Születés, gyermekkor, házasság

Vajk születési éveként a forrásanyagban három évszám maradt ránk. A 14. századi krónikakompozíció 969-re tette azt, az ennek szövegét kivonatoló Kézai Simon krónikája – nyilván elírás révén – 967-re, míg lengyel kútfőkben 975 szerepel. A kutatásnak tehát ha nem is három, de két évszám közül kellene döntenie, ha biztos lenne abban, hogy a két évszám egyike feltétlenül a helyes dátumot őrizte meg. Erre azonban semmi biztosíték nincs. A legrégibb, 975-öt tartalmazó lengyel forrás sem korábbi a 12. század második felénél, tehát két évszázaddal Szent István születése után keletkezett. Hogy a 14. századi krónika mely részének írójától származik a 969. évi dátum, nem tudjuk, de a legelső magyar krónikás alkotás sem készült el a 11. század végénél előbb. A három István-legenda egyike sem tartalmaz évszámot István születését illetően. Ezek közül azonban a legkorábbi keletkezésű, a nagyobbik legenda olyan információt ad, amelyen elindulhatunk. Ennek szövege szerint István, „a kisfiú (infans)  királyfihoz illő nevelésben részesülve növekedett, miután pedig a gyermekkorból (pueritia) kinőve a serdülőkornak (adolescentia) az első lépcsőfokára hágott”, apja, Géza úgy rendelkezett, hogy utána fia uralkodjék. E legenda a már főhatalmat nyert Istvánt ifjúnak (iuvenis) nevezi. A nagyobbik legenda tehát István életpályájának négy szakaszát az infantia (kisgyermekkor), a pueritia (gyermekkor), az adolescentia (serdülőkor) és a iuventus (ifjúkor) fogalmakkal jelölte. E négy terminus csak akkor kerülhetett egymás mellé, ha lejegyzője ismerte a 7. századi Sevillai Izidor munkáját, aki azt tanította, hogy az infantia a 7. életévig tart, a pueritia a 14., az adolescentia a 28., a iuventus pedig az 50. életévig. A nagyobbik legenda szerzőjének a középkorban rendkívüli népszerűségnek örvendő Izidor megnevezésein túl nyilván arról is volt ismerete, hogy melyik életkor mettől meddig tart. Szerinte Géza akkor jelölte utódjának Istvánt, amikor a fiú az adolescentia első  lépcsőfokára hágott. Ezt a meghatározást Sevillai Izidor alapján a 14. életévét alig betöltött fiatalra alkalmazták. Ha feltesszük – pontos ismeretünk ugyanis nincs –, hogy erre kevéssel Géza halála előtt, 996–997-ben került sor, ekkor az életkori minősítés alapján István 15–16 éves volt, vagyis 981 táján született. A 14. századi krónika Istvánnak Koppány ellen 997-ben vívott háborújáról szólva említette, hogy az serdülőkorában (in adolescentia) volt. E forrás is alátámasztja tehát azt, hogy István 997-ben már elmúlt 14 éves.

Két másik forrásban viszont más meghatározás szerepel István életkoraként 997-re vonatkozóan. A magát 1001-ből keltező (valójában 1002. évi, de utóbb bővített) pannonhalmi kiváltságlevél szerint a Koppány elleni fellépés István gyermekkorában (in pueritia) történt, vagyis ha erre az Izidori mércét alkalmaznánk, arra kellene gondolnunk, hogy István 997-ben még nem érte el 14. életévét. Hasonlóan fogalmaz a kisebbik István-legenda. Eszerint Géza halála után – vagyis 997-ben – a főemberek és a nép „a még gyermek (adhuc puer) Istvánt” emelték trónra. Szerencsére e szókapcsolat felhívja arra a figyelmet, hogy itt nem Izidort kell forrásnak tekintenünk, hanem a Bibliát; a „még gyermek” kifejezés ugyanis onnan való. A szent könyv két helye siet segítségünkre, amely megadja, hogy az általa „még gyermek”-nek nevezett ifjú hány éves volt. Az egyik esetben 16 esztendős, a másik esetben 16. életévében levő személy „még gyermek”-nek számított. Ha ezt Istvánra is érvényesnek tekintjük, akkor Géza fia 997-ben 16 éves vagy 16. éves volt. Születése tehát e számítás alapján is 981 körüli időre helyezhető. A kétféle módon történt időpont-meghatározás meglepően azonos eredményre vezetett. Mivel feltehető, hogy a 11. század végének írói már maguk sem tudták napra vagy akár évre pontosan István valós születési dátumát, így minden látszólagos egyezés ellenére is egy kerek számhoz (980-hoz) tanácsos kötni világra jötte idejét, s azt célszerű mondani: Vajk a 980 körüli esztendők valamelyikében született. Azok a tudósítások, amelyek csodás előjelek után történt (az Úr által megjövendölt, „egy kellemes külsejű ifjú”, illetve István első vértanú próféciájával beharangozott) megszületéséről emlékeznek meg, már a szentség glóriájával övezett Istvánnak szólnak a szentté avatás (1083) utáni írásokban.

