Az ország az 1030-as években

Ha az ország István halála előtti helyzetét összevetjük azzal, amit az „ország” 10. század közepi állapotáról mondtunk, a legjelentősebb változás kétségtelenül az, hogy az 1030-as években volt ország a Kárpát-medencében, méghozzá egyetlen, a térség egészét magában foglaló Magyarország, amelynek élén királyként István állt. Ez az ország bizonyos értelemben István személyes műve volt. Ha lenne olyan forrásunk, amely leírná a 10. század derekán és az 1030 táján a Kárpát-medencében fennálló viszonyokat, bizonyára markánsan kirajzolódnának a külső szemlélő számára is nyilvánvaló különbségek. A nemezből készült sátrakat, amelyek 950 táján még a meghatározó lakhelytípust testesítették meg, falvak váltották fel, méghozzá állandó határú és állandó lakosokkal rendelkező települések. A királynak és a püspököknek palotájuk volt, az István által hozott törvény az ispán és a vitéz házáról, udvarházáról szól, a közrendű esetében pedig félig földbe mélyített veremházról. A legigényesebb emberi lakhelyek immár kőből épültek, a fában gazdag vidékeken fából, a veremházak pedig sárból és nádból. De a sátor sem tűnt el egy-két nemzedék alatt a Kárpát-medencéből, miként ezt a 12. század közepén itt megfordult német püspök, Freisingi Ottó tanúsítja. Mivel szerinte a magyaroknak „a falvakban és helységekben igen silány, azaz csak nádból, ritkán fából és még ritkábban kőből való lakásaik vannak, azért az egész nyári és őszi idő alatt sátrakban laknak”.

A 11. század elejétől kezdve a településeken megjelentek a templomok. István azt írta elő, hogy tíz falu építsen egy templomot, s ebből arra következtethetünk, hogy az ő idejében még a falvak tizedében sem állt egyház. Az István kori templomok egyhajós, kisméretű épületek voltak. Ez, továbbá gyenge kivitelezésük adja magyarázatát annak, hogy hamarosan bővítésre, illetve felújításra szorultak, így eredeti állapotában egyetlen, a 11. század első évtizedeiből való falusi templom sem maradt ránk. Már 1092-ben arról intézkedett a szabolcsi zsinat, hogy „a régiség miatt elpusztult egyházakat a püspök építse újjá”. Az István halála utáni pogány megmozdulások szintén sok kárt tettek az építményekben. Ugyancsak 1092-ben foglalták írásba azt is, hogy „a lázadás miatt elpusztult vagy felégetett templomokat, a király parancsára, az illető egyház papjai állítsák vissza”.

Egy korabeli utazó bizonyára arra is felfigyelt volna, hogy élet költözött a korábban elhagyottan álló, frissen átalakított őskori földvárakba, illetve hogy új föld-fa várak emelkedtek, amelyek igazgatási központokká váltak. Az egyes várakat utak kötötték össze, ezeket kezdetben had(i)utaknak nevezték. Ebben a formában szerepel a tihanyi apátság 1055. évi alapítólevelében a „Feheruuaru rea meneh hodu utu”, vagyis a Fehérvárra menő had(i)út. Az utakon természetesen nemcsak hadak vonultak, hanem mások is, így kereskedők. A falu, a templom, a vár és az út István új rendjének négy fontos objektuma volt, ebből legalább az első három még nem létezett a 10. század derekán, illetve nem volt benne élet. Ezek testesítették meg a külső szemlélő számára az évtizedek alatt bekövetkezett változásokat.

