I. rész
Az 1859-es észak-itáliai háború előzményei

A hadszíntér

Solferino, az 1859-ben alig 1000 lakosú, lombardiai falu a Garda-tó közelében feküdt, a nyáron néhol átgázolható mélységű Mincio-folyótól nyugatra, az Alpok déli nyúlványait és a Pó-síkságot összekötő, félkör ívű dombvonalak peremén, egy golyóformájú, kiugró magaslaton.^[1] Mintegy 10 km-re a Minció partján álló Peschierától, a híres erődnégyszög – Peschiera, Mantua, Verona, Legnano^[2] – északi, előreugró csúcsától. A hegyek és a Pó közötti, mintegy 50-60 km széles sáv, kétezer évvel korábban a Gallia Cisalpina, mindig is csatatér volt, ahol a félsziget sorsa eldőlt. Egyetlen hadvezér sem kerülhette meg, hiszen a Garda-tótól északra, nyugatra és északkeletre az Alpok óriáshegyei zárták el az utakat, szűk völgyeikben pedig alárendelt erők is keresztül húzhatták a hadműveleti szándékokat. Dél felé a hatalmas folyam jelentett nehezen áthidalható akadályt. A Pó a hegyeket elhagyva Torinótól a tengerig mintegy 350 km hosszú, a deltáig 200 km-ig szélesedő medencét alkotott, amelynek északi felén az úthálózat és a szétbontakozásra alkalmas területek elsőrangú lehetőséget nyújtottak nagy hadseregek mozgatásához. Számos vízfolyás, elárasztott rizsföldek, korlátozott látótávolság helyenként gátolták a hadműveleteket, a sűrűn lakott területek, a magas terményhozamok, a mindenütt fellelhető, jóllakott csordák, a beszállásolásra alkalmas épületek kiegyenlítették a hátrányokat. A Pótól északra fekvő sík vidék fejlett gazdasága elbírta, hogy a haderők sűrű diszlokációjú csapatokat állomásoztassanak állandó harci készenlétben, és lezárják a folyótól délre emelkedő, 1000-1500 m magas Appenninek felé vagy felől vezető, fő közlekedési vonalakat.

A Pótól délre húzódó alföld hadászati szerepét egyetlen józan alapelv határozta meg: megkerülő hadmozdulattal csapást mérni a folyamtól északra felsorakozott ellenség szárnya ellen. Bármilyen, még egy Közép-Itáliában összevont és Ferrarától kiinduló hadjárat is akkora vakmerőségnek tűnt a folyók, csatornák, tavak, rizsföldek közötti gátakon, hidakon át, amelyek sem szétbontakozásra, sem időbeli visszavonulásra nem adtak esélyt, hogy okos hadvezérek inkább kerülték. Észak-Itália és más hadszínterek között Franciaország felé az összeköttetést a Tengeri- és Nyugati-Alpok 2000-3000 m körüli hegységei akadályozták, amelyek a Mont Blanchoz közelítve fokozatosan emelkedtek 4000 m fölé. Svájc felé a 3000-4000 m-es Monte Rosa és a Bergamói-Alpok, Ausztria felé az ugyancsak 3000-3500 m-es Ortler, Adamello, Judikarien, majd a Dolomitok és a Juliai-Alpok zárták le északról a hadszínteret, amelyeken át kevés átjáró biztosíthatott mozgást nagylétszámú erőknek. Franciaország felől a Riviera, a könnyen lezárható „route de la corniche”, továbbá a Grenoble és Susa közötti Mt Genevre-hágó (1854 m) és a Lyonból az ugyancsak Susába vezető hegyi főút, a Napoleon parancsára 1805-ben kiépíttetett, sehol nem meredek, egész évben járható, Mont Cenis-hágó (2084 m) 8 m szélességű útja vezetett át a medence felé. Utóbbit Napoleon előtt híres hadvezérek – Hannibal, Pompeius, Pipin, Nagy Károly – is használták. Svájc felé a Simplon és a Szent Bernát-hágót 1815 után az állam semlegessége zárta el a seregek elől. Ausztriát két fő összeköttetési vonal kapcsolta össze belső tartományaival: a Verona–Innsbruck közötti Brenner-hágó (1374 m), illetve a Trieszt–Laibach közötti, Bécsig vezető vasút. Triesztből hajóval jutottak a katonák Velencéig, onnan ismét vasúton Veronáig, Észak-Itália egyik legfontosabb vasúti csomópontjáig. Veronából a vasút északnak az Adige völgyében Bozenig, kelet felé Vicenza–Padua–Velence–Treviso–Udine, dél felé Mantua–Modena–Bologna, nyugatnak Brescia–Bergamo–Milánó–Magenta irányában biztosította az átcsoportosításokhoz szükséges gyorsaságot.^[3]

A Pótól északra húzódó síkságból a Ticino folyótól keletre eső részt 1525, a franciák elleni győzelem óta a Habsburgok birtokolták, amely a Lombard-Velencei Királyság néven a Habsburg császári korona legszebb ékkövének számított, és biztonságát az Alpokból a nagy folyamba ömlő Mincio és Adige partján épült erődnégyszög hatásosan védte. A kettős, folyó menti ellenállási vonalon belül a legfontosabb szerepet az Itália kulcsának számító Mantua kapta. Stratégiailag központi helyet foglalt el. Egyenlő távolságra állt az Adriai- és a Ligur-tenger között, a vizek miatt nem lehetett megközelíteni, három megerődített hídfővel rendelkezett, amelyeken át ki lehetett törni az egyetlen hadműveleti lehetőséget kínáló Pajolo-völgy felé és amelyet kevés erővel is le lehetett zárni. A négy erőd oly hatásosan védte a hegyek és a folyam közötti sávot, hogy a legerősebb hadsereget is megállásra kényszerítette. Napoleon csaknem egy évig ostromolta, és csak kiéheztetés után tudta bevenni Mantuát. 1848/1849-ben Radetzky az erődnégyszögből tört ki, hogy megverje a lombardiai felkelők és a piemontiak seregét. A négy erősséggel körbezárt terület ellenállóképességét nemcsak az biztosította, hogy a végpontok külön-külön is bevehetetlennek tűntek, és egymáshoz való közelségük miatt kölcsönösen tudták egymást támogatni, hanem az is, hogy védőrségeik megosztották az ellenfelet és meglepő irányokból, meglepő hadműveleteket folytathattak. Háború esetén az erődnégyszögben felsorakozott 100000 osztrák katona ellent tudott állni 200000 fős sereggel szemben is, akár hónapokon át, sőt kitöréseivel a támadókat felőrölni. Ameddig Ausztria birtokolta Peschierát, Mantuát, Veronát és Legnanot, addig ellenséges haderő nem juthatott sem a Brenneren, sem Villachon, Trieszten át a birodalom belsejébe. Az osztrákok azonban a biztonságos hátországra támaszkodva kiterjeszthették befolyásukat a folyamtól délre is. Parma, Modena, Toszkana, Nápoly élén Bourbon és Habsburg hercegek álltak, akik államaikban az osztrák akaratot szolgálták. Az 1848/1849-es forradalom veresége után az elkergetett secundo- vagy tertiogeniturák visszatértek trónjaikra, és lakosságuk feletti hatalmukat vagy inkább személyes épségüket svájci zsoldos zászlóaljak, osztrák dandárok biztosították. A hercegségektől körülvett pápai államban azonban a forradalom után hídfőt szereztek az okkupáló francia csapatok, és Ausztriának csak a Romagna feletti felügyelet maradt. Az olasz egységtörekvések vezető ereje, Piemont, sem semmisült meg az 1849 márciusi, ötnapos háborúban.^[4] A hazai, Savoyen–Carignan-dinasztiából származó Károly Albert király (1831-1849) lemondásával megakadályozta, hogy Radetzky a végsőkig kiaknázza győzelmét. Az új király, Viktor Emanuel elhúzta a béketárgyalásokat Velence átadásáig. Így megóvta jövendő hadserege magját, reguláris hadosztályait és ütegeit. 1849 után a Ticino két oldalán két hadsereg állt egymással szemben. Itália lakossága az olasz Piemonttól várta a Habsburgok kiűzését, a „terza riscossát”, a harc harmadik felvonását. A Solferino nyugati végén álló magaslat, rajta egy négyszögletű torony, a Garda-tóig húzódó, szőlőkkel borított dombvidék és balra, a Pó-síkság felé remek kilátást nyújtó „Spia d’Italia” az a hely, ahol 1859. június 24-én véget ért a „terza riscossa”, és megtört a lombardiai Habsburg uralom.

A nagy hadseregek kelet-nyugati mozgatását és szétbontakozását eltérő mértékben akadályozták az Alpokból, illetve a 80 km széles, 1000-1500 m magas Appenninekből a Póba tartó vízfolyások. A Pó felső szakaszán 250 m, Valenzától 2 km-es folyóágyban változó, 300-600 m széles, 2-10 m mély, csekély sodrású folyam. Április és június között a hóolvadások, október-novemberben az őszi esőzések miatt gyakoriak voltak az áradások. A Sesia torkolatától számos hosszabb szakaszon 4-10 m magas gátak védték a partok melletti termékeny földeket, másutt a szabályozatlan, változó irányú főág és a mellékágak széles sávban, vizenyős, mocsaras területeket szeltek át. Csak a Mincio torkolata és a 6 ágú, sáros delta között egyesült a folyam, lassan hömpölygő, hatalmas mennyiségű földet, hordalékot cipelve 1-2 km széles vízfolyássá. 1859-ben Torino fölött több kőhíd ívelte át, a várostól keletre, Piemont területén Casale, Valenza, Cava, Lombardiában pedig Pavia, Benedetto, Piacenza mellett vasúti híd. Hajózható volt a felső szakaszán, Torino és a Ticino között, 100 tonnás, lejjebb 200 tonnás, lapos fenekű bárkákkal. Az áradások idején lezúduló víztömeget a lakosság csatornákon igyekezett elvezetni a partoktól 10-30 km távolságig, általában 3 m széles, 2 m mély fő- és egyszerű zsilipek közbeiktatásával 10-20 cm széles és ugyanolyan mély mellékárkokkal, a rizsföldek ellátására. Mivel csak 3 évenként ültettek rizst, a nagy, vizes területeket száraz, legelőnek használt földek szegélyezték. A Pótól északra fekvő széles dombvidéket és a folyam melletti sávot az Alpokból induló, köves, kavicsos ágyban hegyipatakként rohanó, majd lelassuló folyók szelték át. A rengeteg hordalékot görgető Dora Baltea, Sesia 10-30 m szélességű és 2-3 m mély vize, a gátak közé szorított, 100-300 m széles és 2-6 m mély Ticino, Adda, Oglio, a belétorkolló Chiese, valamint a Mincio és az Adige felszabdalták a dombvidékeket, táplálták a Pó melletti lapály termékeny földjeit, de a sűrű úthálózat, az átkelők tömege, illetve a száraz, egybefüggő, gondozott földterületek lehetővé tették a csapatok minden irányú, gyors mozgatását. A Póba délről, az Appenninek felől torkolló mellékfolyók közül egyedül a Tanarón – 200 m széles, 3-4 m mély – lehetett hajózni, a többi, a 10-60 m széles, 2-3 m mély Pavaro, Reno, Trebbio, Toro vize számtalan elágazó, 4-5 m széles, 2-4 m partmagasságú főcsatornát táplált. A főcsatornákból – különösen áradáskor – sakktáblaszerűen kiásott mellékcsatornák és vizenyős területeken, rizsföldeken keresztüli árkok vezették el a vizet, és töltötték fel az alacsony gátakkal szegélyezett rizsföldeket. Közép-Itália és a Pó között nagy kötelékek csak a néhány fő összeköttetési vonalat használhatták, a folyókkal és csatornarendszerekkel átszabdalt, gátakkal összekötött, száraz földeken nem nyílott mód sem szétbontakozott alakzatok felvételére, sem a frontok mozgatására. Hadműveleteket csak a Tanaro előtti és mögötti dombvidéken lehetett folytatni.^[5]

Piemont, területei védelméhez nem támaszkodhatott olyan erődrendszerre, mint Ausztria a Mincio és az Adige melletti fő ellenállási vonalra, néhány erős pontot azonban kiépített. Genua – 120 000 lakos – hadikikötő volt, a tenger felőli bejáratot hatalmas mólók és rajta védművek biztosították. A város körülölelte a kikötőt, a hegyek a várost, és rajtuk citadella, az északi oldalon a Fort Sperone, nyugaton a Tanaplio, majd a citadella mellett a Crocietta és Belvedere erődje elégséges védelmet nyújtott idegen hadihajókkal szemben. A Genuából Torinóba vezető, összeköttetési vonalakat lezárta a Tanaro és mellékfolyója, a Bormida találkozásánál Alessandria – 40 000 lakos – mellett emelkedő, hatszögletű, modern erőd, továbbá a mindkét folyó túlsó partját biztosító két hídfő és egy citadellával védett, elsáncolt tábor, amely 30000 fő táborozására és ellátására alkalmas infrastruktúrával rendelkezett. Alessandriától 14 km-re É-ra, a Pó jobb partján állt Valenza – 6000 lakos – régi erődje, összekötő védműként az ugyancsak a Pó jobb partján, az előbbitől mintegy 20 km ÉNy-ra fekvő Casale – 19 000 lakos – egykor Szuvorovtól lerombolt, majd az 1850-es években helyreállított és kibővített, jelentős számú löveggel felszerelt erődje.^[6] Tehát Piemont erőssége, a Genua-Alessandria-Casale vonal, a Pótól délre húzódott, hadműveletekre kevéssé alkalmas területen. Nem tudott ugyan hosszantartó ellenállást tanúsítani eltökélt és nagy erejű ellenféllel szemben, de arra elég volt, hogy fedezze átmenetileg a Ligur-tenger felől érkező szövetséges hadosztályok felvonulását és összpontosítását.

A Pó medencéjében mediterrán klíma az uralkodó. A nyár hosszú, májustól szeptemberig, öt hónapig tart, igen forró, 30°-on túli nappali hőmérsékletekkel. Június-augusztus közepe között száraz. A tél rövid, decembertől március elejéig mérsékelten hideg, és többnyire bőséges csapadékot hoz. A medence jellemző éghajlati viszonya az erős köd, amely az év minden szakában beborítja a rizs- és vizes földeket, és többnyire déltájban oszlik fel. A Pó melletti széles sávban továbbá a Pó-deltától északra és délre elnyúló, mintegy 30 km szélességű, sekélyvízű tengerparton, a lagúnákban, a mocsarakban, a vízfolyásokkal és csatornákkal átszelt szárazföldön uralkodó betegség volt a májustól októberig, különösen naplemente után elkapható malária, amely a tartósan diszlokált csapatok harci létszámát 10-25%-al is csökkenthette. A fenti terület népbetegsége volt még a többnyire rossz minőségű kukorica fogyasztásával okozott és csak nehezen gyógyítható pellagra, végül a has- és a flekktífusz is.^[7]

A Habsburgok külpolitikai célkitűzéseit, közvetlenül 1849 után is Metternich hagyatéka, a konzervatív, az Oroszország, Poroszország és Ausztria közötti, szövetségi rendszer tette elérhetővé, mert az alacsony harcértékű hadsereg egy jelentős, önálló háborúban kockázatot jelentett. A monarchikus katonai és politikai koalíció azonban lehetőséget nyújtott a korábbi prioritások, a német hegemónia, az itáliai és a balkáni vezető szerep fenntartásához. A Habsburgok, a birodalom nemzetek feletti uralkodói, német császári címükkel a német egységet szimbolizálták, és ez a hagyomány a császári cím megszűnése után is élő maradt, hiszen német volt a dinasztia, az udvar mellett és az udvarból élő arisztokrácia, a hadsereg, és Bécs volt a németséget összekötő kulturális kapcsolatok központja is. Az itáliai hegemónia őrzését racionális, pénzügyi okok indokolták: a Lombard-Velencei Királyság, a birodalom leggazdagabb tartománya, mindig ki tudta egyenlíteni az örökké deficites költségvetés sürgős igényeit. Ugyanakkor összekötötte Ausztriát Közép-Itália Habsburgoktól függő kis hercegségeivel, ami Franciaország római okkupációja óta elsőrangú katonai szükségszerűség volt. A balkáni jelenlét gazdasági és katonai érdekeket védett: biztosította a jelentős haszonnal járó dunai kereskedelmet, a Törökországgal fenntartott, kölcsönösen előnyös kapcsolatok pedig a keskeny Dalmácia szárazföldi védelmét szolgálták.

Észak-Itália lakossága a forradalmakkal kifejezte akaratát, hogy saját sorsáról maga akar dönteni, és sem a katonai vereség, sem a megszálló csapatok brutalitása nem változtatott az akaraton. Az olaszok és a hatalom közötti ellenséges viszony az osztrákoktól okozott szenvedések hatására a végsőkig kiéleződött. Parma, Modena, Toszkána uralkodói^[8] legitimitásukat a Habsburgoktól kapták vissza, és csak az osztrák fegyverek okozta félelemnek köszönhették ingatag hatalmukat. Észak- és Közép-Itáliát meg lehetett fegyveresen szállni, de nem lehetett a Habsburg Birodalom részévé integrálni. A hármas osztrák külpolitikai cél megvalósítása elé az olaszok állították az első, áthidalhatatlan akadályt. 1849-ben még Radetzky hadserege, a helyi hadkiegészítésű ezredek szabadságolt olasz katonáinak és a 4., depózászlóaljak újoncainak dezertálása^[9] után példátlan egységet tudott tanúsítani, hiszen elsősorban idegen hatalommal, Piemonttal csatázott. A nem olasz állomány számára a háború célja leegyszerűsödött: a határokat kellett védeni. A trón, a Habsburg uralom megmentése egyet jelentett az állami szuverenitásra törő seregek elleni harccal, és csak a győzelem után kiosztott, meglepő méretű uralkodói hála tudatosította a zömében nem osztrák származású tisztikarban meggyőződéssé a Habsburgokhoz való tartozást.^[10] A hadjárat utáni feladat, az osztrák hatalmat biztosító, katonai-rendőri szolgálat azonban meghaladta az idegenből származó, nyelvi barikádok és kaszárnyák falai mögött élő tisztek és katonák képességeit. A Habsburgok súlyosan tévedtek, amikor Lombardiában, Velencében, Parmában, Modenában és Toszkánában ugyanúgy akarták féken tartani a lakosságot, mint Bukovinában.

Itália mesés és termékeny tájain a Habsburgokkal szembeni elutasítást, az osztrák megszállással szembeni olasz egység kialakításának harcos vagy békés módjait olyan hercegi és grófi családok irányították, amelyek nyolcszáz esztendeje ugyanazokban a palotákban laktak, és olyan vagyonos polgárok, akiknek ősei évszázadok óta dogék, patriciusok, európai kereskedőházak tulajdonosai, uralkodóknak hitelező bankárok voltak, és akik nemcsak gazdaggá tették városaikat, hanem híres mecénásokként felbecsülhetetlenül széppé is. Az ősi származásra, az európai társadalmi hierarchiában elfoglalt, egyedülállóan előkelő szintre, a felhalmozott értékekre és hagyományokra büszke családok és az őket követő olaszok kultúrája és öntudata ezer-kétezeréves múltra tekinthetett vissza, arra az időre, amikor nemcsak az osztrák, cseh, magyar, horvát arisztokrácia, de még a Habsburgok is műveletlen erdei rablóknak, pusztai barbároknak számítottak. A győztes hatalom Európa nyugati felében idegen brutalitása feloldhatatlan gyűlöletté változtatta az olaszok Habsburg-ellenességét, és társadalmi karanténba zárta a megszálló fegyvereseket.^[11]

Ferenc József 1850-ben „ellenséges országgá” nyilvánította saját, Lombard-Velencei Királyságát, hadiállapotot hirdetett ki egész területére, előre jóváhagyta a katonai-rendőri hatalmat irányító Radetzky minden intézkedését, sőt kötelezte, hogy a Habsburg hatalommal szembenálló személyeket ugyanolyan szigorral büntesse, mint a parancsmegtagadó katonákat.^[12] Az osztrák katonai-rendőri hatalmat irányító tisztikar, élén a hét császárt is hűséggel kiszolgáló, 90 éves tábornagy, indulatos és szélsőséges erőszakot alkalmazott. A novarai csata után az Ausztria és Piemont közötti békeszerződésben a Habsburg császár amnesztiát ígért Lombardia és Velence egész területére, sőt a ratifikációs okmányok kicserélése előtt, 1849 augusztusban részleges kegyelmet hirdetett ki: a politikai menekültek büntetlenül hazatérhettek vagy ismét kivándorolhattak. A világosi magyar fegyverletétel hírére azonban részeg tisztek Milánóban és több nagyvárosban durva provokációkkal tüntetésre kényszerítették a gyászolókat. A tömegverekedésbe beavatkoztak a rendfenntartásra kijelölt horvát határőrök. Augusztus 18-án, Ferenc József születésnapján a provokációk megismétlődtek. Radetzky az amnesztia-döntések ellenére megtorlásokkal válaszolt. A demonstrálókat megbotoztatta, a katonákat megsértő asszonyokat nyilvánosan megkorbácsoltatta, és szó nélkül hagyta, ha a bosszúálló tisztek, saját szórakoztatásukra ecettel mosatták le a megalázottak véres hátát.^[13] Folytatódtak a forradalmakban résztvevők elleni hajszák, a letartóztatások, a kivégzések. Rovigóban tömeges akasztásokat hajtottak végre. A katonai különítmények módszeresen átkutatták a településeket, őrizetbe vették a gyanús személyeket, kínzásokkal kicsikart vallomások után újabb személyeket fogtak el. Évente 1200-1400 fő került az osztrák katonai bíróságok elé, amelyek évente 180-200 halálos ítéletet hoztak és 700-800 főt börtönnel vagy sáncmunkával sújtottak.^[14] 50000 főnek sikerült külföldre menekülnie. A hatóságok elkobozták ingó és ingatlan vagyonukat, vagy otthon maradt családtagjaikra súlyos pénzbüntetéseket róttak ki.^[15] A személyi bírságokon túl a városoknak és falvaknak hadisarcot kellett fizetniük, továbbá az 1847 előtti, rendes adó kétszeresét az államháztartási hiány enyhítésére, sőt 1850-ben, egy Poroszország elleni mozgósítás fedezetéül un. „önkéntes felajánlásokat” is.^[16]

A katonai diktatúrával lecsendesített tartományban állandósult a feszültség. Az osztrák tisztek csak csoportosan merészkedtek az utcára, külön kávéházakba jártak, hogy kerüljék az inzultusokat, a színházban a földszintet foglalták el, és feltűzött szuronyú katonákkal védték magukat, míg az olaszok a karzatokra mehettek. Egy-egy opera vagy balett mindig alkalmat kínált az olaszok viharos, tüntető tapsaira, ha szabadságról, hősi harcról szóló áriák, kórusok hangzottak el, vagy ha a balettáncosnő ruhája a trikolorra emlékeztetett.^[17] A Habsburg-hatalom nem lehetett tartós Észak-Itáliában és ezt Radeztky időben felismerte, és nemcsak a lakosság gyűlölete miatt. 1852-ben emlékiratban figyelmeztette Ferenc Józsefet, hogy nagyhatalmi támogatás híján rövidesen el fogja veszíteni császári koronája leggazdagabb tartományait, sőt európai befolyásáról is le kell mondania. Elemzése szerint Ausztria és az európai hatalmak többsége között éppen a félsziget iránti igény tételez fel fegyveres konfliktusokat, amiből a birodalom az érdekei és a földrajzi helyzete miatt nem vonhatja ki magát. Szerinte Anglia az indiai kereskedelmet fenyegető Oroszország természetes szövetségesének tekinti a Habsburg Birodalmat, Franciaország pedig nemcsak a Rajnáig akarja előretolni határait, hanem magának akarja megszerezni az Itália feletti uralmat is. Így mindkét hatalommal adott az összeütközés lehetősége. Az Appennin-félszigeten Ausztriának mindenkivel ellenséges a viszonya. A kis államok vezetőinek többsége ugyanúgy szembenáll a Habsburg császársággal, mint lakosságuk. Ahol pedig osztrák pénz és az osztrák szuronyok biztosítják a lojalitást, ott a Piemont támogatására számító, a közvéleményt meghatározó társadalmi erő mindig kész a forradalomra. Szerinte a német szupremáciára törekvő Poroszország semmi segítséget nem fog nyújtani Ausztriának Lombardia és Velence megtartásához. Végül Radetzky levonta a következtetést: a birodalomnak nem származik semmi előnye az itáliai jelenlétből. Miután a forradalmak Ausztriát a másodrendű hatalmak közé süllyesztették, és csak Oroszország segítségének köszönheti, hogy 1849-ben ismét európai hatalom lett, csak a cárral egyetértésben, a hosszútávú orosz politikai célokhoz alkalmazkodva cselekedhet. Fel kell adnia tehát Itáliát, a kárpótlást a Balkánon kell keresnie. Meg kell szereznie a félsziget nyugati felét, elsősorban Boszniát és Hercegovinát.^[18]

A katonai diktatúra kíméletlensége ellenére 1853. februárban felkelés robbant ki Milánóban. A fegyveres harc rövidesen végetért, Radetzky ismét a megtorlás szélsőséges eszközeit alkalmazta. Kivégeztette a fogságba esett fegyvereseket, tömeges letartóztatásokat hajtott végre, hadisarcot rótt ki Milánóra, birtokelkobzásokat, pénzbüntetéseket rendelt el, asszonyokat korbácsoltatott.^[19] A sikertelen felkelés ugyanakkor lehetőséget teremtett Radetzkynak, hogy kiszabaduljon a katonai-rendőri szerep hálátlan fogságából, és csapatait ismét a határokon túlra vezesse. Ferenc Józsefhez írt sürgető levelében 120000 fős, hadi létszámra emelt hadsereget kért, és hozzájárulást, hogy megtámadhassa az itáliai egységtörekvésekkel szimpatizáló, a megtorlások elől menekülőknek biztonságot nyújtó Piemontot. Ki akarta tolni a Lombard-Velencei Királyság határát a Ticinón túl, a Sesia folyóig, el akarta foglalni a szomszéd államhoz tartozó gazdag Lomellinát, katonai erővel ki akarta kényszeríteni a Kossuth Lajos és Giuseppe Mazzini működését szavatoló Statuto, a piemonti alkotmány felmondását. Javasolta továbbá, hogy Ausztria vezessen be teljes katonai blokádot a szövetségi alapon működő, az emigránsoknak ugyancsak menedéket nyújtó Svájc ellen.^[20]

Ferenc József az 1853-ban kezdődő keleti válság, Oroszország balkáni igényeinek határozott érvényesítése, illetve Anglia és Franciaország közvéleményének éles osztrák ellenessége miatt nem adhatott szabad kezet egy Piemont elleni hadjárathoz. Tanácsadói közül a vezető tábornokok oroszbarát szárnyával szemben a külpolitikát meghatározó arisztokratákhoz és diplomatákhoz közeledett, akik a nyugati hatalmakhoz akartak csatlakozni és egy esetleges orosz ellenes fellépésben akartak részt venni. „Ámulatba fogjuk ejteni a világot hálátlanságukkal” – ígérte Felix Schwarzenberg herceg, miniszterelnök. A politikusok megítélése szerint várható volt, hogy az orosz győzelem esetén Ausztria kevesebbet kap a balkáni osztozkodáskor, mint amennyit Észak-Itáliában Piemonttal és Franciaországgal szemben elveszíthet. Érvelésükre az uralkodó nemcsak elutasította Radetzky javaslatát, hanem megvonta tőle a katonai diktatúra rendőri feladatainak irányítását is, és a közigazgatás élére a tábornagytól független politikust nevezett ki. Korlátozta továbbá a hadbíróságok hatáskörét, amelyek csak összeesküvés, felségsértés, rémhírterjesztés, izgatás, tüntetés esetén hozhattak ítéletet. Eltörölte a rendkívüli adókat, beszüntette a hadisarcokat, elkobzásokat, a korábban behajtott összegek egy részét vasút- és útépítésre, folyamszabályozásra, a Pó hajózhatóvá tételére fordíttatta. Egyben támogatta a vagyonos olasz polgárok kérését, hogy bekapcsolódhassanak a Szuezi-csatorna építésével kiváltott gazdasági fellendülésbe.^[21]

A katonai erőviszonyok

Piemont az ötvenes évek elejétől számított az itáliai osztrák hadsereg támadására, amelyet gyenge erőivel nem verhetett vissza. A két nyugati nagyhatalomhoz, Angliához és Franciaországhoz közeledett, és a keleti válság időszakában az ő célkitűzéseiket támogatta. Cavour a politikai szövetséget a krími háború kezdetén fegyverbarátsággá erősítette. Viktor Emanuellel 15000 fős hadtestet vezényeltetett Szevasztopolhoz, és a piemonti katonák elsőrangúan harcoltak. Kivívták az angol és francia tábornokok legmagasabb elismerését is, a korabeli párizsi és londoni lapok helyszíni tudósítói pedig színes beszámolóikkal Piemont mellé állították hazai közvéleményüket. A krími háború kezdetén Piemont ellenfele, Ausztria mozgósította az osztrák haderőt, megszállta a dunai fejedelemségeket, hogy ütköző zónát hozzon létre a nyugati szövetségesek és Oroszország között. Így nem lépett fel fegyveresen a cári csapatokkal szemben, de elvonta erőik jelentős részét a Krím-félszigetről, és ezáltal támogatta a partraszálló közös angol, francia, piemonti hadsereg hadműveleteit. Rossz döntés volt. A mozgósítás költségei összeomlással fenyegették az osztrák államháztartást. A fejedelemségek megszállása és az orosz erők megosztása a cárt és környezetét a Habsburgok bosszúra vágyó ellenségévé változtatta. A pénzhiány miatt hirtelen hazarendelt osztrák erők távozásával felszabadultak a lekötött orosz csapatok, amelyek azonnal a Krím felé indultak. A szövetségeseknek a friss, orosz erők érkezése előtt el kellett foglalniuk Szevasztopolt, hogy diktálhassák a békefeltételeiket. Anglia, Franciaország politikai vezetői nem felejtették el Ausztria kétszínűségét.^[22] Cavour a háború után nem engedte leszerelni hazatért ezredeit. Francia segítséggel 20-ról 44 ütegre növelte tüzérségét, banktőke bevonásával vasúti alagutat kezdett fúratni a Mont Cenis alatt, hogy gyors és közvetlen összeköttetést teremtsen Dél-Franciaországgal, nagyarányú építkezésekkel erősítette Alessandria, Casale és a Genuához vezető útvonal melletti erődöket, megerősített hídfőket telepített a Pó-folyó déli partján, új hadkiegészítési rendszert léptetett életbe, amely az első lépcső tartalékosok behívásával 4 hét alatt 60000 fős, a második lépcső tartalékosok, újoncok és Itáliából érkező önkéntesek összevonása, kiképzése után, 50 napon belül 100000 fős hadsereg felállítását biztosította.^[23]

A monarchikus szövetségi rendszer felbomlása, az európai erőviszonyok módosulása elszigetelte Ausztriát. Az olasz egység számára kedvező folyamatok indultak el. Piemont fel akarta vétetni a párizsi béketárgyalásokon Lombardia és Velence lakosságának kiszolgáltatottságát, a közép–itáliai államok megszállásának következményeit. A hatalmak azonban elkülönítették a felvetést a keleti válság megoldását célzó tárgyalásoktól, ugyanakkor támogatták Parma, Modena és Toszkána hercegeinek a lakosságtól kikényszerített függetlenségi szándékait. Az osztrák csapatoknak 1855 és 1857 között el kellett hagyniuk a hercegségeket. A Pótól délre csak Piacenza, Ancona, Bologna, Ferrara erődjeit tarthatták meg.^[24] A nyugati hatalmak nyomása kényszerítette Ferenc Józsefet a Lombard-Velencei Királyságban bevezetett katonai diktatúra teljes felszámolására és a közkegyelem kihirdetésére is. Az ifjú uralkodó és felesége itáliai látogatásával kísérletet tett az enyhülő politikai légkörben az osztrák jelenlét elfogadtatására. Sikertelenül. A katonai rendőrség hiába vont össze nagy erőket, hiába internálta a Habsburg-ellenes hangulatot irányító személyeket, hiába félemlítette meg az újságírókat, lapkiadókat, és hiába fogadott fel bértapsolókat, a közvélemény a rendkívüli biztonsági intézkedések közepette is éreztette gyűlöletét és ellenséges szándékait. A közkegyelem kihirdetése sem oldotta a szembenállást. Ferenc József Radetzkyn töltötte ki haragját. Leváltotta, és az Itáliában állomásozó II. hadsereg élére Gyulai Ferenc táborszernagyot, volt hadügyminisztert nevezte ki.^[25]

Az itáliai osztrák hadsereg törzse az 1850-es évek elejétől nem kapott megbízható, hadműveleti felhasználásra is alkalmas hírszerző jelentéseket jövendő ellenfeléről, csak a követek, az utazó katonák és néhány Piemonthoz közeli városba telepített tiszt jelentéseire és újságelemzésekre hagyatkozhatott.^[26] Így nem sikerült információkat szereznie a Plombiéres-les-Bains fürdőhelyen, a francia császár kezdeményezésére létrejött Cavour-Napoleon találkozóról sem. A két államférfi 1858. július 21. és 22-én, több órás, négyszemközti találkozón megegyezett a francia és piemonti haderő közös, osztrák-ellenes fellépéséről. Napoleon feltétele az volt, hogy a háború okai nem lehetnek forradalmiak, sem a kereskedelmi szerződések végrehajtásának hiányai, sem a Romagna osztrák megszállásának fenntartása – a franciák is tartottak okkupációs csapatokat a pápai államban –, hogy a mozgósítás igazolható legyen a nemzetközi közvélemény számára. Végül a szardíniai Marsa és Carrara lakosainak Modenával szembeni területi követelése mellett maradtak, amelyet a piemonti király fenyegető levele nyomatékosítana. Biztosak voltak a sértő válaszban, amely szentesíthette a hercegségek piemonti megszállását. Közép-Itália sorsa aggasztotta Anglia, Franciaország lakosságát, így a háború népszerű lehetett. A háború célját mindketten Ausztria teljes, az Alpok és az Isonzó vonalig tartó visszaszorításában határozták meg. Kimondták: Észak–Itáliát, továbbá Közép-Itália egy részét a háború után Piemont, Közép-Itália többi részét a pápai állammal együtt egy új királyság birtokolná. Cserébe Piemontnak át kell adnia Franciaországnak Savoyát és Nizzát. A hadjáratra Napoleon 200000 francia katonát ígért, saját parancsnoksága alatt, amit Cavour 100000 piemonti katonával kívánt növelni 300000 főre. 1859 tavasza tűnt kedvezőnek a hadjárat kezdetéül, amikorra Franciaország modernizálhatta tüzérségét és amikor a nehéz lövegek és járművek is átkelhettek a behavazott Mont Cenis-hágón. Egyetlen fenntartásuk maradt: Poroszország várható magatartása. Cavour vállalta a válasz kipuhatolását.^[27] Azonnal Baden-Badenbe utazott az ott időző porosz trónörököshöz. Kérdésére, hogy egy Ausztria elleni hadjáratban a Pó vagy a Pó mellett a Rajna is lehetne-e a hadszíntér, a trónörökös egyértelműen a Pó mellett döntött.^[28] Napoleon az angol kormány megbízottjának pedig vázolta keleti politikája fő vonásait: a lengyel kérdést megszűntnek tekintette Oroszországgal kötött barátsága miatt, Itáliában azonban rendezést akart. Decemberben Franciaország és Piemont szerződést kötött Itália háború utáni sorsáról: Piemont birtokba veheti Lombardiát, Velencét, Parmát, Modenát, a Romagnát, a pápai terület Róma környékére szűkül, Franciaország pedig megkapja Savoyát és Nizzát. A nyilvánosság számára Napoleon 1859 elején elhangzott újévi köszöntője jelezte a nyílt szembefordulást Ausztriával.^[29]

Az osztrák katonai és politikai vezetés közti, a keleti válság idején már súlyos presztizsveszteséget okozó súrlódás 1858/1859 fordulóján is megismétlődött. A Plombiéresben történtek óta Gyulai törzsében mindenki forradalommal kezdődő katonai összecsapásra számított. Az először gyéren, majd egyre nagyobb bőséggel áradó hírek jelezték, hogy Közép-Itáliában piemonti megbízottak és a helyi forradalmi pártok együttműködése bontakozik ki, fiatal értelmiségieket verbuválnak a piemonti hadsereg tisztikarába és önkénteseket katonának, a városokban falragaszok, falfestések borítják a házakat, amelyek 1859 tavaszára Ausztriával szembeni háborút jósolnak, egyre gyakrabban támadják meg az utcákon az osztrák katonákat, rendőröket. A törzs tudomására jutott, hogy a piemonti parlament vitát kezdett a nemzeti gárda felállításáról, hogy Genuában új ütegekkel szerelték fel a citadellát, hogy felgyorsultak a munkálatok az Alessandria-Valenza-Casale erődökben, hogy Adolphe Niel tábornok vezetésével francia tisztek szemlélik és irányítják Piemont katonai készülődéseit, és hogy a Nizzában visszavonultan élő Giuseppe Garibaldit a hadügyminiszter magához kérette, és megbízta egy önkéntes hadtest vezetésével.^[30] Gyulai először 1858. szeptember 27-én jelezte Bécsbe, hogy francia intervencióra számít a Piemont által provokált itáliai felkelések kirobbanása után. 1858 decemberében, a francia küldöttség varsói látogatása hírére, már az orosz-francia-piemonti katonai együttműködés lehetőségéről írt, és sürgette a Katonai Kabinetirodát, hogy oldja fel a pénzügyi megkötöttségeket, járuljon hozzá az erődök felújításához, a lövegek számának növeléséhez, és emelje fel a II. hadsereg létszámát.^[31] A politikai vezetés kivárt. Nem foglalkozott a kibontakozó itáliai konfliktussal. A katasztrofális költségvetési deficit visszariasztotta a katonák súlyos következményekkel járó, fedezetlen pénzigényeinek teljesítésétől. 1858. november 15-én a Katonai Kabinetiroda második embere, Karl Schlitter altábornagy emlékiratban figyelmeztette Ferenc Józsefet, hogy – ha ideiglenes jelleggel is – meg kell erősíteni az osztrák megszálló erőket a Lombard-Velencei Királyságban, hogy elfojthassák az esetleges felkeléseket, továbbá fedezetet nyújtsanak szükség esetén Modena, Parma, Toszkána uralkodóinak, illetve a Romagnaban lévő helyőrségeknek bármilyen invázióval szemben, természetesen a legnagyobb takarékossággal. Kimutatása szerint a II. hadsereg 5., 7. és 8. hadteste – szabadságok, betegségek miatt – mindössze 45000 bevethető katonával, 5200 lóval és 104 löveggel rendelkezett, elégtelen erővel a megszálló feladatokra. Javasolta, hogy első lépésként a Bécsben állomásozó 3. hadtest diszlokáljon át Itáliába, ami csak másfél millió Gulden többletkiadást jelentene, így a II. hadsereg, rövid idő alatt, 76000 fővel, 8900 lóval és 200 löveggel elérhetné az elégséges működési szintet. A második lépésben, szerinte fel kell tölteni a fenti négy hadtestet. Összesen 170000 katona és 25000 ló állana Gyulai rendelkezésére 10 héten belül, amellyel elfojthatna minden nagyobb dimenziójú felkelést, sőt visszaverhetné és megsemmisíthetné a Lombardiára támadó, piemonti hadsereget is. Takarékossági okok miatt azonban mozgósítás helyett létszámátcsoportosítást javasolt: erdélyi és galíciai békehelyőrségek katonáival akarta kipótolni a II. hadsereg hiányait, továbbá megkezdeni a lóvásárlásokat, a feltöltött itáliai csapatokat pedig elsősorban helyi készletekből akarta élelmezni.^[32]

Piemontban általános hadkötelezettség érvényesült. Minden 20. életévét betöltő fiatalból évente 1700 fő nyolc év katonai szolgálatot teljesített a lovasságnál, tüzérségnél, műszaki csapatoknál, és leszerelése után szolgálatmentessé vált. 7300 fő öt évre a gyalogsághoz vonult be, majd leszerelése után 6 évig a tartalék első lépcsőjéhez tartozott. A fenti létszámon túl további 9000 újoncnak kellett még bevonulnia, de csak 50 napos kiképzésre, majd hat évig a tartalék 2. lépcsőjében kellett készen állnia arra, hogy háború idején ki lehessen tölteni a csapatoknál fellépő hiányokat, az erődvédelem és a depó zászlóaljak kereteit. Így az 50100 fő tényleges állomány, 43800 első és 54000 fő második tartalék együttesen több, mint 140000 fős haderő kiállítását tette lehetővé. Hadműveletekre 20 gyalogezred – egyenkint 4 tábori és 1 depó zászlóaljjal, 3200-3500 katonával –, 10 Bersaglieri – savoyai mesterlövész, hegyi vadász-zászlóalj, összesen 10000 fővel, 9 dragonyos és könnyű lovasezred – 5-5 svadronnal, 650-650 fővel –, a tüzérség 180-200 tábori löveggel, végül egy műszaki és egy szállító ezred állt készenlétben. összesen 80000 katona és 10000 ló. Háború esetén a hadrendhez 5 gyalog- és 1 lovashadosztály tartozott. Az erődök helyőrségét a 2. tartalék adta. A hadiflotta fő ereje – 4 gőzös és 4 vitorlás fregatt, 3 gőzös és 2 vitorlás korvett készen áll a betagolódásra a francia flottába, a többi gőzös és vitorlás brigg, ágyúnaszád helyi partvédelemre szorítkozott. ^[33]

A 37 M lakosú Franciaországban összeírás utáni újoncozáskor megengedett volt a helyettesvásárlás. Az állam a befizetett összegből továbbszolgáló katonák elitegységeit tartotta fenn. Évi 80000 majd az 1850-es években 140000 rekruta vonult be hét évre, amelyből négy volt a tényleges, három a tartalék szolgálat. A 600000 fős mozgósítható állomány mellett több, mint 100000 főt tett ki a tisztikar, illetve a haderő működését biztosító, az állandó feladatú polgári szolgálattevők száma. A fő fegyvernem, a gyalogság: 100 vonal gyalogezredből – a 3 zászlóalj 3077 fő –, továbbá 3 zuáv gyalogezredből – 3 zászlóalj, 3000 fő –, 3 turco gyalogezredből 3 zászlóalj, 4100 fő –, 2 idegenlégiós ezredből – 2 zászlóalj, 2650 fő –, 20 vadász- és 3 könnyű afrikai lövész zászlóaljból – 1000-1300 fő – állt. A gárda gyalogos elitcsapataihoz 3 gránátos- és 4 voltigeur különösen kiképzett ezred tartozott – 4 zászlóalj, 3000 fő – továbbá 1 zuáv és 1 csendőrezred – 2 zászlóalj, 2000 fő, végül 1 gárda vadászzászlóalj 1340 katonával. Összesen mintegy 400000 szurony. A lovasság: 24 nehéz és karabélyos, 28 könnyű – huszár, vadász – lovasezred, 6 svadronnal, 1200 fővel. Összesen mintegy 90000 lovas. A tüzérség: 12 tábori tüzérezred, 185 üteggel, – ütegenként 6 löveg – négy lovas tüzérezred 192 löveggel, végül a gárda 36 lövege, összesen több mint 1300 cső. A kezelőszemélyzet összesen: 65000 katona. A Strasbourg környéki arzenálokban 1858-ban fejeződtek be az új rendszerű, Lahitte vontcsövű ágyúk sikeres próbái, amelyek hatótávolsága 4 kg-os gránátoknál, négy különböző égésidejű gyújtóval 4200-5000 m volt, 4,5 kg-os srapneleknél pedig 1850-3500 m. Találati pontosságuk, tűzgyorsaságuk, hatótávolságuk alapján felülmúlták a 18. századból, még Mária Terézia korából származó, simacsövű osztrák lövegeket. A gyalogsági fegyverek is a haditechnikai fejlődés élvonalához tartoztak. Az 1858-ban rendszerbe állított Minié elöltöltő, vontcsövű puska papírhüvelyű patronokkal gyors töltést – 3/perc – tett lehetővé, a huzagok forgómozgásra kényszerítették a hegyesre formált, kúp alakú lövedéket és az aerodinamikai hatások következménye 700-800 m-es hatótávolságot, és rendkívüli találati pontosságot biztosított. 1859-ben minden gárda-, afrikai, - vadászkötelék, illetve néhány sorezred kapta meg és lőkiképzés során begyakorolta az új puskát. A francia hadsereg létszámát egészítették ki a 15000 főt kitevő műszaki és a 25000 főnyi csendőr alakulatok, továbbá a trén, az egészségügyi és a hadbírósági személyzet, a depó káderek legénysége, összesen 50000 katona. A szárazföldi haderő hadrendje: gyaloghadosztály: 2 dandárban 2-2, összesen 4 gyalogezred, továbbá 1 vadász vagy afrikai zászlóalj, 12 hagyományos és 6 Lahitte löveg, műszaki, szállító századok, egészségügyi személyzet. Összesen 13000 fő. Lovashadosztály: 2 dandárban 2 nehéz, 2 könnyű lovasezred, 1 lovas üteg 6 csővel. Összesen 4800 harcos. A hadtest: 2 gyalog-, 1 lovashadosztály, 24 hagyományos, 18 vontcsövű ágyú, továbbá a tüzértartalékból rendelkezésre állított, jobbára 18 löveg. A hadsereg: 3-5 hadtest, hadsereg tüzértartalék.

A francia hadiflotta: 377 hadihajó, 7800 ágyúval, 60000 lóerővel, 86000 matrózzal. Bevetésre alkalmas erő: 31 csavaros, 900 lóerős sorhajó, 90-130 ágyúval, 35 gőzös fregatt – 200-800 lóerő – 35-60 ágyúval, és 15 gőzös korvett – 300-500 lóerő – 2-8 ágyúval. A többi partvédelemre állt készen. A hadiflottához tartozott 444 vitorláshajó is 3500 ágyúval. Ebből nyílt tengeri bevetésre: 15 sorhajó 80-120 ágyúval, 28 fregatt, 42-60 ágyúval, 11 korvett, 22 ágyúval, és 24 brigg 10-12 ágyúval. 40 goeletten és kutter, illetve egyéb naszádok és szállítóhajók egészítették ki a vitorlás flottát.^[34]

A 36 milliós Habsburg Birodalom vezetése a reformok végrehajtása során fenntartotta a korábbi, összeírásos rendszert, és lehetővé tette 120 Guldenért a helyettesállítást. A katonai idő 8 évet tett ki, amelyet leszerelés után 2 év tartalékszolgálat követett. A pénzügyi válság ki nem hevert következményei miatt rendkívüli takarékosságot kellett bevezetni a haderőben. A 850000 fős, mozgósítható hadiállomány mellett a békelétszám nem haladhatta meg a 200000-220000 főt, amelyből csapatokat kellett állomásoztatni Oroszország határán, a magyar déli határokon és Dalmáciában az oszmán birodalommal szemben, továbbá rendfenntartás céljából Magyarország területén, a Lombard-Velencei Királyságban és Bécsben. A hadi létszámú gyalogság: 62 sorezred – 4 zászlóalj, 1 gránátos zászlóalj és 1 depó zászlóalj, egyenként összesen 6886 fővel –, továbbá 14 határőrvidéki ezred – 2 tábori és 1 tartalék zászlóalj, 3880 fő –, 1 császári ezred – 7 tábori, 1 depó zászlóalj, 7000 fő, – és 25 vadászzászlóalj – 1400 fő. Hadszíntéren bevethető összesen 400000 szurony, ebből 322000 lövész, 53000 gránátos és 30000 vadász katona. A lovasság: 8 vértes és 8 dragonyos, nehéz lovasezred 6-6 svadronnal – á 170 lovas – 1051 lovassal, 12 ulánus és 12 huszár könnyű lovasezred 8 svadronnal – á 200 lovas – 1600 harcossal. Összesen 325 svadron 61000 lovassal. A lovas fegyvernem béke és hadi létszáma között minimális volt az eltérés, a birodalom bőséges lókínálata biztosította az elegendő és minőségi harci paripa állományt, így az osztrák lovasság, megfelelő vezetés mellett döntő hatású fegyvernem lehetett. A tüzérség: 12 tábori tüzér-, 1 partvidéki tüzér- és 1 rakétaezred. Minden ezredhez 4 üteg 6 fontos, 3 üteg 12 fontos, 5 lovas üteg 6 fontos, ütegenként 8 cső tartozott. A tüzérség: összesen mintegy 1500 löveg, továbbá a 8 csöves rakétakocsi 160 rakétával. Állománya összesen: 55000 katona, 25000 igás- és 5000 lovagló ló. A hadrendben a gyaloghadosztály: 2 dandárban 4 gyalogezred, 2 vadászzászlóalj és 2 üteg. Háborúban az ezredek általában 3 tábori és 1 gránátos zászlóaljat vetettek be, mintegy 4000 szuronnyal. A lovashadosztály: 2 nehéz és 2 könnyű, vagy 3:1 lovasezred, 4200-5800 lovassal. A hadtest: 2 gyaloghadosztály, 1 tartalék/gránátos dandár, 2 lovasezred, tüzértartalék, összesen 24 zászlóalj, 16 svadron, 11 üteg, 27000-28000 harcossal és 88 löveggel. A gyalogság a Minié típussal egyenértékű fegyvert kapott 1859 elején: a Lorenz tipusú, papírpatronból tölthető, hegyesített lövedékkel működő 1000 m hordtávolságú puska tűzgyorsasága elérhette a 3 lövés/percet is. A haderő teljes felfegyverzése 1859. július végén fejeződött be. Az osztrák hadiflotta 260 gőzöséből a háború kezdetén 6 sorhajót – 80 ágyú, 800 lóerő –, 10 fregattot – 48-60 ágyú, 300 lóerő – 6 korvettet – 22 ágyú, 230 lóerő – tudott bevetni, a többi, valamint a 300 egységből álló vitorlás flotta csak partvédelemre volt alkalmas. A 17500 matrózból békében csak 4000 fő teljesített szolgálatot.^[35]

A nagy hatótávolságú és találati biztonságú, vontcsövű puska előnyeit először a francia haderő ismerte fel, és miatta átalakította harcászatát. Már a krími háborúban, Szevasztopol ostromakor, a hadosztályok egy csatárláncba – tirailleur – szétbontakozott vadászzászlóaljjal sorakoztak fel. A katonák fizikai tulajdonságaik – erő, magasság, biztos szem – és iskolai tanulmányaik alapján kerültek a vadászkötelékekbe, ahol különleges lőkiképzés után képesek voltak 200 m-ig fedett, 400 m-ig nem fedett ellenséget kilőni, afölött zárt alakzatokra hatásosan tüzelni 700 m-ig. Közepes kartácstűz – 600 m – távolságig helyettesíteni tudták a tüzérséget is. A krími háború után a vadászzászlóaljak mellett a gárda-, az afrikai alakulatok és a sorezredek részei is hasonló kiképzésen estek át, amit új követelmények nehezítettek. A katona a gimnasztikai mozgással/menettel – a hagyományos 100 lépés/perc volt – hosszú testedzés után elérhette a percenkénti 165-öt, így a különlegesen képzett alakulatok menetteljesítménye 1000 lépés/óra, azaz 8 km lehetett. A kötelékek rövid távolságon, különösen az ellenség vonalai előtt futólépésben közlekedtek. A Minié puska bármilyen időjárási viszonyok között lehetővé tette, hogy a szétbontakozott csatárlánc alakzatokban végrehajtott tűzharc a csata előkészítése helyett a csatát eldöntő tényezővé váljon. A francia hadsereg igen magas békeállományt – több, mint 400000 katona – tartott fegyverben. Az állandó kiképzés, gyakorlás egyenletes harckészültséget biztosított. A gyalogos csapatok képesek voltak találkozó harcok előtt – a nehéz borjúkat letéve – nagy távolságban megnövelt menetsebességre felgyorsulni, és meglepő időben felbukkanni a harcmezőn. Az első zászlóaljak menetalakzatai gimnasztikai mozgással az ellenség előőrseitől néhány kilométerre századoszlopokba, majd szétbontakozott vonalakba mentek át, 1000 m-ről a katonák a tűzparancsok után egyéni célzással tetszőleges testhelyzetből kezdték meg a tűzharcot.

A második és harmadik lépcsőben haladó zászlóalj-menetoszlopok hasonló sebességgel csatlakoztak a harcolókhoz. Az előremozgás az ellenséges tűz okozta veszteségek elkerülésére szakaszosan történt: mozgás a parancsban megadott terepszakaszig futva vagy gyors lépésekben, az ellenségtől legalább 600 m-ig, majd a zöm felzárkózása után előre, mintegy 200 m-ig. A tűzharcot a szétbontakozott alakzatok egymás melletti, sűrűn egymás mögötti vonalai folytatták az ellenséges kötelékek megrendüléséig.^[36] A politikai vezetés minden anyagi és egyéb feltételt biztosított a harckészültség magas szinten tartásához. Iskolázott tisztek irányították a kiképzést, és a hadsereg a kapott pénzügyi keretekből elsőrangú ellátást nyújtott, hogy az állomány bírja az igénybevételt. A napi többszöri meleg étel a békekiképzés alatt is járt – az osztrák katonáknak hadjáratok alatt –, a fejadag napi 40 deka hús volt – osztrákoknak 19 –, mindenki külön vaságyat kapott az elégséges pihenéshez – poroszoknál 2 főnek egy ágy, osztrákoknál szalma –, továbbá személyhez igazított lábbelit és időjárástól függő könnyű vagy meleg egyenruhát. Az ország vezetése jelentős katonai kiadásokat szavaztatott meg a parlamenttel, és a hadügyi minisztérium jobbára helyes döntéseket hozott.^[37]

A Piemontban az 1854 óta bevezetett általános hadkötelezettség minden 20. életévét betöltött fiatalra vonatkozott, helyettesítés lehetősége nélkül. Mind a gyalogsági, mind a lovassági fegyverzetet elavultnak lehetett tekinteni a Minié és a Lorenz típushoz képest. A kapszlis gyújtóval felszerelt simacsövű puskák azonban megbízhatóan működtek bármilyen időjárási viszonyok között. Minden katonának tudnia kellett írni és olvasni – a hadseregben külön tanítók foglalkoztak az analfabétákkal –, és az általános műveltség megnövelt szintje hozzásegítette a tiszteket, hogy egyéni kiképzés után elsőrangú kötelékeket formáljanak az újoncokból. Kiváló harcászati adottságokkal rendelkeztek a hegyekből behívott és a Bersaglieri zászlóaljhoz vezényelt fiatalok, akik különleges lőkiképzés után a francia vadász- vagy voltigeur katonákkal egyenértékű harcosokká váltak. A sorgyalogság lőkiképzése felülmúlta az osztrák gyalogságét – szinte korlátlan patronhasználattal –, az állomány fizikai tűrőképessége csaknem elérte, mozgékonysága meghaladta az ellenfél szintjét. A piemonti harcászatban a zászlóalj kötelékek mesterlövészekkel megerősített csatárláncokkal léptek fel, de a döntést a közelharcnak kellett kicsikarnia. A Bersaglieri zászlóaljak sikeresen küzdöttek a zárt tömegű ellenség szárnyai ellen, a simacsövű lövegekkel felszerelt piemonti tűzérség azonban nem működött az osztrákokéhoz hasonlítható hatásfokkal. A piemonti hadsereg ellátása megfelelt a franciáénak, amit az ország viszonylagos gazdagsága biztosítani tudott.^[38]

Az osztrák hadsereg vezetése az 1850-es években létszámemeléssel és a szervezeti keretek változtatásával látszatreformokat lépetett életbe. A jelentős számú, mozgósítható állomány harckészségét korlátozta, hogy csak a társadalom perifériájára szorult, 18-40 év közötti férfiakat vonultatták be. Nemesek, papok, hivatalnokok, doktorok, tanítók, művészek, háztulajdonosok mentesültek, továbbá mindenki szabaddá vásárolhatta magát. Az újoncok közül a németül beszélő, írni-olvasni tudókat kiválogatták a tüzér-, műszaki-utászcsapatokhoz, a többi, jobbára szegény nemzetiségi területekről, alacsony kulturális és higiéniai viszonyok közül érkezettekből zömében németül tudó tisztikarnak kellett néhány éven belül használható katonákat faragnia. A nyolc év szolgálati idő helyett a behívottak, takarékossági okok miatt, csak két-három esztendőt töltöttek fegyverben, majd tartós szabadságra kellett menniük, ugyanakkor a szabadságosok önként is bevonulhattak a depó zászlóaljakhoz, ha az éhínség elől menekültek. A takarékosság különösen a lótartásban volt hasznos: a haderő előírt hadi és valóságos béke lóállománya közötti különbség meghaladta a 90000 darabot, ami jelentős kiadásoktól szabadította meg a kincstárt. A katonák a nyolc év szolgálati időn túli két tartalékos esztendőben csak háború esetén voltak mozgósíthatóak. A különböző nemzetiségű legénységi állományt brutális drill kovácsolta össze bevethető zászlóaljakká. A viszonylag kevés, elsősorban harcászati alaki mozgást a tényleges katonaidő alatt meg lehetett tanítani. Az állomány a csatákban csak zárt kötelékben harcolhatott. 1859 elejére néhány hadtest már megkapta a legmodernebbnek mondott, vontcsövű, igen pontos, elöltöltő, Lorenz típusú fegyvereket. Ügyes katonák három lövést is le tudtak adni percenként, a zöm azonban, a harctéri feszültség és a kevés lőgyakorlat miatt kettőt is nehezen. Az osztrák hadseregben a tűzharcnak nem volt jelentősége. A hadvezetés évi 20 patron ellövését engedélyezte, sortűz formájában. A felsorakozott ellenséggel szemben csak vékony, vadászokból álló csatárláncot engedett kiküldeni a harc bevezetésére. A döntést a tömegekkel indított szuronyrohamoknak kellett kicsikarniuk. Ütközetben a hadrend: a dandár – 5 zászlóalj – előtt a csatárlánc, mögötte 100-150 lépésre az első három zászlóalj zárt alakzatban – három sorban 2-2 század vonala –, majd a tartalék két zászlóalj. Minden mozgás, töltés, tüzelés parancsra történt. A szuronyrohamra indított kötelékeknek kiigazodva kellett haladniuk. A terepnehézségeknél előfordulhatott, hogy egyes részek lemaradtak. A többinek a felzárkózásig lassítania kellett. Az első lépcsőnek az utolsó 20 m-t szuronyt szegezve, futva kellett megtennie. Szétbontakozott ellenséggel szemben a zárt tömegű támadásnak kevés hatása lehetett. A tartalék az első lépcső kifulladásakor lépett harcba. Győzelem esetén az üldözés a lovasság feladata volt. A békekiképzés lényegében a harcászati alakira, azaz a kötelékmozgásra korlátozódott, amit kiadós menetgyakorlatok tettek változatossá. A katonáknak meg kellett szokniuk a 30 kg-os felszereléssel végrehajtott, rendes – 25 km-es – vagy erőltetett – 40-50 km-es – meneteket. Egyes harcos kiképzést csak a vadász zászlóaljak folytattak és természetesen a lovasság. A haderőben a lábbeli megfelelt a követelményeknek. Az egyenruha azonban télen-nyáron ugyanaz maradt. Osztrák katona nem válhatott meg súlyos menetfelszerelésétől, a borjútól, még harcban sem, bár akadtak parancsnokok, akik roham előtt, a lendület fokozása érdekében letetették a terhet. Az élelmezés egyhangúsága a napoleoni háborúk óta nem változott: napi egy kiló kenyér – öt napra előre kiadva –, az egyharmad font marhahús mellé napi 0,35 l bab/lencse/árpagyöngy és hetenként egyszer 0,70 kg burgonya, a marhahús helyett esetleg pácolt sertéshús vagy olajos hal, továbbá napi 3 krajcár zsold, amit a markotányosoknál lehetett elkölteni. A századok kondérban főztek, a kondérokat és az élelmet a hadosztályok végén haladó szekerek cipelték, a hosszú szállító oszlopok ütközetmenetben összekeveredtek, elszakadtak.^[39]

„Az 1859-es év kezdetén – írja Gyulai – a II. hadsereg Itáliában, Karintiában, Krajnában, a partvidéken és a Romagnában 3 fel nem szerelt és békelétszámon álló hadtesttel rendelkezett – csak a Romagnában és Anconában állomásozó dandár volt megemelt békelétszámú –, az erődök ágyúit egy 5/4-évvel korábbi parancs szerint le kellett szerelni, és csak az általam okozott nehézségek miatt sikerült a leszerelést elhalasztani. Hiába jelentettem a legfelső katonai vezetésnek, hogy Észak-Itáliában egyre látványosabb jelei vannak a forradalmi erjedésnek, Piemontban a katonai készülődéseknek, a Közép-Itáliában agitáló piemonti politikusok egyre nagyobb hatást fejtenek ki a lakosságra, mégis csak a bécsi 3. hadtestet kaptam megerősítésül, felszerelés nélkül, békelétszámon. Az új hadtest megjelenése politikai demonstrációra alkalmas volt, hiszen kijózanító, sőt megrendítő hatást gyakorolt Milánó lakosságára, katonailag azonban alig változtatott az erőviszonyokon. Ezért január havában többször is felhívtam a figyelmet a helyzet kritikusságára és a nélkülözhetetlen katonai lépésekre, egyben intézkedtem – a szigorú takarékossági parancsok ellenére –, hogy a meglévő szilárd pontok, erődök, új védműveket kapjanak. Végre január végén a Központi Katonai Kabinetiroda néhány rendelkezése arra engedett következtetni, hogy Bécsben gondolnak az előkészületekre.”^[40]

A Napoleon újévi köszöntője utáni katonapolitikai helyzetet a Hadi-vezérkari iskola stratégia professzora Franz Kuhn ezredes igen kiélezettnek tartotta, és elemzését még 1859 januárjában eljuttatta a Katonai Kabinetirodának. Kuhn bizonyosra vette, hogy az itáliai háború lokalizált összecsapás lesz, Poroszország katonai támogatására nem lehet számítani, Ausztriának szövetségesek nélkül kell harcba indulnia, amelyet azonban az ötvenes évek közepén végrehajtott haderő reformnak köszönhetően eredményesen vívhat meg. Két eshetőséget vett figyelembe: egyedül Piemonttal vagy Piemont és Franciaország koalíciójával kell Ausztriának háborúznia. Első esetben a szomszéd ország, minden erejét összpontosítva, 90000 szurony felett rendelkezve, elhúzódó harcokat kényszeríthet ki, az időnyereséget pedig felhasználhatja, hogy maga számára változtassa meg a külpolitikai viszonyokat, megnyerje a habozó Franciaország katonai vagy igen határozott hangú, diplomáciai támogatását. Ezért kezdetben rövid és erőteljes, Novara–Milánó, vagy a Pó jobb partján Parma–Modena–Toszkana csatlakozását megszervezve Mantua irányába indított offenzívával venné fel a harcot Ausztriával, majd a nyomás elől az Alessandria–Valenza–Casale erődháromszögbe vonulna vissza, ahol „józan hadműveleti vezetéssel” fölényben lévő ellenséggel szemben is tartós védelemre rendezkedhet be. A második esetben Franciaország csak erői egy részét vetheti be Piemont mellett, mert Poroszország tartózkodása ellenére is kiszámíthatatlan, ezért a mintegy 600000 katonájából legalább 200000-et a Rajnánál kell hagynia, Párizs biztonsága legkevesebb 120000 főt köt le, Algéria okkupációja mintegy 70000 főt igényel. A megmaradt állományból le kell számítani a maródiakat, a betegeket. Legfeljebb 180000 katonával kelhet át az Alpokon Susába, vagy hajón Genuába. Így is hatalmas erő lép fel Ausztriával szemben. A piemonti 90000, a közép–itáliai seregek 30000 főjével együtt 300000 katona. Ausztriának nem kell számolnia Oroszország fegyveres fenyegetésével, mert a keleti birodalmat teljesen lekötik súlyos belső problémái, és 10 évig nem lesz számottevő, európai tényező. A Rajna mellé nem szükséges katonákat tervezni, mert a Német Szövetség, Poroszországra hallgatva, nem kíván részt venni a háborúban. Itáliában legalább 300000 osztrák katonát kell bevetni, ebből 200000-nek a Pótól északra húzódó sávban, 100000 főnek a folyótól délre kell felállnia, hogy visszaverje a francia hadtest velencei partraszállását, illetve egy csoportosítás Livorno felől Parmán, Modenán és Toszkánán keresztüli, Mantua elleni támadását. Gyulai fő feladatának tartotta: gyorsan megverni Piemontot, és kijutni Torinótól nyugatra, Susa térségébe, hogy mind a hágón átkelő, mind a Genuában partraszálló, lépcsőzetesen érkező franciákat túlnyomó fölény várja.^[41]

Kuhn súlyos figyelmeztetéseket tartalmazó elemzése után Schlitter felszólította Gyulait, hogy foglalja össze saját helyzetértékelését, és meglévő erőit figyelembe véve készítsen egy előzetes hadműveleti tervet. A hadseregparancsnok február 14-i memoranduma három esettel foglalkozott: a.) osztrák intervenció a hercegségekbe a rend helyreállítása érdekében, b.) háború egyedül Piemonttal, c.) háború Piemont és Franciaország koalíciójával. Jelezte, hogy a 3. hadtest jelenleg bevethető állománya 13000 szurony, az 5. hadtesté 9200, a 7. hadtesté 4700, végül a 8.-é 2700, a többit megszálló feladatokra különítette ki. Összesen mintegy 30000 fővel sorakozhat fel a hadműveletekre. Ebből az a.) végrehajtásakor két nap alatt egy dandár, három nap alatt egy hadosztály juthat el Parmába és Modenába, Toszkánába azonban csak 8 napos megerőltető menetek után. Ez a Lombardiában rendelkezésre álló erők csökkentését jelentené. Piemont mozgósítási lehetőségei miatt képes arra, hogy az elvonult csapatok távollétét kihasználva Milánó ellen támadjon. Egyedül Piemont ellen – b.) – harcolva azonban a II. hadsereg képes egy megelőző csapásra Torino felé, számolva azzal, hogy az ellenség főerőivel az Alessandria-Casale erődháromszögből kíván oldaltámadást indítani. „…A Sesiától dél felé kikülöníthetek egy hadtestet, és leköthetem az ellenséget, majd valamennyi folyóátkelő rombolásával meg is foszthatom működőképességétől. A II. hadsereg erőinek öt hadtestre növelése nélkül azonban alig valósíthatók meg a hadműveleti elképzelések. Lombardia egy részét pedig fel kell adnom akkor, ha c.) a francia haderő beavatkozására is számítani lehet. … Amennyiben Franciaország Piemonttal szövetségben támad, erőim legfeljebb rövid, offenzív előretörésekre alkalmasak, illetve arra, hogy védekezzenek a Mincio és az Adige melletti erődnégyszögben. Hogy rögtön megelőző támadásra indulhassak, legkevesebb hét hadtestre lenne szükségem, amennyiben pedig Franciaországnak nem kell Poroszország semlegessége miatt északon is fegyverkeznie, akkor nyolc-kilenc hadtestet kellene kapnom, úgy, hogy a II. hadsereg hadszínterétől távol fekvő Trieszt és az Isztriai–félsziget védelmét más alakulatok kapnák feladatul.”^[42] Gyulai az erősítések megérkezéséig a rendelkezésére álló katonákkal és itáliai napszámosokkal Pavia közelében hadtestek összevonására alkalmas, elsáncolt tábort építtetett, közelében a Pó átkelés védelméhez kettős hídfőt hozott létre, hogy biztosítani tudja Piacenza és Ferrara irányú manővereit, megerősíttette Verona, Peschiera, Ancona erődjeit, minden védműben tüzelésre kész állapotba hozta a lövegeket, lőport, gránátokat halmozott fel, 8 Lloyd gőzöst és 92 uszályt vezényelt a Póra, hogy bármelyik folyamszakaszon csapatokat tehessen át a túlsó partra. Abból indult ki, hogy a Velence és az Isonzó torkolat közötti terület hadműveleti szempontból másodrangú, a lakosság fékentartásához elegendőek az átvonuló csapatok, ezért csak az állomásokat erődítette meg és alegységeket rendelt védelmükre. A Velencétől délre fekvő partszakaszon pedig felhúzatta a zsilipeket és műszaki akadályokat létesített a szárazföldeket összekötő utakon.^[43]

Politikai és katonai előkészületek

A háborút valószínűsítették a lombardiai, velencei, közép–itáliai lakosság harciasságának jelei, a katonák, rendőrök elleni támadások, az 1848-as forradalmárok halálakor rendezett, óriási temetési menetek, a piemonti sajtó támadó hangja, a közép–itáliai államok önkénteseinek lelkes búcsúztatói és a hírszerzőktől érkezett információk. A korabeli szokások szerint a béke és a hadiállapot közötti átmenet határa a hirtelen létszámnövelés és/vagy a jelentős lóvásárlás kezdete volt. Az orosz cári család még január közepén 1500 lovat ajándékozott a piemonti hadseregnek. Torinói megbízottak Svájcban vásároltak lovakat, a közép-itáliai előkelőségek és vagyonos polgárok ménesekbe gyűjtötték össze adományaikat, és alkalmas időben áthajtották őket a határon. A franciák a Rajna melletti német államoktól és Normandiából és Bretagneból rendeltek különösen erős igás állatokat, és Toulonba szállították behajózásra, illetve a hágók előtt, Lyonban és Grenoble-ban összpontosították őket az átkeléshez. Francia tisztek szerződéseket kötöttek élelemszállításra: Piemontban 80000, Parmában és Modenában 40000 francia katona részére, március 1-je utáni folyamatos felhalmozással. Ugyanitt kórházakat telepítettek a fenti állomány 8%-a számára. Belga és svájci lapok szerint megkezdődött a hágókon átküldendő „alpesi hadsereg” szervezése, amelynek magját a lyoni katonai körzet hadtestei képezték. Hírek jelentek meg, hogy Marseille-be megérkeztek az összpontosításra kijelölt első kötelékek, ahonnan hajóra kell majd szállniuk, hogy a harcedzett afrikai csapatok egyik hadosztálya már február 12-én befutott Algírból és folyamatos váltással további legalább 30000 katona követi, akiket a gyarmatokon frissen kiképzett fiatal csapatok váltanak le. A párizsi hadügyminiszter utasítást adott a tüzér- és műszaki ezredek hiányainak feltöltésére, szabadságosaik behívására, az új ágyúk hadrendbe állítására és kiszolgáló századaik szervezésére, miután sikeresen befejeződtek a La Fére, Metz és Vincenney arzenáljaiban a próbalövészetek. Kiszivárgott egy előzetes hadműveleti terv is, miszerint a közös flotta a szárazföldi támadással együtt kihajózik az Adriai-tengerre, egy egységével Polát bombázza, csapatokat tesz partra és elfoglalja, egy másik egység Trieszt erődjeit támadja, és 50000 főt, két hadtestet vet be ostromukra, a harmadik blokád alá veszi Velencét, hogy támogassa a felkelőket, a negyedik felhajózik a Pón, elfoglalja Rovigót, és csapatokat indít az osztrák összeköttetési vonalak elvágására, egy részleg pedig elszigeteli Ancona erődjét, hogy megkönnyítse egy francia hadtest Rómából indított előretörését Toszkána felé. Toulonban a hajók százait vonnák össze e célra, bennük bérbevett amerikai, holland kereskedelmi hajókat is, továbbá egy orosz flottaegységet, amelynek első tagja, a „Terrible” már horgonyt is vetett. A készenlét ideje: március vége.^[44]

A háborús felkészülés híreit egészítette ki Napoleon február 7-i, parlamenti beszéde, amelyben hangzatos békeszólamok mellett éles nyilatkozatok figyelmeztettek a „megoldatlan itáliai kérdés” rendezésének szükségességére. A császár politikája igazolásául két tanulmányt íratott történészeivel, amelyek közül az egyik a nemzetközi jog és a népek önrendelkezési joga közötti viszonyt elemezve kijelentette, hogy az önrendelkezési jog a meghatározó, a magasabb jog a szerződések megalkotásakor, a másik pedig a nemzetközi szerződések túlhaladottságával kapcsolatban az 1815-ös bécsi kongresszus döntéseit kívánta felülvizsgáltatni. A beszédet a lojális francia lapok megnyugtató kommentárokkal üdvözölték, a belga, a svájci és a német sajtó azonban háborús taktikázásról írt. Utóbbiak szerint a császár csak haladékot szeretne a felkészülés befejezéséhez, hogy maga választhassa ki a csapásra legkedvezőbb pillanatot. Először el akarja szigetelni ellenfelét, majd egy Piemont elleni ultimátumra provokálni, hogy a közvélemény ne Franciaországot okolja a háborúért. Egy nemzetközi konferencián – Moldva és Havasalföld hirtelen egyesülése jó alkalomnak látszott – napirendre is lehetett tűzni az „itáliai kérdést”.^[45] Napoleon valóságos szándékait bizonyították az újabb hírek, miszerint a tervezett kongresszuson Oroszország, Franciaország és Piemont már egyeztetett ítélettel jelenne meg, egy torinói politikus már Londonba utazott, hogy meggyőzze az angol kormányt, és megkérje az angol sajtót Piemont ügye támogatására. Jelentések érkeztek, hogy a torinói hadügyminiszter csökkentette zászlóaljainak számát, hogy bizonyítsa békés szándékait, egyidőben titokban növelte állományukat, 60000 vontcsövű puskát rendelt francia fegyvergyáraktól, a torinói vezérkar francia tisztekkel bővült, francia ellátó tisztek Susa környékén tűntek fel, hogy élelmezési központot létesítsenek az érkező csapatok részére, Niel francia tábornok továbbra is Alessandria–Genua között sürgeti az erődépítkezéseket, Garibaldi kinevezte hadteste szabadcsapatainak elsősorban emigráns parancsnokait, megbízottak Svájcban toboroznak önkénteseket, akiket a Torinóban, Ivreában, Cherascoban felállított kiképző központokban tanítanak fegyverforgatásra, ugyanott, ahova a tartalékosok első lépcsője vonul be gyakorlásra, a létszám a behívások után a tábori seregnél eléri a 60000 főt, az erődöké meghaladja a 20000-et, és készen áll a tartalékosok második lépcsője és az újoncok behívásáról szóló rendelet is, amivel csaknem 90000 fős tábori hadsereg állítható ki. Informátorok jelentették, hogy február 28-án a piemonti miniszterek javasolják a tartalékosok első lépcsője, illetve az 1840-es korosztályig a második lépcsőhöz tartozók mozgósítását, továbbá 9000 újonc és 500 matrózjelölt korábbi behívását. Viktor Emánuel március 6-án aláírta a parancsot.^[46]

1849 elején a birodalom pénzügyi egyensúlya javult valamennyire, és a Gulden – hivatalosan 100 krajcár – árfolyama meghaladta az évek óta szégyenletesen alacsony, 60 krajcáros árfolyamot. A legkülönbözőbb bankkölcsönök, állami javak elzálogosítása, angol hitelek gazdasági élénkülést indítottak el, amit egy újabb mozgósítás, fegyveres konfliktus romba dönthetett. „Iszonyú kilátások, állami bankrott, háború, forradalom, mindenféle szörnyűségek” – hangzottak a politikusok jóslatai. A február 19-i miniszteri értekezlet előtt azonban megérkezett a francia külügyminiszter Napoleon nevében megfogalmazott igénye, hogy Ausztria mondja fel az itáliai államokkal kötött védelmi egyezményeket, ami a február 7-i beszéd és az önrendelkezésről, illetve a nemzetközi szerződésekről szóló tanulmányok után nyílt kihívást jelentett. Az értekezleten a külügyi tárca vezetője mégis elkerülhetőnek vélte a háborút. Szerinte Napoleon váratlan és a diplomáciai életben idegen, az önrendelkezésről és a nemzetközi szerződések felülvizsgálatáról szóló követelései támadást jelentenek az egész kontinenst összekötő monarchikus állameszmével, az 1815-ös békeszerződésekkel szemben, ami nemcsak Ausztria, hanem egész Európa elleni hadüzenet. Bizonyos volt benne, hogy Anglia hasonló állásfoglalása, valamint Poroszország, a Német Szövetség kis államai és az Ausztria közötti katonai szövetség léte, illetve a németek Rajna mellett egyesítendő, óriási hadereje elriasztja Franciaországot az itáliai kalandtól. Cavour pedig külső támogatás nélkül belebukik az erőszakos fegyverkezésbe. A pénzügyminiszter Karl Bruck és a belügyi tárca vezetője Alexander Bach, Buollal együtt elutasította Hess és a Katonai Kabinetiroda vezetője, Grünne tábornok javaslatát, hogy erősítsék meg Gyulai hadrendjét, és megfelelő ellenerőt képezzenek a piemonti és francia hadsereggel szemben, sőt még azt a kérést is, hogy a birodalom tömeges lóvásárlásokkal átlépje a lélektani határt a béke és a háborús felkészülés között. Buol figyelmen kívül hagyta, hogy a Poroszországgal 1840-ben, 1849-ben, 1851-ben megkötött, a Német Szövetség alkotmányában foglaltakat kiegészítő, külön katonai szerződést 1854-ben meghosszabbította ugyan, de csak három esztendőre, és a közös katonai fellépés kategorikus követelménye már két esztendeje lejárt. Gyulai csak ígéretet kapott, hogy számíthat egy tartalék hadtestre a kivont itáliai zászlóaljak pótlására, és ez a 2. hadtest Bécsben összpontosul, ahonnan vasúti szállítással napokon belül Veronába érkezhet. Egyidejűleg intézkedések születtek a II. hadsereg szállító lépcsői igásállat hiányainak feltöltéséről, a műszaki-, utász- és egészségügyi zászlóaljak, századok működőképessége növeléséről.^[47]

A katonai javaslatokat elutasító miniszteri értekezlet után Schlitter altábornagy határozottan kiállt Hess és Grünne álláspontja, az itáliai haderő megerősítése mellett, és külön memorandumban vázolta Ferenc Józsefnek a feltétlen takarékossági elvek és a békés megoldás veszélyes következményeit. Figyelmeztette, hogy Piemont forradalmasítja Itáliát, és a félsziget felkelőivel támad Lombardiára, vagy csak Franciaország elővédjeként kezdi meg a hadműveleteket, amit Napoleon hadüzenete követ, sőt még azt sem zárta ki, hogy Franciaország megnyeri szövetségesül Oroszországot, és egy nagy koalíciós hadsereg támadja meg a birodalmat Nyugaton és Keleten. Az első esetre, „megfelelő pillanatban”, mozgósítani akarta a II. hadsereg négy hadtestét – a gyalogezredeket négy zászlóaljjal –, és a hadrendi séma szerinti 140000 fővel, 7000 lóval, 338 löveggel „lemasírozni” a piemonti hadsereget, mielőtt felkészülne a háborúra. A biztos győzelem érdekében készenlétbe akarta helyezni tartalékul a 2. hadtestet Bécsben, és a 35000 katonát, 3500 lovat, 96 löveget szükség esetén, néhány nap alatt a Bécs–Semmering–Trieszt között vasúton, majd Casarsáig hajón és gyalog, onnan ismét vasúton Veronába vezényelni. Az esetleges orosz–francia–piemonti koalíció keleti tagjával szemben hat gyalog és egy lovas hadtestet akart Galíciában felsorakoztatni, amelyet Poroszország katonai támogatása esetén a Rajnához is át lehet csoportosítani. A legsürgetőbbnek azonban az itáliai katonai előkészületeket tartotta. Ezért javasolta, hogy a mozgósítás látszatát kerülve, a politikai vezetés járuljon hozzá mintegy 30000 ló felvásárlásához, az erődnégyszögben 180000 főre és 35000 lóra három havi, az erődlegénységek számára pedig hat havi élelem felhalmozásához, hogy az összpontosítás elrendelése után a csapatok késedelem nélkül elérhessék a szükséges harckészültségi szintet. Javasolta továbbá, hogy az uralkodó biztosítsa sürgősen Gyulai minden tüzérfogata, szállító lépcsője hadi létszámát, vonja ki Itáliából az összes olasz zászlóaljat, mozgósítsa a határőr ezredek első két zászlóaljait és a II. hadsereg 22 gyalogezredének 4. zászlóaljait, amelyek felváltanák a hadműveletekre begyakorolt erődhelyőrségeket, továbbá kapjon minden szabadságolt katona felszólítást, hogy ne távozzon el falujából, várja a mozgósítási parancsot. Költségvetést csatolt felterjesztéséhez. A birodalom gyengeségének, tehetetlenségének felfogható tétovázását – szerinte – csak a költségvetés jelentős módosításával lehet elkerülni, ezért az itáliai haderő ütőképességéhez 22 millió, a 2. hadtest készenléti szerepéhez 5 millió, az északi erőösszpontosításhoz 45 millió Guldent látott szükségesnek.^[48] A memorandum összefoglalóját megküldte Gyulainak. Gyulai kifogásolta, hogy Schlitter a tájékoztatójában mereven ragaszkodott a hadrendi számokhoz, hogy figyelmen kívül hagyta a helyi viszonyokat, illetve nem mérte fel, hogy a készülő piemonti–francia szövetség Észak- és Közép-Itáliában akar háborút. Saját hatáskörében hadszíntér előkészítést rendelt el, hogy beérkező erősítések után a legkedvezőbb pozícióból a Nyugati–Alpok előtt csikarja ki a Piemonttal szembeni gyors döntést, mielőtt a franciák megérkeznek. Ellenkező esetben csak a Ticino és a Mincio folyóvonalak védelmére szorítkozhat. Elutasította Schlitter következtetését, hogy a II. hadsereg megerősítése csak akkor kezdődhet, ha a „megfelelő pillanat” elérkezik, hiszen a francia csapatok Lyonban és Toulonban már gyülekeznek, Piemont kis ország, mozgósításához nyolc nap is elég, a birodalom nagysága miatt pedig legkevesebb két hónap alatt lehet elérni a haderő harckészültségi szintjét. Gyulai közölte: a II. hadsereg időbeli feltöltése után csak a Piemonttal szembeni döntés kicsikarásához megfelelő erő a négy hadtest, plusz egy tartalék hadtest, amely ugyanakkor a franciák feltartóztatásához is elegendő az erődnégyszög vonalában. A koalíció visszavetéséhez azonban legkevesebb 9 hadtestre lenne szüksége. Tehát első esetben mintegy 200000, a második esetben 300000-350000 fő elsősorban gyalogos, mert a terep alkalmatlan a lovasság alkalmazására, továbbá minden 1000 főre 3 vagy 2000 főre 5 löveg. Vázolta hadműveleti elképzelését is: Pávián át, vagy a Sesián átkelve egyenesen Torino–Susa irányban támadna, hogy Piemont központi térségének elfoglalása után feltartóztassa az Alpokon átkelő franciákat, az Alessandria és Casale melletti peimonti erőkkel szemben pedig a Sesia mentén egy balszárny hadtestet vezényelne. Az e térségekbe érkező erősítésekkel szemben 2 nap alatt elvonhat a Sesia felől újabb csapatokat. A Parma és Modena forradalmi lakossága megfékezéséhez 2 nap alatt egy-egy dandárt, a 3. napra hadosztályt, hasonló céllal Toszkánába 2 nap alatt a bolognai helyőrséget, 8 nap alatt megerősített hadosztályt vezényelhet. Nagy francia kötelékek megjelenése esetén a kisebb létszámú II. hadseregnek abba kell hagyni az offenzívát, és vissza kell vonulni az erődnégyszögbe. A passzivitást módosíthatja, hogy a tengert a franciák uralják-e, vagy az angolok sakkban tartják őket, és csak a hágók használatára szorítkozhatnak.^[49]

A lombardiai és közép–itáliai lakosság egyértelműen ellenséges magatartását illetve a piemonti és francia fegyverkezés ütemét és időbeli előnyét igazoló hírek, a II. hadsereg feladatai és katonai lehetőségei közti ellentmondást bizonyító elemzések meggyőzték Ferenc Józsefet, és 1859. február 25-én aláírta Schlitternek a hadi felkészülés első stádiumára előkészített parancsait. Elrendelte, hogy a 2., 3., 5., 7., 8. hadtestek kapják meg a hadi létszámú löveg- és lómennyiséget, öt gyalogezrednél 4 zászlóaljra emelte a hadrendet, és Itáliába vezényelte a 8 év katonai szolgálatot még le nem töltött szabadságosait, továbbá Bécsbe vonta a még Krakkóban állomásozó 2. hadtestet. Ez azt jelentette, hogy a II. hadsereg 8-10 héten belül megemelt békelétszámú erőkkel rendelkezhetett. Egyidejűleg Gyulai parancsot kapott, hogy vázolja hadműveleti elképzeléseit egyedül Piemont ellen 200000, a francia–piemonti koalíció ellen pedig 300000 katona harcbavetéséhez.^[50] A piemonti mozgósítás hírére a február 28-i miniszteri értekezleten a politikusok nem ellenezték Hess és Grünne korábbi javaslatát az itáliai hadsereg megerősítéséről. A Lombardiában állomásozó négy hadtest mind a 22 gyalogezredénél háborús hadrendet – három sor és egy gránátos zászlóalj – kellett felállítani, állományukat, valamint a hadsereghez beosztott 8 lovasezred, 13 vadászzászlóalj és a határőrezredeknek az első zászlóaljak szabadságosait mozgósítani – ez 65000 fő szabadságos behívását jelentette – továbbá teljes harckészültségbe kellett helyezni a hadsereg hat tüzér és egy rakétaezredét, három műszaki- és két utászzászlóalját, öt egészségügyi századát és a szállító lépcsőket. Külön parancs vonatkozott a 2. hadtest mozgósításáról, illetve a 9 olasz gyalogezred 33000 szabadságolt katonája és újonca kivonásáról. Utóbbiaknak március 15-ig el kellett hagyniuk Itáliát. A lombardiai vasutak és posta olasz alkalmazottait pedig megbízható személyekre kellett kicserélni. Az összesen 180000 katona, 35000 ló élelmezési létszám háromhavi, és az erődök hathavi ellátására a konferencia 35 millió Gulden többletkiadás mellett döntött. A készletek zömét Veronában és Velencében kellett raktározni, de a többi erőd is átvett őrzésre kisebb mennyiségeket.^[51] A politikusok ugyanakkor, élükön a külügyminiszterrel, továbbá a legfőbb katonai vezetők, Hess és Grünne, illetve a haditerveket készítő Schlitler kimondták, hogy az itáliai konfliktust, Franciaország beavatkozása esetén, a Rajnánál kell megoldani a Német Szövetség, elsősorban Poroszország katonai részvételével.

