Major Jenő: Emléktöredékek [Magyar Elektronikus Könyvtár

Visszaemlékezés az 1944. március és 1945. július közötti háborús eseményekre

1944. március 19. Csak a beavatottak tudtak róla, hogy a kormányzó, a miniszterelnök, a vezérkar főnöke Hitlernél vannak megbeszélésen.^[1] Éppen ezért a tömegek számára megmagyarázhatatlan volt a kora reggeli hír: német csapatok jöttek be az országba, megszállják az egyes városokat, a laktanyák őrségeit lefegyverzik. Szombathelyen véres összeütközésre került sor.

A páncéloshadtestnek – melynek parancsnoka voltam – csak Esztergomban voltak a Dunántúlon csapatai, innen ilyen jelentés még nem érkezett. A minisztériumban nem tudott senki felvilágosítást adni sem az eseményekkel, sem pedig a követendő magatartással kapcsolatban. Csak dél felé jött az utasítás a budapesti I. hadtestparancsnokság útján, hogy a német csapatok átvonulnak hazánkon. Ellenállást nem szabad kifejteni. „Lefegyverzés ellen tiltakozni kell, de ellenszegülni nem szabad. Csapataink a továbbiakig laktanyáikban maradjanak.”

Ez az utasítás sem adott magyarázatot a helyzetre. Valójában a megszállás képe alakult ki az országban, különböző kivitelben. Budapesten a miniszterelnökségen összegyűltek a kormány tagjai, a vezérkar főnökének helyettese és Greifenberg ^[2] német tábornok, katonai attasé. Tanácskoztak, de magyarázat tőlük sem jött. Eközben a német csapatok megszállták a rendőr-főkapitányságot, a hidakat, a rádiót, repülőtereket, és megkezdődött a német páncéloscsapatok bevonulása és átvonulása a városon. Ezek a csapatok mind harckész, részint tüzelésre kész állapotban voltak. Vidékről is érkeztek bejelentések. Laktanyáinkba mindenütt német csapatok is beköltöztek, és őrséget állítottak. Az illető magyar parancsnok életrevalósága szerint helyenként ki sem engedték csapatainkat a laktanyákból, tehát fogva tartották őket, helyenként azonban továbbra is teljes szabadságukat élvezték. Tisztjeink sok helyen vendégül látták a barátságosan fellépő német tiszteket. Fehér asztalnál, bor mellett aztán kiderült a szomorú valóság: Hitler valóban parancsot adott Magyarország megszállására abban az időpontban, amikor az ország kormányzója, miniszterelnöke és a vezérkar főnöke vendégként nála voltak megbeszélésen. A megszállás lényegi befejeztéig vezető embereinket fogva tartotta.

Német tisztek borozgatás közben elmondták, hogy kapott írásbeli parancsuk így kezdődött: „Ungarn Feindesland.” ^[3] Ők maguk voltak a legjobban meglepve, amikor a baráti szövetséges állam megszállására kaptak parancsot, és szégyellték azt végrehajtani. Bayerlein német tábornok ^[4] páncéloshadosztálya lövészezredének parancsnoka elmondta, hogy parancsot kapott Bicske mellett a vasúti sínek felrobbantására, hogy ezáltal magyar ellenállás látszatát kelthessék. Meg is mutatta azt a századosát, aki a robbantást valóban végrehajtotta. Ez az önrobbantás adott jogcímet a vasúti szerelvényből való kiszállásra és Budapest ellen való előnyomulásra.

A kormányzó és kísérete hazaérkezése után kialakult a kép: a németek diktálnak mindenben, katonai és polgári vonalon is. Miniszterelnöki megbízatást Sztójay Döme nyugállományú altábornagy, addigi berlini követ kapott. A vezérkar főnöke Vörös János altábornagy lett – saját szavai szerint – német kívánságra. Soron kívül előlépett vezérezredessé. A belügyminiszteri tárcát Jaross Andor kapta. Az egész vonalon nagy eltolódás alakult ki erős jobboldali, tehát németbarát, állítólagos nemzeti, keresztény irányzattal. Ezzel együtt megkezdődött a német titkosrendőrség (Gestapo) szabad tevékenysége. Egymás után fogta el és tartóztatta le ez a szervezet a neki nem tetsző eddigi vezető polgári, sőt katonai személyeket, köztük tényleges szolgálatban állókat is. Csatay honvédelmi miniszter tiltakozását fejezte ki a tényleges tisztek német rendőrség általi letartóztatása és fogva tartása ellen, de tiltakozása nem vezetett eredményre. A zsidók üldözése is erősebb lendületet vett. Tömegével szállították őket vasúti szerelvényeken, német őrizet mellett, embertelen körülmények között ismeretlen helyre. Ezzel szemben egyes gazdag zsidók a Gestapótól – bevallásuk szerint egyes német titkosrendőrségi személyek alapos lepénzelésével – különböző kedvezményeket kaptak, sőt, a sárga csillag viselése, a gettóban lakás kötelezettsége stb. alól is mentesültek.

A német megszálló csapatok parancsnoka – hadműveleti intézkedés formájában – a Tisza mentén záróvonalat létesített, mellyel a közlekedést az ország keleti és nyugati része között teljesen megbénította. Az országba mind több és több német csapat és egyéb szerv jött be. Különösen a nyugati részek községei voltak tele német egyenruhával. Összes fürdő- és üdülőhelyünket elfoglalták a németek. Látható volt az a törekvésük, hogy minél több német táplálkozzék a még mindig bőségben élő Magyarországon. Ebben az időben ugyanis Németország lakossága már régen éhezett, vagy emberi tápláléknak alig nevezhető ételeket fogyasztott. Megkezdődött a németség által lakott vidékeinken a német SS-be való erőszakos sorozás is, ami idősebb német ajkú polgáraink körében nagy elkeseredést váltott ki.

A mind jobban kellemetlenné váló német terjeszkedés az eddig velük szimpatizáló magyarokban is csalódást, ellenszenvet, majd gyűlöletet váltott ki, de ez nem juthatott nyilvános kifejezésre, mert a rádió és a sajtó az ő embereik vezetése és ellenőrzése alatt állott.

Mindez akkor történt, amikor az orosz egyre jobban közeledett a német és magyar határokhoz, és amikor magyar csapatok – mint szövetségesek – a német csapatokkal együtt harcoltak a keletről fenyegető ellenség ellen.

Így múltak a hetek és hónapok, egyre szorongóbb érzések közt. Június 6-án angol és amerikai csapatok szálltak partra Nyugat-Franciaországban. Német körök a náluk jellegzetes fölénnyel és lekicsinyléssel nyilatkoztak az eseményekről. Az atlanti fal úgy meg van erődítve és úgy meg van szállva, hogy azon egy egér sem tud átjutni! Ez volt egybehangzó véleményük, melyet oly nyugodtan és ellentmondást nem tűrően hangoztattak, hogy még a kételkedőknek is el kellett hinniük a jólértesültség mezébe öltöztetett kijelentéseket. Amikor azután ezek a partra szállt erők egyre nagyobb hídfőt foglaltak el, erre is kész volt a megnyugtató válasz: „Csak akkor lehet őket döntően megverni és megsemmisíteni, ha beengedik a szárazföldre. Mindez tervszerűen történik!”

Azt azonban már láttuk az afrikai, szicíliai és olaszországi partraszállásoknál is, hogy ahol az angolszászok a parton megvetették a lábukat, onnan nem sikerült a németeknek visszaszorítani őket. A hídfő minden esetben kibővült, és megindultak belőle a támadó hadműveletek. Fényes bizonyítéka annak, hogy a németek nem rendelkeznek már olyan légi és tengeri erővel, mellyel a partraszállást és a hídfő erősödését, táplálását meg lehetne akadályozni. És szárazföldi erőtúlsúlyuk sincs már, mert nem tudnak sehol sem zömöt képezni, amellyel döntő csapást lehetne mérni a mindenesetre előnytelenebb helyzetben lévő hídfőbeli erőkre.

Megkezdődött a Magyarországon lévő egyes csapatok elvitele a nyugati arcvonalra, többek között a Bayerlein féle páncéloshadosztály is a Normand félszigetre került. Pedig kelet felől az orosz már felzárkózott a Kárpátok keleti lejtjei elé, és alig volt erő itt késleltetni előnyomulásukat. Magyarország, amit tudott, mindent ide küldött. Végső erőfeszítéssel felszerelt és összeállított hadosztályok voltak ezek, melyek még korszerűeknek voltak nevezhetők. Fokozatosan alakult ki ez a magyar arcvonal – néhány német hadosztállyal kiegészítve – Románia északi határától a Dnyeszterig. Vékony vonal, tartalék nélkül, nem harcedzett csapatokkal. A német vezetőség az úgynevezett megszálló hadosztályainkat nem adta ki a kezéből, mert ezeket is kénytelen volt bevetni a német határ felé előretörő orosz erőkkel szemben.

A gyakorlott katonaszem már régen felismerte a „nincstelenséget”, és legalábbis kétkedve fogadta az öntelt, fölényes kijelentéseket, melyek német vezetők szájából hangzottak el. A csapat felé azonban nem lehetett a kétséget továbbadni, mert most már saját hazánk sorsáról, a magyar föld termésének betakarításáról volt szó.

A Dnyepertől ^[5] északra az oroszok térnyerő előretörése június végén már átkarolással fenyegette a magyar hadsereg északi szárnyát. Jellemző volt a német erők hiányára, hogy a vezetés kénytelen volt kivonni a magyar hadsereg arcvonalában lévő három német hadosztályt, és azokat északra eltolva, velük foltozgatni a tátongó réseket. A magyar hadseregnek nem maradt más tartaléka, mint a 2. páncéloshadosztály, mely fölött azonban Model vezérezredes ^[6], a Dél Hadseregcsoport parancsnoka is magának tartotta fenn a rendelkezési jogot. Hogy ebből a közös tulajdonból mi alakult ki, azt minden haditapasztalt katona előre megmondhatta. Csak két esetet említek fel ennek a közös tartaléknak az életéből.

Az egyik: III. hadtestünk arcvonalán egyik éjjel betört kb. egy századerejű orosz.^[7] A zászlóalj parancsnoka elmulasztotta az ellentámadást. Talán nem volt tartaléka. A következő éjjel az oroszok megkétszereződtek. Ekkor már az ezred, hadosztály és hadtestparancsnok a hadsereg tartalékából kért segítséget. Egy gépkocsizó zászlóalj el is indult innen, és be is érkezett a 40 kilométer távolságra fekvő ellentámadási területre. Amit azonban a hadseregparancsnok elrendelt, azt a hadseregcsoport-parancsnok visszarendelte. A gépkocsizó zászlóaljnak dolgavégezetlenül vissza kellett jönnie. 80 kilométert gépkocsizott haszontalanul, azaz kb. 4000 liter üzemanyagot pocsékolt el semmiért. Két nap múlva a betörés már olyan nagy volt, hogy a hadseregcsoport-parancsnokság elrendelte az ellentámadást. A hadseregtartalék 2. páncéloshadosztályból ekkor már egy harckocsizászlóalj, egy gépkocsizó lövészzászlóalj és egy gépkocsizó tüzérosztály kapott parancsot az ellentámadásra. Be is érkeztek a tett színhelyére, készen volt a szép terv is a másnap hajnali támadásra, sőt a csapatok már el is helyezkedtek a szükséges csoportosításban. Éjfél után azonban a német vezetés felfüggesztette a végrehajtást, és visszarendelte a rejtekhelyre a már előretöréshez csoportosult csapatokat. 24 órával később azután teljesen letiltotta az ellentámadás végrehajtását azzal az indoklással, hogy úgy is hátra kell kanyarítani ezt az arcvonalrészt a nagy helyzetből kifolyólag. A kirendelt motorizált csapatokat ismét visszaparancsolta eredeti helyükre. Ez a hiábavaló mozgás azonban már kb. 15 ezer liter üzemanyag elpocsékolását jelentette, eltekintve attól, hogy az igénybe vett egységek emberei 3 napig nem pihentek. És hogy a csapat harci kedvére mily befolyással volt ez a határozatlan ide-odatologatás, el tudja képzelni mindenki, aki valaha csapatot vezetett.

A másik eset: még vissza sem érkeztek a hadseregtartalék fent említett részei eredeti helyükre, az orosz máris átlépte a Dnyepert ^[8] két helyen a magyar hadsereg északi szárnya mögött. A német vezetés ismét rendelkezett a magyar hadsereg tartalékával, a 2. páncéloshadosztállyal. Ahelyett azonban, hogy mindjárt az orosz átkelés helyén vetette volna be, először közelebb húzta oly csoportosításba és olyan feladattal, hogy a Dnyeper felé is legyen készen ellentámadásra, de legyen képes saját magyar hadseregét is támogatni kelet felől jövő orosz támadás esetén. Még ebbe a csoportosításba sem érkezett be a páncéloshadosztály, amikor a magyar hadsereg parancsnokától parancsot kapott kelet felé, a III. hadtestünknél ^[9] kritikussá vált helyzet megmentésére. A hadosztály elindult kelet felé. Útközben a német felső vezetéstől parancsot kapott észak felé való ellentámadásra, ott, ahol az oroszok a Dnyepert átlépték. Ennek végrehajtása közben parancs jött a magyar hadseregtől délkelet felé való ellentámadásra, majd ismét a német vezetéstől egy felvételi állás megszállására és így tovább. 24 órán belül ez a páncéloshadosztály 7 különböző parancsot kapott, melyek mindegyike más irányú mozgást követelt. Szomorú bizonyítéka az erőtlen kapkodásnak, valamint annak, hogy egy tartaléknak csak egy gazdája lehet. Erre azonban a magyar közmondás – „közös lónak túros a háta” – már évszázadok óta tanít.

Végeredményben a magyar páncéloshadosztály a sok parancs közt kénytelen volt a saját feje szerint cselekedni. Rávetette magát a legközelebbi, tehát a leginkább előretört ellenséges csoportra, azt feltartóztatva lehetővé tette, hogy a magyar hadsereg északi szárnya és a Dnyesztertől délre lévő német csapatok – felszerelésüket megmentve – rendezetten visszavonhatók legyenek. Az arcvonalat azonban vissza kellett venni a Kárpátok gerincére, vagyis a magyar határra.

A német katonai vezetésről nem akkor, hanem már 1941-ben az a véleményem alakult ki, hogy nincs mit tőle tanulnunk. Ez a véleményem erős ellentétben állt az otthoni, fenntartás nélküli németbarát katonai vezetőink felfogásával, akik úgyszólván megszédültek attól az erőszakos, mindent jobban tudni akaró, fölényeskedő fellépéstől, melyet még alacsonyabb rendfokozatban lévő parancsnokok is tanúsítottak mindenkivel szemben. Ez a mindent lehengerlő modor képes volt a nem 100%-os németbarátban is – legalábbis – kétséget ébreszteni aziránt, hogy hátha mégis a németnek van igaza, hátha mégis többet tud ő, mint én, és jobb lesz úgy, ahogy ő akarja, mint ahogy én terveztem. Csak a feltétlen biztos fellépés, a tökéletes helyzet- és mesterségismeret adta meg az embernek a lehetőséget és képességet, hogy átlásson a szitán: a német fölényes modor nem más, mint egy gépiesen betanult és begyakorolt külső formához való merev – néha értelem nélküli – ragaszkodás. Ezt a formát a német ráhúzza mindenre, akár ráillik, akár nem. Ha nem „passzol” a formába, akkor – bár recsegve-ropogva – erőszakkal kényszeríti bele a megoldást. A recsegés-ropogásra talál és ad is mindjárt bőséges, tudálékos magyarázatot. E tekintetben aztán költői tehetséget árul el. Egyébként érdekes, addig nem tapasztalt jellemvonás tűnt fel a hitleri német hadseregben, ez pedig: az igazmondás hiánya, avagy valótlan dolgok állítása, magyarul és egyszerűen: a hazugság. Számos esetet tudok felsorolni, amikor német hadosztályparancsnok azt jelentette, hogy elfoglalt valamit, pedig még járőreivel sem érte el, avagy itt és itt az est beálltáig kitart, de délben már nem volt ott egy lélek sem az egységből. Sok kellemetlen helyzet adódott számunkra ebből az „új szokásból”, különösen ha ez volt az egyetlen tájékoztatás, aminek alapján működnünk kellett. Természetes, hogy az ilyen jelenségek bizalmatlanságot ébresztettek haditapasztalt köreinkben, de az ilyen vélemény ebben az időben már nem juthatott kifejezésre.

„...kiábrándult mindenből, ami »nagynémet« volt”

Ami a német politikai vezetést illeti, annak jellemzésére elegendő, ha csak azt említem fel, milyen érzelmeket tápláltak az elfoglalt területek lakói Németországgal kapcsolatban.

A tiszta német ajkú és német származású Ausztria népe velünk, magyarokkal szemben ekkor már nagyon lesújtóan nyilatkozott az „Anschlussról”, dacára annak, hogy katonai vonalon sok osztrák tiszt került magas állásba. Az évszázadokon keresztül magyar éléstárból táplálkozó osztrák nép azonban nem tudott szó nélkül beletörődni az akkor már koplalássá alakult nélkülözésbe. Politikai és gazdasági vonalon csak az tudott érvényesülni, aki beállott lelkes nemzetiszocialistának. A szabad véleménynyilvánításhoz szokott bécsiek közül számos ismerősöm panaszkodott a besúgó rendszer kibírhatatlan működésére. Fájt az osztrák népnek, hogy a német színművészet és irodalom karikatúraalakot csinált az osztrákból, de katonájára, gazdasági és ipari termékeire a kizsákmányolással határos mértékben tette rá a kezét a német központi vezetés. Az a lakosság, amely az Anschluss idejében – mondhatni 80%-ban – lelkesedett a „nagynémet” birodalmi eszméért, most már teljesen kiábrándult mindenből, ami „nagynémet” volt.

Küldöttséget vezettem Bécsbe 1944 áprilisában az ottani hadsereg-kiállítás megtekintésére. Ez alkalommal igen sok volt osztrák tiszttel jöttem össze, kik részben már régen nyugdíjban voltak, részben pedig a német hadseregben ténylegesen szolgáltak. Valamennyien egybehangzóan panaszkodtak a jelen viszonyokra, pedig olyanok is voltak köztük, akiket azelőtt nem is ismertem. A bécsi katonai körletparancsnok, Schubert gyalogsági tábornok helyettese, Sinzinger altábornagy, volt osztrák császárvadász tiszt úgyszólván szóba sem állt a Gauleiterrel ^[10], aki a tiszteletünkre rendezett ebédeken mindig megjelent. Az egyik ebéd előtt a Gauleiter véletlenül éppen Sinzinger altábornagyot kérdezte meg, hogy hol fog ő – a Gauleiter – ülni. Sinzinger félvállról csak annyit válaszolt: „Ahol akar!” Érdekes fejleménye annak a helyzetnek, hogy a Hitler elleni június 20-i merénylettel egy időben ez a Sinzinger altábornagy letartóztatta ugyanezt a bécsi Gauleitert, természetesen nem Hitler-ellenes magatartásáért. A sikertelen merénylet után Sinzinger altábornagy tűnt el a nyilvános életből.

Ha már a testvér német népnél ilyen volt a hangulat, nézzük csak, milyen lehetett a megszállt népeknél.

A Cseh–Morva Protektorátusról elég, ha csak annyit említek, hogy a német hatalom képviselőjét, Heidrich protektort a csehek meggyilkolták. Természetesen ezt megelőzően és ezt követően több száz csehet küldtek a másvilágra a német protektorok, pedig szemmel láthatóan, a német birodalom összeomlása előtti utolsó pillanatig igyekeztek szőrmentén simogatni a cseheket. Úgy látszik, ennek a kéznek a simogatása is túl érdes volt.

A lengyel nép szívből gyűlölte a németet. Tudjuk ezt részint a Lengyelország elfoglalása után hozzánk menekült lengyelektől, akik nem akartak visszamenni a „főkormányzósággá” alakított hazájukba, részint pedig az otthon maradt lengyel lakosságtól, akikkel alkalmunk volt érintkezésbe lépni. Pedig ennek a szerencsétlen, folyton szétosztott országnak nem kellett volna más, mint egy kis önállóság, egy kis nagylelkűség, egy kis saját hadsereg, néhány saját, lengyel vezető ember, egy kis irányított önkormányzat és kevesebb kizsákmányolás. Németország feltétlen szövetségest nyert volna benne Oroszország ellen, nem pedig ellenséget. Mert azzá lett, még a főkormányzóság alatt. Partizánokat szervezett, részint orosz támogatással, részint saját, nemzeti alapon a németek ellen. Ezekkel a partizánokkal 1944 júniusában már találkoztunk a Kárpátoktól keletre.

Hasonló volt az eset az ukránokkal is. Magam voltam szemtanúja, amikor 1941 júliusának első napjaiban Kolomeaban az ukránok az ott megjelenő Himer német tábornokot ^[11] felszabadító hősként ünnepelték, pedig csak magánemberként volt ott a magyar csapatok körletében. Jelen voltam a városházán azon az üdvözlő beszéden, melyben az ukrán vezetőség és a kék-sárga zászlók alatt megjelent tömeg – ukrán függetlenséget remélve – ujjongott a német tábornok láttán, és boldogan ukrán–német együttműködést várt. 1944-ben ez a nép – teljesen kifosztva, gazdag termőföldje fölélve – tömegével adta a partizánokat a német csapatok ellen. Amíg ezek az eltévedt magyar ezredparancsnokot megvacsoráztatták és átvezették a rengetegen a visszavonulásban lévő ezredéhez, addig a közéjük került német katona nem jutott vissza többé sem csapatához, sem hazájába. Ez lett hát a felszabadító politika vége.

A szövetséges Románia a végén hátba támadta a rajta keresztülvonuló német csapatokat, pedig a románokban még az utolsó pillanatban is hitt a német politikai vezetés, vagy legalábbis remélte, hogy a román nép többsége mellettük fog kitartani. Ezért nem engedte, hogy magyar csapatok szállják meg a délkeleti és a déli erdélyi hágókat, nehogy a hű szövetséges románok megsértődjenek. Pedig minden kilátás megvolt arra, hogy az oroszok előtt kézbe lehet venni a hágókat. Ezek megfelelő védelmével a Magyarországra való orosz betörést fel lehetett volna tartóztatni, és a későbbi eseményeket teljesen más irányba lehetett volna terelni.

Mi volt az oka annak, hogy a német külpolitika nem tudott barátokat szerezni sem a legyőzött, sem a felszabadított, sem a szövetséges, de még a testvéri, német nemzetiségű államokban sem? Az okok: részint külpolitikai rövidlátás, részint a német alaptermészet rossz irányba való elfajulása. A külpolitikai rövidlátás abban nyilvánult meg, hogy Németország tájékozatlan volt barátai és ellenfelei lelki, szellemi és anyagi beállítottsága és felkészültsége felől. Általában mindent a saját mértékéhez viszonyítva összehasonlítólag mért, emellett azonban önmagát is csak felületesen ismerte. Német természetéből kifolyólag önmagát legtökéletesebbnek és legteljesítőképesebbnek vette ebben az összehasonlító számításban. A számítási hibák azonban előbb-utóbb kiütköztek és felborították a megoldás elképzelt lefolyását.

Németország nem számolt az osztrák nép lelkületével, mely minden volt, csak éppen megszabott, merev formák közé szoríthatónak nem lehetett nevezni. Az osztrák derűs kedély, egyéni szabadságszeretet, a hegyek világának lakói nem tudtak átalakulni mogorva, kimért katonapolgárrá, krumplit és murokrépát fogyasztó homoki németté. A szőlőhegyek útszéli feszületeihez és a dombok messzire fehérlő templomocskáihoz szokott osztrák nép nem tudott a vallásról, Istenről fölényesen nyilatkozó „valódi” nemzetiszocialistává lenni. Az osztráknak túl nagy volt az a népi közösség, melynek az „Anschluss” következtében részesévé vált, és amelyben nemcsak hogy nem élhette saját egyéni életét, hanem – a folytonos dresszúra következtében – bizonyos mértékben másodrendű lénnyé vált. Azt a népet akarta a német politikai vezetés ily keretek közé szorítani, amely nép – magyar lojalitás és talán széthúzás folytán – hosszú évszázadokon át vezető szerepet játszott az Osztrák–Magyar Monarchia életében.^[12]

A legnagyobb számítási hibát azonban Oroszország népei és az ország anyagi teljesítőképességének megítélésében követte el a német külpolitikai vezetés. Pedig meg lett volna a lehetőség az alapos hírszerzésre, hiszen tömegével éltek és élnek most is népi németek orosz földön. Tömegével mentek német mérnökök, szellemi és testi munkások a versailles-i Németországból Oroszországba, kik közül később sokan vissza is jöttek hazájukba. Nem tudtak volna ők beszámolni arról, hogy mi történik az Uraltól nyugatra és keletre, ha már a német külképviseletnek nem állott módjában erről tájékozódni? Avagy a szövetséges japán nemzet nem tudott e téren segíteni? Hiszen Berlin mindig tele volt „tanulni vágyó” japánokkal. Vagy talán más célja is volt ennek a nagy japán látogatásnak, mint a tudományos barátság ápolása? Eszembe jut egy eset. 1930-ban az olaszok hadiiskolájában, Torinóban összejöttem két japán vezérkari tiszttel. Egyszer azt kérdeztem egyiküktől, miért jöttek az olaszok hadiiskolájába, hiszen ők a német tudományos intézményeket szokták látogatni. Mosolyt és szomorúságot egyszerre visszatükröző japán arccal azt felelte az én japán barátom: „Tudja, mi küldünk most ide is, oda is embereket, kissé körülnézni. Az ember sok mindent lát!...”

Tény az, hogy Németország még négy évi harc után sem tudta, hogy mennyi lakosa van leghatalmasabb ellenfelének, az orosz birodalomnak.

A magyar diplomáciának 1941-től kezdve számos bizonyíték volt a kezében aziránt, hogy Románia csak a kedvező alkalomra vár a német szövetségből való kilépésre. Ezt a német külpolitikai vezetés nem hitte el nekünk. De kellemetlen is lett volna ezt elhinni, hiszen a román olaj és gabona a német számítás egyik alapját képezte. A kellemetlent az ember – ha diplomata is – soha sem hiszi el egykönnyen.

Olaszország „testileg-lelkileg” kimerült a hosszú hadviselésben. Az abesszin hódítás ^[13] – fölényes olasz felszereléssel és harci eszközökkel – még nagyszerűen ment, bár sok áldozatot követelt. Ám a nagyhatalmak szörnyű hadviselése, a harckocsik, a kegyetlen bombák, a tűzvész, a gyermekek és nők pusztítása, a „totális” háború már nem volt az olasz nép lelkületének való. Nem is bírta tovább.

Magyarország szakadatlanul vergődött a népek országútján. Hová forduljon, kihez csatlakozzék?

Trianoni feldaraboltsága után – mint a Népszövetség becsületes tagja – megkísérelte nemzetközi fórum előtt lehetetlen helyzetét megismertetni és orvosoltatni. Apponyi Albert gróf ^[14] genfi szónoklatait megtapsolták, az agg tudóst minden oldalról meggratulálták, de ügyünknek még csak a megvizsgálásához sem kezdtek hozzá. Pedig – kimutatottan – Magyarország teljesítette legpontosabban fizetési és egyéb vállalt kötelezettségeit. Azután – mint mindenki – a propagandához fordultunk. Ezzel óhajtottuk a világ figyelmét ügyünkre felhívni. Külföldi barátokat kerestünk, kik szóban és írásban megismertetik jobb sorsa érdemes népünket Európával és a nagyvilággal. Ettől reméltük a segítséget. Így jutottunk el az angol Rothermere lord ^[15] személyéhez. Valóban kezdtünk ismertekké lenni Európában. Idegenek jöttek csodálkozni, szórakozni és mulatni hozzánk. Különösen akkor, amikor a „Cook” idegenforgalmi iroda is fiókot nyitott Budapesten. Angol, amerikai vadász, horgász, pólós és egyéb sporttársaságokkal lettek tele jobb szállodáink és élelmesebb mágnásaink kastélyai. Főleg azonban ételeink, különösen pedig italaink arattak általános tetszést. Ekkor lett híres barackpálinkánk is, de nemzeti ügyünk nem jutott előre. Kerestük a becsületes barátkozást szomszédainkkal is. Csehszlovákiával komoly tárgyalások folytak, Jugoszlávia felé maga a kormányzónk lépett fel kezdeményezően egy rádióbeszédében. Romániával az irodalom, a művészet és a sport jegyében kezdeményeztük a közeledést. Sajnos mindenütt eredmény nélkül. Nem segített rajtunk senki és semmi, egyedül a német és olasz barátság hozott kezdeti sikereket: szabad kezet kaptunk a magyarlakta határos – Trianonban elvesztett – területeink fokozatos visszaszerzésére, illetve Észak-Erdélyt a románok és általunk választott német–olasz döntőbíróság visszajuttatta hazánkhoz.^[16] Ezáltal azonban a német befolyás és ellenőrzés egyre jobban erősödött nálunk, és ránehezedett kül- és belpolitikánkra. Immár nem volt más választás, mint az úgynevezett „tengelyhez” való csatlakozás.^[17] Ez pedig belesodort bennünket az Oroszország elleni háborúba. A belépést siettette az oroszok támadó fellépése Kassa légibombázásával. Még korántsem volt meg az elhatározás az oroszok elleni hadjárathoz való csatlakozásra, amikor orosz repülők megtámadták ezt a védtelen várost, anélkül, hogy hadiállapotban lettünk volna egymással.^[18]

Magyarország becsülettel eleget akart tenni vállalt kötelezettségének. Fegyveres ereje színe-javát bocsátotta a német hadvezetés rendelkezésére. 1941-ben három korszerű hadtestet küldött a harctérre és számos hadosztályt az elfoglalt területek biztosítására. Mindezek felmorzsolódtak az orosz harctéren. Katonai felszerelés tekintetében úgyszólván kimerültünk. 1943-ban erőt kellett gyűjteni. 1944-ben ismét 3 hadtestes magyar hadsereg harcol a Kárpátok keleti lejtjein. Ekkor azonban már minden harcosban élt a „szövetséges hadviselés” sok-sok keserűsége, amit a német vezetés és sokszor a német csapatok velünk szemben tanúsított magatartása folytán le kellett nyelni. A szó nemes értelmében vett szövetségen sok csorba esett. Ekkor már – reálisan számítva – látni lehetett, hogy Németország ezt a háborút tökéletesen elvesztette. Felelős államférfiaink igyekeztek még menteni a menthetőt, és a lehetőségek után kutattak. Ekkor következett be 1944. március 19. – Magyarország lényegi megszállása a németek által. Ezzel a sorsunk végleg megpecsételődött. Magától értetődik, hogy ily előzmények után Magyarország nem képviselhette azt a szövetséges erőt, amely döntő kihatású lehetett volna a német külpolitikai célok megvalósításában.

Kire számíthatott hát Németország Európa, Ázsia és Amerika nagyhatalmai ellen megindított és felvett harcában? Mert a felsorolt államokat nem tudta maga mellett megtartani, a legyőzöttek segítségére természetesen nem tarthatott igényt. Nem maradt tehát más, mint önmaga. Itt követte el külpolitikai és katonai vonalvezetése a legnagyobb számítási hibát. Pedig csak egyszerű összeadási műveletet kell ehhez hideg fejjel végrehajtani. Összeadni azokat a kilométereket, amelyek hosszán a háborút folytatta a Kaukázustól az Északi-Jeges-tengerig, a norvég tengerparttól Spanyolországig és a Földközi-tenger északi és déli, afrikai partjain. Lehet-e ezen a vonalon csak német erőkkel győzni? Azután a 80 millió német ellen össze kellett volna adni az orosz, francia, angol, amerikai tömegek legalább 300 millióját. Lehet-e ekkora utánpótlási embertömeggel a versenyt felvenni? Az olaj-, a szén, a vas- és a háborúhoz szükséges egyéb nyersanyagkészletek reális összehasonlítása biztosan más elhatározásokat váltott volna ki a higgadtan mérlegelő diplomatákból és stratégákból, mint amilyeneket Hitler Németországa alkotott. A német nagy elhatározások vagy dilettánsok, hozzá nem értők, fantaszták, elvakult vagy beteg egyének fejében születhettek meg.

Fentebb feltettem azt a kérdést: mi volt az oka, hogy a német külpolitika nem tudott barátokat szerezni. Válaszoltam is rá: részint külpolitikai rövidlátás, részint a német alaptermészet rossz irányba való elfajulása. A külpolitikai hibákról beszéltünk. Nézzük most meg közelebbről ezt a német alaptermészetet.

Itt meg kell jegyeznem, hogy természet dolgában ég és föld különbség van a délnémet és az északnémet, a Rajna-vidéki német és a keleti német között, ha az ember az egyéneket egyenként veszi. A feszesen irányított hitleri vezetés azonban a hivatalos szerveket egységes „birodalmi mázzal” vonta be. A „mázolók” mindenütt a párt vezető emberei voltak. Ezek igyekeztek vezérüket, annak külső és belső megnyilatkozásait a legaprólékosabban, a legtöbbször túlzásba menően utánozni, és ők ültették át ezt előbb szűkebb környezetükre, majd mind szélesebb rétegekre, végül az egész hadseregre és külsőleg az egész birodalomra. A minta természetesen porosz volt, de – mint minden „divat” – ez is felülmúlta eredetijét, és poroszosabb lett a porosznál.

Az eredeti német a beszédmodorában határozott, kimért volt, a mostani német beszédmodora már parancsoló lett. A régi német tudott, a mostani tudálékoskodott. Ha a mintanémet valamit nem tudott, azt nyugodtan bevallotta. A hitleri német ilyet nem vallott be, hanem maga talált ki valamit, tehát – enyhén kifejezve – „költött”. Az első világháború németje beismerte a balsikert, a mostani ellenben nem. Helyette szépített, vagy éppen valótlant állított. A nincstelenség az eddig hozzáférhetetlen németet megvesztegethetővé tette. 1941-ben a Dnyeper arcvonalról hazaküldött lovasalakulatunk egy doboz szivarért szerzett vasúti szerelvényeket a német vasúti hatóságoktól, így a tervezett gyalogmenet helyett vasúton utazhatott hazáig. 1943 elején, a Dontól való visszavonulás alatt szivarért, dohányért mindig lehetett mozdonyt és vasúti kocsikat szerezni akkor, amikor hosszú szállítmányok torlódtak a pályaudvarokon mozdonyhiány miatt. 1944-ben a Kárpátoktól keletre a kis páncélöklöt kisfröccsért, a nagy páncélöklöt nagyfröccsért, a géppisztolyt szalonnáért vagy kolbászért vettük a német bajtársaktól. A Budapesten székelő Gestapo a zsidó származású Weiss Manfréd gyár tulajdonosát – a család részvényeinek átadása fejében – repülőgépen szállította el Lisszabonba. 1945-ben, amikor már a Wehrmachtnak sem volt benzinje, ugyancsak hazai javakért, lisztért, szalonnáért tudtunk több száz liter benzint szerezni törzsünk költözködéséhez. Sok ilyen példát lehetne még felsorolni.