Persze ahhoz, hogy falu alakuljon a szétszórt táborhelyek, a sátrak helyén, sok és mélyreható átalakulásnak kellett végbemennie, amelyek végső fokon természeti indíttatásúak voltak. A Kárpát-medencébe bekerült nomád magyarság ugyanott akarta folytatni életét, ahol Etelközben abbahagyta. Ennek egy ideig nem is volt semmi akadálya. A medence sík vidékein lehetett lovat (juhot, marhát) tartani, legeltetni és itatni, ugyanis ha nem így lett volna, nem itt foglaltak volna otthont maguknak a magyarok. Néhány évtizednek el kellett telnie ahhoz, hogy kiderüljön: a Kárpát-medence mégsem Etelköz. A méretek sokkal kisebbek voltak, mint a Kárpátoktól keletre, az éghajlat csapadékosabb, a síkságot sűrűn szabdalták folyóvizek, kiterjedt mocsarak szűkítették az amúgy is korlátozott térséget. Néhány évtized alatt világossá vált: itt nem lehet százezer embernek egymillió lovat eltartani, még úgy sem, hogy ember és ló a legtöbb évben sok hónapot külországi portyán töltött. Ráadásul a földterület egy részén az őslakosok földművelést folytattak. Őket a magyarok ugyan adóztatták, de legeltetni mégsem lehetett az ő vetéseiken. Így tehát a 10. század közepén megkezdődött a nomadizmus feladása. Nem egy csapásra történt ez, sem időben, sem térben. Ahol kiváltképpen kevés legelő állt rendelkezésre, és sok embernek kellett azon osztoznia, ott a kényszer hamarabb jelentkezett, mint ott, ahol a valamivel tágasabb rónákon kevesebb ember járt állataival. Nyilván egyéni motivációk is szerepet játszottak a döntések meghozatalában. Aki – személy vagy közösség – gyenge volt, mert kevés állattal rendelkezett (vagy már nem is volt állata), aligha ellenkezhetett. Ő feladta szabadságát, amivel már úgysem ment sokra, elfogadhatta a fennhatóságot, amely megoldást nyújtott égető megélhetési gondjaira. Hiába volt az évszázados beidegzés, a megszokás hatalmas úr, a létfenntartás ösztöne erősebbnek bizonyult.

Ez a természeti indíttatású szükség a 10. század második felében összetalálkozott az átalakuló törzsi hatalom azon törekvésével, hogy a birtokában levő földön kizárólagos tulajdonjogot szerezzen. Amennyiben a veszprémvölgyi oklevél valóban Géza fejedelem korából származik, úgy ennek a törekvésnek első írásos nyomával már itt találkozunk. Az oklevél kibocsátója ugyanis szabad rendelkezési joggal is felruházta a monostort, hogy „azokat, akik nem akarnak a szent monostor fönnhatósága alatt lakni, a fejedelemasszony és a nővérek rendelete nélkül űzzék ki arról a helyről kedvük és akaratuk ellenére”. A 11. századból fennmaradt latin oklevelekben még jó néhány hasonló tartalmú előírással találkozunk. Közülük egy István korában keletkezett. A pécsváradi apátság 1015. évi alapítólevele felhatalmazta az apátot mindazok elűzésére, akik „a monostor földjének határain belül rendelkeznek birtokokkal”, avagy végső esetben az apát helyett ezt a király fogja megtenni. Vagyis elkezdődött a földek „bekerítése”. A görög, illetve utóbb a latin egyháznak átadott területen csakis azok maradhattak, akik vállalták szabadságuk elvesztését, az alávetést, és ami ezzel együtt járt, a nomadizmus feladását. Az egyház ugyanis nem nomád pásztorok felett akart fennhatóságot gyakorolni. Akik tehát ezt választották, vagy erre kényszerültek, azok viszonylag rövid időn belül feladták hagyományos életformájukat, és az egyház szolgái lettek. Ezentúl azzal foglalkoztak, olyan szolgálatot teljesítettek, amit az egyház (illetve az uralkodó) előírt számukra.

E folyamat első nyomai szintén a veszprémvölgyi oklevélben lelhetők fel. Az itt előforduló Gerencsér (a görögül leírt névalak akkori kiejtése szerint Grincsári) és Szántó (Szamtag) falu onnan kapta nevét, hogy lakói fazekas, illetve szántóvető szolgálatot teljesítettek. Kevés kétségünk lehet arról, hogy ez nem csupán Géza törzsi államában lehetett így, hanem mindenütt, ahol az egyház megjelent, tehát Gyula erdélyi országában és Ajtony Maros menti uralmi területén is. Az egyházaknak ugyanis önálló tulajdonú föld és saját fennhatóság alatt álló, szolgálatra kényszeríthető népesség kellett. A Géza alatt elkezdődött gyakorlat István idejében is folytatódott. Amikor arról értesülünk, hogy a különféle egyházi intézmények a királytól birtokokat, falvakat kaptak – és István korából erre már viszonylag sok példa van –, tudnunk kell: a terület mellett elnyerték annak népességet is. István törvényében nincs szó nomádokról, ami csak egyet jelenthet: a király és az egyház nem nomádokkal került kapcsolatba, hiszen akikre kiterjesztették uralmukat, vagyis akik alattvalóik lettek, uraik szemében nem nomádok voltak, hanem különféle szolgálatok teljesítésére kötelezett szolgák.