A német államok közötti, un. szövetségi alkotmány kimondta: valamennyi kis német államnak kötelessége fegyvert fognia, és Poroszországnak a Rajnánál, Ausztriának a Fekete-erdőnél kell összpontosulnia, ha az ősi ellenség megtámadja Németország területét. Casus bellinek számított továbbá, ha Franciaország megsérti Belgium és Svájc semlegességét, illetve ha katonai célra igénybe veszi a Svájc biztonságához tartozó Savoyát. Az alkotmány 47. paragrafusa pedig kimondta, hogy Franciaországgal szemben védelmet élveznek a Németországon kívüli, de a Szövetség tagjaihoz tartozó területek is. Így ugyancsak casus belli lehetett egy francia partraszállás Triesztben, vagy egy Piemonttal szövetséges francia haderő Lombardia elleni támadása. Feltéve, ha a Frankfurtban ülésező, állandó szövetségi gyűlés úgy dönt, hogy fennáll a Szövetség veszélyeztetésének ténye. A 47. paragrafus előírta, hogy a tagoknak a döntés előtt meg kell állapítaniuk: „a diplomáciai erőfeszítések semmilyen eredményt nem hoztak.”^[52] A korlátozás különböző interpretálásra adott lehetőséget. Hess táborszernagy előzetes tervet készített a koalíció összetételéről és a Rajna melletti alkalmazásáról, amiben legalább 4 porosz és egy, a kis német államokból összeállított hadtest bevetésével számolt, Ausztria pedig 6 hadtesttel csatlakozott volna. Szerinte összesen mintegy 500000 katona elegendő Franciaország térdrekényszerítéséhez, amihez Gyulainak kell a másodlagos hadszíntéren, a Pó mellett mért csapásaival hozzájárulnia. Március elején Hess magához rendelte beosztottját, Kuhn ezredest, a stratégia neves professzorát, akivel közölte, hogy helyettesévé, kora miatt esetleg utódjává javasolja, és felszólította, hogy mondjon véleményt elképzeléseiről. Kuhn megsemmisítő kritikát mondott főnöke terveiről. Közölte: Poroszország hegemóniára törekszik a Német Szövetségben, érdekelt Ausztria meggyengülésében, ezért elképzelhetetlen a katonai szerepvállalása. Az alkotmány kibúvóit fogja ürügyként felhasználni, a frankfurti szövetségi gyűlésben pedig a kis német államok nem vállalnak semmilyen kockázatot a porosz tartózkodás miatt, és nem szavazzák meg az osztrák kérést. Ausztriának minden szövetséges nélkül, egyedül, a másodlagosnak tekintett, Pó melletti hadszíntéren kell megvívnia a háborút az egyesült piemonti–francia haderővel szemben. Hozzáfűzte azonban, hogy az osztrák hadsereg az előző évi reformok után képes egyedül is győzelmet aratni, feltéve, hogy megkapja a szükséges létszámot. Egyúttal elutasította Hess ajánlatát.^[53]

Március 19-én az uralkodó kinevezte Kuhnt a II. hadsereg vezérkari főnökévé, és felszólította, hogy nézze át Hess itáliai hadszíntérrel kapcsolatos hadműveleti terveit. A táborszernagy három esetet vett figyelembe: Piemont Lombardia elleni támadását, a Ticino melletti defenzív állását és közép-itáliai offenzíváját, hogy forradalmasítsa a térséget. A haditervek osztrák válaszlépéseket tartalmaztak. Kuhn a következő audencián jelentette, hogy Hess egyetlen megállapításával és egyetlen hadműveleti elképzelésével sem ért egyet. Közölte, hogy a piemonti hadsereg Alessandria–Valenza–Casale erődháromszögben fog összpontosulni, védelemre berendezkedve akarja megvárni a franciákat. Januári javaslatát ismételte meg; legalább 300000 katona szükséges a Pó melletti, elszigetelt háborúhoz. Ebből az erőből a folyam déli partján egy kikülönített csoportosításnak kell az erődháromszög ellen támadnia, hogy elvágja a Genua felé vezető összeköttetési vonalakat, a hadsereg zömének pedig Torino–Susa irányába kell előretörnie és a hágók kijáratánál várnia a lépcsőzetesen érkező francia hadosztályokat. Az uralkodó egyetértett Kuhn véleményével.^[54] Március hónapban azonban egyszer sem sürgette a katonai vezetést, hogy növelje az itáliai erők ütőképességét, illetve gondoskodjon az erősítések ütemes utánszállításáról. A Katonai Kabinetiroda elutasította Gyulai kérését, hogy külön kötelékek biztosítsák a hosszú, keskeny, dalmáciai és a Velencétől az Isztriai-félszigetig húzódó partszakaszt, és elfogadhatatlannak tartotta a tenger felőli védelemre – Anconától Velencén, Trieszten, Fiumén át Cattaróig – kért 42 milliós erődítési költségigénylést is. Hozzájárult azonban az erődtüzérség pótlásához, amit a Komáromtól északra fekvő, birodalmi védműveknek – Bécset kivéve – kellett biztosítaniuk.^[55]

Március végén Gyulai jelentette, hogy egy hónap alatt alig érkeztek szabadságosok, hogy igen hiányosak a tüzérütegek fogatai, a szállító lépcsők egy része lóhiány miatt működésképtelen, a hadtestek állományának jelentős része még nem cserélhette le fegyverét a Lorenz típusú, új puskára, és ha a katonák meg is kapják a hadműveletek előtt, feltehetőleg néhány sortüzet lőhetnek csak gyakorlásul a levegőbe. A II. hadsereghez beosztott csapatok létszáma az előírt helyett mindössze 103000 fő, „… Ebből háború esetén 25000 főt ki kell különítenem az erődökbe helyőrségnek, továbbá megszálló feladatokra Karintiába, Krajnába, Friaulba, a partvidékre, valamint figyelembe kell vennem, hogy a meleg időben 15%-os a betegállomány és ezt a hiányt is le kell vonnom. A bevethető erők nagysága így nem lehet több 62000 főnél … A fő feladatom a franciák érkezése előtt megtörni a piemonti hadsereget, de legalábbis meggyengíteni, a lehető legrövidebb idő alatt Casalét elfoglalni és a maradékot Alessandriába zárni. … Ehhez a feladathoz nagyobb erőkre van szükségem, egy hadműveletekre kiállított fő hadsereg 120000-130000 katonájára, hogy az Alessandriába zárt piemontiakat sakkban tartsam és egyúttal a Torino felé manőverező ellenséges csapatokat megállítsam…”.^[56] A fenti erőkön kívül a további feladatokra, így az Ancona–Velence–Trieszt közötti part védelmére 30000, a lombardiai és közép–itáliai nyugtalanság megfékezésére, az erődök helyőrségeinek feltöltésére 70000 katonát tartott szükségesnek. Az egyesült francia és piemonti hadsereg elleni győzelemhez azonban még a 220.000 katonát is kevesellte.^[57]

Az április elejéig érkező, hírszerző jelentések pontosították a francia „alpesi” illetve későbbi nevén „itáliai hadsereg” nagyságát. A párizsi hadvezetés a teljes haderő 400000 fős békelétszámát, három tartalékos ill. szabadságolt évfolyam behívásával, 600000 fős hadi létszámra emelte április 1-jei bevonulási határidővel, tehát nem volt szüksége külön újoncozásra. 50000 főt hagyott a gyarmatokon, 50000 főt a haditengerészetnek. Lyon és Grenoble között 4 hadtestnek kellett összpontosulnia, hadtestenkint 2 gyaloghadosztállyal – 8 gyalogezred, 2 vadászzászlóalj két dandárban –, 1 lovas hadosztállyal – 3-4 lovasezred –, 42 simacsövű löveggel, amelyhez a hadsereg tüzértartalék ütegeinek és az új, vontcsövű ágyúknak kellett csatlakozniuk. A tervek szerint a Párizsban állomásozó gárdahadtestnek a háború kezdetére kellett 2 gyalog- és 2 lovashadosztályával felzárkóznia az itáliai erők hadrendjéhez. Mintegy 130000 francia katonának kellett átlépnie a piemonti határt, amelyet egy, esetleg két Lyonban a főerők elvonulása után felálló tartalék hadtestnek kellett támogatnia. Civita Vecchiában mintegy 30000, Triesztben vagy Fiuméban 40000 franciának kellett partra szállnia, utóbbiból esetleg a velencei Szent Márk téren néhány kötelék, hogy támogassa a helyi felkelést. Livornónál volt feltételezhető még egy partraszállás, ahonnan a közép-itáliai hercegségek seregeit csatlakoztatva Mantua ellen lehet vonulni. Az Alpokon átkelő hadosztályok a Mont Cenis- és a Mont Genévre-hágó előtt vertek tábort, Culoz és Briancon vasúti végállomások és felfelé vezető út kezdete között, hogy az indulási parancs után azonnal végrehajthassák a 100 km-es menetet, és Susába jussanak. A jelentések szerint 4000 piemonti munkás dolgozott éjjel-nappal a hágókon, hogy 8 m szélességben eltakarítsák az útról a havat, gerendákból, vesszőfonatokból épített rácsokkal erősítsék meg a hófalat, nehogy beomoljon, továbbá a Susáig vezető túlsó lejtőkön barakkokat építettek a sereg számára szükséges hadfelszerelés, élelem és abrak felhalmozásához. Susa az „itáliai hadsereg” ellátó központjává vált, ahova a Piemontba korábban vezényelt francia tisztek szállították a felvásárolt élelmet, abrakot. A két hágó előtti francia városban, Culozban, Brianconban a csapatok számára az átkelés előtti utolsó vételezéshez háromnapi élelem és abrak volt előkészítve, ugyanakkor az ellátó főnökség több ezer alpesi országos járművet rekviráltatott és vont össze a francia hadfelszerelés, illetve pótlólagos élelem- és abrakkészletek Susába szállítására. A jelentések közölték, hogy az összpontosított és a menetterv szerint táborozó kötelékek közül az elővédre kijelöltek a hágók előtti emelkedőknél várják, hogy a távirati parancs vétele után egy órán belül indulhassanak, továbbá Culoz, Briancon vasúti végállomásról eltávolították a polgári vasúti alkalmazottakat. A térségben csak katonák dolgozhatnak, nehogy kitudódjon: a hóeltakarítás után a trének még a hadüzenet előtt el fognak indulni – éjszakánként 2-3 oszlop, ágyúkkal, a hadműveletre vásárolt igáslovakkal és megrakott szekerekkel –, és eljutnak Susáig, ahol az átszállított hadfelszerelést és élelmet barakkban vagy ponyvákkal letakarva tárolják a csapatok megérkezéséig. Így a gyalogság és a lovasság a kötelékekhez beosztott, közvetlen málhavonattal gyorsabban összpontosulhat Piemont területén, átveheti várakozó lövegeit, lőszeres kocsijait, szállító lépcsőit és a hadüzenet kimondása után azonnal megkezdheti a hadműveleteket. A jelentések közölték azt is, hogy a katonák zöme a Mont Genévre–hágót használja majd, a trének a Mont Cenist, mert az utóbbira vonatkoznak a svájci semlegességi határozat Savoyát érintő paragrafusai, és a katonai mozgás nehezebben álcázható, mint a másik átkelőnél.^[58]

A bécsi politikai és katonai vezetés tévedett, amikor nagy háborúval vélte megoldhatónak az itáliai konfliktust és a döntést a Rajnánál kicsikarni. Kuhn elemzései, Gyulai sürgetései dacára a miniszterek hibás politikai, Hess és Grünne hibás katonai helyzetmegítélést hoztak, Ferenc József pedig képzettsége súlyos korlátai miatt engedett érveiknek. A birodalomért felelős államférfiak 1859-ben az északi hadszíntéren vívandó háború előkészítése miatt nem adták meg a II. hadseregnek a kezdeményezés megragadásához szükséges erőt, figyelmen kívül hagyták azt is, hogy a franciák harcászati fölénye és a fölény kiegyenlítése, illetve a kezdeményezés megtartása pedig további hadtesteket követelne. Az uralkodó és a környezete a lyoni, grenoble-i és tengerparti francia csapatösszevonások közben a Német Szövetség haderejének bevetéséről készített terveket. Hess márciusban két memorandumban is elemezte az európai katona-politikai helyzetet, amelyben az angol és a porosz kormány békekísérleteit, közvetítési szándékát valamint az 1859. március 3-án, Párizsban aláírt és a sajtó által kiszivárogtatott orosz-francia titkos szerződést is figyelembe vette. Az elsőben a két német hatalom azonos politikai érdekeiből indult ki, egész Németország biztonságából, amelyet délen a Pó és az Alpok természetes határként védenek a francia törekvésekkel szemben, és amelynek elvesztése egész Németország jövőjét károsítja. Nagy, két hadszíntéren folytatott háborút feltételezett, mert – szerinte – Poroszország katonai biztonsága Ausztria hatalmi helyzetének függvénye. Ausztria veresége pedig kiszolgáltatja Poroszországot a francia és orosz harapófogónak. Így Berlin nem maradhat semleges, és a Német Szövetség sem. A második márciusi elemzés a fenti gondolatmenetet és Oroszország szerepét vetette össze. Piemontot Lengyelországhoz hasonlította, ahol az 1815-ben megkötött, nemzetközi szerződéseket folyamatosan támadják a különböző népek a forradalmaikkal. Állította, hogy a morálisan és szociálisan visszamaradt tömegeket Oroszország bátorítja Itáliában – miközben ügyel a Lengyelországgal kapcsolatos, jogos szerződések elismertetésére –, és a nagyhatalmi bátorítás törvényesítheti a nemzetközi egyezmények felrúgását. A cár eltávolodik az európai rendet biztosító hatalmak sorából. Ausztriának kötelessége ragaszkodni a fennálló viszonyokhoz. Az Appennini–félszigeten ezt a feladatot azonban a jelenlegi helyzetben csak Poroszország segítségével teljesítheti. Még nem késő, fűzte hozzá Hess, a küszöbön álló kongresszuson Poroszország még Ausztria mellé sorakoztatható, és a testvérország bebizonyíthatja a német fejedelmek és népek iránti felelősségét.^[59]

Hess helyzetértékelését látszólag igazolták a Nassauban, Bajorországban, Hannoverben kirobbant franciaellenes tüntetések, a francia lóvásárlással szembeni hatósági tilalmak, a német sajtó nemzeti érzelmeket és Napoleon elleni gyűlöletet felkorbácsoló hangja. A bécsi politikai és katonai vezetés véleménye csak optimizmusban tért el. A diplomácia vezetője hármas – Anglia, Ausztria, Poroszország – koalícióban gondolkodott, a katonák a Rajna mellé sorakozó osztrák, porosz, badeni, nassaui, bajor, württembergi, hannoveri 500000 fős német hadsereg fölényében, és az 1814/1815-ös hadjárat dicsőséges tapasztalatait idézték. A döntéshozók nem tagadták, hogy Gyulai hadserege esetleg vereséget szenvedhet, Franciaország pedig megszerezheti az itáliai hegemóniát, az Adriai- és a Földközi–tenger feletti uralmat. Bizonyosak voltak: az új dél–európai hatalmi viszonyok oly mértékben veszélyeztetnék a kontinensen kialakult egyensúlyt, hogy kikényszerítenének egy széleskörű franciaellenes koalíciót.^[60]

Az Ausztria és Poroszország közötti, a német hegemóniáért vívott harcban hagyományokra támaszkodott a kölcsönös támogatással szembeni tartózkodás. Mindkét fél kimeríthetetlen alapossággal tudta felsorolni az elszenvedett sérelmeket és a közös fellépés elutasításához szükséges ürügyeket. A szövetségi alkotmány 47. paragrafusának eltérő interpretálásához lehetőséget nyújtott Oroszország április 6-án a nemzetközi konferencia összehívására tett javaslata. Poroszország új katonai vezetői egy nehéz, parlamenti költségszavazás után éppen megkezdték a királyság nagyhatalmi felemelkedését biztosító, rendkívüli méretű katonai reformokat, és a háborítatlan szervező munkához időre volt szükségük. A trónörökös régens herceg egyszer már szavát adta Cavournak, az osztrák felszólításra a parlamenttől függő kormánynak kellett válaszolnia, a parlament korábban csak ellenállás után járult hozzá a katonai reformokat biztosító bankkölcsönök állami fedezetéhez. A porosz képviselőkre nem nehezedett választókörzeteikben olyan német nacionalista nyomás, ami a német egység megteremtéséhez, a Rajna bal partja feltétlen védelméhez hasonló módon az itáliai osztrák birtokok sorsáért is lángolt volna. Berlin Németországgal kapcsolatos katonapolitikai helyzetértékelésében nem játszott döntő szerepet az Alpok és a Pó stratégiai jelentősége, és a porosz kormány el akarta kerülni az osztrákok háborúját addig, amíg a franciák nem támadják közvetlenül a Német Szövetség tagállamait.^[61]

Ugyanakkor az osztrák politikusok és katonák az április 6-i, bécsi miniszteri értekezleten egymást licitálták túl, hogy a Rajna mellett mekkora erővel lehetne felülmúlni a porosz hadsereg létszámát és így, a riválissal szemben, automatikusan megszerezni a fővezérséget is. Végül a német koalíció északi összpontosításához 6 gyalog- és 2 lovashadtestet jelöltek ki. A konferencián eldöntötték, hogy április végén megkezdik a háborút Piemonttal szemben, elutasítják a konferencián való részvételt egy Piemonttól elfogadhatatlan, teljes leszerelést követelő ürüggyel, majd ultimátumot küldenek Torinóba háromnapos határidővel, hogy a piemonti hadseregnek ne legyen ideje átcsoportosításhoz és a francia erőknek a csatlakozáshoz. A két hágó kezdete és vége közötti, mintegy 100 km megtételéhez és a susai összpontosításhoz legalább öt napot számoltak, a Marseille–Genua közötti átkelés végrehajtásához és a partraszállt csapatok Genua–Alessandria közötti menetéhez ugyancsak. Elhatározták, hogy az ultimátumot Gyulainak kell átadnia április 20-án, és 23-án, a határidő lejárta után azonnal át kell lépnie a határt, és a franciák érkezése előtt öt nap alatt meg kell semmisítenie a piemonti hadsereget. Ezért mozgósították a II. hadsereghez és a 2. hadtesthez tartozó alakulatok tartalékosait, továbbá a 4., 6. és 9. hadtestet, és Bécsből Veronába indították a 2. hadtestet. A bécsi helyőrség szerepét a 4. vette át, a 9.-nek a partvidék külön védelmére kellett felsorakoznia, hogy tehermentesítse Gyulait, a 4.-nek pedig fel kellett készülnie a Rajna menti német erődök vonalában egy francia támadás elhárítására, mindaddig, amíg a szövetséges porosz, bajor, badeni, hannoveri, osztrák csapatok megérkeznek. A konferencián egyetértés született a Berlinbe küldendő katonai küldöttség vezetőjéről. Albrecht főhercegnek, Magyarország kormányzójának kellett közölnie, hogy Ausztria 6 gyalog- és 2 lovashadtesttel kíván fellépni az északi hadszíntéren, és a Német Szövetség alkotmányához ragaszkodva, kérni a porosz csatlakozást a koalíciós haderőhöz. Az uralkodó tájékoztatta Gyulait a tervezett Rajna melletti hadműveletekről, a partvidék védelméről, és utasította, hogy csapásaival járuljon hozzá a fő hadszíntéren zajló háború sikeréhez. Hozzáfűzte: Gyulai elég erős ahhoz, hogy gyors előretörés után megverje a piemontiakat, feltartóztassa a partraszállási kísérleteket a 9. hadtest érkezéséig és ahhoz is, hogy helytálljon a „nem lebecsülendő erejű” franciákkal szemben.^[62]

Gyulai: „…csak az április 5-én és 6-án kiadott parancs rendelkezett végre a II. hadsereg valamennyi alakulata és a tartalékként rendelt 2. hadtest teljes hadi létszámra emeléséről, amit kiegészített egy április 9-én született és 12-én megkapott utasítás. Ebből megtudtam: 1. a kormány ultimátumot akar a hónap végén Piemontnak küldeni, és háromnapos határidő után meg akarja indítani a háborút, 2. hogy a kormány csaknem bizonyosra veszi a franciák piemonti fellépését, 3. hogy az eddig csak a Piemonttal szembeállított II. hadseregnek olyan erőt ad, amellyel a nem lebecsülendő francia csapatokat is képes Torinón túlra, az Alpokig vetnie – a 4 teljes hadiállományú osztrák hadtest bevethető létszáma azonban, fűzte hozzá, alig 100000, legfeljebb 120000 fő, annyi, amennyi Piemontnak van –, 4. továbbá, hogy a piemonti fegyverkezés üteme miatt nem engedhető meg a halogatás az erők növelésében, ezért a tartalék 2. hadtest Bécsből a Mincio és az Adige közé diszlokál át. … A kapott erők nagysága elegendő egy Piemont elleni invázióhoz, a szövetségesek nélküli piemonti sereg legyőzéséhez. Akkor azonban, ha Franciaország és Piemont közösen akar háborút vívni, és várható, hogy belátható időn belül egyesülnek seregeik, akkor a meglévő erőimmel még az egyelőre elszigetelt piemonti sereget sem verhetem meg, sőt a Pó jobb partján kiépített, sáncok mögötti állást sem vehetem be, így a kk. hadsereg kezdettől fogva defenzívára van kárhoztatva.”^[63]

Április 11-e után Albrecht főhercegnek sikerült annyit elérnie Berlinben, hogy Poroszország hajlandó volt egy Franciaország elleni közös fellépésre, amennyiben Ausztria a béke fenntartása érdekében megragad minden diplomáciai lehetőséget. A régensherceg nem vitatta a Piemonttal szembeni osztrák akció jogosságát, ugyanakkor ellenzett minden elsietett katonai lépést. A franciák itáliai ellencsapásai esetén azonban csak a frankfurti szövetségi gyűlés döntése, a 47. paragrafus közös értelmezése után volt hajlandó fegyverhez nyúlni. A tárgyalások befejezése előtt, április 17-én, Angliával közösen azt javasolta az európai kormányoknak, hogy a nagyhatalmak és az itáliai államok képviselői üljenek össze, és határozzanak a fegyverkezés leállításáról. Modena, Toszkána és Parma uralkodói ekkor még a hatalmon voltak, és lakosságukkal szemben vitatták Cavour törekvéseit. A kongresszusi meghívóra Franciaország és Oroszország azonnal igent mondott. Albrecht még nem fejezte be berlini tárgyalásait, amikor a bécsi katonai vezetés meggyőzte az egyébként is háborúpárti Ferenc Józsefet: elemzésük szerint Ausztria soha nem kerül olyan kedvező katonai helyzetbe Piemonttal szemben, mint április utolsó napjaiban. Franciaország támogatja az angol–porosz kongresszusi javaslatot, mert a következményektől félve, elutasít egy francia segítséggel kirobbantott, itáliai forradalmat. Számára a kongresszus visszavonulási lehetőség és több, mint valószínű, hogy Cavour hallgat a tanácsra. Ugyanakkor április 19-e előtt szokatlanul nagy hó esett a Tengeri- és Nyugati-Alpokban, tehát a hágókon megbénult a forgalom, és szerintük a francia csapatok, a nehézfegyverzet és a társzekerek az Alpok túlsó oldalán rekedtek.^[64] Gyulai pedig jelentette, hogy a 2., 3., 5., 7. és 8. hadtest, valamint a hadseregtartalék lovas hadosztály elérte a harckészültségi szintet, elfoglalta a támadáshoz tervezett diszlokációt. Élelmezési létszáma: 144000 fő, 20000 ló, harci – gyalogos, lovas, tüzér, műszaki és egészségügyi tiszt és katona – létszáma pedig 107000 fő, 6100 ló, 364 löveg. Ezen kívül megszálló feladatot lát el Trieszt, Velence, Ferrara, Verona, Mantua, Milánó, Piacenza, Pavia központtal 67000 fő és 1700 ló, ebből harcos 31000 katona és 247 lovas, Tirolban pedig két héten belül felsorakozik egy önálló hadosztály. A katonai vezetők szerint akkor Gyulai képes volt megverni az egyedül maradt Piemontot, utána kedvező hadállást felvenni Susánál, az Alpok keleti kijáróinál, és legyőzni a hóeltakarítás után, lépcsőzetesen érkező franciákat.^[65] Mind Ferenc József, mind a katonai vezetés ellenezte, hogy Piemont tárgyalóasztalhoz üljön. Meg akarták semmisíteni a soknemzetiségű birodalomra veszélyes, egységes nemzetállam megteremtésére irányuló olasz kísérletet. A háború mellett döntöttek. Albrecht hazatérve értesült az ultimátumról, és arról, hogy a régensherceg tárgytalannak tekinti a berlini megállapodást.^[66]

Az 1859 április elején előléptetett Garibaldi Itália legnevesebb családjaiból és emigránsokból származó tisztikara, több ezer fős önkéntes hadteste Cuneoban letette az esküt Olaszország nevében. Torino lakossága páratlan lelkesedéssel köszöntötte a népfelkelő hősöket, akik Franciaország segítségével a haza felszabadítására indultak. A forradalom és a következmények riasztóan hatottak Napleonra, aki a Plombiéres-i megegyezés felrúgásával vádolta Cavourt, és kényszeríteni akarta, hogy fogadja el a kongresszusi részvételre szóló meghívót és a kölcsönös leszerelésről szóló javaslatot. A piemonti külügyminiszter azzal fenyegetőzött, hogy Amerikába emigrál és nyilvánosságra hozza: az egész itáliai fegyveres konfliktust Napoleon tervezte és irányította a végső kifejletig. Április 17-én a francia császár és Walewski gróf meglepő fordulattal békepártiakká váltak, és megígérték a párizsi angol követnek, hogy Piemontot is a kongresszus asztalához ültetik. Április 19-én Cavour utasítást kapott Napoleontól, hogy „Haladéktalanul fogadja el a kongresszus föltételeit, oszlassa fel a forradalmi hadtestet, szüntesse be a hadi felkészülést, és válaszoljon távirón keresztül.”^[67] Ugyanazon a napon Gyulai parancsot kapott, hogy indítson katonai küldöttséget Torinóba az előre elkészített szövegű, április 19-re datált, háromnapos határidejű ultimátummal, amelynek kezdete az átadás pillanata volt. A két tiszt 23-án 1730-kor érkezett a torinói pályaudvarra. 26-án délután, ugyanebben az időben kellett visszaindulniuk a válasszal, amitől a háború kezdete függött.^[68] A piemonti vezetést a válságból az osztrákok segítették ki. Cavour 20-án reggel már tudott az ultimátumról, megnyugtatta Napoleont, hogy Garibaldi közelébe sem kerülhet a koalíciós csapatoknak, piemonti támogatás nélkül elszigetelten harcol Dél-Tirol területén, továbbá a közép-itáliai államok tartózkodnak a forradalomtól. A hágókon többezer piemonti hómunkás és francia katona lapátolta a havat. Napoleon parancsára április 25-én megindulhattak az elővédek felfelé és ugyanezen a napon, az összehangolt terv szerint, kifuthattak Marseille-ből az afrikai ezredek. 1859. április 26-án délelőtt Piemontba érkeztek az első francia katonák és a 1730-kor, az elutasító válasszal hazainduló osztrák tisztek után egy órával befutottak a torinói pályaudvarra. ^[69] Az angol diplomácia még rávette Buolt, hogy hasson Ferenc Józsefre: a béke megmentése érdekében ne kezdje még meg a háborút, hanem tegyen egy utolsó, háromnapos kísérletet Piemont visszafogására. Az osztrák császár engedett. Cavour 29-én nemleges választ adott a 27-i kérdésre is: „Hajlandó-e a királyi kormány, késedelem nélkül békelétszámra csökkenteni a hadseregét és feloszlatni a forradalmi csapatokat; igen vagy nem?”^[70] Gyulai csak április 30-án léphette át a határt, a Ticino-folyót. Ekkorra már Genua–Alessandria–Casale térségében mintegy 50000 francia összpontosult, egy hadosztály pedig a Mont Cenisen át Susába érkezett.^[71]

II. rész
Az itáliai háború első szakasza a Montebello melletti csatáig

Gyulai becsülete

1859. április 23-án, az első osztrák ultimátum átadása pillanatában a piemonti hadsereg mintegy 60000 hadműveletekre bevethető, valamint néhány ezer hátországi szolgálatra beosztott katonával rendelkezett. Az öt gyalog- és egy lovashadosztályba sorolt erők, valamint Garibaldi alpesi vadász szabad hadteste 120 löveggel a Sesia–Pó–Tanaro folyóktól nyugatra készült védelemre. A csapatok Torinótól 50-60 km-es félkörívben, a vízi akadályok mögött foglaltak állást, azokon a pontokon, ahol a fő közlekedési és a tüzérség számára is járható átkelők vezettek a főváros felé. Balszárnyon, Torinótól északkeletre, az Alpok nyúlványait záró dombsávban a Dora Baltea mögötti Ivreában egy hadosztály, középütt, a fővárostól 60 km-re keletre, a Sesia által védett Vercellinél egy megerősített dandár, a csapatok zöme pedig hasonló távolságban a Bormida–Tanaro–Pó folyóktól nyugatra fekvő Alessandria–Valenza–Casale erődháromszögben készült az összecsapásra. A félkörívű védelmet szolgálták a Sesia és a Ticino közötti sávba, a Lomellinába akadályok létesítésére kirendelt műszaki kötelékek és a biztosítással és felderítéssel megbízott lovasok. Hasonló feladatot kellett ellátniuk a Póba délről torkolló Scrivia-, Curone-, Staffora-patakok mellé vezényelt részlegeknek is. A védelmet szolgálta Piemont fejlett vasúthálózata, amelynek segítségével órák alatt csapatokat lehetett átvetni a veszélyeztetett pontokra. Torinóból nemzetközi vonal futott Vercelli–Magenta–Milánó, illetve a Genua–Alessandria–Valenza–Casale–Vercelli fontos gazdasági kapcsolatot biztosító összeköttetésből Alessandriánál elágazó Tortona–Montebello–Piacenza–Parma között. Kisebb teljesítménye ellenére jelentős szerepet tölthetett be északi irányban a Torino–Vercelli szakaszból Bielláig, keleten a Lomellinában a Vercelli–Mortara–Vigevano, a Mortara–Valenza szárnyvonal. Hadműveleti szempontból pedig fontossá válhatott a franciák genuai partraszállása és szétbontakozása közben a Novi–Tortona kapcsolat.

Az offenzívára készülő osztrákok mindössze a Bécs–Trieszt vonalat használhatták utánszállításra – a Semmeringi-hágónál 30 km-es szakasz hiányzott –, a tengerparti végállomástól pedig hajóval kellett megtenniük az utat Velencéig, majd gyalog Casarsáig, ahonnan indult a Verona–Milánó–Torinó vasút. Veronából szárnyvonal haladt Bozenig. A csapatok a Brenner–hágón gyalog keltek át Innsbrucktól Bozenig. Az offenzívára készülő osztrák hadsereg utánpótlása az összeköttetés szempontjából hátrányban volt a szövetségesekkel szemben.^[73]

A piemontiak a csapásmérőkkel vívott, halogató harcok után visszavonulhattak Torinóba, majd Susáig, ahol bevárhatták a hágókon át érkező franciákat, vagy az erődháromszögbe. Az osztrák határfolyó, a Ticino 5 napi gyalogmenetre volt Torinótól és hasonló távolságban feküdt Alessandria is. A Pó–Bormida–Tanaro mögötti védelmi körzetben a piemonti csapatok szívós ellenállást tanúsíthattak a menetektől, hídverésektől kifáradt osztrákokkal szemben. A támadóknak a szervezetszerű létszám alapján 144000 fő, harci alkalmazásra – gyalogos, lovas, tüzér – azonban mindössze 107000 katona, 6100 ló, 364 löveg állt rendelkezésre, és ez kevésnek bizonyulhatott két, egyidejű, Torino és az erődháromszög elleni csapáshoz. Reális számítások szerint az Alessandria–Casale térségben összpontosult piemontiak sikeres ostromához legkevesebb 90000, puszta semlegesítésükhöz legalább 60000 katonára volt szükség. Ugyanakkor ki kellett különíteni mintegy 6000 főt a folyóátkelők biztosítására, és a fellelhetetlen Garibaldi utáni kutatásra, bár ezt az erőt el lehetett vonni a lombardiai megszálló csapatoktól is. Torino ellen csak a maradék vagy 17000, vagy 47000 katona támadhatott. Így az első ultimátum lejárta után, egy április 27-én, a Ticinótól indított offenzív erő legkorábban május 1-jén érhette el az erődháromszöget, és kezdhette meg az ostromot, vagy semlegesíthette a védőket, és támadhatott Torino felé. Az előbbi hadászati feladatot nem kerülhette ki, a másodikra pedig a maradék kevésnek bizonyulhatott. Gyors menettel azonban a Ticino és Pó találkozása melletti Paviából kiindulva és a Pó jobb partján előretörve 5 nap alatt ki lehetett jutni az Alessandriától délre, a genuai vasút mellett fekvő Novihoz, és onnan csapást mérni a sáncok mögötti piemontiakra, egyidejűleg megakadályozni a Genuában partra szálló francia elővéd északi irányú mozgását. A piemontiakkal szembeni hadászati siker után fel lehetett venni a kikötőből illetve a hágók felől részenkint érkező, francia hadosztályokkal a harcot, különösen akkor, ha az ellenséges lövegek a szállítási problémák miatt nem érkeznek meg időben a hadszíntérre.^[74]

A bécsi kabinet azonban külpolitikai megfontolásból április 29-ig elhalasztotta a támadási parancsot. Gyulai csak 30-án léphette át a Ticinót. Elkésett.^[75]

A szövetségesek számítottak arra, hogy Gyulai elégtelen erői ellenére is megkísérli, hogy megtörje a piemontiak ellenállását. Ezért Párizs nem várta meg az ultimátum lejártát, hanem már április 23-án este utasította a Mont Cenis- és a Mont Genévre-hágó lábánál állomásozó, elővéd szerepre szánt 3. hadtest parancsnokát, Francois Canrobert tábornokot, hogy 25-én reggel kezdje meg menetét Susa felé. Ugyanezen az estén megkapta a behajózásra a parancsot a Marseille-ben összevont 1. hadtest parancsnoka, Baraguay d’Hilliers tábornagy illetve a Patrice Mac Mahon tábornok alatti 2. hadtest Toulonban állomásozó részlege is. Utóbbi csapatainak zöme Algériában várta az indulási jelet. A francia gárdának Regnaud de St. Jean Angeli vezetésével 25-én kellett – vasúton – elindulnia Marseille-be, az Adolphe Niel tábornok 4. hadtestének pedig Grenoble-ban kellett várakoznia addig, ameddig Canrobert 1. hadosztálya, a lengyel származású Charles Bourbakival az élen, elhagyja Briancont és felkapaszkodik a vad szurdokok falaival szegélyezett, szűk Mont Genévre hágón. A Douayban összpontosított, vontcsövű tűzérség csak április 29-re fejezte be a menetkészenlétet és utána indulhatott Marseille felé.^[76]

Legkorábban Baraguay 1. hadtestének előrevetett ezredei érkeztek meg a hadszíntérre. Az április 25-én kihajózott kötelékek közül az első francia ezred közvetlenül az ultimátumra adott elutasító válasszal hazautazó osztrák katonák mögött futott be a torinói pályaudvarra. A másnap partra szálló hadosztály pedig elindult Genuától észak felé a kikötő és Alessandria között félúton, a Scrivia-patak és Novi közelében fekvő Gavi városához és védelmi állást vett fel, hogy fedezze a mögötte érkező és folyamatosan kirakodó csapatok felzárkózását. Ugyanebben az időben Canrobert elővéd osztagai már kapaszkodtak felfelé a Mont Cenisen, 28-án elérték a legmagasabb pontot, másnap Susában az ideiglenes tábort. 30-án bevonultak Susába Bourbaki Mont Genévre-hágó szurdokain át menetelő hadosztályának első ezredei is. Canrobert korábban érkezett és egy éjszakát pihent csapatai pedig – mintegy 10000 fő – vonatra szálltak és még 30-án délután Torinóban tartottak parádét. A lakosság éljenző tömege és virágeső köszöntötte a felszabadítókat. A 3. hadtest 3. hadosztálya ugyancsak eljutott Susáig. Canrobert alpesi átkelése rendkívüli fáradalmakkal járt. Legalább 400 fő életét vesztette, 600 fő eltűnt, a sérültek és maródiak száma megközelítette az 1000 főt. A tábornagynak azonban sikerült teljes gyalogságát – a lovasság és a tüzérség még hiányzott – május 2-án Torino mellett összpontosítania. A főváros biztosítása átmenetileg megoldottnak tűnt. Április utolsó napjaiban kihajóztak Genuában Baraguay utóvédjével együtt Mac Mahon első algériai ezredei is, és felzárkóztak Gavihoz, az 1. hadtest által elfoglalt védelmi vonalhoz. Eközben a Grenoble-ban várakozó 4. hadtest parancsnoka, Niel tábornok, Torinóba sietett, hogy Viktor Emanuel katonai tanácsadójaként működjön. Javaslatára a király visszavonta a Dora Baltea illetve a Sesia mögött felsorakozott piemonti erőket és Casale–Alessandria térségében szállásolta el őket. Az előretolt műszaki alakulatok és a könnyű fogatolt lövegekkel megerősített lovas biztosítók a Ticino és a Sesia között, illetve a Scriviától keletre húzódó mélyföldön maradtak. Niel Torino közvetlen védelme helyett a szövetségesek összpontosítása mellett döntött és a francia balszárnyat képező 3. hadtest, illetve a Baraguay parancsnoksága alatti 1. és 2. hadtest kihajózott ezredeiből álló jobbszárnyat egyaránt az erődháromszögbe, illetve a közeli Gavi melletti térségbe vonta, hogy a védművek biztonságával pótolja a hiányzó tüzérséget. Alessandriában április második feléig a piemonti és francia szálláscsinálók 17 napi élelmet halmoztak fel 160000 főre, amelyet a susai és genuai magazinok készletei egészítettek ki.

Az erődháromszögben koncentrált szövetséges alakulatok egy Torino elleni osztrák előretörést a támadók balszárnyára, illetve összeköttetési vonalaira mért csapással állíthattak meg, amelyet döntő sikerré fejleszthetett az Alpokon átkelő, Susába érkező 4. francia hadtest. Az Alessandria–Novi felé, a Pó jobb partján előnyomulókat pedig az erődháromszögben összevont szövetségesek illetve a Genuában időközben kihajózó és Gavihoz zárkózó francia gárda friss hadosztályai foghatták harapófogóba. A piemonti 60000 főnyi hadműveletekre bevethető, illetve a május elejéig Piemont területére befutó legalább 50000 francia katona együttesen olyan erőt képviselt, hogy visszaverhetett minden osztrák offenzív kísérletet. Az április 30-án, a Ticinót átlépő Gyulainak azonban még öt napra volt legalább szüksége ahhoz, hogy elérje vagy a Dorea Baltea, vagy a Bormida folyót, hidat verjen és átkeljen rajta. Ez az öt nap azonban elegendőnek tűnt arra, hogy Piemont újabb, kiképzett katonák ezreit állítsa hadrendbe, illetve a franciák újabb hadosztályokat diszlokáljanak át Franciaországból a hadszíntérre. A szövetségesek nyomasztó erőfölénnyel várhatták a legkorábban május 4-én vagy 5-én felbukkanó osztrák hadtesteket és vívhatták meg az első találkozó harcokat. Gyulainak semmi esélye sem maradt a külön a piemontiak, majd a franciák elleni csapásra, sem a sikerre.^[77]

Piemont legkeletibb tartománya, a Lombardia határán fekvő, a Ticino és a Sesia folyó közötti mélyföld, a Lomellina, illetve a tartománnyal szembeni, a Pó jobb partján, a Scrivia-, Curone-, Staffora-patakok torkolata melletti 10-20 km széles vizenyős sáv, valamint a délebbre húzódó dombvidék jelentős előnyöket kínált a védelemnek és hátrányokat az offenzívának. Az Alpokból a Pó felé párhuzamosan folyó gátak közé szorított Ticino, Sesia és Dora Baltea, illetve az ugyancsak dél felé tartó, részben a Póba, részben a folyókba torkolló tucatnyi patak, illetve a legkülönbözőbb irányú, minden esetben magas partokkal, gátakkal kísért, bővízű csatorna valóságos vízi labirintust alkotott. A talajvíz szintje a felszín alatt alig 50-60 cm-re húzódott, akárcsak a Pó jobb partján, az Appenninekből érkező, ugyancsak gátakkal zabolázott patakok környékén, és esős időben a gyalogság valóságos sártengerré dagasztotta a folyam mindkét oldalán a talajt. A vízfolyások hálója a rizstermelést szolgálta. A háromévente ültetett gabonaféle helyén a lakosság a közbenső időben búzát, kukoricát termesztett, és a hozamokat Európában sehol sem lehetett felülmúlni. A háború kezdetén Viktor Emanuel felszólította a lakosságot, hogy nyissák meg a zsilipeket, töltsék fel vízzel az 1-2 m széles és 1-2 m mély fő, illetve a közbenső kis zsilipek szabaddá tételével még a 10-20 cm széles mellékcsatornákat is. Azokon a vidékeken pedig, ahol az osztrák csapatok menetirányáról értesülnek a piemonti lovasjárőröktől, árasszák el még az átmenetileg nem rizsföldként használt területeket is, hogy az ellenség mozgását kizárólag a gátakra korlátozzák. A Lomellinában és a déli partok dombvidékén a meneteket akadályozták a helységek, majorságok köré épített tartós ellenállást kínáló magas kőkerítések, a falvak és városok szorosan egymás melletti, többszintes, vastag kőfalú házai, a szabad területeken és gátak mentén ültetett egymástól legfeljebb 10 lépésenként magasodó, selyemhernyó tenyésztést szolgáló szederfák tömege, a fák közé, a lombkoronák aljáig kihúzott drótháló, amelyeket girlandként futottak be a szőlők. Az offenzívát végrehajtó osztrák hadtestek elővédjei csak elsőrangú helyismerettel rendelkező vezetőkkel tudták előrejutásukat megszervezni, mert a fák, szőlőlugasok miatt áttekinthetetlen terepen, a vizek közé szorított gátakon, a rendkívül kevés és sohasem egyenes, keskeny földutakon csak templomtornyokból lehetet kijelölni a közvetlen úticélokat, a távolabbiakat azonban nem. Az osztrák hadtesteknek a gátakon kellett előremozogniuk, ami azt jelentette, hogy egyszerre legfeljebb hármas oszlopokba sorolt századok menetelhettek – esetenként a csatornákat kísérő gátakon csak egyesével –, így a magasabb egységek menethossza 20-30 km-re is elnyúlott, és találkozó harcok esetén csak az elővéd, illetve a közvetlen mögötte haladó kötelékek helytállásától függött a siker. Tüzérségüket az elől mozgó zászlóaljak csak korlátozott mértékben használhattak, sürgős visszavonuláshoz pedig a nehézkes lövegeket kényszerűen hátra kellett hagyni. A terep nem kedvezett a vonalakba sorakozott kötelékek szuronyrohamainak, mert nem voltak alkalmas, széles, száraz és belátható területek. Az osztrák lovasság sem érvényesíthette fölényét a piemonti lovassággal szemben, mert sehol sem lehetett tömeges lovasrohamokat indítani. A támadók egyedül az Alpok déli nyúlványai és az alföld közötti, vékony sávban húzódó, vagy a Pó jobb partján emelkedő, Lomellinával szembeni dombvidékeken alkalmazhatták a kiképzések során kialakított taktikát. Mind a lapály, mind a dombvidék igen erős, és jól felszerelt technikai részlegeket igényelt, a harcoló csapatokban elsősorban a könnyű gyalogságra és a könnyű, fogatolt tüzérségre kellett a feladatokat bízni. A Ticinótól nyugatra a terep megnehezítette a parancskiadást és továbbítást, a támogatást és együttműködést, a magasabb egységek tömegeinek alkalmazását, a tüzérségi tűzvezetést. Óriási felelősség hárult a szakasz-, és századparancsnokokra. A beosztott tisztek, a tiszthelyettesek és a katonák egyéni képzettsége, harci jártassága döntően befolyásolhatta az összecsapásokat és az ütközetek kimenetelét. A hadszíntér inkább megfelelt az Algériában harminc éve megszakítás nélkül zászlóaljaknál nem nagyobb kötelékekben harcoló és tapasztalt francia csapatok taktikai módjainak, mint a tömegek bevetésére kiképzett és döntő, nagy csatákat kereső osztrák hadsereg hadműveleti szokásainak. Még az osztrák katonai erények szintjét elérő, a krími háborúban összekovácsolódott piemonti csapatok is fölényhez juthattak a kis csoportok járőrharcaira leginkább alkalmas Lomellinában.^[78]

A francia hadsereg állományának a katonai kiképzéssel egy időben iskolai tanulmányokat is folytatnia kellett – az észak-afrikai, arab csapatokat kivéve –, továbbá kötelező sportgyakorlatokat kellett végrehajtania. A legalsó szinten, az ezrediskolákban az analfabétáknak meg kellett tanulniuk írni, olvasni és számolni, hogy meg tudjanak felelni az egyes harcos képzés követelményeinek. Az ezrediskolák felső évfolyamaiban az alapfokú műveltséggel rendelkező újoncok megszerezhették a tiszthelyettesi feladatok ellátásához szükséges ismereteket. A megfelelő képzettséggel és gyakorlati jártassággal rendelkező, de tiszthelyettessé elő nem lépett katonák a zászlóaljak első két elit – gránátos és voltigeure –, egyenruhával és zsolddal is megkülönböztetett századaihoz kerültek, amelyek a szétbontakozott – tirailleur – formában vívott tűzharc főszereplői voltak. E századok azonos hadi erényekkel rendelkeztek, mint a gárda-, a zuáv-, az idegenlégiós-, a vadász- és észak-afrikai kötelékek. Valamennyien átestek a legnehezebb sportgyakorlatokon – tartós, gyors menet, kötelékben és teljes felszereléssel végrehajtott 500 m-es futás és utána hibátlan lőeredmény –, és a hadtestek, hadosztályok különleges osztagainak számítottak. A hadosztály továbbképzői a szakasz- és századparancsnoki beosztásokra pályázó tiszthelyetteseket tanították meg az alegység kiképzése és harca irányítási feladataira. Az alhadnagyi állomány egyharmadát a legtehetségesebb tiszthelyettesekből kellett minden alakulatnál kiállítani és kétharmadát a felső katonai iskolák végzett hallgatóiból. Előbbiek a katonai pályafutásuk során azonban legfeljebb az őrnagyi rangig juthattak. Előnyük az elsőrangú, beosztott tiszti, szakmai tudás, a század és a zászlóalj irányításának óriási gyakorlati ismerete volt. Mind a tiszthelyettesi, mind a tiszti továbbképzőkön az alapfokú műveltségi tárgyakon kívül különösen fontos szerepet kapott a tirailleur, a csatárláncban vívott tűzharc, a járőr szolgálat, a nyugvásbiztosítás, a közelfelderítés, a manőverezés tanítása. A nem csapatszolgálatról érkezett, többnyire előkelő vagy jómódú körökből származó, 25 évesnél nem idősebb fiatalok a politechnikai és pirotechnikai iskolák, a katonai gimnáziumok, a katonai orvosi továbbképzők után a tiszti rangra előkészítő akadémiákon – St. Cyr, École imperiale politechnique, Ecole imperiale d’application d’état major, École imperial de Cavallerie du Samur és de l’artillerie du génie Metz és mások – a vezérkari munkához az adjutánsi és a magasabb szakmai tiszti feladatok ellátásához szükséges és a katonai karriert biztosító végzettséget.^[79]

A statisztikai adatok szerint az 1859-es hadjáratban szolgálatot teljesítő tisztikarból a tiszti iskolát végzettek, illetve a tiszthelyettesekből tiszti rangra emelkedettek közötti arány a hadnagyoknál 1:3, a kapitányoknál 1:2, a törzstiszteknél 4:1 volt. Az ezredparancsnokok kivétel nélkül akadémiát végeztek, és a 37 tábornokból csak három kezdte altisztként a katonai karriert.^[80] A Lomellina és a szemközti, az Appenninek északi határát jelző dombsáv és a Pó közötti 10-20 km széles mélyföld katonai földrajzi viszonyai a harcoló felektől igen szétaprózott kötelékeket, rengeteg kis törzset, kis létszámú csoportok mozgását, bevetését, manőverét, a parancstovábbítások szervezettségét, tehát a katonák és az alparancsnokok egyéni helyzetmegítélési és harci képességeit, illetve a hadosztályokat és hadtesteket vezénylő tábornokok magas szintű tudását követelték meg. A legfelső vezetésnek képesnek kellett lennie a terep adottságainak megfelelő, számtalan, egyidejű kis háború olyan irányítására, hogy az együttes sikerek a nagy háború győztes megvívását szolgálják. Az itáliai francia hadsereg tiszti és legénységi állománya felkészült a kihívásra. A gárda- és a 2. – Mac Mahon – hadtest teljes állománya elit – gránátos, voltigeure, zuáv, vadász-, idegenlégiós, turco – ezredekből állt. Az 1., 3. és 4. hadtest hadosztályait pedig egy-egy különlegesen kiképzett zászlóalj erősítette meg, továbbá a vonal gyalogezredek zászlóaljainak gránátos és voltigeure századai.^[81]

Az osztrák haderő 1849-től az abszolutisztikus állam legfőbb támaszává vált, mert győzött a forradalom ellen, helyreállította a korlátlan uralkodói hatalmat, újjáteremtette a birodalom területi integritását. A trón és a haderő közötti egységet fejezte ki Ferenc József ellenőrzés nélküli, legfőbb hadúri méltósága, illetve a monarchizmustól egzisztenciálisan függő arisztokrácia szerepvállalása a katonai vezetésben.^[82] Az előzőt az Udvari Haditanács helyére lépő, közvetlenül a császárnak alárendelt Központi Katonai Iroda hadsereg feletti mindenhatósága, utóbbit a legfelsőbb parancsnoki kar összetétele fejezte ki. 1859-ben az osztrák fegyveres erőkben 279 tábornok szolgált. Ebből 9 főherceg volt, 3 valamelyik német állam fejedelmi családjához tartozott, 11 német hercegi, 42 grófi, 67 bárói címet viselt, illetve emigráns régi nemes volt, 129 fő Mária Terézia háborúiban nemesi rangra emelt katonacsaládból származott és csak 18 érkezett polgári környezetből. Utóbbiak valamennyien elvégeztek egy katonai iskolát, és néhány újnemes is. Az arisztokrata származású tábornokok elsősorban az előkelő fegyvernemnél, a lovasságnál futottak be gyors katonai karriert az ezredtulajdonosi rendszer jóvoltából. A középkori eredetű szokás, hogy az ezredtulajdonos korlátlan ura kötelékének, tiszti rangot adhat a neki tetsző, katonai képzettség nélküli személyeknek is és előléptetheti őket, kedvezett az előkelő katonai hivatást vállalóknak.^[83] A beosztott tisztek zöme egy-egy ezredtulajdonos jóindulatának – a rangokat vásárolni is lehetett – köszönhette pályafutását. Különösen sok délnémet – katolikus bajor, württembergi, badeni, hesseni – fiatal választotta az osztrák hadsereget, amelyben a hazainál nagyobb karriert lehetett remélni. A magyar, horvát, cseh és lengyel ifjak is zömükben az ismert ezredtulajdonosok segítségével kezdték meg felemelkedésüket. Tudásszintüket jellemzi, hogy az első katonai, kadéti rangra pályázók a solferinói hadjárat után tíz évvel is hadilábon álltak az írás, olvasás tudományával, 57%-uk volt analfabéta. A haderő legénységi állományából pedig – 1856-os felmérés – mindössze 23,7% rendelkezett a legalapvetőbb ismeretekkel.^[84]

Az alacsony tudásszint csak a zárt gyalogos tömegek alakzatváltoztatásait, a sortüzeket és a közelharcot engedte alkalmazni. Egyéni képzést csak a válogatott tisztekből és katonákból álló vadász- illetve gránátos zászlóaljaknál lehetett folytatni. Szuronyrohamban azonban az osztrák kötelékek felülmúlhatatlanok voltak.

A katonai irányítás elve teljesen megegyezett az állami vezetés abszolutisztikus formájával. Nemcsak az uralkodó korlátlan legfőbb hadúri joga érvényesült a gyakorlatban, hanem a katonai hierarchia magasabb szintjein állóké is a beosztottakkal szemben. A harcban a főparancsnok valamennyi alárendelt kötelékét úgy irányította, mintha parádén vezényelne: az alárendeltek nem kaptak tájékoztatást sem a stratégiai, sem a taktikai döntések értelméről, be sem lettek vonva az előkészítésükbe. Az utasításokat a legszigorúbb fegyelemmel kellett végrehajtani, a megadott rendelkezéseken túl nem lehetett más hadmozdulatot kezdeményezni. Az abszolút függésből következő önállótlanság a tábornoki kar indolenciáját idézte elő. A magasabb egységek parancsnokai az itáliai hadjáratban a szomszéd kötelék felől érkező ágyúdörej hangjára sem mozdultak a helyükről addig, amíg a beavatkozásra szóló parancsot meg nem kapták. A tétlenségre ítélt, a felsőbb utasításra várakozó tábornokok között szokássá vált az időtöltés kellemes módja, az ivászatokkal összekötött lakoma, a kártyajáték, a heverészés, miközben a felsorakozott katonáknak sokszor vonalalakzatba fejlődve mozdulatlanul kellett várniuk a harcra szólító parancsot. A merev alá- és fölérendeltségi viszonyok a legalsó szinteken is abszurditás határát súroló helyzeteket idéztek elő. Az osztrák hadsereg alapvető harcászati egysége a dandár – egy gyalogezred és egy könnyű vadász- vagy határőrvidéki zászlóalj – összesen 5 zászlóaljból állt, 30 századdal. Valamennyi alegységnek 2-2 századból osztályt kellett harcban formálnia a vonalalakzat felvétele előtt. A leggyakoribb felállás: öt osztály az első lépcsőben, vonalban, mögötte 100-150 m-re a második lépcső 5 osztálya, ugyancsak vonalban, majd a harmadik, a tartalék lépcső, oszlopban. A dandárnak a kor szokásai szerint csatárláncot is ki kellett küldenie. 96 fő állt fel a front előtt, fele 300 lépésre hármas csoportokban, lövészként, fele 200 lépésre, mint támogató és tartalék. Az abszurditás az irányítás módjában volt tettenérhető. Az individuális különbözőségek megakadályozása érdekében csak a zászlóaljparancsnok kürtjelére szabadott felvenni az előretolt csatárlánc alakzatot, másik jelre megkezdeni a tüzet az ellenségre, újabb jelre a lovas támadással szemben négyszögeket formálni, gyalogos roham esetén visszavonulni a tartalék vonalába, vagy csatlakozni a dandár frontjához. A háború során az osztrák tirailleur harcosok tömege veszett oda elsősorban a gyors mozgású, ordító, jatagánokkal hadonászva rohamozó, arab lövészek csapásai miatt, mert a zászlóaljparancsnok késve figyelt fel a veszélyre, és a kürtszó sem hangzott fel időben. Az abszurditást jelentette az is, hogy a hadtestparancsnokok a Lomellina terepviszonyai ellenére is ragaszkodtak a dandárokba összevont katonatömegek mozgatásához, harcához, továbbá, hogy a kevés tüzérség számára is járható úton a nehéz lövegekkel kísértették az elővédeket, mert Európa legöregebb és legrosszabb hatásfokú ágyúi közül csak a nagy űrméretűek vehették fel a harcot a francia vontcsövű lövegekkel szemben. Önálló feladattal – közelfelderítés, kordon vagy járőrszolgálat, zavaró jellegű csapásmérés – csak tiroli lövészeket, a vadászzászlóaljakat és a lovas századokat lehetett megbízni.^[85]

Az itáliai hadsereg Joseph Radetzkytől állandó harckészültségben tartott, gróf Philipp Stadion és báró Thomas Zobel altábornagyoktól vezényelt 5. és 7., valamint az egyetlen nem arisztokrata, Benedek Lajos altábornagy alá rendelt 8. hadtest a hadrafoghatóság tekintetében messze kiemelkedett az osztrák haderőből.^[86] Mindhárom vezénylő tábornok a főparancsnok kíméletlen követelménytámasztásához alkalmazkodva tanulta meg mesterségét, és az 1848/ 1849-es harcokban mutatott érdemeinek köszönhette felemelkedését. A II. hadsereg eredeti hadrendjének tisztikara a kötelező továbbképzéseken, megbeszéléseken, hadszíntér-bejárásokon, illetve a forradalmárokkal és piemontiakkal vívott harcokban vált tapasztalt parancsnokká, a legénység pedig a naponta sulykolt harcászati gyakorlatokon, a stratégiai és taktikai védelem és támadás módjait próbáló nagy manővereken, a fárasztó, erőltetett menetek során szokott hozzá a megpróbáltatásokhoz. 1859-ben a tíz évvel korábbi háborúból kevés katona maradt szolgálatban, de a tiszti és tiszthelyettesi kar zöme a régi volt, és az általuk irányított újoncoknak ők szabták meg a követelményeket. A Radetzky halála utáni két esztendő keveset rontott a három hadtest harckészültségén.^[87]

A hadjárat kezdete előtt a II. hadsereg megerősítésére rendelt 2. és 3. hadtest parancsnokai, Eduard Lichtenstein és Edmund Schwarzenberg hercegek udvari szolgálatban emelkedtek a katonai ranglétrán. 1802-ben és 1804-ben születtek, negyvenévesen már tábornoki rendfokozatot szereztek, soha, semmiféle katonai iskolát nem végeztek, sem harci, sem vezetési gyakorlattal nem rendelkeztek. Mindketten gyűlölték környezetükben a rivális, képzett vezérkari tiszteket, ha lehetett, meg is szabadultak tőlük, lenézték az alacsony társadalmi osztályból származó beosztott tiszteket és törzs/főtiszteket, és mindkét altábornagyot gyűlölte saját tisztikara és legénysége is parancsnokaik határtalan dilettantizmusa, brutalitása, gőgje és gátlástalan alkoholizmusa miatt. Az erősítésül érkezett magasabb egységek harci erényei a hátországi osztrák kötelékek átlagos szintjének feleltek meg, a 42 éves Mennsdorf-Pouilly tábornok zömében magyar huszárokból és lengyel ulánusokból álló lovas hadosztályát kivéve.^[88] A II. hadsereg parancsnoka, a 61 éves Gyulai Ferenc táborszernagy sohasem végzett katonai tanulmányokat és nem szolgált harcoló kötelékben, nem is élvezett túl sok bizalmat katonái között. Zseniális hadvezérnek sem lehetett nevezni, ugyanakkor elegendő józansággal rendelkezett, hogy felismerje: az udvari párt meg akart szabadulni tőle a hadügyminisztersége alatt megismert szabadgondolkodása és félelmetes szarkazmusa miatt. Utóbbi hadseregparancsnoki beosztásában is zavaró volt, hiszen új vezérkari főnöke, Franz Kuhn ezredes még nála is harapósabb stílusban értékelte környezetét, a kapott feladat és a rendelkezésül adott erők közötti ellentétet és az alkalmatlannak ítélt előkelő hadtestparancsnokok ténykedését.

Gyulai és Kuhn ugyanakkor pontos helyzetmegítélésre képes, jó párost alkotott. Bizonyította több sürgető felterjesztésük, amelyben a szövetségesek katonai fölényére hivatkozva újabb hadtesteket igényeltek a Központi Katonai Irodától, és amelyben felhívták a figyelmet az offenzívát elrendelő, legfelső parancs teljesítésének bürokratikus akadályaira, a löveghiányokra, a lóállomány elégtelenégére, a harcoló csapatok magas újoncarányára, az új fegyverek akadozó szállítására, az ellátó szolgálat nehézkes működését előidéző tiszthiányra és a hibás szervezeti rendelkezésekre.^[89] Az első ultimátum lejárta előtt közvetlenül, illetve a második ultimátum átadásakor, a francia csapatmozgásokról beérkezett hírszerzői jelentések birtokában közös álláspontot alakítottak ki: amennyiben a Katonai Iroda Észak-Itáliát a Rajna melletti felvonulás miatt másodlagos hadszíntérnek tekinti, úgy a II. hadsereg kizárólag defenzív harcot folytathat a túlerőben lévő szövetségesekkel szemben. A döntést ugyanis nem neki kell kicsikarnia, az ő feladata csak a minél több erő lekötése, „heroikus harcban”. Amennyiben azonban Észak-Itália az elsődleges hadszíntér, akkor a Katonai Irodának azonnal intézkednie kellene a II. hadsereg számbeli fölényének – legkevesebb 300000 katona – biztosítására. Gyulai: „… két-három héttel korábban, még a franciák érkezése előtt meg lehetett volna törni Piemontot a Casale–Alessandria központi állásban és minden elkövetett hibát egy offenzív csapással jóvátenni … a szövetségesek egyesülése után, a jelentős erőfölényű ellenséggel szemben azonban csak a kitérés – „ausweichen” – illetve a szilárd lombardiai defenzív állás elfoglalása a célravezető … ameddig – és ebben a helyzetben a legvalószínűbb döntés uralkodónktól, a császártól – Itáliába diszponálja a csapatokat és azok megérkezése után átfogó offenzívába mehetek át.”^[90]

A birodalom külügyi és katonai vezetése 1859 tavaszán tévesen ítélte meg az európai szövetségi lehetőségeket, a pénzügyminiszter pedig okkal aggódott a krími háború idején elszenvedett, a mozgósítással együtt járó gazdasági összeomlás ismétlődésétől. A birodalom három legmagasabb irányítási szintje, élén az uralkodóval, az ultimátum átadásáig és a II. hadsereg harcbavetéséig egyetlen sikerrel kecsegtető döntést sem tudott hozni. A Poroszországtól várt támogatás elutasítása után az uralkodó április 25-én mozgósította ugyan az egész hadsereget, de számítania kellett arra, hogy a csapatok hadilétszámra emelése hetekig tart. Átirányította Lombardiába a korábban partvidéki védelemre szánt 9. hadtestet gróf Franz Schaffgotsche parancsnoksága alatt, de az erősítések indulására a vontatott felkészülés miatt még 10-15 napot várni kellett. Gyulai jobbszárnya tehermentesítése érdekében elrendelte a tiroli népfelkelés bevetését, de a zászlóaljak felállításához időre volt szükség. A partvidék védelme a 9. hadtest átvezénylése miatt a határőrvidéki ezredek tartalék zászlóaljaira hárult, de összevonásuk és diszlokációjuk a menetben gyakorlatlan katonák sebességétől függött.^[91]

A birodalmi katonai vezetés tisztában volt azzal, hogy a francia haderő minden valószínűség szerint nem várja meg a Piemontnak átadandó ultimátum lejártát, hanem korábban elindítja a hágók előtt és Marseille-ben összevont csapatait. Erre Nüscheler alezredes, a genfi osztrák rezidens már április 21-én figyelmeztette az osztrák vezérkari főnököt, Heinrich Hess tábornagyot. Tehát Ferenc József hiába számított arra, hogy Gyulai villámgyors csapással először megveri a gyengébb piemonti sereget, majd a lassan beérkező, fellazult hadrendű franciák ellen fordul. Biztos lehetett a franciák korai felvonulásában. Továbbá a csapatmozgások ütemezésében figyelembe kellett vennie azt is, hogy a Ticinótól induló II. hadseregnek 5 napi menetre van szüksége, hogy elérje az Alessandria–Casale–Valenza erődháromszögben összpontosuló szövetségeseket. A legfelső katonai vezetés még azt is kihagyta a számításból, hogy a francia hadiflotta időben befut az Adriai-tengerre és elvágja a Bécs–Trieszt vasút végállomása és Velence, a lombardiai vasút kezdete közötti összeköttetést, így megakadályozza a Gyulainak küldendő erősítések átszállítását. Gyulai nem korrigálhatta az uralkodó és a Katonai Iroda politikai és katonai hibáit, mint 1848/49-ben Radetzky.^[92]

A porosz vezérkar értékelése: „… Az osztrák diplomácia hajmeresztő hibát követett el, hogy engedte az ultimátumot átadni, meghosszabbítani és a háborút megüzenni. A Központi Katonai Iroda pedig mindent elmulasztott, ami a háború előkészítéséhez kötelessége lett volna. Gyulai Ferenc táborszernagy több alkalommal is kérte: a rábízott feladatot csak nagyobb létszámú csapatokkal tudja sikeresen végrehajtani. Bölcsebben felismerte a hadászati helyzetet, mint a bécsi, legfelső katonai hivatal. Ráadásul ez a központ a már kiadott hadüzeneti parancs után sem törekedett gyorsabb hadi készülődésre … Nemcsak Gyulai, de a Katonai Iroda is tudta, hogy április 23-tól kezdve a franciák elkezdték felvonulásukat a hadszíntérre. Grünne azonban egy héten keresztül, egészen május 3-ig semmi lényeges információt nem adott Gyulainak, néhány semmitmondó, szűkmarkú táviraton kívül. A főparancsnok ennek ellenére egy jól alkalmazható haditervet dolgozott ki hátrányai kiegyenlítésére – a Pón átkelve, a jobb parton folytatni hadműveleteket – amelyet május 3-án, Grünne közlése után feladott … Az uralkodó, Gyulai józan előrelátását, 1859 első hónapjaiban rendszeresen visszautasította, megtagadta tőle a létszámnövelést, hadseregét az offenzívára kiadott parancsa után cserbenhagyta, végül megfosztotta a birodalom katonapolitikai helyzetét értékelő, legszükségesebb információktól is. Gyulainak így kellett megkezdenie a háborút…”^[93]

Az elemzés, pontos megállapításai mellett, egyetlen adatban tévedett: a II. hadsereg két vezetőjének helyzetmegítélésére és elhatározására nem május 3-án, hanem május 1-jén érkezett a Katonai Irodától válasz, amelyet azonban a Grünnétől függő adjutánsok 2-án fejtettek meg, és amely nem vonta vissza az offenzívára kiadott korábbi parancsot, és nem értékelte Gyulai és Kuhn közös álláspontját sem. A távirat körüli vita napjainkig az osztrák történetírás bűnbak keresési módjainak része. Grünne távirata: „A jelenlegi helyzetben a hadszíntér elsősorban Itália. 14 napon belül megkezdődik innen egy további – utólagos betoldás kódolás nélkül: hadilétszámra emelt /a szerző – hadtest menete Itáliába. Ez az előzetes válasz a 25-i felterjesztésre. Három 4. zászlóalj, 3500 fő menetben Dél-Tirol felé. Hozzájuk a császárvadászok mindkét zászlóalja, 1600 fő, amelyek azonban ott maradnak. A tiroli népfelkelés elrendelve. Grünne.” A kódszámok alatti megfejtés hibátlan volt. A távirat félreérthetetlenségéről tanúskodik, hogy május 4-én Gyulai újabb értesítést kapott Grünnétől: a 9. hadtest öt gyalogdandár állománnyal, továbbá a Thun hadosztály május 10-én kezdi meg menetét Trieszt felé, ahonnan a kikötőbe rendelt hajók Velencébe szállítják a dandárokat – naponta egyet – a II. hadsereg megerősítése érdekében. A partvidék fő terhe pedig a május 19-től Magyarországról útbaindított 10. hadtestre fog hárulni.^[94]

Az osztrák történetírásban meggyökeresedett az a nézet, hogy Gyulai a május 1-jén feladott rosszul megfejtett kód segítségével – „… két hét múlva naponta egy hadtest indul Itáliába…” akarta hitelesíttetni defenzív magatartását, illetve bátortalanságát és tehetetlenségét. Azt vonhatta le következtetésül, hogy a hadvezetés az erődnégyszögben maradásra bíztatta. „A meghamisított távirat nyilvánvaló ostobasága … azonban semmilyen befolyást nem gyakorolt Gyulai döntésére – finomítja a korabeli kritikát monográfiájában Schmidt-Brentano –, mert a defenzívára vonatkozó, szilárd elhatározása már végleges volt. Ugyanakkor elegendő, több, mint 200000 katona állt rendelkezésére, de túlzottan nagy erőket kötött le hátországa biztosítása érdekében. Gyulainak végre kellett volna hajtania az offenzívára vonatkozó parancsot.”^[95] Schmidt-Brentano következtetése katonailag nem megalapozott. A hátország védelmére – a nagyvárosok, mint Velence, Milánó, Pavia, Verona, Mantua, a két kis erőd Legnano, Peschiera és a lombardiai vasút, illetve a Pótól délre Piacenza, Ancona, Ferrara bázisai – rendelt 67000 fő és 1700 ló, ebből bevethető, mozgó állomány 30000 katona, a több millió, felkelésre kész olasz lakos megtartása miatt indokolt volt. A túlerővel szembeni offenzíva ugyanakkor tömeges öngyilkosságot jelenthetett.^[96]

Gyulai természetesen a helyzetmegítéléséből helyes elhatározást hozott: 15000 fővel csökkentette a mozgó állományt, és ezt az ún. mantuai hadosztályt Urban tábornok parancsnoksága alatt utólag a Pótól délre sorakoztatta fel balszárnya biztosítására. Hibázott azonban, amikor a hátországi védelmi erőket a sorezredekhez tartozó, 4. zászlóaljakból állította ki. Állományuk a menetgyakorlatok és a kiképzés során megedződött, fegyelmezetté és bevethetővé vált, és magasabb harci tulajdonságokkal rendelkezett, mint a dandárokhoz könnyű gyalogságként beosztott, határőrvidéki horvát, szerb és román zászlóaljak. Utóbbiak az erődszolgálatban, a tüzérség melletti véderőként inkább megfeleltek az alacsony követelményeknek, mint a mozgó háborúkra alkalmas zászlóaljak.^[97]

A látszatoffenzívák

1859. április 29-én a II. hadsereg zöme Pavia térségében összpontosult. A 3. hadtest a városban, illetve a Ticinón keresztül vezető kőhíd melletti, 750 m sugarú körben földsáncokkal és bástyákkal megerősített védmű területén, mögötte néhány km-re a 2. és a 8. hadtest Mennsdorff lovassága, a várostól 28 km-re északra, a folyó partján fekvő Vigevanoban a 7., Vigevano és Pavia között az 5. hadtest várta az indulási parancsot.^[98] A parancs szerint a 3. hadtest elővédje 29-én délután, a hadtest zöme 30-án hajnalban, mögötte kora délelőtt a kőhídon át a 8., dél körül a 2. hadtest, majd a hadseregtüzérség, végül május 1-jén Mennsdorff lovassága és a főhadiszállás kel át. A 7. hadtestnek 30-án reggel Vigevanonál, az 5.-nek Vigevano és Pavia között Bereguardonál hidat kellett vernie és Piemont területére lépnie. A legénységi állományt el kellett látni négynapi kenyérporcióval, minden más élelmet és bort rekvirálással kellett biztosítani, hogy az ellátás ne terhelje a lombardiai készleteket, továbbá, hogy a szállító lépcső oszlopai ne korlátozzák a csapatok mozgását. Minden hadtestnek távolfelderítő lovassággal és gyalogos elővédekkel kellett haladnia úgy, hogy május 2-án estig, a balszárnyon, az Agogna-patak torkolatánál a 8., előtte a Sesia torkolatánál, Valenzával szemben a 3., jobbszárnyon a Vercelli–Magenta vasútszakasz mellett a 7., tőle délre, a Vercelli–Mortara vonalra támaszkodva az 5., közöttük a 2. hadtest, a főhadiszállás, a hadsereg tüzértartalék és Mennsdorff lovashadosztálya sorakozzon fel.^[99]

Gyulai mindkét szárnya előretolt ékként nyomult be a Lomellinába. A felderítő lovasság összecsapott a piemonti járőrökkel és műszaki részlegekkel, elkergette őket, a gyalogság pedig a vizenyős terepen, hosszú oszlopokban, gyakorlatilag puskalövés nélkül vette birtokba az egész Lomellinát és a Sesia feletti valenzai illetve a Vercelli előtti hidat. A II. hadsereg a Ticino–Sesia–folyók közötti mintegy 35-40 km széles és a Pótól északra, 40 km magasságú, megközelítőleg négyszög alakú területet ellenőrzött. Benedek két nagyobb és tíz kisebb hajóval néhány zászlóaljat vetett át a Pó egyik, a Ticino torkolata közelében fekvő szigetére, majd a jobb partra, és a szigettől keletre, a Ticino torkolata mögött, Vacarizzánál talált megfelelő helyet hídfő létesítéséhez, majd hadihíd építéséhez. A Paviától 15 km-re délre fekvő átkelőt a csapatok csak a bázisul szolgáló városon keresztül tudták elérni, ugyanakkor a hídfő védelmét szavatolta, hogy a Ticino mögött és a paviai helyőrség ellenőrzése alatt állt. Ezért Benedek egy újabb hidat veretett a Pó fölött, az Agogna torkolata közelében.^[100]

Kuhn számításai megfeleltek a realitásoknak. A balszárny 8. hadtest a Pó jobb partján állt, kétnapi járóföldre a folyam és a Tanaro találkozásától, a 3. az épen maradt valenzai híd előtt, ugyancsak kétnapi menetre Alessandriától, északon a 7. hadtest a vercelli híd birtokában két nap alatt elérhette a Dora Balteát. A balszárny hadtestei a következő napon megkezdhették az ostromot az erődháromszög, illetve Novi vasúti csomópont ellen, a jobbszárny pedig megközelíthette Torinót. Az első ultimátum lejártakor, április 26-án délután indított csapatok 4 nap alatt felvehették a csapást közvetlenül előkészítő hadrendet, és május 1-jén sikerrel harcolhattak volna a francia hadosztályok zömét nélkülöző piemontiakkal.^[101] Az ultimátum meghosszabbítása után azonban a szárnyak mozgatása egyetlen célt szolgált: elhitetni a Katonai Irodával, hogy a hadsereg végrehajtja az offenzívára kiadott utasítást, nehogy Grünne vagy Hess vezérkari főnök az uralkodóval az itáliai erők harcképességét veszélyeztető, a túlerővel szembeni, kötelező harcparancsot hozasson. Gyulai és Kuhn a zöm kényelmes menetével és a lomellinai összpontosítással, az elfoglalt sávok melletti újabb területek birtokba vételével időt akart nyerni, hogy az erősítések befutásáig megőrizze a teljes állományt a megsemmisüléstől. Az offenzív látszat fenntartását szolgálta a Benedeknek adott parancs is, hogy a 8. hadtest romboljon le minden Pón átívelő, nem saját erőkkel biztosított, és az ellenfél esetleges mozgását elősegítő hidat.^[102]

A Sesia–Ticino között összpontosult II. hadsereg számára az Agogna torkolata melletti és a vacarizzai hadihíd, illetve a túlparti, műszakiak bevetésével megerődített hídfők és a bástyákkal védett piacenzai kőhíd együttesen olyan védelmi rendszert alkottak, amelyek a 8. hadtest részeivel és Urban hadosztályaival megerősítve megfelelő biztonságot jelentettek a még nem teljesen feltöltött szövetséges erők Gavi–Scrivia-patak völgye–Montebello irányú, vakmerő ellencsapásával szemben.

A defenzív stratégia alapelvét, az elegendő biztonság követelményét Kuhn tanította a vezérkari akadémián. Tudta, hogy a II. hadsereg a 9. hadtest érkezése után sem éri el a 130000-es puskalétszámot a szövetségesek közel 200000 katonájával szemben. A túlerő létezése elegendő indok volt számára az óvatossághoz. A látványos offenzív mozgást azonban elsőrangúan vezényelte. Parancsot adott Benedeknek, hogy a Ticino–Pó találkozásánál, Vacarizzánál épített hadihídtól nyugatra, az Agogna-patak torkolatánál vessen át néhány dandárt a folyam déli partjára, és keresse a franciákkal a harcérintkezést. Benedek semmilyen ellenállásba nem ütközött. Egész hadtestével a Pó jobb partján összpontosult, és elővédjével végig rekvirálta a Scrivia-patakig húzódó területet.^[103] Ugyanezen a napon a 7. hadtestnek át kellett kelnie Vercellinél a Sesián, el kellett foglalnia a várost, elővédekkel a Dora Baltea felé nyomulnia, a zömmel pedig megerődített hídfőt létrehoznia a folyó jobb partján. Az a tény, hogy a szövetségesek a Valenza előtti hidat nem robbantották fel, Kuhn számára azt jelentette, hogy a Casale–Valenza vonalon összpontosult, franciáktól támogatott piemontiak meg akarják várni a szembenálló 3. hadtest átkelését és lecsapni a fellazult hadrendű csapatokra. Ezért korlátozta a tüntető előnyomulást.^[104] Északon a 7. hadtestnek erőszakos és nagyarányú rekvirálással kellett elhitetnie a Torino elleni offenzívát. A Vercelli hídfőnél átkelt csapatokat pedig a Comói-tó felől dél-tiroli zászlóaljaknak kellett látványos mozgással biztosítaniuk.^[105] Vercellitől délre Stadion 5. hadteste néhány zászlóaljának át kellett gázolnia a Sesia mellig érő vizében, a valenzai hídon pedig Schwarzenberg elővédjének elérnie a Pó túlparti településeit és végigsarcolnia a vidéket. Stadion csapatai azonban csatornákkal, erekkel, elárasztott rizsföldekkel behálózott, járhatatlan terepre tévedtek és el sem jutottak a folyópartig. Schwarzenberg elővédje a valenzai hídtól északra csónakokon sikeresen átkelt, de a túlparton, Frassinettónál heves ellenállásba ütközött és menekülnie kellett. Egy másik köteléke a hídon menet közben olyan sűrű gyalogsági és tüzérségi tüzet kapott, hogy fel kellett hagynia átkelési szándékával.^[106]

A piemonti hadsereg zöme Casale térségében, a Sesia és a Pó találkozása mögötti sáncok védelmében várta a támadókat. A vezérkari főnök, Lamarmora tábornok, az 5. és 7. osztrák hadtest aktivitásából arra következtetett, hogy a II. hadsereg – amelynek létszámát csaknem 180000 főre becsülte – éppen Vercelli és Casale között akar átkelést végrehajtani és áttörni Torino felé, majd északról Alessandria ellen fordulni, a Pó jobb partján mozgó Benedek pedig ezalatt hidat ver a Tanarón, előrenyomul a Scrivia-patak völgyében és támadásával leköti a Gavinál összpontosult Baraguay alatti francia jobbszárnyat. Meggyőződéssel vallotta, hogy minden áron védenie kell a Casale–Valenza vonalat, halogató harccal lassítani az osztrák jobbszárny mozgását, hogy az Alpok felől folyamatosan érkező francia hadosztályokkal erőegyensúlyt tudjon teremteni. Tudta, hogy Niel 4. hadtestének elővédje már túljutott a Mont Genévre-hágó legmagasabb pontján.^[107]

Május 3-án este szakadni kezdett az eső, és csak 6-án állt el. Majd az átmeneti, derült idő ellenére az Alpokban eredő Pó, a Sesia, a Dora Baltea és az Agogna-patak hömpölygő víztengerré vált. Az áradás elsodorta a Pót átívelő pontonhidakat, a műszakiak óriási erőfeszítésével védett varacarizzait, valamint a Valenza és a Vercelli előtti vasúti átkelőt kivéve. Egy nap alatt méterekkel nőtt a vízszint. Teljesen elszakította a 8. hadtestet a zömtől, majd az elöntéssel veszélyeztetett területről sürgősen vissza kellett vonni a Sesiától Schwarzenberg és Stadion csapatait. A 7. hadtest azonban az épen maradt vercelli híd birtokában tovább mozgott előre a Torino felé vezető vasút mellett, annak ellenére, hogy a lakosok árkokkal tették használhatatlanná a felázott utakat, elárasztották a földeket. Ezzel megakadályozták, hogy Zobel dandárjai eltávolodjanak a vasúti töltés sávjától. Egyedül a felderítők portyázhattak erős műszaki csoportokkal a betorkolló utakon. Eljutottak Ivreáig, megállapították, hogy a terep teljesen alkalmatlan találkozó harcok előtti szétbontakozásra, sem az osztrákok, sem a piemontiak nem hajthatnak végre Vercellitől nyugatra jelentős hadmozdulatokat, ugyanakkor híreket szereztek, hogy már legalább 70000 francia érkezett a hadszíntérre és a Casalenál álló piemontiaktól délre összpontosulnak. Gyulai parancsára a 2., 3. hadtestnek, illetve a lovashadosztálynak készen kellett állnia egy, a 7. hadtest elleni támadás kivédésére, Zobelnek vissza kellett vonulnia Vercellihez, az 5. hadtestnek mindenképpen fel kellett robbantania Valenzánál a hidat, a 8. hadtestnek pedig az épen maradt, Vacarizza melletti hadihídon átkelnie a Pó bal partjára. A robbantás sikerült. A II. hadsereg defenzív állása szilárd volt. Minden oldalon megáradt folyók védték, az egyetlen átkelő, a Vercelli melletti vasúti híd azonban a birtokában maradt, és a 7. hadtest kötelékei még mindig a torinói úton portyáztak és fenntartották a támadó szándék látszatát.^[108]

A szövetségesek magabiztosan vigyázták a Dora Baltea–Pó–Tanaro vonalat, felkészültek az esetleges csapások kivédésére, de számbeli fölényük ellenére, a támadó erőkről feltételezett és pontatlan adatok, illetve tüzérségük és átkelési eszközeik szinte teljes hiánya miatt egyetlen komoly hadmozdulatra sem vállalkoztak. A francia ütegek zöme ekkor még vagy vonaton haladt Marseille felé vagy éppen behajózott, a hadvezetés rosszul szervezte meg a gyalogsági patronok és a tüzérségi muníció utánszállítását. A csapatok csak május 20-a után számíthattak a teljes hadfelszerelésre. Gyulai offenzív mozgása idején a szövetségeseknek a piemontiak mintegy 120 simacsövű lövegével és néhány francia, fogatolt üteggel kellett szembeszállniuk az osztrákok több, mint 350 ágyújával szemben.^[109] A defenzív stratégiáról hozott, Niel tábornoktól javasolt döntés visszatartotta a piemontiakat a túlságosan előremerészkedett, osztrák jobbszárny elleni csapástól is, pedig a Sesiától nyugatra járőröző, 7. hadtesthez tartozó kötelékek szinte felkínálták a Dora Baltea–Casale közötti védőknek a siker lehetőségét. A szövetségesek azonban elsősorban nem a vontcsövű lövegek hiánya, hanem III. Napoleon utasítása miatt maradtak passzívak. A császár meg akarta ismételni a nagybátyja példáját, és egy új, észak-itáliai, győztes hadjárattal megszilárdítani hatalmát. Május 10-én hagyta el Párizst, 14-én érkezett Alessandriába.^[110]

Grünne végre május 8-án tájékoztatta Gyulait és Kuhnt, hogy a hadvezetéshez befutó hírszerző jelentések a franciák túlnyomó fölényére engednek következtetni. Közölte: már május 6-ig 40000 katona szállt partra Genuában, ebből 30000 a Novi–Genua közötti terepszakaszon összpontosult, amelyhez rövidesen csatlakozik a már hajóval közeledő gárda két hadosztálya 17000 fővel, továbbá az alpesi hágókon keresztül Torino térségéig jutott a teljes 3. francia hadtest – benne némi tüzérség és 4 lovasezred – legkevesebb 30000 fővel. A 4. hadtest pedig napok óta menetel a Mont Genévre-hágón és rövidesen várható a felbukkanása. A déli csoportosítás Baraguay és Mac Mahon, a torinói pedig Canrobert parancsnoksága alatt működik, míg Niel tábornok Casaleban irányítja a piemonti erők sáncépítését és védelmi előkészületeit.^[111] Ugyanezen a napon Livornóban újsághírek jelentek meg, hogy a három gyalog és egy lovashadosztályból álló 5. francia hadtest partra fog szállni a kikötőben, amelyhez csatlakozik 12000 toszkánai katona. A hírszerző szolgálat pedig jelezte, hogy a francia hadvezetés törölte a Rajna mögötti francia erők összpontosítását, mivel Poroszország tartózkodása miatt elmaradt a Német Szövetség Franciaország elleni támadása. Így Párizs rövidesen újabb 90000 katonát tud Itáliába vezényelni – az expedíciós erői Toulonban és Marseille-ben gyülekeznek –, és ezt az új csoportosítást június 1-jéig akár 140000 katonára is ki lehet egészíteni. Végül közölte, hogy két gőzös csatahajó és egy fregatt kifutott az Adriai-tenger felé.^[112] Május 9-én Heinrich Hess táborszernagy, a haderő vezérkari főnöke figyelmeztette a partvidéki védelem parancsnokát, hogy az Adriai-tengeren rövidesen nem lehet csapatokat szállítani.^[113] Ezért a Triesztben összpontosított 9. hadtestnek, hiányos felszerelése ellenére, azonnal be kellett hajóznia. Még május 9-én este elindult az első dandár, az utolsó pedig 15-én, és zavar nélkül elérte Velencét. Az érkezőket parancs várta: azonnal a Pótól délre Piacenza–Stradella felé vonulni, és megerősíteni a II. hadsereg balszárnyát.^[114] Az itáliai erők csak a Brenner felől számíthattak újabb támogatásra.

Gyulai és Kuhn a távirat, a livornói tudósítás, a hírszerző jelentés és Hess üzenete után azonnal leállította a látszatoffenzívát, és tájékoztatta az uralkodót, hogy a franciák tömeges megjelenése miatt a fő feladata Lombardia biztosítása. Ezért a Lomellinában összpontosítja csapatait, hogy megakadályozza a szövetségesek Torino–Vercelli vagy a Pótól délre Alessandria–Piacenza irányú előnyomulását, illetve átkelésüket a Valenzánál és támadásukat Pavia felé. Majd utasították a hadtesteket, hogy a Sesia és a Ticino között, északon a Vercelli–Magenta vasút és délen a Pó által határolt négyszögben csoportosuljanak. A 7. hadtestnek továbbra is védenie kellett a Verceli melletti, a Sesia nyugati partján kiépített hídfőt, hogy a Kuhn szerint legvalószínűbb ellenséges, a Vercelli–Magenta–Milánó vasutat követő támadást lassítsa. Mögötte, az Agogna-patak és a Ticino között a 3. hadtestnek kellett felkészülnie az ellentámadásra. A vezérkari főnök legveszélyesebbnek az Alessandria–Voghera–Montebello–Picenza vasutat követő offenzívát tartotta. Ezért a Pó bal partján a Sesia és az Agogna-patak között a 8., mögötte az 5. hadtestet állította fel, hogy mindkettővel feltartóztassa a Pavia felé indított támadást, illetve fenyegesse a folyamtól délre mozgó erőket. A Vacarizza melletti hídfőhöz pedig Benedeknek ki kellett különítenie egy dandárt műszakiakkal, hogy további sáncokkal erősítse meg az egyetlen átkelőt, valamint előrevonta a mantuai hadosztályt Stradelláig, az érkező 9. hadtest első dandárait pedig Urban tábornok vonalába rendelte. Az északi és a déli csoportosítás között a 2. hadtestnek, a hadsereg tüzértartalékának és a főhadiszállásnak kellett összpontosulnia.^[115]

Gyulai és Kuhn úgy vélte, hogy a szövetségesek az 5. francia hadtest livornói partraszállásáig nem mozdulnak. Véleményüket megerősítették a május 15-én kapott döntő információk. A brüsszeli osztrák követ egyszerre két táviratot is küldött Bécsbe, amelyről a II. hadsereg még aznap értesült. Az elsőben a belga külügyminiszter figyelmeztette az osztrák kormányt, hogy III. Napoleon két fő csoportosítással indít offenzívát. A Pótól északra 70000 francia és 50000 piemonti Vercelli felől a Ticinón átkelve Magenta–Milánó ellen támad. A másik, a legjobb afrikai ezredekből álló 50000 franciát és a maradék piemonti erőket összefogó csoport a Pótól délre, az Alessandria–Voghera–Montebello–Stradella vasút mentén nyomul előre, miközben a Livornóban partraszállt 5. francia hadtest és a csatlakozó toszkániai csapatok északkeleti irányban, Cremona felé menetelnek, elfoglalják a várost, a Pót átívelő híd birtokában pedig elvágják az osztrák összeköttetési vonalakat. Így a Pótól délre előnyomuló szövetségesek csapásaikkal megkönnyítik a Vercelli felőli offenzívát, és III. Napoleon birtokba veheti Lombardiát. A Mincio és a mögötte álló várnégyszög elleni támadásról a figyelmeztetés nem szólt. A másik távirat, egy francia tiszttől 6000 franc előlegért vásárolt haditerv ugyanezt az információt tartalmazta, illetve azt, hogy legalább 300000 osztrák katona tudná csak megakadályozni a terv végrehajtását.^[116]

Ferenc József és a Katonai Iroda ekkor mérte fel valójában a veszély nagyságát, a katonapolitikai helyzet hibás értékelése következményeit. Tovább élt a vezetésben azonban a remény, hogy a Német Szövetség végül hajlandó a Rajna melletti összpontosításra, ezért az északi hadszíntérre előkészített, a III. hadsereghez tartozó 1. hadtestet, majd a bécsi, önkéntes dandárral megerősített 11. hadtestet és egy lovashadosztályt Itáliába vezényelte, a III. hadsereg hiányát pedig a 12. hadtest és egy lovashadtest alárendeltségével pótolta. Az erősítések csak vonaton – Prága–Hof-München–Innsbruck – juthattak Tirolba, ahonnan gyalog kellett menetelniük a Brenner-hágón át Bozenig, majd ismét vasúton utazhattak a hadszíntérre.^[117] Az összevonás, a berakodás, a szállítás, illetve a Brenneren át a tüzérség számára nehézkes menet miatt az első kötelékek május vége előtt nem léphettek harcba. Az uralkodó ugyanakkor a háborúhoz szükséges döntések meghozatalához felállíttatta a legfelsőbb főhadiszállást, amelynek június 1-jétől kellett irányítania a haderő szervezését, hadműveleteit, a tüzér és a műszaki csapatok működését.^[118]

Május 14-től ismét napokig szakadt az eső és ismét megáradtak a folyók. Napoleon nem gondolhatott egyik irányban sem az offenzívára. Az osztrákok visszavonulás közben felrobbantották a Pó fölötti, valenzai hidat. A szövetségeseknek nem volt elegendő hadihíd készlete. A műszakiak nem követték időben a gyalogságot, a ponton-elemek valahol hajón mozogtak Genua felé és 20-a előtt nem lehetett számítani alessandriai érkezésükre. Az előnyomulást hátráltatta az 5. francia hadtest vonatott gyülekezése Marseille-ben, így várni kellett a livornói partraszállásra is. A csapatok részben a Sesia mögött – a piemonti hadsereg zöme, amelyből Garibaldi zászlóaljai kiváltak és Bielláig vasúton, majd gyalog a Comói-tó felé indultak, illetve a 4. francia hadtest – részben Valenza–Alessandria térségében – a 3. és a gárda hadtest – összpontosult, a 2. a Tanaro keleti partja mentén a torkolat közelében, az 1. zöme a Scrivia mellett. Egy hadosztálya Voghera térségében állt fel a Staffora-patakig előretolt felderítőkkel. Az ellátást a francia hadsereg fizetett rekvirálásból illetve az előre feltöltött magazinokból biztosította. A katonák a várakozás alatt könnyített egyenruhára és menetfelszerelésre – a hátizsákban csak tartalék csizma, sátorlap, lőszer, négynapi kenyérfejadag – válthattak. A tábori napirend: hajnalban egy liter kávé kulacsba töltve, majd napfelkelte előtt fél órával fegyverbe. Este a sátorlapokból táborverés és meleg vacsora, kenyérosztással. A tisztek nem vihették magukkal a bagázsukat, csak köpenykoszorút és kenyérzsákot hordhattak.^[119]

Gyulai május második feléig nem követett el helyrehozhatatlan stratégiai hibát. Látszatoffenzíváival színlelte a fentről elvárt támadási szándékot. Nem korrigálhatta győzelmes csapásokkal a bécsi vezetés katasztrofális helyzetmegítélése következményeit, mint tíz évvel korábban a csak a felkelőkkel és a piemontiakkal harcoló Radetzky –, ha megteszi, ő a Napoleon utáni évszázad legnagyobb hadvezére –, de megőrizte állományát. Tudta: kedvezőtlen erőviszonyok miatt nem csak kudarc vár az itáliai erőkre, hanem a vereség után elveszhet egész Lombardia és Velence. A katasztrófa méreteit nehezen ismerte fel az uralkodó és közvetlen bécsi környezete. Az események azonban rákényszerítették őket a pótlólagos intézkedésekre, amelyek még mindig nem érték el a szükséges minimum mértékét. A 9. hadtest – 20000 puska – némileg javította a II. hadsereg esélyeit. Helyesen döntött Gyulai akkor is, amikor felmérte a Velence felől érkező, a nyugtalan területeken átvonuló szabadságosok és erősítések hatását, és a harcoló csapatokhoz vonta a megszálló feladatokra rendelt mantuai hadosztályt. Így május második felében a hadjárat folytatásához az eredeti 107000 fős, bevethető létszámmal szemben 142000 puskával és több, mint 400 löveggel rendelkezett. Ugyanebben az időben a szövetségesek – Garibaldi szabad hadteste és az 5. francia hadtest nélkül – 175000-180000 puskával és több, mint 500 löveggel – 120 piemonti, és a május 10 és 20-a közötti végleges feltöltés után 384 francia ágyú – várták az offenzíva kezdetét. A Ferenc József parancsára Itáliába indított 1. és 11. osztrák hadtest – 21000 és 23000 gyalogos – és a Zedtwitz lovashadosztály – 2400 fő – bevetésére azonban csak június elejétől lehetett számítani. Megjelenésükkel nem csökkenthették a létszámkülönbséget, hiszen az 5. francia hadtest addigra már Livornótól északkeletre nyomulhatott előre, és készen állhatott behajózásra a Lyonban összpontosított 6. és 7. hadtest is.^[120]

A II. hadsereg irányítása illetve a főparancsnoki törzs munkájának összehangolása azonban meghaladta Gyulai képességeit. Vezérkara, a nyers Kuhn fölényes tudása előtt meghajolva, szinte tőle függetlenül hozta meg parancsait, szervezte a meneteket, míg a Grünnétől kinevezett és a Grünne elvárásait szolgáló 1. főhadsegéd, a helyi viszonyokat kevésbé ismerő Sztankovics ezredes és Gyulai egyetlen régi munkatársa, az angolna simaságú 2. főhadsegéd, Kric ezredes napi elfoglaltsága kimerült a lobbanékony Kuhn elleni intrikákban. A törzsben dúló ellenséges viszonyok kihatottak a csapatok harcképességére is. Számtalan, egymásnak ellentmondó parancs miatt a hadosztályok ide-oda meneteltek – a katonák téli egyenruhában, mintegy 30 kilós teljes felszereléssel – a kevés lomellinai úton. A tartalékos csapattisztektől irányított ellátó lépcsők nem mindig mozoghattak a saját kötelékeikkel, mert akadályozták a hadműveleti célok végrehajtását. Ezért az élelmet szállító kocsik vagy éjszaka zárkóztak fel, vagy a vezérkar terveihez alkalmazkodva szemben haladtak, és egy adott ponton bevárták hadosztályaikat. A magazinolás, az osztrák hadsereg régi rákfenéje, cikkcsoportok szerinti, mozgó raktározást jelentett. Az erődnégyszögben felhalmozott majd a Milánóig vasúton szállított lőszert, tartalék felszerelést 3 1/2 mérföld – egy német mérföld = 7,5 km – hosszú kocsioszlopok szállították a hadsereg után. Az első, jobbára kincstári szekerekből álló csoportok a lőszert és hadfelszerelést, mögötte a rekvirált országos járművek az élelmet vitték – külön a kenyeret, lisztet, rizst vagy kukoricát, bort, a mészárosoktól előkészített húst, majd a marhacsordákat, a dohány-, a szivar- és só-porciókat, az emésztési zavarokat csillapító konyakos hordókat, amelyek hamar eltűntek és spiritusszal kellett pótolni őket. A hadosztály ellátó részlegei menet közben vételeztek, ezért végig kellett várniuk a magazinok vonulását. A hadtáp késése miatt a katonák kenyér helyett pénzt kaptak, hogy a helybéliektől vásároljanak. Ilyenkor a tisztek szétszéledtek, a tiszthelyettesekre óriási teher hárult. Igyekeztek megtölteni a zászlóaljak kocsijait, majd sokszor pénzért árusították a kenyeret, sót, spirituszt. Beszállásoláskor a legénység egyszerűen kifosztotta a parasztokat, hogy csillapítsa éhségét. Előfordult, hogy a parancsnokok, rendfokozatra, beosztásra hivatkozva el akarták orozni egymástól a rekvirált holmit, sőt Grapellóban, a főtéren párbajt is vívtak a tulajdonlásért a lakosság szeme láttára. Az ellátási szokás – reggel 9 órára kiosztani az éjszaka főtt marhahúst és a levest, és a hadművelet utána kezdődik –néha annyiban módosult, hogy a hiányzó húst a rekvirált rizs pótolta, vagy semmi, mert vagy valahol elakadtak az üstöket szállító szekerek, vagy a rizs hiányzott, vagy a harci feladat korai indulást követelt.^[121]

Montebello

Gyulai és Kuhn a lomellinai összpontosítás alatt követték el az első súlyosabb hibákat. A törzs belső zavarai, a csapatok ide-oda menetekkel együttjáró fáradalmai és az akadozó ellátás önmagukban nem okoztak stratégiai kudarcot. Téves helyzetmegítéléseik és a kezdeményezést feladó döntéseik május második felétől válságot idéztek elő, és visszamenőleg igazolták a korábbi, egyébként magabiztos hadvezetésük elleni vádakat. A szövetségesek felállása után már nem lehetett kitérni a harc elől, nem lehetett várni az 1. és a 11. hadtest és a lovashadosztály érkezésére. A tiroli lövészek jelentették, hogy Garibaldi a Lago di Maggiore felé mozog előre néhány ezer katonával.^[122] Gyulai és Kuhn alábecsülte az itáliai szabadcsapatok felbukkanását. Urban hadosztályának csak egyik dandárja indult ellenük, és a főhadiszállás el sem tudta képzelni, hogy a csoport erőszakos felderítést hajt végre. Garibaldi folyamatosan jelezte Napoleonnak, hogy a Vercelli–Novara–Magenta vasúttól északra csak az Alpok déli nyúlványai vonalában állnak biztosító részlegek, a mélyföldig húzódó, dombos sávot azonban egyetlen kötelék sem szállta meg. A Sesia, az Agogna és a Ticino a középső szakaszon pedig még keskeny medrű és különösebb műszaki bevetés nélkül is átjárható. A császár döntött: a Sesia középső szakaszától kiindulva, egész haderejével a Vercelli–Magenta vasúttól északra támad, átkel a Ticinón és elfoglalja Milánót. Ezért május 17-én Valenzánál, a felrobbantott híd helyén két színlelt átkelési kísérletet – tizenöt illetve tizenegy hajó felhasználásával – hajtott végre Benedek hadtestével szemben. Majd a 8. hadtest tüzérségi csapására meggyőző erejű választüzet lövetett, és folyamatosan pásztázta a szemközti partot. Egyidejűleg erőszakos felderítésre rendelte az 5. hadtest Livorno helyett Genuába rendelt 4000 fős elővédjét a Trebbia völgyében Bobbio iránnyal, és külön feladatként szabta meg, hogy lássa el fegyverrel a lakosságot és mozgósítsa a rekviráló osztrák kötelékek elleni harcra.^[123]

A valenzai hídverési kísérlet, a heves tűzpárbaj, valamint Urban hírei Bobbio elestéről és a fegyveres lakosság akcióiról meggyőzték Gyulait és Kuhnt, hogy az ellenség a folyam térségében akar offenzívát indítani. Tudták, hogy a szövetségesek zöme – csaknem 100000 fő – a Tanaro két oldalán összpontosul, ezért északon nem várható támadásuk. Délen azonban vagy a Pó bal partján Valenza–Pavia, vagy a jobb partján Voghera–Piacenza iránnyal, vagy a folyam mindkét oldalán egyszerre is megindulhatnak, amint a folyók vízszintje csökken. Ezért a táborszernagy május 18-án elrendelte a II. hadsereg déli összpontosítását a Sesia–Ticino közötti sáv Póhoz közeli térségében. A jobb szárny 7. hadtestnek fel kellett adnia a Vercellinél kiépített hídfőt, fel kellett robbantania a hidat, és állást kellett foglalnia a Vercelli–Magenta vasút Agogna melletti állomása, Novara, illetve a Vercelli–Vigevano vasút ugyancsak Agognát átívelő, Mortara melletti hídja között. A 8., 2., 3. és 5. hadtest 24 óra alatt a jobb szárnytól délre Mortana és a Pó között összpontosult. A főhadiszállás pedig Paviától nyugatra, a Ticino hídja közelébe vonult vissza. Kuhn számításai szerint a szövetségesek, az áradások miatt Alessandriában rekedt csapatok helyén elindíthatták a Novi–Gavi térségében álló 1. és 2. hadtestet a Novi–Tortona–Voghera vasúton, illetve gyalog Vacarizza felé. 10-12 óra alatt elérhették és felrobbanthatták az egyetlen osztrák átkelőt és legalább 20000 fős létszámfölénnyel elsöpörhették először Urban még Pótól délre maradt zászlóaljait, majd a 9. hadtest Piacenza felől dandáronkint menetelő oszlopait. Siker esetén pedig a vasútra támaszkodva, napokkal korábban birtokba vehették Piacenzát, sőt Cremonát, és az Alessandriából érkezők az 5. francia hadtesttel egyesülve oldalba, sőt hátba támadhatták a II. hadsereg Pavia melletti hídon keresztül visszavonuló zömét, mielőtt az elérte volna a Mincio mögötti várnégyszög biztonságát.^[124]

„…A főhadiszálláson elviselhetetlen feszültség uralkodott, amelyet csak úgy lehetett feloldani, hogy egy erős különítmény a Pótól délre megtámadja az ellenséges haderő fő csoportosítását. Amennyiben a zömbe ütközik, úgy egy ellencsapással megállítja előrenyomulását. Eközben a saját haderőt át lehet csoportosítani a különítmény után. Ha a csapás nem ott találja a szövetséges főerőt, akkor inkább Valenza felől várható a támadás. Azonban mindenképpen kiderülhet, hogy mire lehet számítani a következő napokban. Így alakult ki egy inkább megelőző ellencsapásnak szervezhető hadmozdulat, mint erőszakos felderítés terve.”^[125] Május 19-re virradóra az 5. hadtest parancsnoka, Stadion utasítást kapott, hogy napfelkeltével három saját és egy 8. hadtesthez tartozó dandár élén induljon Pavián keresztül Vacarizzába, vonja magához a Vacarizza hídfőtől 10 km-re, Stradellához kijutott 9. hadtest elővéd dandárját, illetve a mantuai hadosztálytól visszavont és a piacenzai helyőrségtől kivezényelt zászlóaljakat, és 20-án törjön előre a Voghera előtti Casteggio faluig. Amennyiben az erőviszonyok lehetővé teszik, úgy állapítsa meg: szándékozik-e az ellenség csapást mérni vagy átkarolást végrehajtani a Pótól délre, amire Bobbio – Stradellától délkeletre 30 km-re – elfoglalása utalhat. Lépcsőzött oszlopokkal biztosítsa Vacarizza hídfőjét, offenzívába ütközve vonuljon vissza a hídon át a folyam északi partjára, de hagyjon vissza biztosítókat a hídfő védelmére. A csoportosítás parancsnoka Stadion tábornok.^[126]

A szövetségesek offenzívájával szembeni, célszerű haditerv azonban kifogásolható gyakorlattal párosult. Megbontotta a hadrendet, hiszen Stadion hadtest erejű csoportosítása – 22000 puska, 1200 lovas, 68 löveg – több magasabb egység részeiből állt össze. A harcban pedig fontos volt a parancsnokok-beosztottak közötti megszokott együttműködés. Gyulai nyomatékosan figyelmeztette Stadiont a lépcsőzetes felállásra a hídfő védelme miatt, holott a hadtestparancsnoknak nem volt más visszavonulási lehetősége és maga is alkalmazkodhatott a harchelyzet változásaihoz. A parancs pontos teljesítése érdekében a tábornoknak túlságosan is ragaszkodnia kellett a tartalékok képzéséhez, mivel a harcolóktól kellett elvonnia csapatokat. Felesleges volt Casteggio falut megjelölni elérendő célként, és nem az ellenséges elővéd vonalát, amelyről nem lehetett tudni pontosan. A parancs szerint azonban a falunál be kellett fejezni az előremozgást.

A Pó nagy, a Sesia és a Ticino torkolata közötti kanyarulatától délre, általában 5-10 km távolságban, a Staffora melletti Voghera–Stradella vasút és út átszelte az Appenninek lábait határoló, általában 30-60 m magas, dombos sáv és a folyam közötti alföldet. A legszélső dombok keskeny hátán feküdt Vogherától keletre 2 km-re a Genestrello majorság, tovább 2 km-re Montebello és utóbbitól 2 km-rel keletre Casteggio. A Vacarizza hídfő és Voghera közötti távolság légvonalban 10 km-t tett ki és ugyanennyit a Stradella–Voghera közötti is. Az úttól délre emelkedő, lankás dombokon teraszos szőlőültetvények, és sűrű eperfasorok akadályozták a terep feletti áttekintést, a síkon magasra nőtt kukorica, vizes rizsföldek a mozgást és szétbontakozást. Az úttal és a folyammal határolt síkon számos kis település feküdt, amelyeket keskeny földutak kötöttek össze, és amelyek az esőzések miatt alaposan feláztak, megnehezítve a lövegek előrevonását. Stadion három csoportosítást hozott létre. Balszárnyon Urbannak 6000 gyalogossal, 200 lovassal és 16 löveggel az úttól délre futó dombvonulatokon Stradella–Casteggio között, jobbról Hessen tábornoknak 4600 fővel, 200 huszárral, 12 ágyúval Vacarizzától délnyugatra Voghera felé, középütt Paumgarten altábornagynak 9000 gyalogossal, 200 huszárral 20 löveggel Vacarizzától a Casteggio előtti pályaszakaszig kellett előrenyomulnia. A maradéknak, mint legfőbb tartaléknak a hídfő és Casteggio között, félúton meg kellett állnia. Nem is vett részt a harcokban.^[127]

A Pótól északra összevont osztrák kötelékek május 19-én egész nap meneteltek Vacarizzáig, majd kifáradtan letáborozva engedélyt kaptak, hogy lerakják a nehéz borjút. 20-án hajnalban reggeli nélkül indultak el, átkeltek a hadihídon és 12 óra körül kijutottak a Casteggio É 2 km előtti térségig. 20-án rendkívüli hőség uralkodott. A kimerült katonák engedélyt kaptak pihenésre, a befutó üstökkel a főzésre. Stadion nem értesítette Urbant, hogy könnyített felszereléssel vonuljon előre, de megparancsolta, hogy várja meg az előnyomulásra a jelet. Urban várt, parancs nem jött, ezért reggel 8 óra körül elindult, és délelőtt 11 óra tájban elfoglalta a néhány fegyveressel megszállt Casteggiót. A másik két oszloppal szembeni előnye súlyos következményekkel járt. Napoleon 1. hadtestének elővédje, Forey hadosztálya állt Vogheránál, aki piemonti lovasokat és egy zászlóaljat rendelt előre, a Voghera–Stradella közötti út Casteggio melletti két oldala ellenőrzésére. Forey mindössze 8500 gyalogossal, 1500 afrikai és piemonti lovassal és 12 ágyúval rendelkezett, továbbá egy Bobbiótól kapcsolatfelvételre kirendelt ezreddel. Mögötte Baraguay másik két hadosztálya állt, mintegy 8 km-re támogatásul, illetve a Tanaro és a Scrivia között mintegy 15 km-re Vogherától a 2. hadtest.^[128] A portyázó piemonti lovasok habozás nélkül rávetették magukat Urban előrevetett századaira – a tábornok, érthetetlen módon saját huszárjait a dandár hosszú oszlopa végén meneteltette – és visszaverték őket. A 12., a jász-kun huszárezred svadronjai végre beavatkoztak a harcba és a gyalogosokkal együtt Montebello felé nyomták a piemontiakat. Az úttól délre, a Montebello–Genestrello között emelkedő dombok kedvező pozíciót kínáltak a tüzérség számára, ezért Urban tovább nyomult, lövegeit felállíttatta a hátakon, lőiránnyal Voghera felé, és két zászlóaljat rendelt melléjük elővédnek. Így még jobban eltávolodott a másik két csoportosítástól. Stadion fél kettő körül kapott jelentést a balszárny sikeréről. Két oszlopa éppen pihenőt tartott, a katonák szétszéledtek élelmet szerezni, fákat vágtak ki főzéshez, házkutatások közben fegyvereket találtak, és felakasztottak néhány családfőt.^[129] Urban túlzott előretörése, Stadion csapatai kíméletére kiadott parancsa egyaránt ellentmondott mind az erőszakos felderítés, mind az ellencsapás elveinek. Az ellenség közeli tömegét feltételezve egy balszárnyon, de fő közlekedési vonalon haladó csoportosítás nem mozoghatott túlzottan előre támogatók nélkül, mert a fő utakon gyors ellencsapásra számíthatott. A zöm pedig nem állhatott meg közvetlenül az ellenség orra előtt pihenni, főzni. Egyetlen értelmes hadvezér sem akadt 1859 előtt, aki ne tudta volna: egy rövidesen bekövetkező, nagy erőkkel vívott küzdelem kivételes feszültséget teremt a katonákban, feledtetve éhséget, fáradtságot.

