I. rész
 Az antik zoológia hagyományai

Az ókortól egészen máig Palesztina egyik legfontosabb kikötője a Földközi-tenger keleti partvidékén fekvő Gaza. Szerencsés helyzete folytán találkozópontja lehetett mind a délről, Alexandria irányából, mind pedig a keletről, a szárazföldi karavánutak felől érkező kereskedelemnek. A legkülönbözőbb nyelvű népek találkoztak itt, sok-sok áruval érkezve távoli vidékekről, köztük az egzotikus területek különleges állataival, így érthető, hogy ez a sokszínű világ a városban élő alkotók, tudósok, művészek számára is az ihlet gazdag forrását jelentette. Az V. század elején épült zsinagógát – mint az újabb ásatások bizonyítják – különleges mozaikkal ékesítették, amely a pásztorból lett ószövetségi nagy királyt, a szépséges zsoltárok szerzőjét, Dávidot lantját pengető Orpheuszként ábrázolta, akit a zenét elbűvölten hallgató különféle vadállatok vesznek körül.

Talán mindezek az adottságok ösztönözték Timotheoszt arra, hogy I. Anasztasziosz császár uralkodása idején (491–518) az ókori szerzők műveinek felhasználásával a szélesebb közönség számára könyvet írjon az állatvilág érdekességeiről Peri zóón tinón idiotétosz (Egyes állatok sajátságai) címmel. A műből sajnos csak töredékek maradtak ránk, azok is a korszakra nagyon jellemző úton-módon. Arisztotelész állattani munkáihoz Arisztophanész Büzantiosz, a hellenisztikus korban élt filológus készített magyarázatokat. E mű X. századból származó kivonataihoz illesztettek be szemelvényeket Timotheosz munkáiból.

A mintegy félszáz állatról szóló anyag, mint a következő szemelvényekből kiderül, nem ad részletes leírást a felsorolt fajokról, inkább csak néhány jellegzetesnek vélt tulajdonságukat említi meg néhány sorban. Tehát – mai kifejezéssel élve – nem nyújt rendszeres állattant, megfigyelései inkább etológiai jellegűek. Szemléletében tehát nem annyira Arisztotelészt követi, mint inkább a III. században élt, görögül író római Aelianus (görögösen: Ailianosz) hasonló című munkáját utánozza, továbbá a III. század közepén működő Flavius Philostratusnak, a kalandos életű tüanai Apolloniosz csodálatos tetteiről, kalandjairól szóló regényében szereplő állatok is megjelennek a gázai író könyvében. Az ókori zoológia írott forrásanyagának legkiválóbb ismerője, Max Wellmann rámutatott arra, hogy a Timotheosz munkájában szereplő adatok antik forrásai közt ókeresztény írók is szerepelnek. Philosztratosz kortársától, a szíriai Oppianosztól vett idézetek végső forrásai között a II. század közepén élt Tatianosz is szerepelhet, aki viszont a valamivel korábbi Neptunaliosznak az állatok egymás közti rokon- és ellenszenvéről írott munkáját is használta. Ez a felismerés azért is jelentős, mert nemcsak Timotheosz antik gyökereinek legmélyéig vezet minket vissza (Wellman őt a legutolsó antik zoológusnak nevezi), hanem Timotheosz művének lényegét hangsúlyozza, miszerint szerzőnk művének nem rendszertani, hanem etológiai-morális célkitűzés volt az igazi indítóoka.

A ránkmaradt töredékek közül a legteljesebb a negyedik fejezettel kezdődik, amely a hiénáról szól. Feltételezhető, hogy Timotheosz művének elveszett részében elsőként az oroszlánról esett szó, tekintettel arra, hogy az antik szerzők mind nagy jelentőséget tulajdonítottak az „állatok királyának”. A hiéna tulajdonságai között megemlíti azt az ősi hiedelmet, miszerint ez a ragadozó ellopja a sírokból a holttesteket, de az ember hasznot is húzhat belőle, mert az epéje segíti az éleslátást. Úgy tűnik, a szerző törekedett bizonyos rendszertani csoportosításra is, ha nem is járt el egészen következetesen, mert a hiéna után a rókáról olvashatunk, köztük azokról, melyek az Isztrosz – azaz a Duna – halászait mulattatják. De miért ír Timotheosz a róka után a „szárazföldi sünről”? Ennek oka, hogy megemlíti kettejük harcát, hangsúlyozva, hogy a sün a győztes. A szümpatheia-antipatheia kettőst Timotheosz a többi állat vizsgálatánál is központi kérdésnek tekinti. Megtudjuk, hogy a farkas ellenséges a juhokkal szemben, viszont kedveli a papagájt, ahogy az őz is a fogolymadarat, a szarvas pedig a fajdkakast. Módszerét, érdeklődését jól szemlélteti, mik azok a jegyek, melyeket legfontosabbnak vélt kiemelni a farkas kapcsán.

 

7. fejezet
 A farkasról

A gázai Timotheosz azt írja, hogy a farkas, ha előbb lát meg valakit, néhány órára némává és beszédképtelenné teszi.

[…] hogy természeténél fogva ellenséges a bárányokkal, és mikor elragadja őket, azokat gyakran farkával ostorozva hajtja, és a bárányok önként követik.

[…] hogy, ha mértéktelenül sokat eszik, megdagad a nyelve, és elszorítja a torkát.

[…] hogy annyira ellenséges a bárányokkal, hogy a lanton a báránybélből készült húrt is felismeri, még akkor is, ha éppen nem pengetik. Ugyanez igaz a dobokra is. […]

[…] hogy sok fajtája van a farkasnak.

[…] hogyha beteg, földet eszik.

[…] hogy szereti a papagájt, ahogyan az őz is a fogolymadarat, a szarvas a fajdot, a lovak a túzokot, és a kecskék a szargosz halat, mikor a vízben fürdenek.

[…] hogy a farkasnak nincsenek csigolyái, hanem csak egy csontja van, mint az oroszlánnak vagy a hiénának, ezért is egyenes a futása.

[…] hogyha valaki farkasfogat visz magával, nincs félni valója a farkastól, ha pedig ló viszi magával farkas fogát, nagyon gyors lesz.

[…] hogy a farkas tart a tengeri hagymától, amint az oroszlán a magyaltölgytől és a párduc a somfától.

[…] hogyha valaki a varangyos béka csontját fogja, elaltatja a farkast.

 

A szerző nem túl következetes a tulajdonságok felsorolásában, mert az etológiai megjegyzések után biológiai fejtegetések következnek, amelyben azt írja, hogy a farkasnak nincsenek csigolyái, hanem egységes csontozata van.

Ezután röviden a tarajos sülről, a hüsztrixről ír:

 

(8) A tarajos sül hátán szőr helyett valamilyen tövisféleségek vannak, hosszú tüskék, amelyeket az asszonyok bearanyoznak, és hajtűket készítenek belőle a frizurájukba. A sül menekülés közben ezeket kilövi, és a vadászó embert vagy kutyát így gyakran megöli.

 

Ez az utóbbi hiedelem olyan tartósnak bizonyult, hogy még manapság is szóba szokott kerülni a sül kapcsán. Ezután a tigris és a griff (azaz keselyű) következik. A külső, azaz a formai hasonlóság számára fontosabb, mint a valós rokonság, így logikája szerint érthető, hogy a tigrist a hippotigrisz (a görög név szó szerinti jelentése: lótigris), vagyis az említett macskaféléhez hasonlóan csíkos zebra követi, ám utána ismét ragadozók következnek: párduc (pardalisz) és a leopardosz után a thosz két genosza, fajtája, a bundáját változtató hiúz, és a szintén párducféle panthér.

 

(11) A párduc. A párducok voltak Dionüszosz nevelői, és mikor Pentheusz gyalázta Dionüszoszt, az imádkozott, hogy párduccá változhasson, és széttéphesse Pentheuszt. Így is történt, elpusztította a férfit. A párducok szeretik a bort, ezért a vadászok úgy üldözik őket, hogy sok bort visznek magukkal, hogy [az állatok] lerészegedjenek és elaludjanak.

A leopárd. A leopárd az oroszlán és a párduc párosodásából születik. Mikor a nőstényoroszlán a párductól szül, elrejtőzik szülöttével együtt, nehogy a hímoroszlán rájuk találva széttépje őket.

 

Nyilvánvalóan Timotheosz különféle párducszerű macskafélékről olvashatott, de ezeket valójában nemigen tudta elkülöníteni egymástól, így az sem meglepő, hogy azt hitte, ezek az egymáshoz hasonló fajok némelyike egyéb fajok kereszteződéséből születik. Ez a gondolat nem is olyan naiv, hiszen például az oroszlán és a tigris tényleg keresztezhető.

A ragadozók után néhány patás állat következik, mint a vadkecske és a gazella. Figyelemreméltó, hogy megkülönbözteti a krétai kecskéket a kappadókiaiaktól. A nyulakról megtudjuk, hogy képesek újra teherbe esni, mielőtt szültek volna (íme a magyarázat a nyulak legendás termékenységére…), ráadásul a nemüket is meg tudják változtatni. Nehezen érthető, hogy a nyúl után miért éppen a teknős következik, ugyanis utána a szerző visszatér a melegvérűekhez: a mókus éppen úgy árnyékolja be magát a farkával, mint a páva (Timotheosz szerint a mókus még görög nevét is az árnyék és farok szavak összetételéből kapta).

Pszeudo-Arisztotelész (Hist. Anim. IX.) alapján ő is, akárcsak Plinius (Nat. Hist. 8.40.) említi a paioniai bonaszoszt – ez valószínűleg az európai bölény (Bison bonasus = Bison europaeus). Az egzotikus patások sorában ismét furcsa összehasonlításokat olvashatunk, ugyanis a vadszamár kapcsán egy egészen más afrikai állatról is beszél, nevezetesen a sztruthokaméloszról, a struccról. Az orüxök felsorolásánál a Nílus-vidéki – tehát az egyiptomi – és a Hüdaszpész-táji – tehát az indiai – antilopot említi. Szerzőnk számos egzotikus állatfajról beszél, köztük talán az elefántra vonatkozó fejtegetései érdemelnek leginkább figyelmet. Röviden ír az afrikai elefántról – pontosabban azt olvashatjuk nála, hogy a mórok csapdával fogják ezt az állatot. Csapongó szerkesztésmódjának köszönhetően az indiai elefántok és a sárkányok ellentétéről szóló tudósítása után megjegyzi, hogy az indusok megeszik a sárkányok szívét és máját.

Az egzotikus állatok után néhány háziállattal ismerkedhetünk meg. Elsőnek a kutyáról esik szó. A pszeudo-arisztotelészi állattanból (Hist. Anim. II. 6.) átveszi azt a valóban helyes megfigyelést, hogy az egyébként húsevő kutyák gyomorbántalmaikat növényekkel gyógyítják. A lovakról szóló nézeteinek közlését azzal – a valóban tagadhatatlan – megállapítással kezdi, hogy a különböző népek különböző lófajtákat tenyésztenek. Átveszi Arisztotelésznek azt a megállapítását (Hist. Anim. VI. 14.), hogy a mén 35, a kanca 40 évig él (ez persze túlzás, hiszen a ló életkora 25–30 esztendő). A lovak nemi életéről írva megállapítja, hogy a mén sose hágja meg az anyját vagy a nőstény testvérét. A szarvasmarháról szólva szót ejt a bikák tehenekért folyó harcáról. A szarvasmarhák között említi a biszónt, amelynek olyan nyelve van, mint a húsevőknek, és melyek a thrákiai Bisztonész-földön laknak. Kérdés, hogy vajon miként viszonyul a paióniai bonaszosz a bisztoniai biszonhoz? Ugyanazon faj két nevéről van szó, vagy talán az előző mégsem a bölény, hanem inkább az őstulok (Bos urus)? A részletes leírás hiánya miatt ezt nem könnyű eldönteni. Bonyolítja a kérdést, hogy az író a Bisztonész-földön élő marhafaj után az afrikai-libyai bubaloszról szólva (ez valószínűleg a kafferbivaly: Syncerus caffer) másik bubaloszt is említ, amely az Alpok vidékén, a Rajna táján él. Minthogy ez utóbbiról a szerző azt írja, hogy fehér színű, majdnem biztosan állíthatjuk, hogy ez valóban az őstulok (Bos urus).

A 30. bekezdésben az öszvérről esik szó: ezek különböző fajok keveredéséből származnak (ek diaphorón genón). Ők maguk nem szülnek, viszont hosszú ideig élnek. A szamarakról szólva megemlíti, hogy az egyiptomiak tüphósznak nevezik ezt az állatot. A szerző talán arra gondolt, hogy az egyiptomi mitológiában szerepel egy Tüphón nevű istenség, Ozirisz és Izisz ellenfele, akinek a szent állata a szamár. Részletesen ír továbbá Timotheosz a tevéről, fejtegetései a Hérodotosz történeti művében szereplő leírásokat követik, minthogy tőle származik az a vaddisznóval kapcsolatos adat is, hogy ez az állat Libüában nem fordul elő. Viszont Ailianosztól vette át azt a mesés adatot, hogy a disznó teje beteggé teszi az embert. A juhok között szó esik a libüai, a szkíta és a krétai fajtáról. Titokzatos, hogy milyen juhféle lehetett a szubosz. Ez az állat a szíriai Oppianosz Künégetikájában (kutyatenyésztésről szóló művében) is szerepel (II. 382–444.), jellegzetessége pedig, hogy sárga, simaszőrű, s annyira kedveli a vizet, hogy kétéltűnek is nevezhető.

A patások után a ragadozókról olvashatunk: a macskáról, a menyétről és a görényről (galé). Ezek az állatok a görög szemlélet szerint szorosan egymáshoz tartoznak, váltakozva használják ugyanazokat a szavakat a különböző fajok megnevezésére.

 

(36) A macska. A macskáról, amelyet nálunk latin szokás szerint kattának is mondanak, azt beszélik, hogy a pardosszal való keveredésből születik Libüában. […] Ilyeneket mondanak egyesek az iktiszről, azaz a menyétről, melyet a mi nyelvünkön szintén macskának neveznek.

 

Az egérről azt tudjuk meg, hogy az egyiptomi egerek nem isznak – bizonyára a sivatagi körülmények között élő ugróegérre gondol Timotheosz, ezt valószínűsíti előző megjegyzése is, miszerint a nyúlnak és az egérnek egy közös faja él Libüában. Ez a meglepő kijelentés jól leírja az ugróegér megjelenését: a kis állatnak a nyúlhoz hasonlóan hosszú füle van, és ugrál. A vakondról írva az Oppianosznál is ismert Phineusz mítoszt említi, amelyben a jövendőmondó vakonddá változott:

 

(40) A vakond vak menyét, amelyik a föld alatt kúszva megeszi a növények gyökereit, és így kiszárítja azokat. Többféle csapdával vadásznak rá. Azt mondják, hogy régen ő volt Phineusz, aki Héliosz haragja miatt vakonddá változott…

 

A földi krokodilus (egy nagy gyíkfajta, valószínűleg a varánusz) után részletesen ír a krokodilról, melynek két fajtáját különbözteti meg, egyik az indiai Hüdaszpész folyóban, a másik a Nílusban él. Feleleveníti a Hérodotosznál is szereplő találó megfigyelést, hogy a trokhiluszmadár kiszedi ennek az állatnak a fogai közül a férgeket (II. 68.). Ez az állítás bármilyen különösen hangozzék is, igaz. A madár modern elnevezése krokodilőr (Pluvianus Aegyptius), a csérfélék családjába tartozik, és a Nílus homokpadjain sütkérező krokodilok között tanyáznak, hátukon sétálva bőrüket tisztogatják, és gyakran a hatalmas állatok tátott szájába, borotvaéles fogaik közé is bemerészkednek.

Az egzotikus állatok sorában az ikhneumon (a mongúz), majd a víziló következik. Utóbbiról megtudjuk, hogy az aithiopiaiak egy gyomorbetegséget gyógyítanak a fogából készült orvossággal. Timotheosz érdeme, hogy azt is megjelöli, hol él az orrszarvú (rhinokerosz). Szerinte ez az állat a Nílus mellett ott található, ahol a folyó az Ókeanoszhoz ér. Persze ez az adat kissé homályos, ugyanis a Nílus nem ér el sem az Atlanti-, sem az Indiai-óceánig, bár kétségtelen, hogy felső folyása megközelíti az utóbbit.

A ránkmaradt töredék utolsó fejezeteiben újabb, egymástól többé-kevésbé eltérő vadon élő fajokról olvashatunk rövid fejtegetéseket. Ilyen a lünx, azaz a hiúz, melynek két típusáról, genoszáról esik szó: a nagyobb szarvasra, a kisebb pedig nyúlra vadászik. A kaméleon és a szkinkosz – két hüllő – után a hippagrosz, a vadló következik, majd ismét ragadozókkal folytatja: a krokotta nevű állat fajtáiról szólva azt állítja, hogy köztük emberalakú is van… Meglepő viszont, hogy az utána következő majmok (pithekosz, szphinx) ilyen vonásairól nem esik szó. Az egzotikus állatok sorát a katoblepsz, a gnú zárja. Teljesen érthetetlen, hogy miért illeszti be a gnúról szóló fejtegetés végére azt a megjegyzést, hogy ha tűzbe vetik a szalamandrát és a szauront (a gyíkot), akkor eloltják a tüzet. A legutolsó fejezetek a hódról, a békáról és az arktomüszről (mormota) szólnak. A fejezetekbe sorolt állatokon kívül az ismert töredékekben olvashatunk még a fókáról, s más vízi állatokról. Meglepő, hogy a szerző milyen részletesen ír a fókabőrről.

Jelen mű keretei nem teszik lehetővé a gázai Timotheosz könyvének részletes elemzését, ám a fenti kiragadott részletek is rávilágítanak arra, hogy a szerző főleg az állatvilág érdekességeit akarta bemutatni olvasóinak, s ezért viszonylag behatóan foglalkozott az egzotikus fajokkal – korabeli kifejezéssel: az oikumené, a lakott világ határvidékén élőkkel. Ezt az igényét egyébként a művének a bizánci lexikonok által idézett teljes címe is kifejezi: „Peri zoón tetrapodón thérión tész par' Indoisz kai Arapszi kai Aigüptioisz, kai hosza trephei Libüé”. („Azokról a négylábú vadakról, melyek az indusok, az arabok, az aithiópok vidékén élnek, s melyeket Libüa táplál”). Természetesen a szerző mindezen területekről nem gyűjthetett anyagot; mint említettük, könyve kompilatív jellegű. Bár vannak olyan adatai, melyeknek forrásait nem ismerjük, ám valószínűleg ezek sem saját megfigyeléseinek eredményei, hanem azóta megsemmisült művekből származnak. Bizonyos, hogy viszonylag sok – majdnem 60 – fajról beszél, ez tehát sokoldalú érdeklődésre vall, viszont az anyag csoportosításában eléggé ötletszerű. A tisztán zoológiai anyag mellett a gyógyszertörténet kutatója is találhat a munkában számos érdekes feljegyzést. Végezetül ne felejtsük el, hogy a lexikográfia tanúsága szerint még a külföldi madarakról és kígyókról is írt négy könyvből álló művet, ám ez sajnos megsemmisült.

 

Szarvas és fönixek.
 XI. sz. Sinai, Mone Hegios, cod. 1186.

 

A Krisztus utáni 529-es esztendő tragikus emlékezetű az európai gondolkodás, tudományos megismerés történetében. Ekkor, mint azt a krónikás Ioannész Malalasz írja, „Dekiosz konzulsága idején Justinianosz császár egy Athénbe küldött rendeletében megtiltotta, hogy [ott] bárki bölcseletet tanítson.” A teológus császár valószínűleg Szent Pálnak a kolosszébeli hívekhez írott figyelmeztetését tartotta szem előtt, amikor ezt a rendelkezést kigondolta. Az apostol ugyanis ebben az írásában (Kol. 2. 8.) Krisztus igazságát szembeállítja az olyan törekvéssel, amely az ottani híveket zsákmányul akarja ejteni a „bölcselet és az emberi hagyományok üres csalása által”, mégpedig a „világ elemeinek segítségével” (kata ta sztoikheia tu koszmu).

A császári rendelet nemcsak a „pogány” bölcselet oktatását akadályozta meg, hanem mivel megszüntette a klasszikus görög tudománynak ezt a fellegvárát, a természettudományok terjesztése számára is súlyos következményekkel járt, hiszen az Akadémia felszámolásával az ott féltve őrzött könyvtekercsek is szétszóródtak, köztük a Természet világára vonatkozó munkák is. Így például sok más fontos művel együtt feltehetőleg ekkor veszett el vagy semmisült meg Platón unokaöccsének, Szpeuszipposznak (†Kr.e. 334.) „Hüpomnémata” című könyve, amely egyes utalások szerint állatrendszertani kérdésekkel is foglalkozott, továbbá ekkor tűnt el Arisztotelész (Kr.e. 384–322) „Anatomai” című bonctani atlasza is, amely a szerző más műveiben fellelhető hivatkozások szerint állatbonctani illusztrációkat tartalmazott.

Mindazonáltal az athéni Akadémián egykor tanított nagy természetvizsgálók munkássága nem semmisült meg teljesen. Az arab másolatok mellett a bizánci világban is akadt számos olyan tudós, aki szívügyének tekintette az antik klasszikusok természettudományi műveinek másolását, magyarázatát.

Alexandria, amely a hellén tudomány másik nagy központja volt Athén mellett, szintén súlyos szellemi veszteségeket szenvedett el a bizánci kor elején, hiszen 389-ben megsemmisítették annak a Szarapisz-szentélynek, a Szarapeionnak a könyvtárát, amelyben – lévén a szentély egy gyógyító istenség kultuszközpontja – valószínűleg értékes orvosi és a gyógyítás művészetéhez kapcsolódó természettudományi (orvosbotanikai, zoológiai) kéziratokat is őriztek. Az alexandriai szerzőktől tudjuk például azt is, hogy Arisztotelész említett anatómiai műve két könyvből állt. Mindazonáltal még a VI. században is működött Alexandriában olyan tudós, aki meg akarta menteni azokat az értékeket, amelyeket a nagy athéni természetvizsgáló képviselt. Ióannész Philoponoszról van szó, aki nemcsak gyakorló természettudós volt (neki köszönhető az oly fontos csillagászati mérőeszköznek, az asztrolábionnak első görög nyelvű leírása), hanem azzal is foglalkozott, hogy a Biblia tanait természettudományosan is igazolja. Hexaémeronja mellett, amely a teremtés hat napját tárgyalja, számos arisztotelészi írást magyarázott. Így többek közt a „Peri gennészeosz kai phthorasz” (A születésről és a pusztulásról) című művét, amely a keletkezés és az elmúlás élettani törvényszerűségeit kutatja.

Ez az Arisztotelész-mű igen népszerű volt a bizánci tudomány egész története folyamán, számos kommentárt írtak hozzá. Mi lehetett az oka annak, hogy az egyébként szerény terjedelmű munka oly kedvelt volt a bizánci világban? A felvetett biológiai-filozófiai kérdések mélyen érintették az egész bizánci gondolkodás lényegét, mivel a mű természettudományos problémái teológiai szempontból is értelmezhetőek. A teremtés, keletkezés problematikája polemikus jelleget öltött a keresztény filozófusok gondolkodásában, hiszen Philoponosz a világnak a mózesi teremtéstörténetben leírt keletkezését platonista alapon igyekszik igazolni, szemben az athéni iskola kései képviselőjével, Proklosszal, aki a világ örökkévalóságát hirdette. Pál apostol fejtegetéseiből (1 Kor. 15, 24; Róm 8, 21) indul ki az a szintén központi gondolat a keresztény bizánci gondolkodásban, miszerint az elmúlás, mint a halál, a bűn következménye. Így válik Bizáncban a klasszikus természettudományi gondolkodás keresztény morális jellegű tanok alapjává.

Konstantinápoly tudósai közt is megjelentek olyanok, akik az antik természettudomány eredményeinek megőrzésén fáradoztak. Kiemelkedő szerepet játszott köztük Phótiosz (†889), aki két alkalommal is a pátriárkai trónra került. Gazdag polemikus jellegű hittudományi munkássága mellett a világi tudományokkal is elmélyülten foglalkozott. Kiemelkedő jelentőségű munkája a Müriobiblion (Tízezer könyv) – más néven Bibliothéké (Könyvtár). E mű a címe szerint: „Leírás és felsorolás azokról a könyvekről, amelyeket olvastam, és amelyek kívánatos ismertetését szeretett testvérem, Tarasziosz kérte. Mindez huszonegy híján háromszáz darab.” Phótiosz a könyvek tartalmi összefoglalását közli, néhány érdekesebb eredeti idézettel fűszerezve. Elsősorban olyan művekről van itt szó, amelyekhez már az ő korában sem volt könnyű hozzáférni, így nem meglepő, hogy az általa még ismert és ismertetett könyvek közül nem egy elveszett a következő századokban, és számos ókori szerző munkáját már csakis ebből a kivonatgyűjteményből ismerjük. A gyűjteményben Phótiosz széleskörű érdeklődésének megfelelően irodalom, szórakoztató regények, történeti könyvek között helyet kapott számos orvosi, természettudományi mű is. A zoológiai vonatkozású tartalmi összefoglalások közt különösképpen becsesek azok, amelyek Arisztotelész legjelesebb tanítványának, a leszboszi Ereszoszból származó Theophrasztosznak azóta elveszett írásaiból nyújtanak ízelítőt. Ezek jelentőségét növeli, hogy Theophrasztosznak inkább csak a botanikai munkássága ismert, zoológiai művei elvesztek, míg a nagy rendszerező állattani könyvei számos szövegváltozatban maradtak fenn.

A Phótiosz-féle kivonatok alapján van tudomásunk Theophrasztosznak a méhekről szóló írásáról (Peri melitosz), amely a tudós botanikai és zoológiai munkásságát kapcsolja össze. A kivonat (cod. 278) alapján tudjuk, hogy a műben olvasni lehetett a méhek keletkezéséről (geneszisz), amely alapján Theophrasztosz a méhek három fajtáját különböztette meg. Megtudjuk, hogy a méhek milyen növényeket kedvelnek, ezért szó esik a tölgyről és a hársról; a tölgy egyébként otthont is teremt ezen állatoknak. Phótiosz kivonatolta Theophrasztosz összefoglaló állattani munkáját is, amelyből csak töredékek maradtak ránk, sőt néhány darab esetében Theophrasztosz szerzősége is vitatott. Phótiosz többek között a színváltoztató állatokra vonatkozó theophrasztoszi nézeteket idézi. Ilyen állat a polip, a kaméleon, és a vadak közül pedig a rénszarvas (tarandosz). Részletes leírást olvashatunk ez utóbbi állatról, többek között azt, hogy még az agancsai is szőrösek. A munka további részeiben arról is szó van, hogy milyen okai lehetnek az állatok színváltoztató képességeinek.

A bizánci uralkodók közül Kónsztantinosz Porphürogennétosz – Bíborbanszületett Konstantin – volt az, aki leginkább vonzódott az antik természettudomány hagyományaihoz (a X. század első felében élt császárnak a Birodalom kormányzásáról írott műve, amely gazdag földrajzi, néprajzi anyagot is tartalmaz, a magyar őstörténet legbecsesebb forrásai közé tartozik). Az uralkodó számos másolót foglalkoztatott, akik hangyaszorgalommal tanulmányozták az ókori szerzők kéziratait, s igyekeztek azokat pontosan átörökíteni, főként olymódon, hogy több, rokontémájú munkából készítettek közös cím alatt válogatást, mint például a később tárgyalandó mezőgazdasági munka, a Geoponika is. A klasszikus zoológiai ismeretek áthagyományozódása szempontjából az a válogatás a legértékesebb, amelyet a Kr.e. III–II. század fordulóján működött Arisztophanész Büzantiosz műve alapján készítettek. Az alexandriai tudóskörhöz tartozó szerző összeállításának alapját Arisztotelész Peri zóón hisztoriasz című műve képezte, kiemelve abból a földi, vízi és repülő állatokra vonatkozó részeket (Szüllogé tész peri zóón hisztoriasz kherszaión, pténón te kai thalattión). A munkában – mint erre alcíme is utal – az említett művön kívül még a Kr.u. III. században élt, görögül író római Ailianosz, továbbá a gázai Timotheosz állattani könyvéből is találunk részleteket. A Kr.e. III. századi földrajzi író, Agatarkhidész is szerepel a szerzők közt, ő ugyanis a vizsgált területek állatvilágával is foglalkozott (Phótiosz is kivonatolta), mégpedig úgy, hogy az állatokat élőhelyeik szerint csoportosította.

A XII–XIII. század fordulóján a Komnénosz dinasztia uralkodásának kezdetén a császári udvar körében újra fellángolt a klasszikus görög tudományok iránti rajongás. A dinasztiaalapító császár tudós-író leányának, Anna Komnénának körében működő Mikhaél Ephesziosz alkotó energiáinak jelentős részét Arisztotelész műveinek magyarázatára fordította. A Nagy Sándor korában élő athéni tudós könyvei között Ephesziosz főként két olyanra bukkant, amelynek magyarázatát különösen nagy feladatnak tartotta. Az egyik az állatok nemződéséről szóló Peri zóón gennészeósz (szokásos latin címén: De generatione animalium) volt, a másik pedig az állatok helyváltoztatásáról íródott Peri zóón kinészeósz (latinul: De motu animalium) címmel. Az utóbbinak az állatok mellső és hátsó végtagjairól, illetőleg azok mozgásairól szóló részben a kommentár egyik kéziratának széléhez geometrikus ábrák csatlakoznak: és alakú jelzések mutatják a mellső, illetve a hátsó lábak elmozdulásának irányát (Párizs, Nemzeti Könyvtár, cod. graec. 1925. fol. 12r.).