Valamikor az olasz népet tartotta a közvélemény egoistának, önzőnek. Éppen ezért az önzés legmagasabb fokát nemzetközien is olaszul jelölték meg: „Sacro egoismo” ^[19] – hallotta az ember, ha önzésről folyt a szó. Az olasz önzés azonban eltörpül amellett, melyet Hitler Németországa termelt ki. Mindent saját maga részére megkaparintani, tekintet nélkül a társra, szövetségesre vagy szomszédra. Nemzeti és egyéni tulajdonsággá vált ez a törekvés az új Németországban. Sok kellemetlen esetben nyilvánult meg ez a jellemvonás, mind a politikai és katonai életben, mind pedig az egyéni érintkezésben. Élelmiszer és egyéb anyag gyűjtését a megszállt országokban éppen úgy, mint a baráti, szövetséges államokban, oly mértékben űzték, hogy utánuk a lakosságnak nélkülözni kellett. Katonai elszállásolás tekintetében olyan igényekkel léptek fel ellenségnél és jó barátnál egyaránt, hogy feltétlenül gyűlöletet váltottak ki maguk iránt mindkét helyen. Magyarországon zászlóaljparancsnoktól felfelé minden német tiszt kastélyt követelt magának. A német törzsek a legjobb üdülőhelyek legjobb szállodáit vagy a legnagyobb vidéki kastélyokat foglalták le maguknak azok minden felszerelésével és készletével együtt. Természetesen az ilyen magatartás nem volt alkalmas arra, hogy az elfoglalt ország lakosságát megnyerje, avagy szövetségesének őszinte barátságát megtartsa.

Ezt hozta nekünk, magyaroknak 1944. március 19.

„...kilátástalannak tartja a további harcot”

1944. október 15. Az orosz már mélyen bent járt hazánk földjén. A harcok Észak-Erdély, Körös, Szabadka vonalában dúltak. A németek nagy ellentámadásokat ígértek, melyeknek a Nyírségből és a Duna–Tisza közéről kellett volna megindulni.

Budapesten az a hír járta, hogy forradalom készül. Az egyik „jól értesült” hírforrás úgy tudta, hogy baloldali forradalom lesz, a másik éppen ennek az ellenkezőjét állította és a „nyilasok” forradalmát jósolta. Mindenki tudott valami hátborzongatót, csak mi, szolgálatot teljesítő katonák nem voltunk tájékozottak a készülő eseményekről. Felsőbb parancsra a csapatok és a parancsnokságok a laktanyákban maradtak, szigorú készültségben. Tájékoztatást senki sem adott. Ellenséges repülők éjjel-nappal bombázták a fővárost.

Október 15-én a kora délutáni órákban, többször egymás után meglepő hírt közölt a rádió. A kormányzó bejelentését olvasták fel ^[20], mely szerint kilátástalannak tartja a további harcot, és az oroszoktól fegyverszünetet kér. Bár mi – a csapattal állandó érintkezésben lévő katonák – régen tudtuk, hogy a magyar nép egy része nem harcol lelkesedéssel és önfeláldozóan hazájáért, és azt is láttuk már 1943 januárjától – a doni orosz áttöréstől kezdve ismételten bebizonyítva –, hogy ezt a háborút a harcéteren megnyerni már nem lehet, mégis megrázott bennünket ez a hír. Megrázott mint magyar embert, mert a leghivatalosabb helyről közölték azt, amit félve mindenki sejtett, de senki sem mert a nyilvánosság előtt kimondani, hogy ezt a háborút is elvesztettük. Olyan érzés ez, mint ami a hozzátartozókat elfogja, amikor hosszú, súlyos betegség után meghal a családtag. Mindenki számolt már vele, a bekövetkezett rideg tény mégis megdöbbent mindenkit. Ez a hír is megdöbbentett apát, anyát, testvért, akik hozzátartozóikat áldozták fel a harctereken és a légibombázások alatt, megdöbbentette a hajléktalanná váltakat és koldusbotra jutottakat. Hát mégis hiábavaló volt minden áldozat, amit a sors és a legfőbb vezetők idáig követeltek? Merthogy a fegyverszünet után feltétel nélküli megadás, azután pedig megszállás következik, ezzel minden józanul gondolkodó egyén tisztában volt.

S ha már a szövetséges német megszállás annyi keserűséget okozott, milyen lesz a győzedelmeskedő ellenség megszállása? Ennek a képnek a kialakulásáról bőségesen gondoskodott a német szolgálatban álló propaganda, helyszíni közvetítések, színes leírások formájában. Eme hírek nyomán borzadva gondolt az orosz katonák bevonulására mindenki, akinek női hozzátartozója volt.

Megrázott a hír bennünket, katonákat is. Hiszen eddig minden felsőbb fórum, kormányzónk, legfőbb hadurunk is a magyar földért körömszakadtáig menő harcot követelte. Végső erőfeszítésre, önfeláldozásra kaptunk parancsot. Ezt kellett – felsőbb rendeletre – beleoltani alárendeltjeinkbe, ezzel kapcsolatban idéztek példákat a magyar történelemből a hadparancsnok és az újságcikkek. És most, máról holnapra megváltozott minden? Hiszen tudtuk, hogy nem fogjuk bírni ezt a harcot, de az ellenfél is többre értékeli azt a küzdő felet, akinek fegyver van a kezében, mint azt, aki eldobja a fegyvert. Ezt tanította a történelem is. Merthogy a csapatok zömének kezéből kihull a fegyver, ha megtudja a kormányzó proklamációját – azt biztosra vettük. Nem volt a mostani magyar nép harcra, kitartásra, nélkülözésre, önfeláldozásra nevelve. E tekintetben messze állott ellenfele, az orosz katona mögött. Ezt be kell ismernünk. Láttuk a rosszul táplált, rosszul ruházott orosz katonát a neki idegen földön napokig étlen-szomjan a mocsárban meghúzódni, vizesen, esőben, hóban, fagyban, de kitartóan és mozdulatlanul várni mindaddig, amíg megsokasodva éjnek idején előretörhetett és meglephette állásainkat. Fájt a katonaszív, hogy a magyar katona saját hazája védelmében erre nem képes.

Miért nem tette ezt a magyar vezetés akkor, amikor az orosz csak a határainkon állt? Akkor sem volt jobb a helyzet. Hogyan lehet az, hogy kormányzónk akkor a hozzá legközelebb álló tábornokára, főhadsegédére, Miklós tábornokra bízta a legveszélyesebbnek tartott határszakaszon harcoló magyar hadsereg parancsnokságát? S hogy e hadseregen kívül még két magyar hadsereget állítottak fel? Ezeket a hadseregeket a legnagyobb erőfeszítéssel szerelték fel, és a végsőkig való ellenállásra kaptak parancsot. Miért volt idáig a sok hiábavaló áldozat?

Ezek a kérdések kergették egymást mindenki fejében, amikor újra rendkívüli híradásra hívta fel a rádió a figyelmet: a vezérkar főnöke közölte, hogy a kormányzó úr szavai nem úgy értendők, miszerint a fegyvert azonnal le kell tenni. A harc tehát tovább folyik, a fegyverszüneti tárgyalások alatt is, melyek még meg sem kezdődtek.

A páncéloshadtest parancsnokságán tartózkodtam ebben az időben, törzsem körében. Minden arc kérdőjel volt körülöttem. Mindenki tőlem várt ott további magyarázatot, amit én sem tudtam adni. A miniszter és a vezérkar főnöke nem voltak hozzáférhetők, felkerestem tehát a vezérkar főnökének helyettesét, vitéz László Dezső altábornagyot ^[21]. Ő sem tudott mást mondani, mint amit eddig hallottunk. Visszamentem tisztjeim közé. A lehetőségekről beszélgettünk, melyek megítélésére semmi szilárd támpont nem állott rendelkezésünkre.

Légiriadós, sötét este volt, amikor segédtisztemmel, Gulyás Gyula őrnaggyal gépkocsin hűvösvölgyi lakásunk felé mentünk. Az Új Szent János Kórház tájékán a sötétben fegyveres emberek tartóztatták fel kocsimat. Amikor abból dühösen kiugrottam és a megállítás oka felől érdeklődtem, a rendőrökből és furcsa, eddig még nem látott egyenruhába öltözött emberekből álló csoport azt felelte, csak igazolvánnyal lehet közlekedni. Az igazolványokat az Olasz fasor egyik házában adják. Megmondtam, hogy ki vagyok és hogy reám vonatkozóan a katonai hatóság intézkedik, attól pedig semmi ilyen rendeletet nem kaptam, haza akarok tehát menni. Erre azt válaszolták, hogy őket is a katonai hatóság állította ide, az a parancsuk, hogy kivétel nélkül mindenkit küldjünk a megjelölt Olasz fasori házba, ott különben is kapunk mindenről felvilágosítást. Egyik puskás ember már fel is állt a gépkocsi lépcsőjére és a vaksötétben irányította a gépkocsivezetőt. A kérdéses ház – melynek számát nem láthattam, a városmajori sétánnyal szemben lévő oldalon volt. Előtte sok gépkocsi és nagy lótás-futás volt. A villaszerű ház a légoltalmi rendeletek értelmében, a többihez hasonlóan, teljesen sötét volt, és kísérőnk zseblámpájának segítségével találtuk meg a feljáratot. A lépcsőház tele volt a már említett, ismeretlen egyenruhás, fegyveres emberekkel, hasonlóképpen az első emeleti terem is, melybe vezettek. Az emberek valamennyien „nyilas” karszalagot viseltek és egymást hangos „Harc!’” kiáltással üdvözölték.^[22] Most láttam csak, hogy a nyilaskeresztes párt valamilyen helyiségébe kerültünk. Az elém jövő egyenruhás férfiban csak néhány perc után ismertem fel vitéz Bolhóy tartalékos századost, aki a harctéren hadosztályom vonatának parancsnoka volt. Örömét fejezte ki, hogy körükben üdvözölhet. Siettem felvilágosítani, hogy nem a magam jószántából jöttem ide, hanem ide küldtek, mert állítólag itt kapok közlekedési igazolványt. Megmondtam a körém gyűlt férfiaknak, hogy én tényleges katona vagyok, aki elöljáróitól kapja a parancsot, és az én jövő magatartásomat a kapott parancsok szabályozzák. Ne értsék félre jövetelemet, én csak közlekedési igazolványt óhajtok itt kapni, mert haza akarok menni a lakásomra. Adtak is egy piros-fehér csíkozású papírlapot, melyet a gépkocsi szélvédő üvegére kell ragasztani, és egy kísérőt is kaptam, hogy zavartalanul a lakásomra hajtathassak.

Éjszaka szórványosan néhány puskalövés volt hallható a városból. Éjféltájban jelentette a páncéloshadtest-parancsnokság ügyeletes tisztje a lakásomra távbeszélőn, hogy az I. hadtest parancsnokát, Aggteleky altábornagyot alighanem letartóztatták ^[23], mert az ottani beosztott tábornok, Hindy vezérőrnagy ^[24] vette át a hadtestparancsnokságot, illetve ő adott parancsokat. Nevezetesen az 5. gépkocsizó zászlóalj parancsnoka, Latorczay ezredes vonakodott valamilyen parancsot végrehajtani, melyet Hindy vezérőrnagy adott ki. Erre Hindy elrendelte Latorczay ezredes letartóztatását ^[25]. A páncéloshadtest ügyeleti tisztje Vaska ezredest ^[26], az 1. gépkocsizó ezred parancsnokhelyettesét rendelte ki a letartóztatás foganatosítására. Latorczay ezredes fegyveresen ellenállt, mire Vaska ezredes járőre is fegyvert használt, melynek eredményeként Latorczay ezredes megsebesült. Erősen kifogásoltam az ügyeleti tisztnek, Kaffka ezredesnek, miért most jelenti az esetet, miért nem akkor jelentette ezt nekem, amikor a bajtársi vérontásnak még elejét tudtam volna venni.

Mindnyájan szorongva vártuk, mit hoz a reggel. A rádió az elmúlt délután, sőt éjjel is ismételten bemondta, hogy Beregfy vezérezredes ^[27] jelentkezzék a Honvédelmi Minisztériumban.

„...az eskü szövegét nem állott módunkban előzetesen elolvasni”

Másnap, 16-án reggel a páncéloshadtest ügyeletes tisztje telefonon jelentette, hogy délelőtt 10 órakor jelentkeznem kell a miniszternél László altábornaggyal együtt. A városba menet láttam, hogy minden közlekedő gépkocsin ugyanaz a piros-fehér csíkos papírlap látható, mint amilyet én kaptam, sőt néhány katonaszemély nyilas karszalagot visel. Azt is hallottam, hogy Buda és Pest között felfüggesztették a járműforgalmat. A hidak két oldalát német és magyar katonák szállták meg.

A vár feljárata és maga a vár belterülete is tele volt német és nyilas karszalagos magyar katonákkal. Először László altábornagyot kerestem fel. A vezérkarfőnökség kapujában is állott egy fegyveres német őr, aki érkezésemkor tiszteletadást teljesített. László altábornagy sem tudta, miért hivatnak bennünket. 10 órakor átmentünk a Honvédelmi Minisztériumba. A nagy miniszteri előszobában ott találtuk Feketehalmy-Czeydner altábornagyot ^[28] is, aki a hírhedt újvidéki ítélete elől Németországba szökött. Ekkor hallottuk, hogy Beregfy lett a honvédelmi miniszter és a vezérkar főnöke egy személyben. Jelenleg a miniszterelnökségen van megbeszélésen.

Beregfy rövidesen megérkezett, leült velem és László altábornaggyal egy asztalhoz, és a következőket közölte: a kormányzó úr lemondott és Szálasyt ^[29] bízta meg a helyettesítésével, valamint a miniszterelnökséggel. A tegnapi proklamációját visszavonta, tehát nincs fegyverszüneti tárgyalás. A honvédséget felmentette az esküje alól, az új esküt minél előbb le kell tenni és tetetni. Az 1. hadsereg parancsnoka, Miklós vezérezredes ^[30] átment az oroszokhoz, a 2. hadsereg parancsnokát, Veress vezérezredest ^[31] a németek őrizetbe vették parancs nem teljesítéséért. László altábornagy fogja átvenni az 1., én pedig a 2. hadsereg parancsnokságát. Minél előbb útba kell indulnunk. Végre tudjuk-e hajtani a kapott parancsot, és van-e valami kérdezni valónk?

Én is, László is egyöntetűen azt kérdeztük: törvényes formák közt történik-e ez a változás? Beregfy azt válaszolta, hogy igen, teljesen alkotmányos alapon és alkotmányos formák között. Különben is az egész változás alkotmányos külsőségek közt a Parlamentben ki lesz hirdetve. Majd Lászlóval az eskü szövege iránt érdeklődtünk. Azt a közlést kaptuk, hogy most szövegezik, még nincs készen. Mindketten azt kértük, hogy az eskü szövege minél érthetőbb, világosabb és rövidebb legyen. A magyar haza iránti hűséget, érte a legnagyobb áldozatra való készséget és a parancsnokok iránti engedelmességet tartalmazza. Beregfy vezérezredes megnyugtatólag kijelentette, hogy ő is így gondolja, és ilyen értelemben fog közreműködni.

Ezután át kellett menni a miniszterelnökségre eskütételre, hogy mielőbb útba indulhassunk a hadsereg-parancsnokság átvételére. A miniszterelnökségen gyülekeztek az új kormány tagjai. Előbb ők tették le az esküt, majd mi, katonák Szálasy jelenlétében. Szálasy is közölte, hogy előző eskünk alól fel vagyunk mentve, ezt rövidesen általánosságban is kihirdetik. Az eskü szövegét nem állott módunkban előzetesen elolvasni, és csodálkoztunk annak hosszúságán, valamint a benne lévő „hungarista eszme”, „hungarista munkaállam” kifejezésekkel kapcsolatban mindjárt felvilágosítást kértünk. Emlékezetem szerint maga Szálasy azt válaszolta, hogy mindezek rövidesen általánosságban kihirdetésre kerülnek.^[32] Beregfy ezután elbocsátott bennünket azzal, hogy tájékozódjunk az 1. és a 2. hadsereg helyzetéről, és mielőbb induljunk útba.

László altábornagytól elváltam, és az úti előkészületek, valamint a hadműveleti osztálynál való tájékozódás után 17-én 9 óra tájban indultam el Budapestről Máriapócsra (Nagykálló és Nyírbátor közt) a 2. hadsereg-parancsnoksághoz. Útközben jelentkeztem Mátraházán a Friessner ^[33] seregcsoport-parancsnokságon, hogy az eléggé hiányos helyzettájékoztatást kiegészítsem. Miskolcon és Szerencsen áthaladva már sötétedett, amikor a Tiszát átléptem. Tokaj és Nyíregyháza közt észak felé haladó gépkocsioszloppal találkoztam. A 2. magyar páncéloshadosztály-beliek voltak, akik a „Tokaji hídfőbe” törekedtek. Tőlük tudtam meg, hogy a 2. páncéloshadosztály Nyíregyházán gyülekezik ellentámadásra. Kissé meglepő volt ez a hír, mert a kapott tájékoztatás szerint a harcoló vonalnak még messze, a Szilágyság északi részén kellett lennie. Ezért Nyíregyházán egy német repülődandár-parancsnokságtól kértem újabb tájékoztatást, melyre a vak sötétségben véletlenül rábukkantam. Közölték velem, hogy a harcok Debrecen körül és Debrecenben dúlnak. A magyar 2. hadsereg helyzetéről ő sem tud bővebbet. Ellenben innen nincs messze a 6. hadsereg parancsnoksága ^[34], ad kísérőt, aki odavezet, ott biztosan többet tudnak.

A 6. hadsereg-parancsnokságon megtudtam, hogy e hadsereg és a 2. magyar hadsereg közt 40-50 kilométeres hézag van. Az orosz nagy páncéloserővel támadja Debrecent. A hadseregparancsnok biztosított róla, hogy visszaveti az ellenséget. Ezt oly meggyőző erővel mondta, hogy – ha nem lett volna már sok tapasztalatunk e téren – nyugodtnak érezhette volna magát az ember Debrecen sorsa felől. A magyar 2. hadsereg-parancsnoksággal innen már fel tudtam venni a távbeszélő-összeköttetést, és tudtul adtam, hogy jövök.

Az átveendő hadsereg-parancsnokságot Máriapócson, a görög katolikus kolostorban találtam Kovács Gyula altábornagy ^[35] vezetése alatt. A német hadseregcsoport-parancsnokság őt küldte ide átmenetileg, hogy Veress vezérezredes távozása után a hadsereget vezesse. Ugyanis a magyar 2. és a német 8. hadsereg – ez utóbbi parancsnokának vezetése alatt – egy seregcsoportot képezett a hadseregcsoportnak közvetlenül alárendelve.

Még az éjjel és másnap, október 18-án délelőtt tájékozódtam a 2. magyar hadsereg részletes helyzetéről a térkép alapján. Ez bizony nem volt rózsás. Leharcolt csapatok, a harci kedv hiánya, hiányos felszerelés jellemezték az uralkodó állapotot. A Nyírségből származó legénység csoportostul szökdösött haza. Hasonlóképpen még mindig szökdöstek egyenként a szilágyságiak és az Erdélyből valók, akiknek otthona már orosz kézre került. Persze ebből a jelenségből a német felső vezetés nagy lármát csinált és szigorú rendszabályokkal fenyegetett.

„...átvettem a 2. magyar hadsereg vezetését”

Még átmentem jelentkezni 18-án délelőtt a seregcsoport-parancsnokhoz Mátészalkától keletre.^[36] A seregcsoport-parancsnok szememre vetette a magyarok szökdösését. E napon este aztán átvettem Kovács altábornagytól teljesen a 2. magyar hadsereg vezetését.

Ez a hadsereg magyar részről mindössze 2 hadosztályból, 2 tartalék hegyidandárból, kevés hadtest- és hadsereg-közvetlen alakulatból, továbbá 3 német – köztük egy lovas – hadosztályból állott. Ez a 7 seregtest papíron és térképre berajzolva talán sokat mutatott, valójában azonban nem tett ki 7 rendes zászlóaljnyi erőt. A 2 magyar tartalék hegyidandárnak például együttesen alig volt 250-300 puskája. A legerősebb magyar hadosztály ^[37] képezte a hadseregtartalékot, azért mert ez volt legkevésbé használható a küzdővonalban, legénysége – lévén nagyrészt nyírségi – a nehezen felügyelhető küzdővonalban szakadatlanul szökdösött. A küzdők sorában lévő 6 seregtestnek nevezett egység arckiterjedése 80-90 kilométer volt, visszakanyarított szárnyakkal. Kelet felé megvolt a laza összeköttetés a 8. német hadsereggel, nyugat felé azonban – mint már említettem – 40-50 kilométeres hézag volt a szomszéd 6. német hadsereg szárnybiztosító csoportjáig. Ebben a hézagban orosz gépkocsizó- és páncéloscsoportok tapogatóztak állandóan, legyezőszerűen előre és a két hadsereg oldalába. Ennek folytán az erre felé vezető, főbb közlekedési vonalakat külön le kellett zárni kisebb, páncélelhárító csoportokkal, úgyhogy a küzdővonal számára nem maradt annyi erő, amennyivel érdemlegesen ellen lehetett volna állni. Azoknál a kevésszámú kikocsizásaimnál, melyeket a rövid idő alatt az egyes harccsoport-parancsnokságokhoz végezhettem, folyton harcra készen kellett ülni segédtisztemmel együtt a gépkocsiban, mert sohasem tudhatta az ember, hogy mikor szalad bele egy ellenséges harckocsiba.

Az egyes harccsoportokhoz a rádió-összeköttetés nem működött. Repülőgép nem állt rendelkezésre, mert a hadsereg-parancsnoki „Gólya” típusú gép „ismeretlen helyen” tartózkodott vezetőjével együtt. A hadsereg vezérkari főnöke ^[38] sem tudott róla semmit. A távbeszélő-összeköttetés csak nagy kínnal volt igénybe vehető bizonyos időközökben, mert a harccsoportparancsnok vagy „állást változtatott”, vagy a német felső vezetés vette igénybe a vonalakat, vagy pedig el voltak szakadva, avagy – ha végre megvolt az összeköttetés – nem lehetett a beszédet megérteni, részint a számos központon áthallatszódó bábeli nyelvzavar, részint pedig a hosszú távolságok miatt. Ily körülmények között idejében közbelépni és irányítani tudó, érdemleges vezetésről nem nagyon lehetett szó. A hadsereg-parancsnokság örült, ha nyilván tudta tartani a csapatok fokozatos hátramozgását. Mert ebben merült ki a harctevékenység. Még jó volt, ha a küzdő csoportok az est beálltáig ki tudtak tartani nappali helyükön. A hézagok közt beszivárgó oroszok mindig az oldalunkat és a hátunkat veszélyeztették. Nem maradt tehát más hátra, mint a sötétség beállta után újból és újból hátrább vonni küzdő vonalainkat, hogy a következő nap reggelén ismét félig-meddig összefüggő vonalból folytassák ezt a halogató, visszavonuló harcot.

Ilyen körülmények között sikeres harcra egyáltalán nem lehetett számítani. Annál meglepőbb volt a német felső vezetés nagyképű magatartása, mellyel ellentámadásokat ígért, hatalmas páncéloserők beérkezését hirdette, és a balsikereket a magyarok szökdösődésével indokolta. Kétségtelen, hogy lassanként fogytak a magyarok. De nem olyan mértékben, hogy emiatt keletkeztek volna a hézagok. Önkényt ^[39] az a kérdés merült fel, hogy ha van a németeknek erejük az ellentámadásra, miért nem használják azt fel azonnal, és miért engedik folytonosan romlani a helyzetet? Miért engedték azt egyáltalán idáig jutni. Tehát vagy nem értenek a vezetéshez, vagy pedig nincs erejük és nem mondanak igazat. Az a határozott, mindent lehengerelni akaró beszédmodor azonban legalábbis kétségek közt hagyta az embert: hátha mégis van elég erejük, csak valami ügyes sakkhúzásra tartogatják!

Most már meg lehet állapítani: egyben voltak ügyesek, az igazság elködösítésében, a nincstelenség takargatásában. Ebben azonban olyan ügyesek voltak, hogy még önmagukat is elkábították.

A továbbiakban nem foglalkozom a lefolyt hadműveletek részletes leírásával, mert azok oly egyszerűek voltak, hogy nincs mit róluk írni. Az orosz diktált, a német vezetés toldozott-foltozott, ideig-óráig feltartóztatott egyes előretöréseket, de az ellenség folyamatos, tervszerű térnyerését nem volt képes megállítani. Csodálatos volt azonban az az állandó, már konokságig menő nagyzolás, mellyel az egyes, ilyen feltartóztató próbálkozásokat beharangozta. Így például a szolnoki hídfőből keleti irányba beharangozott, nagyszabású német páncélos ellentámadás kitűzött célja volt a Debrecen körüli orosz páncéloserőket nemcsak megállítani, hanem azokat megverni, megsemmisíteni. A valóságban ezek a német páncéloserők alig álltak többől, mint egy jóravaló harckocsizászlóaljból, azaz 60-70 harckocsiból. Ezek is úgyszólván motorizált kísérő gyalogság nélkül. A mindenesetre elszánt előretörésük ennek következtében Kenderes tájékán már lefékeződött, és nem értek el nagyobb eredményt, mint a szolnoki hídfő tulajdonképpeni kitágítását.

Ezek után előre látható volt, hogy az egész Tiszántúlt ki kell üríteni, mégpedig hamarosan, ha nem akarjuk a visszavonulás útját elvágatni. A német vezetés ezt a szándékot úgy szövegezte meg, hogy a Tisza és a Bodrog mentén képez egy erős ellenállási vonalat. De a legerősebb ellenállási vonal majd a Duna mentén, a hatalmasan kiépített budapesti hídfőben és ehhez csatlakozva a Mátra és a Bükk déli lejtjein lesz. Ebben a vonalban feltétlenül feltartóztatják az oroszt. A Führer kijelentette, hogy eme vonal mögött új erőket von össze, melyekkel 3 hét alatt megtisztítja Magyarországot az ellenségtől. „A Führer jelentette ki ezt!” – ismételte a német felső vezetés, és úgy adta tovább, hogy a szavak értékében még gondolatban sem lett volna szabad kételkedni. A Führer parancsa ez, tehát feltétlenül végre is hajtják majd minden körülmények közt. Ez a határozott közlési forma ismét alkalmas volt arra, hogy a tisztán látókban kétség ébredjen: hátha mégis vannak még érintetlen, friss erők, melyeket eddig visszatartottak és amelyek kiváló, korszerű, meglepő fegyverekkel vannak felszerelve. Mert a német vezetők ilyenekről is tudnak bizalmas, sokat sejtető tájékoztatást adni. Akik eddig csak kételkedtek a németek további képességeiben, azok ismét kezdték hinni: hát mégis van még erő, mégis van még remény a magyar föld megtartására, hiszen Hitler maga ígérte és parancsolta ezt! Akik pedig fenntartás nélküli hívei voltak a németeknek, azok fölényesen mosolyogtak: ugye, nekem volt igazam; mindig mondtam, csak ti nem hisztek nekem, pedig nekem biztos értesüléseim vannak.

Ki tudott tökéletesen tisztán átlátni, a jövőbe tekinteni azon a sűrű ködfalon keresztül, melyet egyfelől a német ámításnak és propagandának ez a foka, másfelől pedig hazánk, népünk, azaz házunk és családunk jövő sorsa húzott megkínzott lelki szemeink elé? Most azonban, amikor a bekövetkezett események akkori kínok és kétségek közt vergődő töprengéseinket teljesen beigazolták, önkéntelenül felmerül bennünk a kérdés: hogyan ítélte meg az akkori helyzetet az az egyén és az őt tájékoztató, neki tanácsot adó szűkebb környezet, akinek a szaván, akaratán dőlt el Európa s vele együtt hazánk sorsa. Lehetséges-e az, hogy Hitler és legszűkebb vezérkara ne tudott volna saját erejének teljesítőképességéről? Lehetséges-e az, hogy ne tudták volna: mit eszik a nép már évek óta, hogy mennyi szén, olaj és gyártási nyersanyag áll még a hadviselés rendelkezésére, amikor egyre-másra veszítették el az ideiglenesen elfoglalt és igénybe vett bányákat, olajmezőket? Hogy ne tudták volna áttekinteni a légibombázások következtében egymás után kieső hadiüzemek hiányának jelentőségét? Lehetséges-e, hogy nem voltak tisztában a még hadra fogható emberanyag nagyságával és a részükre még előteremthető hadifelszerelés mennyiségével, és mindezeket összevetve, lehetséges-e, hogy nem tudták megítélni: meddig lehet még a húrt feszíteni? A válasz egyszerű ezekre a kérdésekre. Egyedül csak ők lehettek tisztában a helyzet megítéléséhez szükséges adatokkal, mert csak hozzájuk futhattak be azok az adatok, melyek – szakemberek által összegyűjtve – a való helyzetet feltárhatták, szemléltethették. Ha pedig ezek birtokában sem hoztak a népek jövő sorsát szem előtt tartó elhatározásokat – mint ahogy tényleg nem hoztak –, akkor vagy vétkesen tudatlan, fantaszta, vezetésre nem való, kísérletező dilettánsok voltak ezek az emberek, vagy lelkiismeretlen, csak a maguk egyéni érdekeit tekintő gonosztevők. Mindkét esetben súlyosan vétettek saját népük és a kizsákmányoló vezetésük alá kényszerített országok ellen.

A hadműveleti események további részletesebb leírása helyett inkább egyes jelenségeket ismertetek, melyek sokkal inkább jellemzők az akkori helyzetre.

Az október 15-én elhangzott rádióproklamációkat a harcoló csapatok nem hallották, mert általában nem volt rádiókészülékük, és mert olyan napszakban hangzottak el azok, amikor a harcos csapat nem tud rádiót hallgatni. Ennek folytán a harc azonnali félbeszakítása, a fegyverek letétele és a csapatok szétszéledése nem következett be. Csak egyes magasabb-parancsnokságok szereztek ezekről tudomást, ahol a rádióhallgató szolgálat folyamatos volt. Így a 2. hadsereg parancsnoksága is értesült mind a kormányzói, mind a vezérkarfőnöki proklamációról. Ezek kihatásának lefolyását a hadsereg vezérkari főnöke, Kozár Elemér vezérkari ezredes nekem – nagy vonásokban – a következőképpen jelentette: Veress vezérezredes, a 2. magyar hadsereg parancsnoka a proklamációk után átadott egy saját kezűleg szerkesztett parancsot a vezérkari főnöknek kihirdetés, illetve továbbítás végett. A parancs azt tartalmazta, hogy a magyar csapatok a 2. hadsereg arcvonalából kivonandók, és egyelőre a Tisza vonala mögött gyülekeztetendők. A kivonás és a gyülekeztetés biztosítására az eme hadsereg kötelékében lévő 2. páncéloshadosztály Tokaj környékén széles hídfőállást foglal a Tisza déli oldalán. Ez a parancs azt jelentette, hogy az ellenállást be kell szüntetni, a harcot félbe kell szakítani, a védelmi vonalakat ott kell hagyni, és az ezáltal keletkezett réseken át kapukat kell nyitni az ellenség számára a helyben maradt német csapatok közt. Ugyanis a német felsőbb vezetés parancsára – részint szándékosan, részint a helyzetekből adódó kényszerűség folytán – úgyszólván zászlóaljanként változtak a magyar és a német harcos egységek egymás mellett a hadsereg arcvonalán.

Kozár ezredes azt jelentette a hadseregparancsnoknak, hogy ez a parancs ellentétben áll a vezérkar főnökének rendelkezésével, miszerint a harcot – a német csapatokkal összhangban – tovább kell folytatni mindaddig, amíg más parancs nem jön. Veress vezérezredes ragaszkodott a parancs azonnali kiadásához, és behívatta magához az ott lévő német összekötő törzs parancsnokát, Eismann német vezérkari ezredest, és vele is közölte eme parancsának tartalmát. Eismann ezredes azonnal ellenvetést jelentett be a paranccsal kapcsolatban, sőt, jelentést tett arról a 8. német hadsereg, egyben az elöljáró hadseregcsoport parancsnokának is. Ez utóbbi felszólította Veress vezérezredest, hogy vonja vissza ezt a parancsot. Amikor pedig Veress vezérezredes a parancs visszavonását megtagadta, sőt – saját felelősségére, segédtisztjével együtt – el is hagyta eddigi harcálláspontját és a Tisza felé vette gépkocsijával az irányt, a német seregcsoport-parancsnok hirtelen odairányított harckocsikkal körülfogatta Veress vezérezredes gépkocsiját, és őt fedezet alatt a hadseregcsoport-parancsnokhoz, Friessner vezérezredeshez kísértette Mátrafüredre. Kozár ezredes hallomása szerint Friessner kétszer is felszólította Veress vezérezredest kiadott parancsának visszavonására. Majd mikor felszólításai eredménytelenek maradtak, Veress vezérezredest őrizetbe vétette és Budapestre kísértette. Azóta nem hallottam róla semmit, de ilyen előzmények után kellett a 2. magyar hadsereg parancsnokságát átvennem.

A 2. magyar hadsereg-parancsnokság törzsének tagjait közelebbről nem ismertem, velük együtt azelőtt sohasem dolgoztam. Kölcsönösen előlegeznünk kellett az egymás iránti bizalmat. Ők tőlem vártak tájékoztatást az otthoni helyzettel és jövő kilátásainkkal kapcsolatban, én pedig tőlük vártam támogatást a kapott parancsok és a reám bízott feladat végrehajtásában. A súlyos helyzet, a jövőnk iránti aggódás, a felelősség nehéz terhe bizony ránehezedett az övékre is. Bízhatunk-e egymásban, reá bízhatjuk-e magunkat, sorsunkat, jövőnket egymásra? A magam részéről nem adhattam mást ennek a törzsnek, mint a felülről kapott parancsokat, utasításokat és tájékoztatást oly mértékben, ahogy azokat én is kaptam. Ez pedig röviden összefoglalva: tovább kell harcolni, védeni hazánkat, családjainkat, földünket. Így szólt a parancs, az előző is, és az új is, mert hiszen legfőbb hadurunk visszavonta a fegyverszünet kérését bejelentő proklamációját. Ezt kívánta a már majdnem betakarított és a még lábon lévő termés, és ezt kívánta a propagandisztikus hírek által megrémített lakosság, különösen a harcosok otthon maradt hozzátartozói, özvegyei és árvái. Ezzel szemben én engedelmességet, bizalmat kívántam törzsemtől személyem iránt. Megkaphattam-e ezt? Törzsemnek egy része – szemmel láthatóan lelkileg elesett volt. Szórakozott, figyelni, az egyszerű beszédet megérteni nem tudó leendő munkatársakat is találtam közöttük. Voltak mások, akik még az erdélyi harcok alatt az ellenséggel – állítólag hivatalból – összeköttetésben álltak, hozzá átjártak és kis idő múltán épségben visszajöttek. Ezeket „hegyi vezetőknek” nevezték, és állítólag az ellenség hátában partizántevékenység megszervezése lett volna a feladatuk. Vezetőjük – egy erdélyi mágnás, br. Atzél ^[40] – egy szép napon eltűnt a hadsereg-parancsnokságról. Maga a kb. 100 és egynéhány főt kitevő kis különítmény elég jól fel volt szerelve géppisztolyokkal, és időnként a hadsereg-parancsnokság szűkebb biztosítását látta el éjjelente. Néha, éjjeli munkám alatt bizony különös érzéseim támadtak, de lelkiismeretemet tisztának éreztem, és ez mindig megnyugtatott. Volt egy nagyon ideges vk. tisztem, munkatársam, aki mindig attól tartott, hogy törzsem orosz fogságba kerül. Ha híre jött, hogy 3-4 orosz harckocsi törzsszállásunktól 40-50 kilométer távolságra felbukkant, már bejött hozzám azzal, hogy rajtunk ütnek és elfognak bennünket. Hiába mondtam, 300-nál többen vagyunk a törzsnél, van egy csomó páncélöklünk, kézigránátunk, géppisztolyunk, ezzel szemben a 3-4 ellenséges harckocsiban 15-20 ember lehet, tehát nem foghatnak el bennünket, ha csak önként meg nem adjuk magunkat. Ha egy ilyen kis orosz harckocsiegység valamelyik falu határában megjelent, ez a munkatárt ezt úgy szövegezte meg a helyzetjelentésében, hogy orosz páncéloserők elfoglalták ezt és ezt a falut. Amikor egy orosz harckocsi gránátjától az egyik falu nádtetős háza és a mellette lévő deszkabódé kigyulladt, ezt így olvastam az illető munkatárs jelentéstervezetében: „X falu lángokban áll!” Ilyen megviselt idegzetű tiszttel nem tudtam együtt dolgozni. Szépen, higgadtan megbeszéltem ezt vele és barátságosan elváltunk egymástól. Természetesen nekem maradnom kellett a hadsereg élén, és ő kapott másik beosztást.