Születési helyét egyedül a kisebbik István-legenda örökítette meg, Esztergomba helyezve azt. Ez minden bizonnyal hiteles híradás. Hogy az árpádok törzsének a 10. század első felében hol volt a szállásterülete, és hol kereshetjük a Magyar Fejedelemség ekkori központját, nem ismeretes. Abból kiindulva, hogy a vezértörzset a nomád szállásrend alapján körbefogja a többi törzs, arra lehet gondolni, hogy árpád törzse legalább 955-ig a Duna-Tisza köze középső részét (és talán a hozzá csatlakozó, dunántúli Mezőföld keleti felét) foglalta el. S mivel a fejedelmi központ ott volt, ahol a nagyfejedelem székhelye, így azt is e vidéken gyaníthatjuk. Talán ez az egykori kiemelkedő szerep tette az e tájon fekvő Kalocsát érdemessé arra, hogy ott István nem sokkal királlyá koronázása után érsekséget alapítson. Az augsburgi csatában elsősorban a Kárpát-medence nyugati felét megszállva tartó törzsek szenvedtek nagy emberveszteséget, az ő területüket 955 után vonhatták fennhatóságuk alá az árpádok, így a törzs (és a mindinkább névlegessé váló fejedelmi hatalom) központja is nyugatabbra tolódott, és Esztergomban ál tapodott meg. Kedvező fekvésével magyarázható, hogy az őskor óta lakott hely volt, a késő római korban itt állt Solva castrum település, és feltételezik, hogy annak köveit felhasználták a legkorábbi, a 10. század utolsó évtizedeiből való esztergomi kővár építéséhez. Gyér honfoglalás kori leletek mutatnak Esztergom környékén a magyarok megjelenésére, de település egészen Géza koráig nem létesült itt.

Esztergom igazi jelentőségre azáltal jutott, hogy Géza fejedelem ide helyezte át székhelyét. 14. századi helyi hagyomány tud arról, hogy Géza várat épített az esztergomi várhegyen, méghozzá kőből, ennek – úgy tűnik – a régészeti feltárások sem mondanak ellent. Ugyancsak Géza nevéhez fűződik a várban a Szent István első vértanú tiszteletére szentelt templom felépítése. Mivel ennek védőszentje azonos a passaui püspökségével, nem alaptalan a gyanú, hogy a templom alapításában közvetlen passaui befolyás érvényesült, azaz Pilgrim papjainak emlékét őrzi. Nem kizárt, hogy Esztergom voltaképpeni alapítása és a megkezdődött építkezés szoros kapcsolatban van Géza 970 utáni nyugati nyitásával.

Egyetlen forrás, Thietmar hagyományozta ránk Géza fiának Vajk nevét. Nem vitás, ez a megszületett gyermek neve, és nem lehet tisztséggel kapcsolatba hozni, mivel ilyen méltóságnevet a magyarok nem ismertek. A név maga egy török eredetű 'hős, vezér' jelentésű szó származéka. A törökös megnevezés nem szolgálhat annak bizonyságául, hogy az árpádok udvarában törökül beszéltek, ugyanis árpád utódai körében gyakori volt a törökös névadás. Ha viszont István Vajk nevét még évtizedekkel megszületése után Merseburgban is ismerték (ahol Thietmar írásba foglalta), ebből feltétlenül indokolt arra következtetnünk: nem közvetlenül születését követően nyerte el a keresztséget. Ez esetben ugyanis a Vajk nevet meg sem kaphatta volna, és kizárólagosan a keresztény (vagyis az István) név kapcsolódott volna a személyéhez. István 980 körüli születése már arra az időre esik, amikor megtorpant, sőt valószínűleg abba is maradt a nagy lendülettel megindult térítő tevékenység. Kérdés, hogy István születése időpontjában Géza mellett volt-e még Sankt Gallen-i Brúnó püspök, vagy már minden latin rítusú keresztény pap eltávozott a fejedelem környezetéből. Ha ez utóbbi történt – amit persze biztosan nem tudhatunk –, akkor egy esetleges megkeresztelésnek a legfontosabb feltétele hiányzott, az az egyházi személy, aki a szertartást végzi.

Vajk keresztségben kapott István neve nem írja elő kényszerítő erővel, hogy e névválasztásban a passaui püspökség védőszentjére való vonatkozást lássunk (és a keresztelést passaui papokhoz kapcsoljuk), minthogy a Konstantinápolyban megkeresztelt Gyula szintén az István nevet nyerte (bizonyosan passaui hatás nélkül). Hogy Vajkot István névre keresztelték, a legnagyobb valószínűség szerint azzal lehet kapcsolatos, hogy apja nevét kapta, márpedig Géza 972-ben Sankt Gallen-i Brúnó révén jutott a keresztséghez és nyilván keresztény nevéhez (azaz még Géza nevében sem kell feltétlenül passaui hatást látnunk). Utólagosan magyarázták bele az István névbe, hogy annak klasszikus nyelvi megfelelője megkoronázottat jelent, és Isten őt ezzel kijelölte mind az e világi kormányzásra, mind pedig felruházta „az örökké tartó boldogság koronájával”. Ilyent csak 1083, István szentté avatása után lehetett leírni.