A XIII. században a latin császárságot sikeresen megsemmisítő Palaiologosz-dinasztia uralkodásának kezdetén újjászülető Bizánc a klasszikus görögség felé fordult. Ennek a sajátos humanizmusnak az első jelentős képviselője Niképhorosz Blemmüdész, aki 1260 táján Arisztotelész természettudományi műveiből készített kivonatokat, amelyekben az élővilágra vonatkozó nézeteket is közöl. Így a mozgásról és nyugalmi állapotról szóló írás: Peri kinészeósz kai eremiasz (De motu et quiete) elején szó esik a növények (phüta), a növények és az állatok közti lények (zóóphüta), továbbá az állatok (zóa) mozgásának különbségeiről (5.3.): ezek a mozgás fejlődésének különböző lépcsőfokait jelentik, ahol a harmadik szint a legmagasabb. Blemmüdész is foglalkozott a Peri gennnészeósz kai phthorasz című – viszonylag rövid – arisztotelészi művel, rámutatva, hogy ezeknek a fogalmaknak a lényegét nem a mozgás, hanem a változás (metabolé) jelenti. Niképhorosz Blemmüdész a nikaiai császári udvarban is tanított: II. Theodórosz Laszkarisz (†1258) uralkodói teendői mellett a tudományok művelésére is fordított időt, s mesterét követve elmélyülten vizsgálta Arisztotelész természettudományos műveit. Az égi jelenségekről szóló munkájának – Koszmiké délószisz – II. könyvében az élővilágban bekövetkező változások kérdésével is foglalkozott: az ezekről szóló nézetek kifejtésében az arisztotelészi Peri gennészeósz kai phthorasz című értekezés gondolataira támaszkodott.

„[Arisztotelész] művésze a teljes bölcsességnek, tanácsosa a Természetnek, és csodálatos társ annak munkálataiban és mesterműveiben; olyasvalaki, aki azért küldetett le hozzánk, hogy – mint a Természet dolgainak diakónusa – igen nagy sikerrel, a teljes igazság szerint és nagy pontossággal hirdesse közöttünk a Természet minden egyes megnyilvánulását; úgy, ahogy éppen találtatik, és hogy milyen elvekkel van megalkotva” – írja Theodórosz Metokhitész (†1332) a Hüpomnéma (Visszaemlékezések) című munkájában (Scheiber György fordítása). A sokoldalú politikus és bölcselő – a XIV. századi arisztotelizmus legkiemelkedőbb egyénisége – magától értetődően az athéni tudós természettudományos műveit is nagy gonddal tanulmányozta és magyarázta. A már többször idézett mű a keletkezés és az elmúlás problematikájáról az ő gondolkodásának is alappillére. A Koszmiké délószisz című írásában rámutat a keletkezés és az elmúlás ciklikus változásaira, az elmúlást mint természeti törvényt (kata phüsziologikusz logosz) vizsgálva. A bizánci tudós olyan zoológiai vonatkozású arisztotelészi művekhez is készített magyarázatokat, mint a Peri zóón kinészeósz (Az állatok mozgásáról), továbbá az állatok testrészeiről szóló Peri zóón morión (De partibus animalium). Az állatvilág klasszikus hagyományokra épülő ismerete tehát nagyon fontos volt a XIV. századi bizánci tudományban.

Mindazonáltal a Palaiologosz-kor természettudománya is hangsúlyozza az ember, a halhatatlan lélekkel egyedül rendelkező földi teremtmény magasabbrendűségét az értelem nélküli lények, vagyis az állatok között, ahogy azt a késő Palaiologosz-kori udvari orvos, Ioannész Aktuariosz: Peri diagnószeósz (A diagnózisról) című könyvének egyik fejezetcíme (I.1.) is írja: Apodeixisz ek tón kata merosz idiiotétón tón alogón zóón, hoti en hémin theia úszia (kiemelés tőlem K. Z. – Az értelmetlen állatok sajátságainak magyarázata testrészek szerint, ami bennünk isteni létező).

Arisztotelész és Theophrasztosz műveit, köztük azokat, amelyek az állat- és növényvilágra vonatkoztak, a Bizánci Birodalom tragikus bukása (1453) utáni időkben a Konstantinápolyból elmenekült tudósok magukkal vitték, s lefordítván latin nyelvre, közkinccsé tették a nyugati világ számára. Jelzésértékű, hogy a magyar gondolkodás atyja, Apáczai Csere János alapvető művének (Magyar Enciklopédia Ultrajectum, 1665) kimunkálásához egy bizánci írónak a klasszikus élettudományi irodalomra vonatkozó fordítása nyújtott teremtő lendületet. Apáczai hangsúlyozza könyvének előszavában, hogy a különféle tudományokból magyar nyelvre történő fordításon elmélkedve eleinte megijesztette nyelvünk akkori hiányos szókincse. Elbizonytalanodott, és ezért munkáját félbe is szakította, mígnem találkozott gázai Theodórosz fordításaival, melyek Arisztotelész Historia Animaliumából és Theophrasztosz botanikai műveiből készültek. Amikor kezébe került e két mű, erőt nyert munkájához, mert a görög szövegeket latinra fordító bizánci tudós szintén nyelvi nehézségekről panaszkodik, ugyanis az V. Miklós pápa számára a XV. század derekán készített fordításban a görög állat- és növényneveket kellett, átültetnie latinra. E munkájához Plinius Maior (†Kr. u. 79) Historia Naturalis című munkája nyújtott némi segítséget, ám ebben is inkább csak görög eredetű növényneveket talált, mintsem állatneveket.

A nyugati világban még a XVI. században, a tapasztalatra épülő tudományos zoológia megújulása idején is felfigyeltek a bizánci tudósok Arisztotelész-magyarázataira. A zürichi Konrad Gesner latinra fordítva kiadta Mikhaél Ephesziosznak Arisztotelész néhány kisebb munkájához írott kommentárját. Ezekben – egyebek mellett – az állatok létrendi helyének, létezésük legjellemzőbb vonásainak meghatározásáról is szó esik. („Michaelis Ephesi scholia in Aristotelis libros aliquot, nempe: De iuventute, senectute, vita et morte. De longitudine et brevitate vitae. De divinatione per somnium, e Graeco nunc primum conversa, Conrado Gesnero Tigurino interprete… Basileae 1541.”, azaz: „Epheszoszi Mihály magyarázatai Arisztotelész néhány könyvéhez, mégpedig: Az ifjúságról, öregségről, életről és halálról. Az élet hosszúságáról és rövidségéről. Az álomfejtésről. Görögből most először lefordítva Konrad Gesner tolmácsolásában. Bázel, 1541”)

 

Vadászat.
 Részlet a konstantinápolyi császári palota mozaikpadlójáról

 

Az állatvilág megismerésének mindenkori alapkérdése, hogy miként lehet ezt az ezerarcú, nyüzsgő sokaságot áttekinteni, rendszerbe foglalni. Az arisztotelészi elgondolások, kategóriák s a biblikus szemlélet egymás mellett élésének sajátos példái azok a fejtegetések, amelyekkel a madarakat csoportosítja a IV. századi egyházatya, Nagy Szent Baszileiosz a teremtés hat napjáról szóló írásában (Homilia VIII in Hexaémeron, 3). Először az arisztotelészi kategóriákat használja, majd más osztályozási lehetőségeket vet fel.

 

(3) Bizony ezernyi különbség van az egyes madárfajok között is. Ha ezeket ugyanúgy végigvenné valaki, ahogy részben megtettük a halak vizsgálatánál, találna egy [közös] szót a madarakra, de ezen belül tízezernyi típust nagyság, alak, szín alapján, ezen kívül életmódjukban, tetteikben és szokásaikban is elmondhatatlan a változatosságuk. […] Egyeseket elneveztek osztottszárnyúaknak (szkhizoptera), ilyenek a sasok; másokat bőrszárnyúnak (dermoptera), mint például a denevérek; kitinszárnyúaknak (ptilóta), mint a darazsak; fedeles szárnyúaknak (koleoptera), ilyen a szkarabeusz, és azok is, melyek valamiféle dobozban és burokban születnek, majd miután körben letörik a tokot, a repüléshez kiszabadulnak. De nekünk elégséges a fajok sajátságainak jelölésére a köznapi szóhasználat, és a tiszta és tisztátalan állatok megkülönböztetése a Szentírás alapján.

Másfajták a húsevők, és más eszközök illenek ezeknek az életmódjához: éles karmok, horgas csőr, hegyes szárny, hogy könnyen magával ragadhassa a zsákmányt, és az széttépve élelme legyen elejtőjének. Más a maggyűjtők eszköztára, megint más azoké, melyek mindent megesznek, amit csak találnak. Ezeken belül is nagyon sok a különbség. Mert egyesek társas életet élnek, kivéve a ragadozókat, ezek semmiféle közösséget nem ismernek a házastársi kapcsolaton kívül. Rengeteg más faj a csoportos életet választotta, ahogy a galambok, a darvak, a seregélyek és a csókák. Ez utóbbiak közül egyesek anarkhiában élnek, mintegy autonóm módon, mások egy vezetőnek rendelik alá magukat, mint a darvak. Ezeken belül még más módon is különbséget tehetünk annak alapján, hogy egyes madarak valahol honosak és területhez kötöttek, mások viszont messzire vándorolnak, ugyanis amikor közeledik a tél, elköltöznek. […]

A madarak közül egyesek keresik az ember társaságát, és mi befogadjuk őket házainkba, mások viszont hegyekben laknak és magánykedvelőek. Nagyok a különbségek a hangokkal kapcsolatos sajátságokban is, mert a madarak között egyesek fecsegők és beszédesek, mások csöndesek. Egyesek énekesek és széphangúak, mások egészen nélkülözik a múzsát, és a dalban nem részesek. Egyesek utánzóak, akár természettől nyerve az utánzás képességét, akár gyakorlással szerezve, mások egyféle és változatlan hangot adnak.

 

Baszileiosz nem mindig értette meg világosan Arisztotelészt, ez különösen a legkisebb repülő állatokról, a rovarokról írott meglehetősen zavaros fejtegetéseiből válik nyilvánvalóvá. A morfológiai-anatómiai felosztás után viszont etológiai alapú csoportosítás következik.

Egészen más összefüggésrendszerben tárgyalják az állatok világát a bizánci lexikográfusok. A VI. században élt Hészükhiosz, alexandriai eredetű filológus lexikonában kevés zoológiai címszó szerepel, köztük a karkharodontasz–amphodontasz ellentétpár, amely az arisztotelészi rendszertanban a fogazat különböző alakjára vonatkozik.

A korai bizánci világ ismeretanyagát összefoglaló, a X. század folyamán íródott Szuda lexikonban az antik örökség hangsúlyosabb szerephez jutott. Ez a mai szemmel nézve is tekintélyes méretű lexikon minden következetlensége ellenére rendkívül fontos forrása az ókortudománynak. A ábécérendben egymást következő több tízezernyi címszó hivatott az olvasót eligazítani mindazon problémákban, amelyekkel a klasszikus szövegek olvasása közben találkozhat: közli az írók életrajzait, műveik címét, megmagyarázza a ritkábban használatos szavakat, terminusokat. Bár a lexikon összeállítója egyenetlen minőségű forrásokat használt, magyarázatai néha ötletszerűek, mégis rengeteg olyan információt őrzött meg számunkra, melyek különben elvesztek volna. A mi szempontunkból különös jelentőséggel bír, hogy az ókori szerzők életrajzait közölve sok olyan – köztük több természettudományos vonatkozású – munka címét is említi, amelyek azóta elvesztek. A történeti, életrajzi adatok, mitológiai vonatkozások mellett az antik zoológia bizonyos hagyományait is megőrizte. A lexikon állattani vonatkozású címszavai közül a rendszertani jellegűek majdnem teljes egészében Arisztophanész Büzantiosz művéből származnak, amely – mint erről szó esett – Arisztotelész és iskolája, a peripatetikusok közléseire támaszkodnak. Otto Regenbogen kimutatta, hogy Arisztophanész Büzantiosz Epitoméja a pszeudoarisztotelészi, valószínűleg főleg theophrasztoszi átdolgozást tükröző ún. Zóika-t őrizték meg az utókornak. Megjegyzendő, hogy Arisztotelész – ismereteink szerint – kimondottan rendszertani munkát nem írt, következésképpen minden olyan rendszertani összefoglalás, amely az ő osztályozását követi, utólagos kompiláció.

Bonyolítja a kérdést, ha áttekintjük a Szuda lexikonban az állatok osztályozásával kapcsolatos címszavakat, mivel nem fordul elő benne olyan címszó, amely az arisztophanészi mű címében szereplő csoportosítást – szárazföldi, légi, vízi állatok – együttesen tükrözi; sőt olyat is hiába keresnénk, amely az Arisztotelésznél olvasható két főcsoportot: enaima (vérrel bírók) – anaima (vér nélküliek) magyarázná, jóllehet az utóbbi kategória a lexikon egyik címszavában megtalálható. Nincsen olyan címszó továbbá, amely a teljes állatvilágot összefoglalja, de olyan sem, amely a szárazföldi, a tengeri, illetve a vízi állatokról, mint egységes csoportokról önálló címszó keretében szólna, a pteróta zóa (szárnyas állatok) viszont külön szócikként szerepelnek.

A lexikon rendszertani csoportosításainak kategóriáit illetően meg kell jegyezni, hogy a legnagyobb rendszertani egységet – amely az arisztotelészi megiszta genének felel meg – úgy fejezi ki, hogy a tulajdonságot jelző többes számú főnév (pl. szteganopoda, azaz úszóhártyás lábú) után a zóa (állatok) szó szerepel. Az előbbinél kisebb rendszertani egység a genosz (pl.: nettón genosz = a kacsafélék nemzetsége), a legkisebb pedig az eidosz, ami a Linné-rendszerben a faj (species) fogalmának felelne meg. Ilyen „eidosz” például a külön címszó alatt szereplő dipszasz, azaz a „szomjkígyó”, melynek marása kínzó szomjúságérzetet okoz. Ez így egyszerűnek, áttekinthetőnek látszik. Ám csak látszik, mert a Szuda lexikon az osztályozásban egyáltalán nem következetes. A bizonytalanságra jellemző példa a koleopteron. E címszó, amely a bogarakra vonatkozik, s mint eidosz szerepel, jóllehet két különböző állatka tartozik alá, mégpedig a melolontha (cserebogár) és a kantharisz (kőrisbogár). Ugyanakkor a koleosz jelentése a lexikon szerint „kardhüvely”, de ebben az esetben nyilván a két szárnypárra utal a kifejezés, amelynek jelentése fedelesszárnyú.

A lexikon többféle szempont szerint csoportosítja az állatvilágot. Egyrészt életmód szerint, másrészt pedig – és ez a leginkább jellemző – a morfológiai-anatómiai tulajdonságok figyelembevételével, ahogy Arisztotelész is tette: a fogazat, a végtagok száma és alakja, illetve a kültakaró alapján.

Az életmód szerinti osztályozás sajátos példája az Amphibia zóa, a kétéltűek csoportja, amely állatok a vízben és a szárazföldön egyaránt előfordulnak. Ezt a fogalmat az ókorban sokkal tágabb jelentésben használták, mint manapság. Ilyen típusú állatok a hippopotamosz (a víziló) és a krokodil. A szerző megjegyzi, hogy az ember is képes ilyen életmódra.

Az életmód szerinti osztályozás másik jellegzetes példája a Hémerina zóa („nappali állatok”) csoportja Arisztophanész Büzantiosz alapján. Sajátos módon az említett címszó alatt a csoportnak csupán a meghatározását találjuk, az egyes fajok felsorolása csak a másik két, az előbbivel szembeállított csoport: ti. a nükterina (éjjeliek) és a thalasszia (tengeriek, illetve víziek) kapcsán olvasható. Az éjjeliek közé tartoznak a baglyok (mai tudományos nevükön: Strigiformes), mégpedig a következők: glaux (kuvik = Athene noctua), eleosz (lángbagoly: Athene flammea = Asio flammeus), büasz (uhu = Bubo bubo), nüktikorax (fülesbagoly = Asio otus), epoliosz (Pliniusnál epileus, meghatározása kétséges), továbbá szkópsz (füleskuvik = Otus scops). A tengeriek („thalasszia”) csoportjában nyolc madár szerepel: alküón (jégmadár = Alcedo atthis), aédon (a fülemüle, vagyis a Luscina megarhyncus BREMM = Aedon luscinia L. ugyan nem vízimadár, de árterületeken gyakori), kérükesz (nem azonosítható madárfaj), aithüai (sirályfajok), larosz (sirály), kharadriosz (ugartyúk = Burhinus oedicnemus, a homokos területen élő lilealkatúak, Chadriformes családjából), végül pedig a katarraktész (füles vöcsök = Podiceps auritus), és a kenklosz (valószínűleg azonos a vízirigóval = Cynclus cynclus).

A Szuda lexikon összefoglaló jellegű, egyes állatcsoportokat jellemző tulajdonságaik szerint osztályozó címszavai között a legtöbb – az arisztotelészi felfogás hagyományainak megfelelően – az állatok világát alaktani, anatómiai sajátosságaik szerint csoportosítja. Az osztályozás alapjait nyújtó legfőbb ilyen sajátságok a fogazat, a végtagok (az ujjak alakja, száma, funkciója), továbbá a kültakaró. A fogak szerint csoportosítottak között a legátfogóbb kategória a karkharodonta. A lexikon szerint azok az állatok tartoznak ide, amelyeknek hegyes és éles foga van (trakheisz odontasz ekhón, kai karkharon), illetve fogaik görbültek, és egymást váltogatva helyezkednek el egymás mellett. Ide tartoznak a húsevők (szarkofaga), mint az oroszlán, a kutya és a párduc, a ragadozó négylábúakon kívül az ilyen életmódot folytató madarak, a sasok, továbbá a halak. A lexikonban a fogazatuk alapján csoportosított többi állat az előbbinél jóval kisebb csoportot alkot. Az amphodonta zóa, a „kettősfogú állatok”, amelyeknek felső és alsó metszőfoguk van, és további sajátosságuk, hogy fogaik nem egymást váltogatva helyezkednek el. A lexikon közülük az embert, a lovat és a szamarat említi, amelyek további jellegzetessége, hogy faggyú helyett zsírjuk van. A szünodonta zóa – a zártfogú állatok – csoportjába a szarvasmarha, a juh és a kecske tartozik, ezeknek viszont nem zsír, hanem faggyú található a testükben. Különleges sajátsággal rendelkezik a khauliodonta zóa csoportja, ezeknek a szájából ugyanis kilátszanak a fogaik (innen ered a nevük). Ide tartozik az elefánt, továbbá az aszpalax, amely nem a közönséges vakond, hanem az ugyancsak teljesen földalatti életet folytató ún. földikutya, a Spalax typhlus, amely Görögországban éppoly ritka, szigorúan védett állat, mint nálunk.

Két meghatározó bélyeg szerint osztályozza a lexikon – ismét Arisztotelész módszerét követve – a ragadozó madarakat. Ezek együttes jellemzői, hogy karmos állatok (gampszonükha zóa) és karmoscsőrűek (epirünkhida) Ilyen a sas, továbbá két sólyomféle: a hierax (kerecsensólyom = Falco cherrug) és a kenkhrisz (vörösvércse = Falco tinniculus). Életmódjukra jellemző, hogy „nem isznak”.

Gyakori a lexikonban az állatoknak a végtagja, száma szerinti felosztása. Ilyen felosztás az ujjak alakja és száma alapján az egypatások (monónükha) csoportja: ezek a ló, a szamár és az öszvér. Az említett állatoknak további jellemzője, hogy nem tudnak úszni, továbbá, hogy teherhordók.

Az egypatásokkal szembeállíthatóak az Arisztotelész és követői által dikhéla zóának (hasadtkörműek, párosujjú patások) nevezett állatok, amilyen a szarvasmarha, a szarvas, az őz. Közös jellemzőjük a hátsó lábakon kiálló bokacsont (asztragalosz) A sokujjú állatok (polüszkhidé zóa) közé az ember, a kutya, az oroszlán és más szapora (sok gyermeket szülő, polütokein) lények tartoznak. Sajátos csoportot alkotnak a szteganopoda zóa, vagyis az úszóhártyás lábú állatok, melyeket platüonükha, azaz laposkörmű elnevezéssel is illetnek; ilyenek a hattyú, a lúd, a pelikán és a kacsák egész nemzetsége, amelyek kedvelik a vizet.

Az életmód és a kültakaró megjelölésére egyaránt szolgál a pteróta zóa, tehát a szárnyas állatok elnevezés. A lexikon ezekre vonatkozó címszava a sast és a kakast említi, hozzátéve, hogy a többi ilyen állatot „mindenki ismeri”. A szárnyasok, a repülő állatok közt különleges hely illeti meg a dermoptera zóa csoportot: ezek a bőrszárnyú denevérek, ők az egyedüliek a repülők között, melyek az emlőjükben lévő tejjel táplálják kicsinyeiket, s szülötteiket szoptatják. Érdekesség, hogy Mózes a tisztátalan állatok között a denevért a madarakkal, a büdösbankával együtt említi (Lev. 11, 19.).

Részletesen foglalkozik a lexikon a vízi állatok, halak (ikhthüesz) osztályozásával. Megállapítja, hogy „lepidótoi ikhthüesz, pan tón ikhthüón genosz”, vagyis az összes hal pikkelyes, ám hozzáteszi, hogy kivételt képeznek a szelekhia, vagyis a porcos halak: ilyenek a szmüraina (muréna, Murena helena), a busz (szarvasrája, Cephaloptera giorna CUV. = Dicerobatis giorna LAC.), továbbá a narké, (zsibbasztó rája, torpedo narke = Torpedo marmorata) és atrügon (tüskés rája, Raia pastinacea). Ezek közös tulajdonsága, hogy nem ikraszülők (ude óotokei). Külön címszó a szelakhion, amely a békát (batrakhosz) jelöli. Ennek sajátossága, hogy előbb petéket hoz létre, ezeket saját testében tartja, majd mint eleveneket szüli meg.

A lepidotatoi ikhthüesszel azonos morfológiai csoportként kezeli a lexikon a pholidótoi ikhthüesz (pikkelyekkel borított) együttest is, ezek azonban a mi fogalmaink szerint nem halak, hanem hüllők (Reptilia); ilyen a gyík, a teknős, a krokodil, továbbá a „kígyók egész nemzetsége”. Hasonlóképpen az ikhthüesz (halak) csoportba tartoznak a malakosztratoi, vagyis puhapáncélúak. Ezek különféle rákok (asztakoi, karidész, paguroi, karkinoi), melyek pontos meghatározása nagyon vitatható. A lexikonban malakhia (puhányok) csoport is olvasható, azokat a vízi lényeket jelölve ezzel a névvel, amelyeknek nincs csontjuk, mint például a szépia (tintahal) és a polip esetében. Ezekre az is jellemző, hogy vérnélküliek, és zsigereik sincsenek. (Megjegyzendő, hogy a Szuda lexikon Philumenosz nyomán minden nagyon okos lényt, mint amilyen az ember, malakhosznak nevez…) A malakosztraka ellenpárja az osztrakodermoi ikhthüesz (páncéllal borított), mint a különféle tengeri kagylók (osztrea, porphürai, kérükesz, sztromboi), továbbá a tengeri sünök (ekhinoi). Ezek között sem nőneműek, sem hímneműek nincsenek.

Sajátos rendszertani helye van a már korábban is említett koleopteronnak, jóllehet róla szólva két bogár: a melolontha (cserebogár) és a kantharisz (kőrisbogár) is említésre kerül, mégis az elnevezés egyes számban olvasható, mivel itt egyetlen eidoszról (species, faj) van szó.

Nem sorolhatjuk fel valamennyi, a lexikonban szereplő eidoszt, de a fenti példák is mutatják, hogy a Szuda lexikon az antik zoológiai szisztematikát ültette át Bizáncba, ha nem is mindig következetesen, egyértelműen. Mindazonáltal komoly érdeme, hogy ez a rendszer átmentődhetett a középkor világába, s lehetőséget nyitott arra, hogy az újkori rendszerezők az antik fogalmak felhasználásával, lassú, fokozatos munkával, sok-sok átdolgozással, helyesbítéssel kiépíthessenek egy új rendszertant.

II. rész
 Állat és ember viszonya a bizánciak felfogásában

A világtörténelem minden uralkodója kötelességének tartotta, hogy országát minél teljesebben megismerje. Különösen érvényes ez a Keletrómai (Bizánci) Birodalom fejére, a baszileuszra, aki szent hivatásának tekintette, hogy gondot viseljen minden élőlényre, hiszen ő annak a Krisztusnak a földi helytartója, aki a teremtés jeleneteit ábrázoló alkotások tanúsága szerint pálcájával teremt és irányít mindent.

Minthogy természetesen Bizáncban nem létezett se film, se fénykép, amely állandóan az uralkodó elé varázsolhatta volna sokszínű birodalmát, az ábrázoló művészet feladata volt, hogy megörökítse a császár körül nyüzsgő életet. A bizánci Nagy Császári Palota nemrég rekonstruált padlózatának ránkmaradt közel kétezer négyzetméternyi mozaikja nemcsak az egyetemes művészettörténet kiemelkedő jelentőségű tárgyi emléke, hanem a rajta ábrázolt viszonylag gazdag állatvilág a bizánciak zoológiai ismereteinek is fontos bizonyítéka. Mint mondottuk, az ábrázolások célja az, hogy a mindennapi élet minél teljesebb képét örökítse meg a palota legfőbb lakója számára, aki a mozaikon járva úgy érezhette, hogy lábai alatt fekszik az egész lakott Föld. Már az eddigiekből is kiderül, hogy a mozaikpadlón szereplő állatok nem elszigetelten, hanem természeti környezetben jelennek meg. A mozaikegyüttes tervezői, bár nem különítették el határozottan az ember környezetében élő háziállatok és a természetben élő vadállatok csoportjait, mégis nagy többségükben önálló együttest alkotva ábrázolják a házi, illetőleg vadon élő állatokat.

Zoológiai nézőpontból nagyon fontos, hogy a mozaikpadlón látható ábrázolások mind a háziállatokat, mind a vadakat jellegzetes mozdulataikban ábrázolják, s ezáltal a képeik nemcsak fajismereti szempontból figyelemreméltóak, hanem etológiailag is. A háziállat-történeti kutatások számára azért is fontos ez az emlék, mert hála a többé-kevésbé pontos megfigyelésen alapuló ábrázolásoknak, kiderül, hogy melyek az egyes fajokon belül a Földközi-tenger keleti medencéjében ma is tenyésztett fajták.

Arra is figyelnünk kell, hogy a padlómozaikon megjelenő állatok milyen jelenetekben szerepelnek. Feltűnő, hogy a számos életkép szereplői legtöbbször gyermekek. Ők játszanak az állatokkal, s ha úgy adódik, meg is védik kedvenceiket. Az állatok és emberek viszonyát általában a kapcsolatok közvetlensége jellemzi, humoros jelenetek és drámai események egyaránt előfordulnak a sok-sok alakot elénk táró mozaikokon. Mindemellett az uralkodó hangulat, az összhatás, a gyerekek jelenléte miatt sokkal inkább derűs, mint tragikus. Mindez olyan vonzerőt kölcsönöz a jelenetek együttesének, amely páratlan mind az antik, mind a bizánci művészet történetében.

Az állatábrázolásokat áttanulmányozva feltűnő, hogy a háziállatok közül a leggyakrabban talán a kutyák szerepelnek, mégpedig őrző-védő pásztorkutyák és támadó-harcias vadászkutyák. Az előbbiekről nem könnyen dönthető el, hogy az ún. pásztorkutyaszerű déli páriakutyák csoportjába, vagy pedig az ún. Canis familiaris matris optimae-nak nevezett fajta képviselői közé tartoznak-e. Megkapó, lírai hangulatú jelenet a lanton játszó ülő férfi lábainál fekvő, felkunkorodó farkú kutya, amely bizonyára a római emlékeken is előforduló Canis villaticus. Egy másik nagytermetű pásztorkutya, amelyik békésen ül egy dúslombú fa tövében, rövidszőrű, széles fekete farka van, a nyakán pedig örvet hord. Lomposszőrű pásztorkutya kicsinyét mutatja be az a jelenet, amelyben a rövidfülű állatot kis gazdája ölében dédelgeti. Ilyenfajta pásztorkutya látható a hárfás Dávidot Melodia társaságában ábrázoló, Párizsban őrzött miniatúrán is (Nemzeti Könyvtár, ms. gr. 139. fol. 4r). Ezen a képen egy simaszőrű, kissé hosszúfülű kutyus feszült figyelemmel tekint gazdasszonyára, egy gyermekét ölében tartó, ülő anyára.