Forey 12 óra körül kapta meg a jelentést Urban felbukkanásáról. Ismeretlen volt számára az ellenséges erők nagysága, összetétele, még az osztrákok harcmódja is. Harcolt Afrikában, a Krím-félszigeten, a legvégső erőfeszítésekre is képes volt, és rendkívüli harci tapasztalatok birtokában elnyerte katonái teljes bizalmát. Tudta, hogy mögötte áll Baraguay másik két hadosztálya, sőt elérhető távolságban a 2. hadtest is, amelynek katonái gimnasztikai mozgással időben felzárkózhatnak. Alkonyat előtt számíthatott rájuk. Addig felkészültnek érezte magát bármilyen fölény elleni harcra. Visszavonulási útja is szabad volt. Riadóztatta Vogherában álló két – Beuret és Blanchard tábornokok – dandárját, előzőt a dombok, utóbbit az út és vasút közötti sávba, illetve a vasúttól a folyam felőli lapályra rendelte, hogy kis ívben biztosítsák a Voghera felé vezető összeköttetési vonalat. Piemonti lovasai zömével és két fogatolt löveggel, Beuret-val együtt Genestrello–Montebello felé vágtatott, utolért két, korábban elővédre rendelt és az elől állók leváltására készülő zászlóaljat. Futásban zárkóztatta őket a biztosítók vonalába. Több, mint 1000 katonájával rávetette magát az út melletti szélső domboknál Urban 1300 fős első csoportjára. Az osztrákok éppen első századait szorították vissza Montebello–Genestrello között. Lovasai vágtatva törtek rá a gyalogosokra – a 39. nyíregyházi ezred 3. zászlóalja –, azok négyszögeket formálva védekeztek. Közelről leadott sortüzekkel okoztak súlyos veszteségeket. A lovasok szétrebbentek, Beuret pedig elit lövészszázadaival a dombok pereméről a jól látható négyszögeket lövette. Célozni is alig kellett. Az összezárt tömeg olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy egyelőre ki kellett vonni a harcból. Urban lövegei azonban elhallgattatták Forey két ágyúját. Friss osztrák erők vonultak előre. Az elővéd dandár jobbszárnya Genestrello előtt a vasút és az út között, a balszárny Montebellóban a dombokra vont lövegekkel, középütt az út és a dombsáv széle között egy zászlóalj. A csoportosítás másik köteléke, a 9. hadtest dandárja tartalékban maradt Casteggióban. Ugyanebben az időben Forey a teljes Beuret dandárt a vasút és Montebello közé vonta, és 3500 katonájával elsősorban Genestrello, illetve Montebello előtt készült ellenlökésre. Az első összecsapásokból következtetni tudott ellenfele harcmódjára. A bevetett erők több lépcsőben álltak fel. Vékony csatárláncuk mögött egyenletesen zárt, széles vonalban az első osztályok, majd a hatásos lőtávolon – 100-150 m – túl a második sor támogatásul. Mozgásukat és irányításukat rendkívüli módon megnehezítette a jellegzetes itáliai termelési kultúra. Nem látott összefogott, nagy csapásmérő egységet, egymás melletti ütegeket. Nem kellett áttöréstől tartania. Ezért az afrikai és a krími háborúban begyakorolt zászlóaljait önálló feladatokkal bízta meg, a zászlóaljparancsnokok pedig a századokat. Forey nem rendelt ki külön tartalékot, mint Urban a lépcsők mögötti oszlopokból. Minden harcoló alegységének magának kellett szerveznie saját biztonságát. Nem képezett összefüggő vonalat, hanem ahol nem fenyegetett veszély, elvonta a katonákat, és oda csoportosította őket, ahol szükségét érezte. Állománya Voghera előtt hagyta kenyérzsákjait is, csak a patronokat hozta magával. Mozgékonyabb lehetett, mint Urban 30 kilós terhet cipelő katonái. A Montebellóhoz kijutott osztrák zászlóaljak ellen küldte a piemonti lovasokat, hogy rohamukkal csökkentse a gyalogosaira nehezedő nyomást. Ismét négyszögekbe zárt katonák engedték 20-30 m-re a rájuk csapó lovasokat, és sortüzeikkel súlyos veszteségeket okoztak. A huszárok is felbukkantak. A sűrű növényzetben ember-ember ellen harcolt. A piemonti beavatkozás azonban sikerrel járt. Montebello felől Urban nem mozdult Genestrello felé. Három jobbról előrevont zászlóalja azonban a dombok lábánál, a vasúti töltésen és a gát útján elérte a majorságot. Genestrello vonalát Forey egy ezredesre bízta, maga pedig a dandárparancsnokkal a Montebello előtti jobbszárnyát irányította. Genestrello mellé, a vasúthoz, illetve a vasúttól északra fekvő síkra pedig felzárkóztak a másik dandár – 7 zászlóalj, 6 löveg – első zászlóaljai. Nekik kellett tartaniuk a Stradella–Voghera fő közlekedési vonalat. Az ezredes helységharcban gyakorlott katonái pedig épületről-épületre harcolva tisztították meg a majorság házait, és Blanchard zászlóaljaival biztosították a Vogherához vezető, előremozgást megkönnyítő töltést és a gátat.^[130]

Stadion két óra körül Montebellóhoz érkezett, és felelősségre vonta Urbant, hogy fölösleges igyekezetével túljutott a végpontnak kijelölt Casteggión és elszakította a balszárnyat a másik két oszloptól. Leállíttatta a Genestrello elleni harcot, és Urbant az eredeti parancs végrehajtására utasította. A franciák azonban nem engedték elszakadni ellenfelüket. A Genestrellónál, illetve Montebellónál állók sűrű csatárláncokban, századokra bontakozva az eperfák és szőlőlugasok átláthatatlan labirintusában, illetve a sík földek embermagas kukoricatábláiban hol itt, hol ott rohantak rá ellenfelükre, majd visszaverve, újra tűzharcot vívtak. Urban katonái már lőszerhiánnyal küszködtek, mert a vonalak alig tudták kézitusában érvényesíteni fölényüket, ezért folytonosan lőtték a sortüzeiket. A franciák háborúkban megszokott, célzott lövéseikkel lassú tűzharcot vívtak, és egyszer sem használták el összes patronjukat. Az osztrák visszavonulás elakadt. Stadion már Urban jelentésére a harctérre rendelte másik két, 3 illetve 5 km-re táborozó oszlopát, Urbant pedig utasította, hogy Casteggio helyett tartsa Montebellót. A döntést a másik két oszlop beavatkozásától várta. Paumgarten középső csoportjából – Gaál és Bils dandár, 5000 illetve 4000 katona – Gaálnak Montebellóhoz, utóbbinak Casteggióhoz kellett felzárkóznia, a bal oszlopnak Hessen vezetése alatt pedig a Genestrellónál lekötött zászlóaljakat kellett mentesítenie. Jóval elmúlt délután három óra, amikor az oszlopok elővédjei megközelítették a számukra kijelölt pontokat. Ezalatt Blanchard valamennyi zászlóaljával csatárláncot vett fel a vasúti töltés két oldalán, afrikai lovasaival pedig rohamot indíttatott a támadókkal szemben. A majorságnál harcoló osztrákok visszavonultak, és mielőtt csatlakozhattak Urban Montebello szűk utcáin, házaiban és a templomkert kőkerítése mögötti védekezőkhöz, a franciák Forey és Beuret személyes vezetésével, a fák és a szőlők között rejtve újabb rohamot indítottak Urban még hátrálás közben összekeveredett és a házak közötti, zárt védelemhez nem szokott katonáira. A kézitusában azonban az osztrákok jobbak voltak. Forey ismét kiszorult Montebellóból. Blanchard Genestrellótól messzehordó lövegeivel hatásosan zavarta Hessen és Paumgarten oszlopainak előrevonását. Mindkét csoportosításnak több kisebb oszlopba bontakozva kellett megküzdenie a felázott talajjal, a sűrű növényzettel. Paumgarten vasútra támaszkodva mozgó elővédje ütközött először Blanchard vonalába. A vasút egy alig 3 m széles gáton vezetett, ahol az ütegeket előre lehetett vonszolni, a gyalogság jobbra és balra törhetett előre. Afrikai lovasok oldalról csaptak le az első zászlóaljakra, szemből francia lövészek csoportjai rohamozták meg a sűrű növényzetből felbukkanókat. Délután öt óra tájban, amikor a leghevesebb kézitusa dúlt Montebellóban, Paumgarten elővédjének parancsnoka visszavonulót fúvatott.^[131]

Hessen tábornok dandárja akkor közelítette meg északról a vasutat, amikor a középső csoport Casteggio felé hátrált. A magas kukoricában, egymással nagyjából kiigazodva mozgó oszlopok első századai megtorpantak, amikor Blanchard vonalából koncentrált tüzérségi és gyalogsági tűzcsapás érte őket. Az él elakadt, a hátul mozgó alegységek megálltak, a parancsnokoknak nem volt áttekintésük a helyzetről, Hessen pedig hátul lovagolt. A hírvivők ide-oda száguldoztak a jelentésekkel, parancsokkal. Mire néhány hátsó kötelék felzárkózott és szétbontakozott volna a vasúti töltés előtt, Blanchard újabb rohamokkal zavarta ellenfelét. Hessen nem vállalta kimerült katonáival a közelharcot. Dandárját szabályos vonalba sorakoztatta, az első lépcsővel folyamatosan sortüzeket lövetett, és amikor Blanchard lövészei sok katonáját kilőtték, a hátsó sor lépett az első helyére. A csata befejezéséig egyik fél sem indított több rohamot. Urban öt óra után valamivel Montebello legmagasabb pontjáról, a templomdombról felfigyelt két Voghera térségében mozgó hatalmas oszlopra. Mintegy 40000 katonára becsülte a közeledőket. Az egyik Bazaine, a másik Ladmirault hadosztálya volt, és mögöttük jöttek a 2. hadtest csapatai. Nem várták meg Forey jelentését. Az ágyúdörgésre azonnal indultak.^[132]

Hat óra előtt Montebello közelében hirtelen megjelentek a Bobbio felé, kapcsolatfelvételre kirendelt, és az ágyúdörgés hangját követő különítmény első századai. A parancsnok – Autemarre ezredes – a robbanások sűrűségéből nagy csatára következtetett, gyorsított menetben sietett a csatatérre. Forey végső rohamot rendelt el Montebello ellen. Beuret az első sorban, Forey közvetlen közelében vezette dandárját, amikor fejlövést kapott. A hadosztályparancsnok a falu szélső házai ellen rendelte az első századokat, a bobbiói részleget a másik oldal ellen, hogy kézitusában tisztítsák meg az ellenállási fészkeket, a zöm zászlóaljait pedig az utcákon védekező osztrákok ellen vetette be. A legmagasabb pont, a templomdomb elfoglalásához külön tartalékot képezett. A bobbiói csoportosítás első századai a dombok felőli oldalról küzdötték előre magukat. Urban lövegei a templomtól kartáccsal söpörték el a szűk utcákon nyomulókat. Forey katonái ekkor házról-házra, az osztrákokat közelharcra kényszerítve, az ellenségtől fedezve jutottak ki a templomkerthez. Fél hétkor harcba lépett a tartalék. Áttörték a templomkert kőkerítését és birtokba vették a templomot. A sietve visszavonuló osztrákokat néhány löveg biztosította. A tüzérek kilőtték utolsó kartácstölteteiket, és a pillanatnyi zavart kihasználva fogatoltak és eltűntek Casteggio felé. A jobbszárny, a Hessen oszlop, még Montebello elestekor is harcban állt Blanchard zászlóaljaival. Utóvédje, a Fogaras–Nagyszeben térségéből érkezett 31. gyalogezred két zászlóalja közelharcban, illetve sortüzek fedezete mellett biztosította a dandár hátrálását. A hadtest még az éjjel Vacarizzához vonult. A zöm átkelt a hídon, a 9. hadtest és Urban dandárjai a hídfőben maradtak. Baraguay parancsára sem Forey, sem a felzárkózott Bazaine és Ladmirault nem üldözte ellenfelét.^[133]

A hadjárat első jelentős csatája osztrák vereséggel végződött, ami a franciák hadműveleti és taktikai fölényét, a katonák magasrangú harcászati tulajdonságait bizonyította, annak ellenére, hogy közelharcban az osztrákok minden esetben jobbak voltak. 22000 gyalogos, 1200 lovas, 68 ágyú csaknem háromszoros fölényt jelentett 8500 gyalogossal, 1500 lovassal és 12 ágyúval szemben. Stadion azonban úgy irányította a csatát, mint aki Casteggio elérésekor végrehajtotta a fővezéri parancsot – Urban megrovást is kapott, hogy túllépte hatáskörét és veszélybe sodorta az „erőszakos felderítés” eredményét –, és a lerázhatatlan franciákkal szemben csak defenzívára törekszik. Vacarizza előtt állította fel tüzérsége jelentős részét és erős gyalogsági tartalékát, minden bevetett oszlopának harmadát hátrahagyatta biztosításul, a harcban pedig betartotta a több lépcsős felállásra vonatkozó szabályzat előírásait. Az első vonalak parádés rendben mozdultak előre, a második lépcsők begyakorolt módon váltottak, és a dandárok oszlopban sorakozott tartalékai csak végszükség esetén vetették be magukat a közelharcba. Így a teljes erőből, a 22000 gyalogosból – a huszárok kivétel nélkül részt vettek a csatában – mindössze 12000 fő állott tűzben, illetve hajtott végre szuronyrohamot. A veszteségeket is a bevetett létszámhoz célszerű mérni: 46 tiszt, 1377 katona – halott, sebesült, eltűnt – a hivatalos adatok szerint. Gyulai, jelentése idején nem tudhatta, hogy az eltűntek – 4 tiszt és 303 fő – közül, mintegy 200 fő súlyos sebesülten, nem szállítható állapotban maradt a csatatér házaiba beszállásolva. A csatatér falvainak plébánosai adtak hírt sorsukról: „…A környék papjai arról számoltak be, hogy a franciák, a szétszórt házakban fekvő, súlyos sebesülteket borzalmas módon agyonszúrták…”^[134] A franciák vesztesége a május 20-i, hivatalos adatok szerint 723 – halott, sebesült – főt tett ki. A jelentés elhallgatta, hogy a piemonti lovasság 400 halottat és sebesültet veszített, továbbá, hogy a Montebello környékén hirtelen felállított tábori kórházakban 1300-1500 sebesültet kezeltek. Sokan belehaltak sérüléseikbe. Számuk nem ismert.^[135]

A csatáról a legtalálóbb összefoglalót Olberg porosz generális írta: „…Bár Forey tábornok csak első alkalommal került szembe az osztrákokkal, akiknek teljesen idegen harcmódja volt, és utasításait csak a harc helyszínén adhatta ki, mégis ügyesen ragadta meg a kezdeményezést az ütközetben. Kezdettől fogva a dombvonulat jobb oldali meghatározó emelkedőire támaszkodott erőket csoportosítva átkarolásra törekedett, minden újonnan beérkező zászlóalját pedig sűrű csatárláncokba bontakoztatta a mögöttük oszlopban haladókat azonnal, személyesen szuronyrohamra vezényelte. Tartalékok nélkül, csaknem minden embert az első vonalban bevetve, törekedett Forey az erők helyi koncentrációjára. A franciák feltartóztathatatlan, állandó offenzív előremozgása kiegyenlítette az osztrákok háromszoros fölényét, … amely ahelyett, hogy egyesült erővel, a Vogherába vezető jó úton minden erővel előnyomult volna és szétverte volna a franciák balszárnyát, 3 oszlopban, 1 ˝ mérföld – 11 km/a szerző – szélességben egyenletesen szétbontakozva mozgott előre, és meg is maradt ebben a szétbontakozott formációban. Pedig a csata több, mint hat óra hosszat tartott. Elegendő idő, hogy a különböző osztrák csapatrészeket – amelyekből kevesebb, mint a fele vett részt közvetlenül a harcokban – egyesítse. Az osztrák katonák minden bátorsága ellenére a csatát a parancsnokok bizonytalankodva és eltökéltség nélkül vívták…”^[136]

Napoleon végleg a Pó mellé kényszerítette Gyulai hadseregét. Elhitette a folyam melletti offenzív szándékát. Még aznap este utasította hadtestparancsnokait, hogy vasúti szállítással jussanak ki az Alessandria–Vercelli–Biella vonalon a Sesiától nyugatra fekvő sávba, majd összpontosuljanak egy Milánó elleni csapásra a határállomás és a Lago di Maggiore közötti térségben. Egész hadserege öt napon keresztül óriási, csaknem 100 km-es menetet hajtott végre Gyulai orra előtt, a biztosítóitól alig 4-7 km-re nyugatra, anélkül, hogy azok észrevették volna.

III. rész
Hadműveletek 1859. május 20. – június 4. között

A humanitás elemei a kor háborúiban

A genfi konvenciók megkötése előtt, még 1859-ben is, a harcoló feleket a sebesültekkel és a hadifoglyokkal szembeni, a korábbi szokásokra visszavezethető embertelenség jellemezte. Montebellónál az osztrákok pl. sorsukra hagyták a súlyos sebesülteket, a franciák pedig egyszerűen lemészárolták őket. Henri Dunant genfi polgár turistaként tartózkodott Itáliában a szörnyűséges események idején. Szemtanúja volt a kiszolgáltatottak nyomorúságának, amit később „Un souvenir de Solferino” címmel a világ tudomására hozott. A keresztes háborúkat követő évszázadokban a rablásra szakosodott ellenfelek között már felbukkantak a humanitás elemei, amelyeket az ún. fogolycsere-szerződések – Rantionirungs-Verträge –, a megerődített helyek és szigetek védőrségeinek fegyverletétele és elvonulási lehetősége, az ellenséges területen hagyott betegek és sebesültek ellátását biztosító, ideiglenes fegyverszünetek, a fogságba esett orvosok és tábori borbélyok, illetve a háborútól érintett forrásokat és fürdőket használó vendégek és betegek semlegessége jellemeztek. A folyamat kezdetére példa az 1669-ben a III. Frigyes és Münster püspöke, illetve a franciák között megkötött, az egymás sebesültjeit is érintő bonni szerződés, XV. Lajos 1717-ben kiadott, egészségügyi magatartást szabályozó, 62 cikkelyből álló „Reglementje”, a poroszoktól és osztrákoktól 1741-ben Grottkauban, majd a nagyhatalmaktól 1759-ben Brandenburgban aláírt egyezmény. 1743-ban a Dettingen melletti csata után a szemben álló hadvezérek – Earl of Stair és Noailles hercege – első ízben nyilvánították szabad területté a felek katonai kórházait, és katonáikkal közösen védték őket.

A kivételes esetekkel szemben azonban a hadak szörnyű vérveszteségeket okoztak egymásnak is, és az útjukba kerülő lakosságnak is. A gyújtogatás, fosztogatás, zsarolás, erőszak mellett a katonák tömegeitől kirobbantott járványok egész térségeket néptelenítettek el. A katonák a megerőltető menetek, éhség, rossz szállások, hiányos higiénia, hideg, nem az időjáráshoz alkalmazkodó ruházat miatt inkább legyengültek, mint megedződtek, és nagyobb számban estek áldozatul a betegségeknek, mint a harcoknak. A hadseregek többé nem lehettek önfenntartók, mint a harmincéves háborúk alatt. A hadvezetés engedelmességet követelt a beosztottaktól, de az erők óvása védelmében meghatározta az életfeltételeket is. A legénységet raktárról élelmezték – ötnapi menetnél távolabb nem lehetett csatát vállalni –, a katonák két – napi két font kenyér –, a lovasok három porciót vittek magukkal. A többit az ellátó kocsik, a mészáros-oszlopok, a marhacsordák biztosították. A sebesülteket és betegeket elsősorban az ezredek ápolták: kettős sátrakban, falvak szélén álló házakban, ahonnan a tartós kezelést igénylőket a hadtest/hadsereg állandó kórházaiba szállították át. Az egészségügyi körletekben a tábori borbélyok 10, lovasságnál 6 segítővel, 3-4 kenyér és 2-3 szénaporció, illetve katonánként egy patika-garas ellenében – a legények 2 kenyérporciót kaptak naponta – látták el a rászorultakat. Hetenkint kétszer mindenkit meg kellett borotválniuk fejenkint és havonta egy garas ellenében, tiszteket ingyen, cserébe bárhol belátás szerint egészíthették ki jövedelmüket. Az állandó kórházak képzett – 5000 főre 10 egyetemet végzett vagy ajánló levéllel rendelkező orvosokkal – és legalább 100, többnyire ellenséges területről menekült lakosokból, katonafeleségekből, obsitos katonákból toborzott ápolóval látták el feladatukat. Az ápoló szerzetesrendek saját épületeikben, külön szervezettel és ellátással a seregtől függetlenül működtek.^[137]

A hadvezéreket azonban elsősorban a háborús siker érdekelte, és figyelmen kívül hagyták a hadműveleteket gátló humánus elveket. Szuvorov például Varsó egyik, Prága nevű negyedében 12000 sebesült és beteg felkelőt mészároltatott le, Napoleon első diadalát, Toulon visszafoglalását 21000 védő kifosztásával és megölésével koronázta meg, 1809-ben Zaragoza ostromában 100000 spanyol és francia katona és lakos veszett oda a harcokban és a ragályban, és a győzteseknek menekülniük kellett az elfoglalt és elnéptelenedett városból. Poroszországban kötelező szokássá vált a francia háborúk alatt, hogy a sebesülteket ott kell hagyni a harctéren. Napoleon a lützeni csata után úgy távozott, hogy „…a császári kíséret több, mint 60 kocsija vágtatva hagyta el a főhadiszállást és a kerekek gyakorlatilag darabokra szaggatták, eltiporták a francia sebesültek szerte heverő tömegét.” Az 1812-es oroszországi hadjáratban megengedett szokássá vált az emberevés. A lipcsei csata után a szövetségesek 35000 sebesültet hagytak sorsukra a harcmezőn, ellátás nélkül. 1849-ben J. Haynau részben megölette Brescia lakosságát, az életben maradottakat pedig terpentinnel leöntött házaikba záratta és rájuk gyújtatta. Éppen a francia háborúkban legtöbbet szenvedett Németország területén született meg az az asszonymozgalom, amely megváltoztatta a sebesültekkel, beteg katonákkal, áldozatokkal szembeni brutális nemtörődömséget. 1813-tól Luise porosz, Caroline bajor királyné, a berlini filozófus Fichte felesége és a Hansa államokba akkreditált orosz követ neje, Stuve asszony hívta életre azt a segélyszervezetet, amelyhez a Német Szövetségben uralkodó fejedelmek és főhercegek hozzátartozói szinte egyöntetűen csatlakoztak. Kórházakat, szükség-lazaretteket állítottak fel, és adakozásra szólították a polgárokat gyógyszerek, kötszerek, élelem, ágynemű… stb. vásárlására.^[138]

A harctéri sebészeti tapasztalatokat először Ambrois Paré francia követői rendszerezték, utánuk az angol William Harvey jutott el az ütőerekkel kapcsolatos felfedezéshez, majd Marcell Malphigi a mikroszkópos anatómia megteremtéséhez és az első amputációkhoz. A háborús gyakorlatnak köszönhette tudását a sebesültellátás módszereinek összegzője, a frankfurti születésű Lorenz Heister, a haberstadti Purmann és a nagy hadseregek egészségügyi szervezetének kialakítója, Johann Goercke. Utóbbi 1775-ben hozatta létre uralkodójával az egységes kezelési módokat oktató és a tábori lazarettek hálózatát működtető „Friedrich-Wilhelm-Institut” tudományos központot. A katonaorvosi hivatást választók itt szerezték meg a kor legfrissebb szakmai ismereteit, a gyakorlati tapasztalatokat, sőt a porosz király, Frigyes és Goercke közötti elsőrangú viszonynak köszönhetően a társadalmi presztizst is. Goercke hatását jelzi, hogy 10 évvel később Bécsben is létrejött a hasonló célú „Josephs-Akademie”. A porosz tábori főorvostól alig maradt nyomtatott emlék. Ugyanakkor az ő nevéhez fűződik a beteg katonákat elkülönítő, un. „gyengélkedő” hálózat elterjesztése és mindenekelőtt a napoleoni háborúk végén rohamosan erősödő német asszonymozgalmak szakmai irányítása. Munkatársa és utódja Dr. E. Gurtl a hosszú európai háborús korban megkísérelte újraéleszteni a szembenálló hadseregek vezéreiben vagy tábornokaiban a korábban ismert szokást, hogy a csaták után kölcsönösen lássák el a harctéren maradt sebesülteket, illetve időleges fegyverszünettel biztosítsák legalább a saját rászorultjaik ápolását és hátraszállítását. Goercke hatása fedezhető fel a francia Richard de Haut-Sierk egészségügyi főfelügyelő intézkedéseiben, aki még XVI. Lajos alatt Metz, Lille és Strasbourg városokban állított fel tábori orvosképzőket illetve Gustav Orraeus pétervári katonasebészi akadémiájának szervezésében. Angliában a 18. század második felétől a flotta fősebészei, John Pringle és John Hunter, a Habsburg Birodalom háborúiban Alexander Brambilla, Joseph Mohrenheim és Johann Hunczovsky, Franciaországban Victor Broussais és Dr. J. Dominik Larrey a kiemelkedő és iskolát teremtő, tekintélyt parancsoló egyéniség. Utóbbi Amerikában a híres „La Vigilant” hajóorvosaként dolgozott, majd Custine tábornok főorvosa lett. Megteremtette a francia haderő ápoló bázisát, az „ambulancia-hadosztály”-szervezetet. Egy ilyen kötelékben 15 sebész, 57 képzett ápoló kísérte a harcoló seregeket 12 könnyű és 4 nehéz sebesültszállító kocsival, megfelelő lazarett-berendezésekkel, kötözőanyagokkal, élelemmel. A hadosztályhoz tartoztak még a lóra szállt orvosok, segédorvosok és 12 szanitéc, akiknek a csatatéren szerteszét heverő sebesülteket kellett felkutatniuk és elsősegélyben részesíteniük. A seb- és betegellátás csak néhány területen, a műtéti technikákban és a belgyógyászatban fejlődött látványosan a boncolások során szerzett tapasztalatok hatására. A katonai seborvosi munka a kloroform, illetve az éter felfedezése után javult meg gyökeresen. Az amerikai T. G. Morton, az angol James Simpson és Oliver Holmes, az orosz Nikolaj Pirogov, a kor kiemelkedő sebészei már bonyolult műtéteket és amputációkat hajtottak végre, a nem gőzölt kötések miatt viszonylag magas mortalitással. Hiába ért el sikereket a fertőtlenítésben Semmelweis Ignác és Joseph Lister, az orvosok kételkedtek a szülések utáni halálozások hihetetlen alacsony számaiban. Miazmákra, a levegő poshadására, kozmikus hatásokra gyanakodtak. Az itáliai háborúig csaknem minden katonaorvos a halottak piszkos ingeit használta kezeléskor, amputáció közben senki sem fertőtlenítette sem a kezét, sem az eszközöket. A seblázat senki sem kerülhette el. Az eszközöket, sőt a sebeket is ritkán mosták le szappannal, kefével. A súlyosan sérült katonák hosszú utat tettek meg az operációig: az arcvonaltól általában egy km-t hordágyon a legközelebbi segélyhelyig, a szükségkötéssel vagy anélkül további két km-t kocsikon vagy ülőkosarakban a kötözőhelyig, majd bárkákon, szekereken a mozgó lazarettekig vagy ambulanciákig, végül a szakértők kezébe, a tábori kórházak nyugalmáig. Egy napon belül volt esély a túlélésre, még akkor is, ha valamelyik végtagot amputálni kellett. Viszonylag kevésbé súlyos esetekben is fontos szerepet játszott az idő. Tábori viszonyok között gyakorlatilag nem lehetett kikerülni a szepszist. Hiába kapott a katona már az első kötözőhelyen korrekt és hatékony kezelést, sem a szomorú helyi körülmények, sem az elszállításra várók tömege nem engedte ideális módon működni a legjobban szervezett rendszert sem. Az 1850-es évek statisztikái szerint amputációknál 46-83% között mozgott a mortalitás, súlyos sebesüléseknél 52-95% között.^[139]

A katonai egészségügyben a fordulatot a krími háború rémségei idézték elő. A technikailag egyre tökéletesebb szállító eszközök nagy seregeket tudtak rövid idő alatt kis területen összpontosítani. A megnövelt tűzerejű fegyverek, a kimerültség és a minden higiéniát nélkülöző táborok hatásai óriásira növelték a veszteségeket. 1854 nyara és 1855 ősze között az ugyanazon a hadszíntéren, ugyanazon klimatikus viszonyok között és ugyanazzal az ellenséggel küzdő 309000 fős francia haderőből a csatákban elesett 10000, a 41000 sebesültből meghalt további 10000 katona, míg a betegségek – fagyás, tífusz, vérhas, kolera stb. – következtében 75000 fő. A sereg szerencsére idejében abbahagyta a dobrudzsai hadműveleteket, mert elveszthette volna teljes állományát. A 97000 fős angol seregből harcban csak 2800 katona esett el, a 13000 sebesültből 4000 halt meg, míg betegségekben 17000. Az ostromló erőből 25-30% körül volt a véres és nem pótolható veszteség. A franciáknál az orvosi szolgálat a főhadbiztosság alárendeltségében működött, azaz a sebesült- és betegellátás igényeiről a hadtápos szemléletű tábornokok döntöttek, míg az angol haderőben éppen fordítva. Az angolok a viszonylagosan kisebb veszteségeiket elsősorban több orvosuknak – a csaknem 100000 főre 415, míg a franciáknál a 309000 főre 550 – köszönhették, továbbá a különleges meghatalmazással rendelkező Miss Florence Nightingale és 37, illetve Miss Stanley és 50 előkelő hölgyből álló egészségügyi csoportjának. Elrettentőbb viszonyok uralkodtak az orosz hadseregben. A Donnál 180000, a török-orosz határon 55000, Szevasztopolnál 40000, az Azovi- és a Fekete-tenger partján 80000 katona védekezett. A fegyveres összecsapások 129000 áldozatából a véres veszteség – elesett, eltűnt, sebesülésébe belehalt – 44% volt. A járványokban elhunytak számáról a szerző nem talált adatot. A teljes állomány harmadánál nagyobb arányt lehet feltételezni. Nikolaj Ivanovics Pirogov, híres orosz tábori orvos jelentéséből: „…csak arra kell gondolni, hogy sem a betegek szükséges ellátásához, sem az életfeltételek legnélkülözhetetlenebb biztosításához, amelyek akkor a félszigeten szükségesek lettek volna, a hadszíntéren semmit sem lehetett találni. Mindent messziről kellett szállítani. Ritkán lakott sztyeppéktől átkarolva, a legközelebbi nagyvárosoktól 50-60 mérföldre (egy mérföld = 7,5 km), a mezőgazdasági lakosságtól megfosztva a félsziget léte egyes-egyedül a birodalom távoli részeitől függött.” Kezdetben 188 tábori- és 18 hajóorvos kísérelte meg ellátni a sebesültek és betegek tömegét, akikhez később több száz medikus és 114 német és amerikai orvos csatlakozott. Többségük a járványok áldozata lett. A hátraszállítás nehézségei miatt az angol és a francia sebesültek és betegek hamarabb eljuthattak hajókon Skutari, Abydos Reinkoi, Smyrna, Isztambul, Gallipoli, Várna, Málta, Gibraltár, Toulon, sőt Southampton kikötőibe, mint az oroszok a legközelebbi nagyvárosok kórházaiba.^[140]

A járványok megelőzésében és megfékezésében a krími háború idején a legfeltűnőbb eredményeket dr. Felix Krauss, a budai főhadparancsnokság vezető orvosa érte el. 1841-ben harmincöt évesen jelentette meg egyik legfontosabb, gyakorlati tapasztalatokkal alátámasztott elméleti művét, „Die Eigenthümlichkeiten und Krankheiten der Armee”, majd három évvel később „Anleitung zum praktischen Militärdienste der Form und Bedeutung nach” címmel a következőt. Felismerte, hogy nagy csapatösszevonások alkalmával kerülni kell a lakott településeket, rendkívüli figyelmet kell fordítani a csapathigiéniára, azonnal el kell temetni minden elhullott állatot, a járványok kitörésekor el kell különíteni a betegeket, el kell égetni a szennyes anyagokat, biztosítani kell a tiszta ivóvizet, gondoskodni kell a rendszeres mosásról … stb. A „széttelepítés-szisztéma” bevált. Az általa felügyelt moldvai seregnél nem harapóztak el úgy a járványok, mint a Bukovinába vezényelt osztrák hadtesteknél. Utóbbiak néhány hét alatt több, mint 10000 főt vesztettek. Egész ezredek haltak ki. Akadt huszárregiment, ahol csak lovak maradtak, és a gyalogosok vezették őket a hátországba.^[141]

Az európai hadaknál még az 1850-es években is fennmaradt a francia háborúkban elterjedt szokás, hogy az egészségügy hiányosságait a helyi parancsnokok a lakosság segítségével pótolták. A sebesülteket, ha a harchelyzet megengedte, a győztes csapatok gyűjtötték össze, rekvirált kocsikra rakták és valamelyik védelmet nyújtó településre szállíttatták őket. A kirendelt parasztok, többnyire részegen, vagy együttérzés nélkül hajtották lovaikat a rázós utakon, kocsmáknál meg-megállva, hogy a nyomorultakat, ha útközben nem estek le a kocsiról, rásózzák valamelyik befogadó családra, vagy egyszerűen otthagyják a templom lépcsőjénél. Az egészségügyi hatóságok tudása, igyekezete nem állt arányban a megnövekedett szükségletekkel, az alárendeltek pedig bürokratikus szokásaik szerint intézkedtek. A francia katonai vezetés nem tanult a krími tapasztalatokból. A főhadbiztosság maradt az orvosok és ápolók felettese, minden anyagi ellátás felelőse. A krími rémségek után még a higiéniai előírásokat sem szigoríttatta meg, továbbra sem biztosította a katonaorvosi szolgálat presztizsét, a magalázó fizetségekkel távoltartotta a hozzáértő szakembereket a seregtől. Csak perifériára szorult, deviáns sebészek, belgyógyászok vállalták a csapatoknál a megfeszített munkát. A mozgósítható, 750000 fős francia haderőben az állománytábla mindössze 1447 tábori és hajóorvost, 358 állatorvost és 319 diplomás gyógyszerészt írt elő. Egyik számot sem sikerült feltölteni. A hozzáértés és a higiénia hiányai miatt az amputációk és a súlyos műtétek utáni mortalitás elérte a 90%-ot. III. Napoleon csak közvetlenül a háború előtt, 1859 áprilisában engedélyezte, hogy a katonaorvosok és gyógyszerészek a hivatalnoki beosztásból a tiszti állományba kerüljenek és tiszti fizetést kapjanak. Elkésett intézkedés volt. Ugyanakkor Angliában a krími háború tanulságai és a felháborodott közvélemény rákényszerítették a hadvezetést a változtatásokra. Külön, orvosi vezetés alá rendelt katonai szakszolgálattá vált az egészségügyi szervezet. Európában ismeretlen magas fizetések és egyéb szolgáltatások vonzották a szakembereket. A kezdő tábori orvos napi 0,10, öt év európai vagy három év gyarmati szolgálat után 0,12-0,15, tizenöt év után 1-3 font illetményt kapott, és huszonöt év után az ellátás felével nyugállományba lehetett vonulni. A szigorú higiéniai előírások miatt pedig az angol katonakórházakban az amputációk és súlyos műtétek utáni mortalitás alacsony értékekre süllyedt.^[142]

Az itáliai francia haderő a hadműveletek kezdetekor mindössze 124 katonaorvossal érkezett a frontra. A sereg szervezetszerű létszámának feltöltésekor – 200000 fő a kiszolgálókkal együtt – sem emelkedett többre 391 főnél, ami a krími háborúban elért arányhoz – 1000 katonára 0,72 orvos – képest az olasz hadszíntéren – 1000 főre 0,82 – alig változott. Súlyosabb következményeket okozott, hogy a véres csatákhoz igazított követelmények szerint a teljes orvosi állomány 1/3-ának kellett volna az első vonal ambulanciákon szolgálnia, de csak 1/4-e kapott parancsot. Ugyanez a hiba jelentkezett a segéderők és a felvigyázó ápolók kirendelésekor is. A tüzérség, a műszakiak, a szállító oszlopok egyetlen képzett személyt sem kaptak. A főhadbiztosság azzal számolt, hogy a baráti ország helyi kórházai és személyzete pótolják a hiányokat. A sűrűn lakott, megfelelő vasút- és úthálózattal és beszállásolási lehetőséggel rendelkező Piemont, elvileg, megfelelt az elvárásoknak. A gyakorlat azonban bizonyította a tévedést. Az előírások szerint a létszám 8%-ának kellett ápolási férőhelyet biztosítani. A hadbiztosság Franciaországban hagyta a központi katonai kórházakat, és csak 12 – egyenkint 500 ágyas – lazarettet vonultatott a hadsereg után. A hadszíntéren összesen 45 piemonti kórház működött. Az érkező francia orvosok a sajátjaikon túl csak 10 piemonti kórház katonai felhasználására vállalkozhattak, másutt, szükség esetén, legfeljebb egy sebészt vagy belgyógyászt állíthattak be. Utóbbiak a nyelvi nehézségek miatt főorvosként irányították a munkát, a helyi személyzet csak kisegítőként működött.

A hadjárat jellege – vasúti szállítással, gyorsan hatalmas tömegek sorakoztak fel kis területen –, illetve a hadjárat várható lefolyása – rövid idő alatt, modern fegyverekkel vívott egymásutáni, véres csaták – miatt számítani kellett a sebesültek és a betegek tömegére. Tehát a krími háború egészségügyi gyakorlatával ellentétben nagy befogadóképességű és képzett személyzettel ellátott, kiterjedt háttérintézményi hálózatot és megerősített harctéri ambulanciákat kellett volna létrehozni. Az események felkészületlenül érték mind a francia főhadbiztosságot, mind az egészségügyi szolgálatot. A 124 katonaorvos és a létszám alig 5%-át kitevő kórházi kapacitás kiáltó ellentétben állt a szükségletekkel. Ráadásul a hanyag hadbiztosok óriási hiányokat idéztek elő az eleve gyengén működő rendszer működésében a kötözőanyagok, hordágyak, sebészeszközök, gyógyszerek, csonttöréshez szükséges merevítő lécek késedelmes szállításával. Az első, a montebellói csata után a felelősök még nem ismerték fel a várható katasztrófa méreteit, pedig a krími rémségekhez hasonló tragédia kezdett kibontakozni, és ezúttal a hadszíntér közelében nyüzsögtek a legkülönbözőbb nációhoz tartozó újságírók, és alig várták, hogy kiteregessék a felelősök szennyesét. Hiába sürgette felettesét, a hadbiztosság vezetőjét dr. J. C. Chenu és dr. J. Larrey az itáliai francia erők főorvosa: „…Úgy tűnik, újabb harcok állnak előttünk és igen sajnálatos lenne, ha ismét képtelenek lennénk biztosítani a sebesülteknek kijáró segítséget és előteremteni a továbbszállításukhoz nélkülözhetetlen eszközöket. Kérem, hogy sürgősen rendelkezzen a feladatokhoz járó segédeszközök kiutalásáról és előre gondoskodni arról, hogy a következő összecsapásokban az ambulanciák elegendő sebesültvivő és ápoló személyzettel, az elvárható segédanyagokkal – kocsik, hordágyak, hordkosarak, kötözőanyag – végezhessük kötelességünket…” Csak június eleje után indultak Piemontba az újabb lazarettek, és kezdődött meg a templomok, középületek összeírása a nagytömegű sebesült és beteg befogadására. A hadbiztosság azonban sem a vízellátást, sem a minimális higiéniai követelményeket nem tudta bennük biztosítani.^[143]

A francia hadügyminiszter háború előtti rendelete szerint minden gyalogzászlóaljnak egy málhásállatot kellett kapnia, két kosárban a szükséges eszközökkel, gyógyszerekkel és 200 sebesült ellátásához elég kötözőanyaggal. Valamennyi hadosztálynak négy orvosi ládában sebészi készleteket, gyógyszert és 2000 gyolcstekercset kellett magával vinnie, elszigetelt bevetéskor pedig málhásállatokra rakott ún. afrikai ambulanciát, 1000 kötéssel. Minden hadtestnek a hadosztályokkal azonos, a főhadiszállásnak dupla felszereléssel kellett a hadjáratot megkezdenie. A miniszter egyidejűleg gyógyszereket utaltatott ki 15000 beteg háromhónapos ellátásához, továbbá 12 gyógyszertárat és külön 500 vaságyat egy szükségkórház telepítéséhez. A hadbiztosság bürokratái nem hajtották végre lelkiismeretesen a rendeletet, továbbá az is kiderült, hogy az itáliai hadszíntéren a terepviszonyok nem felelnek meg a málhásállatok alkalmazásának. A katonai főhatóság hibát követett el azzal is, hogy utasítása szerint csak magasabb egységek vonultathattak egy-egy ambulanciát a frontharcosok után. Gyalog- és lovashadosztályoknál 4 orvos, 1 gyógyszerész, a főhadiszállásnál pedig, mint tartaléknál 7 orvos és 3 gyógyszerész látta el az elsősegélyszolgálatot. Az ambulanciákhoz tartoztak a hadbiztosság alárendeltségében álló egészségügyi részlegek – 1 tiszt és 30 katona –, amelyek berendezték a kötözőhelyeket, hátizsákban hordták a kötszereket és sebészi eszközöket, gyógyszereket, összeszedték és a kötözőhelyre vitték a sebesülteket, eltemették a halottakat és működtették a konyhát. Minden hadtestparancsnok rendelkezésére állt még egy egészségügyi század – 200 fő és 260 málhásállat, 340 ülő és 60 fekvő sebesült szállítására előkészített kosarakkal. Szükség esetén ők nyújtottak segítséget a hadosztályok ambulanciáinak. E századok vitték a kötözőhelyektől a lazarettekbe, a piemonti kórházakba vagy kijelölt gyűjtőhelyekre a járóképtelen sebesülteket. A Montebellónál álló, előretolt hadosztályhoz azonban a hadtestparancsnok nem rendelt egészségügyi katonákat és málhásállatokat. Forey tábornok pedig a kiélezett harc követelményei miatt még az ambulanciához tartozókat is a frontvonalra rendelte, és csak a zenészeket hagyta a főorvos mellett.^[144]

A piemonti hadsereg 173 tábori orvosa tiszti rangot viselt. A vezető főorvos alezredesit, a kezdő sebész vagy gyógyszerész hadnagyit. Illetményeik megfeleltek a „tanult fegyvernem”, a tüzér- és műszaki tisztek illetményeinek: évi 1300-6400 franc és 20 évi szolgálat utáni, egy rendfokozattal magasabb beosztáshoz mért 50%-os nyugdíj. Az egészségügyi szervezet a belga szisztémát másolta, természetesen az évi fizetéseket kivéve. Zászlóalj-, ezred- és hadosztályorvosok mellett hadosztálykórházak és hadosztály-segédkórházak – Torino, Genua, Alessandria, illetve Chambery, Cagliari, Nizza és Novara – gyógyították a betegeket és sebesülteket. A harctéri szolgálatot pedig a hadosztály-intézmények mellé beosztott egészségügyi századoknak kellett ellátniuk. A hatáskörök pontatlan meghatározása, a rangok és tudásszintek közötti, gyakran kiáltó ellentétek miatt a súrlódások, házi háborúk akadályozták, sokszor lehetetlenné tették a kívánatos ellátást.^[145]

Az osztrák katonai egészségügy a francia háborúk után teljesen gazdátlanná vált. Az uralkodó 1820-ban betiltatta az orvosképző akadémiát, az Udvari Haditanács közlegényi szintre süllyesztette a tábori orvosok társadalmi szintjét. A koronás fő gondoskodásáról szóló, kötelező lelkendezések ellenére a katonák ellátása évszázaddal korábbi viszonyokat tükrözött. Csak 1843-tól lehetett „úr”-nak szólítani az addig közlegényi állományú szakembereket, és a napi néhány krajcár zsoldon és szálláson és kenyérporción túl már havi 19 forint illette őket. 1848. március 14-től azonban már tiszti kardbojtot is hordhattak, a sebész és belgyógyász főorvosok és az ezredorvosok évi 300 forint fizetéshez juthattak, és hadjárat idején a tiszti élelmezési normák illették meg őket. A forradalmi harcok alatti áldozatos munkájukat azonban teljes védelem nélkül kellett végezniük. A felkelő lakosság ellenséges tisztként kezelte őket. A vesztett csaták után hadszíntéren maradt, ápolással elfoglalt orvosok közül 354-en haltak meg, az állomány 14%-a. A megalázó fizetések, a kiszolgáltatottság, a parancsnokok és csapattisztek megvető bánásmódja még a legmegszállottabb orvosokat is elűzte a seregből. Az új uralkodó 1852-ben ismét megnyitotta az orvosképző akadémiát, de a 400 fős évfolyamokból mindössze 75 vállalta a tábori orvosi szolgálatot, közülük évente 40 fő rövid időn belül elhagyta a pályát. 1859-re, a hadjáratra, kevés tehetséges szakember vonult hadba. Biztosabb egzisztenciát kínált a magánpraxis. Többnyire az alkalmatlanok maradtak a sereg kötelékében.^[146]

Az osztrák haderő egészségügyi szolgálatáról egy 1857-ben kiadott legfelsőbb határozat rendelkezett. Gyalogezredeknél 6 képzett és 3 kisegítő orvosnak, lovasezredeknél 5 illetve 4-nek kellett teljesítenie szolgálatot. Zászlóaljankint egy kötözőanyagokat hordó katona tartozott a személyzethez. Sebesültvivőkről a hadtestekhez – általában 4 dandár – beosztott, a birodalom valamennyi nemzetiségéből összetoborzott, 5 tisztből, 1 orvosból és 242 főből álló, 8 négyfogatú és 8 kétfogatú fedeles kocsival, illetve 4 eszközöket szállító országos járművel felszerelt egészségügyi század gondoskodott. A csapatorvosok közvetlenül a harcolók vonala mögött 1000 lépésre hordágyakkal ellátott szanitécek segítségével telepítették az első ellátó lépcsőt, a segélyhelyet. Fél óra járásra hátrébb, a második lépcsőben működött a kötözőhely, mögötte 2 óra járásra az ambulancia. A hármas felosztás a sürgősségi igényekhez igyekezett alkalmazkodni. A vontcsövű, igen pontos elöltöltő fegyverek – franciáknál 33, osztrákoknál 29,2 g súlyú, kúp alakú ólomgolyókkal – hatásos tűztávolsága 500-600 m volt, és a lövedékek a hő- és súrlódási energia miatt erősen deformálódtak, több részre szakadtak és rendkívüli roncsoló hatást fejtettek ki. Mell- és haslövés esetén a katonák életben maradási esélye gyakorlatilag nulla volt. A sebesültvivők elsősorban a végtagsérülteket cipelték az elsősegélyhelyre, illetve támogatták a járni tudókat. A találati valószínűséget, illetve a bajonettekkel szúrt sebeket figyelembe véve, dandáronkint mintegy 400 katona halhatott meg, vagy szerezhetett sérülést egy 6-7 órás csata alatt. 40 sebesültvivő legfeljebb 80 katonát vihetett hátra 1000 m-re a harc végéig, míg a tisztekért saját katonáik voltak a felelősek. A segélyhelytől a kötözőhelyig, illetve tovább az ambulanciáig kocsik álltak rendelkezésre.^[147]

A második lépcső kötözőhelyei, illetve a mögöttes ambulanciák látták el a vérző sebeket, rakták sínbe a törött végtagokat, elvégezték a legszükségesebb operációkat, osztották a gyógyszereket, és küldték tovább a hadtest felvevő kórházaiba a rászorultakat. Utóbbiak 650 ággyal rendelkeztek, 13 négyfogatú, fedeles kocsival szállították a járóképteleneket, továbbá rendelkezésükre állt még egy 70 fős, 100 lóval és 24 országos járművel felszerelt szállító század is. 14 orvos, 1 káplán, 7 fős tiszti törzs, 12 tiszthelyettes és 100 betegőrző katona felelt az egészségügyi ellátásért. Minden hadtest mögött további két pót tábori kórház működött, hogy átvegyék a felvevő kórházak telítődésekor a szállítható személyeket, és gondoskodjanak végleges elhelyezésükről az állandó garnizonkórházakban. A hadvezetés eredetileg a tervezett 180000 fős hadi létszám 10%-ára rendelte el az ágyszámot, áprilisban azonban a várható forró hónapok és az esetleges járványok miatt a befogadó képességet 15%-ra emelte. Összesen 26000 fős mozgó és állandó kórházi hely közül az utóbbiaknak kellett a gyógyítás fő terhét vállalniuk. Milánó, Pavia, Verona, Vicenza, Lodi, Mantua, Velence, Padua váltak az ápolás bázisaivá.

A hadjárat előtt a politikai és katonai vezetés gyors győzelemre számított, és az egészségügyi követelményeket alig vette figyelembe. Alábecsülte az új fegyverek romboló hatását. Nem alkalmazkodott a messzehordó, vontcsövű lövegek hatótávolságához, és az első ellátó lépcsőt, a segélyhelyet a tűzvonalon belülre rendelte. Teljesen figyelmen kívül hagyta mind a krími háború, mind a háború idején szerzett saját tapasztalatokat és nem tette kötelezővé Felix Krauss „széttelepítési szisztémáját”. Nagy tömegek gyors összevonására készült, ismerte a vizenyős térségek malária-fertőzöttségét, a nyári forróság és az esők okozta egészségügyi károkat, mégsem szervezte át a hadtáp hagyományosan akadozó működését, nem változtatott a szinte középkori higiéniai szokásokon, nem hozott járványmegelőző intézkedéseket, még a katonák téli ruházatát és felszerelését sem módosította. Az osztrák egészségügyi szervezet, papíron, átfogta a hadszíntér egészét a harcolóktól a hátországi intézményekig, ugyanakkor a vezetés nem töltötte fel az előírt orvosi helyeket, nem rendelkezett elegendő egészségügyi katona bevetéséről, az elsősegélyben részesülteket rendkívül hosszú, napokig, néha hetekig tartó utakon rázatta, megfelelő élelem-, víz- és közbeni ellátás nélkül, míg az oszlopok elérték a gyűjtőállomásokat. Végül a lóhiányok miatt ökörfogatú szekerekre rakatta a járóképteleneket, amelyek a kevés lomellinai közlekedési vonalon a biztonságos Lombardiába vittek mindenkit. Természetesen torlódásokat okoztak, és számtalanszor félre kellett állniuk a csapatok vagy élelemszállító lépcsők mozgatásakor.^[148]

Hibázott Gyulai is, aki a hadjárat kezdetekor az erődökben, illetve az erődnégyszög mögötti térségben, elsősorban Vicenzában rendeztetett be kisegítő kórházakat, és elsősorban ezekről a gyűjtőhelyekről akarta vasúton az ország belsejébe szállíttatni a rászorultakat. A felvevő kórházaknak az előírás szerint 20-30 km-es távolságban kellett követniük a sereget, hogy összecsapások után azonnal működésbe lépjenek. Vereség esetén azonban nemcsak az ellátást, hanem az azonnali hátraszállítást is meg kellett oldaniuk, ezért éppen a sebesültek tömeges érkezésekor kellett minden erőt a pakolásra összpontosítani. Az összetorlódott feladatok és az egészségügyi oszlopok nehézkes hátramozgása miatt a felvevő kórházak nem működhettek egy következő csatában – pl. Palestro után Magentánál már alig volt egészségügyi ellátás –, a hadsereg állandó visszavonulása pedig végül működésképtelenné tette az egész rendszert. A kijelölt gyűjtőhelyek a hosszú szállítás közbeni fertőzések után az epidémia gócai lettek, veszélyeztetve az erődök biztonságát is. Az evakuáció tervezői nem vették figyelembe, hogy a francia hadiflotta lezárhatja a Velence–Trieszt, az osztrák, illetve az észak-itáliai vasutak közötti összeköttetést. Így a hátországba irányított rászorulóknak vagy a Bozen–Innsbruck végállomások közötti 112 km-es, Brenner-hágón átvezető, rázós szekérutat, vagy a Casarsa–Nabresina közötti 75 km-es, igen rossz állapotú mellékutat – a Velence-Trieszt megkerülő vonal /a szerző – kellett kibírniuk, mielőtt vonatra rakták őket.^[149]

A szövetségesek átkaroló hadmozdulata

Napoleon és vezérkari főnöke^[150] a montebellói csata másnapján Casteggio és Vacarizza térségében hadszíntér felderítésen megállapította, hogy Gyulai nemcsak nagy erőket vont össze a Pó mellett, hanem stratégiai céljait is a folyam közelében akarja elérni. A szövetséges hírszerzők megbízható képet adtak a Vercelli hídfőt felrobbantó és a Sesia keleti partját vigyázó osztrák 7. hadtest rendkívül hosszú és hézagos felállásáról. Vaillant arra következtetett, hogy a II. hadsereg elkerüli a Lomellina járhatatlanná ázott déli részét, és vagy újabb csapásra vállalkozik a Pótól délre Alessandria felé, vagy védelemben marad a Pavia–Piacenza vonalon, és itt várja meg a június elejéig befutó erősítéseket. Utóbbi mellett szólt, hogy a háború első hónapja alatt Gyulai csak egyszer bocsátkozott harcba, Montebellónál, és akkor is csak egy hadtesttel. Javasolta, hogy Napoleon erősítse meg ellenfele tévedését az előző nap Livornóban partraszállt 5. francia hadtest Parma–Cremona irányú előnyomulásával, illetve a francia hadsereg Scrivia-patak–Tortona-folyó közötti összpontosításával. Néhány nap után indíttasson zavaró akciókat kizárólag a piemonti erőkkel a Sesia mentén a 7. osztrák hadtest ellen, keltessen olyan meggyőződést, hogy az elterelő hadművelet célja egy déli offenzíva leplezése, majd a harcoló piemontiak vonala mögött az egész francia hadsereget gyors ütemben vonultassa Garibaldi után a felderített utakra, és északról kerülje meg Gyulait. Így a Pó mellett lekötött osztrákok késve közelíthetik meg a biztonságot nyújtó erődnégyszöget – egy Pavia–Mantua visszavonulás legkevesebb tíznapi menetet jelentett –, az erősítések északról pedig csak az erődnégyszögbe juthatnak. Tehát Gyulait döntő csatára lehet kényszeríteni valahol Lombardia déli részén, a Ticino- és a Mincio-folyók között.^[151]

Napoleon május 22-én Montebellóba vezényelte az egész 1. hadtestet, és megparancsolta Baraguaynak, hogy állandó járőrharcokkal nyugtalanítsa a Vacarizza előtti osztrák hídfőt és a Stradelláig kiküldött, a 9. osztrák hadtesthez tartozó biztosító kordont. Mögötte, második lépcsőben Mac Mahon 2. hadtestének kellett felállnia a Staffora-patak vonaláig, illetve a 3. hadtestnek Tortona és a Scrivia között, a vasútvonal mentén, végül a 4. hadtestnek a harmadik lépcsőben a vasút és a Pó között, a Tanaro torkolatánál. A gárda továbbra is tartalékban maradt Alessandriában. Autemarre tábornok ismét az Appenninekben, Bobbio térségében folytatott zavaró mozgást, az 5. hadtest zöme május 23-tól Parma felé nyomult előre. A Montebellóra támaszkodó Baraguay járőrei heves összecsapásokkal jelezték, hogy elővédharcokra készülnek. Ugyanebben a két napban piemonti lovasok keltek át a Sesián Vercellitől északra, és erőszakos felderítést hajtottak végre a Vercelli–Novara–Magenta út és vasút mentén, közelharcot vívtak a II. hadsereg külső jobbszárnyát biztosító huszárokkal, majd számos halottat hátrahagyva a folyón túlra menekültek. Hasonló feladatra vállalkoztak a piemonti gyalogosok is Vercellitől délre: átkeltek a Sesián, és megtámadták a Zobel parancsnoksága alatti, 7. hadtest biztosító csoportjait. A nem összefüggő kordon egyes zászlóaljai visszaverték a támadókat, mások segítséget kértek és kaptak, hogy felszámolják az ellenséges hídfőket. Az északon Novara és délen Montebello közötti, hatalmas 100 km hosszú ívben, illetve a Garibaldival a Novara és a Lago di Maggiore közötti 30 km-es sávban vívott csatározásokból Gyulai és Kuhn továbbra sem tulajdonított túlzott jelentőséget a szabadcsapatok önálló északi fellépésének. Mindketten különösen kedvező változásnak ítélték a franciáktól elszakított piemontiak támadási kísérleteit, és viszonylag szilárdnak érezték helyzetüket a szövetségesüktől különvált franciákkal szemben. A vacarizzai hídfőt, Piacenzát és Cremonát azonban meg kellett erősíteniük. Ezért Bolognába rendelték a még Modenában álló zászlóaljaikat, és a Póhoz vezényelték az erősítésül kijelölt hadtesteket. A Lomellina déli részén, a Pó bal partján felállított hadsereg tüzértartalékot pedig visszavonták a Pavia és Vacarizza közötti térségbe, mert a vízzel elárasztott területen lehetetlennek tűnt számukra bármiféle nagyobb, ellenséges csapatmozgás. Napoleon vezérkari főnöke, Vaillant a legutóbbi intézkedésből azonnal megértette, hogy a II. hadsereg nem készül semmiféle támadásra, és rá tudta venni császárját a vakmerő, megkerülő hadmozdulatra.^[152]

Május 27-én a francia hadtestparancsnokok a legszigorúbb titoktartásra szóló felhívással utasítást kaptak, hogy másnap reggeltől a Pó–Sesia vonal mögött vonuljanak északra Vercelliig. Elsőként a 3. hadtestnek kellett indulnia – hadosztályonkint négy szerelvénnyel –, hogy legkésőbb május 30-án rakodjon ki Vercellitől délre, és fedezze a piemontiak Palestro – a viadukttól délkeletre 8 km-re – elleni, az egész hadmozdulatot álcázó támadását. A többinek a harcolóktól északra át kellett kelnie a Sesián, és kijutnia a Vercelli–Novara–Magenta vasút és út gátján a szakasz felénél fekvő, és az osztrákoktól legkevésbé védett Novaráig. A 3. hadtest mögött a francia zömnek kellett az átcsoportosítást végrehajtania, kivéve a piemontiak egy hadosztályát és a Bobbiótól a Tanaróhoz vezényelt Autemarre zuávjait. Utóbbiaknak továbbra is a Pótól délre kellett nyugtalanítaniuk a II. hadsereg balszárnyát. Csaknem 100000 francia katona gyalog és vasúton, az osztrák előőrs vonaltól alig 4-7 km-re hajtott végre egy 100 km-es, óriási átcsoportosítást anélkül, hogy Gyulai bármilyen jelet kapott volna a hadműveletről.^[153] Zobel 7. hadtestének mintegy 11000 katonája adott kordonszolgálatot a Vercelli–Magenta vasút felénél fekvő Novarától a Sesia torkolatáig húzódó, mintegy 40-45 km-es ívben. Novarában három zászlóalj és néhány huszárszázad, a Vercellivel szembeni felrobbantott viadukt, és a tőle délre, 15 km-re lévő Robbio között Lilia altábornagy, tovább délre, egy 16 km-es szakaszon a Casaleval szembeni torkolatig Reischach tábornok hadosztálya sorakozott fel. A hadtest-tartalék az előőrs vonal mögött 20-25 km-re, Mortara városában összpontosult. Zobel csapataitól délre, a Pó nagy kanyarulata mentén, a folyamba ömlő Sesia és Tanaro közötti 20-25 km-es szakaszon Benedek 8. hadteste állt. Mindkét parancsnok köteles volt felderítőivel ellenőrizni az ellenséges mozgásokat, csapatösszevonásokat és jelezni az esetleges támadási szándékukat.^[154]

Az Alessandria–Valenza–Casale–Vercelli vasútvonal Valenzánál közelítette meg a legjobban az osztrák kordont alig 4-5 km-re. Casale és Vercelli között pedig valamivel távolabb, mintegy 5-10 km-re haladt. Napoleon számított arra, hogy az átcsoportosítás közben a II. hadsereg oldaltámadást indít a fellazult hadrendű kötelékeire, ezért gyalog menetelő hadtestei hadosztályonkint külön utakat kaptak, és valamennyinek azonos ütemben kellett mozognia. A Pón vagy a Sesián keresztül mért, esetleges osztrák csapást a vasúttól keletre haladó hadosztályoknak kellett felfogniuk, és addig kellett védeniük a vasutat, amíg a többi hadosztály fel nem zárkózik, és második-harmadik lépcsőként be nem avatkozik a harcba. A Pó és a Sesia vizenyős parti lapályát egy km szélességű erdő fedte. A fák zöld függönye mögött ligetekkel, bozótokkal tarkított füves sáv, illetve csatornák labirintusával behálózott, rizstermelésre alkalmas földek húzódtak. Egyes részeken néhány méter magas platók emelkedtek ki a vízzel elárasztott parcellákból, rajtuk dió- és eperfaligetek, a fák közé húzott drótokon szőlőindák füzérei. A látótávolság nem haladta meg a 100 m-t. A kordonhoz beosztott osztrák felderítők éjszaka észrevétlenül átkelhettek a túlsó partra, különösen a keskenyebb Sesia vonalában és a sűrű növényzettől álcázva ellenőrizhették a vasúti mozgást, vagy a külső utak forgalmát. Alig néhány csoport vállalkozott akcióra. Az egymás mögött mozgó szerelvények nem keltették fel a gyanújukat, az utakon menetelő gyalogságot pedig piemontinak vélték. A megfigyeléssel megbízott tisztek határtalan nemtörődömsége hozzájárult ahhoz, hogy Gyulai és Kuhn nem kapott meggyőző híreket az óriási hadmozdulatokról.^[155]

Május 29-én a piemonti offenzíva támogatására előrevetett 3. francia hadtest kirakodott Vercellitől délre, és a vasút és a Sesia között felsorakozott négy piemonti hadosztály mögött, második lépcsőben várta a támadás kezdetét. A 4. hadtest elérte Vercellit, a gárda Casalét, és 31-én neki is Vercelliben kellett összpontosulnia. A 2. hadtest átkelt a Pón és Casaléhoz közeledett, Baraguay pedig utolsóként, elhagyta a Tanaro-folyót. A francia hadsereg egykori összpontosítási körletében csak a piemontiak 5. hadosztálya és Autemarre zászlóaljai maradtak. Május 31-én a 4. francia hadtestnek át kellett kelnie a Sesián Vercellitől északra, hogy elővédként eljusson Novaráig. Az osztrák hadsereg parancsnoksága ekkor még nem tartotta offenzívára késznek a francia hadsereget a vontcsövű lövegek, a csaták sorozatához szükséges lőpor és lőszer, a hadihíd-készletek és az ambulanciák hiányai miatt. A hírszerző jelentések a Lyon mellett összevont hadtest átcsoportosítását is korlátozott üteműnek ítélték meg. Gyulai június 5-e utánra számította a Pót követő csapásmérő támadás kezdetét. Saját defenzív magatartását továbbra is a szövetségesek létszámfölényével indokolta. Kuhnnal egyetértve bizonyos volt abban, hogy a Livorno felől érkező 5. francia hadtest és a toszkán csapatok, illetve a Lyonból érkező 6. hadtesttel megerősített, Pó melletti francia hadsereg feltehetőleg Pavia és Piacenza között kísérel meg erőszakos átkelést. A folyamatosan feltöltött piemonti csapatok és Garibaldi önkéntesei pedig észak felől kísérlik meg harapófogóba szorítani a belső vonalon felsorakozott osztrák erőket. Indokoltnak vélte a folyónégyszögben elfoglalt, ún. „szilárd állás” fenntartását a végsőkig, és az ellenséges offenzíva kezdetétől az esetleges visszavonulást az erődnégyszögbe.^[156]

„…Az Alpok felől a Ticinóval szinte párhuzamosan folyó Sesia – írja Gyulai – július és augusztus kivételével átgázolható, csak tartós, 24-48 órás esőzések esetén nem. Vercellitől északra és délre kisebb kompok álltak rendelkezésre, a parti sáv lapos, vizenyős erdőkkel, bozótosokkal, sűrű növényzettel borított. A Sesia ezért nem volt védelemre alkalmas vízi akadály, továbbá a bal partja melletti területét mély árkok szabdalták, megművelt földek tarkították, és elsősorban a rizsparcellák miatt rendkívül nehéz, sőt szinte lehetetlen volt rajta csapatokat felvonultatni, és akkor is csak a kevés, előtalálható utakra korlátozva kellett mozogni. Ezért nem lehetett szétbontakoztatott kötelékekkel katonai fölényt képezni még egy átkelést végrehajtó, gyengébb ellenséggel szemben sem … Természetesen kívánatos lett volna az egész Sesia vonalat figyeltetni, egészen Casaléig, hogy az ellenség mozgásáról pontos képet alkothassunk. Ugyanakkor a haderő gyengesége miatt mindenképpen összevont erővel kellett felkészülnünk valamilyen áttörési szándék elhárítására. Minél szélesebb és sűrűbb biztosító vonalat alkottunk volna, annál gyengébb lett volna a védelmünk. Ezeket az okokat vettem figyelembe, amikor feladtam Vercellit és gyengítettem a Sesia felső szakaszának őrzését. Hiba volt, de így lehetővé tettem Lombardia defenzív biztosítását oly hosszú ideig, amíg a szükséges erősítések beérkezhettek, és utána átfogó offenzívába mehettem volna át…”^[157]

Május 28-ától szakadt az eső, a folyó szintje néhány óra alatt egy métert emelkedett, elárasztotta a parti sávot, megduzzasztotta a csatornákat, feltöltötte a gátakkal körülvett rizsföldeket, és medencékké változtatta őket. Csak néhány kisebb falu – Casalino (132 m), délebbre Vinzaglio (120 m) és Confienza (123 m), majd még lejjebb néhány km-el a 2500-3000 lakosú Palestro és Robbio (119-121 m) – szinte szigetként uralkodott egy csaknem hasonló magasságú plató felett. A falvakat kevés, tüzérség számára is járható földút kötötte össze, amelyek többnyire 5-10 m magas gátakon vezettek a kukoricával, eper- és diófaligetekkel, szőlőkkel borított földek között. A számtalan, kisebb-nagyobb csatornát fahidak ívelték át, a falvak házai védelemre alkalmas, kőből emelt, masszív épületek voltak. A hidak rombolásával, az egymáshoz tapadó lakhelyek, kerítések barikádjával tartós védelmet, illetve hosszú, halogató harcot lehetett folytatni. A plató kiterjedt és magasabb északi részét a ligetek, magasra nőtt szőlő és kukoricaültetvények, illetve a csatorna-labirintus olyan áthatolhatatlan térséggé változtatták, hogy csak helyi lakosok vezetésével lehetett bizonyos irányokban harcászati szintű mozgásokat végrehajtani. A terep a vezetőkkel rendelkező csapatoknak kínált előnyöket, mert oldaltámadásukhoz rejtett megközelítő vonalakat segítettek igénybe venni. A lovasság legfeljebb felderítő szerepet tölthetett be. A támadók számíthattak a parasztok együttműködésére. Az osztrák dandárok nem bontakozhattak szét vonalban. A harcot legtöbb esetben csak század-zászlóalj erejű gyalogság vívhatta. Az osztrák katonáknak teljes menetfelszereléssel kellett mozogniuk.

Május 30-án reggel négy piemonti hadosztály, kereken 45000 fő, és a mögötte felálló 3. francia hadtest csak elterelő hadműveletre összpontosult a Vercelli melletti viadukt és a tőle délre fekvő szakaszon. Niel tábornok 4. majd Mac Mahon 2. francia hadtestének át kellett kelnie a hídtól északra, és a harci lárma közben a vasút mentén ki kellett jutnia Novarához, és megteremtenie a feltételeket a Magenta–Milánó irányú, nagy stratégiai átkarolás befejezéséhez. A gárda, illetve Baraguay hadosztályai a Sesia alsó szakaszával szemben várták az áttörés sikerét és felkészültek az osztrák 7. hadtesttől délre álló Benedek lekötésére. A Vercellinél csoportosuló francia erők közelségük – 5-12 km – miatt rövid idő alatt beavatkozhattak a piemontiak harcába, ha kudarc fenyegette őket. A 7. osztrák hadtest mögött, a Sesiától keletre mintegy 20 km-re állt a 2., Palestrótól délre 20 km-re a 8. hadtest, tehát Zobel nem számíthatott időben segítségre. A Vercelli és Robbio között felállított Lilia tábornok hadosztályának – Weigl és Dondorf dandár 3800, illetve 4000 puska, 400 huszár és 16 löveg egy része, három zászlóalj, mintegy 2500 katona és 8 ágyú Novarát biztosította, néhány század a hadtest összevont tüzérségét védte, illetve fenntartotta a kapcsolatot a Sesia alsó szakaszánál szolgáló Reischach hadosztállyal. Így a Vercelli–Novara–Magenta vasúttól délre indított piemonti támadást kevesebb, mint 6000 gyalogosnak, 400 huszárnak és 8 lövegnek kellett felfognia.^[158]

Az elterelő hadműveletet irányító Viktor Emanuel négy hadosztályát hét km szélességben állította fel a Sesiánál. Az átkelés után a balszárny 2.-nak Casalino, a jobbszárny 4.-nek Palestro, a középső 3.-nak és a mögötte felvonuló, tartalék 1. hadosztálynak Vinzaglio ellen kellett támadnia. A hídverést nehezítette az áradó folyó. A jobb oszlopnak a délelőtt folyamán megfeszített munkával sikerült néhány bárkát biztonságosan összekapcsolnia, és átjárót építenie. Első zászlóaljai 11 óra tájban ütköztek bele a Vercelli–Palestro–Robbio utat védő Weigl dandár előőrseibe. Egy órás tűzharc után a piemontiak betörtek Palestróba. 5000 katona alig 1000-rel szemben. Utóbbiak közelharcban védték a falut és lassan hátráltak. Lilia az ellenség felbukkanása hírére előrevetette tartalékát, Dondorf dandárja egy részét, illetve egy csoportosítást Palestrótól északra, Vizanzaglió felé különített ki, hogy támadja oldalba a Robbióhoz vezető úton előnyomulókat. A tartalék két óra tájban zárkózott fel a Palestro szélső házait még tartó védőkhöz. A tüzéreknek sikerült elhallgattatniuk a Palestrónál felállított piemonti ágyúkat, a friss erők pedig szuronyrohammal visszavetették a templomig az ellenséget. Legalább hatszoros túlerő sorakozott fel velük szemben. A közelharcba küldött itáliai katonákat hadosztályparancsnokuk félóránkint váltotta, és a nem túl széles osztrák vonal szárnyai ellen, rejtett ösvényeken, keskeny gátakon helyi lakosok vezették a megkerülő századokat. Palestro Sesia felé álló házainál Dondorf katonái délután fél négyig eltökélten verték vissza a megismétlődő rohamokat. A jobbszárny azonban nehezen állta az oldaltámadók nyomását. Végül egy egész piemonti dandár lendült ellene, és szinte elsöpörte a kimerült osztrák zászlóaljakat. A katonák minden felszerelést eldobálva, pánikban futottak Robbio felé. A piemonti lövegek és a gyalogosok követték őket. Az osztrák balszárny azonban fékezte az üldözést. Rátermett parancsnokok még a sebesülteket is a vonalba állították, és az ellenségtől elszakadva, terepszakasztól terepszakaszig hátráltak, tűzzel verték vissza a rohamokat, majd a sűrű növényzettől takarva eltűntek, és bevonultak Robbióba. A piemontiak megálltak. A Vinzaglióhoz rendelt 3., mögötte az 1. hadosztály csak a jobbszárny átkelése után tudott átvergődni a keleti partra. Délután három körül avatkozott a küzdelembe. Az ágyúdörgésre korábban felriasztott osztrák előőrs századok a Sesia és a Vinzaglio közötti, elárasztott terület gátjain és egy-két földútján gyalogsági tűzzel fékezték az oszlopokban mozgó ellenség elővédjét. Lassú hátrálásuk közben a faluban állomásozó, pihenő váltás is felzárkózott. Viszonylag hatásos védekezésük azonban megtört, amikor a helyi lakosok a csak számukra ismerős kerülőkön oldalukba irányították a támadókat. Az osztrákok a nyomást nem tudták visszaverni. Maradékuk a falu kőházaiba szorult, amikor a robbiói csoportosítás beérkezett. Dondorf lövegei kartáccsal söpörték a bevezető utat, a gyalogosok sortüzekkel ritkították a támadókat, majd közelharcot vívtak a házról-házra rohamozókkal. Délután négy óra tájban bersaglierik foglalták el a Vinzagliótól keletre, mintegy 3 km-re fekvő Confienzát, és a száraz plató útjain hátulról csaptak le a védőkre. Dondorf csoportja csak háromnegyedórán át tudott helytállni. Ellenállása megtört. A zászlóaljparancsnokok Palestro felé vezették a katonáikat és a járóképes sebesülteket. Egyetlen egészségügyi kocsijukra rakták a sérült tiszteket, és eltűntek a ligetes, szőlőparcellákkal benőtt felföldön. Huszárokba ütköztek, akik jelezték, hogy Palestro elesett. Robbióba lehetett csak eljutni. A 3. piemonti hadosztály teljesítette a kapott parancsot. Elfoglalta Confienzát. Nem vállalkozott üldözésre. Késő délután a balszárny oszlop, a piemonti 2. hadosztály a Vercelli–Novara úton beleütközött Mennsdorff tábornok járőröző kötelékeibe. Rövid összecsapás után a támadó parancsnok, tévesen, a lovasok mögött jelentős gyalogos tömegeket feltételezett. A vasúttól délre zászlóaljakra bontakoztatta kötelékeit, és az óriási rizsföldekkel borított területen, keskeny gátakon és néhány száraz úton nehézkesen mozgott előre Casalinóig. Semmilyen ellenállásba nem ütközött. Késő éjszaka volt, amikor a faluban és a Confienza felé eső száraz térségben tábort vert. Hivatalos adatok szerint a Palestónál harcoló osztrákok közül 372 fő, a Vinzagliónál bevetettekből 220 fő volt a veszteség a piemontiak 200, illetve 180 főjével szemben. Dondorf pánikba esett, de a többi, rendezettebben visszavonuló alegység katonái is csak a járóképes sebesülteket vitték magukkal. A jelentésekből kihagyott eltűntek zöme kanálisokban, magasra nőtt kukoricásban, növényzetben halt meg. A piemontiak a megtalált és életben lévő áldozatokat Vercellibe szállították és tisztességgel ellátták. Létszámuk meghaladta a 300 főt. A támadók is kedvezőbb veszteségarányokat jelentettek.^[159]

Az áttekinthetetlen terepen, a meglepett és védelmi harcra kényszerített, az egymástól és a hadosztályparancsnoktól elszakított osztrák alegységek nem tudták megállapítani sem a támadó erők nagyságát, sem az összetételét, sőt egyetlen foglyot sem ejtettek. Liliának így fogalma sem volt arról, hogy mekkora nyomást kellett elhárítania. Zobel pedig csak késő délután érkezett Robbióba. Egyetlen világos információhoz sem jutott. Téves helyzetmegítélésében rögzítette, hogy csak színlelt piemonti támadás érte jobbszárny hadosztályát. A Casaléban összevont ellenség – folytatta – a Sesia torkolata közelében, Candiánál kísérli meg egy erőszakos átkelés után áttörni a Lomellinát védő 7. és 8. hadtest csatlakozását, és előnyomulni Pavia irányába. Ezért másnapra erőszakos felderítéssel összekötött ellentámadást javasolt, amelyhez azonban semmiképp sem akarta igénybe venni a balszárnyán, Candia közelében álló és rendkívül fenyegetettnek vélt Reischach hadosztályát. Elfogadott azonban az Agogna mögötti 2. hadtesttől egy hadosztályt támogatásul. Megítélése alapján szükségtelen erőpocsékolást jelenthetett a teljes 2. hadtest Robbio–Palestro irányú bevetése. Gyulai hírszerző szolgálatának vezetője meggyőződéssel állította, hogy Vercellinél csak négy piemonti hadosztály összpontosult, létszáma nem haladja meg a 40000 főt, a franciák továbbra is a Pótól délre készülnek az offenzívára. Tehát Palestrónál csak demonstrációról lehet szó. Zobellel ellentétben úgy ítélte meg, hogy a színlelt támadás leple alatt a 40000 katona zöme Garibaldi csapataihoz csatlakozik, és északi, alpesi hadmozdulatot akar végrehajtani. Kuhn ekkor már biztos volt benne, hogy a piemontiak a franciák Alessandria–Vercelli–Magenta–Milánó stratégiai átkarolását fedezik. Ezért azonnal a Pó mellől a Lomellina centrumába, Mortarába – 20-25 km, egynapi erős menet – akarta rendelni a hadsereg valamennyi kötelékét, hogy összevonva oldalba támadja a Vercelli–Novara–Magenta úton hosszú oszlopokban mozgó ellenséget. A piemontiak ellen pedig Palestrónál be akarta vetni a teljes 7. és az Agogna-patak mögött álló 2. hadtestet. A két csapással a hegyek közé szándékozott szorítani a szövetségeseket. A Ticino magentai vasúti hídját a lomellinai csaták lezárásáig a Milánóba érkezett erősítésnek, Clam-Gallas 1. hadtestének és Urban csapatainak kellett volna biztosítaniuk. A hadseregparancsnok, Gyulai először az adjutánsok, Kuhn és a porosz katonai megfigyelő társaságában Mortarába akart utazni, hogy az események helyszínén szerezzen biztos információkat. Május 31-re virradó éjszaka, útközben, nem hozott azonnali intézkedéseket, majd vezérkari főnökével ellentétben nem számolta fel a Pó melletti csoportosítást, és nem engedélyezte a Sesia torkolatánál felsorakozott Reischach hadosztály Palestro elleni bevetését sem. Május 29-éig Gyulai – emlékirata szerint – egyetlen közelfelderítő csoporttól kapott jelentést, hogy Torino felől Vercellin át Casale felé utaznak francia kötelékek, de egy Vercelli melletti összpontosításról az sem tudott beszámolni. A másik, a szövetségesek mozgásáról szóló értesítés 31-én reggel futott be a törzshöz a 8. hadtest portyázóitól, hogy az ellenség kiürítette Casteggiót és Tortonát, a Pó melletti elővéd táborát, és a franciák Alessandriánál koncentrálják erőiket. A többi kivezényelt járőr jelentéséből semmilyen következtetést nem lehetett levonni a stratégiai átkarolásról. Gyulai nem érezte bizonyítottnak Kuhn helyzetmegítélését. Tartotta magát a túlerővel szembeni, „szilárd belső vonal” biztonságához, tehát közel akart lenni a segítséghez vezető átkelőkhöz, az utánpótló bázisokhoz, a tartalékokhoz és a megerődített felvevő helyekhez, azaz a Ticino–Pó találkozásához, elsősorban Paviához. Elfogadta Zobel javaslatát, hogy csak a 2. hadtest felével megerősített Lilia hadosztály hajtson végre ellentámadást Palestrónál.^[160] Kuhn csak annyit ért el, hogy Gyulai az 1. hadtestet nem az eredetileg tervezett Pó vonalra rendelte, hanem Magentához. A bécsi Katonai Iroda vezetője azonban ragaszkodott ahhoz, hogy Clam-Gallas két dandárral erősítse meg Urban hadosztályát Garibaldi alig 5000-6000 fős, rosszul kiképzett légiójával szemben. Pedig elég lett volna ellene a tiroli nemzetőrség is. Az 1. hadtest Magentánál csak két dandárral sorakozott fel.^[161]

Napoleon parancsára a francia haderő elővédjének és a 2. és 4. hadtestnek a piemontiak hadműveletétől fedezve, május 31-én ki kellett jutnia Novarához. A 3. feladata, a szövetséges hadosztályok támogatása, változatlan maradt. Június 1-jén a gárdának is el kellett érnie a várost. Baraguay és a hadsereg tüzértartalék felzárkózása után a teljes francia seregnek az út és a vasút mentén a Ticino mögötti Magenta ellen kellett támadnia, majd előretörnie Milánó felé. Az áradó Sesia azonban elsodorta a 30-án használt hidakat, és a helyreállítás miatt az átkaroló hadművelet lelassult. A gyalogság mögött a felázott utakon nehézkesen mozgó löveg- és lőszerszállító-oszlopok ugyancsak fékezték az előnyomulás ütemét. A piemonti hadosztályoknak az előző este elfoglalt vonalban kellett megvárniuk a francia elővédek felzárkózását. Az osztrák csapatok – a 7. és a 2. hadtest két-két dandárja – Zobel tábornok vezetése alatt 31-én reggel kilenc órakor három oszlopban indultak ellentámadásra. A jobbszárny Weigl dandár Palestrótól keletre, Confienza ellen, a középső csoportosítás – Dondorf és Koudelka vezérőrnagyok dandárja – Palestro északi szegélye, a balszárny – Szabó tábornok – Palestro déli házcsoportja felé. Akárcsak Montebellónál, a Sesia közelében is egy hadtestnyi gyalogság, dandáronként 4000-4500, összesen 17000 katona – indult harcba, mindössze 32 löveggel. Az ellentámadás eleve kudarcra volt ítélve. Az ellenség többszörös fölényével szemben – 31-én délelőtt legkevesebb 80000 szövetséges a Sesia két partján – szó sem lehetett az eredeti helyzet visszaállításáról. Az osztrák ellencsapás hatékonyságát a vegyes összetétel – Weigl és Dondorf a 7., Koudelka és Szabó a 2. hadtesthez tartozott – és a terephez nem alkalmazkodó harceljárás ugyancsak korlátozta. Gyulai Ferenc Józsefhez küldött és Mennsdorff 2500 fős lovashadosztályának bevetésére is hivatkozó, magabiztos ígérete a terep és erőviszonyok, illetve az ellenséges szándékok tökéletes félreismeréséből fakadt. A Vercelli–Magenta vasúttól délre a lovasok csak felderítő és hírvivő szerepet tölthettek be. A hadseregparancsnok annyira nem hitt Kuhn elemzésének, hogy a vasút melletti, jól belátható útra sem állította fel Mennsdorff 12 ütőképes, fogatolt lövegekkel, rakétakocsikkal megerősített ulánus és huszárszázadát. Napoleon 2. és 4. hadteste másnap gyakorlatilag zavartalanul vonulhatott Novaráig, amelyet mindössze három zászlóalj védett.^[162]

A 7. hadtest parancsnokának 31-én hajnalban Kuhn nyersen megmondta: „…Támadjatok az isten szerelmére, hogy végre világosan lássátok: az egész szövetséges haderő áll veletek szemben. Ne legyetek túlságosan harapósak. Messzeható következtetésekre és igen hatékony intézkedésekre lesz szükség.” Zobel azonban nem tájékoztatta a csapásra hozzá rendelt parancsnokokat az erőszakos felderítés fontosságáról.

A jobbszárny oszlop parancsnokának fogalma sem volt főnöke terveiről. Azt megtudta tőle, hogy Confienza ellen kell indulnia. A távolabbi célról azonban mindössze egy sejtelmes megjegyzést kapott, hogy „portyázzon Vinzaglio felé!” Weigl ezért reggel ráérősen marhahúst főzetett, katonáival fegyvereket tisztíttatott, majd az elárasztott területek közötti, néhány száraz parcellán és gátakon mozgott előre. Oszlopa tizenegy óra körül ütközött a piemontiak biztosítóiba. Jól álcázott lövegek egy teljes órán keresztül lőtték zavartalanul a tüzelőállást kereső és foglaló osztrák kezelőket. Lőszeres kocsik, ágyúk röpültek a levegőbe, tüzérek, lovak estek el, mire Weigl viszonozni tudta a bombázást. Eközben a szembenálló gyalogosok mintegy 800 m-re szétbontakoztak, és többnyire hatástalan gyalogsági tűzzel zavarták egymást. A zömében zágrábiakból álló dandárnak sikerült parádés vonalban előrelendülnie. Weigl egy zászlóaljat különített ki a jobbszárnyán elnyúló gátak felé, hogy a vele azonos erejűnek vélt ellenséget oldalról szorongassa, amikor megsebesült. Helyettese felismerte az elsöprő túlerőt. Okos taktikával beszüntette az előnyomulást, és csatárláncba bontakozva lassú tűzharcot vívott. A piemontiak csak kora délután mozdultak előre. Ekkor a dandár gáttól-gátig visszavonulva, sortüzekkel fékezte a támadást. Megkerülő zászlóalja hasonló óvatossággal manőverezett. Késő délután érkezett a hír, hogy a Palestro elleni offenzíva kudarcot vallott. A dandár visszavonult Robbio felé.^[163] A középső, legerősebb oszlopot Zobel vezette. Utasította a 2. hadtesttől érkező hadosztályparancsnokát, Jellasics altábornagyot, hogy menetét egy korai támadás kezdetéhez szervezze, továbbá, hogy a Robbio–Palestro elleni, az út és a Sesia között előnyomuló balszárny dandárja – Szabó tábornok – fordítson rendkívüli figyelmet az él- és oldalbiztosításra, nehogy meglepetésszerű rohamok zavarják meg a zöm feladata teljesítését. Jellasics nem teljesítette az egyik parancsot sem. Útközbeni pihenők miatt csak reggel kilenc órakor állt Robbiónál indulásra készen. A biztosításról pedig szót sem ejtett Szabó harcbavetésekor. Zobel is hibázott, amikor több lépcsőben sorakoztatta fel középső oszlopát: elől egy határőr- és Koudelka vadászzászlóalját, mögötte két csoportban Dondorf dandárját, majd egy km-rel hátrább Koudelka békéscsabai gyalogezredét, végül egy zászlóalj tartalékot és a tábori csendőr szereppel megbízott huszárszázadokat. Ez azt jelentette, hogy mindegyik lépcsőnek külön kellett megvívnia harcát a mögötte lévő sorok kivárása közben, majd veresége, visszavonulása után a maradékot felvevő sornak kellett harcba lépnie. Valamennyi kötelék a beosztott ágyúkkal, rakétákkal az út két oldalán bontakozott szét. A tüzérparancsnok a hosszú, egyenes és jól belátható Robbio–Palestro útra akarta vezényelni ágyúit és rakétás kocsijait, ahol ráadásul nemcsak a távolságot lehetett pontosan bemérni, de az összeköttetési vonal melletti sűrűt is meg lehetett szórni srapnellel, kartáccsal. Az ellenség első lépcsőjének frontját az úton mozgó csoportok jelezték. Zobel szigorúan ragaszkodott parancsához, a tüzértiszt pedig nyílt maradt: „Ahol semmit sem lehet látni, ott találni sem lehet.” A taktikai hibák ellenére Zobel első zászlóaljai és a tőlük balra haladó Szabó dandár azonos ütemben mozogtak előre, és a piemontiak gyilkos tüze ellenére meglepő sikerrel törtek Palestro felé. Közvetlenül a falu előtt a középső és balszárny oszlop elővédje a teljes védelemre felfejlődött 4. piemonti hadosztályba ütközött. Zobel ahelyett, hogy bevetette volna zömét, és kiverte volna az ellenséget a házak közül, hagyta az első lépcsőjét halomra lövetni. A Szabó és Dondorf közötti résben eredményesen harcoló piemontiak visszaszorították a támadó vonalakat, mire Zobel, vezérkari főnöke felszólítására, bevetette második lépcsőjét is. Először Dondorf, majd Koudelka csongrádi és békéscsabai zászlóaljai indultak szuronyrohamra. Szabótól fedezve betörtek Palestróba, és szorították az ellenséget a templom felé. A közelharcban alulmaradt piemontiak segítségkérésére zuávok avatkoztak az összecsapásba: oldalba támadták a balszárny oszlopot, és megállították előnyomulását. Szabó veresége, a zuávok harcbalépése, valamint egy foglyul ejtett olasz tiszt vallomása alapján Zobel csak annyit értett meg, hogy nemcsak a piemontiakkal szemben kísérelte meg az áttörést Vercelli felé, hanem francia zászlóaljak is eljutottak a Sesiáig. Megszakította a harcot. Zavartalanul visszavonult Robbio felé. A jobbszárny, Weigl oszlopa oly taktikusan küzdött, hogy a 3. piemonti hadosztály semmi támogatást nem tudott adni a Palestóhoz vezényelt szomszédjának, a 4. hadosztálynak. Utóbbi pedig súlyos veszteségeket szenvedett a falu elleni rohamban, és a Szabó ellen bevetett zuávok leállása után a parancsnok nem kockáztatta az üldözést.^[164]

A május 31-i osztrák ellentámadás történetéből Szabó vezérőrnagy katasztrófája sok szakírót késztetett elemzésre. Az egy vadászzászlóaljból, és a zömében újoncokkal felvonuló komáromi gyalogezredből álló dandár, teljes menetfelszereléssel, éjszaka indult az Agogna-patakhoz, ahol hajnali négykor csatlakozott hozzá a 7. hadtest egy ütege. Jellasics felesleges pihenői miatt csak reggel kilenc órakor foglalhatta el az ellentámadáshoz kijelölt vonalát. A Robbio–Palestro főúttól nyugatra a Sesia felé eső sávban, a folyó és a csatornákkal, rizsföldekkel, erdőségekkel teli térség egyetlen, lövegekkel is járható gátján kellett előrenyomulnia. Alig fél óra menet után első lépcsője, a vadászzászlóalj beleütközött a piemontiak biztosító vonalába és elkergette. Szabó az összecsapás kezdetén egész dandárját összefogta és tömegével, Zobel felaprózott kötelékeivel szemben csapásmérő erőt tudott képviselni. Így sikeresen törte meg a 4. piemonti hadosztály Sesia melletti első lépcsőjének ellenállását. Hibázott azonban, amikor saját balszárnya biztosítását mindössze két századra bízta és nem egy egész zászlóaljra, továbbá nem erősítette meg néhány kartácsra töltött ágyúval. Előremozgás közben, Palestro előtt egy széles, keresztben futó csatornába, a rajta átvezető kőhídon és a mellette álló házakban elbarikádozott piemonti zászlóaljakba, a 4. hadosztály második lépcsőjébe ütközött. Lövegeit az úton állította fel, a majorság ellen megkerülő csoportot különített ki, majd sortüzek után minden zászlóalja egyszerre indított rohamot. Elsöpörte az ellenállást. Áttört a hídon, és Zobellel azonos ütemben jutott ki Palestróhoz. A szélső házaknál vívott közelharcban a komáromiak még fölénybe kerültek, amikor a dandár mögött, a kőhídnál bevetésre váró, tartalék zászlóaljra és a fogatoló tüzérekre ordító zuávok csaptak le. A franciák elkergették a Sesia melletti biztosítókat, majd ledobálták a ruháikat, átgázoltak a rizsföldeken, átúsztak a csatornán, és megtámadták az átjáró védőit. A Sesia túlsó partjáról a 3. francia hadtest tüzérsége pedig bombázni kezdte Szabó dandárját. A kőhíd melletti zászlóaljparancsnok a vészhelyzetekre begyakorolt négyszöget vétette fel szétbontakozás helyett. A rettenetes gyalogsági és kartácstűzben elszenvedett veszteségek után katonái egyszerűen megfutottak. Szabó rohamozó alegységeit ekkor érte el Palestro felől a 4. piemonti hadosztály ellentámadó tartaléka. Hátulról pedig a zuávok rohantak szuronyt szegezve ellene. Az egyetlen védekezési módot választotta. Egész dandárját belevezette a csatornába. Több száz katonája a teljes felszerelés súlya és képzetlensége miatt belefulladt a mély vízbe. A maradék a zuávok és a túlparti lövegek sortüzei közben bemenekült a folyó melletti sűrű erdőbe, és Robbio felé vonult vissza. A franciák a gátakon követték a dandár egymástól elszakadt kötelékeit. Négy km hosszan harcolt az utóvéd az üldözőkkel, amikor Zobel Robbiónál álló tartaléka és a lovasság véget vetett a küzdelemnek. Délután kettőkor Szabó gyülekeztethette dandárját.^[165]

A kétnapos csata veszteségeiről a hivatalosan kiadott közlemények 2560 osztrák és 1450 szövetséges halottról, sebesültről és eltűntről tájékoztatnak. A megszépített adatokkal szemben egyedül a komáromi gyalogezred május 31-én reggeli 3200 főjéből másnapra 1550 katona maradt harcképes. A Szabó dandár 38 tisztje és 1391 katonája halt, illetve sebesült meg, a többi eltűnt, akik közül a legtöbben belefulladtak a vízbe. 8 ágyú a zuávok kezébe került. Dondorf 750 halottat és sebesültet veszített, 200 katonája fogságba esett. Weigl dandárja a csata második napján 161 főt hagyott a csatamezőn. A 4. piemonti hadosztály harcképtelenjeinek száma meghaladta az 1500 főt. A zuávok parancsnoka, de Chabron ezredes a Szabóval folytatott harc után 280 halottról és sebesültről, továbbá legalább 20 vízbe fúltról jelentett. Szolgálatot teljesítő osztrák katonaorvosok szerint Montebellonál zömében közelharc okozta a sérüléseket, Palestrónál azonban lövedékekből származó sebeket kellett ellátniuk. Utóbbinál az arány 80%-os volt. Figyelmeztették a hadvezetést, hogy az osztrák katonáknak 30 kg-os, teljes felszereléssel – borjú, kenyérzsák, patrontáska stb. – kellett 12-13 óra menet után harcba lépniük, míg az ellenfél, különösen a zuávok, csak blúzban, pantallóban, háton hordott, vagy derékszíjba fűzött patrontáskával támadtak. Ennek ellenére több, mint 100 zuáv fulladt a vízbe. Az osztrák egészségügyi szolgálat 12 óra alatt mindössze 500 sebesültet tudott ellátni és Mortarába, a Szent Ambrus kolostor kórházában szállítani. A többi saját lábán jutott hátra, vagy az ellenség kezébe került. A piemontiaknál az ütközet befejeztével mindenkit összeszedtek és a palestrói templomban, majd Vercelliben ápolták őket. Napoleon pedig utasította a szövetséges haderő valamennyi parancsnokát és egészségügyi intézményét, hogy a járóképes és szállítható osztrák sebesülteket, kötözés után, irányítsák vissza saját csapataikhoz.^[166]

A csata során Zobel gyakorlatilag semmilyen megbízható információt nem tudott szerezni a Sesia túlpartján lejátszódó stratégiai mozgásokról. A szövetségesek a palestrói küzdelem egész időszaka alatt folyamatosan bombázták a torkolatnál álló Reischach hadosztály biztosítóinak vonalát, erőszakos hídverési kísérleteket hajtottak végre, hogy elhitessék: nem Vercelli térségében készülnek áttörni. Ugyanezt a cél szolgálta Garibaldi május 30-án és 31-én végrehajtott hirtelen hadmozdulata is. Elfoglalta Comót. A csata második napján pedig sem a piemonti tartalék, sem a balszárny hadosztály nem avatkozott a harcba, holott Viktor Emanuel, a létszámfölény birtokában elsöpörhette volna Zobel alig 17000 fős csoportosítását. A franciáknak sem szabadott mozdulniuk, a segítségre rendelt zuávokat kivéve. Canrobert, Niel és a gárda hadtest közvetlenül a küzdők mögött diszlokált. Niel csak akkor kezdhette meg napi menetét Novara felé, amikor pontos hírek érkeztek hozzá az osztrák ellentámadás irányáról és méreteiről, nehogy az ellenfél oldaltámadással felmorzsolja. Zobel tökéletesen félreismerte mind a hadászati helyzetet, mind a saját feladatát. Csak három hadosztállyal volt esélye, hogy Palestrónál a gyengébb felkészültségű, a centrumban és a jobbszárnyon bevetett két piemonti hadosztállyal szemben sikert érjen el, és nagy erők bevetésére kényszerítse a segítségül siető franciákat. A II. hadsereg törzse így tudomást szerezhetett a jól álcázott, stratégiai átkarolás méreteiről, és időbeni ellenintézkedéseket hozhatott. Hibát követett el Zobel azzal is, hogy szétaprózott kötelékekkel lendült előre. Külön dandárral keleten Vinzaglio ellen, külön oszloppal Robbio felől és Szabó erőivel délről Palestro irányába. Továbbá két csoportosításával betartotta a Montebellónál már kudarcot vallott, kötelező osztrák harcászati elvet: csak a rendelkezésre álló zászlóaljak felével felsorakozni a szokásos csatárlánccal, a hátsó, a tartalék lépcsőt is magában foglaló másikkal pedig megvárni az első vonal felmorzsolását, és akkor előre. Szabó igazi katonaként kockáztatott. Át akart törni Palestróhoz, ezért összefogott erővel támadott. Veszített, de ő volt az egyetlen, aki Zobellel ellentétben kikényszerítette a felismerést, hogy a franciák Vercellinél állnak.