István megkeresztelésének kérdésében is a forrásokhoz kell fordulnunk. Ezek azonban feltűnően szűkszavúak és – sajnos – nem kortárs híradások. Egyedül a nagyobbik István-legenda ad érdemi – de nem egyértelmű – tudósítást. Eszerint „az Isten kedveltje, Adalbert püspök kente meg őt hitének igazsága szerint a keresztség olajával, és ő maga lett gyámola”. (E mondatot számosan úgy magyarázzák, hogy Adalbert csak bérmálta vagy korábbi keresztségében megerősítette Istvánt.) A nagyobbik legenda egyébként Adalbertet már Gézával és a Géza kori magyar kereszténységgel is összekapcsolta. Arról ír, hogy a cseh egyház főpapja Géza megtérítésének célzatával jött Magyarországra, majd Géza „fejedelem parancsára mindenünnen egybegyűlt hát a zabolátlan nép, a szent püspök tanította őket szüntelenül, megtérítette és megkeresztelte az ország fiait, sok helyütt templomokat emelt”. A 14. századi krónikakompozíció 13. századi betétje a képzelet szülte sanseverinói Deodatus (magyar ajkon Tata) grófról állította azt, hogy „ő keresztelte meg Szent István királyt”, de hozzátette: „Szent Adalbert prágai püspökkel együtt”. A 12. századtól kezdve a magyaron kívül lengyel források is többször említik azt, hogy Adalbert keresztelte meg Istvánt, majd a 13. századtól más külföldi kútfőkbe is utat talált ez az állítás. A kései híradások azonban ebben a kérdésben nem lehetnek perdöntők; egykorú vagy közel egykorú információ hiánya viszont lehetetlenné teszi a kérdés hitelt érdemlő megválaszolását.

Adalbert Magyarországgal való kapcsolatának egyetlen kortárs forrása van, a prágai püspök tanítványa, Querfurti Brúnó, aki szerint Adalbert „olykor követeit küldte, olykor pedig saját maga ment a közelben elhelyezkedő magyarokhoz, s miután kissé eltávolította őket a bűntől, a kereszténység árnyékát nyomta rájuk”. Ezek az 1004-ben írt sorok – minden tartózkodó, már-már lekicsinylő értékítéletük ellenére is – annyit feltétlenül bizonyítanak: Adalbert többször megfordult Magyarországon, bekapcsolódott az itt folyó hittérítésbe, szerepet játszott a krisztianizáció folyamatában, még ha sok eredményt nem is tudott felmutatni. Az is kiolvasható e sorokból, hogy látogatásai akkori időkre estek, amikor székhelyén, az Esztergomhoz viszonylag közeli Prágában tartózkodott. Ez a 983–989 és a 992–994 közti időszakot jelenti, továbbá a 995. esztendőt, amikor feltételezések szerint Prágából Esztergomon át ment Rómába, és huzamosabban időzhetett a magyar fejedelmi székvárosban.

Úgy tűnik, Adalbertnek mindenképpen jutott valamilyen szerep István kereszténységében. Ebből a szempontból az egyetlen kortárs tanú maga István király, aki az esztergomi érsekséget 1001-ben Szent Adalbert tiszteletére hozta létre. Ez arra mutat, hogy Istvánt szoros szál fűzte Adalberthez. Persze, a vitatott kérdésben ez nem igazán perdöntő adat, hiszen nem vall arról, hogy a templomcímválasztás mögött a keresztelő és a megkeresztelt kapcsolata állna. Ugyanakkor számításba kell venni, hogy a lengyel érsekséget, Gnieznót szintén Szent Adalbert tiszteletére alapították 1000-ben. Adalbert kultuszának terjesztése, népszerűsítése mögött ott állt teljes tekintélyével III. Ottó német-római császár. Nem mellékes tényező, hogy a magyar egyház megalkotásában döntő szerepet játszottak az Adalbert-tanítványok. Az ő munkálkodásuk szintén nagy hatást gyakorolt az egyre terebélyesedő Adalbert-kultuszra. Az is sokat mond – de a bennünket érintő kérdés szempontjából megint nem eleget –, hogy az első magyarországi történeti alkotás, egy a 11. század második felében íródott – a Pozsonyi Évkönyv részeként fennmaradt – annales Adalbert 997. évi mártíromságával kezdi tudósítását. Adalbert magyarországi kultuszának jelzője, hogy I. Béla magyar király keresztény neve Adalbert volt. Számos korai templom viselte Magyarországon – Esztergomon kívül is – Szent Adalbert nevét. Amennyiben Adalbertnek nem lett volna szoros kapcsolata Magyarországgal, mindezt mivel lehetne magyarázni? Ha Adalbert a 980-es években keresztelte volna meg Vajkot, és mint keresztapa nevezte volna Istvánnak, vajon fennmaradhatott volna-e egy esztergomi kisgyermek Vajk neve 30 év múltán is a távoli Merseburgban? Hogy fennmaradt, arra mutat, külországban már számoltak vele, trónutódként tekintettek rá, azaz nem volt egészen kisfiú, és ebből következően huzamosabb ideig viselhette a Vajk nevet. Ez arra mutathat: Istvánt talán a 990-es évek közepe táján keresztelhette meg Adalbert.