A konstantinápolyi padlómozaikon szereplő kutyák másik csoportja vadászkutyákból áll. Ezek két nagyon mozgalmas, nyúlvadászatot ábrázoló jelenetben fordulnak elő. Az egyik vadászat alkalmával három dühös eb egy kis nyúlra rohan rá vadul, eközben fiatal gazdája kétségbeesett erőfeszítéseket tesz kedvencének megmentésére. A másik jelenetben két kutya egy vadnyúlra támad, egyik a szerencsétlen áldozat nyakába, másik a hasába harap. Ezek a kutyák a vékonytestű, hosszúlábú, hátracsapott fülű, észak-afrikai vadászkutya, a szaluki típusát mutatják. Ennek ábrázolásaival gyakran találkozunk a VI–VII. századi művészetben, főként a sziro-palesztínai (a mai Szíria, Izrael, Jordánia, Libanon területén található) mozaikokon, de ezüstedényeken is előfordulnak, sőt még a Troyesben őrzött XI. századi elefántcsont ládán is láthatóak az ilyen fajtájú kutyák.

A mozaikpadlón előforduló kutyafélékről szólva fel kell figyelnünk egy a maga nemében páratlan, dinamikus kompozícióra: egy rövid, vörös színű khitónba öltözött pásztor bal lábával előreugorva, egy hatalmas – vele közel azonos nagyságú – ragadozót fog át hátulról, amelyik bizonyára nyáját akarta megtámadni. Ez az állat (feje és felsőteste sajnos hiányzik) fekete szőrű, testét függőleges csíkok ékesítik. Mind nagysága, mind pedig színe elárulja, hogy ez nem kutya, mint korábban gondolták, hanem feltehetően csíkos hiéna Hyaena hyaena = H. striata). Ez a magyarázat azért is valószínűbb, mint a korábbi, mert a jelenet elkeseredett küzdelmet ábrázol. A ragadozókat a szóban forgó mozaikon még egy kis macska ábrázolása képviseli, mely egy ciprusfa melletti tárgyon látható (az állat képe az antik művészetben is ritka, Bizáncban alig fordul elő).

A bizánci állattenyésztés szempontjából fontos dokumentumként szolgálnak a palotamozaik tenyésztett haszonállatokat ábrázoló zsánerképei. Sajnos a szarvasmarhák csoportját bemutató kompozíció felső része az évszázadok során megsemmisült, kiegészítésükhöz pontos analógiával nem rendelkezünk. Az egy fekvő és két álló állat alkotta együttes feltételezhetően úgy egészíthető ki, hogy a fekvő marha a bika, az állók pedig a tehenek. A szarvasmarhák életének ábrázolásait egyébként két bizánci kódexminiatúrán láthatjuk, amelyek a szíriai Oppianosz Künégétikájának illusztrációit tartalmazzák a velencei Marciana könyvtár kódexében (gr. Z. 479. fol. 21r–22r; Párizs Nemzeti Könyvtár: gr. 2736 = fol. 18r–19r). A mozaikon ábrázolt szarvasmarhák fajtabéli meghatározását nehezíti hiányos voltuk, valószínűleg rövidszarvú (brachyceros) marhák képeivel van dolgunk – az említett miniatúrákon is ez a fajta szerepel. A jelzett csoporton belül valószínűleg a Törökország és Szíria tájain ma is uralkodó fajta, az ún. anatóliai rassz képviselőit látjuk a mozaikon, a rájuk jellemző könnyű testalkattal, vékony csontozattal, alacsony marmagassággal és barna színű kültakaróval.

A mozaikon előforduló háziállatképek között a legbeszédesebb jelenetek főszereplői a kecskék. Érthető, hiszen ez volt a leggyakrabban tenyésztett haszonállat a Bizánci Birodalomban, mert ez alkalmazkodott leginkább a terület ökológiai adottságaihoz, és ennek az igénytelen fajnak a termékeit lehetett legsokoldalúbban hasznosítani. A mozaikon a kecske egyik vadon élő formája – a bezoár vagy perzsa vadkecske (pontosabban a Capra hircus alfaja, a Capra hircus aegagrus) és különféle domesztikált kecskefajták fordulnak elő. A mozaikpadló északkeleti részén feltűnő egy kicsi nyáj, amely három hosszúszőrű, csavartszarvú kecskéből áll: a felső baloldali (amelyik a hátsó lábával vakaródzik) hátán és melle felett fekete sávot visel, a jobboldali viszont egyszínű, sötét szőrű, az előttük fekvő pedig világosbarna színű. Ezek a markhor, a hegyikecske (Capra falconieri) domesztikált változatai (hosszúszőrű, pödröttszarvú házikecskék jelenleg főként a szicíliai Agrigento – Girgenti – sziklás környékéről ismertek). Hasonló kecskéket látunk a fentebb említett Dávid-jelenetes miniatúrán is.

A Capra hircus aegagrus háziasításából eredő fajtaváltozatok különböző példányai találhatók a Nagy Császári Palota mozaikkompozícióin, legtipikusabbak a kecskefejés jeleneteinek példányai. Az említett zsánerképen a nőstény rövidülésben van ábrázolva, a bak tőle balra a földre heveredett, ez az állat világosbarna, a másik pedig sötétszőrű. Más fajtáról tanúskodik az a mozaiktöredék, amelyen egymás alatt két kecskét helyezett el a kompozíció kigondolója, ezek a kecskék egészen rövid simaszőrűek, a felső, a nőstény kissé csavart szarvat visel. Egy hosszúszőrű kecske testének töredéke is fennmaradt a mozaikon, ez talán angórakecske (vagy kasmírkecske?). Meglepő viszont, hogy az a hosszú, enyhén hajlottszarvú, rövidfülű, rövidszőrű kecskefajta, melynek alakja egy Jusztinianosz-kori ezüsttálon szerepel, a szóban forgó mozaikon nem fordul elő.

Minthogy a kecske mellett a juhtenyésztés játszotta a főszerepet a bizánci állattenyésztésben, magától értetődő, hogy a mozaikon ez az állat is gyakran fordul elő. Zoológiai szempontból viszont a juhok képei kevés érdekességet mutatnak, általában jellegtelenek. Ezek a rövidszőrű, tömöttgyapjas, rövidszarvú állatok a maguk jellegtelenségében ma is a szóban forgó terület szegényebb lakosságának mindennapi állatai. A velük kapcsolatos jelenetek a mozaikpadlón inkább kompozícionális, mint természettudományos szempontból érdemelnek figyelmet. Ilyen például az ún. „Jó Pásztor” ábrázolása, aki sietős léptekkel menekít – bizonyára valami közelgő vadállat elől – egy kis bárányt, vállaira véve a védtelen állatkát. Olyan jelenetet is láthatunk, melyben egy farkasszerű vadállat ölében fekszik egy kis, fehér bárány, de olyan drámai kompozícióval is találkozunk a mozaikon, melyben egy farkasszerű ragadozó ráugrik a bárányra: a sárgás színű, testén csíkokkal ékes, hosszú fülű ragadozó minden bizonnyal a közönséges sakál (Canis aureus). A legdrámaibb jelenet egy bárányka torkát átharapó barnamedvét (Ursus arctos) mutat be – a medve ma sem ritka Kis-Ázsia erdeiben.

A párosujjú patások között a bizánci világban kétségkívül a legérdekesebb állatok a birodalom peremvidékeiről származó tevék voltak. Hangulatában is igen vonzó az a mozaikkompozíció, amelyen egy félmeztelen fiatal férfi – a nézővel szembefordulva – egy dromedárt (Camelus dromedarius) orrlyukába akasztott kötőféken vezet; az állat hátán két jóltáplált kisgyerek ül: az elülső bal kezével barna színű, hosszú farkú énekesmadarat tart, jobbjával pedig a teve gyeplőjét fogja. A figyelmes néző számára szembeötlő az ellentét a kövér gyerek és a hosszúnyakú girhes állat között… Az ilyen ábrázolás páratlan a maga nemében, mert a tevéket mint teherhordó, és nem mint „sétalovaglásra” való állatokat jeleníti meg itt a kora bizánci művészet (v.ö. pl. az apameai és bosra mozaikpadlók képeit). Nagyon sajnálatos, hogy a mozaikon szereplő másik teveábrázolás majdnem teljesen megsemmisült. Ami megmaradt, az a lépő állat hátsó, puha szőrzettel beborított csánkja, amely – akárcsak a paták – sokkal erőteljesebb, masszívabb, mint a lovaglásra használt állaté, ez tehát teherhordó dromedár lehetett.

Áttérve a páratlanpatájú háziállatok (Perissodactyla) ábrázolásaira, meg kell jegyeznünk, hogy a többi háziállathoz képest a lovaknak viszonylag kevés szerep jutott a hatalmas mozaikon, ezért a bizánci lóábrázolások kérdésével részletesebben majd más fejezetekben foglalkozunk. A palota ásatásai során mindössze két lovas alak került elő, köztük az egyik keleti jellegű, ám ennek a lótípusa nem különösen jellegzetes. Művészi szempontból érdekesebbek a különböző zsánerjelenetekben szereplő lovak, amelyek között egy lócsaládot is találunk: jobboldalt bokrot rágó pejszínű mén, baloldalt szopós csikajával szürke kanca. Lócsaládot ábrázoló kép az említett Oppianosz-kódexben is látható (Velence, Marc. gr. Z. 479. fol. 12v = Párizs, Nemz. Könyvt. gr. 2736. fol. 10v.), ám a miniatúrákon megjelenő lovak fajtabelisége nem állapítható meg.

A bizánci állattenyésztésben az adott ökológiai helyzet a lótenyésztésnél sokkal jobban kedvezett az igénytelenebb szamarak és öszvérek nevelésének. A mozaikpadlón ezek ábrázolása mind művészi, mind etológiai szempontból érdekesebb a lovakénál. Kitűnő megfigyelésre vall az öszvérét kétfülű zsákból etető paraszt kompozíciója, különösen pedig az a jelenet, amelyen a makacs csacsi ledobja hátáról gazdáját. A szamár, illetőleg ló és szamár keverékéből származó öszvér szerepéről a bizánci világban még később részletesebben szólunk.

A háziállatok bemutatásánál a mozaikkép együttesének tervezői természetesen a szárnyasokról sem feledkezhettek meg. Kedves jelenet a két hatalmas libát hajtó kisfiút bemutató kép, továbbá a kitett etetőben levő magvakat csipegető galambokat ábrázoló. Vitatható egy – sajnos – töredékes kompozíció magyarázata, amelyen egy kis majom a hátán egy kalitka tetején ülő madárral látható. A furcsa, többé-kevésbé emberszerű lény egy hosszú bot segítségével egy hatalmas pálmafa ágai felé nyúl, talán azért, hogy madarat fogjon lépvesszővel.

Jóllehet, a császári palota mozaikpadlózatán vannak olyan képegyüttesek, amelyeken a ház körüli élettel kapcsolatos témák uralkodnak, mégis az egész alkotáson hiába keresnénk valami logikusan áttekinthető rendszert. Ehelyett valami színes, tarka összevisszaság jellemzi az egész kompozíciót, de talán éppen ez a sajátossága teszi oly közvetlenné, valóban életszerűvé a mozaikot. A vadállatokkal kapcsolatos jelenetek közül már említettünk egy véres medve-bárány küzdelmet, emellett még egy hasonló jellegű medve-ember harc is található az együttesben. Ám ez a hatalmas ragadozó békésebb jelenetekben is szerepel: látunk fáról letekintő mackót, sőt olyat is, amely fára mászva gömb alakú gyümölcsöket dobál le alatta levő társainak. A ragadozók között afrikaiak is felbukkannak: egy egzotikus jellegű együttesben középütt két párduc az elejtett gazella testén lakmározik (gazellavadászattal is találkozunk a mű másik oldalán), tőle balra pedig egy páratlan, különösen érdekes állat tűnik fel: feje az okapiéhoz hasonló, teste foltos, mint a párducé, karmai is ragadozóra vallanak, ám hátából szárnyak nyúlnak ki. A párducos jelenet alatt viszont hatalmas tigrisszerű ragadozó ül, szájában óriási gyík (varánusz?) látható, melynek fejéből két görbe antilopszarv nyúlik ki, hátából pedig hatalmas szárnyak ágaznak felfelé. Tigris egyébként egy gladiátorjelenetben is megjelenik, más képen pedig egyéb ragadozót is láthatunk: egy gladiátort megölő oroszlánt vagy egy párduccal küzdő férfit. Az állatok küzdelme igen gyakori téma – látunk szamarat tépő oroszlánt, szarvasra ugró párducot stb. Már szó esett mesebeli vadakról is: Bellerophontész megöl egy kétfejű khimérát, látunk egy csőrös oroszlánt, amely antilopra ugrik, és a közismert sasfejű oroszlángriff se maradhat el a furcsa lények csapatából.

Mit keresnek a sosemvolt lények a valóságosak között? Talán ezzel is jelezni akarták a nagy mű tervezői, hogy ők a teljes lakott Föld, az egész Oikumené világát akarják elővarázsolni, oly lényeket is megjelenítve, melyek meggyőződésük szerint e világ szélein élnek. Mind zoológiai, mind pedig művészettörténeti szempontból páratlan, hogy a padlómozaikon az elefántoknak mindkét faja szerepel. Az ábrázolások további érdekessége, hogy az afrikai elefánt (Loxodonta africana) szelídítettként, hátán vezetőjével az ún. mahuttal, az indiai elefánt (Elephas indicus) viszont vadállatként, oroszlánnal való küzdelem közben van ábrázolva. Mindez ellentétes azzal a nézettel, hogy az előző nem szelídíthető, az utóbbi azonban igen – a már idézett V. századi tudós író, a gázai Timotheosz ugyanis az afrikairól azt jegyezte meg, hogy a mórok csapdával fogják, viszont az indiaival kapcsolatban ilyesmiről nincs szó. Modern kutatók, – mint például Bernhard Grzimek – úgy vélik, hogy a ma már kipusztult Atlasz-elefánt szelídíthető volt, így érthető, hogy Hannibal elefántokkal vonult Itália meghódítására. Emellett további bizonyíték egy római mozaikművésztől ismeretes amphiteatrumi jelenet, melyen egy elefánton ülő néger kisfiú látható. Megjegyzendő, hogy a bizánci művészetben ismert elefántábrázolások (pl. éppen a Gáza környéki Ma'on Nim-beli mozaikon, továbbá az Aachenben, Nagy Károly sírjában előkerült selyemszöveten) az indiai elefántot mutatják be szelídítetten, hátán takaróval. Problematikus a mozaikon szereplő harmadik hatalmas vastag bőrű állat fajbeli meghatározása, ugyanis – sajnos – hiányzik a feje; ám annyi gyanítható, hogy alkata szerint nőstényelefánt lehet. Korábban orrszarvúra gondoltak, de ennek jellemzője – amellett, hogy orrán tőrszerű szarva van (ahogy Timotheosz írja: ekhei de kata tész rhinosz kerasz) –, hogy alacsony tömzsi végtagjai vannak, ám a képen szereplő állatnak nagyok és magasak a lábai.

Zoológus szemmel nézegetvén a bizánci Nagy Császári Palota hatalmas mozaikját két egészen sajátos állatküzdelmet ábrázoló jelenet ötlik szemünkbe. Az egyiken hatalmas sasmadár kígyót tart csőrében, a másikon egy gímszarvas harapdálja szét a lábaira tekerődző kígyót. Egyesek jelképes értelmet tulajdonítottak ezeknek a kompozícióknak, a jó és a rossz harcát vélték bennük felfedezni, gondolván, hogy egy keresztény császár tiszteletére készült művön bizonyára ilyen szimbolikus értelmű témák is megjelennek. Ez az értelmezés vitatható, hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy kígyászsasról ugyan nem, de kígyászölyvről (Cricaëtus gallicus gallicus) az ornitológia is beszél. Ami az állattani szempontból valóban nem indokolható kígyóevő szarvast illeti, a már említett Oppianosznak Vadászatról írt költeményében (Künégetika, II. 251–252) említ kígyóevő, illetőleg kígyót szétharapó szarvast, s ezt a műnek a bizánci kódexekben található miniatúrái két jelenetben meg is örökítik (Velence, Marc. Gr. Z. 479. fol. 27v; Párizs. Nemz. Könyvt. Gr. 2736. fol. 2v.).

Figyelemreméltó, hogy a mozaikon víziállatok is szerepelnek: láthatunk egy halászt, horgán hatalmas pontyszerű hallal, sőt egy hajóska (hajóspolip = Argonauta argo) képe is megjelenik.

Végezetül azt se felejtsük el, hogy a padlómozaikot szegélyező, széles ívekben kanyargó akantuszdíszítések közt is találunk állatábrázolásokat. Bár ezek jelentős része megsemmisült, s a múlt század végi gondos, ásatásokkal egybekötött restaurálási munkálatoknak sem sikerült a szétszórt mozaikszemekből a korábbi feltárást kiegészítendő darabokat összeállítani, mégis jól kivehető egy molosszusszerű vadászkutya futó alakja, egy kis nyúl (ahhoz hasonló, amilyet egy korábban említett ábrázoláson egy kisfiú kassal akar megfogni) továbbá egy karcsú szürke daru (Ardea cinerea) finomrajzú alakja.

 

Teve lovaglás.
 Részlet a konstantinápolyi császári palota mozaikpadlójáról

 

Phótiosznak, a nagytudású, roppant széles érdeklődési körű konstantinápolyi patriarkhának nem adódott lehetősége arra, hogy hazájától messze fekvő tájak világát megismerhesse. Tudásszomját, kíváncsiságát pótlandó olyan könyveket olvasott, amelyek távoli vidékek sajátos, különleges, számára szokatlan, de mindenképpen vonzó világába nyújthattak betekintést. Természetesen mélyen vallásos ember lévén a sokszínű, idegen világokat már csak azért is meg akarta ismerni, hogy a Teremtő művének mérhetetlen gazdagságát, szépségét minél jobban átélhesse, s ezáltal hitét is gyarapíthassa. Ékes bizonyíték erre többször idézett kivonatgyűjteménye, a Bibliothéké, vagy más néven Müriobiblion.

Különösen vonzotta Phótioszt a Kelet világa. Olyan ókori szerzők földrajzi műveit, úti beszámolóit is olvasta, amelyekről már csak az ő kivonataiból tudunk, ezért nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy olvasmánygyűjteménye milyen nélkülözhetetlen forrás mindazoknak, akik az antik világból nemcsak az irodalom értékeit akarják megismerni, hanem azt is tudni szeretnék, hogy a klasszikusok milyen képet alkottak maguknak a lakott világ – az oikumené – sokszínű csodáiról. Phótiosz rövid kivonatokat készített a Kr.e. V. században a perzsa királyi udvarban élt kis-ázsiai, knidoszi származású Ktésziasznak Indiáról szóló művéből, amelyek azonban sajnos elég vázlatosak. Hosszabban foglalkozott ugyanakkor annak a Kr.e. II. században élt Agatarkhidésznek a könyveivel, aki összefoglalást írt Ázsia földrajzáról és történetéről, továbbá külön könyvet szentelt a Vörös-tenger világának (Peri tész Erüthrasz thalasszész). Agatarkhidész állattani megfigyeléseit egyébként Arisztophanész Büzantiosz „Epitomé”-jában is olvashatjuk. Ő az első klasszikus szerző, aki hiteles leírást ad a zsiráfról (görög nevén: kamélopardalisz, azaz tulajdonképp „tevepárduc”), megjegyezvén róla, hogy szelídíthető állat…

Erről a különös afrikai lényről a IV. század második felében és az V. század első negyedében működő, kis-ázsiai származású Philosztorgiosz művében (Ekklésziastiké hisztoria III.) is olvashatunk. Ő így ír:

 

(11) Azt mondják, hogy a napkelet és dél felé elterülő égöv, bár mértéktelenül forró, mégis a legnagyszerűbb és leghatalmasabb dolgokat termi azok közül, amit csak tenger és szárazföld táplálni képes. A hatalmas bálnák is abban a tengerben élnek, már gyakran látták őket a felszínen úszni, akik az óceánon hajóznak. Ezen a földön élnek a hatalmas és csodálatos elefántok is. Sőt még az úgynevezett bikaelefántok is. Ez az állatfaj minden tekintetben hatalmas bikára hasonlít, de a bőre és a színe, mint az elefánté, és nagysága alig elmondható. Mivel egy a rómaiakhoz hozott állatot láttam, azt írom le, amit tapasztaltam.

Aztán óriáskígyók is vannak ott, vastagságra nem vékonyabbak egy gerendánál, hosszúságuk 15 ölnyi. Ilyeneknek is láttam a bőrét, amelyeket a rómaiakhoz hoztak. Az egyszarvú állat is arrafelé él, sárkánykígyó feje van, a szarva pedig csavart és nem túlságosan nagy, az állát sűrű szakáll borítja. Hosszú nyakát, amely leginkább egy kígyóhoz mérhető, a magasba emeli. Teste többi része inkább szarvasra hasonlít, oroszlánlábai vannak. Ennek a képmása is látható Konstantinápolyban.

A zsiráf is e földnek teremtménye. Ez minden tekintetben hatalmas szarvas, magassága tevére emlékeztet, bár rendkívül hosszú nyakat emel a magasba, mely aránytalanul nagy teste többi részéhez képest, bőre pedig a feje búbjától egészen a lába legvégéig párduchoz hasonlít, és mellső lábai hosszabbak a hátsóknál.

Ott él az úgynevezett kecskemajom is. Ez egy majomféle, tudniillik rengeteg majomfajta létezik, van medvemajom, oroszlánmajom és kutyamajom, ugyanis sok állatnak a külső jellegzetességeivel keveredik a majmok alakja. Bizonyosan így van, mivel sokat közülük hozzánk is elhoztak. Ilyen állat az is, amit pánnak hívnak, feje kecskearcú, kecskeszarvú, lágyéktól lefelé is kecskeformájú, de hasa, melle, kezei teljesen olyanok, akár a majomnak. Az indusok királya ilyet ajándékozott Constantiusnak. Ez az állat, miközben idehozták, élt egy ideig, vadsága miatt ketrecben tartották. Miután elpusztult, azok, akik idehozták, bebalzsamozták, és hogy különleges látnivalót nyújtson, egészen Konstantinápolyig megőrizték. Azt hiszem, ilyen állatot a régi görögök is láthattak, és megrémülve a látvány idegenségétől, istennek vélték, ugyanis nekik szokásuk volt a szokatlan dolgokat istennek tartani, így a szatírt is. Ez is majom, vörös az arca, ijesztő a mozgása, és farka van. Bizony még a szfinx is egyfajta majom. Azt írom le, amit láttam. Ennek a teste szőrös, ahogy a többi majomnak, a melle viszont egészen a nyakáig csupasz, és női melle van, a teste csupasz részét valamiféle vörös, kicsi, kölesre hasonlító duzzanat veszi körbe, és leginkább a középső rész emberére hasonlító színe ad neki némi szépséget. Arca inkább kerek, és asszonyéra emlékeztet, hangja is eléggé emberi, eltekintve attól, hogy nem tagolt, hanem egy gyorsan, a haragtól érthetetlenül visítozó nőére hasonlít, inkább mély, mint éles. Szörnyen vad és alattomos állat, nem könnyen szelídíthető. Úgy hiszem, a boiótok annak idején egy ilyet vihettek Thébaiba, és az valószínűleg ráugrott a látványosság miatt összesereglettekre, arcukat támadta. Oidipusz, feldühödve honfitársainak bántalmazásán, megölte az állatot, és ezzel szerzett hírnevet. A mítosz, hogy bátorsággal ékíthesse őt, az állatot szárnyasnak képzelte el, mivel olyan sebesen támadt, asszonyi mellet képzeltek hozzá, és oroszlántestet, asszonyét nyilvánvalóan meztelensége és asszonyi alakhoz való hasonlatossága miatt, oroszlánét vadsága miatt, és mert jobbára négy lábára támaszkodott. A képzelődés értelmet tulajdonított az állatnak emberszerű hangja miatt, és rejtvényadónak képzelték, mert érthetetlen volt a hangja. Ugyanis a görögöknek szokása volt sok más dolgot is mesésre alakítani.

Az a föld olyan hatalmas vadszamarakat is táplál, melyeknek bőre ámulatba ejtő módon tarka, rajtuk a fekete és fehér szín nem kis darabokon összekeveredve tarkállik, hanem valamiféle övek húzódnak végig hátáról le az oldalán és a hasán, és ott elkülönülve és kerülete mentén egymással összefonódva csodálatos és idegenszerűen tarka mintázatot képeznek.

Még a sokat emlegetett főnix is arrafelé él. Sőt láttam onnan származó papagájt is, amely a legfecsegőbb madárfajta, és legjobban utánozza az emberi beszédet, valamint a tarka, pettyes mintázatú madarakat is, amelyeket garamantidáknak szoktak hívni, az elnevezést arról a törzsről kölcsönözve, ahonnan a legtöbb példányt hozzák. És sok más, nyilvánvalóan különleges állatot is táplál ez a föld, melyek sokaságától az elbeszélés visszariad.

Ott nagyon tiszta arany is terem. Az aranyérc, mintegy kiszőrösödve a földből, önmagától terem, és ahogy egyik szál a másikon fekszik, világossá teszi, hogyan keletkezett. Csodálatos és hatalmas gyümölcsök is teremnek ott, ezek közül legismertebb a dió. A homériták égöve egészen a Vörös-tengerig kétszer hoz termést évente. Ezért nevezik Arábiát boldognak, a keleti vidékek mind messze felülmúlják a többit minden tekintetben. A Paradicsom, mely az egész kelet legnagyszerűbb és legtisztább része, a legháborítatlanabb és legjobb levegőjű, a legáttetszőbb vizekkel öntözött, nyilvánvaló hogy minden tekintetben felülmúl minden földet a nap alatt, a legnagyszerűbb dolgokat termi, azt a földet a külső tenger mossa napkeleten.

 

Philosztorgiosz művének bemutatott részlete jellegzetesen érzékelteti a képet, amely az antik műveltségű kora bizánci egyházi írókban a minden élő és élettelen kincsben oly gazdag Paradicsomról kialakult. A leírás – talán éppen biblikus színezete miatt – nem nyújt biztos támpontot ahhoz, hogy az elénk tárt vidék a földi térben hol helyezkedik el. A színes leírásban meglehetősen összemosódik az antik Libüa (Észak-Afrika középső és keleti része), Egyiptom, Aithiopia tája, sőt Indiára is van utalás. Csak az bizonyos, hogy melegégövi területről van szó. A földrajzi bizonytalanság alaposan megnehezíti a leírásban szereplő állatfajok meghatározását, különösen azokét, melyekről csak egy-két díszítő jelző árulkodik. A „hatalmas” jelzőt elefántokra és kígyókra egyaránt alkalmazza: utóbbiak bizonyára az óriáskígyók családjába (Boidae) tartozó pythonok.

Sajnos az egyszarvú említett képe nem maradt ránk, hacsak a konstantinápolyi Nagy Császári Palotában lévő ábrázolást nem tekintjük, amelyről, ahogy már szó esett róla, a kutatók többsége úgy vélekedik, hogy VI. századi, ám Bittel a IV. századra, az ásató Brett pedig az V. század második évtizedére datálja. Az ábrázolás páratlan a maga nemében: megnyúlt arcú, pettyes bőrű egyszarvút állit elénk, amelyet a mozaik készítője talán egy – a zsiráffal rokon – okapi (Okapia Jonstani) maradványainak ismeretében készített. Viszont a zsiráfról (Giraffa Camelopardalis) adott leírás arra vall, hogy Philosztorgiosz maga is láthatott ilyen állatot.

Jó tollú, gazdag képzelőerővel megáldott, egyúttal azonban jó megfigyelőképességgel is rendelkező íróra vall, ahogyan a szerző a majmokat jellemzi. Zoológiai szempontból különleges fontosságú az a részlet, hogy hat majomfajt említ, hiszen az ókor legnagyobb természetbúvára, Arisztotelész is csak három fajt ismert (vö. Hist. Anim. II. 8.). A felsorolt fajok azonosítására, a Linné-rendszerbe való elhelyezésükre már a tudományos emlőstan, a mammalogia úttörője, Georges Guvier is kísérletet tett 1827-ben Plinius Historia Naturalisának Párizsban megjelent kommentárjában: ő úgy vélte, hogy a Pliniusnál és Philosztorgiosznál szereplő szphinx nevű majomfaj nem más, mint a csimpánz (Simia = Pan troglodytes), mások viszont azt gondolták, hogy ez a cerkófmajmok családjának (Cercopithecidae) egyik faja. Ami pedig a különféle, más állatok vonásait viselő fajokat illeti, sajnos az „indusok királya” által adományozott „kecskemajom” bebalzsamozott példánya nem maradt ránk (ami pedig a zoológiai preparálás története szempontjából nagyon értékes lett volna), mert a leírásból nehéz megállapítanunk, hogy mi a szakszerű megfigyelés, és mi az írói képzelet. Az „oroszlánmajom” talán a mai fehérorrú huszármajomnak nevezett afrikai faj (Cercopithecus pyrrhonotus). Ennek testalkata némileg hasonlít az oroszlánéhoz (az a majomfaj, amelyet ma nevezünk oroszlánmajomnak, Dél-Amerikában él). Nyugat-Afrikában található az ún. „medvemajom” (Papio ursinus), a kutyafejű majom pedig talán egy páviánféle (Papio hamadryas). Az ülőgumókkal rendelkező satyros esetleg a Kameruntól északra előforduló drill (Mandrillus leucocephalus).