Kuhn azonnal megértette Szabó sorsából a veszélyt. Megvédte a hős dandárparancsnokot a vereséget felnagyító kritikákkal szemben, mert rendkívüli információkat szolgáltatott. A közel- és mélységi felderítés csődje miatt egyedül az ő híreire támaszkodhatott, de Szabó arra már nem tudott választ adni, hogy merre van a franciák zöme. Kuhn ennek ellenére elvetette mind a Pó melletti, mind a Sesia torkolata felőli szövetséges vagy önálló francia offenzíva lehetőségét. Szembehelyezkedett a Katonai Irodával és követelte, hogy az egész 1. hadtestet azonnal vonultassa a magentai híd védelmére, sőt Urban is hagyja Garibaldi rosszul kiképzett 4000-6000 önkéntesét a Comói-tó közelében mozogni, hiszen őt megfékezhette a megerősített dél-tiroli nemzetőrség is. Egy észak-lombardiai felkelés megelőzéséhez pedig elrettentésül elegendőnek tartotta a Brenneren át a hadszíntérre vonuló osztrák csapatok tömeghatását. Mortaránál akarta koncentrálni az egész II. hadsereget, hogy csapást mérjen oldalról az egyetlen, Vercelli–Novara–Magenta vonalat használó, hosszú, elnyújtott oszlopban mozgó franciákra, akiket Magenta felől az 1. hadtest támogathatott. Több, mint 100000 katona, 400 löveg összefogott ereje és a harapófogó magentai szárnya – Clam Gallas 1. hadteste és Urban hadosztálya 35000 szuronnyal és 60-80 löveggel – esélyt nyújtott a válság megoldására. Mennsdorff lovassága pedig, amely a Lomellinába bevethetetlen volt, a Magenta előtti hídfőnél felbecsülhetetlen segítséget nyújthatott a viadukt védelméhez. Kuhn azonban csak annyit tudott Gyulaiból kikényszeríteni, hogy főnöke a Pó déli partján portyázó felderítőinek jelentése – „csaknem minden francia egység elhagyta a térséget” – után felszámolta az ún. „szilárd állást”. Azaz: Benedek 8. hadtestének a felét észak felé, a Reischach hadosztály támogatására rendelte, a maradékot továbbra is a Tanaro-Pó találkozásával szemben hagyta. A Vacarizza melletti hídfő védelmét a 9. hadtestre bízta. Minden más erőt a Lomellina közepén a Sesia torkolatával szemben – Candianál Benedek és Zobel egy-egy hadosztálya, északabbra, Robbiónál a 7. hadtest második hadosztálya, mögötte Mortara-Robbio között a teljes 2. hadtest, Mortarától délre a hadsereg többi része, Mennsdorff lovassága és a tüzértartalék – összpontosított. Magentánál pedig a vasúti híd lomellinai oldalán az 1. hadtest beérkező elővéd dandárjával elfoglaltatta a korábban megerődített hídfőt.^[167]

Osztrák oldaltámadási tervek

Június elsején Niel 4. hadteste a Vercelli–Novara úton és a vasút gátján nyomult előre, hogy biztosítsa a mögötte haladó Mac Mahon előnyomulását. A hadtest zuáv, turco és idegenlégiós elit kötelékei hajnalban kiverték a város előtt, az Agogna-hidat védő osztrákokat a sáncaik mögül, majd kora délelőtt megtámadták a Novarát védő zászlóaljakat. Különösen a vasútállomás környékén ütköztek szívós ellenállásba. Több, mint másfél órás, heves tűz-, majd közelharcok után a helyőrség parancsnoka a túlerő elől a magentai híd irányába vonult vissza. A francia elit katonák üldözés helyett megrohamozták a város valamennyi boltját és műhelyét, és nemcsak kifosztották, hanem fel is dúlták a főutcát és környékét. Eközben Mac Mahon műszaki katonái helyreállították a megrongált vasutat, és estére a gárda már az előtalált néhány szerelvényen futott be a novarai állomásra. Kísértetváros fogadta a büszkén parádézó felszabadítókat. Minden kapu, ajtó zárva volt, és a rettegő lakosság sehol sem gyújtott világosságot.^[168]

A piemonti király nem mozdult az elfoglalt Palestro körüli falvakból, ezért a mögötte álló Canrobert 3. francia hadteste sem nyomulhatott tovább. Viktor Emanuel politikai célokra akarta kihasználni győzelmét, ezért főhadiszállására meghívott előkelőségek és tudósítók társaságában szemlét tartott egész arcvonalán. Csapatai a látványos demonstráció végéig egyetlen utasítást sem kaptak, és egyetlen lépést sem mozdulhattak.^[169] Napoleon június elsején este Novara térségében mindössze a 2., 4. és gárda hadtestének gyalogosaira és néhány lovas kötelékére számíthatott, gyakorlatilag lövegek nélkül. Baraguay még másnap sem zárkózhatott fel a zömhöz. A tüzérség, a lőszerszállító kocsik, a hadihíd készletek és a trén nehézkesen mozogtak előre Vercellibe, illetve a hadihíd okozta torlódás után Novara felé. Mac Mahon 2. hadtestéből kivált egy hadosztály, hogy erőszakos felderítést hajtson végre Magenta felé, a gárdából pedig egy dandár keresett átjárót a várostól északra a Ticinón. Ekkorra már kijutott Magentához az 1. osztrák hadtest egyik köteléke, amely a folyó Novara felől hídfőjét erősítette meg. A San Martino településnél 2,5 km átmérőjű körben épített földsáncok mögött gyalogszázadok, a novarai helyőrség maradéka és beépített ütegek zárták el a keskeny, magas gáton futó utat és vasutat, amelyhez Clam-Gallas első zászlóaljai csatlakoztak. A hídfő mögött a Ticino fő medrét és a mellette húzódó vizenyős partvidéket tizenegy pilléres, kváderkövekből emelt viadukt, mögötte a mellékágat, illetve a folyó és a Magenta között húzódó széles és mély csatornát újabb hidak ívelték át. A természetes akadály előtti, lövegekkel megerősített sáncok szívós védelme, végső esetben a viadukt és a mögötte ívelő hidak felrobbantása jelentősen korlátozhatta az ellenséges offenzíva ütemét. Mac Mahon és a gárda felderítői kisebb csetepaték után kénytelenek voltak visszahúzódni a hídfőtől.^[170]

A II. hadsereg vezérkari főnöke későn ismerte fel, hogy ellenfele a korabeli stratégiai elveket teljesen figyelmen kívül hagyja és óriási kockázatot vállalva feladja Genua felé vezető, utánpótlási és összeköttetési vonalait, sőt hátát Svájc felé fordítja, és megfosztja magát a visszavonulási lehetőségétől is. Mégis korábban fogta fel az átkarolással okozott veszély nagyságát, mint főnöke, és azonnal kész volt a Napoleon kalandor vállalkozásában rejlő hibák kihasználására.

A magas gáton vezető Vercelli–Novara–Magenta út és vasút csekély áteresztő képessége nem biztosíthatta sem a szövetséges csapatok, sem a nehézkes tüzérség, sem a lőszerszállító oszlopok és főleg nem a hadtestek ellátására rendelt élelmező kocsisorok időbeli összpontosításait egy csatához. Az egyetlen vékony kommunikációtól függött az ellenséges hadsereg sorsa. Az idő azonban sürgetett. Minden órával nőtt a franciák novarai csoportja, és telíteni lehetett az utat és a hozzá bekötő vonalakat elegendő katonával és ágyúval. Kuhn úgy számolt, hogy június 3-án reggelig maradt csak lehetőség egy ellencsapásra. Merész terve esélyt kínált a válság megoldására. A szövetségesek június 2-án három fő csoportot alkottak az egyenletes, Novara irányú mozgást leszámítva. Vercelli és Palestro között négy piemonti hadosztály, mögötte a 3. francia hadtest – 62000 fő, 135 ágyú –, Novaránál a 2., 4. és gárda hadtest és Baraguay beérkezett kötelékei – 55000 katona, 163 löveg – illetve a Ticino felé kikülönített részleg – 16000 fő, 37 ágyú – sorakozott fel. Kuhn számításai alig tértek el az ellenség valóságos adataitól. A vezérkari főnök úgy vélte, hogy a Vercelli–Palestro közötti szövetségesek lekötésére elegendő a balszárnyon a 2. és 7. hadtest – 35000 katona, 100 löveg –, jobbszárnyon a magentai átjárónál az 1. hadtest, a Novarától visszavonult zászlóaljak és Urban hadosztályának részei – 21000 fő és 70 ágyú –, minden más erővel pedig támadni kell a Lomellina közepétől észak felé vezető utakon Novara felé – a 3., 5. és 8. hadtest, Mennsdorff lovashadosztálya és a hadsereg tüzértartalék, 75000 gyalogos, 2500 lovas és több, mint 300 löveg –, és főleg a tüzérségi fölényre alapozva leszorítani a gátról Napoleon zömét, és észak felé kényszeríteni. Így meg lehet fosztani az ellenséget az út és vasút nyújtotta előnyöktől.^[171]

Gyulai még május 31-én, a Palestro elleni kudarc és a franciák felbukkanása ellenére sem tudott megszabadulni korábbi feltételezésétől, hogy a Pótól délre előnyomuló 5. francia hadtesttel és a toszkán csapatokkal együttműködő szövetségesek zöme a folyam mentén támad, esetleg nem a jobb, hanem a bal parton. A korábbi összpontosítási körletet elhagyó franciák a Sesia torkolata közelében is megkísérelhetik az offenzívát Pavia irányába, amelyet a piemontiak fellépése csak leplez. Elgondolását parancsban is rögzítette: „…Abban az esetben, ha az ellenség átkelést kísérel meg Candiánál és a Reischach hadosztály nem képes feltartóztatni a nyomást, úgy az 5. és 8. hadtest korlátozza a térnyerését az Agogna irányába … A visszavonulási út Pavia…”.^[172] A feltételezett túlerő sikerére számítva utasította törzsét, hogy készítsen menettervet az egész Lomellina kiürítésére. Másnap a franciák novarai előretörése megerősítette visszavonulási szándékát. Újabb parancsa az érvelését is tartalmazta: „…az ellenség döntő, Novara elleni előnyomulása és a helység mai elfoglalása, mint a jelentésekből kitűnik, lehetőséget teremt számára, hogy részben Casale, részben Torino felől, vasúti szállítással Vercellinél összpontosítsa főerőit, és túlnyomó fölényével átkarolást hajtson végre, és állásunk feladására kényszerítsen bennünket. Amennyiben a fenti feltételezés igaznak bizonyul, úgy erőim túl gyengék lennének (amennyiben ez a támadás az 1. hadtest Magenta előtti érkezése és gyülekezése előtt következne be) (sic!) az átkaroló és offenzívába lendülő ellenségre mért csapáshoz Novara iránnyal.”^[173]

Kuhn ragaszkodott álláspontjához. Gyulai akadékoskodásnak minősítette érvelését, annyira, hogy be sem engedte a döntő, elsejei haditanácsra. Schwarzenberg herceg, az adjutánsok és a hírszerző főnök társaságában határozott az általános, Verona irányú hátrálásról. Bírálta Kuhnt, hogy Szabó tábornok katasztrófájához hasonló helyzetbe akarja sodorni az egész, a túlerővel szemben mindeddig helytálló II. osztrák hadsereget. A vezérkari főnök azonnal lemondott. Gyulai nem fogadta el a lemondást és kényszeríteni akarta beosztottját, hogy ellenjegyezze a visszavonulási parancsot. Időközben a Veronába települt Ferenc József utasította a II. hadsereget, hogy a Ticino előtt támadja oldalba a Vercelli–Novara–Magenta vonalon mozgó szövetségeseket. Egyidejűleg megküldte a felderítő szolgálat főnökének május 31-i összesítését az ellenségről, amely a 6. francia hadtest felvonulását is befejezettnek vélte, és a Lomellinában 197000 francia, továbbá Garibaldi szabadcsapatait is beszámítva, 80000 piemonti katonát feltételezett, a Pótól délre pedig az 5. francia hadtestet 23000, a toszkán csapatokat 12000 főre becsülte. Utóbbihoz sorolt még 4000 német önkéntest is. Kuhn vitatta az adatok helyességét. Az osztrák hírszerzés csődjének, a francia sajtó blöffjének minősítette a 300000 főt kitevő létszámot. Gyulai ekkor már kiadta a menetparancsokat. Végül megegyezett vezérkari főnökével, hogy a Magentánál megerődített hídfő védelmében, a Ticino mögött, csatára szánja el magát a veronai visszavonulás helyett.^[174] A háború után a főparancsnokot csaknem minden osztrák elemző támadta, mert defenzív harcmódot választott offenzív csaták helyett, átengedte a kezdeményezést az ellenségnek, önbizalomhiánnyal küszködött, képtelen volt megfékezni a törzsön belüli intrikákat, rossz tanácsadókat választott, elfogadhatatlan felderítőszolgálattal működött és szétaprózta erőit. Schmidt-Brentano még „gusztustalannak” is minősítette Gyulai védekezését a támadásokkal szemben. A táborszernagy elleni harag akkor bontakozott ki teljes terjedelmében, amikor Ferenc József kijelentette: „…A hadsereget sajnos rosszul vezették és Gyulai nem felelt meg elvárásaimnak. Felesleges volt visszavonulni a Ticino mögé, és helyesebb lett volna előtte támadásba lendülni…”^[175]

A legfőbb politikai és katonai vezetés kezdeti, helyrehozhatatlan tévedéseit a lomellinai passzivitás csak átmenetileg ellensúlyozta. Az összpontosítással kapcsolatos rossz döntések után a bécsi központ az utánpótlást is csak akadozva tudta megszervezni. Az első, erősítésül kirendelt 9. hadtest dandáronkint és hosszú intervallumokban zárkózott fel a harcolókhoz, ráadásul a működéshez szükséges támogatás nélkül. Tüzérsége zöme, a teljes trén Olmützben maradt, a bevagonírozott ütegek Triesztben rekedtek. A Katonai Iroda még az ellátással kapcsolatos iratokat sem adta ki. Gyulai a hadsereg tartalékából utaltatott ki lövegeket, 1000 lovat, 200 kincstári szekeret, kézműveseket, ellátó személyzetet, vágómarhákat és tábori sütödéket, hogy Schaffgotsche meg tudjon felelni feladatának. Grünne habozva indította útba az 1. hadtestet is, amely május helyett június elején, késve érkezett meg, ráadásul útközben állománya felét másodrendű irányokban kellett lekötnie. A Katonai Iroda halogatta a 11. hadtest itáliai diszlokációját is, mert csatlakoztatni akarta az első, önkéntes századokat. A nehézkes szervezés és a lassú menet miatt Weigl altábornagy hadosztályai csak június második felében váltak harcképessé. A Magyarországról a partvidékre vont 10. hadtest először katonailag teljesen fölösleges szerepet kapott, és csak az ellenséges nyomásra menetelt át Észak-Itáliába. Végül Ferenc József csak május végén mozgósította az 5. zászlóaljakat és állította hadrendbe őket, illetve szerveztette meg helyettük a depó kereteket, továbbá vonta el a katonai határőrvidék legénységét a török határról. 270000 tartalékos és újonc fogott fegyvert, de alkalmazásukra heteket kellett várni.^[176]

A téves, illetve elkésett központi döntések megerősítették Gyulai helyzetmegítélését, hogy a defenzív magatartással meg kell őrizni az erőket, szükség esetén, Radetzkyhez hasonlóan, átmenetileg vissza kell vonulni az erődnégyszögbe, és utána lendülni offenzívába. Elutasította Kuhn csapásmérő, oldaltámadási tervét, és döntését szinte igazolta Grünne katonai hírszerzőinek összefoglalója a franciák és a piemontiak megrendítő létszámfölényéről. A II. hadsereg élén számos stratégiai és taktikai hibát vétett – elsősorban a montebellói csata előtt, Napoleon óriási, átkaroló hadművelete alatt és a Palestro elleni erőszakos felderítés során –, és bírálható is értük. Június elején azonban a legfőbb katonai vezetés ismét bebizonyította, hogy képtelen a realitások figyelembe vételére, és hogy hajlandó habozás nélkül tízezreket megsemmisítetni kalandor célok érdekében. A passzivitásáért és téves elhatározásokért támadott Gyulai sohasem követett el akkora vétséget, mint elöljárója Ferenc József. Az uralkodó, Grünnén keresztül, egyszerre utasította a II. hadsereget a támadásra a Lomellinában, és juttatta el hozzá a hírszerző jelentéseket, miszerint az ellenség háromszoros túlerővel várja a csapást. Egy porosz katonai elemzés szerint a téves információkat tartalmazó hírek és az elképesztő ellentmondást tükröző támadási parancs vétele után Gyulai nem vállalhatta a kockázatot. Jogosan következtetett egy katasztrófa lehetőségére. „…Szerencsére már valamennyi hadtest megkapta a visszavonulási rendeletet, amikor Grünne távirata befutott … Ha Gyulai Grünne elképzelése szerint jár el, akkor nagy valószínűséggel néhány napon belül vagy leteszi a fegyvert, vagy egy kétségbeesett harc során megsemmisül, esetleg szétfut teljesen egész hadserege. Valóságos szerencse, hogy a legsúlyosabb katonai dilettantizmussal megvert Grünne tervéből semmi sem lett végrehajtva…”.^[177]Gyulai és Kuhn a szorító helyzetben megtalálta a kiutat. Félretették ellentéteiket és egy régi, hadműveleti gyakorlat alapján teljesítették Ferenc József parancsát, meg nem is. Radetzky örökké dolgoztatta főtisztjeit és a vezérkar beosztottjait. A legkülönbözőbb haditerveket készíttette el velük mind a stratégiailag kedvező, mind a kedvezőtlen terepviszonyokhoz alkalmazkodva. A Ticino-folyó magentai szakaszára egyszer a korzikai kimondta, hogy hadászati szempontból megoldhatatlan a védelme. Radetzky ugyanerre a térségre az ellenkezőjét állította, és egy ízben törzsvezetési gyakorlatot is tartatott rajta. Kuhn fiatal tisztként résztvevő volt. Gyulai elfogadta a csata tervét. Június 2-án a Lomellina északi részén álló 2., 3. és 7. hadtest és a lovashadosztály utasítást kapott, hogy szakadjon el az ellenségtől, vonuljon a hátvédek fedezete alatt a Magentától délre, 20 km-re, Vigevanónál lévő hídhoz és keljen át a Ticino bal partjára. A többi magasabb egységnek és a hadsereg tüzértartaléknak további 15 km-re délre, Bereguardónál, a lőszer- és sebesültszállító oszlopoknak pedig Paviánál kellett kijutniuk a Lomellinából a folyón át. Ugyanebben az időben Clam-Gallas és Urban parancsot kapott, hogy minden bevethető erővel azonnal szállják meg a Magentával szemben, San Martinónál kitűnően kiépített és erődlövegekkel felszerelt hídfőt, és semmi áron ne adják fel. Ezután Gyulai jelentette Veronába a védművel ismerkedő uralkodónak, hogy a szövetségesek átkaroló hadmozdulatot hajtanak végre a vasút mentén Magenta–Milánó iránnyal, továbbá délen, a Pó felé közeledik egy francia csoportosítás. A fenyegető fellépés miatt a II. hadsereg, amely még mindig nem kapta meg a megígért 11. hadtestet, nem tudja végrehajtani a támadási parancsot.

„…Elsőrangú kötelességemnek tartom, hogy megvédjem az erőket a további hadműveletek végrehajtásához – jelentette –, ezért elrendeltem a visszavonulást a Ticino mögé, és holnap Magenta és Pavia között fogok állni.”^[178] Gyulai és Kuhn arra számított, hogy Napoleon június 2-át arra használja, hogy minél több hadosztályt összpontosítson Navarában, továbbá szétbontakozzon, és megszállja a gáton futó összeköttetési vonalba betorkolló utakat. Ezzel időt veszít. Időre pedig szükségük volt. A Lomellina északi felén fekvő Mortarától Vigevanón át Magentáig mintegy 35 km-t, a legtávolabb, a Pó és a Sesia találkozásánál felállított kötelékeknek Bereguardón keresztül több, mint 60 km-t kellett megtenniük két nap alatt. Ugyanakkor Napoleon oszlopának éle – a teljes gárda, a 2. és 4. hadtest, illetve az 1. részei – alig 20 km-re csoportosult a Ticinótól. Clam-Gallas ezért ismét nyomatékos parancsot kapott San Martino hídfőjének legvégső védelmére és arra, hogy katasztrófa esetén röpítse levegőbe az egész magentai viaduktot. Valamennyi osztrák hadtestnek erőltetett menetben kellett közelednie Magenta felé a későbbi parancs szerinti felálláshoz. A hadsereg Magenta közelében fekvő ellátó bázisa biztosította az élelmet és a lőszert.^[179]

Napoleon csakugyan azt tette, amire Gyulai és Kuhn számított: Novarától délre mintegy 6-8 km-es sugarú félkörben bontakoztatta szét hadtesteit. Niel a Ticinóhoz közeli, Baraguay a Sesia felőli szárnyon, a városban a gárda, a magentai úton Mac Mahon. A piemontiak és Canrobert még mindig Palestro és Robbio között sorakoztak fel. A francia császár meg volt győződve arról, hogy legkésőbb június 2-án estig várható az osztrákok oldaltámadása. Délután a gárda egyik hadosztálya felderítésre indult a San Martinónál berendezett hídfőtől észak felé a mocsaras földek fölötti gát útján, és a viadukttól 10 km-re, Turbigo település előtt egy használható kompot, de egyetlen osztrák katonát sem talált. Harmadikára virradó éjszaka a műszakiak hidat vertek a Ticinón, a kötelékek tovább nyomultak a folyótól mintegy 2 km-re a párhuzamos irányú Naviglio grande-csatornáig. Ép átjáróján túljutva ütegekkel megerősített állást foglaltak el Turbigóban. Reggel az egész 2. francia hadtest az új hadihíd felé vezető gáton a gárdahadosztály után indult. Elővédje késő délután felsorakozott a Ticino és Turbigo közötti mocsaras, sűrűn benőtt terület fölötti úton, és várta az osztrákok felbukkanását. A piemontiak alig tudtak mozogni a fogatolt ütegekkel, szekerekkel telitett Vercellinél kezdődő úton, így részben harmadikán este, részben negyedikén érkeztek ki Novarához. A többi francia erő a félkörívben maradt. Ugyanakkor az osztrákok másodikán és harmadikára virradó éjszaka szinte megállás nélkül meneteltek.^[180] Mennsdorff lovasai és a 2. hadtest megközelítették Clam-Gallas csoportosítását, a 3. és 7. hadtest eljutott a sereg Magentához közeli ellátó bázisáig. A Lomellina déli feléből érkező 5. és 8. pedig a bázistól délre táborozott le. Valamennyi magasabb egység hosszú pihenőt tarthatott, vételezhetett, főzhetett és június 4-én hajnalban indulva csatlakozhatott Clam-Gallas hídfőt védő csapataihoz. Délelőtt legkevesebb 60000, dél körül további, mintegy 45000 katona léphetett harcba a szövetségesek gátakon mozgó és a Ticinóhoz részenkint érkező erőivel. Gyulai és Kuhn számításait azonban az osztrák publikációkban alig nyomon követhető véletlenek húzták keresztül.

Clam-Gallas június 2-án reggel szemrevételezte a hídfőt. Túlságosan kiterjedtnek, a szárnyakon a tarolatlan, sűrű növényzet miatt jól megközelíthetőnek, és az egyelőre csaknem három dandárnyi csoportosítással védhetetlennek tartotta. A viadukttól északra átkelő ellenség is oldalba vagy hátba támadhatta védekező csapatait, és elvághatta visszavonulási útjukat. Ezért Gyulai parancsa ellenére idő előtt feladta a hídfőt. Elképesztő hozzá nem értéssel először napközben beszögeltette a sáncokon felállított nem fogatolható, pozíciós erődlövegeket, miközben tudta, hogy kevés a robbantáshoz szükséges lőpora. Bécsből a hadvezetés mindössze másfél mázsa, rombolásra alkalmas készlettel indította el. Egy csatára pedig a javadalmazás hat mázsát tett ki, egy hadjáratra a többszörösét. Utána az esti órákban parancsot adott műszaki főnökének, hogy másnap hajnalban röpítse a levegőbe a viaduktot. Természetesen szakszerűen indokolt, nemleges választ kapott. Ekkor Clam-Gallas, pótlásként, elvétette a gyalogosaitól a patronok nagy részét, hordókba öntette a bennük lévő puskaport és megismételte parancsát. A műszaki tiszt minden igyekezete ellenére a tizenegyből csak két pillérben okozott sérülést. A tüzérfőnök megkísérelte ágyútűzzel növelni a kárt. Sikertelenül. Az ellenséges gyalogság bármikor támadhatott rajta. A kudarc elhárítására az 1. hadtest azonban nem térhetett vissza a hídfő sáncai mögé, mert sem a beszögelt pozíciós lövegeket nem használhatta, sem a fogatolt tüzérség nem juthatott át a némileg megrongált viadukton. Mindenképpen más védelmi vonalat kellett keresni. A lőporhiány miatt ugyanakkor már nem lehetett felrobbantani a Ticinótól keletre futó csatornarendszer két másik hídját sem. A legénységtől elvett patronok hiánya pedig jelentősen meggyengítette a gyalogság ellenálló képességét. 3-án reggel Clam-Gallas Milánóból, távirati úton, 10 mázsa lőport követelt. A város és Magenta közötti vasúti szállítás mindössze két órát igényelt volna. A városparancsnok a hiányaira panaszkodva elhárította a kérést és ahelyett, hogy Veronából – öt óra menetidő vonattal, távirati rendelés után – kiegészítette volna készleteit, Clam-Gallast a hadrendi főnökéhez utasította. A hadsereg lőszeres oszlopa ekkor Paviánál vonult vissza a hídon és kanyarodott észak felé. A parancsok kiadása, a 40 km-es szekérút megtétele legkevesebb egy teljes napot igényelt. Eközben francia gyalogosok átkelhettek a viadukton, a lövegek előrevonása előtt a műszakiaknak legfeljebb néhány órai munkára volt szükségük a helyreállításhoz. Kudarcot vallott Clam-Gallas az élelmezéssel is. A környék lakossága elrejtette terményeit, elhajtotta állatait. A hadsereg ellátó bázisa feltöltetlenül várta a visszavonulók tömegét. Az élelmezési létszámokat a Katonai Iroda adta ki naprakészen, és Grünne nem szerepeltette az 1. hadtestet a hadrendben. A raktár parancsnoka elutasította a kérést. Clam-Gallas még megtorlással fenyegetve sem tudta megtörni a csökönyös hadtápos tisztet, aki másodszorra fogathiányra panaszkodott, és azért nem adott utánpótlást.

Az 1. hadtest csak durva rekvirálással tudta biztosítania, úgy-ahogy, élelmezését. ^[181]

Június 3-án hajnalban Hess tábornok a Bereguardo előtti hídhoz érkezett Ferenc József utasításával, és azonnal visszafordíttatta a Lomellinába a Ticinón már átjutott 5. és 8. hadtestet és a hadsereg tüzértartalékát. Az uralkodó a megváltozott katonai helyzet ellenére ragaszkodott eredeti parancsa végrehajtásához: Gyulai vesse be a teljes II. hadsereget a Lomellinában, Mortarától északra, Novara felé. A hadvezér korábban találkozott Ferenc József vezérkari főnökével, mint a csapatok mozgását Vigevanóban ellenőrző Kuhn. Gyulai nem tudott elégséges szakmai érvet szembeállítani Hess haditervével. Ragaszkodott azonban álláspontjához, hogy a legfelső katonai vezetés felderítői óriási szövetséges túlerőt feltételeznek, és a II. hadsereg bevetése a teljes katasztrófát jelentheti. Az öreg tábornok számára az uralkodó parancsa szent maradt. A csaknem huszonnégy órája, pihenő nélkül menetelő hadtestek engedelmesen visszafordultak a Lomellina felé. Kuhn hamar tudomást szerzett Hess beavatkozásáról és Bereguardóhoz vágtatott. Tavasszal már kétszer is megsemmisítő kritikát mondott főnökéről, a táborszernagy sem felejtette el és bocsátotta meg az incidenst. Órák hosszat vitatkoztak, és a II. hadsereg vezérkari főnöke ezúttal sem leplezte véleményét a haderő legendájával, Radetzky egykori legfontosabb fegyvertársával szemben. Gyulai: „…Mindenki, aki felelős parancsnokként működik, tudja, hogy egy ilyen, a hadvezér helyzetmegítélését és elhatározását kritizáló beavatkozás nemcsak zavart okoz, hanem rombolja a katonák és a parancsnokok harci teljesítőképességét is. Órákon keresztül tárgyaltam Hess-szel és ragaszkodtam eredeti parancsomhoz … Tudott az is, hogy a trén és a tüzérség megfordítása és a mozgás ütemének újrafelvétele, a pihenőbe rendelt dandárok menetének ismételt kezdete rengeteg időt rabol. Ezt alig kellene egy vezérkari tisztnek magyarázni. A hadjáratokban elkerülhetetlenek a zökkenők, a harci mechanizmusban azonban a téves kalkulációkat követő téves parancsok igen súlyos következményekkel járnak…”^[182]

Kuhn a tőle megszokott, katonás hangon, de igen nyersen vitázott. Beosztottjának emlékei szerint: „…Az ezredes visszafogottság nélkül ellenezte az általa veszélyesnek ítélt hadmozdulatot. A hadsereg egy része már átkelt Vigevanónál, túl sok időt rabolna visszafordítani a folyó jobb partjára. Továbbá a hadsereg elővédjének az éppen feladott oldalon, visszafelé egy jobbirányú fordulatot kellene végrehajtania, ami a közeli és túlerőben lévő ellenség miatt óriási veszélyekkel járhatna. Ha a szövetségesek teljes súlyukkal erre a jobbszárnyra vetnék magukat, elvágnák a II. hadsereget a Ticinótól és Pó felé szorítanák.” Mindkét katonának igaza volt a következményeket mellőző, az uralkodó haditervét szentként tisztelő Hess-szel szemben. Kuhn már leszereltette a tábori távíróállomásokat, Gyulai útbaindította Bereguardóhoz a hadsereg tüzértartalékot. Minden hadtest felpakolt, a legszigorúbb kötelékrendben menetelt az ezred bogrács-szekerekkel, a markotányos kocsikkal, az ütegekkel, lőszeres-, maródi és sebesültszállító kordékkal, ökörfogatokkal. A hadsereg részei legkevesebb 5000 kincstári- és országos járműből álltak, és teljes menethosszuk 10 órát tett ki.^[183]

Délelőtt, a még éles hangú vita közben a 2. hadtest portyázóitól futár érkezett, hogy a franciák átkeltek a Ticinón Magentától északra, elfoglalták Turbigót, továbbá Clam-Gallas feladta a St. Martino hídfőt, de nem tudta felrobbantani a hidat. A hír végre meggyőzte Hesst és hozzájárult az egyszer már megfordított és visszaküldött csapatok ismételt megállításához, és az eredeti terv végrehajtásához.

A négy órás vita, illetve a kötelékek újbóli megfordítása, elindítása jelentős időveszteséget okoztak. Az átlagos menetsebességeket figyelembe véve egy tüzérséggel és szállító oszlopokkal mozgó hadtest egy mérföldet három óra alatt tett meg. Így a legkevesebb négy óra időveszteség nélkül a Magentához rendelt 7., mögötte a 3. és az 5. hadtest és a tüzértartalék június 3-án este Magentához közel, az ellátó bázis térségében táborozhatott le, míg a 8. és a Pótól a Pavia felé vezető útra rendelt 9. hadtest 30 km-re északabbra juthatott ki. Clam-Gallas csoportosítása, a fél 1. és a csatlakozott teljes 2. hadtest, Mennsdorff lovassága, a novarai és a San Martino hídfőből visszavont helyőrség, összesen 35000 katona és 156 ágyú pedig tartós ellenállást fejthetett ki a Ticino feletti, kiemelkedő platón. Ugyanakkor még dél tájban számíthatott az ellátó bázisnál éjszakázó három hadtest 50000 katonájára és 180 ágyújára. Elegendő erő a részenkint átkelő Napoleon csapatainak visszavetéséhez. A hadsereg tüzértartalékának lövegei, a 8. és 9. hadtest pedig június 4-én este felzárkózhattak a harcolókhoz és befejezhették a csatát. Így azonban 4-én reggel a 7. hadtest Reischach hadosztálya másfél, Lilia hadosztálya 3 óra, a 3. hadtest 4-5 óra, az 5. elővédje 7 óra távolságban állt Magentától. A többi csak másnap érhetett ki a csatatérre. Clam-Gallas nem értette meg feladatát, Hess stratégiai ismereteit pedig kitörölte a szolgai alázat. A két főtiszt beavatkozása után a II. hadsereg elvesztette átmeneti előnyét. Ráadásul Gyulai és Kuhn szerencsétlenségére a Katonai Iroda nem kötelezte Urbánt a támogatásra, visszatartotta az 1. hadtest felét és tüzértartalékát Milánóban. Előbbi 3-án estig megközelíthette északról Turbigót, utóbbi négy szerelvénnyel öt óra alatt felzárkózhatott a harcolókhoz a távirati segélykérés után. Ez a több, mint 25000 katona és 60-80 ágyú is nagyon hiányzott a csata bevezető szakaszában. Végül Clam-Gallas nem biztosította északi szárnyát, pedig a hadsereget a legnagyobb veszély erről az oldalról fenyegette. Június 3-án, amikor Mac Mahon elővéd hadosztálya átkelt a Ticinón és elfoglalta Turbigót, Clam-Gallas felderítő dandárt különtett ki a plató északi pereme felé. Beosztott tábornoka túlbiztosította magát. Oldal- és hátvédek képzése után egyetlen zászlóaljat vetett előre Turbigo felé. Robecchetto falunál turco századok tömege vetette rá magát a közeledőkre. A legénység fele áldozatul esett, fele megfutott, és a dandárparancsnoknak fogalma sem volt arról, hogy milyen erejű ellenségbe ütközött. Clam-Gallas csak másnap erősítette meg a 2. hadtesttől Gyulainak már átadott jelentést, hogy „…az ellenség csak gyenge erőkkel kelt át Turbigónál…”. Így a hadseregparancsnok sem ítélte veszélyesnek a helyzetet. Nem hitt abban, hogy Napoleon 4-én csatára szánja el magát. Általános pihenőt, főzést, kenyérosztást rendelt el reggel 8 óráig, amikor mindenkinek menetkészen kellett várnia az indulási parancsot. Hess időrabló intézkedését Gyulai is megismételte. Újabb órák vesztek el.^[184]

IV. rész
A magentai csata és következményei

Harcok a vasúttól északra

A csatatér egy a Ticinóval párhuzamos tengelyű, a milánói úttól északra Turbigo (145 m) és délre Robecco (129 m) közötti, mintegy 20 km hosszú, ellipszis alakú plató volt, amely a viadukt kezdetétől (142 m) Magentáig (138 m) 6 km szélességet ért el. Magassága a folyó vízszintje fölött 15-25 m között változott, peremei mindenütt hirtelen emelkedtek ki a folyóparti, sűrű növényzettel benőtt lapályból, illetve a Turbigo, valamint délen a Robecco közeli rizsföldekből. Utóbbi falvak környékén a keskeny utak magas gátakon vezettek, míg a plató egészét szőlőültetvények, eperfák tömege, illetve kukoricatáblák borították. A tüzérség csak az utakat használhatta részben az elárasztott parcellák, részben a magas mezőgazdasági kultúra miatt, a gyalogság a platón túl nehezen, és csak csatárláncba bontakozhatott szét, a felföld száraz részein összevontan is harcolhatott. A megelőző napok esőzései azonban a csapatokat jobbára az utak használatára kényszerítették. A mindenütt burjánzó növényzet, az eperfa ültetvények és a drótokon lógó szőlőgirlandok lehetetlenné tették a lovasság alkalmazását. A szövetségesek átkelését a megáradt Ticino 210-250 m széles vize akadályozta. A csata kezdetén csak a Turbigónál ácsolt hadihídon lehetett csapatokat és lövegeket átjuttatni a keleti partra, a viadukton a szükséges műszaki javítások előtt birtokba kellett venni a hídfőt és a mögötte magasodó, vasúti töltést, illetve elhallgattatni az ott álló osztrák lövegeket. A folyóval csaknem párhuzamosan haladt a mintegy 10 m széles és 2-5 m mély, hajózható Naviglio grande-csatorna, amely északon a Ticino melletti lapályon a kiásott földből emelt, több m magas gátak között, Boffalorától /142 m/ pedig a platón keresztül mély bevágásban áramlott sebesen dél felé. A folyótól mért távolsága Turbigónál egy, a viadukttól északra, Boffaloránál másfél, a vasúti töltés és a plató találkozásánál kettő és fél, végül Magentától délre, Robeccónál több, mint három km-t tett ki. A csatornát hat fa- és egy vasúti híd ívelte át: egy Turbigónál, egy Turbigótól néhány km-re délre, Bernate (130 m), egy a viadukttól, illetve a viaduktot és a platót összekötő vasúti töltéstől másfél km-re északra, Boffalora mellett. A sínpár a Ticino-híd felől magas gáton át, majd a plató bevágásában futott tovább a Naviglio grandéig. A plató pereme és a csatorna között terült el Ponte nuovo (140 m) csupa gránitkőből épült házcsoportja, melynek utolsó, emeletes épülete az osztrák vámház szerepét töltötte be, és erős falai miatt erődként is lehetett használni. Ponte nuovo és Magenta között a csatornán egy vasszerkezetű vasúti és egy közúti fahíd teremtett összeköttetést. A vasúti híd mögött magasodott az utolsó lombardiai indóház, amely a Ponte nuovo házcsoporttal, a vámépülettel együtt erős védelmi körletet alkotott. 800 m-re délre vezetett a következő átjáró a Naviglio grande felett. Tőle nyugatra és keletre a fahíd két oldalán nyúlott el Ponte vecchio település. A falut egy nagy ívű, terméskőből épült kerítés vette körül, amely birtoklójának minden irányban jelentős védelmet biztosított. Ponte vecchio hídjától a folyó felé, a peremig, a plató legalább két km-es sávot alkotott. Rajta elszórtan gazdasági épületek álltak és egy gránitkőből épült, erődszerű, emeletes kastély vagy inkább egy jómódú család villája, közvetlenül a folyó feletti meredek fal szélén. A csatorna utolsó fahídja az ellipszis alakú plató déli kanyarulatánál, Robeccónál biztosított összeköttetést a Ticinóval párhuzamosan futó utak – a hadsereg élelmezési bázisa felől ezen érkeztek a csapatok és az ellátás is –, illetve Magenta között.

A szövetséges balszárny, Mac Mahon oszlopa, Novarától Turbigóig egyetlen, magas gáton futó, 25 km hosszú, tüzérség számára is járható úton mozoghatott, amely a Ticinóhoz közeledve néhány száraz, táborozásra alkalmas emelkedőt szelt át. Turbigótól dél felé a Naviglio grande és a folyó közötti sávot nehezen lehetett igénybe venni előrenyomuláshoz a vizenyős parti erdőségek, a süppedő bozótos, csalitos rétek miatt. A viadukt és a vasút közötti tengely felé csak két, a csatornával csaknem párhuzamos, igen rossz minőségű, egymástól 3-4 km távolságban haladó út vezetett. A folyóhoz közeli, Turbigo–Robechetto–Bernate közlekedési vonal Boffalora előtt átszelte a csatornát. A híd felrobbantása után a falut védő erők tartós ellenállást fejthettek ki. A távolabbi, a Turbigo–Marcello (147 m)–Magenta 11 km hosszú út igen rossz állapota miatt csaknem alkalmatlan volt a tüzérség számára. A viaduktra támaszkodó folyóvédelem magját a valamivel több, mint 2x2 km kiterjedésű, a Boffalora – a vasúti töltés és Ponte nuovo – a Ponte vecchio és a Magenta közötti terület képezte. A megáradt folyó vize, a megrongált viadukt, a folyóparti lapályból hirtelen emelkedő plató és pereme, a mögötte áramló és a platót átszelő Naviglio grande robbantásra előkészített hídjai, a gránitköves erődszerű blokkházak és a Ponte vecchiót körülölelő kerítés elsőrangú ellenállást tettek lehetővé. A perem alatti lapályon, de a platón is a támadási iránnyal keresztbe húzott, sűrű drótfonatok, rajtuk szőlőlugasok csaknem áthatolhatatlan akadályt képeztek. A támadóknak először karddal kellett utat vágniuk a záporozó kartácsszilánkok és lövedékek tüzében, majd a peremre felkapaszkodva megküzdeniük a szuronyrohamra felkészült sorokkal. A folyónak támaszkodó védelem tartaléka az elsőrangú gyülekezőhelytől, a száraz Robeccótól rejtett utakon közeledhetett Ponte vecchio, illetve Magenta felé, vagy hajthatott végre hatásos ellenlökést a plató és a Ticino közötti sávban a viadukt felé.^[185]

Az itáliai háború előtt másfél évtizeddel, a negyvenes évek közepén Radetzky három tábornokot és vezérkari tiszteket vezényelt a Magenta előtti határszakaszra, hogy derítsék fel a terep adottságait, és készítsenek számításokat egy esetleges védelemre. A megbízottak pontos leírást adtak a Ticino melletti lapályról, a plató pereméről, a Naviglio grande-csatornáról, illetve az átkelőkről. Kiszámították, hogy a Boffalora–Magenta–Robecco háromszögben 16000 gyalogos és 50 löveg tartós ellenállást tud kifejteni egy egész hadsereggel szemben is. Feltéve, hogy biztosítja északi szárnyát. A torkolatig húzódó déli folyószakaszt alkalmatlannak tartották átkelésre. Június 3-án este Clam-Gallasnak ugyanott legalább kétszer annyi gyalogosa és háromszor annyi lövege volt.^[186]

A hadtestparancsnok az ellipszis alakú, vizenyős területekből kiemelkedő plató hosszú tengelyében, Turbigo és Robecco között nem a katonaföldrajzi feltételekhez alkalmazkodva súlyozta erőit. A keskenyebb, a viadukt és Magenta közötti tengelyre, közvetlenül a vasút mellé vezényelte több lépcsőben csapatai túlnyomó részét. Még a 3-án, a Robecchettónál vívott felderítő harc után sem tartotta szükségesnek a vasúttól északra fekvő térség megerősítését. Nem számított átkaroló hadmozdulatra, ezért csak néhány zászlóaljat sorakoztatott Boffalorához, illetve Marcallóhoz, sőt még a viadukttal szembeni partot sem erősítette meg. Gyulai még 3-án este kötelezhette volna alárendeltjét, hogy ha már feladta a szinte bevehetetlen San Martino hídfőjét, és képtelen volt felrobbantani a viaduktot, legalább állítson fel erős tüzérséget a plató peremére, vagy a közvetlenül alatta kezdődő és a vízpartig ereszkedő sáv kiemelkedő részeire, elsősorban a vasúti töltésre. Az itt felállított lövegek természetesen remek célpontot nyújthattak a túlsó hídfő térségéből tüzelő franciáknak. Egy meggyőző csősűrűséggel kialakított csapásmérő csoport ellensúlyozhatta a részenkint partra vontatott szemközti ellenséges ütegek hatását, a tűzpárbajban támaszkodhatott a peremen föléje felsorakozott és nehezen belőhető ágyúk, rakétakocsik bombáira. A visszavonulási út, a vasúti töltés, illetve folytatásaként a platóra felvezető, mély horhos gyors és fedett állásváltoztatást tett lehetővé. Ugyanakkor a fentről és lentről is a viaduktra és a mögötte húzódó, a megközelítési útra célzó osztrák ütegek bombazápora akkora erőt jelentett, hogy elzárhatta a hidat minden ellenséges átkelési kísérlet elől. A súlyos vérveszteségeket is vállaló francia gyalogos századok átrohanhattak a pillérek közötti, megrongált íveken, a srapnel és a kartácslövedékek záporától megkímélt szerencsések még egy kis méretű hídfőt is létrehozhattak, de sem ágyúkkal nem tudták megerősíteni, sem fedezéket nem találhattak maguknak. A növényzet zöld függönye, a fák levelei, a sűrű szőlőlugasok nem védtek a kartácsszilánkok tízezrei ellen. Egy dandár gyalogos rohama végleg felszámolhatta a hídfőalakítási kísérletet. A viadukttal szemben felállított, összevont osztrák tüzércsoport helyettesíthette a nagy gyalogos tömeget. Clam-Gallas a 35000 katonából két hadosztályt is kikülöníthetett Boffalorához és Marcellóhoz.

A párhuzamos utakon nehezen közeledő északi, megkerülő csoportot külön-külön is meg lehetett verni. Gyulai jól ismerte az osztrák harcászati-hadműveleti előírást, amely minden, ezrednél erősebb magasabb egységtől megkövetelte az elégséges biztosítást. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a parancsnokoknak a harcot vívók sikere érdekében a bevetett erőkkel csaknem azonos nagyságú oldalvédet és tartalékot kellett kikülöníteniük. Ettől a szabálytól Clam-Gallas nem térhetett el. Gyulainak azonban nem volt olyan fejlett veszélyérzete, mint Radetzkynek, aki bizalmatlanul viselkedett minden új és a katonai sikert esetleg kockáztató vezénylő tábornokkal szemben. Külön-külön és energikus parancsokkal követelte meg tőlük az egyébként ismert előírásokat. A szövetségesek meglepetésszerű és óriási átkaroló hadművelete különös óvatosságra kellett, hogy intse a fővezért: a franciák váratlan manővereikkel meglephetik a háborúba éppen bekapcsolódó, tapasztalatlan Clam-Gallast. Az altábornagy óriási kockázatot jelentett, és Gyulainak fel kellett volna ismernie, hogy bizonytalansági tényező. Erélyes paranccsal kellett volna gondoskodnia az északi szárny védelméről. Gyulai követelte ugyan a Katonai Irodától, hogy engedje Urbant a Ticino bal partján Turbigóhoz vonni. A külön, kis háborút vívó tábornoknak még maradt elég katonája, hogy a hegyi ösvényeken kergesse Garibaldi gerilláit. Urbántól nem jöttek Turbigóhoz csapatok. Gyulai pedig nem ismerte fel a legfontosabb hadászati-hadműveleti feladattal megbízott alvezére végzetes tudatlanságát. Egyetlen pontatlan parancsával – „Minden áron tartsa Magentát!” – még rontott is az egyébként nem túl jó osztrák esélyeken. Clam-Gallas ezután nem a viaduktot, hanem Magentát védte.^[187]

Június 4-én reggel az 1. hadtest parancsnoka a stratégiai fontosságú pontok – az első vonalban a közvetlenül a viadukt mögötti vasúti töltés és a mellette húzódó sáv, a plató pereme, a második vonalban a Naviglio grande-csatorna hídjai – helyett valóban Magenta védelmére koncentrált. A Ticino bal parti lapályára, a viadukttal szembeni vasúti töltésre, illetve a plató peremére, és a csatorna melletti Ponte nuovóhoz mindössze néhány zászlóaljat állított ki. Az 1. hadtesthez tartozó egri és miskolci gyalogosokból és tiroli lövészekből álló Burdina dandárnak 5000 katonával és 8 löveggel kellett biztosítania Boffalorát, védenie a viaduktot, megakadályoznia az ellenséges hídfő kialakítását, és megtartania a Naviglión átvezető hidat. A csatorna mögött, a vasút két oldalán állt a második lépcső: a 2. hadtestnek alárendelt Szabó tábornok komáromiakból szervezett, mellette a Marcallótól befutó út végénél Baltin lengyel gyalogos dandárja, a Magenta előtti vasútszakasznál és az állomásnál a békéscsabaiakból álló Koudelka, a városban Clam-Gallas másik, Reznicek tábornok bihari gyalogosokat felvonultató dandárja, összesen 20000 katonával, 64 ágyúval. Magenta mögött a csoportosítás tüzértartaléka, Mennsdorff lovassága, a San Martinóból visszavont zászlóaljak, mintegy 2000 gyalogos, 2400 lovas és legalább 120 ágyú. A Ponte vecchio melletti balszárnyat egy dandár jelentette 8 löveggel azon az úton, ahonnan minden közeli és távoli, hadtest erejű menetoszlopnak a csatatérre kellett érkeznie. Negatív hadászati-hadműveleti példa volt az erők és eszközök felsorakoztatása. Ahelyett, hogy csaknem minden löveg az átkelési kísérleteket verte volna vissza kevés gyalogsággal, és csaknem minden dandár a jobbszárnyon várta volna néhány üteggel a Turbigo felől támadó franciákat, Clam-Gallas a csoportosítás zömét a természetes akadályok, illetve jobbszárny védelme helyett a város elé és mögé állította. A tábornok a vasúttól északra, a plató növényzettel sűrűn benőtt, beláthatatlan és az esőzések miatt felázott, nehéz talaján kevésbé számított meglepetésszerű ellenséges rohamra. A Turbigo melletti hídfőtől azonban két párhuzamos út vezetett Boffalorához, illetve Marcallóhoz. Clam-Gallas az előbbihez a novarai helyőrség maradékát, az 1. hadtest néhány vadász, határőr, egri és miskolci zászlóalját vezényelte 8 löveggel Máriássy ezredes parancsnoksága alatt, akinek Burdina és Baltin zászlóaljaival együttműködve kellett a Naviglio hidat védenie. Az ideiglenes dandár parancsnoka Robechettóig lovas portyázókat, Bernatéhoz egy szerb határőrzászlóaljat különített ki a harcérintkezésre, a zömmel pedig a Naviglio töltése, illetve sáncok védelmében, a robbantásra előkészített híd mögött várta a támadókat. A Marcallo előtti úton határőrszázadok, a falunál és mögötte a temetőnél az 1. hadtesthez tartozó négy gyenge lengyel, osztrák és magyar zászlóalj sorakozott fel – mintegy 2000 gyalogos és 8 löveg –, mögöttük másfél km-re támogatásul a vasutat biztosító Baltin, illetve Reznicek dandár.^[188]

Napoleon a hadjárat egész ideje alatt elegendő és pontos információval rendelkezett az osztrákokról. Hírszerzői a lakosság segítségével időben értesültek a változásokról, a főparancsnok pedig többnyire sikerrel aknázta ki a tájékozottságból adódó fölényét. Gyulai azonban ezúttal hirtelen döntött a visszavonulásról, és azonnal végre is hajtotta a döntést. A lakosság csak későn értette meg a mozgások célját, és a hírek továbbítása is időt igényelt. A császár biztos volt egy Novara elleni osztrák támadásban, hiszen Radetzky tíz évvel korábban itt aratott győzelmet, a közvélemény elvárta a híres példa követését, az osztrák tisztek jelentős része is itt harcolt, és Gyulai kevés parancsa ellenére is értette volna a dolgát. Ezért a szétbontakoztatott francia hadtestek zömét Novara térségében összpontosította, de a korábbi, a Sesia–Mortara–Ticino közötti, dél felé fordított félkörív helyett a magentai út tengelyére támaszkodó, a Ticino sodrával szembeni félkörívet hozott létre. Így elháríthatott egy centrumára mért osztrák csapást, egyidejűleg elvághatta a támadókat Vigevanótól, és az egész II. hadtestet a Póhoz szoríthatta. Jobbszárnyára, Mortara felé, a vasúttól 7 km-re délre Baraguay 1. hadtestét és egy lovashadosztályt, tőle a Ticino felé, a mortarai és a magentai út közé, a centrumtól 8 km-re Niel 4. hadtestét vezényelte. Canrobertnek pedig gyalogmenettel – a néhány szerelvény az udvartartás és a vezérkar elhelyezését szolgálta – Vercelli térségétől a viaduktig kellett vonulnia. E három hadtestből álló csoportosításnak kellett, szükség esetén Vigevano felé előretörnie. A gárda zöme képezte a centrumot, Mac Mahon 2. hadteste és egy mellé rendelt voltigeur gárdahadosztály a balszárnyat Turbigónál, négy piemonti hadosztály pedig a vasút és Turbigo között félúton a tartalékot. Június 4-én hajnalban érkezett egy megbízható hír a törzshöz, hogy az osztrákok hirtelen elvonultak a Ticinón túlra. A kötelékek már menetüket hajtották végre az új összpontosítási körzetek felé, így útközben kevés módosítást lehetett velük végrehajtatni. Napoleon ezért mozgásukat úgy szervezte, hogy minél több erőt juttasson át a Ticinón, majd nyomuljon előre Milánó ellen. Mac Mahon csoportosításának – a 2. francia hadtest 16000, a gárda egy hadosztályának 5000 gyalogosa, 1000 lovasa és összesen 50 lövege, illetve a tartalékba rendelt Fanti piemonti hadosztályának 10000 gyalogosa és 12 lövege – kellett Turbigo felől a fő csapást végrehajtania. El kellett vágnia az osztrákokat a viadukttól, hogy a hídfőhöz közel álló alakulatok átjuthassanak a folyó bal partjára, majd a vasútvonalat követve Milánó felé törhessenek. A gárda két maradék hadosztályának feladata volt a viadukt birtokba vétele. Mögötte léphettek harcba a 4-én még felzárkóztatható, a Lomellinában szétszórt más kötelékek. A hadjáratban ez volt az első alkalom, hogy az örök és végső tartaléknak a harchelyzet miatt az első lépcsőben kellett a legnehezebb feladatot végrehajtania. Június 4-én a lomellinai szövetséges haderő, a Vercellihez rendelt 5. francia hadtest Autemarre hadosztályával együtt, az állománytábla szerinti csaknem 200000 fős létszámából a feltöltöttség hiányai, a kiszolgáló feladatok miatt csak 140000 gyalogossal, 13000 lovassal és 335 zömében simacsövű ágyúval rendelkezett. Az egyetlen, Vercelli–Novara–S. Martino gáton vezető vasúti pálya és főút annyira túl volt zsúfolva, hogy nem lehetett bevetni még az erők felét sem. Különösen az ütegek okoztak a csapatoknak néha megoldhatatlan szállítási gondot. Az északra Turbigo, délre Mortara, illetve délkeletre Vigevano felé vezető, alárendelt közlekedési vonalak vizenyős talajból kiemelkedő gátakon futottak. Teljesen alkalmatlanok nagy, nehéz lövegekkel támogatott gyalogos tömegek gyors és egyidejű mozgatásához. Napoleon balszárnyán Mac Mahon két saját és a gárda egy hadosztálya hosszú, elnyújtott oszlopban, minden műszakit felvonultató elővéd mögött nehezen jutott ki vagy közlekedett Tubrigóhoz. Az utak állapota, a hadihíd kapacitása miatt 4-én délig csak az erők egy része nyomulhatott előre a Ticino bal partján a plató embertpróbáló útjain. Ráadásul Napoleon csak bízhatott Mac Mahon sikerében, mert semmilyen összeköttetést nem tudott fenntartani vele. S. Martinónál a centrumban kora délutánig csak a gárda maradékát, 7000 gyalogost, 2000 lovast, 24 vontcsövű ágyút, továbbá egy használható, piemonti hadosztályt vonhatott össze. Kevés volt a viadukt birtokba vételéhez és egy hídfő kialakításához. Canrobert 3. hadteste hajnaltól délig kínlódott a Vercelli és Novara közötti, ökörvonta lassú szekerektől, lövegektől, lőszeres kocsiktól telezsúfolt úton. Az oszlop éle 13 óra után hagyta el a közbenső pályaudvart, és délután öt óra körül lehetett csak számítani a bevetésére. Canrobert elővédjével nagyjából azonos időben érkezhetett a viadukthoz Niel 4. hadtestének legközelebb álló dandárja – a többinek továbbra is Vigevanót kellett vigyáznia –, majd felzárkózhatott Canrobert első hadosztálya is. A tartalék piemontiak három hadosztálya parancsot kapott, hogy verje vissza Urban esetleges támadását. A mantuai hadosztály Turbigótól északra, hét óra járásra küzdött Garibaldival, és korai indulással a Ticino bal partját követve délután érkezhetett Mac Mahon hátához, és felgyújthatta a hadihidat, és korlátozhatta a 2. francia hadtest térnyerését.

Gyulai június 4-én reggel Magentától mintegy másfél-két óra menettávolságban táboroztatta a 3. és 7. hadtestet 35000 gyalogossal, 1500 lovassal, több, mint 160 löveggel. Időben kiadott menetparanccsal még bevethette a Hess közbelépése ellenére is jó teljesítményt nyújtó, 4-én hajnalra Robeccót 20 km-re megközelítő, 20000 fős 5. hadtestet és a hadsereg tüzértartalékát. A csaknem kedvező erőviszonyok ellenére a II. hadseregnek rendkívüli stratégiai hátránnyal kellett megkezdenie a csatát. Gyakorlatilag fedetlen maradt az északi szárny. Gyulai óriásit hibázott, amikor Clam-Gallasra bízta a Boffalora–Magenta–Robecco háromszög védelmét anélkül, hogy legalább Kuhnnal ellenőriztette volna a végrehajtást. Hasonló nagyságrendű vétséget követett el, amikor téves információk miatt csak 5-én várta a franciák átkelését, és 4-re pihenőt rendelt el. Gyulai: „…Az egész hadsereget 4-én, kora hajnalban Magentához rendeltem volna, ha Clam-Gallas fenntartja a harcérintkezést a Turbigónál átkelt ellenséggel, de sem a mozgásáról, sem a 3-án lezajlott erőszakos felderítés eredményéről nem adott időben tájékoztatást. Csak 4-én fél tízkor kaptam meg a beszámolóját, amely azonban azt a téves információt tartalmazta, hogy az ellenség Turbigónál csak gyenge (kiemelés Gyulaitól/a szerző) erőkkel kelt át … A 3. hadtest és a 7. fele harmadikán este egy-másfél mérföldre volt már Magentától, és korai indulás után, több úton egyszerre mozogva, legalább 35000 katonát és 160 ágyút vethettem volna be Boffalora térségében…”.^[189]

A magentai csoportosítás két tábornoka megosztotta a felelősséget. Clam-Gallas vállalta a harc szervezését, Lichtensteinnek kellett irányítania a viadukt és a mögötte fekvő stratégiai pontok – a vasúti töltés, a plató pereme, Ponte nuovo és a Naviglio grande átkelője – védelmét. Az északi szárny kimaradt a feladatok tisztázásából. A főhadiszállás Magenta mögött települt. A vezénylő tábornokok ott várták a jelentéseket, a lovas futárok onnan vitték az utasításokat a csapatokhoz. A hadrendet fellazította, hogy a hadosztályparancsnokok nem kaptak önálló feladatot és intézkedési jogot. Clam-Gallas vagy Lichtenstein a dandárokkal álltak összeköttetésben. Ismét összekeveredett, egymáshoz nem szokott kötelékeknek kellett megvívniuk a harcot, a gyenge szárnyvédelmet a kívánatosnál kevesebb löveg erősítette meg, miközben a közelben állomásozott a tüzértartalék több, mint 100 csővel. Clam-Gallas szó szerint vette a hadseregparancsnok utasítását, hogy minden áron tartsa Magentát. Gyulai később sem értette beosztottját. „Magenta csak egy platón elterülő helység volt, amelyet minden oldalról meg lehetett kerülni, és amely semmit sem zárt le, és nem volt semmiféle műszaki védelemmel megerősítve és így nem lehetett szervezetten védeni. A Magentáért vívott harc, amely a folytatásban döntő erőket igényelt, hiszen végül is a nap legfontosabb feladatává vált, Clam-Gallas altábornagy csapatainak teljes felbomlása miatt kezdődött kudarccal. Ha a Magentától északra fekvő falvaknál, Cuggiano – a Turbigo–Boffalora úton/a szerző – és Marcallo mellett ellenálltak volna, más helyzet következik be…”.

A Máriássy ideiglenes dandárjától kivezényelt lovasoknak Robechettónál kellett megteremteniük a harcérintkezést Mac Mahonnal, felderíteniük mozgása irányát, ütemét, megállapítaniuk az elővéd erejét és összetételét, és tájékoztatniuk a Bernatéhoz vezényelt bánáti határőröket. A zöm egy része és az üteg tüzelőállást foglalt a Naviglio töltése, Boffalora szélső házai, a híd melletti épületek és néhány hevenyészve kiépített sánc mögött, a többi szuronyrohamra felkészülve a tartalékban várt. Marcellót nem védte semmi természetes akadály. Mindössze a négy kikülönített, gyenge zászlóalj 2000 gyalogosa és 8 lövege zárta le a falun, mögötte a magentai temetőn átvezető utat. Másfél km-rel hátrább, a vasút mellett várta a viadukt felőli támadást a Baltin, illetve készült fel helységvédelemre a Reznicek dandár, amelyektől a vegyes nemzetiségű zászlóaljak segítséget kaphattak. Marcallótól északra portyáztak Mennsdorff ulánusai, mögöttük néhány biztosításra kirendelt határőr század.

Mac Mahon megerősített hadtestének hídon átjutott része délelőtt indult Turbigótól néhány löveggel. A csoportosítás több, mint 50 ágyújának zöme elakadt a folyó előtti gáton. Az elsüppedt lövegmozdonyok, szekerek, lőszerkocsik eltorlaszolták a gátat, a gyalogosok és lovasok óvatosan kerülgették az akadályokat, egyes zászlóaljak húzták-tolták a guruló hadfelszerelést. A nehézkes átkelés miatt a piemontiak meg sem mozdultak. A tábornok fő támadási irányként Boffalorát jelölte meg és két hadosztály indított ellene, a keleti, a Marcallo–Magenta útra egyet, a két oszlop közötti sávot pedig lovasokkal fésültette át. Bizonyos volt abban, hogy az előző napi, Robechettónál vívott felderítő harc után erős ellenség várja. Turco századai a csatorna és a folyó közötti vizenyős területet úgy kerülték ki, hogy a Naviglio magas töltésén nyomultak előre. Az útra rendeltek összecsaptak a lovasokkal, rövid tűzharc után visszaszorították őket dél felé. Bernaténál ismét a lovasok várták a támadókat, majd felbukkantak a bánáti határőrök. A két fél tűzpárbaja után a turcok hirtelen és vad rohamban vetették magukat a gyalogosokra. A szuronyosok fala először visszaverte őket. A második kísérlet közben megérkeztek az erősítések és ordító, jatagánokkal hadonászó tömeg szorította a védőket. A szemben állók mozgás közben hol sortüzekkel, hol a jó közelharccal pusztították egymást. A híd közelében Máriássy zászlóaljakat vetett előre, a csatorna mindkét partján megfutamította a turcokat, majd mindenkit fedezékbe vont és felrobbantotta a hidat. Balszárnyán nem érhette támadás, így minden erejét a turbigói út felől közeledők ellen fordíthatta. Mac Mahon elővédhez rendelt lövegei valahol elakadtak. Gyalogosait Máriássy nyolc ágyúja pusztította, az előrevetett rohamozókra gyalogsági sortüzek és ellentámadó szuronyosok csaptak le. Minden áttörési kísérlet kudarcba fulladt. A szorosan záró védelem olyan erőt mutatott, mintha legalább két dandár szállta volna meg Boffalórát. Mac Mahon 11 óra körül szétbontakoztatta egész első hadosztályát, és heves gyalogsági tűz után ismét előrelendült. A francia nyomásra Lichtenstein a Baltin dandártól rendelt zászlóaljakat segítségül, és Máriássy a rohamozókkal csaknem azonos köteléket állított szembe. Hullámzó harc tombolt több, mint egy óra hosszat. A védők kihasználták fedezékeiket, átmeneti tüzérségi fölényüket és a szuronyrohamokban szerzett kemény tapasztalataikat. Mac Mahon nem tudott kijutni sem a csatornától keletre, Boffalorán át a vasúti töltésig, sem a plató pereme és a Ticino között a viadukthoz. Megérkeztek első lövegei és bombázni kezdte Boffalorát. Az ágyúdörej hangja jelezte Napoleonnak, hogy Mac Mahon megkezdte az áttörést. A császár átvezényelte a sérült hídon a gárda első századait. Zuávok rohantak a keleti partra, fedezéket kerestek a meder melletti sűrűben, tűzzel biztosították a következőket. Rövidesen egy zászlóalj szorongott a vasúti töltés kezdeténél. Ellenlökés nem indult, a hídfő működni kezdett.^[190]

Mac Mahon visszavonta a csatorna és a Ticino közötti sávba vezényelt afrikai katonáit, mert Máriássy összpontosított kartácstüze rettenetes vérengzést vitt végbe köztük. Állóharcra rendezkedett be Boffalorával szemben. Marcallónál akart sikert elérni, hogy átkaroló hadmozdulata lehetőséget teremtsen a viadukt birtokbavételéhez és az áttöréshez. Arabok, idegenlégiósok, zuávok meneteltek a magentai úton, francia lovasok csaptak össze Mennsdorff kikülönített, Szapáry őrnagy vezette ulánus osztályával, a harcba néhány afrikai század is bekapcsolódott. Szapáry eltűnt a sűrűben. Mac Mahon elővédje beleütközött a határőrökbe és szorította őket Marcallo felé. A jól védekező katonák lassú visszavonulása közben a francia hadosztályparancsnok néhány zászlóaljoszlopot vezényelt megkerülő támadásra. Az oszlopokat a magas növényzetből Szapáry ulánusai rohanták le. Tűzzel, lándzsáikkal súlyos veszteségeket okoztak, szétszórták a gyalogosokat, majd a francia lovasezred felbukkanásakor megfordultak és elvágtattak. A franciák kiérkeztek Marcallóhoz. A védők másfél napja éheztek, meleg volt, a katonák nyakát szorította a köpenykoszorú, a felszerelés súlya korlátozta lendületüket. Mégis, kezdetben, bátran harcoltak. Tűzzel, puskatussal, szuronnyal verték vissza az első rohamokat. A buján nőtt kukoricásban a soraikat rendezett, megkerülő oszlopok rávetették magukat a zárt zászlóalj frontokra. Nem sikerült az áttörés. Az arabok, légiósok és zuávok ismét ordítva támadtak. Az első osztrák vonal hátrálni kezdett a nyomás elől. A fellazult hadrendet a második befogadta, és elhárította az újabb szuronyrohamot. Néhány turco század réseket szakított az egyik zászlóalj frontján. Afrikaiak rohantak a résbe, szétszakították a hadrendet, majd elválasztották egymástól a zászlóaljakat. Az azonos nyelvű századok zárták a soraikat és utat törtek maguknak hátrafelé. Az ellenség körbefogta őket. Ember ember ellen harcolt. Néhány század végső erőfeszítéssel átverekedte magát a fizikailag kevésbé edzett arabok falanxán, mások a sűrűbe jutva futásban kerestek menedéket. A maradék vagy elesett, megsebesült az utolsó emberig, vagy megadta magát.

A párizsi „Constitutionel” június 6-i számából: „…Az algeriai tirailleurok nem futottak. Egyesek meglapultak, mint a vadak Cooper regényeiben, hogy rátörjenek ellenfelükre, mások egyszerűen repültek hosszú ugrásokkal, állandóan üvöltve a fennsíkon át, és bajonettjeikkel és a puskatusaikkal szúrtak, ütöttek maguk körül. Csakhamar rettenetes összevisszaság uralkodott el. Az ágyúdörejt túlharsogta egy vad, harmonikus ordító kórus, amit sem a győzelmi kiáltások, sem a haldoklók fájdalmas hörgései nem tudtak túlszárnyalni. Amikor vége volt a harcnak, a színjáték még különösebb lett. A fanatizált turcok forogtak a földön és valamilyen afrikai hadi éneket zengtek, szédületes táncmozdulatokat mutattak be, és akkora nevetést idéztek elő fegyvertársaikból, hogy rengett a föld…”.^[191]

Clam-Gallas eközben előrevonta Magentához Reznicek bihari dandárját. 5000 pihent katona vetette rá magát az ünneplő zászlóaljakra. A roham sikerült. Az elit franciák az előző harcokban századokra-szakaszokra bomlottak. Összekeveredett hadrendjüknek semmi esélye nem volt a zárt alakzatok felvételére. Fegyelmezett sorok pusztították az előbbi győzőket. A turcok szórványos tűzzel és elszigetelt közelharcokkal kísérleteztek. Nem tudták feltartóztatni a nyomást. Mire Mac Mahon balszárny hadosztályparancsnoka valamennyire összeszedte katonáit, Reznicek elfoglalta a Magenta és Marcallo közötti temetőt és szilárd frontot képezett az út két oldalán. Ugyanebben az időben érkeztek Boffalora felől az előző csoport sebesültjeitől riasztott Máriássy és Baltin segélycsapatai. Az alparancsnokok és a felfegyverzett, begyakorolt zászlóaljak azonnal alkalmazkodtak a pillanatnyi harchelyzethez. Lendületes és eltökélt menet után sikeres szétbontakozás, közvetlen közelről leadott sortüzek, majd kegyetlen közelharc vezette be az oldaltámadást. Az osztrák északi front katonái azonban rettenetes áldozatokat fizettek a korábbi helyzet visszaállításáért. Korábban nyolc-tíz újabb ágyú bevetésével, Mennsodorff egyetlen lovasezredével már akkora fölénnyel lehetett volna visszaverni a 2. francia hadtest zömétől távolra sodródott afrikai hadosztályt, hogy ki kellett volna vonni a harcból. Lichtenstein azonban nem tudta áttekinteni a csatatér északi szárnyát. Nem ismerte fel idejében Mac Mahon szándékát, és nem tudta meglepő csapással megelőzni a veszélyt. Az időközben a viaduktnál is kirobbanó harcban, akárcsak az északi szárnyon, kiszolgáltatta alárendeltjeit a kis erőkkel folytatott passzív védelmi taktikának. Amikor értesült Marcallo elvesztéséről és az ellenség magentai előretöréséről, megrettent, hogy Boffalorába szorul a viadukttól induló francia támadás elhárítása közben. Utasította Máriássyt, hogy adja fel a falut, az ott álló erők vonuljanak vissza a vasútig. Hírvivője azonban útközben fejlövést kapott és meghalt. Máriássy az eredeti feladatot hajtotta végre. Kikülönített kötelékei Reznicekkel üldözték Marcallo felé az arabokat és a légiósokat, a Boffalorában maradt zászlóaljai tűrték Mac Mahon bombázását, és felkészültek a következő támadás visszaverésére. A Naviglio partjától Marcallóig szilárd osztrák védelem alakult ki. Mac Mahon délután ötig mozdulatlan maradt. Megelégedett a tűzpárbajjal.^[192]

A centrumban vívott küzdelem

Június 4-én reggel Burdina néhány százada és 2 lövege megszállta a Ticino viadukttal szembeni, bal parti lapályán álló házakat, néhány tartalék század a vasúti töltést és a mellette elterülő térséget, a maradék a plató peremén és Ponte nuovónál összpontosult. Clam-Gallas a rendelkezésére bocsátott több, mint 35000 katonából és másfélszáz lövegből ennyit tartott elégségesnek az átkelőkkel szemben. A legveszélyeztetettebb terepszakaszra vezényelt első lépcső mögött, a Naviglio grande két, egymáshoz közeli hídján túl sorakozott fel a második lépcső – Szabó, Baltin, mögöttük Koudelka, végül tartalékként Magentában Reznicek tábornok dandárja – arccal Ponte nuovo illetve a viadukt felé. Sem az első lépcső Burdina dandár, sem a mögötte, a vasút két oldalán összevont 20000 főnyi második nem kapott határozott utasítást a viadukton átkelők visszavetésére, a francia hídfő felszámolására. Clam-Gallas még azt sem említette meg, hogy veszély esetén bármelyik parancsnok áll is a Naviglio hídjai közelében, úgy annak a kötelessége a robbantás. Egyetlen tiszthelyettes ült a két híd között, és várta a védelemmel megbízott Lichtenstein herceg jelét, hogy gyújtsa meg a zsinórokat. Ponte nuovótól 800 m-re délre, Ponte vecchiónál teljesen passzívan sorakozott a védelem balszárnya, a zömében lengyeleket felsorakoztató Kintzl dandár 4500 fővel, 8 löveggel, négy rakétakocsival, huszárokkal, továbbá a Robecco melletti csatornahídnál két gránátos zászlóaljjal. Valamennyi kötelék előírásszerűen sorakozott fel, széles arcvonallal, és várta az ellenséges csapást, hogy jól kiképzett tömegek szuronyrohamával fojtsa el a támadási kísérletet. Clam-Gallast már kora reggel figyelmeztették a felderítők, hogy a viadukt előtt az ellenség erőket von össze. Az altábornagy, akár az előző nap a Robechettónál vívott összecsapás után, ezúttal sem tulajdonított jelentőséget a készülődésnek. Értesítette ugyan az élelmezési bázisnál pihenő Gyulait, de feleslegesnek ítélt bármilyen ellenintézkedést.^[193]

A hadseregparancsnok azonnal megérezte a veszélyt. Riadóztatta a közeli 7., 3., majd az 5. és 8. hadtestét és a tüzértartalékot. Ezalatt a francia gárda első századai a Mac Mahon balszárnya felőli ágyúdörgésre, tüzérségi fedezet mellett, átrohantak a viadukton, és 100 m mély hídfőt alakítottak ki. A növényzet jól rejtette a zuávokat, a néhány osztrák ágyú hatástalanul lőtte soraikat és az átkelőt. Műszakiak cipeltek gerendákat a sérült részhez és kipótolták a hiányzó elemeket. Egy óra alatt végeztek a feladattal. Utánuk gyalogosok jöttek és két ágyút vonszoltak magukkal. A hídfőben tüzelőállást foglaltak, és közvetlen közelről lőtték Burdina lenti két lövegét és a blokkházakat. A dandárparancsnok ellenlökés helyett kiürítette a viadukttal szembeni lapályt, és visszavonult a vasúti bevágás fedezete mellett a plató peremére. Újabb francia oszlopok rohantak át a Ticino bal partjára. A zuávok a plató pereme alatti holt térbe igyekeztek, és felkészültek a további előretörésre, a gárda többi része a hídfőt szélesítette. Fentről Burdina hat ágyúja, Ponte vecchio felől Kinzl ütege és rakétásai igyekeztek megtörni a lendületet. 100 m-kint két nehézfegyver csősűrűség nem jelentett elrettentő erőt. A zuávok közben felkapaszkodtak a meredeken és nem törődve a veszteségekkel, rávetették magukat a mellvédek mögötti sorokra, közelharcot vívtak velük.

Burdina létszámfölénye ellenére sem tudta leszorítani a platóról a kétségbeesett szívóssággal harcoló gárdistákat. San Martino felől egyre újabb zászlóaljak közeledtek és rohantak át a viadukton és avatkoztak be a küzdelembe. Az áttörő zuávokhoz felzárkózott a gárda 1. gránátos ezrede, majd a 2. is. Ezúttal Burdinával azonos létszámú erő kapaszkodott fel a meredek oldalon, verekedte át magát a vasúti bevágásban összevont ellenállókon. A dandárparancsnok az előírt és begyakorolt módon sorakoztatta katonáit: elől három szétbontakozott zászlóalj, mögötte a támogató maradék arcvonala. Az első vonal elkeseredett és kitartó harca közben a második tétlenül várt, hogy felfogja a hátrálókat, és velük induljon ismét rohamra. A lineáris taktika miatt az osztrákok még fölény esetén sem tudták érvényre juttatni meggyőző erejüket, az ellenséggel azonos létszámoknál pedig eleve hátránnyal harcoltak. A gárdisták felrúgtak minden szabályt. Az egyenletesen felálló, széles arcvonalat kis szakaszokon összevont, fanatizált harcosok tömege rohanta meg és igyekezett rést ütni rajta, a többi tűzharcot vívott, majd hasonló kísérletre vállalkozott. Burdina zászlóaljai néhány sikeres ellenlökés után lassan hátráltak a Naviglio hídjai felé. Zuávok és gránátosok szorongatták az átkelőknél összetorlódott katonákat. Az osztrákok minél előbb a hidak mögé akartak jutni, a franciák az átkelők birtokáért a végső erőfeszítésre is képesek voltak. A műszaki tiszthelyettes nem kapott robbantási parancsot, sajátjai alatt nem merte meggyújtani a lőporos hordókat. Burdina lövegei végre tüzelőállást foglaltak a csatorna mögött, és összefogott tűzzel pusztították a Ponte nuovót ostromlókat. Időközben feljutott a platóra egy újabb gárdaezred. A friss gránátosok a vámőrség és a blokkházak előtt csatárláncba bontakoztak és tűzharcot vívtak az ablakokból, lyukakból lövöldöző osztrákokkal. Burdina és oldalról Kintzl ütege hatástalanul igyekezett megsemmisíteni a csatárláncokat. A gárdisták fedezékek mögül vadásztak az ellenfélre. Csak nagy létszámú ellenlökő csoport szórhatta szét a platóra feljutottakat. Az eperfákkal, szőlőlugasokkal benőtt térségbe végül Lichtenstein előre vetette a közeli Szabó dandárt, hogy kisegítse válságos helyzetéből a házakba szorult Burdinát. Kintzl nem csatlakozott, mert a gárda utolsóként befutó zászlóaljai szabályos ostromot kezdtek a kőkerítés ellen, illetve fenyegették a magányos villába berendezkedett lövészeket. A vámháznál elkeseredett harc robbant ki. 6000 francia gárdista csapott össze Burdina házakból kitörő dandárjával és Szabó zászlóaljaival. A 9000 gyalogos nem bírt a szinte önkívületben verekedő franciákkal. Újabb kötelékek rohantak át a hídon. A Napoleon személyét közvetlenül biztosító zászlóaljak századokra szétbontakozva vetették rá magukat a csaknem nyílegyenes osztrák sorokra, és szorították őket a Naviglio hídja felé, miközben más csoportok a vámházat és környékét rohamozták.^[194]

Brady gárdakapitány: „…Valamelyik tiroli lövész lelőtte tábornokunkat. Segédtisztje bosszút akart állni érte. Ő is elesett. A bosszú a zuávokra maradt. Körbevették az épületet, amelyből a vadászok tüzeltek. Megrohamozták. Háromszáz tiroli védte elkeseredetten. Iszonyatos összevisszaság uralkodott. Sebesültek, halottak, haldoklók feküdtek egymáson. Francia és idegen egyenruhák keveréke. Kiáltó jele, hogy az ellenfelek micsoda harcot vívtak…”^[195] Két óra múlott. Elesett a vámház, elesett Ponte nuovo. A gárdisták szuronnyal, puskatussal nyertek tért. Lassan, szinte méterről-méterre szorult Szabó dandárja és Burdina maradéka a Naviglio hídja felé. Sem Clam-Gallas, sem Lichtenstein nem küldött újabb erősítést. A hidaknál óriási volt a torlódás, mindenki egyszerre akart a túlpartra jutni. A francia és osztrák katonák sűrű, összekeveredett tömegében ember ember ellen harcolt. A műszaki tiszthelyettes tétovázott. A kezében égő fáklyát tartó, magányos harcosra egyszerre többen is rárontottak. Leszúrták. A gárdisták egy utolsó hatalmas lökéssel átjutottak a hidakon, és már a Naviglio-csatorna keleti, Magenta felőli partján küzdöttek. Clam-Gallas elvesztette második, stratégiai védővonalát is. A franciáknak hatalmas hídfő biztosított szabad átkelést a Ticinón. Milánó felé csak meg kellett tisztítani a közbenső, Magentánál lezárt utat. Napoleon gárdája úgy győzött a viaduktnál, hogy Mac Mahon átkaroló hadművelete, átmenetileg, sikertelen maradt. Boffalóránál már enyhült a csata intenzitása, Ponte nuovo és a Magenta közötti indóháznál pedig a kifulladt felek is pihenőt tartottak, amikor Gyulai megérkezett a csatatérre. Ugyanebben az időben a sérült Kuhn végre Robeccóhoz vezette a 7. hadtestet. Jelentős osztrák erősítés léphetett harcba.

Gyulai: „…Délután kettő óráig csak 6000 francia gyalogos rohamozott a létszámfölényben álló Clam-Gallas ellen és négy órakor sem volt több 11000 katonánál. Csak négy és hat óra között érkezett újabb 6915…”– írta. Ugyanakkor elsiklott a tény felett, hogy nem időben, kora reggel, hanem csak az 1. hadtestparancsnok kedvezőtlen jelentése után riasztotta a még bevethető magasabb egységeket. A dél körül induló 7., majd az utána beérkező 3. hadtest csak részenkint léphetett harcba. Ráadásul Gyulai is csak kora délután helyezte át főhadiszállását az élelmezési bázisról a csatatérre, nem irányította személyesen a kedvezőtlenre fordult hadi helyzetet, sőt átengedte a 7. hadtest feletti vezérleti jogot is a magentai csoportosítás parancsnokának, Clam-Gallasnak. Maga pedig helyszínről-helyszínre vágtatott, hogy rendezze valamennyire a hadrendet, felszámolja a tökéletes káoszt. Jobbszárnyon állt a harc, a centrumban a vasút mentén egymás mögött sorakoztak a dandárok a katonák tízezreivel és parancsra vártak. A vezénylő tábornokok azt sem tudták, hogy Clam-Gallas, Lichtenstein vagy Gyulai irányítja-e a csatát. Miközben a csapatoktól magára hagyott Napoleon egyetlen pontról, San Martinóból küldte ki parancsait, Gyulai kiszolgáltatottja lett az eseményeknek. Mégis, rövid ideig, átvehette volna a kezdeményezést. A francia császár és vezérkari főnöke megbocsáthatatlan hibát követett el, hogy rosszul szervezte az erősítések menetét. Canrobert 3. hadtestének a Novara és San Martino közötti 12 km-en olyan hosszú kocsioszlopot kellett megkerülnie, hogy gimnasztikai mozgásra kiképzett katonái a tervezett egy óra helyett négy óra alatt jutottak el a viaduktig. A vezérkarnak egyszerűen le kellett volna parancsolnia a kocsikat a gátról, hiszen a gyalogság és a tüzérség előrevonása fontosabb volt, mint a gárda bagázsa. Napoleon már harcba vetette személyes testőrségét is, ott állt a viadukt előtt néhány vezérkari tiszttel és hírvivővel, és várta az erősítéseket. Csak a szekerek jöttek.

Clam-Gallas pedig a rábízott 7. hadtestből csak a Reischach hadosztályt rendelte rohamra, a Lilia hadosztályt végső tartalékul Magentába vonta, a Koudelka dandár mellé. Így 16000 gyalogos, 570 huszár és 56 löveg helyett csak 8000 tiroli lövész és mindössze 16 ágyú indult a Naviglio hídjai, illetve Ponte nuovo ellen. Az oszlop délután négy előtt érkezett a harcbavetési terepszakaszra. Elől gyalog a vezénylő Reischach altábornagy, mögötte a zászlóvivő, az elővéd, majd harsány indulókkal a zenekar, végül a zöm. A híd előtt az első lépcső dandár szétbontakozott, és rávetette magát a vasút mentén felfejlődött gárdára. Sortüzek, majd túlerejű, tömeges szuronyrohamok okoztak rettenetes zűrzavart a franciák között. Oldalról, Ponte vecchio felől két üteg bombázta a híd körül torlódó ellenséget. Rengeteg volt a halott és a sebesült. Elesett a gárda egyik vezénylő tábornoka, megsebesült a másik, a harmadik alól kétszer is kilőtték a lovat. Négy francia ezredest hordágyon kellett elvinni. Az osztrákok Reischach közvetlen irányítása alatt áttörték a hidat védők vonalát, és kijutottak a Naviglio és a plató pereme közti sávra. Reischach elesett. Helyét az első dandárparancsnok, Gablentz tábornok vette át. A 7. hadtest katonái betörtek az erőddé átalakított Ponte nuovóba. Megölték a vámház összes védőjét, ostrom alá vették a gránitköves blokkházakat.

A hosszú és gyors menettől, a teljes felszereléstől, a melegtől és a közelharctól kifáradt katonák emberfeletti szívóssággal védekező gárdába ütköztek. Napoleon végső kétségbeesésében az utolsó emberig folytatott harcra utasította a megmaradt néhány tábornokát. ”Nem érkezett még semmilyen felmentő erő. Bármi áron zárni kell az átkelőt. Minden áron tartani kell a hídfőt.” Még egyetlen lendület hiányzott, és a 7. hadtest lerohan a plató pereméről és kijut a viaduktig. Clam-Gallas azonban nem váltotta fel Gablentz kifulladt tiroli katonáit sem a Lilia hadosztály, sem a Baltin, sem a Koudelka vagy a Reznicek dandár gyalogosaival. Délután volt, öt óra felé járt az idő. Megérkezett Canrobert elővédje, két afrikai ezred. Az első zászlóaljak átrohantak a viadukton, utánuk a többi és néhány perc alatt feljutottak a platóra.^[196]

Napoleon a csata válságos órájában Mac Mahontól várta a fordulatot. A 2. hadtest parancsnoka módszeresen készült a végső rohamra. Vezérkari főnöke a rettenetes sárban, ökörfogatokkal előre vonszoltatta lövegei nagy részét, és 30-at Marcallo térségében összpontosított. Majd Boffalora előtt egy saját és egy gárdahadosztályt bontakoztatott szét, a marcallói úton pedig az afrikai ezredeit. Mac Mahon délután öt órakor akarta rohamát megindítani az indóház – Magenta általános iránnyal. A kitűzött időben megszólaltak az ütegek. Találatot kapott néhány magentai épület, az indóház és a vasút melletti dandárok soraiban is felrobbant néhány. Gyulait a Ponte nuovo melletti kudarc és az ágyútűz intenzitása arra késztette, hogy segítséget kérjen Robeccónál hagyott vezérkari főnökétől. Kuhn utasította a közeledő 3. hadtestet, hogy a legsürgősebben érjen ki Ponte vecchiónál a csatatérre, fő erőivel támadjon a Naviglio-csatorna és a Ticino közötti sávban a magányos villa magasságától szétbontakozva a viadukt irányába, és vágja el a Ponte nuovóban harcoló gárdát a visszavonulási útvonaltól. Scwarzenberg herceg tudomásul vette a parancsot, nem siettette csapatait, és bár követte a megadott irányt, egy dandárt – 5000 katona, 8 löveg – és Edelsheim kassai huszárezredét tartalékba rendelte, egy dandárt Ramming tábornok vezetése alatt Ponte vecchiónál a csatornától keletre vetett be, és csak két dandárral kísérelte meg az áttörést a Naviglio és a Ticino között 20000 katona helyett 10000 fővel. Kintzl Ponte vecchiót védő zászlóaljai a kőkerítés mögött maradtak. A szétbontakozás pillanatában azonban a 4. francia hadtest első gyalogezrede már átjutott a viadukton. Parancsnoka felismerte a magányos villa felől fenyegető veszélyt és ellentámadásra indult. Mögötte a második ezred bontakozott szét a perem alatti lapály szőlőlugasaiban. Átért a viadukton Canrobert első dandárja is. Utóbbi felzárkózott a Ponte nuovónál harcolókhoz. Elfoglalta a vámházat, megölte a védőket, és a csatorna hídja felé szorította a 7. hadtestet. Gablentz ütegei szétlőtték a franciákkal telezsúfolt vámházat, gyalogosai agyonverték a maradékot. Eközben Niel ezredei birtokba vették a magányos villát. Éppen kijutottak Ponte vecchio magasságába, amikor lecsapott rájuk a 3. hadtest. A franciák nem tudták megállítani a lendületes rohamot. Ellenlökéseik rendre kifulladtak, és kénytelenek voltak lassan hátrálni. Maguk mögött hagyták Ponte vecchio szélső házait, feladták a gránitköves villát, és a Naviglio és a plató pereme közötti sávban szakadatlan harcban egészen a vasúti töltésig vonultak vissza. Schwarzenberg harmadik dandárjának beregi-máramarosi gyalogosai a part alatti buja növényzetben küzdötték magukat előre. A begyakorolt módon, széles arcvonallal nem lehetett támadni. Vizenyős, folyóparti térség, felázott föld, sűrű szőlősorok, néhol rizsparcellák, kukoricások éppúgy lassították a mozgást, mint a kis csoportokra szakadt franciák kétségbeesett ellenlökései. A dandár lassan nyert tért. Fél órával korábban elsöpörhették volna az akkor még gyenge ellenállást. Ezúttal azonban könnyű uniformissal, csak puskával és lőszerrel ellátott katonák ezrei védekeztek az áttekinthetetlen terepen. A köpenykoszorúval, háti- és kenyérzsákkal és lőszeres patronokkal leterhelt gyalogosok levegőt is alig kaptak a párás melegben. Kifulladtak, amire megközelítették a viaduktot.^[197]

Gyulai még délután utasította Clam-Gallast, hogy vezényelje a 7. hadtesttől tartalékban visszatartott Lilia hadosztály 8000 katonáját és két ütegét Marcallóhoz, hogy el lehessen hárítani a várható francia támadást. Amikor az ulánusok felfedezték Mac Mahon készülődését, Lilia hadosztálya még mindig Magentától délkeletre, a tüzértartalék közelében pihent. A lovasok Lichtensteint érték utol, jelentésükre a herceg Baltin dandárját irányította a védők támogatására. A két úton vonuló, illetve szétbontakozó francia oszlopok között, a résben akart ellenlökést végrehajtani, hogy ékként szakítsa szét a két csoportosítást. A dandár szárnyait a korábbi védelem maradékának kellett biztosítania. Csaknem négyszeres túlerő várta a támadókat. Mac Mahon légiós, zuáv és turco ezredei számtalanszor gyakorolták a manővert: sík, beláthatatlan terepen a tűzcsapás alatt fekve várni, majd adott jelre előre! Az összevont ütegek a sorok fölött bombázták Baltin két jól kivehető, zárt vonalát, amint igazodásra ügyelve, tempósan közeledett a kukoricával benőtt földeken. A harmadik sortűz után valamennyi lóháton vezénylő osztrák tiszt elesett. A dandár első lépcsője csaknem megsemmisült. Egyetlen ezredes maradt, aki rendezte az arcvonalat. Mire a felpattant franciák közel jutottak, fegyelmezett zászlóaljak sortüzei törték meg a rohamot. A parancsnok visszavonulót fúvatott. 600 m-t hátrált, hogy kívül maradjon a kartácstűz hatótávolságán. Fanatizált sorok követték a menekülőket. A közelharcban jobb volt Baltin dandárja, az afrikai háborúkban edzett franciák azonban elszántabbak és vadabbak. A túlerő körbefogta az egymástól elválasztott és fogyatkozó zászlóaljakat. Némelyik áttörte magát a tömegen és a vasút felé menekült, mások a végsőkig harcoltak, majd megadták magukat. A közelben állt Clam-Gallas a Lilia hadosztály és a Koudelka dandár több, mint 12000 katonájával és legalább 60 azonnal bevethető löveggel. A csapatok felvették Baltin maradékát és Magentába húzódtak. Boffaloránál Mac Mahon két hadosztálya tűzcsapás után indult támadásra. Máriássy néhány zászlóalja csak rövid ideig tudta feltartóztatni az ordítva, lövöldözve rohamozókat. A vasút felé hátrált. Reischach harcban álló hadosztályához csatlakozott. Gyulai: „…Hogyan lehetséges, hogy a Boffalora–Magenta–Ponte vecchio háromszögben 28000 gyalogos és 128 löveg sem tudta megakadályozni a mintegy 6500 gránátos támadását a csatornánál – Ponte nuovonál/a szerző –, sőt mint tarthatatlant, fel is adta, holott Huyn, Mengewein és Pfannzelter tábornokok ugyanezt az állást 16000 fővel és 50 ágyúval támadhatatlannak ítélték. És hogyan lehetséges, hogy ez a 28000 katona 6500 franciával szemben, rendetlen visszavonulással feladta a Magenta elleni, fő támadási irányt …, míg a francia erősítések, Picard teljes dandárja, Camou gárdahadosztálya és Charriére fél dandárja, továbbá a csatorna mentén Martinprey, Janin és Charriére másik fél dandárja Mellinet gárdahadosztályával – az északi szárny illetve a centrum különböző hadtestekhez tartozó kötelékei/a szerző – meg nem érkeztek, és fel nem vették a harcot az osztrákokkal szemben … Marcallo felől hatalmas lárma hallatszott. A csapatok Magenta felé menekültek. Sikerült kíséretemmel némi rendet teremtenem, nagy erőfeszítéssel a pánikot megfékezni. A csapatok olyannyira demoralizálva voltak, hogy adjutánsom, Schönberger kapitány a helyszínen lőtt agyon egy katonát…”^[198]

A II. hadsereg a balszárnyon és a centrumban kivívott, részleges sikerek ellenére válságos helyzetbe került. A vasúttól északra eső térség Boffalorától Magenta pereméig szilárdan a 2. francia hadtest ellenőrzése alá került és az összevonások, illetve átcsoportosítások után bárhol oldalba támadhatta a Ponte nuovo – indóház – Magenta központja vonalon a csatorna-hidakkal szemben harcoló osztrákokat. A viadukt végleges birtokában Napoleon parancsot adott egy hajóhíd építésére, hogy a centrumba is lövegeket tudjon bevetni. A híd hat óra felé elkészült, és a nap végéig 40 vontcsövű löveg adott tűztámogatást a Naviglio épen maradt hídjáért, illetve a Magentáért folyó harcokban. Magenta körül északon és nyugaton a franciák összefüggő félkörívet hoztak létre Gyulainak a városban, illetve a vasúton és a vasúttól délre harcoló seregével szemben. Az osztrákok egyetlen kedvező stratégiai sávot birtokoltak: a Ponte vecchiónál áramló csatorna és a Ticino közötti platószakaszt, illetve a perem alatti lapályt, amelyen át egy hadtest áttörhetett a viaduktig, és elvághatta a szövetségeseket a folyótól. Az erősítések azonban távol voltak. Csak a 3. hadtest tartalék dandárja, illetve a közeledő 5. hadtest elővédje léphetett még harcba a sötétség beállta előtt. A félkörívben az 1. hadtest fele, a 2. és 7. hadtest, Mennsdorff lovashadosztálya, több, mint 43000 gyalogos, 3400 lovas és mintegy 160 ágyú, Ponte vecchiónál a 3. hadtest és Kintzl dandárja, 25000 gyalogos, 1200 lovas és 64 löveg, 4 rakétáskocsi azonban még meggyőző erőt képviselt a franciák nyomásával szemben.

Este hat óra felé a viaduktnál egyesült szövetségesek egy lendületes rohammal ismét birtokba vették Ponte nuovót és a csatorna hídját. A vámház körül hullámzott a harc. Canrobert néhány ezrede a Naviglion túl, a csatorna bal partján Ponte vecchio felé támadott. Kintzl maradéka, Ramming dandárja, és a két üteg csak fékezte az előnyomulást. A plató sűrű szőlőlugasai a szétbontakozva harcoló franciáknak kedveztek. Az osztrákok szuronyrohamaikkal csak időlegesen szórták szét a tirailleur vonalakat. Végül a csatorna keleti partján, a Ponte vecchio körüli kőkerítés mögé hátráltak. Ramming kétszer is elvágtatott Robeccóhoz, hogy személyesen kérje parancsnokától az utolsó, tartalék dandárt. Nem kapta meg. A védők kiszorultak a faluból, és a Robecco előtti szőlőültetvényekben foglaltak újra állást. Hat óra volt és Ramming vonalától délre felbukkant az 5. hadtest elővédje – a 31. fogarasi-nagyszebeni és a 32. pesti gyalogezred zászlóaljai – 4000 katonával, illetve Schönberger tábornok és a 3. hadtest 4000 fős tartalék dandárja, valamint Edelsheim 1200 fős huszárezrede.