Nem tudtam megállapítani, hogy elődöm, Veress vezérezredes mennyire volt összenőve, összehangolva törzsével. Mindenesetre azzal is számolnom kellett, hogy a németek általi letartóztatása nyomot hagyott-e munkatársai lelkében, ami majd megnyilvánul a közösen végzendő munkában is. Különösebb jelenséget e téren azonban nem tapasztaltam, vagy ha voltak ilyenek, azok nem jutottak el hozzám. Ugyanis – szokásom és természetem ellenére – az addigi rendszer folytatásaként bizonyos elszigeteltségbe kerültem tisztjeim zömével szemben. Hivatalosan csak a vezérkari főnök és egy-két közvetlen előadó jöhetett be hozzám. Amit én legjobban szerettem, teljes tisztikarommal együtt étkezni és velük fesztelenül beszélgetni, azt itt nem tehettem, mert nem így volt a törzs berendezkedve. Csak később, a Dunántúlon sikerült ezt a helyzetet megváltoztatnom.

Külön tárgykört képez a „német összekötő törzs” ismertetése. Ez a törzs a 2. magyar hadsereg-parancsnokságnál Eismann vezérkari ezredes parancsnoksága alatt 80-100 személyből állott, a magyar részhez viszonyítva gazdagabb felszereléssel mindenféle tekintetben. Ennek következtében működése, különösen pedig híradó összeköttetései jobban voltak biztosítva, mint a mieink. A német elöljáró parancsnokság vele intézkedett, a német alárendelt csapatok neki jelentettek közvetlenül. A készülő felsőbb parancsokról és az alárendelt alakulatoknál lejátszódó eseményekről – saját német vonalán – előbb szerzett tudomást, mint a hadseregparancsnok és vezérkari főnöke. Igen sokszor csak a német törzs segítségével lehetett érintkezni a magyar parancsnokságokkal is. Mindez a magyar hadseregparancsnok vezetési tevékenységét úgyszólván kikapcsolta, illuzórikussá tette, de minden esetben tökéletes ellenőrzés alatt tartotta.

„Hátára vett bennünket a »magyar sors«...”

A német felső vezetés minden esetben a végsőkig való kitartást követelte a csapatoktól, sőt azok bekeríttetésétől sem riadt vissza. Ezzel szemben a magyar csapatok nem bírták a bekerítettséget, de még az ellenség közelségét sem állták. Általában nem bíztak saját erejükben és igyekeztek az ellenséges behatás területéből mielőbb kivonni magukat, azaz hátrafelé kereket oldani. Ebből természetesen sok kényes helyzet adódott. Megállapíthatóan a magyar csapatok zömében nemcsak hogy harci kedv nem volt, de még a védekezési ösztön is kiveszett, dacára annak, hogy házát, földjét, családját, jószágát mindenki sajnálta.

Egyik hadosztályom – tüzérséggel, páncélelhárító lövegekkel, páncélöklökkel felszerelve menetben volt Nyíregyházán át a Tisza felé, hogy ott – a szomszéd 6. német hadsereg kötelékébe lépve – hídfőállást foglaljon. 3-4 orosz harckocsi úgy szétszórta ezt a hadosztályt, hogy másfél nap múlva lehetett csak részeit a környező kukoricásokból előteremteni. A hadosztály egyetlen egy lövést sem adott le ezekre a harckocsikra. Talán ugyanezek az orosz harckocsik – mert lőszerük már nem volt – két nappal később befutottak a tokaji hídfőben Tisza-partot váltó menetoszlopaink közé. Egyetlen lövés leadása nélkül szétverték ezeket az oszlopokat is. A hídfő csapatai sem tüzeltek a harckocsikra, hanem a Tisza felé menekültek.

A 2. hadsereg-parancsnokságot – miután alig volt már 1500-2000 puskát kitevő magyar csapata – a német felső vezetés kivonta a Tiszántúlról, és egyelőre Egertől délre eső területbe irányította, hogy új feladatra rendelkezésre állhasson. A hadsereg-parancsnokság törzse Máriapócsról Nyírtassra helyezte hátra törzsszállását. Az előző helyen a távozásunk után 3 órával, utóbbi helyen pedig fél órával későbben jelentek meg az orosz élek. Nyírtasson a törzs egy része már hadifogságba került.

A Tisza északi partja, különösen a Sátoraljaúhely–Miskolc–Hatvan–Budapest főútvonal, igen szomorú képet mutatott. Torlódó menetoszlopok és kocsisorok, fegyveres, de főleg fegyvertelen katonák tömege kigombolt, rendetlen öltözékben, batyuval a hátukon, menekülő polgári lakosság gyalog és szekereken, egy-egy disznót vagy tehenet hajszolva maguk előtt. Odább hatalmas birkanyáj szakította meg a menetoszlopot. Leromlott állapotú, étlen-szomjan poroszkáló, szomorúan bégető állatok voltak ezek, melyek ugyancsak elhagyták felsőbb parancsra hazájukat, Erdélyt vagy Kárpátalját.

Egy-egy parancsnoki kocsival csak nehezen lehetett előre küszködni ebben a megáradt folyamként hömpölygő, vegyes tömegben. Bizony sokszor órák hosszat kellett a kocsik közé beszorulva állni, amíg – néhány méteres térnyerésre – újra megnyílt az út. Ez alatt a kényszermegállások alatt bőséges alkalma volt az embernek a visszamaradó vagy velünk együtt menekülő lakosság hangulatát megfigyelni. Sohasem felejtem el azokat a kétségbeesett arcokat, amelyeket még alig derengő hajnalon láttam például Nyírtassról a Tisza felé való visszavonulásunk alatt. A hűvös, kora reggelen ködmönökben, téli gúnyákban álltak az emberek – főleg az asszonynép, gyermek és agg férfi – a házak kapujában és a kerítések mögött. Látszott rajtuk, hogy az elmúlt éjszakát ők is ébren töltötték. Kisírt vagy könnyező szemek szótlan fájdalommal meredtek a visszafelé menetelő oszlopokra és – úgy éreztem – a parancsnokok arcába.

Mi volt ezekben a fájdalmas tekintetekben? Könyörgés és vád, sajnálkozás és megvetés, kétségbeesett kérdés vagy büszke felelet? Ki tudná ezt megmondani. Egy bizonyos, hogy sokszor le kellett sütni a szemet vagy el kellett fordítani a fejet ezek elől a néma tekintetek elől. Sokszor el kellett morzsolni egy-egy előretörő könnycseppet ennek a képnek a láttán. Hátára vett bennünket a „magyar sors”, a Végzet. A magyar kül- és belpolitika, valamint az elöljárók parancsa is magával ragadva vitte, hömpölygette az egész országot, annak minden nemzetiségét egy bizonytalan jövő felé. Ott láttad a menekülők közt a színmagyar mellett a svábot, az erdélyi románt, a délvidéki horvátot és szerbet, a rutént, a szlovákot egyaránt. Hová, és miért ők? Vitte őket a közös sors és a közös parancs.

Egyik ilyen kényszermegállás alkalmával dunnákkal ágyazott szekér mellé kerültem. A szekéren fiatal anya, négy gyermekkel, kiknek legidősebbje egy 5-6 éves fiúcska szomorú szemmel bámulta a körülöttük heverő, fegyvertelen batyus katonacsoportot. Ezt hallottam az anya szájából: „Látod, kis fijam, ezért kell nekünk menekülni, mert ezek puska helyett batyut cipelnek!” Szerettem volna sokat kérdezni tőle és sokat mondani ennek a szerencsétlen fiatal anyának, de nem értem volna el vele célt. Okosabb volt hallgatnom, bár kínzott a lelki fájdalom.

Az Egertől délre eső területen gyülekezett a 2. magyar hadsereg-parancsnokság, hogy ott jövőbeni alkalmazására vonatkozó, újabb parancsra várjon. A kis faluban, melybe a szűkebb törzs került, a szálláscsináló azzal fogadott, hogy szűkösen, de van hely. A kastély ura azonban sajnálatát fejezte ki, hogy nekem nem tud helyet adni, mert ők is sokan vannak. Szálláscsinálóm jelentette, hogy megítélése szerint volna még hely a kastélyban több tisztünk számára is, dacára annak, hogy német tisztek is vannak már ott. Ezek azonban sokkal fiatalabbak rangban és korban, mint mi. Kérdezte, hogy a földesúr elutasító kijelentése ellenére is csináljon-e ott szállást számunkra. Minthogy már sötétedni kezdett, egy közeli földműves házába tértünk be segédtisztemmel nyugovóra, ismét egy jellegzetes élménnyel gazdagabban, avagy egy illúzióval szegényebben. Jól aludtunk az egészséges, őszinte környezetben. Gazdagon megfizettem a szállást a gazda minden tiltakozása ellenére. Csak másnap tudtam meg, hogy az egri érsek szívesen látott volna szállásra. Nagyon sajnáltam, hogy ezt előző este nem tudhattam meg.

„... új feladat”

A Dél Hadseregcsoport parancsnoka, Friessner vezérezredes, de még inkább ennek vezérkari főnöke, Grollmann tábornok a nálam lévő német összekötő törzs parancsnokát, Eismann ezredest és az én vezérkari főnökömet, Kozár ezredest hívatta magához az új feladat közlésére és utasítások adására. Reám nem volt szüksége. Az eredményt a gyöngyösi kávéházban tudtam meg, ahol türelmetlenül vártam, amíg a két nevezett tiszt Mátraházáról, a parancsadás színhelyéről odajön. Ennek lényege: az újonnan megalakítandó 2. magyar hadsereggel a Duna és a Dráva vonalának védelmét veszem át, és pedig a Csepel-sziget déli csücskétől a Dráva torkolatáig a Duna nyugati partján, Dunaföldvárnál pedig a Duna keleti oldalán már munkában lévő hídfőállásban, a Dráva torkolatától nyugat felé a német határig pedig a Dráva folyó mentén, annak északi partján. hadsereg-parancsnokság Dombóváron. Ahá, hát ez lesz az a legerősebb védelmi állás, mely előtt fel fogják tartóztatni az oroszokat? Ez lesz ez a vonal, mely mögött a Führer új erőket von össze, melyekkel 3 hét alatt megtisztítja Magyarországot az ellenségtől? Hogy is mondták csak a német felsőbb körök? A Führer parancsa ez, tehát feltétlenül végre is hajtják! – Önkéntelenül ez jutott eszembe, amikor az új feladatot hallottam. No nézzük, csak úgy nagyjából, hogy néz ki ez az új helyzet...

Az oroszok a Duna–Tisza közén Kecskemét környékén járnak, sőt, Nagykőrös felé portyáznak. Arról is van hír, hogy nyugat felé Mohács irányában közelednek a Dunához. A Dunától délre, Belgrádtól nyugatra már a Fruska Gora magaslatait érték el. Ejnye, hát hol van az a Weichs hadseregcsoport, melynek nemcsak a Balkánt kellene az ellenségtől megtisztogatni, hanem Magyarország „megtisztításában” is tevékenyen részt kell venni?...

Nézzük csak tovább... Az új 2. magyar hadsereg arckiterjedése térképen, egyenes vonalban mérve kerek 500 kilométer. Hatalmas kiterjedés, itt a hadseregparancsnok csak repülőgépen mozoghat érdemlegesen. Aztán „ami a legfontosabb”: milyen és mennyi erő áll rendelkezésre ennek a területnek a védelmére? Erre vonatkozóan még nem tudott pontos képet adni sem Friessner vezérezredes hadseregcsoportja, sem a magyar vezérkar hadműveleti osztálya. Ezt majd nekem kell megállapítani.

A hadsereg-parancsnokság Dombóvártól délre, Mágocson települt, mert a kiutalt Dombóvár már eléggé el volt foglalva, főleg német csapatok, repülők által. Nem választottam kastélyos törzsszállást, ellenben közös étkezést rendeltem el, ahol a legénységével azonos ételeket munkatársaim, tisztikarom körében fogyaszthattam el, legalábbis egyszer napjában. Hamarosan meg is ismertem embereimet. A hadsereg főszállásmestere – jobb viszonyokhoz lévén szokva – Siófokon települt néhány tisztcsaláddal együtt, akiket már akkor magával vitt a rendelkezésre álló járműveken, és részükre szállást és ellátást is biztosított. Erről csak később, véletlenül szereztem tudomást, hogy ilyen kivételezett családok is vannak.

Az erőhelyzetről a helyszínen való tájékozódásom alapján megállapítottam, hogy az új 2. magyar hadsereg a következő erőkből áll: a Duna mentén, magyar részről: a „Kesseő-csoport”^[41] a Csepel-sziget déli csücskétől Paksig, benne a dunaföldvári hídfő. Ettől délre a „Folyamdandár” Bátaszékig. Több semmi. Német részről Bátaszéktől a Dráva torkolatáig egy SS-dandár és lent, a Dráva–Duna szögletben talán egy zászlóaljat kitevő erő, mely azonban a Weichs féle balkáni hadseregcsoporthoz tartozott, és amelyet semmiféleképpen sem rendeltek alám, sőt amelybe betekintést sem engedtek. Nézzük csak egyenként, mily harcértéket képviseltek ezek az erők?

A „Kesseő-csoport” vitéz Kesseő László vezérőrnagy parancsnoksága alatt főleg légvédelmi tüzérekből állott, fogatolás nélküli légvédelmi ágyúkkal, melyeket – mint mozgathatatlan „állás-lövegeket” –, be kellett építeni. A lövegnél nélkülözhető tüzérszemélyzet látta el a biztosító, felderítő- és egyéb védelmi szolgálatot. Volt ennek a csoportnak még két gyalogszázada is, melyet a várpalotai „kikfek” (kiképző és felszerelő központ) bocsátott rendelkezésre.

Ezekről a „kikfek”-ekről érdemes néhány szót szólni. Központi intézkedésre a gyalogság négy ilyen központot állított fel. Ezekbe egyik oldalon bevonultak a különböző életkorú, foglalkozású, műveltségű, testi alkalmasságú „újoncok”, a másik oldalon pedig homogén, azonos szervezetű, felszerelésű „típusszázadoknak” kellett volna kijönni belőlük 14 nap leforgása alatt. A századparancsnokok fiatal, legnagyobbrészt még nem hadviselt tisztek voltak. A századnak géppuska és gránátvető volt a legnehezebb fegyvere. Hogy mekkora volt a harcértéke egy ilyen századnak a negyedik éve harcoló orosz gyalogsággal szemben, azt nem nehéz elképzelni.

A „Kesseő-csoport” ebben az állapotában inkább egy laza, feláldozásra szánt utóvédhez hasonlított, de semmi esetre sem volt a Dunát minden körülmények közt tartani tudó, komoly védelmi erő.

A „folyamdandár” parancsnoka Trunkwalter folyamcsapat-béli vezérőrnagy ^[42] volt. A dandár a folyamőrség különböző alakulatainak maradványaiból tevődött össze, melyek idáig gyalogharccal nem foglalkoztak. Ily képesítésű csapat csak egy határvadász-zászlóalj volt ebben a dandárban. Az arcvonal szélességét és a csapatok létszámát tekintve ez a dandár képes lett volna a neki kiutalt folyamszakaszt jól megfigyelni, ellenséges előnyomulást idejében észrevenni, de semmilyen körülmények közt sem tudott volna egy ellenséges támadást feltartóztatni.

Az SS-dandár volt még a legjobban felszerelve, fegyverzet és létszám tekintetében. Volt neki egy „kozák brigádja” is, melyre igen büszke volt. Ez a zászlóaljnyi jól felszerelt, jól táplált csoport képezte a tartalékát.

A felsorolt erők körülbelül 200 kilométer széles arcvonalon állottak. Ezek mögött hadseregtartalék viszonylatban Simontornyánál és Bonyhád környékén állott egy-egy német rendőr újonckiképző ezred, 17-50 éves „újoncokból”, a kiképzés második hetében úgyszólván csak puskával felszerelve.

A tartalékok eltolására nem állott rendelkezésre semminemű gördülő anyag.

Így nézett ki a helyzet a Duna mentén. Nézzük meg, hogy volt ez a Dráva 300 kilométer hosszú szakaszán.

A Dráva torkolatától kezdve a német határig sehol sem volt a védelmi vonalban más erő, mint a békebeli határvadász őrsök és a Dráva menti községek néhány csendőrőrse. E mögött a laza, békekövetelményeket is alig kielégítő megfigyelő vonal mögött Villánynál, Pécstől délnyugatra és a Muraközben volt egy-egy „csendőrzászlóaljnak” nevezett, 250-300 puskát kitevő egység mint „védőkörlet-tartalék”. Ezt a 300 kilométeres szakaszt tehát még 3 hadilétszámú zászlóaljat kitevő erő sem védte.

Hol van hát az a hatalmas, erős védelmi rendszer, mely majd feltartóztat minden orosz előnyomulást és hol vannak azok a friss német erők, melyekkel majd 3 hét alatt ki lehet vetni az oroszokat Magyarországról? Mert ezzel az SS-dandárral és a két rendőr újoncezreddel ezt biztosan nem lehet megtenni!

A német vezetés biztosított róla, hogy az új német erők – köztük sok páncélos – még majd jönnek, hiszen bent a német anyaországban hatalmas tartalékhadsereg épül. A német birodalom bevehetetlen várrá alakul át – így is nevezték: „Festung Deutschland”^[43] –, és ilyen célú előkészületek is folynak. Valóban, jöttek hírek, hogy a Lajta mentén is kezdődnek az erődítési munkálatok.^[44] Nálunk is elrendelték a Dunától hátrafelé, azaz nyugati irányba húzódó haránt védőállások és hátsó vonalak kiépítését. Ez a hátsó védelmi rendszer a budapesti hídfő déli szárnyától nagyjából a Balaton keleti sarkáig, majd ennek nyugati sarkától déli irányban a Muráig, illetve a Dráváig húzódott. Előtte kisebb-nagyobb, részben körvédőképesnek szánt ellenállási szakaszok terveztettek. Mind megannyi jel, mely a Duna mentén való feltétlen kitartás lehetőségét már elve kétségbe vonta. Emellett szólt az az állandó panaszkodás is valamennyi német alparancsnokom részéről, miszerint csapataik rosszul vannak kiképezve, hiányosan vannak felszerelve. Ez a panasz különösen akkor nyilvánult meg, amikor új arcvonalszakaszt kellett volna átvenniük, vagy valami új feladat esett rájuk. Mit akartak hát ezek a német csapatok itt, Magyarországon, ha ennyire vonakodtak a „Führer akaratát” végrehajtani? Meglátszott ez különösebb kutatás nélkül is: jól akartak élni. A legjobb elhelyezési körleteket, a leggazdagabb falvakat tudták a maguk számára biztosítani, hihetetlen gyorsasággal és helyzettájékozottsággal. Ebben nagy segítségükre voltak sváb vidékeink egyes „németvezető” magyar svábjai. Azt hiszem, azóta már nagyon megbánták ezt...

Jellemző például a magasabb-parancsnokságok elhelyezése. Míg a 2. magyar hadsereg-parancsnokság szűkebb törzse Mágocson – mint már említettem – egyszerű falusi házakban, szétszórva, a Kesseő-csoport vezetési törzse Előszálláson a zirci cisztercita rend székházában, a papokkal együtt, a folyamdandár-parancsnokság Szekszárd városában egy félig kész, még lakatlan középületben talált megfelelő elhelyezést, addig az SS-dandár parancsnoka Németbolyon Montenuovo herceg kastélyába költözött be, igénybe véve annak teljes bútorzatát, berendezését, személyzetét, pincéjét, éléskamráját, baromfiját stb. Csak a házigazda és családja hiányzott. Őket állítólag ugyancsak az SS, de annak politikai szervezete távolította el saját otthonukból. Egyszer – egyik szemlém alkalmával – itt ebédeltem. Úri ruhás hölgy szolgált fel. Segédtisztem megállapította, hogy munkaszolgálatos magyar zsidóleány volt.

A Duna–Tisza közén lévő orosz erők mindjobban kezdtek felzárkózni egyrészt a Dunára, másrészt Kecskemét térségéből egyre közeledett az előretörő ék a főváros felé. Időszerűvé vált a dunaföldvári hídfő teljes megszállása, mert hiszen kizárólag légvédelmi ágyúkkal nem lehet védelmi harcot folytatni. Időközben még kaptam a várpalotai „kikfek”-től egy-két típusszázadot. Ezekből összekovácsoltam egy zászlóaljat. Természetesen olyan zászlóaljparancsnokkal és segédtiszttel, kiknek ezelőtt sohasem volt alkalmuk az alájuk rendelt századokkal együtt dolgozni, mert hiszen ezek a századok csak pár héttel ezelőtt születtek. Ez az erő sem volt elég. A 2 német rendőrújoncezredtől el kellett venni az oktatók és katonaviselt emberek zömét. Ezekből sikerült még két századot összeállítani. Most derült ki, hogy ezeknek a német egyenruhába bujtatott embereknek a zöme ukrán, lengyel és egyéb keleti szláv. Ízelítő a nagy német tartalék hadseregből, melyet most képeznek ki a „Festung Deutschland” számára.

Német ajkú magyarjainknál erősebb mértékben folyt a toborzás a német hadsereg, de különösen az SS számára. Tömegesen szökdöstek ezek a szerencsétlen emberek az „önkéntes jelentkezés” elől egyik faluból a másikba. A német hadseregcsoport-parancsnokság szigorú rendeletet adott ki a lovak és állatok elhajtására a kiürítendő területekről, nehogy a jószág az ellenség kezébe essék. Hallottunk híreket, hogy ugyanilyen okból ipari, közlekedési és egyéb közcélt szolgáló üzemek rombolását is tervezik. Mi lesz ennek a vége? – merült fel nemegyszer bennünk a kérdés. Hiszen egész Magyarországot nem tudják áttelepíteni a „Festung Deuschland”-ba, mi lesz tehát azokkal, akik itt maradnak, ha az életfeltételektől megfosztják őket? Bele kellett törődni abba, hogy mindez kormányzatunk tudtával, beleegyezésével, hozzájárulásával történik. Fel kellett tételezni, hogy kormányzatunk a magyar érdekeket nem téveszti szem elől. Neki van módjában az illetékes német tényezőkkel mindezt megtárgyalni és külön, magyar érdekeinket megóvni. Mi, katonák a felsőbb rendeleteknek vagyunk kiszolgáltatva.

A dunaföldvári hídfő megállta a helyét. Egy pár orosz támadási kísérletet visszavert. Ezek után nem is nagyon erőltette az orosz a támadást ezen a helyen, hanem – a hídfőt kikerülve és csak megfigyelve – inkább Budapest külvárosaira zárkózott fel. Pestszentlőrinc, Vecsés körletében folyt már a harc, de a hídfő még mindig állott. Önkéntelenül is felmerült a gondolat a katonában, hogy milyen hatásos támadást lehetne indítani ebből a hídfőből a városra felzárkózott orosz erők oldalába és hátába. Hasonló alkalom kínálkozott Szolnok, Cegléd térségéből is délnyugati irányba. Hatalmas kétoldali átkarolás lehetett volna ez, mely biztosan harapófogóba fogta volna a főváros alá érkezett orosz erőket. A végrehajtás biztosan sikeres lett volna, mert felderítésünk ismételten megállapította, hogy a fővárosra felgyülekezett orosz erők mögött a terület úgyszólván üres. Az egyes falvakban alig cselleng itt néhány katona, ezek is inkább az ellátó szervekhez tartoznak. Nem kellett volna ehhez az ellentámadáshoz több erő, mint mindkét indulási helyen egy-egy tisztességes páncéloshadosztály és két-két, esetleg csak egy-egy páncélosokat nyomon követő, rendes, pihent vagy új hadosztály.

A gondolatot kérdés követte. A nálam lévő német „összekötő törzs” útján megkérdeztettem a Dél Hadseregcsoport parancsnokságát: tervez-e ilyen ellentámadást? Mert ha nem, akkor nincs további szükség a dunaföldvári hídfőre, helyesebben mondva az ott lekötött és úgyszólván tétlen erőkre másutt van szükség. Ugyanis a Dráva–Dunaszögben egyre-másra keltek át a Dunán egyes orosz katonák azon a bizonyos folyamszakaszon, melyet kivettek a kezemből és a Weichs hadseregcsoport alá rendeltek. Ezek az orosz katonák azután nyomtalanul eltűntek abban a mocsaras, erdős rengetegekben, mely itt a Duna nyugati partját kíséri. Rosszat sejtve, sőt ezt határozottan előre érezve, tartalékot szerettem volna képezni a dunaföldvári hídfő csapataiból. A Duna más szakaszán is élénkebb lett a túlsó part, az innenső védőket több helyen sűríteni kellett volna. Ezért is szükség lett volna a dunaföldváriakra. Igaz ugyan, hogy időközben ez a hídfő felvette két hadosztály maradékát, melyek a Kecskemét körüli harcokból nyomódtak el errefelé, de ezek nem álltak rendelkezésemre. Az egyiket kivonták parancsnokságom alól, a másik annyira le volt gyengülve, hogy bevetése nem jöhetett tekintetbe.

Kérdésemre a választ – kissé dodonait – 24 órán belül megkaptam: a dunaföldvári hídfőt az ellenség nyomására kiüríthetem. Az időpontot én határozom meg, csak egy kikötése van a német felső vezetésnek, hogy a hidakat oly tökéletesen romboljam, hogy azokat az ellenség ne használhassa. Ezért személyileg én vagyok a felelős. Ebben az intézkedésben az volt a legkellemetlenebb, hogy ha az ellenség nem nyomja ki a csapatokat a hídfőből, akkor nem lehet azt kiüríteni, tehát nem lehet a benne lévő erőket más célra felhasználni.

Az ellenség nyomása azonban e parancs után hat nap múlva bekövetkezett. Ennek előjátéka a következő volt: a hídfő által felvett 2 hadosztályhoz kaptam egy hadtestparancsnokot is vitéz Markóczy János altábornagy ^[45] személyében. Vezérkari főnökül Hatz Ottó vezérkari ezredes ^[46] volt hozzám beosztva. Az ő körletükbe tartozott a hídfő is. Hatz ezredes egy napon jelentkezett nálam új minőségében és tájékoztatást kért leendő hadteste helyzetéről. Az általános tájékoztatást tőlem, a részletes ismertetést a vezérkari osztályomtól kapta. Nálam mint régi ismerős, segédtisztem jelenlétében elmesélte legújabb élményeit, melyek szerint nemrégen szabadult ki a német Gestapo őrizetéből. Ezek valamilyen vádat koholtak ellene, mely többnapos fogsága alatt tisztázódott, azután bocsánatkéréssel elbocsátották. Rehabilitásául a magyar központi vezetés eme új hadtest vezérkari főnökévé nevezte ki. Elmondta még Hatz ezredes, hogy véleményét a németek előtt a következőképpen fejezte ki: eddig érzelmei úgy csengtek a németek felé, mint egy ép porcelánváza. Ezt a vázát a németek most összetörték. Igaz, hogy ezután összeragasztották, de a váza már nem cseng olyan tisztán, mint azelőtt.

Ezek után Hatz ezredes átment vezérkari osztályomhoz. Ottléte alatt hoztak be a dunaföldvári hídfőből egy állítólagos orosz tisztet, aki az egyik orosz támadás alkalmával többedmagával foglyul esett. Az orosz tiszt azt állította kihallgatásakor, hogy ő hadikövetként jött azért, hogy a hídfő csapatait megadásra szólítsa fel, tehát engedjék őt szabadon. Vezérkari tisztjeim tőlem kértek döntést, hogy miként kezeljék ezt az oroszt.

Döntésem ez volt: a hadikövet alapkellékei a fehér zászló, kürtös, aki őt kürtölve kíséri, tolmács, írásbeli megbízatás és bekötött szemmel való bekísérés. Ha ezek a kellékek megvoltak nála, akkor hadikövet és megvacsoráztatás után vissza kell őt kísérni bekötött szemmel, ha pedig nem voltak meg a feltételek, akkor a többi fogollyal együtt a legközelebbi hadifogolytábornak kell átadni. A kellékek – az orosz saját kijelentése szerint – nem voltak meg. Ezután Hatz ezredes – aki beszél néhány szláv nyelvet – négyszemközt tárgyalt a hadifogollyal. Eme tárgyalás után az orosz újra kihallgatást kért és előadta, hogy volt fehér zászlaja, de annak tartóemberét a támadásuk alatt a magyarok kilőtték. Írásbeli megbízatása nem volt, tolmácsa és trombitása sem volt, mert szóbeli parancsot kapott a hadiköveti feladatra. Kérte, hogy kössék be a szemét, de a magyarok nem kötötték be. Döntésemet fenn kellett tartanom. Később Hatz ezredes azt kérte, hogy ő vihesse el a hadifoglyot az ő hadtestének parancsnokságáig, mert még a hídfőre vonatkozólag szeretne tőle részleteket kérdezni. Azután majd elkísérteti őt a legközelebbi fogolytáborig. Ehhez hozzájárultam, fedezet kirendelése mellett. Azután hallottam, hogy Hatz ezredes a hadifoglyot éjjel magánál tartotta. Ezt megtudta az ottani német összekötő törzs parancsnoka, és kérte a hadifogoly átadását. Hatz ezredes a kérelemnek nem tett eleget, erre a német tiszt géppisztolyos embereivel körülvette Hatz lakását, és a hadifoglyot erőszakkal elvitte. Hatz ezredes még ezen a hajnalon – hadtestparancsnoki repülőgépén – átment az oroszokhoz.

Másnap megindult egy újabb, minden eddiginél hevesebb orosz támadás a hídfő ellen, repülőbombázással és tüzérségi tűzzel támogatva. Az előkészítés súlya és a betörési pont azon a területen feküdt, melyet én Hatz ezredesnek mint a hídfő leggyengébb részét jelöltem meg: ahol a német csapat ukránjai és lengyelei voltak. Ezeket az oroszok egy-kettőre kiemelték, és ezzel a hídfőcsapatok hátába kerültek.

A hídfőt kiürítettük, a hidakat a német vezetés által külön e célra kirendelt közegek felrobbantották, jórészt még a csapatok visszahúzása előtt.

A hídfő kiürítésének azután érdekes utójátéka volt. Parancsot kaptam Beregfy vezérezredes, honvédelmi miniszter és egyben a vezérkarfőnöktől, hogy kijön Előszállásra a hídfőcsapatok akkori elöljáró parancsnokához, Kesseő vezérőrnagyhoz, ott én is jelentkezzem nála. Így történt. Beregfy vezérezredes kíséretében volt szárnysegédje, Makay-Hollósy vezérkari ezredes és Assman német ezredes, Greifenberg német meghatalmazott tábornok összekötő tisztje, aki állandóan miniszterünk mellett teljesített szolgálatot.

Kesseő tábornok irodájában Beregfy vezérezredes részletesen tájékozódott a hídfő csapatainak erő- és parancsnoklási viszonyairól, valamint a kiürítés körülményeiről. A megbeszélés német nyelven folyt a miniszter parancsára, azért, hogy a jelenlévő német ezredes részére ne kelljen mindent lefordítani németre. A miniszter által feltett kérésekből, hangjának indulatos változataiból, valamint saját kezű, majdnem jegyzőkönyvszerű feljegyzéseiből azt a képet nyertem, hogy ő tulajdonképpen kivizsgálást vezet, melynek célja megállapítani: kit terhel a felelősség a hídfő elvesztése miatt. Ekkor jelentettem a német hadseregcsoport parancsokság erre vonatkozó külön intézkedését. Ezt alapul véve nemhogy felelősség nem terhel senkit, ellenkezőleg, minden magyar dicséretet érdemel, mert a kiürítési elvi engedély után még hat napig maradt az immár felesleges hídfőben, és súlyos áldozatot hozott a német vezetés gyakorlatiatlansága, valamint a németegyenruhás ukrán és lengyel katonák megfutamodása miatt. Miniszterünk azonban ezek után is indulatos maradt. Majd ama óhaját fejezte ki, hogy szeretne valamit látni a védőállásban lévő csapatokból, de úgy, hogy tábornoki nadrágjával és kíséretével ne vonja magára az ellenség figyelmét. Erre Kesseő vezérőrnagy kivezetett bennünket Dunaföldvár községbe, egy ezredparancsnoki szállásra (nem harcálláspontra!), és itt folyt tovább a kivizsgálás a csapatoktól behívott parancsnokok kihallgatásával. Ennek befejezte után miniszterünk kijelentette, hogy nem indít hadbírói vizsgálatot senki ellen, sőt néhány kitüntetést osztott ki személyesen az alparancsnokok által javaslatba hozott legénységi állományú egyének között.

Ezután következett az én kihallgatásom a német ezredes jelenlétében. Részletesen jelentenem kellett mindazt, amit Hatz vezérkari ezredes nálam való jelentkezése alkalmával mondott, tett, és amit róla megtudtam. Majd a következő kérdést kaptam: egy napon keresett engem a hadseregcsoport-parancsnokság távbeszélőn, de nem voltam a törzsszállásomon. Senki sem tudta megmondani, hova mentem, csak annyit tudtak megállapítani, hogy repülőgépen távoztam. Hol voltam akkor, és mit csináltam távollétem alatt? Az előző beszédtéma után kissé furcsán érintett ez a kérdés. A zsebnaptáramból meg tudtam állapítani, hogy a kérdezett napon valóban segédtisztemmel együtt az egyik védőkörlet parancsnokához repültem, onnan távbeszélőn felhívtam otthon maradt vezérkari főnökömet, aki egyébként – az egész vezérkari osztállyal együtt – tudott erről a kiszállásomról. Dolgom végeztével egyenesen és szerencsésen visszarepültünk a törzsszállásra. Kiderítettem aztán, hogy az illető érdeklődő a lakásomon lévő küldöncömtől kérdezte meg, hol vagyok. Persze neki – Cédulás András honvédnek – nem szoktam bejelenteni szolgálati útjaim végcélját, ő csak annyit tudott, hogy valahova repülőgépen mentem el. A kíváncsi érdeklődő azonban arra nem gondolt, hogy akármelyik vezérkari tisztem bővebb felvilágosítással szolgált volna. A német hadseregcsoport-parancsnokságon azonban oly gyanúsnak tartották ezt az esetet, hogy a magyar honvédelmi miniszternek is tudomására hozták, aki íme, ki is vizsgálta azt.

Kaptam egy második kérdést is. Egy német katona látott engem, amint gépkocsimból éppen kiszálltam, a már említett orosz fogoly tiszthez mentem, és vele négyszemközt beszélgettem. Erre vonatkozóan megállapítottam, hogy a kérdéses napon egyáltalán nem ültem gépkocsiban, mert nem hagytam el az irodámat. Az orosz fogoly tisztet pedig nem is láttam, tehát nem beszélhettem vele.

