmi dolgokról. Kisfaludy volt a legidősb köztök, kivéve a vele egyívású Helmeczyt. Az ifjabbak közül senki sem tegezte Kisfaludyt, sőt egymást sem mindenik. Vörösmarty Toldyval és Bajzával csak 1830 körül kezdett tegeződni. Kisfaludy mint híresebb író, tapasztaltabb ember, nagy tekintélyben állott előttök. Egész életében egyetlen kritikát sem írt ugyan, bár folyvást készült hozzá, de barátai körében szeretett elmélkedni Goethéről, Shakespeare-ről, a romantikáról, s hallatta ítéletét mindenről, ami a magyar irodalomban megjelent.

E kis kör, egymásra hatva, fokozta saját hatását az irodalomra. Az Auróra dolgozni kényszeríté őket, a közönség tapsai ösztönözték, barátságuk egymást mívelte. Kisfaludy sarkallta barátait, hogy az Aurórába kisebb műveiknek legjavát adják. De midőn a szerkesztési idő közeledett, senki sem volt készen, maga a szerkesztő legkevésbé, ki örömestebb festett, olvasott vagy nagyobb műveinek terveibe mélyedt, mintsem zsebkönyve számára kisebb műveket dolgozzék. Ekkor aztán összeszedte magát az egész kör, s megírta ami eddig csak eszmében élt lelkében, vagy töredékben hevert íróasztalán. Ily kényszerűségben írta Vörösmarty Egert Teleki József gróf történelmi rajza után, amely mellé még odaadta neki Kisfaludy Fessler munkáit. Így írt néhány költeményt az Auróra képeihez, melyek rajzát Kisfaludy készítette. Lírai költemény, eposz, dráma mindig csak kikerült valahogy, de beszélyek dolgában néha annyira megszorultak, hogy Paziazzinak vagy Tretternek kellett írni német beszélyt, melyet aztán lefordítva, mint magyar eredetit adtak ki. Tárgyakat szolgáltattak egymásnak, sőt ugyanegy tárgyról írt költeménnyel is versenyeztek egymással. Így írta Vörösmarty Cserhalmát Kisfaludy figyelmeztetésére, így versenyeztek egymással a Bánkódó férjben, így írtak ketten Ilosvai Toldijáról két különböző fajú költeményt. Felolvasták egymásnak műveiket és megbírálták. Vörösmarty Salamon királyát Kisfaludy bírálata nyomán dolgozta újra, amikor, amint Toldy írja, Kisfaludy egy egész értekezést tartott nekik a történelmi drámáról.^[108] Azonban Kisfaludy műveiről vele szemben tartózkodva mertek szólani, mert amint Bajza írja egyik levelében Toldynak, az ócsárlás hamar kedvét szegte. A bíráló megjegyzésekből vita keletkezett, melyben nagy szerepet játszott a nyelv, verselés, a különböző, kivált a modern műfajok elmélete, a nemzeti és romantikai elem.

A nyelvészeti vitákban Helmeczy vitte a főszerepet. Ő volt a legtermékenyebb s legmerészebb szócsináló, kitől Kisfaludy nemcsak nyelvtani ismereteit kölcsönözte, hanem alkalmasint nem egy szenvelgő, erőltetett kifejezését is. Folyvást csinálta az új szót, arra is, amire nem volt szükség, reátolni igyekezett társaira, sőt néha tudtuk nélkül be is erőszakolta műveikbe. Vörösmarty e magas termetű barátját nem is tudta másképp képzelni, mint kezében bárddal: vajon hány szónak szegte ma bárdja nyakát. Őrizkedett tőle. "Helmeczy már egyszer Cserhalomra tette fatális kezét - írja Zádornak 1825. aug. 2-ról - de ártatlanul, megtépve helyett tépdelvét írván." Néha összegyűltek oly új szók alkotására, melyekre nagy szükség volt s egyszersmind kötelezték magokat, hogy a megalapítottakat közösen fogják használni. Kisfaludy volt köztük a legkevésbé képzett nyelvész. Vörösmarty, Toldy, Bajza, Zádor sokat foglalkoztak Révaival, sőt Toldy, mióta Handbuchjába fogott, búvárlani kezdé a régi irodalmat is. Ez ülésekből kerültek a bitor, zsarnok, tömör, tömeg szavak. Ez utóbbit Vörösmarty alkotta. Egyébiránt ő volt köztük a legkonzervatívabb, sőt mint költő zajtalan visszahatást igyekezett felkölteni a neológizmus túlságai ellen. Ami a verselést illeti, tisztább rímű és mértékű versekre törekedtek, mint ahogy eddig a magyar költészetben divatozott, s egyszersmind át kívánták ültetni a nyugat-európai versformák legtöbbjét.

Vörösmarty, mint mindenben, úgy itt is egypár pontban eltért társaitól. Magyar füle inkább kedvelte, szükség esetében, a jó magyar asszonáncot, mint a mesterkélt vagy nem elég hangzatos tiszta rímet; leginkább ő kezdé irodalmunkban azt, mit a nép századok óta használ, s mit Arany egész rendszerbe foglalt. Az Auróra Kör a nyugat-európai formák mellett a magyar dalformák iránt sem volt érzéketlen. A népdal náluk jelent meg először költészetünkben, mint művészi gond és tanulmány tárgya. Mint Bajzának Toldyhoz írt egyik levele mutatja, Toldy és Zádor folyvást sarkallták Kisfaludyt, hogy próbáljon népdalokat írni. Kisfaludy írt, mire Vörösmarty is kedvet kapott, sőt ő annyiban még tovább ment, hogy népies zsánerképeket is kezdett írni, mint Gábor diák, Becskereki, Laboda. Bajza örvendett e jelenségnek, s a művészi népdalnak egész elméletét írta meg fent említett levelében. Amit ő művészi népdalnak nevez, az tulajdonképp a specifikus magyar dal akar lenni, mint Goethe némely dalai specifikus német dalok. Bajza arról gondolkozott elméletben, mit Petőfi később gyakorlatban oly sikerülten megoldott. Elmélete nagyjában helyes is, de az csodálatos, hogy Kölcsey Hervadj, hervadj s Bú kél velem kezdetű dalait tartja ily művészi népdalnak, melyek sem népdalok, sem specifikus magyar dalok. Bajza azt is sürgette, hogy mind Kisfaludy, mind Vörösmarty jambus- vagy trocheusban írják népdalaikat, de azok elégnek tartották a sormetszetet s némi numerust. A magyar nemzeti ritmus titkáról még senki sem gondolkozott mélyebbrehatón.

Azonban mindez így is nevezetes mozzanat volt. A népi elem megkezdte fejlődését, s másként, mint Gvadányi és Horváth Ádám idejében, s Bajza, mintegy öntudatlan sejtve a jövőt, így írt: "Az igen kedves dolog nekem, hogy elsőrendű költőink a népdalokra fordítanak figyelmet, annak igen sok haszna lesz poézisunkban. Goethe azt mondja valahol a Divánhoz írt magyarázatában, hogy minél elevenebb, minél természetesebb a naiv költés valamely nemzet poézisében, annál szerencsésebben fognak kifejlődni az utóbb következő epochák."^[109]

A modern műfajok elmélete szintén nagyban foglalkoztatta e kört. Formában, tartalomban a magyar költészetben még el nem ért tökély felé törekedtek, s elvetve a klasszikai példányokat, a nyugat-európai modern költészetet akarták összeolvasztani a magyar szellemmel, s nemzetibb alapon, mint elődeik. Arról beszéltek legtöbbet, azt mívelték leginkább, ami hiányzott a magyar költészetben, s leginkább divatozott külföldön. Az eposz, költői beszély, dráma, novella, ballada, románc voltak kedvenc műfajaik. Mindezt leginkább a német költészet közegén vették át, s kivált Bajzán és Kisfaludyn érzik is a német költészet hatása, de a tárgy hazai volt, az érzés hazafias, a közállapotok s a magyar történelem, mintegy fejlő nemzeti elemként, állandó forrásai voltak a költői lelkesülésnek. Vörösmarty itt is sokban különbözött társaitól. Leginkább ellent tudott állani a német költészet befolyásának; a legeredetibb s legnemzetibb volt köztük. Kisfaludy sokat beszélt a romantikáról, szintén a német irodalom nyomán. Vörösmarty tőle hallotta először e szót, de már fölléptekor legromantikusabb volt társai közt, s az egész magyar költészetben. Tasso, Ariosto, Shakespeare, Osszián, Zrínyi olvasása, a közállapotok és saját géniusza adták meg neki ez irányt. A francia romantikáról 1830-ig alig volt tudomása. Nem értett franciául, s később is nem a francia, hanem az angol nyelvet tanulta meg. A német és spanyol romantikával Pesten ismerkedett meg. Zádor azt írja Kazinczynak, hogy 1824-ben Lord Byron, Scott Walter, Houwald és Müllner voltak Vörösmarty olvasmányai. 1825-ben pedig Schlegel dramaturgiája és Calderon. Barátjai ajánlatára ekkor olvasta Klopstock Messiását is, de amint maga beszélte, nem végezhette el, mert beléfájult a feje. A német romantika csak egypár balladanemű költeményén érzik, minők az Éjféli ház, Turi neje és a Kincskeresők című drámáján. Több nyomot hagyott rajta a keleti költészet. Nagyon szerette az Ezeregy éjszaka regéit s Kisfaludy egypár keleti költő német fordításával ajándékozta meg. A Tündérvölgy szellemére ezek éppen úgy befolyhattak, mint külformájára Zrínyi, sőt Délsziget és félbeszakadt eposzai is ilynemű befolyást gyaníttatnak, bár Vörösmarty géniusza eredetileg is kedvelte a fantasztikust és szertelent.

Egyébiránt ő foglalkozott társai között legkevesebbet a romantika s a modern műfajok elméletével, s később is csak a drámára fordított gondosabb tanulmányt, mintha érezte volna, hogy ez legkevésbé erős oldala. Inkább költőkből tanult, mint esztétikusokból, s alkalmasint azért mondá róla Bajza, hogy nem eléggé tanult fej. Bajza ellenkezőleg mindennek előbb elméletét szerette formulázni, s bár nem könnyen tanult, folyvást olvasta a kitűnőbb német kritikusokat. S csodálatos e kör kritikusaként mégsem ő lépett föl, hanem Toldy és Zádor, kik az Aurórának mintegy rendes bírálói voltak, a kör széptani és nyelvészeti nézeteit terjesztették, sőt Toldy Vörösmarty epikai munkáiról egy egész könyvet írt.^[110] Bajza örömest írt mindenről, de barátjairól hallgatott, egész kedvvel ostromolta e kör ellenségeit, magáról a körről habozott ítélni, mert félt, hogy ellenkezésbe jő velük, nem az elvre, hanem a bírálandó művek becsére nézve. Midőn Toldy külföldre utazott, utána küldték az Aurórát bírálat végett. "Ha időd van, édes barátom - írja hozzá Bajza 1829. nov. 15-ről - recenzeáld az Aurórát, ez nemcsak enyém, hanem az egész kör kívánsága egyszersmind. Én nem akarok beleavatkozni, mert szabadon nem beszélhetnék, amúgy pedig nem tudok, nem akarok. Kisfaludy megkért s az egész szövetség, de én nyíltan és nyersen kimondottam, hogy azt nem teszem. Te, édes barátom, tudod a középutat, azért tedd meg kérlek." Toldy még más tekintetben is nevezetes szerepet játszott. Ő tartotta fenn a kör viszonyát Kazinczyval, sőt Bajzával is, midőn ez 1825-27-ig a pozsonyi országgyűlésen tartózkodott, mint Heves megye követi írnoka. Mozgékony simulékonysága, nyugtalan természete éppen ellentétben állottak Bajza makacs merevségével, egy tárgyon csüggő lassúságával, ki csak akkor volt tevékeny, s egész az ingerültségig élénk és heves, ha valamely lap élére állott, vagy irodalmi vitákba ragadták a körülmények és szenvedélyei.

Midőn Toldy a Kisfaludy szobájába lépett, hol társait rendesen megtalálta, majd mindig volt zsebében egy-két levél Bajzától, ki az országgyűlés folyamáról értesítette barátait, s némely irodalmi ügyben írta meg véleményét, vagy Kazinczytól, kivel folyvást levelezésben állott, mintegy a kör kiegyenlítő képviselőjeként. Legtöbb külföldi lapot olvasva, ő figyelmeztette társait egy-egy nevezetesb új munkára. Általa ismerte meg e kör német fordításban a szerb népköltési gyűjteményt, melyből Bajza le is fordított egypárat, s mely Vörösmartyt egy-két hasonló modorú költeményre lelkesítette. A régi irodalomban tett tanulmányai is hasznára voltak barátjainak. Az általa napfényre hozott Szendrei Névtelen után írta Vörösmarty Szilágyi és Hajmásiját, mely méltán ünnepeltetett mint az új iskola legkitűnőbb balladája. Toldy nemcsak a magyar lapokba írt bírálatokat, hanem a németekbe is, különösen az Irisbe, s általában azon igyekezett, hogy megismertesse a magyar irodalmat a német közönséggel, s egész fényökben feltüntesse Kisfaludyt és Vörösmartyt. Bajza volt legrégibb és legjobb barátja, de mint költőt Kisfaludyt és Vörösmartyt bámulta leginkább. Ő sarkallta Paziazzit és Trettert, hogy magyar költeményeket fordítsanak németre Handbuchja számára, s midőn külföldre indult, magával vitte Cserhalom fordítását, s Berlinben, az Angol Házban, hol felolvasást tartott a magyar nyelvről és irodalomról, föl is olvasta számos hallgatóság előtt. Vörösmartynak amily jól esett Toldy e hű ragaszkodása, éppen annyira visszadöbbentették németre fordított művei, kivált Zalán egyik töredéke, melyet Majláth fordított. Elijedt magától, kétkedni kezdett tehetségében, s csak nyelve erejében hitt. Ebben mindig oly teljes önérzete volt, melyet a kétségnek még árnya sem zavart. "Paziazzi tegnap volt nálam - írja Zádornak 1827. augusztus 23-ról - mutatta Majláth levelét s Hajna fordításának töredékét. Nyomorult munka, elijeszt magamtól. Ha a magyar verseimben kedvet találhat, azt csak a nyelv okozza, melynek bája valamennyire hatalmamban volt. Így ítéltem magamról, midőn a fordítást olvastam."

7
Az Auróra Kör kritikai hajlamai. Xéniák. Vörösmarty munkássága a Tudományos Gyűjteményben.
Nyelvészeti értekezései. Bajok a cenzorral. A conversations-lexikoni pör. A Kritikai Lapok,
Jelenkor és Társalkodó terve. Széchenyi hatása az Auróra Körre. Kisfaludy Károly halála.
Vállalatai sorsa. Vörösmarty anyagi helyzete, lakása, külsője és szokásai.
Bártfay és neje. Estélyek. Br. Wesselényi Miklós. Vörösmarty anyjának halála

Ilyen volt az Auróra Kör, mely annyira befolyt Vörösmarty fejlődésére. Azonban e kör nemcsak szépirodalmi, hanem kritikai közlönyre is vágyakozott. Nem elégedett meg, hogy önmagát mívelte kritikájával, hatni akart azzal az irodalomra is. Elégedetlen volt közönséggel és irodalommal egyaránt: a közönséggel azért, mert nem volt elég ízlése, s a nagy tömeg némi ellenzést tanúsított az új iskola iránt, az irodalommal azért, mert nem ellenőrzi kritika, az írók gondatlanok, s nyelvújítási nagy harc után egész nyugalomba kezd visszaesni minden. Szerették volna esztétikai nézetöket kifejteni, ostromolni az ósdiak tartalékseregét, megtámadni a bitorolt tekintélyeket, s pártot alkotva és támasztva, küzdelmet idézni elő. Kisfaludy régóta beszélte, mily szükség van kritikai közlönyre. Toldy 1826-ban egy egész tervvel állott elő. De a kör tagjai közül senki sem merte elvállalni a szerkesztést, ezért Bajzát szólították fel, ki akkor Pozsonyban tartózkodott. Bajza visszautasította az ajánlatot, leginkább azért, mert mint minden pálya nélküli embernek, szüksége volt az emberek kedvezésére, s még akkor nem szánván magát teljesen az irodalomra, félt, hogy el fogja temetni szerencséjét, s úgy jár mint Kölcsey, ki kritikái miatt majdnem közmegvetésben részesült, s csak a politikai pályán rehabilitálhatta magát. Egy kritikai lap megindítása valódi merénynek tetszett, s a terv dugába dűlt. Azonban nem hagytak föl vele, s addig is Schiller és Goethe példájára, egy csoport xéniát írtak, kivált Kisfaludy és Vörösmarty, melyek egy része később a Kritikai Lapokban Pályalombok címe alatt meg is jelent.

Vörösmarty kiadott xéniái közül csak kettőt vett föl költeményei gyűjteményébe: a Hazafiak és Buksi (Döbrentei) címűeket, a többit mellőzte, valamint a kiadatlanokat is, melyek csak 1885-ben jelentek meg összes műveinek harmadik teljes kiadásában.^[111] Az irodalmi polémiák és xéniák ritkán őrzik meg teljes érdekességüket a későbbi nemzedékekre nézve, sőt a bennök nyilvánuló szenvedélyes hang és kegyetlen gúny némi visszatetszést is kelt föl. Nem élhetjük bele magunkat annyira a korba, hogy szenvedélyeiben osztozhatnánk, s nem ismerhetvén eléggé a körülményeket, némely célzatok és részletek homályosaknak, majdnem érthetetleneknek tűnnek föl. Néha még hírét sem hallottuk azon írónak, aki a polémia vagy xénia tárgya, nemhogy munkáit vagy pályája részleteit ismernők. Így Vörösmarty némely xéniájában is feltűnő a szenvedélyes hang és kegyetlen gúny, melyet itt-ott személyes ellenszenv is sugall. Úgy látszik, maga is megsokallta, s talán azért nem adta ki ilyfajta xéniái jó részét. De másfelől saját és társai műveit sem kímélvén, látszik, hogy komolyan vette föladatát. Mintegy négy csoportra oszthatók xéniái. Az első csoportot a nemzetiség hő szeretete sugallja. Megtámadja mindazokat, akik hűtlenek a magyar nemzetiséghez: Pyrkert, aki magyar létére híres német költő; Rumyt és Csaplovicsot, akik folyvást német könyveket adnak ki és német lapokba írnak, s olykor még gúnyolódni is mernek a magyar törekvésekkel; Szepesi Ignác pécsi püspököt, aki 1830-ban a főrendi házban ellenezte a magyar nyelvű izenetváltást a rendekkel. A második csoport az Auróra Kör ellenségeit gúnyolja: Czinkét, a magyar nyelv és irodalom tanárát a pesti egyetemen, aki Révait váltotta fel a tanszéken, és Révai ellen tanított; Udvardyt, aki ellensége volt a nyelvi purizmusnak; Balogh Pált, aki a conversations-lexiconi pörben az Auróra Kör ellen fordult; Döbrenteit, aki elvi és személyes ellensége volt az Auróra Körnek; Szemere Pált, aki többször meghasonlott az Auróra Körrel, s különcségével mintegy kihívta a gúnyt; Fáyt, aki mindig ingadozott az irodalmi pártok között, s éppen nem volt nagy barátja a kritikának. A harmadik csoport néhány tehetségtelen írót dorongol le, akiknek munkái rég feledségbe süllyedtek; Kovacsóczyt, Bors Sámuelt, Vásárhelyi Jánost, Harsányi Pált, Náray Józsefet, Pap Ignáczot, Holéczy Mihályt, Kalmár Józsefet, Gödör Józsefet, Kis Sámuelt stb. De legkegyetlenebben bánik ponori Thewrewk Józseffel, egy sok mindenbe fogó s csekély tehetségű íróval, akinél senki sem gyűlölte jobban az Auróra Kört, s aki röpirataiban nemcsak maga támadta meg Bajzát és Vörösmartyt, hanem mindent fölvett vagy lenyomatott, amit ellenök írtak. A negyedik csoport magával az Auróra Körrel kötekedik: megcsipkedi Fábián Gábort, aki Lafontaine egy rossz regényét fordította le; Helmeczyt, a legtúlságosabb neológust, aki nagy szócsonkító; Bajzát, aki versek helyett értekezést ír a versekről. Toldyt és Fenyéryt, akik Handbuchjok kiadásával nagyra voltak, s végre saját eposzait és drámáit, melyeknek árnyoldalait jól ismerte.

Vörösmarty átvévén a Tudományos Gyűjtemény szerkesztését, némi tér nyílt a kör kritikai munkásságának, de nem ínye szerinti. A kiadó nem engedhette, hogy folyóirata túlnyomóan kritikai legyen, de másfelől Vörösmartynak sem volt kedve hozzá. Csendes természete nem kedvelte az erős polémiai küzdelmet, szívesen segítette későbben a Kritikai Lapokat, de nem kívánt élére állani. Általában őrizkedett maga ellen kihívni a szenvedélyeket, mert bár a bírálatot nyugodtan tűrte, de aziránt érzékeny volt, ha gúnyolták, s nevetségessé igyekeztek tenni. Az ő szerkesztése alatt javult a Tudományos Gyűjtemény, mert sok új dolgozótársat nyert meg, jobban megválogatta a munkákat, mint Thaisz, de esztétikai tekintetben csak félig változtathatta át az Auróra Kör közlönyévé. Csak annyit tett, hogy a folyóirat irodalmi részének némi határozottabb színt kölcsönzött. Toldy és Zádor híven segítették, maga is írt bele bírálatokat, de rövideket és nem nevezetes művekről. A külirodalmi rovatba nagyobb kedvvel dolgozott, s a német irodalom nyomán a keleti és francia költészetet valódi előszeretettel ismertette. A költészeten kívül leginkább a nyelvészet foglalkoztatta. Mihelyt átvette a Tudományos Gyűjteményt, értekezést írt bele a magyar nyelv eredetéről; ez volt második nyelvészeti értekezése; az elsőt még 1826-ban írta ugyane folyóiratba, Révai mellett lépve föl a Verseghy életrajzírója, Sághy ellen. Különösen a göcseji és palóc tájszólás érdekelte, mely a régi nyelvből legtöbbet tartott fenn: amazzal 1827-ben ismerkedett meg a dunántúli megyékbe rándulásakor, emezzel 1829-ben. "Vörösmarty - írja Bajza Toldynak 1830. szept. 6-ról - a múlt héten ment utazni Bugáttal Heves, Borsod, és Gömör megyékbe. A palócok igen interesszálják. Három hétig fog künn maradni, addig a Tud. Gyűjt. redactióját én viszem." Zádor szintén osztozott vele a szerkesztőségi gondokban, sőt egy darab ideig barátságból szerkesztősegédje volt. Nemcsak az Auróránál, hanem itt is sok bajok volt Drescherrel, a cenzorral. Ha lehetett, kifogtak rajta, s amit Drescher Pesten betiltott, Kassára küldöttek, hol a cenzúra engedékenyebb volt. Az Aurórából kitárult Mikes búja így jött ki más cím alatt a kassai Minervában. Vörösmartyt néha elhagyta türelme, szemben cenzorával. Rumy egy magyarellenes cikket írván a Spiegelbe a tótokról, Vörösmarty felelt reá, de a cenzor kitörölte. "Cseh, orosz, lengyel, tót nyelvharcra az ő nyelvökön kell felelni. Nem tudjátok, mit beszéltek. Miserere Domine! Non admittitur." Máskor Vörösmarty egy régi nyelvemléket küldött hozzá, melyet Zádor Kresznericstől kapott közlés végett a Tudományos Gyűjteményben: "Ezt nem tartom oly régiségnek - írta reá Drescher - hogy méltó legyen közleni, talán más célból akarja a közlő kiadatni. Non admittitur." - "Ha ez velem történik - írja Bajza Toldynak - vagy a konzíliumnak feladtam volna, hogy reárezzentsek, mert elégtételt úgysem nyer az ember, vagy pedig saját házánál úgy kiszidtam volna, hogy egy maroknyi becsület sem maradt volna rajta."

Bajza kritikaibb, polémikusabb irányra is izgatta Vörösmartyt, melybe maga mindinkább belesodródott. Az epigramma elméletét írva a Tudományos Gyűjteménybe, s megbírálván a magyar epigramma-írókat, oly gyűlölséget keltett maga ellen, hogy elég erősnek érezte szívét, még több elhordozására is; most már egészen az irodalmi pályára adván magát, nem volt többé szüksége világi előmenetelre, az emberek kedvezésére. Sürgetni kezdte a Kritikai Lapok megindítását, melyet siettetett az a körülmény is, hogy az akadémia alakulófélben volt, s Döbrentei, mint Széchenyinek a magyar irodalomba bevezetője, s az úri körökben kedvelt ember, nagy befolyást kezdett gyakorolni az ügyekre, mi az Auróra Körnek nem tetszett, részint irodalmi, részint személyes indokokból. Gyöngíteni e befolyást, nyomást gyakorolni az akadémiára, vezetni a közvéleményt lett volna egyik feladata a Kritikai Lapoknak. Azonban a Döbrentei elleni harc előbb kitört, mintsem a Kritikai Lapok megindulhattak volna. Döbrentei egy magyar Conversations-Lexikon kiadására bírta reá Wigand könyvárust, melynek előfizetési felszólítása mellett mutatvány-íve is megjelenvén, az Auróra Körnek alkalmat szolgáltatott, hogy mind a vállalat tervének és mutatványszámának hibáit kimutassa, mind pedig a védelmükre kelő Döbrenteit megtámadja. Vörösmarty megengedte Zádornak és Bugátnak, hogy a Tudományos Gyűjteményben bírálat alá vegyék a Conversations-Lexikon tervét és mutatványívét. A harcot Bajza folytatta tovább, mind Döbrentei, mind Dessewffy ellen, hol Kassán, hol Székesfehérvárott, ahol a cenzúra engedékenyebb volt. A harc mind zajosabbá vált, s mindkét részről mintegy hét író küzdött. Vörösmarty csak annyiban vett részt benne, hogy kezdetének megnyitotta a Tudományos Gyűjteményt s Kisfaludyval segítette Bugátot Balogh elleni polémiájában. Bugát ugyan mint orvos jól értette a vita tárgyát, az agyvelő kérdését, mihez az Auróra Kör keveset értett, de nem tudott eléggé ügyesen polemizálni, miben költő barátjai segítségére szorult. E polémiáknak leginkább Vörösmarty adta meg az árát, ki legkevesebb részt vett benne, amennyiben később Döbrentei bosszúból odadolgozott, hogy Vörösmartynak mind Vérnászát, mind munkái első gyűjteményét elejtse az akadémiai jutalomtól.

Bajzát polémiáinak sikere a Kritikai Lapok megindítására ösztönözte, melynek kiadására Kisfaludy száz forintnyi kölcsönt szerzett Forgó és Rudics barátjaitól. Az egész kör támogatását ígérte, s Vörösmarty már egypár cikket is írt a vállalat számára. Azonban Kisfaludyt most nem érdekelte annyira e vállalat, mint régebben. Politikai becsvágy ébredt benne, mint hírlapíró kívánt szerepelni, s engedélyt kért egy irodalmi melléklappal összekötött politikai lapra, a Jelenkor- és Társalkodóra. Maga a kör is kezdett hajlani a politika felé. Vörösmartynak a megindulandó Jelenkor szerkesztésében jelentékeny szerep volt szánva, mire ő hajlott is, mert a Tudományos Gyűjtemény kiadójával nemegyszer volt súrlódása, s már kétszer le akart mondani szerkesztéséről. "Az oppozíció és reform zászlóját tűzzük ki - mondá Kisfaludy halálos ágyán az őt meglátogató Szalaynak - minden ifjú írónak velünk kell tartani." Sokat tett erre nézve Széchenyi Hitele, mely az Auróra Kört lelkesülésre ragadta, s maga Széchenyi is Pestre telepedve, Kisfaludyt gyakran látogatta, s a megindulandó lapot közlönyének szemelte ki. Pillanatra ugyan meg-meg hasonlottak egymással, mert Széchenyi hasztalanul igyekezett őt és társait kibékíteni Döbrenteivel, kit aztán meg is választatott akadémiai titkárnak, holott az Auróra Körnek Toldy volt a jelöltje. Azonban a jó viszony hamar helyreállott köztök. Széchenyi egyénisége, hazafiúsága ellenállhatlan varázst gyakorlott reájok, s ők voltak az országban az elsők, kik határozottan politikai eszméihez csatlakoztak.

Eközben 1830. nov. 21-én Kisfaludy meghalt, éppen akkor, midőn lapját meg akarta indítani. A hű társak könnyezve állták körül szeretett barátjok és vezérök ravatalát, de egyszersmind fogadást tettek, hogy ezután is együtt tartanak, s az elhunyt vállalatait nem engedik elenyészni. Először is munkái kiadásával bízták meg Toldyt, aztán síremlékére pénzt gyűjtöttek s végre 1836-ban alapították a Kisfaludy Társaságot, mely az Auróra Kör folytatása vagy legalábbis szellemi emléke lőn. Az Auróra szerkesztését Bajza vette át, a Jelenkorra nézve pedig abban állapodtak meg, hogy Vörösmarty szerkessze, de minthogy a lap technikai része oly ügyességet kíván, mely benne hiányzik, társul adták melléje Helmeczyt, s rábízták, hogy újíttassa meg e lap engedélyét a maga nevére, minthogy két névre nem lehet engedélyt kérni, s neki több ismeretsége van a helytartó-tanácsnál. Helmeczy megnyervén az engedélyt, úgy kezdte viselni magát, mintha kívüle senkinek nem volna hozzászólása a laphoz. Vörösmarty már az előfizetési fölhívások szétküldésekor visszavonult a laptól, melyből mintegy kijátszatott. Nem volt haragtartó, se bosszúálló természetű, de ezt nem tudta feledni, és sohasem bocsátott meg Helmeczynek. A lovagiatlan eljáráson kívül az is bántotta, hogy e lap jövedelme kiemelte volna kedvezőtlen anyagi helyzetéből. Mindez igaz, de mégis az irodalomra nézve szerencse volt az ügy ily fordulata. Ha ő szerkeszti a Jelenkort, meglehetősen eltemeti magát mint költő, mert mi sem szokta inkább megrontani a költőket, mint a szerkesztés, kivált politikai lapé. Helmeczynek a Jelenkor szépen jövedelmezett; egész 1840-ig egyetlen nagyobb lap volt, s mint félig-meddig Széchenyi közlönye, népszerűségnek örvendett. Vörösmarty elesett e jövedelemtől, de az irodalom, a nemzet visszanyerte benne a költőt.

Mindamellett Vörösmarty anyagi helyzete ez idő tájt sokat javult. Az Akadémia 1830. nov. 17-én tartott alakító gyűlésén második rendes taggá választotta, s néhány nappal utóbb, az elhunyt Kisfaludy Károly helyébe, elsővé ötszáz pengő-forint fizetéssel. 1832-ben munkái első gyűjteményét adta el Károlyi kiadónak ezeregyszáz forinton; 1833-ban Vérnászát az Akadémia száz arannyal jutalmazta; 1834-ben az akadémiai nagy jutalom (kétszáz arany) megosztatott közte és Kisfaludy Sándor közt; ugyanekkor a Marczibányi-intézettől Zalánjáért négyszáz váltóforint pályadíjt nyert. Mindez oly állapotba helyezte, hogy segíthetett valamit mind magán, mind édesanyján. Ezideig olykor a mindennapi szükséggel küzdött. A Mázsa utcában egy kis szobában lakott, melyet nem volt módjában mindig befűthetni. Néha nem is dolgozott otthon, hanem Zádor Mészáros utcai szállásán, legalább Eger nagy részét ott írta. Toldy 1827-ben egy hideg őszi napon meglátogatván őt, egy vörös gallérú, fehér katonaköpenybe burkolózva találta, amint pipafüst fellegben Eger utolsó énekén dolgozott. Ugyanez évben, mely legküzdelmesebb éve volt, egy délután Sallay, az ő hű embere, jött hozzá, hogy kéziratot kérjen tőle tisztázás végett. "Nincs - volt a válasz - s nem is lesz mostanság." Sallay kérte, hogy írjon minél többet, ő mindig kész a tisztázásra, még akkor is, ha isten konziliáriusságig vinné föl a dolgát. Vörösmarty sóhajtva mondá, hogy mikor az ember holnapja miatt is aggódni kénytelen, nemigen van kedve verselgetni. Egy Fábiánhoz 1827. febr. 15-én írt levelében ezt olvassuk: "Már csak azt gondoltam, hogy a nagy Zrínyitől kölcsön vett Pegazusomat elcsalod alólam, s vele a regék szabad tündérvilágában fogsz repdesni; de csakhamar elűzte e félelmemet azon magasztalás, amelyet reám halmozsz, úgyannyira, hogy ha gyenge ínú volnék, lebuknám alatta. Jól teszed, hogy dicsérsz, az is valamennyire felejteti velem, hogy rab vagyok, vagy inkább azt, hogy rabnak kell lennem. Megengedj azonban, hogy elragadtatásodat nem viszonozhatom. Ó, az én múzsácskám nemigen pengeti a lantot, meghúzza magát a kályha megett téli bundájában, a drága időt vagy elkáromkodja, vagy ásítoz, mint a nyárban legyet fogó kutya. Ki szeressen egy ilyen kölletlen teremtést. De mégis szeretnem kell őtet; mert mikor a mészáros leüti a marhát, azt mondja mentségül: mért nem lett püspökké! S mit mond a sors, amikor engem ínségekkel pofoz? Félfüllel hallottam, de tudom, hogy kapát emlegetett, talán csak amellett kellett volna maradnom. Mit gondolsz, Gábor, micsoda parasztember lett volna belőlem! Ha ahelyett, hogy a földön is angyal után jártam, a legközelebbi kék kötényhez szegődtem volna; ahelyett, hogy fejemet rövid s hosszú szótagokon törtem, a fonóban minden főtörés nélkül mesélgettem vagy csáli hajszot ordítoztam volna, talán most itt a Duna mellett csibéket árulnék, s jó sorra vervén részeg fővel szurtos feleségemet, még a szentet is leütném a lábáról, ha előmbe jőne. De ez magam előtt is igen sanyarú kép; jobb így, mint van, csak az esik sajnosan, hogy mikor kedves, felhőn túli világomban örömest repdesnék, megkordul a gyomor, s ily nyomós kérdést tesz boldogtalan előlátással: mit eszünk esztendőre Marti? Akkor nincs az a tag, ami merőn állna bennem, noha különben elég férfiú vagyok. Azonban elég ezen a húron, most más nótára kezdjünk. Meglehet, hogy holnap egészen mást írtam volna, de tudod, mit mondott Pilátus, én sem változtatok."^[112]

Voltak oly napjai is, midőn díszmagyar ruháját kellett eladnia, melyet jurátussá felesküvésekor csináltatott. Büszkébb volt, mintsem barátjainak is elpanaszolja anyagi bajait, kik ideig-óráig alkalmasint segíthettek volna rajta. Inkább csak Zádornak nyílt meg néha végszükség esetében, ki örömest megtett érte mindent, ami keveset tehetett. Verseiben sem panaszolta nélkülözését, mint annyi újabb magyar lírikus. Magyar Költő elégiája e szomorú napok szüleménye ugyan, de nem hozza föl benne állapotja prózai részleteit, távol van minden szenvelgéstől, s azt, amit ő érzett leginkább, általánosítni igyekszik, s nemzeti fájdalomba olvasztja. 1830-tól fogva kényelmesebben élt, bár nemigen tudott gazdálkodni. Súlyos körülményei néha adósságba keverték, mely sok gondot okozott neki, bár mindig pontosan megfizette. Nem pazarolta a pénzt, de nem tudott takarékoskodni. Ha valamit vett vagy csináltatott, nem szeretett alkudozni, és gyakran megcsalták. Ha szolgáját valamit vásárolni küldötte, a visszahozott pénzt olvasatlan dugta zsebébe. "Meg kellene olvasni a pénzt" - mondá neki gyakran Sallay. - "Barátom - viszonzá Vörösmarty - egypár garassal több vagy kevesebb, se én nem leszek szegényebb, se ő gazdagabb, legfeljebb egy meszellyel többet ihatik." Sallay a gazdasági dolgokban egész mentora akart lenni Vörösmartynak, s kifogyhatatlan volt a jó tanácsban, ha szeretett barátja nagyobb összeget kapott munkáiból. "Ezzel jó helyreállíthatja magát, s meg is takaríthat valamit jövőre" - mondogatá neki. "Igaz - felelt Vörösmarty mosolyogva - ha a gazdálkodás mesterségét úgy érteném, mint barátom."

1828-30-ig a Lipót utcában a Thuróczy-féle házban lakott, egy elég rideg szobában, mely búskomoran hatott kedélyére. Innen a Kalap utcába költözött, a Jankovich-házba, Fáy András tőszomszédságába, honnan egész házasságáig ki sem mozdult. Csak a legszükségesebb bútorokra szorítkozott, s azok is viseltesek volt. Az üres konyha egy részét saját költségén kiadott drámáinak el nem kelt példányai foglalták el, a másikat szolgájának holmija. Mindkét szobájában meglehetős rendetlenség uralkodott; a bútorokon, pallón könyvek és iratok hevertek szanaszét, s maga a könyvszekrény is csak egyszer volt rendben, mikor a jó Sallay rendbeszedte és jegyzéket készített rólok. Ez 1836 körül történt, midőn egy gróf bútorainak árverésén ugyancsak Sallay, az ő megbízásából, néhány díszesebb bútort vásárolt számára, a többek közt egy üveges könyvszekrényt, s egy igazi íróasztalt, melyeket Vörösmarty gyermekies örömmel mutogatott barátjainak De az igazi íróasztalon is csak úgy szétszórva hevert a könyv és irat, mint a nem igazin.

Amily keveset tartott Vörösmarty szobájában a rendre, éppen oly gondos volt ruházatjára. Rendesen sötét színű ruhát viselt, mely tiszta és tisztességes volt még szűkös napjaiban is. Haját, szakállát, bajuszát a legjobb rendben tartotta. Semminemű különc vagy feltűnő móddal nem kívánta magára vonni az emberek figyelmét, sőt semmitől nem őrizkedett inkább, mint a nevetségessé válástól. Ezért nagyobb társaságban vagy idegenek között vigyázott minden szavára, mozdulatára, s kissé elfogultnak, merevnek tűnt föl. Középtermetű férfiú volt s harminc éves korában még elég karcsú, de vállban izmos. Arcán az ifjúkori himlő nyomokat hagyott, de nem nagyon feltűnőket. Vonásain rendesen komoly és mélázó kifejezés ült, csak ha vidult vagy fölmelegedett, játszott ajka körül egy kedves mosoly. Becsület és jóság sugárzott arcáról, melynek szépségét a magas homlok s a nagy barna szem alkotta. Erős fény lángolt e szemben, mely mintegy szikrázni látszott, ha szenvedély hevítette, de a legtöbbször csak méla ábrándban ragyogott, a magába süllyedt lélek visszfényeként. Egyenesen és lassan volt szokása járni, inkább földre szegzett szemmel, de azért fejét le nem görbesztve. Ha egyedül sétált vagy valamelyik meghitt barátjával, gyakran suttogott magában, mintha énekelne. Félig kész vagy készülendő költeménye zsongott lelkében. Otthon lejegyezte amit így gondolt, de addig, míg kiadta, sokat javított rajta, mert minden kézirata tele törléssel. Pályája első felében leginkább éjjel szokott dolgozni, erre céloz Zalán futása bevezetésében is, később reggel, a délelőtti órákban, kivált midőn az estéket színház után a vendéglőkben vagy a Körben töltötte. Viasz és később stearin gyertyánál dolgozott; ezt a fényűzést nem tagadta meg magától még akkor sem, midőn szűkös állapotban élt. Az nem zavarta, hogy egész 1836-ig igazában íróasztala sem volt, ha rossz tollal rossz papírra kellett írnia, de a faggyúgyertyát vagy olajmécset ki nem állhatta. Hol egész, hol negyed- vagy nyolcadrét ívre írt, sőt papírdarabokra is. Eposzai- és drámáinak tervét a főbb pontokban prózában néha lejegyezte, de kisebb költeményeiét soha. Egy-egy óda- vagy dalnak legföljebb először eszébe ötlött versszakát írta le olykor, mely az egész alapeszméjét vagy hangulatját magában foglalta, s mely aztán hetekig, hónapokig hevert íróasztalán, míg kidolgozta. Szép Ilonkából a harmadik szakasz végversszakának e két sora volt először készen:

Hervadása liliomhullás volt:
Ártatlanság képe s bánaté.

E sorok sokáig zsongottak Vörösmarty lelkében, amint maga beszélte többeknek, míg lassanként az egész költemény kialakult. Nem könnyen dolgozott, mindegyre javított művén a dolgozás alatt és után egyaránt. Nem szerette, ha gyorsan kellett dolgoznia; a megerőltetés nagyon izgatón hatott idegeire, s ily esetben megjelent művein is javított valamit, midőn másodszor kiadta. Olykor a kritika nyilatkozatait is figyelembe vette. A Csermelyhez című költeménye végét a Toldy megrovása következtében dolgozta újra. Egyébiránt javításai nem annyira a műalkatot illették, mint a kifejezést és ritmust, s nem is voltak egyebek, mint az eszme küzdelme a formával, mely, mint a nyiladozó virág, csak lassanként fejlett ki egész színpompájában.

Ifjabb korában gyakran kirándult tanítványaival és Sallayval a Zugligetbe s ott, ahonnan szép kilátás esett a vidékre, örömest és sokáig andalgott. Néha elragadtatva kiáltott föl, mint Sallay beszéli: "Beh gyönyörű vagy természet, bár mi emberek volnánk benned jók?" Máskor: "Barátom, ha a mennyország csak ilyen is, mint e virággal hímzett mezők, erdőkoszorúzta bércek, s az az érzés, melyet látásuk fölkelt, a halál nem lehet félelmes." Midőn Sallay vagy tanítványai egy-egy virágot akartak szakítani: "Ne bántsátok - mondá - itt van igazi helyök a természet anyakeblén." Később is sokszor meglátogatta a Zugligetet és Svábhegyet barátjaival, de már kevésbé érdekelte a természet; a vidám társalgás, az irodalmi vita, s az adomák, melyeket jókedvében örömest beszélt, nem engedték, hogy magába süllyedhessen. Nyári holdvilágos este szintén nemegyszer sétált Kisfaludyval vagy másokkal a Duna hajóhídján, mely 1828 körül kedvenc sétahelye volt a pestieknek. Nagybátyjához és testvéréhez vagy másokhoz kirándult néha falura vadászni. Midőn Fehérvárra ment munkái nyomatása vagy anyja látogatása végett, vadászva bolyongta be a szomszéd falvakat, gyermekévei színhelyét.

Általában igen szeretett vadászni, s feltűnő, hogy vadászképet mégiscsak egypár költeményében találunk. Álljon itt egypár vadászkalandja, egy szerencsés s egy szerencsétlen: amazt Gaál József beszélte, ezt br. Kemény Zsigmond. Vörösmarty 1838-1840 közt egyszer kirándult vadászni egyik testvéréhez, aki, mint gazdatiszt, nem messze lakott Pesttől. Amint egy malom felé közeledik, kacsát lát fölrebbenni, reálő, eltalálja és siet fölvenni a zsákmányt. Azonban a molnárné reátámad, pöröl vele, hogy miért lőtte meg kacsáját. Vadkacsa helyett szelíd kacsát lőtt. Egypár húszast adott a molnárnénak kárpótlásul, s kérte, hogy ne szóljon senkinek. De maga, ha jó kedve volt, el-elbeszélte barátjainak. Zsibón ellenkezőleg nagy szerencse érte. 1845-ben, midőn Deákkal együtt meglátogatta Wesselényi Miklóst, egy napon Wesselényi vadászatot adott vadaskertjében. Vörösmarty egy lövésre két vaddisznót ejtett el, ami csaknem hallatlan a vadászati krónikákban.