Először a kassai lovasok közelítették meg a Navigliótól keletre Ponte vecchiót. Canrobert éppen csapatait ellenőrizte, amikor Edelsheimmel az élen a szőlőlugasokból nyolc huszárszázad tört előre, és minden ellenállást legyűrve a francia tábornagy népes kíséretére támadott. Csak néhány tisztnek sikerült időben elmenekülnie Canroberettel együtt. A többi, közöttük a tábornagy vezérkari főnöke és az első segédtisztje súlyos sebével a kőkerítés mellett maradt. Edelsheim egészen Ponte nuovóig üldözte a franciákat. Csak akkor fordult meg, amikor az ellenséges gyalogosok négyszögeibe ütközött. A franciák dupla töltéssel várták a közeledő huszártömeget, és közvetlen közelről leadott sortüzeik rendkívüli veszteségeket okoztak a lovakban is. Ezalatt Ramming zászlóaljai ismét birtokba vették Ponte vecchio csatornától keletre eső részét és fedezték a visszavonuló Edelsheimet. Az erősítések zöme pedig Schönberger hadosztályparancsnok vezetésével ismét a Naviglio-csatorna és a Ticino közötti sávban indult előre. Áthaladt a terepszakaszt megtartó, korábbi két dandár vonalán és a viadukt ellen indult. „Előre, előre! – parancsolta rohamra hadosztályát Schönberger – írta egykori katonája egy évvel később – amikor, megközelítettük az ellenséget. Egyetlen pillanat alatt minden oldalon külön, egyes harcok robbantak ki. A terep nem engedett felvenni semmiféle harcalakzatot. Facsoportok, szőlőlugasok, magasra nőtt kukorica lehetetlenné tettek minden kapcsolatot. Alig maradt időm, hogy egy drótot szaggató ellenséges gyalogost feltartóztassak, és agyonszúrjam, már a franciák el is tűntek … Ezen a terepen semmit sem lehetett látni, csak hallani, ahol minden alegység teljesen magára utalva harcolt, saját belátását követve, és nem számíthatott a másik segítségére. Schönberger tábornokot láttuk csak, feltűnő, fehér huszármentében, vakmerően előretörni. Szuronyokkal mentünk utána … Az ellenség kétszeres fölényben volt. Szörnyűséges veszteségeink voltak. Az ő kezükön maradt a vasúti töltés…”. Az utolsó, viadukt elleni osztrák csapás kezdetekor három francia hadosztály mintegy 11000 gyalogosa vetette be magát a folyóparti sűrűbe, illetve a csatorna és a plató pereme közötti szőlőbe, és állította meg az előretörőket. A villa és Ponte vecchio nyugati fele Schönberger kezén maradt, de az egyik rohamot a másik után kellett visszavernie. Késő estig megállás nélkül küzdöttek a szembenálló felek, sőt a fogarasi és pesti gyalogezred még 5-én hajnali két órakor is közelharcot vívott a makacs Trochu lövészeivel. Canrobert azonban sikerrel csapott le Rammingra a Naviglión túl. A tábornok éppen a rengeteg sebesültet szedette össze és vitette Robecco felé, amikor a franciák sűrű csatárláncokban a kőkerítésig lopakodtak. Tüzüket és rohamaikat a Ramming csoportosítás csak egy ideig tudta viszonozni. A tábornok kihátrált a kőfalak mögül a lugasokig, két zászlóaljára bízta a sebesülteket és az előőrs szolgálatot. Maga pedig három zászlóaljával Magenta felé tért ki. Schönberger magabiztosan birtokolta a Naviglio és a Ticino közötti sávot. Stratégiai előnyt biztosított az osztrákoknak a közvetlenül a viadukt előtti, a csatornától elválasztott és védett szilárd állásban. Napoleon felismerte a veszélyt, és az egész 1. hadtestet éjszaka a viadukthoz rendelte.^[199]

A Magenta északi-északnyugati pereme elleni, egyetlen piemonti zászlóaljtól támogatott gyalogos rohamok nem hozták meg Mac Mahonnak az áhított sikert. A Marcallónál szétvert ék életben maradt ezredese és a Ponte vecchiótól néhány zászlóaljjal segítségül siető Ramming tábornok feladták a kötelező lineáris taktikát. A két különböző típusú parancsnok mindegyike szinte falat képezett egyetlen vonalba állított katonáiból, és míg az első sztoikus nyugalommal irányította a tűzcsapásokat és a közelharcot, a másik, szinte középkori hagyományokat felélesztve, mindig a legsúlyosabb pontokon bukkant fel, és személyes bátorságával tüzelte beosztottjait. Mac Mahon 30 vont csövű ágyút sorakoztatott fel a vasút előtt, vele szemben Lichtenstein herceg 40 osztrákot. Utóbbi volt a gyorsabb: a szorosan egymás mellett álló lövegek sortüzei megölték a francia kezelők zömét. Mac Mahon vezérkari főnökének sikerült a maradékkal fogatolnia és elvágtatnia. Mind a 30 löveg Marcallo előtt állt fel és távolból, észak felől bombázta Magentát. A vasút vonalában, az északi fronttól elszakadva Gablentz irányította az ellenállást. Az indóház környékén a 7. hadtesthez csatlakozó Koudelka, Szabó, Máriássy, a sebesült Burdina, Baltin és Reznicek dandárjai teljesen felbomolva, zászlóaljankint vívták harcaikat a közvetlenül szemből rohamozókkal. Az állomás és egy közeli, kőből emelt épület, tele osztrák lövészekkel, előnyös támpontot kínált a védőknek. Gablentz háromszor gyűjtötte itt össze a saját és a közelálló zászlóaljakat, háromszor kezdeményezett szuronyrohamot a gárdisták ellen, mindegyik alkalommal megközelítette Ponte nuovót, és a cél előtt mindegyiknél megtorpant. Az oldalra kitért franciák megszakítás nélkül tüzeltek. A veszteségek miatt fel kellett adnia a kísérleteket. Szabó komáromi gyalogosai, Koudelka békési katonái, Burdina heves-borsodi és Reznicek bihari ezrede, ogulini és likkai horvátok, lengyelek, osztrákok fedezték, illetve támogatták Gablentz visszavonuló zászlóaljait. Mindenki Magentába hátrált. A békéscsabaiak és a horvátok hagyták el utolsóként az állomás épületét. Egy közeli sarokházat megszállt lövészek megállították az előnyomulókat. Az ellenük indított ostrom időt adott Gablentznek, hogy megszervezze Magenta közvetlen védelmét. Clam-Gallas és Lichtenstein már rég Corbettába, a tüzértartalék mögötti főhadiszállásra menekült, dandárjaiknak pedig megparancsolták, hogy vonuljanak ki a városból. Gablentz és Ramming vették át a csaknem két és fél hadtestnyi csoportosítást. Az emelkedőn álló templom, a magas kőkerítéssel körülvett plébánia és a környező, rendkívül szilárd, emeletes kőházak alkották a védelem központját. Valamennyit lövész századok szállták meg, az utcákon barikádokat emeltek, a városba visszavonult lövegek a nyugati kijáró mellett sorakoztak fel. Az első francia roham véresen omlott össze, sőt az idegenlégiósok közül németül és magyarul kiabáló katonák futottak át a honfitársaikhoz. A dezertációtól meggyengült légiósok helyett gárdisták, afrikaiak, párizsi zuávok sorakoztak fel, amikor Ramming a házak között összegyűjtött zászlóaljakkal rárohant a visszavont franciákra. A meglepő támadás teljes sikerrel járt. Az osztrákok este nyolc órakor kijutottak ismét az indóház előtti térségig, amelyet két órával korábban adtak fel. Mac Mahon lépett harcba. Afrikai ezredei észak felől akarták elvágni a vasutat követő rohamozókat. Horvát zászlóaljak verték vissza őket, és biztosították Ramming hátrálását. Megkezdődött az utcai harc. A párizsi „Constitutionel” tudósítója június 8-i írásából: „…Magentában minden házat száz-kétszáz osztrák szállt meg. Az emeleteken lőréseket ütöttek és azok akik a szobákban és az emeleten semmilyen helyet nem találtak, a pincében kerestek helyet, hogy a pinceablakokból tüzeljenek. A házak többsége porig omlott. A bútorok barikádnak voltak jók, a megtámadottak végső kétségbeesésükben ajtókat, ablakokat, lépcsőkorlátokat hajigáltak a rohamozó franciákra. Minden épületet külön kellett megrohamozni.” Még éjszaka is közelharcok dúltak. A védők egy része elesett, a többi letette a fegyvert. Maradtak rejtett pincék is, ahova sebesültek menekültek. Zömük szomjan- vagy éhenhalt, vagy belepusztult sérülésébe.^[200]

A csata után

Kuhn ezredes összefoglalójából: „…Megvívtuk a magentai csatát. Mivel kezdetben a Reischach hadosztály néhány sikert aratott, Hess táborszernagy gratulált a szerinte brilliáns stratégiai gondolathoz. A 4-i kudarcunk a következő hibák miatt következett be. 1./ Hess táborszernagy 3-i közbelépése miatt az 5. és 8. hadtest nem vehetett részt a harcban. 2./ Clam-Gallas altábornagy túl korán ürítette ki St. Martino csaknem bevehetetlen hídfőjét, még a Magenta előtti, sáncokkal megerősített állást is feladta 26000 katonával 6000 franciával szemben és visszavonult a csatorna mögé. 3./ Urban altábornagy tétlenül maradt északon és még az ágyúdörgésre sem jelent meg Tubrigónál … A Ticino vonal az ő megfigyelési sávjához tartozott Tubrigo pontjával együtt, és az ő kötelessége volt észlelni a hídverést és az ellenséges csapatok átkelését, és hadosztályával odasietni és megtámadni. Meg kellett volna akadályoznia Mac Mahon 4. hadtestét – Kuhn elírása a 2. hadtest helyett/ a szerző –, hogy kijusson Magentához és birtokba vegye. 4./ A 7. hadtest utasítást kapott, hogy a Lilia hadosztály vonuljon Marcallóhoz és minden észak felőli támadást verjen vissza. Többszöri parancs ellenére sem teljesítette feladatát…”.^[201]

Az okok között Kuhn nem említette az osztrák lineáris taktika hátrányát a franciák sűrű tirailleur alakzatainak tűzcsapásai és váratlan, tartalékokat mellőző szuronyrohamaival szemben. A korabeli porosz katonai elemzők szerint a csatában a francia harcászati mód jobban alkalmazkodott az új fegyverek hatásaihoz, és következtetéseiket felhasználták saját hadseregük modernizálásakor. Kimondták továbbá, hogy Gyulai június 4-én reggeli tévedése megakadályozta az osztrák összpontosítást a kezdetben gyenge ellenféllel szemben. Dicsérték az algériai háborúban edzett francia alegységparancsnokokat, akik az itáliai buja növényzetben is hasonló önállósággal vezették századaikat és zászlóaljaikat. A vezénylő tábornokok közötti tudáskülönbséget pedig – szerintük – Clam-Gallas „egyenesen nevetséges” baklövései bizonyították. Nemcsak, hogy nem tudta felrobbantani a viaduktot, de a centrumban hadseregnyi csoportosítását is vereségre ítélte a kezdetben alig dandárnyi franciákkal szemben. Minden elemző méltatta az Edelsheim vezette huszárezred kiemelkedő harci tetteit és az osztrák tüzéreket, akik gyengébb hatásfokú, pontatlanabb lövegeikkel ellensúlyozták a francia Lahitte ágyúk fölényét. Végül megjegyezték, hogy a szövetséges gyalogság mozgékonyságát biztosította a könnyű felszerelés és ruházat, az osztrák katonákat pedig az iszonyú hőségben túlterhelte a borjú, a kenyérzsák, a köpeny vagy esetenkint a köpenykoszorú. A francia vezérkar teljesítményét elsősorban a franciák bírálták. Brady kapitány „tökéletes alkalmatlanságukat” emlegette. A kettős vezetés – külön törzse volt Napoleonnak és a hadseregnek – egymásnak ellentmondó intézkedéseket hozott, képtelen volt szervezni a meneteket, az összpontosításokat. Hadászatilag óriási hiba volt, hogy messze lemaradtak a tartalékok, miközben a harcbavetett csapatoknak nemcsak megosztva kellett előremozogniuk, hanem az offenzívákat is elszigetelten kellett végrehajtaniuk. A vezérkar hibáit a magasabb egységek krími és az afrikai harcokban edzett és tapasztalt parancsnokai ki tudták egyenlíteni a katonák végső erőfeszítésével. A viadukt elleni erőszakos folyóátkelés kockázatos, de indokolt volt. Ugyanakkor értelmetlen döntésnek minősült, hogy Canrobert 3. hadtestének Vercelliből kellett a Ticinóhoz vonulnia, hogy csaknem tíz órás menet után támogassa a túlparton fenyegetett gárdát. A közelben állt Niel 4. és Baraguay 1. hadteste. Bármelyik vagy bármelyik egy része hamarabb kiérhetett a csatatérre, és Canrobert léphetett a helyére. A feltételezett, a Ticino jobb partján, délről északra irányuló osztrák csapást a 3. hadtest beérkezéséig felfoghatták a fenti két tábornagy megmaradt hadosztályai. Bírálták a felderítő törzseket hanyagságukért, hogy fogalmuk sem volt Gyulai hollétéről. Negatívan ítélték meg „felfedezésüket”. A kettős hírszerző szolgálat ugyanattól a kocsistól tudta meg, hogy Gyulai a magentai viadukt mögött áll. „Minden jó, ha jó a vége!” – zárta Brady kapitány az elmarasztaló sorokat. Számos francia vezérkari tisztnek kellett megválnia beosztásától.^[202]

„Ami pedig a veszteségeket illeti – írja négy évvel később Otto porosz vezérkari tiszt –, igencsak bizalmatlanul kell kezelni a francia csata-beszámolókat, amelyeket később fogalmaztak meg és a nem katonai francia publikum önhittségét és tudatlanságát hivatottak simogatni. Az ellenséges veszteséget mindig pontosan adták meg, míg a sajátból vagy oly sokat elhallgattak, amennyit lehetett, vagy gondosan megszerkesztett és művileg retusált tabellákat közöltek, amelyek csak látszólag tűntek igaznak, egyébként valótlanok voltak.”^[203] Tudósítások jelentek meg pl. az 1. idegenlégiós ezred több órás, egyetlen halottal sem járó ütközetéről, vagy arról, hogy a centrumban bevetett gárda 4 osztrák hadtest 120000 katonájának rohamaival szemben heroikus ellenállást tanúsított négy órán keresztül, amíg be nem értek az erősítések. Az 1:12 arány még hihető is volt a franciák számára. Hasonló célt szolgált Mac Mahon állítólagos haditette is, aki Marcallónál, a későbbi csataleírások szerint 5000 – a valóságban 600 fő – osztrák katonát ejtett fogságba. A párizsi „Moniteur” tudósítója a katonai távírót is használhatta, a svájci, angol, belga és német újságírók csak postán levelezhettek szerkesztőségeikkel. A francia kormánylap több napos előnyét megtévesztésre lehetett használni. A hízelgő hírek a gárda veszteségeit először 52 tisztben és 605 katonában adták meg, ami naponta növekedett. Végül kiszivárgott egy mondat Napoleon feleségéhez irt leveléből: „Nagy győzelem, drága áron!” Az első hivatalos összesítéssel – 657 halott, 3225 sebesült – szemben csakhamar 6000 főre nőtt a veszteség. A belga „Independance” június 8-án: „…A korábbi, franko-szárd, összesen 6000 halottról és sebesültről szóló jelentés helyett valóságosabb a 3000 halott, 9000 sebesült és 1000 hadifogoly adat.” A „Kölner Zeitung” párizsi tudósítása június 8-án jelent meg: „A legújabb összegzések után a veszteség Magentánál 15000 katona.” Az osztrák hírszerzők figyelték a Novara–Torino–Párizs távírót, és június 6-ig a hadügyminisztériumhoz futó jelentésekből 8000 halottat és sebesültet számoltak össze.^[204]

Magentánál a gyenge francia egészségügyi szervezet sok katonát hagyott veszni. A gazdasági vezetés alatti szolgálatnak naponta csatát kellett vívnia a szükséges kötözőanyagok, sebészi eszközök, merevítő lécek, gyógyszerek leszállításáért. Június 4-én mindenből hiányzott, és a sebesültáradatra felkészületlen orvosoknak ismét rögtönözniük kellett rekvirálással, tépéshez halottakról leszedett ingekkel, csonttörésekhez merevítőként használt szuronyokkal. Dr. Larrey 300 újabb sebész, belgyógyász, medikus bevetését követelte a főhadbiztostól a meglévő, alig száz, zömében kórházakban hátrahagyott orvos helyettesítésére. Június 4-én indult el az első, 58 fős csoport Párizsból. A csatatéren a főhadiszállás, a hadtest törzsek és a hadosztályok egyike sem rendelkezett az előírt orvosszámmal. Mivel a francia hadseregben az ambulanciákat nem követték mozgó lazarettek, az elsősegélyben részesített katonákat a legközelebb fekvő, elsősorban piemonti kórházakba kellett leadni, illetve a fontos műtéteket elvégeztetni. Egyedül a novarai kórház és a főhadiszállás ambulanciája fogadhatott evakuált sebesülteket. A legközelebbi, Vercelliben álló kórház tele volt az előző, Palestro melletti csata áldozataival. A sürgős eseteket sem lehetett vonaton odavinni, mert az udvartartás és a hadseregtörzs szalonkocsikká alakította át a néhány szerelvényt, és nem volt hajlandó feláldozni kényelmét. A csatatérre vezényelt néhány ambulancián általában 1-3 orvos működött. A hadosztályoknál a 20 kisegítő, a hadtesteknél a 200 fős szállító részleg 230 öszvérrel csak papíron létezett, mert a szorongatott helyzetben a katonáknak harcolni kellett, az állatok egy részét pedig nem lehetett előteremteni a hadszíntéren. Rekvirált lovas kordék álltak be helyettük. A csata váratlanul érte az intendaturát. A hadtáposok számára a sebesültszállítás nem volt kényszerítő és sürgős feladat. A vezetők ambulanciánkint 500 sebesülttel számoltak, és a személyi és tárgyi feltételeket eszerint szabták meg. A magazinokból azonban az ellátmány egy része jutott csak el a harcolókhoz. Ráadásul Mac Mahon hadteste nem evakuálhatott elszigetelt bevetési terepszakasza, illetve az odavezető gát útjának alacsony áteresztő képessége és az utat eltorlaszoló erősítések tömeges kocsioszlopai miatt. A hadtest intendánsa a törzs mellé a Boffalora illetve a Marcallo előtti útra és a két vonal közé négy ambulanciát állított fel mindössze 10 orvossal – kötözőhelyenként 1-3 szakképzett ember –, és csak egy sebesültszállító részleget működtetett annak ellenére, hogy Mac Mahont egy gárda és egy piemonti hadosztály is támogatta. A csata első szakaszában, a vasúttól északra vívott harcok során a szanitécek 1600 katonát – közöttük 500 osztrákot – szállítottak be. Csaknem minden kötés, kloroform, vérzéscsillapító, merevítő léc elfogyott. Délután öttől már rögtönözni kellett a halottaktól leszedett vászon- és bőrholmikból, rögzítő szuronyokból. A Magentáért vívott harc után ismét legalább 1200-1500 sebesültet kellett ellátniuk. Június 5-én az 1. hadtest küldött 2 orvost segítségül, egyebet nem. Ezerszámra feküdtek Mac Mahon ambulanciáin a bekötözött vagy ellátatlan emberek. Június 7-én szabaddá vált a milánói út, és megjöttek az evakuálást végző szerelvények.

Milánóban akkor már több ezer osztrák sebesült zsúfolódott össze a kórházakban. Egyedül a Szent Ferenc ispotályban 1000 katona foglalta el az ágyakat.^[205]

A centrum két gárdahadosztálya négy orvossal és 20 segítővel a viaduktot folytató gát és a plató partjának védelme mögött állította fel ambulanciáját, majd Ponte nuovo végleges elfoglalása után az egyik kőházban. Két órányi harc után már 900 sebesültet kellett kezelniük. Fele osztrák volt. Ez idő alatt minden gyógyszer, kötszer, kellék elfogyott. Sürgető kérésre az intendatúra kocsikat rekvirált, St. Martinóban, a Ticino túlsó oldalán kisegítő kötözőhelyet állított fel és elszállíttatta az evakuálásra szántakat. Vonatok helyett ökrös szekerek vitték Novaráig a katonákat, lerakták őket a vasútállomás peronjára és a főhadiszállás orvosaira bízták őket. Estére 4000 sebesült feküdt a szalmán és mindössze 6 orvos és néhány segítő igyekezett ellátni őket. Az olaszok mélységes gyűlölettel kerülgették az osztrákokat, csak franciáknak adtak vizet, élelmiszert, az orvosok addig hozzájuk sem szóltak, amíg a franciákkal nem végeztek. Örülhettek a szerencséjüknek. A Magenta elleni több órás ostrom alatt a franciák puskatussal agyonverték, leszúrták, keresztüllőtték, megfojtották a tehetetlenül fekvő ellenfeleiket, vagy egyszerűen kitekerték a nyakukat és kihajították őket az emeleti ablakokból. A saját sebesültjeik sem részesültek sok kíméletben. Ponte vecchiónál százával hevertek a segítségért, vízért könyörgő franciák. Néhány szanitéc válogatott közöttük. Aki fizetett, hordágyra rakták és a földön operáló orvosoknak adták. Június 5-én dr. Chenu ellenőrzést tartott. Mindössze két sebész dolgozott 24 órája, egyetlen perc pihenő nélkül. Az iszonyú sebeket látva beállt harmadiknak. Sötétedésig enyhítette a tragédiát. Az egész háborúra jellemző embertelen állapotok Magenta elfoglalásakor érték el a csúcspontjukat. Az indóháznál berendezett egyetlen osztrák ambulancián tehetetlen emberek váltak az értelmetlen bosszú áldozataivá, és hasonló jelenetek játszódtak le a város házaiban is. A menekülésre képtelen, körülzárt csoportok a legvégső pillanatig harcoltak, és súlyos veszteségeket okoztak a franciáknak. Nem számíthattak kegyelemre. A feldühödött katonák épületről-épületre tisztították meg a várost. Lemészárolták a védekezőket és a sebesülteket is. Sok osztrák halottnak tetette magát a halottak között, mások elbújtak a padlásokon, pincékben, szérűskertek rejtekhelyein. Kivégző sortüzek zárták le a tisztogatási akciókat. Egyesek inkább főbelőtték magukat, nem várták meg az utolsó percet. Másokkal a rejtekhelyeken a sebek végeztek. Sokan a szomj- és az éhhalál szélén voltak, amikor három-négy nap után előmerészkedtek.^[206]

Dr. Chenu statisztikái szerint a francia ambulanciák személyzetének átlag 700 sebesültet kellett ellátnia, és egy orvosra 175 katona jutott. 20 óra munka mellett, két nap alatt legfeljebb 60-70 sebesülttel lehetett foglalkozni, mert a roncsolásokat jó esetben fél, egyébként egy órás műtéttel lehetett kezelni. A cilinderformájú lövedékek a csövet elhagyva darabosan csapódtak be, és söréthez hasonló hatást fejtettek ki. Ha átszaggatták az ütőereket, mellkasi- vagy hasi sérülést okoztak, a szanitécek nem is vitték a kötözőhelyre az áldozatot. A francia fősebész magentai összesítése: a sebesülések 1,5%-át ágyúgolyó, 3,5%-át kard és lándzsa, 5%-át repesz- vagy kartácsszilánk, 25%-át bajonett vagy puskaagy, esetleg baleset, a többit puskalövedék okozta. Chenu: „A katonai egészségügy kötelessége lett volna: az erők maximumának bevetésével elérni a halálozások minimumát. Hát nem hihetetlen – fűzte hozzá –, hogy ma, a sokkal nagyobb számú és messze pusztítóbb fegyverekkel felszerelt francia hadseregben hadosztályonkint négy orvos szolgál, miközben évszázadunk kezdetén dr. J. D. Larrey ambulanciáin több, mint 40 sebész dolgozott…?” Június 4-én a harcbavetett, mintegy 53000-55000 főnyi szövetséges erőből – Fanti csak egy piemonti zászlóaljjal vett részt a csatában – a veszteség 18-20% között mozgott.^[207]

A „Fremden-Blatt” veronai tudósítója június 5-én még osztrák bravúrról és hősiességről áradozott. Büszkén írta, hogy a II. hadsereg a csatatér legfontosabb pontján, Magentánál állította meg 45000 katonájával az északról és a Ticino felől támadó 100000 franciát. Utalt a harcok rendkívüli hevességére, amit azzal igazolt, hogy a város többször is gazdát cserélt. „…Végül elveszett. Szabad az útja a franciáknak Milánó felé! Még nem ismeretes, hogy megtartja-e seregünk, vagy az Adda-folyó mellett foglalt állást. A tegnapi nap Magentánál dicsőséges volt. Megmentettük fegyvereink becsületét. Ha Lombardiából kardcsapás nélkül manőverezünk ki, akkor csorbát ejtünk rajta. Voltak veszteségeink. Párizsi táviratok szerint 15000 osztrák vált harcképtelenné. Gyulai táborszernagy a halottak és sebesültek számát a harmadára becsüli. Pontos adatok csak később lesznek. Valószínűsíthető a 6000 fő. Napoleon azt írja nejének, hogy 7000 osztrák katonát ejtett fogságba és ezt zavarónak tartja. Nekünk is sok francia adta meg magát. Ki tudjuk őket cserélni.”^[208]

Az osztrák sebesültellátás minőségét a magentai összevonást megelőző menet határozta meg. Az egyes hadtesteket követő ambulanciák közül három érte el június 4-én estig a hadsereg ellátó bázisát, és ott rendezkedett be, vagy 5-én hajnalban kijutott Robeccóhoz. Egyik sem zárkózott fel késése miatt az első lépcsőhöz. A Ponte vecchio körüli harcokban így csak a dandárokhoz beosztott néhány tábori orvos kötözte be a vérző sebeket. Műtéteket nem végeztek. Mintegy 1750 hátraszállított katona kapott szakszerű kezelést Robeccónál, illetve a bázisnál, akiket részben bárkákon Milánóba, részben kocsikon Paviába juttattak. Az egészségügyi lépcsőhöz tartozó, felvevő kórházak közül csak kettő csatlakozott 5-re virradóra Clam-Gallas Magentát elhagyó csoportosításához. A többi, 4000 beteggel együtt Paviában rekedt. A 4-i csatában az északi szárny és a centrum katonái egyetlen, időben felzárkózott egészségügyi századra voltak utalva. A 9 orvosból és 240 katonából álló részleg a vasútállomáson, illetve néhány környékbeli épületben rendezkedett be. 1000 főnek megfelelő kötszerrel, vérzéscsillapítóval, merevítővel, a peronon szalmafekhelyekkel várta a rászorulókat. Hordágyas szanitéc csoportok indultak Boffalorába, illetve a viadukt és a vasúti töltés mellé, és a csata kezdetétől előírás szerint cipelték kezelésre a járóképteleneket. A Marcallo felőli útra egyetlen egészségügyi katona sem ment, így az ottani harcokban megsebesült harcosok a sűrű növényzetben maradtak vagy bajtársaik hátán jutottak ki a vasútig. Utóbbiakat később összeszedték és leadták az állomáson. Dél tájban befutott egy sebesültszállító vonat és Milánóba vitte az addig összegyűlt, mintegy 1800 sebesült nagy részét. A délutáni küzdelemben egyre nagyobb számú rászoruló özönlött a segélyhelyre. Az orvosok többnyire csak vérzést csillapító kötést raktak fel és várták a vonatot, hogy Milánóba vitessék a sürgős kezelést igénylő embereket, illetve átvegyék a tartalék kötszereket, orvosságokat. A vonat befutott, a vasúti tiszt megrémült az állomáshoz közel dúló, véres összecsapástól, ide-oda tolatott, majd a sebesülteket sorsukra hagyva, egyszerűen megfutott. A francia nyomás elérte a segélyhelyet. Fehér zászló jelezte láthatóan, hogy az állomáson egészségügyi részleg működik. A szanitécek nagy része elmenekült. 69 ápoló és az összes orvos a helyén maradt. Rohamozó zuávok és turcok törtek az épületre és rettenetes vérengzést műveltek. Agyonverték, keresztülszúrták a tehetetlenül fekvőket, az ápolókat, néhány orvost. Francia tisztek fékezték meg az őrjöngést. A megmaradt személyzet tovább dolgozott. Már minden segédeszköz elfogyott. Az orvosok a halottakról leszedett holmival kötöztek, csillapították a vérzést, merevítették a törött végtagokat. 3500 francia, 120 piemonti, 2000 osztrák zsúfolódott össze az állomás térségében. Evakuálásra nem volt mód. Napoleon másnapra újabb csatára számított. Az átkelőket mozgó, friss erők oszlopai, ütegek sorai zárták el. Június 7-én, Milánó eleste után jöttek csak meg a sebesültvivő vonatok, hogy a lombard főváros kórházaiba, lazarettjeibe vigyék a szerencsétleneket. Az özönvízszerű esők utáni, iszonyú hőségben legyek és szúnyogok milliárdjai lepték el az embereket. A szembenállók között kezdett kibontakozni egy a krími rémségekhez hasonló folyamat. Egyelőre csak jelek voltak. Százak szenvedtek maláriában, és előfordult néhány vérhas- és tífuszos megbetegedés is.^[209]

A II. hadsereg hivatalos veszteséglistája szerint: 1368 halott, 4358 sebesült és 4000-5000 eltűnt. A végleges összesítés június közepén, Kuhn ezredes leváltása után készülhetett. A vezérkari főnök széljegyzeteiben furcsállotta, hogy a halottak és sebesültek pontos számai mellett az eltűntek rovat „4000-5000 fő” túl általánosra sikeredett, továbbá azt is, hogy egyes harcoló alakulatok hiányoztak a listáról. Más források a sebesültek és a halottak számát 6000, az eltűntekét 5000 főre teszik. Számtalan katona maradt ellátatlanul a csatatéren. legtöbbjük tömegsírba került, nyilvántartás nélkül. Francia közlések több ezer hadifogolyról, dezertálóról adtak hírt, amit nehéz ellenőrizni. Az osztrák hivatalos számításoknak felelt meg Myrdacz szakirodalomban általában elfogadott összesítése, amely pontosította a Kuhntól bírált „4000-5000 eltűnt” adatot: 4500 főt említett. A feltehetően alábecsült veszteségek alapján kimondható, hogy a különböző zászlóaljakkal megerősített fél 1., teljes 2. és 3. hadtest, a 7. hadtest Reischach hadosztálya, az 5. hadtest két gyalogezrede, és a mindössze hét katonát hátrahagyott Mennsdorff lovassága, összesen 55000 harcbavetett katona az állomány 20%-át vesztette el Magentánál.^[210]

„…A csata utáni harmadik napon – írta az „Independance belge” tudósítója június 7-én este – olyan képet láttam, amit életemben nem felejthetek el. Magenta házait szabályosan szitává lyukasztották a lövedékek. A falakat végigfröcskölte a vér. Leírhatatlan a halottak tömege. Nem tudtak még mindenkit eltemetni. Csak hordják-hordják őket kifelé a házakból, szérűkből, istállókból. … Az előtalált hullákat a katonák tömegsírokba fektették. Osztrákokat, franciákat együtt. Megkérdeztem egy katonát, hogy miért így? Jól harcolt a barát is és az ellenség is – válaszolta –, és a védők nem hajították el zászlóikat. Együtt hantoljuk el őket.” A csapatok elvonulása után a maradék temetetlen halottat az elöljáróságnak kellett összeszednie és elföldelnie.^[211]

A hadjáratokkal együttjáró veszteségek, a sebesültekkel szembeni megalázó bánásmód, sok esetben véres bosszú nemcsak a német asszonymozgalmakat hívta életre, de a harcok szereplőit is szembeállította a barbár és kegyetlen szokásokkal. A napoleoni háborúk után 1820-ban először a koblenzi dr. Wasserfuhr vetette fel a védett sebesültellátó helyek szükségességét. A Darmstadtban és környékén élő, tapasztalt tisztek 1826-ban hetilapot alapítottak. Az „Allgemeine-Militärische-Zeitung” hasábjain javasolták, hogy a bécsi kongresszus békét biztosító szerződéseihez hasonlóan valamennyi ország fogadja el a tábori kórházak általános semlegességét, majd a nemzetközi jog segítségével kötelezzék a hadvezéreket az előírások betartására. „A sebesültek és betegek határtalan nyomorúságát egyetlen eszközzel sem lehetne jobban csökkenteni, mint a tábori kórházak általános semlegességével – írták. Most, amikor nagy viharok után a népek megkapták a nyugalom örömét, amikor a fejedelmek sohasem hitt egységben döntöttek, ideje lenne a tábori kórházak általános semlegesítését felvenni a nemzetközi jogba… Fő segélyhelyeket csak ott szabadna felállítani, ahol a visszavonuló nem használhatná fedezetül saját védelme érdekében…” Hasonló, feltűnést keltő javaslat született 1826-ban Bécsben is.^[212]

Egyik politikai és katonai vezetőt sem érdekelte a sebesültek sorsa. Az ellenséggel szembeni, kérlelhetetlen gyűlölet növelte a harcképességet. A vadság és az embertelenség a legénységi állomány katonai erényei közé tartozott a tisztikarok kötelező lovagiasságával szemben. A háborút vívó hadvezérek tudomásul vették a veszteségeket, mint az összecsapások velejáróit, a hiányokat levonták a hadrendi létszámból, és a következő csatákhoz igénybe vették a tartalékokat. A beosztott egészségügyi szervezet dolga volt a sebesültellátás. A törzsek kirendelték a felelősöket, intézkedtek a tárgyi feltételekről, az ambulanciák, az ápoló háttérintézmények rendszeréről és a szállítóoszlopokról. Az egyes katonák sebesülés utáni sorsa, a halálig vagy a felgyógyulásig tartó szenvedések hidegen hagyták a parancsnokokat, kivéve ha tisztekben esett kár. A kis területen összezsúfolt véres és ellátatlan tömeg bármikor epidémiát robbanthatott ki, és ezt a szembenállók a történelmi tapasztalatok ellenére sem látták be. Milánó asszonyai a június 4-én, vonatról, illetve bárkákról lerakott, rettenetes mennyiségű sebesültet a lakosság kipusztításával fenyegető járvány kezdeteként fogták fel. Tudtak az 1813–1815-ös német asszonymozgalmakról, 1848 hamburgi hősnőjéről, Mathilde Arnemannról és Schleswig-Holstein ápolóinak elszántságáról, a krími háború szörnyűségeiről és Nightingale és Stanley kisasszonyok példamutató szervezeteiről. Magenta után művelt, tájékozott és a várost féltő hölgyek teremtették meg először Itáliában a semlegességet biztosító közmegegyezést: közös veszteséggé nyilvánították a sebesülteket, és hadműveleten kívüli területté a föléjük emelt lazaretteket. Június 4-én estétől a francia sebesültekkel szembeni milánói osztrák brutalitás megerősítette elhatározásukat. Canrobert vakmerő előretörése után nemcsak Milánó szabadult fel, hanem francia kézre kerültek a túlzsúfolt kórházak osztrák orvosai, ápolói, sebesültjei is. Előbbieket internálták, utóbbiakat kiszolgáltatták a város lumpen rétegeiből verbuvált, kisegítő gondozók önkényének. Összesen kilenc orvosnak és több, mint száz bosszúvágytól fűtött, tanulatlan embernek kellett úrrá lenni a sokezer véres katona okozta válságon. Magenta felől pedig csak jöttek-jöttek a bárkák, a vonatok az újabb sebesültekkel. Franciák, piemontiak, osztrákok vegyesen. Nem volt elég kórházi ágy, víz, élelem, orvos, képzett ápoló, kötözőanyag, gyógyszer, szállítóeszköz. Mire Canrobert kiadta volna az utasítást az intendaturának az ellátás szervezésére, a milánói arisztokrácia asszonyai az állomásra és a bárkakikötőkbe hajtattak. Félresöpörték a csőcselék gyűlöletét, luxushintóikon szállították a magatehetetlen katonákat a templomokhoz, lazaretté nyilvánított középületekhez, szalmát hozattak saját készleteikből fekvőhelynek, pénzt gyűjtöttek szakértő olasz orvosok és ápolók fizetésére és a szükséges anyagok vásárlására, végül kikényszerítették Canroberttől, hogy állítsa munkába az internált osztrák orvosokat és ápolókat.^[213]

Az önkéntes segítők mozgalmának elindítói: a Medole-hölgyek, Therese Miglio, Amalia Omar és Delphine Calleri kisasszonyok, az Uboldi di Capei, Boselli, Sala-Taverna, Verri-Borromeo család nőtagjai. Vezéralakjai lettek az új, a seregek ellátó gyakorlatát élesen bíráló és sajtóban megszégyenítő fellépésnek, amelyet rövidesen a Habsburg Birodalom és Franciaország segélyegyletei, hazafias szervezetei és önkéntes orvosok, ápolók és ápolónők csoportjai követtek. Sem a francia, sem az osztrák katonai vezetés nem számolt az új fegyverek roncsoló hatásával, a megváltozott taktika következményeivel, az elképzelhetetlenül súlyos veszteségekkel és az egyidejűleg Itáliára törő hőhullámmal. Túlságos erős volt a késztetés a gyors katonai sikerre. Az egészségügyi és az ellátó szolgálat bürokratizmusa, lassúsága, nemtörődömsége és dilettantizmusa csak a válság kirobbanása után okozott nemzetközi felháborodást. Akkorát, hogy a közvéleményt a segítő mozgalmak erőfeszítései, az osztrák szükségkórházak ellátatlan sérültjei – egy orvosra naponta 60 páciens jutott, a franciákéhoz hasonló tárgyi feltételek között – és a Lombardiába bevonuló francia haderő járványai jobban érdekelték, mint a katonai győzelmek vagy a veszteségek hírei.^[214]

Június 4-én Napoleon életének csúcspontjára jutott. A szövetséges haderő, vezetése alatt, sikeresen fejezte be az óriási átkaroló manővert, amely merészségében csak nagybátyja tetteihez volt mérhető. Pedig nem számított hadvezérnek, csak egy okos, eltökélt és harapós embernek. Ha csak egy kicsit katonaként gondolkodik, akkor 5-én hajnalban habozás nélkül beveti teljes lovasságát, fenntartja a harcérintkezést, és 6-án Milánóban koncentrálja valamennyi hadtestét. 7-én pedig kijut a lombard fővárostól 30 km-re délkeletre fekvő Lodihoz, az Adda-folyó legfontosabb hidjához, és elvágja a II. hadsereg visszavonulási útját Mantua és az erődnégyszög felé. A Póhoz szorított Gyulai nem őrizhette meg csapatai ütőképességét. „Egy hadvezér számára a siker csak eszköz – vallotta a nagy Napoleon –, hogy ellenfelét elárassza a szerencsétlenségek lavinájával és teljesen megsemmisítse. Csak egy fusernek dicsőséges végeredmény.” A francia császár szilárdan megvetette a lábát a Ticino keleti partján, üldözés helyett azonban védelemre rendezkedett be a Ponte vecchio–Magenta–Boffalora félkörívben. Az alig 4 km²-es területen az erők zömét jobbszárnyon, a Naviglio-csatorna és a Ticino között összpontosította. Első lépcsőben a 3. hadtest két és a 4. hadtest egy hadosztályát, Ponte nuovóban és a viaduktnál a gárdát, balszárnyon Magentában és Boffalorában a 2. hadtestet. Több, mint 60000 katonát és 120 ágyút. Lebontatta a turbigói hidat, és minden maradék szövetséges kötelékét a viadukt közelében sorakoztatta fel. Egy piemonti hadosztályt pedig Vercellibe rendelt, hogy Autemarre csapataival biztosítsa a Sesia átkelőt, a visszavonulás lehetőségét. Várta az osztrákok ellentámadását.^[215]

Június 4-e estéjén Gyulai és Kuhn egyetértettek abban, hogy az eldöntetlen csata után másnap hajnalban folytatni kell a harcot: a Naviglio grande és a Ticino közötti sávban nagy erőkkel előretörni a viaduktig és birtokba venni. Valamennyi, még menetelő magasabb egység és a hadsereg tüzértartalék az utolsó kilométereket tette meg. Így a hadsereg vezetői időben kiadhatták az utasításokat: a 3. és az 5. hadtestnek – 45000 gyalogos – Robecconál kellett összpontosulnia, hogy másnap, közelebbi célként tisztítsa meg az ellenségtől a platót Ponte vecchio és a villa között az összevont tüzérség – a tüzértartalékkal együtt több, mint 200 löveg – számára, majd a fölényre támaszkodva távolabbi célként foglalja el a viaduktot és a vasúti töltést. A beérkező 8. hadtestnek fel kellett zárkóznia Clam-Gallas súlyos veszteségeket szenvedett csoportosításához, Corbettához, és vele együtt visszafoglalnia Magentát, illetve lekötni a szövetségesek balszárnyát. Utóbbi erők – a fél 1., a teljes 2. és a 7., illetve a frissen beérkezett 8. hadtest – több, mint 60000 katona, 200 ágyú feletti parancsnokságot Gyulai ismét Clam-Gallasra ruházta. A táborszernagy ugyanakkor utasította Urbánt az 5-i harcbalépésre észak felől, illetve az 1. hadtest Milánóban maradt hadosztályát a felzárkózásra. Az erősítések további 10000-10000 gyalogost, és mintegy 60 löveget jelentettek. Mennsdorff lovasságának az Adda-folyónál kellett a kötelező visszavonulási utat biztosítania. A parancsok este 8.30-kor mentek ki az alárendeltekhez.^[216]

Az 1. hadtest hadműveleti naplójából: „…Már a Magentától Cisliano – Corbettától 7 km-re Milánó felé/a szerző – felé vezető úton mutatkozott, hogy nemcsak valamennyi kötelék szétszóródott katonái, egyes ágyúk és rengeteg lőszereskordé vonulnak vissza Milánó felé, hanem a Cislianóig hátrált csapatok is. Eltekintve a teljes fizikai kimerüléstől a katonák oly mértékben szétszéledtek, hogy egyetlen zászlóalj, egyetlen század és üteg sem gyülekezett, hanem valamennyi Magentánál harcbavetett hadtest legénysége, parancsnokok és tisztek nélkül, egymással elvegyült és teljesen összekeveredett. A lövegek nagy része, a katonák zöme lőszer nélkül maradt. Ez nemcsak az 1. és 2. hadtestet, hanem a Reischach hadosztályt is érintette. A szomorú híreket nemcsak a Cislianóba érkező Lichtenstein herceg altábornagy erősítette meg, hanem valamennyi jelenlévő tábornok is. Így Clam-Gallas altábornagy azonnal kiadta a parancsot, hogy még az éjszaka folyamán, a lehetőség szerint Cislianóban összegyülekezett csapatokkal 5-én hajnali 3 órától folytatni kell a visszavonulást Binasco – Corbettától délkeletre, Naviglio grande Milánó előtti hídja/a szerző – felé, és a parancsot, lehetőség szerint, el kell juttatni minden szétszóródott kötelékhez…”^[217]

A csata folytatása előtti éjszakán Kuhn súlyos sebláztól szenvedett. A közös döntés után a hadsereg ellátó bázisára ment. Kezeltette magát, és térképre rajzolta az ellencsapás részleteit. Az Urbannak szóló parancs diktálása közben, hajnali három óra körül kapta meg Clam-Gallas közlését, miszerint az 1., 2. és 7. hadtest a súlyos veszteségek, továbbá a csapatok megfordíthatatlan visszavonulása miatt nem vehet részt a másnapi harcban. A csoportosítás parancsnoka kertelés nélkül megüzente, hogy Gyulai az újabb támadással tönkre akarja tenni a II. hadsereget. Kuhn nem tudott mozogni. Helyettesét küldte a főhadiszállásra. A hadseregparancsnok a hírre azonnal kiüríttette a csatateret, anélkül, hogy meghallgatta volna vezérkari főnöke érveit. Kuhn később tudta meg, hogy Clam-Gallas és a vele tartó, „császári megbízott”, a tanácsadó Hess táborszernagy, közösen hozták meg a döntést, és az alárendelt hadtestparancsnokok közül senki sem mert tiltakozni. Gyulai pedig tudomásul vette a magentai csoportosítás szétesését, sőt feltételezte, hogy csak napokkal később lehet helyreállítani a hadrendjét. Nem számított továbbra sem Urban, sem a 9. hadtest csatlakozására, ugyanakkor változatlanul több, mint 200000 főre becsülte a francia-piemonti erő nagyságát. „…Gyakorlatilag semmilyen tartalékom nem maradt és nem számíthattam támogatásra sem – írta. Ugyanakkor tudomásul kellett vennem, hogy az ellenség az éjszaka folyamán, reggel és a csata közben friss kötelékeket és tartalékokat vethet át a Ticinón. Az övé volt a magentai és a turbigói átkelő, szabadon mozoghatott és ráadásul a Naviglio grande birtokában erős állásra támaszkodhatott … Kétszeres fölénye volt, túlnyomórészt friss csapatok – kiemelés Gyulaitól/a szerző. Én pedig 8 napi menetre álltam a saját bázisomtól, hátamban a felkelésre kész és szervezett lakossággal. Hadseregparancsnoki működésem súlyos és legkeményebb döntését kellett meghoznom. A mérlegelés során a körülmények kényszere alá rendeltem a tekintélyt…”^[218]

A táborszernagy élete egyetlen nagy csatájában nemcsak vereséget szenvedett, hanem mártírja is lett a hadtörténelem nem mindig objektív elemzésének. Ellenfelénél alacsonyabb harcértékű hadsereggel kellett győzelmet aratnia, olyan beosztottakkal, mint a kezelhetetlen és ostoba Clam-Gallas, aki június 3-án és 4-én is a katasztrófa legfőbb okozója volt és a mámorából néha magához térő hercegre, akire nem hadtestet, de századot sem szabadott bízni. Gyulai maga is előkészítette saját vesszőfutását: túlságosan kötötték az arisztokrácia szokásai, és legendás szigorúsága ellenére sem élt a beosztásával járó rendkívüli hatalmával. Ferenc József első bizalmatlan mondatára a Katonai Iroda is szembefordult vele. Az intrikus Grünne megfosztotta attól a minden hadvezérnek járó előjogtól, hogy bárkit előléptessen ezredesig bezárólag, továbbá kitüntessen, majd Magenta után ellene heccelte valamennyi udvari kliensét és megbízható újságíróját. A tetterős, vállalkozó szellemű, és pontos elemző Kuhn nem tudott érvényt szerezni akaratának. Ráadásul darabosságával és tudásával legalább annyi ellenséget szerzett a címeres falanxban, mint alacsony társadalmi rangjával.^[219]

A végső döntés előtt

Június 5-én hajnalban Gyulai pesti és fogarasi ezrede rátámadott Ponte vecchiónál a csatorna két partján őrséget álló franciákra. A II. hadsereg a közelharctól fedezve megkezdte a visszavonulást. Az ezredek csatlakoztak a zömhöz, a hátvédek – a teljes létszámú 5. és 8. hadtest – felsorakoztak a plató végénél elkanyarodó Naviglio mögött és biztosították a mozgást. A robeccoi csoport az 5. hadtest védelme alatt délre, Paviába ment, hogy kiürítse a várost, majd a Póval párhuzamos úton az Adda cremonai hídjáig hátráljon. Clam-Gallasnak a 8. hadtest mögött először Milánóba kellett csatlakoztatnia az elszakadt kötelékeket, beszögellnie a citadella 49 beépített lövegét, majd minden felszerelést és a liszt kivételével minden élelmet hátrahagyva a szállítható sebesülteket és a helyőrséget vonaton Veronába indítania. A kíséret parancsot kapott, hogy útközben robbantsa fel az összes hidat és átjárót. Júliusig a Magenta–Milánó–Brescia–Peschiera vonalszakasz használhatatlanná vált. Clam-Gallasnak Milánóból a délkeleti fő közlekedési úton a 70 km-re, az Adda mellett fekvő Lodihoz kellett kijutnia, és a Pavia felől érkezőktől északra a hadsereg jobbszárnyát képeznie. Június 5-én az Alpok ereszkedőin harcoló Urban is utasítást kapott, hogy törje át magát a felkelt területen, hátráljon Brescia felé, és biztosítsa az Adda melletti zöm visszavonását az erődnégyszögig. Gyulai az ellenségtől való sikeres elszakadás után legalább egy napi előnyt akart szerezni, túljutni az üldöző gyalogos kötelékek hatósugarán. Ezért a hadsereg élelmezési bázisát az ellenségnek hagyta, csak a tábori sütödéket, a megsült kenyeret és a lisztkészletet vitte magával. Nehézkes oszlopok nélkül ment, a magazin üres szekereire tetette a katonák hátizsákjait és 6-án Paviába érkezett. Északra kirajzott lovasai sehol sem ütköztek francia felderítőkbe, így zavartalanul kiüríthette a várost. A teljes tüzérséget, lőszert, a leszerelt vacarizzai hadihidat és 500 nem szállítható sebesült, illetve beteg kivételével minden kezelés alatt állót evakuáltatott a Pó folyón Piacenza felé. A 9. hadtestet és a vacarizzai hídfőt utolsó pillanatig biztosító dandárokat az Addához rendelte, majd elhagyta a várost. Június 7-én semmi hírt sem kapott az ellenségről. Úgy vélte, hogy a szövetségesek az üldözés helyett a Magenta–Milánó–Brescia vasút mentén nyomulnak előre, így szabadon mozoghat a Pó melletti mintegy 20 km-es sávban az Oglio–Chiese–Mincio folyók hídjai felé egészen Mantuáig. Június 7-én Clam-Gallas csoportja – az 1., 2., 7., hadtest és Mennsdorff lovassága – a Milánó–Melegnano–Lodi szakasz megtétele után az Adda mögött, a 8. hadtest a Lodi előtti hídfőben, Melegnano felé küldött biztosítókkal várta Gyulai oszlopát. A táborszernagy 7-én Cremonához közel Pizzighettónál érkezett ki a folyóhoz.^[220]

Az uralkodó és közvetlen tanácsadói, Hess és Grünne tábornokok Napoleon tétlenségéből a szövetségesek súlyos veszteségeire és megrendült harcképességére következtettek – a veronai főhadiszállás generálisai egymást múlták felül a franciák meneküléséről szóló hírekkel –, és osztrák ellenoffenzíváról döntöttek. Ferenc József Hess táborszernagyot rendelte a manővert végrehajtó sereg élére: június 9-én balszárnyon az 5., jobbszárnyon az 1. és 2., középütt a 3. hadtestnek oldalról kellett volna támadniuk a Magenta–Milánó út és a rajta haladó szövetséges hadosztályok ellen. Edelsheim huszárezredének kellett erőszakos felderítéssel felkutatnia a legkedvezőbb csapásirányt, a 7. és 8. hadtestnek pedig a tartalékot képeznie. 8-án azonban a menetelő hadtestek közül csak a Pavia felől érkező 3., illetve tőle 10 km-re északkeletre a Clam-Gallas csoportosítás hátvédje, a 8. hadtest állt rendelkezésre. A többi részben az Adda mögött, Lodinál összpontosult, 25 km-re a feltételezett bevetési terepszakasztól, illetve 30 km-re délre egy Póhoz közeli úton menetelt kelet felé. A manőver előtti zárkózáshoz a csapatok túlságosan távol voltak egymástól, az uralkodói parancs egyeseket ismét visszafordított, másokat a menettervvel ellentétes utakra kényszerített.

Napoleon az 5-i, hajnali harcok után egész nap várta az osztrák ellencsapást. Másnap reggel lovas felderítőket rendelt ki. Hírt kapott a távolodó oszlopok mozgásirányairól. Üldözésről határozott, de első lépcsőbe az osztrákoktól legmesszebb, a Ticino mögött álló 1. hadtestet állította, második lépcsőben, tartalékként, a feltételezett bevetési terepszakaszhoz legközelebbi 2. hadtestet. A „bravúros” vezérkari megoldásnak csak az lehetett az értelme, hogy Napoleon kárpótolni akarta a magentai dicsőségből kimaradt Baraguay tábornagyot. Az 1. hadtest Milánótól 17 km-re délkeletre, Melegnanónál észlelte Benedek egyik dandárját, Mac Mahon jobbszárny hadosztálya pedig Melegnanótól fél napi járóföldre a 3. osztrák hadtest Ramming vezette biztosítóit. Ramming tábornok: „…Amikor a dandár Landrianóhoz zárkózott, Edelsheim már visszatért felderítő útjáról. Közölte, hogy ellenségbe ütközött. A Ramming dandár tovább nyomult, és Landrianónál 6000 fős ellenséges erőt talált felsorakozva. Ugyanezen a napon zajlott le Melegnano mellett egy ütközet. Tehát a szövetségesek egyesítették a vonalukat és egy ellenoffenzívára többé nem volt mód.” Hess visszavonta a 3. hadtestet.^[221]

Közvetlen Melegnano mellett és a városka elbarikádozott házaiban a 8. osztrák hadtest egy – csehországi – dandárja állomásozott és a főzésbe feledkezett, amikor a földekről kiáltozva hazarohanó asszonyok figyelmeztettek a veszélyre. A Milánó-Lodi főúton felbukkantak Baraguay katonái. A hírre Benedek előrevágtatott az Adda hídjától, útközben riadóztatott egy másik táborozó dandárt – a nyíregyházi gyalogezred és egy horvát határőrzászlóalj katonáit –, és Melegnanóhoz rendelte őket. Bazain francia hadosztálya haladt elől. A tábornok délután fél négykor 15 zászlóaljából kilencet és két üteget, elől egy zászlóalj szétbontakozott zuávot azonnal a helység bejárata ellen küldött, hogy hallgattassák el az osztrák ágyúkat. A többit a kertek felé indította, hogy oldalról támadjanak a templom felé. A bevezető útnál és a városka szélén heves harc dúlt. A 8. hadtest katonái közelharcban félelmetes erőt mutattak a létszámfölénnyel rohamozó franciákkal szemben. Hosszú, kiegyenlített küzdelem zajlott, amit a francia erősítések sem tudtak győzelemmé fokozni. Mac Mahon hadteste az ágyúdörgésre gimnasztikai menetben, majd futásban sietett Melegnanóhoz. Tizenhárom zászlóalja közül három délről, a többi északnyugat felől tört rá a védőkre, akikhez közben csatlakozott a riadóztatott magyarországi dandár is. Erősen alkonyodott, amikor Benedek 9000 katonája, 16 ágyúval sokadszor is visszaverte 30000 francia több, mint 100 löveggel támogatott rohamát. Este kilenc órakor, a hadtestparancsnok többszöri erőteljes utasítására a katonák végül feladták Melegnanót, és visszavonultak a hídig. Rendkívül szívós ellenállásuk meggyőzte a franciákat, hogy lassítaniuk kell előnyomulásuk ütemét.^[222]

A magentai csata után Napoleonnak újra kellett fogalmaznia politikai céljait. Lombardiában már nem háborúzhatott úgy, mint a Lomellinában. Az itáliai tartomány Ausztria birtoka, egyben „Németországon kívüli német terület” volt. A német alkotmány szerint Bécs bemasírozhatott Piemontba, provokálhatta Franciaországot, és elvileg még meg is kaphatta a Szövetség katonai támogatását. Vagy életbe léphetett a meghatározatlan passzus, a kibúvó – „ha diplomáciai közbeavatkozással nem érhető el semmi” –, és akkor egy kongresszusnak kellett döntenie a segítségnyújtásról. A háború előtt Cavour meg is szerezte a porosz régenshercegtől a semlegességi ígéretet, és Napoleon szabad utat kapott Piemont felé. A francia császár a Ticino átlépése pillanatától azonban már nem számíthatott a kedvező elbánásra, hiszen a diplomácia helyett csak a fegyvereké lehetett a szó. A harcok „Németországon kívüli német területen” folytak. Egy Dél-Tirol elleni akció vagy egy Trieszt elleni bombatámadás, esetleg egy partraszállási kísérlet pedig automatikusan casus bellit jelentett. Napoleon elővédje, Garibaldi Dél-Tirol határa felé mozgott, a francia hajóhad az Adriai-tenger északi partjainál cirkált, és teljesen természetes volt a Német Szövetség magatartását meghatározó porosz reagálás: a régensherceg a csata másnapján mozgósította három hadtestét – állománytábla szerint egyenkint 25000 gyalogos, 8400 lovas, 88 löveg –, majd egy hét múlva további hármat, valamint második vonalbeli Landwehr magasabb egységeket. Hasonló rendeletek születtek Stuttgartban, Münchenben, Lipcsében és más német fővárosokban is. Június első felében 400000 katona kapott bevonulási parancsot, és a Rajna melletti közös haderő támogatására Ausztriának legkevesebb 142000 főt kellett felsorakoztatnia a Fekete-erdő térségében. A fenyegetés Magenta másnapján kiszámítható volt. Napoleonnak készülnie kellett az Észak-Franciaország elleni német offenzívára, miközben elit csapatai Piemont érdekeiért harcoltak a mellékhadszíntérré vált Észak-Itáliában. Az erődnégyszögben védekező osztrákok ellen indult és nem tudhatta, hogy mikor mozdulhat el a szilárd falaktól. Az ostromban lekötött francia sereg ugyanakkor nem támaszkodhatott a gyors sikert biztosító itáliai forradalmi mozgalomra. A császár túl sokat ígért Cavournak, és ő is az olaszoknak: „Itália szabad az Alpoktól az Adriáig!” – hangzott a jelszó. Benne a lehetőség, hogy a Pótól délre hamarosan megjelennek a francia és piemonti csapatok, és elkergetnek minden uralkodót, vagy a katonák helyett felbukkannak a piemonti politikusok, irányítják a nemzeti pártok lappangó indulatait, végül alkalmas pillanatban diktátorrá kiáltják ki Viktor Emánuelt. A félsziget maradék része pedig mámorosan követi a példát. Ugyanakkor Napoleon nem tehette kockára a pápai állam integritását, a Szentszék világi hatalmát, hiszen katonai felelősséget vállalt érte, csapatai az örök városban állomásoztak, és bármilyen szerződésszegése ellene fordíthatta az őt támogató francia hazafiak egy részét is. Nápolyban május 22-én halt meg a Bourbon-király, a rettegett uralkodó, aki bombazáporral torolt meg minden felkelési kísérletet. A „Ré Bomba” fia, az „il Ré Bombicello” korlátozta az erőszakot, ezzel a Nápolyi Királyság is ingataggá vált. Magenta napján minden Földközi-tengeren cirkáló angol hadihajó parancsot kapott, hogy teljes sebességgel forduljon Nápoly felé, vessen horgonyt a város kikötője előtt, és csillapítsa le a lakosságot. Napoleon nem fordulhatott szembe Angliával. Egy európai háború pedig, forradalmi karakterrel, ellenőrizhetetlenné, irányíthatatlanná válhatott, ami még a legkedvezőbb végeredmény, egy Rajna melletti győzelem ellenére is veszélyeztethette koronáját. Ugyanakkor senki és semmi sem szavatolta a legkedvezőbb végeredményt. Hihetőbbnek tűnt, hogy az osztrák erődnégyszöggel bajlódó francia csapatok jelenlétében megbuknak a közép-itáliai hercegségek, majd forradalom söpri el a pápai államot, sőt az angol flotta ellenére a Nápolyi Királyságot is, a francia hadsereg elvérzik a Rajnánál, a pápa és az elkergetett uralkodók pedig támogatást keresnek és találnak az európai udvaroknál. Hosszú mérlegelés után döntött: a fegyveres harc nem terjedhet túl a Pó-folyón, Viktor Emanuel nem annektálhatja Közép-Itáliát, francia csapatoknak kell biztosítaniuk a korábbi status quót, végül korlátok közé kell szorítani az olasz egységtörekvéseket. A megoldás a helyzetből adódott. Seregének zöme a Pótól északra állt, és a piemonti haderő alárendelt szövetségesként működött. A forrongó Közép-Itáliában bevetésre várt az 5. francia hadtest, az örök város biztonságára pedig egy expedíciós hadtest felügyelt. Minden észak- és közép-itáliai radikális erőt, önkéntesként vagy sorozással, be kellett kényszeríteni egy francia parancsnokság alatti haderőbe. A tömegek harci céljait Napoleon maga akarta meghatározni. Így kizárhatta, hogy akár az osztrákok elleni, akár az európai háború, részben vagy egészben forradalmi karaktert kapjon. Akaratát mindenütt jelentős katonai erő szolgálta: a Pótól északra hadserege, Toszkánában és Rómában egy-egy hadteste, az Adriai-tengeren egy flottája, Toulonban kifutásra kész sorhajói, illetve partraszálló erői, végül folyó menti harcokra előkészített úszó ütegei. Elegendőek mind hadműveletekre, mind forró indulatok lecsendesítésére. Viktor Emánuel parancsot kapott, hogy vonultassa be az 1834., 1835., 1836-os évfolyamokat, továbbá készüljön fel egy hadsereg szervezeti kereteinek felállítására, hirdesse ki egész Lombardiában a fegyveres felkelést, és állítson ki a jelentkezőkből egy 180000 fős „olasz hadsereget”. A hercegségek reguláris csapatainak pedig csatlakozniuk kellett az 5. hadtesthez.^[223]

Napoleonnak kiszolgáltatott szövetséges kellett, és Viktor Emanuel nem hasonlított külügyminiszterére, a céljait tűzzel-vassal megvalósító Cavourra. A császár a magentai csata másnapján megerősítette felsőbbségét. Felelősségre vonta a királyt a piemonti csapatok előző napi gyászos szereplése miatt, de elfogadta a megszégyenült uralkodó bocsánatkérését. Másnap kizárta a milánói honoráciorokkal folytatott tárgyalásaiból, 8-án a piemonti csapatokat a dicsőséges, milánói bevonulásból. Viktor Emánuel azonban mellette ülhetett, amikor tízezrek ájult lelkesedése, „evviva” kiáltásai, francia és olasz trikolórok erdeje, narancs-, tubarózsa- és magnólia virágesők köszöntötték a felvonuló gárdát, illetve néhány jelképes piemonti egységet, közöttük a szinte észrevétlen Garibaldi óriási kokárdákkal pompázó csoportját. Napoleon felhívást intézett a néphez, amelyben fegyverbe szólította Lombardia lakosságát. Ugyanakkor kihirdette, hogy nem akar semmilyen politikai változást Közép-Itáliában, az uralkodók megtarthatják trónjaikat, a szükséges rendet pedig a francia csapatok szavatolják. Közvetve biztosította a pápai állam és a Nápolyi Királyság integritását is, amelyet néhány nap múlva sajátos módon erősített meg: szó nélkül hagyta, hogy a pápai zsoldosok elképesztő brutalitással verjék le Umbriában és Perugiában a felkelési kísérleteket.^[224]

Június 8-tól Gyulai csak névlegesen maradt hadvezér. Az uralkodó és Veronában működő vezérkara, élén Hess táborszernagy és tanácsadója, a főhadiszálláson tüsténkedő Ramming, esetenkint a hadseregparancsnok intézkedéseit keresztezve hozta meg döntéseit. Gyulai a Mincio mögé, az erődnégyszögtől zárt térség felé igyekezett, de elszakadt ellenfelétől. Harcérintkezést keresett, hogy tisztázza Napoleon szándékait. Hadtesteit az északon futó vasút és a délen hömpölygő folyam közötti, az Oglio és a Chiese mellett elterülő száraz magasföldre irányította. Szárnyait erődök biztosították, az időjárás neki kedvezett, mert szakadt az eső és megáradtak a folyók, az Adda, az Oglio, a Mella, a Chiese, és a hömpölygő víz, illetve a középütt vezető utakat záró Cremona és Pizzighettone erődjei pedig bázist nyújtottak egy védelmi hadművelet támadássá fejlesztéséhez. Gyulai legnagyobb megdöbbenésére Ferenc József június 9-én védhetetlenné nyilvánította, kiüríttette, majd részben felrobbanttatta az előretolt védművekkel és gránitköves blokkházakkal védett Piacenza erődjét és a sáncokkal biztosított, Trebbia és Pó fölötti hidakat, másnap az északi szárnyat záró Brescia citadelláját, majd a lombardiai csomópontokat védő Cremona falait és Pizzighettone bástyáit. Kivonta a csapatokat Modenából, Bolognából, Anconából, Reggióból és Ferrarából. Utolsó pillanatban értesítette az alig egy hónapja visszatért uralkodó hercegeket és a védelmükre kijelölt osztrák dandárokat. A döntést nem indokolták sem az eltúlzott felderítő jelentések, miszerint a franciák partra akarnak szállni az Adriai-tenger melletti szakaszon, továbbá, hogy az 5. francia hadtest a toszkánai csapatokkal megerősítve a Firenze–Ferrara úton nyomul észak felé, sem a megszüntetett bázisokról nyert 15000 fő a hiányok csökkentésére. Az 5. francia hadtest nem jelentett akkora veszélyt, hogy el kellett menekülni előle a jól felszerelt erődből, Piacenzából. Nem fenyegethette az osztrák hadsereg déli szárnyát, hiszen oly távol volt a szövetséges zömtől, hogy meg sem mozdulhatott a megsemmisülés veszélye nélkül. A 40000 katona partraszállásáról szóló hírek is csak hírek maradtak, amit a francia sajtó tudatosan terjesztett. A franciák ugyanakkor az osztrák menekülés után Piacenzában rengeteg élelmet találtak. A raktár, a korábbi két, zsákmányul ejtett bázis – Magentánál és Milánóban – készleteivel együtt, hat hétig ellátta Napoleon teljes haderejét. A pápai állam északi felét biztosító Ancona, Bologna és Ferrara kiürítése után Bécs és Róma is csak abban bízhatott, hogy a császár betartja a közösen aláírt semlegességi nyilatkozatot, mert az osztrák csapatok távozása után a szerződés csak egy papír maradt. A megszállóktól elhagyott térségben az olasz egység képviselői lettek a meghatározók, Viktor Emánuel a diktátor, a mozgalmat azonban már a franciáknak kellett fékentartaniuk.^[225]

Északon, a vasút melletti széles sávban, az Oglio és a Mella felső szakasza mentén Urban tiroli fegyveresekkel megerősített hadosztálya Bresciára támaszkodott, és halogató harcokban fékezte Garibaldi erőszakos térnyerését. A város feletti citadella helyőrsége biztosította hátát a felkelési kísérletekkel szemben, megszervezte utánpótlását és távíróösszeköttetését. Így változó sikerrel ugyan, de hatékonyan védte a Dél-Tirol felé vezető utakat. Ferenc József Brescia feladásával megfosztotta hadosztályát a biztos hátországtól, és Gyulait – aki csak 12-én kapta meg a hírt – a jobbszárnyától. Garibaldi azonnal megrohanta és megszállta az elhagyott várat, és a környéket elözönlő fegyveresei bekerítéssel fenyegették a visszavonuló osztrákokat. Urban áttörte magát a gyűrűn, a Garda-tó felé hátrált, nyakában a felkelőkkel, és a mögöttük menetelő piemonti hadosztályokkal. A Chiese fölötti, egyetlen fel nem robbantott hídnál, Castendolo mellett három dandárjával, közöttük a Krassó-Szörényből érkezett gyalogezreddel bevárta a 13000 főre gyarapodott Garibaldit. Június 15-én a kevés és alacsony dombbal tarkított síkon megsemmisítő csapást mért rá, majd elszakadt tőle, és csatlakozott a Chiese térségében gyülekező II. hadsereghez. Ferenc József örömmel fogadta Ramming javaslatát, hogy ő vívjon meg Napoleonnal. „A térség a legjobb pozíciót kínálja – állította Ramming – egy csatához. Most jöttem a csapatoktól és bizonyíthatom, hogy legnagyobb részük nemcsak harcképes, hanem elszánt is, és a katonák ünnepelni fognak, ha őfelsége parancsot ad a visszafordulásra és az ellenségre vezeti őket.”^[226]

Az uralkodó Hess és Grünne javaslatára helyettes vezérkari főnökké nevezte ki Ramming tábornokot, és rábízta a hadműveleti irányítást. Valamennyien tudták, hogy a magentai csata után ötleteivel feltűnő katona soha sem vezényelt dandárnál nagyobb köteléket. A három tábornok Ferenc József igényei szerint átalakította a hadrendet. Gyulainak mennie kellett, hogy Ferenc József öntsön lelkesedést a hadseregbe. A leváltott táborszernagy azonnal beállt egy magyar gyalogezredbe, és csapattisztként végigharcolta a háborút, hogy megfossza ellenfeleit a támadási lehetőségektől. Az uralkodó pedig a korábbi egy helyett két hadsereget állított fel. Az I. élére Franz Wimpffen táborszernagyot nevezte ki, és a 2., 3., 9. a Magyarországról éppen beérkező és öt dandárból álló 10., valamint a korábban Bécsből útbaindított és az önkénteseket magához vonzó 11. hadtestet és a Zedtwitz lovashadosztályt rendelte vezérlete alá 103000 gyalogossal, 12000 lovassal és 424 löveggel. A II. pedig Franz Schlick lovassági tábornok hadserege lett, és az 1., 5., 7. és 8. hadtestből, illetve Mennsdorff lovashadosztályából állt 86000 gyalogossal, 11000 lovassal és 392 ágyúval. Mindkettőt támogatta még az általános tüzértartalék 220 lövege 4000 kezelővel. A teljes itáliai haderőnek a Mincio bal partjára – a II. északon, az I. délen – kellett visszavonulnia. Ferenc József nem adta fel a reményt, hogy a Német Szövetség végre hadba lép, ezért fenntartotta a III. hadsereg harckészültségét – 4., 6., 12., 14. gyalogos és 1. és 2. lovashadtest –, amelyből a bevetésig a 6.-at Dél-Tirolba vonta. A négy új magasabb egység – 6., 10. és 11. hadtest és a Zedtwitz lovashadosztály–csatlakoztatása után az észak-itáliai erők hetekig nem számíthattak utánpótlásra. Ugyanakkor a térségben még rendelkezésre állt Triesztben a partvidéki hadsereg 20000, Velencében egy csoportosítás 10000, a két nagy erőd, Verona és Mantua falai mögött a helyőrség 12000-15000 katonája, illetve a két kisebben, Peschierában és Legnanoban egy-egy dandár, továbbá Udinében és Bellunóban néhány megszálló zászlóalj fegyveresei, végül Dél-Tirolban a helyi védelem csapatai. A mozgósított osztrák haderő 984000 fős létszámából a hadszíntéren állt – állománytábla szerint – több, mint 300000 kombattáns, illetve irreguláris harcos. Az ellátást a három nagy raktár elvesztése után a Veronában telepített központi magazin, illetve a francia blokád előtt Velencében és Casarsában felhalmozott készletek biztosították.^[227]

Garibaldi a Magenta előtti megkerülő manőver alatt elszigetelt harcokat folytatott. Lekötötte ugyan Urban hadosztályát, elsőrangú híreket továbbított a francia vezérkarnak, a császári törzs azonban alig méltányolta működését, segítséget sem kapott. Magenta után azonban Napoleon magához rendelte, és határozott személyes parancsot adott: derítse fel a vasúttól északra fekvő térséget, és szerezzen információkat a Dél-Tirolban álló osztrák erők szándékairól. Tartott egy Stilfser-Joch hágón át, oldala ellen indított csapástól. A felkelő osztagok Brescia birtokba vétele után részben követték Urban lassan visszavonuló hadosztályát, részben felkapaszkodtak az osztrák területhez vezető átjárókhoz. A Stilfser-Joch (2767 m) a Tonale-hágó (1884 m) a Judikarien hegyláncot átszelő Mella-völgy (1300 m) és a Garda-tó északi partján, a Riva-Rovereto közötti út egyaránt lehetőséget nyújtott egy meglepetésszerű osztrák csapáshoz a felvonuló szövetséges oszlopokkal szemben. Garibaldi osztagai feljutottak a hóhatárig, ellenőrzésük alá vették az átkelőket, de csak a tiroli lövészekkel, néhány zászlóaljjal és német gimnazistákból álló irreguláris csoportokkal csaptak össze. Nagy osztrák erők nem fenyegették az offenzívát. Más osztagok június 17-én Bresciától keletre elfoglalták a Garda-tó partján álló Lonato erődjét, kijutottak a Chiese felső szakaszához, és biztosították a mögöttük segítségül rendelt piemonti hadosztály előnyomulását.^[228]

Napoleon nem értette, hogy miért adták fel az osztrákok az óriási költségekkel felújított és a szárnyakat biztosító erődöket. Szerinte Pavia, Pizzighettone, Cremona, Piacenza ostroma jelentős erőket kötött volna le, és nemcsak enyhíthette a létszámkülönbséget, de egy sikeres ellentámadás közben támaszkodni is lehetett a bázisaikra. Még a puszta semlegesítésükhöz is legkevesebb dandárokat kellett volna kikülöníteni, és ez a döntő csatában több, mint egy hadtest távollétét jelenthette. A császár veszélyérzetét különösen az növelte, hogy a visszavonulók, a vasutat kivéve, minden átkelőt érintetlenül hagytak. A tüzérség és a szekerek számára is járható hidakon át az osztrák hadtestek bármikor ellentámadásra vállalkozhattak. Melegnanónál kivívott kétes értékű győzelme, két hadtestének több, mint öt órás, eredménytelen kínlódása két dandárral szemben azt jelentette, hogy az osztrák hadsereg alkalmas és erélyes hadvezérek alatt még vereségek után is félelmetes ellenfél. Ugyancsak megmagyarázhatatlan volt, hogy Gyulai nem használta ki a szakadó esőktől megduzzadt folyók kínálta stratégiai előnyöket összpontosításra, tartós védelemre, mint Magentánál történt, vagy halogató harcokra, mint északon Urban tette, esetleg egy montebellóihoz hasonló erőszakos felderítésre. Nem tudott a vezetői válságról, Ferenc József beavatkozási kísérleteiről és a beosztásokért folyó elvtelen harcról, amelyeknek semmi köze sem volt a reális, hadászati elemzésekhez. A melegnanói, rendkívül véres csata után háromnapos pihenőt tartott. Aggasztotta a csapatok állapota, és nem voltak hírei Gyulai szándékairól. Vezérkara, tábornagyai igyekeztek megalkotni a következő hetek haditervét, amikor befutott Garibaldi jelentése Brescia elestéről. Bizonyossá vált, hogy az osztrákok a vasút és a Pó közötti 60 km-es sávon belül vagy a Chiese térségében elterülő platón, vagy a Mincio mögötti erődnégyszögben összpontosulnak. Napoleon az első lehetőséget tartotta a legvalószínűbbnek. Az egész osztrák visszavonulást egy „maszknak” nevezte, ami mögött ördögi csapdát, meglepetésszerű csapást sejtett. Ezért ismét álcázott, erőkoncentrációt rejtő manőverre vállalkozott. A Garibalditól felderített és szabaddá tett vasúti pályán, illetve a párhuzamos összeköttetési vonalakon oldalbiztosítók és lovas portyázók nélkül akart kijutni a Garda-tó déli partjánál kezdődő, száraz, dombos térségbe, ahonnan kitűnően karbantartott utak vezettek dél-délkeleti irányba. A Milánó– Brescia–Peschiera vasúti töltés és a rossz dűlők alacsony áteresztő képessége miatt egyszerre csak egy-egy dandár mozoghatott. Az elnyújtott oszlopban mozgó hadsereget bárhol oldalba lehetett támadni, részekre szakítani, sőt a legkeletibb, elővéd hadosztályokat szemből külön csapással szétverni. Egyértelmű volt, hogy a nyomás elől csak Svájc felé, a hegyekbe lehet kitérni, vagy üggyel-bajjal Milánóba hátrálni. Napoleon ezt a csapdát kínálta fel az osztrákoknak. Ugyanakkor megparancsolta a hadtesteknek, hogy rendkívül óvatosan meneteljenek, szorosan zárkózzanak fel egymáshoz, és hadrendjeiket úgy szervezzék, hogy támadás esetén azonnal arcvonalat tudjanak váltani, és a tüzérség tüze mellett a gyalogságot harcba vetni. Minden hadtestnek készen kellett állnia, hogy a szomszéd elleni roham hírére egy-két órán belül segítséget tudjon nyújtani. A távolabbi erőknek pedig gimnasztikai mozgással időben el kellett foglalniuk azokat a kijelölt terepszakaszokat, ahonnan végrehajtható az átkarolás. Az osztrák hadvezetés nehezen tudta megmagyarázni, hogy miért mozognak olyan lassan a franciák. Az Alessandria–Vercelli–Novara–Magenta meglepő gyorsaságú manőver után a szövetséges csapatok a történelem egyik leglassúbb hadmozdulatát hajtották végre. Napi hét, esetenkint tíz km-es iramban mozogtak előre. Ráadásul a veszélyeztetett szakaszoknál az elárasztott Oglio és Mella előtt – 15-én, illetve 19–20-án – háromnapos pihenőt tartottak és felkészültek egy esetleges csapás elhárítására. A szövetségesek a Milánó–Chiese közötti 16 mérföldes távolságot több, mint két hét alatt tették meg.^[229]

Mintegy 180000 szövetséges katona és legalább 5000 szekér zsúfolódott össze a két párhuzamos közlekedési vonalon. A francia intendatúra az osztrák ellátó bázisok készleteiből a menet kezdetén kiosztotta a négy napra elegendő polentát, kávét, sót, dohányt és más ellátmányt. A többször végigrekvirált, majd Garibaldinak a maradékot is átadó falvakban kevés liszt, hús, kukorica és bor maradt. A vasutat nem lehetett utánpótlásra igénybe venni, az utakat elzárták a csapatok. A magazinok az oszlop végén mozogtak, készleteik a felhőszakadásokat megszakító, iszonyú forróságban megromlottak. Csak 15-én és 19–20-án húzódtak el az útról a katonák, és az előrevont szekerekről az intendatúra kiosztotta a porciókat. A „Morning Herald” torinói tudósítója az „i nostri liberatori” leírása szerint az átvonuló franciák rémtettei miatt mind Torinóban, mind Milánóban, mind a lombardiai lakosság körében megvetés és gyűlölet váltotta fel a „felszabadítók” iránti korábbi rokonszenvüket. „…Az ide befutó hírek szerint a legsúlyosabb szavak is enyhék ahhoz a rabláshoz, fosztogatáshoz és az általános romboláshoz képest, ami a franciák vonulását kiérte. Bazaine hadosztályának zuávjai Melegnano után félelmetes hírnevet szereztek. Bandákba verődve rohanták le táborhelyeik közelében a falvakat, és fosztották ki, mintha afrikai razziákat tartottak volna…” „..A szoldateszka nem gyilkolt, mert a falvak barátságos fogadtatást szerveztek, de egyetlen asszony és lány sem kerülhette el végzetét. A katonák betörtek a pincékbe, ahova a nők nagy része menekült és rémséges kilengéseket követtek el. Felkerestem Callinazzo és Pugnalo falvakat. Teljesen kihaltak voltak. Egyedül a plébános maradt, de nem tudott többet kipréselni magából: „Ah! qus’ Francesi indiavolati. A házakat kirabolták. Isola Bellából a turcok minden nőt elhurcoltak és az egész hadjárat alatt maguknál tartottak. Kétségbeesett emberek sírtak, pokolbéli kutyaként átkozták a szabadítókat: ‘Questi cani d’infarno ci nan preso notre figlie … A szerencsétlenek szégyenükben sohasem térhetnek haza…”^[230] Az ,i nostri liberatori’ nemcsak a hódítók vadságával váltak hírhedetté. Milánó után a zárt tömegben vonulók között kirobbant az először a főleg romlott polentától előidézett pellagra, majd a minden higiéniát kerülő katonáktól okozott vérhas, a hőségben tenyésző szúnyogoktól, legyektől terjesztett malária és tífusz. Az elharapózott és a lakosságot is megfertőző járványt kezdetben még a tábori orvosok is mellékes körülményként kezelték. Dr. Larrey a melegnanói csata napján a hadügyminisztertől még csak azt követelte, hogy a rászoruló katonák legalább a minimális kezelésben részesülhessenek: „…Úgy tűnik, hogy Lodi felé haladva újabb harcok várnak ránk, és igen sajnálatos lenne, ha Magentához hasonlóan ezúttal sem lennénk képesek megfelelő módon ellátni a sebesülteket és hátraszállítani őket. Nagyon kérem ezért, hogy gondoskodjon a legsürgősebben a jelenleginél nagyobb létszámú ápoló személyzetről, az ambulanciák rendeltetésszerű anyagi feltöltéséről, kocsikról, hordágyakról, sebesültszállító kosarakról, kötözőanyagokról…”^[231]

A járvány új helyzetet teremtett. A katonák tömegesen dőltek ki. A menetoszlopok csak ambulanciákat hoztak magukkal, orvos alig akadt, a betegeket nem lehetett elkülöníteni, sem vasúton hátraszállítani. Bresciáig a forgalom csak június 28-án állt helyre. Larrey először a fertőzötteket Milánóba vitette, ahol már több, mint 8000 sebesült feküdt, és az intendatúra mindössze 9 orvost hagyott mellettük. Néhány nap alatt legalább 30000 beteg özönlötte el a várost. 27 szükségkórház, lazarett állt fel templomokban, középületekben, teljesen mellőzve a kor higiéniai szokásait is. A hivatalos, igen hézagos adatok szerint a felvettek zöme gyomorpanaszokkal érkezett, 20% körül volt a maláriás, a vérhas és légzőszervi betegségben szenvedő, 10-15% a tífuszos. A halálozási arány 10% körül mozgott. A halottak felét tífuszosok tették ki, másodikként a vérhas következett. Az asszonymozgalom felhívására 280 olasz orvos jelentkezett, és ez is kevésnek bizonyult. Hiányoztak az ápolók, a gyógyszerek, a takarítók. Mire az intendatúra észbe kapott, már tombolt a járvány. Június 6-ig a hadtáp vezetése megtagadta, hogy áttelepítse Franciaországba a krónikus, lassan gyógyuló betegeket. Az ijesztő méretű epidémia meggyőzte Napoleont is. Nem vállalhatott egy a krími rémségekhez hasonló újabb fiaskót. Azonnal intézkedett és az ő parancsait már végre kellett hajtani. Genuában átmenő, Marseille-ben befogadó kórházak álltak fel, a szállításhoz június 14-én kórházhajók kötöttek ki, Milánóból vasúton elindultak az első, több ezer fős csoportok. A manőverre kijelölt zsúfolt utakon azonban nehezen lehetett mozogni. Június 16-tól Dr. Larrey a lombard főváros helyett Bresciában gyűjtötte össze a betegeket. Kórház nem volt, ezért az ambulanciákból szervezett kisegítő kórházakat. Mintegy 300 olasz orvos állott rendelkezésére. 37 szükséglazarettet állított fel 30000 beteg részére, majd Napoleon parancsával a kezében Milánóba ment, és kikényszerítette a rendszeres evakuációt. Június 16-i körlevele szerint: „…A császár parancsára Milánó, Novara, Vercelli, Alessandria és Genua helyőrségparancsnokainak kötelező irányítaniuk a sebesültek és betegek hazaszállítását. Minden hónap 1-jén és 16-án, szükség esetén többször is, az állomáshelyek kórházaiban részt kell venniük a nagyviziten a vezető főorvos és a beosztott intendáns főnök kíséretében, és meghatározni azokat a betegeket, akiknek gyógyulásához legalább három hónap szükséges, vagy azokat a sebesülteket, akik ezen időn belül még nem léphetnek szolgálatba. Vasúton Genuába kell vinni őket, majd hajón Franciaországba. Továbbá minden helyőrségparancsnoknak utókezelőket kell felállítania azonnali hatállyal, és az el nem szállított maródiakat a lábadozás idejére ott elhelyeznie…” Az intézkedést vontatott végrehajtás követte. A genuai kórházak kiürültek, a közbenső állomásokat megtöltötték a betegek és sebesültek ezrei. Ugyanakkor az utóbbi gyűjtőhelyeken alig volt orvos, ápoló. Az asszonymozgalmak hős szereplői nem tudták szervezettebb munkára kényszeríteni a bürokráciához szokott francia intendatúrát.^[232]

Napoleon eltökélten haladt előre a Milánó–Brescia–Peschiera vasúti pályán és a párhuzamos úton. Átkelt a megáradt Adda-, Oglio- és Mella-folyón, és közeledett a Chieséhez, amely mögött feltételezte az osztrákokat. Minden mérfölddel messzebb került a tartalékaitól, utánpótló bázisaitól, már nem számíthatott erősítésekre, sem a vasút nyújtotta előnyökre. Az 5. francia hadtest túl távol állt tőle, a piemonti korosztályok és a lombardiai hadkötelesek behívása még nem fejeződött be, és kiképzésükre is heteket kellett várnia. Útba indíthatta flottáit, de a porosz mozgósítás hírei más döntésre kényszerítették. A járvány méreteire jellemző, hogy a magentai csatát követő két és fél hétben a gyalogos zászlóaljak zöme a kórházakban hagyta állománya 20-25%-át, a lovas századok vesztesége pedig 25-30% között mozgott. Több tízezer katona dőlt ki a sorból a döntő csata előtt. A piemonti sereg jobban tűrte a szélsőséges, hol forró, hol özönvízszerűen esős időjárást és a kukoricából készült táplálékot. A hiányok pótlására egyetlen mód kínálkozott. Napoleon Lombardiába rendelte a Vercelliben hagyott és az 5. francia hadtest állományához tartozó, Autemarre tábornok kötelékeit, illetve a mellérendelt piemonti hadosztályt.^[233]

Az osztrák közelfelderítők továbbították a híreket a szövetségesek mozgásirányáról, üteméről, összetételéről, sőt a hadtestek szoros felzárkózásáról is. A hírszerzés az egész háborúban rosszul működött, és ezúttal is csődöt mondott. Egyetlen jelentés sem számolt be a járvány pusztításáról, Napoleon naponta csökkenő erejéről. A francia zászlóaljak létszáma az átlagos 1000 fő helyett alig érte el a 600 főt, a lovasszázadoké a 100 katonát. A kötelékek hadrendi száma, az egyenruhák színe és jelzése adott csak támpontot az ellenség lehetőségeinek megítéléséhez. Nem voltak összecsapások, így nem lehetett foglyot ejteni, az olasz parasztok pedig nem beszéltek a Brescia kórházaiban kialakult válságos helyzetről vagy a mérhetetlen hosszú betegszállító oszlopokról. A távolfelderítők teljesítménye hasonlított a közelfelderítőkéhez. A folyók felső szakaszait keresztező menetből arra következtettek, hogy Napoleon meg akarja kerülni az erődnégyszög északi erősségeit, majd megvárja az 5. hadtestet – amelynek létszámát a toszkánai csapatokkal együtt 40000 főre becsülték –, és Velence mellett partra teszi behajózott, ugyancsak 40000 fős hadtestét és a bárka-flottát, és három irányból egyszerre mér csapást az osztrák haderőre. Ferenc József, Hess, Grünne és Ramming, az új kegyenc túlbecsülte Napoleon erejét, az 5. hadtest, az olasz felkelők, a partraszállók és a folyókra felúszó, bárka-flotta vélhető veszélyeit. Ugyanakkor a Lomellinából kivont osztrák hadtestek magukkal hozták a fertőző vírusokat, a szélsőséges időjárás és a menetfáradalmak hatásait, továbbá azt a sokezer beteget és sebesültet, akiket Magentából, Paviából, Lodiból, Cremonából, Piacenzából kimentettek. A Mincio mögötti kórházakban 21000 ágy állt a hadsereg rendelkezésére. Mire a sebesült- és betegszállító bárkák, szekerek megérkeztek, valamennyi hely foglalt volt. A sokat próbált csapatok soraiból ezrével dőltek ki az emberek. Magenta után két héttel a harcokban elszenvedett 17000-20000 fős veszteségen túl további 50000 gyengélkedő csökkentette a létszámot. Malária, gyomorhurut, vérhas, tífusz, napszúrás tizedelte a kórházakban összezsúfolt tömeget. Pavia, Piacenza, Lodi és Cremona helyőrségi kórházaiból Mantuába és a környékén felállított szükségkórházakba, a visszavonult hadtestektől Verona és Vicenza lazarettjeibe kerültek a betegek. Utóbbiakba naponta 700-800 katonát utaltak be parancsnokaik. Óriási zavar uralkodott a felvételnél. Egy-egy kisegítő ápoló helyen 2500-4000 ember szorongott a szalmával fedett földön, 2-3 orvos, 5 kisegítő, néhány tiszt és 50 betegápoló segítségét várva. Vicenzában, egyedül a 7. sz. tábori kórházban 15000 katona szenvedett hasonló ápoló létszám mellett. Június 20-án dr. Felix Krauss főorvos vette át az orvosi irányítást: „…Minden hiányzott – írta. Még a rendszeres felvételre sem volt mód, mert óráról-órára özönlöttek a nehezen mozgó, vagy fáradtsággal cipelt betegek. Csak az érkező számokat tudtuk megállapítani, hogy legalább ki tudjuk kalkulálni az élelem-porciót. Minden hivatalt csak a pontosan kitöltött igénylés érdekelt. Éjjel és nappal húslevest főztünk az udvarokon felállított üstökben. Az ételosztás a legnagyobb összevisszaságban zajlott, inkább hasonlított a rabláshoz, mert hiányoztak az evőedények. Szalmát kellett teríteni a szobákba, a folyósokra, hogy elférjenek az új betegek. Akinek nem volt köpenye, annak nem volt takarója…”^[234] Krauss azonnal elszállíttatta Mantuából a fertőzötteket, nehogy védhetetlenné váljon az erőd, megszervezte a kórházi hálózatot, és tízezreket evakuált Laibachon át elsősorban Magyarország felé. Mind a harci létszám gyors csökkenése – az I. és II. hadsereg június 21-én összesen 125000 gyalogost, 12000 lovast és 421 löveget számlált –, mind Napoleon előnyomulása és az 5. francia hadtest mozgása, mind a velencei partraszállás, illetve a „bárka-flotta” felhajózásának híre gyors elhatározásra sürgette az uralkodót. Ferenc József más körülményeket is mérlegelt: „…Minden hír siettette a döntést. Veszélyt jelentett a Monarchia belső helyzete (Magyarország viszonyai), a pénzügyi katasztrófa, amelyet egy hosszan elhúzódó védelmi háború okozhatott, Poroszország kiváró taktikája, amely kormányunkat lépéskényszerbe akarta hozni, és a biztos sikert learatni. Poroszország csak akkor üzente volna meg a háborút, ha Ausztria fegyverei döntő győzelmet aratnak. A legfontosabb kényszerítő tényező azonban az osztrák haderő stratégiai helyzete volt, amely minden nappal kritikusabbá vált…”.^[235]

V. rész
A solferinói csata

Stratégiai előkészületek

Az Alpok és a Pó közötti, csatákra alkalmas és csatákra gyakran igénybe vett kiterjedt térség, az egykori Gallia Cisalpina, a Garda-tóból eredő Mincio mentén a legkeskenyebb. A mindössze 40-45 km hosszú folyó elsőrangú védelmi állást kínált minden nyugatról induló offenzívával szemben. Torkolata közelében csaknem 15 km-es sávot mocsarak zártak le. A 200-300 m-es folyómeder száraz időszakban is nehezen átjárható akadályt jelentett. A néhány kőből épült híd mögött, a bal parttól alig egy óra járásra alacsony, de meredek platók kínáltak remek kilövést összevont ütegeknek, helyet és rochade-vonalakat ellentámadásra kész hadtesteknek az átkelés után csapásirányt kereső, összetorlódott ellenséggel szemben. A szárnyakat északon Peschiera, délen Mantua erődje biztosította. Mögöttük, az Adige partján, az erődnégyszög második lépcsőjében, Verona és Legagno falai a hadászati tartalékokat rejtették. Ferenc József nem használta ki az előnyöket. A jobb parton vette fel a harcot, az észak felől egymástól egy napi erőltetett menetre, párhuzamosan áramló Chiese és Mincio közötti száraz térségen. A hadseregek a Milánó–Brescia–Peschiera–Verona nemzetközi vasút, illetve délen a Castel Goffredo (56 m) és Goito (30 m) városok vonala által határolt 15x15 km-es területen küzdöttek meg. A nagyjából négyzet alakú hadszíntért északnyugat-délkeleti irányban átlósan szelte át és osztotta két egymástól eltérő domborzatú vidékre a vasúttól délre 8 km-re, Castiglionénál (118 m) kezdődő és Goitónál végződő, 38 km hosszú főútvonal. Az északi, nagyobb területű háromszög központja, a Solferino (181 m) melletti golyóformájú csúcs, a Rocca, rajta a Spia d’Italia feudális eredetű tornya, ahonnan be lehetett látni a Garda-tótól dél felé húzódó, hatalmas, félkörívű hullámokban gyűrűző dombvidékeket. A Roccát és a mögötte emelkedő magaslaton teraszosan épült Solferino környékét szőlők, eperfák borították, akárcsak a tőlük nyugat felé ereszkedő, két párhuzamos, alig tíz m széles és 300 m hosszú és 170 m magas hátat, és a dél felé uralgó nyerget. A Spia d’Itáliából kitekintve ezek a halmok a kezdetei annak az északnyugatról-délkeletig elnyúló, a horizontnál véget érő, hatalmas amfiteátrumnak, amelyet az egymást követő, egyre alacsonyabb hátak és kúpok összefüggő ívei alkotnak. Jogos a toronyból kitekintő illúziója. A Garda-tótól dél felé, a Castiglione–Goito átlós főútig párhuzamos, hosszúkás nyergek, közöttük magányos csúcsok félkörökben ismétlik egymást, vonalukat szépen rajzolja a Solferino alatti, Mincio felé igyekvő Redone-patak völgye. Az észak-déli hullámokból kiemelkedő dombok azonban egy Solferino központú félkörívet is alkotnak. A Garda-tónál induló gyűrődések egyes tagjai olyan rendszerben emelkednek ki a kísérő, illetve keresztirányú völgyekből, hogy a torony felől is el lehet képzelni az elegáns köröket. A falusiak a „solferinói opera” névvel becézték a lábuk alatt elterülő, enyhén lejtő és a nézőtéri sorokra emlékeztető hátakat. A fátlan, füves nyergek és kúpok alatt keskeny és szűk völgyek, köves talajból kimosott horhosok, sziklákkal szegélyezett szakadékok labirintusában néhol gyalázatosan rossz, többnyire a nyugat-keleti hullámokat követő utak futottak, máshol a rendkívül vízszegény terület nedvességet megtartó talajából sűrű és buja növényzet emelkedett magasra. Az öreg szőlőtőkék tömege felkapaszkodott a dombok lejtőire is, sőt még az alacsonyabb kúpokat is birtokba vette, a térség elmaradhatatlan eperfái ligeteket alkottak, sőt a parasztok a Redone menti völgyekben még kukoricát is termesztettek. A növényzet megtartotta a kevés nedvességet: szinte áthatolhatatlan, zöld folyókká változtatta a hullámok közötti mélyedéseket, és a végsőkig csökkentette a kipárolgást. Sehol nagy, vizes rétek, bőven termő rizsparcellák. Itt nem lehetett tömegekkel tábort verni, tartósan megkapaszkodni, csak harcolni. A csata alatt és után szomorú sors várt a sebesültekre: a tikkasztó hőségben nem volt sem ivóvíz, sem kötözés előtti, hűvös sebmosás. Enyhülést csak egy szánakozó bajtárs korty vize, vagy az arra járó lajtos kocsi hozhatott. A dombvidék egyetlen forrása esők után bőséggel feltöltötte az egyébként csak csordogáló Redone-patak medrét. A parasztok sok kutat ástak, hogy elláthassák magukat, az állataikat és esetleg megöntözzék a házak mögötti, elkerített kertjeiket. Kevés ember élt a tájon. A vízhiány korlátozta a számukat.

A Spia d’Italiától a Garda-tó felé 3000 lépésre emelkedett egy keskeny, csaknem szögletesre formált vonulat, rajta vastag kőfallal körülvett, erődszerű kolostor, a barbár hordákkal dacoló Madonna della Scoperta (160 m), a kegyhelyhez és menedékhez vezető számos dűlő és ösvény csomópontja, ahonnan széles ívben kanyarodtak a Garda-tóig, illetve északra San Martinóig (150 m), a vasútvonalhoz közeli kis faluig a lövegekkel nehezen járható utak. A hullámok közötti völgyeket rejtve használhatták a felvonulók, hogy meglepő irányokból vessék magukat a kopár tetőkön, nyergeken szétbontakozott lövészek tömegére, a tüzéreket azonban kötötték az utak, és csak meghatározott irányokban juthattak alkalmas tűzelőállásokhoz. A Mincio felől északon a Garda-tó partján kanyargó Peschierából Bresciáig vezető út és vasút, 4 km-re délre egy párhuzamos, Pozzolengóig (135 m) kanyargó, rossz talajú, de szekerekkel kitaposott vonal, további 5 km távolságban, a fentiekkel ugyancsak párhuzamos, Solferinóig majd Barcheig (131 m) tartó, de onnan északnyugatnak felkanyarodó, hadosztály sőt hadtest oszlopok mozgására is alkalmas út, végül újabb 5 km-re délre a folyóhoz közeli Voltától (201) a dombvidék peremén fekvő falvakat – Cavriana (178 m). Cassiano (170 m), Castiglione – összekötő, az átlós út irányával megegyező, emelkedőkkel és lejtőkkel tarkított dűlő. A Castiglione–Goito közötti, a dombvidéket és a síkságot elválasztó átló, a belőle Volta felé leágazó mellékút és a dűlő hadseregek mozgását is lehetővé tette. Stratégiai szerepet játszottak a csatában.

A köves, kavicsos horhosok, bevágások, üreges völgyek buja növényzete birtokba vette a Castiglionénál kezdődő, csaknem Barchéig terjedő, hullámos platót is. Mindenütt eperfák, szőlőlugasok, gyümölcsösök, sőt elszórtan kukoricatáblák utaltak lakosok szívósságára és szorgalmára. A Spia d’Italia és a Castiglione közötti dombvidéket nagyrészt kitöltötte a kelet-nyugati irányú, ismétlődő nyereg, a Monte Rosso lánca, rajta Fontane, Barche és Le Grole szoroson összetapadt, gránitból épült házai, vastag, embermagas kerítései, amelyek ugyanúgy körbefogták a családok veteményeskertjeit is, mint a közvetlenül a Rocca mögötti dombtetőn megkapaszkodott, teraszosan emelkedő Solferinóban. A Monte Rossótól délre kanyarodtak félhold alakban a hátak a 2 km-re fekvő Cassiano, a 3 km-re délkeletre található Cavriano széléig, a síkság felé meredek oldalakkal, a Garda-tó irányában fátlan, de szőlőlugasokkal fedett lejtőkkel. A vonulattól elkülönülve magasodott a Cassiano előtti, hosszúkás, dél felé csaknem függőleges falu Monte Fenile (170 m), tovább keletre, Cavriano közelében a Madonna delle Pieve (178 m), az amfiteátrum utolsó lépcsői. Rajtuk futott a Castiglione–Fontane–Cassiano–Cavriano– Volta hullámos útja, és tőle 2 km-re a Castiglione–Goito közötti, stratégiai összeköttetést biztosító átló.

A Chiesét és Minciót összekötő átlótól délre terült el az alföld, amelynek kavicsos földjét hatalmas szőlőültetvények, eperfa-ligetek, gyümölcsösök és kiterjedt kukoricatáblák borították. Rengeteg kis patak, ér, csermely és csatorna hálózta be a vidéket és szállította vizét a Chiesébe, Oglióba, Mincióba, és a növényzet meghálálta az állandó nedvességet. Csaknem áthatolhatatlan zöld függöny borított el mindent. A lombkoronákig kifeszített drótokon szőlőlugasok függtek, mellettük eperfák, gesztenyések, sövényekkel határolt alma, körte, mogyoró és cseresznyéskertek vagy messze húzódó táblákban a forróságtól két m magas kukoricások váltották egymást. A látótávolság nem haladta meg a 100 m-t. A megnyugtatóan színes és jólétről árulkodó növényzet sűrűje mögött nemcsak lövészek bontakozhattak szét csatárláncokba, tirailleur vonalakba, hanem a dandárok is bátran rohamozhattak. A mindent takaró függönyből előretörőkre mindössze két lövést lehetett leadni, a rövid futás után már kezdődött a közelharc. Kockázatos is volt a roham. A buja zöldben ellenséges tartalékok lapulhattak és lecsaphattak a kimerülő katonákra. A parancsnokoknak kellett dönteniük, hogy vállalják-e a kockázatot, a sikeres áttörés utáni esetleges kudarcot és a megalázó futást. A franciák még léggömböt is feleresztettek, de Godard kapitány nem tudta felfedezni az osztrák hadállásokat. Egyetlen szakaszon, Medole–Guidizzolo–Cassiano térségében terült el egy tágas, 10-12 km² nagyságú, kopár és kavicsos térség, amely északi irányban az ugyancsak fátlan, köves, sziklás sávval a dombvidékhez csatlakozott, délen pedig, az átlótól 3 km-re, a Carpenedolo–Medole közötti úthoz. A csaknem négyszög alakú, lovasrohamokra elsőrangú síkságot vékony erdősávok választották el északon Medoletól, illetve az átló melletti Morino majorságtól, délen eperfa-ligetekkel, bozótosokkal Rebecco és Casanuova településektől. Az e térségben harcoló osztrák tábornokok csak újságokból tudták meg, hogy többszörös túlerővel megkísérelt rohamaikat nevetségesen gyenge francia csatárláncok verték vissza.^[236]

A francia főhadiszállásról jelentette a Times tudósítója: „A domb, amelyet Solferino faluja körbeépített, a környék legkiemelkedőbb pontja. Golyóformájú és a csúcson egy magas, négyszögletes torony áll, a Spia d’Italia, „Itália spionja”, mert a tetejéről át lehet tekinteni egész Észak-Olaszországot az Alpoktól a Póig. Ez a domb elkülönült a többi, domborzati hullámtól, és három platóféle háttal nyújtózkodik a Garda-tó, a síkság és Cavriana irányába. Így egy erődhöz hasonló védműnek is tekinthető, három bástyával. Valamennyi közeledő út jól belátható a platók felől. Az emelkedők oldalai meredeken szakadnak le a völgyekbe, kivéve a síkság felőli lankákat, az utak pedig oly módon ereszkednek a távolodó halmokon, hogy a lakosok a vidéket a Scala di Solferinónak nevezték el … A csata a síkságon kezdődött, pontosan ott, ahol a Castiglione felőli út egy kissé elkanyarodik, hogy feljusson a faluba, illetve keresztezze a Goitóba vezető fő közlekedési vonalat. Mindössze Forey és Bazaine hadosztályai kapták feladatul, hogy elkergessék az osztrákokat…”^[237]

Június 18-án Ferenc József és Grünne, Hess kíséretével szemrevételezte a Chiese és a Mincio közötti térségből a vasúttól a Castiglione–Volta vonaláig húzódó dombvidéket. A vezérkari főnök alkalmatlannak ítélte a kopasz hátakkal, a közöttük kanyargó bevágásokkal, völgyekkel feldarabolt, vízhiánytól sújtott térséget 150000 katonával vívandó csatára. Szerinte az alig áttekinthető, részekre szakított hullámokon kudarcot idézhet elő a merev osztrák harcászati mód, a szorosan zárt vonalakkal vívott tűzharc és a szétbontakozott francia sorokra lecsapó, tömeges szuronyroham. Tartott attól, hogy a terep és a lineáris taktika előírásai kiszolgáltatják a dandárokat a támadó csatárláncok fedezékekből leadott sortüzeinek, az ellenlökések üres térben fulladnának ki, mert a laza ellenséges vonalak bármikor szétrebbenhetnek, a domborzat megnehezíti a szomszédok közötti együttműködést, illetve a hadtest erejű kötelékek elsöprő lendületű, a csaták kimenetelét eldöntő összpontosított rohamát. Mellőzte azonban a szakszerű elemzést, mert a két legfontosabb katonai vezető vakon hitt az osztrák szuronyrohamok mindenhatóságában. Így csak a térség vízhiányával, a csapatok állapotával, az ellátási nehézségekkel és a visszavonulási útvonalak alacsony áteresztő képességével érvelt. Hozzáfűzte, hogy kudarc esetén a tüzérség odaveszhet a dombok közé szorított rossz utakon és különösen a nehéz lövegeket fenyegetheti veszély. Utóbbiak nagyon hiányoznának a Mincio mögött, a várnégyszög területén kikényszerített újabb csatában.