Érdekesek és jellemzőek voltak ezek a kérdések. Talán még sajnálni is lehet azt a felső vezetést, amelyik csak ennyire bízhat meg hadseregparancsnokaiban, vagy aki így tudja elidegeníteni magától hadseregparancsnokait.

A kihallgatás alatt Dunaföldvár szórványos orosz aknavetőtűz alatt állt, és amikor ez tartózkodásunk helyéhez is közeledett, visszamentünk Előszállásra. Az út tele volt visszavonuló német csapatokkal. A jó isten tudja, honnan kerültek ezek elő, mert ilyenkor mindig tele volt szekereikkel az út, és ember is túl sok akadt a szekereknél, de a hídfőben meg a védőállásokban mindig kevesen voltak. Itt kellett volna a hídfőben volt német századok parancsnokával is találkozni, és őt is kihallgatni a magyarokhoz hasonlóan, de a kérdéses tiszt hosszas keresgélés után sem volt fellelhető.

Előszálláson a cisztercita házfőnök, dr. Hagyó Kovács meghívott bennünket ebédre. Ebéd végén miniszterünk említette, hogy a kormány minél több magyart – különösen fiatalt – akar kimenekíteni Magyarországról Németországba. Sőt, egész vidékek kitelepítése is tervbe van véve. Hagyó Kovács – magyar házigazdánál szokatlanul – élesen kelt ki ez ellen a terv ellen, mondván, hogy a kormány és vele együtt miniszterünk is felelősek a nemzet és történelem előtt az ország elnéptelenítéséért, különösen ha csak a magyarságot hurcolják el: „Meggondoltátok, hogy mi lesz ennek a következménye?” – kérdezte élesen miniszterünket Hagyó Kovács, aki egyébként főrendházi tagságot is viselt. „Ha az orosz győz, akkor felesleges áthurcolni mindent Németországba, mert ott is megtalálja, és azt tesz vele, amit akar. A magyar azonban ott német érdekért fog harcolni és pusztulni. Ha pedig a német győz, akkor elképzelheted, mi lesz abból a magyar ifjúságból és magyar javakból, amikre a német rátette a kezét.”

Miniszterünk kissé zavartan válaszolt, mert hiszen az asztalnál számos alárendeltje ült, kik mind feszülten várták szavait: „Ha az orosz győzne, elpusztítana mindent hazánkban. Elhurcolná ifjúságunkat, és bizony nem magyar hazafiakká nevelné őket. Felnőttjeinket ugyancsak elhajtaná kényszermunkára, és ott pusztulnának valahol Szibériában. Az országunk olyan pusztaság lenne, mint a tatárjárás után. Erre már számos bizonyítékunk van ebben a háborúban. De nem fog az orosz győzni! Németország minden erejét latba veti. Hatalmas erőket mozgósít még, melyekkel meg fogja állítani és verni az oroszt. Ha hazánk nagy részét végig is sepri a háború, amit át tudunk vinni Németországba, azt meg tudjuk menteni a jövő számára. Németország olyan előkészületeket tett a birodalom megvédésére, hogy azt semmiféle ellenséges hatalom sem győzheti le. Majd meglátjátok, hogy miként harcol a német nép, ha egyszer saját területének megvédéséről lesz szó! Nagy meglepetések fogják érni a támadókat! A német nem fog egyetlen egy ellenséges katonát sem a saját területére engedni! Ami a német határokon belül van, azzal a jövőnkben is számolhatunk, sőt szükség lesz rá, hogy az elpusztított, elnéptelenedett területeinken új életet teremtsenek.” Ha nem is szó szerinti – mert hiszen emlékezetből idézem –, de lényegében ez volt miniszterünk válasza, mely után sürgősen búcsúzott és elment.

Sajnos a hatalmas, készülő német tartalékhadsereggel és a „Festung Deutschland”-dal kapcsolatban eddig nem jó előjeleket láttunk. Talán mégis annyira önzők a németek, hogy – saját bőrükről lévén szó – mindent elhanyagolnak és csak saját birodalmuk védelmét készítik elő eddig még nem látott és a hadviselésben eddig elég ismeretlen módon? Viszont mi van a Führer „határozott parancsával” Magyarországgal kapcsolatban?

Újabb, szomorú bizonyíték adódott itt a Dunántúlon is, hogy ez a parancs aligha lesz végrehajtva. Ez a bizonyíték a Drávaszögi eset volt.

Már megemlékeztem arról, hogy a Dráva torkolatától északra, a Duna mentén a Weichs hadseregcsoport egy egysége állott folyamvédelemben. Ez a körlet nem tartozott a 2. hadsereg-parancsnokság alá, bár ismételten kértem az alárendelést. Friessner seregcsoportja azt felelte, hogy nem áll jogában alám rendelni, mert Weichs hadseregcsoportjához tartozó erőről van szó. Weichs hadseregcsoportja meg azt mondta: nem rendelheti alám, mert én sem vagyok neki alárendelve. Tehát a védelmi szakaszom közepén tartózkodott egy csapat, mellyel nem rendelkezhettem, mely nekem nem jelentett. Bár hozzászoktam már a német vezetés sokszor értelmetlen merevségéhez, de ekkora vaskalapossággal még nem találkoztam.

Minden indokom megvolt, hogy ezt a kérdést állandóan piszkáljam. A terület félelmetesen hasonlított a Don folyó és mellékfolyója, a Potudan által alkotott szöglethez, csak sokkal nagyobb méretben, sokkal több és jobb lehetőséget nyújtott az orosznak az észrevétlen átgyülekezésre és a meglepő rajtaütésre. Így is történt. Az erdős, bokros Duna-part és a szigetek oltalma alatt egymás után keltek át az orosz járőrök az innenső partra, és mind eltűntek a kacskaringós holtágak, mocsaras területek sűrű növényzete között. Érezve, sőt előre biztosra véve az ebben rejlő veszedelmet, saját tartalékegységeimből rendeltem ki tábori őrsöket a Weichs csoport itt lévő egysége közé, hogy legalább jelentést kapjak az itt lezajló eseményekről. Ezen felül a Dráva-védelemből kb. 60 puskát kitevő kis tartalékot úgy állítottam be, hogy ezek a tábori őrsök ide jelenthessenek, és a tartalék a jelentés hozzám való továbbításához szükséges útvonalat és időt biztosíthassa.

Az oroszok előre várt támadása 6 nap múlva következett be, az előre látott eredménnyel: a német védőknek a Dunától való elszorításával és a Dunántúlra vezető út megnyitásával. A németek – szokás szerint – toldoztak-foldoztak. A Lombard-féle SS-dandár – melyet Freissner tábornok ezzel a Weichs-féle egységgel közvetlen együttműködésre utasított – vetette ellentámadásba büszkeségét, a „kozák brigádot”. Ezek meg is közelítették az oroszokat 7-800 méterre, de aztán puskáik elsütése nélkül hirtelen megfordultak és otthagyták a csatateret. Azt hiszem, még máig sem szedte össze Lombard Gruppenführer ezt a brigádot. A német felső vezetés hírül adta, hogy Pécstől délre eső területen nagy csapatszállítások vannak folyamatban. Ezekkel az erőkkel szándékoznak majd a betört oroszokat visszavetni és a Duna-vonalat a Drávaszögben ismét „restlos”, azaz hiány nélkül birtokba venni. Kiderült, hogy a hirdetett „nagy erők” csak a „Hoch- und Deutschmeister” hadosztályból állanak. Ez az egy hadosztály csepegett csak ide, úgyszólván zászlóaljanként, és ez is már leharcolt, de kiképzetlen újoncokkal számszerűleg feltöltött csapatokból állott. Ilyeneket tudott csak a „Festung Deutschland” rendelkezésre bocsátani. Természetesen a részletekben megkísérelt bevetés semmi eredménnyel nem járt.

Így nézett ki „a Führer akarata és parancsa” a valóságban.

A német felső vezetés azután az egyetlen SS német dandárt végleg kivette a 2. magyar hadseregből. A beállott események következtében a 3. magyar hadsereg is a Dunára szorult vissza. Ez a hadsereg-parancsnokság a 2. hadsereg-parancsnokság tervezett új törzsszállására, Balatonalmádiba került. A 2. hadsereg csekély számú csapatai a 3. hadsereg kötelékébe léptek. A Dráva-arcvonal német vezetés alá került, ezzel a 2. magyar hadsereg megszűnt.

A magyar királyi honvédség németországi főfelügyelője

A honvédelmi miniszteri rendelet a parancsnokság törzsszemélyzetét az alábbi részekre szedte szét.

a) Az én vezetésem alatt megalakul egy kis törzs, németül tökéletesen tudó tisztekből és néhány legénységi állományú egyénből, mely összekötő szerepet fog betölteni a kiképzés céljából Németországba vezénylendő magyar csapatok és a Honvédelmi Minisztérium között. Én egyben eme csapatok fegyelmi elöljárója leszek, illetékes parancsnoki és legfőbb parancsnoki jogkörrel felruházva. Fegyelem szempontjából alám fog tartozni minden honvéd személy, aki Németországban tartózkodik. E célból az említett rendelet beoszt mellém 1 vezérkari tisztet, 1 segédtisztet, 1 személyügyi előadót, 1 hadbírát, 1 segédhivatal-vezetőt, 2-3 gépírót és 2-3 küldöncöt.

b) Az összes vezérkari tiszt, akikkel eddig együtt dolgoztam, azonnal elfoglalandó más központi beosztást kap.

c) Az eddigi főszállásmesteri hivatal különleges rendeltetéssel a Honvédelmi Minisztériumnak lesz közvetlenül alárendelt szerve, és azonnal kilép a 2. hadsereg-parancsnokság törzséből. Ez a rész ugyan nem volt benne a hozzám érkezett, írásbeli rendeletben, azonban volt főszállásmesterem jelentette, hogy erre közvetlenül kapott szóbeli parancsot.

d) A törzs maradéka a legidősebb tiszt parancsnoksága alatt felszámolja a volt 2. hadsereg-parancsnokság ügyeit, és ezután majd más beosztást kap. Egyben parancsot kaptam, hogy jelentkezzem a Honvédelmi Minisztériumban, ahol teendőim felől bővebb tájékoztatást kapok. Itt egy értekezleten az alábbiakról szereztem tudomást:

Feketehalmy-Czeydner vezérezredes ^[47] november havában hosszabb berlini tartózkodása alatt a magyar kormány nevében írásbeli megállapodást kötött a német kormánnyal ^[48], melynek fontosabb pontjai lényegükben a következők:

1. A magyar kormány a már kiürített és még birtokában lévő területek férfi lakosságából új felállítások céljaira Németországba küldi

a) a 21-33 éves, tényleges katonai szolgálatra kötelezett ifjakat,

b) a 24-35 éves, katonailag ki nem képzetteket csapatfelállítások céljaira,

c) 100 000 fő 34 éven felüli férfit segédszolgálat (lóápoló, munkásegységek, eü. és egyéb ellátó szolgálat) céljaira,

d) a 18-23 éveseket kiegészítésként csapatcélokra,

e) a 15-17 éves serdülőket, kik a „Hitlerjugend”-del ^[49] együtt, velük azonos kiképzést és alkalmazás kapnak (légvédelmi és légoltalmi segédszolgálat, katonai előképzés, a legfiatalabb 15 évesek pedig „világnézeti” oktatásban részesülnek).

2. Az így kikerült, csapatszolgálatra alkalmas emberanyagból 4 magyar honvéd hadosztály és 4 magyar SS-hadosztály állítódik fel, utóbbiak csakis önkéntes jelentkezés alapján. Ezekben a felállításokban a szükséges oktatószemélyzetet, azaz századonként egy tisztet, szakaszonként egy altisztet és rajonként egy katonát a németek adják. Hasonlóképpen ők adják a kiképzéshez szükséges fegyverzetet és egyéb eszközöket, valamint a felállításhoz szükséges összes fegyverzetet és hadianyagot. A szervezés és kiképzés német mintára, német előírások, szabályzatok szerint történik.

3. A felállításra kerülő alakulatok csak a Friessner seregcsoporton belül, Magyarországon, a magyar föld védelmére kerülnek bevetésre, beleértve az SS-alakulatokat is.

4. A felállítandó honvéd- és SS-alakulatok magyar parancsnokok parancsnoksága alá kerülnek, magyar vezényleti nyelvük megmarad, a honvéd alakulatok eredeti egyenruhájukat viselik, az SS-ek a német egyenruhát magyaros megkülönböztető jelvénnyel kapják.

5. Kihelyezésre kerülnek még a katonai képző- és nevelőintézetek is. Ezek, valamint a csapatok is fajtájuknak megfelelő német alakulatokhoz kapcsoltatnak elhelyezés és élelmezés tekintetében, és velük együtt végzik a kiképzést.

6. Ruházat, laktanyaberendezés (hordozható barakkok) tekintetében kívánatos, hogy a honvédség vigyen magával minél nagyobb pótkészletet. Ha ez kimerül, a németek adnak utánpótlást, az így kiadott német ruházatra azonban magyar felségjelek kerülnek.

7. Egyéb honvédségi és polgári anyag kitelepítése is folyamatba tétetik, külön megbeszélés szerint. A kihelyezett csapatok élelmezése részben a magyarok által természetben kiszállított anyaggal történik, részben pedig a két állam közti elszámolás előlegeként a németek bocsátják azt rendelkezésre.

Megtudtam még ezen az értekezleten, hogy a kihelyezés kormánybiztosává vitéz Magyarossy Sándor vezérezredes ^[50] van kijelölve. Az ő feladata a kihelyezést irányítani mind katonai, mind polgári vonalon. E tekintetben az ő alárendeltje leszek, míg a csapatok kiképzése és fegyelme tekintetében önálló vagyok. Egyben közölték velem, hogy új elnevezésem nem „összekötő törzs”, hanem „a m. kir. honvédség németországi főfelügyelője”, németül „Generalinspektor der kön. Ungarischen Honvéd Armee in Deutschland” lesz. Tudtomra adták azt is, hogy a csapatok kiszállítása már folyamatban van, azok már kezdenek beérkezni Németországba. Parancsot kaptam Feketehalmy-Czeydner vezérezredestől – aki a miniszterhelyettesi tisztséget töltötte be –, hogy mielőbb induljanak útba a munka megkezdésére, sőt az volna jó, ha már ott is lennék, mert a beérkezett csapatoknak nincs magyar gazdájuk.

Kérdésemre, hogy mi történik a családunkkal németországi tartózkodásunk alatt, ki gondoskodik róluk, hogyan kapják meg fizetésünket stb., azt a választ kaptam a minisztertől, helyettesétől és szárnysegédétől, Makay-Hollósy vezérkari ezredestől, hogy erre intézményesen történik általános intézkedés. Legyek egészen nyugodt, ők gondoskodnak mindenről, csak induljak ki minél hamarabb, és Magyarossy vezérezredessel eszközöltessem ki, hogy a családok is mielőbb szállást kapjanak, mert kívánatos, hogy a kihelyezésre kerülő tisztek családja is Németországba menjen.

A kapott tájékoztatások után megállapítottam, hogy a minisztérium által megszabott törzzsel nem tudom majd a munkámat elvégezni. Különösen az előre láthatóan szétszórtan elhelyezett csapatok nyilvántartása, számbavétele, ellátása, a velük való személyes érintkezés szükségessége, egészségügyi, lelki gondozásuk, fegyelmi ellenőrzésük teszi szükségessé, hogy leendő törzsemben több vezérkari tiszt, hadbiztos, számvevőségi tisztviselő, nagy nyilvántartó osztály, orvos, lelkész és hadbíró is legyen. A személyes érintkezés szükségessé pedig legalább még két tábornokot kíván, mert magam – a már ismert nehéz közlekedési viszonyok közt – képtelen leszek az összes csapatot felkeresni.

Visszamentem volt hadseregtörzsemhez Mágocsra, összeállítottam az előre látható személyi szükségletet és visszatértem vele a minisztériumba, hogy azt jóváhagyják. Közben volt hadseregtörzsemről is gondoskodni kellett, mert azzal – a jó istenen kívül – már senki sem törődött. A hadműveleti helyzet már Mágocs elhagyására kényszerített. Volt törzsem – saját elgondolás szerint – áttelepült először Siófokra, majd onnan Badacsonyba, végül Csorna mellé, Bogyoszló községbe.

Pesten, december 1-jén megkezdtem a küzdelmet az új törzs összeállítása érdekében. Valóban küzdelem volt, mert a minisztérium már megkezdte az áttelepülést Városlődtől Kőszeg, Sopron, Szombathelyig terjedő új elhelyezési területére. Ezzel megkezdődött Budapest hivatalos kiürítése. Az osztályvezetők egy része már nem volt Pesten. Akit még ott leltem, vagy csomagolt már, vagy pedig sértődötten fogadott, hogy minek zaklatom őt most ilyen dologgal. Aki pedig segíteni akart, az átformálta a javaslatomat saját elképzelése szerint azzal, hogy majd döntésre viszi a miniszterhez vagy helyetteséhez. Ez a küzdelem 4 napig tartott, naponta végigjárva a még elérhető fórumokat. December 3-án aztán határozott parancsot kaptam a miniszterhelyettestől, hogy azonnal induljak útba, a törzset majd utánam küldik. Egyedül álltam. Vezérkari tisztem nem volt. A hadbiztost tartottam egyelőre a legszükségesebbnek, mert éreztem, hogy súlyos anyagi és ellátási tárgyalások előtt állok. Bementem Karánsebesy altábornagy ^[51] szobájába aznap délben, és megmondtam, hogy addig nem jövök ki onnan, ameddig nem ad egy németül tudó hadbiztost, aki holnap reggel útba indul velem Berlinbe. Két hadbiztos ezredes volt véletlenül ekkor a szobájában, közülük az egyiket, dr. Gáldy ezredest ^[52] valóban kijelölte Karánsebesy altábornagy a másnap reggeli indulásra. Vele érkeztem meg Berlinbe, hogy felvegyem a kapcsolatot az „Allgemeines Heeres-Amt”-tal (AHA).

„...talán megtaláljuk egymást Németországban”

Berlinben már tudtak érkezésünkről. Az AHA egy tisztje az állomáson várt gépkocsival. A Hotel Esplanadéban kaptunk elhelyezést, fejenként egy körülbelül 2,5x3,5 méter nagyságú szobában, a legszükségesebb bútordarabokkal, de mindegyik szobának volt saját 1,5x2 méteres fürdőszobája. Eszembe jutott, hogy miként helyeztük el mi Pesten a kevésbé magas rangú német vendégeinket!

Másnap jelentkeztem az AHA-ban azoknál a vezető állásban lévő egyéneknél, akik ott sorsunkat intézték. Ők a következők voltak:

– Obergruppenführer Jüttner, az AHA vezetője, tehát azonos nálunk a honvédelmi miniszterrel. SS-kötelékbe tartozó pártember. Kimért szavú, gyorsan döntő egyéniség, akihez azonban nehezebb bejutni, mint a dalai lámához. Helyettese Keiner tüzérségi tábornok, súlyos hadisérült, fél lába hiányzott. Mindig mosolygó arccal beszél, mosolya mögött a gyakorlott szem rögtön leolvassa gondolatait, melyek nem mindig azonosak szavaival.

– Az említettek vezérkari főnökei – Kühne altábornagy és Dieckmann ezredes – a mi ügyeinkben érdektelen és szerepet nem játszó egyéniségek voltak.

– Pridun vezérkari ezredes Ia ^[53] minőségben dolgozó tiszt. Osztrák származású ember, magára erőltetett, tartózkodó modorral, ami azonban fehér asztalnál teljesen feloldódott. Kár, hogy csak nagy vonásokban foglalkozott a magyarok ügyeivel.

– Hübsch vezérkari őrnagy. Az Ia mellé beosztott tiszt, aki a magyar ügyek részletes feldolgozója és irányítója volt. Magát bajor származásúnak vallotta, családja ellenben salzburgi volt, sőt magyar rokonai is voltak. Ugyancsak súlyos hadisérült volt egy hiányzó lábszárral. Százszázalékosan a német érdekeket képviselte, a magyar érdekek háttérbe szorításával. Javaslatait elöljáróinál mindig keresztülvitte. Ha véletlenül sikerült az övével ellentétes, de a mi érdekeinket megóvó döntéseket hozatni az ő elöljáróival közvetlenül, akkor ezek végrehajtása elhúzódott a végtelenségig.

– Lindmaier főhadnagy, Hübsch őrnagy segédtisztje. Légibombázások következtében apját-anyját, családját és mindenét elveszítette. Úgyszólván gyűlölt mindenkit, aki még élt és akinek volt még valamije. Benne semmi megértés vagy jóindulat nem volt a magyar ügy iránt. Nemegyszer tagadta le Hübsch őrnagy jelenlétét az irodájában, ha távbeszélőn kerestem az őrnagyot. Lehet, hogy ezt utóbbi utasítására cselekedte.

Az anyagi vonal vezetői Frank obergruppenführer – tehát szintén SS-ember – és Zerbst hadbiztos ezredes voltak. Előbbi a nagyvonalú vezetőt ábrázolni óhajtó egyéniség volt, aki sokat ígért, hangos szóval, utóbbi csendes, munkás ember, kevés beszéddel, de – amit hatáskörében meg tudott tenni – több segítséggel.

A velük folytatott első tárgyalás csak megerősített abban az előérzetemben, hogy ha nem akarunk elveszni vagy teljesen felszívódni ebben a germán tengerben, akkor olyan munkaképes, nagy törzsre van szükségem, amely minden ideérkező magyar katonát és anyagot azonnal megfog, nyilvántart, meglétét és mikénti felhasználását állandóan ellenőrzi. Erre a törzsre pedig minél gyorsabban szükség van, mert máris érkezik folyamatosan csapat és anyag is, melyet a német saját belátásuk és lehetőségük szerint szednek szét részekre és helyeznek el szétszórva, úgy, hogy végül ők sem tudják, hogy mi hol van. Szükséges ezen felül annak a pontos ismerete, hogy mit terveznek áttolni a magyar határon, részletezett állomány- és mennyiségi adatokkal, valamint hogy körülbelül mikor jönnek ezek a szállítmányok. Erre vonatkozóan ugyanis csak egyetlen egy fogalmazványi példányt sikerült december 3-án Budapesten a kiképzési osztály vezetőjének helyettesétől erőszakkal megszereznem, mely egyes újonccsapatok előre láthatóan szándékolt kiszállítási sorrendjét tartalmazta nagy vonásokban, hozzávetőleges létszámokkal. Ez is hiányos volt, és nem volt benne semmi a kihozni tervezett anyagról. Ezenkívül más támpont nem állott rendelkezésemre. Időközben azonban – a német kimutatások szerint – érkeztek már be olyan szállítmányok is, melyek az én fogalmazványi példányomban nem szerepeltek, majd más alakulatok oda nem kerültek, ahová az én kimutatásom szerint menniük kellett volna.

Az egyes beérkező magyar egységek parancsnokai – akik közül sokan németül sem tudtak – igyekeztek elhagyatottságukban magyar kapcsolatot keresni. Ekkor derült ki, hogy a létezésemről nem tudtak. Hova forduljanak tehát? Keresték távbeszélőn és személyesen a magyar követség katonai attaséját ^[54]. Ő azonban Berlinen kívül tartózkodott, és mind telefonon, mind személyesen nagyon nehezen volt elérhető. Volt egy összekötő közege Berlinben a követségen, ő meg csak délelőtt 10 órától 14 óráig volt a hivatalában, egyébként szintén csak a beavatottak által volt elérhető. Ennek folytán a szegény érdeklődő magyar parancsnokok valóságos kálváriát jártak, amíg megtudták, hogy a követség nem tud nekik felvilágosítást adni. Mikor ezután megérkeztem Berlinbe, felkértem a követséget, hogy irányítsa most már hozzám az érdeklődőket. Kis szobám falai sokszor majdnem szétfeszültek a köztük lévő látogatók létszámától, kiket még leültetni sem tudtam, lévén a fürdőszobaszékkel együtt három ülőhelyem. Ez is eggyel több ok volt arra, hogy a megfelelő összeállítású törzsem kijövetelét sürgessem. Nyilvánvalóvá vált, hogy a nagy sietségben sem a kiirányított csapatokat nem tájékoztatta központi vezetésünk arról, hogy kiérkezve kihez forduljanak, sem pedig nekem nem bocsátották rendelkezésemre azokat az adatokat és megállapodásokat oly mértékben, ahogyan szükséges lett volna a munka alapos megkezdéséhez. A fő az volt, hogy én is, a csapatok is mielőbb kitakarodjunk Magyarországról. Majd talán megtaláljuk egymást Németországban.

Igaz, az otthon kapott parancsok szerint a kitelepítést magát Magyarossy vezérezredes intézi, de róla nem volt más hírem, csak annyi, hogy egyelőre Bécsben szándékozik székhelyét telepíteni. Bécsi követségünk azonban még nem tudott róla. Egyébként a katonai kihelyezés mikénti végrehajtására vonatkozóan sikerült az alábbiakat megállapítanom: valamely magyar szállítmány – előzetes német hozzájárulással – átjött a magyar–német határon, azzal a rendeltetéssel, hogy pl. a drezdai IV. katonai körlet területére fog továbbirányíttatni. A drezdai körletparancsnokság csak akkor vett erről tudomást, amikor a szállítmány valójában beérkezett. Az elhelyezésről a körletparancsnokságnak kellett gondoskodnia. Ha volt valahol, valamelyik azonos fegyvernemű laktanyában üres hely, akkor nem volt nagy baj, mert a körletparancsnokság oda irányította a szállítmányt és elhelyezte. Legtöbbször azonban nem volt üres hely. Ez esetben a szállítmány vesztegelt néha hosszú napokig valamelyik állomáson, amíg csináltak számára nagy nehezen férőhelyet valahol, és csak akkor indították tovább a szállítmányt. Ez volt még a jobbik eset. A rosszabbik és elég gyakori eset az volt, hogy egyik helyőrség továbbguríttatta a másikba a kérdéses vonatot, mely aztán bejárta így az egész körlet területét, amíg valahol kirakták és elszállásolták. A legrosszabb és nem ritka eset azonban az volt, amikor ilyen körutazás után – mely néha 14 napig tartott –, a körlet megállapította, hogy nem tudja a saját területén elhelyezni az illető alakulatot. Ezt bejelentette az AHA-nak. Ez utóbbi erre átirányította a szállítmányt egy másik körlet területére, ahol elölről kezdődött a játék, amíg végül a magyar újonccsapat – darabokra szétszedve – valahogy fedél alá került. Hogy ennek hollétéről, állományáról mikor szerezhetett tudomást mind a német központi vezetés, mind pedig a magyar felügyelő, azt el lehet képzelni, ha még tekintetbe vesszük a távbeszélő-összeköttetések lehetetlenségét is. Még nekem sem tudta – vagy nem akarta – az AHA biztosítani, hogy saját minisztériumunkkal távbeszélőn érintkezhessem.

Ily körülmények közt nem maradt más hátra, mint december 10-e körül személyesen Kőszegre utazni, tájékoztató jelentéstételre és törzsem rendelkezésre bocsátásának sürgetésére. Követségünk ugyanis úgy tudta, hogy a honvédelmi miniszter Kőszegen van.

Kőszegre érkezve sajnálattal kellett megállapítanom, hogy ott a minisztérium részéről egyelőre csak a hadbiztosság vezetője és az elnökség egy irányító közege van, távbeszélőközponttal. Az egyes osztályok valóságos tartózkodási helye nagyrészt ismeretlen volt. Többségükkel távbeszélő-összeköttetés még nem volt. Nagy nehezen sikerült a miniszterrel és helyettesével is összeköttetést kapnom. Jelentettem nekik az eddig tapasztaltakat, és kértem a törzsem rendelkezésemre bocsátását. A miniszter elrendelte, hogy törzsem az általam javasolt összeállításban mielőbb induljon útba. Ezt még közöltem az akkor már Csorna mellett, Bogyoszlón tartózkodó régi hadseregtörzsem és részben gyülekezni kezdő új törzsem vezető tisztjeivel, ezután visszaindultam Berlinbe, magammal hozva két szálláscsináló tisztet a törzs számára. Kőszegen ugyanis már úgy tájékoztattak, hogy a kihelyezett alakulatoknak a családokat is magukkal kell vinniük, mégpedig ugyanazzal a szállítmánnyal, amellyel az alakulat megy. Tehát nemcsak a tiszti, hanem a tiszthelyettesi és legénységi hozzátartozók elhelyezésével is számolni kell.

Az AHA Fürstenwaldét jelölte ki törzsem tartózkodási helyéül. A kis város a Spree folyó mentén Berlin és Frankfurt an der Oder közt fekszik. Az ottani hatalmas utászlaktanya egy épülete állott rendelkezésre a hivatalos helyiségek és a nőtlen tisztek lakása számára. A családos tisztek részére a szálláscsinálók nagy fáradsággal és nehézséggel bár, de igen jó szállásokat készítettek elő.

A törzs azonban csak december 30-án érkezett meg Fürstenwaldébe. Addig dr. Gáldy ezredessel kettesben kezdtük meg a nyilvántartás felfektetését azokból az adatokból, melyeket a nálunk jelentkező vagy véletlenül megtalált alakulatoktól megtudtunk. Ismételten kértem az AHA-t, hogy a hozzá befutó katonai körletjelentésekből tájékoztasson engem is. Feltételeztem ugyanis, hogy a katonai körlet jelenti, ha magyar alakulat érkezett hozzá és azt valahol elszállásolta. Részben valóban jelentették, részben azonban nem. Ezt onnan tudom, hogy az AHA ismételten adott ki erre vonatkozó kifogásoló rendeletet, sőt jelentési mintát is. Egy-két esettől eltekintve azonban lehetetlen volt az AHA-tól megszerezni a beérkezett magyar alakulatok nyilvántartási adatait. Pedig az összeköttetés könnyebb fenntartása érdekében rendszeresítettek egy német felügyelőt is a magyar csapatok számára. Ő kinevezve még nem volt, csupán leendő törzséből, előlegként kaptam meg dr. Valentin hadbiztos alezredest az anyagi ügyekre és Hummel ezredest a többi ügyekre vonatkozóan. Sajnos Hummel ezredes egyben az olasz újoncalakulatok parancsnokának is összekötő közege volt, így azután nekem úgyszólván semmit sem tudott segíteni.

„...elfogadásukkal lemondtunk volna magyar mivoltunkról”

December havában még néhány alapvető kérdés került szőnyegre, melyeket – sajnos – az előző tárgyalásoknál elmulasztottak tisztázni. Nagyon kellemetlen volt szemben állni a hirtelen egybehívott értekezleten a szakelőadók nagy tömegével, akik már kész tervekkel jöttek, melyeket mi nem olvashattunk előre. Természetesen minden német szakelőadó elsősorban a német érdekeket tartotta szem előtt, amelyek igen gyakran ellentétben állottak a mieinkkel, vagy erősen érintették nemzeti önállóságunkat. Ezek a kérdések a következők voltak:

A német kívánság ez volt:

a) A kihozott magyar honvéd tegyen „hűségfogadalmat” Hitler Adolfra.

b) A magyar honvédet fegyelmileg az a német parancsnok fenyítse meg, aki az ellátást biztosítja az illető magyar egység számára.

c) A magyar honvéd felett német hadbíróság, német előírások szerint ítélkezzék. A tárgyaláson a tolmácson kívül egy magyar hadbíró vagy egyéb tiszt mint megfigyelő jelen lehet.

d) Magyar büntetett honvéd a büntetését német büntetőintézetben, német előírások szerint töltse le.

e) Magyar parancsnok az alája rendelt német katonáknak nem lehet fegyelmi elöljárója, tehát fegyelmileg nem is fenyítheti meg őket.

Ezek voltak e tárgyban azok a kirívóbb pontok, amelyek már az első elolvasásra fejünkbe kergették a vért, hiszen elfogadásukkal teljesen lemondtunk volna magyar mivoltunkról. A leghatározottabb ellenvetéssel éltem minden egyes felsorolt ponttal szemben. Ennek alapján a későbbi tárgyalások folyamán a „hűségfogadalmat” már nem említették, a többi pontokra ellenben gyakran visszatértek, míg végre február havában elfogadták ama folyton hangoztatott követelésemet, hogy magyar honvéd felett csak magyar fórum ítélkezhet, magyar törvények és előírások szerint.

Előfordult, hogy a Honvédelmi Minisztérium a magyar SS-alakulatoknak szóló rendeletet küldött hozzám kézbesítés végett. Minthogy ismeretlen volt előttem azok tartózkodási helye, az AHA-ban kértem e tárgyban felvilágosítást. Itt aztán hivatalosan közölték velem:

a) Ők sem tudnak felvilágosítást adni, mert nincs köztük semmiféle kapcsolat, semmiféle alárendeltségi viszony.

b) Nekem semmi közöm sincs a magyar SS-alakulatokhoz, semmiféle vonatkozásban sem.

c) A magyar honvédelmi miniszter sem adhat ki semmiféle rendelkezést közvetlenül a magyar SS-alakulatok vagy azok egyes személyei számára, mert nincsenek neki semmiféle vonatkozásban alárendelve. Ha tehát – személyi vonatkozásban – a miniszternek valami óhaja van, akkor forduljon előbb az SS-főparancsnoksághoz, és annál juttassa óhaját kifejezésre. Ezt hozzam a honvédelmi miniszterünk tudomására.

Megtudtam még, hogy a magyar SS a háború tartamára a német haderő alkotórésze, és mint ilyennek, Hitler Adolfra esküt kellett tennie. Ezek a kötelezettségek nem voltak bent a jelentkezési felhívásban, és biztos vagyok felőle, hogy ezek ismeretében sokkal kevesebben jelentkeztek volna önként az SS-be való belépésre. Arról is tudomást szereztem, hogy a magyar SS-alakulatok felügyelői helyét Ruszkay Jenő altábornagy ^[55] óhajtotta betölteni, aki e célból ki is jött Németországba. Emiatt később bizonyos huzavona támadt. Honvédelmi miniszterünk Ruszkay Jenőt magánembernek minősítette Németországban, aki sem Szálasytól, sem a minisztertől semmiféle megbízatást nem kapott. Ezért Magyarországra való visszatérésre és Szálasynál való jelentkezésre utasították őt. Ezt viszont Ruszkay Jenő nem hajtotta végre, mondván, hogy ő német felhívásra a magyar vezetők tudtával és hozzájárulásával jött ki Németországba. Végeredményben azonban Ruszkayt nem nevezték ki a németek a magyar SS-csapatok felügyelőjévé, vagy ha igen, ezt nem közölték a magyar SS-alakulatokkal.