Ez idő tájt leginkább férfitársaságokba járt. Mióta Fáy szomszédságába költözött, a szíves házi gazda gyakran meghítta vacsorára. E vacsorákon egy egész akadémiai club alakult. Vörösmarty és társai itt vitatták és alapították meg magoktartása tervét az akadémiai ügyekre nézve. Nőkkel leginkább a Bártfay estélyein találkozott, amelyeknek 1826 óta, amidőn Bártfay megnősült, az Auróra Kör tagjai rendes vendégei voltak. Kulcsár meghalt, Vitkovics társasága még halála előtt fölbomlott, Kisfaludy mint nőtlen ember nem tartott házat, s így Bártfay vidám és mívelt házi köre éppen arra való volt, hogy központja legyen a pesti és Pestre utazó íróknak. Bártfay a gróf Károlyi-család, majd gróf Károlyi György titkára volt s az Üllői úton levő Károlyi-házban lakott. Bár fiatal korában egypár költeményt írt, s egy történelmi nagyobb elbeszélést, az Aurórába, tulajdonképp nem volt író, de nagy tisztelője Kazinczynak és Kisfaludy Károlynak, barátja Kölcseynek, s egész lelkesedéssel csüngött a kor irodalmi és politikai törekvésein. Mívelt lelke és jó szíve vonzotta és lebilincselte barátait, s örömest megbocsátották neki egy kissé fontoskodó természetét; nem adott nekik irányt, de híven szolgálta őket, s dicsőségöket a magáénak tekintette. Ifjúkori kísérletei után alig írt valamit, bár sokat olvasott, de a tanulmány reá nézve csak önmívelés és pihenés volt. Neje Mauks Josephina, egy Szepes megyei nemesház leánya, még vonzóbb és szeretetre méltóbb egyéniség volt. Szellem, szív, irodalmi míveltség a legszebb összhangban egyesültek benne, s ami szellemes nőknél ritka, jósága, gondossága, áldozatkészsége felülmúlta kellemeit, Vörösmarty egy hozzá írt epigrammjában különösen szelídségét és szóbeli jóságát magasztalja.^[113] A Kazinczy és gr. Dessewffy József családjához baráti kötelékkel fűzve, az irodalom és írók iránt hagyományos tisztelettel viseltetett. Örömest látta házánál a kor legkitűnőbb íróit, barátnőjekké lett, hitveseiket testvéreivé, gyermekeiket gyermekeivé fogadta. Kisfaludy Károly, Bajza, Vörösmarty nemegyszer olvasták föl a társaságnak újabb és jobb műveiket. "Bártfay neje volt - úgymond Toldy - az az őrszellem, aki az Auróra Kör érzései és tevékenysége fölött észrevétlenül és mindig nemesítőleg lebegett. Nem-tudva, jobbak lettünk általa, ítéleteink méltányosabbak, kifejezésünk melegebb, a költők alakjai mindinkább közelítők az erkölcsi eszmény felé. A Bártfay-estélyek fűszere, sőt nemcsak fűszere, hanem komoly tanácskozások tárgyai, költőink művei voltak úgy, mint a külföld nagy szellemeinek alkotásai, melyek olvastattak, melyek fölött eszmecsere folytattatott. Nemcsak: hanem irodalmi akcióink és polémiáink is itt határoztattak el, itt bíráltattak meg, mielőtt a közönség elé léptünk velök; de ha filippikáinkban a pezsgő vér, Bajza vitatkozási művészete a férfiak javulását többnyire kivívta: a női szépérzék és biztos ösztön igénytelenül ellenőrizte a túlságokat, s ez volt mindig a helyes, s midőn mégis a makacsság és szeszély nem engedett, megjött többnyire a nap, amely őt igazolta."^[114]

Bártfayné gyermektelen lévén, mindig volt a háznál egy pár felnőtt vagy növendék leányrokona, kik örömest hallgatták a szép verseket. A női báj és gyöngédség varázsa, a költészet, hazafiság és barátság szelleme olvadt össze, ez estélyeken, melyek valódi ünnepélyekké váltak, ha Kazinczy vagy Kölcsey feljöttek a vidékről. Rendesen Bártfayhoz szállottak, s ilyenkor nemcsak a rendes vendégek gyűltek össze, hanem majd minden nevezetesb író. Kölcsey egypár Pesten mulató szónokot is odavonzott. Wesselényi Miklós báró szintén megjelent itt egypárszor. Vörösmarty itt ismerkedett meg vele, kinek hazafisága, lovagias, majdnem hősies jelleme mély benyomást tettek reá. Nemcsak az Árvízi Hajósban énekelte meg őt, az 1838-i árvíz hősét, hanem Árpád ébredésében is; reácéloz, mint aki a jobbágyság felszabadítása érdekében mondott beszédeért üldözést szenvedett, midőn a költővel ezt mondatja Árpádnak:

Köztünk is fenn van még Prométheusz,
Kinek szivét az üldöző kajánság
Kányái marják, mert szelíd vala
Embernek nézni embertársait,
S ő óriási fájdalmában is
Oly törhetetlen most, mint valaha.

Egyetlen pesti szalon sem tudott fölmutatni annyi irodalmi és politikai nevezetességet, mint gr. Károlyi György titkárának szerény laka. Vörösmarty itt rendkívül jól találta magát. Nemcsak az estélyekben vett részt, hanem majd minden héten egypárszor ott is ebédelt vagy vacsorált.^[115] Örömest társalgott a derék háziasszonnyal, kit igen tisztelt, örömest tréfált, enyelgett a lánykákkal, kik közül a még gyermek Klobusitzky Matildot, később Sztáray grófnét, leginkább kedvelte. Költeményt is írt számára, egy kedves naiv dalt, melyet Matild dalának címezett. E derék család körében, e kedves lánykák között megenyhült kedélye, melyben szerelem, családi érzelmek mintegy elfojtva, eltemetve nyugodtak. Első szerelmének szomorú emléke, anyagi helyzete visszariasztották minden komolyabb viszonytól. A házasságra nem is gondolt. Egyhangúan folytak napjai, de a dolgok és emberek annál nagyobb benyomást tettek reá, mennél zajtalanabb életet élt. A nagyvilág örömei nem tehették blazírttá, képzelme ifjú erőben lángolt, s kedélye megtartotta egész fogékonyságát. Emellett jó egészségnek örvendett, s éveken át csak egypár napig volt beteg. Ezt leginkább mértékletes életmódjának köszönhette, bár ő a homeopathiának tulajdonította, melynek később annyira híve lőn, hogy egy kis gyógyszertárt szerezve, másokat is gyógyítgatott. Nagyobb csapás sem érte, kivéve anyja halálát, mely 1834. szept. 15-én történt. A hű fiú nem búcsúzhatott el tőle, nem foghatta be szemét, mert szobrász Ferenczy barátjával az Alföldön utazott, de bánatba süllyeszté e szomorú hír, s anyja szenvedésteljes élete megújult emlékében. Epigrammái egyik legszebbikében siratta meg. Jellemző, hogy Vörösmarty, valahányszor anyjáról ír, mindig megrezdül vallásos érzése, melyet más költeményében alig érezhetni. Anyjáról írt két költeményén kívül csak egy van olyan, melyben a fájdalom a szíve mélyén nyugvó vallásos érzelemig hat, bár dúló kézzel, mintha ki akarná tépni hitét. Ezt 1849-ben írta, midőn második anyját, a hazát hitte halottnak, s üldözött vadként bolyongott Szatmár megyében. A legmélyebb érzelmek Istenhez emelik az emberi szívet, s a hit olykor még akkor is, midőn a kétségbeesés rohamában megrendülni látszik, csak mélyebb gyökeret ver.

8
Vörösmarty munkáinak első gyűjteménye 1833. Költészetének irodalomtörténeti jelentősége.
Költői nyelve; a különbség közte és Kazinczy közt. A Vörösmarty előtti költői irányok és iskolák.
A francia, népies és klasszikai iskola. Német befolyás. Kazinczy német-görög klasszikai iránya.
Kölcsey. Kisfaludy Sándor és Csokonai. Kisfaludy Károly; a nemzeti irány; Vörösmarty,
mint ez irány legkiválóbb képviselője. A történeti, mondai és népies elem; a nemzeti
és művészeti irány összeolvadása. Eposzai bírálata: Zalán futása, Cserhalom,
Eger, Széplak, Rom, Két szomszédvár. Lírai költeményei 1838-ig

Vörösmarty munkáinak első gyűjteménye, mely ifjúkori kísérleteit s külön kiadásban megjelent drámáit kivéve, mindent magában foglal, amit 1832 végéig írt, költői pályájának csak első felét teszi ugyan, de mégis majd mindent magában foglal, ami költészetének lényege s hatásában korszakos. Pályája második felében emelkedni látjuk őt, sőt újabb oldalról is ragyogni, de szellemének az a hatása, mely költészetünk átalakulását annyira előmozdította, már akkor teljes erejében nyilatkozott.

Nemcsak az államférfiak, hanem a költők megítélésében is mindig igazságtalanság a történelmi szempont mellőzése. Vörösmartyra nézve kétszeresen igazságtalanság volna. Termékenysége a költészet mind a három főnemére kiterjedt, az eposzra, drámára, lírára egyaránt. Nincs költő, ki mind e három főnemben egyenlő erejű lett volna. Vörösmartyban az epikus előtt elhalványul a dramatikus, s az epikuson gyakran erőt vesz a lírikus. Ugyanegy nemben írt főművei sem egyenlő értékűek. A mélyebb analízis tetemes fogyatkozásokat fedezhet föl bennök, bár kénytelen bevallani, hogy a hiányokat gyakran szépségek takarják. Azonban, ha szemügyre vesszük, mi volt előtte a magyar költészet, mivé lőn általa és utána, érezni fogjuk, hogy Vörösmarty sokkal nagyobb, mint aminőnek tisztán csak az esztétikai szempont mutatja.

Valóban zsenialitása nemcsak legkitűnőbb műveiben rejlik. Összes hatásában nyilatkozik legfőbb dicsősége, melyet aligha közelíthet meg többé magyar költő. Ő szabadította föl költészetünket részint a klasszikai, részint a német költészet járma alól, s a nemzeti szellemnek erőteljesb és költőibb kifejezést adván, egyszersmind szentesítette a képzelet szabadságát. Nemzeti szellemet és önérzetet lehelt költészetünkbe; hatása alatt mind nemzetibbé vált az, s merni tanulva, eredetibb és gazdagabb lőn. Petőfi és Arany költészete sokban különbözik a Vörösmartyétól, de mindenik az erősödő nemzeti szellemben gyökerezik, s a fejlődésnek mintegy stádiumait jelöli. Ugyanegy korszak ez, melyet nagy elhajlásai mellett is éppen oly bajos elválasztani egymástól a költészet, mint a nemzeti élet történelmében. A magyar költészet 1823-48-ig a legszorosb kapcsolatban van a kor politikai küzdelmeivel, melyek közvetve és közvetlenül oly mélyen befolytak a nemzeti szellem fejlődésére. Kazinczy fejlődésbe indította a nemzetiségi eszmét, s nyelvújításával felköltötte a reform vágyait. A politikai téren ugyanaz a harc ismétlődött, mely az irodalomban alig végződött be. A politikai átalakulás küszöbén állottunk, mely egy nyomon haladt a költészetével. Mindkettő megújhodott, átalakult. Egymásból táplálkoztak; az irodalmi küzdelmek politikaiakká váltak és viszont. Az idegen befolyás elleni küzdelem s az alkotmány reformja együtt indult és fejlődött Vörösmarty romanticizmusával, mely szintén idegen befolyás ellen küzdött, s a klasszicizmus romjain egy új világ felé nyitott utat. Mihelyt a politikai és társadalmi téren nagyobb arányokban kezdett fejlődni a nemzeti szellem, s a demokrácia felé hajlott, megzendült Petőfi és Arany lantja. Ez irodalmi és politikai átalakulásnak megvoltak magokban a tényezői, de lényegileg egymást idézték elő s forrongó fejlődésükben mindazt magokba szívták az európai életből és irodalomból, ami irányukkal rokon volt. Alig harminc évi küzdelem s a nemzeti szellem teljes győzelmét ülte irodalomban, politikai és társadalmi életben egyaránt. Vörösmarty döntőleg folyt be ez irodalmi átalakulásra, mely tulajdonképp vele kezdődik; Kisfaludy Károly már előhírnöke volt ugyan, de Vörösmarty emelte nagyobbszerű mozgalommá. Költészetének diadala a nemzeti szellem és költői szabadság diadala volt. Ez lángelméjének legdicsőbb emléke, melyet se az ízlés változása, se a jövendő remekművei nem boríthatnak homályba, amíg csak nemzeti szellem lelkesíti a magyart.

Először is nyelve mutatja azt a nagy változást, melyet előidézett. Kazinczyt tartják a magyar újabb költői nyelv megalapítójának s ez igaz is, ha általános szempontból ítélünk, de tisztán nemzetiből Vörösmartyt illeti a dicsőség. Nem tagadhatni, hogy Kazinczy nélkül bajosan állhatott volna elő Vörösmarty, de az még bizonyosabb, hogy Kazinczy iránya amily jótékonyan hatott egy ideig, éppen oly kártékonyan hatott volna később, ha Vörösmarty a jól-rosszul művészivé emelt költői nyelvet át nem változtatja egyszersmind magyarrá is, azaz nemzetileg művészivé. Kazinczy zagyva, ellapult prózánkat, köznapi és emelkedés nélküli költői nyelvünket igyekezett kiemelni süllyedtségéből. A nyelv esztétikai oldalát mívelte, annyira, hogy nyelvújítása is innen indult ki, s a nyelvtani szempontot minden habozás nélkül feláldozta az esztétikainak. Tudta, hogy a költő nyelv nem a köznapi beszédnek rímbe vagy mértékbe szedése, hogy minden költői nemnek, fajnak megvan a maga stílje, s a báj nagy része a szók és kifejezések árnyalati gazdagságától s a szókötés egy csoport fordulata- és alakzatától függ, melyek éppen úgy befolynak a költői gondolat kiemelésére, mint a ritmus hangzatosságára.

Ide járult még, hogy költészetünkben a klasszikai és európai modern versformák kezdettek míveltetni. E versformák, kivált a trocheus és jambus nemigen tűrték meg hosszú szavainkat, melyek nemzeti ritmusunk choriambusi lejtésével nem állottak ellentétben, a művésziebb rímelést pedig nagyon nehezítették nyelvünk ragos természete, kiveszett gyökeink, s megnyúlósodott származékaink. Kazinczy egész erejét költői nyelvünk kül- és belformájának emelésére szentelte, eszmévé, elvvé, rendszerré emelvén mindazt, ami eddig e tekintetben homályos ösztönből vagy tartózkodó kísérletképp történt. Gyökig vagdalta hosszú szavainkat, részint a mérték, részint a rím kedvéért, új szókat alkotott, régieket elevenített föl, tájszókat általánosított hasonló okból vagy azért, hogy költőibbel váltsa föl a kevésbé költőit vagy éppen idegent. Ismert szóknak új árnyalatokat kölcsönzött, s a szókötés költői fordulatait és alakzatait törekedett megalapítani. Költői nyelvünk művészi lőn, de egy s más részben idegenné vált; csín, választékos fordulatosság szállott belé, de az eredetiség és magyarság sokat szenvedett, s annál inkább, mennél bátrabban haladt Kazinczy a maga választott útján, s mennél több tanítványa akadt, kik irányát a legnagyobb túlságokig fejlesztették.

S ez nem lehetett másképp. Kazinczy nem annyira a magyar nyelv természetéből igyekezett kifejteni költői nyelvünket, mint inkább idegen nyelvek kifejtett költői szépségét ültette át a magyarba. Úgy óhajtott szólni magyarul, mint a régi és újabb klasszikusok, s ez helyes volt, de abban tévedt, midőn azt hitte, hogy ezt latinizmus és germanizmus által is eszközölheti. Valóban nála az idegen nyelvek költői fordulatai, alakzatai nagyban szerepelnek, s ahol a magyar nyelvből indul is ki, olykor nagyobb a merészsége, mint a sikere. Archaizmusait és soloecizmusait ritkán tudja költőivé varázslani, sőt kevésbé merész szólásmódjait sem mindig. Keresettséget vagy erőltetést érzünk vagy legalább a szenvelgés némi árnyalatát. Emellett a válogatás és finomítás fáradalmai meg-megbénítják önkéntességét. A művészi törekvést mindig látjuk, de az a baj, hogy néha igen is látjuk. Kazinczy ízlést és formai érzéket költött föl költőinkben, de mesterkedést is; elválasztotta a költői nyelvet a köznapitól, de nem egy tekintetben a művészit is a magyarostól. Költői nyelvének e jellemző vonásait többé-kevésbé megtaláljuk majd mindenik magyar költőben, kire nagyobb hatása volt. A magyarosság és idegenszerűség, a természetes és művészi küzdésben vannak egymással, s nem tudnak egészen kibékülni. Akik nyelv tekintetében magyarosb költők, mint Kisfaludy Sándor, sok tekintetben nem eléggé művésziek, akik művésziebbek, mint Szemere, Kölcsey, Kisfaludy Károly, érzik rajtok némi idegenszerűség vagy erőltetés, vagy legalábbis küzdés a nyelvvel, ha föntebb hangon akarnak szólani, s ezt észrevesszük még Berzsenyin is, kinek nyelve eredetibb mindeniknél, s kire Kazinczynak csak félbefolyása volt.

E küzdelmet, ellentétet Vörösmarty békéltette ki. Magáévá tette Kazinczy célját, de más eszközöket használt. Megtartotta mindazt küzdelme eredményeiből, ami életrevaló volt, de egyszersmind hozzátett valamit - a magyar nyelv és saját költői géniuszát. Nyelvújító volt ő is, Kazinczy tanítványa, de legkonzervatívabb a tanítványok között. Éppen úgy gyűlölte az ósdiakat, mint megvetette az újítók túlságait. Éppen oly előszeretettel fordult a megújított nyelv nyereményeihez, mint a régi, köznapi és népnyelv kincseihez. Kazinczytól eltanulta a merészséget, de nem rendszerét. Ő is új vagy átvitt értelmet adott sok szónak, de nem lőn homályos vagy erőltetett, mi nemcsak Kazinczyn, hanem Berzsenyin is megtörtént néha. Ő is használta a szókötés költői fordulatait, merész alakzatait, egész ornata syntaxist alapított meg, de a régi vagy népnyelv alapján, s ha önmagából merített, akkor is ugyanazt látszott tenni. Elválasztotta a köznapi nyelvet a költőitől, de ezt csak amaz virágává fejlesztette, s nem oltott belé idegen ágat. Merészsége finom nyelvérzékkel párosult, ízlése alkotó erővel. Mindaz, mi nyelvében szokatlan vagy új, mintegy behízelgi magát az olvasó lelkébe, sőt néha a szokatlan úgy jelen meg, mint szokott, s a szokott mint szokatlan. Mindazt, amivel a gondolat és érzés finom árnyalatait, a rajz plasztikaiságát, a festőiség színvegyületét kifejezhetni, nem kereste, nem küzdött érte, mint nagyrészt elődei, hanem megtalálta, sőt oly gazdagon ontotta, hogy néha visszaélt vele, túlterhelt lőn. Mily mindennapi szók vagy kifejezések válnak az elhelyezés, kapcsolat, kihagyás, bővítés, fordulat vagy átvitt értelem útján az erő, méltóság, szenvedély, naivitás ezelőtt soha nem hallott hangjaivá. Mily kifogyhatatlan a jellemző és új árnyalatú epithetonokban, mennyire nem szorul meg soha, oly gazdagnak látszik kezei között a nyelv, mintha ő teremtené. A mondat értelme, az érzés hangulatja mily határozottan kiemelik az elavult, közdivatú, új vagy tájszavak árnyalatait. Nincs szükségünk szótárra, nyelvérzékünk vagy esztétikai fogékonyságunk önkéntelen megfejt mindent. Sőt nyelvének ereje néha gondolatjai fogyatkozásait, képei hibáit is fedezni bírja, legalább hangulatba ringatja lelkünket, s valami rejtélyes bájjal hat képzeletünkre. S nyelvének szépségeit mennyire emeli hangzatossága. A nyelv zenéjét senki sem érti jobban nála. A gondolat nemcsak méltó kifejezését találja meg, hanem hangját, dallamát is s ezt nemcsak a ritmus tényezői eszközlik. Valami bűbáj van nyelvében, melyet lehetetlen analizálni. Vörösmarty zsenialitása itt nyilatkozik a legrendkívülibb módon. Arról lehet vitázni, hogy mennyire múlja felül őt egypár magyar költő az epikai és lírai költészet ez vagy amaz fajában, de azt gáncsolóinak is kell ismernie, hogy néhány oly lapja van, melyeknél hangzatosabbat se előtte, se utána nem írt a magyarban senki.

Egyszóval Vörösmarty megalapította a valóban magyar költői nyelvet, s a tökély magas fokára emelte. Kiegészítette, megjavította, sőt a nemzeti szellem melegén újjászülte Kazinczy törekvéseit, összeolvasztotta a régi és új nyelvet, kibékítette a művészit és magyarost. Eldöntötte a költészetben a nyelvújítási harcot, s megadta a jövő irányát. Meghódította mindazokat, kik féltették a magyar nyelv eredetiségét, valamint azokat is, kik az ízléstelenségből mindenáron ki akarták emelni. Ezóta a nemzeti elem kerekedett felül a költői nyelvünkben, s Petőfi és Arany, kik utána jöttek, ez irányt fejlesztették tovább vagy más oldalról, költészetök tartalmához képest újabb forrásokat nyitva, újabb szépségeket emelve ki. Fájdalom, prózánk nem találta meg Vörösmartyját, nincs Petőfije, annál kevésbé Aranyja. Itt többé-kevésbé folyvást tart a művészi és magyaros közti küzdelem. Kitűnő jelenségeket látunk ugyan, de a két elem még nem olvadt össze oly fokon, hogy a szó valódi értelmében klasszikai prózáról lehetne szó, mely versenyezhetne költői nyelvünkkel. Vörösmarty prózáját sem lehet egy sorba tenni költői nyelvével. Nem emelkedik felül kora színvonalán, sőt művészi szempontból sokkal hátrább áll a Kazinczyénál és Kölcseynél. Nem rossz próza, de bája csekély, s magyarossága is inkább csak tagadólagos, amennyiben kerüli az idegenszerűséget. Elbeszélő prózája egypár humoros beszélyében nyilatkozik több bájjal, értekezései és kritikái e tekintetben csekélyebb becsűek. Nem nagy baj oly íróban, ki munkái háromnegyed részét versben írta. Elég, hogy költői nyelvünk dicsősége örökre nevéhez van forrva.

Vörösmarty nyelvének e fejlődését nagyban elősegítette költészete. Többé-kevésbé itt is hasonló átalakulást indított meg vagy hajtott végre. A művészi és nemzeti elemet itt is magasb fokon egyesíti elődeinél. Segítségére van a kor irodalmi és politikai fejleménye, és főleg saját tehetsége, mely eredetibb és gazdagabb, mint elődei- vagy kortársaié, s nem fér meg az akkor divatozott költői iskolákban.

A magyar költészet új életre ébredését az úgynevezett francia iskola kezdte meg, de az tulajdonképpen nem egyéb, mint a régi folytatása, a francia bölcselmi költők hatása alatt. Míg a hagyományos nemzeti ritmus zengett, a francia iskola sem lépett ki köréből, s újítása alig ment többre, mint hogy az alexandrint, melyet majdnem kizáróan használt, négy rímről kettőre szállította le. Azok, kik Gyöngyösi és Balassa nyomain jártak, s a nemzeti elemet jól-rosszul inkább csak fönntartották, mint fejlesztették, s azok, kik a francia költészetből kölcsönözték lelkesülésöket, igen jól megfértek egymás mellett, annyira, hogy néha össze is olvadtak. A klasszikai iskola, mely a franciát nyomban követte, szakít mindkettővel. A nemzeti versformák helyét a klasszikaiak foglalják el, s eszmében és stílben leginkább a latin költők utánzása divatos, még akkor is, midőn a költő reális viszonyokat tárgyal, és hazafi-érzéseket zeng. Ez iskola Berzsenyiben leli legköltőibb kifejezését, kinek néhány költeménye oly rendkívüli ódai erőt tanúsít, melyhez hasonlót később sem mutat föl a magyar költészet. Berzsenyi e holt formákba annyi életet öntött, Horatius hatása alatt oly eredeti, sőt nemzeti tudott maradni, hogy valóban bámulatos. De a klasszikai iskola már áthajlik a némethez, mégpedig két irányban, melyek mindenikének Kazinczy legkiválóbb képviselője. Már Daykában látszik e vegyület, maga Berzsenyi a Salis és Mathisson befolyása alatt kezd írni, sőt Kazinczy is pályája elején a német dalformát és szonettet ülteti át költészetünkbe, de csakhamar átcsap ama német-görög klasszikai irányba, melyet Schiller és Goethe alapítottak meg fejlődésök egyik stádiumában. Kazinczy ez irányt tűzi ki a magyar költészet eszményének, s az irodalomban annál nagyobb fogékonyságra talál, mert az írók nagy részt a német irodalom és esztétika befolyása alatt állanak. Azonban néhány év alatt már magában az iskolában mutatkoznak a fölbomlás jelenségei. Berzsenyi néhány oly költeményt ír, melyeken sem klasszikai, sem német íz. Kölcsey inkább csak elvben, kiválóan eszményi irányánál fogva tartozott a német-görög iskolához. Borongó kedélye, önkínzó fájdalma nem fért össze a klasszikai nyugalommal és derültséggel. A görögöket és Goethét kedvelte leginkább, s egyik sem hagyott nyomot rajta: kiválóan az érzelmi lírának lőn képviselője, bizonyos klasszikai külsőségek kíséretében, melyeket lassanként elvetett. Nem találván föl eszményeit se a magán se a közéletben, sóvárgásba, fájdalomba veszett kedélye, meghasonlása néha erősb, sőt humoros hangokat is hallat, bár általában véve a szelíd érzelmek és borongó ellágyulás költője. Leginkább a Kazinczy formáiban írta költeményeit, de midőn Bürger nyomán a balladát először megkísértette a magyar költészetben, egészen kilépett a klasszicizmus köréből, s az újabb fejlődés útját egyengette. Kisfaludy Sándor és Csokonai nem tartoztak se a klasszikai, se a német iskolához. Önállóbbak voltak mindeniknél, hatott reájok ugyan az olasz, német és angol költészet is, sőt Csokonai részben a klasszicizmus befolyását sem kerülhette el, de eredetiségöket táplálta és kiemelte bizonyos nemzeti szellem, nemcsak érzésben és eszmében, mert ez többé-kevésbé majd mindenik iskolával közös volt, hanem a módban is. A lenézett nemzeti ritmust újra megzendítették, kivált Kisfaludy Sándor, ki mind a klasszikai, mind az európai modern versformákat megvetette. Azonban tehetségükkel nem volt arányban ízlésök, s a művészi és nemzeti elem összeolvadását nem eszközölhették oly magas fokon, hogy mélyebbre ható mozgalmat indíthattak volna meg.

Az irányok e vegyületét és küzdelmét mutatja a magvar költészet e század két első tizedében, s jellemző, hogy e költők mindenike nem annyira az egész nemzetnek ír, mint inkább a nemzet valamelyik osztályához fordul. A klasszikai iskola, élén Berzsenyivel, a nemzet latin míveltségű osztályához szólott, Kazinczyt és társait leginkább a német míveltségűek ünnepelték. Kisfaludy Sándor a nemesség költője volt, Csokonai félig-meddig a népé is. E különböző irányok érintették ugyan egymás körét, sőt egymásba is játszottak, de nem tudtak összeolvadni egy nemzetibb irányba. Ez majdnem lehetetlen is volt. A szunnyadó nemzeti élet nem nyújtott elég táplálékot, a költők idegen eszményi világba menekültek, de másfelől szükséges volt az elhanyatlott magyar költészetnek átmenni e különböző iskolákon, hogy megnyerve az ízlést, műérzéket, annál biztosabban fejlődhessék saját erején. Majd minden műköltészet utánzáson kezdődik, s kivált a klasszicizmus az európai népek művészetében úgy jelen meg, mint termékenyítő elem. A keresztyén művészet a reneszánsz után vesz magasabb lendületet. Igaz, a klasszicizmus bizonyos fokon túl egy darabig mindenütt elnyomta a keresztyén és nemzeti elemet, sőt egész betegségi korszakot is jelöl, de egészben véve hatása jótékonyságát mindenütt kimutathatni. Az angol nemzeti dráma érintésétől virul föl, s majd minden nemzet műköltészete járta iskoláját, bár szenvedte jármát is, melyet aztán szét kellett törnie, hogy kifejthesse nemzeti jellemét.

A magyar költészetben a klasszikai és német iskola egyaránt a kor kifejezése volt, s a nemzetiség fölébredt eszméjének első nyilvánulása. Az írók érezték a nemzet süllyedését, veszendőben látszott minden, csak a nyelv maradt meg egyetlen nemzeti kincsként. Míveléséhez láttak, s minthogy a latin és német míveltség nyomta a nemzetiséget, ezt igyekeztek legalább nyelvben magyarrá változtatni. Ily körülmények között mi vala természetesebb, mint hogy a költők a latin és német költészetet szólaltatták meg magyarul, melynek, nemzetükkel együtt, magok is hatása alatt állottak. De ez uralkodó irány mellett a nemzeti elem lüktetését is lehetett érezni, mely Kisfaludy Károly fölléptével erősödést nyert. Neki nem volt klasszikai míveltsége, és sokat hányódott az életben. Néhány színművel lépett föl, melyeknek esztétikai értéke csekély ugyan, de annál nagyobb irodalomtörténelmi fontossága. Tiltakozás volt ez a klasszicizmus és absztrakt eszményiség ellen. Egyfelől a történelmi, másfelől a reális élet rajzai követelték jogukat a magyar költészetben. E pillanat óta megingott a klasszicizmus, de a német költészet uralma még tartott, sőt magán Kisfaludyn is érzik a német költők befolyása, bár olyanoké, kik szakítottak a klasszicizmussal. Az ifjú naturalistát drámai rögtönzései híres emberré tették, ekkor tanulmányra adta magát, művészibb igyekezett lenni s az Aurórát alapította meg, mint a nemzetiesb művészi irány közlönyét.

Vörösmarty járta ez iskolákat, a klasszikait, a németet s az Aurórához csatlakozva, az új iránynak csakhamar legkiválóbb képviselőjévé emelkedett. Első kísérletei, melyekből alig adott ki valamit, a klasszikai iskola befolyása, különösen Virág és Berzsenyi hatása alatt születtek, de már különbözik tőlök, nem szedi a mitológiából képeit, kerüli a klasszikai reminiszcenciákat és célzatokat. A klasszikai iskola versformái, kivált a hexameter, megigézték; pályája első felében nem tud szabadulni varázsok alól, de a klasszikai szellemtől eleitől fogva idegenkedett. Epikai költeményeit legnagyobb részt hexameterben írta. Senki sem írt szebb hexametert, nemcsak magyarul, hanem más európai nyelven sem. Oly szép az, hogy kiállja a versenyt a göröggel és latinnal. Vörösmarty a klasszikai iskolát saját versformája páncélában verte meg. A legromantikusabb költő szólal meg klasszikai versformában: Zalán futása, kisebb eposzai és költői beszélyei egészen lerombolták a klasszicizmust, melyet Kisfaludy Károly csak megingatott. A klasszikai külső valamennyire enyhítette e forradalmi lépést, mégis Kazinczy, a klasszikai iskola feje nem üdvözölte az ifjú költőt oly melegen, mint szokása volt, Berzsenyi pedig, ez iskola legnagyobb költője, iszonyodva fordult el a Két szomszédvártól. Azonban a nemzeti szellem fuvallatának nem állhatott ellent se a közönség, se az irodalom, s lassanként követte a költőt, a látnokot, ki új hazafiúi és esztétikai evangéliumot hirdet.

Vörösmarty eposzai nagy átalakulást indítottak meg, melyeket drámai és lírai költeményei szintén elősegítettek. Mind a klasszikai, mind a német iskola csak a lírai téren mozgott, s itt is szűk körben. Vörösmarty egy nagy epopoeiával lépett föl, melyet nyomban követtek epikai kisebb művei. Új tárgy és gondolat, költői új nem és törekvés jellemzi első föllépését is. A nemzet valamelyik osztálya helyett az egész nemzethez szólott. Költészete nemcsak nyelvben, hanem más tekintetben is összeolvasztotta az eddigi törekvések vívmányait, s a nemzeti elemet művészibbé s a művészit nemzetibbé igyekezett átvarázsolni. Eddig költőink vagy az idegen költők egyoldalú befolyása alatt állottak, vagy pedig a nemzeti elemnek nem elég ízléssel s inkább csak az alantabb körben voltak képviselői. Vörösmartyn nem igen érzett se a klasszikai, se az európai újabb költészet utánzása, pedig többé-kevésbé az eredeti nyelven vagy fordításban mindkettőt ismerte, sőt keleti költőket is olvasott. A hatást, melyet tőlök vőn, eredetibben dolgozta föl, mint elődei és kortársai. Eredetiségét táplálta a nemzeti szellem, mely a korban erősben kezdett nyilatkozni. A mondához és történelemhez fordult, mint a nemzeti költészet egyik főforrásához. Előtte már három kitűnő költő tett kísérletet e téren. Kisfaludy Sándor szintén a múltba menekült a jelen elől, de Regéiben csak a háttér történelmi; nem annyira a nemzeti, mint a nemesi családélet rajzait vesszük, melyek egész lírában olvadnak föl, s mint elbeszélő költemények csekély becsűek. Katona Bánk bánja máig is legkitűnőbb magyar történelmi tragédia, de megelőzte a kort, s csak Vörösmarty diadalai után tehette meg hatását. Kisfaludy Károly történelmi drámái már megjelenésükkor hatottak, de inkább csak külsőségeiben fogják föl a történelmet s nagyrészt alig egyebek, mint magyar ruhába öltöztetett német melodrámák és vitézi játékok, s általában Kisfaludy Károly nem a múltból, hanem a jelenből vett beszélyei és vígjátékai által tett nagyobb szolgálatot a fejlődő nemzeti költészetnek. Vörösmartynál úgy a mondai, mint a történelmi elem korszakos hatással jelen meg mind az irodalomban, mind a közéletre nézve. Nála a múlt a nagy dolgoknak nemcsak emléke, hanem sejtelme is egyszersmind, s kivált epikai költeményei egyaránt jelölik a magyar közélet és költészet fordulópontját. A fölébredt hazafisággal, a fejlődő nemzetiséggel majdnem egyszerre változik át a költészet levegője egészen hazaivá, s emelkedik a klasszicizmus romjain a romanticizmus, s az absztrakt eszményiségén a jellemzetességre való törekvés. Mint a közéletben, úgy vegyülnek itt is a régi és új eszmék, formák egymással küzdve, minden átalakulóban. Klasszikai formák romantikus és nemzeti tartalommal, hexameterek, melyek semmit sem tudnak Olymp isteneiről s Hadúrról zengenek; klasszikai műgond jellemzetes vagy fantasztikus alakokkal; nyugat-európai lovagiság keleti ragyogásban; a múlt dicsősége a jelen fájdalmát éreztetve s a jövőre lelkesítve.

Vörösmarty epikai költeményeinek e főbb vonásait megtalálhatni drámai és lírai költeményeiben is. Salamon és a Bujdosók történelmünk egyik legháborgóbb korszakából emelkednek ki. Csongor és Tündében egy népmese mer betolakodni a nagyon is józan, s minden naivság nélküli magyar költészetbe. Balladáiban hol a történelemből, hol pedig a régi magyar költészet hagyományaiból szedi tárgyait, s egy-egy sovány adatkából avagy csak névből egész mondát igyekszik kiszőni. Lírai epigrammái nemcsak nemzeti tartalmúak, hanem történelmünk majd minden nevezetesb eseményére írt emléksorok. Más nemű lírai költeményeiben is a besüllyedt múlt emlékét támasztja föl. Azonban mint lírikus kevésbé használja a klasszikai versformákat, a német iskola által meghonosított nyugat-európaiakhoz fordul, kivált balladáiban és szerelmi költeményeiben. Mindamellett itt is sokat különbözik a német iskolától. Kerüli a német érzelmességét, férfias erélyben vagy fantasztikus álmodozásban nyilatkoznak érzelmei, sőt annyira fél az érzelmesség örvényétől, hogy néha szívesebben merül az ábránd alaktalan ködképeibe, vagy válik szónokiasan ragyogóvá. Az érzelmes nála, ha mélyebben érzett, már hajlik a szenvedélyesség, a pátosz felé, de nemegyszer naivan meghatott vagy humorosan dévaj. Több húr rezdül meg lantján és szívén, mint kortársainál, s örömest fordul a népköltészethez is.

Vörösmartynál a népi elem már úgy kezd megjelenni, mint a nemzeti költészet ifjító forrása. A klasszikai és német iskola lenézte, megvetette ezt, s ha hébe-korba hozzá fordult, csak kuriózumkép tárgyalta, legfeljebb gúnyra használta föl az ósdiak és ízléstelenek ellen írt szatíráiban. Magánál Csokonainál is leginkább az alsó vagy naiv komikumban nyilatkozik erőteljesebben. Vitkovics néha eltalálja a hangot, de nincs sem elég kedélye, sem elég fantáziája. Kisfaludy Károlynál többé-kevésbé a német érzelmesség öltözik magyar népdalformába, vagy ha nem, naivsága ritkán önkéntes. Emellett mindkettő inkább csak népdalokat írt. Vörösmarty is írt népdalokat, de a népi elemet egyszersmind fejleszteni is törekedett. Balladáit, románcait nem innen fejlesztette ugyan, de innen humoros zsánerképeit, s néhány lírai költeményét, mint Párja nincs, Váró ifjú, melyek többek egyszerű népdaloknál, s a magyar és művészi líra felé törnek utat. Később nem ír népdalt, de használja formáit, s kivált szerelmi és humoros lírája nemegyszer táplálkozik a népköltészetből. Epikai költeményeire sem volt hatás nélkül ez elem. Már a monda és hagyomány iránti előszeretetében nyilatkozik némi népies szellem, s csakhamar a monda édestestvérét, a népmesét is felöleli. Nem csak Csongor és Tünde alapszik népmesén, hanem a Tündérvölgy is, melyben a népi- és régies mintegy összeolvad. Mióta az idegen iskolák válaszfalat emeltek a régi és újabb magyar költészet közé, Vörösmarty volt az első, kit a régibb költészet, kivált Zrínyi, lelkesíteni bírt; mióta a klasszikai eszményiség uralomra vergődött, szintén ő oltotta be először költészetünkbe a népi elemet, nemcsak mint feldolgozandó anyagot, hanem mint fejlesztő eszmét. A magyar költészet újra érintkezik mindazzal, amitől elszakadott, de művészi vívmányok kíséretében, nemzetivé válva, lerázza a klasszikai és német költészet jármát, de megnyílik az európai összes költészet behatásainak. Önállóságra jutva, szabadságot hirdet, a költői gondolat szabadságát s inkább megérti az európai nagy szellemeket, kik ily úton lettek naggyá. A nemzeti és európai szellem egymást áthatva kezd összeolvadni itt is, mint a közéletben.

Íme az átalakulás, melyet Vörösmarty részint végrehajtott, részint előkészített. E küzdelem költészetének fő dicsősége, de a fényt árnyoldalok kísérik. A nagy mozgalmat inkább megindítja, mint uralkodik rajta, s a felidézett új eszmék és elemek nem mindenike fejlődik ki teljesen, vagy találja meg benső formáját. Költői ere kifogyhatatlan, nemes ízlése megőrzi a kicsapongástól, lelkesülése nem lankad, de alakító ereje nincs arányban szelleme gazdagságával. Mindig és mindenütt költő, árad belőle a költészet, mint izzó ércfolyam, de olykor nem találja meg formáját vagy széttöri, s inkább a részekben bámuljuk a művészt, mint az egészben. Epikai költeményiben a nyelv tökélyétől nagyrészt hátra marad a tartalom.

Zalán futásának majd mindenik része kitűnőbb, mint az egész. Vörösmarty ifjú lelkesülését megragadta a honalapítás nagy eszméje, Árpád dicső emléke szemben a süllyedő jelennel, de az anyag eszmei nagyszerűségét nem táplálta a mondák és hagyományok költői gazdagsága, mi nélkül alig állhat elő valódi epopoeia. Az Árpád mondaköre éppen oly szegény, mint gazdag aránylag az Attiláé; emezt összeköthetni a germán, sőt román mondákkal is, amazt csak egy pár történelmi sovány adat támogatja. A mondák és történelem Atillája egyéni vonásokban emelkedik ki, az Árpád alakja ködbe vész, s egy nagy hős absztrakt eszméjévé válik. Ide járult még a mítosz hiánya. Cornides és Horvát István parsismusa és Székely Sándor Hadúrja volt minden, amit talált; se mitológiai behatóbb vizsgálódások, se népköltési hagyományok gyűjteményei nem támogatták. Fantáziájából volt kénytelen megteremteni mindazt, minek századok művének kell vala lenni. Nagy lépést tőn a nemzeti epopoeia felé, s nemcsak rajta múlt, hogy nem koronázta teljes siker fáradozásait. Visszavezette a magyar eposzt a mondához, de az nem nyújtott elég anyagot, allegória helyett a mítoszhoz fordult, de anyag helyett még csak neveket is alig talált. Egy mondával vegyülő történelmi nagy tény állott előtte, melyben a költői lelkesülésnek sok eleme rejlett, de ami fő, az hiányzott belőle, egy kerek mesének bár elmosódott váza. Már az anyag magával hozta a mű egypár fő hiányát. Vörösmarty költői szelleme mindent összeolvaszt: eget, földet, mondát, történelmet, fantasztikust és valót, hősiest és idillit, egyénit és eszményit; a hangok és színek egész új világát nyitja meg a magyar költészetben; megzendíti a legkülönbözőbb szenvedélyek húrjait; hősei az őskor levegőjében tűnnek föl, s meglátszanak rajtok a nemzeti és egyéni vonások: de mindez nem egy erős szervezetből nő ki, hanem inkább egymáshoz tapad, rakódik. Az események nem emelkednek kerek cselekvénnyé, mi megbénítja a jellemek fejlődését, a főhős nem kelt elég költői érdeket, mi gátolja a főcselekvény szilárd megalakulását. Nem az a baj, mint állítják, hogy epizódokkal terhelt, hanem hogy főcselekvénye nincs megalkotva. Az sem alapos vád, hogy mitológiai leleményeiben nincs elég rendszer; ami van, elég volna, ha maga a cselekvény tevékenyebb és plasztikaibb alakban emelné ki Hadúrt és Ármányt. Egyszóval, Zalán futása zseniális, de elhibázott mű, megvannak benne egy nemzeti epopoeia elemei, sőt részletei is, de mint egész nem válhatott azzá.

E mellett Vörösmarty inkább, hol ódai, hol elégiai hangulatból indult ki, mint tisztán epikaiból; ez legszebb sorait sugalmazza ugyan, kivált bevezetései, Zalánban, Egerben, Széplakban, rendkívül szépek, de az ódai szárnyalás, áradó hév az elbeszélés folyamában meg-megzavarja az epikai nyugalmat. Nyelvének bája, a ragyogó színezet, a hexameterek hangzatossága éppen úgy elvarázsolják az olvasót, mint magokkal ragadták a költőt. Lírai erének e gazdag áradozása el-elborítja az epikai elemek cselekvénnyé alakulását. Rajza jellemzetes, a legtöbbször nem maga beszél személyei ajkával, sőt jellemök szerint beszélteti őket, de gyakran a helyzet lírájába vesz a fejlődés, a jellemek nem mindig domborodhatnak ki, s erős cselekvény nem alakulhat. A kerek mesét, az erős szerkezetet nemcsak Zalánban, hanem Cserhalomban, Egerben sem találjuk meg. Mi szép Etelka rajza, a kun ifjak szerelmi ömlengése, mi jellemző Árboc haragja, Ozul megjelenése, de egyik sem oly mozzanat, melyből elhatározások, tettek születnének. Az egészből a csatakép emelkedik ki, a szenvedélyek harca háttérbe vonul, s csak lírai hangulatokban nyilatkozik. Egerben a szikszói gyűlés elragadó jelenet, drámai elevenségű, segíti a főcselekvényt, sőt kezdete annak, de a kezdet elevenségével nincs arányban a főcselekvénynek inkább történeti rendje, mint költői bonyodalma. Omár és Ida találkozása a legszebb lapok egyike, melyeket a magyar költészet fölmutathat, de csak epizód, valamint a Leila és Zoltaié is, s a főhős, Dobó, éppen mint Árpád és Szent László, nem kelt annyi érdeket, kevésbé költői alak, mint az epizódok egyik vagy másik hőse. De mindezt Vörösmarty takarni, sőt olykor feledtetni bírja. Legkevésbé erős alkatú költeménye is tele szépséggel s oly benyomást tesz reánk, mint az őserdőkben az óriás folyondárokkal elborított fa, melyet kiszáraszt a gazdag teher, s mégis dús lombokat hajtani, virágozni látszik. Ily benyomást tesz kivált két fantasztikus költeménye: Tündérvölgy és Délsziget, melyekben a fantázia cél és határ nélkül csapong, de mindenütt szórja költői gazdagságát.