A csíkos vadszamár alakja már a római szerzők műveiből ismert, ez ugyanis a zebra (Hippotigris sp.). Az említett madarak, bármennyire fantasztikusnak hatnak, valójában mégis azonosíthatók. Ismerve a főnixnek az egyiptomi művészetben megjelenő ábrázolásait, melyekhez hasonlók a kora bizánci szíriai emlékeken is láthatók, a koronás darura (Balearis pavonina) kell gondolnunk, amelynek karcsú alakját aranyfényű bóbita koronázza. Az észak–afrikai garamantok földjén élő, jellegzetes pettyes madár pedig a közönséges gyöngytyúk (Numida meleagris).

Az egzotikus tájak állatvilágáról a bizánci szerzők közül Timotheosz Gazaiosz – gázai Timotheosz – sajnos csak töredékesen megmaradt zoológiai munkásságából van ismeretünk, amelyről föntebb már részletesen írtunk. Itt most műveiből azokat a részeket szeretnénk kiemelni, amelyek a forró tájak korábban kevéssé ismert élőlényeire vonatkoznak.

Honnan merítette a szerző ismereteit? A szövegkritikai kutatás már korábban rámutatott arra, hogy milyen ismereteket köszönhet a kora bizánci idők szerzője Arisztotelésznek. Ám a ránkmaradt szövegek nemcsak klasszikus eredetet árulnak el. Figyelembe kell vennünk, hogy a Földközi-tenger délkeleti partvidékén fekvő Gáza kereskedelem-földrajzi szempontból rendkívül kedvező lehetőségekkel rendelkezett. Egyiptomhoz való viszonylagos közelsége miatt az alexandriai hajók keletre indulván itt horgonyozhattak le, de a szárazföldi közlekedés számára is fontos csomópontként szolgálhatott ez a terület, így tehát itt találkozhattak az egyiptomi kereskedők a Távol-Keletről jövő társaikkal. Egy görög kézirat szerint, amely Timotheosz szövegét tartalmazza (codex Baroccianus L), Gázán keresztül egy, az ailisziosok népéből való indiai férfi két zsiráfot és elefántokat hozott Anasztasziosz császárnak. (Említettük, hogy a Szuda lexikon is megírta, hogy a gázai Timotheosz India, Arábia, Egyiptom, Libüa állatairól írt; ezt más szerző is megerősíti). Az említett kéziratban található egy nyilván nem Timotheosztól, hanem egy későbbről származó bejegyzés, amely szerint két ilyen különleges állatfaj egy-egy példányát Kónsztantinosz Monomakhosz császár (1042–1055) is megkapta Indiából, s ezeket a konstantinápolyi színházban ki is állították közszemlére.

Dehát valójában honnan is jöttek ezek az állatok? Egy kora bizánci elefántcsont diptychon (ún. Barberini-diptychon, Párizs, Louvre) alján, jobbról két kimondottan indiai megjelenésű férfi trombitáló elefántot és tigrist hoz a fent ábrázolt lovon ülő császárnak, aki – egyes vélemények szerint – I. Anasztasziosz. Egyébként már Arisztotelész is tudta, hogy akárcsak Indiában, úgy Afrikában is élnek elefántok. A konstantinápolyi Nagy Császári Palota mozaikján mindkét faj, az afrikai (Loxodonta africana) és az indiai (Elephas maximus) is megjelennek. Ámde a zsiráf származási helye nem lehet India! A jordániai Nebo hegyén emelt kora bizánci Mózes-szentély mozaikján egy perzsa ruhás férfi kötőféken vezet egy ilyen „tevepárducot”, melyet az állat görög neve alapján párducfoltos tevének ábrázoltak, mögötte pedig egy aithiopsz férfi jön struccal… Nyilvánvaló, hogy a mozaik készítője sohase látott zsiráfot, csak hallott róla, így az állatot görög neve, vagyis a tevepárduc kifejezés alapján próbálta elképzelni, tehát ez az ábrázolás nem lehet bizonyíték a zsiráf esetleges ázsiai eredetére, annál is kevésbé, mert a másik állat, a hippotigrisz – a zebra – is tipikusan afrikai. A Szuda lexikonában pedig azt olvassuk, hogy Leo császár idejében (nyilván Bölcs Leóról van szó, aki 886–912 között uralkodott) két kicsi bolondos férfi, vagyis két pügmaiosz zsiráfot hoztak a rómaiak uralkodójának. Minthogy zsiráffélék Ázsiában nem élnek, ez a származási hely mérvadó. Miért írt mégis Timotheosz indiai eredetű zsiráfról? Nehéz biztosan eldönteni, lehetséges, hogy a kereskedő mondta a császárnak, mert így, messzi-messzi tájról lévén szó, értékesebbnek tűnhetett. Egyébként Timotheosz munkájában – a zsiráfot követő fejezetben – azt írja, hogy az elefántot a móroknál (para toisz Mauroisz) csapda és árok segítségével vadásszák, vagyis csapdába és árokba hajtják az állatokat; itt tehát kimondottan észak-afrikai állatokról van szó.

A Bizánci Birodalom legelső századaiban még főként Észak-Afrikából szállíthatták az elefántokat Konstantinápolyba. A IV. századi szicíliai Piazza Armerinában feltárt egyik mozaikpadlón szemléletesen mutatják be, hogy miként terelték ezeket a hatalmas állatokat a hajókra. Az elefántcsont, pontosabban az elefántagyar fontos luxuscikk volt mát ekkor is a bizánciak számára, hiszen a belőle készített táblák, főként a kettős táblák (diptychonok) házassági ajándékok, hivatalos okmányok díszes formában való elkészítésére szolgáltak. Ám a IV. század végétől egyre fogyott az észak-afrikai elefántok száma, amiben nemcsak a mértéktelen vadászat játszott szerepet, hanem a terület egyre fokozódó elsivatagosodása is. A Iustinianus korából származó afrikai mozaikon már nem találjuk ábrázolásukat. Egyre nagyobb lett tehát az indiai elefántok értéke (az említett Barberini diptychonon egyébként nemcsak az elefántot, hanem annak agyarát vivő indusnak az ábrázolását is láthatjuk). Bizánc a VII. században elveszti Észak-Afrikát, ezután afrikai elefánt alig-alig kerülhet Konstantinápolyba. Viszont az elefántcsont iránti igény nem szűnt meg, a konzuláris diptychonok után később már egyházi tárgyú elefántcsont faragványok is készülnek. A közép-bizánci időkből, a X–XI. századból az ilyen tárgyak mellett finomművű elefántcsont ládák (főként mitológiai jelentekkel díszítve) és cirkuszi kürtök is fontos tárgyai a bizánci életnek, így például a jászberényi múzeumban őrzött ún. Lehel-kürtjét is versenyjátékok számára faragták a X. században. Az igényeket csakis messzi távolról, Indiából exportált nyersanyaggal lehetett kielégíteni. Hogy miként munkálták meg az elefántcsontot, ezt jól ábrázolja a Velencében őrzött XI. századi Pszeudo-Oppianosz-kódex egyik miniatúrája (cod. Ven. Marc. Gr. Z. 479 = fol. 36. r = cod Par. Gr. 2736. fol. 31. r., utóbbi a XVI. századból).

Visszatérve Timotheoszhoz, ő vadszamarakról is ír, majd utánuk röviden a tevéhez hasonlított madarat, a sztruthokaméloszt, azaz a struccot (Struthio camelus) tárgyalja. Az orüxról szólva megemlíti, hogy ez az állat a Nílus és a Hüdaszpész tájékán él, tehát ezek az afrikai és indiai hosszúszarvú antilopok. Az indiai párducról szólva egyetlen tulajdonságot emel ki, amelyről a párduc kapcsán már a pszeudo-arisztotelészi munkában (Hist. Anim. 9,8) is olvashattunk: ez az a jellemző különleges illat, amelyről az összes állat felismeri.

Furcsaságokat olvashatunk Timotheosznál a Föld szélső területein élő szamarakról. A hiperboreusok (valószínűleg a lappok) szamarat áldoznak a fény istenének, Apollónnak. Sokat foglalkozik Libüa állataival. Említi a bupaloszt, amely a szarvasmarhához és a szarvashoz hasonló, ez valószínűleg a tehénantilop (Alcelaphus buselaphus), szól az ottani vaddisznóról és vadjuhokról. Azt állítja, hogy az ailurosz, amit nálunk a rómaiaknál használt neve szerint kattának (macska) hívnak, Libüában a párduccal való keveredésből születik, s azt mondják – írja szerzőnk –, hogy a nőstény roppant kéjsóvár, és a hímet megcsalja a közösülésben. A libüai egerekről viszont megtudjuk, hogy „nem isznak” (bizonyára a szomjúságtűrő sivatagi ugróegérről (Jaculus jaculusról) van szó.

Részletesen ír szerzőnk a hippopotamoszról, a vízilóról (Hippotamus amphibius), mely megmutatja a Nílus forrásvidékét, fogát pedig felhasználják a gyomorfájdalmak gyógyítására. Tudományos hitelességgel ír a rhinokeroszról, megjelöli annak elterjedési helyét, amely a „Nílustól az Ókeanoszig” tart. A nílusi krokodilról megtudjuk, hogy ellensége az ichneumon (mongúz = Herpestes ichneumon), amely becsúszik a krokodil kitátott szájába és megeszi a máját, s ezáltal megöli az állatot.

A majmokról szólva a pithekosz és a szphinx kerülnek bemutatásra, pontosabban csak a viselkedésükről olvashatunk, küllemükről hallgat a szerző. Viszont a pithekoszról többek között megtudjuk, hogy fáról fára menekülvén, ugrás közben magával viszi a kölykét is, a szphinx pedig megissza a bort és megrészegül tőle. Ez utóbbiak lakóhelyére van egy támpontunk, ugyanis a szöveg szerint Makaria területén élnek. Ha ez Ciprussal azonos, ami persze vitatható, akkor itt a magótról (Macacus inuus), erről a ma az Atlasz-hegységben élő, s Gibraltáron is tanyázó farkatlan cerkófféle majomról lehet szó.

Röviden ír Timotheosz a katoblepszről, arról az állatról, amelyik tüzet fúj az orrából. Erről a furcsa lényről még alább szó lesz, ugyanis a XIV. századi Manuél Philész részletes jellemzést ad róla.

A gázai Timotheosz viszonylag gazdag adatközlése az egzotikus állatokról, mint láttuk – ellentétben Philosztorgioszéval – túlnyomórészt nemcsak az egyes fajok alaktani leírását nyújtja, hanem sokkal inkább viselkedésükről szól, tehát etológiai jellegű.

A „paradicsomi tájak” állatvilágának megismerése szempontjából különös figyelmet érdemel Koszmasz, az Indiába hajózó, azaz Indikopleusztész VI. századi utazó és kereskedő „Khrisztianiké Topographia” című, 12 könyvből álló munkája. Az alexandriai szerző művének kozmológiai, teológiai vonatkozású részei nem képezhetik vizsgálatunk tárgyát. A zoológiai tárgyú részek a XI. könyvben olvashatóak, melynek címe: Katagraphé peri zóón Indikón; kai peri tész Taprobanész nészu, vagyis Az indiai állatok leírása és Ceylon szigete. A leírásban 11 állatfajról esik szó, ezekről a Firenzében (Bibl. Laurenziana, Plut. IX.28.) és a Sinai-félsziget Szent Katalin kolostorában őrzött (Gr.1186), XI. században másolt kódexekben ábrázolások is láthatók. A szerző úgy ír ezekről az állatokról, mint aki saját szemével látta őket hosszú utazásai során. Magától értetődő, hogy a kései illusztrátoroknál hiányzott ez az élmény, ezért az állatábrázolások tudományos értéke erősen vitatható. Míg Timotheosz a rhinokerosz külleméről csak annyit ír, hogy olyan nagy, mint a víziló, addig Koszmasz részletes leírást ad róla; így leírja, hogy a legnagyobb szarva a homlokán található, s amely olyan erős, hogy vele még a fákat is gyökerestül ki tudja tépni, szemei alacsonyan, az állkapocsnál helyezkednek el, lábai és bőre pedig az elefántéhoz hasonlít. Kiszáradt bőre olyan kemény, hogy némelyek ekepapucsként használják. Fő ellensége az elefánt. Koszmasz az állat aithióp nevének („aru” vagy „ariszi”) magyarázatát is megadja. Azt is elárulja, hogy ezt az állatot (nyilván veszedelmes volta miatt) csak messziről látta Aithiópiában, ám a megölt állat kikészített bőrét a királyi házban módja volt alaposan leírni. Indiában és Aithiópiában él a taurelaphosz, melynek Indiában élő példányai szelídek, alkalmasak teherhordásra, tejükből pedig vajat készítenek. „Mi a húsukat is megesszük – írja, – a keresztények levágják őket, a görögök doronggal verik agyon. Aithiopiában vad és szelídítetlen állapotban élnek.” Nyilvánvalóan a bivalyokról van itt szó, pontosabban az indiai arni bivalyról (Bubalis arni) és arról az afrikai kafferbivalyról (Bubalis caffer), amelyről már Philosztorgiosz is írt.

A kamélopardaliszról Koszmasz határozottan kijelenti, hogy egyedül csak Aithiopiában található. Szelídítetlen, vadon élő állat, mindazonáltal a király palotájában, az uralkodó tetszésére egy vagy két példányt nevelnek belőlük, mégpedig fiatal koruktól fogva. A zsiráf szokásaival kapcsolatban szerzőnk egy remek megfigyelést közöl: elmondja, hogy midőn az uralkodó jelenlétében tejet vagy vizet visznek az állatnak a medencébe, akkor csak szétterpesztett mellső lábakkal tud a földre lehajolni, hogy igyék, mert olyan magasan helyezkednek el a lábszárai, a mellkasa meg a nyaka. (Megfigyeléséhez büszkén hozzáteszi: olyasmit mond el, amit maga is látott.)

Nem kevésbé érdekes állat az agribusz, ez a nagytestű indiai állat, melyet a bennszülöttek tufának neveznek. Megtudhatjuk róla, hogy ha az állat farka beleakad és rátekeredik egy fára, akkor onnan többé nem tud szabadulni, s ezt látván, a bennszülöttek levágják a farkát, s az állat otthagyva farkát elszalad. Az elmondott történet alapján gyanítható, hogy a nagy, bozontosfarkú jakról (Poephagus grunniens) van itt szó, melynek farkát, akárcsak Koszmasz idejében, később is használták hadijelként.

Különleges lény a moszkosz is, amelyet a bennszülöttek, mint írja, kaszturinak hívnak. Ennek a köldöke körül van az illatmirigye (ezt a XIX. század elején írott gyógyszerkönyvek is hatásos szerként emlegetik). Ő a pézsmaőz (Moschus moschiferus).

Koszmasz határozottan elkülöníti a rhinokerosztól az egyszarvú monokeroszt, amely szintén Aithiópiában él. Őszintén bevallja, hogy nem volt alkalma látni ezt az állatot, viszont az aithiópiai királyi palotában négy bronzszobrát is megszemlélhette. Azt állítja, hogy legyőzhetetlen állat hírében áll erős szarva miatt. Az egyszarvúval kapcsolatban zsoltárszövegeket (Zsolt. 21, 22 és 286), továbbá Balaamnak az izraeliták felett mondott áldását idézi: „Az Isten hozta ki őket Egyiptomból, mint az egyszarvúnak, olyan ereje van neki.” (Szám 23, 22)

Kérdéses, milyen állat is volt valójában a Koszmasz által említett egyszarvú? Biztosan nem tudhatjuk, Georges Cuvier a roppant hosszú, egyenes szarvaival büszkélkedő oryx-antilopra (Antilope oryx Pallas) gondol. Az bizonyos, hogy messziről az oldalnézetben álló kérődző úgy hat, mintha egyetlen, hatalmas, hosszú szarva volna.

A továbbiakban azt állítja, hogy látta a khoirelaphoszt, sőt a húsából is evett: Ez a hatalmas disznóféle bizonyára a rövid, erős agyarú varacskos disznó (Phacochoerus aethiopicus). Ezután röviden a vízilovat említi, amelyről először azt állítja, hogy nem látta, csak a kiálló fogát vásárolta meg 13 libráért, majd így ír róla: „sokat láttam Etiópiában és Egyiptomban”. A firenzei kézirat illusztrátora viszont bizonyosan nem látott vízilovat, mert lobogó sörényű lónak festette meg, hatalmas, kiálló, görbe szemfogakkal.

Néhány egzotikus növény, mint például a bors ismertetése után felsorolja a fókát, a delfint és a teknőst, mondván, hogy mindegyik húsából evett is – a teknősé feketés, mint a juhé, a delfiné olyan, mint a disznóé, szintén feketés, sőt büdös, a fókáé ugyancsak a disznóéhoz hasonlít, ámde nem rossz szagú.

Koszmasz beszámolójának két jellegzetességére szeretnénk még utalni. Az egyik, ami az ókorban és Bizáncban egyaránt gyakori, hogy Aithiópia és India együtt szerepelnek, a másik egy módszertani sajátosság, nevezetesen, hogy mindig hangsúlyozza a személyes tapasztalatot, az autopsziát.

Fentebb már szó esett az afrikai óriáskígyókról. Sok merész, a képzeletnek szárnyakat adó vélemény kerengett róluk már az antik világban is, s ezek a mesék továbbgyűrűztek az ókor örökségét hordozó Keletrómai Birodalomban is. Természetesen akadtak józanul gondolkodók is, akik igyekeztek valós képet alkotni ezekről a mendemondákról. Közéjük tartozott a az arab kalifátus idején Damaszkuszban élt görög származású hittudós, Ióannész Damaszkénosz is, aki 754-ben a Sinai-hegyi Szent Szabbasz kolostorba visszavonulva halt meg. Ő a sárkányokról (Peri drakontosz – De draconibus) szóló munkájában egy kérdésre felelvén – hogy ti. vannak-e és milyenek a sárkányok? – így válaszolt, hogy mindenben kielégítse a kérdező kíváncsiságát:

 

Ugyanis nem azt mondom neked, hogy nincsenek sárkányok, mert léteznek, csakhogy azok kígyók, akik más sárkánykígyóktól születnek. Amíg újszülöttek és fiatalok, addig kicsik, de ha felnőnek és megöregednek, nagyok lesznek és vastagok, tömegükkel és méretükkel felülmúlnak minden más kígyót. Azt beszélik, harminc könyök hosszúra is megnőnek, a vastagságuk pedig olyan lesz, mint egy gerendáé. A római Dio, aki a római királyságról és köztársaságról írt, és elbeszélte a pun háború közismert történetét, azt mondja, hogy mikor Regulus, a római konzul Karthagót ostromolta, hirtelen egy sárkány siklott oda, és elhelyezkedett a római sereg sáncain kívül. Ezt Regulus utasítására a rómaiak megölték, megnyúzták, és a bőrt elküldték a római szenátusba. Mikor ezt a szenátusban megmérték, nagy volt csodálkozás, mert, maga Dio mondja így, 120 láb hosszúnak találták, a vastagsága pedig egy könyök volt.

 

Ez az esemény Kr.e. 256-ban történt, s Diodórosz, a Julius Caesar és Augustus idején élt szicíliai származású történetíró örökítette meg Bibliothéké Hisztoriké című művében (a szerző nem azonos a Kr.u. II.–III. század fordulóján élt Dio Cassiusszal). A történetet Plinius Maior is átvette Naturalis Historia című munkájába. Damaszkuszi Szent János még más sárkányfajokat is említ, mint például a szarvasviperát (Cerastes cornutus).

 

Annak széles feje van, aranyhoz hasonló szeme, és a nyakán szarvak vannak. Megint egy másiknak a nyakán meg szakáll van, ezt a fajtát agathodaimónnak hívják. Úgy mondják, ezeknek nincs mérgük. A sárkány egy állatfaj, amint az összes többi vadállat is. Szakálla van, mint a kecskének, és a nyakán szarvféleség. A szemei nagyok és aranylóak. Lehetnek nagyok és kicsik is. Valamennyi kígyófaj mérges, egyedül a sárkánynak nincs mérge.

 

Érdekes adatokat közöl az egzotikus állatokról Manuél Philész késő bizánci költő is, aki több művet írt az állatokról, köztük egy 365 soros költeményt az elefántról. Ő a következőket írja az ormányról:

 

Vizsgáld meg az ormány alakját is. Ez valamiféle cső, bőrből és húsból, gömb alakú összeillesztéssel kialakítva. Puha porc osztja megtört részekre, meglazított ín mozgékony ívekre. Tekervényes, és kinyújtva hosszúkás, egyszerűen minden természet [igényelte] segítségre [jó], húzáshoz megszorul, kiszélesíti a szájat, és az ételt az állkapcsokba juttatja, vastag dolgok megfogásához a nyílást kiszélesíti, kis dolgok megfogásához magát összehúzza, képes összehúzódásra és kinyújtásra, nagy vagy kicsi dolgok megfogására.

(Manuél Philész: Az elefánt, 77–89.)

 

Az egzotikus állatok egy részét csak könyvekből ismerhették, más részük mindennapos látvány volt Bizáncban. Ezekről az állatokról nemcsak útleírásokban hallunk, hanem más műfajokban is szerepelnek, benne voltak a köztudatban. Végezetül egy olyan műfajról kell szót ejtenünk, amelyben gyakran olvashatunk állatokról, köztük egzotikus állatokról is. Ez a álmoskönyv műfaja. A bizánciak hittek benne, hogy az álmok jelentést hordoznak, árulkodnak a jövőről, ezért népszerűek voltak az álomfejtő könyvecskék. Ezek közül az egyik leghosszabb és legfontosabb Ahmet ben Szirin munkája. A szerző – írói álneve ellenére – keresztény görög volt, valódi kilétét nem ismerjük. Valamikor 813 és a XI. század között írta művét. A mű összeállításakor bizonyíthatóan felhasznált arab, bizánci és késő római forrásokat is, saját tudását pedig ősi perzsa, egyiptomi, indiai bölcsektől származtatja – persze megalapozatlanul. Több száz fejezeten keresztül elemzi a legkülönfélébb álmokat, így az egzotikus állatokra is kitér, amelyekben szó esik oroszlánról, elefántról, hiénáról, párducról is. Az oroszlánokkal kapcsolatos álmokról a következőképp ír:

 

267. fejezet
 A perzsáktól és az egyiptomiaktól az oroszlánról

Az oroszlánt a király személyére kell magyarázni. Ha tehát valaki álmában azt látná, hogy oroszlánnal civódik vagy harcol, ha az illető király vagy előkelőség, hatalmas ellenséggel vagy egy másik királlyal fog háborúzni, és az álombeli győztesé lesz a valóságban is a győzelem. Ha egy köznépből való álmodik ilyet, akkor kétértelmű a jelentés: vagy a király ellenes cselszövő lesz, vagy Kharónnal kell megküzdenie. Ha azt álmodja valaki, hogy egy engedelmes oroszlánnal sétált, ha alkalmazható ez az álmodóra, akkor uralkodni fog, ha pedig nem, akkor hatalmas vagyonra fog találni, amivel hatalmas ellenségeit megszégyenítheti. Ha király álmodja ezt, másik királyt fog leigázni. Ha azt látja valaki, hogy oroszlánnal találkozik, és nem küzd meg vele, hanem csak megrémül, az a hatalmasok miatt félelmet és rettegést fog elszenvedni. Ha királyi ember álmodja ezt, veszélybe fog kerülni a király mellett, de a dolog végül örömre fordul, hiszen sértetlen maradt az oroszlántól. Ha azt álmodja valaki, hogy személye előtt az oroszlán megfordul és elmenekül, ha az illető király, csupán a hírétől meg fog hátrálni a másik király, ha pedig közember, nagy félelemtől és veszélytől fog megmenekülni és örömre jutni.

Ha valaki azt álmodja, hogy oroszlánhúst eszik, a király mellett gazdagságot és hatalmat fog találni, és eltiporja ellenségét. Ha azt látja, hogy oroszlántejet iszik, rettentő gazdagságot és örömet fog találni a császártól.

Ha valaki álmában oroszlánbőrt talál, ha az illető történetesen a király vagy egy előkelő, a szomszéd királynak minden gazdagságát, de még az aranyát is meg fogja szerezni. Ha pedig a köznépből való álmodja ezt, ha eddig szerencsétlen volt, most tüstént nagy és gazdag lesz.

Ha azt álmodja a király, hogy megláncolt oroszlánt vezetnek elébe, leghatalmasabb ellenségét fogja hamarosan bilincsbe veretni. Ha megláncolt nőstényoroszlánt vezetnek elé, akkor hatalmas ellensége feleségét fogja foglyul ejteni. Ha azt látja a király, hogy az oroszlán gyermekei és a nőstényoroszlán szelídek, és jólétben vannak, ezt az császárnéra és gyermekeire kell vonatkoztatni. És ha azt álmodja, hogy az oroszlánkölykök a királyi palotában nevelkednek, ezt értelmezze kedvezően gyermekei trónutódlására vonatkozólag.

 

Jelenet Szent Eusztathiesz életéből.
 XI–XII. sz. Agion Ores, Mone Esphigmenu, cod. 14.

 

Szent Pál apostolnak a korinthoszbeli hívekhez írott egyik levelében (I. Kor. 39) különösen figyelemreméltó megfogalmazás olvasható a testi valóság különböző megjelenéseiről. A szép ritmusú görög szöveg imigyen hangzik: u pasza szarx hé auté szarx, alla allé men anthrópón, allé de szarx kténón, allé de szarx pténón, allé de ikhthüón (nem minden hús ugyanaz, mert más az emberé, más a barmoké, más a szárnyasoké, más a halaké). Az embertől különböző állati test tehát háromféle: más a szárazföldi lényeké, más a levegő madaraié, s más a vízben élőké. Szent Baszileiosz viszont Amphilokhosz ikonioni püspökhöz címzett első kánoni levelében (Ep. 188. 14. kánon) arra figyelmeztet, hogy az ószövetségi szentírás görög fordításában, az ún. Septuagintában szereplő ikhthüsz – hal – fogalma alatt nemcsak a halak értendők, hanem mindaz, ami a vízben él: „Az ég madarai ugyanis éppúgy az embernek vannak alávetve, mint a tenger halai, de nemcsak ezek, hanem mindaz, ami a tengernek ösvényét járja. Hiszen nem minden vízi állat hal, például a cetek, a bálnák, a cápák, a delfinek, a fókák, továbbá a rozmárok, a tengeri kutyák, a fűrészhalak, a kardhalak, a tengeri tehenek, és – ha még akarsz – a tengeri csalánok, a fésűkagylók és minden kagylóféleség, amelyek közül egy sem hal, és mégis a tengerek ösvényeit járják. Így hát három genosz van: az ég madarai, a tenger halai és az összes vízi állatok, melyek a halaktól különböznek, de mégis a tenger ösvényeit járják.” (Erdős Péter fordítása)

A fentiekből következik tehát, hogy az ember számára az állatvilág három genosza nyújthat húst, általában táplálékot, s ennek megfelelően az azok megszerzésére, elejtésére irányuló törekvés, a vadászat is háromféle (ezt egyébként már Platón is így gondolta, aki légi, földi és „tengeri” vadászatról ír). Így hát szólnunk kell a víziállatok vadászatáról, a halászatról, melyet a Halieutika névvel illettek; továbbá a szárazföldiekéről, melyekre kutyákkal vadásztak, ezért nevük Künégetika; végül pedig a madarászatról: Ixeutika.

Először tehát a halászatról kell szólnunk, illetve arról, hogy milyen és mennyire pontos ismeretekkel rendelkeztek a bizánciak a tenger élővilágáról. Ismereteik tarkaságát jól illusztrálják a következő szemelvények, melyek ismeretlen szerzője Oppianosznak, a Kr.u. II. században élt költőnek „Halieutika” címen írt tankölteményét kivonatolja.

 

(Azt írja), hogy a tavasz megérkeztekor a halak közül egyesek az eddigi helyükön maradnak, sokan viszont összegyűlnek, és együtt a Pontoszba vándorolnak. Először is azért, mert a Pontosz, mely sok folyót fogad magába, édesebb valamennyinél, másodszor, mert partjai homokosak, sok táplálékot biztosítanak, a tengerpart csendes, tele magas sziklákkal, barlangokkal, üreges mélyedésekkel, árnyas szirtekkel. Harmadszor azért, mert nem élnek benne a halakra támadó cetek, csak gyenge delfinek, sem polipok, sem rákok, sem tarisznyarákok. Késő ősszel együtt fordulnak vissza a Pontosz bejárata és a Propontiszfelé, mivel hűvös van, és nem tudnának ott telelni.

Miért tiltja a Törvény a tonhalat? Mert mikor ikrákat rak le, amelyiket elkapja, azt megeszi, és semmiféle jóindulatot nem mutat szülöttei iránt.

A kagyló sem nem hím, sem nem nőstény, hanem az iszapból születik, (ahogy) a kérükion, a bíborkagyló, az egerek és a többi hasonló állat. A szardella az esőből és a szélből születik, meg a tenger habjából (aphron), és ezért nevezik aphritisznek is.

A tengeri ökör (a rája) gyenge testű, mégis nagyon vágyik az emberhúsra. Ha meglát a mélyben úszni egy embert, a feje fölé ereszkedik, együtt úszik vele, és rátelepszik, mint egy fedél, és így elpusztítja, aztán felfalja. A rája szélessége gyakran 8 és 12 könyök, nagyobb minden halnál.