Bizonyára sok olyan közösség (nagycsalád, nemzetség) lehetett, amely kellő állatállománnyal rendelkezett, így elég erős volt ahhoz, hogy maga segítsen a mind nyomasztóbb legelőhiányon, és ne adja oda szabadságát ellenállás nélkül az új rend képviselőinek. Számukra megoldásként kínálkozott elhagyni azt a földet, ahol már amúgy is alig volt lehetőség állataik ellátására, illetve ahol csak szolgaként maradhattak volna meg. Ők azok, akik állataikkal elvándoroltak, olykor távolabbra, olykor szinte csak a szomszédságba. Helyváltoztatásuk eredményeképpen mindenesetre lehetőséget nyertek arra, hogy tovább folytathassák nagyállattartó, mozgó életformájukat. Ők szinte az egész 11. század folyamán kívül maradtak az új rend határain, csak a század legutolsó éveiben került sor betagolásukra. A szabolcsi zsinat 1092-ben ugyanis úgy rendelkezett: „Ha a falusiak, egyházukat elhagyva, máshova vándorolnak, püspöki joggal és királyi paranccsal kényszerítsék őket oda visszatérni, ahonnan elmentek.” Ilyen vándorlások István idejében is folytak Magyarországon. S hogy itt állattartó, nomád népesség változtatott helyet, annak ugyanezen zsinat egy másik határozatában leljük biztos nyomát: „Azok a püspökök, akik a más püspökség területén [világra jött] állatok után kapnak tizedet, [a tized] negyed részét engedjék át a saját maguk püspökségében lakó papoknak.”

A forrásokban nincs semmi nyoma annak, hogy István alatt a Kárpát-medencében nagyszabású telepítő tevékenység folyt volna, de ez nem is valószínű. A királyi hatalom ugyanis nem rendelkezett akkora erővel, hogy ezt országos szinten véghezvigye. Ezzel szemben a kútfőkből – gyér számuk el lenére is viszonylagos bőségben – megállapítható az elvándorlás ténye. A királyi hatalom szerepe ebben sem csekély: a szabadság nevére igényt tartók elűzése a 10. század utolsó évtizedeitől legalább a 11–12. század fordulójáig tartott. Arról viszont, hogy a lakhelyükről önként kimozdulók vagy erőszakkal kimozdítottak hol telepedtek le, maguk a helyet változtatók döntöttek, és nem az állami közegek telepítették le valahol őket.

Ez a vándormozgalom a 11. században, így már bizonnyal István korában is, jelentős mértékben hozzájárult a kárpát-medencei magyar szállásterület kibővítéséhez. A honfoglaló magyarok főleg a nomadizálásra alkalmas síkvidéki területeket szállták meg. Egy évszázad múlva azonban, amint az a vármegyék és egyházmegyék kiterjedéséből látszik, már olyan területeken is népes, intézményeiket eltartani képes közösségek éltek, amelyek nagyállattartó, legelőváltó életmód folytatására alkalmatlanok voltak. Sor került a dombvidékek, folyó menti erdős területek birtokbavételére, megszállására, s akik itt telepedtek le, azok kénytelenek voltak a föld feltörése után földműveléssel foglalkozni. A 10. század második felétől kezdve kapott jelentősebb magyar népességet a Dunántúl jó része, a Felvidék délebbi sávja és az Erdélyi-medence. E folyamatokat megbízhatóan jelzi, hogy az árpádok központja ekkor került át keletebbi térségből Esztergomba, illetve hogy a Gyulák szintén a század e szakaszában vették birtokba – kelet felé elmozdulva – Erdélyt. A kirajzás tehát a Kárpát-medence belsőbb területeiről történt a dombságok, hegységek irányába.