Azonban az ifjú epikus fejlődésében némi fordulópont áll be, mérsékli ódai tüzét, s erősb műalkatra törekszik. Széplak szép részletekben távolról sem oly gazdag, mint Eger, de kerekebb. Romot, e szép álomképet, szintén ilynemű érdem tünteti ki. Toldy azt jegyzi meg e költeményről, hogy benne e tan: mérsékeld vágyaidat, gyönyörűen van ugyan jelezve, de Romisten helytelenül tétetik az emberi sors intézőjévé. E megjegyzésnek nincs elég alapja. Nem annyira vágyaink mérsékletét tanítja e költemény, mint inkább az emberi vágyak hiúságát rajzolja. A vágyai tárgyát megnyert szív hamar betelik s új vágyban ég, míglen belehal. E mű, úgy látszik, egy nagy eposz, Magyarvár önálló töredéke; a Romisten, hogy mily szerepet játszik ott, nem tudjuk, de itt e részletben nem intézi az emberek sorsát, csak három álmát teljesíti egy jámbor vitéznek, mit a népmondák és mesék szerint akármely tündér, sőt varázsló is megtehet. Másfelől Romisten szemben az emberi vágyak romlandóságával nem éppen benső szükségesség nélkül vétetett föl. Magyarvár, mint kezdet töredéke, szintén sokat ígér műalkat tekintetében is.

De mindent fölülmúl, mit Vörösmarty az epikai nemben írt, a Két szomszédvár, alapeszmére, szerkezetre, jellemrajzra egyaránt. Csodálatos, e művet legkevésbé méltányolta a kritika egész az újabb időig, midőn Erdélyi és Kemény magasztalásokkal üdvözölték.^[116] Régebben Cserhalmot tartották Vörösmarty legkitűnőbb művének, sőt Toldy később is, e nézeten volt, s a magyar irodalom történelméről írt utolsó munkájában^[117] hibáztatta a Két szomszédvárt, részint szertelenségeért, részint pedig zordon s egy nyájas sugár által sem enyhített, örömtelen tartalmáért. Ha Tihamér elkeseredett jelleme s a bosszú dühében lángoló szenvedélye szertelenség: akkor Homér Achillese is már a szertelennel érintkezik, a Nibelungenlied Kriemhildje pedig éppen szörny; ha a zordon tartalom, sötét színezet sokat levon a költői művek becséből: akkor a görög tragédiák egy része, Shakespeare Macbeth-je, Richardja csekélyebb méltánylatra számíthatnak, a Nibelungenlied második része pedig az örömtelenségnek éppen netovábbja. Ha valamihez, leginkább a Nibelungenlied második részéhez hasonlíthatni a Két szomszédvárt. A gyűlölet, a bosszú költészete ez is, s a gyűlöletben égő szív, midőn bosszúját kielégítette, önmagát teszi semmivé itt is, csak hogy Kriemhild bosszúja befejezése egy nagy eposznak, a Tihaméré pedig kezdete és egész tartalma egy költői beszélynek. Vörösmarty nem ismerte a Nibelungenliedet, nem innen vette alapeszméjét, és sem indokolásban, sem leleményben, sem előadásmódban nincs rokonság a két mű között, de rokonok a romanticizmus lényegében. Vörösmarty romantikus iránya itt nyilatkozik a legmerészebben és legművésziebben egyszersmind. A szenvedélyek egész erejökben, sőt vadságukban tombolnak, de küzdelmökben mély bensőség, az örök emberi nyilvánul, s a katasztrófán az erkölcsi eszme fönsége uralkodik. A lírai elem háttérbe szorul az epikai elől, csak kíséri, beleolvad, és ritkán csap a szónokiasba; a cselekvény teljesen kifejezi az alapeszmét, s minden részlet, minden személy az egész szervezetéből nő ki. Alakjain feltűnik a rajz biztossága, a rokon szenvedélyek egyéni sugarakban törnek meg, s a párbajok egyhangúságát leleményesség mérsékli. A mű nem lírai ömlengésen kezdődik, néhány vonásban egy vihar utáni alkony tájképe tárul ki előttünk. A Sámson-családra is vihar csapott le, s az alkony szelíd nyugalma, az elpusztult vár csendje még inkább kiemelik a bosszút esküvő fiú félelmes alakját. Tihamér mindjárt első megjelenésekor nemcsak mély részvétet ébreszt, hanem némi megdöbbenést is kelt; ez utóbbi az elbeszélés folyamában amint emelkedik, úgy enyhül ellenszenvünk a Káldorok iránt, kiket Tihamér bosszúja belsőleg is megront, fiút atya, testvért testvér ellen lázasztva. Végre Enikő teljes részvétre hangolja szívünket, mely éppen úgy Tihamér ellen fordul, mint a szerencsétlen leány kísértő alakja. Mily megrendítő a két ellenséges család végivadékának találkozása. Tihamérban a gyűlölet önváddá lágyul, a kielégített bosszú szilaj képe kétségbeesésbe vesz. Enikő erkölcsi tisztasága, elhervasztott ifjúsága megtörik a bosszú munkájában elvadult szívet, s a haldokló végsóhaja Tihamérnak éppen oly nemezisévé válik, mint aminő ő volt a Káldoroknak. Vörösmarty egyetlen művében sincs ily tragikai erős összeütközés, ily fönséges költői igazságszolgáltatás, s a tárgy szokatlansága, a szenvedélyek merész rajza mellett is ily tiszta benső forma. Eddig többé-kevésbé küzdött az általa felidézett kaotikus elemekkel, s most, midőn az ifjú fantázia háborgó napjai múltak, s biztosabb erőt érzett, egyszerre csak elfordult az epikai nemtől. Az írói körök közvéleménye hatott-e reá, mely felületes egyoldalúsággal az eposzt korszerűtlennek nyilatkoztatta, vagy a politikai hangulat, mely csak a jövőn csüngött, s mely Vörösmarty líráját is új lelkesülésre éleszté, vagy pedig a fejlődő magyar színészet, mely a drámához csábította? Bizonyára egyik sem külön, hanem mindenik összevéve. Vörösmarty, az epikus, elhallgatott, hogy a drámai téren küzdjön hasztalan s a lírain szedjen új babérokat.

Valóban Vörösmarty pályája első korszakában kiválóan mint epikus szerepelt, s mint lírikust se a kritika, se a közönség nemigen sorozta az elsőrendűek közé. Annyi igaz, hogy 1833 után jelen meg lírai teljes erejében, azonban addig is egyben-másban fölülmúlta kortársait, s ez oldalról is előkészítette költészetünk átalakulását. Klasszikai ódái nagyrészt messze maradnak a Berzsenyiétől, de lírai epigrammái nemcsak hogy versenyeznek a Kazinczyéival, hanem lírai mélységre, nyelvbeli bájra nézve felül is múlják. A Kazinczyéi formában talán görögösebbek, de inkább az esprit, mint az érzés szüleményei. Vörösmarty itt lépett ki legkevésbé a klasszicizmus köréből, de a tisztán nemzeti tartalom és szabadabb képzelet e műveire is saját bélyeget nyomott. Valódi remekekre találhatni köztök. Nem csoda, hogy egész haláláig nem szűnt meg epigrammát írni, midőn más annyi műfajnak örökre búcsút mondott. E dallamos párversek, a naiv érzelmesség, elégiai borongás s ódai szárnyalás egy-egy mozzanatának oly találó kifejezései, a kellem, báj és fönség oly szikráit lövellik, hogy a világirodalom legkitűnőbbjeivel versenyeznek. A római epigrammban már nem ily kitűnő, de az a humoros zsánerképben, mely annyira ellentéte a klasszicizmusnak. A magyar humor tulajdonképp nála nyilatkozik először és népi alapon. Nincs benne német íz, mely kortársai kísérletein érzik, sem angol, melyet csak később vett magába irodalmunk, s mely először is nem költőben nyilatkozott, hanem egy politikai íróban, Széchenyiben. Laboda kedve, Gábor Diák, Becskereki kitűnő művek, kivált a két első. Mint humor, mint zsánerkép, egyaránt új dolgok voltak s éppen úgy tanúskodtak Vörösmarty sokoldalúsága, mint eredetisége mellett.

Mi tisztán dalait illeti, Kemény helyesen jegyzi meg, hogy a dalnak az a faja, melyben az érzések bensőségét nem zavarja semmi idegen elem, melyben a képzelődés úgy beolvadt a kedélyhangba, hogy attól külön nem válhatik, s egyetlen hasonlatosság vagy ciráda által sem árulja el magát, legnehezebben egyezett meg Vörösmarty géniuszával. Mindamellett már első korszakában írt e fajban egypár jeles művet. Azonban ekkor bizonyos lírai vegyületet kedvelt leginkább, valami középfajt, a dal, óda és elégia között. Néhol a dal magasabb hangba csap át, vagy túlterhelt. Másutt megvan az ódai szárnyalás, de az eszme és érzés nincs eléggé összpontosítva, s kelleténél több leíró vagy elbeszélő elem vegyül belé. Oly tiszta elégiát alig írt, minő a Kis gyermek halálára című; Zrínyi már vegyültebb, a Magyar költő éppen elbeszélő alakot ölt. Ily fajta költeményeit nehéz szigorúan osztályozni, de van köztük olyan, mely élénken érezteti az eszme és forma egységét, azaz, hogy a gondolat éppen ily középformát kívánt. Ilyenek éppen most említett költeményei is.

Szilágyi és Hajmásit kivéve, a tiszta balladai formát sem sajátíthatta el. A lírai, epikai és drámai elemek közül, melyeknek a ballada csodás bájú összeolvadása, Vörösmartynál majd mindig előtérbe lép a két első valamelyike; s az utolsó elpárolog. Kiváló példa az elsőre az Éjféli ház, melyben csak lírai hangulatok váltakoznak, a másodikra Toldi, mely epikai szélességre tör. Szorosan véve Salamon sem ballada, de becses költői mű. Két ellentétes lelkiállapot mily szépen olvad össze s békül ki itt egy képben. Átkot hallunk, mely áldássá válik, büszke királyt látunk, ki ájtatos remete lesz. Az átalakulás fejlődését igen helyesen nem részletezi a költő, de annál művésziebben rajzolja egypár vonásban a sors sújtó kezét, az idő enyhítő folyamát, a természet nyugalmas csendjét, s veti lelkünkbe mintegy olvasztó hangulatképp, mely sejtetve mindent kimagyaráz. Hedvigben a legendát honosítja meg, s nemcsak kortársait múlja felül, hanem utódait is. Egypár műfajban már ekkor a legkitűnőbb helyet foglalja el, de vagy a klasszikai líra befolyásával küzd, vagy az új elemeken nem tud teljesen uralkodni. Pályája második korszakában, mint lírai költőnek nemcsak látköre tágul, nemcsak eszmékben gazdagodik, hanem tiszta műformákban is. Dalai egyszerűbbekké válnak, a lírai középnemből mint modern ódaköltő emelkedik ki, a balladát elhagyja, s a szellemével rokonabb költői beszélykét míveli, szebbnél szebbeket ír, s köztök egy valódi remekművet: Szép Ilonkát.

9
Irodalmi triumvirátus. Bajza és a Kritikai Lapok. Vörösmarty mint nyelvész;
összezördülése Széchenyivel. Toldy és az Akadémia. Az Athenaeum és Figyelmező.
Vörösmarty beszélyei és drámái. Salamon, Bujdosók, Csongor és Tünde

Vörösmarty munkásságát 1833-1843 közt nemcsak a költészet vette igénybe, hanem az időszaki sajtó, Akadémia és Nemzeti Színház is, éppen mint azelőtt a tanítás s a Tudományos Gyűjtemény szerkesztése. Egyik alól sem vonhatta ki magát, de nem is akarta. Nemcsak kötelességérzetből tett, amit tett, hanem egyszersmind benső részvétből. Az 1831-ben megnyílt Akadémiában az irodalom félszázados óhajtása teljesült; az alakuló nemzeti színház nemcsak művészeti kérdés volt, hanem egyszersmind nemzetiségi is; az irodalom újabb törekvései közlönyre vártak, melynek támogatásától legkevésbé Vörösmarty vonulhatott félre, kinek költészete az újkor legerőteljesebb kifejezése volt. De másfelől a barátság, az Auróra szövetsége is magukkal ragadták. Kisfaludy halálával a vezér helyét triumvirátus foglalta el, a Vörösmarty, Bajza és Toldy triumvirátusa. Körülök csoportosult majd minden nevezetesebb tehetség, s tovább egy évtizednél a szó teljes értelmében uralkodtak a magyar irodalmon.

E három férfiú sokban különbözött egymástól, de néhány főpontban egyeztek, egymás hiányát pótolták, s a barátság kiegyenlített köztük minden ellentétet. Vörösmartynak mind ragyogóbban sugárzó költő dicsősége fényt vetett a körre. Bajza, amellett hogy népszerű költő volt, mint kritikus csakhamar félelmessé vált, s valóságos tekintéllyé emelkedett. Toldy nemcsak kritikával és irodalomtörténettel foglalkozott, sokoldalú míveltség tüntette ki, mely társai egyoldalúságát mintegy kiegészítette. Vörösmarty határozott pártember volt, de nem eléggé tevékeny; Bajza lassan mozdult, de ha egyszer bele fogott valamibe, erélye nem ismert határt, s inkább megtört, mintsem visszavonuljon. Toldy mozgékonysága nem hagyta nyugodni társait, de simulékonysága közvetítőül szolgált mind magában a körben, mind azon kívül. Vörösmarty és Bajza a politikában az ellenzékkel tartottak, Toldy a kormánypárthoz is hajlott, ha a nemzetiség és irodalom iránt némi kedvezését tapasztalta. Mindenik kilépett a klasszicizmus köréből, de a határozottabb nemzeti iránynak Vörösmarty volt a képviselője. Mint nyelvújítók is különböztek egymástól; Toldy bár gyógyulgatott ifjúkori túlságaiból, a szélső baloldalt foglalta el, Vörösmarty a jobbot, Bajza kettőjük között állott. De abban mindnyájan megegyeztek, hogy diadalra kell emelni, s folyvást fejtve, az irodalom, akadémia és színház útján terjeszteni Révai nyelvtani rendszerét, Kazinczy nyelvújítását, s küzdeni a kritikai téren mind a mellett, minek az Auróra mintegy gyakorlati iskolája, s mindenekfelett hozzászoktatni a közönséget és irodalmat a kritikához.

Addig jelszó volt buzdítani a munkásságot, hogy minél több író legyen, Kazinczy a puszta jóakarattól sem vonta meg részvétét; az Auróra Kör szükségesnek tartotta visszariasztani a tehetségteleneket, s a tehetségtől is többet kívánni műkedvelőségnél. Addig a folyóiratoknak nem volt határozott színök, csak munkák gyűjteményei akartak lenni, nem foglaltak el pártállást, annyira, hogy még a nyelvújításnak sem volt közlönye, egypár munka előszavában, röpiratokban s a Tudományos Gyűjtemény közönyös hasábjain vívta csatáját; az Auróra Kör egy fegyelmezett párt alakulására törekedett, mely közlönyét egész erővel támogassa, egypár főeszméhez makacsul ragaszkodjék, s ha kell, szünet nélkül ostromolja az ellenfélt. Addig a kritika nem volt állandó, az író híre vagy társadalmi magasabb állása oly tiszteletben részesült, hogy a vitatkozás szabadságát is korlátozta, a gúny pasquilnak tartatott, Kölcsey egypár szigorúbb bírálata alig jelenthetett meg, s a közvélemény nyomása csakhamar hallgatásra kényszeríté; az Auróra Kör a kritikát állandóvá akarta tenni, s minden jogát gyakorolva, legalább az irodalmi téren, a cenzúra bilincsei között is, kivívni a sajtó jelentőségét.

A Kritikai Lapokkal (1830-1836) kezdődik az Auróra Kör s hatása, s az Athenaeummal végződik (1837-1843). Amaz az Aurórának mintegy társvállalata volt, emebbe mindkettő bele olvadt. Vörösmarty mint költő játszott főszerepet mind az Auróra, mind az Athenaeumban, a szerkesztésnek és kritikának Bajza volt a lelke. Bajza nagy befolyást gyakorolt a magyar időszaki sajtó fejlődésére, ő volt az első valódi szerkesztő, igazi hírlapíró. Ez érdeme pályájának inkább dicsősége, mint szorosan vett kritikai munkássága. Alig írt egypár széptani értekezést, kitűnő művek boncolatával sem igen bajlódott, a tehetetlenség és nyegleség megalázására, az ízléstelenek és ósdiak üldözésére, a bitorolt tekintélyek megtámadására, az irodalmi és közintézeti visszaélések ostromlására fordította fő erejét. Látköre nemigen volt széles, szelleme sem gazdag és mély, de világos, logikus fej és szilárd jellem. Nem tisztázott nagy kérdéseket, de éles dialektikával védte a nyelv és költészet újabb vívmányait, s a diadal biztos önérzetében törte össze a kritika elleni balítéleteket, s természete, köre és jogai körüli balfogalmakat. A szerkesztési gond és polémia foglalták el legtöbb idejét. Minden, amit szerkesztett, több ízlést, szigort s határozottabb irányt jelöl, mint aminő eddig a magyar irodalomban divatozott. Polémiái legnagyobb részének tárgya, tekintve a terjedelmet és szenvedélyességét, most csekélynek látszik. Valóban a konversations-lexiconi pör nem érdemelte meg ezt a hosszú vitát, s kevesebb zajjal, több eszmével el lehetett volna végezni, de első szigorúbb kikelés volt a gondatlan szerkesztés ellen, s Dessewffy József gróf legyőzése első nyílt megtámadása a születési arisztokráciának az irodalom köztársaságában. Az Auróra-pör most szintén érdektelen, de az írói tulajdonjogot először hozta szőnyegre. A Kazinczy-Pyrker-féle vitában, melyet Toldy kezdett, s Bajza kíméletlenül folytatott, Kazinczynak legalábbis volt annyi igaza, mint ellenfeleinek, de az a nemzetiségi hév, mely a haza fiaitól a hazai irodalom mívelését követelte, s megbélyegezte a magyarból németté lett írókat, szükséges és jótékony hatású volt. A Csató elleni polémiáknak nincs tudományos becsök, de a kormánypárti tárcaíró elleni küzdelemben a politikai ellenzék szellemének bevegyülése s a politikai és írói jellemtelenség leleplezése egy különben jeles íróban, erős benyomást tett a közönségre, s elősegítette a közvélemény szilárdulását. Bajza a kritikát az irodalmi és politikai szabadelvűség színében tüntette föl, segítette a Széchenyi röpiratai hatását, s előkészítette a politikai zsurnalisztikát. A közönség kezdé megszokni a szemben álló irányok és személyek tusáját, s valamivel többet várt a folyóiratokból, mint pusztán csak cikkek gyűjteményét. Ez érdekeltséget elősegíté Bajza világos és élénk előadása, melynek még árnyoldala is tetszett, bizonyos ügyvédi modor, mert volt benne valami megyei és törvényszéki termeink szelleméből.

Vörösmarty mindvégig hű társa maradt Bajzának, azonban a Kritikai Lapokat nem segíthette többel három bírálatnál s néhány xéniánál. E bírálatok annyiban elütnek a későbbiektől, melyeket az Athenaeumba írt, amennyiben sokkal gúnyosabbak, egészen a Kritikai Lapok szellemét lehelik. Egy tehetségtelen meseírót, egy barbár fordítót dorongol le, s végre Horvát István egypár nyelvtani különcségét támadja meg. Többre nemigen ért reá. Ekkortájt leginkább az Akadémia foglalta el, melynek nyelvtudományi osztályában egész vezérszerepet játszott. Fenn említett bírálatai közt is a Horvát István ellen írott a legnevezetesebb, melyben egyszersmind az Akadémia helyesírási és szóragozási szabályait védi.

Az Akadémia első évtizedében a nyelvtudományi osztály fejtett ki legélénkebb munkásságot. Először is a helyesírás, nyelvtani rendszer és a nyelvújítás kérdései foglalkoztatták. Kezdetben nemcsak az Akadémiában, hanem magában a nyelvtudományi osztályban is nagy ziláltság uralkodott nyelvtani dolgokban, és szabadelvűségnek tartatott nem fogadni el semminemű rendszert. Egyik Verseghy, másik a debreceni grammatika, harmadik Révai szerint írt, a legtöbb semminemű rendszert nem követett, s majd mindeniknek volt valami különcsége. Vörösmarty bátor fölléptének lehetett köszönni, hogy a nyelvtudományi osztály s az egész Akadémia elfogadta Révai rendszerét, s e szellemben alapította meg helyesírási szabályait, melyeket aztán az egész irodalom magáévá tett. Költői nyelvének zsenialitása s egypár nyelvtani jeles értekezése tekintélyt szereztek neki, hallgatott reá még Kisfaludy Sándor is, ki különben minden nyelvészt és nyelvtant megvetett. Az öregúrral sok baja volt Vörösmartynak a bizottsági ülésekben. Valahányszor egy-egy nyelvtani szabályt formulázott, Kisfaludy türelmetlenül kiáltá közbe: "Példát előbb, öcsémuram, minél többet, én csak abból értek." Az osztály majd minden bizottságába kinevezték; vállalkozója és társszerkesztője volt az akadémiai Német-Magyar és Magyar-Német Zsebszótárnak, társszerzője a Helyesírási, Szóragozási és Szókötési szabályoknak, a Magyar nyelv rendszerének, sőt 1846-ban Czuczorral együtt ő dolgozta a helytartótanács által a középiskolák számára kiadott nyelvtanokat is. Az akadémiai zsebszótárt leginkább Széchenyi sürgette, hogy a magyarul tanulni kívánó németeknek legyen valahára egy oly jó szótárjok, amely a megújított nyelv szókincsét is magába foglalja. Vörösmarty szintén a Széchenyi nógatására vett részt a szótár szerkesztésében, s ekkor zördült össze vele először és utolszor életében. Midőn ugyanis ő, Toldy és mások, akik a szótár szerkesztését elvállalták, az írói tiszteletdíj költségvetését Széchenyi, mint az Akadémia másodelnöke, elébe terjesztették, ez azt szerfelett túlságosnak találta, s Shylockoknak nevezte őket. A többiek hallgattak, de Vörösmarty fölszólalt, őszintén és férfiasan visszautasította Széchenyi gúnyját, s megmagyarázta, hogy ez ugyan nem fejtörő, de igen terhes munka, eltarthat öt-hat évig, s őket sok oly munkálattól elvonja, melyekhez kedvök is több, s csekély jövedelemforrásukra is előnyösb. Széchenyit meglepte e felszólalás, annyival inkább, mert Vörösmarty tartózkodó és kevés szavú ember volt. De érthető volt Vörösmarty felindulása. Más ily nemű megjegyzését talán szóra sem méltatta volna, de hogy Magyarország legnagyobb férfiától az általa annyira becsült Széchenyitől halljon Shylock-féle célzatokat, s éppen ő, aki egész életét nemzetének áldozta küzdés és nélkülözés között, ezt nem tudta elviselni. Széchenyi megértette a megbántott költőt, lecsillapult, az ügy kiegyenlíttetett, s bár modora egy darabig hidegebb lőn szemben Vörösmartyval, de tiszteletet feltűnően nagyobbat tanúsított iránta. A két kötet szótár szerkesztése csakugyan hat évig tartott, s úgy Vörösmartynak, mint társainak hetenkint őt félnapját vette el.

Bármily élénk részt vett Vörösmarty a nyelvészeti mozgalomban, mindamellett nem tekintette magát oly nyelvésznek, ki egészen reá adja magát e tudományra, új irányt indít meg, vagy a meglevő kifejtésén egész erejéből dolgozik. Nyomós ismeretei voltak ugyan e szakban, de inkább csak annyiban nyelvészkedett, amennyiben mint író alaposan akarta ismerni nemzete nyelvét. A régi irodalmat és népnyelvet is főképp költői szempontból vizsgálta, hogy amint egyik értekezésében kifejezi, használhassa a nyelv minden virágát, mielőtt hervadásra jutnának. Jótékonyan hatott az Akadémiára nemcsak azzal, hogy a Révai rendszere elfogadását kivívta, hanem azzal is, hogy a régi nyelvemlékek és tájszavak összegyűjtése mellett buzgott, s a neologizmust mérsékelni igyekezett. Mint költő munkáiban jó példával ment elöl, s mint kritikus irtogatta a kinövéseket. Elfogadott minden helyesen alkotott új szót, de apró cikkekben egész csatározást kezdett a szükségtelen és rosszul alkotott új szavak ellen, és sohasem állhatta ki az oly írót:

Ki mindig új szót, fúr, farag,
S a leghelyesbet száz felé csigázza.

Az Auróra Kör lassanként nemcsak a nyelvtudományi osztályban, hanem az egész Akadémiában diadalra jutott, midőn Döbrentei lemondása után 1835-ben Toldy titkárrá választását kivívta. Az ellenfél, melyet legyőzött, nem volt valami egységes párt, hanem különböző elemek vegyülete. Inkább személyes érdekek forogtak fenn, mint elvek. Nem kedvelte az Auróra Kört néhány ósdi, kik nyelv és ízlés dolgában elmaradtak a világtól, egy-két régibb költő, kiket bántott e fiatal férfiak népszerűsége, néhány kormánypárti, kik a politikai ellenzéket gyűlölték bennök, egypár tudós, kiknek rosszulesett, hogy egy tudományos akadémiában költők és esztétikusok játsszák a főszerepet, s végre minden oly író, kit megbántottak a Kritikai Lapok. Ez elemeket Döbrentei alakította párttá, melyhez alkalom szerint odavont néhány közönyös tagot is. Leginkább küzdött e két párt a nagy gyűléseken, hol új tagok választattak, s jutalmak ítéltettek el. Mindjárt az első drámai pályázás összeütközésre adott alkalmat. Vörösmarty Vérnásza majdnem megbukott, szemben Horvát Czyrill Tyrusával, mert a Döbrentei pártja szerint az Akadémiához inkább illik oly drámát jutalmazni, mely a francia klasszicizmus nyomain halad, mint olyat, melyen a francia romantika érzik. Az 1833-i nagy jutalmat szintén a Döbrentei pártja miatt kellett megosztani Vörösmartynak Kisfaludy Sándorral, sőt Döbrenteinek még 1836-ban is oly befolyása volt, hogy a Bajza verseit el tudta ejtetni a nagy jutalomtól. Ez utolsó diadala volt, azután az Auróra Kör uralkodik az Akadémiában, az újabb tagok legnagyobb része hozzájok csatlakozik, ők intézik a választásokat, tűzik ki a pályakérdéseket, döntik el a jutalmakat.

Amint szokás minden uralkodó pártot, sok mindennel vádolták az elégületlen írók az Auróra Kört is, akiket most már athenaeistáknak neveztek el. Bajos ítélni biztos adatok hiányában. Lehet, hogy irodalmi ellenfeleiknek az Akadémiába beválasztását nemigen segítették elő, mi egyébiránt természetes, lehet, hogy Döbrenteiről és pártjáról olyat is elhittek, ami nem volt való; lehet, hogy a küzdés hevében s a diadal mámorában követtek el igazságtalanságokat is, de annyi bizonyos, hogy jótékony hatásuk volt az Akadémiára. A tehetség, jellem és szabadelvűség képviselői voltak; megőrizni igyekeztek az Akadémiát mind a papi, mind a kormánypárt befolyásától, bátorítottak s magukhoz csatoltak minden komolyabb törekvést, s előkészítették az Akadémia reformját. Ez utóbbiban Toldynak van kiváló érdeme.

Az Akadémia alapszabályai a tudományok meghonosítását és terjesztését állíták előtérbe a további fejlesztés helyett; az osztályokat az összes Akadémiába olvasztották fel, minélfogva a szakkérdések fölött nem az illető osztály döntött; ide járult még, hogy a levelező tagok kizárattak, az értekezések nem olvastattak föl, csak beadattak, s az élő szóval előadás és tudományos eszmecsere helyét ügyleti értekezlet bitorolta. Toldy régibb és újabb társaitól támogatva nem egy reformnak törte meg útját (1836-1848). Ügyrendi módosítások alakjában az osztály-ülések szerveztettek, a szakkérdések az illető osztályhoz utasíttattak, a levelező tagok részvéte az ülésekben elnézetett, a tudományos felolvasások és eszmecsere divatba jöttek, a tudományos nyomozó irány fölébredt, erősödött, s az akadémiai eszme valósítása előtérbe lépett.

Ez irányt előkészítette s táplálta az Athenaeum és Figyelmező is, melyeket az 1836-ban megszüntetett Auróra és Kritikai Lapok helyébe alapított a három társ. E két egymást kiegészítő lap a szépirodalom és kritika mellett majd minden tudománynak tért nyitott, oly előadási módra törekedve, hogy a nagyobb közönség is élvezhesse. Az Athenaeum és Figyelmező nagy hatásúak voltak, s maga a kör sem volt soha oly erős, mint ez években. Sok új barátja akadt, s némely ellensége kibékült. Szemere Pál, ki Bajza Aurórája mellé ellen-Aurórát állított, a Kritikai Lapokkal szemben Új-Múzariont indított meg, most az Athenaeumhoz csatlakozott, oda Kölcsey is, ki ugyan részt vett a Kritikai Lapokban is, de Szemere és Kazinczy megtámadása miatt csakhamar visszavonult, s általában hibáztatta Bajza kíméletlen modorát. A fiatal Eötvös és Szalay, kik Szemere és Kölcsey párthívei voltak, szintén az Athenaeum dolgozótársai lőnek. A szépirodalom és tudomány majd minden újabb tehetsége az Athenaeum körül csoportosult, sőt némelyik itt lépett föl először. A kör ereje növekedett azzal is, hogy 1836-ban a Kisfaludy Társaságot alapította és vezette; a színházi játékrendre már mint akadémiai bizottság befolyt, a Fáy és Bajza igazgatása alatt pedig éppen ő adott irányt. Ennyi összeköttetés, befolyás, s annyi jeles tehetség támogatása mellett az Athenaeum egész hatalommá emelkedett. Nem volt nehéz visszavernie a klerikális Szion, a kormánypárti Hírnök, s a léha Honművész és Rajzolatok támadásait. Első lap volt a magyar irodalomban, mely a szigorúbb követeléseket is kielégítette. Szépirodalmi része az Aurórát folytatta, a kritikai a Kritikai Lapokat, bár enyhébb szellemben; egészen új volt e kör törekvéseiben a tudományos rész, mely a közönségnek tudomány iránti hajlamát ébreszgette, a tudományos írókat pedig arra szoktatta, mi a szépirodalomban már diadalt ült: gondosabb nyelvre és formaérzékre.

Vörösmarty költeményeket és beszélyeket írt az Athenaeumba, bírálatokat a Figyelmezőbe. Beszélyeivel befejezte beszélyírói pályáját, amelyet 1829-ben a Koszorúban kezdett, s 1834-től fogva az Aurórában folytatott. Összesen hat beszélyt írt, leginkább szerkesztői szorultságból, mindamellett költészetének ez oldala is figyelemre méltó. Itt sem járt közönséges úton. A Holdvilágos éjben és Csiga Mártonban a nálunk még szokatlan fantasztikus humoros beszélyt kísérlette meg; Orlayja a francia romantika hatásának első szüleménye beszélyirodalmunkban; kevésbé sikerült a Füredi szívhalászat, amely a jelen életből van véve, de cselekvénye és jellemrajza inkább külső, mint belső. Leggyöngébb köztük a Szél úrfi, mely a népmesei elemet igen is célzatos allegóriává süllyeszti, s legjelesebb a Kecskebőr, e kitűnő zsánerkép, melyben Vörösmarty népies humora egész eredetiségében nyilatkozik. A kritikai téren mint színbíráló szerepelt kiválóbban, s a két első évben majd mind ő írta az Athenaeum színbírálatait. Írt ugyan a Figyelmezőbe néhány könyvbírálatot is, de itt is szívesebben bírálta a nyomtatásban megjelent drámákat, mint Szigligeti Dienesét, Tóth Lőrinc Olympiáját és Teleki László Kegyencét.

A dráma és színpad iránt már első ifjúságától fogva nagy előszeretettel viseltetett. Mélyen érezte fontosságát mind nemzetiségi, mind művészeti szempontból. Tanúja volt Pesten Kisfaludy Károly első diadalainak, s meglepte, hogy a drámaíró mily közvetlenül hat a tömegre. Néha meglátogatta az akkor még virágzó pesti német színházat, s elszomorodva tapasztalta, hogy közönségének virága a magyarság legműveltebb része. Visszahódítani e közönséget, megvetni egy központi színház alapját, s ez úton is terjeszteni a nemzetiséget, a költészet és nyelv újabb vívmányait, a kor egyik fontosabb kérdésének tartatott. Egy félszázadig küzdött ezért is az irodalom, mint az Akadémiáért.

Vörösmarty a küzdők első sorában állott, mint drámaíró és kritikus egyaránt. Egyik legmunkásabb tagja volt az 1833-ban kinevezett akadémiai színügyi bizottságnak, melyre a játékrenden levő színművek nyelv tekintetében való kijavítása bízatott, s melynek 1835-ben az is kötelezettségévé tétetett, hogy minél több eredeti és fordított jó színművel lássa el a magyar színházak igazgatóságait. Több ízben tagja volt az akadémiai drámabíráló bizottságnak, valamint a Nemzeti Színházénak is egész 1850-ig. Első ifjúságától, 1821-től fogva 1844-ig nem szűnt meg drámát írni, sőt miután az epikai pályától visszavonult, nagyobb művei csak drámákból állanak. Lírai költeményt és eposzt mindössze sem írt annyit, s mint műfordító is csak a drámai téren lépett föl. Szenvedélyét az aránylag csekély siker sem tudta lehűteni, melyet drámái a színpadon arattak. Ennyi lelkesülés, ily kitartás valóban többet érdemelt volna. De nem csodálkozhatni rajta, természetes volt. Az epikus és lírikus némely fényoldala hátrányára szolgált a drámaírónak, s árnyoldalai itt jobban kitűntek. Az eposz lassúsága és szélessége bajosan összeegyeztethető a drámai cselekvény gyorsasága- és formaszigorával. A szerkezet hibáit mindenütt inkább fedezhetni, mint a drámában, s Vörösmartynak a szerkezet az eposzban sem volt a legerősebb oldala. Továbbá fényes dikciója, lírai pátosza majdnem ellentétben állott a drámai nyelvvel, mely bizonyos egyenetlenséget, szaggatottságot kíván. Volt érzéke a tragikus iránt, mutatja a Két szomszédvár, de nagy a különbség az epikai és drámai feldolgozás között, ami ott erős tragikai katasztrófa lehet, itt bágyadttá válhatik. S különös, hogy drámái egyikében sincs oly erőteljes tragikai alapeszme, mint e költői beszélyében. Salamonban és a Bujdosókban nem tud eléggé kifejlődni a tragikai elem. Vérnászban és Marót bánban pedig a sors játéka főbb szerepet játszik, mind a szabad akarat tévedése, a szenvedély erőszaka. Tudott egyéníteni, de nem a dráma nagy és erős vonásaival s éppen oly kevéssé volt képes összpontosítani a jellem, a szenvedély nyilatkozatát, mint a cselekvény szálait. Elkapta a lírai hangulat, a fellengős leíró modor, s olykor maga beszél személyei helyett. Jól mondja drámai hőseiről egyik önmaga ellen intézett epigrammájában, hogy "tenni nem érnek rá a szavak árja miatt".

De habár drámái nem mérkőzhetnek is másnemű munkáival, nem voltak jótékony befolyás nélkül drámairodalmunk fejlődésére. Kisfaludy Károly megbuktatta a színpad durva nyelvét, de nem emelte valóban költőivé, sőt jambusaira is csak később fordított nagyobb gondot. Vörösmarty a színpad nyelvét, ha drámaivá nem is, legalább költőivé tette. Tőle tanult jambust írni minden későbbi drámaíró. Emellett, kivéve Katonát, kit sokáig nem olvastak, s így hatása sem lehetett, az ő történelmi hátterű drámáiban találunk elevenebb korrajzot, magasabb felfogást, költőibb szólamot. Tárgyaival is serkentőleg hatott pályatársaira. Ide is bevitte a romantikai elemeket, győzelemre segíté a nemzeti irányt, és szemben a színműgyártás gépiességével, fennen hirdette, hogy a színműírónak is költőnek kell lenni.

Pályája elején két drámát bocsátott közre: Salamont (1827) és a Bujdosókat (1830). Mindkettőn meglátszik Shakespeare olvasása, de fájdalom, csak a hibákban. Történelmi drámát írva, nem Shakespeare valóságos történelmi drámáit vette mintául, milyenek Coriolán és III. Richárd, hanem azokat, melyek jobbadán csak történelmi rajzok az angol nemzet viharos múltjából. Shakespeare e műveiben is gazdag drámai élet nyilatkozik ugyan, de inkább a részekben; mint egészeket nem lehet a szó valódi értelmében drámáknak nevezni. Némiképp hajlanak az eposz felé, úgynevezett históriák, kedvenc darabjai Shakespeare korának, midőn minden műnem és faj úgyszólva a drámába olvadt. Vörösmarty epikai hajlamánál fogva e mintákhoz vonzatva oly örvénybe sodródott, melyet csak nagy drámaíró lábolhat meg. Aztán akkor még a színpadot sem igen ismerte és Shakespeare-t olvasva a Shakespeare színpadja lebegett előtte. A Salamon és a Bujdosók jelenetezése valamivel gondosabb ugyan, mint első kísérletéé, Zsigmondé, de itt is gyakori a változás, s egy felvonás három-négy helyt történik. Mindkettőben kész állandó jellemek lépnek föl, kik nem előttünk alakulnak, s küzdelmük bonyodalma alig több, mint a kezdet ismétlése, elégséges fokozat és bensőbb fejlemény nélkül. Abban is megegyeznek, hogy mindenik vontatott és epizódokkal terhelt. A kor eleven színezetében az erőteljes nyelvben, a lírai hangulatok szépségében áll becsök, s nem a tulajdonképpi drámaiságban.

Ez ifjúkori két dráma nagyon jellemzi Vörösmarty drámaírói tehetségét. Élesen nyilatkozik benne az a sajátsága, amelyet sohasem tudott egészen legyőzni, tudniillik hogy az események- és jellemekben nyugvó drámai anyagot nem bírja fejleszteni, alakítani. Előtte van az indok, kínálkozik az összeütközésekből folyó drámai fejlemény, sőt kezébe is veszi, de éppen ott ejti el, ahol a valódi drámaiság erősebb lendületet vehetne. Salamon király alapjában nemes természet, de sértékeny, könnyen fellobbanó és hiú, vitéz és bátor, de nem szilárd elhatározásaiban, és szenvedélyes felindulása könnyen ragadja tettre, sőt bűnre is. Neje és Vid felingerlik László és Géza rokonai ellen, akik az ország harmadrészét bírják, neje mert egész királyné akar lenni, Vid részint azért, hogy az ország egységét megőrizze, részint pedig személyes uralomvágyból. Más részről Salamont anyja és Ernyei igyekeznek mérsékelni s barátságosabb hangulatra bírni László és Géza iránt. E két irány küzdelmében sok anyaga van a drámai küzdelemnek és fejlődésnek. Az anyós menyével, a fiú most anyjával, majd nejével áll szemben. De Vörösmarty mindebből kevés drámaiságot tud kifejteni. Neste, az öreg, és Sophia, az ifjú királyné, nem is küzdenek egymással. Sophia egyszer ingerli ugyan férjét, de nem úgy, hogy Salamon szeretve higgye magát és éppen a szerelem ragadja tettre. De különben is Sophia csak egy kis ingerlésnél marad, s más úton nem foly be a cselekvény fejlődésére. Vid, akiben a gonoszságnak és nagy észnek kellene egyesülnie, csak közönséges cselszövő, akiről alig hihetni el, hogy a királyra oly nagy befolyása legyen. Se elég esze, se elég szenvedélye nincs arra, hogy drámailag érdekessé váljék. Politikai eszméje, amelynek monarchiai és nemzeti tekintetben megvan a maga jogosultsága, elmosódik benne, s így környezetére sem hathat ki. Cselszövénye László udvarában kisszerű és drámaiatlan. Ernyei, a másik politikai irány erényes képviselője sem drámai jellem. Tehetetlen agg, pedig az ő s az öreg királyné küzdelme Viddel és Sophiával drámai jelenetekre adhatna alkalmat. Salamon maga sem válik igazán drámai hőssé, inkább csak változik, mint fejlődik, vagy jobban mondva ismétli magát fokozat nélkül, s egyetlen nagyobbszerű drámai és tragikai mozzanata sincs. László és Géza nyugvó alakok, s nincs terök a drámai fejlődésre. Szónok és társai árulása nem eléggé indokolt, s lazán kapcsolódik a főcselekvényhez. Bátor, Jolánka és Csatás szép epizódja, mint epizód sem illeszkedik be a mű szervezetébe, hogy bármely csekély mértékben befolyjon a cselekvényre.

A Bujdosók hőse, Kont, még annyira sem drámai személy, mint Salamon. Az expozícióban itt is oly indokokat találunk, amelyeket a költő később elejt. Zsigmond gyűlöli Kontot, mert egykor nejéhez, a meghalt Mária királynéhoz lovagias tisztelettel viseltetett, és mert egyik képviselője a nyakas ellenzéknek, amely erőszakoskodásai ellen lázad. Kont is gyűlöli Zsigmondot, mert nem méltó férje volt Mária királynénak, s önkényét a törvény fölibe helyezi. Zsigmond bosszúból el akarja csábítani Kont nejét és elveszteni Kontot, aki országos ügyekben a törvényekre hivatkozva, védi az üldözött elégületleneket, sőt élökre áll. De mindebből nem válik cselekvény. Zsigmond, úgy látszik, nem hiszi komolyan, hogy Kont nejének udvarolt, s felhagy azzal a szándékkal, hogy Kont nejét elcsábítsa. Pedig a személyes és politikai indokok összeolvadása erősbbé tette volna a szenvedélyeket, s a cselekvényt bonyodalmasabbá. Például Kont nejének szíves modora a király iránt, hogy mérsékelje férje iránti haragját, Kont féltékenysége, aki balra magyarázza neje magaviseletét, hatásos jelenetek magva lehetett volna. Így csak a politikai indok maradt meg, s elég drámaiatlanul feldolgozva, mert Kont csak bujdosik, fényes magánbeszédeket tart, ide is oda is bekopogtat, megöli a király egy-egy hajdúját, de semminemű drámai cselekvénybe bele nem sodródik. Végre lefejezik, ennyi az egész. Egy méltóságos nyugvó alak, aki nem kelthet elég drámai és tragikai részvétet, mert hiányzik benne a fejlődő szenvedély, s a szenvedély szülte tetterő, amely fokozatos bonyodalmat indíthatna. Drámai tekintetben sokkal inkább a mű központjává emelkedik Vajdafi, aki a király és az elégületlenek között állva, amíg egyfelől ezeknek akaratlan árulója lesz, addig másfelől a királyhoz való hűségét leánya boldogságával fizeti. S csodálatos, e drámailag érdekes helyzetet sem használja fel eléggé Vörösmarty. A mű végén, Kont és társai kivégzése után, nem a becsületében és atyai érzésében megsértett Vajdafi áll a lázongó nép és az ingerült nagy urak élére, hanem István vajda és Gara nádor, akik a cselekvényben nagyon is mellékszemélyek.