Több, e tárgyú értekezlet után az alábbi helyzet rögzítődött és maradt érvényben:

a) Honvéd személyek részére a pénzilletményeket saját hatáskörben (magyar hadbiztosság és gazdasági hivatal) fizetjük, magyar kiszabatban, de német márkában. E célból a német nemzeti banknál számlát nyitottunk. Ahol a német kiszabat több mint a magyar, ott átvesszük a német kiszabatot. A honvéd személy csak a rendfokozata szerinti német zsoldnak megfelelő összeget kapja kézhez, a többit a családja részére fizetik ki, avagy javára elkönyvelik (esetleg bankba fizetik).

b) Szállást a csapatok és a honvéd személyek részére a német katonai hatóság, a családtagok részére pedig a polgári közigazgatási vonal és a párt erre hivatott szervei bocsátanak rendelkezésre. Hasonlóképpen történik az élelmezés is, honvéd személyek részére természetben, német felvételező helyeken, családtagok a hatósági élelmiszerjegyek alapján, saját költségen.

c) Ruházat magyar készletekből. Utánpótlás is magyar, az anyaországból áthozott anyagból. Csak ha ez elfogy, akkor ad a német központi vezetés a saját, lehetőleg tábori barna színű anyagából, melyen azonban magyar felségjelek viselendők. A Németországba kihozott összes ruházati cikk felett való rendelkezést a honvédelmi miniszter magának tartotta fenn. Egy alkalommal engedett át „anyagi meghatalmazottjának” egy 2000 rendből álló kontingenst szétosztásra. E téren nagyon szomorúak voltak a kilátásaink, mert az újoncezredek jelentékeny része rongyokban jött ki. Különösen a lábbeli volt siralmas és embertelen állapotban. Ezzel szemben egész vonat- és hajórakományok útba indítását jelezték hazulról, melyek részben kész ruházatot, részben ilyen nyersanyagot és a feldolgozáshoz szükséges cikkeket tartalmaztak. Ezek a rakományok azután az otthoni kapkodás, könnyelműség, nemtörődömség, valamint német erőszakoskodás következtében először szőrén-szálán eltűntek és csak hosszas keresgélés, hajsza árán kerültek ismét elő Németország különböző pontjain, de már csak részben. Nagyon kevés jutott belőlük a magyar alakulatoknak, jóllehet voltak olyanok is, amelyek már mezítláb és teljesen lerongyolódottan jártak. Eme készletek egy részét a németek használták fel saját katonai és polgári céljaikra, jelentékeny része pedig az előnyomuló, megszálló hatalmak zsákmánya lett.

d) Egyéb anyag ugyancsak rengeteg sok jött Magyarországról. Ezek sorsát a magyar felelős szervek nem kísérték figyelemmel, azaz az anyagszállítmányokkal nem küldtek kísérő személyzetet. Ennek az lett a következménye, hogy a szállítmányokat a német vasutak összevissza tologatták, arra, amerre üres, befogadóképes állomásaik voltak, ahol az anyag azután hetekig, sőt hónapokig vesztegelt valami kitérővágányon, vagy pedig lerakták valahova az isten szabad ege alá, avagy beraktározták, esetleg fel is használták, csak éppen a magyarokat nem értesítették az anyag hollétéről. Így ment veszendőbe vagon-, sőt vonattételekben dohánynemű, üzemanyag, élelmiszer, felszerelési és hadianyag, élő állat, értékes gépek, gépjárművek stb.

Eme anyag utólagos felkutatására és részbeni megmentésére jött ki december végén Bor Jenő altábornagy ^[56], és megalakította anyagi törzsét, mely részben közvetlenül a honvédelmi miniszternek, részben nekem volt alárendelve. Vajmi kevés volt azonban az az anyag, ami még megfogható és magyar célokra felhasználható volt.

Még karácsony előtt Berlinbe érkezett Vajna Gábor belügyminiszter ^[57] és vele együtt Magyarossy Sándor vezérezredes, kitelepítési kormánybiztos. Részükre Berger német SS-Obergruppenführer értekezletet hívott egybe Grunewaldba, a Douglas Str. 7. alatt lévő hivatalos helyiségébe. Az értekezleten magyar részről jelen volt Mecsér András berlini magyar követ ^[58] is, és meghívást kaptam én is. Ekkor szereztem tudomást arról, hogy a két kormány közt megállapodás jött létre nagyobb arányú kitelepítés lebonyolítására a már kiürített és a még esetleg kiürítésre kerülő magyar területek közigazgatási, katonai szerveinek és polgári lakosságának befogadására.

Ennek értelmében a katonák és közfunkcionáriusok kötelesek családtagjaikat magukkal hozni. A csapatok és hivatalok letelepítését, illetve elhelyezését az illető német szakminisztériumok és szervek irányítják, és helyet is ők jelölnek ki számukra. A polgári lakosság letelepítése az alábbi 4 „Gau”-ba ^[59] történik: a Felső-Duna vidéke Linz székhellyel, Bayreuth, hasonló nevű székhellyel, Szászország Drezda székhellyel és Alsó-Szilézia Breslau székhellyel. Cseh- és Morvaország nem jöhet tekintetbe sem csapatok, sem polgári lakosok elhelyezésére. A felsorolt Gau-k területén igyekeznek a magyar lakosságot zárt tömegekben elhelyezni, magyar közigazgatással, magyar orvosi, egyházi és iskolai berendezésekkel. A magyar tiszti és tisztviselői családokat igyekeznek abban a helyiségben elhelyezni, ahol a családfők szolgálatot teljesítenek. A tiszthelyettesi és ennek megfelelő hivatalnoki családoknak csak azt ígérhetik, hogy ama katonai körlet területén biztosítanak részükre szállást, amely körletben a családfő szolgál. Így is jobban járnak a magyar családok, mint a németek saját hazájukban. A legénységi és ehhez hasonló hozzátartozók pedig az említett négy Gau területén nyernek a magyar polgári családokkal együtt elhelyezést.

Mindezeket Bergen Obergruppenführer – mint előzetes megbeszélése eredményét – úgyszólván kihirdette az értekezleten, amihez különösebb hozzászólni valója sem a belügyminiszternek, sem Magyarossy vezérezredesnek nem volt. A belügyminiszter csupán azt kérte, hogy a vasúti szállítmányokat sürgősen engedjék át a német határon, mert előfordult, hogy azok a nyílt pályán torlódva és a forgalmat lezárva, ott napokig vesztegeltek. Tisztázták továbbá, hogy a magyar családok magukkal hozott magántulajdonából a németek nem fognak semmit sem elvenni. Élelmet be kell vallani, mert addig, amíg a magukkal hozottból futja, a németek nem tudnak német készletből is ellátást biztosítani.

Ez az értekezlet vetette meg az alapját a magyar családok ezrei hajléktalanná tételének. A magyar kormány – erre a német ígéretre alapozva és bízva a német fegyverek győzelmében – otthona elhagyására kényszerített ezreket. A német kormány később – a bombázások és a hadi helyzet következtében –, ha akarta volna, akkor sem tudta volna beváltani az elhelyezésre tett ígéretét. De nem is nagyon törekedett azt beváltani, legalábbis mindenütt veszekedésekkel járt a magyar családok elhelyezése. Így váltak földönfutókká, hajléktalanokká a magyar kormány rövidlátó intézkedései folytán, főleg a középosztály családjainak ezrei, akiknek pedig Magyarországon rendes otthonuk és kis vagyonkájuk volt.

Ugyancsak karácsony előtt értesültem egy német katonai vonalon összehozott értekezleten arról, hogy közös megállapodás alapján körülbelül 2500 magyar egyetemi hallgató települt át Németországba tanulmányaik befejezése végett. Ezek olyan szakokat tanulnak, melyekre a honvédségnek is közvetlen szüksége van, tehát leendő orvosok, állatorvosok, gyógyszerészek, kultúr-, építész- és gépészmérnökök. Az áthozott egyetemi hallgatóknak már annyira előrehaladottaknak kell lenni tanulmányaikban, hogy – rövidített félévekkel – 1945 decemberével teljesen befejezhessék az egyetemet, és mint okleveles szakemberek, a magyar közélet- és honvédség rendelkezésére állhassanak. Tanulmányaik alatt katonai századokba alakulnak és párhuzamosan katonai kiképzésben is részesítendők. Itt kapcsolódtam bele én az ügyükbe, mert katonai szempontból fegyelmileg és a kiképzés ellenőrzése tekintetében nekem voltak alárendelve. Megtudtam itt azt is, hogy egyetemi vonalon dr. Csilléry András egyetemi tanár ^[60], kormánybiztos alá tartoznak, aki azonban ezen az értekezleten nem volt jelen. Ez az értekezlet azt a határozatot óhajtotta hozni, hogy a magyar egyetemi hallgatók szakítsák félbe azonnal tanulmányaikat, mert a német egyetemi ifjúság sem folytathat tanulmányokat most, hanem fegyverrel a kezében harcol. Csak a súlyosan sebesültek vagy azok, akik az ellenség előtt különösen kitüntették magukat, tanulhatnak tovább. Igazságtalan volna, ha ép, egészséges magyar ifjak, kiknek nagy része még katona sem volt, kibújnának a hadviselés kötelezettsége alól. Ennek a javaslatnak a legharcosabb előadója Lindmaier főhadnagy, a magyar ügyekkel foglalkozó Hübsch vezérkari őrnagy segédtisztje volt. Ő képviselte ezen az értekezleten a német vezérkart, oly erélyesen, hogy beszéd közben kipirult arccal még az előtte fekvő iratcsomót is paskolta a kezével.

Ha nem lépek fel én is megfelelő eréllyel, akkor az értekezlet elfogadja Lindmaier főhadnagy javaslatát. Sikerült azonban az ügyet továbbgurítani és egy másik értekezletet kieszközölni, hogy időközben dr. Csilléry Andrással érintkezésbe lépve, vele a közös teendőket megbeszéljük.

Bár ez a kérdés a német összeomlásig állandóan forrott és állandóan szálka volt a németek szemében, mégis katonai vonalon nekem sikerült csak az AHA vezetőjénél, Jüttner Obergruppenführernél oly végérvényes döntést hozatni, mely szerint ezek az egyetemi hallgatók befejezhetik tanulmányaikat. Nagy részük – az utolsó és utolsó előtti félévesek – le is doktorált. A fiatalabbak tanulmányait a német összeomlás utáni hadifogság akasztotta meg. Érdekes és megmagyarázhatatlan volt előttem az az irigység, mellyel a németek ezt a kérdést kezelték. Állandóan és azonnal be akarták vetni ezeket az egyetemi hallgatókat, holott egy szál puskát sem tudtak a kezükbe adni, mert már elegendő puskája sem volt akkor a németnek. Katonaruhát sem tudott adni nekik. Szegény diákok saját polgári ruhájuk rongyaiban húzták ki a telet, mert a magyar katonai ruhaanyaghoz – ígéreteim és minden törekvésem ellenére – a fentebbi 3. fejezetben ismertetett anyagi helyzet folytán lehetetlen volt hozzájutni.

Ilyen váratlanul felmerült problémákkal kellett megküzdeni másodmagammal. Pedig mindegyikről adhattak volna hazulról előzetes tájékoztatást és szakembereket a lebonyolításhoz, mint ahogy kértem is ilyeneket, de nem kaptam, sőt még választ sem kaptam hosszú időn át jelentéseimre és kérelmeimre. Otthon, ebben az időben – érezhetően – mindenki a saját személye és családja istápolásával volt elfoglalva, és a közügyek számára elérhetetlen volt.

„...a német összeomláskor 300 000 magyar katona tartózkodott német területen”

December utolsó napján végre megérkezett a törzsem, a családtagokkal együtt. Pár napos berendezkedés után megindulhatott a komoly munka, mely elsősorban a nyilvántartás minél pontosabb felfektetésére irányult. Mindenekelőtt tudni akartam, hogy mi érkezett be eddig magyar újoncokból Németországba, hol vannak azok, és mit csinálnak velük. Az adatokat az AHA-tól közvetlenül, továbbá rajta keresztül a német körletparancsnokságoktól, valamint a beérkezett magyar alakulatoktól kértük, de egyébként felfogtunk minden olyan hírt, melyből következtetni lehetett valamely magyar egység hollétére. Ezeket az adatokat mind nyilvántartásba vettük, mégsem volt sohasem teljes és tiszta képünk, mert lehetetlen volt az alakulatokkal a közvetlen érintkezés. Február elején nyilvántartásunkban szerepelt 113 607 honvéd személy (tiszt, tiszthelyettes és legénység). Ez a szám a március 5-i helyzetben 142 975 főre emelkedett, április elején pedig meghaladta a 200 000 főt. Becslésem szerint a német összeomláskor, április végén kereken 300 000 magyar katona tartózkodott német területen és került a megszálló hatalmak hadifogságába.

Saját személyemben felszabadulván a közvetlen irodai munkától, beosztott tábornokaimmal tervezgettem a csapatok mielőbbi meglátogatását. Sajnos, alig jutottunk messzebbre, mint a tervezgetés, mert nem tudtunk mozogni. Üzemanyagunk nem volt, gépkocsin nem mehettünk. Sürgősen kértünk Magyarországról. Értesítést kaptunk, hogy egy vagon benzin elindult címünkre. Ez a vagon Bécsben még megvolt, de aztán nyoma veszett a német vasutakon. Ismételt reklamációnkra az AHA kénytelen volt az esetet beismerni. A kárpótlásul ígért fagázos gépkocsi, melyet azonban csak március hó végén kaptam meg, azután is többet volt javításban, mint üzemben. Az elveszett 15 000 liter üzemanyag kárpótlásaként azért kaptam február havában 200, márciusban 400, összesen 600 literre szóló üzemanyag-utalványt.

Ilyen körülmények között vasúton kellett megkísérelni a csapatlátogatást. Január havában már nem volt lehetséges a tervszerű utazás Németországban. A vonatok az állandó bombázás következtében nem indulhattak menetrendszerűen. Az átfutó vonatok előrelátható érkezését sokszor csak az utolsó percekben tudhatta meg az utas. Legcélszerűbb volt tehát kimenni a vasútállomásra és várni addig, amíg a kívánt irányba indult egy vonat. Hasonlóképpen az sem volt előre megállapítható, hogy a rendeltetési helyére mikor érkezik meg az ember. Ily körülmények között egy 2-3 napra tervezett szolgálati utazás 2-3 hétig is eltarthatott. Ennek következtében saját magam a Berlin közelében elérhető alakulatokat néztem meg. Sövényházi-Herdiczky altábornagyra ^[61] bíztam a 4., Újlaky vezérőrnagyra ^[62] a 3. katonai körletben fellelhető magyar alakulatok megtekintését. Igyekeztem azonban a körletparancsnokokkal a személyes összeköttetést is felvenni. Mindhármunk külön-külön végrehajtott szemléje egybehangzóan az alábbi képet eredményezte.

a) Magyar részről. Az újoncalakulatok szakasz-, század-, zászlóalj- vagy osztály- és ezredkötelékbe szervezve érkeztek Németországba, megfelelő magyar oktatószemélyzettel. Fegyverzetük: századonként 8 puska, semmi több. Az iskolák hoztak magukkal csekély számú nehézfegyvert is. Ruházat általában teljesen lerongyolt, lehasznált, 2/10 értékű, ami normális körülmények közt már kiselejtezendő volna. Az emberanyag rosszul táplált, beteges külsejű, ápolatlan, mert a német élelmezés kevés volta, tápértékének hiánya és szokatlan elkészítési módja, a zsír és fehérje hiánya a jobb táplálékhoz szokott magyar katona testi állapotát napok alatt lerontotta. A németek nyújtotta elhelyezés több helyen olyan volt, hogy a napi rendes mosakodást sem tette lehetővé. Az alsóruha hiánya pedig eltetvesedéshez vezetett. Meghűlések, tífusz-, gyanús esetek következtében több haláleset fordult elő. Nyelvismeret és tolmács hiányában alakulataink sok helyen magukra hagyatottaknak, sőt elhagyatottaknak érezték magukat, mert legelemibb kívánságaikat sem tudták kifejezésre juttatni. Ezért ilyen helyeken olybá tekintették őket, mint primitív lelkű és műveltségű embereket, akikkel csak kézjelek segítségével lehet érintkezni.

b) Német részről. A magyar alakulatok elhelyezése nagyon sok esetben nem a bajtársiasság jegyében történt. Kirívó, éles különbségek voltak észlelhetők a németek javára. Ez az eljárás a magyar alakulatra a másodrendűség bélyegét nyomta, és benne elkeseredést, gyűlöletet ébresztett. Annál is inkább, mert Magyarországon a német alakulatok általában jobb elhelyezést kaptak vagy erőszakoltak ki maguknak, mint saját csapataink. Az étkezést német szakácsok készítették a legtöbb helyen. A magyar szakács csak a kukta szerepét tölthette be a konyhán, holott rendszerint jobban tudott főzni, mint német társa. Csak ritka helyen volt lehetséges a magyarok részére külön főzni. Ennek oka a laktanyák hatalmas főzőberendezéseiben, 400-500 főre szóló üstjeiben keresendő, ahol nem volt lehetséges egy-egy ilyen üstöt kisebb létszámú csapat részére kisajátítani, mert a laktanya oly zsúfolt volt, hogy minden üst-literre szükség volt. A német kiképző személyzet nem állott azon a szinten, amelyet mi vártunk tőle. Sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem tudott annyit, mint a mi kiképzőink.

Rendszerint súlyos sebesülésből felépült fiatal tisztek voltak, akik talán csak pár napig voltak harctéren, és máris bekövetkezett – talán éppen haditapasztalatlanságuk következtében – súlyos sérülésük. Ebből hosszas betegeskedés, műtét, kórházi ápolás, egészségügyi szabadság után felépülve, mint haditapasztalt oktatók állíttattak a csapatok elé. Igyekezetük sok, de korszerű oktatóértékük kevés volt. Hasonló értékű volt a kiképzésünkre rendelkezésre bocsátottak másik csoportja, az úgynevezett „átképzősök”. Ezek különböző szakbeosztású katonákból – számvivők, nyilvántartók, papok, egészségügyi személyzet, raktárkezelők stb. – néhány hetes tanfolyamon harcos katonákká átgyúrt, rendszerint idősebb emberekből állottak, akik még az első világháborúban szagoltak utoljára puskaport, ha akkor is nem ugyanilyen szakszolgálatot teljesítettek.

Beosztott tábornokaimmal együtt majdnem kővé meredtünk, amikor 1945 január havában azt láttuk, hogy a német oktatók a rohamot hóborította, asztalsimaságú terepen oktatják úgy, hogy a rohamozók előbb csoportokban, majd kettesével, végül egyesével, futva, kis szökellésekkel közelítik meg 40-50 méterig a megrohamozandó ellenséges állást úgy, ahogy azt 1914 előtt békében oktattuk, de 1914-ben, a háborúban már másként csináltuk. Ehhez hasonlóan folyt az egész harcászati kiképzés, minden helyőrségben egyformán. Kétségbeesetten tiltakoztunk ez ellen, mert hiszen mi ismertük legkorszerűbben kiképzett ellenfelünknek, az orosznak a harceljárását, és meg tudtuk ítélni, hogy ez a kiképzés, amit a németek folytatnak, nem más, mint vágóhídra terelés az orosz harcmodorral szemben.

Az oktatás módja az volt, hogy a német oktató hosszasan elmagyarázta – természetesen németül – a tennivalókat. Ezt egy tolmácsként beállított ember – sokszor újonc, aki mindkét nyelvet beszélte – inkább rosszul, mint jól lefordította magyarra. Azután következett a végrehajtás rosszul. Erre a német oktató kézzel-lábbal igyekezett magát megértetni és a hibát javítani. Ebből viszont a magyar ismét édeskeveset értett. Végeredményben eltelt az egész délelőtt a sok beszéddel, de gyakorlatban kevés eredménnyel. Csak ismételt, erőszakos felterjesztésekkel tudtam elérni, hogy a magyar oktatók oktassanak és ők vezessék a foglalkozást úgy, hogy a foglalkozás tárgyát előző napon beszélje meg egymás közt a magyar és a német oktatószemélyzet. A végrehajtásnál azonban a magyar parancsnokoljon, a német pedig csak felügyeljen. Hasonló volt a helyzet az iskolákban és tanfolyamokon is. A németek a német nyelvű oktatást óhajtották bevezetni, és csak hosszas tárgyalások után sikerült a magyar nyelvű előadásokat biztosítani.

Már az első szemléink alkalmával feltűnt, hogy mily kevés fegyver áll rendelkezésre a kiképzés céljaira. Egy újoncszázadból legfeljebb egy szakasz vonult ki 25-30 puskával, a többi fegyvertelenül várta, amíg átveheti a puskákat a fegyveres szakasztól. És miféle fegyverek voltak ezek? Elém került egy raj, melynek 10 emberénél négyféle puska volt, és pedig francia, belga, orosz és szerb zsákmányfegyver, különböző űrmérettel, tehát tölténnyel is és különböző csőhosszakkal. Nem volt sisak, hiányzott a gyalogsági ásó, a korszerű harc egyik legszükségesebb eszköze, hiányoztak a nehézfegyverek, csak néhány korszerűtlen páncéltörő ágyú, esetleg 1-2 aknavető állott egy-egy újonczászlóalj rendelkezésére.

Amikor ebbeli aggályomat fejeztem ki, hogy ily kevés és ily minőségű anyaggal nem lehet korszerű harcosokat a tervezett idő alatt kiképezni, azt válaszolták, majd ha a hadosztályok felállításra kerülnek, akkor kiadják a korszerű fegyvert, és azzal már csak rövid átképzésre lesz szükség. Eddigi tapasztalataink túlontúl megtanítottak bennünket arra, hogy ez csak levegőbe beszélés, mert eddig minden új hadosztályt azonnal be kellett vetni. Ott már nem volt idő újabb átképzésre. Amit az újonc nem tanulhatott meg, azt később már nem tudta pótolni, különösen ha nem is azokkal a fegyverekkel kapta a kiképzését, amelyeket a harcban kell majd kezelnie. Ekkor támadt az az érzésünk először, hogy ebből, a Németországba kihozott emberanyagból nem lesznek harcos hadosztályok, legalábbis arra az időre nem, amikor még Magyarországért, magyar földön bevethetők lesznek.

A német központi vezetés igyekezett ennek az érzésnek az ellenkezőjét belénk plántálni. Kineveztek a Németországban levő újonccsapataink számára egy német felügyelőt Wolff gyalogsági tábornok személyében, és ezzel megalakult a már decemberben tervezett német felügyelőség. Ennek velem közölt hivatása lett volna a magyar csapatok nyilvántartásában, kiképzésének, ellátásának irányításában való közreműködés. Valójában azonban semmi segítséget sem jelentett, sőt, bizonyos mértékben késleltető és gátló szerepet játszott köztem és az AHA között, mert az írásbeli érintkezés átterelődött a német felügyelőn át vezető útra. Ezen felül a német felügyelőben felébredt bizonyos törekvés, mely szerint velem szemben az elöljáró szerepét óhajtotta volna játszani. Egy-két ilyen sikertelen kísérlet után azonban letett erről a szándékáról. Majd elkezdett egyes magyar alakulatokkal közvetlenül intézkedni. Ezt is kifogásoltam, de teljesen nem tudtam megszüntetni, mert ezek után annak a német csapatnak adott intézkedéseket, melyhez az illető magyar alakulat kiképzés, elhelyezés, ellátás dolgában utalva volt, és ezáltal közvetve szólt bele olyan magyar ügyekbe, melyek megállapodásunk értelmében nem tartoztak rá. Egyébként az AHA is adott ki egy intézkedést, melynek értelmében futárt a honvédelmi miniszterhez csak az ő engedélyével küldhetek, az ő általa adott úti okmányokkal. Tiszteket sem hivatalos, sem magánügyben avagy szabadságra Magyarországra nem küldhetek. Németország területén végrehajtandó szolgálati utazásokhoz szükséges okmányokat avagy gépjármű-menetlevelet csak az a német parancsok írhat alá, akihez a magyar szerv (kiképzés, ellátás, elhelyezés) szempontjából utalva van. Ez személyemre vonatkozóan például azt jelentette volna, ha én gépkocsival az AHA-hoz akarok menni, előbb Wolff tábornok vagy meghatalmazottja által aláírt menetlevelet kell beszereznem. Ismételten bejelentettem a fenti rendelkezések elleni tiltakozásomat. Minthogy az AHA nem vonta vissza ama rendelkezéseit, kénytelen voltam túltenni magamat rajtuk és magyar bélyegzővel, valamint aláírással ellátott úti okmányokat kiadatni. Meg kell hagyni, hogy a vasúti vagy közúti ellenőrző közegek ezeket a magyar bélyegzős okmányokat nagyobb becsben tartották, mint a német bélyegzősöket.

„...egyenlő az ágyútöltelékként alkalmazással”

Január közepén jelentkezett nálam egy újabb intézmény, mely arról biztosított, hogy a magyar hadosztályok rövidesen felállításra kerülnek. Ez a hadosztály felállító törzse volt. Egy német tábornok parancsnoksága alatt úgyszólván egy teljes német hadosztálytörzs, melynek feladata a hadosztályt annak magyar parancsnokságával karöltve megszervezni, felállítani, kiképezni és bevetésre kész állapotban átadni a magyar hadosztályparancsnoknak. Az 1. magyar hadosztály felállító törzsét az Oderától keletre, a Wandern melletti Grosskirschbaum táborba irányították, hogy itt szervezze meg a hadosztályt, melynek állítólag február 1-jére készen kellett volna lennie. Az AHA azonban azt a követelményt állította fel, hogy rajparancsnoktól felfelé minden leendő magyar parancsnokot előbb át kell képezni, s csak átképzés után lehet parancsnoksággal megbízni. Így a felállítandó első magyar hadosztály teljes parancsnoki karát is előbb átképző tanfolyamra kellett volna vezényelni. Senki sem tudta azonban megmondani, pl. hány rajparancsnokra lesz szükség, mert sem hadrendet, sem szervezési adatokat nem kaptunk még. Ezek többszöri, eredménytelen sürgetése után ismét olyan érzésem támadt, hogy a német hátsó vezetés – beleértve az AHA-t is – már nem ura akaratának, mert még egyszerű nyomtatványokat sem képes elkészíttetni idejében. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy az 1. magyar hadosztályból február 1-jére semmi sem lesz, mert hiszen január közepén még a hadrendje sem volt ismeretes.

Közben az orosz erők egyre jobban közeledtek az Oderához. A grosskirschbaumi tábor már túl közel volt az arcvonalhoz. Ezért a hadosztály-felállító törzset elvitték onnan Grafenwöhrbe, a Bayreuthtól közvetlen délkeletre fekvő hatalmas táborba. Megígérték az ugyancsak Grosskirschbaumban lévő tiszthelyettesképző iskolának az áttelepítését is, de az egyelőre csak ígéret maradt. Tudomásomra jutott azonban, hogy megkérdezésem és beleegyezésem nélkül elvittek attól az iskolától 300-nál több hadapród őrmestert és zárt osztagban bevetették őket Breslau védelmére. Hasonló volt a tervük ugyancsak azzal a több mint 300 fiatal hadnaggyal és zászlóssal, akik 1944 októberében jöttek ki az iskolából, és most – átképző tanfolyam elvégzése után – a csapatokhoz való szétosztásukat várták Grosskirschbaumban. Amikor ezt egy délben megtudtam, Sányi vezérkari századosomat azonnal kiküldtem a helyszínre azzal a paranccsal, hogy még az éjjel ossza szét a hadnagyokat és a zászlósokat a különböző csapattestekhez, és indítsa őket haladéktalanul útba. Így másnapra már tényleg szétszéledtek a fiatalok egész Németország, sőt Dánia területére. Az AHA csak harmadnap szerzett erről tudomást. Erősen kifogásolta „önkényes” eljárásomat, de már nem lehetett rajta változtatni. Az AHA-ban bejelentettem tiltakozásomat egyes egységek vagy azok részeinek bevetése ellen, mert

a) a kötött írásbeli megállapodás szerint azok csak Magyarországon, közvetlenül magyar érdekekért vethetők be,

b) kiképzetlen, felszereletlen újoncalakulatok ezek, melyeknek ily állapotban való bevetése egyenlő az ágyútöltelékként alkalmazással.

Eme bejelentésemet ugyancsak igen rossz néven vették, és különösen Hübsch őrnagy volt sértődött. Hangsúlyozta, hogy a német vezetés sehol sem alkalmazza a rábízott csapatokat ágyútöltelék gyanánt. Tiltakozásomnak nem sok eredménye lett, annál inkább sem, mert a magyar kormány hozzájárult ahhoz, hogy az ellenség által fenyegetett helyőrségekben – azok védelmére – az ott lévő magyar csapatok éppen úgy bevethetők legyenek, mint a német csapatok. Szükségesnek tartottam az erről tárgyalandó értekezleten még kikötni, hogy ezek a bevethetők csak teljesen kiképzettek legyenek, tisztességes felszereléssel és ruházattal. Ezzel csökkenteni szándékoztam a bevethetők létszámát, és szerettem volna elkerülni a valóban ágyútöltelékként való alkalmazást. Sajnos ez sem sikerült, mert a magyar csapatokat az összeköttetés hiánya miatt idejében nem tudtam értesíteni. Azt is követeltem, hogy legalább értesítsenek róla, ha egy magyar egységet bevetnek valahol, mert hiszen nekem a magyar emberekkel el kell számolnom. Az AHA kijelentette, hogy az nehezen fog menni, mert a bevetések helye hadműveleti terület, ahol külön parancsnokság működik, amely parancsnokság nem jelent a „hátsó hadsereg” parancsnokságának. Mindazonáltal fenntartottam ezt a követelésemet azzal, hogy találják meg a módját annak, hogy értesítést kapjak a magyar egységek bevetéséről. Minthogy nem bíztam ennek sikerében, a magam vonalán – személyi közvetítésekkel – elrendeltem, hogy minden bevetésre kerülő magyar egység haladéktalanul küldjön egy németül tudó összekötő közeget a felettes német parancsnoksághoz, és ez – ugyancsak magyar kapcsolatokat keresve – minden eszközzel kísérelje meg az értesítést hozzám eljuttatni. Ily módon, ha késéssel is, már a bevetés megtörténte után, de hírt szereztem a bevetésekről.

Ezek a hírek szomorúak voltak, mert egybehangzóan azt igazolták, hogy az újonccsapatok – ott, ahol az orosz meglepően tört előre – rosszul ruházva, hiányos felszereléssel és kiképzéssel, zsákmánypuskákkal, puskánként 20-25 tölténnyel kerültek bevetésre, sok helyen a védőállás legkellemetlenebb szakaszában. Ismételten előfordult, hogy az így bevetett, rendszerint szakasz- és századerejű egységeket azután nem értesítették a további szándékról, és tájékozatlanul magukra hagyták őket. De nemcsak ezeket, hanem egész magyar helyőrségeket, családtagokkal együtt hagytak így magukra értesítés nélkül, sőt, a helyzet megszilárdulásáról közölt hamis hírekkel az eseményekre felkészületlenül belelökték a bekövetkezendő, nem keresett harcba. Például Tóth ezredesnek is azt mondták még a rajtaütés napján, hogy az „Ostwall” (keleti védelem) oly erősen ki van építve és megszállva, hogy azon semmi sem jöhet át. Így került a Kinizsi Pál tiszthelyettesképző iskola Tóth Imre ezredes parancsnoksága alatt a hozzá csatlakozott egyéb szervekkel együtt, kb. 200 családtaggal Grosskirschbaum táborban január utolsó napjaiban az éjjeli órákban orosz páncélosok rajtaütő támadásába. A szemtanúk jelentése szerint az első ágyúlövés egy barakkot talált, melyben családtagok, nők és gyermekek laktak. Mindenki elvesztette a fejét és menekült a havas éjszakában, ki merre tudott. Egy százados az oroszok beérkezésekor kiirtotta egész családját: feleségét, gyermekeit, végül önmagát. Tóth ezredes segédtisztje – aki a rajtaütés utáni második napig elbújva ott maradt, és csak azután menekült el motorkerékpáron – megrázó részleteket mondott el többgyermekes anyák kétségbeesett futásáról, gyalog, hóviharban. Hát mégis igaz volna, amit a német propaganda az orosz csapatok magatartásáról híresztelt? Ezzel ellentétben azt is elmondta ez a segédtiszt, hogy az öngyilkos magyar százados még életben volt, amikor megjelent egy orosz tiszt is, aki látva a családirtást, megrázta a magyar százados vállát, mondván: „Hát miért tette ezt?” A grosskirschbaumi veszteség 13 tiszt 220 legénység és 106 családtag volt.

Mi igaz hát mindabból, amit az orosz csapatokról mondanak és írnak? – kérdezte az ember önkéntelenül magától és egymástól. Ki tudott erre megbízható választ adni?... Tény, hogy ennek az esetnek a híre hamar elterjedt az Odera mentén elhelyezett magyar csapatok körében, és valamennyien önmaguktól igyekeztek nyugatabbra eső területre kerülni.

Néhány nap múlva, február 1-je körül, az oroszok Frankfurt és Küstrin tájékán már elérték az Odera folyót. A Küstrinben telepített magyar hadikórházunkat a magyar társkórház nem értesítette a kiürítési parancsról. A magyar kórház már ágyútűzben rakodott fel egy véletlenül elcsípett vasúti szerelvényre, felszerelésének jó részét visszahagyva, és napokig bolyongott irányítás nélkül, míg végre két részre szakadva, egyik részével Nyugat-Németországban, másikkal Thüringiában fedelet tudott biztosítani betegei számára. Elterjedt ugyanis annak a híre, hogy az oroszok a genfi nemzetközi egyezményt nem ismerik el, tehát nem is tartják be.

Fürstenwaldéba tömegesen érkeztek a menekülők kelet felől. Családtagjaink – kik polgári házaknál voltak elszállásolva – naponta hallották tőlük és szállásadóik szájából az ellenőrizhetetlen rémhíreket. Sőt, a szállásadók is megkezdték a menekülést Fürstenwaldéból, mert már itt is számolni lehetett orosz páncélosékek megjelenésével. El lehet képzelni a családtagok lelkiállapotát, kik otthonukat kényszerültek elhagyni, és most itt vannak idegenben, vagyonuknak néhány koffert kitevő maradványával, kisgyermekekkel, aggokkal, néhány asszony áldott állapotban, kitéve a Grosskirschbaumban lejátszódott rajtaütéshez hasonló eseményeknek. El kellett kerülnöm a fejetlenséget, ami a városban biztosan kitört volna meglepő támadás esetén, azért a tisztikarral folytatott előzetes megbeszélés után a családtagokat áttelepíttettem Wittembergbe, az ott lévő műszaki akadémiához, szükségszállásokra. Úgy véltem, ha a németek az Odera mentén nem tudják az orosz előretörést megállítani, akkor már Berlint is közvetlenül támadás fenyegeti, melynek sikere esetén a háborút be kell fejezni. A családtagokat tehát ki kell vonni az előre látható harcterületből.

A családtagok február 1-jei átköltöztetése után Fürstenwalde is hadműveleti területté vált. Egy német hadsereg-parancsnokság költözött ide, csapatok vonultak keresztül-kasul a városon, de számottevő erőt ezek nem képviseltek. A németek megkezdték a város körvédelemre való berendezését, melybe az ott lévő magyar vasútépítő újonczászlóaljat is bevonták. Ennek a zászlóaljnak mindössze 25-30 magával hozott puskája volt. Ezt a németek kiegészítették kb. száz darabra. A zászlóaljnak kiutaltak 8-10 kilométer széles védőkörletet, ebben folyt váltott századokkal az újonckiképzés és egyben az állás műszaki kiépítése, főleg fatorlaszok készítése német vezetés mellett. Páncéltörő fegyver egy sem volt, eltekintve néhány páncélököltől.

Jellemző az AHA-ban uralkodott idegállapotra, hogy február 3-án felhívtak onnan távbeszélőn, és burkoltan az iránt érdeklődtek: megvagyunk-e még, nem törtek-e be az oroszok Fürstenwaldéba. Berlinben valóban terjedtek ilyen hírek. Ugyanis az előző napon élte át Berlin az eddigi legnagyobb légitámadását, melyet katonai szemmel is úgy lehetetett tekinteni, mint a vele egy időben meginduló orosz támadás hátsó zárótüze.