István korából összesen 51 település nevét őrizték meg hiteles források. Ezek egy-két kivételtől eltekintve mind a Dunántúlon találhatók, többségük annak északi és középső részén. Ebből azonban nem szabad arra a következtetésre jutni, hogy az ország más területein még falvak sem voltak. Az 51 település annak köszönheti István kori megléte írásos bizonyságát, hogy dunántúli vonatkozású (pannonhalmi, pécsi, veszprémi) oklevelekben maradtak ránk. Különben is roppant nehéz megmondani, hogy egy emberi lakóhelyet melyik pillanattól tekinthetünk falunak. A nomádok téli szállása és a frissen megtelepedettek faluja között kevés különbség lehetett, hiszen mindkettő már állandó otthont biztosított lakójának, de amíg a téli szállás csak télidőn fogadta be az egész népességet (nyáron a férfiak az állatokkal a legelőn voltak), addig a falut már minden évszakban a teljes népesség lakta. A földművelő őslakosságnak (a szlávoknak) már voltak falvaik a 10. században is, míg a magyarok esetében a 10. század közepétől kezdve számolhatunk téli szállással, utóbb ez alakult át – a nomadizmus elsorvadásával – faluvá. Ahol viszont nem volt előzménye a nagyállattartásnak, ott mindjárt falu létesült. Gyaníthatjuk, hogy István alatt a Kárpát-medence nyugati területein már földművesek falvai állhattak (földbe mélyített veremházakkal), a Dunától keletre eső térségekben pedig az alakuló falvak mellett még sok téli szállás lehetett (sátrakkal).

Az jellemző a 10. századi „országra”, illetve általában a nomádok szállásterületére, hogy nem voltak pontos határai, hiszen a nomádok uralmi rendszere nem területi elv szerint épült fel. Saját szállásaik körül széles, lakatlan sávot, gyepűt hagytak, amely a politikai eseményeknek megfelelően mozgásban volt: hol tágult, hol zsugorodott. E téren is döntő változás következett be István alatt. A már említett, 1031–1043 között készült útleírás nyugaton és délen pontosan rögzítette Magyarország határait. Eszerint a Jeruzsálembe igyekvők a Fischa folyó közepén léptek az ország területére, illetve miután azon áthaladtak, a Száva folyón átkelve jutottak bolgár földre, ahol a túlparti Belgrád számított az első bolgár városnak. Ez azt jelenti, hogy nyugaton a magyar-német, illetve délen a magyar-bolgár (ebben az időben a tényleges uralmi viszonyok alapján a magyar-bizánci) határ már István időszakában összeért, azaz eltűnt a gyepű. Keleten és északon viszont még hosszabb ideig megmaradt. Arrafelé a Kárpátok magas hegyei húzódtak, s e területekre csak jóval később települt számottevő lakosság, de akkor sem olyan sűrűn, mint a síkvidéki területeken. Magyarország kelet felé még évszázadokig nomád népekkel volt határos (besenyőkkel, úzokkal, kunokkal), itt tehát a gyepűrendszer fennmaradását semmi sem gátolta. Mindkét térség – a Felvidék és Erdély – még a 12. század folyamán is hatalmas lakatlan vagy igen gyéren benépesült területekkel rendelkezett. Nem véletlen, hogy a szászság nagy tömbjei (a későbbi lakhelyükről elnevezett szebeni, besztercei, szepesi szászok), valamint a székelyek itt nyertek szálláshelyet, és az sem véletlen, hogy csak évszázadokkal később, a 12–13. században.

Amennyire vegyes volt a helyzet a határokat illetően István korában, annyira tarka volt a határőrizet is. Még létezett a 10. századra jellemző etnikai határvédelem, amikor a kavar összefoglaló nevet viselő katonai segédnépek, döntően könnyűlovas elemek (kálizok, besenyők, székelyek) látták el a határok őrizetét, de már megjelent a területi alapú határvédelem is. István korában kialakultak a határvármegyék, ahol a várakhoz besorolt katonaság őrizte a mindinkább pontos vonalként megjelenő országhatárt. Ennek bizonyos pontjain átjárókat, kapukat építettek, természetes akadályokkal (sövényekkel, erdőkkel) és mesterséges útelzárókkal (gátakkal, torlaszokkal) igyekeztek ellenőrizni és a kapuk felé terelni a forgalmat.