Csongor és Tünde 1831-ben jelent meg. Hidegen fogadta a közönség, s az íróknak sem igen tetszett. Valóban e műnek oly hibái vannak, melyeket csekély tehetségű költő is elkerülhetett volna, de szépségei olyanok, melyeket a legnagyobb költő is irigyelhetne. Kölcseynek igaza volt, midőn így írt Bártfaynak 1831-ben: "Csongort olvasám Pesten, s mivel a drámai akció nem képzeletem szerint ment, alkalmas hidegséggel. Itthon elolvasám másodszor magamban, s harmadszor ismét sógorasszonyomnak. Ezen harmadik olvasás megkapott. Ezer oda nem valók és másképpen valók mellett is, Csongor kincs. Hidd el nekem, édes barátom, ami Vörösmartynk nagy költő, s ritkán nagyobb, mint Csongor sok helyeiben. Minden dramaturgiai kritikázás ellenére, akárki mit mond, én a nemzetnek Csongorért szerencsét mondok, s aki engem nem ért, ám lássa; azért nem ért-e, mert nem akar vagy azért, mert nem tud."^[118]

A mű Gergei Albertnak História egy Árgirus nevű királyfiról című népmeséjén alapszik, mely a magyar népnek századok óta kedvenc olvasmánya. Vörösmartynak még mint gyermeknek megtetszhetett e népmese, mert már huszonegy éves korában feldolgozásán gondolkozott. Legalább Sallay azt mondja, hogy 1821-ben megbízást kapott tőle e ponyvairodalmi nyomtatvány megszerzésére és Börzsönybe küldésére. Mind Gergei népmeséjének, mind Vörösmarty drámájának egy az alapeszméje, a tiszta, hű szerelem győzelme minden akadályon és cselszövényen. Beöthy Zsolt más nézetben van.^[119] Azt hiszi, hogy az eszményiség harcai, hányattatásai, veszélyei teszik a Vörösmarty színműve tárgyát, s a megoldás nem egyéb, mint az eszményinek kibékülése a valóval. Csongor nem juthat Tündérországba, Tünde földi szerelméért ki van tiltva onnan, de a földön mennyet alkothatnak magoknak. Mindezt nem nehéz megcáfolni. Hogy Csongor tiszta, hű szerelme eszményies, az kétségtelen, de hogy egyéb tekintetben is eszményi céljai volnának, azt a mű egyetlen jelenete sem bizonyítja, hogy Tünde Csongorért föláldozza Tündérországot, az csak viszonzása Csongor föláldozó szerelmének. Vörösmarty nem akarta semminemű filozófiai absztrakt eszme allegóriájává átalakítani a naiv népmesét. De térjünk a színmű és a népmese összehasonlítására. Csongor is, mint Árgirus, megy elveszett kedvese után, ki nélkül nem élhet, s boldogság lesz jutalma. Azonban Vörösmarty nemcsak gátokat vet elébe, hanem kísértést is, az érzékiséget Ledér, s a képzelődés káprázatát egy légi leány alakjában. Ez mind helyes, csak az a baj, hogy egyik sem fejezi ki azt, amit a költő célozni látszik. Ledérnek nincs is jelenete Csongorral, csak szolgájával, a légi leány megjelenése pedig nincs eléggé kapcsolatban Csongor kedélyállapotával, holott e jelenetnek nemcsak Mirigy ármányát, hanem egyszersmind Csongor gondolatbeli megtántorodását is ki kellene fejezni, midőn a szív kimerültség és reménytelenség közepett szakítani akar múltjával, s legalább pillanatra a könnyelmű érzelmek és kósza vágyak uralma alá esik. Általában a főszemélyek kedélyállapotának rajza változatosabb, s a cselekvény drámaibb szövésű lehetne.

Vörösmarty felhasználta, sőt kiképezte a népmese leleményeit; a tündérfát, a tündérleány hajának levágatását, a pörlekedő manókat, a vénasszonyt, ki elválasztja a szerelmeseket, s gátolja találkozásukat. Némely helyt jobb a dráma, másutt a népmese. Vörösmarty a mesebeli két vénasszonyt eggyé olvasztja, Mirigy boszorkánnyá, ami mind a cselekvényt egységesebbé teszi, mind a drámai érdeket élénkíti, azonban a mese abban jobb a drámánál, hogy ott a vénasszony azért gátolja a két szerelmes boldogságát, mert leányát el akarja vétetni a királyfival. Mirigynek is van ugyan leánya, sőt éppen érte vágja le Tünde haját, hogy földíszíthesse vele őt Csongor elcsábítása végett, de a leány meg sem jelen a drámában, mert míg boszorkány anyja oda volt, mint rókát, megették a manók. Az expozíció is jobb a mesében, egyszerű és világos, ellenben a drámában nem vagyunk mindennel tisztában, magával a két főszeméllyel sem, azon meg utoljára sem tudunk eligazodni, hogy miért üldözi Mirigy a szerelmeseket. Egyszer azt mondja, hogy leánya kedvéért és uralkodása biztosításáért, máskor hogy Csongor dölyfét megalázza, utoljára pedig a tündérfa gyümölcséért, melytől ifjulását várja. Ez indokok összeolvadhatnának ugyan, de nem olvadnak össze, s a bizonytalanság homályában mosódnak el. A mesében csak Csongornak van szolgája, s Tündének nincs szolgálója. Ez egészen Vörösmarty szerencsés leleménye. Ilma és Balga rendkívül jól rajzolt alakok, a realizmus humoros képviselői, szemben Csongor és Tünde idealizmusával, mint a spanyol színművekben a gratiosók. A dráma befejezése is különbözik a mesétől. A mesében Árgirus hosszas bujdosás után végre behatol Tündérországba, megtalálja kedvesét és nőül veszi. A drámában Tünde ki van zárva Tündérországból, mert Csongor szerelme a földre vonzotta; bujdosik, s minthogy Mirigy csalfa jóslatai, varázslatai kétkedővé tették Csongor szerelmében, visszatér még egyszer a tündérfához, Csongoré lenni, ha az hű maradt, s karjai közt feledni a tündérhazáját, ha pedig hűtelen, elhervadni a tündérfával együtt. Csongor is visszatér a hármas úthoz, honnan elindult: találkozik a szintén hazatérő fejedelemmel, kalmárral és tudóssal, kik nevettek volt rajta, midőn kedvese után indult, s nem követve őket, a szerelmet feljebb becsülte a hatalom, gazdagság és tudomány ígéreteinél. Most mind a három szerencsétlen: a fejedelem megalázva, a kalmár elszegényedve, a tudós a kétség örvényei közt, közel az őrüléshez. És Csongor? Őt is elhagyta a remény, a hit. Ez ellenkezik a dráma alapeszméjével. Csongornak sikertelen küzdelmei után sem kellene egészen elveszteni hitét, s fájdalmában is nemesülnie szemben a fejedelem, kalmár és tudós dölyfös szenvedélyével. E személyeket különben is csak az ellentét igazolhatná, mert a cselekvény fejlődésére nincs befolyások. Az is hiba, hogy Tünde, midőn Mirigyet kihallgatja, s meggyőződik Csongor hűségéről, kiküldi a manókat, hogy, ha Csongor arrafelé jő, fogják meg, s kötözzék a tündérfához, mert talán újra elveszthetné. Vajon nem jobb lesz vala-e, ha Csongor egyszerűen visszatér a fához, kipihenni fáradalmait, megáldani azt a helyet, hol kedvesével először találkozott, erőt meríteni a múlt emlékéből? A kétség és remény hullámzásai közt szunnyadhatna el, a manók helyett Tünde kötözhetné arany fonállal a tündérfához. Mindez nem rontaná, sőt emelné az ébredés jelenetét.

Azonban e hibákat mintegy elmossa a költői báj kimeríthetetlen árja, mely az egész költeményben elömlik. Vörösmarty költői tehetsége majd minden oldalról nyilatkozik itt. Pátosz s naivság, népies humor s a leggyöngédebb líra, mély reflexió és játszi szeszély olvadnak itt össze valóságos varázzsá, mely éppen úgy elbűvöli az olvasót, mint Csongort Tünde szerelme. Mintegy varázsütésre épül fel e mű, mint benne a tündérpalota, oly könnyen, oly szabadon mozognak alakjai, mint egy álom tündérlátomásai, s a nyelvnek oly bűbájos zenéje ringatja lelkünket, mintha Vörösmarty meg akarta volna mutatni, hogy mire képes a lenézett, s a nagy urak palotáiból száműzött magyar nyelv. Az angol kritikusok büszkén emlegetik Shakespeare Szentivánéji álmát, mint oly művet, mely az angol nyelv hangzatosságának egyik legkitűnőbb diadala. A magyar kritikus e tekintetben szembe teheti vele Csongor és Tündét, mely amannál, bár, úgy látszik, hatása alatt keletkezett, csak a drámai kompozícióra nézve áll alantabb. Midőn Titánia Zuboly udvarlására készti tündéreit, nem szól szebben, mint Vörösmarty művében a kútból felhangzó szózat, mely Csongort csábítja. Balga néha Puckkal, néha Zubollyal vetekszik. Az altató-dalokban és tündéri bohóságokban szintén hasonló szépségre találhatni, sőt van egy jelenet, mely a maga nemében majdnem páratlan. Ez a nemtők jelenete az ötödik felvonásban. Valami gyermekileg kecses, szellemileg gyöngéd van enyelgésökben. Mintha rózsabimbók hullanának, pillangók játszanának, madárkák csevegnének. Kergetőznek, faggatóznak, csókolják egymást, s egyik, mint ahogy a gyermekek szokása, sírva fakad, míg végre Mirigy közlegése elriasztja őket. E jelenet mintegy oda van lehelve s oly rendkívül kedves, hogy Vörösmarty benne önmagát múlta fölül.

10
Drámaírói pályájának folytatása: Kincskeresők, Vérnász, Fátyol titkai,
Árpád ébredése, Marót bán, Áldozat, Czillei és a Hunyadiak.
Vörösmarty mint színkritikus: dramaturgiai töredékei, színbírálatai, polémiái.
A "Csiga"-vendéglő vacsoráló társasága. A Nemzeti Kör

Csongor és Tündét az 1833-i Aurórában a Kincskeresők című drámája követte. Vérnásza 1834-ben akadémiai pályadíjat nyert. Az 1835-i Aurórában egy vígjátékkal lépett föl: a Fátyol titkaival; Árpád ébredése drámai költeményét 1837-ben a pesti magyar színház megnyitása ünnepélyére írta, míg végre Marót bán (1838), Áldozat (1840), Czillei és Hunyadiak (1844) című drámáival befejezte drámaírói pályáját.

A Kincskeresőkön a német romantikai dráma hatása érzik, még siránkozó hangulatából is kölcsönzött valamit. Zágony és Jolán mintha nemesített kiadásai volnának Raupach Molnár és gyermekéből az atyának és leánynak. A mű sajátképp nem is tragédia, bár a főbb személyek mind meghalnak benne. Teljesen hiányzik belőle a tragikai fenség mind a cselekvény, mind jellemrajz tekintetében: annak leleménye szegény, s nem nyújt érdekes mozzanatokat, ebben pedig hiányzik a szenvedély ereje, sőt még a következetesség is. Zágony, az öreg kincsásó, aki hét év óta keresi Béla király elrejtett kincsét, s a nyolcadikban a jóslat és hite szerint fel is fogja találni, leányát nőül kényszeríti Várihoz, egy gazdag emberhez, aki titokban haramia. De ha Zágony már a napokban nagy kincshez remél juthatni, miért kényszeríti leányát a gazdag kérőhöz, akit maga sem kedvel, s miért veti meg Szilágyot csak azért, mert szegény, bár leánya él-hal érette? Vári jellemét csak az erős szerelmi szenvedély tehetné érdekessé, de inkább beszél róla, mint érzi. Szilágyról sokáig nem tudjuk, hogy babonás, s ím a barlangban, midőn Vári elbújva, mint kísértet kezd beszélni hozzá, mindent elhisz, s elhozza éjfélkor kedvesét, aki a kísértet intése szerint egyedül veheti föl a kincset. Ekkor Vári elraboltatja Jolánt, és Szilággyal vívni kezd; Jolán közbeveti, magát, és Szilágy kardjától halálra sebesül. Újra vívnak; Vári elesik, Szilágy pedig bánatában megöli magát. Várinak kísértetes alakoskodása inkább vígjátékba való cselszövény, mint tragédiába. De nincs is szükség rá. Ha Vári el akarta raboltatni a leányt, azt sokkal könnyebben és kevesebb veszéllyel teheti vala, ha atyja házától raboltatja el, mint így, midőn legalább kedvese védheti. Legérdekesebb az egészben egypár népjelenet, amennyiben a magyar szegény legény művészibb rajzát itt vesszük először.

A Vérnászban a francia romanticizmus is belevegyül Vörösmarty költészetébe, Hugo és Dumas drámái nyomán, melyeket a budai magyar és pesti német színpadokon ez idő tájt már játszani kezdtek. A francia romanticizmus rokonabb volt szellemével, mint a német, azonban úgyszólva magyar romanticizmusa már ekkor annyira megállapodott, hogy lényegében bárminő erős hatás sem változtathatta meg. A francia romanticizmus árnyoldalai, minők az ellentét rendszere, a meglepetés hajhászata, a groteszk és szörny iránti előszeretet, disszonáns hangulat, legkevésbé hatottak reá. Inkább csak drámaibb mozgást, szövevényesebb mesét s némi szerkezetbeli készséget tanult az új francia színművekből, melyek egyszersmind ösztönt adtak neki, új tárgyak felé fordulni. Egész utolsó művéig nem ír többé történelmi drámát, s a történelmi hátterű regényeshez fordul. Ilyen Vérnász, Marót bán, sőt az Áldozat is. Az elsőben egy férj és atya bűnhődik, ki féltékenységi gyanújában gyermekeit csecsemő korukban kitétette. A gyermekek fölnevekednek; az atya nem ismert leányába szeret, a fiú mint martalóc ostromolja szintén nem ismert atyja várát, s később saját atyja parancsára meggyilkolják. A másodikban a gyermekkorában elveszett testvér nem ismert bátyja nejét csábítja el. A harmadikban a bátyja húga vőlegényét öli meg, bosszút állva rajta kedvese elcsábításáért. Íme e tragédiák tárgyai mennyire különböznek a régiebbektől; szerkezetük is gondosabb, de mindenik annyira a múlt befolyása alatt áll, hogy maga a cselekvény inkább csak a következményeket tárja előnkbe. A két elsőben a sors játéka is feltűnő szerepet játszik, bár egyikben nemezisként. Vörösmarty a tragikai érdeket nem összpontosítja egy vagy két fő személy körül, többek közt osztja meg, sőt néha éppen a legfőbb személyek, mint Marót és Szabolcs voltaképp nem is tragikai hősök. A jellemek sokban hasonlítanak egymáshoz. Marót nemesebb kiadása Telegdinek, Szabolcs meg Marótnak. Bod ugyanaz, aki Kolta. A nők sem igen különböznek egymástól. Ida és Zenő, Lenke és Csilár egymás változatai. Ez újabb drámáiban a magán- és párbeszédek valamivel drámaiabbak, de a lírai és szónoki elem gyakran itt is túlnyomó, bár élénkebb és szenvedélyesebb, mint régebben. Különösen az Áldozatban találhatni ily szép részleteket.

A Vérnász mindenesetre legtragikaibb és legbonyodalmasabb drámája Vörösmartynak. De valódi drámai ér ebben sem lüktet. Már expozíciója sem drámai. Telegdi és várnagya, Gerő minden ok nélkül, mintha nem volna egyéb dolguk, elmondják egymásnak, hogy Telegdi mint ifjú házas mily féltékeny volt; hogy viszonyt gyanított neje és egy ifjú vitéz, Tanár között, kit az leánykorában inkább kedvelt Telegdinél; hogy Telegdi visszatérvén a harcmezőről, hitelt adott a nejéről szárnyaló mendemondáknak, s éppen akkor született ikergyermekeit, akiket nem hitt a magáéinak, kitétette. Az anya szíve megszakadt. Gerő vitte ki az erdőre a csecsemőket, s egyszersmind az anyjoktól kapott aranyszívet elosztotta köztük emlékjel gyanánt. Meghaltak-e a gyermekek vagy élnek, nem tudhatni, de annyit bizonyosnak mond Gerő, hogy valaki elvitte őket, mert amidőn lelkiismerettől furdalva ugyanazon órában visszatért hozzájuk, már nem voltak ott, és közelben sehol sem látszott vérnyom. Mindezt szükséges tudnunk, de nem így, hanem erőltetés nélkül, némi drámaisággal feltárva. Lassanként némi drámai mozgást vesz fel a mű, de nem tud eléggé fokozatosan emelkedni, s ahol éppen drámai fordulatok jelentkeznek, az indoklás gyönge vagy erőltetett. Telegdi másodszor akar házasodni, és beleszeret Lenkébe, akit egy Dóra nevű öreg asszony házánál növeltet egy remete, Tanár, Telegdi hajdani vetélytársa. Telegdi szándéka elébe nem gördül akadály; Lenke szívesen megy hozzá nőül, a remete elutazott, Dóra pedig nem akadályozza, bár az akadályozás, amelyre Dórának elég oka van, mert Lenke nem leánya, drámaibbá tenné a cselekvényt, s mind Telegdi, mind Lenke jellemét jobban kiemelné. A drámai összeütközést tulajdonképp Bánó indítja meg, egy vándordiák, aki Lenkébe szerelmes, s kétségbeesésében, hogy férjhez ment, egy szabad-csapatot, amely Kolta vezérlete alatt az erdőben tanyáz, reávesz a Telegdi várának megrohanására. Nem éppen természetes, hogy a szabad-csapat vezére oly könnyen beleegyezik Bánó tervébe, midőn a körülményeket oly kevéssé ismeri, s a zsákmány felől sem biztos. Telegdi vissza is veri őket, és Koltát, a vezért elfogja. Ezalatt Tanár megérkezik, s megtudván Dórától a történteket, a várba siet, s titkos úton el is viszi a várból Lenkét, akit Telegdi a Gerő felügyeletére bízott, amíg maga a támadást visszaveri. Hogy Gerő oly könnyedén átengedi asszonyát Tanárnak, még értjük, mert Tanár bizonyos jeleknél fogva meggyőzi Gerőt arról, hogy Lenke Telegdi leánya, akit ő tett volt ki, de hogy később minderről nem szól Telegdinek, az bajosabban érthető. Telegdi azt hivén, hogy az ostromlók rabolták el Lenkét, az elfogott vezért, Koltát szabadon bocsátja, oly föltétel alatt, ha Lenkét visszahozza, amit az megígér. Azonban a sors máskép határozott. Tanár Lenkét remetelaka felé vezetvén, elmondja neki, hogy akinek neje akart lenni, az atyja, aki őt fiútestvérével együtt kitétette volt az erdőbe; hogy ő magához vette a csecsemőket, de csak a leányt vihette magával, mert a fiút egy haramia elvette tőle. Aztán átadja a lesújtott leánynak a fél aranyszívet, anyja ajándékát, amelynek felét fiútestvére bírja, s azt tanácsolja, hogy vonuljon kolostorba. Lenke beleegyezik, Tanár meg elmegy a kolostorba, hogy onnan biztos fedezetet hozva, a szerencsétlen leányt oda szállítsa, addig pedig biztosság végett nem saját lakába zárja, hanem egy vasrostélyos ajtójú kápolnába, hol az arra járók könnyen észrevehetik, s így éppen annyi veszélynek teszi ki, mintha magával vinné. Lenke nagy félelmek közt tölti az éjt. Reggel Bánó arra vetődik, reáismer, kiszabadítja, s kérésére, már éppen a kolostorba kísérné, midőn Kolta emberei meglepik, majd Kolta is megérkezik, s ígéretéhez híven vissza akarja vinni Lenkét Telegdihez. Lenke Koltát is kéri, hogy vigye kolostorba, s átadja neki a fél aranyszívet, hogy helyette azt vigye mentségül Telegdinek. Koltánál is hasonló jel lévén, a két testvér egymásra ismer. Kolta bosszút akar állani atyján, de a kolostorból visszajött Tanár lebeszéli szándékáról, s Lenkét Koltára bízva, maga megy a várba. Ezalatt Telegdi megtudván fegyvernökétől, hogy Kolta késik, sőt Lenkével úgy bánik, mint kedvesével, megparancsolja, hogy Koltát gyilkolják meg. Végre Tanár megjelen Telegdi várában. Telegdi megismeri, s egy ingerlő szóra, amely a múltra emlékezteti, átdöfi őt. A haldokló Tanár felfödi Telegdi előtt a titkot: hogy Kolta, aki várát ostromolta, fia, és Lenke, a kit nőül vett, leánya. A megrendült Telegdi rohan az erdőre fegyvernöke után, hogy megakadályozza Kolta megöletését; késő már minden, éppen temetésére érkezik. A lelkiismeret furdalásai közt fia sírjánál tölti az éjt; Tanár szelleme megjelen, s inti, hogy kövesse. Telegdi követi, s a mélységbe zuhan.

A jellem, a szenvedély nem elég biztos rajza meg-megbénítja a tragikai és drámai hatást, amely a mű anyagában rejlik. Lenke szerelmében kevés a szenvedély; úgy látszik, csak azért megy férjhez, mert ingerli hiúságát Telegdi rangja és gazdagsága. Telegdi szenvedélye is meglehetős lanyha, pedig ha mindketten szenvedélyesen szeretnék egymást, az fokozná a titok leleplezésének tragikai hatását. Tanár jelleme sem eléggé világos. A boldogtalan szerelmes lemondott a világról, remete lett és Lenke növelésének s elhunyt kedvese emlékének áldozza életét. S a mű végén mint bosszúálló lép föl Telegdi előtt, hogy a fölleplezett titokkal lesújtsa és ingerelje őt. De ennél még kevésbé érthető az, hogy Telegdi mindent elhisz neki. Az olvasó tudja, hogy Tanár igazat mond, hogy Lenke és Kolta testvérek, ismeri az egész történet folyamát s a két fél aranyszív mindent kimagyaráz. De Telegdi minderről keveset tud, s éppen nincs oka arra, hogy oly könnyen higgyen Tanárnak, aki neki régi ellensége, s azért jött, hogy rajta bosszút álljon. Éppen azért nem valószínű Telegdi kétségbeesése, s víziója sincs eléggé indokolva. Ide járul még, hogy azok a drámai fordulatok, amelyek a katasztrófát rejtik méhökben, erőszakoltak. Dóra magaviselete, aki a remete híre nélkül adja férjhez Lenkét, Gerő titkolódzása, a mód, amellyel Tanár elrejti Lenkét a kolostorba vitel előtt, mind oly jelenetek, amelyek nem lelik igazolásukat se a körülményekben, se a személyek jellemében. A mű alapeszméje tragikai és drámai, de alkata nem az.

A Fátyol titkai című vígjátéka drámai tekintetben éppen olyan hibás, mint Csongor és Tünde, de nyelvi és másnemű költői szépségre nézve majdnem oly kitűnő. Vörösmarty e művében a fensőbb vígjáték felé törekedett. Dramaturgiai töredékeiben panaszolja, hogy az újabb vígjátékban kevés a költészet, s aggódik: nem fog-e a vígjáték lassanként, ha nem is a prózába, legalább a didaktikai vagy szatírai költészet virágtalan szakába vándorolni. E megjegyzés tisztán mutatja, hogy mire akart példát adni, s csakugyan, ha egyebet meg nem valósított is, a jelen élet társalgási hangját költőivé emelte. Ma sincs egyetlen vígjátékunk is, melyben szebb nyelven és mégis természetesen, több emelkedettséggel, mégis oly könnyeden, elmésebben s mégis annyi érzelmes finomsággal társalognának, mint e mű főszemélyei: Hangai és Vilma. De ez még magában nem vígjáték. Tulajdonképp a cselekvény és jellemrajz erejétől függ a valódi komikai hatás, ez pedig meglehetősen hiányzik e műben. Toldy abban keresi legfőbb fogyatkozását, hogy Vörösmarty egy középfajú dráma alapeszméjéből nem drámát, hanem vígjátékot szőtt ki. "Az alapeszme - úgymond - a szép lelkek szerelmének dicsőítése a köznapi felett, komolynak marad, bár a költő azt a szerelem különböző nemeinek ellentéte, s ezek komikai megvilágítása által víggá kívánja tenni. Hogy mégis a darab az legyen, amit az új széptan érzékeny játéknak nevez, a komikumnak nem vala szabad uralkodni a darabon."^[120]

Ez ellenvetés nem alapos. A mű nem tárgyalja a szép lelkű szerelem dicsőítését, de különben is az alapeszme bizonyos komolysága jól illik a fensőbb vígjátékhoz. Vörösmartyt megbájolták Shakespeare vígjátékainak némely szépen írt jelenetei, emelkedett hangulatba ringatta Moreto vidám és nemes szelleme, s mintegy önkénytelen megáradt benne a pátosz és humor, az érzelmesség és játszi kedv vegyületének édes bájú ritmusa, amely költői tehetségének egyik fő jellemvonása. De a hangulat csak ragadta, mint csolnakot a megáradt folyó, anélkül, hogy tudná hova. A vígjáték úgy kezdődik, mintha a költő olynemű feladatot tűzött volna ki magának, mint Moreto a Közönyt közönnyel című vígjátékban, mely Donna Dianna cím alatt kedvence volt a régi magyar színpadnak is. Moretónál egy leány megveti a szerelmet, és sohasem akar férjhez menni; Vörösmartynál egy férfi gyűlöli a szerelmet, és szintén sohasem akar nősülni. Ott Diannát meghódítja Carlos közönyt tettetve, itt Hangait Vilma, ki őt egyszersmind büntetni is akarja. Azonban míg Moreto, a leglélektanibb alapon, újabb meg újabb fordulattal, egy kerek bonyodalmat alkot, és a legtermészetesebben old meg, Vörösmarty csakhamar letér az útról, újabb meg újabb csapásba téved, s bonyodalma se elég természetessé, se elég érdekessé nem tud válni. Hangai és Vilma mindjárt az első találkozás után megszeretik egymást, s csakhamar elpárolog az a komikai érdek, ami fokonkénti átalakulásukból fejlődhetnék. Hangai nem küzd a szerelem ellen, Vilma többé nem büntetni akarja, hanem megpróbálni: vajon igazán szereti-e őt. Ezért két alakot ölt: a fátyoltalan és a fátyolos Vilma alakját, amabban otthon fogadja Hangait, emebben az utcán és a Városligetben, hol Vilma barátnőjének adja ki magát, s mély érdeklődést tanúsít Hangai iránt, aki szereti a fátyoltalan Vilma szép arcát, de haragszik reá hidegségéért, a fátyolos Vilma iránt is nagy rokonszenvvel viseltetik, kedveli szép lelkét, de óhajtaná arcát is látni. A fátyoltalan Vilma kezd szívesebb lenni iránta, a fátyolos Vilma is örömest megmutatná arcát, de elébb azt kívánja tőle, hogy esküdjék neki hű szerelmet. Hangai cseltől tartva, maga is cselre készül; letérdel ugyan és esküdni kezd, azonban amint Vilma fölfedi arcát, Hangai így végzi be esküjét:

Az üdvre esküszöm, hogy esküvésem
Csak tréfa volt.

Hangai egy kissé rossz néven veszi a tréfát, Vilma elérzékenyül, kibékülnek és egymáséi lesznek.

Íme az egész bonyodalom mily kevéssé természetes, s inkább bohózatba, mint fensőbb vígjátékba illő. A fátyol nem tehet annyira ismeretlenné egy nőt, hogy termetéről, mozdulatairól, különösen hangjáról reá ne ismerhessen egy szerelmes, pedig ezen fordul meg az egész bonyodalom. Hangainak a két nő közti ingadozásában rejlenék tulajdonképp a komikai érdek, de nincs kellő fejlődése, fordulata, s egy kissé egyhangú és homályos. A megoldás pedig, ami magában jó gondolat volna, tudniillik, hogy mindketten felsülnek: az egyik kedvese megpróbálásában, a másik ingadozása miatt, nincs elég drámai erővel és lélektani világossággal kidolgozva. Ide járul még az a körülmény is, hogy a műnek kettős cselekvénye van, amelyeket csak Vilma személye kapcsol össze; a főcselekvényt mintegy háttérbe szorítja a mellék, nemcsak azért, mert sokkal szélesebben van dolgozva, hanem azért is, mert sokkal több komikai ér nyilatkozik benne. Valóban a három vidéki ifjú kalandjai, akik Vilma kezét akarják elnyerni, leleményesek, világos és élénk fordulatúak. Vilma és komornája elmésen játsszák ki a falusi gavallérokat, akik mennél inkább csalódnak, annál inkább hisznek, mert a női cselszövény folyvást újabb oldalra fordul, s így nem keltheti fel gyanújukat. Kár, hogy ez ifjak jellemrajzában nincs változatosság; oly kevés bennök az egyéni, sőt tipikai vonás is, hogy alig lehet őket megkülönböztetni. Általában a jellemzés nem erős oldala e vígjátéknak, s e bajt még növeli az a körülmény, hogy az egész mű úgy van írva, mintha tárgya a képzelet vagy népmese világából volna merítve, s nem a jelen társadalmi életéből. A költő szárnya szabadjában röpköd, nem tekintve se szokásra, se konvenienciára. Némi figyelmetlenség is árt a mű hatásának. A két utolsó kiadásban Vörösmarty némi változtatást tett a személyek elnevezésében. Vilmát, aki Ligeti húga volt, leányává tette; Katicát, akit csak aggszűznek nevezett, Ligeti testvérévé változtatta, azonban megfeledkezett a szövegnek a megváltozott személyekhez való alkalmazásáról. Ligeti a későbbi kiadásokban is húgának nevezi Vilmát, aki itt már leánya. Katica barátnéjának Vilmát, és szomszéduramnak Ligetit. De a változtatás nemcsak egyes kifejezésekkel van ellenkezésben, hanem némiképp más árnyalatot ad Vilma jellemének is, amennyiben az első kiadás szerint egy idegen szószátyár, hiú és szenvelgő vénleányból űz bolondot, itt pedig nagynénjéből, aki neki semmit sem vétett, s kire a fennforgó viszonyok között is tekintettel kellene lennie.

Árpád ébredése alkalmi művecske, amely a pesti, később Nemzeti Színház megnyitásának ünnepélyére íratott. A mostani nemzedék előtt kissé különösnek tetszhetik, hogy Vörösmarty egy színház megnyitásának ünnepélyére Árpádot ébreszti föl sírjából. De nem kell felednünk, hogy az Akadémia, s egy központi magyar színház megalapítása, egy félszázad óta a hazafiak legforróbb óhajtásai közé tartozott. Országos ügy volt mindkettő, s a nemzetiség fejlődésének, amelyet politikai intézmények nem támogattak, úgyszólva biztosítékai, vagy amint a költő mondja Árpádnak e műben

- Kis valóság nagy remény után,
Virágbokor virágos kert helyett,
Zálog jövendő fénylőbb birtokért.

Vörösmarty még emelni akarta a hangulatot Árpád fölébresztésével, akit egy költő vezet a fölépült színház elébe. A színésznőt, akit az irigység, részvétlenség, megvetés, rágalom, csáb, kajánság és éhhalál szellemei üldöznek, Árpád védi meg. Vörösmarty a nagy honalapító égisze alá helyezi a nemzeti színészet ügyét, éppen mint Kölcsey, aki azt a Játékszínről szóló beszédében az államférfiak figyelmébe ajánlja. A kor élénk kifejezése e mű, amely egyszersmind néhány rövid jelenetben a színház látogatására buzdítja a fővárosi közönséget, s megörökíti azt a derék napszámost, aki két álló hétig ingyen dolgozott a színház építésekor. Legkevésbé sikerült benne az első jelenet, midőn a sírszellem hálából ébreszti föl sírjából Árpádot, mert csatáin sok ezernyi lelket küldött birtokába, s azt úgy remélte legjobban leróni, ha sírjából újra népe körébe hozza. Mi szükség ily indokolásra, amely komolynak kissé furcsa és semmi esetre nem illik e mű hangulatába, és más költőibbel lehetett volna pótolni.

Marót bán címe eredetileg Erdődi bán volt, azonban a cenzúra reáparancsolt a költőre, hogy művének más címet adjon. Okát alig tudja az ember elképzelni, ha csak azt nem, hogy az Erdődi bán név egynek látszott a gróf Erdődy nemzetségével, s a dráma színhelye Horvátország lévén, hol e nemzetség birtokos, a cenzúra kötelességének tartotta az Erdődyek jó hírét megőrizni.

E tragédiát éppen mint Vérnászt a francia romantikai dráma hatása alatt írta Vörösmarty. Nem hiányzik benne a tragikai elem, de a cselekvény igen mesterkélt, s nincs elég összhangban a jellemekkel. Egyetlen szenvedély, jellem sincs úgy rajzolva, hogy hihessünk természetességében. Haszán bég nem élő alak, inkább csak absztrakt kifejezése egy bosszúálló, cselszövő töröknek, aki hitványabb, mintsem akár eszével, akár szenvedélyével érdeket bírna gerjeszteni. Marót bán Haszán bég atyját s három testvérét megölte a csatán, elfogott húgát pedig egy szolgához adta nőül. Ezért a bég bosszút esküdött ellene, s elfogva Marótnak még gyermek öccsét, azt Bod név alatt hölgyrablóvá növeltette föl, majd Marótot, aki az elrablott testvért ki akarta váltani, hitszegően lesbe csalta, elfogatta, s a tragédia kezdetekor az a célja, hogy Bod által Marót nejét elcsábíttassa vagy elraboltassa, háremébe vigye, Marótot lefejeztesse, s egyszersmind a halál előtt néhány perccel megismertesse vele elaljasult öccsét. Ez egy kissé mesterkélt bosszú úgy nyerhetne némi valószínűséget, ha legalább Haszán jellemrajza indokolná. De a szörnyű embernek csak eszméi és tettei szörnyűek, maga nem az; vérmérséke nyugodt, nem látszik rajta, hogy szenvedély emésztené, szóval: tettei mintegy ellenkezni látszanak természete lényegével.

Bod jellemrajzában a francia romantika egyik ismert eszközét használta Vörösmarty. Itt is, mint Hugónál nem egyszer, egy romlott szív kezd átalakulni egy nemes szenvedély hatása alatt. A féltörök és hölgyrabló Bod két módon igyekszik felkölteni részvétünket, de egyik mód nem igen valószínű, a másik meg bágyadtabban van rajzolva, mintsem magával ragadhatná a szívet. Bod gyűlöli Haszánt, s már régóta odahagyta volna, de ez azzal ijeszti, hogy megöleti öreg atyját, ellenben ha engedelmes, majd visszaadja őket egymásnak és boldogokká teszi. Bod elhiszi e mesét, s rajong öreg atyjáért. De vajon e rajongó érzésnek van-e elég alapja egy oly ifjúban, aki sohasem ismerte atyját s hihet-e oly könnyen Haszánnak, akit hitszegő- és kegyetlennek ismer? S vajon később, amidőn Marót neje miatt elhagyja Haszánt, küzd-e szenvedélyével e rajongva szeretett atya iránti kötelesség? Teljességgel nem. Bod szerelme, amely megnemesíti őt, és meghiúsítja Haszán szándékát, már jobban van gondolva, de nincs elég jól rajzolva. Bodban nem lángol forró szenvedély, amely megolvasztja s újjászüli a lelket. Szerelme csak egy közönséges udvarló csábítása, de nem egy szilaj szív gyöngédsége, egy tévedt lélek küzdelme és fölemelkedése. Ide járul még, hogy nem tudjuk, nem értjük, hogy Bod, a kóbor vitéz és Ida, a feddhetetlen bánné, hogyan szeretnek egymásba. A szerelmet nem kell indokolni, mondják sokan. Jól van, de mindenesetre megfoghatóvá kell tenni. Ahol természetes, könnyen megértjük, mint Romeo és Júliában, de ahol nem látszik természetesnek, mint Othellóban, a költő némi indokolással igyekszik megfoghatóvá tenni. Vörösmarty elmulasztja ezt; Ida szerelme talány marad előttünk. De különben is az oly lanyha, hogy nem valószínűek érette hozott áldozatai. A kötelesség és szenvedély közti küzdelem, amely annyi drámai anyagot rejt magában, e nőben csak mint szenvedőleges állapot nyilatkozik minden báj, érdek és drámaiság nélkül.

Marót jellemrajza sem sikerült. E férfiú a becsület és lovagiasság példánya; büszke és hajthatatlan börtönében; szavatartó szemben a hitszegő Haszánnal is; nején eszményi szerelemmel csüng, és felbőszül, ha Haszán csak ajkára is meri venni nevét. Az expozíció e jellemvonásai azonban a cselekvény folyama alatt részint elhalványulnak, részint más színt váltanak, s nem annyira fejlődve, mint inkább változva. Midőn Haszán megtudja, hogy Bod szerelmes Idába, nem fogja őt számára elrabolni, sőt többé vissza sem jő hozzá, más irányt ad bosszújának. Marót bánt felhívatja börtönéből, s hazabocsátja, azon föltétel alatt, hogy hat nap múlva vagy elküldi ötezer arany váltságdíját, vagy visszatér börtönébe. Bosszúja így is teljes lesz; a büszke bán otthon egy hűtlen nőt fog találni, s a csábító saját testvére. Marót hazatérő útjában találkozik Boddal, s megvédi őt Haszán orgyilkosai ellen. Megtudva, hogy Bod is várába és nejéhez megy, ismeretlenül társul szegődik hozzá és kihallgatja a szerelmeseket. Majd várnagya előtt felfödi magát, s megparancsolja neki, hogy költse holt hírét, s rendezzen fényes temetést számára. Mire tovább is ez alakoskodás és temetési komédia? Ez nem illik se a bán méltóságához, se a megcsalt férj szenvedélyéhez, de más tekintetben sincs szükség reá, mert a cselekvényre csak annyiban foly be, amennyiben megnyújtja. Marót a temetés után föllép, Bodot elfogatja, nejét pedig átadja Haszánnak váltságdíj helyett, amelyet ez, a vár alá jőve, haddal követel. Bizonyára más bosszút vártunk Maróttól. A szenvedély gyilkos felindulása természetes bármely nemes lovagnál, de nem az ily ádázság. Ő megölheti nejét, vagy elítélheti a középkori várurak módja szerint, de nem adhatja át a töröknek, kit mint keresztyén és magyar leginkább gyűlöl. Ő, aki oly eszményien szereti nejét, nem lehet bosszújában oly vad és számító, annyival inkább, mert nem gonosz, hanem csak gyönge asszonyt akar büntetni. S ím alig telik el néhány perc, mert Ida gyilkot kér tőle, ellágyul, vissza akarja vonni szavát, de Haszán nem enged, s elviszi Idát, Marót harcra készül, hogy visszavívja nejét, s bosszút álljon Haszánon. Mindez nem egy szenvedélyétől elragadt vagy szenvedélyen erőt vett férfiú rajza, hanem egy gyönge emberé, aki az ádáz bosszú szörnyűségei s az ellágyulás könnyei között hánykódik. Emellett bosszúja, hogy nejét váltságdíj helyett adja Haszánnak, mert nem tudván fizetni, adott szava szerint, vissza kellene menni börtönébe, némiképp a jó üzlet színét viseli magán. Azonban mielőtt harcra indulna, ki akarja végeztetni Bodot, de éppen akkor, amidőn ez vérpadra lép, megtudja, Haszán küldöttétől, hogy testvére. Megkegyelmez neki, s együtt indulnak visszavívni Idát. Bod a csata bonyodalmai között Haszán sátorába tör, s minthogy elveszettnek hiszi a csatát, megöli Idát, hogy ne lehessen Haszáné, s később maga is elesik. Marót megnyeri a csatát, felkötteti Haszánt, s megesküszik, hogy a török ellen vívandó harcoknak szenteli egész életét. Íme e sivár hatású mű, amelyben nincs semmi lélekemelő. A drámai technika tekintetében jobb Vörösmarty régibb műveinél, de nem a tragikai művészetre nézve. Csak egyetlen megható jelenet van benne, midőn Marót Bodban testvérére ismer, de ez csak futó villám, amely még sötétebbé teszi a láthatárt.

Az Áldozat a jambusok zengzetességére s a szerkezet széparányúságára nézve felülmúlja Vörösmarty minden tragédiáját, de bonyodalma kevésbé érdekes, mint akár a Vérnászé, akár a Marót báné. Nemcsak hogy a tragikai elemek nem tudnak benne egy erős cselekvénnyé fejlődni, hanem maga a fejlődés is sokkal lassúbb és bágyadtabb, s nem annyira a jellemek fejlesztésére szolgál, mint inkább arra, hogy a lírai ömlengéseknek s a pátoszos szónoklatnak minél több tért nyisson. A mű hőse Szabolcs, Előd vezér fia, nem jött ki Álmossal új hazát keresni; visszamaradt az őshazában, mert szerette Zenőt, akinek atyja a honmaradó párt élén állott. Azonban hiába maradt hon, kedvese elszökött Zaránddal az új hazába. Nem ismeri a csábítót, de annak nyomára jő, hogy az új hazában élnek. Ő is odahagyja az őshazát, keresésökre indul, hogy bosszút álljon rajtok. Az új hazában először is húgával, Csilárral, találkozik, akitől megtudja szülei halálát, s akinek aztán elbeszéli szerencsétlen szerelmét, bosszútervét, amelyet míg végre nem hajt, meg nem nyughatik. Nemsokára Zenő öreg szolgájával is találkozik, s megtud mindent: hogy Zaránd a csábító, aki máris hűtelen hozzá, megunta, és el akarja magától taszítani.

Ennyi az első felvonás. Szabolcs már célnál van, s nincs egyéb hátra, mint hogy végrehajtsa bosszúját, s még sem hajtja végre egész a negyedik felvonásig. Mindaddig csak leselkedik Zaránd után, ijesztgeti őt egy-egy nyilat lőve reá. Vajon miért teszi mindezt, mi gátolja bosszúja végrehajtásában? Éppen nem derül ki az egész műből. Szabolcsnak nincs miért lappangania; e titkos lelkesedés éppen nem illik hozzá, de veszélyesb is reá nézve, mint a nyílt föllépés. Mint Előd vezér fia egész méltóságában fölléphetne, amint bosszúja végrehajtása után föl is lép, s a zúgolódó nép egyetlen szavára lecsöndesül. E tekintetben a tragédia nagyon gyönge alapon nyugszik; ha Szabolcs és Zaránd a második felvonásban találkoznának, hamar vége szakadna az egész bonyodalomnak. De Vörösmarty nemcsak ez iránt hagy zavarban bennünket. Azt sem értjük, hogy amidőn Csilár találkozik rég nem látott bátyjával, s annyi mindenről szól neki, miért nem említi, bár egy szóval, hogy férjhez megy és Zaránd a vőlegénye. Az sem jő ki tisztán, hogy Zenő Zarándnak neje-e vagy csak kedvese. Az első esetben Csilárnak tudnia kellene erről. Egyszóval éppen nem valószínű, hogy Szabolcs egész az utolsó felvonásig semmit sem tud arról, hogy húga Zaránd menyasszonya, és Csilár sem arról, hogy Zaránd bátyja kedvesének csábítója. Vörösmarty elejti azt a drámai erős összeütközést, ami itt a bátya és húg között kifejlődhetnék. Ahelyett az egész drámát Zaránd cselszövénye tölti be, aki hogy szabaduljon Zenőtől, el akarja veszteni őt, s erre nem talál más módot, mint hogy Hadúr papjának lakába csalja szegényt, s a szent berek barlangjában az alvilágnak áldozva, megölje. Azonban Szabolcs még az áldozat előtt meglepi őt; párbajra kelnek, s Zaránd elesik. És itt vége szakadhatna a tragédiának, de még egy felvonás hátra van, amelyben Zenő megőrül Zaránd halála miatt, Csilár megtudja, hogy bátyja ölte meg vőlegényét, és Szabolcs a nép előtt igazolja bosszúját. Tulajdonképp Zaránd volna a legdrámaibb személy, amennyiben ő küzd leginkább az általa felidézett viszonyokkal, de éppen annyira nem tud maga iránt érdeket gerjeszteni, mint Vörösmarty bármelyik cselszövője. Zenő megőrülése Zaránd miatt inkább színpadi csíny, mint lélektani fejlemény. Csilár nem tud mit tenni; inkább beszél, mint érez, éppen nem emelkedik helyzete magaslatára.