István gyermekkoráról szinte semmit nem tudunk. A kisebbik István-legenda szerint „már kisgyermekként teljességgel belemerítkezett a grammatika tudományának tanulmányozásába”. Ez – ha hitelt érdemelne – a latin nyelvtanban való elmélyülést jelentené, és arra mutatna: István behatóan foglalkozott a latin nyelvvel. Egy efféle híradást azonban nagyon óvatosan kell fogadnunk. A középkori uralkodók – néhány, valóban kirívó kivételtől eltekintve (amilyen például a papnak nevelt magyar Kálmán király volt) – soha nem jutottak el a betűvetés megismeréséig, s erre gondolhatunk István esetében is. A nagyobbik legenda nem is említi ezt, s azzal siklik át főhőse ifjú évei fölött, hogy „királyfihoz illő nevelésben részesülve növekedett”. Ez sokkal inkább testi nevelést (vadászatot, harci cselekményekben való részvételt) jelentett, semmint szellemi pallérozást. (István felnőtt korában is hódolt a vadászat szenvedélyének, a kisebbik István-legenda szerint azért, „hogy annyi szorongató gondja után legalább egy kissé megpihentesse fáradt tagjait”.) Neveltetése arra irányulhatott, hogy eleget tudjon tenni a fejedelmi tiszttel járó feladatoknak, ha majd eljön az idő. Hogy milyen légkörben telhettek István gyermekévei, arra abból a jellemzésből következtethetünk, amelyet Thietmar adott István anyjáról, Saroltról: „mértéktelenül ivott, és katona módjára ülve meg a lovat egy embert hirtelen haragjának túlzott hevességében megölt. Jobban tenné e beszennyezett kéz, ha orsót forgatna, s őrjöngő lelkét türelemmel fékezné.” A keresztény író (a püspök) saját értékrendje szerinti visszaborzadása olvasható ki e sorokból a legkevésbé sem az asszonyoktól elvárt módon élő és viselkedő Saroltról. Géza felesége tipikusan nomád, tetterőtől duzzadó fejedelemasszonyként jelenik itt meg, aki férfias jellemmel rendelkezik, méltó társa a másik nem képviselőinek akár ivásban, akár lovaglásban, akár felhevült indulatokban.

Az Adalbert-tanítvány Querfurti Brúnó, aki megszakításokkal éveket töltött Magyarországon, tehát – Thietmarral szemben – közvetlen információi voltak az itteni állapotokról, hasonló képet rajzolt Saroltról. Elmondja, hogy Adalbert levelet „küldött a magyarok nagyfejedelméhez, sőt inkább annak hitveséhez, aki az egész országot egy férfi kezével tartotta hatalmában, és mindazt, ami a férjéé volt, maga irányította”. Sajnos, a levél küldésének időpontja nem ismert, feltehetően a 990-es évtized első esztendeiben történt. Itt már nem egyszerűen Sarolt férfias jelleméről esik szó, hanem arról is, hogy férje helyett maga kaparintotta meg a hatalmat, és szinte férje helyett uralkodott. Ebben Sarolt erőszakos természetén kívül annak is szerepe lehetett, hogy Géza immár 50. életéve körül járhatott, vagy már túl is lépte azt, megöregedett, betegségek gyötörhették. Ugyanebből a forrásból tudhatjuk meg, hogy Sarolt vallási téren is döntő hatást gyakorolt férje országában. Querfurti Brúnó szerint Sarolt „vezetése alatt kezdődött el a keresztény hit, de pogánysággal vegyült össze a beszennyezett vallás, és rosszabb kezdett lenni a barbárságnál ez a tétlen és bágyadt kereszténység”.

Ennek a híradásnak két fontos eleme van. Az egyik az, hogy a 11. század elején már sem Querfurti Brúnó, sem az ő magyar informátorai nem emlékeztek Sankt Gallen-i Brúnó és a passauiak 30 évvel korábbi, nagy lendülettel elindult térítő munkájára. Ez egyszersmind arról is vall, hogy az nem hagyott igazán maradandó nyomot a magyar társadalmon, egy emberöltő alatt még az emléke is feledésbe merült. A másik mozzanat pedig az, hogy Querfurti Brúnó erősen becsmérlő kijelentései a Sarolt képviselte és terjesztette kereszténységgel kapcsolatban csak akkor értelmezhetők helyesen, ha feltételezzük: Sarolt Géza országában a keleti (ortodox) rítusú kereszténység előharcosa volt. E feltevésre minden alapunk megvan, hiszen Sarolt apja, a második Gyula 950 után Konstantinápolyban vette fel a keresztséget, térítő püspököt hozott magával saját országába, aki – a térítési szokásoknak megfelelően – először a fejedelem családtagjait, udvarának előkelőit keresztelte meg. Így juthatott ortodox rítusú keresztény hitéhez Sarolt is.