A rák, ha olyan kagylóra akad, mely éppen nyitva áll, a tengerpartról hoz homokot, amit beledob, és mikor a kagyló nem képes bezáródni, az ollójával kihúzza és megeszi. Ugyanezt teszi a tengeri csillag is, de az nem homokot szór be, hanem az egyik szúrós karjával nyúl be, és mivel a kagyló nem csukódik be, megeszi.

A muréna táplálékot keresve bebolyongja a habokat, ha meglát egy polipot, utánaered, az pedig a halat látva menekül, a hal megragadja a polipot, és beleharap, az pedig harcra kényszerítve megfordul, és a muréna köré csavarodik, de az nem ereszti. A hal kisiklik a szorításból akár a víz, a polip hol a hátát, hol a nyakát, hol a farkát fonja körbe, a muréna pedig fogaival tépi, egyes tagjait már lenyelte, másokat éppen rág, más tagjai megtépve remegnek, és menekülni igyekeznek. Ha pedig a polip valahogy kiszabadul, a sziklához simul egészen hasonlóvá válva ahhoz, akkor sem tud elrejtőzni a muréna elől. Az kineveti az átváltozást, megragadva felfalja az egész testet, és csak a tapogatókarokat hagyja a sziklán.

(Anonymus in Oppiani opera, 365.)

 

Ez a szemelvény elárulja, hogy a bizánciaknak a halakról való ismereteiben is miként keveredett a tapasztalati megfigyelés és a merész fantázia. Amit a Pontoszról mint élőhelyről ír, bizonyára a halászok tapasztalatain alapul. Ám az egyes víziállatoknak iszapból, habból stb. tehát szervetlen anyagokból való születése az önnemződés nézetét tükrözi (ne felejtsük el, hogy ennek a tannak komoly, tudományos cáfolatát csak a XVII. Század géniuszának, Harveynek köszönhetjük, aki kimondta az „omne vivum ex ovo” törvényét, vagyis élő csakis élőből születhetik). Nagyon szemléletes, szinte filmszerű viszont a leírás, ahogy a polip és a muréna küzdelmét örökíti meg.

A praktikus halászati ismeretek szempontjából figyelmet érdemel a Bíborbanszületett Konstantin császár számára összeállított Geoponika 20. könyve, amely a tengeri állatokról szól. Bár több tucat tengeri lény neve olvasható benne, zoológiai szempontból mégsem igazán értékes, ugyanis főként gyakorlati jellegű: részletesen tájékoztat a tengeri lények begyűjtésének módjairól, ám az egyes fajokról nemigen ír. Utolsó, 49. fejezete elmondja az ókorban és a bizánci világban is oly kedvelt étel, a garum készítésének módját. Ez a mártás, amelyről már a római Apicius (De re coquinaria) is oly gyakran ír, a szakácsművészet igen fontos kelléke volt, ugyanis ezt a csípős halszószt a legkülönfélébb ételekbe keverve használták ízesítőként.

Nem feledkezhetünk meg a bizánci festészetben fellelhető halábrázolásokról sem. A halfogás módját – magyarázatokkal kísérve – talán legszemléletesebben a szíriai Oppianosz Künégetikájának Velencében őrzött kódexében láthatjuk (Bibl. Marc. Gr. Z. 479. fol. 59v.), ezt az illusztrációt a mű későbbi kódexei is megismétlik. A halászat ábrázolása többször előfordul Nazianszoszi Szent Gergely szentbeszédeit, homiliáit illusztráló kéziratokban is (pl. Párizs, Nemzeti Könyvtár, cod. gr. 533. fol. 34v; Athosz hegy: Panteleimon monostor, cod. 6. stb.), ám az ezekben a jelenetekben látható halak nagyon sematikusak. A falképek közül a ciprusi Panaya Forviotissa XIV. századi freskóját említhető meg, itt az Utolsó Ítélet jelenetében a tengert megszemélyesítő nőalak hatalmas stilizált cápán ül, körülötte különféle stilizált lények.

„Itt van a nagy és tágas tenger, annyi benne a csúszómászó, hogy meg sem lehet számlálni. A benne élő halak szépségét ki tudja ecsetelni? Ki képes leírni a cet nagyságát és a kétéltűek fajait?” – írja a IV. századi jeruzsálemi érsek, Szent Kürillosz (Katekézis 17. 11.; Vanyó László fordítása). De nemcsak úgy értékelték a keresztény hittudósok a vizek világának nyüzsgő sokaságát, mint a Teremtő bölcsességének beszédes bizonyítékait, hanem jelentős szerepe volt a halnak és a halászatnak a kora bizánci kereszténység szimbólumvilágában is. Ismeretes, hogy bár az evangélium szerint a Megváltó születését az angyal a nyájőrző pásztoroknak hirdette meg először, Jézus Krisztus mégsem közülük választotta ki apostolait, hanem halászokat hívott első tanítványaiként: Jézus a galileai tenger mellett járva két testvért, Simont, akit Péternek hívtak, és Andrást látta, amint: „hálót vetettek a tengerbe, ugyanis halászok voltak” (Máté 4. 19.), és mondta nekik, hogy „jöjjetek utánam és emberhalászokká teszlek benneteket”. Jézus leglátványosabb csodáját két hal és kenyerek megszaporításával tette (Máté 15. 32–39; vö. Márk 8. 1–10.). Ennek jelképes, leegyszerűsített ábrázolása a VI. századi Heptapégón (Thabga) mozaikján a nagycsütörtöki eukharisztikus áldozatra is utal. Krisztus megváltásra vonatkozó (szótériologikus) hasonlata az, amikor a mennyek országát szagéné (vontatóháló) hasonlattal magyarázza. Ezt a hálót a halász a tengerbe veti, s abban minden összegyűlik (ek pantosz genosz szünaguszié), de midőn a halász kihúzza a partra a megtelt hálót, a haltartó edénybe teszi, ami jó benne, a rosszakat pedig eldobja (vö. Máté 13, 47–49.). E biblikus felfogás változata olvasható Jeruzsálemi Szent Kürillosznál (Prokatekézis, 4.), aki szerint „Jézus kifog téged horoggal, nem azért, hogy megöljön, hanem azért, hogy a halál által életet adjon neked.” E gondolat korábbi változatát Pectorius autuni püspök III. századi görög nyelvű epitáfiumán (sírfeliratán) is olvashatjuk. Szerinte a hal „uraniu genosz”, azaz mennyei faj. Sajátos a kappadókiai Göreme, Karanlik Kilisse nevű templomának XI. századi freskója: itt az Utolsó Vacsora jelenetében Krisztus és az apostolok nem bárányt fogyasztanak húsvétkor, hanem az ünnepi asztal közepén levő tálban hatalmas hal látható, a feltámadt Úrnak is halat és mézet adnak az apostolok eledelül (Lukács 24, 42–43.).

A hal a korai görög kereszténységben nemcsak híveket, hanem magát a Megváltót is jelképezi, ugyanis az akrosztikon Ikhthüsz jelentése I(esus) Kh(risztosz) Th(eu) (H)Ü(iosz) Sz(ótér): Jézus Krisztus, Istennek fia, Megváltó.

A halászat mellett az egyik legősibb foglalkozás és egyben az állatismeret legrégibb forrásainak egyike a vadászat. Az ókori görögök kései utódaiként a Bizánci Birodalom lakói számára is e tevékenység legelterjedtebb módja az volt, amelyet künégetikának, kutyahajtásnak neveztek, hiszen vadászebek segítségével fogták el, kergették hálóba a vadakat, vagy éppen ezek a vérszomjas, fürge állatok segítették a vadászt az állatok elejtésében. Már a konstantinápolyi Nagy Császári Palota mozaikjainak zoológiai elemzésében szó esett arról, hogy a bizánci világban a hosszútestű gyorslábú vadászkutyáknak, főként az észak-afrikai eredetű szluginak (szalukinak) éppoly fontos szerep jutott, mint a szelíd, békésnek tűnő házőrző ebeknek. Mielőtt az írott forrásainkról szót ejtenénk, az említett nagyjelentőségű mozaik elemzéséhez kapcsolódva néhány, a bizánci időkből ránkmaradt vadászkutya-ábrázolásra hívjuk fel a figyelmet.

A kései ókor és a bizánci idők határán készültek a szíriai Antiokhiában az ún. Konstantin Villa mozaikjai, amelyeken a különféle nagyragadozók vadászatának képeit láthatjuk. A párizsi Louvre-ban őrzött töredéken három lovas vadász hosszú lándzsa segítségével igyekszik elejteni a ragadozókat: oroszlánt, tigrist és medvét (kutya ebben a jelenetben nincsen). Zoológiai – pontosabban mammalógiai, emlőstani – szempontból figyelemreméltó mindhárom ragadozófaj. Közülük ma már csak a medve (pontosabban a barnamedve szíriai válfaja: Ursus arctos syriacus) él ezen a területen, ennek ábrázolásait számos kora bizánci mozaikon kívül a jelenleg Ravennában őrzött, az ottani püspök részére a VI. században szír elefántcsont-faragók által készített Maximianus-trónus őrizte meg, ezen medvefajta életét pedig a szír Oppianosz Künégetikájának miniatúrái örökítették meg (lásd: Bibl. Marc. cod. gr. Z. 479. fols. 4v. 44r–v, 45r.). Az oroszlán (Panthera leo) és a tigris (Panthera tigris) már kihalt, az utóbbinak a káspi, illetve perzsa alfaja (Panthera tigris virgata) élt ezen a vidéken, és még a kései ókorban is számos ábrázolásával találkozunk. Morfológiai és művészi szempontból köztük a legkiemelkedőbb az apameai mozaik, ezen középütt két lovas vadász ront rá (egyik jobbról, másik balról) egy tigrisre, amely antilopot tepert le. A mozaik felső részén többek közt nyíllal elejtett medve látható, továbbá párduccal (Panthera pardus) gyalogos vadász, lent szarvasba harapó hímoroszlán, vadkant támadó hatalmas párduc, két molosszuskutyával feléje rohanó gyalogos vadász, a mozaikpadló jobb alsó sarkában pedig pajzsos vadász előtt két nagytestű vadnyúl (Oryctolagus cuniculus?) játszik egymással. Ez a mozaik is a párizsi Louvre-ba került. A ma több országra oszló ókori bizánci Szíria területéről számos egyéb vadászati jelenetet ábrázoló mozaik is előkerült. Az antiokhiai vadászati mozaikok még a pogány világképhez kapcsolódnak, ám egyesek már keresztény bazilikákból kerültek elő (ilyenek láthatóak többek közt a boszrai kastély antikváriumában, az aleppói múzeumban stb., némelyek pedig még a helyszínen, pl. a Nebo-hegyi vadászati jelenetes mozaik), sőt a bizánci kor kezdetén épült zsinagógákban is előfordulnak ilyen képek. Megjegyzendő, hogy a vadászati mozaikokhoz hasonló állatvilág jelenik meg a IV–VI. századi Orpheusz-mozaikokon is, amelyek már vagy keresztény értelműek, mint például az a jeruzsálemi emlék, melyet Isztambulban őriznek (Régészeti Múzeum), vagy az ószövetségi pásztorkirályra, Dávidra vonatkoznak. Ezek zoológiai értékelése sajnos még nem történt meg, hosszabb tanulmányt igényelne.

Visszatérve a vadász legfontosabb segítőtársának, a kutyának, a bizánci világban betöltött szerepére, a különféle kutyafajták együttes ábrázolása látható a többször említett Oppianosz-féle Künégetika illusztrációiban, pontosabban a művészileg és künológiailag legjobban sikerült X. századi velencei kódexben (cod. gr. Z. 479. fol. 15r. v.ö. 14r.). A vadászkutyák betegségeinek gyógyítását is nagyon fontosnak tartották a bizánci világban. VIII. Mikhaél Palaiologosz császár uralkodása idején (1259–1282) működött az orvos Démétriosz Pepagomenosz, aki „Künoszophion” címmel könyvet írt, melyben a kutyafajták rövid ismertetése után recepteket közöl a kutyák gyógykezeléséről. A munkából a következőkben néhány figyelemreméltó részt közlünk, melyek közül az első kiemelés a művet kezdő bevezetés.

 

Nem kis szolgálatot tesz a kutya a mi fajtánknak, akár az őrzésünkben, akár a vadászatnál, vagy éppen mindkettőben. Annyira jóindulatú gazdájához, hogy gyakran érdeke ellenére kész a halálig harcolni és gazdájának segíteni. Világos már magából a nevéből, hogy mennyire képes szeretni jótevőjét. Akkor mi hogyan hanyagolhatnánk el őt, nem törődve gyógyításával? Minthogy nélkülük még a sólymok segítsége is haszontalan.

(Démétriosz Pepagomenosz: Künoszophion 1.)

 

A kutyatartó első feladata, hogy ki kell választani a kiskutyát, melyet fel akar nevelni. Démétriosz szerint a következő szempontok szerint kell eljárni a válogatásban:

 

3. A kutyák kiválasztásáról: A megszületett kutyák közül azokat kell kiválasztani, melyek az oroszlánhoz, párduchoz, farkashoz hasonlítanak. A fülük legyen nagy és puha, hogy a nagyságtól és puhaságától lekonyuljon. De ha a fülei egyenesek és nem kicsik, akkor sem értéktelen a kutya, ellenben a kicsi és kemény fülűek értéktelenek. A nyakuk legyen hosszú, a mellkasuk és a vállaik szélesek, nem pedig összepréseltek, hanem egymástól [tagoltan] elkülönülők. A farkuk legyen hosszú és vékony. A mellső lábuknál legyen hosszabb a hátsó, mert meredek területen így tudnak futni. Ha viszont egyforma hosszúak a hátsó és mellső lábaik, a sík és sima területen fognak jól futni. Szép, ha testnagyságban a nőstény illik a hímhez.

[…] Szép dolog, ha a kutya együtt alszik az emberrel, mert ettől lesz szelíd és emberszerető.

 

A kutyák ápolásához, gondozásához a legkülönfélébb tanácsokat kapjuk. Több recept szól arról, hogyan ismerhetjük fel, előzhetjük meg a veszettség szörnyű betegségét:

 

8. A veszett kutyát így ismerd fel: Először bolondul viselkedik, és megpróbálja megharapni az embert, olyan engedetlen, hogy még a gazdáját sem ismeri fel. Ha tehát ezt látod, adj neki a következő italból. Vadrózsa gyökerét őröld meg, és simítsd el kellőképp, keverj hozzá kevés forrásvizet, és gyolcson átszűrve add a kutyának inni, és megtudod, hogy veszett-e.

10. Elővigyázatosság, hogy ne vesszen meg: Madárürüléket és szamár nemi szerveit illatos borral együtt add neki megenni.

 

Olvashatunk recepteket más betegségek kezeléséről is.

 

14. Ha hályog van a szemén: Ha fehérlik a kutya szeme, gyógyítsd így. Bika epe 6 gramma, marathron levéből, mézből 9 uncia, sáfrányból 3 uncia, együtt porrá törve kend be a kutyát.

 

Az orvosságok mellett egészen különös recepteket is találunk a gyűjteményben. Több készítményről is beszél, mellyel a világos színű kutyát feketére festhetjük. A sötét színű kutyák értékesebbek voltak, úgyhogy ezek a receptek alighanem arra adnak tanácsot, hogyan téveszthetjük meg a vásárlót a kutya színével kapcsolatban.

 

48. Fehér kutyából feketét csinálni: Melantotomoszt, szamártrágya levét és kecskezsírt forralj együtt, és aztán a fehér kutyát ezzel kend be gondosan tíz napon keresztül, és látni fogod, hogy megváltozott a szőre.

 

Más bizánci szerzők is megemlékeznek a kutyák jó tulajdonságairól. Niképhorosz Basziliakész például egy dicsőítő verset, enkomiont szentel nekik, melyben többek között a vakvezető kutyákról is ír. Szent Baszileiosz még olyan esetről is megemlékezik Hexaémeronjában, hogy kutyák megtalálták gazdájuk gyilkosát. Nem kevésbé érdekes a kora bizánci Ioannész Malalasznak egy csodálatos tulajdonságokkal rendelkező kutyáról szóló tudósítása:

 

Ebben az időben [Jusztinianosz idején, K. Z.] feltűnt egy itáliai csavargó vörös kutyájával. Ez gazdája parancsára csodálatos mutatványokat hajtott végre. Gazdája megállt a piactéren: bámész tömeg csődült köréje. Ekkor az ácsorgóktól átvette a gyűrűket úgy, hogy a kutya nem láthatta. A gyűrűket a földre rakta, és homokkal beterítette. Azután ráparancsolt a kutyára, keresse meg a gyűrűket, s adja vissza kinek-kinek a sajátját. A kutya szaglászni kezdett, megtalálta, és szájában mindenkinek odavitte a gyűrűjét. Ugyanez az eb különböző császároktól vert rengeteg pénzérmét nevük szerint szétválasztott. Ha megkérdezték, a körülálló férfiak és nők közül kikereste a terheseket, a kerítőket, a házasságtörőket, a zsugoriakat és a bőkezűeket. Mindig eltalálta az igazat, ezért sokan azt mondták, Pythia [a híres ókori jósnő, K. Z.] lelke költözött belé.

(Khronographia, 453. 15–454.4., Kapitánffy István fordítása)

 

Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a bizánci világban olyan törvényerejű rendelkezések is születtek, amelyek a kutyák védelmét szolgálták, bár nem a vadász-, hanem a pásztorkutyákra vonatkoztak. A VII. vagy VIII. századból származó „Nomosz Geórgikosz”-ban (Földművestörvényben) a következők olvashatók:

 

75.§. Aki méreg felhasználásával megöl egy nyájőrző kutyát, kapjon száz korbácsütést, és adja meg a kutya árának kétszeresét a tulajdonosának. Ha pedig az egész nyáj elpusztult, a gyilkos az egészért adjon kártérítést, mivel bűnös volt a kutya elpusztításában. Tanúvallomásokat kell gyűjteni a kutyára vonatkozóan, és ha az a vadállatok ellen is használható volt, úgy történjék, amint fentebb mondottuk. Ha pedig közönséges kutya volt, a tettest verjék meg, s csak a kutya árát fizesse meg.

76.§. Ha két kutya marakodása esetén az egyik karddal, bottal vagy kővel találja megütni az idegen kutyát, és az ennek az ütésnek a következtében megvakul, vagy más életveszélyes sérülést szenved, az illető adjon kártérítést tulajdonosának, és kapjon 12 korbácsütést.

(Gyóni Mátyás fordítása)

 

Visszatérve a vadászat különféle fajtáira, szólni kell még a különböző vadon élő patás állatokról is. Sajnos a VII. század utáni időkből nem maradtak ránk vadászati jeleneteket ábrázoló bizánci mozaikok, csupán vadászati témájú textileket ismerünk a VIII–IX. századból. Elpusztultak azok a monumentális festészeti emlékek, amelyek I. Andronikosz Komnénosz (1182/83–1185) palotáját díszítették. Ezek – többek közt – a császárt úgy ábrázolták, hogy Halics területén zubroszra (valószínűleg bölényre, lengyelül zubr = Bison bonasus) és szarvasra vadászik, s a sikeres zsákmányolás után maga készíti el vadászvacsoráját (Nikétasz Khoniatész: Peri Andr. Komn. II. p. 432–433. ed. Bonn).

A közép-bizánci időkben keletkezett, már többször idézett, Velencében őrzött Oppianosz-kódex (Bibl. Marc. cod. gr. Z.479) miniatúrái (és a Künégetika későbbi kéziratai) nemcsak oroszlán-, tigris-, párduc- és medvevadászat ábrázolásait őrizték meg számunkra, illetve a medve és az oroszlán életéből vett jeleneteket, hanem vadkan- és szarvasvadászat, nyulászat képeit is, nem beszélve egyes vadak (mint például vadkecskék) életéből vett jelenetekről. Ezeknek a kódexeknek a miniatúrái között szerepelnek például az elefántagyar feldolgozását ábrázoló képek is.

A természet szépségei, az élővilág iránti finom érzékről tesz tanúságot a XIII. század sokoldalú írójának, Konsztantinosz Manasszésznek (†1187), Naupaktosz metropolitájának két ekphraszisza („leírás”) és egyik monodiája. Az előbbiekben a madarászatról olvashatunk, az utóbbiban pedig kedvenc madarát siratja, amelyik elpusztult. Az egyik ekphraszisz egy Propontisz (Márvány-tenger) táji madarászatot örökít meg (Ekphraszisz halószeósz szpinón kai akanthidón, Pintyek és tengelicék fogásáról szóló elbeszélés). A történet előzményét az írónak a Propontisz vidékén történt fürdőkúrája adja meg, ennek kapcsán egy tiszta vizű forrásokkal teli kertségben találkozott legjobb barátainak egyikével, aki „kellemes szórakozásra” hívta meg. Már leszállott a nap, midőn Manasszész lármás gyerekek csapatára figyelt fel, akik egy idős férfi társaságában voltak. Szerzőnk a környezet érzékletes, színes leírását nyújtja, amely ama sátor mellett terült el, ahol az éjszakát töltötték: „jó szagú, tarka növények nőttek ott” – írja – „s ha a madarászok lábát horzsolták, akkor illatuk megcsapta az orrot, bódítóbbak voltak, mint a fűszernövények, balzsamosabbak, mint a fahéj, mint az Indiké, a talajt pedig dús pázsit födte.”

Aztán megjelentek szerszámaikkal a madarászok, akik lépvesszőket hoztak. A gyerekek kosarakban hozták a szelíd madarakat, a tengelicéket, a pintyeket. Egy páratlanul különleges madarat is látott írónk, ennek vörös volt a feje, s tarkák a szárnyai – az öreg madarász ezt „erüthrokranosz” néven emlegette (más kódexekben a madár neve asztroglénosz, azaz csillagszembogarú, ez a név még a késő bizánci Markosz Eugenikosz egy képleírásában is előfordul). A madarászok feje azt állította, hogy akinek ilyen állat van a tulajdonában, gazdagabb Krőzusnál és Antiokhosznál (ez utóbbi hellenisztikus szír király volt), dicsérvén a madár csodálatos, zengő csicsergését. A feje búbján piros, csillag alakú foltot viselő asztrogalinoiról már a késő antik – kora bizánci szerző, Dionüsziosz: „Ixeutika” című művének parafrázisában – magyarázatában – is olvashatunk (II.2.5). Ez a szépséges madár talán a kenderike (Carduelis cannabina).

Manasszész a továbbiakban nagyon szemléletesen vetíti elénk a hirtelen megjelent szelíd madarak seregét. „Lefelé szálldosván egyre sokasodtak, mint a levelek, vagy a virágok forgataga, egyre többen lettek, többen, mint a szúnyogok a levegőben vagy a fűszálak a pázsiton.” A szerző megkapó képeit hosszan idézhetnénk, ám ezúttal csupán még a vadászat – helyesebben madarászat – végkimenetelét említhetjük: a tojókat mind megölték s gödörbe vetették, a hímeket válogatás után kalitkába rakták. Megjegyzendő, hogy a madarászat itt említett módját az apameai Oppianosz többször idézett művében is megtaláljuk, s a mű kéziratainak miniatúráin ábrázolják is. Ilyen képeket őriztek meg a teológus Nazianszi Szent Gergely tizenhat beszédét tartalmazó kéziratok is (pl. az Athosz hegyi Panataleimon-kolostor 6. számú kódexe, vagy a párizsi Nemzeti Könyvtár gr.533.számú kézirata).

Kónsztantinosz Manasszész másik ekphrasziszában, melynek címe „Ekphraszisz haloszeósz tón geranón”, nem csupán a daruról és vadászatáról esik szó, hanem a madarászat másik sajátos módjáról, vagyis a ragadozó madarak segítségével történő vadászatról is olvashatunk, amelyet sportszerűen maga az uralkodó is művelt, mint erről a következő szemelvényekben is olvashatunk. Kónsztantinosz hosszasan beszél arról, milyen is volt a császár sólyma, fényképszerű részletességgel ismerteti a madár színét, alakját.

 

A császár sólyma

Ez a sólyom nem volt egészen fehér, sem teljesen fekete, horgas a csőre, élesebb a kardnál, mert a természet ilyen csőrrel becsülte meg a húsevőket. A feje sem nem fehér, sem nem fekete, színe sárgás volt és füstszínű, szeme kékes, szeme vad, bátor természetét kifejező, szemhéjai körül sárgás kör. Nyaka sem nem nyúlánk, sem nem hosszú, ahogy a lába sem hosszú. Tollazata hátán szürkés fekete színezetű volt, az alsó részeken jobbára fehér (mert a szárnyasokon ezek a részek a legöregebbek), néhány helyen fekete pöttyöket viselt, de nem ám egyenetlenül, nem összevissza, nem véletlenszerűen, hanem betűformán sorokat képezve, színesen, mintha sok kis övvel lett volna átkötve a hasa és melle körüli rész. Mindkét lába sárgás, nem hosszú, nem húsos, hanem darabos és csontos, olyan, hogy a test súlyát megtartsa. Lábfejei szélesek és egymással szimmetrikusak, előre mutatott három ujja, hozzájuk valamiféle éles és hegyes karmok kapcsolódtak, hátrafelé mutatott egy másik ujj, mely ugyanolyan feladatot látott el a testen, mint az ember esetében a hüvelykujj, a kardnál keményebb, a dárdánál hegyesebbre köszörült. Akkora az erő és az élesség a karmokban, hogy nemcsak a kacsa széttépéséhez elég erős, és a darvakhoz és más ilyesféle madarakhoz, hanem bikának, vadkannak, antilopnak a bőrébe is beletép, és átszúrja azoknak is, melyeknek keményebb a testén a bőr, és sűrűbb szőrzet borítja azt. Ilyen volt ez az öreg, és jobbára hófehérszárnyú sólyom, melyet a császár vitt csuklóján.

(Kónsztantinosz Manasszész:
 Ekphraszisz Künégeszin Geranón,
 Ed.: Kurtz, 82. o.)

Minthogy a leírás témája a darumadár vadászata, a szerző hosszasan ír erről az állatról is. Ebből a leírásból is közlünk egy részletet.

 

A daru

A vadlúdnál is nagyobb volt a daru. Hegyes a csőre, mert magevő, nem pedig húsevő állat. Nyaka kinyújtott, nyúlánk a nyaka, mert a lába is hosszú és a magasban támasztotta a testet. Torka széles, szárnya részben jácintszínű, de inkább füstszínűre színezett, szárnya kis része tiszta feketével festett. Széles a szárnya, farka hosszú, fekete a combja, könyökhosszú. Lába egyenes tartású, magasra nyúló, a nyakához mérhető. Lábfejei szélesek, karmain erős hegyet visel.

(In: i.m. 87.o.)

 

A solymászat oly kedvelt volt a bizánci császárok körében, hogy a már említett VIII. Mikhaél Palaiologosz udvari orvosát, Démétriosz Pepagomenoszt megbízta, hogy írjon könyvet ezekről a szép ragadozó madarakról. A könyv a „Peri tész tón hierakón anatrophész kai therapeiasz” címet viseli, tehát nemcsak a sólymok neveléséről tájékoztat, hanem betegségeik gyógykezelésére is útmutatásokat ad. A munka majdnem egyidős (mindössze néhány évtizeddel későbbi) a palermoi uralkodó, II. Frigyes hasonló témájú, „De arte venandi cum avibus” című könyvénél, melynek két gyönyörű, természethű miniatúrákkal illusztrált kézirata maradt ránk.

Démétriosz Pepagomenosz gyakorló orvosként hangsúlyozza munkája bevezetésében a gyógynövények és az ún. szent kövek fontosságát, amelyek a természet értékes ajándékai, és azt is megjegyzi, hogy ezek gyógyhatással bírnak az emberre és a háziállatokra, ám a sólymok betegségeinek gyógyítására nem használhatóak. Majd rátérvén a maga által ajánlott orvosságokra, elmondja, hogy azokat álmában nyert isteni sugallatoknak, illetve hosszas személyes kutatásokon alapuló tapasztalatoknak köszönheti. Ezeket ő a szent állatok gyógyítására ajánlja fel. Megjegyzendő, hogy a sólyom görög neve, „hierax”, ami a népi szóhasználat szerint közel áll a „hierosz”, azaz „szent” megnevezéshez. A könyv bevezető fejezetei a sólyomvadászat módjait és technikáit mutatják be, megvilágítják a madarak kiválasztásának módját, foglalkoznak a vadászat megfelelő időpontjával, a sólymok megszelídítésével stb. A szerző részletesen leírja ezeknek a madaraknak a betegségeit, gyógyításuk módjait. A receptek között mágikus eljárások is előfordulnak. A könyv végén különféle, madarak fogására alkalmas tanácsok olvashatók, melyeket a sólymok segítségével lehet elejteni. A könyv néhány jellemző nézetét a következő szemelvényekben idézzük:

 

A sólyomfélék különbségei

A sólymoknak több faja van. Egyesek gyorsak a vadászatban, és elsősorban a galambra és a vadgalambra veszélyesek. Mások az értéktelenebb madarakat választják. Mások lusták, és restek a repülésre, úgyhogy azt akarják, hogy mások táplálják őket, késve indulnak vadászatra, és csak békát fognak. Mások megosztják az emberrel zsákmányukat. Ezek a búbos pacsirtának és a fecskének ellenségei, róluk azt is mondják, hogy Téreusz rokonai.

(60.) Az epilepsziás sólyomról. Ha epilepsziás a sólyom, főzz denevért, add oda megenni, és meg fog gyógyulni.