Részint a települések elnevezései, részint pedig korabeli személynevek és közszavak alapján lehet következtetéseket levonni az István kori népesség nyelvi (ennek révén pedig etnikai) összetételére. Bár ez is sok bizonytalanságot hordoz, de némileg mégis szilárdabb talajon áll, mint a honfoglalás kor hasonló viszonyainak megállapítása. 900 táján – becslés alapján – a honfoglaló magyarok (és a hozzájuk számítható, a 10. század közepén már a török mellett magyarul is tudó kavarok) százezres számát mintegy kétszeresen múlta felül a Kárpát-medencében élő nem magyar népesség. István korában a forrásokban szereplő 51 település nevének 45%-a szláv, 36%-a magyar, 15%-a török és 4%-a német eredetű név. A 11. század első évtizedeire feltételezett 27 várispánság (vár) nevéből 44% a szláv, 37% a magyar, 15% a török és 4% a német eredetű.

Nagyon kevés személynevet ismerünk István korából, ráadásul ezek egy része keresztény név (maga az István, továbbá a Domokos, Sebestyén név stb.), vagyis etnikai következtetés levonására alkalmatlan. A személynevek erősen ki voltak téve a divatnak. Az árpádok családjában a 10. század második felében befejeződött a török névadás divatja, utolsó, ilyen nevet viselő képviselői Gyeücsa (Géza), Koppány és Vajk. Szent István unokatestvérei az elsők, akik a dinasztiában szláv eredetű vagy szláv közvetítésű nevet kaptak (Vazul, László). A Gyulák családjában tovább élt a törökös névadás, mint az árpádoknál, hiszen maga a Gyula név, a harmadik Gyula testvérei, Sarolt (István anyja) és Karold, valamint e Gyula fiai, Bolya és Bonyha neve egyaránt török. Ugyanakkor a szláv hatás itt is megjelent, hiszen ismerjük Sarolt szláv nevét: Beleknegini (jelentése szerint 'fehér fejedelemasszony'). A hiteles okleveles anyagban két (esetleg három) István kori személy neve maradt fenn, amely etnikai szempontból figyelembe vehető: Csaba ispáné (török név), Melegdi és talán Mira szőlőműveseké (az előbbi magyar, az utóbbi szláv név).

Ami a közszavakat illeti, István korából összesen kettőre van adat, az udvarnokra és a királyra, mindkettő szláv eredetű. Az István-törvényben latinul előforduló társadalmi csoportok többségét (vitéz, szabad, szolga, talán az ispán) a magyar nyelv szlávból átvett szavakkal nevezte meg. A 11. századból tudjuk adatolni a szintén szláv eredetű poroszló és izbég (jelentése 'menekülő, kóborló') szavakat. Számos korai szolgáltatónépi falu viselt szláv nevet, így például a veszprémvölgyi oklevélben szereplő Grincsári (jelentése 'fazekasok').

Mindebből arra lehet következtetni, hogy István korában a Kárpát-medencében a szláv nyelvet beszélték a legtöbben, utána nem nagy lemaradással a magyar következett, a török és a német jóval kisebb elterjedtségnek örvendett. Ha ebből az etnikai viszonyokra próbálunk következtetni, úgy azt mondhatjuk: a honfoglalás óta eltelt idő alatt a magyar és a nem magyar népesség arányát illetően a magyarság javára történt – alkalmasint nem kis mértékű – elmozdulás; István korában Magyarországon ugyan még mindig többségben voltak a nem magyarok, de már bizonyára nem múlták felül kétszeresen a magyarok létszámát.