Június 19-én Grünne kiadta Ferenc József legfelső utasítását: minden Mincio felé menetelő, illetve a várnégyszögből visszarendelt hadtest hagyja el a folyók közötti száraz térséget. Rammingnak kellett térképen pontosítania az utasításokat. Az új hadműveleti főnök megkísérelte rábeszélni a főnökét, hogy változtassa meg a parancsot. A vasút és a Castiglione–Goito közötti térségből a dombvidéket alkalmasnak ítélte szívós védelemre, az átlós úttól délre fekvő síkot offenzívához, Medole fátlan környékét pedig összefogott tüzérséggel támogatott nagy lovastömegek csapásmérő rohamához. Visszavonulás esetén – érvelt – a nehezen járható, északi háromszögben az ellenség nem vetheti be üldözésre a dragonyos és vértes ezredeit, az osztrák csapatok lépésről-lépésre hátrálhatnak a hidakig, tehát a lövegek kimenthetők. A déli, sík háromszögben pedig elegendő és jól karbantartott utak vezetnek a Minciótól északnyugat felé. Hess tartotta magát a Katonai Iroda utasításához. Még Rammingnak azt a kompromisszumos javaslatát is elutasította, hogy legalább Medole síkságán hagyjanak két lovashadosztályt fogatolt ütegekkel, és azok tartsák fenn a harcérintkezést a lassan beérkező franciákkal.^[238]

Grünne veszélyesnek minősítette a franciák túlerejét, a Toszkána felől közeledő oszlop és a partraszállók egyeztetett harcbalépését. Különösen félt egy Chiese felőli csapástól. Ezért három hadtesttel biztosította a 20-ra virradóra megkezdett és sötétséggel álcázott visszavonulást. A hidakon átkelt magasabb egységeknek a folyó bal partján húzódó platón kellett felkészülniük a védelemre – északon a II., délen, Goito vonaláig az I. hadseregnek –, az átkelőket zászlóalj-ezred kötelékeknek kellett biztosítaniuk, a műszakiak pedig utasítást kaptak, hogy aknázzák alá a pilléreket, illetve a tartóelemeket. A platóra rendelt csapatok megérkezésüktől harántirányú utakat építettek a tüzérségi váltó-lövegállásokhoz, sáncokat, fedezékeket a gyalogos harchoz. A jobbszárnyra kijelölt 8. hadtest egy dandárja, illetve a Dél-Tirolban álló 6. hadtest biztosította az erődnégyszög első lépcsőjét adó Peschiera, balszárnyon a 2. hadtest Mantua védművét. Utóbbi megszállta a Mantuától délre, 12 km-re ívelő Pó-hidat Borgofortenál, hogy ellenerőt képezzen a Toszkána felől érkező franciákkal és szövetségeseikkel szemben. Grünne másnap már gyengének ítélte az új ellenállási vonalat is a Chiesétől támadókkal szemben. „…Az ellenség mindenütt túlnyomó fölénnyel rendelkezik. Rendkívül veszélyes a saját helyzetünk!” – írta kiegészítő parancsában. Kijelölte a menekülési útvonalakat az erődnégyszög második lépcsőjéhez, az Adige mögé, ahol a Verona–Legnano közötti területen akart megkapaszkodni és szívós ellenállást tanúsítani a tartalékban álló 10. hadtest és a 70000 főt számláló megszálló csapatok támogatásával. A mozgások álcázásához megszakította a szövetségesekkel a harcérintkezést. Egynapi menettávolságú senki földjét teremtett a Chiese és a Mincio között.^[239]

A szövetségeseknek egyetlen osztrák oldaltámadást sem kellett kivédeniük, mielőtt Bresciához érkeztek. Június 19-én és 20-án pihenőt tartottak a Mella mellett. A „Moniteur” lelkendezve írt a csapatok elsőrangú fizikai és morális állapotáról. A 19-én megtartott haditanács azonban tele volt kérdésekkel, amelyekre nem lehetett választ adni. Tombolt a láz, ezreket kellett a Bresciában sebtiben berendezett kórházakba fektetni, kevés volt az orvos és még kevesebb a szakképzett ápoló. A csökkenő kivonuló létszámokat nem lehetett feltölteni, mert a francia-német határ védelme rendkívüli erőket követelt. Ugyanakkor a szövetségesek hírszerző szolgálata közölte az Észak-Itáliába vont új osztrák hadtestek létszámát és felszerelése állapotát. A tábornagyok tudták, hogy a Mincio mögötti erődnégyszög és a folyó védelmi vonala szívós ellenállást tesz lehetővé, a – jogosan – 300000 főre becsült ellenfél elegendő tartalékkal rendelkezik egy Chiese és Mincio közötti offenzíva sikeres megvívásához is. Nem ismerték az osztrákok szándékait, ugyanakkor bizonyosak voltak a következő napok drámai fordulataiban. A Chiesetől keletre fekvő Castiglione–Morino–Goito átlós vonal bármelyik, különösen azonban a déli, sík oldala mindig is manőverezésre alkalmas terület volt, és számítani lehetett az elsőrangú osztrák lovasság tömeges bevetésére. A döntő csatát mégis a Mincio előtt akarták megvívni, mert a folyó mögötti védelem feltöréséhez óriási létszámfölényre volt szükségük, a várak ellen pedig bevethető ostromágyúkra. 20-án visszatértek a harcfelderítésre kiküldött lovasszázadok és jelentették: az osztrákok kiürítették Castiglionét, oszlopaik a Mincio hídjai felé vonulnak, a Medole melletti síkot csak előőrsök vigyázzák. Június 19-től szünet nélkül vitatkoztak a tábornagyok és tisztázták a következő napok feladatait. A „Times” tudósítója június 19-én Bresciából jelentette: „A szövetségesek menetét csak az óriáskígyó mozgásához lehetett hasonlítani. Most úgy tűnik, hogy karikába húzza fel magát és egy hatalmas ugrásra készül. Valamennyi erő viszonylag kis térségben zsúfolódott össze, hogy elhatározás után egyetlen adott pont felé mérjen csapást. A további tennivalókról dönt, pontosabban mondva megbeszélést folytat az összehívott haditanács, mert a végső szót a császár mondja ki. Eddig az óráig rajta kívül senki sem tudja, hogy holnap mikor és hova kell menetelni. Parancsai mindig az utolsó pillanatban születnek, és akkorra mindenkinek a helyén kell lennie. Oly feltűnő ez a titokzatoskodás, hogy a seregben azt mondják róla: „Il fait la guerre en conspirateur!” – „úgy háborúzik, mint egy összeesküvő!” És sok igazság van benne. Egyetlen összeesküvő sem tudja oly gondosan magában tartani terveit, mint ő. Épp ez az oka, hogy az előttünk lévő erődnégyszög ellen egy egészen különleges, sohasem sejtett támadásra számíthatunk…”^[240]

Napoleon nem ismételte meg a Chiesénél azt a kockázatos bravúrt, amit Magentánál megtett. 19-én ismét szakadt az eső egész nap. Várható volt, hogy a folyó megárad. Az osztrák csapatok is túl közel voltak. Hallgatott egy napot és egy éjszakát, majd 21-én reggel kiadta a parancsot: „előre a Mincióig!” Átengedte a publicistáknak, történetíróknak a lehetőséget, hogy a kiürített terület lassú és igen óvatos megszállását „heroikus”, „lenyűgöző””, „ellenállhatatlan előnyomulássá” magasztosítsák. Az erődnégyszög közelében azonban már nem szabadott egyetlen úton menetelni. Bresciából a Chiese felé, majd a folyóátkelés után három nagy oszlop mozgott előre. Északon a piemonti hadtest négy gyalogos és egy lovas hadosztálya a Garda-tó déli partja mentén San Martino–Pozzolengo, középütt Bresciától Castiglionéig a 2., mögötte az 1., végül a gárda hadtest, délen Carpenedolo felé a 3. majd a 4. hadtest. A menetterv szerint június 24-én kellett mindenkinek kijutnia a Mincio jobb partjához. Egy Dél-Tirol felőli, a hágókon mért oldaltámadást – 1796-ban így esett el Brescia – Garibaldi zászlóaljainak és egy piemonti gyaloghadosztálynak, a gárda teljes tüzérségének, valamint egy francia gyalogezrednek kellett a Mella és a Chiese szakadékos völgyeiben felfogniuk. Az előnyomulást délről a Piacenzába rendelt Autemarre hadosztályának kellett fedeznie.^[241]

A korabeli sajtóhírek, publikációk a lipcsei csatához mérték a Solferino melletti döntő összecsapást a részt vevők óriási tömege miatt. Az első találó megjegyzést átvették az elemző vezérkarok és történészek is. „…A Chiese és a Mincio közötti harcot a felvonultatott erők nagysága miatt, közvetlenül a népek csatájához hasonlíthatjuk. 24-én több, mint 300000 katona küzdött egymással, míg Lipcsénél 330000 szövetséges 260000 franciával, … de Moszkvánál csak 130000 orosz 134000 franciával és Waterloonál sem volt összesen 170000 katona a csatatéren” – foglalta össze a bécsi lap az európai híreket és állásfoglalásokat.^[242] Az első számítások is kivételes nagyságú tömegre utaltak. 170000-200000 katona mindkét oldalon. A „Moniteur” szerint a csatatérre rendelt erődhelyőrségek bevetésével az osztrák harci létszám elérte a 270000 főt is, a berni lapok azonban mindössze 130000 franciáról és 60000 piemontiról, illetve 150000 osztrákról tudósítottak. A háború után a francia vezérkar tájékoztatta volt ellenfelét a bevetett katonák és lövegek számáról. A Toszkánában és Piacenzában állomásozó magasabb egységeket is figyelembe véve hat – gárda, 1., 2., 3., 4. és 5. – hadtest azaz 15 gyalog-, 4 és fél lovashadosztály képezte a fő erőket, amelyek előírt harci állománya műszakiakkal és tüzérekkel együtt 136000 gyalogost, 24000 lovast illetve 432 löveget tett ki. Minden ágyúhoz 20 kezelő tartozott. A tájékoztató szerint a csatában csak öt hadtest 13 gyalog és 4 lovashadosztálya vett részt 84000 gyalogossal, 9000 lovassal, illetve támogatásul 15000 műszaki katonával és tüzérrel, valamint 234 ágyúval. A piemonti hadvezetés elhárította az információcserét. Néhány olasz tábornok és az osztrák katonai hírszerzés adatai alapján azonban megbízható képet lehetett alkotni: a 170 ágyúval megerősített 66000 fős seregből mindössze 38000 gyalogos, 6300 lovas, 3200 tüzér és műszaki illetve 132 ágyú küzdött Solferinónál.^[243]

Napoleon nem merte kivonni a teljes 5. hadtestet, illetve a hozzá csatlakozott 10000 fős toszkánai sereget Közép-Itáliából, sőt az általános felkeléstől való félelmében egy vitorlás hadiflottát is felvonultatott Livornóba, és tengerész csapatokat küldött Firenzébe. Ugyanakkor már június közepén az Adria északi vizeire vezényelte 63 gőzösből, háromárbocos vitorlásból, vontatott hajókból – közöttük négy angol személyszállító jármű – álló flottáját, valamint a piemonti egységeket azzal a paranccsal, hogy legkésőbb június 26-án vagy 27-én álljanak készen hadműveletekre részben a Velence térségében partra tett csapatokkal, részben a Tagliamentón felvontatott úszó ütegekkel. Utóbbiaknak utakat kellett elvágniuk az osztrák hadsereg hátában. Minden bevetett tengerészeti egység számított a lakosság felkelésére. A konvojt 17 gőzös hadihajó kísérte, hogy visszaverjék az esetleges osztrák ellentámadásokat, illetve tüzérségi fedezetet nyújtsanak a partraszálláshoz. A flotta elegendő nehézfegyverrel, lőszerrel, élelemmel rendelkezett, hogy utánpótlás nélkül önállóan is teljesíthesse feladatát.^[244]

A hátráló osztrák csapatok folyamatosan szenvedtek a vízhiánytól, melegtől és az elégtelen táplálkozástól. A két hadsereg kenyerét Veronában illetve Mantuában sütötték. Az előbbitől a cipókat naponta vonaton Peschieraig szállították, ahonnan szekéroszlopok vitték tovább a hadtest ellátó bázisokig vagy adták át útközben valamelyik mozgó oszlopnak. Mantuából az utánpótló magazin kocsijai állandó forgalmat biztosítottak az erőd és a szétosztó központ közötti 11 km-es szakaszon. Akadtak rendben ellátott kötelékek és a sok, különböző irányú menet miatt napokig éhező tömegek is. A húst, bort, rizst, sót, dohányt, zabot részben a két erősség hadtápszolgálata biztosította a felhalmozott tartalékokból, részben a hadtestek rekvirálták maguknak. A tüzérek szenvedtek a legtöbbet az ellátási hiányoktól. Nehézkes oszlopaik örökké elszakadtak a csapatoktól, utoljára kapták meg a porciókat, és csak egyetlen előnyük volt: ők az üstöket legalább mindig magukkal vihették. A tartományi főhadparancsnokság a legtöbb hiánnyal küszködő I. hadsereg vezérkarától utasítást kapott, hogy rekviráljon legalább két heti rizs, bab, bor, vágómarha és zab porciót 100000 főre, és állítson forgalomba elegendő szekeret. Az utasítást csak részben lehetett végrehajtani, mert a parasztok eltüntették a készleteket, az állatokat. Sikerült azonban a Nabresina és Casarsa közötti úton új szállító oszlopokat indítani, így a birodalomból érkezett hadianyagok és egyéb cikkek az átrakástól szerelvényeken Veronáig futottak. Ezekben a napokban kezdett működni az új főorvos, Krauss törzse, amely igénybe vette a felgyorsított ütemű vasúti, illetve a rendszeressé vált Nabresina–Casarsa közötti kocsiforgalmat. Az orvosok a visszafelé üres járművekre felrakták a mozgatható sebesülteket és betegeket és részben a hadszíntér távolabbi kórházaiba, részben a birodalom belsejébe szállították őket. A várható harcok közelében valamelyest enyhült az állandó és a mozgó kórházak zsúfoltsága, és helyet lehetett teremteni a következő napokban várható sebesültek ezreinek. Krauss érdeme, hogy megszervezte az állomásokon és a kocsipihenőkben az átvonulókat ellátó szolgálatot, illetve mozgósította a birodalom lakosságát az önkéntes segítő-, illetve ápoló egyletek felállítására. A városok és községek a Trieszt–Bécs vasútvonal mentén több tízezer beteg számára rendeztek be kórházakat, gyengélkedőket, maródi-szobákat. A hátországból érkező és hadianyagokat szállító vonaton pedig kötszereket, gyógyszereket, bort, párlatokat küldtek a hadszíntéren működő egészségügyi intézményeknek.^[245]

Sem Hess, sem Ramming nem értett egyet a Katonai Iroda vezetőjének Adigéig képzelt visszavonulási tervével, de helyzetértékelésével sem. Mindketten elegendőnek tartották Velence védőrségét, illetve a hátországot megszálló erőket arra az esetre, ha a franciák partraszállást akarnának megkockáztatni. Ramming azt is vitatta, hogy a hajók képesek lennének 40000 katonát kirakni a szárazföldre – igaza volt, csak egy dandár tudott megkapaszkodni –, így fölöslegesnek ítélte Grünne félelmét. Kettejük között csak azért volt vita, mert a vezérkari főnök a Mincio, illetve a bal parti plató kínálta stratégiai előnyöket kívánta védelemre kihasználni, Ramming pedig a Chiese és a Mincio között akart megelőző csapást mérni az ellenségre. Néhány beosztott parancsnok nem vette figyelembe Grünne utasítását a harcérintkezés szüneteltetéséről. Katonai szokásaiknak engedelmeskedve gondoskodtak az elégséges biztosításról. Északon Benedek altábornagy, a 8. hadtest parancsnoka Pozzolengón, tőle délre Schlick tábornok, a II. hadsereg vezetője Castiglionén, a síkon Mennsdorff Medolén túlra, a Chieséig küldött ki felderítésre huszárokat és ulánusokat fogatolt lövegekkel. A könnyűlovasok végignyargalták a dombvidéket, illetve a síkságot, összecsaptak az előremerészkedett franciákkal, kikérdezték a lakosságot és fontos híreket gyűjtöttek. Jelentették, hogy 21-én Napoleon elhagyta Bresciát, elővédje lassan Carpenedolo–Castiglione felé mozog, és kivezényelt rekviráló tisztjei 60000 katona számára követeltek a községektől élelmiszert, a Medole előtti síkságon azonban nem észlelhető nagyobb ellenséges mozgás. Ramming előző 19-i haditerve a II. hadseregnek védelmi harcot írt elő a vasút és a Volta közötti dombvidéken, az I. hadseregnek pedig az átlós úttól délre offenzív fellépést. A tábornok megismételte előterjesztését, miszerint a Brescia felől délkeleti irányban lassan mozgó franciákat szemből kössék le Schlick hadtestei, Wimpffen pedig támadja oldalba őket. Ramming azonban főnökénél fenyegetettebbnek ítélte a déli szárnyat: a 45000 katonára becsült 5. francia hadtest ellen nagyobb erőt tervezett. „…Hogy a döntő ponton amennyire lehet elég erősek legyünk, balszárnyon a 2. hadtest legalább 150000 katonáját (súlyos veszteségeket szenvedett), továbbá a 10. hadtest három dandárját (15000 fő) időben összevonva, biztosítani lehetett a fölényünket…”^[246]

Ramming 21-én délelőtt csak egy felvonulási tervet adott át főnökének, aki az Appennineken átkelő 5. francia hadtest támadásától, valamint a hátországi felkeléstől tartva ezúttal sürgetőnek ítélte a döntő csatát a Chiese és a Mincio között. Hess két lehetőséggel számolt: június 23-ig a szövetségesek elővédje, vagy az egész ellenséges sereg eléri a Minciót. Úgy döntött, hogy megelőzésül időben szétbontakozik, maga mögött hagyja a folyót, és felveszi a harcot az előrevetett korlátozott erőkkel. A második lehetőség erőszakos folyóátkelést igényelt. A hidak 22-én még épek voltak. Napoleon pedig olyan lassan mozgott, hogy Hess 24-ét jelölte ki indulási napnak. A lovasok azonban jelezték, hogy a franciák elővédje átkelt a Chiesén és kijutott Castiglionéhoz, északon pedig a piemontiak megtámadták Benedek biztosítóit.

22-én este a két hadseregparancsnokkal tartott konferencián Ferenc József nem harcparancsot, hanem egy Rammingtól összeállított menetparancsot adott ki, amely csak a mozgást szabályozta és nem a csata megvívásához szükséges erőösszpontosítást. Minden hadtest magával cipelte trénjét, de oszlopa végén hagyta tüzérségét, a hidak és az utak áteresztő képessége pedig véges volt. Hess Ramming felvonulási terve alapján utasította a két hadsereg parancsnokát, hogy egy nappal korábban, 23-án reggel kezdjék meg a Minción az átkelést, verjék vissza a két folyó közé kiérkezett ellenséges elővédeket, nyomuljanak a Chieséig, és amennyiben a franciák ott koncentrálták erőiket, kezdjék meg a döntő csatát. Az első napi menet után a II. hadsereg 8. hadteste táborozzon le Pozzolengónál, az 5. Solferinónál, az 1. Cavrianónál, mögötte Voltánál Mennsdorff hadosztálya és a 7. hadtest. Az I. hadsereg valamennyi magasabb egységének 23-án estig Guidizzolo és Medole térségében kellett összpontosulnia és másnap a síkságon át előnyomulnia. A Mincio hídjainak áteresztő képessége és a késői indulás miatt – Ferenc József utasítására reggel 9-ig kellett kiosztani az üstökben főtt marhahúst, a levest és a napi kenyérporciót – azonban több hadtest csak későn kelhetett át a folyón, 24-re virradó éjszaka kereste meg táborhelyét. A másnapi kenyeret, a főznivalókat és az üstöket szállító oszlopok csak a sötétség beálltával indulhattak és nem mindegyik találta meg alakulatát. A vízhiány arra kényszerítette a csapatokat, hogy kiterjesszék táborhelyeiket. Alegységek keveredtek össze. A katonák a folyó mögött hagyhatták felszerelésük nagy részét, csak kulacsot, kenyérzsákot, fegyvert és lőszert hoztak magukkal. A torlódások miatt az ezredekhez, zászlóaljakhoz rendelt kocsioszlopok zöme, a tartalék patronokkal együtt a folyó mögött maradt. Hess nem tudta felzárkóztatni egész tüzérségét a szekerekkel teletömött utakon, hiszen a lövegek nagy részét és a lőszertartalékot nem rendelte az első lépcsőbe. A menetterv összességében mégis célszerűen szabályozta a döntés alapfeltételét, a szétbontakozást. Az uralkodónak, illetve a vezérkari főnöknek a déli csoportosítást azonban meg kellett volna erősítenie. Ha legalább a 2. hadtest felét, és a Mantua felé mozgó, teljes 10. hadtestet az I. hadsereg balszárnyára vezényli, esélyesebb a sikerre. Ez a külön erő képes volt kettős célra is: halogató harccal késleltetni a Toszkánából közeledő 5. francia hadtest mozgását, más kötelékekkel pedig délről támogatni a Napoleon jobbszárnya elleni csapást.

Az osztrák haderő a tervezett vonalon vagy a közelében sorakozott fel. Fele északon a dombvidéken, Pozzolengo–Solferino–Cavriano között, fele délen Guidizzolo térségében. A csata kezdetekor a II. hadseregből két hadtest azonnal, két hadtest 3-5 óra menet után, az I. hadseregből azonban csak az elővéd léphetett azonnal harcba. Az utóbbi zöme este a késői indulás és menettechnikai hibák miatt a Medoléhoz előretolt kötelékek mögött 4-12 km-re táborozott le, és reggel még több órát kellett menetelnie a 23-án estére kijelölt célig. Június 24-én a két hadsereg állománytábla szerinti létszáma 212276 gyalogost, lovast, tüzért és műszakit, valamint 816 ágyút tett ki. A solferinói csatatérre mindössze 140000 osztrák katona és 413 löveg érkezett.^[247]

Ferenc József egy hadszíntéren, egyetlen irányító parancsnok helyett, aki a tartalékok felett is rendelkezik, két hadsereget és két egymástól függetlenül harcoló, egymás helyzetéről mit sem tudó parancsnokot vetett be. Úgy, hogy nem adta melléjük sem a Mantua felé kikülönített, hadászati csapásra alkalmas erőket, sem a siker lehetőségét megteremtő, a Verona felőli vasúton órák alatt előrevonható csapatokat. A hírszerzés ellenségről adott, téves közlései indokolhatták a lépést. A legfőbb hadúr Günne javaslatára még a harcérintkezéssel is felhagyott. Holott a kivezényelt erős biztosító gyalogos vonalak, illetve a tovább, legalább a Chieséig előrevetett lovas felderítők pótolhatták a gyalázatosan működő felderítő szolgálatot, és információkat nyújthattak a szövetségesek előremozgásáról és szétbontakozásáról. Az uralkodó átvette a főparancsnoki hatalmat anélkül, hogy egyedül tisztázni tudta volna, legalább Gyulai szintjén a hadászati helyzetet, és elődje seregével szembeni felelősségérzetét megközelítve kerülte volna az értelmetlen áldozatokat. Egyetlen, világos döntéseket javasló, magasan képzett vezérkari főnök helyett három tanácsadóra támaszkodott, akik közül Grünne és Hess egymással rivalizált és Ramming, ötleteivel az utóbbit támogatta. A törzsben dúló ellentétek miatt kapkodó elhatározások és a feladatokhoz nem alkalmazkodó parancsok születtek. Ferenc József úgy adta ki 22-én este menetparancsát, hogy számított Napoleon két héten át megfigyelt lassúságára, arra, hogy a francia zöm 24-ig nem lépi át a Chiesét. Kiemelt figyelmet fordított az „abkochen”, a „lefőzés” zavartalanságára, hogy a csapatok energikusan vívhassanak meg az ellenséggel. Ugyanakkor nem fogalmazta meg a stratégiai menetet záró, elszigetelt találkozó harcokból kifejlődő összecsapáshoz parancsát, csak egy szándékot, hogy a defenzívát feladva csatát kínál az ellenségnek –, mint Wimpffen írja. Nem gondoskodott külön paranccsal a hézagmentes közeli és távolfelderítésről, nem képezett erős tartalékokat, nem rendelte az első lépcsőbe az összevont hadsereg-tüzércsoportokat, vagy egy részüket. Egyik sem állt az I. hadsereg rendelkezésére az áttörő, vagy megkerülő hadműveletekre alkalmas síkság járható, stratégiai sikert kínáló útjain, ahol elegendő információra támaszkodva, időben szétbontakozott és bevetett hadtestekkel, erős tüzérséggel és a végső lendületet biztosító, pihent hadosztályokkal döntő fölényt lehetett kiharcolni.

A hadműveleteket előkészítő főtisztek, Hess és Ramming nem számítottak 24-én döntő csatára. A közelfelderítők 23-án este eljutottak csaknem Castiglionéig, anélkül, hogy jelentősebb ellenséges tömegbe ütköztek volna, és megállapították, hogy a franciák nagy része még a Chiese mögött táborozik. Hess az időnyereséget elegendőnek tartotta, hogy javítson az állomány ellátásán: az ide-oda menetek és a hiányos élelmezés miatt panaszkodó hadtestek 24-én reggel hét óráig főzhettek, és csak utána kellett indulniuk. Estéig a II. hadseregnek ki kellett jutnia a Garda-tó–Castiglione általános vonalig, az I.-nek Carpenedoloig és úgy felállnia, hogy másnap hajnalban megkezdhesse a csatát. Ferenc József utasítására azonban az ún. „lefőzési”, illetve indulási idő ismét kilenc órára módosult. Napoleon sem számított 24-én csatára. Milánótól kezdve csaknem zavartalanul nyomulhatott előre. Bresciához kijutva bizonyos volt abban, hogy az osztrákok a Mincio vonala mögött használnak ki minden, a folyó, az erődök és a terep nyújtotta stratégiai előnyt. Véleményét megerősítette, hogy ellenfele 19-e után kiürítette a Chiese és Mincio közötti dombvidéket. Értelmetlennek ítélt egy újabb előremozgást. Lovasai jelezték ugyan, hogy 23-án ismét erős oszlopok bukkantak fel Pozzolengónál és Solferinónál, továbbá, hogy a medolei síkon gyenge biztosító lánc vert tábort. Napoleon szerint az erők csak a Mincio mögötti védelem harcfelderítői lehettek, amelyek nemcsak elegendő információt akartak szerezni az előnyomuló csapatok mozgásáról és összetételéről, hanem idő előtti szétbontakozásra is kényszeríteni őt. Tudta, hogy ellenfele az első lövésektől kezdve keményen meg fog vele küzdeni minden méterért, és a folyópartig véresen nehéz előnyomulásra számíthat. Fontosnak tartotta a csapatok állóképességét a harcban.

A 19-i esők után rettenetes, párás meleg gátolta a katonák mozgását. A császár semmiképp sem akarta kifárasztani őket nappali menettel, és utána harcba vetni őket. A mozgást a hajnali órákra szerveztette, hogy a hűvös napszakban vonuló oszlopok közül a piemontiak még kora délelőttig elérjék Pozzolengót, az 1. hadtest Solferinót, Mac Mahon katonái a Castiglione–Fontane úton Cavrianót, Niel 4. hadteste Carpenedolon át Medolét, míg Canrobertnek ki kellett fordulnia Castel Goffredonál arccal Mantua felé és felkészülnie a 2. és 10. osztrák hadtest esetleges oldaltámadására. Két lovashadosztálynak kellett kitöltenie az átlós úton haladva a 2. és 4. francia hadtest közötti rést Morinón át Guidizzolo felé. Mindkét haderő 24-re olyan menetparancsot kapott, hogy készüljön fel találkozó harcra a szembenálló elővédekkel. A klasszikus, döntés előtti, elszigetelt és puhatolózó összecsapások alapján este ismét tisztázni lehetett a helyzetet, majd elhatározásra jutni. Csak a két szembenálló fél órája nem működött azonosan. Napoleon figyelembe vette a rettenetes hőséget. „Miután az utak alaposan fel lettek derítve, és a világos is hamar beköszönt, a csapatok hajnali kettő és három óra között induljanak!” – szólt a menetparancs. Ha az osztrákok legkésőbb öt óra körül mozgásba lendülnek, rövid idő múlva beleütköznek az előrevetett francia osztagokba, rövid csatározás után visszavetik őket és még mindig marad idejük, hogy balszárnyon hatalmas erőt mutassanak. Reggel hétkor megkezdett menettel Le Grole és Medole között súlyos harcok robbanhattak ki Mac Mahon és Niel ezredeivel szemben, de három osztrák hadtest és a két lovashadosztály a medolei síkon megrendíthette a francia elővédet.

Szétbontakozás és az első elszigetelt összecsapások

Ferenc József hibázott, amikor a „lefőzési” időt, azaz az ételosztást kilenc órára módosította. Az induló csapatoknak nemcsak a hőséggel kellett megküzdeniük, hanem zömüknek még az előző napi menethátrányt is be kellett pótolniuk. Wimpffen legelöl táborozó 9. hadtestének még négy km-t kellett megtennie Medoléig, az elővédektől jelzett vonalig, a 3.-nak még hat km volt a lemaradása a menettervhez képest, a 11.-nek legalább tizenkettő, és utána következett volna a 24-re előírt feladat. Az I. hadsereg gyakorlatilag minden stratégiai előnyét elvesztette, hogy 23-án a zömével nem érte el a kitűzött célokat – bár azt még korrigálni lehetett volna egy 24-ei korábbi indulással. Ugyanakkor az ellátó oszlopok bolyongásai miatt az I. hadsereg három hadteste közül csak a 3. kapta meg az ellátmányt, illetve a 9. fele, míg a 11.-hez csak reggel érkeztek meg a kocsik. A II. hadseregből csak Benedek kötelékei jutottak hozzá a napi javadalmazáshoz, a többi csak a húshoz. Főzni azonban alig lehetett. A katonák szárazra itták a kutakat. A Redone-pataktól távoli táborokban reggelre sem puhult meg a marhahús.^[248]

23-án este a solferinói dombokról az 5. osztrák hadsereg távcsöves tisztjei akár meg is számolhatták az ellenséges sátrak alapján a szembenálló zászlóaljakat. Castiglione környéke, a Monte Rosso, a La Grole mögötti hátak tele voltak katonával, szüntelen dobpergés hallatszott, a lakosok jelezték, hogy a zuávok minden falatot, jószágot elhurcoltak, aztán élelmező tisztek jöttek 80000 „éhes” francia számára rekvirálni. Egyértelmű volt, hogy a másnapra virradó reggel harccal kezdődik. Stadion egy dandárt rendelt ki Grole és Barche vonaláig biztosításra. Varasdi horvát és magyar zászlóaljak és egy határőrkötelék századai szóródtak szét balról a síkság, jobbról a Redone völgye feletti, magas dombok között. Mögöttük táborozott lépcsőzetesen a II. hadsereg. Medolénál, a síkság peremén a pécsi gyalogezred két-két zászlóalja állt fel egymástól másfél km-re előőrsként két ágyúval, mögötte a dandár maradéka táborozott, illetve Zedtwitz lovasságának néhány osztaga. Kilométerekre a 9., a 3., végül a 11. hadtest. Túl messze ahhoz, hogy szükség esetén kisegítsék a pécsieket.

A magyarokat érte az első csapás. Hajnali fél háromkor Niel tábornok előrevetett francia ezrede megtámadta Medolét. Az előőrsök védekeztek, a parancsnokok azonnal jelentették a dandárnak a hírt. A tábornok állítólag nem hallotta az ágyúdörejt és nem hitt a hírvivőknek. A fáradtságot sem vette, hogy ellenőrizze katonáit. A Medolét védő pécsiek másfél órás közelharcban verték vissza az egyre gyarapodó ellenség nyomását, majd a faluból kiszorulva egy árok mögött további két óra hosszat álltak helyt. A másik csoport ellenlökéssel kísérletezett. A turcok tüze és megismételt rohamai újra és újra megállították a századokat. A közelben tartózkodott Zedtwitz lovashadosztálya. 3200 dragonyos, huszár számára a medolei síkság ideális terep volt vakmerő, tömeges csapásra. Az ezredek a tüzek mellett ültek és meg sem mozdultak. Egyszer közelükben csapódott be valamilyen eltévedt bomba. Zedtwitz lóra parancsolt mindenkit és Goitóhoz hátrált. Egész nap ott rejtőzködött. Megkezdődött a tizenhat órás döntő csata.

Reggel hat órakor végre a pécsiek dandárparancsnoka ellenőrizte beosztottjait. Medole mögött, az árok mentén még mindig verekedett vagy 300 katona. A többi a faluban elesett vagy megsebesült, és a házakban vagy az utcákon hevert. A tábornok a maradékot hátrarendelte és átlovagolt a másik két zászlóaljhoz. Ott kétezer katona maradéka, 2 tiszt és 115 gyalogos állta még mindig a rohamokat. Mindenkinek vissza kellett vonulnia Guidizzolóhoz. Niel elővédje megállott és biztosította a 4. francia hadtest szétbontakozását. Egy porosz vezérkari tiszt feltette a kérdést: „El lehetett-e rendelni az utolsó pillanatban egy korai osztrák harckészültséget, amikor tudni lehetett, hogy hamarosan ellenséges fő erők csapnak le rájuk? Miért nem akarták meghallani vagy tudomásul venni a kellemetlen híreket? Válasz: mert csak reggel 9 órakor lehetett befejezni a főzést … Ha a 9. hadtest még az éjszaka, idejében húst kap és némi bort, akkor a haderőnek ez a része órákkal korábban riadózik. … Így itt is, mint mindenütt, az emberek a feltűnő jelek ellenére csak ültek és ettek reggelig. Fentről nem jött semmilyen parancs, mert a Medole melletti harcot puszta előcsatározásnak lehetett minősíteni…”. Kunz porosz őrnagy Zedtwitz grófról és a dandárparancsnokról: „A régi rómaiak az ilyen generálisokat irgalom nélkül kivégezték. A 19. században humánusabb lett az ember.” A pécsi ezred gyalogosai és beosztott csapattisztjei minden katonai tisztességet megérdemeltek helytállásukért. A közvetlen vagy a felső hadvezetés vaksága és nemtörődömsége miatt több, mint 80%-os veszteséget szenvedtek el úgy, hogy áldozatuk teljesen értelmetlen volt. A csata az „abkochen”, a „lefőzés” után kezdődhetett.^[249]

Ramming mentegeti magát és burkoltan bírálja Ferenc Józsefet: „…Abban a menetutasításban, amelynek összeállítására parancsot kaptam, valamennyi csapatnak reggel hét órára el kellett érnie a teljes menetkészenlétet, mivel a hadjárat során gyakorlattá vált a hat, illetve hét órás indulási idő. Legfelsőbb elhatározásra azonban a rendelet kilenc órára lett megváltoztatva. Ebben a két órában, összefüggésben az ellenség éjszakai, két-három óra közötti indulásával született meg a számunkra végzetes eredmény. Ha valamennyi hadtest reggel hét órakor megindul, akkor a csata … Le Grole és Medole között kezdődik, és az egymás mögött szétbontakozott 5., 1. és 7. hadtest a Solferino melletti dombokon, a 9., 3. és 11. hadtest, illetve a két lovashadosztály a medolei síkság kellős közepén csap össze az ellenséggel, és a mozgásban lévő Baraguay, Mac Mahon és Niel három hadtestét kétszeres túlerővel elsöpri és visszaveti, mielőtt Napoleon felhasználja tartalékait.”^[250]

Napoleon seregének a zöme 23-án már eljutott a Chieséhez és át is kelt rajta. A gárda és a sereg hátvédje, a 3. hadtest azonban még a folyó mögött táborozott és várta az indulási parancsot. A gárda csak akkor kezdhette meg a menetét, amikor Baraguay 1. hadteste túljutott Solferinón, és tüzérsége és hadtápja sem torlaszolta el az utakat. Canrobertnek pedig meg kellett várnia, amíg Niel 4. hadteste áthaladt Carpenedolon, a közúti csomóponton. A 3. francia hadtest kapta a legnehezebb és leghosszabb menetvonalat, és a késői indulás miatt a meleget is. Napoleonnak nem kellett volna 15 km-re kikülönítenie. Ha közvetlenül Niel hadteste mellé rendeli, akkor is védhető marad a jobbszárnya egy Mantua felőli támadással szemben, ha pedig nincs oldaltámadás, a 3. hadtest reggeltől kezdve osztozhat a francia sereg sorsában. El lehetett kerülni a torlódásokat is Carpenedólénál, ha Niel az átlós utat használja és csak Medolétól északra kanyarodik a sík földek felé. Napoleon hátvédje csak fél hatkor juthatott át a Chiésén épített hadihídon. Ki kellett kerülnie a vonuló oszlopoktól teli Carpenedolót, és a mellékutakon nyolc óra tájban érkezett a régi, vastag falakkal és vasalt tölgykapukkal védett Castel Goffredoba. Zedtwitz egy huszárszázada biztosította itt az osztrákok legkülső balszárnyát. Műszakiak baltákkal nyitottak rést a bejáraton, a betóduló gyalogezredek a fürge lovasok nyomába eredtek. Néhány sebesült és fogoly volt az összecsapás eredménye. Csaknem tíz óra múlt. Canrobert hosszú ideig semmit sem tudott a csatáról, pedig szükség lett volna rá. Nielnek is keskeny és rossz út jutott. Hadosztályai átláthatatlan sűrűtől övezett, valóságos zöld csatornában haladtak előre, egészen a Medole elé kivezényelt pécsi biztosítók vonaláig. A szűk úton tartós ellenállást lehetett kifejteni, és a magyarok jól használták ki a két támogatásul kapott lövegüket is. Lassú hátrálással fékezték a franciákat. A két francia lovashadosztály a Castiglione–Goito széles, átlós vonalon csak arra ügyelt, hogy azonos magasságban mozogjon a párhuzamos oszlopokkal.

A lovasoktól balra, a dombvonulat hullámain egyetlen, a Carpenedolo– Castiglione mellékúton nyomulhatott Mac Mahon, ráérősen, hiszen még késő este egy zászlóaljat vezényelt a síkhoz közeli Marino parasztportára és meghagyta, hogy katonái tisztítsák meg az osztrák előőrsöktől a számára kijelölt sávot. Afrikai katonái nem ütköztek semmilyen ellenállásba. Befészkeltek az első házakba és nem vették észre a közelben táborozó, 3. hadtesttől kirendelt biztosítókat. Hajnalban a felzárkózó elővéddel akartak tovább mozogni, amikor heves tűzben akadtak el. Amíg a turco zászlóaljak a sűrű aljnövényzetben keresték az osztrák lövészeket, Mac Mahon felmászott a legközelebbi, magas dombra. Szemrevételezte a Mincio felé húzódó, balról hullámos, jobbról növényzettől szinte teljesen beborított sík területet. Az átlós út végénél hatalmas menetoszlopokat látott. Medole környékén füstfelhő jelezte a 4. hadtest első vonalát, balról, Baraguay felől pedig harci lárma figyelmeztette, hogy az 1. hadtest is ellenállásba ütközött. Azonnal megértette, hogy szó sem lehet előőrs-csatározásokról. 24-én kell megvívni a döntő csatát. Először értesítette a Chiese környékén tartózkodó Napoleont, majd figyelmeztette Nielt, hogy semmi áron ne adja fel Medolét, végül arra kérte a lovashadosztályokat, hogy bontakozzanak szét a 2. és 4. hadtest közötti résben. Baraguayhoz is küldött egy hírvivőt, hogy a dombok közé szorult bal szomszédja bátran szétbontakoztathatja egész menetelő hadtestét. Egy órán belül megérkezett Napoleon. Mac Mahon tanácsára a gárda egész gyalogságát az 1. hadtest támogatására rendelte, hogy Solferinónál áttörje az osztrák vonalat, a gárda teljes lovasságát Mac Mahon rendelkezésére bocsátotta, hogy három hadosztály összevont lovastömege tisztítsa meg az átlós út környékét az osztrákoktól, illetve verje vissza a medolei síkra küldött ellenfél rohamait. Nielt szívós védelemmel bízta meg, az ismeretlen helyen tartózkodó Canrobertnek pedig utasítást küldött, hogy azonnal zárkózzon Medole mellett a 4. hadtest vonalához.^[251]

A centrumban Baraguay már 23-án este a Castiglione előtti csúcsokról figyelte a Solferino melletti Roccán és környékén gyülekező osztrákokat. A lemenő napban csillogtak a fegyverek és a sugarak élesen megvilágították a csapatokat. A tábornok 4000-5000 főre becsülte a hátakon rajzó ellenséget, mögöttük tartalékokat feltételezett. Csak elővédharcra számított. Biztonság kedvéért 23000 fős hadtestét három oszlopban rendelte előre. Balról hajnali háromtól Ladmirault hadosztálya mozgott előre nyomorúságos dűlőkön Barche–Solferino felé, jobbról négy órától a Castiglione–Fontane–Le Grole szekerekkel is járható, kitaposott útján Forey hadosztálya. Középütt a tüzérségnek kellett lépést tartania. Bazaine hadosztálya képezte a tartalékot. A sort a trén zárta le. Solferino előtt valóban mintegy 4000 varasdi gyalogos és egy határőr zászlóalj felelt a biztosításért. A balszárnyon álló katonák egyszerre láthatták lenn az átlós úton mozgó francia lovashadosztályokat, a domboldalon menetelő, Mac Mahonhoz tartozó oszlopokat, ahogyan az egyetlen osztrák katonától sem védett űrbe nyomulnak előre, és a feléjük közeledő, legalább kétszeres túlerőre becsült ellenséget. A Barche magaslatain berendezkedett horvát és magyar gyalogosok is számíthattak a közeli harcra, hiszen Castiglione felől már felbukkantak a támadó kötelékek, a lábuk alatti Redone-patak túloldalán pedig kivehetőek voltak a Madonna della Scopertát fenyegető piemonti tömegek. A sík felől ágyúdörej hallatszott, néhány sűrű füst, máshol porfelhő jelezte az ellenséget. A csata elkezdődött.

Ladmiraultnak meggyűlt a baja a kijelölt előremozgási sávval. Hallatlan nehézségekkel küzdötte magát előre a dombok közötti, sűrű bozótossal benőtt csapásokon. Öt óra után Barche közelében, a varasdiak orra előtt, három oszlopba bontakoztatta hadosztályát. Gyakorlótereken, manővereken eleget sulykoltatta a harcalakzat felvételét. A kötelékek mechanikusan teljesítették parancsát, a szárnyaktól megkerülő vagy oldaltámadókkal szembeni századok váltak le. Csak a kezelők küszködtek a fogatolt ütegekkel. Hét óra múlt, amire a lövegeknek sikerült felvenniük a tüzelőállást. Baraguay többi hadosztálya is befejezte a felkészülést. Jöhettek előre a gárda gyalogosai. Ladmiraultnak még egy hadmozdulatot kellett végrehajtania. A piemontiak legközelebbi oszlopa tőle két km-re mozgott előre, és ki kellett töltenie a rést, nehogy Benedek 8. hadteste betörjön a fedetlen sávba.^[252]

Viktor Emánuelnek eredetileg erőszakos felderítést kellett végrehajtania a Garda-tó és a Pozzolengo közötti, mintegy 5 km széles térségben, részben Peschiera erődje, részben a Redone-patak völgye, Madonna della Scoperta felé. A piemonti jobbszárny, Durando hadosztálya reggel négy órakor indult és fél nyolckor közelítette meg a Benedek biztosítóitól védett kolostort. A támadók túlerőtől tartottak, és nem rohamozták meg az erős falakat, csak jelentették a harci készenlétet. Napoleon utasította a királyt, hogy vezényelje a piemontiak zömét Madonna della Scopertához és teremtse meg a szoros kapcsolatot az 1. francia hadtesttel Solferino közelében. Durando nem várta meg az átcsoportosítást. Lovasai felderítették, hogy alig áll vele szemben erő. Támadott. Ezalatt a piemontiak balszárny oszlopa Peschiera védőitől tartva a Garda-tótól délre fordult és Pozzolengo felé indult. A falu előtt 4 km-re, San Martinónál csatlakozott a középső oszlophoz. Benedek időben pontos híreket kapott az ellenség mozgásáról és összetételéről. Az elővédekkel szemben csak két dandárt vetett be, a maradék hárommal felkészült a zöm fogadására. 22000 gyalogosa, 1800 lovasa és 72 ágyúja három km szélességben szétbontakozott Pozzolengo előtt. A kolostort azonban átengedte az 5. hadtest közelálló dandárjának. Stadion jobbszélre vezényelt trencséni és pesti zászlóaljai indultak Durando ellen, a 8. hadtest ütegei csak tűztámogatást nyújthattak számukra. A San Martinónál egyesült piemontiak összetorlódtak az utakon és Benedek lövegeinek hatótávolságán belülre jutottak. A tűzcsapás szétkergette a zárt kötelékeket. Az ellenség a módszeres tűz közben üggyel-bajjal harcalakzatot vett fel és megindult előre. Kilenc óra után kezdődött Viktor Emanuel első önálló csatája. Benedek három üteget vezényelt a San Martino–Pozzolengo út fölötti dombokra, ahonnan bombázni lehetett az egész három km széles ellenséges frontot, majd teljes hadtestével előrelendült a közeledő, mintegy 25000-30000 főnyi piemonti csoportosítással szemben. Az első lépcsőben a fiumei gyalogezred tiroli lövészekkel, a szabolcsi gyalogezred egy-egy veszprémi és horvát zászlóaljjal, a másodikban lengyel, cseh és osztrák kötelékek véres és változó sikerű közelharcot vívtak órákon keresztül. A 8. hadtest energikus, támadó szellemű kiképzéshez szokott magasabb egység volt, képes bármilyen fontos feladat elsőrangú megoldására – állították porosz elemzők. „…Benedek messze nem oly elegáns a küzdelemben, mint a gyakorlótér manővereit csatában is ismétlő tábornokok, de amit cselekszik, az az igazi harcászat. Mindenekelőtt azonban olyan elánnal offenzív, hogy nemcsak a piemontiakkal, hanem a franciákkal szemben is képes kicsikarni a fölényt.”^[253]

Tizenegykor az ellenség megrendült. Első sorai lassan hátráltak, összekeveredtek a második lépcső zászlóaljaival, az osztrák lövegek a tartalékot és a visszavezető út lőszeres oszlopait bombázták. Levegőbe repült ágyúk, felrobbant szekerek sora jelezte az osztrák előnyomulás ütemét. Benedek elérte San Martinót, nyomta tovább az ellenlökésekkel kísérletező piemontiakat. Viktor Emánuel kétségbeesve vetette be utolsó tartalékát. Hiába. Csapatai szétszóródva hátráltak a Garda-tó felé. Benedek 1000 szegedi huszárja üldözte a szétbomlott kötelékeket. Gyalogsága azonban nem mozdulhatott. Túlságosan elszakadt szomszédjától, az 5. hadtesttől. A résbe betódultak Ladmirault ezredei és Durando hadosztálya, és egyesült erővel verték ki a Madonna della Scoperta kolostorát visszafoglaló pesti és trencséni zászlóaljakat. A magyar hadtestparancsnok fényes győzelmet aratott, de rossz irányban mérte a csapást. Nemcsak messze került a Solferinót védő Stadion csapataitól, hanem magára is hagyta őket a túlerővel szemben, amelyhez a piemonti jobbszárny is csatlakozott.^[254]

A párizsi Moniteur közölte a francia vezérkar első összefoglalóját a szövetségesek harcáról: „…A piemonti király hadserege a mi legkülső balszárnyunkon harcolt és nagyon nehéz, de végül szép napot ért meg. Négy hadosztálya nyomult előre Peschiera, Pozzolengo és Madonna della Scoperta felé, amikor az elővéd reggel 7 óra körül San Martino és Pozzolengo között ellenséges biztosítókba ütközött. A harc megkezdődött. Jelentős osztrák erősítések siettek előre, visszavetették a piemontiakat, sőt a visszavonulási utat is veszélyeztették. Mollard tábornok hadosztálya zárkózott fel és megrohamozta az ellenségtől elfoglalt dombokat. Kétszer jutott fel, kétszer vette birtokba és kétszer kellett feladnia a túlerővel szemben. Cucchiari hadosztálya sietett a harctérre, hogy segítsen San Martinónál Mollardnak. Piemonti csapatok harmadszor rohamozták meg a templomot és a körülötte fekvő majorokat a gyilkos tűzben, az egyik dombot el is foglalták, nyolc ágyút zsákmányoltak, az osztrákoknak azonban sikerült az ellencsapás és elűzték a győzteseket. Megérkeztek a tartalékok és Cucchiari hadosztálya negyedszer megindult San Martino temploma felé. Negyedszer is megszerezte a területet, de negyedszer is elvesztette az iszonyú kartácstűzben. Benedek tábornok állandóan friss csapatokat vetett a küzdelembe, és a piemontiaknak vissza kellett vonulniuk Rivoltella felé. Az Aosta-dandár azonban Baraguay hadtestéhez csatlakozott, hogy részt vegyen Solferino ostromában…” A veronai osztrák sajtójelentés is méltatja a 8. hadtest sikerét, megdicséri a tüzéreket és a „hősiesen harcoló, derék” gyalogezredeket és császárvadász zászlóaljakat. A felsorolt kötelékek között sem a fiumeiek, sem a szabolcsiak nem szerepelnek.^[255]

Az 5. osztrák hadtest parancsnoka, Stadion altábornagy időben tájékoztatta felettesét az esti felderítés, illetve parancsnoki szemrevételezés eredményeiről. A franciák Castiglione és Fontane között álltak, és menetparancsban kapott feladata – nyomuljon előre Castiglioneig és biztosítsa a zöm harcbalépését a Chiese folyó felé –, illetve a valóságos helyzet között súlyos ellentmondást érzett. Schlick tábornok, a hadsereg vezetője azonban nem küldte tovább Ferenc József törzséhez a jelentést, mert az uralkodó fenntartotta magának a jogot az utolsó, 24-én reggeli, helyszíni utasításokhoz. „…Célszerűbb volt – emlékezik Ramming – a két seregnek csak a fő irányokat és az elérendő pontokat meghatározni és a további intézkedéseket akkor meghozni, amikor az ellenség mozgásáról és szándékairól tudomást szereztünk. Ezt csak a helyszínen és csak őfelsége, a császár tehette meg…”^[256] Stadion a saját hatáskörében műszakiakkal erődíttette meg Solferinót és környékét, menetparancsában jobbszárnyon a Pálffy, balszárnyon a Sternberg hadosztály elővédjeit, Barche illetve Le Grole felé rendelte azzal a megjegyzéssel, hogy ellenségbe ütközve azonnal álljanak meg. A zöm nem indulhatott.

Barche és Grole között a varasdi biztosítók vékony vonala mögött sorakozott a horvát határőrök egy zászlóalja, majd balról a fogarasi gyalogezredből és tiroli császárvadászokból álló Puchner, végül Solferinónál a Gaál és Koller dandár. Utóbbiak trencséni illetve pesti gyalogezrede és egy-egy horvát határőrzászlóalja képezte a tartalékot. A falu körüli árkokban egy veszprémi zászlóalj és Festetics caslaui cseh ezrede rendezkedett be védelemre. Öt dandár, mindegyik megközelítőleg 4000 gyalogossal és 8 ágyúval vette fel a harcot. Reggel fél ötkor ütköztek a szakaszoszlopokba fejlődött franciák Barche és Grole között a varasdiakba. A hátakra kapaszkodó csatárláncokat heves tűz verte vissza, a dombok között a sűrűben előnyomulók azonban zavart idéztek elő a védők között. Egyre több francia zárkózott fel a tirailleurokhoz, és a veszteségek ellenére egyre nyomasztóbb lett a támadók fölénye. Bils tábornok, a varasdi dandár parancsnoka lassan, dombhátról-dombhátra vonult vissza Solferino felé. Balról Puchner katonái avatkoztak a harcba és sikerült megállítaniuk az előretörőket, amíg az 5. hadtest teljes állománya szétbontakozott. Baraguay hét órára a birokba vett, kopasz dombokra felvontatta első vontcsövű ütegeit, sorbaállíttatta őket és módszeresen bombázta a szembenállókat. Forey és Ladmirault francia hadosztályai nyolc órakor a Monte Rossón kezdték meg tüzérségi támogatással a Solferino elleni rohamot.^[257]

Az I. hadsereg harcai

Reggel nyolc órától az egész Pozzolengo–Barche–Grole–Marino–Medole közötti arcvonalon az előőrsök összecsapásai után, elszigetelt ütközetek fejlődtek ki, amelyekhez folyamatosan csatlakoztak a nehézkes meneteket végrehajtó francia ezredek, illetve az északon a 8., középütt az 5. és délen a biztosítókhoz legközelebb táborozó 9. osztrák hadtest pihent csapatai. Páratlan a hadtörténelemben, hogy egymáshoz viszonylag közel szétbontakozó katonatömegeknek gyakorlatilag fogalmuk se legyen a szembenálló erők nagyságáról, illetve arról, hogy döntő csatát kell vívniuk. Napoleont tűzben álló parancsnokai időben értesítették, és a császár reggel hatkor ki is adta harcparancsát, míg Ferenc József, Hess és Ramming Solferinótól, illetve Medolétól egyaránt 20 km-re töltötte az éjszakát, és reggel kilenc óráig egyik sem tudott a már hajnal óta zajló összecsapásokról. Az osztrák dráma a 9. hadtestnél kezdődött. Schaffgotsche csapatai szétszórva táboroztak. Az előőrs mögött négy km-re két dandár, további három km-re ugyancsak két dandár töltötte az éjszakát. Az osztrák tábornok hat körül tudta meg, hogy Medolénál milyen súlyos harc folyik. Azonnal értesítette Wimpffent és riadóztatott. A csapatok kiborították az üstöket, és a mindent takaró sűrűben elindultak Rebecco–Medole iránnyal megkeresni és visszaszorítani a francia vonalakat. Az első két dandár, Győrből és Abaúj-Tornától származó gyalogezredekkel, horvát határőrökkel szétbontakozott az eperfákra kapaszkodott szőlőkben és a magasra nőtt kukoricásban, elkergette az előrevetett francia csatárláncokat, átgázolt néhány kisebb vízfolyáson és csatornán, végül összecsapott Niel 4. hadtestének első zászlóaljaival. Jó 600 m-t szorította őket Medole felé, balszárnyon pedig néhány zászlóalj megkerülte a franciák fedetlen oldalát. A csatajelentésben „Kultúrlabirintusnak” nevezett zöld függöny mögött Niel tábornok 42 löveget vont össze egyetlen tüzércsoportba, az átlós út túloldalán, a domboldalon Mac Mahon 24 ágyút. Tíz zászlóalj szorította a franciákat Medoléig, amikor az első ütegek befejezték a felkészülést és tüzet nyitottak. A támadók meg akarták kerülni a síkon álló lövegeket és végezni a kezelőkkel. A sűrű növényzetben a bombázás ellenére is át lehetett törni. Csaknem sikerült a hadmozdulat, amikor megszólaltak fentről Mac Mahon vontcsövű ágyúi. Véres tömeg vonult vissza, amikor megérkezett a 9. hadtest maradék két dandárja. A csapatok újra előrelendültek, ismét túljutottak Rebeccón és Medole felé nyomultak. Az osztrákok ágyúkat vonultattak fel. Ügyes legénység terelte el a figyelmet a gyalogosokról, felrobbantott néhány lőszeres kocsit, használhatatlanná tett több francia löveget. Megérkezett Edelsheim huszárezrede és áttörte az ellenséges vonalat. Minden üteg a vágtázó lovasokat lőtte. Az ezredes visszafordult, a gyalogosok is hátráltak. Röviddel kilenc után csatlakoztak a harcolókhoz a 3. hadtest elővédjének első kötelékei. Újra elindultak a szétbontakozott dandárok. Már nem létezett összefogott hadrend. Zászlóaljak keveredtek idegen ezredekkel, tábornokok vezényelték a kikülönített csatárláncokat vagy az osztályok vékony vonalát. Végre felzárkózott Nielhez a tüzérség és a szekéroszlop mögött meneteltetett hátvéd hadosztály is. A friss erők megtörték az osztrák lendületet. A szembenállók frontja Medole és Rebecco közötti két km-es sávban hullámzott. Előretörés, közelharc, siker, visszavonulás, ismét előre, majd ismét hátra. Niel 4. hadteste azonban teljesen egyedül csatázott a 9. majd a 3. osztrák hadtest részenként érkező kötelékeivel. Mac Mahonnak várnia kellett s vele az összevont lovasságnak is. A sávból egyik sem mozdulhatott. Csak a tüzérség vett részt a küzdelemben.^[258]

Még csak elszigetelt harcok folytak Medole térségében, amelyek dandárokkal, sőt hadosztályokkal vívott, külön ütközetekké álltak össze, de negyedóráról-negyedórára nőtt a szembenállók száma és a lehetőség a végső döntésre. Schlick és Wimpffen a felelősek, hogy előőrscsatározásnak minősítették az eseményeket, és nem a csata megvívásához adták ki a parancsaikat. Nem küldtek az uralkodóhoz egyetlen jelentést sem a hajnal óta tartó küzdelemről, így nem is várhatták, hogy a legfőbb hadúr módosítsa előző esti utasítását. Ferenc József sem érezte szükségét, hogy legalább Rammingot a legelső vonal hadtestjeihez küldje, vagy korábban látogassa meg csapatait, mint Napoleon tette. Ha ellenfelével egyidőben tájékozódik a helyszínen és legalább hét órakor kiadja az új harcparancsát, esetleg kétesélyessé válik az eredmény. A császár, Hess, Grünne és Ramming kilenc órakor érkezett Voltához, ahol egy dombról beláthatták az egész síkságot. A hozzáértő tábornokok a Medole felőli füstből, az ágyúdörgésből és az utakon mozgó kötelékek látványából legfeljebb 7 km kiterjedésű harcot feltételeztek. Solferino felől semmit sem észleltek, hát kimondták: a front kiterjedése mindössze az elővédek küzdelmére utal.

A hadtestparancsnokok közül a legnagyobb nyomásnak kitett Stadion volt az egyetlen, aki a legfelsőbb utasítás nélkül, sőt annak ellenére riadóztatta a II. hadsereg mögöttes kötelékeit. Felszólította az 1. és a 7. hadtest és a lovashadosztály parancsnokát, Clam-Gallast, Zobelt és Mennsdorffot, hogy az eredetileg kilenc órás indulással szemben azonnal nyújtsanak segítséget a centrum védelméhez. Clam-Gallas kaposvári gyalogezrede már úton volt Solferino felé, amikor Ferenc József és kísérete felkapaszkodott a Volta melletti csúcsra. Közvetlen előttük Medole és a dombok között két francia hadtest, és hatalmas lovastömegek mozogtak vagy álltak harcban. „Nem találtunk benne – írja Ramming – semmi nyugtalanítót, mert az előző napi utasítások alapján kilenc órától már minden magasabb egységnek folytatnia kellett előnyomulását. Ez mintegy 40000 katonát jelentett Solferino irányában, 50000-et Medole felé, hiszen az első vonalba rendelt 5., 9. és 3. hadtest, illetve a két lovashadosztály az összecsapások után már fegyverben kellett, hogy legyen. Schlick lovassági tábornoknak is utasítani kellett már legalább nyolc órakor az 1. hadtestet, hogy azonnal vonuljon Solferinóhoz … Őfelsége megparancsolta, hogy minden, még rendelkezésre álló hadtest egymás után – „sukzessive” – csatlakozzon a harcolókhoz…”^[259]

Ferenc József és népes kísérete fél óra múlva Cavrianánál találkozott egy hírvivő lovastiszttel, aki reális helyzetértékelést adott: Solferinónál teljes mértékben kibontakozott a döntő csata. A fővezér azonban először csak kiegészítette a korábbi menetfeladatot: „…Az előző napi, előnyomulásra kiadott utasítás úgy hajtandó végre, hogy az I. hadsereg zöme Castiglione irányában mozogjon tovább és tehermentesítse az ellenségtől megtámadott centrumot!” Sem Schlick, sem Wimpffen nem kapott világosan megfogalmazott harcparancsot, amely megkövetelte a zárt, a csatához kötelező harcrendet, nem rendelte azonnal és nyomatékosan a teljes 1. és 7. hadtestet az 5. Solferinónál harcoló vonalába, és nem intézkedett a tüzértartalék előrevonásáról sem. Szükség lett volna arra is, hogy az uralkodó és vezérkari főnöke külön tárgyaljon a célokról és a lehetőségekről. Wimpffen 10 órakor kapta meg a fenti, a Medole helyetti, új irányú előnyomulásra szóló parancsot. Akkor, amikor Niel még fedetlen jobbszárnnyal állt Medole vonalában Canrobert távolléte miatt, és akkor, amikor a Castiglionéból induló, átlós út felénél, Morinónál, már másfél órája felsorakozott a franciák 2. hadteste a teljes tüzérséggel a támadók visszaverésére. Az új irányban végrehajtandó csapás csak akkor lehetett volna sikeres, ha a dombperemre rendelt 7. hadtest Wimpffennel egyidőben támad Mac Mahonra és elhallgattatja tüzérségét. Zobel azonban még nem volt sehol. Wimpffen már nem vonhatta el Medole felől a 9. hadtestet. Az átlós útra rendelte a 3. és 11., még pihent hadtesteit. Így zömével késő délelőtt tudott felfejlődni az uralkodótól megadott irányban. Ferenc József nem akart többet, mint a felvonult csapatok mielőbbi bevetését, holott a puszta külön-külön „nekirontani” – „drauflosgehen” – helyett célszerűbb volt előbb felállítani a hadsereg, vagy legalább a hadtestek teljes hadrendjét, majd az összeszokott tömeggel áttörni az ellenséges vonalat. Azután megszületett a haditerv is: az 5. hadtest az 1., illetve a 7. fele támogatásával védje meg Solferinót, a 7. másik fele fejezze be a reggelit és utána zárkózzon fel, a 8. verje vissza a piemontiakat és segítse ki csapatokkal a Solferino előtt harcolókat, a lovasság és az I. hadsereg pedig offenzívával támogassa a dombvidéken küzdő erőket. Utóbbi csoportosítás – 3., 9. és 11. hadtest, Zedtwitz és Mennsdorff lovassága – több, mint kétszeres túlerőben volt Niel 4. hadtestével szemben, amennyiben összefogottan jelenik meg a csatatéren. Az uralkodó nem pontosíttatta az egyes hadtestek és lovashadosztályok erejét és helyzetét, így fogalma sem volt harcbalépésük lehetséges idejéről és a rohamok várható hatásáról. Ferenc József azonban a legsúlyosabb hibát akkor követte el, amikor nem rendelte előre a hadsereg-tüzértartalék 100, már a Minción átjutott lövegét. A síkság ideális terepet kínált az összefogott tűzcsapásokhoz.^[260]

Medole és Guidizzolo között, egymástól alig 700 m-re, két rossz dűlő szelte át a sűrű növényzettel borított térséget. A déli áthaladt a vastag, élősövényektől szinte láthatatlan Rebeccón, amelyben egymáshoz tapadó kőházak és elszórt, erős gazdasági épületek kínáltak alkalmas támaszpontot a harcolóknak. Az északi megkerülte a faragott kövekből emelt és embermagas kerítéstől védett, eperfák és szőlőlugasok labirintusával takart majorságot, Casanuovát. A jómódú parasztok lakta épületcsoport elsőrangú szerepet töltött be: birtokában ellenőrizni lehetett a közeli átlós utat, illetve a házakba elrejtett fegyveresekkel meg lehetett akadályozni mindenféle előretörési kísérletet. Rebecco és Casanuova vonalát néhány száz m-es erdősáv választotta el a messzi, Medolétól a dombok lábáig elterülő síkságtól. A csatatér egyetlen. belátható és széles térségét középen vágta keresztül a Medolét Cassianóval összekötő, az átlós vonalat keresztező és viszonylag járható kocsiút, amely mellett Niel felsorakoztatta saját, valamint a hadsereg tüzértartalékától kapott, illetve a lovashadosztálytól rendelkezésre bocsátott, összesen csaknem 60 ágyúját. Az átlós út túloldalán 9 órára teljesen felvonult a 2. hadtest. Parancsnoka a legszélső dombok síkság felőli peremére egymás feletti sorba állíttatta a Napoleontól kirendelt lövegeket is, és saját ütegeivel együtt 90 csővel ellenőrizte azt a sávot, amelyen az I. osztrák hadseregnek kellett offenzívát indítania. A csaknem 150, egymást két irányból támogató ellenséges ágyú tüze záróvonalat húzott az átlós út melletti térségen. Hatósugarán belül a hadtesteknek csak a növényzettől sűrűn fedett területen volt esélyük, hogy súlyos veszteségek nélkül lépjenek közvetlen harcérintkezésbe az ellenséggel. A közelharc alatt a francia ütegeknek hallgatniuk kellett. Wimpffen támadhatott Mac Mahon lövegeitől távolabb is, Casanuova és Rebecco ellen, amelyek mögött csak Niel ágyúi álltak, vagy a zöld függöny mögött e két helységet is megkerülve, ismét a francia jobbszárny ellen, Medole felé. A két, támaszpontként használható település között csak erős tüzérségi támogatással volt esély a sikerre. Wimpffennek időben előre kellett volna rendelnie a Volta és a Mincio között álló lövegeit, hogy ellensúlyozza legalább Niel óriási ütegének hatását, és biztosítsa az uralkodói parancsban kívánt áttörést. A 14 km-es távolságot a fogatolt osztrák ágyúk jó szervezéssel négy óra alatt tehették meg. Korai parancs után az I. hadsereg már délután támogatást kaphatott tőlük. Ferenc József, Hess és Ramming az előrevonási parancsban azonban nem hangsúlyozta a tüzértartalék szerepét. Wimpffen pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyta a hadi tapasztalatokat: támadó mozgás közben számítani kell találkozó harcra, és az előrevetett hadtesteket erős tüzérségnek kell kísérnie. 24-én reggel a 9. hadtestet csak saját ágyúi támogatták. A Rebecco és Casanuova ellen bevetett ezredek – közöttük a pécsi, szepességi, győri gyalogság – és a titeli és gradiskai határőrzászlóaljak tíz órakor ugyan birtokba vették súlyos veszteségek árán a két települést, de képtelenek voltak áttörni az erős tűzzel biztosított, vékony francia védelmet. Nem tudtak kedvező lehetőségeket teremteni a 3. és a 11. hadtest támadásához.^[261]

Reggel nyolc órakor Wimpffen Casanuovához rendelte a 3. hadtest Schaffgotsche csapataihoz legközelebbi két dandárját, hogy működjenek együtt Edelsheim lovasaival, illetve a 9. hadtest jobbszárnyával. A huszárezredes abban a tudatban törte át Mac Mahon elővédje vonalát, hogy mögötte Mennsdorff egész lovassága, a tábornok ígéretéhez híven, szétbontakozik és kimélyíti a sikert. A két gyalogos dandárnak kellett a rést addig biztosítania, ameddig a teljes 3. hadtest felzárkózik. A huszárbravúr sikerült, Edelsheim egészen Le Groleig jutott, de Mennsdorff nem érkezett meg, és a két dandárból is csak néhány zászlóalj indult el időben és menetelt a megbeszélt terepszakaszig. Edelsheim erősítések nélkül nem rohanhatta le az ütegeket. A francia lövegek vérfürdőt rendeztek a lovasok között. A maradék az ezredessel az út menti sűrűbe húzódott és délután kettőig kivonta magát az ütegek hatásköréből. A magukra maradt gyalogos alegységek a 9. hadtesthez csatlakoztak és részt vettek a Casanuova körüli harcokban. Went főhadnagy, a 3. hadtest törzséhez beosztott vezérkari tiszt visszaemlékezéséből: „…A 3. hadtestnél még mindig nem tulajdonítottak jelentőséget a legelső vonalnál történteknek. Nyolc órakor reggelinél ültünk, amelyet, mint minden más alkalommal, a hadtestparancsnok nyújtott fejedelmi bőséggel a törzs tisztjei részére, amikor egy ulánus főhadnagy érkezett. Jelentette, hogy a 9. hadtest két franciával áll harcban és nem tudja magát tartani. Minden ponton visszavonul és a 3-nak kellene segítenie. Elfogyasztottuk a desszertet is, míg elővezették a lovakat és igyekeztünk az utca felé. … A dandárok még nem kapták meg az ételt, amikor sorakoztak és elindultak előre. A zenekarok hiányosan álltak ki, horpadt kürtökkel próbáltak egészséges hangokat kicsalni és kornyikálták a Radetzky-indulót. Nem tudtak cseppet sem lelkesíteni. Az öreg tábornagy alatti szellem rég odavesztett. Két dandár eltévesztette az irányt előnyomulás közben. A harc előtt nem úgy néztek ki a dolgok, hogy remélni lehetett bármilyen sikert…”^[262]

Wimpffen a 9. hadtesttől jobbra, az átlós út mindkét oldalán, mintegy 2-3 km szélességben akarta bevetni Schwarzenberg 20000 gyalogosát. Casanuova volt a csatlakozási pont. A hadseregparancsnok remélte, hogy a friss erők rohama magával rántja Schaffgottsche kifulladt kötelékeit is és sikerül Medoléig előretörnie, és tehermentesítenie a Solferinónál harcolókat. A 3. hadtest öt gyalogezrede – köztük a soproni és a máramarosi – és az öt vadász- és horvát határőrzászlóalj 72 löveggel tíz óra körül támadó harcrendbe bontakozott Guidizzolonál. Az eltévedt magasabb egységek közben sietősen felzárkóztak, és a tömeg elindult. Elől három dandár mintegy két és fél km szélességben a csatárláncokkal, majd zászlóaljoszlopokkal, második lépcsőben két dandár tartalékként, végül a kísérő lövegek 8-8 csővel, és a hadtest tüzérség maradék 32 lövege. Minden előírásszerűen sikerült. Mac Mahon fentről figyelte a mozgást. Mozdulatlanul várta a támadást. Összevont ütegéből azonban kettőt a gyalogosok vonalába rendelt közvetlen tűztámogatásra, a lovashadosztályok fogatolt lövegeit a dombokra küldte oldalazó csapásra. Tüzérsége kezdte meg a harcot. Vontcsövű ágyúi a zászlóaljoszlopokat lőtték. A zárt tömegbe becsapódó, négy fontos gránátok egyszerre három embert is megöltek. A lövedékek zöme azonban a pontatlan célzás miatt csak elzúgott a sorok felett. Porfelhőt vetett, esetleg kirobbantott szilánkokkal véletlen sérülést okozott. Az osztrák tüzérek közben állást foglaltak, hogy viszonozzák a bombázást. Az első torkolattüzek után Mac Mahon összevont ütege és a fogatolt ágyúk versenyezve célozták a sűrűben is fellelhető ellenfelet. Felrobbant lőszeres kocsik lángja és füstje jelezte a telitalálatokat. Schwarzenbergnek minden energiájára szüksége volt, hogy visszakergesse menekülő kezelőit. A 3. hadtest balszárnya azonban a zöld függöny védelmében csaknem sértetlenül jutott ki Casanuovához, csatlakozott a hosszú ideje nehéz harcot folytató kötelékekhez. Nem nyomulhatott tovább. Niel századokra, szakaszokra bontott hadteste elkeseredett elszántsággal tört meg minden rohamot, összevont ütege pedig időnként kartácszáport zúdított a katonáktól hirtelen szabaddá tett réseken át. A szétszóródó vasszilánkok utcákat vágtak a zárt frontú osztrák dandárokban. Mire az osztrákok helyreállították a harcrendet, a francia kötelékek zárták a védelmi vonalat és nemcsak visszaverték a megismételt rohamot, hanem Casaunovát is birtokba vették. A harc intenzitása csökkent. A balszárny a pihenő után külön ütközetet kezdett. A 3. és a 9. hadtest egy része egy órán belül visszafoglalta a falucskát. Újabb egy óra múlva már francia műszakiak dolgoztak a kerítésen, hogy megerődítsék. Sebesültek, halottak tömege bizonyította, hogy a szembenállók fontos támaszpontért küzdenek. Casanuova ismét gazdát cserélt. A 9. hadtest csatlakozó dandárja eltávolodott a küzdőktől, a buja sűrűben megkerülte a települést és lecsapott Rebeccóra. A franciák fedetlen déli szárnya veszélybe került. Niel lövegeket vont előre Casanuova és Rebecco közé, és egy lovasezredet sorakoztatott fel mögéjük. A közvetlen tűzcsapás leírhatatlan zavart keltett. A francia dragonyosok és huszárok rárohantak a széttöredezett arcvonalra, visszavetették a támadókat és felszámolták a megkerülő csoportot. Visszanyargaltak és átadták a megtisztított terepet a gyalogosoknak. A vékony csatárláncoknak ki kellett tartaniuk Canrobert érkezéséig. Addig Niel bámulatos kitartással védte ki az ismétlődő kísérleteket. Dél körül már csak egyetlen pihent zászlóalja maradt tartalékban. Az I. osztrák hadseregnek pedig az egész 11. hadtest. Elővédje, Klapka ezredes bihari gyalogosokból álló dandárja délelőtt tizenegy órakor menetelt el Guidizzolo mellett és a dombok felé kanyarodott.

Mac Mahon tüzérsége és gyalogsága sikerrel verte vissza Schwarzenberg centrumának és jobbszárnyának rohamait az átlós út és a dombok közötti sávban. Állóharc alakult ki. A francia ütegek tűzfölénye ellenére kitartó osztrákok időnként kitörtek a sűrűből és elszigetelt rohamot indítottak, majd sikertelen közelharc után visszahátráltak. Tizenegy órakor két francia lovashadosztály, 4000 dragonyos és huszár húzódott előre Schwarzenberg jobbszárnya ellen, és a dombok felől elsöprő lendülettel támadt a fáradt sorokra. Mennsdorff pihent ezredei megkísérelték enyhíteni a tömeges lovasroham hatását, de az osztrák jobbszárny védelme közben ellenséges bombazápor érte őket. Elvesztették fogatolt lövegeik nagy részét és állományuk is komoly veszteségeket szenvedett. „…A franciák rettenetes tüzérségi csoportosításával szemben a síkon nem lehetett felsorakoztatni különálló osztrák ütegeket. A helyzet súlyossága ellenére senkinek sem jutott eszébe, hogy egy ugyanolyan erős nehézfegyver-tömeget kellene szembeállítani, vagy legalábbis semmilyen hasonló intézkedés nem született. … Mennsdorff tizenegy óra után megfordult, maga mögött hagyta a benőtt mezőt. Nem akart a francia kezelők céltáblája maradni…”^[263]

Dél körül Mac Mahon parancsot kapott Napoleontól, hogy hagyja Nielt egyedül védekezni a síkon és forduljon Solferino felé. Segítse ki a négy órája sikertelenül harcoló Baraguay 1. hadtestét egy oldaltámadással, miközben a gárda friss csapatai szemből fokozzák a nyomást. Ugyanebben az időben a császár Viktor Emánuelt is utasította, hogy újítsa meg a rohamait észak felől, de ne Pozzolengo iránnyal, hanem a Solferino és a Madonna della Scoperta közötti résben, a Spia d’Italia felé. Három oldalról akart csapást mérni a falu előtt védekező osztrákokra és úgy áttörni a centrumot, és eldönteni a csatát, ahogy nagybátyjától tanulta. A 4. hadtest mellett csak a lovashadosztályok maradtak. Canrobert nem volt sehol. Így Nielnek túlerővel szemben kellett helytállnia, és lehetőséget teremtenie a solferinói diadalhoz. Mac Mahon tisztességgel kisegítette szomszédját. Tudta, hogy Canrobert egyszer csak befejezi déli, teljesen értelmetlen bolyongásait és az ágyúdörgés irányát követi. Addig nem mozdítja el – üzente – a síkság fölé sorakoztatott lövegeit és a melléjük rendelt zászlóaljakat, amíg a 3. hadtest fel nem zárkózik Medoléhoz.

Ugyanebben az időben találkozott Wimpffen a Castel Goffredóból menekült huszárokkal, akik jelentették: egy teljes hadtest menetel déli szárnya felé, és rövid időn belül számítani lehet a csapására. Közben megkapta Ferenc József parancsát, hogy azonnal újítsa fel támadását, méghozzá az átlós út és a dombok között, hogy csökkentse a Solferinóra nehezedő nyomást. Éppen megérkezett a 11. hadtest, mindössze 25 ágyúval, de 15000 gyalogossal. Elegendő erővel, hogy az egyedül harcoló Nielt visszavonulásra lehessen kényszeríteni. Wimpffen a friss dandárokat azonban nem együtt, a megszokott hadrendben vetette be egyetlen, esélyt kínáló sávban. Szétosztotta őket a 3. és a 9. hadtest között, és ismét Casanuova és Rebecco iránnyal tört előre. Ezúttal sem képezett ellenerőt az erős francia ütegekkel szemben, holott összpontosíthatta volna tüzértartaléka legközelebbi ágyúit, illetve a tőle közvetlenül északra felvonult és a csatába bekapcsolódó 1. és 7. hadtest tétlenül álló összesen 160 lövegét, és csatlakoztathatta a hadserege arcvonalba vont tüzérségéhez. Nem kerestette Zedtwitz eltűnt lovashadosztályát sem, pedig Edelsheim délelőtti bravúrja bebizonyította, hogy merész és meglepő rohamokkal súlyos helyzetbe lehet hozni az ellenséges kezelőket. Parancsára Mennsdorff és Edelsheim 3000 lovassal az erős ágyútűz ellenére áttörte a Medole és az átlós út közötti vonalat, összecsapott a mintegy 6500 fő francia dragonyossal, huszárral és a gárda lovas lövészeivel, de negyvenöt perc vágtatás után meg kellett fordulnia és a saját gyalogosok mögötti sűrűbe hátrálnia. A 11. hadtest sem az áttörés helyén támadott, így a lovasroham fölösleges kísérlet maradt.

Niel kihasználta az osztrákok pillanatnyi zavarát. Előrevonta utolsó tartalékát, a pihent zászlóaljat és bevetette az átlós úttól délre. Éppen akkor, amikor Wimpffen megerősített serege átverekedte magát a sűrű aljnövényzetben és a keresztbe futó szőlőlugasokon át és Casanuovához érkezett. Az osztrák csapás sikerült. A franciák feladták Rebeccót is, és visszavonultak ütegeik védelmébe. Végre megérkezett Canrobert első hadosztálya. Medole felől, a déli szárnyon Renault, majd utána Trochu tábornok ezredei menetből bontakoztak szét támadásra. Igazán nagy szükségük volt a sikerre. Déli, szégyenteljesen hosszú távollétük karrierjük végét jelenthette. Elképesztő elánnal vetették magukat a harcba. Az osztrákok, egy órával korábban, többszörös létszámfölénnyel sem tudtak áttörni Casanuova–Rebecco vonalán, a kiegyenlített erőviszonyok miatt pedig már nem is reménykedhettek a sikerben. A csata medolei síkon vívott része eldőlt. Wimpffen nem tartozott az elszánt parancsnokok közé. Két óriási üteg tüze lezárta az útját, lovassága alulmaradt a franciákkal szembeni összecsapásban, gyalogsága kifulladt az egész napos harcban, és ellőtte teljesen a lőszerét. Megelégedett a halogató harccal, egy-egy elszigetelt rohammal. Ez megfelelt a dandárokra, ezredekre sőt zászlóaljakra szétesett sereg alparancsnokainak, akik a stratégiai vezetés kudarcai után magukra hagyatkozva, saját tiszti becsületükhöz híven kitartottak, amíg lehetett. Rengeteg volt a halott és a sebesült. A katonák kimerültek az étlen-szomjan folytatott szakadatlan harcban, a reménytelen előre-hátra hullámzásban. A buja sűrűben egyre gyakrabban fordult elő, hogy egy-egy sebesültet négy-hat bajtársa ölbe kapta és vitte óvatosan hátra az elsősegélyhelyre, vagy tovább, az ambulanciáig. Majd az önkéntes segédszemélyzet elvegyült a trén közelében őgyelgő, szerencsés hadtáposok és minden rendű és rangú kiszolgálók között, vagy eltűnt a beláthatatlan ligetekben, kukoricásokban. Rohamosan csökkent a harcolók száma. Balszárnyon Schaffgotsche még megkísérelte, hogy Zedtwitz előkerült lovasságával csapást mérjen Rebeccónál. Schwarzenberg az átlós úton hajtott végre elszigetelt rohamot. Középütt pedig összekeveredett zászlóaljakból kiállított vegyes dandárok támadtak Casanuova ellen. Egy utolsó, kétségbeesett közelharc után a helységek gazdát cseréltek, majd ellentámadás következett. Kegyetlen volt a küzdelem. Canrobert valósággal űzte előre tábornokait. Trochu és Renault az első vonalban verekedett. A francia jobbszárnyat nem lehetett megállítani. A siker fellelkesítette a három francia lovashadosztályt. Az átlós út mentén megrohanták Schwarzenberget. Zászlóaljnégyszögek fogták fel a csapást. A lovasok széttördelték a magabiztosnak látszó, szoros tömegeket, a francia csatárláncok megállás nélkül lőtték az összetorlódott csoportokat. Wimpffen jobbszárnyán valóságos mészárlás folyt. Végleg elfogytak a patronok. A harcolók kevesebben maradtak, és egyre nehezebben verték vissza a szuronyrohamra vállalkozó ellenséget. A hadseregparancsnok négy óra előtt lefújta a csatát. A lassan hátráló csapatokat fél ötkor rettenetes vihar mentette meg. Szakadó eső, korbácsoló szél, galambtojás nagyságú jégdarabok özöne árasztotta el a csatateret. A csaknem éjszakai sötétségben és a fákat csavaró orkánban az osztrákok elszakadtak a franciáktól és biztos távolságra menekültek. Niel nem küldte utánuk a lovasságot. A siker végén helyreállította a hadrendet és nem mozdult el Casanuova és Rebecco mellől. Az osztrákok Guidizzolónál állították fel hátvédjüket.^[264]

Az „Independance belge” június 26-i, helyszíni tudósítása: „…A francia hadsereg kiállta az erő és a kitartás próbáit. Néhány helyen a lövegeket elképesztő erőfeszítéssel vonszolták a peremekre. A dombhátakon nem volt elég hely, hát a kezelők a kenyérzsákokat terítették a kerekek alá, nehogy az ágyúk a mélybe zuhanjanak. A hosszú csata alatt a katonák se nem ettek, se nem ittak. Az égető szomjúság ellen fiatal szőlőkacsokat és friss leveleket rágták. Niel tábornok, mondják, az ellenséges golyózáporban oly nyugalommal manőverezett, mintha a Mars-mezőn vezényelt volna. Elő kellett léptetni Franciaország tábornagyává, hogy meg lehessen nyugtatni a hadsereget. Ugyanis az ország sajátosságai közé tartozik, hogy műszaki vagy tüzér fegyvernemhez tartozó katona csak egészen kivételes esetben kaphatja meg a legmagasabb rangot…”^[265]

A II. hadsereg harcai

A csata valódi középpontja a teraszosan épült, kerítésekkel védett szőlőskertekhez csatlakozó Solferino falva volt, illetve a meredek oldalú, golyóalakú Rocca, tetején a négyszögletű toronnyal, továbbá a Spia d’Italia felé enyhén emelkedő dombhátak és a rajtuk álló vastag falakkal, erős kőkerítéssel védett építmények. Le Grole felől két és fél km hosszú láncformájú vonulat futott a feudális emlékhelyig, amely előtt egy kis erőd maradványai biztosítottak támaszpontot a védőknek, tőle északra egy hasonló hosszúságú domblánc emelkedett a falu patak feletti kiszögelléséig, rajta a S. Martin masszív kőtemploma, a két emelkedő közötti szakadékos völgyben pedig a Castiglione–Solferino–Mincio út kapaszkodott a házak előtti, kerítéssel körbefogott temetőig. A déli irányú, Cassianóig elnyúló hát melletti völgyben ereszkedett egy sziklás falakkal határolt dűlő a Castiglione–Cavriana–Volta útig, felette a solferinói templom kínált a védőknek ellenállási pontot. A negyedik, láncformájú vonulat a Roccától a Madonna della Scoperta kolostor előtti völgyig nyúlott el. A Redone-patak nem képezett természetes akadályt, kimosott medre felett azonban meredek falak nyújtózkodtak egészen a solferinói szőlőskertekig. Barchétól és Le Grolétól két igen rossz kocsiút közeledett a hátakon, és csatlakozott az erőd és a temető közelében a Castiglionéból induló és a völgyből feljutó összeköttetési vonalhoz. A S. Martin kegyhely és a Solferino–Cassiano közötti védelmi vonal szélessége elérte a három, a Barche és Le Grole közötti, első lépcső dandároktól számított mélysége pedig a két és fél km-t. Stadionnak azonban Benedek északnyugati csapása miatt át kellett vennie a S. Martin–Madonna della Scoperta közötti két km-es sávot is. Így az 5. hadtestnek – 20000 gyalogos, 1000 tüzér és műszaki, 1300 lovas és 76 löveg – legalább öt km széles fronton kellett feltartóztatnia a francia nyomást.^[266]

Forey hadosztályának elővédje csapott össze először a varasdi gyalogezreddel Le Grole előtt. Öt és hat között visszaszorította Bils falu elé kiküldött századait, a házak között azonban jól szervezett védelem verte vissza a közeledőket. Az első lépcsőbe felzárkózó francia ezred többszöri sikertelen kísérlete után segítséget kért a balszárnyán három oszlopban közeledő Ladmirault hadosztálytól. A tábornok a Barche melletti völgyben akarta megkerülni az osztrák vonalat, de megsemmisítő tűz, majd erőteljes ellenlökés verte vissza a kiinduló pontra. Bils varasdi katonáihoz felzárkózott Puchner fogarasi gyalogezrede és 1000 tiroli császárvadásza. Szétbontakoztak az elnyúló hátakon, átvették Le Grole védelmét, a Barche felől támadók pedig megfutottak a varasdiak elől. Reggel 10 óráig a franciák gyakorlatilag semmi lényeges területet nem szereztek. Újabb ágyúkat vontak előre. Az üteg sikerrel lőtte Solferinót, a francia jobbszárny pedig egészen a Monte Fenile pereméig csapatokat sorakoztatott fel. Puchner fogarasi gyalogosai és császárvadászai először a síkság feletti oldalakra szorították a frissen érkezetteket, a dombhátakon azonban Forey erőteljes rohamai lélegzethez juttatták a megkerülő csoportot. Ladmirault teljesen elakadt a Rocca előtti kis erőd és S. Martin védőinek határozott csapásai miatt. A 32. ezred pesti gyalogosai hidegvérrel tűrték a francia csatárláncok tüzét, majd a rohamukra válaszul teljes tömeggel rávetették magukat a zárt sorokra. Valóságos mészárlást végeztek közöttük. A varasdiak pedig kiterjesztették szárnyukat a Redone völgyéig. Újabb ellenséges nyomásra Barche és Le Grole is francia kézre került, de a házak mögött azonnal felállt a pesti és a caslaui gyalogezred három km-es vonala. Baraguay nem tehetett mást, leállította a támadást: ágyúkat vont előre, felzárkóztatta Bazain hadosztályát és maga mögött helyet csinált a gárda gyalogságának. A Fontane és Barche között rövidesen több üteggel megerősített 17000 francia állt 9500 magyar és cseh katonával és néhány löveggel szemben. A védők fizikai fölénye miatt Baraguay taktikát váltott. Mellőzte az összefogott erőkkel vívott közelharcot, a csatárláncokat engedte érvényesülni, és ahol a tűzben megrendült az ellenfél sora, ott előretörhettek egyes századok.^[267]

Stadion két hadosztállyal és az elsőben három, a másodikban két dandárral rendelkezett. A Solferino előtti szűk térségen célszerűbb volt hadosztályokra és parancsnokaikra bízni a védelmet. A hadtestparancsnok azonban a megszokott hadrendet felrúgva, különböző magasabb egységekből származó dandárokat vetett be egymás mellett, ráadásul Wimpffenhez hasonlóan ő sem támaszkodott a tüzérségre. Nem hozott létre a jó kilövést nyújtó, Solferino felé emelkedő dombtetőkön tűzcsapásra alkalmas csoportosítást, hanem az arcvonalak közé rejtett lövegekkel támogatta a gyalogsági harcot. Schlick tábornok, a II. hadsereg parancsnoka rosszul készült fel a harcra az éjszaka. Törzse menettervet készített a Stadiontól délkeletre táborozó 1. hadtest számára annak ellenére, hogy a kora hajnalban kivezényelt felderítők Castiglionénál erős ellenséges oszlopokba ütköztek és találkozó harcra figyelmeztettek. A parancs szerint Clam-Gallas csapatainak reggel 8-kor fegyverben kellett állniuk, az elővéd dandárnak 9 órakor, az 1. hadtest zömének 9 és 10 között kellett megkezdenie az előremozgást. A Cassiano–Le Grole–Fontane–Castiglione úton haladva minden dandárnak délutánig el kellett érnie a Chiesét. Reggel 8 órakor Ferenc József nem volt sehol, Schlick tábornok sem – Voltánál várta urát –, így az előző esti menetparancs volt a kötelező. A hajnal óta tűzben álló 5. hadtest csak a közeli Clam-Gallastól remélhetett és kért segítséget, aki először a II. hadsereg teljesen leszakadt 7. hadtestét sürgette felzárkózásra és a későbbi együttműködésre, majd a Medole felőli harci zaj ellenére feleslegesnek ítélte a síkság felé kikülönített, a kaposvári gyalogezredhez tartozó oldalvédet, és Solferinóhoz vezényelte. A hadtest zöme az eredeti menetparancsot hajtotta végre. Amikor reggel 9 órakor Ferenc József végre Voltánál körülnézett és az ágyúdörejből, füstből, jelentésekből leszűrte, hogy nagyjából a számítottak szerint zajlanak az elszigetelt összecsapások, a II. hadsereg parancsnoka nem mert ellentmondani. A császár és népes kísérlete fél óra múlva Cavrianónál találkozott a hírvivő tiszttel, aki közölte: teljes méreteiben kibontakozott a csata Solferinónál. Ferenc József azonban csak kiegészítette előző esti menetparancsát, és nem vonultatta nyomatékosan és azonnal a II. hadsereg hátul készülődő hadosztályait a tűzvonalba, és főleg nem adott utasítást a Schlick 112 csőből álló tüzértartaléka bevetésére.^[268]

A hadtestparancsnokok felsőbb utasítások nélkül intézkedtek. Clam-Gallas oszlopa, előremozgás közben, megközelítette a Fenile dombvonulat és a síkság szélén települt Morino közötti Mac Mahon elővédjét. Két dandárral állást foglalt a legdélibb hátakon futó Cassiano–Castiglione úton, átvette Stadion balszárnya szerepét, és a kaposvári gyalogezred után rendelte az egri gyalogezredet is. A csaknem 8000 katona 16 löveggel a solferinói templomtól délre úton sorakozott fel Forey hadosztályával szemben. A franciáknak 10 óra körül mindössze 6 ágyújuk foglalt tüzelőállást a Fenile kopasz hátán. A támadók összetorlódtak a szűk területen, csatárláncaik meg-megújuló rohamaival igen lassan nyomultak előre. Az 1. és 5. hadtest csatlakozásánál harcoló dandárok zárt vonala remekül helytállt a kézitusákban, a fedezékek mögül tüzelő, sűrű francia rajok ellen azonban nem tudott védekezni. Egyes zászlóaljak 30%-nál nagyobb veszteséget szenvedtek el. 10 óra után vissza kellett vonni valamennyi varasdi katonát a tartalékba. 11 órakor a pesti-, fogarasi- és a caslaui ezred megszállta a Spia d’Italia, S. Martin kegyhely, a kis erőd és a temető térségét. Tőlük délre csatlakoztak Clam-Gallas kaposvári és egri gyalogosai, közvetlen mögöttük második lépcsőben a torontáli ezred. Utóbbiakkal szemben Forey teljes zászlóaljakat bontakoztatott szét csatárláncba. Tűzharcot rendelt el a zárt osztrák sorok ellen, majd futásban friss kötelékeket vont előre és hirtelen rohamokkal kereste a rést a megrendült vonalakon. Három és fél óra hosszat egyik fél sem tudott fölényt kiharcolni. Solferinótól délre 16 osztrák ágyú lőtte kartáccsal Forey csatárláncait, amire válaszul a franciák délig fokozatosan néhány üteget sorakoztattak fel a Fontane hátán. Stadion a Spia d’Italiától északra, a Redone-patak völgye felé rendelte trencséni gyalogosait és két horvát határőrzászlóalját, hogy foglalják el a Madonna della Scoperta kolostort, onnan mérjenek csapást Ladmirault balszárnyára és kergessék vissza Barchen túlra. A falak között befészkelt piemontiak – Aosta-dandár – nem tudták visszaverni a fergeteges rohamot, megfutottak és fedetlenül hagyták a franciák balszárnyát. Ladmirault kétségbeejtő helyzetében közelharcban kísérelte meg áttörni a pesti- és a fogarasi ezred vonalát. S. Martin kegyhely, az erőd, a temető térségében azonban olyan kartács- és puskatüzet kapott, hogy két súlyos sebe után ölben mentették ki katonái. A szuronyrohammal szétvert támadók pedig 600 m-t hátráltak a halmok védelmében.^[269]

Délután egykor Napoleon Madonna della Scoperta ellen vezényelte egyik gárdahadosztályát, hogy a kolostor visszafoglalása után a Redone völgyéből támadja meg a Solferino és a Spia d’Italia közötti védelmet. Ladmirault szétvert hadosztálya helyébe Bazain lépett, előbbi a tartalékot képezte, Forey mellé felzárkózott a gárda második és Mac Mahon hadtestének egy hadosztálya. A franciák több, mint 100 löveget állítottak fel a hátakon. A legnagyobb erőt a Fontane tetején létrehozott, óriási üteg képezte. Ezek az ágyúk kívül estek az osztrák tüzérség hatósugarán, magabiztosan bombázhatták a Solferino előtti, jobbára sík térségen felsorakozott osztrák dandárokat.

Bazain foglalta el Solferinót. Csatárláncai egymás után véreztek el a falként álló ezredeken. A magyar, a cseh, a tiroli és horvát katonák megismételt rohamaikkal vissza-visszavetettek egy-egy francia zászlóaljat, de azonnal másik lépett a helyére. Közben minden dombon, magaslaton, minden kerítés mögött elkeseredett közelharc dúlt. Szuronnyal, puskatussal ölték egymást az ellenfelek, még a sebesültekkel, haldoklókkal is végeztek. Az előre-hátra hullámzó, irgalmatlan küzdelem alatt Bazaine ütegeket vont előre és megparancsolta kezelőinek, hogy bombázzák halomra a fedezékeket. Minden ágyú egyetlen pontra célzott. Először a S. Martin kegyhely falait rombolták le, majd a temető kerítését, utána kásává lőtték a Spia d’Italia tornyát, végül a kis erődöt. A védők elképesztő veszteségeket szenvedtek. Utána az egész 1. hadtest és a gárda rohamra indult. A falut a pesti, fogarasi, varasdi és caslaui zászlóaljak védték. Háromszor verték vissza Bazaine csapatait. Több, mint ezer sebesült és halott feküdt a házak között fél háromkor, amikor Solferino elesett. Ugyanebben az időben rohanta le Mac Mahon Cassianónál Clam-Gallas torontáli, kaposvári és egri gyalogosainak maradékát és az éppen beérkező 7. hadtest egyik hadosztályát. Zobel nem sietett. Már megkapta kinevezését Mainzba helyőrségparancsnoknak, és a délutánig főzéssel bajlódó Hessen herceg akarta átvenni posztját. Kerülték a kudarcot. A Madonna della Scopertát védő kötelékek csatlakoztak a visszavonulókhoz. Ferenc József parancsa szerint az 5. hadtestnek Pozzolengón, az 1. és a 7. kötelékeinek Cavrianán keresztül kellett elérniük a Minciót. Utóbbi hátrálását Zobelnek kellett biztosítania. Feladatát megoldotta a tomboló vihar.^[270]

Északon Benedek szilárdan tartotta San Martino vonalában a délelőtt elfoglalt terepszakaszt, és fölényesen elhárította Viktor Emánuel minden előnyomulási kísérletét. Tüzérségét elsőrangú pozíciókba állította, összefogott bombazáporai súlyos veszteséget okoztak a támadókban, az erőtlenül folytatott rohamokat pedig sortüzekkel, közelharccal fojtotta el. Napoleon a Solferino elleni végső roham előtt megparancsolta a királynak, hogy minden erejét összeszedve mutasson fel valamilyen sikert, és járuljon hozzá a döntéshez. A piemontiak azonban a szakadatlan bombázástól összezavarodva délután háromkor tudták valamennyi tartalékukat felsorakoztatni. Benedek háta mögött ekkor már Pozzolengo felé mozogtak a tetőről leszorított dandárok. Ő is megkapta Ferenc József visszavonulást elrendelő parancsát. A Mincio felé azonban tele volt minden út. Úgy döntött, hogy marad.