Az egyenként beérkező magyar jelentésekből sikerült megállapítani, hogy a németek századtól zászlóaljig terjedő erőben magyar egységeket vetettek be Breslautól délre, Breslauban, Frankfurtnál, Küsternnél, Stettinnél és ettől északra eső területen is. Valamennyit hiányos felszereléssel, zsákmánypuskákkal felfegyverezve.

Felmerült egy újabb jelenség is, amelyből fontos következtetéseket lehetett levonni. Egyes német helyőrségek parancsnokai úgynevezett „riadóegységeket” szerveztek felsőbb parancsra a helyőrség épkézláb embereiből, valamint hirtelen behívott, öreg népfelkelőkből a közvetlenül fenyegetett városok védelmére. Eme egységek felszereléséhez és mozgóképessé tételéhez mindent összekapartak, amit csak elértek. Így a magyar újoncegységek járműveit, lovait is, melyek az illető magyar egység belső életének (élelmezés, felvételezés, áthelyezés esetén a legszükségesebb anyagszállítás) lebonyolításához feltétlen szükségesek voltak. Ezeket a magyar javakat tisztán zsákmányanyagként kezelve, nyugtázás nélkül sajátították ki, elvévén azokat a kiszolgáló magyar katonák kezéből. Csak ismételt tiltakozásomra volt hajlandó az AHA oly értelmű rendeletet kiadni, amely szerint ilyen anyag csak égető szükség esetén vehető igénybe. A magyar létszükségletet az igénybevételt elrendelő német parancsnokság a magyar parancsnokkal egyetértésben állapítja meg, és a valóban igénybe vett anyagról szerkesztett nyugták egy példányát az érdekelt magyar alakulatnál hagyja, másikat pedig felterjeszti az AHA-nak. Még ezek után sem szűntek meg ezek az önkényes rablások, mert a központi rendeletek útja akkor már kiszámíthatatlan volt. Ezek vagy valóban nem érkeztek meg már rendeltetési helyükre, vagy pedig nyugodtan letagadható volt a megérkezésük, mert a vasútvonalak bombázása, a postaküldemények elveszése napirenden volt.

A „riadóegységek” felállításából és azok felszerelésének körülményeiből azonban megállapítható volt, hogy keleten, az orosszal szemben nincsenek a feltartóztatáshoz, de még a védelemhez sem elégséges hadműveleti erők, és egész Németországban nincsen már annyi korszerű fegyverzet, amellyel a még mindig kiképzés alatt álló, több százezer embert fel lehetne fegyverezni. Hiszen csak magyar alakulatokban ekkor már 114 ezer fő volt Németországban. Ebből a megígért 4 magyar hadosztály bőségesen felállítható lett volna. Nem volt feltehető, hogy ily szükség esetén a német vezetés lemondott volna ezek bevetéséről, ha lett volna mivel felszerelni őket. Arról nem tudtam semmit, hogy a magyar SS-hadosztályok ügye mennyire haladt, mert – mint már említettem – ezeket kínai fal zárta el tőlem. Csupán az első SS magyar hadosztály sorsáról sikerült mégis megtudnom, hogy Breslautól keletre eső területen félig kész állapotban bevetettek egyes részeket belőle. Eme hadosztály parancsnoka, Grassy altábornagy ugyanis meglátogatott Fürstenwaldéban, s akkor említette azt is, hogy a felállítás befejezése végett nyugatra viszik őket, csendes területre. A többi SS felállításáról ő sem tudott képet adni.

Tiszta vizet öntendő a pohárba, magától az AHA vezetőjétől óhajtottam megkérdezni, miért nem állítják fel a magyar hadosztályokat. Jüttner kitért a válaszadás elől. Helyettese, Keiner fogadott csak, és akkor – a megszokott rosszul leplező mosolyával – az alábbiakat közölte velem: ők felállították volna már a magyar hadosztályokat, de a magyar kormány nem tartotta be a megállapodást és nem küldött elegendő haditapasztalattal rendelkező keretlegénységet és alparancsnokokat. Márpedig csupa újoncokból álló hadosztályokat nem lehet bevetni. Ezért ő azt javasolja, hogy hadosztályok helyett állítsunk fel magyar ezredeket és osztályokat, ezek – magyar parancsnokok alatt – német hadosztályok keretében könnyebben esnek át a tűzkeresztségen és olcsóbban szerzik meg a haditapasztalatokat. Természetesen ez esetben nem lehet biztosítani, hogy ezek a magyar alakulatok csak Magyarországon kerüljenek bevetésre.

Amikor az eddig bevetett magyar alakulatok hiányos fegyverzetére célozva azt mondtam, hogy ezt látszik bizonyítani, miszerint nincs elegendő német fegyver és felszerelés. Ezt bizonyítja a magyar szegényes felszerelés német részről való igénybevétele, valamint az a körülmény is, hogy a kiképzésre szánt, zsákmányolt és selejtfegyverek nagy részét is igénybe vették bevetésre kerülő alakulatok számára. Erre Keiner méltatlankodva, de határozottan kijelentette, hogy van fegyver is, felszerelés is, de azt csak teljes hadiértékű hadosztályok kapják. Egyébként ne bizalmatlankodjak, ők a megállapodásaikat be fogják tartani, csak – magyar hibából – eltolódik a végrehajtás.

A szita átlátszó volt:

a) nincs elegendő fegyverzet és felszerelés további érdemleges új felállításokra,

b) a részletekben felállított magyar egységekkel toldozni-foldozni óhajtanának egyes leharcolt német seregtesteket, hogy újra bevethetők legyenek. Természetesen nem Magyarországon.

Ezeket a benyomásaimat és megállapításaimat írásban lefektetve külön futárral jelentettem a honvédelmi miniszternek, az alábbi helyzetképet adva.

1. A németek január közepéig szemmel láthatóan igyekeztek megállapodásaikat velünk szemben megtartani, azaz a vállalt seregtesteket felállítani.

2. Január közepe óta, a beállott események folytán fokozatosan elnagyolják a magyar ügyet, a kiképzés úgyszólván szünetel, helyette közmunkára, romeltakarításra és védőállás építésre használják fel csapatainkat.

3. Január végétől kezdve egyre-másra vetik be kiképzetlen újoncalakulatainkat, hiányos felszereléssel. Ily állapotban azok otthon, Magyarországon is harcolhatnak.

4. Jelenleg már nincs fegyver új felállítások részére, ezért még egyetlenegy hadosztályt sem tudtunk a magyar egységekből felállítani. Ezek után nincsen további célja a Németországban való tartózkodásunknak.

5. Kértem a honvédelmi minisztert, annál is inkább, mert én a magam részéről nem járultam hozzá hadosztályok helyett egyes csapatrészek felállításához, mondván, hogy én ebben nem dönthetek.

Erre a jelentésemre február második felében érkezett meg a miniszter válasza, melyben közli, hogy szívesen kijön személyesen, csak készítsem elő látogatását. Ezt meg is kezdtem azonnal az AHA-ban. Jüttner Obergruppenführer hajlandó volt a megbeszélésre, mondván, hogy a meghívásról majd értesíti a honvédelmi minisztert. Ezt a találkozást azután állandóan sürgetnem kellett Jüttnernél, aki ezekben az időkben nehezen volt hozzáférhető és többször kitért az elől, hogy személyesen szóba álljon velem. Helyettese, Keiner tábornok pedig azzal intézte el érdeklődésemet, hogy ezt az ügyet Jüttner személyesen intézi. A találkozás valójában – előttem ismeretlen okokból – csak március második felében jött létre. Erről a későbbiekben számolok be.

Közben az alábbi fontos események történtek: Magyarossy vezérezredes, áttelepítési kormánybiztos Berlinbe helyezte át székhelyét az Adlan szállodába. Helyettese, Gyimessy altábornagy ^[63] Bécsben maradt. Rövidesen azonban – az okokat ismét nem ismerem – Magyarossy eme beosztása megszűnt, illetve azt Mecsér András berlini követ vette át, Magyarossy pedig bevonulásra kapott parancsot. Erről engem egy szűkszavú rendelet értesített, mely rendelet ezekben az ügyekben a követet jelölte meg elöljárómként. A követet ezután rendszeresen tájékoztattam az újoncalakulatok elhelyezéséről és általában a magyar csapatok lényegesebb ügyeiről. Ez annál is inkább szükséges volt, mert a követségnek jobb telefonösszeköttetése volt a magyar kormánnyal, mint nekem a honvédelmi miniszterrel, és sokszor kellett ezt a lehetőséget igénybe venni adminisztratív jelentések továbbítására is. Katonai attasénk e célra nem volt igénybe vehető, mert a német attasé osztállyal együtt Berlinen kívül tartózkodott, és telefonon úgyszólván nem volt elérhető, gépkocsin pedig – az úgyszólván teljesen hiányzó üzemanyag folytán – ugyancsak nem volt felkereshető.

Érdekes egyénisége volt a követségnek Porzezinsky követségi tanácsos ^[64], volt vezérkari alezredes. Fanatikus híve volt az új rendszernek, és a követ állandó betegeskedése folytán mozgatója az egész követségnek. Teljesen rózsás színben látta és hirdette a német ügyet és vele együtt a megmozdulni, kibontakozni sem tudó magyar bel- és külpolitikát, még akkor is, amikor a veszett ügy kézzelfogható jeleit tártuk elébe. A végén bizalmatlan lett velem szemben, sőt még Mecsér követtel is, aki katonai vonalon tett megfigyeléseimben nekem adott igazat.

Megkezdődött azután törzsem felduzzasztása az általam nem kért funkcionáriusokkal és személyekkel. Vezérkari főnökül bevonult Szávay Sándor vezérkari ezredes ^[65], aki még Budapestről való elindulásomkor kilátásba helyezte, hogy ő fogja ezeket a teendőket átvenni, de eddig nem tudta ezt a beosztást elfoglalni. Most hozta magával a kinevezési rendeletet. Eddigi vezérkari főnököm, Vasváry Károly vezérkari alezredes már jól begyakoroltan vezette az ügyeket, most azonban át kellett adnia hivatalát az új főnöknek, akit előbb azonban – elég hosszadalmasan – tájékoztatnia kellett. Kaptam azután a kiképzési osztálytól több tisztet, akiknek – az otthoni elképzelés szerint – itt kellett volna a kiképzést irányítaniuk. Ezek a tisztek mind azzal a reménnyel jöttek ki Magyarországról, hogy itt családjukkal együtt nyugodt életük és munkakörük lesz. Nagy volt a csalódásuk, amikor megismerték a németországi helyzetet.

„...a hungarista eszmét ismertesse meg”

Jelentést kaptam arról, hogy a Berlin környéki helyőrségekben megjelenik Raffay alezredes ^[66], és az alakulatok részére „világnézeti” előadásokat tart. Ezeknek az előadásoknak az irányzatáról, tárgyáról nem volt tudomásom, ezért elrendeltem, hogy Raffay alezredest utasítsák nálam való jelentkezésre. Ugyanis nevezett nem tartozott a törzsemhez, és nem tudtam, ki küldte őt ki, és milyen feladattal, és hogy merre jár. Több heti keresés után sikerült csak felvenni vele a személyes összeköttetést. Ekkor derült ki, hogy őt a honvédelmi miniszter – egyben a vezérkar főnöke – 2. osztálya küldte ki közvetlenül azzal, hogy a Németországba irányított csapatoknál a „hungarista eszmét” ismertesse meg. Raffay alezredes azonban nem tudott felmutatni semmiféle ilyen tárgyú hivatalos felfogást vagy akár csak valamilyen magán szellemi terméket, ezért elrendeltem, hogy előbb állítson össze valami munkaprogramot, azt mutassa be nekem, vonuljon be a törzsemhez, és csak az én tudtommal járhatja a csapatokat. Huzamosabb távollét után – melyet betegségével igazolt – bemutatott nekem Raffay alezredes egy tervezetet. Ennek lényege azonos volt a nálunk szokásos „nemzetvédelmi” előadások fogalmával és ennek a szolgálatnak a megszervezését tartalmazta, teljesen azonos módon, mint ahogy az nálunk a nemzetvédelmi tiszteknél már gyakorlat tárgya volt hosszú évek óta. Az új „eszme” ismertetését persze ez a tervezet is kerülte, mert Raffay alezredes nem tudott ez irányban állást foglalni. Raffayt mégsem tudtam a törzsemhez bevonultatni, mert családjával együtt Döberitzben választott lakóhelyet, és arra kért, hogy a nálam lévő szűk elhelyezési viszonyokra való tekintettel ne kelljen neki elhagyni a németektől kapott jobb lakását. Állandó betegeskedésére való tekintettel ehhez hozzá is járultam, csak azt kötöttem ki, hogy legalább hetenként egyszer jelentkezzék nálam. Ezt sem tudta mindig teljesíteni.

A magyar vezérkar főnöke egy másik tisztet is kiküldött a „hungarista eszme” megismertetése és terjesztésének ellenőrzése érdekében. Erről úgy szereztem tudomást, hogy egy napon jelentkezett nálam Herszényi repülő százados ^[67] mint a vezérkar főnöke hadműveleti csoportfőnökének közvetlen kiküldöttje, és előadta, hogy több alakulatot meglátogatott. Ezek mindegyikénél azt tapasztalta, hogy a „hungarista eszme” terjesztése tekintetében nem történik semmi, sőt e téren a tisztikar is teljesen tudatlan, mert nem kapott a főfelügyelőségtől semmi tájékoztatást. Ezért ő tartott mindenütt ilyen tárgyú ismertetést. Megragadtam az alkalmat, hogy végre én is halljak valamit ennek az eszmének a mibenlétéről, és ezért felszólítottam Herszényi századost, hogy tartson nekem is előadást róla. Ez elől nevezett azzal tért ki, hogy a hivatalos felfogást vele nem közölték még, és nem akarja egyéni felfogását előadni, mert ilyen nagy kérdésben én előttem egy árnyalattal sem akar eltérni a hivatalosan megfogalmazott szövegtől. Ilyen kiadvány azonban készült, azt majd meg fogom kapni. Arra a kérdésemre, hogy akkor miért adta elő eddig az egyes alakulatoknál az ő egyéni nézetét, azt felelte, hogy ő azért a hivatalos felfogás szellemében beszélt, mert itt is, ott is sikerült valamit abból megszereznie. Így ez alkalommal sem sikerült a „hungarista eszme” mibenlétét megismernem. Megtudtam azonban Herszényi századostól azt is, hogy parancsot kapott a csapatoknál szerzett tapasztalatainak, megfigyeléseinek közvetlen, tehát az én kikerülésemmel teendő jelentésére. Meghagytam neki, hogy ezeknek a jelentéseknek egy másodpéldányát küldje el nekem is, mert különben nem szerzek tudomást arról, hogy mi történik az alakulatoknál. Ezt Herszényi százados meg is ígérte. Valóban kaptam is tőle két vagy három ilyen jelentést. Ezekből, de még inkább az alakulatoktól beérkezett jelentésekből azt állapítottam meg, hogy Herszényi százados káros munkát folytat a magyar lelki egység ellen, mert szereplésének módjával a legénységet a tisztikar ellen hecceli, sőt, éket ver a tisztikar fiatalabb és idősebb, politikától mentes rétege közé. Ezért a legközelebbi jelentkezése alkalmával – saját felelősségemre – megtiltottam neki, hogy az alakulatoknál mutatkozzék. Ezt a Honvédelmi Minisztériumnak írásban is jelentettem, kérve rendelkezésem jóváhagyását, és nevezett vándorlásainak a betiltását.

Huzamosabb idő telt el, de a minisztériumtól semmi választ nem kaptam eme felterjesztésemre. Ezért az általam elérhető alakulatoknak meghagytam, hogy ha Herszényi százados ott megjelenne, és káros tevékenységét folytatná, tartóztassák le és kísérjék be hozzám. Később a honvédelmi miniszter megérkezésekor neki szóban is jelentettem ezt az esetet, amikor azt a tájékoztatást kaptam, hogy nevezettet a minisztériumhoz való bevonulásra utasították. Herszényi százados azonban ezt a parancsot nem hajtotta végre, mert az összeomláskor őt családjával együtt az én törzsemnél találtam.

A német felügyelő, Wolf tábornok, aki jobb mozgási lehetőséggel rendelkezett mint én, többször említette szemrehányólag, hogy az általa meglátogatott magyar alakulatoknál nincs „világnézeti” oktatás, pedig ez nagyon fontos a legénység részére is, de különösen a parancsnokok részére. Megmondtam neki, hogy a papjaink járnak helyőrségről helyőrségre, és tartanak valláserkölcsi előadásokat. Ezen kívül vannak nemzetvédelmi tisztjeink, akik hazafias tárgyú előadásokat tartanak. Egyébként nálunk a parancsnokok irányítják egységeik nevelését. Wolf tábornok ezt nem tartotta kielégítőnek, bejelentette, hogy az AHA útján intézkedni fog tanfolyam felállítására, melyen magyar propaganda-tiszteket képeznek ki. Valóban, Wolf tábornok minden vonalon sürgette ezt az ügyet, sőt, egy ízben elutazott Kőszegre, a Honvédelmi Minisztériumba is a tanfolyam felállítása érdekében. Ilyen tanfolyamot AHA-rendeletre fel is állítottak német oktatószemélyzettel Berlinben. A tanfolyamba 15-20 magyar tisztet vezényeltek, akik kb. ötnapos előadássorozat után március végén Magyarországra kerültek volna további kiképzésre a Honvédelmi Minisztérium irányításával. Ennek végrehajtására azonban a hadihelyzet miatt már nem került sor.

A „hungarista eszme” megmagyarázását mindenki sürgette. Jelentették nekem, hogy van a törzsemben egy Madarász nevű őrmester, aki írt egy tanulmányt, melyben ilyen kérdéssel foglalkozik. Ezt a tanulmányt futólag elolvastam, azonban abban főleg az egyes világnézeti eszmék kifejlődésének, megerősödésének, elöregedésének és új eszmék által való kiszorításának genezise volt általánosságban ismertetve. Mindenesetre elküldtem Madarász őrmestert Kőszegre, a Honvédelmi Minisztériumba, hogy bíráltassa felül tanulmányát, és hozzon írásbeli rendeletet, hogy mit lehet abból felhasználni. Madarász őrmester azzal tért vissza, hogy otthon hivatalos kiadvány készül e tárgyban. Annak megjelenéséig engedélyt kapott, hogy az ő tanulmányából általános vonatkozású előadásokat tartson. Ekkor elrendeltem neki, hogy szedje szét a tanulmányát a legénység által is megérthető nyelvezettel megírt tárgykörökre és a tisztek számára szánt részekre. Ezt a munkát Madarász őrmester – ugyancsak a bekövetkezett hadihelyzet miatt – már nem tudta befejezni. Még egy látogatónk volt a „hungarista eszme” jegyében. Ugyancsak márciusban jelentkezett nálam egy Péntek nevű államtitkár, hogy őt Szálasy küldte ki egyes tiszti csoportokhoz előadások tartására, így az éppen folyó hadosztályparancsnoki tanfolyam magyar tisztjei számára is. Tudtommal csak ezen a helyen tartott előadást, azután visszatért törzsemhez, és itt beszélt vagy 20 percig a tisztek és a legénység előtt oly magasröptű bölcseleti elmélkedés formájában, hogy abból a hallgatók zöme alig értett valamit. A „hungarista eszme” mibenlétének megmagyarázásával ő is adós maradt.

A német felügyelő, Wolf tábornok újabb önkényességet követett el. Berlinben véletlenül összejött az Észak-Németországból menekülő, magyar központi tüzériskola parancsnokával, Pentsy vezérőrnaggyal ^[68]. Kettőjük közt szóba került egy friss tüzérosztály felállítása, új, 15 cm-es ágyúkkal. Pentsy vezérőrnagy – hogy Eger ^[69] környékén tervezett elhelyezkedéséhez támogatást kapjon – felajánlotta ennek a tüzérosztálynak a felállítását személyzet tekintetében. Minderről csak akkor szereztem tudomást, amikor Wolf tábornok önkényes rendelkezését – melyet a felállításra már kiadott – nekem is megküldte. Pentsy nem küldte el a szükséges, kiképzett szakszemélyzetet, erre Wolf tábornok ismét önkényesen, más alakulatoktól vezényelt oda kiképzetleneket, és német oktatókkal megkezdte a tüzérosztály felállítását. Alig 1 hét múlva, éppenhogy számszerűleg megvolt két üteg, már vasúti berakásra és Küstrin térségébe való elszállításra kapott parancsot az egység, teljesen kiképzetlen, felruházatlan, felszereletlen állapotban. Ekkora lelkiismeretlenség láttán felháborodva tiltakoztam a bevetés ellen. Wolf tábornokban felébredt a lelkiismeret, és az ő segítségével a vasúti szerelvényekről szedtük le az ütegeket. Három heti kiképzés és felszerelés után mégis elszállításra kerültek ezek a hirtelen gyártott tüzérek. Ezt azonban nem tudtam ellenőrizni. Ugyancsak Wolf tábornok által kiadott rendeletre, megkérdezésem nélkül felállítottak 3, páncélosokat leküzdő zászlóaljat magyar alakulatoktól vezényelt emberekből. Csak az elrendelt vezénylésekből szereztem tudomást erről is. Ezekre vonatkozóan kikötöttem, hogy csak Magyarországon nyerhetnek alkalmazást. Ezt megígérték, sőt erről írásban is értesítettek, mégis az egyiket részeivel a nyugati arcvonalon erőszakosan bevetették, a másikat az Oderától nyugatra tartalékba helyezték, a harmadikról nem sikerült megtudnom, mi lett vele.

Egyre sűrűbben érkeztek panaszok az alakulatoktól a velük szemben elkövetett német túlkapásokról. Most már teljesen „külföldi” munkásalakulatoknak tekintették a magyar újoncalakulatokat, melyeket lerongyolt ruháikban, fegyvertelenül vittek különböző munkahelyekre, a legtöbbször romeltakarításra, bedőléssel fenyegető házfalak közé. Valóban, halálos áldozatokat is követeltek ezek a munkák. A munkálatokat vezető „Todt szervezet”^[70] részlegparancsnokai sokszor megsértették a csapattal kivonuló magyar tisztek önérzetét fontoskodó, lármás utasításaikkal, őket tényleg a hadifoglyokkal együtt foglalkoztatva, velük azonos bánásmódban részesítve. Elképzelhető eme egységek lelkiállapota, amikor azzal az ígérettel szakították el őket hazájuktól, hogy felfegyverzik, kiképzik őket a magyar földért folytatandó harcra, és most itt kell lopniuk a napot, úgyszólván hadifogoly-sorban. Minden egyes, tudomásomra jutott eset miatt írásban tiltakoztam az AHA-nál. Minden esetben – kimagyarázások közt – orvoslást ígértek, néha ilyenről értesítettek is, de mégsem szűntek meg ezek a jelenségek.

Ilyen megalázó különbségtételek nemcsak a városokban, a nyilvános életben történtek, hanem a laktanyákban is, a német „bajtársak” között. Jelentést kaptam arról, hogy étkezéskiosztásnál, kantinablaknál a németek a magyarokat félrenyomják és becsmérlő kifejezésekkel illetik. Ezeket is mind bejelentettem az AHA-nak, ugyanolyan eredménnyel, mint az előbb említetteket.

Időközben megkezdődött Fürstenwalde katonai kiürítése is. A hadműveleti és helyőrségi parancsnokokon kívül már csak a magyar felügyelőség tartózkodott itt. Az AHA a felügyelőség tágabb törzse és a családtagok számára Bayreuthot jelölte ki tartózkodási helyül, ama Gau-k egyikét, melyekben eredeti terv szerint is magyar lakosságot akartak elhelyezni. A legszűkebbre szabott vezetési törzs számára pedig a Berlin külvárosában, Zehlendorfban lévő „Düppel” táborban utaltak ki helyet. Ezt a legszűkebb törzset ők velem együtt 4-5 főben képzelték el, küldönccel, gépkocsivezetővel együtt. Ez annyit jelentett volna, hogy teljesen elszakadok a magyar alakulatoktól, mert ezzel a személyzettel sem nyilvántartást vezetni, sem velük írásbeli vagy futárérintkezést fenntartani nem tudtam volna, és csak az AHA-nak egy mindenre fejet bólintó szervévé váltam volna. Hosszas alkudozás után végre megengedték, hogy 15-16 tisztet, 10-12 főnyi legénységi állományú egyént tarthassak magamnál, akikkel az elvi, nyilvántartási, hadbiztosi, hadbírói és orvosi ügyeket szükségképpen még le tudom bonyolítani és az írásbeli ügymenetet is el tudom látni. Itt meg kell jegyeznem, hogy nemcsak az AHA-nak és a német felügyelőnek szóló ügydarabokat kellett már kezdettől fogva német nyelven szerkeszteni, hanem a saját magyar alakulatoknak kiadott minden rendeletemet 1 példányban az AHA-nak, 1-1 példányban pedig az összes katonai körletparancsnokságnak német fordításban meg kellett küldenem. Még így is előfordult, hogy egyes német parancsnokságok a hozzájuk utalt magyar csapat számára érkezett magyar hivatalos postát előbb lefordíttatták németre, és csak azután adták ki a címzettnek. És ha 2-3 hétig tartott ez a fordítás, akkor 2-3 hétig tartották vissza ezt a postát. Az ellenőrzést tehát az ő részükről megszervezték. Nálam, a törzsnél pedig Wolf tábornok egy magyarul is tudó tisztje volt beosztva „összekötő”, valójában ellenőrző közegként. Dicséretére váljék, ennek a Wassischek nevű századosnak, hogy teljesen a mi pártunkon állt, és igyekezett a mi érdekeinket képviselni.

Február 20-ig feltétlenül el kellett foglalni a „Düppel” táborban kiutalt helyünket. A tágabb törzset 2 beosztott tábornokommal együtt Bayreuthba irányítottam, magam Szávay ezredes, vezérkari főnökömmel és a többi 14-15 tiszttel, valamint irodai személyzettel február 20-án este bevonultam az új munkahelyre.

Ez a barakktábor kibombázott polgári lakosok számára készült, de nagy része már szintén a bombatámadások áldozatává vált. A kőlépcsőházas, emeletes fabarakkok szobáinak kéregpapírból volt a fala. Az ablakok üvege nagyrészt hiányzott. Központi fűtésre volt berendezve, de a fűtést éppen beköltözésünk napján szüntették be szénhiány miatt. Éjjelre felöltözve, bundában, fejre húzott sapkával kellett a szalmazsákos deszkapriccsekre lefeküdnünk, hogy a hideg némileg elviselhető legyen. Igyekeztünk villanyos fűtő- és főzőtesteket szerezni, hogy az íróasztali munkában elgémberedett kezünket és lábunkat időnként felmelegíthessük. A sors különös játéka, hogy a velünk együtt elhelyezett francia hadifoglyok voltak azok, akik házilag ilyen fűtőtesteket készítettek nekünk. Igen ám, de a nap 24 órájából legfeljebb 5-6 óráig volt csak áramszolgáltatás, pontosan az ellenséges légitámadások ideje alatt, azaz kb. 10 perccel a támadások előtt kezdődően és még 10 percig a támadások után is, hogy az óvóhelyekre le lehessen menni és onnan fel lehessen jönni. Ezt az időt kellett a lakásfűtésre vagy a főzőcskére felhasználni. Az étkezés egy magánvállalkozónak kiadott étkezdében történt, elképzelhetetlen rossz minőségű ételekből.

Az egész környezet egy elhanyagolt fogolytáborhoz hasonlított. Sokszor eszünkbe jutott, hogy mily igényeik voltak Magyarországon elhelyezés tekintetében a német tiszteknek, még a harctéren is, hát még a hátországban, avagy éppen a fővárosban. Nem mulasztottam el ezt is az AHA tudomására hozni. Meg kell hagyni, hogy Hübsch őrnagy erre egy porcelán villamos fűtőtestet szerzett nekem.

Így folyt az életünk a zehlendorfi „Düppel” táborban, állandó harcban a német központi vezetéssel. Minden törekvésem oda irányult, hogy a nyilvántartásunkat lehetőleg pontosan vezessük, hogy állandóan számom tartsuk azokat a magyarokat, akiket a végzet s a politikai rövidlátás elszakított hazájuktól és szülőföldjüktől. Ez időben a februári 114 000 honvéd személlyel szemben már 143 000 főt tartottunk nyilván német területen, és még egyre jöttek át újabb alakulatok és szervek, különösen nehéz volt a kiürített német területekről elkerült magyar alakulatok újabb tartózkodási helyét megállapítani. Ahogy én nem tudtam velük összeköttetést tartani, ők sem tudtak jelenteni. Csak a véletlen volt a segítőtársunk és az az egy-két parancsnok vagy futártiszt, aki Berlint útjába tudta vagy akarta ejteni, mert Berlin ebben az időben a szakadatlan éjjel-nappali légitámadások és az orosz arcvonal közelsége folytán már egyáltalán nem volt kívánatos tartózkodási hely.

A fellelhető alakulatokat – amennyiben a német vezetés kezéből ki tudtak csúszni – igyekeztem Bajorországba, a Dunától északra és délre eső területekre irányítani, hogy minél több magyar legyen együtt. Természetesen az elhelyezkedési nehézségek e tekintetben óriási akadályokat teremtettek. Most már nem csak keletről özönlött a menekülő lakosság a birodalom belseje felé, hanem nyugatról is, mert az angolszász erők széles arcvonalon szorították a német védőket a Rajnára, sőt helyenként már át is lépték ezt a folyót. A „Festung Deutschland” hangzatos fogalma ím összedőlt. Légvár, fantázia szüleménye volt, önmagukat sem ismerő beteg elmék szüleménye, amellyel terrorisztikusan magukkal rántották a népek millióit. A német központi vezetésnek esze ágában sem volt még ekkor beismerni tehetetlenséget, az erőtlenséget és nincstelenséget. Még mindig csodákat hirdetett, melyek a V–1 és V–2-ben ^[71], egy új, rendkívüli gyorsaságú repülőgépben avagy még ezután bevetendő, hatalmas tartalékhadseregben fognak feltétlenül kifejezésre jutni. Nagy nehezen sikerült a Honvédelmi Minisztériummal úgynevezett „menetrendszerű” telefonbeszélgetést megteremteni. Eszerint naponta este 9 órakor kapcsoltak volna bennünket egy félórás beszélgetésre, mely alatt rendeletek, jelentések és hírek cserélődhettek volna. Az esti repülőtámadás azonban sokkal menetrendszerűbben érkezett meg a „Düppel” tábor fölé minden nap, mint ez a kapcsolás. Amikor csak lehetséges volt, mindig megkérdeztem: jön-e már a miniszter, mert rengeteg jelentenivalóm van, amit sem telefonon, sem írásban nem közölhetek. Nem tudták az időpontot megmondani, hogy mikorra várható ez a látogatás.

Végre március 16-án értesített Hübsch őrnagy az AHA-ból, hogy a következő napon, 17-én délután megérkezik a magyar honvédelmi miniszter és Hitler vendégszállásán, a Rauch Strasséban nyer elhelyezést. Nekem erősen ajánlotta, hogy kis törzsemmel együtt költözzem át egy Potsdamtól északra, a városon kívül fekvő laktanyába, ahol sokkal jobb helyem lesz, mint ebben a barakktáborban. Megmondtam, hogy nem költözöm át, határozottan ezen a szállásomon óhajtom fogadni a minisztert, hogy lássa, milyen környezetben lakik itt a magyar újonccsapatok főfelügyelője. Különben is el akarok menni Berlinből Bayreuthba, a törzsem zöméhez, mert itt nem tudok velük és a magyarok zömével érintkezést tartani. Ez a helyzet csak önámítás, mert én ugyan megkapom az AHA rendeletét 24 órán belül, de az alám rendelt alakulatok számára szerkesztett parancsaim innen, erről a helyről még egy hónap múlva sem jutnak el rendeltetési helyükre. Hübsch őrnagy közölte velem, hogy felsőbb döntés szerint nekem állandóan az AHA által könnyen elérhető helyen kell tartózkodnom, arról tehát szó sem lehet, hogy Bayreuthba tegyem át székhelyemet. Egyébként ha nem akarok Potsdamba átköltözni, akkor csak maradjak ott, ahol akarok, de ez esetben kapok én is egy vendégszobát a Hitler vendégei számára berendezett épületben, hogy állandóan a miniszter közelében lehessek. A látogatás programja többszöri változtatás után az alábbiakban alakult ki.

III. 18-án délben látogatás Guderiannál ^[72], este vacsora Jüttnernél az ő harcálláspontján, Bad-Sarowban (Fürstenwaldétól délre).

III. 19-én látogatás Jüttnernél, megbeszélés a déli órákban, délután folytatódik ez a megbeszélés Jüttner helyettesénél, Keinernél.

III. 20-án esetleg látogatás Himmlernél ^[73], de az még nem biztos, hogy Himmler tudja-e fogadni a minisztert. Délután megbeszélés Keitelnél ^[74].

III. 21-én a miniszter visszaindul gépkocsin és útközben megszemléli az Egerben elhelyezett magyar alakulatokat. Éjjelezés e napon Bayreuthban.

III. 22-én Grafenwöhr táborban a még mindig felállítás alatt lévő 1. magyar hadosztály megszemlélése. Éjjelezés Bayreuthban.

III. 23-án reggel a miniszter továbbutazik Magyarországra. Én a Guderiannál, Jüttnernél és Himmlernél teendő látogatásokon nem vehetek részt, a program többi részénél azonban jelen leszek.

Március 17-én délután valóban megérkezett a miniszter. 5 óra tájban jelentkeztem nála vezérkari főnökömmel és Bor altábornaggyal együtt. Mindössze 30 percig hallgatta meg jelentésemet, melyet e napon legalább 2 órára terveztem, hiszen annyi összegyűjtött anyagom, mondanivalóm és főleg kérdeznivalóm volt. Erre nem jutott idő. Sorban jöttek a jelentkezők: Wolf tábornok, a német felügyelő, Mecsér András, a követ és főleg Porzezinsky követségi tanácsos, akinek a leghosszabb ideig sikerült igénybe venni a miniszter idejét, még vacsora után is, amikor kettesben, félrevonulva, halk hangon beszélgettek.

Jelentésem alatt a miniszter fáradtnak látszott. Többször az volt az érzésem, nem is hallja, amit mondok. Valóban, magával hozott inasa időnként frissen főzött feketekávét tett eléje, melyből azonban csak egyedül ő ivott, azaz nem kínált meg senkit sem közülünk.

Vacsora után bekövetkezett a szokásos légitámadás, melynek idejét ennek a háznak jól berendezett óvóhelyén töltöttük. Az első nap tehát elmúlt anélkül, hogy érdemleges jelentést tehettem volna. Másnap, 18-án délelőtt átfutottuk azt az emlékiratot, melyet a miniszter magával hozott a német körökkel tartandó tárgyalásra. Ez az emlékirat még február elején készült, legalábbis akkor aktuális dolgokat tartalmazott, és tárgykörével, szellemével egyáltalán nem élt abban a légkörben, mely ekkor már kialakult. A gépírt szöveg láthatóan megkötötte a minisztert, és ellenszenvvel fogadott minden, attól eltérő jelentést, mondván, neki más az értesülése, és majd meglátjuk a tárgyalásnál, hogy kinek van igaza. Így különösen nem volt hajlandó ama helyzetképemnek igazat adni, hogy a németeknek már nincs semmijük, amiből és amivel új erőket tudnának felállítani a további küzdelemre. Amijük pedig van, az nem elég az ellenség feltartóztatására. Benyomásom szerint Porzezinsky tanácsos nagyban hozzájárult a miniszter eme felfogásának kialakulásához. E napon délben hatalmas légitámadást kapott Berlin északi része.