István Magyarországa valamennyi fontos mutatóját tekintve alapjában véve különbözött a szülei, nagyszülei idejében, a 10. század derekán létezett „országtól”. E tényezők többségéről már esett szó, így itt csak röviden érdemes kitérni rájuk. A vérségi alapú társadalomszervezés helyébe a területi alapú közigazgatás lépett. A törzsfőket István leverte, meghódította, a törzsi államok különállását megszüntette, a régi törzsi-nemzetségi berendezkedés intézményeit és emlékeit tűzzel-vassal irtotta. Ezzel lehet magyarázni, hogy a magyarság kollektív emlékezete nem őrizte meg a törzsek nevét. Ha Bíborbanszületett Konstantin nem hagyományozta volna ránk a 10. század közepén a Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi neveket, bizony ma aligha tudnánk e listát összeállítani, hiszen értelmüket vesztett emléküket csak a kárpát-medencei helynevek őrizték meg. A területi elv alkalmazása segített összemosni az ország különféle etnikumait és eltérő foglalkozást űző népelemeit. Szűnőben volt az a rendkívüli tarkaság, ami a 10. századi „országot” jellemezte, hiszen a társadalom egyre nagyobb része került szolgasorba, és vált a király szemében alattvalóvá. A szabadság elvesztése volt a legnagyobb trauma a 10. századi szabad magyarok utódai számára. Az új rend nem palástolta el és nem vonta be a vérségi összetartozás valós vagy fiktív leplével a vagyoni és társadalmi különbségeket, hanem éppen kiélezte azokat. Az István korában megjelent földmagántulajdon önmagában is halálos csapást mért a közösségi tulajdonon felépülő nagyállattartó-legelőváltó rendre. A földművelés egyéni munkán alapult, míg a nomád állattartás elképzelhetetlen egyes nomádok elszigetelt tevékenysége révén. A földbirtoklás tehát a földművesekből álló társadalom tulajdonviszonyait fejezte ki, és kialakulása szoros kapcsolatban volt a szabadok alávetésével. Míg a 10. században a magyarok szolgái idegenek (hadifoglyok, leigázott őslakosok) voltak, a 11. században a magyar uraknak egyre növekvő mértékben magyarok szolgáltak. A jogi helyzet (a szabadság, illetve a szolgaság) – ha nem is István korában, de hamarosan azt követően – a vagyoni állapot függvénye lett. A szabad rendelkezett birtokkal, a szolga pedig nem. A szabad megtartotta fegyvereit, katonáskodott (vérével adózott), a szolga pedig, elvesztvén fegyverét, ura munkaeszközeivel termelt és adózott. István több mint négy évtizedes uralma alatt olyan, teljesen új berendezkedést valósított meg országában, amely alig-alig vett át valamit apja hatalomgyakorlási mechanizmusából, és szinte semmit távolabbi felmenői kormányzásából. Az új rend sokszorta jobban hasonlított a korabeli német-bajor állapotokhoz (vagy azok történelmi előképeihez), mint a saját királyelődei (azaz a fejedelmek) által megteremtett magyar hagyományhoz.

Az Intelmekben István így tanította fiát: „A legnagyobb királyi dísz követni az ősi királyokat, és utánozni a tiszteletre méltó szülőket. Aki az elődei és az ősei rendelkezéseit semmibe veszi, az isteni törvényekkel sem törődik.” István eszerint magát szorosan Gézához kapcsolta. Úgy tűnhet: azt gondolta, hogy ő elődei, a korábbi magyar királyok munkáját folytatja. Ezt fejezte ki az Intelmek egy másik helye is: „Nehéz lesz megtartani királyi hatalmadat ezen a vidéken, ha nem fogod utánozni uralkodó elődeidet. Hiszen melyik görög kormányozhatná a latinokat görög szokások szerint, vagy melyik latin kormányozhatná a görögöket latin szokások szerint? Semelyik.” E gondolat azonban nem az István kor valósága. A tények által sokszorosan alátámasztott igazságot a törvény előszava tartalmazza, amelyben így nyilatkozik István: „mi, Isten akaratából kormányozván államunkat, a régi és új császárokat utánozván”. Sem Isten akaratára, sem a császárok utánzására való hivatkozás nem egyeztethető össze elődei követésével. Amit István az Intelmekben fiának örökül hagyott, az e ponton politikai propagandájának volt a része; úgy próbálta beállítani uralkodói gyakorlatát, mintha az alapjában véve elődei politikájának folytatása lenne. Több oka is volt arra, hogy ezt tegye. Részint a mindennapokban érvényesülő idegen (német) hatások sokkoló erejét próbálta így tompítani, részint saját – fiktív – példájával buzdította fiát, hogy „atyád rendelkezései, mármint az enyéim, legyenek mindig kéznél nálad”, valamint hogy „az én módszereimet kövesd”, minthogy „a gyermekek azért gyermekek, hogy engedelmeskedjenek szüleiknek”. István alig néhány ponton lépett Géza nyomdokába (a békepolitika vitelében, saját hatalma növelésének szándékában, bizonyos pontig a kereszténység elfogadásában), a legtöbb téren vele ellentétesen cselekedett. Éppen határozott szembeállása tulajdon elődei vonalvezetésével eredményezte azt, hogy István Magyarországa gyökeresen különbözött apja és nagyszülei „országától”.




Hátra Kezdőlap Előre