(61.) Másképp. Végy kecskeagyvelőt, először húzd át aranygyűrűn, aztán add oda megenni a sólyomnak, és csodálkozni fogsz [az eredményen].

(Démétriosz Pepagomenosz: Hierakoszophion, 11.,
 Tóth Anna Judit fordítása)

 

Sajnos csak nagyon vázlatosan foglalkozhatunk azzal a színes, sokrétű emlékanyaggal, amely a bizánci világban megjelenő madárábrázolásokról tanúskodik. Tudományos szempontból a már fentebb említett, ismeretlen szerző által írott, Dionüsziosz Ornithiaka (Ixeutika) című művéhez készült parafrázis ránkmaradt kézirataiban megőrzött miniatúrák a legjelentősebbek. Két kódex tartalmaz ilyen illusztrációkat: a VI. századi Cod. Vindob. Med. Gr. 1. (a Bécsi Nemzeti Könyvtárban: ff. 474v–484v), továbbá a Chis.53/F. VII. 159 (a Vatikáni Könyvtárban: ff. 215v–218v, az újabb számozás szerint 228v–252v képein). Ezeknek a képeknek részletes elemzését e sorok írója már korábban elvégezte, ezúttal csupán a legfőbb eredmények rövid összegzésére szorítkozhatunk.

A parafrázis illusztrációinak szembetűnő tárgyi sajátossága, hogy ezek, majdnem kivétel nélkül, csupán habitusképek, tehát sem a madarak életét, sem vadászatuk módját nem mutatják be – eltérően II. Frigyes császár „De arte venandi cum avibus” című művének a vatikáni könyvtár Pal. Lat. 1071. számú kódexében és annak a párizsi Nemzeti Könyvtárban őrzött változatában (Ms.fr.12400) levő miniatúrákkal, amelyek az említett Künégetika- illusztrációkéhoz hasonlóan a madarak életét és a madárfogást is bemutatják, egyesek szerint ismeretlen bizánci előképek felhasználásával. A parafrázis illusztrációi tehát csupán taxonómiai szempontból érdekesek, bizonyos azonban, hogy – mint ilyenek – jórészt kitűnő hellenisztikus mintaképeket követnek. A kutatás már korábban rámutatott arra, hogy a Bécsben őrzött kódexből hiányzó madárképeket kiegészíthetjük a viszonylag kései vatikáni kézirat ábrázolásainak segítségével, az utóbbi összesen 70 madár képét őrizte meg, melyek közül egy kivételével mindegyik azonos a bécsi kódexben is meglévőkkel. Figyelemreméltó kompozicionális eltérés a két kézirat képei között, hogy a bécsiben látható „madártábla” (fol. 484v.) a vatikáni kódexben két oldalra bomlik, s az eredeti hálószerű keretelés elmarad (fols. 232r–232v). A változásnak az az oka, hogy a keretelt 24 madárkép eredetileg nem Dionüsziosz művének vagy parafrázisának illusztrációja volt, hanem minden valószínűség szerint egy Arisztotelész „rendszertanát” követő hellenisztikus kori madártábla nyomán készült, melynek őstípusa bizonyára oktatási célokat szolgált.

A fentebb vizsgált parafrázist a szöveg egy meg nem nevezett bizánci uralkodónak ajánlja, akinek „az Isten hatalmat adott az egész földkerekség és a vizek fölötti kormányzásra”. Itt a „ho Theosz”, tehát az „Isten” kifejezés a keresztény korra utal, míg az eredeti dionüszioszi mű (melyben mitologikus utalások is voltak) még pogány jellegű volt, az eredeti mű illusztrációinak sorát tehát Zeusz madara és a császári hatalom jelképe, a sas nyitotta meg. Ez a madár egyébként a Nagy Császári Palota mozaikján is szerepelt, s később számos bizánci textilen a császári hatalom jelképe volt, az egyházművészetben pedig Szent János evangélistáé, a Palaiologosz-dinasztia óta pedig a kétfejű sas is megjelent.

A bécsi kódex nem a császárnak, hanem Olübriosz császár nejének, Anikia Iulianának volt ajánlva, ebben a császárnők (egyben Héra illetve Iuno) jelképe a kiterjesztett szárnyú és farktollazatú pávakakas jelenik meg. Érdekes, hogy I. Baszileiosz (867–886) „Kainurgion” nevű palotájának azóta elpusztult padlómozaikján is a kiterjesztett szárnyú „méd madár” volt látható. (Bíborbanszületett Konstantin közlése szerint, lásd: Patrologia Graeca 109, col.349sqq.) A páva a bizánci művészetben – még reliefeken is – gyakori. Keresztény értelmezése túlvilági vonatkozású, már csak azért is, mert egyes hiedelmek szerint húsa nem rothad meg.

A madarak és az uralkodói szimbolika kapcsolatáról szólva nem feledkezhetünk meg a bizánci császári trónus különleges ábrázolásáról sem. Liutprand, I. Ottó német–római császár követe, midőn 949-ben Konstantinápolyban a Magnaura nevű palotában megjelent az uralkodó, Bíborbanszületett Konstantin előtt, leírja a császár trónusát (Antapodoszisz, VI.5.), mondván: „A trónja előtt egy rézből készült, de bearanyozott fa állott, amelynek ágai között mindenféle fajú madarak ültek, s amelyek szintén rézből valók voltak, de bearanyozva s a maguk fajai szerint különféle hangon énekeltek. A császár trónját pedig […] hatalmas oroszlánok őrizték, […] be voltak aranyozva. […] Belépésemkor bőgtek az oroszlánok és énekeltek a madarak a maguk módja szerint.” Hasonló szerkezetről az 1300 táján írott Heldenbuch is tudósít, imigyen:

 

Zöld hárs állott a palotán méltóságosan. Madarak ültek rajta és kedvesen daloltak. Színaranyból voltak, drágakővel gazdagon kirakva, borostyán ragyogott rajtuk ritka fénnyel. A fa törzséből tizenkét síp ágazott, színarannyal fedve, édes hangot adva a sokféle madárnak. Két fújtató volt rajtuk, mesterkéz készítette színtiszta ezüstből. Fújtató ha megszólalt, arany sípokon át, édes dallamot adott, a madarak dalra fakadtak. Sípokon át jutott a hang a madarakhoz: mindegyik a maga dallamát zengve dalolt daloltak gyönyörűségesen. Fenséges asztal állott a hársfa alatt, dicsérve a fejedelmet… Király odalépett az asztalhoz… megfúvatta a fujtatókat: szólott a madárdal az asztalnál.„ (Kazimir Edit fordítása)

 

Mindezek a csodálatos szerkezetek legelőször a hellenisztikus világban születtek meg az alexandriai Hérón leleményeként, később a Közel-Kelet világában az uralkodók dicsőítésére honosodtak meg, utalván az uralkodók földöntúli hatalommal rendelkező erejére (oroszlánok), s arra a mennyei paradeiszoszra, amelynek már e földön részesei.

Ez a „paradeiszosz”-hangulat árad szét a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött, Nyitraivánkán talált Kónsztantinosz Monomakhosz-diadémon is, melyen a császár, neje Zóé, sógornője Theodóra és két táncoló nőalak olyan indák között jelenik meg, amelyek közt színestollú, hosszúfarkú madarak (papagájok, fácánok?) bújnak meg… Egyes adatok szerint az ún. képromboló császárok VII–VIII. században átalakított palotáiban is ilyen „madárházakra emlékeztető” mozaikok voltak láthatók. Mindez felidézi az „erények kertjének” bizánci forrásokban emlegetett szimbolikáját, melynek éppúgy transzcendens értelme van, mint a konstantinápolyi Khora-templom XIV. századi mozaikján a forrás mellett álló madaras fának, amely a gyermeke születésének hírét fogadó Szent Anna – Szűz Mária édesanyja – mellett látható.

 

Oroszlánvadászat.
 Dyptichon. Szentpétervár, Ermitázs

 

„Két életpólus uralkodik egész Bizáncon: a Hagia Szophia és a cirkusz. […] Már az uralkodó trónra lépése is két ellentétes jellegű ünneppel kezdődik: az egyik a koronázás a Hagia Szophiában, a másik a futtatás a hippodromban. A felkent [… ] mikor elhagyja az örökkévalóság kupolatojását, akkor a keletkezés és elmúlás kupolatojása, a cirkusz fogadja be, ahol a quadrigák száguldanak át a célon, hogy mindig újra visszatérjenek a kiindulóponthoz, az élettől halálig tartó, látszólag hiábavaló, és mégis olyannyira izgató rohanásban, hiszen a hippikus játékok ősrégi kultikus jelentése ebben áll.” – írja Sir Galahád. (J. Hussey: Bizánc).

A konstantinápolyi lóversenyek menetét pontosan leírta Bíborbanszületett Konstantin (De caeremoniis I. 68–73.), a játékok sematikus ábrázolása pedig a kijevi Szv. Szofija székesegyház lépcsőházának falképein látható. A lóversenypálya – a hippodromosz – középpontjában álló torony tetejét díszítő négyesfogatból azok a büszketartású bronzlovak maradtak ránk, amelyeket a XIII. században a fővárost megszálló keresztesek Velencébe hurcoltak, ezek ma a San Marco székesegyház homlokzatát díszítik. Maguk a bronzlovak még a római császárkorban készültek, ám típusuk – zömök test, vastag nyak – a későbbi kocsihúzó sportlovakra is jellemző. A kijevi freskó és a kora bizánci kettős, konzuláris elefántcsonttáblák, diptychonok nyomán, az írott források kiegészítéseként azt is tudjuk, hogy a hippodromban nemcsak a cirkuszi pártok – főként a kékek (venetoi) és a zöldek (praszinoi) – kocsijai vetélkedtek, hanem állatküzdelmek, „vadászatok” (venationes) is folytak. Ezekben a küzdelmekben a legkülönbözőbb, gyakran messzi földről származó vadak is szerepeltek, ezért a rájuk vonatkozó képi és irodalmi adatok zoológiai szempontból is nagyon becsesek.

A hippodrom „állatvilágának” beható, szisztematikai szempontú elemzését Jean Théodoridès, görög származású francia kutatónak köszönhetjük, a következőkben az ő eredményeire támaszkodunk. Mindenekelőtt hangsúlyoznunk kell, hogy Bizáncban vadállatoknak olyan tömeges lemészárlása soha sem történt, mint Rómában a császárok alatt az amphiteátrumban. Az egyházatyák kezdettől fogva elítélték a lóversenyeket és az állatküzdelmeket, ám Nazianszoszi Szent Gergelynek a 381-es konstantinápolyi zsinaton mondott búcsúbeszéde, melyben a város püspöki tisztéről való lemondását bejelentette, arra utal, hogy egyes paptársai is áldoztak a lóversenyek fenntartására.

A hippodromoszban voltak olyan viadalok, amelyekben bestiáriusok küzdöttek vadakkal, de olyanok is előfordultak, hogy egyes vadakat egymásnak eresztettek. Az is figyelemreméltó, hogy a konstantinápolyi hippodrom – mint erre már utaltunk – alkalmilag a mai állatkert feladatait is ellátta, vagyis az uralkodók a külföldről kapott egzotikus állatokat itt mutatták be a város kíváncsi népének. A bemutatás és a küzdelem persze nem mindig vált el egymástól, már I. Theodosziosz császár idején (374–395) volt theatrokünégia, tehát ekkor már szerepeltek a hippodromban egymás ellen küzdő állatok (medvék, oroszlánok, leopárdok, vadszamarak, bikák), s a nézők emberek és állatok harcát is láthatták. Írott források szerint már ez időben bemutattak egzotikus állatot a főváros hippodromjának színterén, mégpedig egy kicsi indiai elefántot.

499-ben, mint azt a gázai Theodórosztól tudjuk, császári rendelet tiltotta meg emberek és állatok küzdelmét a porondon. Állatküzdelmek előfordultak ugyan, de igyekeztek elkerülni, hogy emberéletben kár essen. Tudjuk, hogy I. Iustinianus császár apósa Akakiosz, a hippodromosz medvéinek gondozója volt (arktotrophosz), maga az uralkodó is utal (Institutiones II. 1. 15.) arra, hogy a hippodromban betanított szarvasok voltak.

531-ben Iustinianus 238 000 aranyat költött a cirkuszi játékok céljaira, s 20 oroszlánt és 30 párducot szereztek be – egyéb vadakról nem is beszélve. Theophanész (Khronika, ed. De Boor p. 226–227.) arról tudósít, hogy 533-ban egy indiai követ érkezett Konstantinápolyba, aki egy elefántot hozott a hippodromnak. 534-ben a hatalmas állat kitört a cirkuszból, s a városban garázdálkodván több ember halálát okozta. Hérakliosz császár idején Konstantinápolyba került elefántokról fentebb már szó esett, ezeket is a hippodromban tették közszemlére.

Témánk szempontjából figyelemreméltó a 692-ben a konstantinápolyi Trullosz-palotában tartott zsinat két rendelkezése. Az egyik (a 24. kánon) kimondja: „Senkinek a papi rendhez vagy a szerzetesekhez tartozók közül ne legyen szabad lóversenyekre járni, vagy színpadi játéknál jelen lenni…”; a másik pedig így szól: „határozottan tiltja a szent és egyetemes zsinat az úgynevezett komédiásokat és azoknak a színházait, továbbá az állatviadali látványosságokat és színpadi táncokat” (51. kánon; Berki Feriz fordításai).

A közép-bizánci makedón dinasztia alatt tilos volt az állatokat egyik városból a másikba átszállítani, mindegyik vidéki hippodromnak megvoltak a maga vadállatai. IX. Kónsztantinosz Monomakhosz (1042–1054) idején a fővárosban kiállítottak egy zsiráfot a cirkuszban, melyet az uralkodó 1053-ban az egyiptomi szultántól kapott. A XI. században Mikhaél Pszellosz megkülönbözteti azokat az állatokat, amelyeket az ember kiszolgálására tartanak (lovak, szamarak, tevék) azoktól, melyek szórakozás céljait szolgálják (elefánt, monokerosz). 1185-ben Nikétasz Khoniatész (Khron. 376,5.) említi, hogy I. Andronikosz Komnénosz egy tevét vezettetett végig a városon a nép örömére.

A keresztesek XIII. századi konstantinápolyi tetteiről szóló tudósítások megemlítik, hogy amikor át akartak hatolni a Karisziai-kapun (ma Eðri-kapu), oroszlánokat, párducokat találtak: az előbbieket megölték, az utóbbiak elmenekültek. Kónsztantinosz Porphürogennétosz (Bíborbanszületett Konstantin) palotájában a bizánciak által kedvelt szelídített oroszlánt megölték. A keresztes foglalás, 1204 után írott forrásaink nem szólnak a hippodromoszról, e zajos hely élete lassan kihunyt. Ám a bizánci császárok érdeklődése az egzotikus vadállatok iránt nem szűnt meg: 1257-ben Mikhaél Palaiologosz Etiópia királyától zsiráfot kapott ajándékba, melyet végigvezettek a városon – írja Geórgiosz Pakhümerész történeti művében (II. 4. 146–147.).

A konstantinápolyi hippodromban a császár jelenlétében zajló játékok legkorábbi ábrázolása az események színterén emelt obeliszk talapzatán látható. A talapzaton szereplő ajándékot hozó perzsa küldöttek későbbi császárok alatt is felbukkantak a bizánci udvarban: a már említett ún. Barberini-diptychon alján a közel-keleti birodalom jellegzetes állatát, az oroszlánt viszik a keletrómai uralkodónak (azóta ez az impozáns megjelenésű vad kipusztult Perzsiából), a relief alsó mezőjének jobb oldalán pedig indusok hozzák országuk jellegzetes vadjait, az elefántot (ő ormányával üdvözli a császárt) és a tigrist. Az V. század elején készült az a konzuli beiktatás tiszteletére faragott elefántcsont diptychon, amely a Fejérváry–Pulszky gyűjteményből került a liverpooli múzeumba: ezen három szenátori ruhába öltözött férfi jelenlétében folyik a venatio. Látjuk, amint a hatalmas szarvasokat kieresztik az arénába, védekeznek agancsukkal, majd megöli őket a venator dárdájával, továbbá látjuk egy másik szarvas színrelépését is. Feltűnő a szarvas szokatlanul nagy teste. Théodoridès a nagytestű jávorszarvas (Alces alces) ábrázolásának véli, ám annak agancsa lapát alakú, s habitusa is más. Anthony Eastmond szerint mezopotámiai szarvas jelenik meg itt.

A VI. századi konzuláris diptychonok közül figyelmet érdemel Aerobindusé 506-ból (a zürichi múzeumban) – ezen a nézőközönség alatti mezőben oroszlánokat gyilkoló venatores láthatók. Hasonló képszerkezetet mutat egy az előzővel egyidős diptychontábla (Musée de Cluny), mely kétféle küzdelmi jelenetet ábrázol: középső részén medvékkel harcolnak, az egyik venator viszont lasszóval valamiféle vadszamarat akar elfogni, legalul pedig bikába harapó hímoroszlán látható.

Zoológiai szempontból a kijevi Szv. Szofija székesegyház lépcsőházának XI. századi falképein látható hippodromosz ábrázolás a legjelentősebb. Itt a küzdőtéren minden olyan jelenet bemutatásra került, amely a hippodromosz életére jellemző: különféle akrobatikus mutatványok, állatok egymás közti küzdelme, ember és állat harca – mindez az uralkodó jelenlétében. A gazdag, sokrétű képsor minden bizonnyal konstantinápolyi előképek után készülhetett.

Az egyik kompozíció két ragadozót mutat be, amelyek éppen zsákmányukat – valószínűleg egy lovat – marcangolják (hasonló felépítésű jelenetet már a konstantinápolyi Nagy Császári Palota mozaikján is láttunk, ott a ragadozók párducok voltak, itt Théodoridès feltevése szerint hímoroszlánok), a jelenethez jobb felől csatlakozó kompozíción egy párduc látható, amelyik egy másik lóféle állatot üldöz, a párducot egy bestiarius lándzsával döfi át. Alatta egy férfi jelenik meg, mellette kutyája, ő egy vaddisznó (Sus scrofa) testét döfi át dárdájával. Másik képen lovon ülő venator tűnik fel, aki ugró nőstényoroszlánra támad; míg a mellette levő jelenetben két férfi látható, mellettük kutyájuk, ők egy fára mászó kicsi állatot szeretnének elfogni (az állatka N. V. Lazarev szerint mókus – Sciurus vulgaris). A legjobb állapotban fennmaradt freskók közé tartozik az az ábrázolás, amelyen egy lovon ülő alak dárdájával barnamedvére támad. Végül említésre méltó az a kompozíció, amelyen egy kutya szarvast üldöz.

Jóllehet, a vadászati jelentetek mellett fák ábrázolásait is láthatjuk, biztosra vehető, hogy a jelenetek a hippodromban játszódnak le, hiszen említettük, hogy az uralkodó és díszpáholya is szerepelnek a képcikluson, nem beszélve a ioculatorok jeleneteiről.

Szó esett már arról, hogy a bizánci császár trónusán olyan automata oroszlánok voltak, melyek egy szerkezet segítségével ordítani is tudtak. Ám Liutprand arról is beszámol (Relatione de legatione constantinopolitana 24.), hogy midőn 968-ban Niképhorosz Phokasz császárnál volt követségben, olyan szálláshelyen lakott, melynek tőszomszédságában az uralkodó öt oroszlánját etették. Érdekes, sőt némileg mulatságos a cremonai követnek az uralkodó vadaskertjéről írott fejtegetése. A császár egy alkalommal ebédre hívta Liutprandot. „Az ebéd alatt megtudakolta a császár, hogy vajon van-e nektek vadaskertetek, s vannak-e abban vadszamarak. Én [ti. Liutprand, K.Z.] természetesen azt feleltem, hogy igenis vannak, és hogy van abban mindenféle állat, csak vadszamár nincs […] Nos hát, akkor elvezetlek – mondá – a vadaskertembe. Elkalauzoltak tehát ebbe a kertbe, amely ugyan igen tágas volt, de dombos, cserjés, és távolról sem valami kellemes hely. […] Fordulj meg – szólt hirtelen [a kísérő]. Szavának engedelmeskedve hátra léptem, midőn éppen szembe jött egy csapat őz között néhány vadszamár. És hogyan néztek ki ezek a sokat emlegetett szamarak? Hát úgy, mint a cremonai közönséges csacsik. Színük, alakjuk is olyan, éppen olyan hosszú a fülük, s olyan erős a hangjuk, nem nagyobbak, sem nem serényebbek, és egyformán kedvelt zsákmánya a farkasoknak. Mindamellett alapos szemlélet után mégis azt mondtam a velem lovagló görögnek: »Ilyesféle állatot Szászországban sose láttam.« »Ha az urad – szólt emez – a mi császárunkkal szemben engedékeny lesz, egy egész falka ilyen állatot fog tőle kapni, s az nem lesz megvetendő dicsőség reá nézve, hogy olyasvalaminek jut birtokába, amilyet elődei nem is láttak.« […] Nyilatkozatomat még Nicephorusnak is hírül vitték, s ő számomra két őzet küldött, s megengedte, hogy távozhassak.” (i.m. 37–38., Gombos Albin fordítása)

A császár kedvelt vadszamara valószínűleg a núbiai vadszamár (Equus asinus africanus) volt.

 

Tiszta és tisztátalan állatok.
 XII. sz. Agion Ores, Mone Batopedin, cod. 602.

 

A Panoráma a lakott Föld életéről című fejezetben bemutattuk, hogy a konstantinápolyi Nagy Császári Palota padlómozaikjainak képeinek tanúsága szerint milyen állatokat tenyésztettek a Bizánci Birodalomban, sőt arról is tanúskodtak e mozaikok, hogy miként hasznosították ezeket az állatokat. A következőkben az itt elénk tárt egységes kép néhány részletét szeretnénk megvilágítani, ezúttal nemcsak a szemléletes bemutatásokra, hanem az írott forrásanyag tanúságaira és tanulságaira is támaszkodunk.

Szó esett arról, hogy Kónsztantinosz Porphürogennétosz – Bíborbanszületett Konstantin – megbízást adott arra, hogy bocsássák közre azt a földművelésre és állattenyésztésre vonatkozó írott forrásanyagot, melyet korábban a berütoszi Vindaniosz Anatoliosz és Didümosz gyűjtése nyomán a korábbi görög és római agrártudományi írók alapján a VI. században Kasszianosz Basszosz állított össze. A 20 könyvből álló mű, az ún. Geoponika, XIV–XX. kötete foglalkozik az állattenyésztéssel felsorolván az egyes könyveken belüli fejezetcímekben azt, hogy a kérdéses rész kitől származik. De nemcsak a szerzők, hanem a közölt anyag szakmai értéke is ilyen sokféle, tudniillik komoly, tapasztalaton, megfigyelésen alapuló közlések mellett fantasztikus, mesés részleteket is olvashatunk, és a mágikus szemlélet sem hiányzik belőlük.

Egészen más jellegű munka a VII. vagy VIII. században keletkezett „Nomosz Geórgikosz” (Földművestörvény), melyről korábban már esett szó. Ez utóbbi azért érdekes és fontos számunkra, mert az állattenyésztés társadalmi vonatkozásaira vet fényt, s azt is megvilágítja, hogy a bizánci világban egyes háziállatoknak mekkora értéket tulajdonítottak.

Abból a szempontból, hogy milyen anyagi, pénzbeli értéke volt egyes állati termékeknek, s miként szabályozták ezeknek a kereskedelmét, megkülönböztetett figyelmet érdemel az „Eparkhikón biblon”. Ez a birodalom tartományi elöljárói számára készített rendeletgyűjtemény VI. León császár (886–912) megbízásából készült, és megvédte a vásárlókat az indokolatlanul magas áraktól, emellett pedig a termelők és a kézművesek érdekeit is szolgálta a nemkívánatos versenytársakkal szemben.

Az említett alapműveken kívül természetesen más írott forrásaink is vannak, köztük vallásos jellegű művek, amelyekben figyelemreméltó adatokat találhatunk a bizánci állattartásra vagy az állati termékek felhasználására vonatkozólag. Az orvosi jellegű műveknek az egyes állati termékeknek a gyógyászatban való felhasználásáról külön fejezetben szólunk.

A főkérdés, amelyre a következőkben röviden választ szeretnénk adni az, hogy az egyes háziállatok milyen szerepet játszottak a bizánciak életében, miként hasznosították azokat. Magától értetődően az egyes háziállatfajok sorrendjét vizsgálatuk során nem a rendszertani helyük, hanem a bizánci világ mindennapi életében betöltött szerepük fontossága határozza meg.

Ezen szempont szerint először a juh (Ovis aries) jelentőségével kell foglalkoznunk. Nagy fontosságát különösen két alaptulajdonságának köszönheti. Az egyik közismert igénytelensége: a kavicsos, köves, kevés táplálékot nyújtó helyeken is megél, istállózást nem túlságosan igényel, s ezért a Földközi-tenger keleti tájain a viszonylag mostoha természeti viszonyok között még ma is éppannyira elterjedt, mint a történelmi időkben. (Törökország juhállománya még a XX. században is a hatodik helyet foglalta el világviszonylatban.) Ugyanakkor a juh sokhasznú állat: gyapjú-, tej-, prém- és hústermelőként egyaránt nagy szerepet játszhat, főként a kevésbé tehetős, szélesebb rétegek számára.

Milyen juhfajtákat tenyésztettek a Bizánci Birodalomban? Erről legszemléletesebben a Hosziosz Lukasz templom katholikonjának apszismozaikja tájékoztat, amelyen a Krisztus születését ábrázoló jelenetben a pásztorok mögött juhaikat láthatjuk: fent fekete és fehér hosszúszőrű kosok láthatóak pörge szarvval, lejjebb egy csigás szarvú fehér kos, amelyik a fenti társai felé néz, mellette szarvnélküli, valószínűleg nőstény állat, furcsa hosszú fejjel. Ez a mozaik azért is figyelemreméltó, mert az egyik pásztor térdig érő, fekete, juhszőrből készült ruhát visel. Hasonló öltözetű pásztor az ugyancsak XI. században készült daphnibeli kolostortemplom mozaikján is megjelenik.

A juhok (és a kecskék) termékei között igen kedvelt volt a bizánci világban a türosz, amely – a hasonló hangzású magyar szótól különbözően – nem túrót, hanem sajtot jelent. Többféle sajtot készítettek a bizánciak, köztük a könnyű, a mi gomolyánkhoz némileg hasonlónak „hapalosz” volt a neve. A közép-bizánci, komnénoszkori tudós, Ióannész Tzetzész (1110–1170 körül) a „Khiliadész” (Ezernyi) című verses művében (Chil.S, histor. 235.894. vers) említi a tejből való sajtkészítést, erre külön igét használ: türopoiumen.

Milyen nagyok lehettek a bizánciak nyájai? Természetesen ez hatalom és gazdagság függvénye is volt, ám a gazdaság általános helyzete is befolyásolta ezt. Ióannész Kantakuzénosz császár (†1383) „Hisztoriai” (Történetek) című művében (2,185–8) említést tesz arról, hogy 70 000 juhot számláló nyájjal rendelkezett. Ám a XIV. századból származó egyéb adatunk már a nyájak hanyatlására utal: Gomatu falunak 1300/1301-ben még összesen 1131 juhból és kecskéből álló nyája volt, ennek száma a század folyamán egyre csökkent, 1320/1321-ben már csak 612 egyedből állott, s 1341-ben mindössze 10 állat tartozott hozzá. Jellemzőek voltak a vándorló nyájak, főként a vlach területeken.

A juhnak (probaton) és a báránynak (amnos) nagy szerepe volt a keresztény szimbolikában, ennek biblikus alapjait főleg Szent János evangéliuma szolgáltatta, illetve az ugyancsak neki tulajdonított Jelenések könyve. Különösen általános volt a papnak mint pásztornak (poimén) és a híveknek mint nyájnak (poimnion) az ilyen megnevezése, hiszen Jézus Krisztus is azt mondja önmagáról Szent János szerint (Ján. 10, 11), hogy ő „ho poimén ho kalosz” (Jó Pásztor). A korai görög keresztény irodalomban különösen jellemző a kappadókiai egyházatya, Nazianszi Szent Gergely (Gregoriosz ho theologosz) beszéde, amely a 381-es konstantinápolyi zsinaton hangzott el. A beszéd így kezdődik: „Hogyan tartozik rátok a mi ügyünk, ó kedves pásztorok és pásztortársak, akiknek még a léptei is szépségesek, […] a kellő időpontban érkeztetek ide, nem az eltévedt bárány visszatérítésére, hanem az elkóborolt bárány ügyének kivizsgálására?” Alább így folytatja: „Nyájacska volt itt, kicsiny és csonka, nem voltak határai, sem szabad levegője, sem védő karámja, kóborolt a hegyeken és a barlangokban és földüregekben, szakadékokban (vö. Zsidókhoz írt levél 11, 58) szétszórva és ide-oda kódorogva. Olyan volt, mint az a nyáj, melyet oroszlánok riasztanak szét, vagy mely szétfut a vihartól, vagy szétszéled a sötétségben.” (Vanyó László fordítása)

A bárány művészi ábrázolása a keleti kereszténységben csak a VII. század végéig szerepel, ugyanis akkor – 692-ben – az ún. trulloszi zsinat határozatot hoz, mely így hangzik: „A szent ikonok némely példányain bárány van ábrázolva, amelyre az Előhírnök [ti. Keresztelő Szent János] ujjával mutat, és amely a kegyelem jelképének tekinthető, jelképezve a törvény szerinti igaz Bárányunkat: Krisztus Istenünket. De (bár)mennyire (is) tiszteljük az egyházban bevett jelképeket […], mint az igazság szimbólumait és előképeit, mégis többre tartjuk a kegyelmet és az igazságot, elfogadván azt mint a törvény beteljesítését. Hogy pedig a tökéletes, a képírás révén is minden szemnek ábrázolva legyen, elhatároztuk, hogy a régi bárány helyett ezentúl annak a báránynak, aki elvette a világ bűneit, Krisztus Istenünknek az emberi jellegét kell az ikonokon kidomborítani […]” (82. Kánon, Berki Feriz fordítása) Így érthető, hogy a bizánci liturgia sajátos cselekménye, a thüszia tu amnu – a bárány föláldozása – is teljesen misztikus értelmű, a szent liturgiában feláldozandó ostyára vonatkozik.