Bár Sarolt születési dátumát nem ismerjük, abból következtetve, hogy a 990-es évek elején még gyermekeket szült (közülük utóbb az egyik a velencei dózse, a másik pedig Aba Sámuel felesége lett), születése idejét a 950-es évekre (annak is inkább a második felére) tehetjük. Eszerint éppen akkor volt kisgyermek, amikor Hierotheosz erőteljesen téríthetett apja, Gyula környezetében. Egy, bár ismeretlen keltű és ezért keletkezési körülményeit illetően erősen vitatott oklevél szolgálhat bizonyságul arra, hogy Sarolt valóban hozzákezdett Géza országában a keleti kereszténység terjesztéséhez. Az egész középkori magyar írásbeliségben példátlan módon ránk maradt egy görög nyelvű oklevél, amely így kezdődik: „Én, István, keresztény, s egész Hungria [Magyarország] királya\…, létesítettem, felállítottam és berendeztem a szentséges Istenanya veszprémi, érseki monostorát, s összegyűjtöttem benne apácák seregét, a magam, nőm és gyermekeim, valamint egész Pannónia lelki üdvéért.” Az utóbb veszprémvölgyinek mondott bazilissza (azaz ortodox) apácakolostor alapítóleveléről van szó. Az uralkodó nézet Szent Istvánhoz köti, és 1018 tájára keltezi ezt az oklevelet, amelynek keletkezését Imre herceg állítólagos görög jegyesével vagy feleségével hozza kapcsolatba. A szöveg azonban nem erről, hanem Istvánról, feleségéről és gyermekeikről szól. Ha az oklevél Istvánját Szent Istvánnal azonosítanánk, aligha lehetne megnyugtató magyarázatot találni arra, hogy az alapítólevélnek miért kellett szólnia felesége, a bajor Gizella lelki üdvéről, akinek a legcsekélyebb kapcsolata sem volt a keleti keresztény hittel. Ha viszont az oklevelet Gézához kötjük (aki a keresztségben szintén az István nevet kapta), a nehézség egy csapásra eloszlik, hiszen az ő neje, Sarolt ortodox vallású volt, s ennek hatása alól nyilván nem tudta kivonni magát sem férje, sem gyermekei. Fontos mozzanat, hogy az oklevél írója az írás végén kiesett szerepéből, és király helyett császárt írt, ami arra mutat: az iratot olyan írnok fogalmazta, aki Konstantinápolyból érkezett, ahol rendre császárokkal volt dolga.

Ez azt sejteti: Sarolt nem pusztán saját kezdeményezésére látott hozzá a keleti rítus dunántúli terjesztéséhez, hanem bizánci állami segítséggel. Annál könnyebben megeshetett ez, mivel Bizáncban a cezaropapizmus rendszere érvényesült, azaz a császár egyszersmind a legmagasabb egyházi méltóságnak számított. Saroltnak Gézával kötött házassága tehát azzal a következménnyel járhatott, hogy nem Géza érvényesítette befolyását apósa, Gyula országában – jóllehet névlegesen ő volt a nagyfejedelem, vagyis egész Magyarország királya –, hanem Sarolt révén a görög egyházi (és vele együtt a bizánci állami) hatás talált utat Géza országába.

Mindez újra felveti István és testvérei megkeresztelésének kérdését. Ahogy a cselekvőképes Géza nem tudta magát kivonni az erőszakos, agilis Sarolt hatása alól, még kevésbé tehették meg ezt gyermekei. Sokat segítene a kronológiai elrendezésben, ha ismernénk a veszprémvölgyi alapítólevél dátumát, ez azonban hiányzik. Mutatnak azonban bizonyos elemek arra, hogy 985 (vagy 990?) táján keletkezhetett, amikor Gézának és Saroltnak valóban több élő kisgyermeke lehetett, bizonyosan az a leány, aki utóbb a bolgár trónörökös felesége lett, valamint a 980 táján született István. Nem szabad tehát kizárnunk – bár erre semmiféle konkrét nyom nem utal –, hogy Géza és Sarolt gyermekei megszületésük óta találkozhattak a Dunántúlon jelen levő ortodoxiával. Végképp nem tudjuk azonban, hogy ez megkeresztelésükben is kifejezésre jutott-e. Ha igen, akkor – minthogy a keresztség egyszeri és megismételhetetlen – Adalbert valóban csak megerősítette (egyszersmind latin rítusúra fordította) István már korábbi keresztségét. Egy esetleges görög keresztelés azonban abban a Géza-féle udvarban, ahol erősen tartotta magát a nomádos életvitel és a pogány istenek kultusza, nem halványította el annak tudatát, hogy a fiú végül is Vajknak született, és ez segíthette a pogány név emlékének fennmaradását.