Czillei és a Hunyadiak utolsó drámai műve Vörösmartynak, melyben újra visszaesik a történelmi rajzba, s erősödni kezdő technikája is megromlik. E mű egyébiránt egy drámai trilógiának lett volna első része; a második részt is megkezdette, legalább ezt mutatja egy töredék, amelyet 1851-ben a Losonczi Phönix első kötetében közrebocsátott. Az első rész Czillei halálával végződik, a második Hunyadi László lefejeztetéseig terjedt volna, a harmadikat László király végnapja fejezte volna be. Minderre már az első rész némely helyeiből következtethetni: Gara magánbeszédéből, aki Czillei megöletésekor ennek zsebéből magához veszi a király által aláírt vesztő parancsot a Hunyadi-fiúk ellen; Ágnes esküjéből, aki, mint megcsalt szerető, megígéri Henriknek, hogy László király halálára tör.

Vörösmarty drámai alakban nyújtja a Hunyadi-ház jól ismert viszontagságait, de nem olvasztja egyszersmint drámaiakká. Szélesen dolgozott történelmi rajzot veszünk, amely a kort csak egypár éles vonásban jellemzi, minő például Giskrának egy kissé groteszk alakja. Népjelenetei csak függelékek a humor frissesége nélkül. A jellemrajz nem tud lélektanilag érdekessé válni; az erényes személyekben nincs költőileg vonzó gyöngeség, a romlottakban pedig hiányzik vagy a démoni erő, vagy a bűnt enyhítő viszonyok nyomása. Vörösmartyt pályája vége felé meghatotta a Hunyadiak dicső korszaka, éppen mint ifjúságában Árpád nagy alakja. De míg Zalán futása nagy hatással volt költői nyelvünk, epikai költészetünk, sőt nemzeti fejlődésünkre is, addig e különben is csonka drámai trilógia úgyszólva elhangzott.

Mint színkritikus 1837-ben lépett föl az Athenaeumban, Dramaturgiai töredékeivel, melyeket színbírálatok követtek a pesti színház megnyíltától fogva egész 1842-ig. Érezte, hogy költőnek, ha kritikusként lép föl, először is saját gyöngeségeit szokták szemére lobbantani. "Mondhatnám - így szól mindjárt a bevezetésben - hogy fungar vice cotis, de a kérlelhetetlen idő ezt magától ki fogja mondani, ha így áll a dolog s nem akarok gyanús kényeskedéssel jogaiba vágni, ahhoz látva inkább, hogy részint mint önbotlásaimon, részint egyéb tapasztalásaimból okulva, tanulságot vevék, független töredékekben közöljem, használandót, kiegészítendőt vagy végre megigazítandót mások szorgalmai által." Valóban nem igyekszik drámái védelmére elméletet gyártani, mi annyi költő kritikus szokása. Ő kritikusaink közt az első, aki a dráma legfőbb kérdéseit ha nem is kimerítően, de tüzetesen tárgyalja. Shakespeare felé is ő fordítja először az írók és közönség figyelmét, s ami éppen oly nevezetes, utat tör a tragikum eszméjének tisztázására, megtámadva a tévedés nélküli erény szenvedtetését, s a nagy bűnök hőseinek minden emberi tisztább érzést vagy fényes és megdöbbentő tulajdonokat mellőző rajzát. Színbírálataiban szintén sok gondot fordít Shakespeare műveinek magyarázatára, serkenti a színészeket megküzdeni a legnagyobb drámaköltő alakjaival, s egyszersmind sürgeti főbb művei átültetését.

"Nem tartózkodunk kimondani - kiált föl Hamletről írt bírálatában - hogy Shakespeare jó fordítása a leggazdagabb szépliteratúrának is fölér legalább felével." S hogy jó példával menjen elöl, 1839-ben maga lefordítja Julius Caesart. Egyszóval Shakespeare első magyarázója és valódi műfordítója irodalmunkban.

Nem kevésbé jellemző oldala színbírálatainak az is, hogy mint ellenzék lép föl a német dráma irányában, melynek zsarnoki uralma alatt nyögött színpadunk, s pártfogása alá veszi a francia új drámát, melyet a német kritika annyira üldözött. Vörösmarty hol ösztönszerűleg, hol öntudatosan mindvégig küzdeni látszik a német költészet és kritika szertelen befolyása ellen. Költői és politikai hajlamai egyaránt erre ösztönözték; óhajtotta, hogy önállóbban fejlődjünk, s ne csak német szomszédaink, hanem egész Európa irodalmára fordítsuk figyelmünket. A német dráma különben is nagy hanyatlásnak indult, s a pesti közönség német ízlésének, mely a Nestroy-féle bohózatokhoz is oly édes-örömest hajlott, ideje volt más irányt adni. A francia romantikai iskola éppen akkor lépett legvirágzóbb korszakába. Az Athenaeum nagy előszeretettel fordult hozzá, s amit 1837-ben Vörösmarty kezdett, Bajza még nagyobb eréllyel folytatta. Az ellenhatás nem maradt el, kivált midőn a francia színművek színpadunkon nagyon is divatosak lőnek. Garay Regélőjében különösen Henszlmann támadta meg a francia új drámát, s vele együtt az Athenaeumot. Annyi igaz, hogy Vörösmarty túlbecsülte Hugót és Dumas-t, hogy Bajza a védelemben éppen oly hibákat követett el, mint Henszlmann a támadásban, de azt csak az elfogult tagadhatja, hogy a francia dráma hatása fejlődési fokot jelöl drámairodalmunkban, s ezt némiképp az Athenaeumnak is köszönhetni. A drámai forma élénkebb érzéke ekkor ébredt föl drámaíróinkban, s oly technikai készséget tanultak a francia drámákból, melyet máshonnan aligha szerezhettek volna meg. Az eddig elhanyagolt színpadra figyelem fordíttatott, gyorsabb cselekvény és szerkezetbeli gond váltották föl a német nehézkességet és hosszadalmasságot.

Mindez nyereség volt dramaturgiai viszonyaink közt; e törekvést a kritikának bátorítani kellett. Hogy aztán az úgynevezett színpadi hatás karjai közé vetették magokat drámaíróink, s a technika valódi bálvány lőn, annak legkevésbé Vörösmarty volt az oka, ki mint drámaíró oly kevéssé bírta a színpadi hatás titkát, mint kritikus pedig először izgatott Shakespeare meghonosítása ügyében. Színbírálataival nemcsak drámairodalmunk fejlődésére hatott, hanem a színészetre is. A helyes kiejtést, a nyelvtani szabatosságot, a magyarosb szavalást először sürgette nyomósabban, szemben azzal a modorossággal, melyet a német színészet utánzása oly divatossá tőn régibb színészetünkben. A magyar színészet keletkezésekor egészen a németnek lévén tanítványa, azt is átvette tőle, ami tisztán csak nyelvi sajátság volt. Némely kezdő és végszótagok elnyelése, a középszótagok hangsúlyos kiemelése, a magánhangzók széles ejtése, s olykor diftongizálás igen megszokott volt régibb színészetünkben, s a művészi szavalás egyik titkának tartatott. Ide járult még bizonyos éneklő modor az érzelmes és patetikus helyeken, amely úgyszólva összeforrott a magyartalan hangsúlyozással. Mindez ellen küzdött Vörösmarty, s diadalra segítette az ifjabb színészek irányát, kik az üres pátosz, a szenvelgő hang és arcjáték helyett természetesb és jellemzőbb ábrázolásra törekedtek.

Ez mind helyes volt, hanem azzal, hogy sokkal több erélyt tanúsított az álpátosz üldözésében, mint a valódi támogatásában, némiképp ő is előkészítette azt a neméppen örvendetes fordulatot, mely színészetünket a nagy stíl helyett mindinkább ragadta a zsáner felé.

Vörösmartynak a viszonyokhoz képest elég szigorú színbírálatai miatt kevés baja volt a színészekkel és drámaírókkal. Ismerték feddhetetlen jellemét, tisztelet- és szeretettel viseltettek iránta, s ritkán vették rossz néven tőle még azt is, amit talán igazságtalan ítéletnek hittek. Inkább csak egypár színésznő haragudott reája: Déryné és Komlóssyné; ez utóbbival polémiája is volt, mely alkalmasint legszebben írt polémiája. Dumas Caligulája első adatásakor, 1838-ban Vörösmarty azt jegyezte meg e színésznőről, hogy folyvást nagy szerepekben játszik, pedig kín magának, kín a nézőknek, s hogy az a kácsahang, mellyel szerepének indulatosb helyeit elsápogatja, nem a pesti színpadra való. Komlóssyné nem hagyta szó nélkül e megjegyzést, s éppen nem a jámbor kacsa hangján felelt. Elmondotta, hogy midőn még se az Akadémia, se az Athenaeum, se a pesti színház nem létezett, ő ifjú éveinek feláldozásával már fáradozott a magyar színészet parlag mezején, hogy a magyar nyelvet sokkal inkább terjesztette, mint Zalán futása, melyet csak a legmíveltebbek olvastak, és Salamon király, melyet sohasem adtak elő; hogy ő nem tolja magát a közönségre, de szerződésénél fogva kénytelen eljátszani minden neki osztott szerepet, hogy nem szükségből, kenyérkeresetért jött a pesti színházhoz, hanem hogy két növendék-leányát színésznőnek nevelhesse; hogy leányai sírva csüngenek nyakán, s így szólanak: "Menjünk anyám innen, hisz nem szorultál reá, hogy magadat kigúnyoltasd, hadd vesszen a theatrum minden kritikusával, hol egy oly jó anyát, mint te, kigúnyolnak, ki érettünk fáradságos keresményedet feláldozod, csakhogy a színészi pályára szükséges muzsikára, nyelvekre megtaníttass."

E valóságos színésznői szenvelgéssel írt cikkre Vörösmarty éppen annyi őszinteséggel mint humorral felelt. "Való - kiált fel a többek között - Salamon és Zalán futása mindazt nem tették!

Vajha ne úgy volna, vajha ezek éppen annyi tökéllyel dicsekedhetnének, mint hibáik vannak. Vajha méltók volnának népszerűkké lenni, vérré válni a nemzet minden ereiben, hírre kapni a külvilág előtt, s becsülettel és dísszel térni meg a magyar hazába. De mit használ mindez a sok vajha? Hova lettek a szegény költőnek büszke álmai? Mi lett belőled szép remény? Egypár kötet vers, melyet már csak nevéről ismernek, melyet mindenki megdicsér inkább, mint elolvasson. Keserű jutalom! És mégis így kell lenni. A sok ezer mű közül kevés éli túl írója életét, sőt csak fiatalságát is; de ha korában megtéve hatását, ha morzsa volt a nemzeti dísz nagy épületéhez, ha alapja lőn szebb jövendőnek: író és nem-író, színész és nem-színész elégedjünk meg vele, ne vegyük meg kétszer az adósságot; az idő kifizetett bennünket a múltért. Ami ezen túl van, az új számvetést kíván. S ennek az utóbbival csak az emlékezet útján van összeköttetése. Sovány vigasztalás talán, de jobb az öncsalásnál, mely édes, de éppen oly émelygős is, mint a méz, s mi mindennél rosszabb, utóíze méregkeserű." Ezután Komlóssyné leánya, Ida felé fordul, aki a pesti színpadon már egypár kísérletet tőn. "Hol találunk paizst - folytatja - ily szelíd s mégis sújtó harag ellen? S ha a kedves Ida, kinek fiatal hangja lelkünkben egy régen elhangzott tavasznak dalait újra felidézi, kinek könnyű sugár termetkéje úgy áll a színpadon, mint egy megtestesült remény, kit még hibáiban is tűrünk, sőt szeretünk, mert azokban tehetséget vélünk lappangani: ez a bájos gyermek is halált mondott reánk? Hogy soha nagyobb bűne ne legyen életében. Igen, Ida, önnek szeretni kell anyját, részt venni annak minden bajában, sőt szabad bosszankodni is kritikusaira; de midőn ártatlan haragja elmúlt, hallgatni kell az ész szavára is." S itt egész atyai érzéssel tanácsokat osztogat Vörösmarty Idának, melyeket ma is haszonnal olvashatnak fiatal színésznőink.^[121]

Sokkal több baja volt a színbíráló Vörösmartynak a Honművész, Rajzolatok és Hírnök című lapokkal, amelyek az Athenaeumnak mintegy ellenzékei voltak. Azonban nemigen bocsátkozott velök hosszasb polémiába, megelégedett néhány felvilágosító, cáfoló vagy visszatorló megjegyzéssel, melyeket alkalomszerűen színbírálataiba szőtt. A lap cenzorával és a színházi igazgató-bizottság elnökével, Földváry Gáborral, nemegyszer jöttek összeütközésbe mind ő, mind társai. Földváry híres első alispánja volt Pest megyének, tevékeny, erélyes, egy kissé erőszakos ember, s az írókat nem éppen sokra becsülő táblabíró. Mióta a budai magyar színészeket Pest megye vette pártfogása alá, az igazgató-bizottságban nála senki sem tett többet arra, hogy Pesten állandó magyar színház emelkedjék. Széchenyi ellenére, aki országos költségen a dunaparton akart egy nagyobbszerű színházat emelni, fölépíttette a Kerepesi út melletti színházat, s 1837-ben megnyittatta. Az ő befolyása neveztette ki a színház igazgatóit is.

Bajza 1838 júniusában lemondván ez állásról, sűrűen változtak az igazgatók: Bajzát Ilkey, ezt csakhamar Szentkirályi váltotta fel, 1839 elején egy kevés ideig gróf Ráday igazgatott, ki után Nyáry Pál következett. Az Athenaeum meglehetős súrlódásba jött nem annyira az igazgatókkal, mint az igazgató-bizottsággal, mely nehezen tűrte a gáncsot. E súrlódásokra leginkább az adott alkalmat, hogy a dráma ügye kezdett hanyatlani az opera kedvéért, s az első énekesnő, Schodelné mindenhatósága a színházi fegyelmet majdnem felbomlással fenyegette. Nyáry bizottsági tag, majd igazgató, udvarolt Schodelnénak, és szerződésileg kivétette őt a színházi törvények alól. Az Athenaeum többször megtámadta ez irányt, bár általában elég mérséklettel. A lap cenzora a maga fejétől-e vagy a színházi bizottság sugalmazásából, nem tudhatni, kezdte kihúzogatni az ily cikkeket. Emiatt nemcsak Vörösmarty tette le a színbíráló tollat, hanem maga az Athenaeum sem közölt többé színbírálatot 1839. ápril 28-tól 1841. jan. 1-ig; mikor a pesti színház országossá emelkedvén, a megyei bizottságot országos váltotta fel.^[122]

Ide járult még egy sajtópör is, melyet a bizottsági elnök, Földváry Gábor, kezdett az Athenaeum szerkesztői ellen. A szabadelvű Pest megye oly kevéssé tűrte a hírlapok véleményét, mint a nem szabadelvű helytartótanács, s a radikális Nyáry Pál nem restellte, hogy semmiségért oly férfiakat üldöztessen, mint Vörösmarty, Bajza és Toldy. Talán ez lévén a cenzúra idejében az első sajtópör, nem fölösleges legfőbb részleteivel megismerkednünk. Az 1839-i Athenaeum első félévi 7. számában Bajza, Vörösmarty vagy más tollából Változások a pesti magyar színháznál cím alatt egy névtelen rövid közlemény jelent meg, mely szerint gróf Ráday Gedeon lemondott a színház igazgatásáról, s azt Nyáry Pál vette át teljes hatalommal; megemlíti az igazgatók gyakori változásának káros voltát, s jelenti, hogy a főbb színészek közül némelyek, mint Megyeri, Egressy, Szerdahelyi, akiket igen bajos lesz pótolni, elhagyni készülnek a színházat. Lehet, hogy e tények még akkor nem voltak valók, bár később megvalósultak, s az Athenaeum csak szállongó híreket közölt, nem a legjobb szándékkel az új igazgató iránt. Azonban minthogy semminemű becsületsértés nem forgott fenn, a bizottságnak be kellett volna érni e hírek cáfolatával, melyet az Athenaeum szívesen kiadott volna. Ahelyett a bizottsági elnök, Földváry Gábor, vallató parancsot eszközölt ki a megyétől a káros, hamis és rágalmazó cikk írója nevének kikutatására. A szerkesztők egyike sem akart vallani, de mint szerkesztőség mindenik felelősnek nyilvánította magát a kérdéses cikkért, s ezt nemcsak a vallató paranccsal hozzájok küldött törvényes személynek jelentették ki, hanem lapjukban is, hol röviden érintve az ügyet, a sajtóügy körüli zavaros fogalmakat tisztázni igyekeztek.^[123] A megyei törvényszék mindhármukat, mint a vallató parancsnak nem engedelmeskedőket, beperelte, későbbre hagyva föl az érdemleges rágalmi pert. Az Athenaeum szerkesztőinek Érdy volt az ügyvéde, a jeles régiségbúvár, ki igen kemény és gúnyos replikákban ostromolta az ellenfelet; legfőbb erőssége az volt, hogy a másod alispán Simoncsics János tagja levén a színházi részvényes társaságnak, érdeklett fél, s így nem lehet bíró. Mindhiában, az Athenaeum szerkesztői, mint vallani nem akarók, harminckét forint bírságban elmarasztaltattak, de Érdy megsemmisítő parancsot eszközölvén ki a királyi táblától ez ítélet ellen, a pör deponáltatott, s a felpörösnek nem volt kedve azt más alapon újra megindítani.^[124] E pörre s a cenzúrai önkényre céloz Vörösmarty, midőn 1841 elején újra fölveszi bíráló tollát, s a színházi ügyek másfél év alatti képét rajzolja. Ez időponttól fogva ismét számos bírálatot írt, bár nem annyit, mint azelőtt; nagyrészt Bajza pótolta helyét; 1842-ben egészen visszavonult, s csak az eredeti színművek díjazása kérdéséről írt egyetlen cikket, mikor aztán a színbírálat terhe egész az Athenaeum megszűntéig, Bajza vállaira nehezült.

Vörösmartyt színkritikái közelebbi viszonyba hozták a színészekkel és drámaírókkal, kik játék után örömest siettek abba a vendéglőbe, hol kritikusuk szokott vacsorálni. Vörösmarty egypár régibb barátja, s néhány fiatal költő: Gaál, Vachott Sándor, Tóth Lőrinc, Erdélyi, kik az Athenaeumba dolgoztak, szintén megjelentek itt. A színészek közül Megyeri, Egressy, Lendvay, Szentpétery ritkán maradtak ki. 1838 elejétől fogva a Sebestyén téren levő "Csiga"-vendéglő volt tanyája ez írói és művészi körnek. Később - mert az irodalom és művészet minden barátja szívesen láttatott - annyira megszaporodtak tagjai, hogy kibérelték a vendéglő első emeletét, s egy részvényekre alapított társulatot alakítottak, mely "Egyesült, hogy egyesítsen" jelige alatt, először mint Nemzeti, majd mint Ellenzéki Kör emlékezetes szerepet játszott Pest társadalmi és politikai életében.

Vörösmarty volt központja e körnek, egyszersmind első elnöke, majd több ízben alelnöke, s mindig legbefolyásosabb tagja. Személyisége éppen alkalmas volt arra, hogy maga köré gyűjtse Pest íróit és művészeit, s neve díszt adott az elnöki széknek még akkor is, midőn a szerény társulatocskából hatalmas politikai klub nőtt ki. Nőtlen ember volt, s nem tudta, hol töltse esténként üres óráit. A kaszinó igen arisztokratikus körnek tetszett neki, kártyázni nem szeretett, estélyekbe, bálokba nem járt, csak a színház volt állandó mulatsága. Most nem éjjel dolgozott, mint fiatalabb korában, hanem reggeltől délig; a délutáni órákban az Akadémia vagy Kisfaludy Társaság üléseibe ment, vagy olvasott, sétált. Színház után valóságos szüksége lőn, hogy vacsoráját vidám körben töltse el, s hol tölthette volna vidámabban, mint régibb és ifjabb írótársai s őszinte tisztelői körében? A színészek tisztelték mint költőt és kritikust, szerették mint embert s a színügy egyik legbuzgóbb apostolát. Már az feltűnt nekik, hogy Vörösmarty a budai színelőadásoknak egyik legszorgalmasabb látogatója volt az írók között, s majd mindennap megtekintette az épülőfélben levő pesti színházat, vajon mennyire haladt. Néha leült egy kőre, s a színészek körüle csoportosultak. Ez idő tájt kezdődik bővebb ismeretségük. Vörösmarty becsülte őket, mint az írók bajtársait, kik félszázad óta éppen oly elhagyatva és ernyedetlenül küzdenek a nemzeti míveltség ügyében; szerette bennük azt a jókedvű humort, melyet se a sors mostohasága, se az emberek előítéletei nem tudtak megtörni, s örömest hallgatta tréfáikat s tarka életük rajzait. Nem csekélyebb vonzalommal viseltetett a tehetségesebb ifjú írókhoz, kik valóságos lelkesüléssel ragaszkodtak hozzá. Őszinte kritikusok volt, de nem szigorú, inkább bátorító, csak az önhitteket és tolakodókat riasztotta vissza magától. Egyszerűségében bizonyos méltóság nyilatkozott, szívességében valami atyai. A szerény és tartózkodó Vörösmartyból szelíden komoly férfiú vált, kit csak a vita tüze kapott ki önmérsékletéből; az eddig elvonult költő inkább vegyült emberek közé, s örömestebb mulatott.

A "Csiga"-vendéglőben különböző elemek olvadtak össze, melyek kellemessé tették a társaságot. Némely színész és fiatal író igen is pajzán kedvét korlátozta az idősebbek tekintélye, egypár igen is komoly író nehézkességét magával ragadta az általános jókedv. Lassanként ügyvédek, orvosok és iparosok is látogatni kezdték a vendéglőt, s a társalgás változatosabb lőn. Míg a Kör inkább csak írók és művészek gyűlhelye volt, nem annyira a politika, mint a művészet és irodalom voltak a beszéd főtárgyai. Vörösmarty sokat mondott meg vagy fejtett ki itt, mit bírálataiban elhallgatott vagy alig érintett. Egressyt ő vonta be az Athenaeum dolgozótársai közé s bátorította írói pályáján. Lendvay tőle tanulta meg az ikes igéket. Az ifjú írók nemegyszer kérték véleményét egy vagy más tárgyban. Az irodalom napi kérdései megvitattak, s folyamatban levő polémiák ügye eldöntetett. A dramaturgiai és irodalmi vitákat egypár adoma váltotta föl Megyeritől, ki valóságos drámai elbeszélő volt, s úgyszólva játszotta az adomákat. Egressy olykor szavalt, Lendvay egy-egy népdalt énekelt. Vörösmarty is szeretett adomázni, néha szavalt is még meg nem jelent költeményeiből, sőt ha rendkívül jó kedve volt, elénekelte valamelyik kedvenc népdalát: Micsoda falu ez, Mikor még nőtelen voltam, Irigylik a bajuszomat kezdetűeket. Azonban adomái- és népdalainál is többet tartott szivarjaira, melyeket maga készített. Meg-megkínálta velük asztaltársait, kik szintén dicsérték, s nem merték bevallani, hogy biz azok keveset érnek. A pezsgő készítésére is ráadta magát, kivált mióta szöllőt vett; nagy készülettel fogott hozzá Sallayval, de főfájás lett a vége, mit mind ő, mind a vendégek őszintén bevallottak.

A Kör törzstagjai ünnep- és vasárnapokon kirándulásokat rendeztek a budai hegyek közé, Rákosra, Fótra, amelyekből Vörösmarty sohasem maradt ki. Foton neki magának is volt szöllője, amelyet gróf Károlyi Istvántól még akkor vett, amikor Fáy András és Ferenczy szobrász a magukét, s melyet később a Ferenczyével együtt Fáy váltott magához. A Fáy fóti szüretjei híresek voltak. A szíves házigazda egész 1848-ig mindig megtartotta a szüreti lakomát. Számos író, művész, publicista rándult ki ide, akik nagyobbrészt a Kör törzstagjai s egyszersmind Fáynak részint barátjai, részint tisztelői voltak. Ha Pesten volt, Deák Ferenc is megjelent. Vörösmarty a fóti szüretek legrégibb vendégei közé tartozott, s alig volt valahol jobb kedve, mint itt. Ebéd alatt és után egymást érte a sok szellemes tószt, adoma és tréfa. Néha a költők közül valamelyik még eddig meg nem jelent művét szavalta el. Este lobogó tűz mellett foglalt helyet a társaság. A dal, leginkább népdalok éneklése, ritkán hiányzott. Vörösmarty ilyenkor eldalolta a Bort ittam én, boros vagyok kezdetű népdalt. Barátjai gyakran mondották, ideje volna már, hogy ő írjon egy szép bordalt, s azt énekelje. Toldy fontoskodva sajnálkozott, hogy a magyar műköltészet lírájában még mindig hiányzik az úgynevezett "geselliges Lied", a műveltebb víg társaságok dala, Vörösmarty a jövő szüretre ígért is ily dalt, de egyik év a másik után múlt, s a várt dal még mind nem készült el. Azonban 1842-ben csakugyan megírta az ígért bordalt, s örvendett, hogy meglepheti vele barátait. Először Deák Ferencnek olvasta fel, kivel együtt ment ki a szüretre, aztán az egész társaságnak, mely a dalt fóti dalnak keresztelte, s melyhez Thern Károly még azon évben dallamot írt.

Rákosra leginkább galambvadászat kedvéért rándultak ki a Kör törzstagjai. Megvettek egy csoport galambot, zsákba kötötték, kivitték magukkal, elbocsátották és lelövöldözték. Ilyenkor ott is ebédeltek; a társaság valamelyik ahhoz értő tagja gulyáshúst készített. Ebéd után irodalmi és politikai dolgokról folyt a társalgás, amelyet néha szavalás és éneklés váltott fel. Egy ily alkalommal valaki azt indítványozta, hogy Egressy szavalja el Garay Kontját s az egész társaság egy néma csoportozatban kísérje arc- és tagjátékkal az előadást. Szigligeti volt a Zsigmond király, akit felültettek egy improvizált trónra, Vörösmartyt pedig megtették kritikusnak és közönségnek egyszemélyben. Egressy szavalása alatt előlépett Kont, a harminckét nemes élén, s arc- és tagjátékkal kísérte a szót. Midőn a bakó botjával rendre érinté a nemeseket, mindnyájan a gyepre dűltek, utoljára maga Kont is. Azonban e soroknál

De a tömegnek ajkain
Kél lázadó moraj.

zajongni kezdtek a földre hullott nemesek, felugrottak, s kergetni kezdték Szigligeti őfelségét.

Egyszóval Vörösmarty a Körben pihente ki a nap fáradalmait. Tisztelői közül némely szigorú erkölcsbírák megrótták benne e szokást. Magyarország első költőjének nem illik egy kis vendéglőben színészek és írócskák között tölteni napjait, Pest első szalonjaiban volna helye. De hol voltak Pesten azok a valóban magyar szalonok? Még a leghazafiasabb szellemű előkelő családoknál is a nők kedvéért németül vagy franciául folyt a társalgás, s éppen a nők ismerték legkevésbé a magyar irodalmat. S mit csinált volna e körökben Vörösmarty, kiben nem volt semmi világfias? Megjelent néha Széchenyi István és Batthyány Kázmér grófok ebédjein és estélyein, de nem kívánt a fensőbb körök állandó vendége lenni. Tudta, hogy az arisztokrácia azt becsüli legkevésbé, ki körébe tolakodik, ismerte saját egyéniségét, mely mindenre alkalmasabb, mint arra, hogy a nagyúri szalonokban szerepet játsszék. Jó helyt volt ő a "Csiga"-vendéglőben s mulatságos órái is hasznot árasztottak. A vacsoráló társaság, melyet Vörösmarty tartott össze, egy második kaszinó lőn, mely közelebbi ismeretségbe hozta a művészt az íróval, s mindkettőt a főváros honorácior- és polgárosztályával. A Nemzeti Kör lassanként központja lőn a főváros középosztályának és sokat tőn az irodalom és művészet iránti érdekeltség s általában a nemzeti szellem terjesztésére. 1845-ben, midőn tagjai a szállásváltoztatás kérdésében meghasonlottak, már oly népes volt, hogy egy másik kaszinó is kitelt belőle, mely Pesti Kör nevet vett föl. 1846-ban Teleki László gróf és Vörösmarty elnöksége alatt mint Ellenzéki Kör egyesült a két társulat, s valóságos politikai klub lőn, mely feladatává tette a fővárosban némileg pótolni a sajtó korlátozottságából eredő hiányokat, s tért nyitni a szabad gondolatcserének. Bajza megbízatott egy a cenzúra bilincseitől ment, s külföldön kiadandó zsebkönyv szerkesztésével, mely 1847-ben Ellenőr cím alatt Lipcsében meg is jelent. Vörösmarty a Körben szokta elszavalni a cenzúrától kitörült költeményeit, melyek aztán az Ellenőrben nyomattak ki. Íme mivé lőn a vacsoráló társaság, íme Vörösmarty hatása Pest társadalmi életében.

11
Akadémiai jutalmak, megtiszteltetések, írói tiszteletdíjak. Széchenyi hatása
Vörösmartyra. A magyar hazafi líra jellemzése. A Szózat és más hazafi ódák.
A magyar költészet és az ellenzék. Párhuzam Berzsenyi és Vörösmarty közt.
Újabb lírai költemények. Csajághy Laura. Költői beszélykék. Szép Ilonka

Vörösmarty életében 1831-től egész házasságáig (1843) kevés változás történt. Harmincadik évében az Akadémiában elérte mindazt, amit elérhetni: osztályában első rendes tagnak választatott; háromszor nyerte meg az Akadémia nagy jutalmát: munkái első gyűjteményével (1834), Marót bánnal (1838), újabb munkái gyűjteményével (1840), a két első esetben megosztatott a kétszáz arany közte és Kisfaludy Sándor, majd Balázsházy János között, az utolsóban megosztatlanul adatott ki; egyszer drámai pályadíjt nyert Vérnászszal (1833).^[125] Negyven éves koráig kivívta a legfőbbet, mit költő nemzetétől kivívhat: irodalom és közönség elismerte, hogy első költője Magyarországnak, nemcsak az élők között, hanem általában. Néhány megye táblabírájává választotta, sőt részesült fáklyás zenében is, a magyar dicsőség ez elmaradhatatlan füstjében: először 1839-ben Losoncon, egyik vidéki kirándulása alkalmával; másodszor 1841-ben Pesten, neve napján; harmadszor 1845-ben Kolozsvárott és Debrecenben, midőn Deákkal együtt Wesselényi látogatásából tért haza. Pesten egyéb iránt neve napjának előestéjén nemegyszer gyülekeztek a jurátusok ablaka alá egy harsány éljent kiáltani. Dicsőségének anyagi oldala nem igen volt arányban a szellemivel. Mióta a Tudományos Gyűjtemény szerkesztéséről lemondott, csak az akadémiai ötszáz forint volt biztos jövedelme, melyhez mint rendkívüli bevételek járultak a jutalmak, az Auróra és Athenaeum tiszta jövedelmének osztaléka, s az a csip-csup befolyó, s aránylag csekély összeg, melyet újabb munkáinak 1840-ben önmaga által kiadott gyűjteményéből kapott. Ez években egyre-másra fölmehetett évi jövedelme nyolcszáz-kilencszáz pengő-forintra.

Amint 1833-1843-ig lakását nem változtatta, oly kevéssé változtak külső viszonyai is, de bensőképp egészen átélte a magyar politikai élet fejlődését, melynek minden küzdelme, reménye, aggodalma, öröme, kínja szívébe olvadt. Már első ifjúságában jól ismerte hazája történelmét, közjogát; 1823-ban még mint jurátus majdnem lázas részvéttel kísérte a megtámadt alkotmány védelmét, s költői lelkesülésének legfőbb tárgya az egykor dicső s most hanyatló és meggyalázott hazája volt. Zalán futása költői kifejezése volt az 1825-i országgyűlés hangulatának, s költőjénél senki sem ragaszkodott hívebben a megindult nemzeti mozgalomhoz. Azonban akkor még nem foglalkozott tüzetesebben politikával, s inkább írói, mint politikai körökben élt. Széchenyi munkái s az 1830-i francia forradalom vonták be a szorosan vett politika körébe, s adtak szellemének új irányt, mely költészetére is lényegesen befolyt. Ez idő óta az európai eseményeket is nagyobb figyelemmel kísérte, szorgalmas olvasója lőn egypár külföldi német lapnak, s kedvenc olvasmányai közé tartoztak a történelmi munkák és politikai röpiratok. De semmi sem hatott reá oly mélyen, mint Széchenyi munkái, melyeket éppen oly rendkívüli érdekkel olvasott, mint Széchenyi az ő költeményeit.

Az a reformmozgalom, melyet Széchenyi, mind a társadalmi, mind a politikai téren felköltött, új lelkesüléssel töltötte el Vörösmartyt. Nemzeti mély érzelme, lángoló hazafisága az európai eszmék kultuszával vegyült, a múlt dicsőségén borongó költő a jelenhez fordult, s hinni kezdett a jövőben. A küzdelem célja immár nemcsak az alkotmány védelme volt, több kifejtésénél is, egy nemzet megújhodása. Vörösmarty nem lépett a politikai szónokok közé, se becsvágya, se tehetsége nem volt hozzá, de foglalkozott minden szőnyegen levő kérdéssel, s barátai vagy jó ismerősei voltak a legkitűnőbb politikai nevezetességek. Mint politikai író sem kívánt szerepelni, de lírája folyvást hol előharcosa, hol kísérője volt ama nemzeti nagy küzdelemnek, mely 1848-ban lelte befejezését. Lelkesülést nyerve tőle, s árasztva vissza reá, a magyar hazafiságnak költő elődeitől lényegesen különböző kifejezést adott. Szózata milliók szívében szendergő sejtelmet érlelt hő vággyá, erős törekvéssé.

A magyar líra rövidben a nemzet történelme. A legrégibb időktől fogva egész jelenkorig néhány költemény olykor hívebben kifejezi a nemzet hangulatát, a hazafiság eszméit, mint akár államiratok, akár országgyűlési beszédek. Egy európai nemzet líráján sem rezdült meg annyiszor a hazafiság húrja, mint a magyarén. Nem ok nélkül. Egyetlen európai nemzet sem küzdött annyit lételéért, s a nemzeti fájdalomnak lehetett-e táplálóbb forrása, mint a mi viszontagságos nemzeti életünk? De másfelől a nemzeti szellemnek mind a nép- mind a műköltészetünkben eleitől fogva a líra volt kedvenc, néha kizárólagos formája. A lírában kellett hát nyilatkozni mindannak, mit a költő nemzetével együtt legmélyebben érzett. A hazafiság élénk érzése, mondhatni szenvedélye, kiváló jellemvonása a magyar költészetnek. Ereje és gyöngesége egyszersmind: innen fakadnak legszebb ódáink, innen árad ki szónokias hangulatunk, mely annyiszor erőt vesz a költőin.

Legrégibb lírai költeményeinkben, melyek alkalmasint még régibb idők visszhangjai, a katolicizmus és királyság fejezik ki a magyar hazafiság eszméit. Szűz Mária, Magyarország védasszonya, vallásos és hazafi kultusz tárgya egyszersmind. Képe leng a magyar zászlókon s a hazafi, mint a Peer-Kódex egyik költeménye bizonyítja, úgy sóhajt föl hozzá, mint aki a halottak föltámasztója, az ellenség megnyomorítója, a királyok jó tanácsadója, magyarok megoltalmazója. Szent István és László nemzeti védszentek, a keresztyén hit és nemzeti dicsőség hősei. Szent István jobb keze, mely a keresztyénséget és monarchiát megalapította hazánkban, vallásos és nemzeti ereklye, melyet szent ének magasztal. Szent Lászlót a Peer-Kódex éneke mint szentet és hőst dicsőíti, a szentháromság szolgáját, Szűz Mária választott vitézét, mint deli termetű és oroszlánszívű lovagot, kegyes királyt, ki két országban tündöklik, Magyar- és mennyországban. E két országért lelkesül a magyar hazafi, Isten választott népének hiszi nemzetét s a magyar korona mint az isteni pártfogás, királyi jog és nemzeti szabadság jelképe, földi és mennyei hazájának összekötő kapcsa.

A XVI. században a protestantizmus megrontja mind a hit, mind a hazafiság egységét. Idegenek tolulnak be keletről, nyugatról, s a magyar birodalom darabokra szakad. A katolikus a német, a protestáns a török párt, de szíve mélyén mindenik magyar, s mindkettőt vallásos és hazafiúi indokok vezérlik. Mindenik siratja az ország romlását, Isten büntetésének tartja, melyet a nemzet bűnei idéztek elő, de a főbűn értelmezésében lényegesen különböznek egymástól. A katolikus szerint a régi hittől elszakadás vonta magára Isten haragját, a protestáns szerint pedig a régi tévelygés uralma. Csak a hitbeli és erkölcsi javulás adhatja vissza a magyar földi hatalmát és mennyei boldogságát. A XVI. századbeli katolikus és protestáns énekekben ez eszméket találjuk. A katolikus Zrínyi innen vette eposza alapeszméjéhez az Isten haragját, mely az új hit és erkölcsi elfajulás miatt bünteti a magyart. Farkas András, a protestáns költő (1538), a Zsidó és magyar nemzetről című költeményében összehasonlítja Isten e két választott népét. Egyiket Babylonból, másikat Scythiából hozta ki Isten; gazdag földdel, szerencsével, bölcs királyokkal, nagy hősökkel áldotta meg, de amazt elvesztette, mert nem ismerte el a Messiást, emezt törökkel és némettel sújtja, mert üldözi Krisztus igaz vallását.

Mindkét részen önszenvedéséből s az ótestamentumból meríti lelkesülését a magyar hazafiság. Forrása mély fájdalom, de egyszersmind mély hit. Mózes átkát, a babiloni fogság panaszait, Jeremiás siralmát zengi líránk, mely folyvást összeolvasztja a vallásos és hazafi érzelmeket.

A XVII. század végén és a XVIII. elején a hazafiság megválik a szorosan vett vallásos eszméktől, többé nem katolikus, sem protestáns, csak magyar. Legalább a Rákóczi-forradalom előtt és alatt keletkezett dalok inkább csak az idegen elnyomás ellen intézvék.^[126] Megzendül ugyan néha bennük az üldözött protestáns siralma, de a legnagyobb rész az elnyomott hazán kesereg, bosszút szomjúzik, gúnyt és gyűlöletet lehel, s mintegy állandó refrainje:

Ne higy, magyar, a németnek,
Akármivel hitegetnek.

S maga a híres Rákóczi-nóta sem egyéb, mint a nemzeti szenvedés rapszódiája. Alkalmasint a Rákóczi-forradalom bukása után keletkezett, mert csak kétségbeesést fejez ki. Ez elkeseredett panasz egyhangúságát nem szakítja meg a múlt dicsőségének egyetlen büszke emléke, a jövő reményének egyetlen halvány sugara sem. Nincs benne sem erély, sem elszántság. Mintha a magyar többé nem bíznék magában s csak Isten kegyelmétől várna mindent. Igazában nem annyira maga a költemény, mint inkább dallama vált nemzeti énekké, melyet különböző változatokban egész máig megőrzött a nép. Egy költő sem volt képes annyi erővel kifejezni a nemzet viharos lelkesülését, büszke kétségbeesését, harcias siralmát, mint e dallam, melyet, mint egy őskori eposzt, egy egész nemzet teremtett, s mely végre megtalálta Homérját is, a művészi kezet. A nép kunyhójában, a nagyúr kastélyában egyaránt zengett e nóta, s mert, amint a zenészek mondják, Magyarország különböző nemzetiségei zenéjéből rokonelemeket olvasztott magába, megértette és érzette a szláv és oláh, mint érzette az elnyomást, mely ellen a magyarral együtt küzdött.

A XVIII. század első tizedeiben lassankint elhomályosul a kuruc világ emléke és költészete. Alig hangzik többé a tárogató síp is, melyhez oly jól illettek a harcias és kesergő dalok. A forradalom főbbjei kibújdosnak vagy a szatmári béke után meghódolnak. A sereg szétoszlik, s a fájdalom néha gúnyban vagy humorban enyhül.

Jaj már minékünk, magyar nemzetnek,
Kik feltámadtunk, rebeliseknek.
Nagy pipájú,
Kevés dohányú magyar nemzetnek.

De az erdőkön és pusztákon még sokáig tanyáznak bujdosó kurucok, s amint idővel szegény legényekké válnak, úgy fajulnak el ajkukon a hazafi dalok is. Egyszóval elnémul a nemzet és költészete egyaránt, s midőn éledni kezd, félénk és habozó. Nincs sem lelkesülése, sem őszintesége. Az a néhány harci dal, melyek a hét éves s az utolsó török háborúk idejében születtek, csak a hagyományos vitézség és dinasztikus hűség visszhangjai, s mintegy meg akarnak válni a szintén hagyományos szabadság szeretetétől. A nemzeti mélyebb érzés inkább csak hideg gúnyban nyilatkozik az idegen nyelv és erkölcsök terjedése ellen. Ezt találjuk Gvadányiban, Ányosban, Baróti Szabóban s másokban, sőt némely népdalban is. II. József szabadelvű, de alkotmánytalan és németesítő kormánya már élénk nemzeti érzést költ fel. Ányos Kalapos király című költeménye^[127] egész eréllyel fejezi ki a nemesi, papi, de egyszersmind nemzeti visszahatást.

Az 1790-i országgyűlés szelleme megtermékenyíti a magyar lírát. Az alkotmányos és nemzetiségi küzdelem zajában megpendül az örök emberi jogok eszméje is. Bessenyei, aki a nemzeti irodalom fölélesztése mellett a francia enciklopédisták tanait is hirdette, követőkre talál. Néhány fiatal költő nemcsak az alkotmány visszaállításán lelkesül, hanem a század eszméi- és ábrándjaiért is, melyek mint távol vihar moraja a Szajna partjáról egész a Tiszáéig hatottak. Bacsányi egy merész költeményben üdvözli a francia forradalmat, s üldözést szenved. A fiatal költők lelkesebbjei, mint a Martinovics-mozgalom részesei, börtönbe vettetnek. Csokonain már érzik a visszahatás, melyet a francia forradalom szörnyűségei a kedélyekben előidéztek: harci dalokat harsogtat a francia köztársaság ellen. II. József halála után a nemzeti érzés, az alkotmány visszaállításának öröme egészen áthatja a magyar lírát, de nemigen emelkedik költőivé. Kazinczy szárnyaló prózája, melyet 1790 tavaszán, mint előszót írt Hamlet fordításához, a magyar korona őrszobájában, többet ér sok akkori költeménynél. Kazinczy e napok emléke alatt írta Szabad Erdély s Tisztulás ünnepe című költeményeit is, de később s csak a múlt leple alatt szólott a jelenhez. A költőt mérsékli vagy elnémítja a cenzúra szigora, melytől csak az országgyűlési vagy megyei szónok ment. Azonban az 1790-1811-i országgyűléseken szereplő hazafiak s általában a hazafiúi erények dicsőítését folyvást zengi a Csokonai, Kazinczy, Virág és Berzsenyi lírája. A római hazafiság eszménye lebeg előttök, s a római klasszikusokból kölcsönzik ódáik hangját. De már a két utóbbinál fájdalomba merül az önérzet és remény. A nemesi fölkelés kudarca széttépi a magyar vitézség hitét. A nemzetiség oltárán fölgyúlt szent tűz alvófélben. A visszaállított alkotmányt nem tudta megvédeni a nemzet, annál kevésbé kifejteni, s erkölcsi süllyedését tehetlensége még szégyenletesebbé tette.