Szorosan kapcsolódik a juhtenyésztéshez a kecsketartás. Ez az állat – görögül aix, Capra hircus domesticus – éppannyira sokhasznú, még kevésbé igényes, és a takarmányszegény hegyi vidék lakóinak valóságos áldás. Jellemző tenyésztésének kis-ázsiai elterjedtségére, hogy Törökország a XX. században, India és Kína után, még mindig a harmadik helyet foglalta el az állomány nagyságát illetően. Különböző, a Bizánci Birodalomban tenyésztett fajtáiról a Nagy Császári Palota mozaikjainak állatábrázolásai kapcsán már szó esett. Bizáncban a kecskét gyakran kombinálják juhokkal, ezek megnevezése aigidoprobata. Feltételezhetjük, hogy a bizánciak nagyon finom gyapjút adó kecskéket is tenyésztettek: a prodromoszi költemények szerzője, akit összefoglalóan Ptokhoprodromosznak (Szegény Prodromosnak) neveznek, aigeometaxáról, kecskeselyemről ír (3.77.), valószínűleg ez a ma angórakecske néven ismert fajta gyapjából készült.

A párosujjú patások között a legértékesebb tenyészállat a szarvasmarha volt (Bos taurus). Említettük, hogy a bizánciak által tenyésztett fajtája leginkább a mai borzdereshez hasonlítható. Nemcsak mint tejet és húst adó állat volt értékes a birodalomban, hanem mint igavonó is, a szántást is vele végezték, mint azt az apameai Oppianosz Künégetikájának, továbbá Nazianszoszi Szent Gergely homiliáinak már említett miniatúraciklusán látható ábrázolásai tanúsítják. Védelméről a Nomosz Geórgikosz is gondoskodik. Így a 23.§-ban ezt olvassuk: „Ha a marhapásztor hajnalban átvesz egy marhát a földművestől, behajtja az állatot a csordába, és történetesen farkas pusztítja el a marhát, mutassa meg az elhullott állatot a tulajdonosának, de őmaga nem vonható felelősségre.” Szigorúbb a 24. §: „Ha a pásztor átvesz egy szarvasmarhát, de elveszíti, és nem tesz jelentést az állat gazdájának még ugyanazon a napon, amikor az állat elveszett, mondván: »Láttam az állatot egészen addig a helyig, azután nem tudom, mi történt vele«, köteles a kárt megtéríteni, de ha jelentést tesz, maradjon büntetlen.” Érdekes a 25. §: „Ha a pásztor a földművestől hajnalban átvett marhát kihajtja, a szarvasmarha pedig később a csorda zömétől elszakadva szántóföldekre vagy szőlőbe hatol be, és kárt tesz, nem szabad a pásztor bérét elvenni, viszont a kárt meg kell térítenie”. Számos más törvénycikk vonatkozik még a marha és gazdája védelmére, csupán még néhány olyat szeretnénk idézni, mely egyrészt mutatja a törvény rendkívüli figyelmességét, gondosságát, szigorát, másrészt tükrözi ennek a szemléletnek időtálló frissességét, életszerűségét.

 

38. Ha valaki szőlőjében, szántóföldjén vagy egyéb területén ottér egy kártevő szarvasmarhát, és nem adja át a tulajdonosának, hogy egyúttal a termésben okozott pusztításért követelje a kárpótlást, hanem megöli vagy megsebesíti az állatot, adjon a szarvasmarháért szarvasmarhát, szamárért szamarat, juhért juhot.

39. Ha valaki az erdőben fát vágva nem ügyel, és a dőlő fa egy szarvasmarhát, vagy bármilyen más állatot megöl, adjon az állatért állatot.

 

Nagyon kemény a következő rendelkezés:

 

42. Ha valaki ökröt akar ellopni a csordából, és a szétugrasztott csordát vadállatok falják fel, az illetőt meg kell vakítani.

 

Enyhébb ítéletet kap a következő bűntett elkövetője:

 

43. Ha valaki kimegy, hogy hazaterelje a maga ökrét vagy szamarát, s annak hajszolása közben azzal együtt egy másikat is megkerget, és nem tereli azt a sajátjával együtt haza, hanem az elvész, vagy farkas áldozatává lesz, az illető adjon kártérítésként az állat tulajdonosának egy ökröt illetőleg szamarat. Ha azonban jelentést tesz neki, és a helyet is megmutatja, egyben kimentette magát, hogy képtelen volt az állatot kézre keríteni, ne adjon kártérítést.

 

Szigorú ítéletet nyer, aki az erdőben talált ökröt levágja, húsát ellopja, mert „annak le kell vágni a kezét” (44.) Még szigorúbb a következő rendelkezés:

 

46. Ha egy rabszolga éjjel lopni akar, és ezért állatokat terel ki az akolból, és hajt el a nyájból, azok pedig elvesznek, vagy vadállatok falják fel őket, akkor a rabszolgát mint gyilkost, fel kell akasztani.

(A Nomosz Geórgikosz törvényeit Gyóni Mátyás fordította.)

 

Az ún. praktika közé sorolták a bizánciak a juh és a kecske mellett a sertést (Sus scrofa domesticus) is. Bár általában egy gazdaságban kevés, kettő-öt disznót tartottak, ám a már említett nagybirtokos császár, Ióannész Kantakuzenosz mintegy 50 000 disznót szerzett, midőn 1341-ben VI. Ióannész néven császárrá választották. A kondás feladatait fiatal gyerekek látták el. Szent Ioannikosz élete leírásából (Acta Sanctorum Nov.2) tudjuk, hogy ő mindössze hét évesen már őrizte a sertéseket. Egy miniatúrán, amely a „tékozló fiú” újszövetségi történetére vonatkozik, látjuk a makkoltatás jelenetét. Komoly jelentősége a sertéseknek (khoiroi) nem volt a bizánciak táplálkozásában, hiszen nemcsak az ó-, hanem az újszövetségi szent iratok is negatív módon nyilatkoznak róla: Nazianszoszi Szent Gergely a hitehagyott Iulianus császár ellen írott első beszédében így ír: [a császár] „szentségtelen vérrel lemosta magáról a keresztségi fürdő vizét, a mi beavatásunkat az utálatos beavatással helyettesítette ez a pocsolyában hempergő sertés – mint a Példabeszédek könyve mondja” (24.17, Vanyó László fordítása).

Sokkal kedvezőbb megítélése volt a bizánci világban a szamárnak (onosz = Equus asinus) és az öszvérnek (hémionosz), hiszen Máté evangélista idézi az Ószövetségből (Zakariás 9,9): Sion lányai örvendezzetek, mert jön neked a te királyod szelíden, a szamár hátán ülve s a csikajával együtt (Mt. 21,5). Ezért a bizánci művészetben gyakori a szamár, illetőleg öszvér hátán ülő Megváltó ábrázolása (pl. a betlehemi Krisztus Születése bazilika 1169-ben készült mozaikján). A szamár, az öszvér a legfontosabb teherhordó állat volt ebben a világban, meg fontos hátasállat, de mint a Nagy Császári Palota mozaikjain láttuk, biztosan csak akkor volt szelíd, ha etették, néha bizony levetette hátáról a gazdáját….

A Geoponika megőrizte számunkra a Nagy Konstantin idején élt Apszürtosz fejtegetéseit a szamarakról (Geop. XVI. 21.). Ennek néhány megállapítását idézzük:

 

Egyes jó gazdák a vadszamarakat szelídítik meg. Tőlük származnak a legjobb utódok, mivel nem bezárva, hanem szabadon élnek. Ez az állat teljesen megszelídül, és pontosan ugyanolyan munkát tud végezni, mint a háziszamár, és amikor már egyszer megszelídítették, többé nem vadul el, hasonlóan más állatokhoz. Szamárhoz hasonló utódai születnek. Ezeket az állatokat még a nyári napforduló előtt kell pároztatni. A szamárkanca tizenkét hónapig terhes.

 

Ezek után a szamár és a ló keresztezéséről beszél, melyből öszvérek születnek, majd így folytatja:

 

A szamarak három éves kortól tíz éves korig alkalmasak a párzásra. De ügyelni kell rá, hogy a szamár apaállatok is szépek legyenek, akkor utódaik is ugyanolyanok lesznek.

 

Ezt követően az a naiv tanács következik, hogy ti. a szamárra vagy lóra olyan színű takarót kell tenni, amilyen színű utódokat kívánnak. Végül praktikus tanácsokat ad a beteg szamár gyógyítására:

 

A sánta szamarat úgy gyógyíthatod, hogy forró vízzel az egész lábát lemosod, és késsel letisztítod. Azután önts lábára állott, felmelegített sós vizeletet, gondosan töröld körbe szivaccsal, és dörzsölj a lábba vasat meleg zsírban, legjobb kecskezsírral elkeverve. Ha nincs kecskezsír, úgy bikáéval, addig csináld ezt, míg a láb meg nem gyógyul.

(Nagy Márta fordítása)

 

Kétségtelen, hogy a legnemesebb, ám egyúttal legigényesebb háziállat a ló (hipposz: Equus caballus). A Bizánci Birodalom természeti viszonyai nem kedveztek a lótenyésztésnek, hiszen erdős, hegyes tájai nem alkalmasak intenzív, igényes állattenyésztésre, az észak-afrikai viszonylag keskeny füves partsávot pedig a VII. század derekán Bizánc végképp elvesztette. Mindazonáltal a rómaiak utódállamában többirányú lótenyésztés folyt. Örökségképpen a hippodromoszok számára viszonylag masszív, de egyúttal mégis gyorsmozgású, jó állóképességű lovakat kellett tenyészteni. Különleges helyzete volt a császár ménesének, számára nemes – valószínűleg a fekete pun lovak kései utódaiként –, lovaglásra, vadászatra alkalmas paripákat tenyésztettek (a korai IV.–VI. századi padlómozaikokon a vadászok általában lovon ülnek). A császárok általában jó lovasok voltak: I. Baszileiosz is lovon ült, midőn 886. augusztus 29-én halálos baleset érte. Az uralkodó mindig lovon járt, még a Hagia Szophiába is lóháton érkezett. A XIV. században VI. Ióannész Kantakuzenosz császárnak 1500 ménló volt a birtokában. A főpapok között is voltak híres lótenyésztők. Már Nazianszoszi Szent Gergely is azt mondja idézett beszédében püspöktársainak: „Elviselhetetlenek számomra lóversenyeitek.” Bár a későbbi időkben ilyen főpapokról ritkábban hallunk, azért Ióannész Szkülitzész mégis feljegyezte a X. századi Theophülaktosz pátriárka túlzott lószeretetét. Ő – aki egyébként a trónfosztott Rómanosz Lakapenosz császár fia – egy ünnepélyes mise alkalmával gyorsan ledarálta a Szent Liturgiát, mert az istentisztelet közben szolgája (mint a történetíró Madridban őrzött kéziratának miniatúráján látható) fülébe súgta, hogy kedvenc kancája elleni készül. A pátriárka erre faképnél hagyva a császárt, a külföldi küldötteket, teljes főpapi ornátusban a lóistállóba szaladt. A pátriárka székháza mellett ezer legszebb lovának fényes márványistállót építtetett, malagaszőlővel, pisztáciával és mandulával etette őket, végül egy díszlovaglás alkalmával leesett a lováról, és szörnyethalt.

A világi gazdagok is kényeztették nemes lovaikat. Szent Baszileiosz a gazdagok ellen írott beszédében (2,5) így ír:

 

Megszámlálhatatlan ló van, és ezeknek éppúgy számon tartjátok családfáit, apáik nemessége révén, mint az emberekét. Egyes paripák körbehordozzák a kéjenceket a városban, másokat vadászatra, ismét másokat utazásra idomítanak be. Zablák, kantárok, hámok mind ezüstből vannak, mind arannyal futtatottak. Bíborszínűre festett takarók úgy ékesítik a lovakat, mint a vőlegényeket. Öszvérek tömege van szőrük szerint kiválogatva…

(Vanyó László fordítása)

 

Ám a szórakozás és a reprezentáció mellett nagyon gyakorlati úgyszólván „életbevágó” célra is kellett lovakat tenyészteni, ugyanis kizárólag könnyű mozgású lovascsapatokkal lehetett védekezni a birodalmat állandóan fenyegető népek: a lovasnomád hunok, avarok, magyarok, a lovas perzsák, majd az arabok és a törökök támadásai ellen. A ló tehát nagy értéket jelentett a bizánciak számára, ezért nagy becsben tartották, s széleskörű állatorvosi irodalom, az ún. Hippiatrika gondoskodott gyógyításukról. A Geoponika keretében Apszürtosz és Hieroklész művei és más katonaorvosi szövegek érdemelnek figyelmet. A X. században készült a berlini Állami Könyvtárban őrzött díszes kiállítású állatorvosi kódex (Cod. Philips 1538.). Különösen fontos a Párizsi Nemzeti Könyvtár 2244. számú kézirata, amely Hieroklész és más állatorvosok műveit őrizte meg, e kéziratban ugyanis számos olyan illusztráció maradt fenn, amely az állatorvost úgy mutatja be, amint beteg lovat gyógyít.

Említettük, hogy a lovak előkelő szerepet játszottak a haszonállatok között: csak nagyon ritkán alkalmazták őket teherhordásra, ezt a munkát a szamarak (onoi) és az öszvérek (hémionoi) mellett a tevék (kaméloi) végezték. A gazdagabbak sok tevét tartottak már a kora bizánci időkben is: szent Baszileiosz említett beszédében mondja, hogy nekik: „egyrészt teherhordó, másrészt legelő csordáik vannak”, a kései időkben pedig VI. Ióannész Kantakuzénosz tevecsordájáról is tudunk. Fontos szerep jutott nekik, mint Prokopiosztól tudjuk (Anekdota XXX,15,16) a hírközlésben is, a futárszolgálathoz hasonlóan. A VI. század elején a vandál háborúk alkalmával a bizánci hadsereg megismerkedhetett a tevés osztagok erejével. Békés hátasként jelenik meg a dromedár (Camelus dromedarius), a Nagy Császári Palota mozaikján teherhordó teve, mögötte néger hajcsárával egy a Párizsi Nemzeti Könyvtárban őrzött evangéliumos könyv (cod. gr. 64. fol. 4r) kánontáblája fölötti íves dísz tetején is látható (mellette szökőkút és egy elefánt, a levegőben madarak). A teve gyakran látható az egyiptomi katonavértanú Menasz ábrázolásain, főként terrakotta edénykéken mint a mártír jellegzetes kisérőállata, rendszerint párosával.

A kistermetű háziállatként ismert emlősök közül a nyúlról (lagosz: Lepidus europaeus) se feledkezzünk meg. A Geoponikában (XIX. 4.) azt a furcsa pszeudo-démokritoszi megállapítást olvashatjuk, hogy „a nyulak egyszer hímek, máskor nőstények, és változtatják természetüket, és egyszer hímként kölyköket nemz, máskor nőstényként szül.” A nyuszik kedves lényei táplálkozás közben ábrázolva számos korai padlómozaikon szerepelnek.

Szó esett a konstantinápolyi Nagy Császári Palota mozaikjainak vizsgálata kapcsán a ház körül élő madarak ábrázolásairól. A Geoponika XIV. könyvében a házi galambokról, s a repülő és földön járó madarakról esik szó, azokról, amelyek a földbirtokos életében szerepet játszanak. A galambokról írva a gyűjteményben hasznos tanácsokat olvashatunk a galambdúcban élő kedvenceink védelméről. Arra a kérdésre, hogy mit tegyünk, hogy a macska ne háborgassa a galambokat, Szótion alapján azt a feleletet kapjuk, hogy a galambdúc ablakaiba és bejárataihoz több helyre rutaágacskát kell tenni, mert ez a ragadozó ellenszenvvel viseltetik eme növény iránt (cap. 4.). Ettől a védekezéstől eltérően a kígyók elleni óvintézkedés mögött mágikus-biblikus szemléletet tárul fel, ugyanis a dúc négy sarkára az „Ádám” nevet kell felírni. Praktikusabb az a tanács, hogy fenyőgallyak égetésével űzzük el ezeket a veszedelmes csúszómászókat (cap. 5.). Hasznos tanácsnak tűnik a galambürülék felhasználása kerti trágyaként.

A háziszárnyasok – tyúk, kakas, kacsa, liba – mellett a Geoponika röviden az élelem céljából vadászott madarakról is ír. A bizánciak táplálkozásában fontosak voltak a szárnyasok és termékeik, a piac jellegzetes alakjai voltak az ornithopulai, azaz a madárárusok, a táplálkozásban pedig jelentős szerep jutott a tojásételeknek. Nemcsak a tyúktojást ették meg, hanem a kacsáét, a libáét, sőt vadmadarakét, mint a fácánét vagy a fogolyét. Ezeket különbözőképpen készítették el, volt sülttojás (óa tagéniszta vagy téganiszta), buggyantott tojás (óa pnikta vagy exephtra). Nemcsak mindennapi táplálékként használták a tojást, hanem gyógyszerként is, Oreibasziosz és Paulosz Aiginatész tanácsára. Természetesen a madarak húsát is megették, főként a csibe (ornithopula) húsát szerették. A táplálékul szolgáló különféle madarak között megemlíthetjük az indiai madarakat (Indikus ornithas) vagyis a gyöngytyúkot (Numida meleagris), melynek ábrázolásait számos kora bizánci mozaikon láthatjuk, így például az Euphratesz menti Tal Bí'a 509-ből származó templomának padlózatán, pelikánok, vadkacsák, pávák, szárcsák társaságában. De ínyenc csemegéül szolgált a „méd” pávák (Médikosz taónasz), vagy a paión madarak (valószínűleg a túzok: Otis tarda) húsa is, ez utóbbi bizánci ábrázolását a Dioszkoridész-kódex (Cod. Med. gr. 1. fol. 483v.), továbbá annak késői leszármazottja, a Vatikáni Chigi-kódex (Chis. 53 = F. VII. 159. fol. 231v.) is mutatja.

„Ugyan ki kész rá, hogy az összes madár jellegzetességeit megfigyelje. Hogy van az, hogy némelyek nyelve énekre képes? Micsoda festői színesség díszíti tollazatukat! Van köztük, mely felrepülve a levegőbe lebegni tud egyhelyben, mint a sólyom. Az isteni parancsra a sólyom kiterjesztett szárnyakkal mozdulatlanul tud lebegni, dél felé nézve. Melyik ember képes észrevenni a magasban repülő sast?” – írja jeruzsálemi Szent Kürillosz (IX. katekézis, 11.; Vanyó László fordítása). Ez a költői jellemzés természetesen a teológusnál didaktikus-apologetikus értelmű, hiszen így fejezi be gondolatmenetét: „Ha a madarakat, amelyek az állatok legkevésbé értelmes fajai, nem tudod magasban észrevenni, akkor hogyan akarod felfogni a mindenség Teremtőjét?”

Hasonló célzattal emlékeztet a jeruzsálemi főpap a méhek szorgalmára is (uo. 13.): „Menj oda a méhhez, és tanuld el szorgalmát (Példabeszédek könyve 6, 8.), hogy hogyan száll virágról virágra, minden hasznosat összegyűjt neked a mézhez. Te ugyanígy kutasd végig a szent írásokat.” A hasonlat igen életszerű volt, hiszen a bizánci világban komoly szerep jutott a méhészetnek (melisszokomia). A Földközi-tenger vidékének nektárdús virágain röpködő méhecskék hasznát már régóta felismerték, s mint főként a méhészettel kapcsolatos kifejezések változatossága – a számos tájnyelvi kifejezés is – ékesen bizonyítja, ez a nemes gazdasági ágazat széleskörű elterjedésnek örvendett a Birodalomban. A méh (melissza: Apis mellifica), a méhraj (heszmosz) és a kaptár (szménosz) a lexikonokban (pl. Polüdeukész, Onomasztikon, 1,15) éppúgy szerepel, mint az egyházatyáknál (teológus Szent Gergely, Patr. Graeca, 37, 1102,36), vagy az álmoskönyvekben (Ahmet, Oneirokritikon, 282,230; Dániel próféta álmoskönyve, 337–372.), vagy akár Tzetzésznél (Khiliadesz 11,367,372.), Photiosnál pedig a kaptár neve küberton. A méznek a gyógyításban is fontos szerep jutott Bizáncban.

 

Szalagokkal díszített galamb.
 Tiberius fürdője, Izrael

 

A Bombyx mori hernyója aligha vitatható szerepet játszott a világgazdaság történetében. A Keletnek ez a méregdrága exportcikke Nyugaton a legelőkelőbbek privilégiumává vált, magát az anyagot előbb ismerték meg Bizáncban, mint az azt készítő rovart. Jellemző a bizánci gondolkodásra, hogy fantáziájukat nemcsak a selyem szépsége és drágasága ragadta meg, hanem a hernyó alakváltozásaiban – ahogy bebábozódik, majd lepkeként kel új életre – a Feltámadás allegóriáját látták, és egyfajta memento morinak tekintették a drága selyemköntöst, hiszen a selyemszövet, mint báb, korábban a hernyó sírja is volt.

Selyem és bíbor – ezek viselete a legelőkelőbbek előjoga volt, nemcsak az áruk miatt, hanem mert törvények szabályozták, ki hordhat ilyen ruhákat. A Codex Theodosianus 429-ben kiadott rendeletei között a „De vestibus holoveris et auratis” című részletesen szabályozza, hogy – társadalmi helyzete szerint – kit milyen anyagból készült, miként díszített ruha illet meg (nyilvánvaló, hogy a holoveris, a tiszta selyem, és az auratis, az arannyal díszített csak a legelőkelőbbek viselete lehetett). A bíborszínű ruha viselése kizárólag a császár és felesége számára volt fönntartva (a bíborszínt a bíborcsiga, Murex blandaris váladékából készített festék szolgáltatta). A bíbor mint császári kiváltság a régi időkre megy vissza, hiszen ismeretes, hogy Krisztust, mint a „zsidók királyát” is bíborba öltöztették az őt kigúnyoló katonák (Ján. 19, 2–5). Mindazonáltal kisebb kelméket bíborszínre festve is szabad volt árusítani (pl. az Ap. Csel. 16, 14 szól a thrákiai Lydiáról, aki mint porphüropólisz – bíborruha árus – Philippiben kereskedett.)

De mikor ismerte meg a Nyugat magát a selyemhernyót? Arisztotelész említést tesz (Hist. Anim. V, 18,11.) egy különleges szarvashernyóról, amely többszörös átalakuláson esik át: először bombülisz (hernyó, lárva), majd neküdalosz (báb) keletkezik, majd hat hónap múlva kikél belőle a bombüx; a kifejlett lepke, ez a Kósz szigetén élő rovar szolgáltatja a selymet. A kutatás megállapította, hogy ez az állat nem lehet a valódi, kínai eredetű selyemhernyó, hanem egy szövőlepke (Lasiocampe = Pochypasa otus); hiszen még nem lehetett tudomásuk a Bombyx moriról. Ezért zavarosak még a kora császárkorban élt Pauszaniasznak is a selyemkészítő hernyóra vonatkozó közlései, mivel a személyes tapasztalat bizonyosan hiányzott.

Közelebb visznek a titokzatos rovar életének megfejtéséhez Nagy Szent Baszileiosz vélekedései, amelyek a Teremtés hat napjához írott magyarázatában olvashatók. (Homilia VIII. in Hexaémeron 8.). Ő Pál apostolnak a feltámadásról szóló fejtegetéseit éppen a selyemhernyó példájával illusztrálja. Elmondja, hogy az indiai szarvashernyóról az hírlik, hogy alakja némi idő elteltével bombüllisszá alakul át, de ebben az alakjában nem marad meg, hanem „később puha és széles lemezeket kap, melyek szárnyakként szolgálnak” (khaunoisz kai plateszi petaloisz hüpopterutai), vagyis kialakul a lepke. A rovar fejlődési fázisainak leírása után az egyházi író az asszonyokhoz fordul, mondván: „ti azokból a fonalakból szőtök ruhát, melyeket a szérek küldtek nektek, s e munkátok közben ne felejtsétek el Pál apostolnak a feltámadásról szóló tanítását.”

A sajátosan apologetikus célzatú fejtegetésekben a szerző Arisztotelész nézeteit követi, ám – bár a hernyó indiai eredetéről beszél – mégis azt írja, hogy a fonalat a szérek, azaz a kínaiak küldték. Figyelemreméltó viszont, hogy a to szérikon (azaz a „kínai árú”, a selyem) már az Újszövetségi jelenések könyvében (18, 12) is szerepel Babilon mesés kincsei között.

A bizánci világ csak több, mint másfél század múltán szerezhetett közvetlen tapasztalatokat erről a szerény küllemű, de az egész civilizáció történetében oly fontos szerepet játszó rovarról. A kaisareai Prokopiosz, Iustinianus császárnak a VI. század derekán vívott perzsa háborúiról szólva, imigyen ír:

 

Körülbelül ez idő tájban néhány szerzetes jött Indiából. Mikor ezek megtudták, hogy Justinianosz császár azon igyekszik, hogy a rómaiaknak ne kelljen többet a perzsáktól vásárolni a nyersselymet, megjelentek a császár előtt és megígérték, hogy most már a nyersselyem ügyét úgy fogják elintézni, hogy a rómaiaknak ezt az árucikket nem kell többé ellenségeiktől, a perzsáktól, sem bármely más néptől beszerezniük. Mert ők hosszú időn át éltek egy Indiától északra fekvő országban, amelyben sok nép lakik, és amelyet Szérindának neveznek, s ott egészen pontosan kiokoskodták azt, hogy végtére is milyen úton-módon lehetne a rómaiak földjén is selymet termelni. Mikor pedig a császár folytonosan azt kutatta és tudakolta, vajon igaz-e ez a beszéd, a szerzetesek azt erősítették neki, hogy a nyersselymet valamiféle hernyók készítik, s hogy maga a Természet tanítja őket erre, a Természet kényszeríti őket arra, hogy folytonosan dolgozzanak. Azonban a hernyókat élve ideszállítani nem lehet, ellenben ivadékaikat igenis nehézség nélkül s egészen könnyen ideszállíthatják. Tudniillik ezeknek a hernyóknak számtalan pete az ivadéka. Ha ezeket a petéket lerakásuk után hosszú idő múlva trágyával burkolják be, és azzal huzamos időn át melegítik, életre kelthetik őket. Miután ezek a férfiak mindezt elmondták, a császár megígérte nekik, hogy bőkezűen meg fogja ajándékozni őket, s arra unszolta őket, hogy tettel erősítsék meg elbeszélésüket. Azok pedig, mikor ismét eljutottak Szérindába, onnan petéket hoztak magukkal Bizáncba. Az imént elmondott módon a kikeltett hernyókat eperfalevelekkel etették, és így attól kezdve a rómaiak földjén is készítettek nyersselymet.

(A perzsa háború I. 20. J. Maury kiad.; Gyóni Mátyás fordítása)

 

Ugyanezt a történetet a kortárs Theophanész Büzantiosz is elmeséli, a következőképpen:

 

A selyemhernyók eredetét, amit a rómaiak azelőtt nem ismertek, egy perzsa ember mutatta be Bizáncban. Ez a perzsa, miután a szérektől elindult, a selyemhernyók petéit egy narthexpálcába tette, és így épségben elvitte Bizáncig. A tavasz beköszöntekor az eperfalevelekre eresztette rá a kis hernyókat, hogy egyenek. Azok pedig a levelekkel jóltartva, szárnyakat növesztettek, s új petéket raktak. Ezeknek a tenyésztését és munkálkodását Jusztinianosz császár később megmutatta a türköknek is, ezzel ámulatba ejtette őket. Mert akkoriban a türkök tartották hatalmukban a szérek kereskedőhelyeit és kikötőit. Korábban mindezek a perzsák hatalmában voltak.

(Phótiosz: Bibliothéké című művében megőrzött töredék alapján Gyóni Mátyás fordította.)