A Querfurti Brúnó által említett (Sarolt által képviselt és terjesztett) „tétlen és bágyadt kereszténység” nem lehetett nagy lendülettel tért hódító és túlzottan agresszív. A 10. század második felében Bizáncot sokféle gond gyötörte, így nem tudott elég erőt és figyelmet fordítani a Kárpát-medencére (sem Gyula, sem Géza országára). Ezt egy görög eredetiről készült szláv forrás nagyon világosan megfogalmazta: „És midőn keletről, északról és délről számos nép tört elő, attól kezdve már sok lázongás és pusztítás zúdult a görögök birodalmára, [úgy] hogy ezt a peon [magyar] népet nem tudták hamarjában megerősíteni a keresztény hitben, mivel saját nyelvükön írott könyveik nem voltak.” A bizánciak ernyedtsége, valamint a Géza-féle udvar erős nomád-pogány kötődései eredményezték, hogy végül is az ortodoxiának nem sikerült megvetnie lábát Géza országában, és nem tudta bevehetetlenül erős várává kiépíteni Gyula országát. Hogy István kisgyermek korában valóban találkozhatott – anyja révén – a keleti rítusú kereszténységgel, és talán ennek is köszönhetően munkált benne a keresztény egyetemlegesség eszméje, azt érett férfikorának alapításai szintén mutathatják: Róma (és a csak kései említés alapján ismert Ravenna) mellett Jeruzsálemben és Konstantinápolyban is tett egyházi adományt, azaz egyaránt figyelemmel volt a nyugati és a keleti egyház nagy központjaira. Ugyancsak az ortodoxia képviselői iránti megértését mutatja, hogy a Marosvárról kitessékelt bazilita (keleti rítusú) szerzeteseknek Oroszlámoson új kolostort építtetett. Míg azonban a görög hit legfeljebb felszínesen érinthette meg Istvánt, addig egész életére szóló és a Kárpát-medence sorsát döntően befolyásoló élményévé vált találkozása a latin rítusú kereszténységgel, illetve az annak tanait felé közvetítő Szent Adalberttel.

Sajnos, a források itt is cserbenhagynak bennünket. Egyfelől későbbi gondolatai és tettei alapján előttünk áll a kereszténységet mindenek fölé helyező István, másfelől homályban marad, honnan származik e tántoríthatatlan elkötelezettsége. A nagyobbik István-legendában arról olvasunk, hogy Adalbert „maga lett a gyámola” Istvánnak. Ez azt jelenti, hogy a prágai püspök a fiatal fiú lelkiatyja volt, azaz esztergomi időzései során sokat foglalkozott vele, megismertette őt a keresztény élet és erkölcsiség követelményeivel. A történetírás hajlamos annak feltételezésére, hogy Adalbertnek István nem csupán hitbeli szilárdságát köszönheti, hanem bajor házasságát is. Ez azonban ellentétben áll a kisebbik István-legenda következő részletével: Géza „amikor megöregedvén érezte, hogy nemsokára távoznia kell testéből, fiának, akit az ország trónjára kívánt emelni, a római császárok kiterjedt nemzetségéből származó, igen előkelő feleséget hozatott”. Kérdés, 995 táján Géza volt-e olyan egészségi állapotban, hogy fia megházasításában cselekvőképes módon járhatott el, hiszen már országa ügyeit is Sarolt vitte helyette. Ezt persze nem lehet kizárni, de nem is túlzottan valószínű. Abban, hogy Adalbertnek komoly szerepe lehetett István és Gizella házasságának előkészítésében, egyetlen támpontunk a bajorországi Scheyern bencés apátságában élő és utóbb falképekben is megörökített hagyomány. Az egyik kép szerint Henrik császár eljegyzi húgát, Gizellát Istvánnal, a másik szerint pedig Adalbert és az egybekelő fiatalok Scheyern felé lovagolnak, ahol a püspök összeadta őket. Az azonban, hogy Adalbertnek nem egyszerűen a szertartást végző pap tiszte jutott, hanem a házasság összekovácsolásában is tevőleges szerepet játszott, már inkább csak logikai úton magyarázható, és – sajnos – nem a források segítségével. Querfurti Brúnó szerint ugyanis Adalbert apai ágon rokonságban állott a szász uralkodó dinasztiával, ám ennek hitelét többen vitatják. De Prága püspökeként rokoni kapcsolat híján is egyaránt figyelemmel kísérte mindkét szomszédja, az egyházmegyéjétől délnyugatra eső Bajorország és a délkelet felé fekvő Magyarország ügyeit. Ő, aki lelkivezetői tisztéből adódóan felelős volt István jövőjéért, feladatának tarthatta, hogy olyan feleséget szerezzen számára, akinek oldalán teljesen bizonyos a kiállása és kitartása a kereszténység mellett.