E szégyent, e fájdalmat senki sem érezte mélyebben, mint három költő, kik a nemzeti kétségbeesés hattyúdalát kezdették zengedezni. Kisfaludy Sándor, Berzsenyi és Kölcsey a nemzeti fájdalom költői. Mind a három ugyanazon eszmekörben mozog, csak egyéniségük különböző, s hangjuk nem ugyanaz. Mindenik a romlásnak indult magyart siratja, ki csak névben él már. Mindenik szembeállítja dicső múltját nyomorú jelenével, s egyik sem hisz jövőjében. Néha van egy derültebb pillanatjuk, de a reménytelenség lírájuk igazi hangja. Kisfaludy Sándor fájdalma még legelégiaibb; ha nincs is benne vigasztaló, van valami enyhítő. A törzsökös, a durván hív magyar érzéseit zengi, melyek eltűntek mind a magán, mind a közéletből, de jólesik neki, hogy ő még érezheti s néhány rokonkebelre találhat. Berzsenyi rettentő ódája, A magyarokhoz, a szilaj kétségbeesés hangja, prófétai harag, mely egy filozóf megnyugvásával végződik, de e megnyugvás csak rettentőbbé teszi. A magyarnak el kell veszni, mert megromlott; minden így jár az ég alatt, forgó viszontagság járma alatt nyögünk, ez a történelem rendes folyama, hatalmasabb nemzetek is így vesztek el: a nemes Ilion, a büszke Karthágó, a nagy Róma, az erős Babilon. Kölcsey hazafi fájdalmában van valami szent, a tragikum szentsége, a görög tragédiák Chorusának hangja, mely megzendül koronként a nemezis csapásai alatt haldokló hős fölött. Zrínyi első énekében keresi Árpád nemzetét, a győzelmek honját, a küzdő népet s csak árnyát találja. Zrínyi második énekében kéri a sorsot, hogy szánja meg szenvedő hazáját, de a sors kérlelhetetlen, a haza őrcsillagzatja szülöttei bűnein leszállt, a magyar eljátszotta szerepét, s a négy folyam mentében más nemzet fogja betölteni a tehetetlen Magyarország hivatását. Ez a legkétségbeejtőbb hang nemcsak Kölcseyben, hanem az egész magyar lírában. Himnuszában, melyet 1823-ban írt, megbűnhődte a magyar a múltat s jövendőt és áldást vár. Zrínyi második énekében jövendőjével bűnhődik múltja- és jelenéért.

E kétségbeesett fájdalom uralkodik a magyar lírában majdnem egész 1835-ig. Mintegy hagyományossá vált, egyik költő átvette a másiktól, s minthogy nem nyilatkozhatott szabadon, sokszor a múlt idők visszhangjának hazudta magát, mintha a török világról szólna. Kisfaludy Károly Rákosi szántója, Bajza Sóhajtása mind e régi hangulat új változatai. Eleinte maga Vörösmarty is ily hangokat hallat, sőt Zalán futásában is az elégiai felindulás az uralkodó, bár a jövő nevében látszik dicsőíteni a múltat és siratni a jelent. E műben a nemzeti fájdalommal némi önérzet párosul, mintha a múlt nagyságának képe kétség és remény közt hullámoztatná a kedélyt, de nem ébreszt hitet a jövőben. A magyar költészet annyira beleélte magát a nemzeti fájdalomba, a politikai és társadalmi életnek folyvást oly benyomásaiból táplálkozott, hogy se oka, se ereje nem volt a hitig emelkedni. Azonban a költők panasza, haragja, siralma mind szélesebb körben költötte fel a hazafi-érzést, s hova el nem hatott, elhatottak az 1823-i kormányrendeletek, melyek nyíltan megtámadták a nemzeti önállóság végső maradványait is. A nemzet érezte süllyedését, vívott jogaiért, de éppen úgy nem-volt mély hite jövőjében, mint költőinek. Hogy a magyarnak jövője van, nem költői mű hirdette először, hanem egy politikai röpirat, Széchenyi Hitele (1830).

Széchenyi, mind első, mind utolsó röpiratában éppen úgy államférfiú, mint költő, vates, mint a régiek nevezték a költőt. Mély belátása, lángoló lelkesedése egész a jóslatig emelkedik. Amit a magyar nagy jövőjéről jósolt, hitelre talált, lelkesedést keltett, sőt egy egész korszak jelszavává lőn. Programmtöredéke (1847) elhangzott; senki sem hitte jóslatát, hogy a nemzet örvény szélén áll, a forradalom árjába fog veszni minden, amit eddig kivívtunk, bár a következmények igazolták. Egy nemzet, melyet kétségbeeséséből végre kiemel az önmagába vetett hit, nem könnyen mond le arról, s éppen annak a szavára, ki azt először lehelte belé. Midőn Széchenyi Hitelében az európai új eszméket hirdetve, s alakító erejüktől várva az alkotmány, nemzetiség és társadalom újjászületését, nem habozott kimondani, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, felindított minden magyar szívet. Volt lelkesülésében valami szent és szentségtelen, az elragadtatás és gúny bizonyos vegyülete, mely különbözőképp, de mindenkire hatott, egész a velők oszlásáig. Széchenyi meggyalázta a múltat, a magyar egyetlen büszkeségét, s oly jövendőt ígért neki, melyről még álmodni sem mert; kigúnyolta a nemzeti fájdalmat, a magyar egyetlen hű érzését, s vakmerő reményt és hitet követelt tőle egy ország romjain, melynek omlását megszokta minden szem, egy nagy elhatározás díjában, melytől elszokott minden szív. A lelkesülés és gyűlölet rajongása üdvözlé a látnokot, a reformátort, az izgatót, s a nemzet az átalakulás pályájára lépett. A siker elnémítá a gyűlöletet, az akadály lehangolta a rajongást, de a hit többé nem aludt ki. A költők éppen oly megdöbbenve tekintettek Széchenyire, mint maga a nemzet. Lírájuk nem volt oly vakmerész, és siralomhoz szokott húrjain remegve zendült meg az öröm. Ők voltak az elsők, kik befogadták a reményt és hitet, de csak a kétségbeesésből emelkedtek ki, a nemzeti fájdalomról oly kevéssé mondhattak le, mint szíve mélyén maga a nemzet. Összeolvasztották a kettőt, a reményt és emléket, a bánatot és örömet, a hitet és aggodalmat. A múlt dicsősége előttük oly szent volt, mint a jövendőé, egyik kézzel a múltra, másikkal a jövendőre mutatva, lelkesítették a jelen küzdelmét. Ez volt a nemzet hangulata is, melyet a Vörösmarty Szózata fejezett ki legerőteljesebben, s emelt tisztább lelkesüléssé.

A Szózat mindenre hivatkozik, ami újjászületési küzdelmében csak lelkesítheti a magyart, s a remény és emlék, a hit és balsejtelem húrjain játszva, mindenbe az önbizalom és nagyság érzetét vegyíti. Semmi csüggedés többé, bátran nézhetünk szembe a jövővel. Nagy válság felé közeledünk, egy jobb kornak kell jőni, vagy ha nem, ha el kell vesznünk, többé nem veszhetünk nyomorultan. Az bizonyos, hogy így többé nem élhetünk, s ez már magában lélekemelő. Vörösmarty egészen kiemeli a magyar lírát eddigi kétségbeeséséből; még nem zengi a jövő dicsőségét, de elhatározónak érzi a jelent, nem korholja az elfásult nemzetet, az életre ébredt, de tettre és hazafi hűségre lelkesíti. Emlékezteti a múlt dicsőségére, előszámlálja epikai és tragikai nagy emlékeit, a kereszténységnek és szabadságnak tett szolgálatokat; felhozza az őrködő isteni gondviselést, mely annyi viszontagságok közt sem engedte megtörni életerejét, említi a jelen küzdelmeit, az ész, erő, szent akarat harcát. S nemcsak nemzetéhez fordul, hanem Európához is, melynek eszméiért küzd nemzete, méltó helyet követel tőle a többi nemzetek között; a múlt szolgálatai, a jelen törekvései díjában kéri a jövendőt, részvétet küzdelmei iránt, könnyet sírjára, ha vesznie kell, de nem fog gyáván veszni: a temetkezés felett egy ország vérben áll. Mily önérzet s mennyi fájdalomba merülve, mennyi hit a balsejtelmek közepett, s mennyire uralkodik mindkettőn az elszántság. Mióta líránk többé nem olvasztotta össze a hazafisággal a katolicizmus és protestantizmus eszméit, megvált az európai szolidaritás érzelmétől. Vörösmarty újra összeköti e két elemet; midőn Európára, a népek hazájára hivatkozik, a specifikus magyar hazafiság az emberiség érdekeivel egyesül.

E költemény az ifjuló Magyarország nemzeti himnusza lőn, ma is az, a létele- és jogaiért küzdő Magyarországé. A nemzet 1848-ig a jövendő jobb kor jóslatát hitte benne, s mennél követelőbb, hevesebb lőn vágyaiban, annál kevésbé háborította a nagyszerű halál sejtelme. Midőn a forradalom árja elzúgott, Vörösmarty alig találkozott valakivel, ki azt ne mondotta volna neki: a jóslat teljesült, a nagyszerű halál bekövetkezett. A költő mindig elkomorult ilyenkor, ingerülten mondá: a jóslat még nem teljesült, ez még nem halál, nem ily halált értett. Gyermekeinek ama versszakok híján kellett megtanulniuk a Szózatot. Megtört szívvel, de mély hittel nemzete jövőjében, szállott sírjába. Nem csalatkozott. A magyart ama nagy csapás nem ölte meg, s midőn üdülni kezdett, a Szózat zendült meg ajkán, s az kíséri folyvást minden ünnepélyesebb pillanatát. A Szózat nem egyetlen kitűnő szüleménye az újabb kor hazafi lírájának, s vannak művek, melyek esztétikai tekintetben felülmúlják, de egyetlenegy sem tett ily nagy és tartós hatást, mert a nemzet legfőbb eszméit, legállandóbb hangulatát fejezte ki. A szabadság és diadal ditirambjai, melyeket Petőfi harsogott, elhaltak az ágyúk utolsó dörgései közt, a nemzeti mély búskomolyság, mely Arany és Tompa néhány költeményéből sóhajt, könnyeket facsart a nemzet szeméből, de letörölte s visszatért a Szózathoz, mert érezte életerejét, remélt jövőjében, hitte, hogy még előtte van a jobb kor vagy a nagyszerű halál. Valóban e költemény mindaddig nemzeti ének marad, míg a nemzeti küzdelem, melynek szüleménye, célt nem ér, s a magyar létele önmagához méltón nincs biztosítva.

A Szózaton kívül Vörösmarty még számos hazafiúi költeményt írt. Nagy változatosság tárul ki előttünk műfajban, eszmében, hangban, de 1831-től fogva majd mindenikben van valami a Szózat szelleméből. Mintegy kórust képeznek körüle. Az V. Ferdinándhoz írt óda kezdi meg a kórust. A még atyja életében megkoronázott trónörökös már első fölléptekor részvéttel fordul a magyar nemzetiséghez. Vörösmarty a jobb jövő reményében üdvözli e részvétet, a monarchikus és őszinte magyar szól belőle, ki a hódolat és öröm percében sem titkolja fájdalmát. Ugyane hanggal találkozunk tizenhat évvel később István nádort üdvözlő epigrammáiban. A Liszt Ferenchez írt ódában a nemzeti fájdalom és önérzet, emlék és remény olvadnak össze, éppen mint a Szózatban. Honszerelemről zeng, mely a jelent ölelve tartja, s a múlton csüngve jövőt teremt. Dalt kér Liszttől, a bánat altatóját, a szív háborgatóját, minőket maga szokott zengeni. A Sors és a magyar ember humoros allegóriájában a múlt századbeli magyart rajzolja; a gúny hangja lassanként a meghatottságig emelkedik, midőn a jelenre tér át. A megifjult magyar nem bízza többé a sors szeszélyére hazáját, szíve vérével esküszik megváltani: éljen vagy vesszen. A jövendő jobb kor vagy nagyszerű halál eszméje itt is átvillan. Az Úri hölgyhöz írt ódában bár erősebb a költő felindulása a nemzetiségükből kivetkőzött magyar hölgyek ellen, mint az Elhagyott anyában, melynek szintén ez a tárgya, itt még sem mond le a reményről, mint amabban. A Gondolatok a könyvtárban bölcselmi óda, mely az emberiség ügyével foglalkozik. A költő sehol sem talál a világon teljes szabadságot, a nagyobb rész mindenütt boldogtalan, az ember jogai mindenütt eltapodvák, még Amerikában is, mely éppen úgy a szabadság, mint a rabszolgaság földje. Kétségbeesett bölcsessége mégis megnyugszik, hisz az újabb szellem győzelmében, mely az emberiséget megragadta, hisz nemzete küzdelmében, hogy a süllyedésből kivívja magát.

A Honszeretet és Honfi című költeményeiben a rendületlen hazafi hűséget énekli meg, a Deák Ferenchez írtban pedig az önzés és nagyravágyás nélküli hazafi-erényt, melyet Deákban látott leginkább megtestesítve. Himnuszában a királyok és nemzetek istenéhez fohászkodik s áldást kér küzdő nemzetére. A Fóti dalt szintén a hazafiúi költemények közé sorozhatni. A költő poharazás közben sem feledkezik meg hazájáról, a haza reményei és aggodalmai elevenednek föl a jókedv szeszélyében. Hány magyar táblabíró érzett és gondolkozott így bor mellett 1848 előtt. E verssor: A legelső magyar ember a király egész közmondássá lett, s Éjszak rémes árnyai, melyeket egyik versszak emleget, mi hamar átnyúltak a Kárpátokon. A Jóslat refrénje Kölcseynek e sora: de néked élni kell, ó hon! A költő érzi a kedvezőtlen viszonyokat, de nem csügged. Mit csinálunk című költeményében a gúnyt önbizalom mérsékli, s minden versszak serkentésen végződik. De vannak sötét pillanatai is. A leigázott lengyel nemzet árnya meg-meglepi képzelődését, többel viseltetik iránta, mint részvéttel; mintha a magyar jövőjét sejtené a feltámadt és leigázott lengyelben, mintha a nagyszerű halálról álmodoznék. A Hontalan, az Élő szobor, az Elveszett ország mind e hangulat szüleményei. Balsejtelem vonul át lelkén, a Szózat balsejtelme, mely hol csüggedéssé, hol haraggá válik. Az Emberek című költeménye legsötétebb. Az 1846-i galíciai lázadás hatása alatt írta. A nemesség és nép között kitört vérengzés iszonyú jelenetei Magyarország szomszédságában baljóslatú merengésbe süllyesztették. Hiú küzdelmet olvas le a világtörténelem lapjairól. A nép butasága, az ész és rosszakarat frigye, a testvérgyűlölési átok szárnyát szegik reményeinek. Az Országháza a kimerült türelem haragja. A Mi baj című gúnyba vegyült panasz, mely a nemzet sérelmeit, vágyait leplezi föl. Mintha Pest megye 1847-i követ-utasítását olvasnók, költői oldalról felfogva. E két utóbbi költemény egészen az ellenzék hangulata az 1846-47-i években.

Vörösmarty az ellenzékhez tartozott, mint Magyarország valamennyi költője. A kormánypárt egyetlen költőt sem tudott felmutatni. E különösnek látszó jelenségnél semmi sem volt természetesebb. A magyar ellenzék nem egészen az volt, mi másutt, a nemzet egy töredéke, bár többségre jutott töredéke, mely némely kérdésben eltér a kormánytól, vagy új kormányrendszert sürget. A magyar ellenzék maga volt a nemzet, mely lételeért küzd. A magyar kormánynak szintén ily sajátságos helyzete volt. Csak névben volt független és nemzeti, de tényleg idegen befolyás eszköze vagy mérséklője, hazafisága szerint. A valódi vagyis a birodalmi kormány, s az ellenzék, vagyis a nemzet között állott, egyiket sem tudta kielégíteni, s a viszonyok kényszerűségénél fogva gyönge volt mindkettő irányában. A legjobb esetben nem volt más hivatása, mint a két elem közvetlen összeütközését feltartóztatni, s rendszere alig lehetett több, mint küzdelem két különböző nemű követelés kielégíthetlenségével, eszmék és rendszabályok keveréke, mely nem költhetett rokonszenvet, még kevésbé lelkesülést. Az ellenzék mindent egyesített magában, mi nemzeti és költői lelkesülés forrása. Éppen úgy ragaszkodott a dinasztiához, mint az alkotmányhoz. A sérelmek és reformok mezején mozogva, egyszerre volt legitim és szabadelvű, konzervatív és reformer, s mindenek felett s mindenben nemzeti, a veszély örvényéből kiragadott nemzetiség őre, kifejtője. A tényleges állapot nagyrészt ellenkezvén a törvényessel, ez utóbbi mellett küzdött; a tespedésből ki akarván emelni nemzetét, a reform zászlaját lobogtatta: szóval a jelen nyomorát érezve, éreztetve és megtámadva, a múlt dicsőségének, a jövő reményeinek egyedüli képviselőjévé vált.

Íme az okok, melyeknél fogva a magyar költőnek az ellenzékhez kellett tartoznia, akár a múlt hagyományain csüngött, akár az európai új eszmék győzelmébe vetette reményét, akár csak a nemzetiséghez ragaszkodott. Éppen azért ellenzékisége nem hozta szükségesképp magával, hogy politikai vagy éppen pártköltő legyen, megmaradhatott nemzeti álláspontján, nem látszhattak meg rajta a pártok önző szenvedélyei s a napi politika sara. A nemzet létele s jövője forgott kérdésben, az ellenzék legfőbb eszméi oly természetűek voltak, melyek más szerencsésebb országokban nem lehetnek pártkérdések. Vörösmartynak, mert nemzeti költő volt, az ellenzék költőjének kellett lennie, fölléptétől fogva egész végig. Mint költő úgyszólva együtt született az ellenzékkel, benne élt, együtt némultak el a forradalom zajában. Az ősi alkotmány védelme szülte Zalán futását, a Széchenyi által megindított reformmozgalom a Szózatot, a Honszeretetet mintha Deák sugalmazta volna, az Országházán Kossuth heves szelleme érzik. Vörösmarty költészete huszonöt év alatt átélte az ellenzék minden fázisát, s e korszaknak úgyszólva költői megtestesülése. 1848-ban éppen úgy elnémul, mint a régi ellenzék. A politikában a forradalom hullámai emelkednek, a költészetben Petőfi szilaj múzsája uralkodik.

Vörösmarty hazafi lírája nemcsak eszmékben különbözött elődeitől, hanem formában is. A múlt század végétől kezdve a klasszikai óda divatozott a magyar költészetben, melyet Berzsenyi a tökély magas fokára emelt. Már Kölcsey megkezdi ugyan a modern ódát, de Vörösmarty emeli uralkodóvá, ki ennek éppen úgy képviselőjévé válik, mint Berzsenyi a klasszikainak. Berzsenyi specifikusabb ódaköltő, mint Vörösmarty, de a különbség köztük mégis nem annyira tehetségükben, mint szellemökben rejlik. Mindkettőben megvan a tűz, erő és méltóság, de Berzsenyi köre szűkebb, mint általában a klasszicizmusé. Vörösmarty romantikus szelleme gazdagabb, többet ölel fel, sokhoz hozzányúl, mitől Berzsenyi visszariadt volna. Berzsenyi a maga szűk körében összpontosítani bírja egész erejét, s a klasszikai óda egyszerű, tiszta formájában emelkedik föl. Tárgyai eszményiek, hangja a trombita összeszorított hangja. Egyszerűség és erő olvad össze nála; kevés szóval sokat fejez ki, sőt néha többet akar, mint amennyire képes. Vörösmarty lelkesülése omlik, mint a hegyi patak árja, szikláról sziklára, s zúgása betölti a levegőt. Egyenetlen és csapongó, mint a szenvedély, s olykor majdnem a szertelenig duzzad. Ódáiban egy vadregényes tájkép fönsége tükröződik, melyben az ellentétek vegyülete és fantasztikus alakzatok kiválón hatnak képzeletünkre. Mindebből majd semmi sincs Berzsenyiben, emellett egyhangúbb, míg Vörösmarty változatos. Vörösmarty inkább tárgyától veszi lelkesedését, Berzsenyi inkább önmagából árasztja tárgyára. Berzsenyiben több a benső hév, Vörösmartyban a jellemzetes fölfogás. A Liszt Ferenchez írt ódában van valami Liszt viharos zongorajátékából, az Élő szoborban az elfojtott kín lázas kitörése éppen megilleti Lengyelországot. Berzsenyi képein a plasztikaiság uralkodóbb, a Vörösmartyéin a ragyogó színezet. Mint erényeikben, úgy hibáikban is különböznek egymástól. Berzsenyiben van valami merevség, midőn elhagyja ereje, Vörösmarty átcsap a szónokiasba. Berzsenyi néha igen is egyszerű, Vörösmarty túlterhelt, Berzsenyi részint mert küzd a nyelvvel, részint mert kevéssel sokat akar mondani, itt-ott homályossá, feszessé válik. Vörösmarty mindig uralkodik a nyelven, de képei nem mindig szabatosak. Például az Országháza című költemény első sora: A hazának nincsen háza, a hazáról úgy szól, mint személyről, s már a második sor: Mert fiainak nem hazája mint tárgyat emlegeti. Nem sokkal alább e sorokban: Vaseszével, jégszívével fölmerül a külfaj árja, a meleg vért általjárja, és a nemzet áll fagyottan értjük mit akar mondani a költő, de az össze nem illő elemek zavarttá teszik képes kifejezését.

Vörösmarty mint ódaíró Virág és Berzsenyi hatása alatt lépett föl, s néhány év alatt a modern óda megalapítója lett költészetünkben. Általában lírája pályájának második felében mind eredetibb és folyvást emelkedőben. Egész 1833-ig humora csak egypár népies zsánerképben nyilatkozik, azon túl megtaláljuk hazafiúi és szerelmi költeményeiben is. Mit csinálunk, Sors és a magyar ember, Hűség, Holdhoz, Unalomhoz, Pipiske a humornak mind új hangjai a magyar költészetben, az enyelgés, gúny, szeszély hol erősebb, hol gyöngébb árnyalatával. Legkitűnőbb e fajta költeményei között a Tóth deák dala. Ez egy kis remekmű. Az éhező deák nyomora és kimeríthetetlen jókedve, eszményies bölcsessége s igen is gyakorlati vágyakozása jellemző humorrá olvadnak. A folyvást változatos emelkedést változatos refrén kíséri, míg végre a bezáró versszak mindent elmond, amit még mondani lehet. A Fóti dal szintén nevezetes mozzanat líránkban. Addig a valódi bordal hangját igazában senki sem találta el. Vörösmarty új húrt pendített meg, s mintegy felbátorította Petőfit, hogy a magyar bordalok legszebbjeit merje költeni. Csokonai bordalaiban sok a mámor, Bajza híres Borénekében nagy józanság s némi feszesség uralkodik. A Fóti dalban eltűn a fesz, a mámor szeszélye ömlik el rajta, de emelkedett gondolatok s nemes érzések olvadnak belé. Igen kitűnő részletek vannak benne, kár hogy kelletén túl hosszabbra nyúlik, s hol sorok, hol egész versszakok zavarják az egész hangulatának összhangját. Vörösmarty költészetének fantasztikus hajlama, melyet már eposzaiban észrevehetni, mely Csongor és Tündéjében annyi bájjal jelen meg, most már lírájában is több nyomot hagy. A Madárhangok, Mese a rózsabimbórul máig is majdnem versenytárs nélkül állanak költészetünkben.

Szerelmi dalaiban is változást és emelkedést vehetni észre. A dalhang túlnyomóbb bennük, mint a régiebbekben, s köztük a Kis leány baja a legszebb naiv dal, mely Vörösmarty líráján valaha megzendült.

Azonban 1833-1841-ig se szívében, se költészetében nem lángol a szerelem valódi szenvedélye. Első szerelmének szomorú emléke egypár bús dalra hangolja, mint az Elhaló szerelem, Késő vágy, de ritkán szól a maga nevében. A Kis leány baja, a Jegyes sírja, a Megcsalt leány, a női szív ömledezései, nem a költőéi. A szerelemtől elzárkózott költő sehol sem adja át magát erősebb szenvedélynek; vagy képzelődése ringatja, mint az Idához és Ő című költeményeiben, vagy egy-egy kedves benyomás vagy futó elragadtatás ébreszti dalra. A Szép hajadon, M. szemei, Magyartalan hölgyhöz, Gyász és remény mind ilynemű élmények szüleményei. A Melyik jobb, Búcsú, F. E. emlékkönyvébe csak a részvét vagy enyelgés hangjai. 1841-en kezdve érezzük újra líráján a valódi szerelem lüktetéseit. Most ábránddal vegyül, majd szomjúvágyban ég, néha enyelgésre hajlik, máskor érzelmes meghatottsággá csendesül, de mindig eleven és benső. E költemények mindenikét egy fiatal leányhoz, Csajághy Laurához írta, kit nemsokára nőül vett. Nem mindenik fölibe írta oda kedvese nevét, de mindenikben hozzá szól. Férfiú korában szíve, költészete éppen úgy a Lauráé, mint ifjú korában az Etelkáé volt.

Vörösmarty már betöltötte negyvenedik évét, midőn Laurával megismerkedett. Nem volt fiatal, de a szív és vágya a boldogságra ifjabb marad az emberben, mint bármi. Első szerencsétlen szerelme óvakodóvá és zárkózottá tette. Tudta tapasztalásból hova viszi az embert az ábránd, a szenvedély, ha első csírájában el nem fojtja. Kedvezőtlen anyagi körülményei visszariasztották a házasságnak még gondolatától is. Lemondott róla, de a lemondás kérge alatt e gyöngéd és nemes szív fel-feldobogott a boldogság néhány napjáért, mielőtt az élet elhanyatlanék. A szerelem és családéletből mintegy kitagadva, a barátságnak és hazának áldozta kedélye minden kincsét, de az a hű ragaszkodás, mellyel néhány kitűnő férfiú csüngött rajta, a dicsőség, mely homlokát övezte, ki nem pótolta egy szerető női szív hiányát. Uralkodott magán, elnyomta szíve jogát, de a szerelem csak aludt szívében, s nem aludt ki. Késő vágy című költeménye e hangulat kifejezése. Nehéznek tartja a reményt a kor alkonyában, s úgy hiszi, az ész megtiltotta neki, hogy többé szeressen. De érzik az egész költeményen a szerelem eltitkolt, elnyomott vágya. Nyugodtan élte napjait, amint maga mondja, az őszi szép napokat, melyeket a sors és ész adott, de egy soha be nem töltött űr érzetével szívében. Nem várta, nem kereste a szerelmet, de több volt, mint valószínű, hogy ha a körülmények kedvezése vagy a véletlen szeszélye föllobbantja szívében, elhatározó lesz egész életére nézve. Csakugyan úgy történt. Vörösmarty utolsó szerelme éppen oly kevéssé gazdag regényes részletekben, mint az első, de éppen oly igaz és megható. Egy szenvedett és sokáig elzárkózott szív megnyílása az, mely boldogságért eseng, mindenét felajánlja, mit bírhat, s elfogadva vagy visszautasítva, többé nem tartja magáénak. Vörösmarty még egyszer megifjult, mintha visszatértek volna elveszett évei, mintha elfojtott érzései megtartották volna egész hevüket, de oly élmények által mérsékelve, melyek észrevétlen mélyebben érzeni tanítják az embert s képesebbé teszik boldoggá lenni és boldogítani.

Először 1841-ben látta Laurát, ki testvére, Bajzáné látogatására jött Pestre Komárom megyéből. Vörösmarty egy házban lakott Bajzával, s nála kosztozott. Úgyszólva a család tagja volt, kit nem köteleznek a szigorú illemszabályok. Rendesen viseltes kabátjában jött le ebédelni, melyben otthon szokott dolgozni. Egy nap, nem tudva semmit Laura megérkezéséről, szintén így jelent meg. Amint belépett, egy ifjú leányt látott a háziakkal beszélgetni, kit nem ismert és vendégnek gondolt. Gyorsan visszavonult, szobájába sietett, s fekete atilláját vette föl. A leány megzavarodott, restellte, szégyellte, hogy Magyarország első költőjének, kit a távolból annyira tisztelt, alkalmatlanságot okozott. Egész ebédidő alatt elfogult volt, s alig mert Vörösmartyra tekinteni, kit már ez első órában elbájolt. Vörösmarty érezte, hogy minden találkozás növeli hajlamát, mely már-már szenvedéllyé vált. Laurának érdekes arca volt, szép szeme, hollófekete haja, könnyed, karcsú termete. Bájait öltözetbeli jó ízlés emelte. De legfőbb bája mégis vidám szellemében nyilatkozott. Elméjének természetes finomsága, kedélye könnyed, játszi hullámzása, mely éppen oly távol volt a kacérságtól és szeszélytől, mint a keresettségtől és szenvelgéstől, különösen jól hatottak Vörösmartyra, s érzelmes derültségre hangolták, valahányszor körébe lépett. Szívén és lantján egyszerre rezdült meg a szerelem húrja.

Laura erről sokáig semmit sem tudott, oly kegyeletes tisztelettel viseltetett iránta, hogy nem is képzelte szerelmét. Vörösmarty maga is, bár akaratlan, megerősítette e tévedését. Nem mint udvarló közeledett hozzája, hanem mint szerelmes, ki rejti titkát. Laura csak annyit vett észre, hogy megkülönbözteti, részvéttel van iránta, de ezt csak nemes szíve jóindulatának tulajdonította, melyről annyit hallott a családban. Vörösmarty érezte ezt, visszadöbbent, de 1841-ben történetesen megnyílt Bajzának, kitől aztán Laura megtudta, hogy szerettetik. Szegény leánynak oly különösnek tetszett Vörösmartyt látni lábainál, kit költői dicsőségében oly magasan képzelt maga felett. A tisztelet erős alapja a szerelemnek, de nem változhatik egyszerre azzá, s legkevésbé egy oly fiatal leánynál, kinek csapongó képzelete határozatlan és legényes vágyakat táplál. Laura kétkedett magában, vajon képes-e boldogítani Vörösmartyt, nem mondott se igent, se nemet, de elhagyta vidám kedve, merengőbb lőn, mit Vörösmarty kétség és remény között szemlélt, s a Merengőhöz című híres költeményét írta hozzá, mely éppen úgy fölleplezi mély kedélyét, mint világot vet az egész viszonyra. Vörösmarty, mintegy kímélve érzelmeit, nem a szerelem dithyrambját intézi hozzá, hanem a boldogság bölcseletét fejti meg neki. Mint testvér, barát szólal meg, csak mintegy elrejtve érezteti szerelme fájdalmát, mely a költemény végén lágy esengéssé válik. Viszonyuk egymáshoz mind bensőbb lőn, s Laura mindinkább érezte kedélyén Vörösmarty szelleme uralmát. Ist Gehorsam im Gemüthe, wird die Liebe nicht fern sein - mondja Goethe. Vörösmarty nyilatkozott, Laura menyasszonya lőn. A költő nem adhatott gazdag nászajándékot menyasszonyának; a Merengőhöz című még ki nem adott és senkinek nem mutatott költeményét írta le számára, midőn 1843 márciusában Csepen, Komárom megyében meglátogatta.

A kézirat most is megvan, a papír elsárgult, mint a kéz, mely beírta, de a felindulás, melyet felköltött, folyvást élt a menyasszony, az özvegy szívében. "Kapott-e valaha menyasszony szebb nászajándékot?" - mondá nekem Vörösmartyné elmerengve, midőn a variánsok kedveért a kéziratot összehasonlítottam a nyomtatvánnyal. A merengő menyasszonyt a merengő özvegytől húsz évnél több - egy sír választotta el, s leányai, kik mellette ültek, megindulva tekintettek föl anyjukra. A menyegző 1843. máj. 9-én ment véghez Pesten. Barátjai örvendve siettek üdvözlésére, de senki sem örült jobban, mint Sallay, Vörösmarty e hű árnya, ki midőn kéziratért jött tisztázás végett, többé nem a régi szállásán s nem egyedül találta az ő bálványzott tanulótársát. "Boldog házaséletének szemlélése - írja jegyzetei közt - ösztönt csepegtetett rideg életembe, annyira, hogy az év végén magam is, nyomdokát követve, megnősültem."

Vörösmarty házasságával éppen oly szoros kapcsolatban áll szerelmi lírája, mint hazafiúi költeményei a politikai viszonyokkal. Azonban költői pályája második felének nemcsak e kettő fénypontja. Van egy harmadik is: költői beszélykéi. Ide járul még egypár kitűnő zsánerkép, mint a Szegény asszony könyve, s egy balladanemű költeménye: a Hős sírja, melyben a hősiség fensége a dicsőség búskomolyságával oly sajátságos hangban olvad össze. Vörösmarty lemondva az eposzról a költői beszélykékhez fordult, e lírikó-epikai műfajhoz, mely annyira megegyezett epikai tehetsége lírai hajlamaival. Számra nézve mintegy tizenkettőt írt, melyek nagy változatosságot mutatnak tárgy-, hang- és formában. Kemény Simon tárgya történelmi, az Ősz bajnoké mondai, az Özvegy a jelen életből van véve, a Rabló szintén, de idegen égalj alatt játszik, s mindkettőn érzik a francia romantika hatása. Csik Ferke és a Katona a magyar népélet rajzai, de mindenik más hang. A Hű lovagban a német romantikához hajlik, amennyiben túlnyomó benne az érzelmesség. A sors és a magyar ember és az Árvízi hajós allegóriák, amaz humoros, ez ódai felindulás szüleménye. A Szent ember erkölcs- és lélektani tanulmány, a Túlvilági kép fantasztikus álmok rajza. Legkitűnőbb köztük Szép Ilonka, mely éppen úgy felülmúlja társait, mint nagyobb költői beszélyeit és kisebb eposzait a Két szomszédvár. A többiek majd mindenikében találhatni fogyatkozást vagy éppen hibát. Például az Özvegy meséje kerek, menete drámai, de lélektani alapja nem elég erős; Kemény Simonban inkább a részletek szépek, mint az egész; Csik Ferke második részében a lelkiismeret furdalása művészien van festve, de első része kissé homályos; a Túlvilági képen talán igen is érzik a testi láz.

Szép Ilonka ment minden ilyesmitől. Az elbeszélés egyszerű elégiai bája összehangzik a részek széparányúságával. A költő művészien készíti elő és emeli ki a lélektani mozzanatokat. Sehol sem kapja feljebb a hangot, kerüli a fölösleges ragyogást, mitől másutt nehezen tud menekülni. Minden természetes és költői. Mátyás királyt, Peterdit, Ilonkát néhány találó vonás egészen megeleveníti. Mátyás nem mint csábító jelen meg, kitől visszariadt volna Ilonka; egy sikeretlen vadászat unalmában mintegy önkéntelen adja át magát egy kellemes óra benyomásának, akaratlanul csábítja el Ilonkát, ki csak így elcsábítható. Az öreg nemes, ki először királyáért iszik, bosszús kifakadása, hogy Mátyás nem iszik vele, gyöngédsége leánya iránt, kinek nem tesz szemrehányást, de akit baljóslatú aggodalommal vezet haza, mind oly jellemzetes és költői egyszersmind. A költő sokat hagy képzeletünkre, de mozgásba hozza célja szerint. Egypár vonás, s már az egész alakot képzeljük, egypár szó, s már fölleplezve előttünk az egész lélektani mozzanat. Kiválón sikerült a beszélyke második és harmadik szakasza, mely Ilonka szerelmének fölébredését és elhervadását rajzolja. Az első szak is nagyon szép, de midőn Ilonka a lepkét kergetve így szól: Vagy vezess el merre vagy szállandó, merre a nap nyugodóba száll, nem elég naiv, kissé mesterkélt. A második és harmadik szakaszban egyetlen szó sincs, mely ne volna helyén. A poharazó atya és vendég körül forgolódó leány, ki meg-megáll, bámulva hallgatja az idegent s merengve kérdi magában: vaj ki ő és merre van hazája, ki a búcsúzó vendégnek csak annyit tud mondani: emlékezzél visszatérni hozzánk, jó vadász, ha meg nem látogatnánk! s azzal megvallja szerelmét, rendkívül bájos jelenet. S mi jellemző, hogy Ilonka megismerve a királyt, többé nem szól. E mély fájdalomnak csak a hallgatás lehet igaz kifejezése, s már érezzük az ártatlan szív hervadását, melyet a költő oly szépen hasonlít a liliomhulláshoz.

Vörösmarty kiválón kedvelte e költeményét. Nagyobbik leányát Ilonkának keresztelteté, hogy mintegy örökségül hagyja neki költői dicsősége egyik sugarát, a legbájosabb női eszményképet, melyről valaha álmodozott.

12
Vörösmarty anyagi körülményei. Politikai érdekeltsége és pártállása. A márciusi napok 1848-ban.
Képviselővé választatik. Petőfi támadása. Viszonya Petőfihez és Aranyhoz. A forradalom és
Debrecen. A kegyelmi szék bírájává neveztetik ki. Bujdosása a világosi napok után. Pestre jő:
kegyelmet nyer. Baracskára, majd Nyékre vonul. Lear királyt fordítja, s néhány költeményt ír.
A Vén cigány. Betegeskedése, halála és temetése

Házassága után nem írt nagyobb munkát, kivéve, hogy Czillei és a Hunyadiak című régebben kezdett drámáját bevégezte, mely egy trilógiának lett volna első része. Csak kisebb, leginkább lírai műveken dolgozott, melyek költői tehetségének még teljes erejét mutatták. 1843 végén az Athenaeum megszűnvén, a lapszerkesztéstől teljesen visszavonult, s az Életképek, Honderű és Pesti Divatlap című szépirodalmi lapokban bocsátotta közre koronként újabb költeményeit. E költemények után járó tiszteletdíj tette jövedelme egyik forrását, de az, bár őt fizették legjobban, alig ment egypár száz forintra. Gyermekei szaporodtával háztartása nehezülvén, aggodalmak szállották meg. 1843-ban Kilián könyvárus által tíz évre megvett összes munkái tiszteletdíjával, 2600 forinttal, kezdett mint nős ember az élethez, de az egypár év alatt már fogyatékán volt. Örömest elfogadta a helytartótanács megbízását a középtanodák számára készítendő nyelvtanokra nézve, melyek kidolgozására Czuczorral szövetkezett. Valódi segély volt körülményei között gróf Batthyány Kázmér jóindulata, ki midőn a bicskei uradalmához tartozó Mány tagosíttatott, két maradványtelket ajándékozott neki, melyeket később visszaváltott tőle évenként egész haláláig fizetendő 500 forint díjában. Vörösmarty családját minél több kényelemben szerette volna részesíteni, s óhajtotta, hogy halála után valamivel többet hagyhasson reá munkáinál. Azon gondolkozott, hogy János testvére közelében és segélyével, ki igen kitűnő gazdatiszt volt, béreljen ki egy kis birtokot. Remélte, hogy nyáron át falura húzódva, részint a haszonbér, részint írói tiszteletdíjai jövedelméből félre tehet évenként egypár száz forintot, s így tőkét vagy birtokot hagyhat családjának.

Terve a sok halogatás miatt nem mehetett teljesedésbe. Pesten maradt anyagi aggodalmak között, de folyvást növekedő tisztelettől környezve. Államférfiak, tudósok és írók egyaránt keresték ismeretségét, barátságát. Az ifjú költők mint pártfogóhoz folyamodtak hozzá, s bekopogtatott ajtaján a vándor-színész Petőfi is, akihez egész részvéttel fordult. A Pesten átutazó lelkesebb ifjak híven fölkeresték, hogy láthassák a legnagyobb magyar költőt, s a társaságokban nők és férfiak ostromolták, hogy írjon egy pár verssort emlékkönyvükbe. Néhány hónapokig elhevert nála az emléklap, de azért szívesen írt, ha volt mit és kinek. Nem ritkán bosszankodott is némely tisztelőjére. Egy ily tisztelőjétől legjobb barátja Deák Ferenc mentette meg, midőn 1845-ben vele báró Wesselényi látogatására, Erdélybe utazott. Útközben Szabolcsban betértek Bónis Samu barátjokhoz, s ott töltöttek egypár napot, s Vörösmarty szalonkákra vadászott. Egyik délután az egész társaság a falu határába ment sétálni. Jövet a helybeli helvét hitű pap is hozzájuk csatlakozott, s midőn a paplak előtt mentek el, kérte az egész társaságot, hogy legyen szerencséje egypár percre, míg megnyugosznak. Bementek, s ott ültek mintegy negyedóráig. Hazaindulásukkor előáll a tiszteletes úr s kéri Deákot és Vörösmartyt, hogy emlékül írjanak neki egypár sort. Vörösmarty elkedvetlenedett, tehát neki ma egypár disztihont kell írni. "Szívesen" - mondta Deák egész jókedvvel; leült és írt amint következik: "Alulírt: több vármegyék táblabírája, bizonyítom, hogy Vörösmarty Mihály ekkor s ekkor itt járván vadászott, s egy lövésre hét szalonkát ejtett el." Ezzel átnyújtotta a tollat Vörösmartynak, aki azt vontatva vette át, s ült le az íróasztalhoz. Azonban olvasva Deák sorait, felvidult s egészen megkönnyülve ezt írta alája: "A fennebbieket én alulírt is bizonyítom, azon különbséggel, hogy nem egy lövésre ejtettem hét szalonkát, hanem hét lövésre egyet." A jó tiszteletes, aki Deáktól valamely politikai bölcs mondást, Vörösmartytól pedig egy szép epigrammot várt, kissé megütődve vette át az emléklapot, de azért nyájasan köszönte meg vendégei szívességét. Azonban ha a tiszteletes nem nyerhetett epigrammot Vörösmartytól, nyert ám Bónis. Midőn a szíves házigazda mindjárt megérkezésük után asztalhoz ültette vendégeit, némi kérkedéssel emlegette, hogy Szabolcsban is terem jó bor, s Vörösmarty elébe tétetett egy palackot saját terméséből. "No, kóstold meg" - biztatá. Vörösmarty megkóstolta s egész komoly arccal ezt mondta reá: "Víznek zavaros, bornak gyönge."

Mint házas alig egypárszor rándult ki barátaihoz. Boldogabb napokat élt neje és gyermekei körében. Gyöngéd férj és atya volt. Nőtlen korában csak dolgozni és hálni járt haza, most örömest ült otthon és rendesen csak a Körben töltött naponként egypár órát, hogy hírlapokat olvasson, és a napi politikáról halljon valamit. Az élénkülő politikai élet mindinkább magával ragadta. Most már aránylag csekély részt vett az irodalmi és akadémiai pártok küzdelmében, de annál nagyobb figyelemmel kísérte a politikai pártokét. E nagy érdekeltséget mutatja az is, hogy 1841-ben az Athenaeumba bírálatot írt Széchenyi Kelet Népéről, belevegyült a nagy vitába, mely a nemzetet annyira foglalkoztatta. Álnév alatt írta, szerkesztőtársai jól megőrizték a titkot, de jólesett neki, hogy cikke figyelmet ébreszt.