A 8. hadtestre Madonna della Scoperta felől támadt rá először Durando hadosztálya és a csatlakozott erősítések. Jobbról még nem gyülekeztek friss piemonti oszlopok, ezért Benedek a teljes tüzérséget átirányította a fenyegetett szakaszra. A srapnel, majd a közeledő sorokra kilőtt kartácszápor elsöpörte a támadókat. Viktor Emánuel ezután a másik szárnyon kísérletezett. A vasút felől minden tartalék felzárkózott, a hadosztályparancsnokok felvétették a támadó hadrendet, a katonák elordították, hogy „Vive le roi!”, elbődültek az ágyúk és kitört a vihar. Az orkán hátulról hajtotta a piemontiakat a 8. hadtest felé. Villámok vakították a lövésre kész tüzéreket és katonákat, a sűrű jégverés miatt szinte ki sem tudták nyitni a szemüket, a sorok elé kiállt tisztek alig tudtak a lábaikon megmaradni. 30 m volt a látótávolság. Benedek közelharcot rendelt el, puskatussal, hogy érvényesítse a legénysége fizikai fölényét. A sötét támadó tömegek mégis elsöpörték a dandárok első lépcsőit, és egészen a lövegek vonaláig szorították őket. Császárvadászok, a bécsi, a fiumei és a nyíregyházi gyalogezred zászlóaljai csaptak le rájuk. A katonák a közelharcban először a megvadult piemontiakat első sorból tüzelő generálisokat és főtiszteket ölték meg, majd hosszú, kegyetlen mészárlás következett. Viktor Emanuel hadosztályai lassan hátráltak San Martino felé. A környék valamennyi faluja leégett a széltől is táplált tűzben, csak San Martino temploma maradt sértetlen. Este 8 órakor Benedek elrendelte a visszavonulást, amit a tüzelőállástól tűzelőállásig hátráló lövegeknek kellett az osztrák és magyar gyalogsággal és a hadtesthez rendelt szegedi 1. huszárezreddel biztosítaniuk.^[271]

A szövetségesek az újabb, immár döntő győzelmet ezúttal sem elsősorban harcmódjuk, jobb ágyúik, mégcsak nem is zseniális felső vezetésük és bátrabb csapataik miatt aratták, bár a Lahitte lövegekből összevont óriás ütegek és a sűrű, több zászlóalj erőben kiküldött csatárláncok fölényt tudtak kicsikarni, hanem az osztrákok hibái miatt. Az első, amit a franciák is elkövettek, a rosszul szervezett és felületesen végrehajtott előőrs szolgálat volt. Mindkét fél olyan menetparanccsal indult, amely csak általában figyelmeztetett a találkozó harcra. Az osztrákok még be sem fejezték a főzést, amikor a hőséget kerülő, ellenséges elővédek véletlenül beléjük botlottak. Előbbiek zöme, a kondérok kiborítása után, legalább 14 órán keresztül víz és ennivaló nélkül harcolt, míg az utóbbiak kora hajnalban legalább egy kulacs kávét kaptak és a napi kenyérporciót. Napoleon nem szerepelt jól fővezérként, mert elhibázott menetparancsot adott ki, mert létszámproblémái ellenére kivonta Canrobert 3. hadtestét a küzdelemből, mert kevesebb erőt mozgatott előre a döntésre alkalmasabb síkságon, mint a rossz utakkal ellátott, tüzérséggel jobban védhető dombvidéken, és mert számított a piemontiak önálló sikereire. A francia császárnak azonban volt annyi bölcsessége, hogy hallgatott törzse vezetőire, és ellenfelénél korábban korrigálta tévedéseit – bár a Magenta után kivált hadműveleti tisztje, Senneville ezredes, akivel hat évig együtt dolgozott, érezhetően hiányzott –, továbbá, hogy hagyta hadtestparancsnokait önállóan dönteni. A csatát végül Niel, Mac Mahon és Baraguay nyerte meg, mert a csaknem azonos – Niel esetében egyenesen hátrányos – erőviszonyokat a maguk javára tudták fordítani az óriás ütegek bevetésével, amit a csapatok okos taktikával és kitartással meggyőző fölénnyé fokoztak.

Az osztrák uralkodó tökéletes csődöt mondott legfőbb hadúrként. Menet- és a belőle némiképp továbbfejlesztett harcparancsát negatív példaként kellene tanítani a katonai iskolákon, amellyel korlátozta hadsereg- és hadtestparancsnokai működését, mielőtt azok összecsaptak volna ellenfelükkel. Az alárendelt osztrák tábornokok minden lehetséges hibát elkövettek a harcban, amelyek közül ki kell emelni a megbocsáthatatlanul szervezett nyugvásbiztosítást, a befejezetlen szétbontakozást, a széttördelt hadrendet – hadtestek, hadosztályok helyett összekeveredett dandárok, ezredek, sőt zászlóaljak harcoltak –, a méltatlanul tétlenségre kárhoztatott tüzérséget –, pedig a kivételesen felkészült és vakmerő kezelők tudásukkal kiegyenlítették a Lahitte lövegek fölényét –, végül az egymást keresztező parancsok tömegét, az együttműködés hiányát. Tetézte a hibákat, hogy a rendkívüli szívóssággal harcoló csapatokat nemcsak az elavult harcászati mód kárhoztatta csaknem teljes megsemmisülésre, hanem Zedtwitz árulása és a 7. illetve 11. hadtest parancsnokának árulással egyenértékű késése is. Délen az időben kitörő vihar, északon Benedek mentette meg a kimerült maradékot. A 8. hadtest késő estig védte a Solferinóból hátráló csapatokat az egyetlen járható, Pozzolengón átvezető úton. Az utolsó sebesültszállító szekér távozása után végre Benedek is befejezhette szakadatlan közelharcát az egyre gyarapodó ellenséggel.

Olberg: „…Az osztrák hadsereg katonáit, nyolc különböző nemzetiség, nyelv, erkölcs, szokásrend és érdekek megszemélyesítőit, csak az eskü, kötelességtudat, császárhűség, engedelmesség és szigorú fegyelem tartotta össze. Dicsérendő, de nem élő szellemi erő. A legénység természete szerint inkább nehézkes, mint mozgékony, inkább nyugodt és megfontolt, mint vakmerően lendületes és tüzesen győzni akaró. Mindig és mindenütt parancsra harcol és nem a legjobb akarat késztetésére. Hidegvérrel és pontosan hajtja végre feladatát, de csak mechanikusan, az elhangzott utasításokat szigorúan betartva. Bátran és hősiesen küzd és habozás nélkül hagyja magát – talán feleslegesen – levágatni, mint a mészárszéken, de legalább drágán adja az életét…”^[272]

A csata következményei

Az osztrák hadvezetés 21737, a francia 11670 majd 12720, a piemonti 5521 halottat, sebesültet és eltűntet ismert el. A Bécsből a főhadiszállás mellé kirendelt tudósítók a közvélemény megnyugtatására nemcsak csekélynek minősítették a június 24-i veszteségeket, hanem nevetségesnek azokat az állításokat is, amelyek szerint a modern fegyverek növelnék a szenvedések mértékét. A századelő nagy csatáinak – Aspern, Austerlitz, Wagram, Jena … – véres következményeivel szemben a solferinói 30000-35000 sebesültet, halottat, eltűntet egyenesen kedvező végeredménynek tekintették.^[273] A hivatalos és száraz adatok szerint az osztrákok az állomány 17,2%-át, a szövetségesek alig 10,7%-át hagyták a harcmezőn. A Wiener Zeitung ugyanakkor „egyes hadtestek igen jelentős, 25%-os” veszteségeiről tett említést, olasz lapok csaknem 6000 főre becsülték a piemonti sebesültek, 2000-re az eltűntek és több, mint 1200-ra a halottak számát. A velük, illetve Stadion hadtestét üldöző franciákkal harcoló Benedek 11604 katonát és 468 lovat áldozott fel tizenhat órás, külön csatája közben. A franciák alacsony százalékarányát porosz elemzők egyszerű számítási trükknek nevezték. Baraguay 1. hadteste állománya csaknem negyedét veszítette el Solferino előtt – 21,8%-ot –, az egyedül harcoló Niel 4. hadteste 27,5%-os véres hiánnyal zárta a napot, Canrobert délután harcbalépő 3. hadteste azonban csak 2,2%-kal, ráadásul a franciák nem árulták el a Stadion és Clam-Gallas, zömében magyarországi hadtestével küzdő, Solferinót négyszer elfoglaló és négyszer elvesztő gárda veszteségeit.^[274]

Henry Dunant június 25-én Montechiarótól Castiglionén át Cassianóba utazott, oda, ahol előző nap Mac Mahon zuáv-, turco-, idegenlégiós- és sorezredei csaptak össze az 1. osztrák hadtest kaposvári, kanizsai, miskolci, egri, torontáli, bánáti zászlóaljaival és osztrák vadász kötelékeivel. A látottakat a francia főhadiszálláson írta meg, majd Bernbe juttatta. „Egy szemtanú a solferinói csatáról” című első cikkéből: „…Ezt a beszámolót június 26-án postázom a Cassianóban berendezett főhadiszálláson, és mialatt befejezem az utolsó sorokat, a sebesültek tömegesen hevernek szerte-szét a csatatéren. Az ágyúgolyók és a kartácsok egész sorokat kaszáltak le, és a szerencsétlenek körülöttem szenvednek a trópusi hőségben. Sokat meg lehetne menteni közülük, de estére reménytelenül elvesznek. A legnagyobb jóakarattal sem lehet rajtuk segíteni. Ami a legfájdalmasabb, az a szörnyű jajkiáltásokat Montechiarótól Castiglionéig egykedvűen hallgató lakosság részvétlensége. Néhány környékbeli plébános és egy-egy dáma erőlevest osztogat, de hiányoznak a segítő kezek, amelyek a menthetetleneknek legalább egy-egy korty vizet nyújtanának. Barátaimmal elhalasztottuk a továbbutazást, hogy a háború szerencsétlen áldozatainak vízzel kevert bort adhassunk. Mit tehet azonban néhány ember ebben a határtalan nyomorúságban. Képtelenek voltunk visszatartani a könnyeinket. Egész Castiglionéig sebesültek borították az utat. A 4-6 főre méretezett kocsikon 20-25 ember feküdt egymás hegyén-hátán. Időről-időre találkozunk sorban vánszorgó hadifoglyokkal, élükön saját tisztjeikkel, akiknek meghagyták a kardjukat. A lovas osztagokat szabályszerű felvigyázók követték: puska a nyeregkápán vagy keresztben a háton, kard vagy a töltött pisztoly a kézben. A gyalogos oszlopokban azonban néha a foglyok nemcsak a hátizsákot cipelték, hanem fegyvereiket is, míg a franciák zsebrevágott kézzel, pipával a szájban ballagtak velük, minden óvatoskodás nélkül. Nincs arra kifejezés, mi fogadott bennünket Castiglionéban. A templom udvarán, amit körülfog a város, 3000 fogoly szorongott. Csak a tisztek húzódtak külön egy sarokban. A templom és a helység egyetlen ambulanciává változott. Súlyos sebesült osztrákok és franciák hörögtek, jajgattak, átkozódtak a fájdalomtól vékony szalmán heverve. Semmi mást nem hallani, mind megállás nélküli könyörgést vízért. Egyetlen sebész sem volt a közelben, csak egy osztrák egészségügyi tiszt és neki sem volt más eszköze az operációkhoz, csak egy olló…”^[275]

Az osztrák ambulanciákon, a 8 hadtestet kivéve, sehol sem regisztrálták a kezelt sebesültek számát, így az összesítések mindenütt becslések alapján születtek. Pozzolengo két temploma és négy magánháza szolgált egészségügyi bázisként. Minden dandárt egészségügyi szakaszok kísértek és működtették a kötözőhelyeket, ahova az ambulanciáról 60 rekvirált lovaskocsiból kivezényelt oszlopok mentek ki beszállítani az összegyűjtött sebesülteket. Pozzolengótól a főorvos azonnal hátraszállíttatta a kezelteket a Minción túlra a lőszeroszlopok és a hadtáp üres szekereivel. A szanitécok 768 sebesültet cipeltek estig a kötözőhelyekhez, mert a rekvirált kocsik csak a kikülönített orvosok és az ambulancia között közlekedhettek. Pozzolengo feladásakor, késő este csak 300 sebesült került francia kézre. Stadion és Clam-Gallas hadtestét egyetlen kötözőhely szolgálta ki a solferinói templomban. Ferenc József utasítására a legjobb bécsi sebész, dr. Fanz Pitha volt a főorvosa. A kevés kisegítő orvos és egészségügyi katona miatt azonban a kötözőhely nem tudta ellátni a rászorulók többségét, a melléjük rendelt tiszt képtelen volt elegendő kocsit rekvirálni, a kincstári szekereket a parancsnokok maguknak foglalták le. Így a járóképesek lábon vonultak vissza a folyó felé, a tiszteket és a gyógyulásra alkalmasak egy részét a kevés jármű juttatta hátra. Egy ambulancia működött csak a síkságon, Guidizzolónál, amelynek személyi összetétele és a felszereltsége biztosította az előírt feladatok végrehajtását. A dandárokhoz beosztott kötözőhelyek, elsősegély állomások azonban kevés orvost, szanitécet és kocsit kaptak, ezért csak a sebesültek egy részét tudták kezelni és hátraszállítani. A harc hullámzása is befolyásolta a személyzet teljesítményét. Az ellátottak Guidizzolóból szervezett kocsifordulókkal jutottak a Mincio mögé.

Az osztrák hadsereg legfőbb és alárendelt vezetése egyaránt súlyos vétséget követett el saját katonáival és tisztjeivel szemben. Egy vitatható menetparanccsal, majd annak továbbfejlesztett, még vitathatóbb változatával harcbaküldött 140000 katonától elvárta a győzelmet, vagy legalább a tisztes helytállást, de még a minimális egészségügyi biztosítást sem szervezte meg a szenvedések csökkentéséhez. Ferenc József és a legfőbb törzs tábornokai egyetlen szóval sem tájékoztatták dr. Felix Krausst a küszöbön álló támadó menetről és az esetleges harcokról. A hadsereg- és hadtestparancsnokok nem ügyeltek az egészségügyi lépcsők menetbesorolására, az első összecsapások után a telepítésre, kocsiellátásra. Az első vonalban reggeltől kezdve csak Pozzolegóban és Guidizzolóban működött ambulancia, Solferinóban a legfontosabb ponton azonban csak kötöző- és segélyhely. A csata kezdetekor, Ferenc József solferinói látogatása után, kapott észbe a II. hadsereg törzse és vonta előre a hátországi lépcsőket, illetve rendelte el Veronában a kisegítő kórházak előkészítését. Egészségügyi századok indultak a csatatérre, és az első csoportok délután három óra körül zárkóztak fel a harcolókhoz. Azonnal vissza is kellett fordítani őket. Este hét óra körül minden felzárkózott egészségügyi részlegnek a lehető legtöbb sebesülttel Villafrancába kellett hátrálnia, ahonnan vonatok vitték a komolyabb sérülteket Veronába. A helyőrségi kórházak ekkorra megteltek betegekkel. A várban 4350 ágyból a csata reggelén mindössze 35 állt üresen. 24-én este 8 órakor futott be az első szerelvény, majd másfél-két óránkint a következő. Krausshoz csak napközben jutottak el a II. hadsereg törzsétől információk a solferinói harcokról. A főorvos megértette, hogy cselekednie kell. Azonnal szükségkórházakat rendezett be, hogy el tudja különíteni a tömeget a betegektől és a lakosságtól, megszervezte az ellátásukat, és intézkedett a kezeltek továbbszállításáról. Június 30-ig 8000 sebesült érkezett Villafrancába és Veronába, és nagy részüket átirányította további gyógyulásra a hátországba. Az I. hadsereg a sebesültek nagy részét a Minció mögötti védett utakon Mantuába szállíttatta. Hatnapos rettenetesen lassú menet után csaknem 6000 sebesült árasztotta el a betegektől túlzsúfolt várost. Az osztrák hadsereg sebesültellátásra június 24-ig mindössze öt tábori kórházzal rendelkezett. Solferino estéjén Ferenc József nyolc új kórházat indíttatott útba a birodalomból Itáliába. Július elején léphettek működésbe. Krauss „széttelepítési szisztémája”-val megoldotta a Veronába érkezettek elhelyezését. Mantuában az erőd védelmét veszélyeztette az elharapózó járvány és a rengeteg ellátatlan sebesült. Kevés volt az orvos, még kevesebb a képzett segítő – Vicenzát kivéve, ahol ápoló szerzetes nővérek vették át a gondozást –, a sebesültek tömegének napokat kellett várniuk, amíg szakszerű kezelést kaptak. A sebek egyre fájdalmasabbak, egyre gennyesebbek lettek, legyek milliárdjai támadták meg a tehetetlen embereket. Krauss orvosai napi 20-22 órát dolgoztak és a bekötözötteket azonnal vonatra rakták és küldték hátra Paduába, Trevisoba, Vicenzába és tovább. Július elejétől már Bécs is fogadott sebesülteket és betegeket. Augusztus 6-ig 7480 ellátásra szoruló érkezett a városba. Laibach, Cilli, Marburg, Graz kórházai addigra megteltek. Bozenben 9200 beteget és sebesültet kezeltek. Solferino után a túlzsúfolt itáliai intézményekből viharos gyorsasággal terjedtek el a járványok. Egyedül Mantuában 34000 beteg és sebesült feküdt és az erőd gyakorlatilag tehetetlenül várta a bekövetkező ostromot. A tífusz, a malária, és a vérhas mellett a tetanusz vált a fő halálokká. Észak-Itáliában a Solferino utáni napoktól kezdve 89000 katona esett ágynak. 12500 fő halt meg osztrák intézményekben. A francia fogságba kerültek sorsáról kevés adat áll rendelkezésre.^[276]

„A szenvedélyek úgy elszabadultak – írja Dunant a csatáról –, hogy ha elfogy a muníció vagy eltörik a puska, kövekkel támadnak egymásra, vagy birokra kelnek. A horvátok mindenkit megfojtanak, aki elébük kerül, a haldokló ellenséget puskatussal végzik ki és hasonlóképpen járnak el az algíri lövészek: vezetőik nem tudják fékentartani a kegyetlenkedőket, akik leöldösik a szerencsétlen haldoklókat … A franciáknál is megtörtént, hogy el akartak bánni néhány hadifogollyal, akiket horvátnak hittek. Azt mondogatták, hogy ezek a „feszülő nadrágosok” mindig megölték a sebesülteket. A foglyok azonban nem horvátok, hanem magyarok voltak … Vannak olyan szerencsétlenek, akiket nemcsak egyszerűen golyó vagy felrobbanó lövedék ért, hanem akiken, a földön hevertükben, átgázolt a lövegek kereke és eltörte a karjukat-lábukat. A henger alakú golyók szétverik a csontot minden irányban, így az általuk ütött seb mindig súlyos. A felrobbanó gránátok, a kúp alakú lövedékek is rendkívül fájdalmas sebeket ejtenek és gyakran iszonyú belső zúzódásokat okoznak. …”^[277]

A csatatér tele volt halottakkal, sebesültekkel. A franciák ezúttal szervezettebb egészségügyi hálózattal fogadták a kezelésre várókat, mint Magentánál, az orvoshiány azonban arányaiban messze érezhetőbb volt, mint a Ticino partján vívott csatában. Hivatalos, de inkább becsült adatok szerint a francia hadsereg ambulanciái 11610 sebesült francia katonát kezeltek illetve többezer osztrákot. Június 24-én minden orvosra 500 sürgős segítségre szoruló jutott. Képtelenség volt ellátni ennyi, lövedékek, szilánkok okozta rettenetes sebektől vérző szerencsétlent.^[278]

A csata reggelén Napoleon főhadiszállása Castiglionéban a helyi kaszárnyában, templomban és kolostorban rendeztette be saját ambulanciáját, az 1. hadtest pedig a városszéli házakban. Előbbi 4, utóbbi 3 orvossal rendelkezett, illetve a hadosztályok mögé rendelt kisegítő ambulanciák 1-2 felcserével. Bresciából még 4 piemonti orvos érkezett a délelőtt folyamán. 11 órakor már több ezer rászoruló foglalta el az összes ágyat. Egymás után kellett megnyitni a szükségápolóhelyeket, először az iskolákban, közintézményekben, majd a házakban. A városka megtelt véres szenvedő tömeggel és a sebesültek csak jöttek és jöttek. Napközben 16 cseh hadifogoly orvos és 30 osztrák szanitéc vonult át Castiglionén, akiket az ambulancia azonnal munkába állított. Több, mint 8000 franciát és 1200 osztrákok kellett kezelniük. A gárda csak Solferino elfoglalása után tudott segélyhelyet nyitni. A templomban berendezett műtő és kötöző csak a foglyul ejtett osztrák orvosok és ápolók segítségével volt képes ellátni a rászorulókat. 700 francia és 600 osztrák sebesült kapott itt kötözést, akiket 26-án estéig Bresciába szállítottak. Mac Mahon hadteste egy központi és két hadosztály ambulanciát működtetett egymástól és az arcvonaltól 500-1000 m-re kutakkal rendelkező majorokban, és a törzs becslései szerint csaknem 2000, közöttük mintegy 850 osztrák sebesültet műtöttek meg vagy láttak el kötéssel. A 4. hadtestnek igénybe kellett vennie Medole szinte valamennyi épületét, hogy a 3500 járóképtelen francia és 700 osztrák felügyelet mellett várhasson sorsára. Ezrek kiáltoztak a csatatéren szétszóródva, hogy a véletlenül arrajárók észrevegyék őket. Mások apatikusan vagy fájdalomtól ájultan várták a halált. A később begyűjtött áldozatokat Montechiariba kellett vinni, mert Castiglione megtelt. „…Sokan a csata után 5 napig feküdtek minden segítség nélkül az itáliai nyár közepét jellemző, trópikus hőségben. A szétroncsolt testrészek már üszkösödtek, elviselhetetlen, pestises bűzt árasztottak. Csak az azonnali amputáció segített rajtuk…”^[279]

Brescia 10000 sebesültet fogadott be, és 19600 beteget, Milánóban 32000 ember szorongott a vékony szalmafekhelyen, Novarába 4000 katonát, Torinóba 10000-et kellett evakuálni, hogy csökkenjen az ápolásra várók száma. A csata után Catiglione, Montechiari asszonyai voltak az elsők, akik enyhíteni akartak a rettenetes nyomorúságon. Vizet adtak, ételt, majd kötést cseréltek. Néhány nap után rájuk lehetett bízni az ápolást. Bresciában Bronna grófnő, és Julia Verri-Borromeo gyűjtötte maga köré a tíz évvel korábban hős, majd Haynau szörnyűségei után mártír város asszonyait, és segítette az orvosokat, vette át kezelésre az amputált betegeket. A Spielbergben raboskodó olasz szabadsághős felesége, Marchese Pallavicini–Trivulzio és Delphine Callieri Novarában vezette a mellé állt hölgyeket, Milánóban Amalia Omar, Therese Miglio, az Uboldi, Boselli, Sala-Taverna család asszonyai és valamennyien, akik Magenta után semlegessé nyilvánították a sebesülteket, megteremtették a feltételeket, hogy a háború okozta szenvedések ne nőjenek katasztrófává. Június végétől a francia hadseregben már a krími rémségekhez mérhető járványok tomboltak. Hivatalos adatok szerint minden orvosnak havi átlagban 1400 sebesültet és beteget kellett ellátnia, sebesülésbe a kezelések során további 2500 katona halt bele, a betegségek miatt ágynak esett 112500 harcos közül pedig 19000 fő, a tényleges létszám több, mint 15%-a. A francia hadvezetésnek nem állt rendelkezésére sem elegendő orvos, sem saját egészségügyi hálózat, sem a járványok megfékezéséhez valamennyire is alkalmas stratégia, csak az az önfeláldozó segítség, amit Piemont és Lombardia asszonyai nyújtottak, illetve a vasút és a génuai kikötő. Brady kapitány a Solferino utáni napokban 50000 francia áldozatról és az itáliai háborúba feleslegesen befektetett 500 millió francia francról beszélt.^[280] A piemontiak nem nyilatkoztak saját veszteségeikről.

Brady francia gárdakapitány június 24-én estéről: „…A Mincio hídjainál óriási torlódások voltak és elképesztő rendetlenség. A sorok felbomlottak, az ezredek összekeveredtek, a tisztek parancsaira nem hallgattak és nem lehetett helyreállítani a rendet. Egyik-másik tiszt sírt a dühtől, mások széttörték a kardjukat szörnyű következményeket sejtve. A lovasságunktól üldözött, tüzérségünktől bombázott osztrák hadsereg valóban megsemmisülhetett és minden ellenállásra képtelen lett volna. Nem így végződött, mert III. Napoleon nem akarta … A franciák mozdulatlansága este és a következő napokban politikai döntés eredménye volt. Solferino napján megjelent a táborban Baron von Willing, a porosz attasé egy távirattal … és a külügyminiszterünk üzenete is megjött, hogy azonnal meg kellene szállni a Rajna bal partját…” Június 24-én reggel a Német Szövetség hadtestei közül a 3. Frankfurt, a 4. Düsseldorf, az 5. Mainz, a 7. Köln és a 8. Koblenz és Trier mellett befejezte összpontosítását, és részben megkezdte a menetét a francia határ felé. A távirat egyszerű bejelentést tartalmazott, amivel Poroszország tudatta: Ausztria nem gyengíthető meg annyira, hogy elveszítse szerepét az európai egyensúlyban, továbbá Franciaország már nem egy háborút folytat, hanem felkelések sorát indítja el. A katonai erőnek azonnal át kell adnia a helyét a reformoknak, hogy a forrongó országokban helyreállhasson a nyugalom.^[281]

Itália népi mozgalmai nemcsak az egységes, a pápa hatalmát is megtörő Olaszország képét vetítették előre, hanem a délszlávok Törökország elleni szabadságharcát, a magyar forradalmat és hatásaként Orosz-Lengyelország népeinek fegyveres felkelését is. A nemzeti önrendelkezési jog nemcsak Ausztriát fenyegette. Egyik európai uralkodó sem akart kiszámíthatatlan, vak erőszakkal szembeszállni, vagy saját tömegei áldozatává válni. Anglia elismerte ugyan a katonai sikert, de Közép-Itáliában csak nemzetközi szerződésekkel és a lakosság egyetértésével megszilárdított határokat volt hajlandó elfogadni. Július 6-án Napoleon egyszerre kapta meg az orosz cár katonai segítséget megtagadó levelét és a császárválasztó francia katolikus erők pápai hatalmat féltő felszólítását. Napoleonnak a Mincio és a Rajna melletti, egyidejű háborúban már csak forradalmasított tömegek adhattak támogatást. Másnap megbízottja megkötötte Villafrancában a fegyverszünetet. Július 11-én a két uralkodó találkozóján Ferenc József hajlandó volt lemondani Lombardiáról Peschiera és Mantua kivételével, a velencei tartományról azonban nem. Piemontnak tudomásul kellett vennie, hogy már idejét múlta a jelszó: „Itália szabad az Alpoktól az Adriáig!” A békeszerződés aláírása előtt Ferenc József bizonytalankodott. Napoleon megfenyegette, hogy a magyar forradalmárok pártjára áll, ha két órán belül nem dönt. Július 15-én megszületett a béke. Az osztrák uralkodó hetekig nem mert Bécsbe menni. A felháborodott és Miksa császárságát követelő tömeg elől a katonákkal és vizesárkokkal védett Laxenburgban bújt meg.^[282]

Az 1859-es háborúban mind a seregeket vezénylő tábornokok, mind a harctéri szenvedések enyhítésére szakosodott szervek, mind a csapatok gyakorlatilag sorsukra hagyták az összecsapásokban szerencsétlenül jártakat. Az európai közvéleményt megdöbbentette a szembenállók humanizmussal szembeni magatartása, ami kiáltó ellentétben állt az itáliai asszonyok kétségbeesett, segítő erőfeszítéseivel. A legélesebb kritikákat 1860-ban Dr. Friedrich Loeffler a „Preussische militärärztliche Zeitung” 20. számában, Dr. Ferdinando Palasciano 1861-ben Nápolyban megtartott nagysikerű előadásában, röviddel utána Dr. Arrault párizsi publikációiban, végül 1862-ben a genfi H. Dunant „Un Souvenir de Solferino” kiadványában fogalmazta meg. Dr. G. Moynier, Dr. Appia és Dr. Mannoir genfi polgárok, az 1859-es hadjáratban sebesülteket mentő orvosok Dunant hatására hozták létre a „genfi egyesület a közjóért” szervezetüket, amely kimondta: a hadseregek örökké csődöt mondó egészségügyi szolgálatait ki kell egészíteniük olyan független, önkéntes, nem katonai ápoló csoportoknak, mint a bajbajutottakon segítő német vagy olasz asszonymozgalmak. Véleménycserére szóló meghívóikat először hat, majd 1863. október 26-án tizenhat kormány fogadta el. 1864. augusztus 22-én született meg az egyes államok vöröskeresztes segélyegyleteit összefogó nemzetközi szervezet. 42 évet kellett várnia egyezményekkel szavatolt semlegességére.

Melléklet

1. térkép

2. térkép

3. térkép

4. térkép

5. térkép

6. térkép

7. térkép

8. térkép

Adolphe Niel tábornok, a 4. francia hadtest parancsnoka

François Canrobert tábornok, a 3. francia hadtest parancsnoka

Jegyzetek

1. A bécsi kongresszus 1815-ben visszaadta Ausztriának a Ticino folyótól keletre eső Lombardiát és Velencét. A császári koronához tartozó Lombard-Velencei Királyság 24 000-24 000 km² területű, az 1857. dec. 31-i népszámlálás szerint 2,8 illetve 2,4 M lakosú tartomány, néhány vulkanikus hegytől eltekintve, az Alpoktól lágyan ereszkedő dombvidéken, majd síkságon terül el. Termékeny földjei gazdag aratást, fejlett szőlő és gyümölcstermelést tettek lehetővé. Az első pontos, katonai célú összehasonlítások az 1870-es években születtek, amelyek szerint búzából az átlagtermés 300-400 hl/km² volt a tiroli 8 és a karintiai 23 hl/km²-el ellentétben. Rizsből 200, egyéb szemesterményből 500-700 hl/km²-t lehetett aratni a tiroli 38 és a karintiai 102-vel szemben. A szarvasmarhára átszámított húsállatmennyiség 50/km², míg az állattenyésztéséről híres Tirolban 18, Karintiában 29 darabot tett ki km²-ként. A királyság híres volt boráról – 200 hl/km², szemben a tiroli 10 hl/km²-el –, füge, gesztenye, olajbogyó termeléséről, selyem-, gyapjúszövet- iparáról, fegyvergyárairól, cukor-, szesz- bőriparáról, márvány-, vasérc és rézbányáiról. Militärstatistische Übersicht von Nord-Italien. Wien, 1900. 2. Band. Itáliában először 1857 végén készült létszámbecslés. G. Marzoretti „Dizionario generale dei communi d’Italia” c. műve számításait idézi Hermann Reuchlin: Geschichte Italiens. III. Band. Leipzig, 1870. 280. p. Umberto Orsini: Die Italiener. In: Die Habsburgermonarchie 1848-1918. Band III/2. Hrg. Adam Wandruszka und Peter Urbanistch. Wien, 1980. 848-849. p. Wilhelm Rüstow: Der italienische Krieg 1859. Zürich, 1860. 280-281. p. Rüstow és más műveiben szereplő mérföld-láb mértékegységeket a szerző a „Marco Polo. Die Generalkarte Italien, 1:200000” Ostfildern-Novara, 1999. 1. és 2. szelvényén pontosította.^[VISSZA]

2. Nyugat felé az osztrák védelem első lépcsőjébe tartozott a Mincio melletti Peschiera és Mantua, a másodikba az Adige partján álló Verona és Legnano. Az 1850-es években Peschiera – 1500 lakos – erődje a Mincio mindkét partján, a Garda-tó közelében, a Calvi illetve szemben a Mandello nevű erődített hídfő körül 11 védműből állt, előírás szerint 6000 fős védőrséggel, 150 löveggel, 100 tonna lőportartalékkal és 6 havi élelemkészlettel – szarvasmarha, búza, kukorica, rizs – rendelkezett. Mantua – 28000 lakos – a Mincio torkolatánál, északról és keletről vizi akadályokkal zárva állt. A balparti várost körülívelő gát felett a citadella és a S. Georgio erőd uralkodott, a másik parton elsáncolt tábor terült el a Pradella, Belfiore, Migliaretto és Pietole sarokbástyákkal védve, és lezárta dél és nyugat felé az utakat. 9000 fős helyőrség szállta meg a védműveket, 382 löveggel, 6 hónapra elegendő élelemmel. Verona – 60 500 lakos – az Adige mindkét partján, négy híddal összekötve terült el. Védművei – a jobb parton 10 erőd, 16 előretolt erőd, a bal parton 5 erőd, 4 toronyerőd, 14 erősség, rondella, bástya – bevehetetlenek voltak. 25 000 fős helyőrség, 550 löveg, 1100 t lőportartalék és 8 heti élelemkészlet, amelyet a tartományból néhány nap alatt hat havira lehetett emelni, tartozott a védelemhez. Legnano – 10 000 lakos – az Adige mindkét partján kő és földerődökkel, citadellával ellátott védművekből állt, amelyek 6 havi élelmet, 1800 fős helyőrséget és 81 löveget rejtettek. Ausztria az évszázad közepéig 100 M Guldent fektetett be a négy erősség modernizálásába, falai erősítésére.
   
   Kriegsarchiv Wien (KA) Manuscripte zur Kriegsgeschichte (Manuscripte) Ms-Kg 218/1 Fasc. Mantua. KA Alte Feldakten (a továbbiakban AFA) 1859. II. Armee. 1859-13-256. I. Teil, 2. -Abschnitt.^[VISSZA]

3. Aresin: Das Festungsviereck von Ober-Italien. Wien, 1860. 8-9- p. Rüstow: 94-96., 107-110. p. Behelf zum Studium der Militär-Geographie (Behelf.). Wien, 1910. II. Band. 11-12., 15-18., 141-142. p. A négy erődön kívül Észak-Itáliában az osztrákok a hadműveleti szempontból értékes pontokon megerősített hídfőket, erődöket, erőddé átalakított várakat, citadellákat építettek, és zászlóalj-dandár erejű csapatokkal szállták meg. Milánó, Bergamo, Brescia, Padua, Loveno, Pavia, Cremona, Pizzighettone, Rocca d’Anfo, Monte Pastello, Vicenza, majd a lagunák városa, Velence mellett – 120 000 lakos, 20 000 főnyi helyőrség – S. Nicolo di Lido, Vignolo, Porto di Malamocco, Alberoni, S. Pietro, Malghera, továbbá a Pótól délre Gravellone, Piacenza, Casal maggiore, Ferrara, Parma, Modena, Bologna, Ancona, Comacchio. KA Manuscripte. Ms-Kg 218/1. Beilage 1.^[VISSZA]

4. Piemont az Alpoktól és az Appeninektől átkarolt, Lombardiától a Ticino folyóval elválasztott, Szardiniával, Savoyával és Nizzával együtt 77000 km² területű, 4,9 M lakosú ország volt. A Pó-síkságon és a dombvidéken magas hozamú mezőgazdasági – búza, kukorica, rizs, gesztenye, olaj, szőlő –, a hegyvidéken erdőgazdasági művelést folytatott. Gabonából az átlagtermés 600-700 hl/km², míg Tirolban 38, Karintiában 102 volt. Rizstermelése elérte az 500 hl-t, borból a 150-170, néhol 400 hl-t, és elsőosztályú minősége miatt fő exportcikk volt Amerika, Svájc, Németország felé. Haszonállat sűrűsége szarvasmarhára átszámítva elérte a 30-50 db/km²-t. Híres volt selyem- és gyapjúszövetiparáról. Novara az angol textiliparon kívül az egyik legjelentősebb európai központ volt. Élelmiszeripara és torinói fegyvergyárai ugyancsak jelentős szerepet játszottak Piemont gazdasági életében. A genuai tengeri kereskedelem Velence vetélytársának számított. Pénzneme: 1 piemonti líra = 1 francia franc. Ernst Förster: Handbuch für Reisende in Italien. München, 1853. 76-77. p. Grand Dictionaire Universel par Pierre Larousse. Paris, 1865. 12/971-972. Militär-statistische Übersicht von Nord-Italien. 2. Band. Piemont mellett Parma 510 000, Modena 600 000, Toszkána 1,8 M, pápai állam 2,9 M, Nápolyi Királyság 6 M, Szicilia 2,1 M lakos. G. Marzoretti után Reuchlin: 280. p.^[VISSZA]

5. Behelf: 98-101. p.^[VISSZA]

6. KA Manuscripte Ms-Kg 218/1. Übersicht der Concentrierung der Sardinische-Armee. Rüstow: 103-105. p. A legfontosabb védelmet nyújtó, a Genua-Torino vonalat záró erődökön túl Piemont biztonságát szolgálták a régi városfalak, citadellák, kőből épült kaszárnyák, megerődített kastélyok is. Elsőrangú védelemre volt alkalmas Torinóban a citadella, Tortonában a Scrivia völgyét záró erőd, a Mont Genévre hágót őriző Fenestrelle öt, egymás feletti erődje és bombabiztos, összekötő lépcsője, továbbá ugyancsak a hágót védő Pignerolo melletti – 15000 lakos –, az állami börtönnel egybeépített erősség, ahol egykor a Vasálarcos, a napkirály két katonája, Nicolas Fouquet tengernagy és Antonin Lauzun tábornagy is raboskodott, végül Szardinia szigetén Cagliari citadellája. Ernst Förster: Handbuch für Reisende in Italien. München, 1866. I. Theil. 257., 307., 331., 327. p. Karl Baedeker: Italien. Handbuch für Reisende. Leipzig, 1894. I. Theil. 54., 56. p.^[VISSZA]

7. Behelf: 102. p.^[VISSZA]

8. A parmai uralkodóház tagjai III. Károly spanyol király testvére, Fülöp Bourbon herceg leszármazottjai voltak. Az utolsó parmai herceg, Robert, Zita királyné apja, 1859-ben veszítette el címét. Zita testvérei közül történelmi szereplő volt Sixtus és a spanyol polgárháborúban Francót támogató Xavér. Modena hercege, V. Károly Mária Terézia fiának, Ferdinánd Károlynak és Beatrix von Este, Modena uralkodónőjének volt a leszármazottja. 1860-ban veszítette el trónját. Unokája Ferenc Ferdinánd trónörökös volt. Toszkána uralkodója, II. Lipót, Habsburg főherceg ugyancsak 1859-ben veszítette el trónját. Csehországban polgármester lett. Brigitte Hamann: Habsburg Lexikon. Budapest, 1990. 110-111., 256., 389. p. Hellmut Andics: Das österreichische Jahrhundert. Die Donaumonarchie 1804-1918. Wien, 1986. 612-613. p.^[VISSZA]

9. Az észak-itáliai hadkiegészítésű osztrák gyalogezredek egy része a birodalom belső területén állomásozott. Szabadságolt katonái, továbbá a 4. kiképző zászlóaljak újoncai a forradalom kitörésekor otthon tartózkodtak. Mintegy 25000 főre tehető állományuk zöme csatlakozott a forradalmárokhoz. A katonák a vereség után, csoportokba verődve, gerilla harcban igyekeztek áttörni Piemontba, Svájcba. KA Militär-Kanzlei Seiner Majestät (MKSM) Sonderreihe 1859-1-41. Az elfogottakat az osztrákok kivégezték. Reuchlin szerint egyes városokban, mint Rovigo, Brescia, ezernél is több dezertőrt lőttek agyon. Reuchlin: 135-138. p.^[VISSZA]

10. Az uralkodói elismerés legmagasabb jele a katonai Mária-Terézia-rend. Ellenforradalmi érdemekért 96 tiszt kapta meg. Az osztrák harci teljesítményekért csak egyszer osztottak ki nagyobb számú elismerést, 1809-ben. A fenti kitüntetéshez csaknem azonos szintű rendjelekből több száz díszíthette a tisztikart. Felszeghy Ferenc: A rendjelek és kitüntetések történelmünkben. Budapest, 1943. 240-246. p.^[VISSZA]

11. Közvetlen megfigyelők beszámolóiból. Walter Rogge: Oesterreich von Vilagos bis zur Gegenwart. Leipzig und Wien, 1872. 461-470. p. Heinrich Födransperg: Vierzig Jahre in der österreichischen Armee. I. Band. Dresden, 1895. 89-107. p. Karl Went von Römő: Ein Soldatenleben. Wien und Leipzig, 1904. 14-50. p. Josef Bruna: Aus den italienischen Feldzuge. Prag, 1860. 2-30. p. Reuchlin: 133-145. p.^[VISSZA]

12. KA MKSM 1850/1074, 1851/1408, KA Kriegsministerium Präsidialbüro 1851/265.^[VISSZA]

13. Reuchlin: 138-139. p. Rogge: 462. p.^[VISSZA]

14. Walter Schwingel: Die österreichische Verwaltung in Lombardo-Venezien von 1848 bis 1857. Wien, 1939. Dissertation. Manuscript. Id.: Antonio Schmidt-Brentano: Die Armee in Österreich. Boppard am Rhein, 1975. 342. p.^[VISSZA]

15. Orsini: 848-849. p. A Litta és Borromeo, az Aresi és Belgiojozo hercegi, grófi családok egyenként 1 millió lírát fizettek büntetésül, sőt az utóbbiak palotáját az osztrák tisztek először kifosztották, majd katonákkal felgyújtatták. 800 000 lírás büntetésben részesültek a Visconti és Mellerios családok. Egy ismeretlen kisgyereknek 80 000 lírát kellett fizetnie a forradalomban való részvételéért. Egy vagyonos kereskedő polgárokról összeállított lista szerint 209 személynek összesen 20 millió lírát kellett megváltásul befizetnie. Reuchlin: 138-141. p., Rogge: 466-468. p. Pénznemek: 1 osztrák Gulden = 3 líra austriace = 37 Zwanziger (huszas) = 1,13 rajnai forint = 2,61 francia franc. Közép-Itáliában a francia pénzek voltak érvényben. 1 Lajos arany = 3 francescone (scudo) = 15 itáliai líra. Eduard Lossow: Reisehandbuch für Italien. Berlin, 1853. VIII. p.^[VISSZA]

16. 1851-ig Lombardia 422, Velence 240 millió lírát fizetett hadisarcként. A falvak, hadisarc ellenében, szarvasmarhákat is leadhattak. A Veltlin járásból fennmaradt adatok szerint 1300 ökörből 800 db, 3400 tejelő marhából 1667 db maradt. A járás terméscsökkenése radikális megélhetési gondokat okozott. Az „önkéntes felajánlás” összege 120 M lírát tett ki. Reuchlin: 138-141. p. A Lombard-Velencei Királyság 1848-1851 között adókból, hadisarcból évi 70 M Guldent fizetett az államkasszába, az önkéntes felajánlás nélkül. A 36 M-ós birodalom teljes évi bevételei ugyanezekben az években alig haladták meg a 300 m Guldent. Az itáliai osztrák hadsereg a beszedett pénz egy részét felélte. Josef Wýsocki: Die österreichische Finanzpolitik. In: Die Habsburgermonarchie 1848-1918. Hrg. Adam Wandruszka und Peter Urbanitsch. Band I. Wien, 1973. 100 p. Rogge: 468. p.^[VISSZA]

17. Az állandó katonai járőrözés az utcán, az állandó katonai jelenlét a színházakban megakadályozta az összecsapásokat. A szuronyos, megbízható horvát és szerb határőrök durvasága az 1850-es években meghonosította az olasz nyelvben a „horvat” – jelentése olaszellenes, nyers, goromba, durva – kifejezést. A színházakba vezényelt szuronyos határőrök a színpad két oldalán és a földszinten álltak őrségben, és előadás közben szokásos módon karmozdulatokkal bőszítették a karzatok nézőit. Reuchlin: 141-143., 245. p. Rogge: 463. p. Went: 99. és 118. p. Bruna 1859-ben szerzett élményei szerint különösen a „Norma” és a „Simone Boccanegra” harci kórusai után tombolt a közönség a várható háborút éljenezve, amit katonai közbelépés követett. Bruna: 10-14. p.^[VISSZA]

18. KA MKSM 1852/7132. „…Man wird wider Willen auf die Vermuthung gebracht, dass die Hülfe Russlands gegen Ungarns Rebellen ein für Russland erwünschene Gelegenheit war und dass früher oder später der Zeitpunkt eintreten könne, wo Österreichs Erhebung gegen den Orient eine schickliche Gelegenheit zur Werbesserung der Lage Österreichs darbiethen könnte…” Uo.^[VISSZA]

19. KA MKSM 1853/540., Rogge: 469. p., Reuchlin: 143. p. A 28 – Reuchlinnél 16 – fogoly kivégzése előtt Radetzky megparancsolta: „…alle diejenigen, von denen nicht Aufschüsse über den Ursprung und die Rädelsführer dieses Mordattentat mit Grund zu erwarten stehen, mit dem Strange und zwar vor der gegen die Stadt gekehrten Front des Kastells, mit Gesichtern gegen die Wohnungen gekehrt, hinrichten”. KA MKSM 1853/540., Renchlin: 143. p. Senki sem lett áruló. KA MKSM 1853/1758. A letartóztatott többi személy pere elhúzódott és csak 20 halálos ítélet született. KA MKSM 1853/3022. A birtokelkobzások 978, többségében Piemontban élő család javait érintették, köztük özvegyasszonyok és gyermekek vagyonát. Súlyos külpolitikai botrány robbant ki miatta. Camillo Cavour piemonti külügyminiszter első nemzetközi sikere volt, hogy az európai felháborodást diplomáciai nyomássá fokozta, és Ausztriát meghátrálásra kényszerítette. Heinrich Friedjung: Österreich von 1848 bis 1860. Stuttgart und Berlin, 1912. 225. p.^[VISSZA]

20. KA MKSM 1853/1910. „…die dreifarbige Fahne niederzuschmettern und das Statuto abzuschaffen, alle Emigrante zu entfernen und die Lomellina militärisch zu besetzen.” Radetzkynek ekkor 95000 fős sereg állt rendelkezésére. A tábornagy kevésnek tartotta az offenzívára, mert Piemont képes volt 4 hét alatt hadilétszámra emelni haderejét, Ausztriának pedig – földrajzi és közlekedési viszonyai miatt – legalább két hónap kellett a mozgósításhoz és a katonák Itáliába szállításához. Ezért Radetzky a Bécs-Trieszt vasút igénybevételével legalább egy további békelétszámú hadtestre tartott igényt. Uo. és KA MKSM. Sonderreihe 1859-2-35. Piemont területén a Pó hatalmas, légvonalban mintegy 60 km hosszú szakaszon, déli irányú kanyart ír le. A kanyarulat kezdeténél az Alpok felől a Sesia ömlik a folyamba, délről, az Appenninek felől a Tanaro és mindkettőbe, torkolatuk közelében több, kisebb folyó és patak. A vizektől gazdagon hálózott síkság, a Lomellina, katonaföldrajzi szempontból teljesen kiszolgáltatottan terült el a Pó kanyarulatának végébe torkolló Ticinó, a határfolyó nyugati oldalán. A piemonti kormány a Pótól délre, a Tanaro partján Alessandriánál, azonnal felújítási munkába kezdett és használhatóvá tette a több hadosztály összevonására alkalmas elsáncolt tábort, a Sesia torkolatánál a Casale melletti megerődített hídfőt, hogy a támadás esetén fedezze a Genua felől Torinóba vezető vasutat és fontos hadiutat. Förster: 307. p. Rüstow: 103-105. p. Baedeker: 54-55. p.^[VISSZA]

21. KA MKSM 1853/3132, Reuchlin: 150-151. p. Velencének pl. 1,2 M lírával csökkent az adója. A mérséklésben jelentős szerepet játszott a híres ügyvédeket adó, velencei Passini család, amely baráti körével, a Torelli és Jacini család tagjaival együtt a politikai harc gazdasági eszközökkel való folytatásáról döntött. Együtt alapítottak bankokat, biztosítótársaságokat, kereskedelmi lerakatokat, továbbá befektetői csoportokat. Reuchlin uo., Rogge: 470-471. p.^[VISSZA]

22. Ausztria 1854. szeptember 7-én mozgósított. A 300000 katona – élelmezési létszám – Galíciában, Bukovinában. Erdélyben sorakozott fel, majd megszállta a dunai fejedelemségeket. A katonai vezetés a mozgósítással több, szükséges intézkedést is finanszírozott. A katonai költségek 250 M Guldent értek el, amelyek az 1854-es 366,1 M bevétel melletti a kiadásokat 531,1 M Guldenra növelték. A mozgósítást 1854 novemberében fel kellett függeszteni. Friedjung: 233-234. p., Wysocki: 91. és 93. p.^[VISSZA]

23. Piemont 1856-tól 66 zászlóaljat (egyenként 300-400 fő), 32 svadront (120-130 fő), összesen 30000 katonát tartott fegyverben, 56 majd 84, végül 120 löveget sorakoztatott fel, továbbá 15000 főre növelte Alessandria, Casale, Torino, Genua, Tortona, Pignerolo, Valenza, Cuneo, Fenestrelle, Cagliari erődjének védőseregét és több, mint 100 új löveget telepített beléjük. Flottáját, 60 hadihajóját – közte 4 fregatt, 4 korvett, 3 brigg, 6 gőzös, összesen 2900 matrózzal és 900 ágyúval – vitorlakész állapotba hozta. KA MKSM Sonderreihe 1859-1-67. KA Nachlässe B/572. Nr. 10. Denkschrift des k. k. Feldzeugmeisters Franz Grafen Gyulai. Förster: 77. p.^[VISSZA]

24. KA MKSM 1855/57, 1855/602, 1856/4001. A középitáliai osztrák uralom végét jelző, 7000-8000 fős dandárok kivonulása után a rendfenntartást a helyi lakosságból verbuvált zászlóaljak vették át. KA MKSM Sonderreihe 1859-1-ad 1. Piacezenza – 30000 lakos – 13 bástyával megerősített várfalai mögött és az öt bástyával védett citadellában 8400 katona, Bologna – 80000 lakos – erősségek nélküli városban 4700 fő, Anconában – 37000 lakos – a 700 m hosszú mólóval rendelkező, és az osztrák Lloyd társaság támaszpontját képező szabadkikötő városban 6100, Ferrara – 25000 lakos – várszerű börtönében (Torquato Tasso raboskodásának helye) és árkokkal körülvett védművében 1500 katona teljesített szolgálatot. KA Manuscripte Ms-Kg 218/1. Beilage 2. Ernst Wagner: Handbuch für Reisende in Italien. München, 1853. 280-281. p. Lossow: 56-57., 60., 72. p. Förster: 278. p.^[VISSZA]

25. A közhangulat irányítását az eltávolított Litta, Borromeo, Visconti és Mellerios családok helyett az arisztokrácia és a vagyonos polgárság kedvelt szalonjai – Clara Maffei, Theresa Casati, Stendhal egykori kedvese, Matilde Dombrowski és a velencei dogék leszármazottja, Emilia Dandolo – vették át. Befolyásukra az olaszok bojkottálták az uralkodópár tiszteletére rendezett előadásokat, udvari, álarcos és polgári bálokat, a karneválon gyászban jelentek meg. Az előkelőségek ugyanakkor a Ferenc Józsefnek és Erzsébetnek szállást adó milánói Palazzo-reale kastélyablakai alatt káprázatos kocsikorzókkal szórakoztatták a bámészkodókat, máskor tigrisbőröket akasztottak ablakaikba elszántságuk kinyilvánítására, az asszonyok párizsi ruhakölteményekben, udvarlókkal körülvéve pompáztak a Palazzo-reale előtti sétányon és a körülötte húzódó utcákban, nem vettek tudomást az uralkodó párról, a férfiak nem emeltek kalapot a császárné kíséretének hölgytagjai előtt. Az uralkodó párral szembeni közhangulat elszánt és rendkívül ellenséges volt. Rogge: 470-476. p., Reuchlin: 151-153. p. Went: 51-52. p. Andics: 185-186. p.^[VISSZA]

26. Radetzky legjobb, piemonti hírszerzője, aki 1848/1849-ben 10000 franc fizetségért felbecsülhetetlen értékű információkat adott, 1850-ben eltűnt. Az itáliai II. hadsereg törzse az 1850-es évek második felében rezidenturákat hozott létre egy-egy képzett tiszt – Marseillesben Meyhofer őrnagy, Lyonban Goumsens százados és Genfben Nischeler százados – vezetésével. Sem Piemontban, sem Közép-Itáliában nem lehetett hírszerzőket telepíteni a lakosság különleges figyelme és kérlelhetetlen Tedeschi – német – ellenessége miatt. KA AFA 2. Armee 1859-13-294.^[VISSZA]

27. Cavour 40 oldalas összefoglalót készített Viktor Emanuel számára, amelyet a milánóni Perseveranza 1883. augusztus 24-én megjelentetett. Ausztria párizsi követe, Alexander Hübner, a találkozó után három nappal belga újságokból értesült az eseményről, majd aug. 3-tól diplomáciai csatornákon keresztül a modenai és a firenzei udvarokból érkezett hírekből a megbeszélések témájára is tudott következtetni. Hübner sürgetésére Alexander Walewsky, francia külügyminiszter 1858. aug. 19-én közvetítette Napoleon válaszát, miszerint Franciaországnak lett volna oka szembefordulni Ausztriával és még Angliát és Törökországot is maga mellett tudhatta volna – a párizsi béketárgyalások alkalmával/a szerző – de nem kívánt új, európai bonyodalmakat. „Ohne Zweifel ist mir Piemont sympathisch, ohne Zweifel liebe ich Italien und ich werde den Italienern immer Beweise geben, aber nur in gewissen Grenzen und den Umständen angemessen”. Joseph Alexander Hübner: Neun Jahre Erinnerungen eines österreichischen Botschafter in Paris. Berlin, 1904. 2. Band 182. p. A tárgyalásokról: KA Nachlässe B/572/II. Geheime politische Actenstücke. Nr. 9. Constantin Bulle: Geschichte des zweiten Kaiserreiches und des Königreiches Italien. Berlin, 1890. 202-204. p. A Mont Cenis alagút 1858-ban még nem készült el, és megnyitása 1859-ben sem volt várható. A hágó legmagasabb pontján 1000 francia katona állomásozott egy kaszárnyában. Az ő feladatuk volt az út járhatóvá tétele. Márciustól nehéz járművekkel is lehetett a hófalak közötti úton közlekedni. Hírszerző összefoglaló 1859. ápr. 2-ról. KA MKSM Sonderreihe 1859-4-6.^[VISSZA]

28. A porosz trónörökös, beteg királya helyett már országa tényleges uralkodójának számított. Cavour levélben tájékoztatta párizsi követét és rajta keresztül Napoleont: „…Die sympathischen Manifestation von Seiten der Preussen haben mich aufs angenehmste überrascht. Gott sei Dank, dass Österreich durch seine Treulosigkeit (mauvaise foi – Reuchlin betoldása) es dahin gebracht, den ganzen Continent gegen sich aufzubringen.” Reuchlin fordítása. Reuchlin: 297. p. Novemberben új porosz kormány alakult, amely hűvösebb viszont alakított ki Franciaországgal, amit Párizsban és Torinóban mégis úgy ítéltek meg, hogy Poroszország nem fog Ausztria mellett háborúba lépni. I. Napoleon öccse, Jerome fia, a francia politikában szerepet vállaló Napoleon herceg vezetésével 1858 szeptemberében küldöttség utazott Varsóba, a cárhoz. Kérdésére az a válasz született, hogy Oroszország hajlandó háborúzni Ausztria ellen, ha minden szláv terület fölött szabad kezet kap. A javaslat elhárításakor kompromisszumban egyeztek meg: Oroszország a háborúban semleges marad, továbbá befolyásolja Poroszországot, hogy tartsa fenn semlegességét a hadműveletek idején. Bulle: 205. p.^[VISSZA]

29. Bulle: 206. p. Napoleon köszöntőjében Európa számára békét kívánt, azonban Hübnernek mást: „Ich bedauere, dass unsere Beziehungen nicht so gut sind, als ich es wünschte, ich bitte Sie aber, nach Wien zu berichten, dass meine persönlichen Gefühle für den Kaiser immer die gleichen sind.” Hübner először nem érezte a közvetlen fenyegetést. Másnap, január 2-án vasárnap volt, és egész Párizs háborúról beszélt. Hübner: 150-151. p.^[VISSZA]

30. KA MKSM Sonderreihe, 1859-1-39, 1859-1-44a, 1859-1-44b, 1859-1-55, 1859-1-55a. Franciaországi jelentések szerint a békeszólamokkal ellentétben a kereskedők és az ipar olyan volumenű megrendelésekhez jutottak, amelyek egyértelműen háborús felkészülésre utaltak. KA MKSM Sonderreihe 1859-1-4, 1859-1-39. Cavour és Garibaldi között is zajlott megbeszélés. A külügyminiszter a nemzeti hősön keresztül akarta lecsillapítani a forradalomra mindig kész radikálisokat az idő előtti, a katonai terveket keresztező felkelésekről. A forradalmi lehetőség ugyanakkor erősítette Piemont helyzetét a túlságosan erős francia szövetséges mellett. A forradalom és a következmények réme visszatarthatta Napoleont a szerződés megtagadásától. Bulle: 206. p.^[VISSZA]

31. KA MKSM 1858/320, 1858/3269. Jelentései és kérései érdemi válasz nélkül maradtak. Gyulai több, mint ezer lövegre, új hadosztályokra, kiképzett katonákra tartott igényt és a pénzügyi kényszer feloldására. A politikai vezetés takarékossági előírásai akadályozták a minimális katonai feladatok ellátását is. Gyulai egy 50 Guldenes számla kifizetését is csak a Katonai Kabinetiroda hozzájárulásával engedélyezhette. KA Nachlässe B/572/Nr. 10.
    
    Az osztrák haderő élén álló uralkodó, a legfőbb hadúr, katonai döntéseiben kettős vezetésre támaszkodhatott. A Katonai Központi Kabinetiroda vezetője az uralkodó első adjutánsa a miniszteri üléseken a hadsereggel kapcsolatos kérdések felelőseként jelent meg. Az ő közvetlen alárendeltje volt a Hadseregfőparancsnokság, a haderő feletti tényleges katonai-, adminisztratív-, és ítélkező hatalom birtokosa, a csapatok legfőbb irányítója. Utasításait azonban minden esetben a legfőbb hadúron keresztül adhatta ki, ezért felterjesztéseivel nem kerülhette meg a Katonai Kabinetirodát. A kettős vezetés lelassította az ügyintézést, megfosztotta a csapatok igényeit és feladatait legjobban ismerő főparancsnokságot az önállóságtól, sürgős tennivalók esetén pedig megakadályozta a gyors reagálást.^[VISSZA]

32. KA MKSM Sonderreihe 1859-1-1. Schlitter kevesebb, mint 2 milliót számolt az összes kiadásokra. Uo.^[VISSZA]

33. KA MKSM Sonderreihe 1859-1-67. Uebersicht der Concentrierungs-Bereitschaft der k. sardinischen Armee. Hugo von Czeschka: Österreichs Krieg gegen Frankreich und Piemont im Jahre 1859. Wien, 1912. 17-18. p.^[VISSZA]

34. KA MKSM Sonderreihe 1859-1-34., 1859-3-ad 6. Stand der französischen Armee. Handbuch für Heer und Flotte. Hrg. Georg von Alten. Berlin–Leipzig–Wien–Stuttgart, 1911. Band 3. 806-807. p. Rüstow: 64-70., 76-77. p. A francia lovasság békében kevés lóval rendelkezett. A háborúk kezdetén többnyire nem sikerült elegendő bevetésre kiképzett lovat alkalmazni, ezért a lovasezredek létszáma alacsony maradt. Aresin: 23-24. p.^[VISSZA]

35. KA AFA II. Armee 1859-13-294. KA MKSM 1858/2901. A rakétakocsikon mozgatható sínekről 10,5 kg-os rakétákat lehetett kilőni, igen nehézkes célzással. KA MKSM 1850/964. Tisztek és nem kombattáns hivatásosok nélkül a létszám 680000 főt tett ki. A pénzügyi katasztrófa kihatásai miatt a hadvezetés radikálisan csökkentette az újoncok számát – 150000 helyett 100000 majd 85000 – és növelte a szabadságra küldhetők számát. Adolf von Horsetzky: Kriegsgeschichtliche Übersicht der wichtigsten Feldzüge seit 1792. Wien, 1913. 388. p. A hadiflották összehasonlításakor Ausztria számban és ágyúban gyengébb volt, mint a szövetségesek. Anglia tengeri egyeduralmát jelzi: 27000 kereskedelmi-, 556 hadihajó, 155 ágyúnaszád 16000 ágyúval. Aresin: 23-24. p.^[VISSZA]

36. Wilhelm Rüstow: Geschichte der Infanterie. Gotha, 1858. Band 2. 374-375. p. A közelharc túlhaladásáról Rüstow: „…wir schicken alle unsere Tirailleurs, soviel wir irgend können, auf einmal vorauf, behalten nur soviel Mannschaft geschlossen zurück, als nothwendig ist, um das Feuergefecht durch Ablösung zu nähren .. also in Companiecolonnen auf, – denn es giebt keinen Bayonettenangriff mehr.” Rüstow Band 2. 360. P.A hegyes lövedékű Minié fegyver előnyeiről: Caesar Rüstow: Das Minié – Gewehr und seine Bedeutung für den Kriegsgebrauch. Berlin, 1855. 82-84. p.^[VISSZA]

37. Horsetzky: 397. p.^[VISSZA]

38. KA MKSM Sonderreihe 1859-1-44a, 1859-1-45, 1859-1-55, 1859-1-55a. Rüstow: 60-64. p.
    
    A piemonti hadseregnek a ligur, a lomellinai, a savoyai argó helyett meg kellett tanulnia az egységes, olasz parancsszavakat is. Alfons Lamarmora, piemonti tábornok, a Krímbe küldött csapatok parancsnoka 1855-ben: „…die piemontesischen Truppen seien 1848 aus der Lombardei als ärgere Kroaten (antiitalienischer, roher – Reuchlin magyarázata) zurückgekommen, denn die Kroaten selbst es gewesen; aus der Krim seien sie als Italiener heimgekehrt.” Reuchlin: 245. p.
    
    Az 1850-es években Piemont rendkívüli intézkedéseket hozott az ipari fejlődés igényeinek megfelelő oktatás fejlesztésére. Jelentősen növelte a fiú- és különösen a leányiskolák számát – polgári tanerők 500 líra /500 francia franc évi fizetéssel tanítottak egyházi személyek helyett – továbbá országos esti felnőttiskolai hálózatot alakított ki, amely a katonai felnőttoktatással párhuzamosan működött. Reuchlin: 228. p.^[VISSZA]

39. „Est is keine Armee in Europa, welche in ihrer ganzen Charakteristik noch so viele mittelalterliche Erscheinungen zeigt, wie gerade die k.k. österreichische…” Julius v. Wickede: Vergleichende Charakteristik der k.k. österreichischen, preussischen, englischen und französischen Landarmee. Stuttgart, 1856. 1. p. Horsetzky: 386-390. p. Az 1854-ben végzett felmérések szerint írástudó volt az újoncok között: Salzburg, Alsó- és Felső-Ausztria 82,6%, Csehország 57,3%, Steiermark: 46,6%, Morvaország, Szilézia: 35,8%, Lombard-Velencei Királyság: 28%, Isztria: 15,8%, Magyarország: 10,5%, Horvátország és Szlavónia: 3,4%, Dalmácia: 2,3%, Galícia: 2%, mesterséghez értő ember a hadseregben 10%. Az összefoglaló szerint az újoncok rossz fizikai képességűek, lomhák, jelentéktelenek, csúnyák és csak korlátozottan képezhetők. KA MKSM 1856/2033., 1857/3191. Az osztrák hadsereg fizikai, morális és taktikai hátrányairól: A.d.A.: Beleuchtung der Broschüre „Warum unterlag Oesterreich”. Wien, 1861. 54-59. p.^[VISSZA]

40. KA Nachlässe B/572. Nr. 10.
    
    Az 1859 január elején érkezett 3. hadtesttel együtt a II. hadsereg élelmezési létszáma: 3. hadtest: 17000 fő, 3200 ló, 48 löveg; 5. hadtest: 18000 fő, 1800 ló, 52 löveg; 7. hadtest: 20000 fő, 2200 ló, 56 löveg; 8. hadtest: 2100 fő, 2300 ló, 66 löveg; Partvidéki megszálló erő: 5000 fő.
    
    KA MKSM Sonderreihe 1859-1-62b.^[VISSZA]

41. Kuhn emlékirata. KA AFA II. Armee 1859-13-294. I. Anhang. Kuhn a krimi háború tapasztalati alapján kétségesnek tartotta hadtest erejű francia kötelékek partraszállását erődökkel védett partszakaszokon. Uo.^[VISSZA]

42. KA MKSM Sonderreihe 1859-2-35., továbbá 1859-2-66., 1859-2-66a. Gyulai figyelmeztetett arra, hogy 1849-ben Radetzkynek Piemonttal szemben 95000 katonája volt, amiből 50000 szuronyt és 120 löveget tudott hadműveletekre vezényelni, mégis ki kellett ürítenie Milánót. KA MKSM Sonderreihe 1859-2-35. A partvidék legsebezhetőbb pontjai – Velence, Pola, Cattaro, Ragusa a Gravosa öböllel – tenger felől a francia-piemonti flottától, szárazföld felől olasz vagy montenegrói felkelőktől támadható kikötők voltak, továbbá a Ragusa és Cattaro bejáratánál fekvő sziget Lissával, a Lombardia és a birodalom közötti fő közlekedési vonalat biztosító Trieszt, végül a Pó torkolatát védő Ancona ugyancsak ki volt szolgáltatva a túlnyomó tengeri fölénnyel rendelkező, ellenséges hajóhadnak. A többi kikötőt – Fiume, Lussin Piccolo, Zengg, Zara, Sebenico, Lesina, Comacchio, Budua, Castelnuovo, Castel Lastia, Knin, Spalato, Risano Perasto – illetve a 80 km hosszú dalmáciai partszakaszt mindössze 583 erődlöveg védte. Triesztet 140, Velencét 160, továbbá az osztrák flotta zöme, 23 hadihajó. Anconából lövegeket kellett leadni Velence számára. Az ágyúnaszádokból 234 hajóágyú és a birodalmi erődökből nehéz lövegek Triesztnek jutottak. KA MKSM Sonderreihe 1859-2-42., 1859-2-42a., 1859-2-42b., 1859-2-42c., 1859-3-32., 1859-4-86c., 1859-4-100c.^[VISSZA]

43. KA MKSM Sonderreihe 1859-2-5., 1859-2-35., 1859-2-35a.^[VISSZA]

44. KA MKSM Sonderreihe 1859-1-44a., 1859-1-55, 1859-2-ad7, 1859-2-69., 1859-2-78c.
    
    Hírek érkeztek a hadikészülődés egyéb részleteiről is. A francia hadvezetés szerződést kötött két párizsi céggel 2 millió adag zöldség, két bordeauxi céggel 2 millió porció bor és konyak március 7-én befejezendő szállításáról, a mediterrán vasút igazgatóságával kötött megállapodásról, miszerint a vasút Párizs és Marseille között 8 napon belül átszállít 50000 katonát és felszerelést, személyenkint és tonnánkint 7 centimes /francia mérföld – 4 km – tarifáért, 5000 vagonnal. A piemonti hadvezetés pedig 110000 egyenruhát rendelt genuai cégeknél. KA MKSM Sonderreihe 1859-2-58., 1859-2-ad69. Az önkéntesek 50 franc jutalompénzt és napi 80 centimes zsoldot kaptak. KA MKSM Sonderreihe 1859-2-66b.^[VISSZA]

45. Hübner: 171-175. p. Rüstow: 17-20. p.^[VISSZA]

46. KA MKSM Sonderreihe 1859-3-6., 1859-3-ad6., 1859-3-10a.^[VISSZA]

47. A Habsburg birodalom politikai vezetése először január 19-én akarta megvitatni a háborús feszültség okait és a tennivalókat. A döntést februárra halasztották. A február 19-i értekezletről KA MKSM Sonderreihe 1859-2-73a. KA Nachlässe B/572. Nr. 10. KA Manuscripte Ms-Kg. Nr. 217. „Feldzug in Italien. Politische und diplomatische Geschichte.” I. Abtheilung. Bulle: 210. p.^[VISSZA]

48. KA MKSM Sonderreihe 1859-2-73., 1859-2-73a., 1859-2-73b., KA Nachlässe B/572. Nr. 10.^[VISSZA]

49. KA MKSM Sonderreihe 1859-2-35., 1859-2-35a.^[VISSZA]

50. KA MKSM Sonderreihe 1859-2-73. Az intézkedés kiterjedt a partvidék védelmére is: fel kellett tölteni az erődök lövegszámait az előírt szintre, továbbá a védő helyőrségek kiegészítésére 12000 főnyi mozgó köteléket kellett felállítani. KA MKSM Sonderreihe 1859-2-80.^[VISSZA]

51. KA MKSM Sonderreihe 1859-2-77., 1859-2-90.^[VISSZA]

52. KA Manuscripte Ms-Kg Nr. 217. Friedjung Henrik: Harcz a német hegemóniáért (1859-1866) Budapest, 1902. I. kötet. 14-17. p. Egy porosz tiszt, M. A-n: Der Krieg in Italien 1859. Leipzig, 1873. 7-12. p. Schmidt-Brentano: 215. p.^[VISSZA]

53. KA AFA II. Armee. 1859-13-294. Karton 2210.^[VISSZA]

54. Uo.^[VISSZA]

55. KA MKSM Sonderreihe 1859-3-33., 1859-3-58b., 1859-3-58d. KA Nachlässe B/572.Nr. 10.^[VISSZA]

56. KA Manuscripte Ms/Kg. Nr. 217., Ms/Kg. Nr. 282.
    
    A Gyulai által megadott márciusi létszámból 13000 fő volt a kiképzetlen újonc, a betegek száma elérte a 26000 főt. A hadvezért aggasztották a szállító lépcsők működésképtelenséget okozó lóhiányai is, amelyek egyébként még májusban sem kapták meg a szükséges igásállatokat. KA Nachlässe B/572. Nr. 10. KA MKSM Sonderreihe 1859-4-7c., 1859-4-7i. A partvédelem a birodalmi erődök ágyúin kívül többszáz hajóágyút is kapott, a dalmáciai szakaszon az erődök közötti sávokban hegyi ütegek álltak fel, a kikötőkben a flottaegységeket Lloyd gőzösök – Pola 2, Lissa 3, Cattaro 4 és 1 vitorlás fregatt, Gravosa 2, Zara 1 – egészítették ki. KA MKSM Sondedrreihe 1859-4-70.^[VISSZA]

57. KA MKSM Sonderreihe 1859-3-33. KA Nachlässe B/572.Nr. 10. A megszálló illetve erődhelyőrségekből kellett csapatokat vezényelnie Tirol védelmére és a Brescia-Scala völgy, a Tonale-hágó, az Adda–folyó völgye, és a Brenner-út lezárására. KA MKSM Sonderreihe 1859-4-70.^[VISSZA]

58. KA MKSM Sonderreihe 1859-3-76., 1859-3-77., 1859-4-6., 1859-4-ad6., 1859-4-115., 1859-4-147b.
    
    A jelentések közölték, hogy a francia hadi készülődés annyira nyílt, hogy a plakátokon jelennek meg a felhívások a kereskedőházak számára a búza, kukorica, kétszersült, kávé, cukor, bor, konyak, marha szállításáról, Lyonban lerakva, április 1-i átadásra. Külön felhívás jelent meg 35000 piemonti egyenruha gyártására, ugyanazzal a határidővel. Hírek érkeztek arról is, hogy április elejéig Strassburgban vonatra rakták a vontcsövű lövegek első sorozatát, 30 db-ot és Lyon felé szállították, továbbá, hogy a francia flotta feltehetőleg nem támadja Anconát kedvezőtlen fekvése miatt, a trieszti partraszállás tervét megváltoztatták és Fiumét jelölték ki célpontnak, hogy a magyar forradalmárok csatlakozhassanak, végül arról is, hogy az angol admiralitás a Csatornán hagyott 7 sorhajó és 100 partvédő hajó kivételével valamennyi európai egységét, közülük 27 sorhajót és gőzös fregattot, a Földközi–tenger és az Adriai–tenger csatlakozása közelébe, feltehetőleg Korfu kikötőjéhez rendelte. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-73f.
    
    A hadüzenetet megelőző átkelésről ír a francia gárda egy kapitánya is. Maurice v. Herisson: Tagebuch aus dem italienischen Feldzuge. Augsburg und Leipzig. 54-58. p.^[VISSZA]

59. KA Memoires II/34. FZM. Hess: „Über die gegenwärtige politische Stellung Preussens.” KA Manuscripte Ms-Kg. Nr. 217.^[VISSZA]

60. KA Manuscripte Ms-Kg. Nr. 217. A párizsi osztrák követ figyelmeztette Walewskit: „…Sollte der Krieg mit Österreich ausbrechen, müssen sie sich daher die Bildung einer gewaltigen Tripel-Allianz gegen Sie gefasst machen und Sie haben noch zu befürchten, dass sich, früher oder später, auch Russland dieser anschliese. Mit einem Worte, wenn besiegt, riskiert der Kaiser – was sage ich riskiert – verliert er seine Krone; wenn siegreich, bringt er die Koalition zustande … Nehmen wir an, dass sie Sieger und mithin die Herren von Italien, vom Mittelmeere bis zu Adria sein werden. Hand aufs Herz, berechtigt uns die Haltung, zu hoffen, dass England, Deutschland und Preussen kaltblütige Zuschauer bleiben werden, wenn Östtereich ernste Niederlagen erleiden sollte? …” Hübner: 242. p.^[VISSZA]

61. W. A-n. porosz tiszt: 7-12. p. Otto von Bismarck: „…A jó osztrákok egészen olyanok, mint a Szentivánéji álom kézművesei. Keletet meghódítanák, Itáliát kormányozni szeretnék, Németországban játszanák az oroszlánt, az európai politikában rendelkeznének velünk, a német kérdéseket megoldanák nélkülünk és mindezért még csak azt sem mondják, hogy Isten fizessen meg érte.” Friedjung: Harcz … I. kötet. 16. p.^[VISSZA]

62. KA MKSM Sonderreihe 1849-4-14., 1859-4-14d., 1859-4-14h., 1859-4-16., 1859-4-70., 1859-4-119.A Gyulainak küldött tájékoztatásból: „… Ob eine Schwächung der Armee in Italien später eintreten wird, hängt von Umständen ab, namentlich davon, wenn der Hauptkrieg an den Rhein verlegt werden, und so französische Kräfte von Italien abgezogen werden können, oder auch wenn in Mittel-Italien Zustände eintreten, die eine Detachirung zur unabweislichen Notwendigkeit machen…” KA Nachlässe B/572. Nr. 10.^[VISSZA]

63. KA Nachlässe B/572. Nr. 10.^[VISSZA]

64. Friedrich Engel - Jánosi: „L’Ultimatum austriaco del 1859” c. tanulmányát – in: Regio Instituto per la Storia del Risorgimento, Roma, 1938 – ismerteti Schmidt-Brentano: 216. p. Reuchlin: 319. p.^[VISSZA]

65. KA MKSM Sonderreihe 1859-4-70., 1859-4-93. A hadműveletekre vezényelt kötelékek közül magyarországi katonákból állt az 5. hadtest, a többi hadtestben néhány magyar gyalog- és lovasezred szolgált, mintegy 30000 fővel. A megszálló erők zöme csaknem 30000 fő magyarországi volt. Uo.^[VISSZA]

66. Friedjung: Harcz… 16-17. p. Czeschka: 11. p.^[VISSZA]

67. Reuchlin. 316. p. Cavour közvetlen környezete beszámolt a politikus teljes összeomlásáról. Többször eljutott az öngyilkosság gondolatáig, ivott, majd végül a nyolc esztendőn át előkészített, egész Itáliára kiterjedő forradalom, az Ausztriával szembeni háború mellett döntött. „…und wenn Italien im Blute liege, werde Frankreich wohl ode übel marschieren müssen.” Bulle: 212. p.^[VISSZA]

68. KA MKSM Sonderreihe 1859-4-91a.^[VISSZA]

69. Hírszerző jelentések. KA MKSM Sonderreihe 1859-4-115., 1859-5-4a., 1859-5-4b.^[VISSZA]

70. Hübner: 257. p.^[VISSZA]

71. KA MKSM Sonderreihe 1859-4-145., 1859-4-ad145., 1859-5-5.^[VISSZA]

73. KA AFA II. Armee 1859-13-294. Karton 2210. Die französische Armee auf dem Exercirplatz und im Felde. Mit einem Rückblick auf den Feldzug in Italien im Jahre 1859. (Olberg/a szerző) Berlin, 1861. A továbbiakban Olberg: 76-77. p., Von einem preussischen Offizier (Otto/a szerző): Der Feldzug von 1859 in Italien. Thorn, 1863. A továbbiakban Otto: I/62-63. p. A Scrivia, Curone, Staffora-patakok a Lomellinával szembeni dombvidéken és mélyföldön át csaknem párhuzamosan futottak az Appenninek észak felé, és torkollottak a Póba.^[VISSZA]

74. KA AFA II. Armee 1859-13-294. Karton 2210. A létszámokból azonban a harctéri tapasztalatok alapján mindig le kellett vonni 10%-ot, a maródiakat, a zenészeket, a tisztiszolgákat és az adminisztratív okokból éppen elvezényelteket. KA MKSM Sonderreihe 1859-4-70, 1859-4-93.
    
    Der Feldzug in Italien 1859. Név nélkül. Leipzig, 1867. 18-19, 21. p., Czeschka: 14-16. p.^[VISSZA]

75. Nüscheler, genfi osztrák katonai megbízott április 21-én táviratozott Bécsbe és Gyulainak, hogy Párizsban minden vezető személyiség a háború azonnali megkezdésére készül és Napoleon április 25-én kiadja a hirtelen elvonulásra szóló parancsot. A csapatok pedig fegyverben állnak és indulásra készek. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-4b. KA MKSM Sonderreihe 1859-4-145, 1859-4-ad 145. Menschengen, a torinói svájci konzul április 26-án, délben feladott táviratában jelezte Gyulainak, hogy a francia csapatok nemcsak megindultak Culozból, Brianconból a Mont Cenis- és a Mont Genévre-hágók felé, illetve hajóra szálltak Marseilles-ben, hanem arról is, hogy Susában már francia kötelékek állomásoznak. KA MKSM Sonderreihe 1859-4-115. A belga külügyminiszter május 1-jén táviratozta osztrák kollégájának, hogy már jelentős francia erők sorakoztak fel Torinóban és a Casale-Alessandria vonalon. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-5a. A korai, francia felvonulás hírét megerősítették Gyulai hírszerzői is. KA MKSM Sonderreihe 1859-4-147, 1859-4-147a, 1859-4-147b. A torinói kormány május 1-jei hivatalos közleménye az április 29-i adatokat közölve 50.000 francia katona jelenlétéről tudósított. A bécsi „Neueste Nachrichten” május 1-jei száma több tízezer francia katona piemonti felsorakozásáról írt. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-5a, 1859-5-5b. A brüsszeli „Independance belge” május 1-jei száma ugyancsak megerősítette a fenti hírt. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-73a.^[VISSZA]

76. Menschengen adatokat is közölt Gyulaival. Szerinte a franciák a keskeny, meredek hágókon keresztül, naponta 7000 katonát tudnak 25-től kezdve átdiszlokálni, a Marseille-Genua közötti csapatszállító hajók kapacitása napi 10000 főre tehető. Beszámolt arról is, hogy Garibaldi zászlóaljai éppen a Lago di Maggiorétól délre összpontosulnak és szándékaik szerint be kívánnak törni Észak Lombardiába. KA MKSM Sonderreihe 1859-4-115. Canrobert tábornagy 50 éves volt, a St. Cyr vezérkari akadémiáján végzett. 1839-1850 között Algériában harcolt. Jelentős szerepet játszott Napoleon államcsínyjében, ezért az uralkodó első hadsegédjévé léptette elő. A krími háborúban sikertelenül szerepelt, nevetségessé tette magát az angolok előtt. Le kellett váltani beosztásából. 1857-től tábornagy. Baraguay I. Napoleon egyik ismert tábornokának a fia, 64 évesen öreg hadtestparancsnokként érkezett Itáliába. Harcolt a korzikai hadjárataiban 1812-1815 között – egyik karját elvesztette – majd 1830-1848 között Algírban. 1850-ben III. Napoleont támogatta és Párizs katonai kormányzója lett. Semmilyen kiemelkedő győzelem nem fűződött nevéhez. Az 57 éves Niel altábornagy az itáliai hadjáratban a legmagasabb végzettségű és tudású katona volt. Politechnikai középiskolát, Metz-ben hadmérnöki akadémiát végzett. 1837-1848 között az algériai háborúban, 1849-ben a római expedíciós hadtestben, 1854-ben a krimi háborúban tüntette ki magát. Mac Mahon tábornok vakmerő, vállalkozó szellemű tisztként vált híressé. 1807-ben született. Algériában a főparancsnokságig minden beosztásban tapasztalatokat szerzett. A krími háborúban a megvert Canrobert csapataival vakmerő rohamot intézett a Szevasztopol kulcsának számító Malakoff torony ellen és bevette. Regnaud 1858-ban, 63 évesen lett tábornagy. 1812-1815 között I. Napoleon katonájaként, majd a görög szabadságharc önkénteseként emelkedett a ranglétrán. Szolgált Algériában is. III. Napoleon a katonai hatalomátvételben játszott szerepe és I. Napoleon alatti hűsége elismeréseként először hadügyminiszternek, majd a gárda parancsnokának nevezte ki. KA MKSM Sonderreihe 1859-4-147c, 1859-5-1. Grand Dictionaire Universel par Pierre Larousse. Paris, 1865.^[VISSZA]

77. A hágókon átkelő csapatok fáradalmairól és veszteségeiről számol be: MKSM Sonderreihe 1859-5-73a., továbbá a brüsszeli „Independence” május 1-i száma. Útközben Canrobert egyik hadosztályparancsnoka meghalt, helyét Trochu tábornok vette át.^[VISSZA]

78. Otto: I/63p, Bruna: 37-39. p. Behelf: 38-39. p.
    
    P. F. G. : Eine militärische Denkschrift. Frankfurt am Main. 1860. 39-41.p.^[VISSZA]

79. Frankreichs Offensiv- und Defensivkraft. Als Manuscript gerdruckt. München, 1860. 51-56., 58.p. A gyors kötelékmozgás és futás előnyeit a francia csapatok először a krími háborúban használták ki a hagyományos menetekhez szokott oroszokkal szemben. Inkermann mellett a heves tűzharcban egy francia hadosztály a veszteségeket minimálisra csökkentő, 500 m-es futással döntő csapást mért kézitusában a szuronyrohamra nehézkesen szétbontakozó, fellazult hadrendű orosz kötelékekre.
    