A prágai püspök keresve sem találhatott volna jobb hitvest Istvánnak, mint Gizellát, a nagy tekintélyű bajor hercegi család tagját. Gizella apja, II. (Civakodó) Henrik kilencévi megszakítással 40 éven át (955–995 között) töltötte be a bajor hercegi tisztet. Gizella nagyapjának, I. Henrik bajor hercegnek (947–955) testvére volt a német-római császári méltóság első viselője, I. (Nagy) Ottó, Gizella tehát nagybátyját tisztelhette II. Ottó és másod-unokatestvérét III. Ottó császárok személyében. Anyja, szintén Gizella, Konrád burgund király leánya volt. A bajor hercegleány előkelőségéhez, családja kiválóságához tehát a kétség legkisebb gyanúja sem fért. Civakodó Henrik tíz éven át (974–984 között) harcolt a német királyi korona elnyeréséért, többször szított lázadást II. és III. Ottó ellen, de fáradozásait végül nem koronázta siker. Civakodó melléknevét ezen akciói miatt kapta. Mind ő, mind felesége mélyen vallásosak voltak, ilyen szellemben nevelték négy gyermeküket is. A legidősebb, aki szintén a Henrik nevet viselte, 973. május 6-án született, egy nappal I. (Nagy) Ottó császár halála előtt. Öccse, Brúnó születése 974–976 közé tehető. Mindkét fiú előbb Hildesheimben, a székesegyházi iskolában tanult, majd 985-től – azt követően, hogy Bajorországra békés korszak köszöntött, mivel apjuk felhagyott gyakori pártütéseivel – Regenburgban az a Wolfgang püspök lett a tanítójuk, aki 972-ben a magyarok megtérítésével próbálkozott. 980 táján – amikor II. Henrik távol volt a bajor hercegi tróntól, és még távolabbra került a német királyi cím megszerzésének reménye – a szülők azt tervezték, hogy elsőszülött fiukat egyházi pályára adják, de utóbb letettek erről. Brúnó papi karriert futott be, 1006-ban Augsburg püspöke lett. Civakodó Henrik két leánygyermeke közül Gizella valószínű születési dátuma 985 (esetleg 984), Brigittáé az erre közvetlenül követő évek egyike. Brigitta apácaként a niedermünsteri monostorba lépett be. Gizella neveléséről keveset tudni. Még az sem biztos, hogy kisgyermekként őt is kolostorba adták-e, avagy szülei hercegi palotájában nevelték. Egyes kutatók feltevése szerint nevelésében Wolfgang püspök is közreműködött. Annyi bizonyos, hogy volt kapcsolata a regensburgi főpappal, hiszen a püspök legendája szerint Wolfgang előre megjósolta a két hercegleánnyal kapcsolatban, hogy Gizella királyné lesz, Brigitta pedig apátnő.

Adalbert biztosítékot látott arra, hogy Istvánnak a szigorúan vallásos bajor hercegi család egy tagjával kötendő házassága a frissen keresztelt magyar trónörököst szorosan a keresztény hithez fogja majd láncolni. Ugyanakkor e frigy a megbékélést is jelentette a korábban a Kelet-Ausztria birtoklásáért rivalizáló árpádok és a bajor hercegi ház között, s talán a bajoroknak szintén garanciát adott arra, hogy többé nem kell tartaniuk a „barbár” magyarok támadásaitól. A házasság szálait tehát kölcsönös érdekek alapján fonták. Csak gyanítható, de nem igazolható, hogy ezeken a tárgyalásokon, amelyek végül is István és Gizella frigyéhez vezettek, nem annyira Géza és még kevésbé Sarolt játszhatott döntő szerepet, sokkal inkább a „játszmát” széles európai összefüggésében szemlélő és alakító Adalbert. Nem lehet viszont elvitatni, hogy a házassághoz szükség volt Géza egyetértésére is; ez torzulhatott a kisebbik István-legendában arra a tudósításra, mintha ő hozatott volna feleséget fia számára.

Ezzel a házassággal Magyarország kétségtelenül felértékelődött. Bár már korábban is létesült házassági kapcsolat előkelő német család tagja és egy, a birodalom keleti határain élő, frissen megkeresztelkedett nép uralkodója között. 979–980 táján Mieszko lengyel fejedelem vette el egy nordmarki főember Oda nevű leányát, de Oda rangja nem mérhető Gizelláéhoz. Feltehető, hogy István és Gizella egybekeléséhez önmagában kevés volt Adalbert buzgalma, valamint a bajor hercegi ház és Géza beleegyezése, szükség volt ahhoz III. Ottó hozzájárulására is. Ademarus Cabannensis egyenesen arról írt, hogy maga Ottó adta Istvánhoz feleségül Henrik bajor herceg húgát. A francia krónikás azt is hírül adja, hogy Ottó Gézának „az Úr szögeiből, valamint Szent Móric lándzsájából való ereklyéket engedett át, amelyek saját lándzsáján voltak”. Ezt a hírt úgy szokták értelmezni, hogy a császár a német birodalmi szent lándzsa másolatát adta Gézának, mintegy a német uralkodó „nászajándékaként” István és Gizella házassága alkalmából.

A frigy megkötésének pontos időpontja ismeretlen. A legbiztosabb támpontot e vonatkozásban Reichenaui Hermann krónikája adja. Ő 995-höz a következő megjegyzést tette: az elhunyt Civakodó Henriket fia, IV. Henrik váltotta fel a bajor hercegi trónon. „Ennek húgát, Gizellát- igazán neve szerint a hit kezeseként – feleségül adták a magyarok királyához, miután az Krisztus hitére tért.” (A krónikás szójátékot alkalmazott, Gizella nevét összekapcsolta a 'kezes, túsz' jelentésű német Geisel szóval.) Civakodó Henrik 995. augusztus 28-án halt meg, a frigyet ezt követően – a legnagyobb valószínűség szerint 996-ban – kötötték meg. Figyelemre méltó azonban Hermann odavetett megjegyzése is, amely szerint összefüggés sejthető István megkeresztelése (mint a házasság feltétele) és a frigy megkötése között. Ez arra mutat, hogy István – latin rítusú – keresztsége csak kevéssel előzhette meg házasságát, azaz 996-ot. A házasságkötés helye szintén ismeretlen, a már említett scheyerni hagyomány szerint bajor földön történt.