E cikk jellemzi őt mint politikust és embert egyaránt. Nem találunk benne olynemű analízist, mely politikai mélyebb tanulmányról vagy belátásról tenne bizonyságot, de igen sok helyes észrevételt, nemes érzelmet, szerény tartózkodást, s mindenekfelett hazafiaságot, melybe nem vegyül se hiúság, se pártszenvedély. Széchenyinek Kossuth ellen emelt vádját, hogy forradalomra készíti elő a nemzetet, ő sem találta alaposnak, mint Magyarország majd minden politikai tekintélye, de tiszteletre méltónak tartja aggodalmát, s korszakosnak nevezi könyvét. Mindig kegyeletes tisztelettel, néha valódi lelkesüléssel szól Széchenyiről, mi annál feltűnőbb, mert igenis arisztokratikus modora és szarkazmusai miatt nemigen rokonszenvezett egyéniségével. Cikkében a tisztelet és lelkesedés csak ott apad, midőn Széchenyi e következő szavaira tesz megjegyzést: "Nincs szegény kis Ferenczynknek kenyere, s megesik sok szív." Ferenczy szobrászbarátja volt, s maga is némi szerepet játszott a Kölcsey- és Mátyás-szobrok indítványozásában, melyre Széchenyi céloz. E gúny rosszulesett neki, nemcsak azért, mert közelről érdekelte, hanem mert, amint mondja, egy leverő szó Széchenyi ajkáról képes a különben sem igen tartós részvétet megsemmisíteni. Nem védi e szobrok ügyében elkövetett ballépéseket, de azt kérdi a magyar arisztokráciától, hogy hol vannak pesti palotáiban oly szobrok, melyeket Ferenczynél kitűnőbb szobrászok faragtak, s nem kell-e kimennünk Magyarországból, ha a magyar urak képtárait meg akarjuk tekinteni?

Kossuthot védi ugyan Széchenyi fő vádja ellen, de azért nem föltétlen híve; Széchenyinek sokban igazat ad, hanem azt hiszi, hogy Kossuth lapja mindinkább javul, hibái, fogyatkozásai az ifjúság hibái voltak, melyeket már kezd levetkőzni s ezt főleg a Kelet Népének köszönhetni. Megnyugvással végzi bírálatát azon hitben, hogy mind Széchenyi, mind Kossuth munkássága egyaránt áldást áraszt a nemzetre. E bírálat jellemzi egész politikai pályáját. Híve volt az ellenzéknek, lelkesült eszméiért, de mindig az általános elvek álláspontján maradt. Amily erősek voltak itt meggyőződései, éppen úgy ingadozott a részletekben, az alkalmazásban. A Széchenyi és Kossuth politikáját meg tudta egyeztetni, mert általános elvekben nem sokat különböztek egymástól; Wesselényi hevessége és Deák mérsékeltsége egyaránt rokonszenvével találkozott, mert mindkettő egy ügyet szolgált; az 1848-i országgyűlésen mint képviselő a miniszteri párttal szavazott, de Perczel Mór, az új ellenzék egyik vezére, néha teljes mértékben bírta hajlamát, mert éppen úgy aggódott a veszélyben forgó hazáért, mint habozott megmentése eszközeinek megválasztásában. Hajlott a demokráciához, anélkül hogy egészen demokrata lett volna, nem ijedt vissza a forradalomtól, de sohasem tudott valóságos forradalmi emberré válni. Költő volt, kit lelkesítenek a politikai mozgalmak, de nem kíván vezérük lenni, hazafi, ki remél, aggódik, kétségbeesik, de nem lép ki szerény visszavonultságából s nincs elég becsvágya, hogy hazája szerencséje- vagy szerencsétlenségének felelősségét magára vegye.

Az 1848-i nagy változást lelkesüléssel fogadta. Az átalakított alkotmányban végre diadalra jutott mindaz, amiért a nemzet oly régóta küzd, s amit a költők között ő szolgált legrégebb- és leghívebben. A márciusi napokban majdnem egész nap a Körben lehetett látni azon férfiak oldalánál, kik a mozgalmat hol bátorítani, hol mérsékelni igyekeztek. Egy szép költeménnyel üdvözölte a felszabadult sajtót, s túláradó felindulásban élte át a jóhiszemű remények és naiv örömök e boldog napjait. Azonban hazafiúi örömét családi csapás zavarta. Áprilban kisebbik fia, Mihály, meghalt. Mélyen hatott reá e veszteség. Erőt vett magán, neje előtt titkolta fájdalmát, de midőn Czuczor beszentelte a halottat, s búcsúztatóul elkezdte szavalni a Kis gyermek halálára című költeményét, reáborult a koporsóra, és keservesen sírt. "A különben erős férfiú szemei könyözönben úsztak - úgymond Czuczor - s vigasztalásomat nyakamba borulva fogadta." Garay és Petőfi szintén jelen voltak; ők kísérték ki egy bérkocsin a bánatos atyát, s temették el a kisfiú tetemét a Kisfaludy sírja mellé. Mindkettőt annyira meghatotta Vörösmarty fájdalma, hogy másnap fia emlékére írt költeményekkel igyekeztek őt enyhíteni. Mindamellett Vörösmarty búskomorsága nem sokáig tartott, a mozgalmas idők erős benyomásai hamar kiragadták belőle, s visszaadták a közügyek iránti érdekeltségnek. Midőn Wesselényi Miklós báró a Körben a horvát és szerb mozgalmak veszélyességéről tartott beszédet, s a haza védelme végett önkéntes zászlóaljak alakítására szólította föl a minisztériumot és nemzetét, addig is, míg az országgyűlés megnyílhatnék, Vörösmarty ott ült régi barátja mellett s osztozott aggodalmában és lelkesülésében. Egypár hónap múlva, midőn az idők nehezülni kezdtek, a Pesti Hírlapban egy költemény jelent meg tőle, melynek tárgya ugyanaz, ami Wesselényi beszédéé s refrénje harci riadó:

A síkra magyarok,
Fegyvert ragadjatok!
Hazánkat újra meg kell váltani.
E drága föld színét
Borítsák szerte-szét
A pártütőknek véres csontjai!

Néhány politikai cikket is írt a Pesti Hírlapba s a Pesti Divatlapban szót emelt a zsidók mellett, kiket a pesti és pozsonyi német polgárság egy része annyira üldözött. E cikkek is csak általánosságok, s nem vágnak a sajátképpi politika körébe. A politikai nagy mozgalom, mely már a forradalom csíráit hordozta méhében, egészen kiragadta a szépirodalom köréből, bár nem tette sem politikai íróvá, se szónokká. Fölhagyott Lear király fordításával, melybe 1847 végén kezdett, midőn Petőfivel és Arannyal szövetségre lépett Shakespeare nevezetesebb drámái lefordítására, fel a költészettel is, legalább 1848 márciusától egész 1849 végéig a fenn említett két költeményen kívül nem írt többet. Azok is hazafiúi költemények, a mozgalmas idők szüleményei. A nemzet lázas aggodalmai és reményei annyira lelkébe olvadtak, hogy nem is tudott volna mást költeni, mint hazafiúi vagy éppen politikai költeményeket, de tartózkodott akár az aggodalmak, akár a remények költészetének átadni magát; amaz csak félénkségét, kishitűséget terjesztett volna, emez pedig fokozta volna a különben is merész vágyakat. A néma költő magában emésztődött, mintegy hánykódva Deák aggodalmas hallgatagsága s Perczel Mór forradalmias önbizalma között. Amaz legjobb barátja volt, ez legkedvesebb tanítványa; amaz miniszter; ez ellenzéki szónok, majd tábornok; amaz a törvényesség, ez a forradalom megtestesülése. E két ellentét különböző fokain szállott vagy emelkedett Vörösmarty politikai hangulata a kedvező és kedvezőtlen körülmények szerint, még a pesti országgyűlés megnyitása előtt, s még inkább folyama alatt. Néha titkos rokonszenvvel kísérte az ellenzék magatartását; ingerült kedélye, lángoló képzelődése a merészebb rendszabályok felé ragadták, de nyíltan, véleményével, szavazatával folyvást, egész fennállásáig, a Batthyány-minisztériumot támogatta, mert lelkiismeretessége visszariadt mindentől, mi a kockáztatás bélyegét hordotta magán. A miniszterek részint tisztelői, részint barátai voltak; rokonszenv és megszokott pártfegyelem csatolta a régi ellenzékhez, mely most a kormányon ült.

A kormány szívesen látta pártján a Szózat költőjét, örömest adott volna neki hivatalt is, de ő nem fogadott el semmit, sőt a magyar nyelv és irodalom egyetemi tanszékét is visszautasította, mellyel Eötvös báró, a kultuszminiszter, megkínálta. Maga helyett Garayt ajánlá, ki aztán ki is neveztetett. Képviselővé választatni volt egyetlen vágya. Nem szerepelni kívánt, de polgártársai bizalmát úgy tekintette, mint hazafi lírája koszorúját, s azt hitte, hogy egy becsületes hazafi szavazata az izgalmas időkben többet ér, mint bármikor. Csakugyan meg is választották, s ott, hol csak híréből ismerték, Bács-Bodrog megye almási kerületében.

Itt előbb Kossuth Lajos választatott meg, azonban ő Pest városa részéről is megválasztatván, ez utóbbit fogadta el s Almáson új választás hirdettetett ki. "A június 19-én 9 órakor megnyílt gyűlésben - mond a választási jegyzőkönyv - a választási elnök (Kovácsics Antal) az összegyűlt számos választókat mindenekelőtt az isméti választás okáról értesítvén, ugyanazokat összesen és egyenként képviselő ajánlására nyilvánosan felszólította, mely felszólításra a jelenlevők egyhangúlag Vörösmarty Mihály nevét hangoztatván, miután isméti felszólításra, ha vajon nincs-e valakinek észrevétele a hangoztatott név ellen, mindnyájan a kikiáltott iránti akaratukat s bizodalmukat kijelentették: ekként Vörösmarty Mihály úr ezen almási kerület törvényes képviselőjének egyhangúlag megválasztatott, s a törvények értelmében ezen megbízó levél gyanánt szolgálandó jegyzőkönyv egyik példánya a választási jegyző által (Szevics Döme) személyesen kezébe juttatni rendeltetett."

Vörösmarty a képviselőház leghallgatabb tagja volt, éppen mint Newton az angol parlamentnek. Egyetlenegyszer sem szólott, sem Pesten, sem Debrecenben, sem Szegeden. Nem volt szónok, s csak a Körben és Akadémiában tartott néha beszédet. Nagyobb és szokatlan gyülekezetekben irtózott szólani. Losoncon és Kolozsvárott, midőn fáklyás zenével tisztelték meg, csak egypár szóval fejezte ki köszönetét. Még az annyira megszokott akadémiai gyűlésekben is némi zavar fogta el, ha hosszabb beszédet mondott. Ismerve természetét, az egész országgyűlés alatt csak az egyszerű szavazatra szorítkozott. Mindamellett szerény elvonultságában sem kerülhette az új ellenzék támadását.

Petőfi támadta meg egy versben, melynek refrainje ez: Nem én tépem le homlokodról, magad téped le a babért. E támadásra alkalmat a hadügyminiszter törvényjavaslata adott, mely szerint a kiegészítendő régi ezredek, mihelyt a körülmények engedik, magyar lábra állíttatnak ugyan, de addig maradnak régi állapotjukban, a régi tisztek és német vezényszó alatt, s csak az újonnan felállítandó honvédezredek állíttatnak egészen magyar lábra. Az ellenzék hevesen megtámadta e törvényjavaslatot, magyar vezényszót követelt, nem bízott a régi tisztekben, a szerbek ellen folytatott harc sikertelenségét is nekik tulajdonította, s a hadsereg teljes átalakítását sürgette. A minisztérium kivihetetlennek tartotta e követelést a háború folyama alatt, s nem vállalt érte felelősséget. A törvényjavaslatot aug. 21-én elfogadta az országgyűlés; Vörösmarty is a többséggel szavazott, bár, amint maga mondja, nem minden habozás nélkül. Petőfi az új ellenzékhez szított. Nem volt képviselő, sem hírlapíró, de dalaival nagy befolyást gyakorolt a közszellemre, s erélye a mozgalmakkal növekedett. Már 1846-ban forradalomról álmodozott s 1848-tól egész haláláig a legszélsőbb demokrácia híve volt, bár szorosan véve egy párthoz sem tartozott s Kossuth iránt éppen nem viseltetett rokonszenvvel. Mint a politikában a régi ellenzéket és reformpártot lassanként a forradalom pártja váltotta föl: úgy vált a hazafiúi költészet egészen forradalmivá. E költészetnek Petőfi volt képviselője. Dalai kísérték és megelőzték az eseményeket, s átzúgtak a gyűlések zaján s az ágyúk dörgésein. Ugyanaz választotta el egymástól a költőket, ami az államférfiakat.

Petőfit rendkívül felindította a hadügyminiszteri törvényjavaslat, s még inkább Vörösmarty szavazata, kiről azt hitte, hogy legalább e kérdésben nem fog a kormánnyal tartani. Mindjárt első felindulásában megírta Vörösmartyhoz intézett költeményét, aztán elment hozzá vitatkozni, de nem tudták felvilágosítani egymást. Barátjai, kiknek felolvasta költeményét, ellenezték kiadását. Petőfi nem hallgatott reájuk, szerkesztőtársa Jókai ellenére is kiadta azt az Életképekben, sőt midőn ez a következő számban tiltakozni mert, összetűzött vele, s megvált a lap szerkesztésétől. A költemény szép, maga Vörösmarty is megvallotta, azonban nem illett a körülményekhez, alapja nem igazság. Még az ellenzék szempontjából sem tett Vörösmarty olyast, hogy azt lehetett volna róla mondani, hogy megtagadta múltját és Szózata már érthetetlen. Vörösmartyra nagyon kedvetlenül hatott az egész. Sértve érezte hazafi becsületét, melyet többre becsült költői koszorúinál. Tudta, hogy mozgalmas időkben, ha egyszer megindul, bőven tenyész a gyanúsítás. Fájt, hogy éppen Petőfi lép föl ellene, kit mindig pártolt és szeretett. Hitte, hogy Petőfit némi rosszakarat is vezette, s kereste a támadás alkalmát. Száraz prózában felelt neki, fölfejtve, hogy ő semminemű elvet nem sértett meg, s a vita sarka általában nem elv, hanem az elvnek csak alkalmazása körül forgott. Azonban felindulását nem palástolhatta. Cikke végén megjegyezte, hogy Petőfi kitette magát a higgadt emberek ítéletének. "Nem fogják-e méltóan mondani - folytatja - hogy Petőfi Vörösmartytól, kivel barátságos viszonyban van, mindeddig egy jó szót sem szólt, honnan van az, hogy oly mohón ragadta meg az alkalmat róla kárhoztatását kimondani. Tisztelet-e, szerénység-e, midőn valakiről minden komolyabb vizsgálat nélkül így szólunk: én elítélem őt. Kicsoda? Petőfi. Kit? Vörösmartyt. S miért? Elvekért, melyeket meg nem tagadott. Ez legalább is igen nagy elbizakodásra és könnyelműségre mutat." S végre, hogy ő is mondjon verset, egy epigrammát csatol cikkéhez, jó tanácsképp, melyben inti Petőfit, hogy legyen buzgó, de szerény, bírónak még kicsiny, küzdjön, munkáljon s várja el ítéletét.^[128]

Vörösmartynak a vita főpontjában igaza volt, de felindulásában feledte, hogy Petőfi többször szólt róla, s oly tisztelettel és szeretettel, mint senkiről. "Debrecenből utaztam Pestre 1844-ben, februárban - írja Petőfi 1847-ben Kerényihez intézett Úti leveleiben, melyek a Hazánkban jelentek meg^[129] - kopott ruhában egypár húszassal s egy kötet verssel... A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez oly érzéssel, mint a kártyás, ki utolsó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál. A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlására kiadta a Kör, s lett pénzem és nevem. E férfiú, kinek én életemet köszönöm, s kinek köszönheti a haza, ha neki valamit használtam vagy használni fogok, e férfiú: Vörösmarty." Mint költőt is nem egyszer emlegette tisztelettel, sőt Shakespeare III. Richardja bírálatában (1847) nagyobb lírikusnak ítéli Hugo Victornál.^[130] Összes költeményeit is neki ajánlotta tisztelete és szeretete jeléül. Magán az ellene írt költeményen is megérzik a tisztelet s éppen nem látszik szenvelgésnek, midőn a hozzá csatolt jegyzetben azt mondja, hogy Vörösmarty elítélése neki nagy áldozat, melyet szíve tesz elveiért. Vörösmarty rossz szándékot vélt ott, hol csak politikai lázas pártszenvedély nyilatkozott, s nem vette észre, hogy Petőfiben egész a rajongásig kifejlődött meggyőződéseinek kultusza, melyeknek magát és másokat egyaránt kész volt feláldozni.

Petőfi is válaszolt Vörösmarty felszólalására. Többé nem vitatta Vörösmarty hazafi- vagy hazafiatlanságát, de élesen torolta vissza mindazt, mit Vörösmarty válaszában lenézésnek vagy éppen megvetésnek hitt. Ő is éppen oly hibásan fogta föl egy pontban Vörösmarty feleletét, mint ez az ő költeménye indokát. Petőfi azt hitte, hogy Vörösmarty e kérdésével: kicsoda mondja: én elítéllek? Petőfi, kit? Vörösmartyt; valamint epigrammájával lenézi őt mint költőt és embert egyaránt, holott Vörösmarty csak arra célzott, hogy egy fiatal ember merészkedik őt oly könnyedén elítélni, őt, ki huszonöt év óta szolgálja hazáját, s a nemzetiség és alkotmány nagy elveinek áldozta egész életét. A hazafi-önérzet kiömlése volt ez, melyet Petőfi annyival könnyebben megérthetett volna, mert tudhatta, hogy e pontban Vörösmarty mily érzékeny, és másfelől nemegyszer tapasztalhatta, hogy Vörösmarty nemhogy lenézné, de igen nagyra becsüli az ő költői tehetségét. Felindulásukban mindketten félreértették egymást, s éppen abban a pontban, mely leginkább fájt szívüknek.

E polémia ama zajos időben is figyelmet gerjesztett, de sokan nem láttak benne egyebet, mint azt, hogy Petőfi irigyli Vörösmarty koszorúját, Vörösmarty pedig keveset tart mind Petőfiről, mind költészetéről. S ezt némelyek máig is hiszik, holott e véleményt nem támogatja se polémiájuk, se másnemű adat. Hogy Petőfi mennyire tisztelte Vörösmartyt, mint költőt, Úti leveleinek több helye mutatja, sőt maga az ellene írt költemény sem bizonyít e tekintetben ellenkezőt, mert Petőfi mintegy ezt vallja be: én nem tudom elhomályosítani dicsőségedet, magad homályosítod el. Petőfi e polémia után is azzal a tisztelettel és ragaszkodással viseltetett Vörösmartyhoz, mint azelőtt. Látszik, nem akarta sérteni, nem rossz szándékból lépett föl ellene, s annyira bízott jóindulatában, hogy midőn honvédnek állott s a csatatérre indult, azon esetre, ha elesnék, Vörösmartyt kérte föl születendő gyermeke gyámjául. Vörösmarty is mindvégig a régi maradt hozzá, s hogy mennyire becsülte költészetét, szavai és tettei mutatják. Midőn Petőfi az Athenaeumban föllépett, ő figyelmeztette társait e rendkívüli tehetségre; 1844-ben Petőfi versei első gyűjteményének kiadását ő eszközölte ki a Körben; János vitéznek, még megjelenése előtt, az irodalmi körökben ő alapította meg jóhírét. Petőfi néhány év alatt meghódította a közönséget, s mint lírikus Vörösmarty versenytársává emelkedett, sőt némelyek azt tartották, hogy felül is múlta. Petőfi ellenségei azt terjesztették, hogy ezt ő maga mondotta volna, mi Vörösmartyné fülébe jutván, elpanaszolta férjének. "Hadd múljon felül mielőbb - jegyzé meg Vörösmarty - nem szeretnék úgy meghalni, mint Magyarország első költője." Nagyobb lelkű volt, mintsem irigy lehessen. Elismerte Petőfi zsenialitását, s bár ez új líra az övével némely pontban ellentétben állott, mégis örömmel üdvözölte, mert érezte, hogy az nem egyéb, mint fejlődési stádiuma a mindinkább nemzetivé váló magyar költészetnek, melynek ő vetette meg alapját.

Valóban Vörösmarty az ellentétek mellett is mind külsőleg, mind bensőleg szoros kapcsolatban van Petőfi és Arany költészetével. Ő törte meg költészetünkben az idegen szellem jármát, mely lehetővé tette a nemzetiesebb fejlődést; pártfogója, támasza volt Petőfinek, Arany fejlődésére pedig néhány szavával elhatározó befolyást gyakorolt. Arany 1845-ben az Elveszett alkotmány (előbb Rák Bende) című komikai eposzával pályázott a Kisfaludy Társaság költői díjára, mint teljesen ismeretlen ember. A mű nem sokat ér, de legjobb volt társai közt, s megnyerte a jutalmat, azonban a jutalmazott költőt nagyon lehangolta Vörösmartynak, mint egyik pályabírónak, következő ítélete: "A beküldött komikai költeményekben több a szatíra és didaxis, mint a komikum, s a nyelv és verselés olynemű, mintha irodalmunk vaskorát élnők; eszmékben gazdag s nem költőietlen a Rák Bende című, melyet, mint a többi közt legtűrhetőbbet, jutalomra ajánlok."^[131] Arany érezte, hogy Vörösmartynak igaza van, de érezte tehetségét is; Vörösmarty szavai fölébresztették szunnyadó becsvágyát, meg akarta mutatni, hogy nem vaskori költő s megírta Toldiját, mely megalapította hírét. Így növelte Vörösmarty versenytársait, Petőfit, a lírikust, Aranyt, az epikust, hogy mintegy átadja nekik a magyar költészet e két birodalmát, melyekben huszonöt éven át egyedül uralkodott.

Azonban az idők mindinkább nehezültek. Vörösmartyt kerülte a múzsa, többé nem gondolt az irodalommal, hazafiúi aggodalmainak élt. A forradalom kikerülhetetlennek látszott. Akik féltek tőle és kikerülni igyekezték, akik gyűlölték és el akarták nyomni, éppen úgy munkáltak előidézésén, mint akik óhajtották és előkészítették. A belesodrott nemzetnek nem volt más választása, mint küzdeni vagy föltétlenül megadni magát. Vörösmarty nem vált meg nemzetétől; 1848 végnapjaiban minden habozás nélkül követte az országgyűlést Debrecenbe, s magával vitte családját is. A vesztett és nyert csaták zajában élte napjait és Szózatának reményei és balsejtelmei visszhangoztak lelkén. A huszonöt éves ifjú az elhanyatlott ősi dicsőségről álmodozott, s a puhaság fertőjébe süllyedt nemzetét siratta, hazafi-erényről zengett, melynek csak emléke élt már: s íme a negyvennyolc éves férfiú betelni látta ifjú álmait. A régi magyar vitézség és hazafi-föláldozás nagy tettei mintegy újjászülettek a forradalom viharában. Vörösmarty szilaj örömmel szemlélte mindezt, de az erények mellett látta a bűnöket is, és elfordult tőlük. Nemes kedélye gyakran szenvedett. Ide járult még a sok nyomor és szerencsétlenség, melyekkel együtt jár a háború, s méginkább a forradalom. Életével keveset gondolt, de az a gondolat, hogy családjára szomorú sors várhat, gyakran elkomorította. Nem volt képes se a közügyeknek, se családjának, se a költészetnek élni. Költői kedélye egész izgatottságával szemlélte az eseményeket. Néha könyveibe merült, máskor vidámabb barátjai társaságában keresett szórakozást. Föl-följárt az országgyűlésre, de nem beszélt; visszavonult családjába, de a kormány egy-egy újabb rendszabálya vagy egy fontos hír a csatatérről az országgyűlési klubok lármáiba ragadták.

Debrecenben is, mint Pesten, nem egy kérdésben a mérsékeltebb párthoz tartozott, kiket magyar girondiaknak nevezgettek, de azért fenntartotta régi viszonyát mind Perczellel, mind Petőfivel, kik egész atyjuknak nézték. Petőfi családja abban a házban lakott, melyben Vörösmarty, valamint a Perczel testvéréé is, mintegy a Vörösmarty gondjai alatt. Perczel és Petőfi először is Vörösmartyt látogatták meg, ha Debrecenbe jöttek. Perczel nyert csatáiról beszélt, s Magyarország nagy jövőjéről, Petőfi Bemről, az erdélyi hadjáratról, újabb költeményeit olvasta föl, és sarkallta Vörösmartyt, hogy ő is írjon. Vörösmarty gyönyörködött ifjú barátjai lelkesedésén, de hallgatag és tétlen maradt. Már mutatkoztak rajta némi jelei a búskomoly és tétlen hangulatnak, melynek később martalékául esett. De erőt vett magán s a forradalom izgalmai, melyek fárasztották, egyszersmind nem engedték, hogy sötétedő kedélye önmagába süllyedjen.

Az 1849. ápril 14-i végzés után, mely az uralkodóházat trónjától megfosztotta, s kimondotta Magyarország teljes függetlenségét, a kormányban változás történt; Magyarország élére egy kormányzó állíttatott, nagy hatalommal ugyan, de a felfüggesztett fölségi jogok közül mindannak gyakorlata, mire múlhatatlan szükség volt, némiképp korlátoztatott. Így a kegyelmi jogot nem a kormányzó gyakorolta, hanem egy kegyelmi szék, melyre csak annyiban volt befolyása, hogy bíráit, az igazságügyminiszter előterjesztésére, ő nevezte ki. Vörösmarty is kineveztetett e kegyelmi szék egyik bírájának. "Hivatalosan értesítem önt - írja neki Vukovics Sebő, az igazságügyi miniszter, Pesten, 1849. jún. 15-én - hogy előterjesztésemre az országkormányzó által a kegyelmi székhez közbíróul neveztetett ki, rendszeres 4000 pfrt. fizetése f. évi jún. 15-én veszi kezdetét, miről a pénzügyi minisztérium értesíttetett." "Tehát mégis van egy hivatal - mondá Vörösmarty nejének - melyet el lehet és el kell fogadnom." Elfogadta mint oly hivatalt, mely nem annyira szakismeretet kíván, mint becsületet és lelkiismeretességet. Aztán úgy hitte, hogy el kell fogadnia hazafi és emberi kötelességből, mert talán igazságtalanságokat akadályozhat meg, s mindenesetre korlátozhatja a pártdüh kicsapongásait, s enyhítheti a kivételes törvények szigorát. Buzgóságában nem gondolt arra, hogy e hivatal egyaránt veszélyt hozhat reá, akár győz a forradalom, akár nem. Az első esetben a pártok szenvedélye támadhat ellene, mert igen mérsékelt, a másodikban a győzők fogják üldözni, mint tagját egy oly törvényszéknek, mely fölségi jogot mert gyakorolni. Hivataloskodása nem sokáig tartott. A kegyelmi széknek csak egyetlen ülése volt, s Vörösmarty - mint mondják - ebben is kegyelemre szavazott.

Az egyesült osztrák és orosz seregek előnyomulása júliusban Pest elhagyására kényszeríté a kormányt és országgyűlést. Vörösmarty követte őket. Úgy vált meg családjától, melyet Pesten hagyott, mintha sohasem térne vissza. Szegedre, Aradra együtt utazott Bajzával, a világosi katasztrófa után vele menekült Nagyváradra s onnan Szatmár megyébe. A két költő négy hónapig bujdosott és rejtőzött e távoleső megyében. Mindenütt vendégszerető menhelyre találtak; egyik birtokos a másikhoz küldötte őket, míg végre az üldözők nyomaikat vesztették. Háltak a szabad ég alatt is, egypárszor erdészkunyhókba kellett rejtőzniök, s talán még most is láthatni valamelyiknek ajtaján Vergilius e szavait: Nos patriam fugimus, melyeket Vörösmarty irónnal karcolt emlékül reá. Gebén, Csanády Jánosnál, mintegy három hétig mulattak; itt írta Vörösmarty Emlékkönyvbe című költeményét, mely oly híven kifejezi kétségbeesett hangulatát. Hazafiúi mély bánatát családi csapások tetézték. Az első tudósítás, melyet családjáról vett egyik kisleányának halála volt. Nemcsak lélekben lőn beteg, hanem testben is. Vérkeringési zavarokban szenvedett, melyeket a hányódás és rendetlen élet idéztek elő. Midőn 1850 elején Fegyvernekre jött nejével találkozni, már majdnem egészen ősz volt és gyöngélkedő. Neje és barátjai tanácsára elhatározta, hogy Pestre megy, és följelenti magát a katonai törvényszéknél, melynek szigora valamennyire már enyhülni kezdett. Kikérdezték, és elítéltetéséig szabadon bocsátották. 1850 nyarán pöre felfüggesztetett, s ugyanakkor Haynautól, Magyarország teljhatalmú helytartójától, több képviselőtársával együtt kegyelmet nyert.

Ez örömhír már Baracskán találta a családot. Vörösmarty itt még 1850 tavaszán egy házat, egypár hold földet és Kajászószentpéter határában egy szöllőt vett haszonbérbe. Egészen 1853 tavaszáig lakott itt, mikor aztán szülőföldjére, Nyékre költözött, szintén mint bérlő. Életének ez öt éve csak lassú haldoklás volt. Sok csapás súlyosult reá szellemi és anyagi, testi és lelki, de a legnagyobb az volt, hogy elhagyta lelkének ereje. Búskomolyságba és tétlenségbe süllyedt s lelki és testi betegsége egymást táplálták. Költségkímélésből költözött falura, s úgy hitte, nincs többé mit keresnie Pesten. Akadémiai fizetése volt egyetlen biztos jövedelme, melyhez később a Batthyány Kázmér lefoglalt javain fekvő 500 forintnyi évpénze járult, melyet a kormány folyóvá tőn. Mindez csekély összeg volt arra nézve, hogy megrongált pénzviszonyait rendbehozza, gyermekeit neveltethesse, családját némi kényelemben részesítse. Neje és gyermekei, kiket úgy szeretett, s kik annyira boldogították, élő vádként tűntek föl előtte. Nem tehet értük semmit, nem hagyhat reájuk semmit. Férji és atyai gyöngéd szeretetének aggodalmai megkeserítették családi élete örömét is, az egyetlent, mely még megmaradt számára. Dolgozni, írni akart, de nem volt reá képes. Csak a nemzet siralmát, Magyarország jajkiáltását tudta volna zengeni, amit nem lehetett, s egyebet semmit. Senki sem érezte mélyebben hazája szenvedését. Kedélye fel volt dúlva, mint a haza földje, mint az alkotmány, mint a nemzetiség: rom volt, mint Magyarország. Együtt nőtt fel egy jobb kor reményeivel, bajnoka, költője volt annak a nagy küzdelemnek, mely fejlődésbe indította az alkotmányt, nemzetiséget és újjászülte a magyart, s íme mindez összedűlve, letiporva. A Bach-kormány minden rendszabálya, mely a nemzeti lét gyökerét támadta meg, megannyi tőrszúrás volt szívének s bár hazafiúi kétségbeesése első rohamaiból kiocsúdva, nem tekintette örökre elveszettnek hazáját s bízott jövőjében, de a maga életét eljátszottnak hitte, s e szomorú idők egész gyásza kedélyére nehezült.

Az irodalom helyett a kertészet- és szöllészetnek élt; dinnyét és dohányt termesztett, kivált Baracskán, de Nyéken már abba is beleunt. Kerülte a társaságot, de a magány is terhére vált. Néha dolgai miatt vagy szórakozásból berándult Pestre, de még komorabban tért vissza. Barátjai nagy része bujdosott vagy börtönben szenvedett, Bajzát megőrülve találta, az Akadémia csak eltűrve, mintegy elbújva tartotta üléseit, az irodalom kegyetlen önkény alatt nyögött, a nemzeti nyelv kiszoríttatott mind a közigazgatásból, mind az iskolákból, s a fővárost az idegen hivatalnokok egész özöne borította el. Falun legalább nem láthatott ilyesmit s Nyéken gyermeksége édes emlékei vették körül. Ablakából odalátott arra a telekre, hol egykor atyja rozzant laka állott, hol született, hol gyermeksége napjait töltötte. E mosolygó emlékek is elborultak; azóta negyven év telt el, s a tíz éves gyermek mint megtört férfiú tért vissza bölcsőjéhez haldoklani. Elsötétedett kedélye ritkán derült fel. Néha vendég köszöntött be hozzá, egypárszor Deák Ferenc is meglátogatta; legkedvesebb barátja látására fölelevenedni látszott régi kedve, de nem sokáig tartott, ismét visszasüllyedt búskomolyságába. Végre írni kezdett. Elővette Lear királyt, melynek fordításába még 1847-ben belefogott. Inkább kényszerűségből dolgozott, mint kedvből. A Nemzeti Könyvtár kiadói Shakespeare egypár drámája fordításával bízták meg, tiszteletdíját is előlegezték, mit leróni igyekezett. Lear királyt be is végezte, de ez nem oly sikerült fordítás, mint Julius Caesar, melyet szintén Shakespeare-ből jobb napjaiban fordított. Romeo és Júliába is belekezdett, de csak egypár jelenetét fordíthatta le. Mindinkább betegeskedett. Vértolulások támadták meg mellét és agyát, minek következtében kábultságban és nehéz lélegzésben szenvedett. Ezért gyakran járt be Pestre orvosához, Kovács Sebestyén Endréhez; elhagyva a homeopathiát az allopathiához fordult. Ilyenkor több napot mulatott a fővárosban. Benézett a színházba, meg-meglátogatta régibb s újabb barátjait és ismerőseit. Nemegyszer lehetett látni Keménynél és Csengerynél, de legtöbbször Tomorynál, kinél 1854-55-ben sokszor összegyűltek a fiatal írók. Maga keveset beszélt, inkább hallgatta a mások beszédét, az irodalom most már nemigen érdekelte, a politika inkább, s néha a szenvedély egész gyűlöletével és fájdalmával bírálta a Bach-kormány rendszabályait s az európai politika fordulatait. De hamar kifáradt, s elaludt székében. Testi és lelki hanyatlása meglátszott öltözetén is, melyet elhanyagolt. Valódi képviselője volt hazájának, a szenvedő, szegény és megalázott Magyarországnak.

Betegsége 1853 őszén vett komolyabb fordulatot, s lassanként tüdővizenyővé fejlődött ki (oedaema pulmonum). Azonban voltak enyhébb hónapjai is, s mégegyszer és utoljára föllobbant költői lelkesülése is. 1854-ben néhány költeményt írt, s küldött be Csengery Antalhoz, a Magyar nép könyve szerkesztőjéhez, Eötvös által, ki Velencén jártában meglátogatta. Az Ember élete, Száműzött, Emléksorok egy sírköre, Vén cigány e költemények címei. A három elsőt Batthyány Kázmér gróf emlékére írta, ki 1854-ben mint száműzött halt meg Párisban. Rokonszenv és hála csatolták hozzá; barátja és pártfogója volt, kinek halála számtalan veszteségei között is mélyen hatott reá. A Vén cigányt az orosz-török háború kiütésekor írta, mely európaivá gyulladott, s melyről azt hitte, hogy befolyással lesz Magyarország sorsára. Költői szelleme, melyet honszeretet táplált, s hazafibánat emésztett, még egyszer erőteljesen nyilatkozik. Nemzetéhez többé nem szólhatva, önmagát szólítja meg, ő a vén cigány, a vénülő költő. Lelkén a Szózat visszhangzik, melynek balsejtelme szilaj fájdalommá vált, de amelynek reményét, hitét még őrzi megtört szívében is. Lesz még egyszer ünnep a világon - kiált fel - remél az európai szabadság ünnepében, s hiszi Magyarország sorsának jobbrafordulását.

Ugyanez idő tájt munkái újabb kiadásáról is gondolkozott, mert a Kilián könyvárussal kikötött tíz év már eltelt. Most Heckenasthoz fordult, s alkudozásba bocsátkozott vele Tóth Lőrinc által. Nyomasztó pénzviszonyain akart segíteni, melyeket betegsége még nyomasztóbbakká tett. "Adósság, tehetlenség, sánta remény, hidd el alig nevezhető életnek; - írja Tóth Lőrincnek 1854. aug. 4-ről - itt a lelkierő oszlop, melyről elpusztult a híd." Az alku nem sikerült. Vörösmarty mind nyomasztóbb helyzetbe jutott. Betegsége nem enyhült, hiában használta 1855-ben a balatoni fürdőt. 1855 október vége felé a legaggasztóbb jelenségek mutatkoztak; erős rohamok jöttek reá, s két hétig feküdt. Azt hitte, hogy többé föl nem kel; könnyező nejének, mintha örökre búcsúznék tőle, tanácsokat adott s még egyszer ismétlé: "Nem tudom, mi lesz belőletek, de bármi sors érne, forduljatok Deák Ferenchez, ő nem fog elhagyni." Azonban fellábadt, s neje rávette, hogy költözzenek be Pestre, hol folyvást orvosi felügyelet alatt lehet. Az egész család beköltözött, s az "Arany sas"-ba szállott, míg szállást fogadhat. Vörösmarty valamennyire jobban érezte magát; gyakran látogató barátjai s köztök Deák Ferenc társaságában egy kissé felvidulni látszott. Nov. 17-én költöztek át a Váci utcai 5. számú Kappel-házba. Éppen azon az emeleten volt szállásuk, hol azelőtt huszonöt évvel Kisfaludy Károly lakott és meghalt. Vörösmarty gyalog ment nejével; megismerte a házat, hol kedves barátja meghalt, de nem gondolt arra, hogy ő is oly közel van a halálhoz. Alig indult fel a lépcsőkön, egyszerre csak összerogyott. Hirtelen meghűtés következtében agyszélhűdés (apoplexia serosa cerebri) érte. Ölbefogva vitték föl s lefektették; egész haláláig nem volt eszméletnél. Neje s egy fiatal orvos, Kovács József virrasztottak mellette. A mellékszobák barátjaival teltek meg, a házmestert és cselédeket a hogyléte felől tudakozók csoportjai ostromolták. 19-én reggel Bezerédj István papot hozott, ki feladta a halotti szentséget. Déli egy óra után Deák Ferenc és Kemény Zsigmond léptek a haldokló szobájába. Alig távoztak el, Vörösmarty nem volt többé, délután két órakor már hidegült tetemére borultak síró neje és gyermekei.

Temetése nov. 21-én ment véghez Kisfaludy Károly halála napján és órájában (d. u. három órakor). Pest emberi emlékezet óta nem látott ily népes temetést. Húszezer embernél több követte a koporsót, s a fogatok számlálhatatlan sora lepte el az utcákat. Az életét nemzetének áldozott férfiú halálával is a nemzeti érzelem nyilvánulására adott alkalmat. A főváros népe, midőn a hazafiság és nemzetiség nagy költőjének ily fényes végtiszteletet adott, egyszersmind ki akarta mutatni hazafiúi érzelmeit, hogy megfagyva bár, de törve nem él nemzet e hazán. Öt sanyarú év után e temetésen lélegzett fel először szabadabban. A kormány érezte, hogy ez néma tiltakozás, s a hírlapokon bosszulta meg magát, melyek gyászszegélyben mertek megjelenni. Azonban a nemzet részvéte nemcsak a temetésen nyilatkozott, s kész volt anyagi áldozatokra is.

Vörösmartynak özvegye s három gyermeke maradt: Béla, Ilonka és Erzsébet, kiknek nem hagyhatott más vagyont, mint munkáit és költői dicsőségét. Gyámatyjok, Deák Ferenc, magánúton adakozásra szólította föl a tehetősb hazafiakat. Néhány hónap alatt százhárom ezer pengő-forint gyűlt be. A nemzet súlyos körülményei közt is önmagához s a költő nevéhez méltó dotációval kívánta megtisztelni az elhunytat családjában. Tetemei ott nyugosznak a Kerepesi út melletti temetőben, síremlékét neje emeltette; szülőföldje, Fehér megye, ércszoborral tisztelte meg, mely Székesfehérvár egyik főterén 1866-ban nagy ünnepélyességgel lepleztetett le. Örök emléke munkái, s neve együtt fog említtetni Magyarország újjászületési korszakának legnagyobb embereivel. E korszaknak küzdelme, dicsősége, gyásza egyszersmind az övé.

Gyulai Pál műveinek kiadásakor a válogatás szempontja mindenekelőtt az volt, hogy Gyulai életművének mintegy keresztmetszetét adja. A válogatás öt részre oszlik. Az első részben Gyulai költői, a másodikban szépprózai, a harmadikban kritikai, a negyedikben dramaturgiai munkásságának igyekeztünk kiválogatni a legjavát. Az ötödik rész maga is két részre oszlik. Lényegében Gyulai irodalomtörténeti jellegű munkásságát mutatja be, az emlékbeszédeket, monográfiákat. Igyekeztünk, ahol csak lehet, teljes cikkeket, tanulmányokat közölni. Ez a kiadás természetesen nem helyettesítheti Gyulai összes műveinek kritikai kiadását, de bevezeti az olvasót a kiváló magyar kritikus munkásságának tanulmányozásába.

A szövegek közlésénél az első kiadások szövegét vettük alapul. Gyulai helyesírását nem tartottuk meg.

Gyulai költeményeinek gyűjteményes kiadása először 1870-ben, majd 1882-ben jelent meg. Az 1894-es harmadik kiadás már két kötetre bővült. Két kötetesek az 1895-, 1902- és 1904-ben megjelent kiadások is. Hátrahagyott költeményeit Papp Ferenc adta ki. (Gyulai Pál irodalmi emlékei. Bp. 1928.)

Elbeszéléseinek első gyűjteményét Vázlatok és képek címen adta ki. Az 1867-ben megjelent első kiadást két újabb követte, 1901-ben és 1913-ban. Vörösmarty-életrajzát először 1866-ban adták ki, majd számos új kiadást ért meg. Katona József és Bánk bánja akadémiai székfoglaló volt, s először a Budapesti Szemle 1860-as évfolyamában jelent meg; könyvalakban először 1883-ban, másodszor 1907-ben. Az Emlékbeszédek első gyűjteményét 1879-ben adta ki Gyulai. Az 1902-ben megjelent második kiadás és ennek 1914-ben megjelent lenyomata már két kötet volt.

A Dramaturgiai dolgozatok kétkötetes gyűjteménye 1908-ban jelent meg. Bírálatait a Magyar Tudományos Akadémia három gyűjteményes kötetben adta ki. Ezek közül az első Kritikai dolgozatok 1854-61 címen, még Gyulai életében, 1908-ban jelent meg. A Bírálatok 1861-1903 1911-ben, majd újabb lenyomatban 1912-ben, Gyulai Pál kritikai dolgozatainak újabb gyűjteménye 1850-1904 1927-ben jelent meg. Ez utóbbi kiadvány függelékében Gyulai kötetben meg nem jelent bírálatainak jegyzéke is megtalálható. Gyulai levelezéséből az Irodalomtörténeti Közlemények 1913-as, a Budapesti Szemle 1923-as, a Nyugat 1923-as és 1924-es, és az Erdélyi Irodalmi Szemle 1926-os évfolyamában tettek közzé szemelvényeket.

Gyulai munkásságával foglalkozó egyetlen nagyobb szabású munka Papp Ferenc kétkötetes monográfiája. (Papp: Gyulai Pál. Budapest, 1935-41.) Filológiailag igen alapos, adatokban gazdag, de elméleti tekintetben rendkívül sekélyes, pozitivista jellegű munka. A Gyulaira vonatkozó tanulmányok közül az alábbiakat említjük meg:

Angyal Dávid: Gyulai Pál, a kritikus. Budapesti Szemle. 1926.

Beöthy Zsolt: Gyulai Pál és költészetünk. Romemlékek. Bp. 1923.

Dóczy Jenő: Gyulai Pál kritikai elvei. Bp. 1922. Különlenyomat, Nyugat. 1920.

Galamb Sándor: Gyulai Pál novellái. Irodalomtörténeti Közlemények. 1919-21.

Hatvány Lajos: Gyulai Pál estéje. Bp. 1911. (Személyes élményeken alapuló visszaemlékezés.)

Kozma Andor: Gyulai Pál, az ember és a költő. Bp. 1923.

Mitrovics Gyula: Gyulai Pál esztétikája. Budapesti Szemle. 1926.

Móricz Zsigmond: Gyulai Pál mint költő. Uránia. 1904.

Riedl Frigyes: Gyulai Pál. Bp. 1911.

Schöpflin Aladár: A fiatal Gyulai. Magyar írók. Bp. 1917.

Voinovich Géza: Gyulai Pál. Bp. 1926.

Azoknál az írásoknál, amelyek először valamilyen folyóiratban, később pedig könyvalakban jelentek meg, csak az utóbbi megjelenés adatára utaltunk.