A déli, Guderiannál végzett látogatás részleteiről nem tudok semmit, mert a minisztert oda csak szárnysegéde, Makay-Hollósy ezredes kísérte el. Egyet láttam csak: nyomott hangulatban vannak. Makay közölte velem, hogy Himmler aligha fogadja a minisztert a Ruszkay eset miatt. Ha ez tényleg így lesz, akkor legjobb, ha azonnal visszamennek, mert akkor nincs célja a további ittmaradásnak. Ezt meg is mondja a miniszternek. Úgy látszik, még nem történt e tárgyban végérvényes döntés, mert nem utaztak el.

Este Jüttner vacsoráján megjelent Keitel is. Éppen velem szemben ült. A vacsora végén igen beszédes lett, azt mesélte, hogy „Horthy Magyarországa” milyen kétkulacsos politikát folytatott. Nem volt opportúnus beleavatkozni abba a szóáradatba, mely csak úgy dőlt belőle, részint azért sem, mert már az asztalt verte az öklével, hogy csak úgy csörömpöltek a terítékek. Arca egészen kipirult és tekintete állandóan körbejárt az őt áhítattal hallgató és helyeslően bólintgató német tábornokokon. Ezen a vacsorán a honvédelmi miniszter számos magyar kitüntetést osztott ki a meghívottak közt.

Március 29-én délben a miniszter előbb négyszemközt beszélt Jüttnerrel, azután megkezdődött az a közös tárgyalás, melyen felolvasta a vele hozott emlékiratot. Ennek lényege az volt, hogy a magyar kormány becsülettel kitart a vállalt szövetségi hűség mellett. Harcolni akar a magyar földért, de nem lapáttal és csákánnyal, hanem fegyverrel a kézben, ezért kéri, hogy a németek a megígért hadosztályokat állítsák fel és fegyverezzék fel. Ha jól emlékszem, a miniszter ez alkalommal mondta először azt a mondatot, melyet látogatása alatt, különböző alkalmakkor többször megismételt: „Deutschland, Du hast nur einen Kameraden, einen Besseren hast Du nicht und das ist: Ungarn.” („Németország, neked csak egy igazi bajtársad van, ennél jobb nincs, és ez: Magyarország.”)

Jüttner röviden válaszolt az emlékiratra, mondván, hogy Németország betartja ígéretét, bíznunk kell benne, és biztos a győzelmében. A részleteket majd ebéd után, a Keiner tábornok vezette értekezleten megbeszélhetjük.

A délutáni értekezleten Keiner ismét felemlítette ama javaslatát, hogy hadosztályok helyett egyes csapattesteket állítsunk fel, melyek német hadosztályok kötelékében szerezhetik meg a haditapasztalatokat, ugyanis a magyarok nem küldtek elegendő haditapasztalt keretanyagot. A miniszter bejelentette, hogy ily célra rendelkezésre bocsátja a súlyos veszteségeket szenvedett 1. magyar hadsereg haditapasztalt maradványait, és kérte, hogy ezek felhasználásával állíttassanak fel a magyar hadosztályok. Hozzájárult azonban ahhoz, hogy különleges, apróbb magyar egységek is felállíttassanak, mint amilyenek a már említett páncélromboló egységek, de ezek is csak magyar hadműveleti területen vetessenek be. Hasonlóképpen ismételten hozzájárult, hogy a veszélyeztetett területeken lévő magyar csapatok éppen úgy bevethetők legyenek a harcba, mint a német csapatok.

E napon este ismét együtt vacsoráztam a miniszterrel a szállásán, a szakaszos légitámadás keretében, de ez alkalommal sem tudtam mondanivalómat előadni, mert fáradt volt és nem lehetett vele négyszemközti beszélgetésre elvonulni. Ugyanis szűkebb környezetén kívül jelen volt a vacsorán minden alkalommal a házigazdát helyettesítő épületgondnok, egy nyugalmazott német admirális, ez alkalommal pedig még Pridun ezredes és Hübsch őrnagy is az AHA-tól.

Március 20-án a déli órákban mégis megtörtént a látogatás Himmlernél. Részleteket erről sem tudok. Délután Kietel fogadta a minisztert a zehlendorfi pazarul berendezett álláspontján. Ez alkalommal én is jelen lehettem azon a tájékoztatón, melyet Keitel adott. Ennek lényege az ellenséges helyzet ismertetése volt egy 1:1 000 000 térkép alapján, mely az ellenség által elért vonalakat tüntette fel. Tehát nem más, mint ami aznap az ellenség rádióközlésében és kétszer 24 óra múlva a német hivatalos jelentésben is napvilágot lát. De ez is nagyon nyomasztóan hatott – legalábbis reám – így, összefüggően feltüntetve.

Ennél sokkal drámaibb volt azonban, amit Keitel ezután mondott. Kijelentette, hogy a helyzet súlyos, az ellenséges légitámadásoknak a hadiiparra mért hatása igen nagy. Németország nem képes most a magyar hadosztályokat felfegyverezni, de még saját rendelkezésére álló emberanyagát sem tudja jelen pillanatban kielégítő módon fegyverrel ellátni. Ne értsük félre, a gyártás folyik, de nem olyan ütemben, mintha minden gyár működne. Jön felszerelés és hadianyag, de ez most lassabban jön, mint máskor. Ezt a súlyos időt mindenképpen át kell hidalni, nehogy az ellenség azt kihasználhassa. Minden erőt meg kell feszíteni és a védelemre alkalmazni, mégpedig egy olyan védelemre, melyben minden támadás feltétlenül elakad. Ezért a Führer az alábbiakat rendelte el: minden felszerelt, harcos alakulat felzárkózik a legelöl lévő védelmi övre, mind a keleti, mind pedig a nyugati arcvonalon. Feladatuk az arcvonalak végsőkig való tartása.

E mögött, második övben felsorakoznak az összes kiképző és újoncalakulatok, amelyek kevésbé vannak felszerelve. Ezek folytatják a kiképzésüket csekélyebb számú fegyvereikkel, és várják, amíg megkapják a fegyvereiket a gyártás folyamán. Feladatuk útzárak, körkörös védelmi berendezések készítése, főleg útcsomópontokon és fontos terepszakaszokon. Ha az ellenség az első övet helyenként átszakítaná, ezek a hátsó támpontok kötelesek az ellenséget feltartóztatni, megállítani és felvételi állást nyújtani az első vonalból visszaszoruló részeknek, valamint kiinduló állást alkotni az ellentámadások számára.

Eme második védelmi öv mögött csoportosulnak a teljesen fegyvertelen alakulatok. Ezek feladata – mindaddig, míg fegyverrel elláthatók nem lesznek – hadimunka végzése, vagyis hátsó állások építése, romeltakarítás, utak, vasutak, távbeszélővonalak stb. állandó karbantartása, mert a közlekedési és összekötő vonalaknak még pillanatokra sem szabad megszakadni az alatt a harc alatt. Ebben a hármas tagozású védelemben minden magyar alakulatnak is részt kell venni, mégpedig ott, ahová minőségénél, azaz felfegyverzési és kiképzési fokánál fogva beleillik.

Ezek szerint Németország közepén egy észak–déli irányú, csapatmentes folyosó képződik, mert minden alakulat – vagy nyugat, vagy kelet felé – az arcvonalak mögé felzárkózik. Keitel még ama szilárd meggyőződésének adott kifejezést, hogy az általa ismertetett védelmi tagozásban megszerzik azt az időt, ami a hiányzó fegyverzet elkészítéséhez, a fegyvertelen csapatok felszereléséhez és a német döntő csapásméréshez szükséges. Ezután – a szokásos esti légitámadás már Brandenburg felett járván – gyorsan hazamentünk azzal, hogy másnap reggel 6 órakor indulunk Egerbe.

Ezen az éjjelen nem aludtam. Reméltem, hogy másnap – legalább az úton – a miniszter kocsijába ülhetek és megjelenthetem neki véleményemet erről a hármas tagozású védelemről. Ebben a reményemben is csalódtam. Sikerült ugyan útközben, egyik gépkocsipihentetés után átülnöm a miniszter kocsijába, de alig kezdtem meg a beszédet, már mutatkoztak a miniszter arcán a fáradtság, nem figyelés jelei, és rövidesen meg is szólalt: „Nagyon fáj a fejem, nem tudom, mitől. Talán éhes vagyok!” Elő is vette kis táskáját, és falatozni kezdett. Ezután már csak az elénk táruló tájjal kapcsolatban szólt egy-két szót, egyébként nem volt hajlandó beszélgetni. Ki is nyitotta a gépkocsivezető háta mögött lévő üveglapot, ami a bizalmas beszélgetésnek véget vetett. Majd feltűntek az úton a légiveszélyt jelző kék-sárga zászlók. Amikor erre felhívtam a figyelmét, ideges lett. Amikor pedig már rejtőző német autókkal találkoztunk, melyeknek utasai felfelé mutogatással figyelmeztettek bennünket, hogy az ellenséges repülők felettünk járnak, idegessége a tetőfokára hágott, és nagyon leszidta gépkocsivezetőjét, mert nem pontosan egy felettünk átvezető hídnak az árnyékában állott meg. Itt kiszálltunk a gépkocsiból és jó óra hosszat vártunk, amíg a bombázó kötelékek keletről nyugat felé – tehát már elvégzett bombázás után – elvonultak a fejünk feletti légtérben. Eme kényszerpihenő után visszahívta szárnysegédjét a kocsijába, tehát végleg megszűnt a további beszélgetés lehetősége.

Egerben megnéztük a tüzér központi iskolát, a Ludovika Akadémia tüzérosztályát, a tüzér hadapródiskolát és a leventék ott lévő csoportját. A leventekérdés elintézése, de különösen végrehajtása ugyancsak szégyenletes emléke ennek az időszaknak.

Csak véletlenül tudtam meg, még január hónapban egy drezdai szemlém alkalmával, hogy a leventék kiszállítását ugyancsak megkezdték, és hogy azok egy része már be is érkezett Németországba, így Drezdába is. Felkeresvén őket egy laktanyában, azt láttam, hogy ezek a szegény 15-16 éves gyermekek teljesen lerongyolódva, piszkosan, tetvesen, kiéhezve, német SS-felügyelet alá kerültek. Ezek az SS ifjúsági vezetők azután megmosdatva, megnyírva, átöltöztették ezt a csoportot fekete, német ifjúsági egyenruhába, névjegyzékbe írták őket, és egyik ilyen áttisztogatott részükkel már meg is kezdték a német nyelv oktatását. Éppen az egytől tízig való számolásnál tartottak. Magyar tisztnek a színét sem láttam köztük. Végre hosszas keresgélés után előkerült egy gyámoltalan magyar tiszt, aki a leventéket a szállítás alatt vezette. Fogalma sem volt róla, hogy mi lesz ennek az ifjúságnak a sorsa, mert hazulról nem kapott semmi utasítást. Jelentése szerint a magyar határon átvette őket egy német SS ifjúsági vezető csoport, és ez hozta őket is. Megkérdeztem a német vezetőt is, mily utasítást kaptak a magyar ifjakra vonatkozóan. Ő is csak annyit tudott mondani, hogy a „Hitler Jugend”-del azonos módon fogják őket kiképezni és valószínűleg a német SS pótlására felhasználni.

Tudomást szereztem ezután több ilyen leventecsoportról, melyek részint Németországban bolyongtak gazdátlanul, ellátás nélkül, részint szétszakadozva kis csoportokra, egyes magyar alakulatokhoz csatlakoztak, részben pedig egyesével, vagy kettesével, német családokhoz munkára szétoszlottak. Mindezt több ízben jelentettem a Honvédelmi Minisztériumnak, onnan a németekkel történő, közös szabályozást kérve. Egyben megkértem az AHA-t is, hogy értesítsen ezeknek az ifjúsági csoportoknak a hollétéről, hogy magyar oktató és felügyelő személyzetet adhassak melléjük. Ily értelmű rendeletet adtam ki az összes németországi honvéd alakulat számára is. Végre sikerült az AHA-val megállapodni, hogy összegyűjti leventéinket Eger környékén lévő ifjúsági táborokba. A Honvédelmi Minisztérium is küldött ki egy szervet a leventék ügyének irányítására Andreánszky ifjúsági vezető személyében, aki éppen beérkezett Egerbe. Mindezekkel azonban a Németországba kiirányított ifjak összessége még nem került elő, és így fogalmunk sem volt róla, mennyi magyar levente hányódik még különböző helyeken.

Ezen a napon, március 21-én estére beérkeztünk Bayreuthba, ahol a XIII. német katonai körletparancsnoknak, Weissberger tábornoknak voltunk vendégei vacsorára, amelyen a Gauleiter vezetésével több pártember is részt vett. A körletparancsnok pohárköszöntőjében rakétapattogás-szerűen hangoztatta a „biztos győzelmet”. A honvédelmi miniszter viszontválaszában ismét elmondta a „Deutschland, Du hast nur einen Kameraden” szövegű mondatát.

A következő napon, március 22-én kimentünk Grafenwöhr táborba az 1. magyar hadosztály alakulatainak a megtekintésére. Ezek zászlókkal díszített téren, díszfelállításban várták a minisztert, mégpedig elől a felfegyverzettek, talán 1 zászlóalj és 1 üteg legénysége, mögöttük a fegyvertelenek. A fegyveresek 2 nappal ezelőtt kapták meg fegyvereiket. A miniszter előbb magyarul intézett beszédet a csapatokhoz, majd németül a kiképző személyzetet üdvözölte, melynek folyamán ismét elhangzott a „Deutschland, Du hast...” Ezután harcmozzanatok bemutatása következett. Amit ezekből német parancsnok vezetett, az ismét olyan bűnösen tudatlan beállítású volt, mint amilyeneket az újonckiképzés folyamán is láttunk. Például megtámadtak egy községszegélyt sima nyílt téren, de a réttől balra egy patak bokros partja, jobbra pedig egy mélyút vezetett a megtámadandó házakhoz. A rétet ellenben 100 méterről egy házsor oldalazta, melyre ügyet sem vetettek.

Feltűnt nekem a nehézfegyver-taligák vadonatúj fogatolása és jól táplált lóállománya. Megkérdeztem az egyik beosztott magyar tiszttől, honnan szerezték ezeket a jó lovakat, mert a magyar lovak a silány táplálék következtében mindenütt már csontvázak voltak. A magyar tiszt aztán felvilágosított, hogy a taligákat, a lovakat és a szerszámokat kölcsönkapták a miniszter szemléjére egy német alakulattól, de szemle után azonnal vissza kell adni azokat. Jellemző volt ez az eljárás!

Ezután ebéd következett a táborban, hangzatos pohárköszöntőkkel, majd délután a páncélromboló egységek bemutatása. Ez is teljesen naiv beállítású volt, azzal súlyosbítva, hogy az ellenséget jelző harckocsit nem találta meg a gyakorlatvezető a sűrűn bokros-erdős területen, és így nem volt mit leküzdeni. Egy véletlenül arra felé tévedt harckocsira lőttek azután rohampisztollyal, és ezzel befejeződött a kiképzés bemutatása.

A magyar hadosztályra azt a felvilágosítást kaptuk a felállító német törzstől, hogy most van folyamatban a felfegyverzése, pár nap múlva készen lesz.

Ezek után visszatértünk Bayreuthba. Itt este még a Gauleiter adott vacsorát a miniszter tiszteletére. Meg kell hagyni, hogy olyan jól és annyit egész németországi tartózkodásom alatt nem ettem, mint eme miniszteri látogatás alatt. Feltűnt, hogy ezeken az étkezéseken mindig sok pártember volt jelen, kiket a legmagasabb rangú német katonák állandóan körüludvaroltak.

Március 23-án reggel a miniszter eltávozott Bayreuthból. Több mint 5 napi együttlét alatt sem sikerült összesen 1 órát érdemlegesen beszélnem vele. A legfontosabb jelentenivalóimat írásba foglaltam és átadtam kíséretének. Nem tudom, mi lett ezeknek az írásoknak a sorsa, mert a következő jelentkezésem alkalmával, 15 nap múlva, teljesen újságként hatottak rá a bennük foglaltak.

A hármas védelmi tagozódás – úgy látszott – nem oldotta meg a neki szánt feladatot, mert kelet felől az orosz átlépte az Oderát és ennek mellékfolyójára, a Neissére kezdett felzárkózni. A Neisse torkolatától északra ugyancsak az Oderán volt éleivel. Nyugaton az angolszász erők körülbelül 250 kilométer szélességben lépték át a Rajnát, legmesszebbre jutott páncélosékeik attól már 200 kilométerre jártak. A német ellenállás mértékéből meg lehetett állapítani, hogy itt már nem lesz többé visszacsapás, ellentámadás, de még érdemleges felzárkóztatás sem. Ha az ember csak a német hivatalos jelentések adatait rajzolta be a térképbe, abból is nyilvánvaló volt, hogy az orosz és angolszász ékek rövidesen, azaz néhány hét múlva, Berlintől délre eső térségben találkozni fognak. Németország tehát egy északi és egy déli részre lesz szakítva. A magyar alakulatok sorsa feletti töprengésünkben Bor altábornaggyal ^[75] együtt szükségesnek véltük, hogy mindkét részen maradjon egy magasabb rangú magyar tiszt, aki a magyar csapatok sorsának irányítását a kezében tartja addig, amíg a német vezetés működik, majd fogságba jutás esetén ugyancsak igyekszik a magyar csapatokat illetően kezdeményezően fellépni a győztes hatalmaknál. Mert hogy ennek a helyzetnek csak a fogságba jutás lehet a vége, azzal tisztában voltunk.

Az AHA-ban Jüttnertől ^[76] kihallgatást kértem, hogy megkérdezhessem, mi az ő szándékuk a központi vezetéssel, ha Németország kettészakad. Amikor Hübsch őrnagy a kérdeznivalóm tárgya iránt érdeklődött, és azt megmondtam neki, egészen megbotránkozott azon. Jóakaratilag arra figyelmeztetett, hogy ezt ne mondjam Jüttnernek, mert a német központi vezetés nem számol Németország kettészakadásával. Minden rendbe fog jönni, mert a végső ellenállás csak ezután fog érvényesülni. Jüttner nagyon rossz néven venné, ha egy magyar tábornok ilyen helyzetmegítéléssel állítana be hozzá. Néhány nap múlva mégis bejutottam Jüttnerhez Bor altábornaggyal együtt, és feltettük neki a kérdést. Jüttner nem lepődött meg különösebben, és kijelentette, hogy ha a kettészakítás bekövetkeznék, ő a saját személyére az északi résznél, Berlinben marad. Hübsch őrnagy csodálkozó arccal fogadta ezt a hírt, látszott azonban, hogy csodálkozása nem őszinte.

Jellemző a német titkolózásra és az őszinteség hiányára még ilyen súlyos helyzetben is az alábbi két eset.

A magyar páncélosiskola a Hannover és Hamburg közti Celle közelében, Bergenben volt elhelyezve a német hasonló iskolával együtt. Innen, április első napjaiban jelentést kaptam, hogy a németek elvonulnak, azaz kiürítik a tábort a közeledő angol csapatok elől. A táborban politikai foglyokat gyűjtenek össze, csekély őrizet mellett. Az őrségnek az az utasítása, hogy ezeket a politikai foglyokat adja át harc nélkül az angoloknak. A magyar parancsnok kérdi, mint csináljon az ott lévő magyar alakulatokkal. Azt a parancsot adtam nekik, maradjanak a táborban együtt, és a megszálló erők parancsnokánál, mint magyarok, külön jelentkezzenek. Amikor a tudomásomra jutott német intézkedést az AHA-ban Hübsch őrnaggyal közöltem, az lehetetlennek minősítette azt, mondván, ilyen intézkedést a német vezetőség nem adhatott ki.

A másik eset a magyar gyalogsági iskolával történt Döberitzben (olimpiai falu). Ennek az iskolának a parancsnoka ugyanabban az időben jelentette, hogy a németek kiürítik Döberitzet. A családok is elköltöznek onnan, csupán egy gyenge különítmény marad vissza, amelyik védőállásokat épít. A német központi iskola onnan az összes tanfolyamaival Grafenwöhrbe megy. A magyaroktól el is búcsúztak. Mi lesz az ott maradt magyarokkal?

Felhívtam e tárgyban Hübsch őrnagyot és Wolf tábornokot ^[77] is. Hübsch mindjárt azt mondta, hogy ez nem igaz. Döberitzből csak egy különleges tanfolyam megy el, az is csak a tanfolyam tartamára, annak befejezte után visszatér. Mondtam neki, hogy rosszul van tájékozva, járjon csak utána a dolognak. Ezt meg is ígérte. Wolf tábornok óvatosabb volt. Ő azt mondta, hogy nincs tájékozva az ügyről, majd utánanéz és értesít az eredményről. Másnap Wolf írásban értesített, hogy én vagyok helytelenül tájékoztatva. Az ügy úgy áll, ahogy tegnap Hübsch őrnagy mondta. Röviddel ezután Hübsch őrnagy is felhívott telefonon és megerősítette az előző napi tájékoztatást, eléggé fölényes hangon. Véletlenül sikerült a magyar gyalogsági iskolával gyors összeköttetést szereznem. Tájékoztattam a hallottakról. Felháborodva jelentette, hogy szemenszedett hazugság ez a német tájékoztatás, mert ők legpontosabban meg tudják mondani, hogy mely alakulatok mentek el idáig, melyek vannak jelenleg teljes kiürítésben és mi marad vissza. Még a tábor állandó kantinját is elvitték már a németek. Ezután megírtam az AHA-nak részletesen felsorolva a német alakulatok kiürítési sorrendjét. Hozzátettem még, hogy az én értesülésem – úgy látszik – jobb, mint a német központi vezetésé. Erre az írásbeli értesítésemre Hübsch azt válaszolta, hogy neki nem volt tudomása erről az esetről. Annyira szépítették tehát a már igen súlyossá vált helyzetüket, hogy képesek voltak átlátszóan, szemérmetlenül valótlant mondani.

„...a német ellenállás összeomlik”

Feltartóztathatatlanul és félreismerhetetlenül közeledett a német ellenállás vége. Szükségét éreztem annak, hogy felkeressem az időközben ugyancsak Németországba átmenekült honvédelmi minisztert, és tőle kérjek utasítást a további magatartásra vonatkozóan.

Április 8-án, Deggendorfban a Duna mellett találtam meg egy szálloda éttermében éppen ebédnél. Először nem adott helyet az asztala mellett, mert az tele volt nálam jóval fiatalabb, de a környezetéhez tartozó német és magyar tisztekkel. Csak az ebédje végén lehettem szerencsés leülni az asztalához. Itt nem lehetett szolgálati ügyekről beszélni. Átmentünk ebéd után a 4 kilométerre fekvő Mettenbe, ahol egy kolostorban volt a minisztérium törzse zsúfoltan elhelyezve, és ahol a miniszter hivatalos helyisége is volt. Végre négyszemközt voltunk. Jelentésemet mindjárt azzal kezdtem, hogy megítélésem szerint a német ellenállás két hét múlva teljesen összeomlik. Mi legyen a magatartásunk?

Beregfy vezérezredes szótlanul nézett maga elé, majd behívta szárnysegédét, és általa azonnal magához rendelte legközelebbi munkatársait. Sáska vezérőrnagy ^[78], dr. Bán, Német Ferenc, Makkay-Hollósy ezredesek, Pesty alezredes és nem tudom, még ki jelent meg a hívásra. A miniszter leültette őket, majd a következő szavakat intézte hozzájuk: „Major vezérezredes úr olyan nagy horderejű jelentést tett az előbb, hogy ezt az uraknak is hallani kell Major vezérezredes úrtól. Tessék megismételni a jelentést.” Én meg is tettem ugyanazokkal a szavakkal. A miniszter felém fordulva ingerült hangon ezeket mondta: „Szóval a vezérezredes úr azt mondja, hogy a Führer nekem hazudott??!”...

„Én nem tudom, hogy Hitler mit mondott a vezérezredes úrnak. Azt sem mondtam, hogy hazudott a vezérezredes úrnak. De ha az általam mondottakkal ellentétes értelműeket mondott, akkor Hitler egy levegőben élő fantaszta, akinek nincsenek gyökerei a földben, és nem tudja, hogy mi történik körülötte. Nekem nincsenek külön értesüléseim. Én csak a németek által kiadott, hivatalos jelentésekre támaszkodom. Ezekből pedig az a kép szűrhető le, amit az előbb jelentettem” – volt a válaszom.

Meglehetős hangzavar keletkezett erre. Mindenki beszélt, végre az a kívánság alakult ki, hogy a magyar csapatok mind húzódjanak le a Dunától délre eső területbe. Kijelentettem, hogy ezt már – sajnos – nem tartom végrehajthatónak, mert sok magyar alakulatnak több száz kilométert kellene megtennie, és ez nem futja már az időből. Vasúton nem lehet már szállítani, mert nem kapunk sem szerelvényt, sem irányítást a német hatóságoktól, a magyar csapatok ki vannak fosztva, nincsenek szállító eszközeik, melyeken úti élelmet és a legszükségesebb málhát el tudnák hozni. A családtagok nem bírják a gyalogmeneteket, elszakadnak egyetlen élelmezési és elhelyezési alapjuktól, nem tudnak sem útközben, sem az új helyen sem élelmet, sem szállást kapni, a Dunától délre eső terület már olyan zsúfolt, hogy ott nem lehetne az összes magyar csapatot családtagokkal együtt fedél alá juttatni, és végül a német hatóságok meg fogják akadályozni ezt a nagy vándorlást.

Ezért csak azok a közelben lévő csapatok kíséreljék meg ezt az átköltözést, melyek tudnak új helyet és új ellátást biztosítani maguknak a német helyi hatóságok segítésével. Egyben felvetettem azt a kérdést is, hogy ki maradjon Észak-Németországban akkor, ha a birodalom kettészakad az angolszász és orosz kézfogás következtében. A miniszter úgy döntött, hogy Bor altábornagy maradjon ott Szávay ezredessel, én pedig a déli résznél legyek, mert én vagyok legjobban tájékozódva a helyzetről, és én tudom a minisztériumot is legjobban tájékoztatni. Ezt a rendeletét írásban is kiadta. Egyben elrendelte, hogy jelentsem meg Jüttnernek, miszerint egy összekötő közeget kér a német nemzetiszocialista párttól a honvédelmi miniszteri törzshöz. Ezzel a kihallgatásom befejeződött.

A honvédelmi miniszter törzsében és a családtagok közt pillanatok alatt elterjedt a helyzetmegítélésem híre. Megriasztott hangyabolyhoz hasonlított a klastrom, mindenütt izgatottan tárgyalták a várható eseményeket. Jellemző, hogy a miniszter eddig hűséges környezetéből sokan átnyergeltek súlyos kritikusokká, akik egyszerre elégedetlenek lettek a miniszter eddigi tevékenységével.

Mettenből Bayreuthba mentem vissza, törzsem zöméhez és a családtagokhoz. Ez a város az előző napokban szenvedte el az első bombázást. A hírek szerint a várost erődítették és erős ellenállásra készült. Ha már idáig sikerült családjainkat a harc közvetlen területéből kivonni, ez alkalommal sem akartuk megrázkódtatásnak kitenni. Ezért úgy döntöttem, hogy keresni kell számukra a Dunától délre valami félreeső tájon új elhelyezési lehetőséget. A kivitelt rábíztam Újlaky vezérőrnagyra ^[79], aki a törzs zömét vezette az egész bayreuthi tartózkodás alatt. (Herdiczky altábornagyot ^[80] időközben hadosztályparancsnoki tanfolyamra vezényelték. Ennek végeztével a miniszter meg akarta bízni egy SS-hadosztály parancsnokságával, ezt azonban Herdiczky altábornagy nem vállalta, egyébként is gyomorpanaszai voltak, és ezekkel beteget jelentett.)

Bayreuthból már nem volt tanácsos a birodalmi autópályán visszamenni, mert az angolszász páncélosékek nyugatról kelet felé előre törve, sok helyen megközelítették ezt a fontos útvonalat. Ezért nagy ívben, kelet felé tértem ki, részint azért is, hogy egy gépkocsizó zászlóaljamat, ahol benzint sejtettem, útba ejthessem. Ugyanis oly szegényesen voltam ellátva üzemanyaggal, hogy a visszaútra már nem volt elég. Mettenben kértem a minisztertől 20 litert, de nem adott. A gépkocsizó zászlóaljnál valóban sikerült az egész tartályt feltöltenem.

Berlinben az AHA-ban tudomásul vették a honvédelmi miniszter intézkedését a kettészakítás esetére, valamint kérelmét a pártösszekötő közegre vonatkozóan. Most már Hübsch őrnagy sem botránkozott meg a kettészakítás lehetősége felett, sőt nagy titokban közölte velem, hogy az AHA is kettéválik. Jüttner valóban Berlinben marad az északi résznél, míg a déli részt, melynek helyzetnyilvántartás lesz a feladata, Jüttner vezérkari főnöke, Legerle tábornok fogja vezetni. Hübsch őrnagy is a déli résznél lesz. Ez a rész Deggendorfba fog beköltözni. Nekem ott kell maradnom a déli résznél, szorosan csatlakozva hozzájuk. De – gépkocsivezetőn és küldöncön kívül – legfeljebb a segédtisztemet hozhatom csak magammal, mindenki más vonuljon be tágabb törzsemhez Bayreuthba. Hozzájárult az AHA ahhoz is, hogy a tágabb törzset a Dunától délre eső területbe vigyem. A maga részéről Kemptent jelölte ki. Ugyanis Újlaky vezérőrnagy előzetes tájékoztató jelentése alapján itt, esetleg Sonthofenben el lehetett a törzset helyezni.

Arról hallani sem akart az AHA, hogy a magyar alakulatokat összegyűjtsük a Dunától délre. Valóban, ez már nem volt lehetséges az általam is ismertetett nehézségek miatt. Erről az AHA a honvédelmi minisztert írásban is értesítette.

Berlini napjaink tehát már meg voltak számlálva. A körülöttem lévő tisztekből és irodaszemélyzetből Bor altábornagy részére állítottam össze egy kis törzset, a többit pedig útba indítottam a zömhöz Bayreuthba.

Bor altábornaggyal kimentünk egyszer a katonai attasénkhoz, Mellensee-be és a magyar követ lakására, a Potsdamtól északra fekvő Adlon-villába, hogy némi diplomáciai hírekre tegyünk szert. Mindkét helyen teljes bizonytalanságban és tájékozatlanságban találtuk az illető urakat. A mi helyzetmegítélésünk (Bor altábornagy is osztotta teljes mértékben nézetemet) volt az egyedüli szilárd pont, amelyre építhettük következtetéseinket. Ezek pedig mind oda irányultak, hogy rövidesen fogságba kerülünk.

Április 13-án hajnalban hagytam el segédtisztemmel Berlint. Hübsch őrnagy felkéretőzött kocsimra és megkért, hogy vigyem el új tartózkodási helyünkre, Deggendorfba. Ide csak másnap, 14-én érkeztünk, mert Berlintől délre 100 kilométerre eltörött a kocsimban egy tengelyrugót tartó csavar, amit csak 12 órai munkával tudott egy útszéli műhely hevenyészve megjavítani.

Az angolszász páncélosékek miatt már csak cseh területen lehetett áthaladni. Feltűnt, hogy Karlsbad, Marienbad és sok más cseh helység mily épségben maradt. Ezeken a helyeken alig lehetett látni a repülőtámadások nyomát. Bizony, a csehektől lehet külpolitikai vonalvezetést és előrelátást tanulni!

Deggendorfban német részről még csak a szálláscsinálók voltak a német törzs részére kijelölt laktanyában. Az egyes előadók akkor kezdtek beérkezni. Azt azonban már megállapították, hogy Deggendorf csak átmeneti állomás lesz, néhány napra. A törzs zöme átköltözik Landshutba.

Átmentem Mettenbe, hogy jelentkezzem a Honvédelmi Minisztériumban. A miniszter csak másnap, április 15-én érkezett ide. Szálasynál volt. Csak rövid időre fogadott. Kérdésére megjelentettem, hogy előző heti megállapításomat most is fenntartom. Legfeljebb néhány nappal tolódik el az általam megjelölt határidő, de április havában feltétlenül összeomlik Németország.

Tudomásul vette a miniszter, hogy a németek azt óhajtják, hogy szorosan együtt legyen a déli nyilvántartó törzsükkel. Egyben az én eddigi törzsemet feleslegesnek jelölte meg, miután a minisztérium már abban a helyzetben van, hogy átveheti a vezetést. Elrendelte, hogy Szálasy részére sürgősen teremtsek elő és szállítsak Mattsee-be (Salzburgtól északra 27 kilométerre) 600 liter benzint, az ő részére és a kormány többi tagjai számára pedig 10 000 litert Tann vidékére az anyagi csoportfőnökséghez. Jelentettem, hogy én nem rendelkezem sem üzemanyag felett, sem pedig összeköttetéseim nincsenek azokban a magyar anyagi szervekben, amelyek az utóbbi időben jöttek ki Magyarországról és amelyeknél még lehet üzemanyag. Mert azoknál, amelyek már régebben Németországban vannak, egy csöpp benzin sincs. A válasz az volt, hogy nálam van a Bor altábornagy féle anyagi csoport, az teremtse elő a szükséges üzemanyagot! (Bor altábornagy Berlinben maradt.) Ezzel véget ért a kihallgatásom.

Utánam a közvetlen munkatársak mentek be hozzá. Ekkor valóságos palotaforradalom tört ki a miniszteri szobában. A miniszter ugyanis tudatta törzsével, hogy Tannba fog átköltözni. A közvetlen munkatársak erre azt mondták, hogy ennek olyan színezete van, mintha a miniszter menekülne Mettenből a Duna déli oldalára. Ez a törzsben rossz vért fog szülni. A miniszter kikérte magának a fegyelmezetlen fellépést. Hangoztatta, hogy ő nem óhajt menekülni, de az összes miniszter sokkal közelebb van Szálasyhoz, mint ő, és Szálasy kívánta, hogy ő is jöjjön közelebb. Néhány nap múlva tudomásomra jutott, hogy mégis átköltözött Tannba, de magával vitte 10 főmunkatársát is családostól. A minisztérium zöme Mattenben maradt a kolostorban.

Itt már nem volt több keresnivalóm. Törzsem időközben Bayreuthot elhagyta egy borzalmas bombázás után, melyből családjaink, katonáink és gépkocsijaink csodával határos módon szabadultak meg minden sérülés nélkül. Magam sem tudtam, hogy most Kemptenben vagy Sonthofenben vannak-e. Ezért Landshuton, új álláspontunkon át a törzs keresésére indultam segédtisztemmel. A szétbombázott Münchenben megtudtam, hogy a katonai körzetparancsnokság a várostól délre, a Stahrenberg tó partján fekszik. Itt az elhelyezési előadó Kemptent jelölte meg, ahol a törzsem feltalálható lesz. Továbbmentünk Kemptenbe. A város bejáratánál szétbombázott laktanyacsoport volt. Ez előtt találkoztunk a kempteni magyar parancsnokkal, aki útbaigazított bennünket. Ezek szerint törzsem a Sonthofen és Immenstadt városok között lévő Bihlerdorf és Seifriedsberg falucskában került fedél alá. Egyébként ebbe a kempteni szétbombázott laktanyában szándékoztak a törzset ideiglenesen elhelyezni, de érkezésünk előtt egy nappal az angolszász repülők áthúzták ezt a szándékot.