István és Gizella házassága korszakos jelentőségű mind személyes sorsuk, mind Magyarország jövője alakulásában. E friggyel nyíltak meg igazán Magyarország – addig gyepűkkel, lakatlan térelválasztó közökkel védett – határai nyugat felé, és ezáltal adódott lehetőség arra, hogy Gizella kíséretében sok német (főleg bajor) pap és lovag jöjjön magyar földre. A házasság a legjobb pillanatban történt, hiszen a német segítségre Istvánnak minden téren igen nagy szüksége volt.

996 nem csupán mint István és Gizella házasságkötésének esztendeje jelentős, hanem – bár a pontos dátum itt is ismeretlen – ez évben vethették meg a pannonhalmi bencés monostor alapjait. A pannonhalmi monostor 1001-ből kelteződő (de inkább 1002. évi), István nevében fogalmazott kiváltságleveléből arról értesülünk, hogy azt még apja kezdte el építeni. Mivel a ránk maradt oklevél későbbi betoldásokkal terhes, nem tudjuk eldönteni, hogy ez az információ az eredeti szövegállományba tartozott-e, vagy utólag írták bele. Feltűnő, hogy István nagyobbik legendája a pannonhalmi monostor építését kifejezetten Istvánhoz kapcsolta, és nem említette Géza szerepét, de kérdés, ebben mennyi a szent király dicsőségének növelésére szolgáló puszta szándék, és mennyi a történeti realitás. Visszatekintve Géza nagyfejedelemségének hosszú időszakára, megállapíthatjuk: annak Pannonhalma volt (vagy ez lett volna) az egyetlen, latin szertartás szerinti egyházalapítása, ugyanis sem egyházmegyéket nem létesített (leszámítva a székhelyhez nem kötött és bizonyára rövid életű térítő püspökséget), sem más monostort nem emelt a bencéseknek. (Ezzel szemben – mint láttuk – a veszprémvölgyi bazilissza monostor már a 980-as évek végén állt Veszprémben.) Mindez arra mutat, hogy Géza nem tett túlságosan sokat (még egyértelműbben fogalmazva: alig tett valamit) a nyugati egyház érdekében. A pannonhalmi alapításban – még ha az Géza korára esik is, ami az alábbi adat tükrében felettébb valószínű – Adalbert és munkatársai, tanítványai játszották a meghatározó szerepet. Ebben nem kellett töretlen úton haladniuk. Adalbert ugyanis a hagyomány szerint 992–994 között hozta létre Csehország első bencés apátságát a Prága melletti Brevnovban. A pannonhalmi monostor alapjainak megvetésével egy időben, vagy nagyon röviddel azt követően, talán 996–997 telén szervezte meg Adalbert a meseritzi apátságot lengyel földön. Pannonhalma alapítása tehát a legszorosabban összefügghet Brevnov és Meseritz létesítésével.

Még azt sem kizárt, hogy szoros összefüggés lehet István és Gizella házassága, valamint a pannonhalmi bencés apátság felállítása között. A két esemény közti összekötő kapocs pedig az ebben is, abban is oroszlánrészt vállaló Adalbert. Querfurti Brúnó tudósítása alapján Adalbert nevelője és közeli társa, Radla már Géza uralkodásának legvégén (996-ban) szerzetesként Magyarországon tartózkodott. Adalbert Prágából való távoztával hívei egy része Magyarországra, más része Lengyelországba került (mint például a későbbi eseményekben oly nagy szerephez jutó Aserik-Anasztáz, aki a meseritzi kolostor apátja lett), de bizonyos, hogy kapcsolatot tartottak egymással, gyakorta megfordultak a másik országban is. A pannonhalmi monostor elsősorban a csehországi menekültek (egy része) számára létesült. Megalapításával magyar földön megjelent az első bencés rendi monostor.

Valószínűleg Adalbert hívta fel III. Ottó király (996 óta német-római császár) figyelmét a birodalmától keletre eső térségre, benne Magyarországra. Adalbert ugyanis római tartózkodása idején (990 körül) már II. Ottó özvegyével, a 991-ben meghalt Theophanu császárnéval is kapcsolatba került, igazi befolyást azonban III. Ottóra gyakorolt. Két ízben időzött huzamosabban III. Ottó társaságában, 992-ben Aachenben, 996-ban pedig előbb Rómában (ahol ekkor megtörtént Ottó császárrá koronázása), majd valahol német földön, talán Mainzban. A fiatal (980-ban született), apját három évesen elvesztő III. Ottó rajongó szeretettel és tisztelettel övezte, lelkiatyjának, atyai barátjának tekintette a cseh főpapot. Adalbertnek köszönhető, hogy a német birodalmi politika látókörébe 25 év után (Nagy Ottó császár halála óta első ízben) bekerült a teljes közép-európai térség, benne a Kárpát-medence is. A következő időszak nagy horderejű – a magyar és lengyel történelmet alapjaiban érintő – eseményei a német politika ezen, 996 tájára tehető és Adalbert által is befolyásolt irányváltása nélkül nem érthetők meg.




Hátra Kezdőlap Előre