Kritikai Lapok (1831-1836) Bajza József kritikai folyóirata, mely harcos és elvszerű bírálatai és vitacikkei révén korszakalkotó jelentőségű a magyar kritika történetében.

Athenaeum (1837-1843) és melléklapja, a Figyelmező, Bajza József, Toldy Ferenc és Vörösmarty Mihály folyóirata, a haladó demokratikus irodalom jelentős orgánuma, a kor valamennyi jelentős íróját egyesítette.

Honderű (1843-1848). Reakciós irodalmi folyóirat. Petőfit hevesen támadta. Szerkesztője Petrichevich Horváth Lázár volt.

Szépirodalmi Szemle (1847). A Kisfaludy Társaság kiadásában, Erdélyi János szerkesztésében megjelent magas színvonalú kritikai folyóirat.

Új Magyar Múzeum (1850-1861). A Magyar Tudományos Akadémia Toldy Ferenc szerkesztésében megjelent folyóirata.

Pesti Napló (1850-1939). Az 1850-60-as években, különösen 1855-től, a Deák-párti középnemesség legfőbb orgánuma. 1853-tól Török János szerkesztette. Ebben az időben Gyulai élesen szembefordul a lap irányával. 1855-ben Kemény Zsigmond veszi át a szerkesztést, s ettől fogva Gyulai is a lap állandó munkatársai közé tartozik.

Szépirodalmi Lapok (1853). Gyulai Pál és Pákh Albert szerkesztésében megjelent irodalmi folyóirat, mely főként a petőfieskedők ellen harcolt.

Pester Lloyd (1845-1944). Német nyelvű napilap, a nagypolgárság szócsöve. Hosszú időn át Falk Miksa szerkesztette.

Magyar Sajtó (1855-1865). Ellenzéki szellemű napilap, a 60-as években Jókai, majd Vajda János is szerkesztette.

Pesti Hírnök (1880-1868). Konzervatív irányú lap. Szerkesztője egy ideig Török János volt.

Koszorú (1863-1865) Arany János szépirodalmi és kritikai hetilapja, a Szépirodalmi Figyelő folytatása.

Bolond Istók (1872-1919, megszakításokkal). Ellenzéki szellemű, a Függetlenségi Párt politikáját propagáló élclap. Megalapítója Bartók Lajos volt.

Anyegin Jevgenyij - Puskin verses regényének főhőse.

Ányos Pál - (1756-1784) költő. Finom elégikus hangú lírája a kor történetének jellegzetes alakjává tette. Jelentős szerepe volt a II. Józseffel szembeszálló nemesség érzelemvilágának költői kifejezésében.

Arago, Emanuel - (1788-1853) francia fizikus és csillagász.

Ariosto, Ludovico - 1474-1533) olasz eposzíró, korának egyik legünnepeltebb írója. Főműve: "Őrjöngő Lóránd" című eposza. Ebből 38 strófát Arany János fordított le.

Arisztarchosz - (i. e. kb. 217-145) kiváló görög szövegkritikus, grammatikus, a nagy alexandriai Ptolemaida könyvtár igazgatója. Horatius óta mint a megvesztegethetetlen, éles szemű kritikus példaképe él a köztudatban.

Arisztophanész - (i. e. 450-383) görög komédiaíró. Vígjátékait Arany János fordította magyarra. Így váltak nálunk közismertté a múlt század második felében.

Arisztotelész "Poétika"-ja. - Az i. e. IV. sz.-ban élt görög filozófus töredékben fennmaradt esztétikai fő műve. A töredék elsősorban a drámával, s ezen belül a tragédiával foglalkozik.

Atala - Kisfaludy Atala (1836 -1911) költőnő írói álneve.

Bach Sándor - (1813-1893) osztrák politikus. Eredeti foglalkozása: ügyvéd. 1848-ban a liberális polgárság egyik vezetője, de hamarosan átpártol a Habsburg-reakcióhoz. 1850-től 1859-ig belügyminiszter. Az általa megteremtett terror s az államszervezet bürokratikus gépezete történelmünk egyik legszomorúbb korszakában hírhedté vált.

Bacon Francis, lord Verulam - (1561-1626) az újkori angol filozófia legnagyobb alakja. Mint materialista gondolkodó az egész újkori filozófiai fejlődés egyik elindítója.

Bajza Jenő - (1840-1863) Bajza József fia, költő. "Zách Felicián" című tragédiáját halála után Zilahy Károly adta ki.

Bajza József - (1804-1858) költő, szerkesztő, publicista, történetíró és a reformkor egyik legjelentősebb haladó kritikusa. Nagy polémiáinak hatalmas közvélemény formáló erejük volt. Ezek közül legjelentősebbek: "A conversations-lexikoni pör", melyben Döbrentei Gáborral és gróf Dessewffy Józseffel szemben a társadalmi rangtól és egyéb tekintélyi elvektől független, szabad kritika jogát védelmezte. A Pyrker-pörben a nemzeti nyelvű és szellemű költészet érdekében szállt síkra, és a Henszlmann Imrével folytatott dramaturgiai vitában a francia romantikusok, pl. Victor Hugo mellett foglal állást.

Balog István - (1787-1873) színész, bohózatíró. Leghíresebb bohózata "Mátyás deák vagy a cinkotai kantor". Színpadra vitte Fazekas "Ludas Matyi"-ját is. Cikkei a "Hölgyfutár"-ban jelentek meg.

Banville, Théodore - (1823-1891) francia romantikus költő, regény- és drámaíró, Victor Hugo követője.

Bárány Boldizsár - (adatok ismeretlenek) író. Nagyobb jelentőségre nem saját műveivel emelkedett, hanem 1814-ben kelt kritikai írásával a Bánk bán "Rostá"-jával. (L. Kisfaludy Társaság "Évlapok" III. kötete).

Baráti Szabó Dávid - (1739-1819) költő, az úgynevezett klasszikus triász legtehetségesebb tagja, több szép hazafias vers írója.

Bartók Lajos - (1851-1902) költő és drámaíró. A Kisfaludy Társaságban az ellenzékhez tartozott, és többször élesen támadta Gyulai irodalompolitikáját.

Béranger, Pierre Jean de - (1780-1857) francia költő és sanzon-szerző. Főként a forradalmi időkben írt sanzonjaival vált híressé. Verseinek forradalmi szelleme megragadta Petőfit, kinek egyik legkedvesebb költője volt. Néhány verse Petőfi fordításában nálunk is közismertté vált.

Bérczy Karoly - (1821-1867) költő, novellista és műfordító. 1866-ban magyarra fordította Puskin "Anyegin"-ját. Gyulai baráti köréhez tartozott.

Boileau, Despréaux Nicolas - (1636-1711) korának egyik legnagyobb hatású kritikusa, aki maga is foglalkozott alkotó költészettel. Kora íróinak, köztük Molière-nek jóbarátja volt. Főműve a "L'art poétique".

Bonfini, Marco Antonio - (1434 -1503) humanista krónikaíró. Szájhagyományokból, néhány fennmaradt forrásból kísérli meg a magyar történelem addigi menetét leírni. Mátyás udvarában élt. Műve: "Rerum Hungaricarum Decades".

Boz - Dickens (1812-1870) írói álneve.

Brutusok - a zsarnokság ellenségeinek jelképei. Az első Lucius Iunius Brutus, aki i. e. VI. sz.-ban Tarquinius Superbus királyt elűzte, s megalapította a köztársaságot. A másik Marcus Iunius Brutus (i. e. 85-42) Julius Caesar megölésében vett részt.

Budai Ézsaiás - (1766-1841) debreceni kollégiumi tanár, a "Ratio Institutionis" szerzője, számos történeti, klasszika-filológiai munkát és tankönyvet írt.

Budai Ferenc - (1760-1802) Budai Ézsaiás bátyja. Esősorban történelemmel foglalkozott. Egyike a magyar kantiánus filozófusoknak.

Buffon, George Louis Leclerc - (1707-1788) francia természettudós.

Bürger, Gottfried August - (1747-1794) Schiller előtt a legnépszerűbb német költő. Többek között Csokonaira is hatott. Leghíresebb verse "Lenore" című balladája.

Byron, George Noel Gordon - (1788-1824) angol költő, aki a görög szabadságharcban halt meg. Élete és költészete hatott a 48-as költői nemzedékre. Petőfi is nagyra becsülte. Gyulai egy helyen a "Chilloni fogoly" című művére céloz. Főművei: "Childe Harold", "Manfred", "Kain", "Don Juan".

Calderon, Pedro de la Barca - (1600-1681) a spanyol reneszánsz egyik legkiválóbb drámaírója. Nálunk is ismert darabjai: "Az élet álom", "A zalameai bíró", "Úrnő és komorna".

Camoes, Luiz - (1524-1580) a portugál költészet kiemelkedő alakja. Főműve a "Luziádok" című eposz, melyben Vasco da Gama felfedezőútját írja le.

Cavendish, Henry - (1731-1810) angol kémikus és fizikus. Nevéhez fűződik a hidrogén felfedezése.

Chateaubriand, François-René - (1768-1848) francia író és politikus. A francia reakciós romantika egyik legnevesebb irodalmi képviselője, a royalista párt egyik vezetője. Leghíresebb művei: "Atala" és "René".

Coleridge, Samuel Taylor - (1772-1834) angol költő és esztéta. Gyulai a "Notes and Lectures on Shakespeare" című művére céloz.

Császár Ferenc - (1807-1858) költő és műfordító, a reakciós irodalomkritika egyik vezéralakja. Petőfit igen élesen támadta.

Csató Pál - (1804-1841) író. Pályája elején Bajzáék csoportjához csatlakozott, és könnyed, franciás stílusú novellákat írt. Később a reakció zsoldjába szegődött, és durva hangú támadásokat intézett egykori fegyvertársai ellen. Bajza megsemmisítő erejű vitacikkekben leplezte le Csató rosszhiszeműségét és jellemtelenségét.

Csengery Antal - (1822-1880) publicista, költő, műfordító és történész. A "Pesti Hírlap" szerkesztője. 1848-ban a Belügy Minisztériumban dolgozik, majd a "Budapesti Szemle" alapító szerkesztője. Gyulai és Arany barátja.

Czakó Zsigmond - (1820-1847) drámaíró, akit Petőfi és Arany ás igen nagyra becsültek. Főművei: "Kalmár és tengerész", "Végrendelet", "Leona".

Czuczor Gergely - (1800-1866) költő és nyelvész, a reformkor jelentős alakja. A szabadságharc bukása után bebörtönözték. Kiszabadulása után a Nemzeti Színház drámabírálója és a Czuczor-Fogarasi nagyszótár egyik szerkesztője. Eposzaiban Vörösmartyt követi. Népdalai a maguk idején rendkívül népszerűek voltak.

Dalmady Győző - (1836-1916) költő, Pest vármegyei tisztviselő, népieskedő, frázisos hazafiasságú versek írója.

Dayka Gábor - (1769-1796) papnövendék, majd világi tanár, a szentimentális líra egyik legtehetségesebb képviselője. Hajlékony nyelv, kitűnő formaérzék jellemzi költészetét.

Degré Alajos - (1820-1896) liberális író és politikus. 1849 után szalonregényeket ír. Legérdekesebb műve "Visszaemlékezéseim", melyben többek között a 48-as forradalom vezető személyiségeivel való találkozását írja meg.

Descartes, René - (1596-1650) francia filozófus és természettudós, az újkori, tudományos gondolkodás egyik megindítója volt racionalizmusával. Metafizikájában objektív idealista, természettudományos munkásságában mechanikus materialista volt.

Diderot, Denis - (1713-1784) író, materialista filozófus, az "Enciklopédia" szerkesztője. Filozófiája a francia felvilágosodáson belül a legradikálisabb irányzatot jelenti. Dráma-elmélete a polgári tragédia számára egyengette az utat.

Dobsa Lajos - (1824-1902) színműíró, az újromantikus dráma egyik képviselője.

Dóczy Lajos - (1845-1919) drámaíró és műfordító. Új romantikus drámáinak kevés a művészi értéke. Elsősorban Goethe-fordításai jelentősek.

Döbrentei Gábor - (1785-1851) kritikus, szerkesztő és nyelvész. A Kazinczyval szembehelyezkedő ortológusok egyik vezére, az "Erdélyi Múzeum" (1814-1818) szerkesztője. Reakciós irodalompolitikája miatt Bajza és köre élesen támadta.

Dugonics András - (1740-1818) regényíró. Etelkája az első népszerű magyar regény. Szentimentális és magyarkodó stílusával a II. Józseffel szembeni ellenállás idején nagy népszerűségre tett szert.

Édes Gergely - (1763-1847) költő. A rímet és az időmértéket egyesítő, úgynevezett leoninus verselést művelte. Formai tekintetben a fiatal Vörösmartyra is hatott.

Engel János Keresztély - (1770-1814) történetíró. Főműve: "Gechichte des Königreichs Umgarn".

Epikur (Epikuros) - (i. e. 341-270) görög materialista filozófus, aki a közügyektől való elfordulást hirdette. Többek közt ez a gondolata hatott Horatiusra.

Erdélyi János - (1814-1868) költő, kritikus és filozófus. A népköltészet jelentőségének felismerése és Hegel esztétikájának népszerűsítése terén komoly érdemeket szerzett. Elméletének nagy szerepe volt a Petőfi-Arany képviselte népi irány fellendülésében. Gyulai többször mint elődjére hivatkozik rá. Erdélyi az 50-es évek végétől kezdve sokat harcolt Gyulai reakciós irányba forduló irodalom-politikájával.

Faludi Ferenc - (1704-1779) jezsuita költő és fordító. Versei mellett elbeszélés-gyűjteménye, a "Téli éjszakák" vált híressé.

Fáncsy Lajos - (1809-1854) színész és színdarab-fordító.

Fáy András - (1786-1864) író, a reformkorban nagy hatást keltettek meséi és regénye, a "Bélteky-ház". Novellákat és színműveket is írt. Igen sokoldalú irodalmi tevékenységet folytatott.

Fessler Ignác Aurél - (1756-1839) történetíró. Főműve: "Die Geschichten der Ungarn und ihrer Landsassen".

Feuillet, Octave - (1821-1890) francia író. Érzelgős szalonregények és darabok szerzője.

Féval, Paul - (1817-1887) jelentéktelen francia regényíró, divatos szalonregények szerzője.

Gaal József - (1811-1866) író. Ma is ismert műve Gvadányi munkájának drámai feldolgozása: "A peleskei nótárius". Az Alföld felfedezésében Petőfi előfutára.

Garnier, Robert - (1534-1590) tragédiaköltő. A senecai drámatípus feltámasztásával próbálkozott.

Gellert, Christian Fürchtgott - (1715-1769) német költő.

Gervinus, Georg Gottfried - (1804-1871) német történetíró, irodalomtörténész. Gyulai itt Gervinus Shakespeare-tanulmányaira utal.

Gorove István - (1819-1881) liberális politikus, a 49-es függetlenségi nyilatkozat egyik szerzője. A forradalom bukása után emigrált. A kiegyezés után Andrássy Gyula kormányában miniszter.

Gottsched, Johann Christoph - (1700-1766) német nyelvész, esztéta és drámaíró. Problémafelvetéseivel Lessing munkásságát készítette elő.

Greguss Ágost - (1825-1882) esztéta. Különösen műfajelméleti meghatározásai hatottak a későbbi magyar kritikáira. Leghíresebb könyve: "A balladáról".

Grillparzer, Franz - (1791-1872) osztrák költő és drámaíró. Főművei: "Sappho", "Medea", "Ottokár király". Egyik drámájában Bánk bán történetét dolgozta fel.

Hajnóczy József - (1750-1795) magyar jakobinus, a Martinovics-összeesküvés egyik résztvevője. A Vérmezőn Martinoviccsal együtt kivégezték. Több haladó szemléletű jogelméleti és jogtörténeti munka szerzője.

Haller János - (1626-1697) erdélyi politikus, diplomata és író. "Hármas história" című műve Trója és Nagy Sándor történetét dolgozza fel, s ezeken kívül tanító-történeteket tartalmaz.

Hardy Alexandre - (15701631) francia színműíró, a későbbi nagy drámai fejlődés egyik előkészítője.

Helmeczy Mihály - (17921852) író, többek között Széchenyi "Jelenkor" című lapját és ennek szépirodalma mellékletét, a "Társalkodó"-t szerkesztette.

Heltai Gáspár - (1520-1575) lelkész, nyomdász, bibliafordító. Saját fordításában és nyomtatásában adta ki az aesopusi meséket, és önálló meséket is írt. A reformáció egyik legharcosabb, antifeudalista szemléletű írója.

Hiero (syracusai) - (i. e. V. sz.) nagy szicíliai uralkodó. Udvaránál Pindárosz és Aiszkhülosz is megfordultak.

Horatius, Quintus H. Flaccus - (i. e. 65-8) a legnagyobb római lírai költő. Szinte szállóigévé vált eszméi, melyeket a stoikusok szellemi fegyvertárából kölcsönzött: Élj az idővel; járj az arany középúton; élj elrejtőzve satöbbi.

Horváth Ádám (Pálóczi) - (1760-1820) költő. Leghíresebb műve "Hunniás"' című eposza. Az "Ötödfélszáz énekek" hatalmas dalgyűjtemény, a magyar folklór és népies költészet egyik legfontosabb forrása.

Horváth Mihály - (1809-1878) történetíró. 1849-ben vallás- és közoktatásügyi miniszter. Világos után emigrál, s csak a kiegyezés után tér haza. Főművei: "A magyarok története", "25 év Magyarország történetéből", "Magyarország függetlenségi harcának története 1848 és 1849-ben".

Horvát István - (1784-1846) történetíró. A pesti egyetemen, tanár. Elmélete szerint minden nyelv és minden nép a magyarból keletkezett.

Huyghens Christian - (1629-1695) holland fizikus. Érdemei közé tartozik a fényhullám-terjedés elméletének kidolgozása, a Saturnus gyűrűinek felfedezése.

Jodelle, Etienne - (1532-1573) francia drámaíró. Leghíresebb színdarabja a "Fogoly Cleopatra".

Jósika Miklós - (1794-1865) regényíró. Az erdélyi politikai élet jelentős alakja a reformkorban. 49-ben emigrál és az emigrációban is hal meg. Legismertebb regénye az "Abafi".

Karács Teréz - (1808-1892) pedagógus. Beszélyeket, színműveket és színházzal kapcsolatos cikkeket írt.

Kármán József - (1769-1795) író. A magyar felvilágosodás egyik kiváló képviselője. Folyóirata az "Uránia". Legjelentősebb munkája a "Fanni hagyományai" című kisregény.

Katona István - (1732-1811) jezsuita szerzetes, történetíró. Főműve: "Historia critica regum Hungariae", a magyar történelem részletes feldolgozása.

Kelemen László - (1760-1814) az első magyar színigazgató. Társulata rövid ideig Pesten játszott.

Kock, Charles-Paul de - (1793 -1871) francia író, a polgári közönség ízlését kiszolgáló pikáns regényeket és vígjátékokat írt.

Kotzebue, August Friedrich - (1761-1819) divatos drámaíró. Hatásvadászó, érzelgős drámákat írt. A XIX. sz. elején Magyarországon igen sok darabját játszották és fordították.

Kovacsóczy Mihály - (1801-1846) író, lapszerkesztő. Kotzebue-t fordítja. 1842-ben a "Nemzeti Újság"-ot szerkeszti. A 30-as évektől szembefordul a haladó írói törekvésekkel.

Kovács Pál - (1808-1886) győri orvos, novellista és színműíró. A vidéki nemesség életét ábrázoló humoros elbeszélései népszerűek voltak. Az 1840-es években a "Hazánk" című haladó szellemű folyóiratot szerkesztette.

Korner, Theodor Karl - (1791-1813) német költő, romantikus drámaíró. Zrínyi Miklósról szóló híres drámáját Kölcsey mélyrehatóan elemezte.

Körösi Csoma Sándor - (1784-1842) világhírű magyar utazó, a tibeti nyelvvel foglalkozott.

Kriza János - (1811-1875) az egyik legkiválóbb magyar népköltészeti gyűjtő. Gyűjteményének címe: "Vadrózsák".

La Bruyère, Jean de - (1645-1696) francia író. Főműve: "Les Caractères" (Jellemek).

Lagrange, Joseph Louis - (1736-1813) francia matematikus és csillagász.

Laplace, Pierre Simon de - (1749-1827) francia természettudós, a föld kialakulására vonatkozó ún. Kant-Laplace elmélet egyik kidolgozója.

Larivey, Pierre - (1540-1611) francia vígjátékíró.

Lavoisier, Antoine Laurent de (1743-1794) francia kémikus, a modern kémia egyik megteremtője, a flogiszton-elmélet megdöntője.

Leibniz, Gottfried Wilhelm - (1646-1716) német idealista filozófus és matematikus. Sok dialektikus kategória kidolgozója.

Lenau, Nikolaus - (1802-1850) magyarországi születésű, nagy osztrák lírikus. Több verset írt magyar vonatkozású témákról.

Lewes, George Henry - (1817-1878) angol filozófus és író. Korában népszerű volt filozófiatörténete, Goethe-tanulmánya és a színjátszásról írott dramaturgiai műve: "On actors and the art of acting" (A színészekről és a színjátszás művészetéről). Goethe-életrajza Gyulaira is hatott

Lillo, George - (1693-1739) angol drámaíró. Nagy lépést tesz a polgári dráma felé a "The London Merchant or the History of George Barnwell" (A londoni kereskedő vagy Barnwell György históriája) című darabjával. Egyik drámájában a Bánk bán témát dolgozta fel.

Linné, Carolus - (1707-1778) svéd természettudós, a növények tudományos rendszerének megalkotója.

Lope de Vega, Carpio Félix - (1562-1633) a spanyol reneszánsz legnagyobb drámaírója. Több száz darabot írt. Nálunk is ismert darabjai: "Hős falu", "Kertész kutyája" és "Donna Juana".

Macaulay, Thomas - (1800-1859) liberális angol történetíró és irodalomtörténész. A Deák-párt írói számára művei mintaképül szolgáltak. Híres munkái: "Anglia története" és Byronról szóló monográfiája,

Maecenas, Gaius Cilnius - (i. e. 69-8) Horatius barátja, aki a költőt anyagi támogatásban is részesítette.

Mailáth János - (1786-1855) konzervatív történetíró és irodalmár. Műveit általában német nyelven írta.

Maróthy György - (1715-1744) matematikus és zeneíró, a debreceni kollégium tanára.

Milton, John - (1608-1674) nagy angol költő. Költészete és röpiratai nagy szerepet játszottak a Cromwell-forradalomban. Leghíresebb műve "Az elvesztett paradicsom".

Mirabeau, Honoré Gabriel - (1749-1791) francia államférfi. A francia forradalom után az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben az ellenzék vezére.

Montépin, Xavier - (1823-1902) francia regény- és drámaíró, bűnügyi regények szerzője.

Moreto y Cabaña Agostin - (1618-1668) spanyol drámaíró. Leghíresebb műve: "Közönyt közönnyel".

Nagy Pál (Felsőbükki) - (1777-1857) nemesi liberális politikus. Széchenyi fellépése idején haladó irányzatot képviselt, később azonban, konzervatívvá vált.

Obernyik Károly - (1815-1855) drámaíró. Főművei: "Főúr és pór", "Örökség", "Brankovics György".

Orczy Lőrinc - (1718-1798) költő, a patriarkális népiesség képviselője.

Osszián - (III. sz.) ógael népi dalnok. Költeményeit Macpherson 1760-ban adta ki. E költeményeket Petőfi és Gyulai is Ossziánnak tulajdonították, később kiderült, hogy Macpherson hamisította őket.

Pákh Albert - (1823-4867) novellaíró. Egy időben Petőfi barátja. 1854-ben megalapítja a "Vasárnapi Újság"-ot.

Pálffy Albert - (1820-1897) regény- és novellaíró. A szabadságharc idején a "Március 15-e" szerkesztője. Később az irodalmi Deák-párthoz csatlakozott.

Pascal, Blaise - (1623-1662) francia író, filozófus és matematikus.

Petrarca, Francesco - (1304-1374) az olasz reneszánsz lírikusa. A szonettforma megteremtője. Szerelmes verseit Laurához írta.

Planche, Gustave Jean Baptiste - (1808-1857) francia műkritikus. Főműve: "Portraits littéraires" (Irodalmi arcképek).

Plautus, Titus Maccius - (i. e. 254-184) római komédia-író. Leghíresebb darabja a "Hetvenkedő katona".

Pray György - (1723-1801) jezsuita szerzetes. Számos latin nyelvű történelmi munka írója. A "Halotti Beszéd"-re ő hívta fel először a figyelmet.

Prévost abbé - (1697-1763) francia regényíró. Leghíresebb műve: "Manon Lescaut".

Priestley, Joseph - (1733-1804) angol természettudós. Többek között az oxigént és a növények lélegzését fedezte fel.

Propertius, Sextus - (i. e. 4714) római költő, elsősorban elégiákat írt szerelméhez, Cynthiához.

Quinault, Philippe - (1635-1688) francia vígjáték- és tragédiaíró.

Ráday Gedeon - (1713-1792) költő. A nyugat-európai versformák egyik első meghonosítója költészetünkben.

Rájnis József - (1741-1812) költő, aki antik versformában írott költeményeivel tette ismertté nevét.

Rákosi Jenő - (1842-1929) író, reakciós publicista, az újromantikus drámaírás képviselője. Egy ideig a Népszínházat igazgatta.

Révai Miklós - (1749-1807) nyelvtudós és költő. Nyelvészeti munkáiban a nyelvtörténeti módszert alkalmazta.

Rousseau, Jean Jacques - (1712 -1778) francia filozófus és író. Filozófiája erősen hatott a jakobinus ideológiára. Gyulai egyrészt a "Discours sur les sciences et les arts" című művére utal, melyben Rousseau a modern művészetet elítéli, másrészt "Emile" című regényére, ahol kifejti a nevelésről vallott nézeteit. Szerinte a nevelésnek az emberi természet harmonikus, szabad kibontakozására kell irányulnia.

Sachs, Hans - (1494-1576) német költő, mesterdalnok. Eredeti mestersége cipész. Korának legkiválóbb költője. Többek között Bánk bán történetét is feldolgozta.

Saphir, Moritz Gottlieb - (1795-1858) - a múlt század elején divatos szalonlírikus, aki érzelgős költészetével főleg Ausztriában vált népszerűvé. Mint humorista is népszerű volt.

Sardou, Victorien - (1831-1908) francia drámaíró, aki virtuóz színpadtechnikával megírt darabjaival Franciaországban és Európa-szerte sikert aratott.

Scherer, Wilhelm - (1841-1886) német nyelvész és irodalomtörténész.

Schlegel, August Wilhelm - (1767-1845) a német romantika egyik elméleti és gyakorlati megalapozója. A reakciós német irodalomkritikai fejlődés egyik elindítója.

Schmerling, Anton - (1805-1893) osztrák politikus, az Októberi Diploma egyik előkészítője, utána miniszterelnök. Róla nevezték el a 60-as évek első felét Schmerling-korszaknak.

Schmidt, Heinrich Julian - (1818-1886) német irodalomtörténész, aki a kis-realizmus (Mörike, Freytag stb.) korszakát, mint értékesebbet állította szembe a 48 előtti fejlődéssel.

Scott, Walter - (1771-1832) angol regényíró, a kritikai realista történelmi regény úttörője. Munkássága hatott Balzacra is. Főművei: "Ivanhoe", "Waverley", "Quentin Durward" satöbbi.

Seneca, Lucius Annaeus - (i. e. 5-i. u. 65) római stoikus költő, filozófus és drámaíró.

Shelley, Percy Bysshe - (1792 -1822) angol költő és drámaíró, korának legnagyobb lírikusa.

Southey, Robert - (1774-1843) angol költő, Wordsworth és Coleridge barátja.

Speidel, Ludwig - (1830-1906) bécsi kritikus és drámaíró.

Szabados János - (1839-1891) költő, szegedi városi tisztviselő.

Szalay László - (1813-1864) hírlapíró, szerkesztő és történész. 1844-től a centralista "Pesti Hírlap"-ot szerkeszti. 1848-ban magyar követ a frankfurti országgyűlésen. Az önkényuralom első éveit emigrációban tölti. Jogi és történelmi munkái igen jelentősek.

Szász Károly - (1798-1853) református tanár, az erdélyi politikai élet jelentős alakja, Kemény Zsigmond tanára.

Szemere Pál - (1785-1861) költő és irodalmár. Kölcseyvel együtt írta meg a "Felelet a Mondolatra" című vitairatát. Vele együtt indította meg az "Élet és Literatura" című folyóiratot is.

Székely Sándor, Aranyos-rákosi - (1797-1854) erdélyi történetíró és eposzíró. Leghíresebb műve a "Székelyek Erdélyben" című kis eposz.

Szentjóbi Szabó László - (1767-1795) költő, a Martinovics-féle összeesküvés részese volt. A kufsteini börtönben halt meg.

Szentmarjai Ferenc - (megh. 1795) magyar jakobinus. A Vérmezőn lefejezték.

Sue, Eugène - (1804-1857) francia romantikus regényíró. Gyulai "Bolygó zsidó" című regényére céloz. Leghíresebb műve: "Les Mysteres de Paris" (Párizs rejtelmei).

Tasso, Torquato - (1544-1595) olasz eposzíró. Eposza, a "Megszabadított Jeruzsálem" Zrínyire is hatott.

Teleki László - (1811-1861) politikus és drámaíró. A határozati párt egyik vezetője: "Kegyenc" című drámája híressé vált.

Tennyson, Alfred - (1809-1892) a viktoriánus korszak jellegzetes angol lírikusa.

Terentius, Publius Afer - (i. e. 190-159) Plautus mellett a leghíresebb római vígjátékíró. Darabjainak témáit a reneszánsz drámairodalom gyakran felhasználta.

Thaly Kálmán - (1839-1909) magyar irodalomtörténész és költő. Főleg a kuruc korral és a kuruc költészettel foglalkozott

Toldy Ferenc - (1805-1875) irodalomtörténész, a magyar irodalomtörténet-írás úttörője. Először dolgozta fel rendszeresen irodalmunk történetét.

Tóth Lőrinc - (1814-1903) drámaíró. Élete második felében jogtudománnyal foglalkozott.

Trattner János Tamás (Petrózai) - (1798-1824) híres magyar nyomdász.

Tyrtaeus (Tyrtaios) - (le. VII. sz.) görög lírikus. Harci dalaival vált népszerűvé.

Vadnay Károly - (1832-1902) regény- és hírlapíró, a "Fővárosi Lapok" megalapítója.

Vahot Imre - (1820-1879) író és hírlapíró, a "Pesti Divatlap" szerkesztője.

Valkai András - XVI. sz.-beli históriás-énekszerző.

Vályi Nagy Ferenc - (1765-1820) filológus, költő. Homéroszt magyarra fordította.

Verseghy Ferenc - (1757-1822) költő, nyelvész és esztéta. A Martinovics-összeesküvésben való részvételéért kilencévi fogságot szenvedett.

Vida József - (1833-1876) költő, Petőfi utánzója.

Virág Benedek - (1754-1830) klasszikus versformában író költő, Vörösmarty mestere. Történelmi munkája, a "Magyar Századok", a maga idején nagy hatású volt.

Vitkovics Mihály - (1778-1829) költő, főleg epigrammákat és tanító verseket írt.

Volta, Alessandro - (17541827) olasz fizikus, elsősorban az elektromossággal foglalkozott.

Vukovich Sebő - (1811-1872) politikus, 1848-ban a Délvidék kormánybiztosa. A detronizálás után igazságügyminiszter. 1849-ben emigrált.

Weber, Karl Julius - (1767-1832) német író. Legismertebb műve a "Demokritos, vagy egy nevető filozófus hátrahagyott írásai".

Wesselényi Miklós - (1796-1850) erdélyi származású politikus, a reformmozgalmak egyik főszereplője. Az 1838-as pesti árvíz idején számos ember életét mentette meg. 1834-ben a Habsburg-kormányzat hűtlenségi pert indított ellene és elítéltette. A börtönben megvakult.

Zádor (Stettner) György - (1799-1866) jogász, író. Kazinczy és Vörösmarty baráti köréhez tartozott, írói neve: Fenyéry Gyula.

Ziegler, Karl - (1812-1877) osztrák költő.

Zilahy Károly - (1838-1854) költő és esztéta, a Gyulaiékkal szemben álló irodalmi ellenzék, a fiatal írók vezetője.

admoneál - figyelmeztet

allegál - példáz

allopatia - minden nem homeopata (l. ott) gyógymód összefoglaló neve

amphibologiai - kétjelentésű

apportírozó - előhozó, itt: vadfelhajtó

apropos és mal apropos - kapóra jön és rosszkor jön

archon - elöljáró az ógörög társadalomban

areopág - eredetileg Ares hadisten dombja. Átvitt értelemben büntetőbíróság

auktoritás - tekintély

autobiográfia - önéletrajz

asszonánc - a magyar költészetben elterjedt rímfajta. Azonos magánhangzók és rokon mássalhangzók összecsengése

barkó - északi palóc (gömöri) nyelvjárás

Bezirker - kerületi hivatalnok

blazírt - unott, közönyös

brachium - karhatalom

Capitol (Capitolium) - domb Róma közepén, ahol a fellegvár volt

carbonari - eredetileg szénégetőt jelent, később az illegálisan szervezkedő olasz szabadságharcosokat nevezték így

cenzúra - Gyulai a vizsga szó helyett is használja

Chloé - Demeternek, a föld istennőjének mellékneve

cháosz - zűrzavar

Chronicled histories - krónikás történetek. Shakespeare így nevezte történelmi drámáit

classis praeceptor - osztályfőnök

clown - bohóc, Shakespeare-nél a népet képviselő figura

colporteur - (szellemi) zsibárus

con amore - szeretettel

Confrèrie de la Passion - a párizsi polgárok 1598-ban alapított egyesülete, amely passiójátékokat adott elő. 1615-ben megszűnt

contemplateur - szemlélődő

convulzio - görcs

conziliárius - tanácskozásra (konzíliumra) meghívott orvos

Corpus iuris - törvénykönyv, melyet Justinianus kelet-római császár készíttetett. A magyar Corpus iuris az I. Istvántól 1848-ig hozott törvények gyűjteménye

correlatio - kölcsönös összefüggés

curialista - féljobbágyi sorban élő paraszti bérlő

daguerre (daguerreotyp) - a fénykép elődje. Nevét feltalálójától nyerte

delectáns actor - műkedvelő színész

depositum - bizomány

dithyramb - magasztaló költemény

doctrinair - szigorúan szabályokhoz ragaszkodó

Dulcamara zaj - kísértetzaj

egzekúció - végrehajtás

epiteton - jelző

eufemizmus - szépítés; cikornyás, sallangos stílus

egzekvál - végrehajt

ex professo - hivatalosan

famoser Kerl - pompás fickó

fatum - végzet

fénix - mesebeli madár, mely megégeti magát, s porából újra éled

filagoria - lugas

fiskus - államkincstár

föderalizmus - szövetségi államrendszer vagy szociális szövetkezés

fraternizáló - barátkozó

garde des dames - hölgykísérő

Gesta Romanorum - kb. a XIII. sz. végén keletkezett elbeszélés-gyűjtemény a rómaiak tetteiről. A középkor egyik legkedveltebb könyve, sok középkori alkotás forrása

Gretchen - Goethe Faust című drámájának főszereplője

gnoma - bölcs mondás

grisette - a párizsi könnyűvérű varrólányok neve

gubernium - tartomány

gutgesinnt - jóindulatú, itt: lojális a Habsburg-házhoz

guerilla - szabadcsapat

Handbuch der ungarischen Poesie - a magyar költészet kézikönyve, Toldy (Schedel) Ferenc és Fenyéry Gyula (Stettner György) 1828-ban megjelent kétnyelvű antológiája, melynek Toldytól származó bevezetése irodalmunk történetének egyik első kritikai áttekintését adja

hetéra - szabad életet folytató nő neve a görögöknél

hienc - Vas megyei német nyelvjárás

homeopátia - irracionális, lényegében kuruzsló gyógymód; a XIX. sz. elején jött divatba

honorácior - nem nemesi származású tisztviselő, értelmiségi a feudalizmus idején

indusztrializmus - iparosodás

interpunkció - grammatikai értelemben az írásjelek használata

intrigál - áskálódik

inventor - feltaláló

inverzió - szórendi megfordítás

Iphigénia - a görög mitológia szerint Agamemnon leánya, akit atyja Artemisz istennő megbékítése céljából a trójai háború előtt feláldozott. Azonban az istennő megmentette és a taurosok földjén helyezte el

jurátus - joggyakornok és esküdt

klasszikai - antik formákhoz ragaszkodó

kócsintás - nyelvbotlás, nyelvi barbarizmus

kométa - üstökös

kriminalitás - bűnösség

Mahabharata - ind. nemzeti eposz, mely i. e. IV. sz.-tól i. u. IV. sz.-ig keletkezett

malheur - szerencsétlenség

malice - malícia, gúny

Mammon - a bibliában a gazdagság jelképe

marquirozni - színlelni, tettetni

Matamore kapitány - a spanyol vígjáték szájhőse

maximák - alapelvek

mentor - oktató, őrző

migrén - görcsös fejfájás

misztérium és moralitás - középkori vallásos, illetve erkölcsi tanító jellegű színjáték

Monte Christo - Dumas regényének főhőse

Monumenta Germaniae (Németország történelmi emlékei) - a középkori német történelem kútfőit tartalmazó nagyszabású forrásgyűjtemény. Ebben a sorozatban adták ki azokat a német krónikákat is, amelyekre Gyulai hivatkozik

műenthuziaszta - ál-lelkesedő

Nemezis - a bosszúállás istennője

Neptun - a római mitológiában a tenger istene. Neptun-alakokat a szökőkutak szobraként szoktak használni

Nibelungen ének - középfelnémet naiv eposz, végső alakja a XIII. sz.-ból származik

non plus ultra - mindent felülmúló

obligát - kötelező

ottava rima - nyolcas rím

ortográfia - helyesírás

ortológus-neológus - a nyelvújítás korában a nyelvújítás ellenfeleinek, illetve védőinek neve. A konzervatív nyelvészeket a későbbiekben is ortológusoknak nevezték

ostentatio - hivalkodás

Palais Royal - királyi palota

palestra - küzdőtér

panacea - mindenható csodaszer

panegyris - magasztaló beszéd

Pantalone - az olasz vígjátékban az együgyű, könnyen rászedhető ember típusa

pantomimia - táncjáték, mely mindent taglejtések és mozdulatok segítségével fejez ki

par excellence - kiváltképp

par dépit - dacból

parsizmus - tűzimádás (ó-perzsa vallás, Zoroaster alapította)

pasquille - gúnyirat

pegazus - szárnyas ló a mitológiában; a költői tehetség szájnyálasát jelképezi

percepció - felfogás

per narrativum - elbeszélés közben

Philippi - macedóniai város, mellette győzték le a triumvirek Brutust és Cassiust

plagiátor - irodalmi tolvaj

poetica licentia - költői szabadság

polus - sarok

pontifex maximus - római főpap

praedicatum - előnév

Pragmatica Sanctio - alaptörvény, melyet 1723-ban hoztak arról, hogy a Habsburg-háznak leányágon is örökösödési joga van Magyarországon

prelectio - előadás, felolvasás

protestál - tiltakozik

Pyrrha - a görög mitológia szerint a vízözön elől csak Deucalion és felesége Pyrrha menekültek meg az emberek közül

rapszod (rapszados) - ógörög vándorénekes

reputatio - jóhír, tekintély

retorika - szónoklattan

revocatio - feleltetés, visszakérdezés

Revue des Deux Mondes - a XIX. század legtekintélyesebb francia irodalmi és tudományos folyóirata

rezolúció - elszánás, elhatározás

Rip van Winkle - Washington Irving híres elbeszélésének hőse, aki az amerikai függetlenségi háború előtt elaludt, és csak évek múlva ébredt fel. Miután nem ismerte az új független Amerikát, különböző kalandokba bonyolódott

Sahname - Királyok könyve perzsa naiv eposz, Pirduszi műve

sapperment - teringettét

scenirozás - jelenetezés

sentiosus - érzelmes

Schöngeist - széplélek

silentium - hallgatás

sindevésztek - sanyarogtak, sínylődtek

soirée dansante - táncestély

solemnis - ünnepi

solaecizmus - nyelvtani, főleg mondattani szabályok ellen elkövetett vétség

Soracte - hegy Rómától északra, Etruriában. Horatius többször megénekelte

speech - beszélgetés, társalgás

spiritualizmus - régi kifejezés idealizmus helyett

staffage - emberi vagy állati alakok szerepeltetése tájképen élénkítés céljából

szarkazmus - maró gúny

szillogizmus - deduktív következtetési forma, mint pl.: Minden ember halandó, Szókratész ember, tehát Szókratész halandó

szubtilitás - gyöngédség

Therszitész - Homérosz Iliászának egyik szereplője. Megrágalmazza Agamemnont, és ezért Odysszeusz megfenyíti őt. A szemérmetlenül szemtelen ember fogalmává változott a neve

tribunus plebis - néptribun. A római antik proletariátus képviselője a szenátusban helyet foglaló patríciusokkal szemben

triumvirátus - három férfi szövetsége

Unmensch - szörnyeteg

vámpír - vérszopó denevérfajta a néphit szerint

vaudeville - eredetileg gúnydal, később énekes bohózat

vis inertiae - tehetetlenségi erő

vorwärts - előre

xéniák - rövid, egy ötleten alapuló költemények

21. Bánk bán. A szerző életrajzával kiadta Horváth Döme. Kecskemét, 1856. [VISSZA]

24. Fővárosi lapok. 1880. 55. sz. A régi Pestről. V. ^[VISSZA]

25. Milecz János 1865-ben Arany Jánoshoz, mint a Koszorú szerkesztőjéhez, Katona József emlékezete cím alatt mintegy négy írott ívnyi dolgozatot küldött be, mely néhány új adatot foglal magában Katona nemzetségéről, szülőiről, színészkedéséről, hivataloskodásáról és végnapjairól. Milecz dolgozatához Katona atyjának nyolc levelét csatolta másolatban, melyet ez fiának írt 1810-12-ig. Arany e kéziratot átadta nekem fölhasználás végett. Milecz gyűjteménye később könyvalakban is megjelent. Katona József családja, élete és ismeretlen munkái. Budapest, 1886. [VISSZA]

26. Ez önéletrajz (1853-ból) bevégezetlen; egyes töredékek megjelentek belőle, de a Katonára vonatkozók nem. Jelenleg Feleki Miklós birtokában. [VISSZA]

27. A magyarországi színészet első éveinek történetét lásd bővebben: Magyar Játékszín. Endrődytől 4. k. Pest, 1792-93; továbbá az országos, Pest megyei és városi levéltárak iratait; az erdélyiét: Emléklapok a kolozsvári országos Nemzeti Színház megnyitásának félszázados örömünnepére. Kolozsvár 1871. Idősb br. Wesselényi Miklós. Élet és korrajz. Irta Szilágyi Ferenc. Akadémiai értekezések a történelmi tudományok köréből. V. k. V. sz. Budapest, 1876. Továbbá az erdélyi országgyűlések jegyzőkönyveit 1790-1811. [VISSZA]

28. Magyar játékszíni zsebkönyvecske az 1807. és 1808. esztendőkre. Pesten. Magyar játékszíni almanak. Készíté Benke. Pesten. 1810. [VISSZA]

32. Hazafiúi javallás magyar nemzeti theatrum építéséről. Pest, 1814. Buzdítás a nemzeti theatrum fölépítésére. Pest, 1815. [VISSZA]

34. A régi Pestről. Főv. L. 65. szám. [VISSZA]

37. A komáromi magyar színészet története. Írta idősb Szinnyei József. Komárom, 1882. 1. füzet 25. 11. füzet 101. lap. [VISSZA]

38. Ami e művekből reánk maradt, nemrég nyomtatásban is megjelent Abafi Lajos Nemzeti könyvtárában; Katona összes művei. I-III. Budapest, 1880-81. [VISSZA]