A törzset és a családtagokat elég jó elhelyezésben találtuk. A lakosság barátságos, jó katolikus volt. A kezdeti idegenkedés azzal szűnt meg, hogy a lakosságnak katonáink először a ház körüli munkában, később már az erdőn és egyéb munkahelyeken segítettek. A környék nyugodtnak ígérkezett. Nem látott valószínűnek, hogy ezek a kis házcsoportok bombázás tárgyai legyenek. Az innen-onnan hallott hírek szerint a bodeni tótól északra de Gaulle tábornok ^[81] francia csapatainak az előnyomulása várható. Franciaországgal Magyarország nincs hadilábon. De jöhetnek erre amerikai csapatok is. Nem valószínű, hogy itt nagyobb harcokra kerüljön sor, legfeljebb kisebb, minden józan észtől megfosztott, politikai egységek ellenállásával lehet csak számolni. Mindezek olyan okok, melyek amellett szólnak, hogy tovább már ne vándoroltassuk családtagjainkat. Annál inkább sem, mert további helyváltoztatásra semmiféle üzemanyag nem állt már rendelkezésre és új elhelyezést sem lehetett volna már a 122 személyt kitevő 54 család számára biztosítani. Hasonlóképpen lehetetlen lett volna a kerek 300 főre felszaporodott tiszti és legénységi állományt ide-oda meneteltetni anélkül, hogy útközben valami német parancsnokság el ne csípje és harcra ne kényszerítse valamely utóvédállásban vagy körvédelemre berendezett községben. Döntésem tehát az volt, hogy ez a 400 és egynéhány főnyi magyar csoport itt várja be előre látott sorsának beteljesülését.

Nekem azonban vissza kellett még mennem az AHA déli törzséhez, részint mert a németek biztosan lefogattak volna, ha ezt nem teszem, s akkor meg lettem volna fosztva attól, hogy az utolsó, legsúlyosabb órákban együtt legyek törzsemmel és a családokkal, valamint attól, hogy fogságba jutva, kezdeményező lépéseket tehessek érdekünkben. Szükséges volt azért is visszamennem, hogy az utolsó pillanatig híreket szerezhessek az AHA útján a további eseményekről és összeköttetést tartsak a minisztériummal, ugyanabból az okból, hogy a magyarok sorsát – ameddig lehet – figyelemmel kísérhessük. A végén említem csak a parancsot, amelyet az AHA-tól és a honvédelmi minisztertől kaptam arra vonatkozóan, hogy a déli német nyilvántartó törzsnél kell tartózkodnom.

Ezért Vasváry vezérkari alezredessel, egy beosztott tiszttel és segédtisztemmel visszatértem Landshutba. Megtudtam, hogy a német törzs Landsbergbe teszi át a székhelyét, tehát nekem is oda kell áttelepülnöm, azonban a segédtiszten kívül más munkaerőt nem tarthatok magam mellett. Azt is megtudtam, hogy a honvédelmi miniszter tíz munkatársával és családjaikkal átköltözött Tannba. Ide már nem tudtam elmenni, mert nem futotta volna az üzemanyagomból.

Átmentünk Landsbergbe, a Münchentől nyugatra lévő városba. Ekkor az angolszász ékek már Egensburgnál, Ulmnál és ettől délnyugatra több helyen elérték a Dunát, sőt azon hídfőt is képeztek. A német nyilvántartó törzs helyváltozásai az egérfogóba bújt egér ide-oda szaladgálásához hasonlítottak.

Landsbergben – mint mindenütt – ismét egy hatalmas laktanyatömbben keresett szállást a német törzs. Természetesen az éjjeli és nappali, elég gyakori légiriadók alatt el kellett hagyni ezt a feltűnő célpontot, ennek folytán a német törzs szakadatlan mozgásban volt a laktanyákból a környező erdőkbe és vissza. Segédtisztemmel ezt a kérdést kényelmesebben oldottuk meg, a második éjszakára kiköltöztünk a Landsbergtől 4-5 kilométerre lévő házcsoport egy tiszta parasztházába, ahol nyugodtan töltöttük el a riadókat. Jellemző volt a háziak véleménye az egész háborúról és a német nép ezzel kapcsolatos szenvedéseiről. Azt hiszem, ha ezt az őszinte megnyilatkozást a Gestapo hallotta volna, szegény házigazdát és feleségét azonnal elszállította volna valamelyik gyűjtőtáborba.

Landsbergben egy magyar újonc tüzérosztály részeit is elhelyezték. A tartozó tisztek elmondták, hogy a városban lévő üzletek kiárusítanak és jegy nélkül is adják el holmijaikat. Ez nyilvánvaló jele annak, hogy már nem bíznak a német fegyverekben.

Kétnapi tartózkodás után a német törzs újra állást változtatott. Ez alkalommal Hübsch őrnagy az Inn völgyében, a Kufsteintől északra fekvő Brannenburgot jelölte meg új álláspont gyanánt Rosenheimtől délre. Az átköltözést a német törzs hajnali 3 órakor kezdte.

Segédtisztemmel visszatértünk előbb Bihlersdorf-Seifriedsbergbe a saját törzshöz. Itt még megkíséreltem elérhetőnek vélt kórházaink figyelmét felhívni, hogy készüljenek fel ápoltjaik rendes átadására. Ha bevonulnak a megszálló hatalmak csapatai az elhelyezési körletükbe, ne feledkezzenek meg a vöröskeresztes lobogókról, mellyel elhelyezésüket jelzik, és az ápolószemélyzet ilyen karszalagjáról sem. Gschwindt zászlósunknak volt egy motorkerékpárja, őt indítottam körútra a nyilvántartásunkban szereplő és még fellelhetőnek vélt kórházakhoz. Gschwindt zászlósnak volt a nemzetközi vöröskereszt által kiállított igazolványa, mely szerint ő kivételes bánásmódban részesítendő személy. Reméltük, hogy meg tudja oldani feladatát. A következő reggel aztán útba indultam segédtisztemmel újabb, egyben utolsó álláspontunkra, melyen még a német nyilvántartó törzzsel együtt voltunk. Sondhofenből az Allgäui-Alpokat az úgynevezett Hitler Adolf szoroson keresztül vágtuk át. Megemlítettük a kocsiban, hogy nem sokáig fogja ez a szoros ezt a nevet viselni.

Az Inn völgyében Innsbruckon és Kufsteinen át az esti órákban értük el Brannenburgot. Közben megtaláltuk Gschwindt zászlóst, akit motorkerékpáron küldtem a magyar kórházakhoz. A német szövetséges bajtársak elvették a motorkerékpárját Kufsteinben. Bementem itt a német parancsnoksághoz eme önkényes cselekedetért protestálni. Írott rendeletet mutattak, melyben a katonai körlet parancsnok – hivatkozva egy AHA-rendeletre – megparancsolta, hogy a magyaroktól az összes motorkerékpárt el kell venni. Kételkedtem ilyen AHA-rendeletben, ezért felírtam annak számát, hogy Legerle tábornoknak bemutathassam és tőle orvoslást követeljek.

Itt említem fel még azokat a híreket, amelyeket Mettenben, legutóbbi tartózkodásom alkalmával a honvédelmi miniszter törzsénél hallottam. Ezek szerint a bécsi katonai körzetben a párt, tehát a Gauleiter ^[82] vette át a katonai vezetést. A harcok folyamán odaszorult magyar csapatokat lefegyverezték, megfosztották járműveiktől, élelmiszerüktől és családtagjaikkal együtt úgyszólván hadifoglyokként kezelték őket. A lakosság körében azt a hírt terjesztették, hogy a magyar csapatok magatartása miatt jöttek az oroszok német területre. Ez volt tehát a fizetség azért, amiért Magyarország akkori vezetői odaadtak mindent, ami felett rendelkeztek, országot, nemzetet, szabadságot egy légvárakra épített, önző német célkitűzés érdekeiért.

Brannenburgba érkezve a kijelölt laktanya ügyeleti tisztje tudtunkra adta, hogy a német törzs innen továbbment Schlierseebe, Brannenburgtól nyugatra, a bajor hegyek közé. Késő éjjel érkeztünk meg ide, egyenként vadászó amerikai repülőgépeket kerülgetve. Schliersee község a hasonló nevű tó partján fekvő fürdőhely. Itt kaptunk az I. emeleten két szobát hármunk részére. Tudniillik a motorkerékpárjától megfosztott Gschwindt zászlóst magamhoz vettem.

Másnap, április 27-én tájékoztatást kértem a nyilvántartó törzstől. Nem tudtak adni. Szemrebbenés nélkül azt mondta a tábornok is, Hübsch őrnagy is, hogy nincs kapcsolatuk sehova sem, mást nem tudnak, mint amit a rádió mond. A rádióban pedig csak egy steier adóállomás volt hallható, mely a két-három napos eseményeket mondta az arcvonalakról. Azután felemlítettem a motorkerékpár elvételét és az erre vonatkozó AHA-rendeletet. Látszólag megbotránkoztak rajta, tagadták ilyen rendelet létezését. Legerle tábornok azonnal rendeletet írt Kufsteinbe a kerékpár visszaadása végett, és megígérte, hogy különfutárral küldi el, és még aznap elhozatjuk a motorkerékpárt.

Ezen a napon érdekes esetet hallottam a honvédelmi miniszter törzse helyéről, Tannból érkezett német alezredestől. Ez az alezredes összekötőtiszt szerepét töltötte ott be Greifenberg német tábornok ^[83] és a miniszter közt. Elbeszélése szerint a tíz munkatárs fellázadt a honvédelmi miniszter ellen, mondván, hogy ezekben a súlyos időkben a miniszter nem képviseli eléggé a honvédség érdekeit. Tehát mondjon le és adja át a helyét olyannak, aki hajlandó valamit a magyar érdekekért tenni. Erre a miniszter elment Szálasyhoz beadni a lemondását, mert nem bírja alárendeltjei bizalmát. Onnan visszajőve állítólag Szálasy ama parancsát hozta magával, hogy tartóztassa le a tíz tisztet. Csakhogy nem volt kivel foganatosítani a letartóztatást, mert a 10 tiszten kívül csak néhány küldönc állott ott rendelkezésre. Ezért a miniszter Greifenberghez fordult, hogy ő tartóztassa le a tíz magyar tisztet. Greifenberg nem vállalta a letartóztatást. Erre a miniszter a melléje beosztott pártösszekötőhöz fordult hasonló kérelemmel. Ő azt mondta, hogy ez magyar belügy, amihez neki semmi köze sincs. Végül a miniszter nem tudván mást csinálni, saját kezűleg írt rendelettel nyugdíjba helyezte mind a tíz tisztet.

Nem tudom, mennyiben felelt meg ez a hír a valóságnak, de ha igaz, előbb is észre térhetett volna ez a tíz tanácsadó.

Április 28-án reggeltől fogva állandóan kerestem Hübsch őrnagyot vagy Legerle tábornokot. Mindig foglaltak voltak, tanácskoztak, értekezleteket tartottak. E napon reggel 8 és 10 óra közt a müncheni rádió ismételten bemondta, hogy Bajorország elszakadt a Német Birodalomtól, függetlenítette magát és beszünteti a háborút. A rádiókészülék, melyből a hírt saját fülemmel hallottam, a német nyilvántartó törzs egyik irodaszobájában volt, ahol láthatóan görbe szemmel nézték jelenlétemet, de mégsem küldtek ki.

Eme hír után erőszakkal bementem Legerle tábornok szobájába, aki Hübsch őrnaggyal élénk tárgyalásban volt. Megkérdeztem tőlük, milyen kihatása lesz ennek a hírnek az ő magatartásukra. Mindketten azt válaszolták, hogy „puccskísérletről” van szó. Megkísérlik „megbízható” helyről tájékozódást szerezni, ennek eredményéről majd értesítenek. Hogy melyik az a „megbízható” hely, ezt nem árulták el kérdésemre sem. Azt mondták, talán valamelyik védőkörlet-parancsnoksággal sikerül összeköttetést teremteni.

Körülbelül 2 órai hallgatás után újból megszólalt az előbbi rádió, és közölte, hogy a Münchenből hallott előző hírek egy helyi csoport puccskísérletéből származnak és nem fedik a valóságot, mert a német központi vezetés azonnal ártalmatlanná tette ezt a gyenge kísérletet. Ez alkalommal a folyosón fogtam el az egyébként bezárkózott őrnagyot, aki mosolygó arccal közölte velem az előbb hallott hírt, és hozzáfűzte: „Tehát minden rendben van, minden megy tovább.” Arra a kérésemre, hogy mondja el, mi van rendben és mi megy tovább, nem válaszolt, hanem behívott Legerle tábornok szobájába. Itt közölték velem, hogy a német nyilvántartó törzs feloszlik, én pedig még a mai nap folyamán vonuljak be Berchtesgadenbe, azzal a német vezérkari alezredessel együtt, aki nekem a hírt hozta a honvédelmi miniszter tíz munkatársának fellázadásáról.

Kérdésemre, hogy mi van német részről Berchtesgadenben, azt válaszolták, hogy ott működik a központi vezetés „szervezési törzse”, és én annak vezetőjénél jelentkezzem. Kérdeztem, hogy ki rendelkezett így. Erre az volt a válasz, hogy a magyar miniszter és a német vezetőség így állapodott meg egymással személyemet illetően, tehát ez a magyar honvédelmi miniszternek a rendelete, német hozzájárulással. Saját magukra vonatkozóan azt közölték velem, hogy a német törzs egy része Landshutba fog menni, mint „vezetői tartalék”. Furcsának és gyanúsnak találtam ezt, mert Landshutnak ebben az időpontban – az én számításom szerint – már amerikai kézen kellett lennie. Nem tudnák ezt az itteni német törzs vezetői? Vagy még mindig nagyképűsködni akarnak velem szemben? A törzs többi részére vonatkozóan azt mondták, hogy azok személyenként különböző helyekre fognak bevonulni.

Maga Hübsch őrnagy ugyancsak Landshutba megy. Meggyőződésem, hogy Hübsch őrnagy nem mond igazgat. Ismételten kértem őket, hogy adjanak helyzettájékoztatást, mert már napok óta nem tudok semmit sem itt, az ő környezetükben, és lehetetlennek tartom, hogy ők is teljesen tájékozatlanul üljenek és üdüljenek itt a Schlier-tó partján. Mozgási lehetőségem nincs. Gépkocsimban van még körülbelül 200 kilométerre való üzemanyag, ezt is cigarettáért és szivarért szereztem német gépkocsivezetőktől. Ha ez elfogy, akkor fekve maradok valahol az út szélén. Egyetlen motorkerékpárunkat elvették. Törzsemmel nincs semmi kapcsolatom, azt sem tudom vele közölni, hogy legújabban Berchtesgadenbe irányítottak, és ott keressen a törzsem.

Hübsch őrnagy erre megígérte, hogy ebéd után részletesen tájékoztat arról a kevésről, amit tudnak. Most azonban ebédelniük kell, mert még ma nem ettek semmit. 13 órára készen lesznek, akkor majd ő jelentkezik nálam. 13-tól 14 óráig vártam Hübsch jelentkezését, annál is inkább, mert megállapítottam, hogy már visszajöttek az ebédről. 14 órától 15 óráig kerestem őt állandóan. Szobája üres volt, de íróasztalán nyoma volt annak, hogy az épületben tartózkodik. Legerle tábornok szobája be volt csukva, kopogtatásomra nem jött válasz. Senki sem tudta megmondani, hogy a két keresett személy hol tartózkodik. Ez mind azt az érzést erősítette meg bennem, hogy nem akarnak már találkozni velem. Erre írtam egy cédulát, melyen közöltem Hübsch-sel, hogy hiába vártam a kért tájékoztatásra, tehát útba indulok, mert már késő van. A cédulát az íróasztalára helyeztem.

„Egérutat nyerni a hadifogság felé”

Ezután beszálltunk az időközben menetkésszé tett gépkocsiba, és elindultunk – a Berchtesgadenbe kelet felé vezető út helyett az ellenkező irányú utat választva – Seifriedsbergbe, törzsemhez. Ezzel otthagytam végképp a német és magyar „vezetést”. Számítottam azzal, hogyha jól megy, még valamivel a megszálló hatalmak előtt elérem törzsemet és családjainkat és talán kezembe tudom venni sorsuk intézését. Számolnom kellett azonban azzal is, hogy Hübschék – észrevevén az ellenkező irányba történt távozásomat – valami módon mégis megkísérlik, hogy az általuk szándékolt útvonalra tereljenek. Ezért mellékutakon, nagy gyorsasággal igyekeztünk egérutat nyerni. Egérutat nyerni szomorú sorsunk második felvonása: a hadifogság felé. Becslésem szerint ekkor kerek 300 000 magyar katona tartózkodott német területen. Tehát ennyien kerülnek a megszálló hatalmak hadifogságába. Ezért pusztultak el ezrek és ezrek, ezért szenvedtek milliók a magyarok soraiból, ezért jutott koldusbotra az ország, egy egész nemzet! Így zárult le 1944. október 15-e!

Útközben sok ide-oda bolyongó magyar katonacsoporttal találkoztam, kik leszakadva egyes vándorútra kelt zömüktől, étlen-szomjan, csak sejtésükre bízva keresgéltek magyar szigeteket, ahol megkapaszkodhatnak. Őket – mint azt már előző útjaimon is mindig tettem – a legközelebbi, általam ismert magyar csapathoz irányítottam, írással ellátva, melynek értelmében az illető csapat köteles őket pártfogásába venni. Kiderült ugyanis, hogy a Honvédelmi Minisztérium az általa elérhető körzetben elrendelte, hogy a magyar alakulatok húzódjanak le délebbre. Ezáltal egy csomó magyar alakulat elhagyta biztos szállását és élelmezési alapját és apró részekre szakadozva, néhány nappal később került kimerült, lerongyolódott, kiéhezett, torzonborz, cigánykaravánhoz hasonló állapotban a megszálló hatalmak fogságába, és elvesztette annak a megítélésnek, bánásmódnak a lehetőségét, melyet együtt maradva – legtöbb esetben – biztosítani tudott magának.

Garmisch-Partenkirchenig igen jó ütemben, minden akadály nélkül eljutottunk. Innen kezdve azonban a menetvonal teljesen a vesztett háború képét mutatta. A gépjárművek százai és ismét százai törtettek velünk szemben. Hármas-négyes sorokban, egymást előzve és árokba döntve igyekeztek az egérfogó közepe felé. Órákig kellett egy helyben állni, hogy pár métert előre jutva újabb órákig álljunk. Így vergődtünk el a Hitler Adolf hágóig. Ettől nyugatra már üres volt az útvonal. A hágó egyik tűkanyarjában hatalmas repülőbomba hevert a híd közepén. Néhány méterre tőle fegyveres német őr, aki nyilván a robbantásra várt. Csak gépkocsivezetőm kiváló szemének volt köszönhető, hogy nem futottunk rá a bombára is, a katonára is, mert lámpa nélkül mentünk lefelé a meredek szerpentineken az Iller völgyébe. Hajnali 3 órakor 12 óra hosszat tartó utazás után érkeztünk meg április 29-én Seifriedsbergbe törzsemhez és családjainkhoz.

Vasárnap volt. Az egész délelőtt repülőtámadásokkal telt el, még misére sem volt tanácsos csoportokba menni, mert az angolszász repülőgépek szakadatlanul a kis község felett keringtek és onnan támadták ismételten a 3 kilométerre fekvő Sonthofen várost, melynek közepét déltájban fel is gyújtották. Egy hatvan főből álló munkarészleget küldtem oda tűzoltásra és a lakosság segítségére. A fegyvertelenül, de zárt egységben közeledő katonáink láttára a sondhofeni lakosság fehér zászlókat tűzött ki házaira, bevonuló, megszálló csapatnak vélvén őket. Megtudtuk itt, hogy a németek nem szándékoznak ezt a várost védeni, mert sok kórház van benne.

Délután megbeszélést tartottam a tisztekkel magatartásunkra vonatkozóan, melynek lényege az volt, hogy együtt maradva, helyünkön bevárjuk a megszálló hatalmak csapatait és azoknál jelentkezünk. E célból 4 kilátópontra 1-1 tiszti járőr kiküldetését rendeltem el azzal a feladattal, hogy egyrészt a megszálló csapatok közeledését idejében jelenthessék, másrészt biztonságot nyújtsanak az egyesével és kis csoportokban csellengő német katonák esetleges rajtaütései ellen. Ugyanis a német nemzetiszocialista párt vezetői a „Wehrwolf” szervezetet ^[84], de a lakosságot is helyi ellenállásra szólította fel, mert a környező erdőkben több felfegyverzett fiatal suhanc, valamint SS-ember bújkált, akiknek a szándéka és magatartása ismeretlen volt. Annyi fegyverünk pedig nem volt a törzsnél, hogy ezeket már eleve ártalmatlanná tegyük. A lövöldözést azért is kerülni kellett, mert erre a józanul gondolkodó lakosság is felkért bennünket, megígérvén, hogy ők sem engedik meg a rendbontó elemek garázdálkodását. De azért sem lett volna célszerű helyi összeütközéseket előidézni, mert ezek biztosan a megszálló csapatok nagyobb fegyveres beavatkozását váltották volna ki, részint pedig a rejtetten még mindig ide-oda menetelő német csapatok valószínű lövöldözését vonta volna maga után. Így tehát csendben kellett maradnunk, családjainkkal együtt a szállásunkon, a még felfegyverezhető néhány embert az előbb említett kétes elemekkel szemben készenlétben tartva.

Fogságba jutásunk esetére egy kis vöröskeresztes bizottságot alakítottunk papjainkból, orvosainkból, néhány idősebb családtagból mint családgondozókból és néhány, idegen nyelvet beszélő, betegápoláshoz is értő tiszt- és tiszthelyettes-asszonyból. Elláttuk őket négy nyelven megírt igazolvánnyal és két vöröskeresztes gépkocsival.

Az április 30-án délutánig befutott hírek váltakozva egyszer francia, egyszer amerikai csapatok közeledését jelentették, melyek ekkor még 20-25 kilométer távolságban lehettek. Időnként gyenge harci zaj volt hallható. Délután 3 óra tájban azonban az Iller folyón túl, keletre, tőlünk 4-5 kilométerre erős helyi lövöldözés keletkezett, mely – megítélés szerint – harckocsik ágyújából és egyéb kisebb lövegekből származott, de nagyobb robbanási dörejek is hallhatók voltak. A velünk szemben lévő keleti, Iller-parti magaslatokon becsapódások is megfigyelhetők voltak. Egy kisebb, francia felségjelű páncélosegység pedig az Iller innenső oldalán átvonult déli irányba. Mindez alig egy félóra alatt játszódott le, utána ismét csend lett. Megszálló csapatokat ekkor még nem tudtunk megközelíteni.

Másnap, május elsején reggel dr. Málnássy alezredes orvost és Gschwindt zászlóst gépkocsin kiküldtem, hogy keressék fel a közeledő megszálló csapatok élét, jelentsék be tartózkodási helyünket és jelentkezési szándékunkat. Egyben a törzs részére elrendeltem a gyülekezést és a fegyverek összehordását egy közös helyre. Tiszteknél a pisztolyok megmaradtak.

A két kiküldött tiszt egy óra múlva azzal tért vissza, hogy francia páncélosok közelednek, velük az érintkezést felvették, és azt üzenik, hogy maradjunk a helyünkön, ott várjuk meg a beérkezésüket. Röviddel ezután az első francia harckocsik átfutottak községünknek a főútvonal mentén fekvő részén, mint a biztosító csapatok éle. Majd a biztosító csapatok zöme jött, mely azonban a főúton állva maradt, a harckocsik arcba fordultak községünk felé és annak egyes, a hegyoldalban magasabban fekvő házaira, valamint a mögöttük fekvő erdőszélre lövéseket adtak le. Tudomásom szerint Vasváry altábornagy ^[85] felesége, aki törzsünk családjánál tartózkodott és az úthoz közel lakott, szaladt elsőnek a francia csapatokhoz. Jól beszélvén a nyelvet, megmagyarázta nekik, hogy a faluban magyar családok laknak. Én egy iskolaépületben laktam, ahol sok magyar család volt elhelyezve. Ezeket először a pincébe küldtük, majd összekapkodtam az elviendő holmimat, hogy egy helyen legyenek, ha indulnom kell a hadifogságba. Azután lementem a pincébe elbúcsúzni édesanyámtól és a testvéreimtől, hogy lemenjek a völgybe, a francia elővéd parancsnokához. Közben ők már beérkeztek a faluba, és két magyar tiszt értem jött a hírrel.

Az elővéd parancsnoka egy őrnagy volt, kinek Vasváry altábornagyné segítségével megmondtam, hogy kik és mik vagyunk, egyben kértem, hogy irányítson az elöljáró parancsnokságához.

Közben egyes lövések estek az erdőszélekről a francia csapatok felé, ami láthatóan felmérgesítette az elővéd parancsnokát. Azt kívánta, hogy mi mutassuk meg azokat a házakat, melyekben német fegyveres katonák vannak, mert ha nem szűnik meg a lövöldözés, akkor összelöveti a falut. Egyben elrendelte, hogy a magyar katonák lent, a völgyben sorakozzanak, ahol ő tartózkodik, és a tisztek is adják le pisztolyaikat. Részemre megengedte, hogy poggyászommal saját szolgálati gépkocsimon mehessek be egy francia tiszt kíséretében a francia magasabb-parancsnoksághoz. Így is történt. Ez a páncélosdandár-parancsnokság Immenstadtban volt. A parancsnok – egy ezredes – a tiszti étkezdében fogadott igen udvariasan és vendéglátón. Előadtam neki sorsunkat és kértem, ne tekintsen bennünket hadifoglyoknak, mert országaink nem voltak egymással hadiállapotban és a magyar csapatok nem harcoltak francia csapatok ellen. Kértem egyben, hogy mielőbb a francia legmagasabb-parancsnok elé kerülhessek kihallgatás és kérelmeim előterjeszthetése végett.

A francia dandárparancsnok azt válaszolta, hogy felsőbb rendelkezésektől függ minőségünk elbírálása. Addig ő kénytelen bennünket összegyűjteni és hátra irányítani. Ami személyemet illeti, hátrakísérnek a hadseregparancsnokhoz, ő biztosan óhajt velem beszélni. Valóban, a törzs tisztikarát gépkocsikon, legénységét gyalogmenetben behozatta Immenstadtba. A tábornokok őrizet nélkül magánlakásokon, a tisztek a parancsnokság épületében, a legénység tömegszálláson nyert elhelyezést.

A francia ezredes még külön üdvözölte a tábornokokat és ezredeseket az irodájában. Ez alkalommal hangsúlyozta a franciák szimpátiáját a magyar nemzet iránt, egyben sajnálatát fejezte ki, hogy szerencsétlen külpolitikánk folytán az ő ellenségeik oldalán állottunk. Kértem, legyen tekintettel családjainkra és vegye pártfogásába őket. Megígérte, ameddig az a terület, melyen családjaink el vannak helyezve, az ő parancsnoklási körletébe tartozik, nem lesz bántódása és baja családjainknak, mert csapatai fegyelmezettek és nem tűrnek mások részéről sem rendbontást. Egyben kérésemre megengedte, hogy egy orvosunk és a korban legöregebb tisztünk visszamehessen a családokhoz, azok gondozására. Így Ozoray ezredes és dr. Dóra gyermek- és nőorvos vissza is ment a francia dandárparancsnok által kiállított igazolvánnyal felszerelve.

Közben kiderült, hogy azokat az egyes lövéseket, melyek a francia elővéd parancsnokát felbőszítették és sorsunkat is befolyásolták, az erdőkben bujkáló, összeverődött SS-emberek, „Wehrwolf”-suhancok, sőt hindu szabad harcosok adták le a francia csapatokra. Ezeket a francia páncélosok hamarosan kipiszkálták az erdőkből. Községünk körül vagy 150-200 ilyen csellengőt gyűjtöttek össze rövidesen a franciák.

Itt, a francia dandárparancsnokságon egy francia százados részletesen kihallgatott, elkérte összes iratomat, térképeimet és hivatalos feljegyzéseimet.

Másnap, május 2-án a tiszteket gépkocsikon Leutkirchbe vitték a francia hadosztályparancsnoksághoz, és egy szállodában helyezték el őket. Ekkor szakadtunk el legénységünktől.

Leutkirchből a három tábornok május 3-án Ravensburgba, a francia hadtestparancsnokság színhelyére került. Itt ismét rövid kihallgatásban volt részünk, melyet a hírszerző osztály beosztott tisztje foganatosított. Május 4-én mi, tábornokok, Überlingenbe kerültünk, ahol a hadsereg-parancsnokság 2. hadosztálya ^[86] volt települve. Engem innen a következő napon, május 5-én visszavittek Lindauba egy gépkocsin, Rommel német tábornok fiával együtt azzal, hogy a hadseregparancsnok óhajt velem beszélni.

Lindauban voltam május 5-től 15-ig. Itt is kihallgattak, amikor ismét előadtam ama kérelmemet, hogy a francia hadsereg parancsnoka fogadjon. A francia 2. hadosztály, mely már ide települt előre, biztosított afelől, hogy a hadseregparancsnok időt fog szakítani arra, hogy beszéljen velem. Erre azonban nem került sor. Kérésemre néhány német tábornokot helyeztek el a részemre kijelölt szobában is, mert igen kellemetlen volt látni, hogy ők a folyosón, szalmán fekszenek. Egy részük azonban még mindig „Heil Hitler”-rel köszöntötte egymást, még mindig nem tért észre, és naiv helyzetmegítéléssel még mindig fennhéjázó gőggel tárgyalta a lezajlott, megrendítő világkatasztrófát. A francia felügyelő tiszt – lévén az én ágyamon kívül még egy dívány a szobámban – csak egy német tábornokot helyezett be hozzám szállásra, de beleegyezett, hogy napközben többen is bejöhetnek egy kicsit leülni és beszélgetni.

Innen írtam első ízben az 1. francia hadsereg parancsnokának egy levelet, melyben kértem, hogy a magyarok sorsának elbírálásánál legyenek tekintettel szerencsétlen helyzetünkre és külpolitikánkra, mely belesodort bennünket ebbe a már kezdetén kilátástalan háborúba. Kértem annak figyelembevételét, hogy nem volt köztünk hadiállapot és nem harcoltunk franciák ellen. Kértem azt is mindjárt, hogy vonják össze a magyarokat egy közös táborba, elválasztva a németektől, kik minden szerencsételenségünk okozói. Egyben megkértem az 1. francia hadsereg parancsnokát, hogy juttassa el levelemet édesanyámhoz, kinek közelgő 80. születésnapjára szeretnék szerencsét kívánni és egy szál virágot küldeni abból a kertből, amelyikben most naponta sétálgatok és dolgozgatok.

Örökké hálás leszek Lattre de Tassigny tábornoknak ^[87], az 1. francia hadsereg parancsnokának és a levelemet átvevő lindaui francia főhadnagynak, valamint mindazoknak, akik abban közreműködtek, hogy ez a levél eljutott édesanyámhoz, sőt annak válasza is hozzám. Az isten áldja meg őket ezért a nemes cselekedetükért!

Lindauból május 16-án Tuttlingenbe kerültem gépkocsin. A fogolytábor parancsnoka, Rousseau francia százados erkélyes, tiszta, szépen bútorozott szobát adott, és az étkezéseknél, melyeket tisztikarával együtt fogyasztott el, vendégül látott, asztalánál az asztalfőre ültetett és elsőnek kínált. Két és fél napig voltam itt oly bánásmódban, amely úri helyeken a vendégnek jár ki. Esténként éjfélig együtt ültünk kiváló feketekávé, szivar és likőr mellett, és elbeszélgettünk hazáink, nemzeteink sorsáról a legszebb tárgyilagossággal. Sajnos, itt ismét német tábornokokkal kerültem össze, és sorsom, a továbbiakban pedig a többi magyar sorsa ismét összekapcsolódott az ő megszolgált sorsukkal. Tuttlingenből május 18-án Kehlbe, innen pedig Strassburgon át 22-én Vancouleurs-be, majd 25-én Dijonba kerültem.

Tuttlingenből még egyszer írtam egy levelet de Lattre de Tassigny tábornoknak, melyben az előző levelemben foglalt kérelmemet ismételtem meg. Erre a levélre Dijonban kaptam választ, mely szerint a magyarokat jelenleg hadifoglyoknak tekintik, ellenben összevonásunk és más nemzetektől való elválasztásunk érdekében a hadseregparancsnok úr a szükséges lépéseket megtette. Az 1. francia hadsereg területén ezt már el is rendelte, a hátországra vonatkozóan pedig azonos rendelkezések kiadására felkérte a hadifoglyok főfelügyelőjét.

Vencouleurs-ből írtam a svájci magyar követségnek is, kértem, hogy a hadifogolyként kezelt magyarok érdekében járjon közbe. Ugyanezt akartam kérni a Franciaországban esetleg meglévő magyar követségtől is, azonban az egybehangzó válasz az volt, hogy itt nem működik a külképviseletünk. A hadifogoly részére rendelkezésre álló, hetenkénti egy levelet vagy lapot pedig biztos helyre kellett küldenem. Ez a levelem is célhoz ért. A svájci magyar követség elküldte azt Párizsba, az ottani főkonzulátushoz. Ő tehát tudomást szerzett létezésünkről, és megkezdődött egy igen jól eső támogató munka az érdekünkben, kisebb-nagyobb élelmiszercsomagok és dohányféleségek küldésének formájában.

Írtam innen ugyancsak a svájci nemzetközi vöröskereszt bizottságnak, melyben a magyar vöröskereszt támogatását kértem.

Dijonban a német tábornoki fogolytáborba kerültem, ahol végre összetalálkoztam Sövényházi-Hardiczky altábornaggyal és Újlaky vezérőrnaggyal, valamint 2 másik magyar tiszttel. A hadifogolytábor parancsnoka biztosított a 3 magyar tábornok részére egymás melletti fekhelyet, sőt később, amikor egy kisebb és tisztább, tehát barátságosabb helyiség megürült, elsősorban minket, a 3 magyar tábornokot helyezett ide.

Dijonból újabb kérvényt írtam a hadifoglyok főfelügyelőjének, melyben kértem a magyarok összevonását egy közös táborba. Ugyancsak ismét kértem írásban a svájci vöröskeresztet, hogy segítsen a magyar hadifoglyokon.

Az összevonás iránti kérvényeimnek megvolt az eredménye, mert június 16-án értesített a francia táborparancsnok, hogy néhány nap múlva az osztrákokkal együtt külön táborba kerülünk Lyon mellett. Valóban, június 21-én útba indítottak bennünket az osztrákokkal együtt új helyünkre, a Lyontól körülbelül 8-10 kilométerre lévő Saint Priestbe, ahol egy ősrégi, XVI. Lajos-korabeli kastélyban helyeztek el bennünket. A 3 magyar tábornok egy II. emeleti, tágas szobát kapott gyönyörű kilátással a Rhone völgyére. Június 27-én megérkezett ide a volt főfelügyelői törzs teljes tisztikara, július 16-án 31, majd néhány nap múlva 5 újabb magyar tiszt érkezett. Ezzel a magyar tisztek és tisztjelöltek létszáma 112-re emelkedett.

Saint Priestből újabb kérvényeket küldtem a hadifoglyok főfelügyelőjéhez, melyek egyikében kértem a francia megszállás alatt lévő német területeken lakó családjainkkal való gyorsabb posta-összeköttetést, a másikban pedig, hogy ne tekintsenek bennünket hadifoglyoknak, tekintettel arra, hogy Magyarországon ugyancsak nem kezelték hadifogolyként a német hadifogságból hozzánk menekült franciákat.

Egy másik kérvényt írtam Lyonba, a genfi vöröskereszt bizottság ottani kikülönített szervének. Ezek meg is látogattak bennünket, és megindítottak egy szép segélyezési tevékenységet...