    A vonalezredek zászlóaljainak első két – gránátos és voltigeur – százada a harcban éppúgy a csatárláncokban vívott tűzharc alapköteléke volt, mind a gárda –, az idegenlégiós-, a vadász-, a zuáv- és az északafrikai turco zászlóaljak. P. F. G.: 19. p.^[VISSZA]

80. Olberg: 40. p., P. F.G.: 10-14.p.^[VISSZA]

81. KA MKSM Sonderreihe 1859-4-147b. A párizsi katonai megbízott 1859. április 29-i távirati jelentése Bécsbe. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-1. A „Gazetta de France” napilap május 1-jei számának közlése a pontos hadrendről.^[VISSZA]

82. „Als oberster Kiegsherr stand Franz Joseph keineswegs im Gegensatze zu den Vorstellungen seiner Zeit. Sind es doch gerade die fünfzigen Jahre gewesen, die in allen Monarchien Europas den Geist des Militarismus erstarken sahen, … ging es nicht anders zu wie in Österreichs des jungen Franz Josephs. Soweit es auf die Armee ankam, sind die europäischen Monarchen allesamt seit Jahrhunderten Selbstherrscher gewesen. Dass Franz Joseph aber seine militärische Allgewalt auf den ganzen Bereich des staatlichen Lebens den Mut, ja fast Verwegenheit besass, gibt ihm seine einzigartige Stellung in der europäischen Geschichte der zweiten Hälfte des neunzehten Jahrhunderts.” Joseph Redlich: Kaiser Franz Joseph von Oesterreich. Berlin, 1928. 214. p.^[VISSZA]

83. Nikolaus Preradovich: Die Führungschichten in Österreich und Preussen. Wiesbaden, 1955. 56. p.
    
    Wickede: 455.p.^[VISSZA]

84. KA MKSM 1856/2033. Lorenz Stein: Die Lehre vom Heerwesen. Stuttgart, 1872. 211.p. „Der Kaiser machte sich zum Kriegsherrn dass heisst zum Commandanten des Heeres, Graf Grünne, einer Eimigratenfamilie entsprossen, wurde als 1. Generaladjutant hierdurch dessen eigentlicher Gebieter. In allen Vorurtheilen befangen, die Leute seine Schlages, verwechselte er Rücksichtslosigkeit mit Energie … Er verstand vom Metier nicht das mindeste und fühlte auch nicht einmal das Bedürfniss, diesen Mangel durch eine passend gewählte Umgebung einigermassen zu ersetzen. Alle höheren und selbstständigen Commandostellen wurden natürlicherweise an Gleichgesinnte vergeben und alle Persönlichkeiten, welche durch ihre Thaten im Felde einigen Ruf hatten, ohne Federlesens beseitigt, sobald sie nicht der herrschenden Clique angehörten. Man hielt die infamen Inhabersrechte aufrecht … da es der in Oestreich allmächtigen Aristokratie bequem ist, ihre Sprösslinge und Clienten mittels dieses Systems zu poussieren…” Der Feldzug 1859. 6. p.^[VISSZA]

85. KA MKSM Sonderreihe 1859-4-143. KA MKSM 1859/2284. Moriz Angeli: Wien, nach 1848. Aus dem Nachlasse. Wien, Leipzig, 1905. 222-229. p.^[VISSZA]

86. Olberg: 80-84.p. A legalacsonyabb származású, 1804-ben született Benedek Lajos – Radetzky soproni orvosának a fia – a tábornagy befolyására, az első protestánsként, a bécsújhelyi tiszti akadémiát végezhette el.” Rendíthetetlenül bátor katona” – tartotta róla patrónusa. Beosztottai bíztak benne, mert szigorúsága ellenére csak sikereket ért el velük. Benedek, kisebb megszakításokkal, Radetzky mellett szolgált. A brémai születésű, régi frank nemzetségből származó Zobel 1813-tól szolgálta a Habsburgokat. Részt vett az 1821-es nápolyi, az 1831-es római expedícióban, majd Radetzky alárendeltségében, 1848/1849-ben jól harcolt. A Milánó, Melegnano, Novara melletti csatákban kiérdemelte a „mészáros” nevet, mert nem kímélte katonái életét és megszerezte győzelmeivel a tábornoki rangot. Stadion gróf előkelő körökből származott, de előmenetelét a tábornagy alatt vívta ki. Radeztkyt nem érdekelték beosztottja lovassági karrierről szőtt álmai. Kikényszerítette belőle a gyalogsági harccal kapcsolatos tudást, kitartást és végigjáratta vele a katonai szamárlétra fokait. Energikus tábornokot faragott belőle. Militärischen Aphorismen aus Österreich. Von einem österreichischen Soldaten. Leipzig. 1860.^[VISSZA]

87. Der Feldzug 1859. 8.p. Die franösische Armee. 80. p. Militärische Betrachtungen über einige Erfahrungen des letzten Feldzuges und einige Zustände deutscher Armeen. Darmstadt, 1860. 12-15. p.^[VISSZA]

88. Der Feldzug 1859. 6., 10.-11. p. Eduard Bartels: Oesterreich und sein Heer. Leipzig, 1866. 12. p. Antonio Schmidt – Brentano: Die Armee in Österreich. Boppard am Rhein, 1975. 456. p. „Die höheren Befelshaber, zumeist dem Hofadel angehörig, zeigten ihre Missachtung gegen die bürgerlichen Canaille, welcher beinahe das ganze Offizierscorps entsprungen ist, unverhohlen und fanden natürlich nur zu viele Stabsoffiziere, welche durch Brutalität und Rohheit deren Zuneigung gewinnen und hierdurch ihre Carriere beschleunigen wollten.” Der Feldzug 1859. 8. p.^[VISSZA]

89. KA MKSM Sonderreihe 1859-4-7c, 1859-4-7i. KA Manuscripte MS/Kg. Nr. 217. MS/Kg. Nr. 282. KA Nachlässe B/572. Nr. 10. Der Feldzug 1859. 10.-11. p. Gyulai lojalitása megkérdőjelezhetetlen volt. 1849. június 13-án, trieszti parancsnoksága alatt, a szabadságharc támogatására dezertáló 12. huszárezred két osztályából az elfogottak között az osztrák hadseregben fél évszázada ismeretlen brutális büntetést hajtatott végre. Agyonlövette az összes tiszthelyettest és minden tizedik katonát. KA MKSM 1848/49. Nr. 66 ˝. Április végén a II. hadsereg hadi állománytáblája szerinti létszámból még mindig hiányzott 241 tiszt, 30000 katona és 15000 ló. KA MKSM 1859/969, 1859/2113.^[VISSZA]

90. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-4a. Április 25-i felterjesztés. A parancsnok és vezérkari főnöke közötti, a hadjáratra vonatkozó központi akarattal szembeni nézetazonosság nem zárta ki az ellentéteket. Gyulai a hadjárat utáni memorandumában élesen bírálta a Központi Katonai Irodát, hogy megtörte korábbi törzsét a hozzá közelállók leváltásával, Kuhn vezérkari főnöki kinevezésével, amivel a csapatok között élvezett tekintélyét „mutwillig und vieleicht böswillig erschüttert.” Elismerte, hogy hiányos harci tapasztalatok birtokában igyekezett vezetni hadseregét, de a közvéleménytől oly nagyon várt 1848/49-es sikerek elmaradása miatt nemcsak ő a felelős. „…Oberst Franz Freiherr von Kuhn der ihm gestellten grossen Aufgabe nicht gewachsen war…”. KA MKSM 1859. Separat Fascikel 73. Nr. 19.^[VISSZA]

91. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-29., 1859-5-80., 1859-5-80b. Schaffgotsche altábornagy, a beosztásukban jelentéktelen szerepet játszó, arisztokrata társaihoz hasonló felkészültségű katona volt. Egyetlen, említésre méltó, hadvezéri teljesítményéről porosz elemzők adnak hírt: „…Solferinónál az osztrák hadsereg drámája a 9. hadtest túlzottan szétaprózott hadrendjével és külön-külön végrehajtott manővereivel kezdődött…”.Otto: III/225. p.^[VISSZA]

92. A trieszti vasúti végállomás és a Velence közötti hajóút sebezhetőségére a trieszti műszaki parancsnok Möhring ezredes és Vilmos főherceg április 19-én figyelmeztetett. Helyette a Trieszt– Casarsa utat javasolták. KA MKSM Sonderreihe 1859-4-100c. Grünne szilárdan hitt abban, hogy „…politikai okokból nem várható francia támadás az Adriai-tengeren.” KA MKSM Sonderreihe 1859-5-49.^[VISSZA]

93. A porosz vezérkar megbízásából, v. Fischer ezredes irányítása alatt egy W. A-n nevű tiszt „Der Krieg in Italien 1859. Leipzig, 1873.” c. könyve elemezte a bécsi Katonai Iroda hallatlan tévedéseit. A könyv legfontosabb fejezete „Gyulai’s Ehrenrettung” – „Gyulai becsületének megmentése” –címet viselte és a Ferenc Józseffel szembeni, osztrák szolgai történetírás álobjektivitását kritizálta. A porosz vezérkar készülő elemzéséről az „Osterreichische – Ungarische Wehrzeitung” 1872. november 20-i száma adott hírt.^[VISSZA]

94. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-49. A II. hadsereg adjutánsi szolgálata május 2-án fejtette meg a táviratot (Pöckh őrnagy) és az esetleges tévedés miatt Grünne később Kuhn ezredest vonta felelősségre. A vezérkari főnök azonban visszautasította a vizsgálatot, hivatkozva arra, hogy az osztrák katonai hierarchiában az adjutánsi szolgálat teljesen független a vezérkartól és egyes egyedül Grünne alá rendelt testületként Grünne parancsai alapján működik. A távirat körüli, későbbi találgatások megkerültek két fontos kérdést: miért tartott 24 óra hosszat a dekódolás és Gyulai számára a jelentés átadása, ha egyáltalán volt tévedés, továbbá miért hallgat az osztrák vezérkari összefoglaló az eredeti távirat ominózus félreértéséről? KA AFA II. Armee 1859-13-294. Karton 2210. Grünne május 4-i utasítása szerint a 9. hadtest öt dandárjának a Gyulai által meghatározott feladatokat kellett végrehajtania. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-29., 1859-5-ad 29.^[VISSZA]

95. Schmidt-Brentano: 241. p. Valamennyi számottevő osztrák történész – Czeschka, Friedjung, Horsetzky és mások – az egész hadjárat kudarcának kezdetét vezetik vissza Gyulai félreértett táviratából következő tétovázására, aki, ahelyett, hogy gyors csapással kikapcsolta volna a piemontiakat, majd külön-külön megverte volna a részenkint érkező franciákat, „csak vonulgatott a Lomellinában”. Ezzel kisebbíteni lehetett Ferenc József felelősségét, aki Solferinónál ugyanezzel a francia csoportosítással került szembe és 9 hadtesttel és 2 lovashadosztállyal rendelkezve megsemmisítő vereséget szenvedett. KA Manucripte MS/Kg 218/1. Egyedül Manfried Rauchensteiner „Zum Operativen Denken in Österreich 1814-1914” ÖMZ 5/1974 c. cikkében ítél objektiven: „Ein mehrfaches „zuspät” und „Mit halben Mitteln” hatte zu den Niederlagen geführt.”^[VISSZA]

96. KA MKSM Sonderreihe 1859-4-70. KA Manuscripte MS/Kg 218/1. Beilage 2. A hátország biztosítására rendelt erők jelentős része, a mantuai hadosztály, a hadsereg balszárnyán harci feladatot teljesített.^[VISSZA]

97. „…Wenn thatkräftige Leute diese Bataillone befehligen, so sind von ihnen, bei dem gehorsam, grosse Leistungen zu gewärtigen, sonst haben sie stets eine Menge Marodeurs auf dem Marsche, da sie gerne zurückbleiben um zu plündern und noch grössere Menge Ausreisser im Gefechte. Die Leute wollen nicht recht begreifen, warum sie sich eigentlich sollen todtschiessen lassen, und Kerle welche, um ein Huhn zu stehlen, alle Gefahren verachten, verkrichen sich während eines Gefechtes in die Gräben … Nach ihrem Gedankengange ist Beutemachen die Hauptsache im Kriege, todtgeschossen oder blessirt zu werden, stets zu vermeiden – auf Ehre halten sie schon gar nichts…” Der Feldzug 1859. 14-15. p.^[VISSZA]

98. KA MKSM Sonderreihe. 1859-4-ad 125. Paviát Gyulai az offenzíva előtti hetekben a Ticiano-Pó találkozásától 10 km-re északra megerődített táborrá alakította át. A hídtól északra és délre állandó megszálló erőket – 4500 főt és 53 löveget, benne 30 fontos mozsarakat és 12 fontos tarackokat – telepített, továbbá a Ticino balpartján egy holtággal körülvett szigeten át a Lombardiát Piemonttal összekötő újabb kőhíd mellett földsáncokat emeltetett, és az erős vámházat katonákkal szállta meg. KA Manuscripte MS/Kg 218/1 Beilage Pavia.^[VISSZA]

99. KA AFA 1859. II. Armee Operations-Journal (Op.) 13-156. Karton 2206. KA MS/Kg 218/2. Von Eröffnung der Feindseligkeiten bis zum Friedensschluss.^[VISSZA]

100. Különösen a jobbszárnyat biztosító Edelsheim ezredes kassai huszárjai tűntek ki az összecsapásokban. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-41., 1859-5-41a. Benedek átkelési szándékáról és az átkelés 4-i végrehajtásáról: KA AFA 1859. 8. AC. Op. 13-1. Karton 2172.^[VISSZA]

101. A AFA II Armee 1859-13-294. Karton 2210.^[VISSZA]

102. KA AFA 1859. 8. AC. Op. 13-1. Karton 2172.^[VISSZA]

103. Uo. 18 nehéz löveget szállítottak a hídfőhöz a Veronából érkezett hajók. A két hídfő között a mantuai megszálló erők hadosztálya járőrözött. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-63.^[VISSZA]

104. KA AFA 1859. 7. AC. Op. 13-2. Karton 2168. Vercellinek 110000 adag kenyeret és húst kellett beszolgáltatnia, továbbá bort és fűszereket. Uo.^[VISSZA]

105. Egy dandár kordonszolgálatot látott el, Trientnél ütegek zárták le a Brenner-hágó bejáratát, Dél-Tirol területét egy csendőrezred biztosította, a magashegyi hágókat császárvadászok és tiroli lövészek őrizték, az innsbrucki katonai parancsnokság pedig Bozenben és Franzensfestében 15000 fő számára 6 heti élelmet halmozott fel. KA AFA MKSM Sonderreihe 1859-5-ad 59, 1859-5-78a.^[VISSZA]

106. KA AFA 1859 II. Armee. Op. 13-156. Karton 2206. KA AFA 1859 II. Armee 13-294. Karton 2210. KA AFA 1859. 5. AC.Op. 13-1. Karton 2159. Az elfoglalt területeken mindenütt zsákokban gyűjtött kukoricát, rizst, továbbá vágómarhát, igásállatokat, bálázott szénát, zabot, szivart, dohányt, sót, bort, konyakot kellett rekvirálni. Az utánpótló magazinoknak – az 1. és a 2. ellátta a 2., 3. és 7. hadtest szállító oszlopait, a 3. pedig az 5. a 8. hadtest, a főhadiszállás és a lovashadosztály hadtápját – a kijelölt körzetekben dohány és sóhivatalokat kellett felállítaniuk, országos járműveket kellett kirendelniük – kétfogatú 6 mázsa, négyfogatú 10 mázsa teherbírással, mérföldenként 5 krajcár díj ellenében –, továbbá biztosítaniuk kellett a katonáknak napi 6 krajcár külön zsoldot, amit vagy a markotányosoknál, vagy a helybelieknél vásárolt cikkekre lehetett költeni. A hadtestek szállító oszlopai 20-20 tábori pékséget működtettek, amelyek május 5-től látták el kenyérrel az élelmezési létszámú állományt, továbbá 16-16 kincstári szekérrel rendelkeztek, amelyek a kirendelt kocsik mellett a hadtápszolgálat magját képezték. KA Manuscripte MA/Kg 218/1. Beilage B.^[VISSZA]

107. KA AFA 1859 II. Armee Op. 13-156. Karton 2206. KA AFA II. Armee 1859-13-294. Karton 2210. César Bazancourt: La campagne d’Italie de 1859. Cronique de la guerre, Paris, 1859-1869. I/112-114. p. állítása szerint – idézi Olberg: 95-97. p. – a francia hadvezetés tartott Benedek előnyomulásától. A tábornokok feltételezték, hogy Novi elleni előretörésével elvágja az Alessandria-Genua közötti vasutat és Gavinál csapást mér Baraguay csoportosítására, illetve leköti Alessandria védőrségét. Eközben a jobbszárny, 40000 katonával Torino ellen nyomul. Ezért a genuai vasút minden állomását megerődítették, dandárokkal vigyázták, a főváros ellen támadóktól délre, néhány óra járásnyira, Casale térségében pedig ellencsapásra kész csoportosítást hoztak létre. A csapatoknak megfelelő időben oldalról kellett a Torinó elleni, hosszú oszlopokat megrohanniuk.^[VISSZA]

108. KA AFA 1859. II. Armee. Op. 13-156. Karton 2206. KA AFA 1859. 5. AC. Op. 13-1. Karton 2159.^[VISSZA]

109. Gyulainak kezdetben háromszoros tüzérségi fölénye volt, de nem tudott róla. KA MKSM Sonderreihe 1859-4-70, 1859-4-93. Herisson: 58-63. p. Herisson III. Napoleon egyik adjutánsának – Brady százados – naplóját közölte. Bradynak május első napjaiban Bourbaki és Trochu tábornokok császárhoz intézett üzenetét kellett a hadszíntérről Párizsba vinnie, amelyben a hadügyminisztert és a tüzérfőnököt hazaárulással vádolták a lövegek, patronok és srapnelek hiányai miatt. „… Mein lieber Freund, man hat einst ein Sansculottenheer ohne Schuhe und ohne Hemden in Italien einrücken sehen, aber noch nicht dagewesen ist, dass eine französische Armee dem Feinde ohne Patronen und ohne Kanonen entgegen geht!” A hadügyminisztert a császár a jelentés után leváltotta. Herisson: 59. és 64. p.^[VISSZA]

110. KA AFA 1859. 7. AC. Op. 13-2. Karton 2168. Herisson: 66. p.^[VISSZA]

111. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-56. Grünne egyetlen szót sem ejtett arról, hogy Gyulai hagyjon fel az offenzívával. A helyzetmegítélésért és a döntésért a felelősséget a II. hadsereg parancsnokára hárította.^[VISSZA]

112. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-73, 1859-5-73b, 1859-5-73c. A hírszerző szolgálat vezetése a jelentést kiegészítette számításaival, hogy a francia 5. hadtest mintegy 35000-40000 főből fog állni, továbbá, hogy a szövetségesek a pótlólagos mozgósítással vagy átcsoportosítással, a legrosszabb esetben, néhány héten belül akár 285000 katonát is összpontosíthatnak az itáliai hadszíntéren. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-73b.^[VISSZA]

113. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-65, 1859-5-ad 65. A flottaegység május 13-án jutott el az Adriai-tengerre. A Korfunál álló, angol hadihajók nem találtak rajtuk partraszálló erőket, és átengedték őket. Május 13–15-től nem lehetett csapatkiegészítéseket áthajózni Triesztből Velencébe. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-104, 1859-5-104a, 1859-5-104b.^[VISSZA]

114. A francia flottaegység ekkor Raguza előtt mozgott, és több osztrák hajót zsákmányolt. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-104. A 9. hadtest tüzérségének egy része, a korábbi helyőrségben, másik része a fogatok hiánya miatt Triesztben maradt.^[VISSZA]

115. KA AFA II. Armee 1859-13-294. Karton 2210. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-87. KA AFA 1859 9. AC. Op. 13-5.^[VISSZA]

116. A haditervet eladó francia tiszt 6000 francot, a hadműveletek megindulásakor további 24000, egy hónappal később pedig 400000 francot követelt. Az általános jellegű információk miatt az utolsó részlet feltehetőleg nem az „árulóé” lett. A haditerv másolatát 15-én Gyulai is megkapta. KA Manuscripte 1859. MS/Kg 219.^[VISSZA]

117. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-107, 1859-5-107a, 1859-5-107e. Az ellátó bázisok – Innsbruck, Franzensfeste, Bozen – elegendő lisztet halmoztak fel az átvonulók részére. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-114b. A Német Szövetség engedélyezte az áthaladást. Az 1. hadtest parancsnoka, Eduard Clam-Gallas, 1805-ben született, régi katona család sarja volt. Egyik őse Wallenstein alatt szolgált, és gyávaságáról Friedrich Schiller „Wallenstein” c. drámájában súlyosan hangzó sorokat írt, amelyeket Ferenc József nem engedett a Burgtheater előadásain kimondani. Clam-Gallas altábornagy katonai képzettséget nem szerzett, de 1848-ban St. Lucia mellett Ferenc Józseffel együtt ugyanabban a törzsben szolgált. Az uralkodótól megkapta az aranygyapjas rendet. Pánikra hajlamos katona volt. „Drollig und keineswegs Geistreich” írta Went von Römő: 53. p. A 11. hadtest parancsnokáról Veigl von Kriegeslohn altábornagyról, a szerző nem talált adatot. A lovashadosztály parancsnokáról gróf Friedrich Zedtwitz altábornagyról elöljárója, gróf Franz Wimpfen táborszernagy így ítél: „unentschuldbare Kopflosigkeit”, a parancsok késői teljesítése jellemezte. KA AFA II. Armee 1859-13-178. Karton 2206.^[VISSZA]

118. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-84a, 1859-5-84b, 1859-5-84c. A III. hadsereg állományába lépett 1. és a IV. hadsereghez rendelt 2. lovashadosztálynak – 5-5 dandár – Magyarország és Csehország lakosságát is féken kellett tartania. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-101, 1859-5-107, 1859-5-107a.^[VISSZA]

119. KA Manuscripte 1859 MS/Kg 274., MS/Kg 219. Otto: I/100-101. Az eső tönkretette a susai magazin készleteinek nagy részét.^[VISSZA]

120. Garibaldi 6000 fővel a Lago di Maggiore és a Comoi-tó közötti Vareseben bukkant föl. Ezért Urban hadosztályának külön feladat jutott. Egyik dandárja azonban csak a Montebello melletti csata után vonulhatott északra. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-ad 128, 1859-5-133. A francia 5. hadtest szervezetszerű állománya – 2 hadosztály, 1 lovas dandár – 25.000 fő volt. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-73d. Az utánpótlásra szánt 6. és 7. hadtest még nem érte el a szervezetszerű létszámot. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-73e, 1859-5-100. Az itáliai, szembenálló erőkről ad áttekintést: KA Manuscripte 1859 MS/Kg 219, MS/Kg 220. Az osztrák megszálló csapatokból – Velence, Ferrara, Verona, Milano, Mantua, Piacenza, Pavia helyőrségei, 66000 fő – állították ki Urban mantuai 15000 fős hadosztályát. Uo.^[VISSZA]

121. KA Manuscripte MS/Kg 218/1. MS/Kg 274. Der Feldzug 1859. 10-11. p.^[VISSZA]

122. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-ad 128. Urban első dandárja – 7 zászlóalj és 2 rakéta század – összecsapott Garialdival Varese környékén. Uo. és KA MKSM Sonderreihe 1859-5-133.^[VISSZA]

123. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-ad 135. KA AFA 1859. 8. AC. Op. 13-1. Karton 2172. Der Feldzug 1859: 30-32. p. Egy osztrák tiszt naplójából: „…A híres kalandor Garibaldi, aki a háború kitörése előtt tábornoki rangot kapott, elszánt alpesi vadászaival betört Lombardiába és jobbszárnyunkon és a hátunkban több ütközetet kezdeményezett csapataikkal … 5000-6000 fővel a Comói-tó felé támadva elfoglalta Varesét, élénk harcot vívott a mieinkkel, ami 132 fős veszteséget okozott, majd tovább vonult a Comói-tó felé. Csakhamar újabb összecsapás következett. Urban altábornagy bátor katonái visszaverték … de Garibaldi mégis szilárdan megkapaszkodott Lombardiában. Főhadiszállásunk túlságosan is lebecsülte a közjátékokat. Hiába figyelmeztettük háborús tapasztalatokkal rendelkező dandárparancsnokunkat, hogy legyen éberebb, és hiába lovagolt ő is naponta a főhadiszállásra figyelmeztetni, hogy Garibaldi nem saját elhatározásból tört be Lombardiába, hanem több, mint valószínű, hogy a nyomában vonuló egész ellenséges hadsereg avantgarde-jaként vívja találkozó harcait…”. Bruna: 73-74. p.^[VISSZA]

124. KA AFA 1859 II. Armee. Op. 13-156. Karton 2206. KA Manuscripte MS/Kg 218/2. MS/Kg 219, Olberg: 106. p. Otto: I. 112-113.p. Der Feldzug 1859. 3. p. Gyulai feltételezése szerint május 18-án a megáradt Sesia mögött a torinói helyőrség, a Dora Baltea melletti csapatok és Garibaldi szabad hadteste tartózkodott 23000 fővel. A második csoport, a 4. francia hadtest, továbbá 2 piemonti hadosztály 38000 katonával a Pó és a Tanaro torkolata mögötti térségben, míg a harmadik csoport, a francia 1., 2., 3. és gárda hadtest, továbbá 3 piemonti hadosztály részen az ugyancsak megáradt Tanaro mögött, részben attól keletre, összesen 113000 fővel. KA Manuscripte Ms/Kg 219.^[VISSZA]

125. Otto: I/113. p. A háborút követő elemzések erőszakos felderítésről írnak. Kritikájuk szerint a szövetségesek összpontosítását néhány lovasszázaddal biztosított, éles szemű tiszt is felfedhette, úgy értelmetlen volt a hadmozdulat. L. H. Kunz: Von Montebello bis Solferino. Berlin, 1888. 3. p. Der Feldzug 1859. 32. p. Rüstow: 155. p. A bevetett erő nagysága ellentmondott az erőszakos felderítés – „das Steckenpferd der österreichischen Generale”, mint uo. Rüstow írja – fogalmának, így a kritikának is. Olberg 101. p. ugyanakkor, éppen az erő nagysága miatt, egy Pótól délre indított offenzíva meghatározást tartja elfogadhatónak. Az ellentétes fogalmak a haditerv hibáit hegyezik ki, miszerint vagy túl sok, vagy túl kevés katona lépett harcba. Otto őrnagy „ellencsapás” hadműveletről szóló megállapítása találóbb, mert egyszerre utal az időnyerésre és az erő nagyságára. Gyulai: „… vermuthete, – írja a fentivel megegyezően Bruna a főhadiszállásról érkező információk alapján – dass der Feind, mit starker Macht eine Bewegung gegen Piacenza vorbehalte, … das der Feind uns von Süden aus mit seiner Hauptmacht auf den Leib rücken werde. Der Zweck der Recognoszirung bestand darin, den Feind zur Entwicklung seiner Streitkräfte zu zwingen…” Bruna: 64. p.^[VISSZA]

126. KA AFA 1859. II. Armee. Op. 13-156. Karton 2206. KA AFA. 5. AC. Op. 13-1. és 5. AC. Befehle. 13-8. Karton 2159. A hadmozdulatban 25 zászlóaljnak, 9 lovasszázadnak, 68 lövegnek kellett részt vennie, amiből 8 zászlóalj teljesen, 8 csak kis részben, a lovasság csaknem egészen Magyarországról származott. A szervezetszerű harci létszám: 22000 gyalogos, 1200 lovas, amelyből a szokásos átlag 10%-a hiányzott. KA AFA 1859. II. Armee. Op. 13-156. Stammesausweis. Karton 2206. Urban dandárja már visszafelé menetelt, hogy a Comói-tóhoz induljon, amikor parancsot kapott a csatlakozásra. Uo.^[VISSZA]

127. KA AFA 5. AC. Op. 13-1. Karton 2159. KA Manuscripte Ms/Kg 220. Gefechts-Relation FML. Stadion. Gefechts-Relation FML. Urban. Marsch-Dispositionen. Uo. KA Manuscripte Ms/Kg 274. 1. Abschnitt. Von Beginn des Feldzuges bis zum 3. Juni 1859. A terepleírás Rüstow térképmelléklete alapján készült.^[VISSZA]

128. KA Manuscripte Ms/Kg. 219. A szövetséges erők hadrendje május 20-án. Ms/Kg. 274. I. Abschnitt. KA AFA 5. AC. Op. 13-1. Montebello. Gefechts-Relation FML. Stadion. Karton 2159. Stadion és Urban részletes leírása megtalálható még KA Manuscripte Ms/Kg. 220. Montebello címszó alatt. A francia erőkről a „Campagne de l’empereur Napoleon III. en Italie 1859, redigé au depót de la guerre. Paris, 1862.-ből idéz Otto adatokat. I/114. p.^[VISSZA]

129. KA AFA 1859. 5. AC. Op. 13-1. Karton 2159. KA Manuscripte Ms/Kg. 220. Gefechts-Relation FML. Stadion. Marsch-Disposition FML Urban. Gefechts-Relation FML. Urban. Gefechts-Relation GM. Paumgarten. Gefecht-Relation GM. Hessen.^[VISSZA]

130. KA Manuscripte Ms/kg 220. Gefechts-Relation FML. Urban. Olberg: 102. p.^[VISSZA]

131. KA AFA 1859. 5. AC. Op. 13-1., 5. AC. Op. Brigade GM. Gaál. 13-5. Brigade GM. Bils. 13-7. Karton 2159. KA Manuscripte Ms/Kg. 220. Gefechts-Relation FML. Stadion. FML. Paumgarten. FML. Urban.^[VISSZA]

132. KA Manuscripte Ms/Kg. 220. Gefechts-Relation GM. Hessen. Kunz szerint Hessen határozott fellépésével kikényszeríthette Blanchard visszavonulását a vasúti töltésen túlra és Paumgarten is Hessennel együttműködve, összefogott erők csapásával megverhette a hátráló Blanchardot a vasút és az út között. A két tábornok azonban messze, a harcolók háta mögött várta a jelentéseket. Mire a hírvivők kézbesítették az információkat, a helyzet gyökeresen megváltozott és új parancsokra volt szükség. Ilyenkor a szokással át lehetett hidalni a nehézséget: „felsorakoztatni a katonákat és folyamatos tüzeléssel táplálni a harcot.” Kunz: 22-24. p. Hasonlóan vélekedik Otto a „Schlussbetrachtung” c. fejezetében, rendkívül bőbeszédűen. I/151-173. p. Őszerinte a döntés Paumgarten oszlopának kezében volt. Az út és a vasút közötti, háromszoros erőfölény birtokában, egyszerűen neki kellett volna menni Blanchard vonalának és veszteségre tekintet nélkül kézitusában áttörni. Így Montebello nem esik el. Otto: I/166-167.p.^[VISSZA]

133. KA Manuscripte. Ms/Kg 220. Gefechts-Relation FML. Urban. Az erdélyi gyalogezred 1. zászlóaljának hadi jelét a rohamozó zuávok elragadták a visszavonuló, sebesült zászlóvivőtől. Egy csoport katona rávetette magát a „keck” ellenségre, puskatussal agyonverték őket és a legfiatalabb társuk, egy Walter János nevű újonc, társai fedezete mellett, a zömhöz rohant vele. Ms/Kg. 220. Gefechts-Relation GM. Hessen.^[VISSZA]

134. KA AFA 1859. II. Armee Op. 13-156. Karton 2206. KA Manuscripte Ms/Kg 220. Schlussbemerkungen. Verluste. Reuchlin: III. Bd. 325. p.: „…zogen sich die Oesterricher am Abende zurück. Sie hatten 294 Todte, 715 Verwundete, einige hundert Versprengte. Pfarrer der Umgegend erzählten uns, dass die in den zerstreuten Häusern liegenden östreichischen Verewndeten grausam niedergestochen hätten…”^[VISSZA]

135. A hivatalos francia adatokat közli Dr. Paul Myrdacz: Sanitäts-Geschichte des Feldzuges 1859 in Italien. Wien, 1896. 16. p. Számításai szerint a sebesültek legalább 15%-a halt meg, hiszen mindössze 4 orvos és a hozzájuk rendelt zenészek alkották az egészségügyi személyzetet. A vogherai francia főorvos – Dr. Champouillon – beszámolójából: „…Der Dienst ist schlecht organisirt, wir haben keine Krankenwärten, einige Musiker, die Niemand kommandirt, sind als Ersatz bestimmt. Sie nutzen aus Nichts, da sie Nichts verstehen. Die Kranken sind schlecht gelagert, schlecht verpflegt, schlecht versorgt…” A sebesültek nagy részének alessandriai és genuai elhelyezése után, a csatát követő negyedik napon, május 24-én, sokadszorra ismét így jelentett Vogherából: „…Ich muss mit Bedauern melden, dass, in Folge der Unerfahrenheit oder der umfangreichen anderen, beinahe 800 Verwundete vier Tage lang durch öffentliche Wohlthätigkeit verpflegt worden sind…” A francia haderő főorvosa J. C. Chenu összefoglalójából idézi Emil Knorr: Entwickelung und Gestaltung des Heeres-Sanitätswesens der europäischen Staaten. Hannover, 1883. 262. p. A nem hivatalos veszteségadatokat közli: Otto: I/150. p.^[VISSZA]

136. Olberg: 102. p.^[VISSZA]

137. A harcok utáni gyógyítással a keresztes háborúktól kezdve elsősorban szakosodott rendek –Johanniták, Szent-Lázár-, Német-, Máltai-rend … stb. –foglalkoztak, más szerzetes- és különösen apácakolostorok egyházi tilalmak, erőszak elleni védelem miatt nem fogadhattak sebesült vagy beteg fegyvereseket. II. Rudolf 1494-es „birodalmi rendelete” német földön minden plébániát kötelezett a sebesültek befogadására és ápolására. A 17. századtól kezdve katonai lazarettek már működtek Franciaországban, –orvosok, sebészek 120-150 líra évi fizetéssel –, Németországban, ahol a tábori kórházak sebész- és felcserképzőként működtek, és Itáliában. Angliában az állandó hadsereg hiánya, az időnként kiállított zsoldosok rendkívül alacsony társadalmi állása egészen a 19. század első feléig korlátozta a katonai egészségügy fejlődését. Knorr: 43., 193., 196-197. és 340-341. p. Németországban, Ausztriában, akárcsak más európai országban, elsősorban a tábori borbélyok működtek sebészként. Az ápolásra beosztott férfi segédszemélyzet és a távollévő katonák ápolóhelyeken hagyott asszonyai, illetve a markotányosnők, napi 6-10 krajcárt, két font kenyérporciót kaptak. A katonaorvosok a céhmesterekhez hasonló jogokat élveztek, árusíthatták saját gyógyszereiket és hadjáratokban napi 2 forint, csaták után öt kenyérporció és fél meszely bor fizetség is járt nekik. Bancalari: Organisation, Verpflegung und Taktik. Wien, 1872. 104-105., 110-111., 152. p.^[VISSZA]

138. Knorr: 46-47., 54-55., 132-133. és 214. p. Egyedül Poroszország asszonyi hat és fél millió tallért gyűjtöttek össze. Friedrich Eckert: Die Humanität im Kriege. Triest, 1874. 25-26., 32-34. p.^[VISSZA]

139. Dr. Joseph Epstein: Die Militär-Sanität in den Kriegen der Vergangenheit und der Zukunft. Streffleurs Österreichische-Militärische-Zeitung (ÖMZ): 1859/4. 238-239., Benedek István: A tudás útja. Budapest, 1985. 268-270. p., Th. Troschke: Geschichte der Kriege der Neuzeit. Darmstadt und Leipzig. 1878. Zweiter Hälfte. 806. p., Dr. Mosetig-Moorhof: Vorlesungen über Kriegschirurgie. Wien und Leipzig, 1887. 2., 34-35., 321. p., Knorr: 200., 341-342. p.^[VISSZA]

140. Th. Troschke: Geschichte der Kriege der Neuzeit. Darmstadt und Leipzig. 1875. I. 397. és 432. p. A szövetségesek 1854 augusztusában 150 egységből álló angol és francia flotta fedezete alatt 600 szállító hajóval tették partra a Krim félszigeten a koalíciós haderőt. Handbuch für Heer und Flotte. Berlin, Leipzig, Wien, Stuttgart, 1912. 9. Band. 635. p. Dr. C. Hübbenet: Die Sanitätsverhältnisse der russischen Verwundeten während des Krimkrieges in den Jahren 1854-1856. Berlin, 1871. 120. p. A viszonyokat jellemzi, hogy a Szimferopolban berendezett kórház 13000 betegének mindössze 6000 evőkanala volt és a hiányzó 7000 db-ot sehonnan nem lehetett előteremteni. A csapatok a döglött lovakat és a hullákat temetetlenül szakadékokba szórták. Knorr: 242. és 416. p. A 17000 fős piemonti hadtestből 2470 fő volt a veszteség. Knorr: 555. p.^[VISSZA]

141. Eckert: 51-53. p., Knorr: 503. p.^[VISSZA]

142. Frankreichs Offensiv - und Defensivkraft. Als Manuscript gedruckt. München, 1860. 47. p. Knorr: 243. p.^[VISSZA]

143. Myrdacz: 56. p. Knorr: 259-261. p. Dr. J. Larrey egyenesen Napoleonnál könyörgött, hogy a harctéri ambuláns orvosok mellé legalább kísérő katonát vezényeljen, és az ellássa a hírvivő szolgálatot, elkészítse az elengedhetetlen papírmunkát is. Óriási felelőssége és gondjai miatt még azt is kimondta, hogy az előírások ellenére egyetlen francia gyalog- vagy lovasezred sem rendelkezik sebészi-gyógyszerészeti segédeszközöket szállító kocsival, és kevésnek van legalább egy orvosa, a közvetlen ellátásért felelős segédszemélyzet pedig több, mint hiányos. Knorr: 262-263. p. A hadbiztosság felelőtlenségére jellemző, hogy Genuában a háború befejezése utáni rovancsolásnál került elő 5000 láda orvosi műszer, kötszer, csonttörés elleni sín, amelyre égető szükség lett volna a hadjárat alatt. Az áldozatkész, túlterhelt orvosoknak le kellett szedniük a halottak ingét tépéshez, a csizmákat, hogy a bőrből rögzítő kötéseket készítsenek és elvenni a szuronyokat, hogy csonttörés elleni sínként használják őket. Myrdacz: 44-45. p.^[VISSZA]

144. Frankreich Offensiv - und Defensivkraft: 49. p. Myrdacz: 11-13. p. Knorr: 259-262. p. Myrdacz szerint a francia egészségügy legsúlyosabb hibája az volt, hogy az ezredek a hadjárat kezdetén egyetlen orvossal sem rendelkeztek, később is csak esetleg eggyel. Az ambulanciák szakemberhiányai miatt pedig a franciák a lehetségesnél nagyobb veszteségeket szenvedtek, a szövetséges győzelmek után visszahagyott osztrák sebesültek sorsa azonban katasztrófálissá vált. 43-44. p.^[VISSZA]

145. Knorr: 550-552. A belga hadseregben a 2500-12.700 franc közötti illetmények az angol példát és hatásukat másolták.^[VISSZA]

146. Knorr: 492-493., 495. p. A 42. gyalogezred tábori orvosa visszaemlékezéseiből: „…A legtehetségesebb sebészek, amelyekkel a hadsereg rendelkezett, híres műtétek végzői és bátor tábori orvosok az utóbbi időkben sorra elhagyták a pályát, mert a számukra nyújtott állás nem felelt meg. Mások nem tudták többé elviselni megalázó társadalmi helyzetüket a tiszti környezetben. Mindazok, akik Krakkó, Olmütz, Innsbruck professzorai lettek, a mi sorainkból léptek ki és most kell belátni, hogy mit vesztett velük a hadsereg. Úgy engedték el őket, hogy fogalmuk sem volt óriási szakmai értékeikről…” Dr. Michaelis: ÖMZ. 1861/1. 213. p.^[VISSZA]

147. Myrdacz: 6-7., 54. p. Dr. Michaelis. ÖMZ. 1860/3. 54-55. p.^[VISSZA]

148. Eckert: 50. p., Knorr: 500-501. p.^[VISSZA]

149. KA Manuscripte MS/Kg 218/1. Myrdacz: 41., 52. p.^[VISSZA]

150. A francia császár a holland király, Louis Bonaparte és Hortensie Beauharnais 1808-ban született fia különösebb képességek és katonai iskolák nélkül nagybátyja emlékének köszönhette hatalomrakerülését. Dufour svájci tábornok igyekezett az 1830-as években némi stratégiai ismeretet elsajátíttatni vele, a fiatalembert azonban inkább irodalmi témák, régészeti kutatások és terepleírások érdekelték. Franciaországban nevetségessé tette magát strassbourgi (1836) és boulogne-i (1840) felkelési kísérleteivel. Híres katonákkal a háta mögött azonban 1848 után sikeresen használta ki a francia nemzeti öntudatot, az 1859-es hadjáratnak pedig a korzikai győzelmeit kellett utánoznia. Vezetői rátermettségét a szövetséges haderő egységes, energikus irányítása és improvizációs érzéke jelezte. Az északi irányú, átkaroló hadművelet vezérkari főnöke, Vaillant ötlete volt, de Napoleon azonnal felismerte nagyszerűségét és intézkedései elősegítették sikerét. Vaillant tábornagy 1790-ben született, hadmérnöki akadémiát végzett. A napoleoni háborúkban Antverpen védelmi rendszerének kiépítésében, Algírban és a párizsi erődrendszer megteremtésében elsőrangú mérnöki teljesítményt nyújtott. Katonai tekintélyét kiemelkedő tudása biztosította, annak ellenére, hogy 1859-ben, hadügyminiszterként nem ellenőrizte bürokrata beosztottait és az átszállítás hibái miatt le kellett mondania. Troschke 454-455. p.^[VISSZA]

151. Hírszerzői jelentés az 5. hadtest második csoportjának május 20-i livornói partraszállásáról – az első csoport Autemarre tábornok vezetésével addigra már az Appenninekben Bobbiótól Montebellóig jutott – és a zöm, 13000-14000 fő, Napoleon herceggel az élen 23-i érkezéséről. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-117. Távirat Garibaldi útjáról Grünnéhez. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-133. Gyulai távirata Grünnéhez május 22-én, hogy a franciák Alessandria és Montebello között sorakoznak fel és a Pótól délre akarnak offenzívát indítani. KA AFA 1859. II. Armee Op. 13-156. Karton 2206. Gyulai figyelmeztetése május 26-án a 9. hadtestnek, hogy „…A fő támadás délről várható…” és a hadtest erősítse meg a Piacenza körüli védműveket. KA AFA 1859. 9. AC. Op. 13-1. Karton 2172. Napoleon és Vaillant döntéséről: Otto: I/184. p., Der Feldzug in Italien: 54. p. Utóbbi kétségbe vonja, hogy 120000-150000 osztrák katona a Pavia–Cremona közötti úton képes lett volna gyors visszavonulásra, és feltételezi, hogy elvágva az erődnégyszögtől meg is semmisülhetett volna. A szerző helyesli az északi átkarolásról hozott döntést, de Magenta helyett a délebbre fekvő Vigevano elleni támadást tartja célszerűbbnek egy megsemmisítő csapáshoz. Uo. 55-56. p. A déli-északi rochade stratégiai jelentőségéről ír: Troschke: 463. p. és Olberg: 106. p.^[VISSZA]

152. KA Manuscripte MS/Kg 220. Die Gefechte bei Palestro. Gyulai május 24-i jelentése Grünnéhez, hogy a Sesia melletti, piemonti akciók csak demonstratív jellegűek. KA AFA 1859. II. Armee Op. 13-156. Karton 2206. Május 25-én parancsot adott a 9. hadtestnek, hogy egy Pó D offenzíva esetén a Trebbia torkolatáig hátrálhat, és ott ki kell tartania a legvégsőkig. Fő feladata Piacenza védelme. Május 26-án a 11. hadtest távirati úton megkapta feladatát a Pó melletti felsorakozáshoz a Cremonától keletre fekvő szakaszon. Ugyanezen a napon Gyulai a Központi Katonai Irodán keresztül jelentette Ferenc Józsefnek, hogy számításba veszi az erődnégyszögbe való visszavonulást, de mindent megtesz, hogy a megosztott ellenséget külön-külön megfossza a kezdeményezés megragadása lehetőségétől. Végül parancsot adott a hadsereg tüzértartalék és több dandár visszavonásáról a Ticino torkolata–Pavia térségébe. Uo.^[VISSZA]

153. KA Manuscripte MS/Kg 218/2. „…die Freischaren Garibaldi’s drangen sogar in die Gebiet der lombardischen Seen ein, auch einzelne Abtheilungen regulärer piemontesischen Truppen überschritten die Sesia in der Nähe von Vercelli … der jedoch während dieser Vorgänge an der Sesia die Franzörische Armee am Po stehen geblieben war, so schienen dieselben dem kk. Armeekommando nur die Bedeutung von Demonstration zu haben und nicht wichtig genug, um eine Änderung der Stellung … zu rechtfertigen zu können … Gewisse Anzeichen dieser plötzlichen Bewegung der französischen Armee waren zwar den am Po gestandenen k.k. Vorposten nicht entgangen, doch alle Rapporte dieser Vorposten nicht verlässlich genug geschien, um auf dieselben eine Dislocation der Armee basieren zu können …” KA Manuscripte MS/Kg 220. Die Gefechte bei Palestro. Május 28–29-én a 7. hadtest felderítői a Sesián túl nagy francia erőket nem találták, csak kisebb csapatmozgásokat észleltek. KA AFA 1859. 7. AC. Op. 13-2. Karton 2168. A Sesia torkolatától délre álló 8. hadtest felderítői május 26. és 28. között hasonló jelentéseket küldtek. KA AFA 1859. 8. AC. Op. 13-1. Karton 2172.^[VISSZA]

154. KA AFA 1859. 7. AC. Op. 13-2. Karton 2168. KA AFA 1859. 8. AC. Op. 13-1. Karton 2172. Bruna: 70-73. p.„…Selbst noch am 28. Mai, als der Feind seine vorbereitungen an der Sesia schon viel weiter geführt und namentlich Garibaldi mit seinen Freischaren einen höchst bedenklichen Flankenmarsch unternommen hatte, glaube Gyulai, das Alles habe nur den Zweck, ihn zum Verlassen siner „vortrefflichen” Defensivstellung zu verleiten…” W.A-n.: Der Krieg in Italien 1859. Leipzig, 1873. 42. p.^[VISSZA]

155. KA Manuscripte MS/Kg 218/2. MS/Kg 210. Die Gefechte bei Palestro. Az előőrsben szolgáló Bruna leírja, hogy a kordonba beosztott tisztek, unaloműzésként lovas párviadalokkal, a szakadó esőben pedig a házakba húzódva, társasjátékokkal múlatták az időt. A katonák tüzek mellett csoportosultak. Bruna: 70-72. Egy felderítő lovasosztag május 28-án Vercelli környékén portyázott, és csak piemonti csapatrészeket talált, illetve híreket, hogy vasúti szállítással Torin felől Casale irányában mozognak francia köteléke. KA Nachlässe B/572. No. 10. Beilage B.^[VISSZA]

156. A francia erők összetételéről a bécsi Katonai Iroda hírszerző szolgálata tájékoztatta Gyulai törzsét. A 6. hadtest esetleges felbukkanásáról szóló hír azonban téves információn alapult. KA Nachlässe B/572. No. 10. KA AFA 1859. II. Armee Op. 13-156. Karton 2206. Gyulai megjegyzi, hogy az osztrák csapatok tartós lomellinai jelenléte alatt, a rekvirálások hatására, teljesen elfogytak a helyi készletek. A kenyérutánpótlás aggasztóan kevés volt. Az éhes katonatömegek csoportosan fosztogatták a lakosságot. KA Manuscripte MS/Kg 220. Die Gefechte bei Palestro.^[VISSZA]

157. KA Nachlässe B/572. No. 10.^[VISSZA]

158. KA Manuscripte MS/Kg 220. Nachweisung des streitbaren Standes von 31. Mai 1859. Kuhn számításai szerint a négy piemonti hadosztály létszáma 39000 katona és 60-80 löveg lehetett. KA AFA 1859. II. Armee 13-294. Karton 2210. A francia hadtestek létszámáról KA AFA 1859 II. Armee 6-1651/ 1/2. Karton 2199.^[VISSZA]

159. KA AFA 1859. II. Armee. Gefechts-Relation für den 30. und 31. bei Palestro. 6-1. Karton 2199. KA Manuscripte MS/Kg 220. Relation der 7. Armee-Corps-Kommandos über das Gefecht bei Palestro. Relation des 2-ten Bataillons von I. Regiment No. 22. über des Gefecht bei Palestro am 30. Mai 1859. Ebben a zászlóaljparancsnok saját veszteségét 7 tiszt és 249 főben állapítja meg. Relation des Major Augustin von I. Regiment 53. über das Gefecht bei Palestro am 30. Mai 1859. Rüstow: 188-189. Otto megjegyzi, hogy a 3. és 4. piemonti hadosztály parancsnokai, jelentésükben, úgy növelték saját dicsőségüket, hogy a legyőzött osztrák erőket 32 zászlóaljra –30000 fő –becsülték. Otto: I/242. p. A piemontiaknak az osztrák sebesültekkel szembeni, emberséges magatartását dícséri Myrdacz: 12. p. Eckert: 54. p.^[VISSZA]

160. KA Nachlässe B/572. No. 10. KA AFA 1859. II. Armee. Gefechts-Relation für den 30. und 31. Mai Palestro. 6-1. Karton 2199. Gyulai tájékoztatta valamennyi hadtestparancsnokát az eseményekről és helyzetmegítéléseiről és elrendelte „auf den Huth zu sein”, minden katonának négy napi élelmet osztatott ki, és biztonságul a teljes élelmezési szolgálatot a Ticino mögé rendelte. KA AFA 1859.II. Armee Op. 13-156. Karton 2206. KA AFA 1859. II. Armee 13-294. Karton 2210. Redner őrnagy, a Gyulai törzsét kísérő porosz katonai megbízott később megerősítette a Gyulai, az adjutánsok és Kuhn közötti, írásban nem rögzített vitát. Egyértelműen kijelentette, hogy a vezérkari főnök volt az egyetlen, aki előre látta a szövetséges hadmozdulat irányát, és az azonnali oldaltámadást javasolta. „…Mit Bestimmtheit möchte ich jedoch zu behaupten mir erlauben, Euer Excellenz hätten damals von einem Plane gesprochen, die Armee bei Mortara zu versammeln, und den Feind, dessen Vormarsch von Vercelli gegen Novara Sie mit Recht voraussahen, in der Flanke anzugreifen, er sollte womöglich von seiner Rückzuglinie abgedrängt, und gegen die Berge gedrückt werden.” Uo.^[VISSZA]

161. KA AFA 1859. II. Armee 13-294. Karton 2210. Urban mantuai hadosztályának Veronába küldött tisztjei június 2-án beszámoltak a tudósítóknak Garibaldi szabadcsapatainak működéséről: „…A legnagyobb részük a legnagyobb összevisszaságban működik. Tarka, néha egészen kalandor kinézetű öltözékekben, vörös tollakkal a kalapokon. Kis csoportokban elrejtőznek a bozótosokban és bármilyen felbukkanó osztrák járőrre szakadatlan tüzeléssel pocsékolják a lőszert, amelyet az utóbbiak nem is nagyon viszonoznak. Az olaszok ide-oda rohanása, pillanatonkint változó magatartása cseppet sem jelzi, hogy összefogott és fegyelmezett erőt képviselnének…”. Fremden-Blatt. Wien, 10. Juni 1859.^[VISSZA]

162. KA Manuscripte MS/Kg 220. Die Gefechte bei Palestro, Vinzaglio und Confienza am 30. und 31. Mai 1859. KA AFA 1859 II. Armee 13-294. Karton 2210.^[VISSZA]

163. KA Manuscripte MS/Kg 220. Relation der Truppen Brigade GM. Weigl über das Gefecht bei Palestro am 31. Mai 1859. KA AFA 1859. 7. AC. Op. 13-2. Karton 2168.^[VISSZA]

164. KA Manuscripte MS/Kg 220. Relation des 7. Armee Corps Commandos über das Gefecht bei Palestro am 30. u. 31. Mai 1859. Relation der Brigade GM. Dondorf über das Gefecht bei Palesto am 31. Mai 1859. Relation der Truppen Brigade GM. Koudelka über das Gefecht bei Palestro am 31. Mai 1859. Relation des Grenadier Bataillon IR. No. 22. über das Gefecht bei Palestro am 31. Mai 1859. KA AFA 1859. 2. AC. 6-20. Relation des Division Kommandos FML. Jellacic über das Gefecht bei Palestro am 31. Mai 1859. Karton 2153. KA AFA 1859. 7. AC. Op. 13-2. Karton 2168. Rüstow: 190-193. p. Otto: I/255-259. p. Kunz: 32-36. p.^[VISSZA]

165. KA Manuscripte MS/Kg 220. Relation der Tuppen Brigade GM. Szabo über das Gefecht bei Palestro am 31. Mai 1859. Otto: I/266-268. Otto dicséri Szabó bátorságát, bírálja a biztosításra kiadott intézkedéseit. Külön méltatja Csikós nevű zászlóaljparancsnokát, aki utóvédként példátlanul hősiesen harcolt, és megmentette a dandárt. Uo. Hasonló véleményt fogalmaz meg: Der Feldzug in Italien 1859: 70-72., 76-77. p. Kunz szerint Szabó elkerülhette volna vereségét és veszteségeit, ha kevésbé vakmerő a rohamozás közben, bár vakmerősége igazi katonához volt méltó. Kunz: 35. p. Bruna a komáromi gyalogezred vakmerőségét az egész hadjárat kiemelkedő katonai erényei közé sorolja. Bruna: 76. p. Reuchlin a zuávok rohamát méltatja, és megemlíti, hogy a főleg piemonti fegyverekkel kivívott győzelem óriási, pozitív hatást gyakorolt Itália közvéleményére. Reuchlin: 326. p. Hasonlóan nyilatkozik: W.A-n: 46-47. p.^[VISSZA]

166. KA Manuscripte MS/Kg 220. Die Gefechte bei Palestro, Vinzaglio und Confienza am 30. und 31. Mai 1859. Szabó csak 19 tisztje elvesztését ismerte el. Katonákról nem jelentett. KA MS/Kg 219. Relation der Truppen Brigade GM. Szabo. Kunz: 34-35. p. Bruna: 76. p. Otto: I/273-275. p. Rüstow: 193-195. p. Myrdacz: 12. p. Eckert: 54. p. Fremden-Blatt. Wien, 1859. Nr. 134. 12. Juni.^[VISSZA]

167. KA AFA 1859 II. Armee 13-294. Karton 2210. KA Manuscripte MS/Kg 220. Nachweisungen des streitbaren Standes von 31. Mai 1859. 32 KA AFA 1859. 7. AC. Op. 13-2. Karton 2168. Brady gárdakapitány naplójából: „…Csodáltam azt a gondosságot, ahogyan az osztrákok a vasutat használhatatlanná tették, illetve ahogyan a rombolást végrehajtottnak vélték. A felszedett síneket gondosan és egyesével a pálya szélére fektették, néhol a vasútvonal melletti, kisebb halomba rakták. Igy csak néhány munkásra volt szükség, hogy a hiányzó vágányszakaszokat, egyiket a másik után, a helyszínen azonnal kipótolják, és azonnal átadják a forgalomnak … Este érkeztünk Novarába. Tökéletes hangulatváltozás. Semmi virág, mindenütt mély csönd, beszegezett üzletek, bezárt kapuk, csak itt-ott egy-egy nyitott ablak. A zuávok, egyesek szerint a világ legjobb katonái, mások szerint a legaljasabb lumpenek, utánuk az elitcsapatoknak nevezett turco kötelékek, idegenlégiósok a baráti fogadtatásra válaszul megrohamozták a boltokat, a kávéházakat etc. és valóságos rablóháborút folytattak.” Herisson: 97-98. p.^[VISSZA]

168. KA AFA 1859. 7. AC. Op. 13-2. Karton 2168.^[VISSZA]

169. KA Manuscripte MS/Kg 218/2. „…Egész Itália úszott a boldogságban az olasz győzelemről kapott hírek után és a király bátorsága fellelkesítette Toszkánát, a vakmerő tettekre fogékony Romagnában pedig örömünnepek tüzelték a politikai hangulatot…”. Reuchlin: 326. p.^[VISSZA]

170. KA AFA 1859 II. Armee 13-294. Karton 2210. Kunz: 41. p.^[VISSZA]

171. Kuhn naplójában, majd visszaemlékezésében részletesen rögzítette az eseményeket és a számításai szerinti erőviszonyokat. Szerinte az adatok teljesen tükrözték a valós lehetőségeket, továbbá a kockázatokat is. Még harmadikán reggel is érdemes volt támadni délről, Mortarától észak felé, Novara ellen. Az összefogott erőkkel végrehajtott csapás elvághatta Napoleon zömét a tartalékaitól. Az utak oly felázottak, a folyók és patakok oly megáradtak voltak, hogy a francia tüzérség csak alárendelt szerepet játszhatott az utánpótlás hiányai miatt, a viszonylagos osztrák gyalogsági fölényt így döntő fölénnyé lehetett fokozni. KA Nachlässe B/572 No. 9. FZM Kuhn: „Entgegnung auf einige Punkte in der Denkschrift des FZM Grafen Gyulai über den Feldzug 1859, die meine Person betreffen.” (Entgegnung auf einige Punkte).^[VISSZA]

172. KA AFA 1859 II. Armee Op. 13-156. Karton 2206. 1859. 7. AC. Op. 13-2. Karton 2168. 1859. 5. AC. Op. 13-1. Karton 2159.^[VISSZA]

173. Gyulai június 1-jei távirata Stadion altábornagyhoz. KA AFA 1859. 5. AC. 13-1. Karton 2159. KA Nachlässe B/572. No. 10.^[VISSZA]

174. KA AFA 1859 II. Armee 13-294. Karton 2210. KA Nachlässe B/572. No. 10. Beilage D. A főhadparancsnokság hírszerző szolgálata tévesen becsülte meg az ellenséges erőt. A bevethető harci létszám a hadjáratban: a gárda –14300 szurony, 3600 lovas–, az eredeti négy hadtest –18000 – 22000 szurony, 920 – 2300 lovas – összesen 96000 gyalogos, 9000 lovas, továbbá mintegy 270 ágyú. Támogatásul a főerőkhöz tartozott az 5. hadtest Autemarre hadosztálya –12000 katona, 12 löveg – amelynek a Pó-Tanaro találkozásánál kellett maradnia. Az 5. hadtest másik hadosztálya –12000 fő –, csak június 4-e után volt harcbavethető Toszkánában a felvonulás lassúsága miatt. Mindössze 8000 toszkánai katona és önkéntes csatlakozott hozzá. Június közepéig egyedül a tüzérség kapott utánpótlást. A piemontiak június 1-jén, Garibaldival együtt, 56000 gyalogost, 4000 lovast és 90 löveget vonultattak fel. KA Manuscripte MS/Kg 218/1. Troschke: 450-451. p., Otto: II/10., III/79. p.^[VISSZA]

175. Schmidt-Brentano: 243-246., 252. p. Friedjung egyenesen Gyulai gyávaságáról beszél „…mindent elveszettnek tartott … és legjobban szerette volna, ha a várnégyszögbe vonulhat vissza és ott elrejtőzhetik…” Friedjung: 19-20. p.^[VISSZA]

176. KA MKSM 1859/3138. KA Nachlässe B/572. No. 10. KA Manuscripte MS/Kg 274. Feldzug des Jahres 1859. I. Abschnitt. MS/Kg. 218/1. Ereignisse in Dalmatien 1859., Bildung des 11. Armee-Corps und dessen Verwendung, Dislocations-Tabelle 3. Juni. MS/Kg 219. Aufstellung der k.k. Armee und der Alliirten 3. Juni 1859.^[VISSZA]

177. W. A-n .: 48-49. p.^[VISSZA]

178. KA AFA 1859. II. Armee 13-294. Karton 2210. KA AFA 1859. 1. AC. Op. 13-1., 1859. Synoptisches Tableau 13-1b. Karton 2151. KA AFA 1859. II. Armee Op. 13-156. Karton 2206. A hadsereg-magazin Magentától délre 12 km-re, Abbiategrassoban rendezkedett be. KA AFA 1859. 2. AC. 6-81. Karton 2153.^[VISSZA]

179. KA AFA 1859 II. Armee Op. 13-156. Karton 2206.^[VISSZA]

180. KA AFA 1859. II. Armee 13-294. Karton 2210., KA Nachlässe B/572. No. 10. KA Manuscripte MS/Kg 274. I. Abschnitt.^[VISSZA]

181. KA AFA 1859 1. AC. Op. 13-1., Synoptisches Tableau 13-1b. KA Nachlässe B/572. No. 10. KA Manuscripte MS/Kg 274. Gyulai az ellene felhozott vádakra válaszolva kijelentette, hogy Grünnének már május 16-tól biztosítania kellett mind az 1., mind a 9. hadtest ellátási igényeit – legalább 60000 katona és 10000 ló élelmezési létszámmal –, feltölteni a hadsereg magazin-oszlopokat és raktárakat Veronából. Szükség esetén még darált kukorica is segített volna az élelmezési válságon. Abbiategrasso raktárfőnöke sem elégséges utánpótlást, sem hadrendi módosítást nem kapott. KA Manuscripte. MS/Kg 218/1. B Beilage.^[VISSZA]

182. KA Nachlässe B/572. No. 10. Kuhn ezredes: „…3-án megjelent Hess táborszernagy Bereguardonál, Őfelsége a császár parancsával, és azonnal megállította a visszavonulást, sőt elindította a megfordított hadtesteket visszafelé. Mivel én már Bereguardotól Rosatehoz lovagoltam, hogy kiadjam 4-re a szükséges utasításokat, újra Bereguardoba lettem rendelve, ahol Hess és Gyulai táborszernagyok vártak Hess helyettese, Rossbacher vezérőrnagy társaságában. Hess kifejtette offenzív tervét, amely minden, Ticinón eddig átkelt hadtestre vonatkozott és 4-re támadó alakzat felvételét tartalmazta a francia-szárd hadsereggel szemben. Miután kimondtam, hogy milyen veszélyekkel jár a hadmozdulat … szembe fordult velem és kérdezte: Ön ugye a Ticino bal partján akar védekezni, annak ellenére, hogy Napoleon I. már lehetetlennek tartott egy hasonló védelmet? Közöltem, hogy reményeim szerint az a stratégiai szárnyon végrehajtott manőver sikeres lesz, mivel a szükséges, eredeti visszavonulási útvonal a Pó északi partján, Pavia–Pizzighetone között továbbra is szabad marad.” KA Nachlässe B/572. No. 9. (Entgegnungen auf einige Punkte) Rossbacher megjegyzi, hogy Kuhn nem nagyon válogatott szavakkal érvelt Hess döntése ellen. KA Nachlässe B/572. No. 9. „Auszug aus meinem Tagebuch vom Feldzug 1859.”^[VISSZA]

183. KA AFA II. Armee 13-294. Karton 2210. Az óriási oszlop igen tarka képet mutatott. A katonák engedélyt kaptak menetkönnyítésre –a köpenyeket koszorúban is lehetett hordani –, az igás állatokat és a sapkarózsákat fel lehetett díszíteni. Egész zászlóaljak vonultak rózsafüzérekkel. A huszárok pedig a lovak hátát piros-fehér-zöld nyeregtakarókkal borították és a kalpagokra is vörös virágot és zöld lombokat tűztek. „Fremden-Blatt.” 1859. június 15-i szám.^[VISSZA]

184. KA AFA 1859. II. Armee Op. 13-156. Karton 2206. A törzshöz naponta 500-600 futár érkezett jelentésekkel. KA Nachlässe B/572. No. 9. (Entgegnungen auf einige Punkte). Az egyes hadtestparancsnokokhoz kézbesített diszpozíció és az utolsó dandár menetének kezdete között általában három és fél óra telt el. KA AFA 1859. 5. AC. Op. 13-1. illetve a hátvéd Bils dandár jelentése: KA AFA 5. AC. Op. Brigade GM. Bils. 13-7. Karton 2151. KA Nachlässe B/572. No. 10., B/572. No. 11. „Darstellung der Schlacht bei Magenta von Generalquartiermeisterstabe 1860 mit Randbemerkungen des k.k. FZM. Franz Graf Gyulai” és a Gyulaitól aláirt „Ordre der Bataille der k.k. II. Armee am 4. Juni 1859.” A „Grazer Tagblatt” 1893/152. száma „Die Schlacht von Magenta 4. Juni 1859” c. cikkében a névtelen visszaemlékező a menet visszásságairól, a torlódásokról, a szervezetlenségről ad találó képet. A cikk egy „Die Mythe von Magenta” című, szakértők tollából származó vitasorozat első írása volt.^[VISSZA]

185. Troschke: 441-442. p., Otto: II/70-72. p., Rüstow: 206-208. p.^[VISSZA]

186. Az egykori, hadműveleti elemzést Huyn, Mengewein és Pfanzeller tábornokok irányításával vezérkari tisztek – közöttük Kuhn százados – végezték. Gyulai is ismerte a vázlataikat és számításaikat, és ezeket vetette össze Clam-Gallas intézkedéseivel. KA Nachlässe B/572. No. 10.^[VISSZA]

187. KA Nachlässe B/572. No. 10., B/572.No. 11. (Darstellung), KA Manuscripte MS/Kg 219. Einleitung zur Schlacht von Magenta. KA AFA 1859. 1. AC. Op. 13-1., Karton 2151., 1859. 2. AC. Op. 6-70a. Karton 2153.^[VISSZA]

188. KA Manuscripte MS/Kg 219. (Einleitung), továbbá Ordre de Bataille von II. Armee 4. Juni 1859. KA AFA 1859 1. AC. Op. 13-1. Karton 2151., 1859. 2. AC. Op. 6-70 a. Karton 2153. KA Nachlässe B/572. No. 10.^[VISSZA]

189. KA AFA 1859. II. Armee. Ordre de Bataille der französchen Armee 4. Juni 1859. 6-166 1/2 Karton 2199. KA Nachlässe B/572. No. 11. „Ordre de Bataille de l’Armee Francaise á l’epoque du 4. juin 1859”. Ugyanezen adatok KA Manuscripte MS/Kg 219-ben. Gyulai a hadjárat után megjelent „Journal historique” összesítésére hivatkozva, tüzérekkel, műszakiakkal együtt 134000-136000 fős ellenséges erőről beszélt. KA Nachlässe B/572. No. 10. Az irodalomban feltüntetett meglepő közlések a hadrendi összesítések és nem a valódi harci számok. Ilyenek: 127000 szövetséges 80000 osztrákkal szemben. Otto: II/67., vagy: balszárnyon 5, jobbszárnyon 4 szövetséges hadosztály lépett harcba, 72000 katona 90000 osztrákkal szemben. Rüstow: 205. és 211. p. Olberg egyenesen 143000 szövetséges küzdelméről beszél 121000 osztrák ellen úgy, hogy a francia 1. hadtest nem ért ki a csatatérre. Olberg: 112. p. A sajtó is meglepő adatokat közölt. Az 1859. június 6. és 11. között megjelent belga, olasz, francia, porosz újságok és a Wiener Zeitung veronai tudósítója általában 100000 francia és 70000 osztrák közötti csatáról emlékeznek meg. „Fremden-Blatt” 1859. június 6. és 11. közötti összefoglalói. Az osztrák adatokról: KA Nachlässe B/572. No. 10., B/572. No. 11. Ordre de Bataille der k. k. Armee am 4. Juni 1859., Kriegskarte zu W. Rüstov Schlacht von Magenta. Rüstow: 2. Blatt.^[VISSZA]

190. KA Nachlässe B/572. No. 10., B/572. No. 11. (Darstellung). Az északi szárnyon folytatott harc korabeli elemzését megnehezítette, hogy a franciák nem hozták nyilvánosságra eredeti csata-jelentéseiket. Kuhn későbbi kutatásai közben nemcsak a párizsi hadi levéltár ellenállásába, majd visszautasításába ütközött, hanem információkat is szerzett az 1859. június 4-én és 5-én Napoleontól elrendelt korrekciókról. Az első beszámolók nem támasztották alá a világraszóló győzelem hírét, ezért a császár vagy megsemmisíttette őket, vagy titkosíttatta, majd 5-én és 6-án újakat íratott, ezeket is titkosította. Csak a hadműveleti naplót vezető Bazancourt logikai rendbe szedett, a támadási felületeket eltüntető összefoglalóit engedte nyilvánosságra hozni. Bazaucourt két, hasonló változatban kiadott műve a francia hivatalos jelentés a csatáról: „Campagne de l’empereur Napoleon III. en Italie 1859.” Paris, 1862. illetve César Bazancourt: „La campagne d’Italie de 1859. Cronique de la guerre” Paris, 1859-1860. Kuhn a kutatásairól és a párizsi hadi irattár ellenállásáról: „Grazer Tagblatt”. 1893/78.^[VISSZA]

191. KA AFA 1859. 1. AC. Op. 13-1. Karton 2151., KA AFA 1859 2. AC. Gefechts-Relation 6-70a. Karton 2151. Clam-Gallas délután Lichtensteinre bízta Boffalora és Marcallo védelmét, maga pedig a vasút melletti harcot vezényelte. Uo. és KA Nachlässe B/572. No. 11. (Darstellung). „Fremden-Blatt” 10. Juni 1859.^[VISSZA]

192. KA AFA 1859. 1. AC. Op. 13-1. Karton 2151., KA AFA 1859. Gefechts-Relation der Brigade GM Reznicek 13-3. Karton 2151. Gefechts-Relation der Division FML Jellacic. 6-706. Karton 2153. Baltin rendkívüli veszteségeket szenvedett. A harcokban meglepően magas volt az eltűntek száma. Mac Mahon balszárny hadosztályparancsnoka panaszkodott elöljárójának, hogy 600 hadifoglyot kell őriznie és egy osztrák ellencsapás esetén nem tudja tartani a Magenta-Marcallo utat. „Grazer Tagblatt” 1893/77.^[VISSZA]

193. KA AFA 1859 II. Armee 13-294. Karton 2210. KA AFA 1859. Gefechts-Relation der Brigade GM Burdina 13-4. Karton 2153. KA Nachlässe B/572. No. 11. (Darstellung) Clam-Gallas június 4-én délelőtt fél tízkor kézbesített jelentése: „Nach oben eingelangten Meldungen von Patrouillen soll sich der Feind in der Nähe des Brückenkopfes von S. Martino jenseits des Flusses in grösseren Massen und scheint nicht wichtig oder vielsagend zu sein, um das Armee-Kommando sogleich zu einen Disposition zu Bewegen.” KA Nachlässe B/572. No. 10.^[VISSZA]

194. KA AFA 1859 Gefechts-Relation der Brigade GM Burdina 13-4 és Gefechts-Relation der Brigade GM Kintzl 6-70. Karton 2151. KA Nachlässe B/572. No. 11. (Darstellung)^[VISSZA]

195. Herisson: 128. p. Az összecsapásban súlyos fejsérülést kapott az egyik Wimpffen, francia tábornok. Herisson: 125. p. A másik Wimpffen az 1. osztrák hadsereget vette át néhány nappal Magenta után.^[VISSZA]

196. KA Nachlässe B/572. No. 10. KA AFA 1859. 7. AC. Op. 13-2. Karton 2168. Reischach tábornokra egy zuáv 20 m-ről először rákiáltott: „C’est pour vous Ms. le general!” – majd lelőtte. KA Nachlässe B/572. No. 11. (Darstellung). B/572. No. 9. (Entgegnungen) és XVII. „Manuscript des Oberst Kuhn über die Schlacht von Magenta.” Az „Independance belge” novarai tudósítójának június 4-én postázott híre. A „Kölner Zeitung” párizsi tudósítójának június 8-i beszámolója. „Fremden-Blatt”. 12. Juni 1859.^[VISSZA]

197. KA AFA 1859 II. Armee Op. 13-156. Karton 2206. Schwarzenberg dandárjából – 22500 gyalogos, 1250 huszár, 56 ágyú – Gyulai 2500 főt különített ki a főhadiszállás és a hadsereg tüzértartalék illetve a vigevanói híd őrzésére. A bevetett három dandár mindegyike 4500-5000 gyalogosból állhatott, egyenkint 8-8 csővel. KA AFA 1859. 3. AC. Gefechts-Relation für den 4. Juni. Karton: 2199. KA Manuscripte MS/Kg 274. Auszug aus der Relation des GM. Ramming über die Schlacht bei Magenta.^[VISSZA]

198. KA AFA 1859 2. AC. 6-40., 6-70a. Karton 2153. KA Nachlässe B/572. No. 11. (Darstellung). Gyulai kritikája Clam-Gallas ellen KA Nachlässe B/572. No. 10.^[VISSZA]

199. KA AFA 1859. 3. AC. Gefechts-Relation für den 4-5. Juni. Karton 2199.KA AFA. 1859. 5. AC. Op. Tripplicat - a legolvashatóbb példány/a szerző – 13-1. Karton 2159. A fogarasi 31. és a pesti 32. gyalogezred működéséről: KA AFA 1859. Übersicht der für ausgezeichneten Waffenthaten an die Truppen das 5. AC. verliehenen Tapferkeits-Medaillen. 13-4. Karton 2159. KA Manuscripte MS/Kg 274. Auszug aus der Relation der FML Schönberger. KA Nachlässe B/572. No. 11. (Darstellung) Canrobert helyettese a huszárok elől a Naviglio vizébe menekült, és addig rejtőzködött egy csatornába hajló bokor alatt, míg a franciák el nem foglalták Ponte vecchiót. Herisson: 137. p. Bruna szerint a veszteségek elérték a 25%-ot. Bruna: 112.^[VISSZA]

200. KA AFA 1859. Gefechts-Relation GM. Ramming für den 4-5 Juni 6-128., Karton 2199. Gefechts-Relation GM. Gablentz für den 4. Juni 6-126. Karton 2159. KA Nachlässe B/572. No. 11. (Darstellung). Gyulai széljegyzete szerint Ramming Magenta kiürítése után két zászlóaljával átvonult a Robecconál hagyott, sebesültőrző katonáihoz, és csatlakozott az 5. hadtest beérkező ezredeihez. A két magyar ezred és más zászlóaljak egész éjszaka a Naviglio és a Ticino közötti sávban készültek az ellentámadásra. Uo. Bruna: 104-105. p. Otto: II/175. p. „Fremden-Blatt”. 12. Juni.^[VISSZA]

201. KA Nachlässe B/572. No. 9. (Entgegnungen).^[VISSZA]

202. Kunz: 73-76. p., Otto: II. 223-225. és 239. p., Herisson: 151-153. p.^[VISSZA]

203. Otto: II/218. p.^[VISSZA]

204. KA AFA III. Armee 1859-13-8. „Vormerkungs-Protokoll von Journalen der III. Armee in I. 1859.” Fasz. 378. A hivatalos adatok Bazancourt: „Campagne de l’empereur” és „La campagne” c. művében, illetve a „Moniteur” 6-i számában jelentek meg. Myrdacz ezeket használta i.m. 24. p. A nemzetközi sajtó híreit a „Fremden-Blatt” gyűjtötte össze. A 12000 fős veszteségről a június 12-i száma tudósit. A 12000-15000 fős veszteséget tartja reálisnak Otto: II/221. p. Otto a magentai elöljáróság vezetője nyilatkozatát is közölte, miszerint a falu közvetlen környékén 1342, túlnyomórészt francia halottat temettek el. Uo. Hasonló véleményeket közöl Knorr: 265. p.^[VISSZA]

205. Myrdacz: 20-24. p. A 2. francia hadtest lovasság számára berendezett ambulanciájának – egy orvos, néhány segítő – mindössze 172 katonát kellett kezelnie, a többinek csaknem tízszeresét, ugyanannyi orvossal. Myrdacz: 24. p. Magentából Svájcba menekült az egész lakosság. Egy berni lapra hivatkozva közölte „Fremden-Blatt” 1859. június 9-én.^[VISSZA]

206. Eckert: 54. p. Knorr: 256. p. Myrdacz: 20-21. p. Az „Independance belge” tudósítójának június 7-i beszámolójából idéz „Fremnden-Blatt” június 16-i és 26-i száma.^[VISSZA]

207. KA Nachlässe B/572.No. 14. Chenu a veszteségek nagysága szerinti sorrendet is közölte: a gárda, a 2. hadtest, a 3. hadtest 1. és 2., a 4. hadtest 2. hadosztálya, végül a piemontiak. A lőtt sebekről és kezelési lehetőségeikről tájékoztat: Dr. Johann Habart: Die Geschossfrage der Gegenwart und ihre Wechselbeziehungen zur Kriegschirurgie. Wien, 1890. 2-3. p. „Das Blei - und das verlöthete Kupfermantelgeschoss zeigten bei Schüssen in einem mächtigen Eichenstamm -Deformirung...” Uo. 14. p. Közölt roncsolásról készült felvételeket is, amelyek 13 m/m széles bőrbehatolás mellett darabos csonttöréseket, 1,5-2,5 cm szélességű izomsebeket, 1,5 cm hosszú és 1 cm széles lábszárcsontlyukakat... stb. ábrázolnak. Uo. 79-81. p.^[VISSZA]

208. „Fremden-Blatt” 9. Juni 1859.^[VISSZA]

209. Myrdacz: 20-21., 25., 48. p.^[VISSZA]

210. KA Nachlässe B/572. No. 9. (Manuscript des Oberst Kuhn), B/572. No. 11. (Darstellung).^[VISSZA]

211. Fremden-Blatt. 16. Juni 1859.^[VISSZA]

212. Allgemeine-Militärische-Zeitung. Darmstadt. 1826/27. ÖMZ. 1826/8.^[VISSZA]

213. Knorr: 265. p. A. Achard a „Lettres d’Italie” június 18-i számából: „...Az egész arisztokrácia jóval korábban a sebesültekért küldte luxushintóit, mielőtt megkezdték volna a kocsik rekvirálását. Címerekkel díszített, libériás hajtóktól vezetett nehéz- és pompás, könnyű járművek sorakoztak az átvevő helyeken, majd hajtottak át a Porta Romanán. Láttam az előkelő hölgyeket, útközben és leszállva, amikor a sebesülteket támogatták és leültették, miközben maguk a bakon foglaltak helyet, a kocsis mellett. Megrendítő jelenet volt: valamennyi neves asszony lelkesítő hatást váltott ki természetességével és követendő példájával...” Uo. Myrdacz: 25-26. p.^[VISSZA]

214. Knorr: 265-267., 501. p. Eckert: 53-54. p.^[VISSZA]

215. KA AFA 1859 II. Armee 13-294. Karton 2210. KA Nachlässe B/572. No. 9. (Manuscript des Oberst Kuhn), Bulle: 226 p., Der Feldzug is Italien 1859. 133. p., Herisson: 153. p.^[VISSZA]

216. KA AFA 1859. II. Armee 13-294. Karton 2210., KA Nachlässe B/572. No. 9. (Manuscript des Oberst Kuhn).^[VISSZA]

217. KA AFA 1859. 1. AC. Op. 13-1. Karton 2151.^[VISSZA]

218. KA Nachlässe B/572. No. 10., KA Nachlässe B/572. No. 9. (Manuscript des Oberst Kuhn).^[VISSZA]

219. A „Pester Lloyd” 1893/55. száma „Die Legende von Magenta” cikkével vitát robbantott ki. A „Grazer Tagblatt” 1893/35., 77., 78., 148. és 152. számában az elemzők többsége helyeselte Gyulai döntését, hogy nem folytatta a harcot a várható túlerővel szemben, komolyabb tartalékok nélkül. Porosz elemzők más véleményen vannak. Olberg: „...Gyulai hibázott, amikor kiürítette a csatateret és átadta a győzelmet, vele egész Lombardiát a szövetségeseknek.” 137. p. Hasonlót állit W.A-n: 51. p., Otto: II/245. p. Schmidt-Brentano szerint a vereségért az odiumot Gyulainak kellett viselnie, pedig a központi vezetés, a haderő vezérkara, maga Hess táborszernagy és a magasabb parancsnoki kar felelőssége nyilvánvaló. Schmidt-Brentano: 252. p.^[VISSZA]

220. KA AFA 1859. II. Armee Op. 13-156. Karton 2206. Gyulai az előző napi erőltetett menet után üres kocsikra rakatta a katonák menetfelszerelését a tartalék pár csizma, a kenyérzsák és köpenykoszorú kivételével. Uo. Az 1. és 7. hadtest egyesült elszakadt kötelékeivel. KA AFA 1859. 7. AC. Op. 13-1. Karton 2172. KA Manuscripte MS/Kg 218/1. „Rückzug der k.k. österreich. Armee vom Ticino bis hinter dem Mincio.” A visszavonulásról beszámol emlékiratában Ramming: KA Nachlässe B/572. No. 13. „Ein Beitrag zur Darstellung der Schlacht von Solferino.” Brescia acél-, fegyver-, lenvászon-, selyemgyárairól híres város 30000 lakossal. Förster: 258. p. Lodi: 20000 lakos. A legjobb parmezán sajtok hazája. Förster: 277.^[VISSZA]

221. KA Manuscripte MS/Kg 218/1. (Rückzug), KA Nachlässe B/572. No. 13. (Ein Beitrag).^[VISSZA]

222. KA AFA 1859. 8. AC. Op. 13-1. Karton 2172. KA Manuscripte MS/Kg. 218/1. (Rückzug). „...Es war eine Handgemenge, dass die Gewehre an einander zersplitterten und die Bajonette sich verbogen...” Bazancourt. Idézi Otto: II/280. p. Hivatalos veszteségek: Osztrák 120 halott, 248 sebesült, 1124 eltűnt. Francia: 153 halott, 734 sebesült, 64 eltűnt, Myrdacz: 26. p. Kunz szerint a franciák 1000-nél, az osztrákok 1700-nál jóval többet veszítettek. Az 1. francia hadtest elszállította sebesültjeit, a 2. nem tudta ellátni őket. Az osztrákokat a Lodiból kivezényelt ambulancia kezelte. Másnap francia orvosok érkeztek a harcmezőre, és csaknem 1000 francia és osztrák életbenmaradottat szedtek össze, és vitettek a milánói kórházakba. Kunz: 85-86. p.^[VISSZA]

223. A porosz hadsereg első vonala – 145000 gyalogos, 22800 lovas, 792 löveg – illetve a második vonal Landwehr csapatok – 70000 gyalogos, 13500 lovas, 3942 kincstári szekér, többezer beteg- és sebesültszállító, ún. kéziló – várhatóan 2-3 hét után voltak menetkészek. KA 1859 III. Armee. 13-8. Vormerkungs-Protokoll. Fasz. 378. A pápai állam semlegességét a háború kezdetén mind Bécs, mint Párizs elismerte. KA MKSM Sonderreihe 1859-5-51a. A modenai csapatok lojálisak maradtak az uralkodóhoz. A toszkánai nagyherceg csak Modenáig jutott aradi és veszprémi zászlóaljak – 5000 fő – kíséretében. A katonák Reggióban szállásoltak be. KA Manuscripte MS/Kg 218/1. (Rückzug). A szövetségesek hadrendje Solferino előtt, a piemonti pótlólagos korosztályok, a lombardiai fegyveresek és a toszkánai csapatok nélkül, de az 5. francia hadtesttel: 193552 gyalogos, 34104 lovas, 606 löveg. KA Manuscripte MS/Kg 218/1. Ordre de Bataille der franko-sardischen Armee. Beilage B., C. Toulonban a sorhajó-flotta 41 egységből, közöttük „Friedland”, „Montebello”, „Souverain”, „Bretagne”, „Ville de Paris”, „Algeciraz”, „Fleurus”, „Castiglione”, „Austerlitz”, „Ulm” 100-nál több ágyúval rendelkezett. A partraszálló flotta személyhajói egyenkint 1000 katonát vettek a fedélzetükre. Az ágyúnaszádok és az 5 lóerős úszó ütegek 120 egységből álló flottája laposfenekű bárkákból állt. Velence előtt egy francia flotta tartotta blokád alatt a kikötőt. Az angol hadihajók június 9-én vetettek horgonyt Nápolyban. KA AFA III. Armee 13-8. Vormerkungs-Protokoll.^[VISSZA]

224. Bulle, 258-259. p. Herisson: 134., 173-174. p. Brady kapitány naplója szerint a francia vezetés Magenta után döntött az olasz egység és a piemonti törekvések negligálásáról. Walewski gróf külügyminisztert idézte: „...Megszálltuk Toszkánát és a savoyai ház szeretné megtartani, a pápai államban pedig felkelést kirobbantani. Soha! Az Appenninek vonala az a határ, amelyet soha nem engedünk átlépni.” A Viktor Emanuellel folytatott tárgyalásról: „...A császár feltűnően hidegen fogadta, keményen megrótta lassúságáért, ahogyan parancsait teljesítette és háborgott, hogy az előző nap a piemontiak nem vettek részt a csatában. A király a legnagyobb alázattal, csaknem földig hajolva főnöke előtt ígérte meg, hogy mindent el fog követni, hogy ezt a számára is és hadserege számára is szerencsétlen napot jóvá tegye.” Herisson: 134., 181. p.^[VISSZA]

225. KA Manuscripte MS/Kg 218/1. (Rückzug). A főhadiszállás kapkodására utal, hogy 12-én meg kellett semmisíteni az utolsó Pó feletti hidat Borgofortenál, majd 14-én Lloyd hajókkal újjáépíteni. Tagebuch der Ereignisse des Feldzugs 1859 bei der I. Armee von Franz Gref von Wimpffen. A Tagebuch a család tulajdonában/a szerző. A piacenzei védelmi rendszer: 13 előretolt védművel biztosított falak, a falakon belül egy külön erőd és egy citadella, a Trebbia és a Po hidjainál sáncokkal, tüzérséggel megerősített hídfők. 30000 lakos élt a falakon belül és részben kívül. A 25000 fős Cremonát tucatnyi bástyával, a kapuknál két erőddel, egy hatalmas kaszárnyával biztosított falak tették elsőrangú ellenállási ponttá, Pizzighettone jól kiépített kőerőd volt. A piacenzai hidakat az utászok szétszedték és a vacarizzai elemekkel együtt Velencébe hajóztatták. A kikötőt záró, szigetekre telepített védműveket és ütegeket kötötték össze belőlük. Uo. Förster: 275-278. p.^[VISSZA]

226. KA Nachlässe B/572. No. 13. (Ein Beitrag). KA Manuscripte MS/Kg 218/1. (Rückzug)^[VISSZA]

227. Wimpffen: Tagebuch. KA MKSM 1859/3228. KA Manuscripte MS/Kg 218/1. „Ordre de Bataille - Dislocation der 1. Armee.” „Ordre de Bataille - Dislocation der II. Armee.” Az MS/Kg 218/1 másik melléklete, a „Standesnachweisung” szerint az osztrák mozgósítások végeredménye: 778000 reguláris katona, továbbá 130000 hátországi szolgálatot teljesítő kombattáns illetve polgári személy, valamint az Észak-Itáliában bevetett 44000 határőrvidéki katona, 28000 önkéntes és 4000 irreguláris harcos. Az Észak-Itáliába vezényelt 6. és 10. hadtest létszáma: 27000 illetve 30000 fő. Uo. Wimpffen 62 éves volt. 1813-tól harcolt Napoleon ellen. Radeztky alatt megszerezte a tábornoki rangot és a hadi dicsőséget a szükséges tapasztalatokkal. A partvidék kormányzójaként, majd a bécsi katonai körzet parancsnokaként elnyerte Ferenc József bizalmát. Az uralkodó magával vitte Veronába és az 1. hadsereg élére állította. Katonai iskolát nem végzett. Schlick 1789-ben született Prágában. Jogi egyetemen tanult, Napoleon támadásakor Landwehr századokat szervezett, majd a haderő hivatásos tisztje lett. Lipcsénél Ferenc császár segédtisztje volt. Megmentette egy csoport francia hadifogoly életét. A kozákok, bosszúból, kiszúrták egyik szemét. 1848-ban Galíciából indult hadosztályával Magyarországra. Haynau alatt hadtestet vezetett. Lovassági tábornok lett. 1859-ben a 4. hadsereg parancsnoki beosztásától vált meg, és kísérte Ferenc Józsefet Itáliába. Rüstow: 256-258. p.^[VISSZA]

228. KA Manuscripte MK/Kg 218/1. (Rückzug). Garibaldi előrevetett osztagait Türr István és Camozzi, olasz szabadságharcos vezették. Otto: III/47. p. Garibaldi nem tudott felkelést kirobbantani Brescia és a Mincio között illetve Dél-Tirol olaszok lakta körzeteiben, még fegyvereseket sem verbuválhatott, mert az 1849-es, rettenetes osztrák megtorlás emléke megfosztotta az embereket a bátorságuktól és a harc vállalásától. Garibaldi egy Teleky gróf segítségével magyar katonáktól szerzett információkat. A szabadságharcosok kapcsolatot létesítettek Urban csoportjából egy magyar zászlóaljjal és átállásra szólították fel. A katonák elbarikádozták magukat Brescia környékén, egy állomáson, majd kitörtek a gyűrűből és csatlakoztak ezredükhöz. „Fremden-Blatt” 20. Juni. Türr István a Garda-tó környékén súlyos sebet kapott. Reuchlin 333-335.^[VISSZA]

229. Olberg: 140-141. p., Rüstow: 248-249., 261-262. p. Otto: III/7. p.^[VISSZA]

230. Magentánál induló létszám a Vercellibe rendelt és később csatlakozott Autemarre francia és a piemonti hadosztállyal együtt: franciák 126000 gyalogos, 12900 lovas, piemontiak Garibaldi szabadcsapataival együtt 60000 gyalogos és 6600 lovas. KA AFA II. Armee. „Ordre de Balaille de l’Armee Francaise á l’epoque du juin 4. 1859” és „Ordre de Bataille der sardinischen Armee” 1859-6-166 1/2. Karton 2199. „Fremden-Blatt” 20., 25. Juni 1859.^[VISSZA]

231. Knorr: 263-264. p. A menet alatt több, mint 32000 francia gyalogos és 4000 lovas, a piemontiaknál 8000 gyalogos és néhány száz lovas betegedett meg. Kunz: 97. p. Otto adatai szerint Milánóban 27 kórház fogadott 34000 beteget, Bresciában, ahol korábban nem volt kórház, a Solferino melletti csatáig naponta egy állt fel és a csata után összesen 37 kórház működött. Otto: III/7., Knorr: 365. p.^[VISSZA]

232. Otto: III/7., 27. p. Eckert: 51. p. A vasúti betegszállítás szalmával bélelt ún. „paraszt vagonokban”, ápolók nélküli katonai kisérettel zajlott. Myrdacz szerint június 7-től érkeztek tömegesen a betegek a kórházakba. Milánóban kezdetben csak 7 kórház működött Myrdacz: 57-59. p. Dr. Chenu a hadügyminisztertől a hadszíntérre vezényelt főintendáns egészségügyi tudásáról: „...dort steht, als Delegirter des Ministers, der Intendant, welcher seine besonderen persönlichen hygienischen Grundsätze hat.” Knorr: 267. p.^[VISSZA]

233. Kunz: 95-97. p.^[VISSZA]

234. KA Nachlässe B/572. No. 13. (Ein Beitrag). Myrdacz: 50., 61. p.^[VISSZA]

235. KA Nachlässe B/572. No. 13. (Ein Beitrag). KA Manuscripte MS/Kg 218/1. Padua, Treviso, Udine, Serravalle, Cividale, Trient a gyűjtőállomások, ahonnan csaknem 40000 beteg indult a hátországba. Az evakuáció fő vonala a francia tengeri blokád miatt a Verona-Casarsa vasút, majd Nabresináig 75 km-es szekérút, onnan Laibach felé ismét vasút. Myrdacz: 52. és 65. p.^[VISSZA]

236. KA AFA 1859 II. Armee 13-195. Pläne der Affairen bei Solferino. Karton 2209. KA AFA 1859. II. Armee. Terrain-Beschreibung über das Schlachtfeld von Solferino 13-46., Croquis über Solferino 13-47a. Karton 2205. KA Manuscripte MS/Kg. 218/1. Die Schlacht von Solferino am 24. Juni 1859. Das Schlachtfeld. Beilage D.^[VISSZA]

237. „Fremden-Blatt”. 8. Juli 1859.^[VISSZA]

238. KA Nachlässe B/572. No. 13. (Ein Beitrag.) Június második felében rendkívüli ellátási nehézségektől szenvedett a hirtelen megnövekedett, megközelítőleg 300000 fős élelmezési létszámú osztrák sereg. A tábori sütödéknek egy része, visszavonulás közben odaveszett, az utánpótlást irányítók nem küldtek az érkező csapatokkal pékségeket. A katonák nagy része 10 napig nem látott kenyeret. Uo. A Tirolban felhalmozott gyümölcs megrohadt. Nem érkeztek meg főzőüstök sem. Casarsából, a raktárból alig indultak magazin-oszlopok. Az erődök elrejtették saját készleteiket. KA MKSM 1859/8180., 8182., 8382. KA AFA 1859. II. Armee. Kolonnen-Magazin. 6-653. Karton 2201.^[VISSZA]

239. KA Manuscripte MS/Kg 218/2. II. Theil. Rückzug hinter der Mincio 17. bis 22. Juni. KA AFA 1859. II. Armee. Op. 13-156. Karton 2206. KA Nachlässe B/572. No. 13. (Ein Beitrag). Júniusban egy gárda lovashadosztály – 3000 fő – és egy gyalogezred – 2000 – indult Franciaországból megerősítésül és június 20-ig csatlakozott a szövetségesekhez. KA AFA III. Armee 1859-13-8. Vormerkungs-Protokoll. Fasz. 378. Otto: III/119. p.^[VISSZA]

240. „Fremden-Blatt” 29. Juni 1859.^[VISSZA]

241. KA Manuscripte MS/Kg 218/1. Die Schlacht von Solferino. Beilage I. Skizzen zur Orientierung über den Feldzug 1859. II. Flankenmarsch der Franzosen. KA Manuscripte MS/Kg 218/2. II. Theil. Rückzug hinter der Mincio 17. bis 22. Juni. Olberg: 142., 144. p., Otto: III/97., 117-119. Június 18-án a Genuában 100 ostromlöveget hajóztak ki a franciák. „Fremden-Blatt” 20. Juni.^[VISSZA]

242. „Fremden-Blatt” 3. Juli. 1859.^[VISSZA]

243. KA Manusciprte MS/Kg 218/1. Die Schlacht von Solferino. Beilage B. und C. A 160000 fős francia állományból az 5. hadtest 23000 katonával rendelkezett. Kunz 30000 főre becsüli a betegek számát. A piemonti betegarány szerinte nem haladta meg a 2-3,5%-ot. Kunz: 97. p. A csata utáni újsághírekről: Fremden-Blatt 3., 6. Juli. 1859.^[VISSZA]

244. KA AFA 1859. II. Armee 13-264. p. Karton 2210. Osztrák hírszerzőktől megfejtett távirat. KA AFA II. Armee. 1859-13-8. Vormerkungs-Protokoll. Fasz. 378. A június 14-én Velencében kitört felkelést a helyőrség leverte. A blokádban részt vevő francia hadihajók a Velence előtti sekély víz miatt a parttól egy mérföldre horgonyoztak le. Az összevont flotta részben Antivari, részben Trieszt illetve Fiume előtt is tüntetett. Der Feldzug 1859. 206. p., Rüstow: 355-356. és 359. p. Fremden-Blatt. 24. Juni 1859.^[VISSZA]

245. A visszavonulás közben elvesztek a tábori pékségek. Hiányukat Verona és Mantua erődje megfeszített munkával és folyamatos, napi szállítással pótolta. A vasúton valamennyi szerelvény, Mantua közelében minden kincstári vagy országos jármű az ellátó bázisokat szolgálta ki. Csak a Peschiera elosztóhoz közelálló 5. és 8. hadtest jelentette naponta, hogy élelmezése megoldott. Az összes többi panaszkodott. KA AFA 1859. II. Armee. Train-Ausweis. 6-47 1/2. Karton 2199. KA AFA 1859. Kolonnen Magazin der Armee 6-653., 1859. 1. AC. 6-691 1/2., 1859. 5. AC. 6-91 1/2., 1859. 8. AC. 6-691 3/4., 1859. Armee-Intendanz 6-708. Karton 2201. KA Manuscripte MS/Kg. 218/1. „E”. Verpflegs-Dispositionen. Myrdacz: 52-53. p.^[VISSZA]

246. KA AFA 1859. II. Armee. Felderítő jelentések. 13-264. Karton 2210. KA Nachlässe B/572. No. 12. (Ein Beitrag).^[VISSZA]

247. KA Manuscripte MS/Kg 218/1. 3. Bogen. Beweggründe und Dispositionen zur Offensive über den Mincio und Stellung der I. und II. Armee am 23. Juni. Wimpffen: Tagebuch. KA AFA II. Armee 1859-6-713 1/2. Dupplicat. Ordre de Bataille der österreichischen Armee am 24. Juni 1859. Karton 2202. KA Manuscripte MS/Kg 218/1. Die Schlacht von Solferino. Az I. hadsereg – 3., 9., 11. hadtest és a Zedtwitz lovashadosztály – 51888 gyalogost, 4290 lovast és 177 löveget, a II. hadsereg – 1., 5., 7., 8. hadtest és Mennsdorff lovashadosztály – 74834 gyalogost, 8206 lovast és 236 löveget tett ki. Beilage „A”. Az I. hadsereg 15 gyalog-, 5 lovasezredéből és 12 önálló zászlóaljából 7, 3 illetve 6 volt magyarországi, a II. hadseregnél a 18 gyalog- és 6 lovasezredből illetve 15 önálló zászlóaljból 10, 2 illetve 8. A létszámkülönbségek oka: a 2. és a 10. hadtest a Pó térségében maradt, a többi kiszolgáló volt, vagy beteg.^[VISSZA]

248. KA Nachlässe B/572. No. 13. (Ein Beitrag). KA AFA 1859. 9. AC. Op. 13-5., Karton 2174.^[VISSZA]

249. KA AFA 1859. 5. AC. Relation der Brigade GM.Bils. 13-7. Karton 2159. KA AFA 1859. 9. AC. Op. 13-7. Karton 2174. Otto: III/184. p. Kunz: 107. p. A pécsi gyalogosok veszteségeiről KA AFA 1859-13-12. Karton 2174.^[VISSZA]

250. KA Nachlässe B/572. No. 13. (Ein Beitrag).^[VISSZA]

251. KA Manuscripte MS/Kg 218/1. Die Schlacht von Solferino Disposition des Feindes zum Vorrückung am 24. Juni. KA Manuscripte MS/Kg 218/1. Die Schlacht von Solferino. Beilage B. Canrobert fél tízkor kapta meg a parancsot. Mac Mahon megközelítőleg 17500, Niel 22000, a lovashadosztályok a gárda csatlakozása után legkevesebb .7000 katonával rendelkeztek. Canrobert 23000 gyalogosát is számolva a dombvonalaktól délre 70000 francia gyalogos és lovas sorakozott fel. A tüzértartalékból vezényelt lövegekkel együtt a délelőtt folyamán 100 ágyú támogatta harcukat. Moltkes Kriegsgeschichtliche Arbeiten. Berlin, 1899. 56-57. p.^[VISSZA]

252. KA Manuscripte MS/Kg 218/1. Die Schlacht von Solferino. Disposition des Feindes. KA Manuscripte MS/Kg 218/1. Die Schlacht von Solferino. Beilage B. Az 1. francia hadtest – Ladmirault, Forey, Bazaine tábornokok hadosztályai – 23600 gyalogos, 66 löveg- és a gárda – Mellinet, Camou tábornokok hadosztályai, 15400 gyalogos, 36 löveg- álltak Solferinóval szemben.^[VISSZA]

253. KA AFA II. Armee. 1859. Kämpfe der 8. AC. bei Pozzolengo. 13-80. Karton 2205. KA Nachlässe B/572. No. 13. (Ein Beitrag). KA Manuscripte MS/Kg. 262. Die Kämpfe der 8. AC. um San Martino. Otto dicséri Benedeket fontos taktikai apróságokért is, pl. hogy alegységei sőt osztályai számozása egytől-fölfelé és jobbról-balra következett, így minden résztvevő tudatában volt a harcban saját és szomszédai helyéről. Otto: II/408. p. Rüstow állítja, hogy Durandóval szemben Madonna della Scoperta birtokáért Benedek balszárnya harcolt. Rüstow: 311. p. Tévedés.^[VISSZA]

254. KA Manuscripte Ms/Kg 262. Kämpfe der 8. AC. um San Martino. KA AFA II. Armee. 1859. Kämpfe der 8. AC. bei Pozzolengo. 13-80. Karton 2205. KA AFA II. Armee. 1859. Relation Obstl. Grossmayer. Artillerie-Chefs des 8. AC. 13-42. Karton 2205.^[VISSZA]

255. „Fremden-Blatt.” 8. Juli 1859., 9. Juli 1859. Moltke idézi a „Gazetta Piemontese” veszteségadatait. Az itáliai lap szerint a piemonti sereg június 24-én összesen 9000 sebesültet, halottat és eltüntet veszített. Ennek mintegy fele a délelőtti összecsapásokban maradhatott a harcmezőn. A későbbi, hivatalos adatok összesen 6000 főről tettek említést. Moltke: 58. p.^[VISSZA]

256. KA Nachlässe B/572. No. 13. (Ein Beitrag).^[VISSZA]

257. KA AFA 1859. 5. AC. Op. 13-1. Op. geführt von Truppen-Division FMLT. Graf Sternberg 13-2., Op. der. Brigade GM. Koller 13-4., Op. der Brigade GM. Gaál 13-5., Op. der Brigade GM. Bils 13-7., Karton 2159.^[VISSZA]

258. KA AFA 1859. 9. AC. in der Schlacht von Solferino am 24. Juni 1859. 13-7., 9. AC. Op. 1859-13-5. Karton 2147. KA Manuscripte MS/Kg. 218/1. Der Kampf der I. Armee.^[VISSZA]

259. KA Nachlässe B/572. No. 13. (Ein Beirtag).^[VISSZA]

260. Uo., KA Manuscripte MS/Kg 218/1. Die Schlacht von Solferino. FZM.Franz von Wimpffen: Streiflichter auf die Polemik über die Slacht von Solferino. Leipzig, 1866. 16-21. p. Wimpffen szerint az átlós utat uraló Mac Mahon hadteste volt a franciák legsebezhetőbb pontja. Uo. 21. p.^[VISSZA]

261. KA Manuscripte MS/Kg 218/1. Die Schlacht von Solferino. Vorrückung und Kampf aller Brigadon des 9. AC., Entwickelung des 3. AC., KA AFA 1859. Disposition des I. Armee-Kommandos 6-735., Artillerie-Relation 6-718 1/3. Karton 2202. KA AFA 1859. II. Armee. Relation ueber die Verwendung des k. k. 9. Feld-Artillerie-Regiment am 24. Juni 1859.in der Schlacht von Guidizzolo 13-82., 82a, 82b Karton 2205. Bruna visszaemlékezése szerint Niel óriás-ütege 80 lövegből állt. Bruna: 147-148. p.^[VISSZA]

262. Went: 75-76. p.^[VISSZA]

263. KA Manuscripte MS/Kg 218/1. Die Schlacht von Solferino. Die Gefechte des 9. und 3. AC. bis Mittag. KA AFA 1859. II. Armee Croquis und Relationen über die Gefechte von Guidizzolo. 13-82. Karton 2205. Drechsler ezredes, a 9. hadtest vezérkari főnöke vitatja a fenti jelentésben megfogalmazott kritikákat. A hősi harcot emeli ki, a sikertelenségről nem beszél. KA AFA 1859. 9. AC. 13-8., 13-10., 13-11. Levelek barátaihoz. Karton 2174. „Moniteur” 2. Juli 1859. beszámolója a „Fremden-Blatt” 6. Juli 1859. számában. Der Feldzug 1859. 176-177. p. Olberg: 170-172. p. Moltke: 61-62. p.^[VISSZA]

264. KA Manuscripte MS/Kg 218/1. Die Schlacht von Solferino. Die letzte Offensive der I. Armee. KA Manuscripte MS/Kg 282. Der Feldzug 1859. Die Führung und ihre Eigenart. KA Nachlässe B/572. No. 13. (Ein Beitrag), B/572/III. No. 13. Ein Brief an GM. Baron Ramming v. Riedkirchen, Souschef des Generalstabes. KA AFA 1859. II. Armee. Bemerkungen über die Schlacht von Solferino von FML. Graf Mennsdorff-Poully, GM. Prinz Holstein und Oberst Edelsheim. 13-176. Karton 2206.^[VISSZA]

265. „Fremden-Blatt” 3. Juli. 1859.^[VISSZA]

266. KA AFA 1859. 5. AC. Op. 13-1. Tripplicat példány. Karton 2159. KA Nachlässe B/572. No. 13. (Ein Beitrag). Stadion hadteste nem kapta meg a csatához szükséges lőszerkiszabatot. KA AFA 5. AC. 1859-13-2.^[VISSZA]

267. KA AFA 1859. 5. AC. Op. der Brigade GM. Bils. 13-7. Op. der Brigade GM. Puchner 13-6. Karton 2159.^[VISSZA]

268. KA Nachlässe B/572. No. 13. (Ein Beitrag) Ka Manuscripte MS/Kg 218/1. Die Schlacht von Solferino. Kampf der II. Armee.^[VISSZA]

269. KA AFA 1859. 5. AC. Op. der Brigade GM. Bils 13-7., Op. der. Brigade GM. Puchner 13-6., Op. dr. Brigade GM. Koller 13-5., Op. der Brigade GM. Festetics 13-3. Karton 2159. KA AFA 1859. 1. AC. Op. 13-1. Karton 2151.^[VISSZA]

270. KA Nachlässe B/572. No. 13. (Ein Beitrag). KA Manuscripte MS/Kg 218/1. Die Schlacht von Solferino. Kampf der II. Armee. Zobel és Hessen herceg közötti nem felhőtlen viszonyról, Hessen csatatér mögötti vándorlásairól, illetve az őt nem találó adjutánsok kalandjairól a Der Feldzug in Italien 1859 182-183. p. ad hírt.^[VISSZA]

271. KA Manuscripte Ms/Kg 262. Kämpfe der 8. AC. um S. Martino. KA AFA 1859. 8. AC. Op. 13-1., 1859. Bemerkungen von Oberst Drechsler und GM. Reichlin über die Schlacht. 13-7., 1859. Relation des 8 Feldatillerie-Regiments über die Schlacht 7-3a., 1859. Relation der 1. Cavallerie-Batterie über die Schlacht 7-3/b. Karton 2172.^[VISSZA]

272. Olberg: 232. p. KA Nachlässe B/572. No. 13. (Ein Beitrag). Bils tábornok, a varasdiak parancsnoka 1874-ben egy memorandumban elemezte a vereség okait és „höchst fatal und traurig” megjegyzéssel minősítette a tábornokokat. Ferenc Józsefet csak közvetve merészelte bírálni a szuronyroham mindenhatóságáról vallott nézetei miatt. „…Ez a snájdig drauflosgehen, ez a vak hősiesség, amely nem lát sem jobbra, sem balra, ez felel meg igazából az uralkodó és közvetlen környezete szellemiségének, amit semmilyen hadi tapasztalat nem bizonyít. Már 1859 májusa elején, tehát a háború kitörésekor figyelmeztette Grünne Gyulait, hogy a császár reméli: a csapatok ritkán bocsátkoznak tartós tűzharcba, hanem elsősorban szuronyrohammal törik meg az ellenséget. Az ezzel a módszerrel kicsikart győzelmek azok, amelyek őt különös örömmel töltenék el…” KA MKSM Separat-Faszikel 6/b. 1859/5/23.^[VISSZA]

273. Myrdacz 29. p., A párizsi Moniteur június 28-i és július 1-jei száma közölte a szövetségesek veszteségeiről szóló jelentést. A veronai és villafrancai osztrák tudósítók összehasonlítását a „Frenden-Blatt” július 3-i száma tette közzé. Az osztrák újságírók jutalmat kaptak a főparancsnokságtól kedvező híreikért. KA MKSM 1859/7386 és 7703.^[VISSZA]

274. KA AFA 1859. II. Armee 6-716 1/2. Karton 2202. A Wiener Zeitung július 4-én adott jelentése szerint az osztrák 5., az 1. és a 8. veszteségei voltak a legnagyobbak. A Moniteur július 5-én nyilvánosságra hozta a francia hadtestek csata-beszámolóit. Az 1. hadtestnél Forey és Ladmirault mellett valamennyi dandárparancsnok, számos ezredes megsebesült. Állományából legalább 5000 fő maradt a harctéren. Mac Mahon 25-én még csak 3500, Niel több mint 5000 fős veszteséget számolt össze. „Fremden-Blatt”. 8. Juli 1859. Moltke számításai szerint az északi szárnyon a piemontiak kétszer támadtak Benedekre, külön a centrumban, külön a szárnyon, de mindkétszer szorosan zárt tömegekkel és Benedek ugyancsak összefogott erővel csapott le mindegyikre. A szembenállók erős tüzérsége sűrű sorokra lőhetett és ez okozta a magas veszteségarányt. Moltke: 58., 69. p. Reális számokat közöl Kunz is a halottak, sebesültek számáról és megállapítja, hogy az eltűnteknek csak a fele-harmada kerülhetett fogságba. A többi ismeretlen helyen halt meg. Kunz: 162. p.^[VISSZA]

275. „Fremden-Blatt”. 6. Juli 1859.^[VISSZA]

276. KA Manuscripte Ms/Kg 282. Versorgung der Truppen. Myrdacz: 30-33., 42., 47., 65. p. Eckert adatai szerint az egész hadjáratban 40.764 osztrák halt bele a betegségbe. Eckert: 51. p.^[VISSZA]

277. Henri Dunant: Solferinói emlék. Budapest, 1978. 10., 18., 20. p.^[VISSZA]

278. Knorr: 264. p. „…A sebészek a tisztekkel kezdték, majd katonákkal folytatták, amputáltak, fűrészeltek, vágtak megállás nélkül, amíg ájultan össze nem estek.” Reuchlin: 342. p.^[VISSZA]

279. Myrdacz: 34-37. p., Knorr: 265-266. p. Knorr idézi Levret francia hidrográfus könyörgését Napoleonhoz. „…Castiglione, 27. Juni. Sir! A Castiglionéban összezsúfolódott sebesültek, elégtelen mennyiségű segédanyag miatt, még kötözést sem kaphatnak. Nincsenek sebész eszközeink, vásznunk, ingek tépéshez, nincs cukor, élelem. Mindent szétosztottam amim volt, minden pénzemet elvásároltam szükséges dolgokra. Ideküldik a sok szerencsétlen katonát, de kimerültek készleteink és erőnk is. Azt hittem, teljesíthetem a kötelességem…” Knorr: 267. p.^[VISSZA]

280. Knorr: 264-265. p. Myrdacz: 65-66. p., Dunant: 24., 26-27. p. Herisson: 315. p. Giuseppe Lafarina toszkanai politikus és olasz szabadságharcos szerint Piemont teljes vesztesége 30000 főt tett ki. Reuchlin: 341-434. p.^[VISSZA]

281. KA AFA 1859. III. Armee. Vormerkungs-Protokoll. Fasz. 378. Napoleon néhány héttel később, visszatérése napján, Saint-Cloudban az államtanács előtt kijelentette, hogy a háború célja kizárólag egy osztrák területi veszteség volt, semmiképpen az osztrák katonai hatalom meggyengítése. Herisson: 314-315. p.^[VISSZA]

282. KA MKSM 1859/5876, 6389, 7615, 8189. Reuchlin: 348-349. p. Bulle: 237-238. p. Schmidt-Brentano szerint máig sem tisztázott motívumok játszottak szerepet Ferenc József hirtelen döntésében, amikor lemondott Lombardiáról. Feltételezi, hogy a pénzügyi csőd kényszerítette az elhatározásra. Schmidt-Brentano: 249. p.^[VISSZA]