 

A zoológia, pontosabban lepidopterológia (lepkészet) szempontjából is fontos két tudósításhoz természetesen meg kell jegyeznünk, hogy nem a hernyók eresztettek szárnyakat, hanem a begubózott-bebábozódott hernyóból kikelő lepkének voltak szárnyai. Theophanész tehát a hernyók átalakulásának folyamatából egy fázist, a selyemgyártás szempontjából legfontosabb bebábozódást, kihagyta. A selyemhernyóra vonatkozó tudománytörténeti szempontból oly jelentős leírások kapcsán felmerül a sokat vitatott kérdés: hol is volt Szérinda? A kutatók főleg az Indiához közel eső Szogdianára gondoltak, vagy pedig a belső-ázsiai Khotán vidékére. Figyelemreméltó, hogy a VII. századi Theophülaktosz Szimokattész arról ír, hogy a két folyó közti Csubdan vidékén, „ahol elefántok is élnek”, nagyon elterjedt a selyemszövés (VII. 8, 261, 26. ed. de Bohr). A két nagy folyó feltételezhetően az Iaxartész és az Oxusz – bár e területen nincsenek elefántok –, amely az ókori Szogdiana vidéke, és melynek a bizánci-kínai kapcsolatok szempontjából való jelentőségére több írott és tárgyi forrás is utal. Mindazonáltal fontos szempontokat vet fel Hiroshi Wada japán kutató, aki a selyemhernyó tenyésztésének történeti és térbeli folyamatát kutatva, a rovar átalakulásának ontogenetikai szempontjait is figyelembe véve úgy gondolja, hogy a selyemlepke petéinek elterjedése Khotán és Konstantinápoly közt lépcsőzetesen haladt, s az említett Szérinda Szogdianától nyugatra, az ókori Hürkania (ma Türkmén Köztársaság) területére eshetett (mind Szogdiana, mind pedig Hürkania az arab hódítás előtt perzsa fennhatóság alatt volt). A selyemlepke terjedésének szempontjából nem kerülheti el a figyelmet az a tény, hogy petéi jól tűrik a hideget, bár leginkább a + 4–5 °C-nyi hőmérsékleten kelnek ki belőlük a hernyók, de –20 °C-on is még életképesek, tehát a hosszú „selyemút” hőmérsékleti különbségei következtében nem szenved kárt termékenységük.

Megjegyzendő, hogy Iustinianus idején – aki még az említett, valószínűleg a VI. század ötödik évtizedében lezajlott, messze Keletről jövő látogatások előtt, 528-ban „Peri metaxész” (A selyemről) címmel rendeletet adott ki a selyemről – nagy értékű kincs volt Bizáncban a selyem, s csak a császári felügyelet alatt működő, ún. zeuxipposzi műhelyben készíthették. A selyemkereskedelem különleges fontosságára utalnak a VII. századtól kezdve azok a ránkmaradt pecsétek is, amelyeket a forgalmat ellenőrző császári tisztviselők – a kommerikiarioi – a Birodalom egyes tartományaiban használtak.

A X. százai Szuda lexikonban a „Széresz” címszó magyarázata: „nép, ahol a selyem (metaxa) keletkezik.” A „Szérika” viszont a selyemszövet. Figyelemreméltó a „Szériké” címszó alatt olvasható fejtegetés. Eszerint azt a területet, ahonnan a nyersselyem származik, a régi görögök Médiának nevezték, most pedig Szériké a neve. A lexikon a továbbiakban elmondja, hogy Iustinianus idején az aithiopiaiak segítségével ismerték meg ezt a rómaiak, ezek viszont Indiából hozták. A római urak számára ez nagy ajándék volt, hiszen nem kellett harcok árán hozzájutniuk. Ami Média helyét illeti, a lexikon ezt a területet Assziriával azonosítja.

A selyem feldolgozásának bonyolult folyamata, s a vele való bizánci kereskedelem szempontjából igen fontos a 910–912-ben írott ún. Eparkhák könyve, amely a bizánci kereskedelem és ipar kodifikációjának alapelveit fekteti le. Ez pontosan előírja a selyemfeldolgozással kapcsolatban működő egyes területek – a céhek – működési feltételeit és korlátait. A piramisszerűen felépített rendszer alján, kezdőpontján állottak a metaxopratai. Ők vásárolták fel a nyersselymet (metaxa), ám nem volt engedélyük arra, hogy árujukat feldolgozhassák. A katartarioi arra voltak kötelezve, hogy feldolgozzák a metaxoprataitól átvett árut, pontosabban a gubóról lefejtett szálakat úgy készítsék ki, hogy azok a vesztiarioi – a ruhaszövők – számára megfelelő anyagul szolgáljon. Tehát szigorúan szabályozott kereskedelmi láncról, illetve munkafolyamatokról van ebben a törvényben szó. Megjegyzendő, hogy Velencében – a bizánci világ nagyfontosságú „dependance”-ában – nem kevesebb, mint 16 munkafolyamatot írtak elő az ottani szabályok…

Hogy milyen fontosságot tulajdonítottak a közép bizánci kor uralkodói is a selyemnek, arra jellemző, hogy Kónsztantinosz Porphürogennétosz a X. század derekán fiához szóló intelmeiben a Birodalom féltve megőrzendő titkai, kincsei közt említi a koronák és a félelmetes görögtűz mellett a selyemszövés rejtett mesterségét.

A selyemhernyó képe gyakran jelenik meg a bizánci költészetben is, alakjához vallási, morális értelmezés kapcsolódott. Találkozhatunk vele Geórgiosz Piszidész egyik költeményében is. E költő életéről csupán annyit tudunk, hogy Hérakleiosz császár uralkodása idején (610–641) alkotott, és a Hagia Szophia diakónusa volt. Alkotásai tudós költemények, melyeket a bizánciak sokra becsültek, három nagy történelmi költeményt írt császárának perzsa-, illetve avarellenes harcairól, melyeknek történeti forrásértékük van. Írt vallásos költeményeket is, köztük a Teremtés hat napjáról szóló Hexaémeront. Ez a teológiai témájú verses mű az állatok teremtéséről szóló részen belül beszél arról is, milyen tanúsággal szolgálhatnak a keresztény ember számára az állatok. Így ír a selyemhernyóról:

 

Milyen törvény győzi meg a selyemhernyót, hogy ragyogóan font szálakat szőjön, melyek bíborfestékkel színezve, a bölcs uralkodók kevélységét csillapítják? Mert szelíden eszükbe juttatja, hogy a ragyogó köntös őelőttük a hernyó öltözéke volt, romlandó leplük. Ez tanúsítja számunkra a feltámadást is, mert meghal saját síremlékében, elfogadja ugyanazt házának és sírjának. Teste csaknem egészen megrothad, és felbomolva elfolyik, ám mikor az idő szólítja, visszatér a pusztulásból, és régi formáját hihetetlen módon megszüli a korábbinak kis maradványaiból, abban a formában megtestesülve, ami kezdettől az övé volt. Erősen vádolja ez a tévelygőket, és létezésével hibáztatja az istentelen hitetlenséget, mely még a hernyóban mint tanítójában bízva sem tiszteli ezentúl a feltámadást. Mert milyen szó adhatna megbocsátást azoknak, akik, bár saját ujjaikkal érintik a halott hernyót, e sírból visszatért utazót, látnak, de szemüket behunyják, a hitnek hátat fordítanák a hitetlenség kedvéért.

(Georgiosz Piszidész: Hexaémeron, 1293–1317.)

 

Ezekkel a gondolatokkal többször is találkozhatunk a bizánci irodalomban: a pompás selyemruhák nem kevélységre indítják, ellenkezőleg, mértékletességre intik a hatalmasokat, hiszen nem felejthetik el, hogy a fényes anyag korábban egy hernyót takart. Másrészt a selyemhernyó átváltozása mindenki által megfigyelhető példája a feltámadásnak, hiszen a hernyó véglegesen elpusztul a bábban, és maradványaiból a lepke kel életre.

Manuél Philész, a későbizánci költő (1275–1345) sok művében foglalkozik az állatvilággal. „Az állatok jellegzetességei” című versciklusáról később lesz még szó, emellett hosszú költeményt írt az elefántról, és két verset is szentelt a selyemhernyónak. A versekben, amellett, hogy hangsúlyozza az állatka szimbolikus jelentőségét, részletesen leírja életciklusát is. A hernyó születése után eperlevélen él, „s meghízik annak nedvein, amelyből kialakul kifejlett, hosszúkás formája, s az egyenletesen elosztott gyűrűk. Fejét lomhán mozgatva gyűjti össze a kívánatos élelmet, miközben teste alsó része úgy nyugszik, mint a kő.” Így táplálkozik, míg az idő haladtával szépen ki nem gömbölyödik. Ekkor az elraktározott nedvekből fonalat ereszt, „s fejét mintegy mély álomra hajtja, miközben magát finom pecséttel az ágakhoz erősíti, s a fonal valami különös síremlékké lesz, melybe befogadva hamarosan elpusztul. Ám a halott ismét visszatér a sírból a fényre, s szárnyakkal szereli fel magát, és kirepül börtönéből.” A kikelt lepkék párosodnak, az elhagyott bábokat pedig a selyemkészítők összegyűjtik, és szálakra bontják, az összetömörült fonalat szén fölé tartva meglazítja. Ebből készülnek a gyönyörű ruhák, melyek egyszersmind nevelik is viselőjüket, „mert általa levethetjük a túlságos önhittséget a hernyó fonalába öltözve.”

 

Bronztál,
 Konstantinápoly

 

Mind az ókori görög, mind pedig a bizánci orvoslásban fontos szerepet játszottak a gyógyszerkészítésben (pharmakopoia) az állati eredetű termékek. Ezek alkották – a növények után – az ún. orvosi anyag (hülé hiatriké = materia medica) legjelentősebb részét. A bizánci világ átvette a rájuk vonatkozó orvosi eredményeket, amint azt főként a kis-ázsiai származású, Kr.u. I. században élt orvos, Pedaniosz Dioszkoridész: Peri hülész hiatrikész című művének állattani részét (Peri zóón pantoión = A különböző állatokról) tartalmazó illusztrált bizánci kéziratok bizonyítják. Közel hetvenöt állatfajról esik szó ezekben a kódexekben, az illusztrációk pedig még több faj képét mutatják. A vizsgált fajok rendszertanilag igen széles skálát mutatnak: a legtöbbje négylábú (túlnyomó többségében emlős), de az ízeltlábúakat, az alsóbbrendű állatokat is megtaláljuk köztük. A legkorábbi kódex a New York-i Morgan-könyvben látható (Mor. M.652), későbbi a vatikáni gr. 284. illusztráció, az ugyancsak vatikáni Chigi-kódex (Chis.F.VII.159) pedig már a XV. Században készült.

A különböző stílusú állatábrázolások képei az összehasonlító stíluskritikai vizsgálatok alapján eltérő korszakból származó ősmintákra vezethetők vissza. Figyelembe kell vennünk, hogy a kutatók úgy tartják, hogy az eredeti Dioszkoridész-féle mű nem volt illusztrálva, tehát a képeket más zoológiai művekből kellett átvenni vagy valamikor pótolni. Egyes archetípusa talán még az arisztotelészi Anatomai hellenisztikus kivonatának, az Eklogé anatomónnak („Válogatás az Anatomaiból”) alapján készült, hiszen olyan részleteket tartalmaz, amelyek az arisztotelészi szövegben fellelhetők, viszont a dioszkoridésziben nem olvashatóak. Bár az ősi típusokat még a XV. századi Chigi-kódex táblái is megőrizték (ebben a kódexben a képek nem az egyes szövegrészekhez kapcsolódva találhatók, hanem táblákba sűrítve jelennek meg), ám ennek a kódexnek a miniátora újabb képeket is felhasznált, például a felkantározott ló nem lehet a középbizánci időknél korábbi típus.

Meg kell említenünk, hogy a botanikai részhez kapcsolódó Dioszkoridész-illusztrációk közt is találunk olyanokat, ami a zoológust is érdekelheti. Ezek a mandragóra nevű (Mandragora officinarum) csodálatos hatású növény megtalálására vonatkoznak. Ezt a növényt ugyanis jó szaglású vadászkutya segítségével találják meg, mégpedig – mint a német mondavilágban is hangsúlyozzák – a kutyának feketeszínűnek kell lennie (Grimm, Deutsche Sagen, Nr. 85.). Miután a növény körül fellazították a földet, azt a kutya farkához kell kötni, a kutyának egy darab kenyeret mutatni, majd nagy sebesen elfutni, a kutya utánunk ered, kihúzza a gyökeret, és azonnal kileheli a lelkét. A történet ábrázolását – a bizánci világban töredékesen – egy kései kódexben láthatjuk (Bologna, Bibl. Univ. gr. 3632, fol.379v. et fol. 429r.). Itt a kutyának maga az orvos adja oda a kenyeret (az utóbbi ábrázolása hiányos: a farmakológus ugyanis csak a kenyeret nyújtja a kutya felé), alul a növény kiásása, ugyanebben a kéziratban egy másik miniatúrán (fol. 378v) a feltalálás múzsája, Epinoia lábánál fekszik az elpusztult állat, a nőalak a kezében tartott ember alakú növényt az ülő orvos felé nyújtja. Hasonló jelenet látható a VI. századi bécsi kódexben (Med. gr. fol. 4v.) és a Chigi-kódexben (F. VII. 159. fol. 221v.); ezeken a képeken a kutya az orvos lábtámlája és az Epinoia lába közt látható, amint kitátott szájjal hátrahanyatlik. (A kutya elvezetése a bécsi Ps. Apuleius latin kódex fol. 118-at díszítő képén jelenik meg.)

Mikor Luigi Fernando Marsigli megalapította az oceanográfia tudományát (Histoire physique de la mer, Amsterdam 1725) még úgy vélte, hogy a korall növény. René Antoine Ferchault volt az első, aki felfedezte, hogy a korallvázak ágacskáiból állatok bújnak elő. Érthető tehát, hogy az ókori és középkori görög tudomány ezeket a furcsa tengeri lényeket a növények közé sorolta. Egy ismeretlen ókori szerző által a róluk és gyógyhatásukról írt rövid értekezésének három kódexben maradt fenn illusztrált szövege. A képek (bécsi med. gr. 1. fol. 1391v., a vatikáni Chis. 53. F. VII. 159. fol. 210. = 198r., továbbá a kései bolognai gr. 3632. fol. 382v.) a vörös korall (Corallum rubrum) természethű képét őrizték meg; ennek a vázából készült por még a XVIII. században is minden gyógyszerkönyvben szerepelt, mint széles hatókörű orvosság.

A farmakológia történetében egészen a szintetikus gyógyszerek elterjedéséig fontos szerepük volt azoknak az orvosságoknak, amelyeket az ún. thériaka csoportba soroltak (thériakosz = a vadállatok mérge ellen hatásos). Alexandriában alakult ki a gyógyszertudománynak ez az ága, Apollodórosz volt az, aki tudomásunk szerint az első ilyen címet viselő munkát írta. E fontos alkotás sajnos elpusztult, de szerencsénkre verses változatát megírta a hellenisztikus költő, Nikandrosz, melynek illusztrált, X. századi bizánci kéziratát a párizsi Nemzeti Könyvtár őrzi (suppl. gr. 247.). Az alig félszáz lapos kódex képei közvetlenül késő hellenisztikus minták után készültek, részben elbeszélő jellegűek (pl. Kanopuszt, Helené hajójának kormányosát, Trójából való menekülés közben Egyiptomban kígyó marja halálra: fol. 12r.), részben viszont a mérgező állatokat (főként kígyókat) mutatják be. Olyan kép is van a kódexben, ami az ellenük való védekezést ábrázolja: egy paraszt szarvasagancsot éget, hogy elűzze a kígyókat: fol.3r.). Nikandrosznak másik költeménye is fennmaradt Alexipharmaka címmel, mely a gyógyszerek hatóerejéről szól, ez utóbbihoz a bizánci időkben magyarázatokat (szkholia) fűztek, melyek a XIII. századtól 1499-ig keltezhetők.

Kígyók ábrázolásaival is gyakran találkozhatunk, sok esetben ellenségeikkel, a kígyóölőként számon tartott állatokkal. Bizánci írott források, illetve ábrázolások a kígyók három ellenségét említik: ezek a sas, a szarvas, és a mungó (mongúz). A sas és a kígyó harcának legművészibb emléke a konstantinápolyi Nagy Császári Palota mozaikján látható. A palota kertjében álló porfír kígyót, mely az ott álló medencét díszítette, I. Andronikosz Komnénosz eltávolíttatta. Kígyók és sasok küzdelme az athéni Gorgoepikoosz templom X–XI. századi reliefjén s más hasonló rendeltetésű domborművön is szerepel. Kígyóölő szarvast az említett mozaikpadlón is láthatunk, továbbá a bizánci korból származó Künégetika-illusztrációkon. A kígyóölő mongúz (Herpestes ichneumon), az egyiptomiak szent állata számos mozaikon szerepel, s a legfigyelemreméltóbb a Jeruzsálemből származó Orpheusz-mozaikon látható (Isztambul, Régészeti Múzeum), itt ugyanis a mongúz nyakörvhöz kötött pórázt visel, tehát szelídített állatról van szó. Antik őskép utánzata a vatikáni Chigi-kódex (Chis.53: F. VII. 159. fol. 227r.) miniatúrája, melyen a kis állat hátrakunkorított farokkal készül megtámadni a vízben vele szemben álló ászpiszkígyót. Ezt a jelenetet ugyancsak antik források, köztük az alexandriai zsidó-görög Philón nyomán a késő bizánci Pszeudo-Eusztathiosz Hexaémeron című munkájában (Patr. Graec. XVIII. 746.D) is megtaláljuk, amelynek szövege szószerint megegyezik az előbb említett képtípussal.

Ismeretes a kígyó kiemelkedő szimbolikus jelentősége a zsidó-keresztény biblikus szemléletben. A halálthozó ősbűn sugallójával gazdag bizánci teológiai szakirodalom foglalkozik. Köztük kiemelkedik Nüsszai Szent Gergely: Mózes élete című művének fejtegetése, a Mózes által a pusztában felállított rézkígyóval (Számok könyve, 21. 8) kapcsolatosan. A mondanivaló leglényegesebb része imigyen hangzik:

 

„A valódi kígyó ugyanis bűn, s aki a bűn felé fordul, magára ölti a kígyó természetét. Az ember ellenben a bűntől szabadítja meg azt, aki a bűn hasonlatosságában jött el, aki hasonló lett hozzánk, akik a kígyó formájára változtunk át. Megakadályozza, hogy marásába belehaljunk, az állatokat azonban nem semmisíti meg. Állatoknak nevezem a vágyakat. Akik a keresztre tekintenek, azokon nem teljesedik be a bűn miatt kirótt gyalázatos halál, de a testben lévő ösztönös vágy sem veszik ki teljesen, s ez a lélek ellen tusakodik.” (Pál ap. galatákhoz írt levél 5,17.) A vágyak miatt még a hívőket is gyakran érik marások. Aki azonban a fán felmagasztaltra tekint, leveti a szenvedélyt, a parancs tiszteletének gyógyszerével mintegy semlegesíti a mérget. Hogy a pusztában felszegezett kígyó a kereszt misztériumát jelképezi, azt az Úr szava világosan tanúsítja, amikor ezt mondja: »Ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell felemeltetni az Emberfiának.«

(Ján. 3. 14.; Vanyó László fordítása)

 

Ez a sajátos misztikus szemlélet határozza meg a keleti egyház papjainak liturgikus és egyházi öltözékét is. A püspök (episzkoposz) kezében tartott hosszú bot (omophorion) teteje ugyanis keresztben végződik, ám a kereszt alatt két összeölelkező kígyó látható, mintegy utalva arra, hogy a kereszt legyőzi a halálthozó bűnt. Az ókorban a két kígyóval körülfont olajfa vagy borostyánpálca (kérükeion, karükion = caduceus) a követek jelvénye volt. Az istenek küldötte, Hermész is ilyen botot hordott, ahogy a keleti keresztény püspök, az Istenember küldötte is, aki hirdeti a Megváltást, a bűn, a halál legyőzését.

A kígyókkal persze nemcsak a képzőművészeti alkotásokon, hanem az írott forrásokban is találkozunk. Jól ismerték az egyes hüllőfajokat, megjelenésüket és viselkedésüket, hiszen ez kígyómarás esetén életfontosságú lehetett. Ilyen tárgyú ismereteiket tanúsítja a bizánci orvosi szakirodalom. Több orvos művében külön fejezetet szentelt a toxikológiának, amelyen belül nemcsak a kígyókkal foglalkoztak, hanem minden mérges állattal is, és ahol nemcsak a mérgezés tüneteit és a kezelés lehetőségeit ismerték, hanem kitértek az állatfajok külsejének részletes leírására is.

Az első idézett szöveg Aetiosz Amidenosz orvosi művéből származik. Aetiosz a VI. század közepén élt Alexandriában majd Konstantinápolyban. 16 könyvből álló orvosi enciklopédiát állított össze, melyben ötvözte az antik orvosi tradíciót a kortárs gyakorlattal. Hatalmas művének tizenharmadik könyvében ír a mérgező állatokról. Mindenféle állatról beszél, melyek harapása veszélyt jelenthet: nemcsak kígyókról ír, hanem skorpiókról, pókokról, méhekről, gyíkokról és békákról. Nemcsak olyan állatokkal foglalkozik, melyeket ma a mérgezők csoportjába sorolunk, hanem minden olyan állattal, melynek a harapása esetleg elfertőződhet – ilyen például a cickány és más kis rágcsálók. Emellett olyan állatokat is elemez, melyek a mérgesekkel összetéveszthetőek – ezért ír a sárkányfajokról, vagyis a nem mérges óriáskígyókról. Szót ejt a hernyókról és férgekről is – csak tőlük nem az embereket, hanem a fákat kell megvédeni. Ez utóbbi esetben feladja saját tudományos szemléletét, és azt javasolja, hogy a beteg fára erősítsünk zsoltárszövegeket. A bevezető részben a megelőzésről ír, és arról, hogy mi az általános eljárás a marások esetén.

 

Általános jótanácsok mérgező állatok marása esetén

Az előbb mondottak szerint tehát óvakodni kell az ártalmas állatokkal való találkozástól. Ha pedig már megtörtént valamely mérges állat harapása, általánosságban a következőket kell tenni. Ha a harapás vagy a marás kicsi, forró ecetes vizet kell rá csepegtetni, és ki kell szívni a sebet a következőképpen. Aki ki fogja szívni a sebet, előbb öblögesse ki a száját olajjal, nehogy baja essék, aztán száját a marásra illesztve szívja ki, és köpje ki a mérget. Aki ezzel próbálkozik, annak semmiképpen sem legyen sebes a szája vagy a torka, vagy bármilyen más módon érzékeny a szájának semelyik része. Ezután ecettel kevert hamuval kell bekenni a sebet. Elégett füge- vagy babérfának, vagy szőlőnek a hamuját kell használni.

(Aetius Amidenus 13. 12.)

 

Ezután egyenként beszél a veszedelmes állatfajokról. A legtöbb fejezet hasonló felépítésű, részletesen leírja az állat külsejét, mely területeken honos, elmondja milyen nyomot hagy a harapása, majd a tüneteket sorolja fel, végül pedig a kezelés lehetőségeiről beszél. A következőket olvashatjuk a viperáról:

 

A vipera

A vipera bőre végig sárgás és sűrű, hajszálvékony mintázat díszíti. Nagysága egy könyök, a legnagyobbaké háromarasznyi. A farka hirtelen elvékonyodva végződik, nem pedig lassanként keskenyedve, és mindenképpen sovány és szikár. A szemei pirosasak, feje széles, nyaka keskeny, gyomránál kiöblösödő, a végbélnyílás közelebb van a fejéhez, mint a farkához. A mozgása nyugodt, négy szemfoga van.

Az ekhisznek, mert így nevezzük a hímet, ugyanilyen a bőre, a feje keskenyebb, a nyaka vastagabb, és az egész teste vékonyabb, és valahogy hosszabb. A mozgása hirtelenebb. Csak két szemfoga van, fokozatosan vékonyodik el a farka, ahogyan más kígyóké, és nem hirtelen, ahogy a nőstényviperáé. A következők alapján különböztethetjük meg a nősténytől: azon az emberen, akit a hím mart meg, két harapásnyomot találunk, akit a nőstény, ott négy pontot.

Először vér távozik el, aztán vagy vérvörös, vagy olajszerű és epeszínű váladék. Gyulladt duzzanat keletkezik, mely hólyagos és vöröses színű, aztán kékesfekete lesz, és egyre nagyobb, szájszárazság, forróságérzet, elgyengülés, hidegrázás, aztán epés hányás, hascsikarás, elnehezülő fej, szédülés, sápadtság, csuklás, láz, gyors légzés, ólomkék bőr, hideg veríték. A halál hét órán belül beáll.

(Aetiosz Amidenosz 13. könyv 23.)

 

Ezután a kezelés módjait ismerteti a szerző. A következő állat a dipszasz, azaz a szomjkígyó, amely egy az ókorban gyakran emlegetett, különösen veszedelmes libüiai hüllőfaj, s melynek marása csillapíthatatlan szomjúságot okoz.

 

24. A szomjkígyó

A szomjkígyót egyesek kauszosznak is nevezik. Viperaformájú, leginkább a tenger mentén található, nagyságra könyöknyi, vastag, majd elvékonyodó testű, egész testén sárga és fekete minták vannak. A feje keskenyebb. A megmartaknál ugyanaz történik, mint amit a viperamarásról mondtam, valamint elviselhetetlen szomjúság [jelentkezik], annyira, hogy bármennyi vizet adunk, nem csökken.

 

A mérgeskígyóktól elkülöníti a sárkányt, azaz a nem mérges kígyófajokat.

 

35. A sárkány

A sárkány nem mérgező. Erejével és szorításával öl. Sok sárkány él Aithiopiában és Lükiában, a színük különbözik, ugyanis egyesek feketék, mások sárgák, megint mások szürkék. Némelyik öt könyök hosszú, mások tíz, mások harminc könyöknyiek, de mesélnek nagyobbakról is. Egész testüket végig érdes pikkelyek borítják, nagy szemeik vannak, és szemük felett egy napellenzőhöz hasonló kidudorodás, álluk alatt valamilyen csontnyúlvány van, amit pogónnak neveznek. Szája nagy, nyelve előrenyúló, fogai nagyok, hasonlóak a vaddisznóéhoz, ezért gyapjúkártoláshoz használják.

 

Az aiginából származó Paulosz egy évszázaddal később élt Alexandriában, a várost nem hagyta el azután sem, hogy az arab kézre került. Az iszlám források három orvosi szakmunkáját tartották számon, a nőgyógyászatról és egy toxikológiáról szóló munkát, illetve egy hét könyvből álló összefoglaló orvosi enciklopédiát. Ezek közül csupán az utóbbi maradt ránk. A mű ötödik könyvében foglalkozik a mérgező állatokkal. Ő is ír a gyakoribb mérgeskígyókról, de más állatokról is szó esik.

 

5. A darazsak és a méhek

Ha valakit méh csíp meg, a csípést fájdalom követi, pirosság, dagadás, köralakú duzzanat, a fullánk a sebben marad. Darázscsípés esetén ugyanez történik, csak a fullánk nem marad bent. Mindkét esetben segít, ha a csípést bekenik iszappal, bolbitonnal, füge levével, szeder vagy mályva zsenge leveleivel, vagy ecettel elkevert árpaliszttel, segít a sózott vagy tengervizes gőzölés is.

 

17. A hidra

Ha valakit hidra mar meg, széles seb keletkezik, ami erősen elkékül, és sok, fekete, rossz szagú nedv szivárog belőle, amilyen a fekélyből. A baj hosszú idő múltával is alig-alig gyógyul. Ilyen esetben vízzel elkevert friss origanót kell rátenni a sebre, vagy tölgy hamuját olajjal vegyítve, vagy árpaliszttel összefőzött mézet, inni adhatjuk a pemetefű (prasziosz) nedvét, vagy borral készült főzetét, vadzsázsát, aszphodelosz termését vagy virágát, édes kömény (marathron) magjait borba keverve, enni adjunk friss éhviaszt ecettel.

(Paulosz Aiginata 5. könyv)

 

Leopard,
 Nirim Zsinagóga, Izrael

 

Hogyan viselkednek az állatok? Ez a kérdés a bizánci görögök számára éppolyan érdekes és fontos volt, mint az ókori helléneknek. Négy szempontból lehet ezt a kérdést megközelíteni: milyen az állatok „jelleme”, milyen az állatok családi élete, hogyan viselkednek az egyes fajok egymás között (szimpátia-antipátia), és milyen magatartást tanúsítanak az ember iránt.

A fenti kérdésekre legszemléletesebben a már több ízben említett illusztrált Oppianosz-kéziratok adnak választ. Ezek képi anyaga gazdagon tár elénk dokumentumokat arról, hogy miképpen ábrázolták a bizánci korban az állatok életét (ezeknek a miniatúráknak az információs értékét még a Nobel-díjas etológus, Konrad Lorenz is elismerte). Minthogy a képek a kutyával való vadászat (Künégetika) magyarázatául szolgáltak, főként a kutyák életének ábrázolásai érdemelnek figyelmet (a velencei könyvtárban őrzött kéziratban, főként fols. 15r–18v, 20r, 66r–66v, etc.). Ezeken láthatjuk a kutyák különféle fajtáit, anyai gondoskodásukat, főként pedig kitűnő vadászképességüket. Részletesen mutatják be a miniatúrák a vadászok másik fontos segítőtársának, a lónak az életét, szerepét a különböző vadakkal vívott küzdelmekben (pl. fols. 7r–12v.). Számos kép mutatja be a szarvasokat (pl. 26r–27v, 32r.). A háziállatok közül a szamarak életével is megismerkedhetünk (pl. fols.5r, 45r–46v), továbbá a szarvasmarháéval (pl. fols. 21r, 22r, 24v.) és a kecskéével (fols. 29v–30v.). Itt említjük meg, hogy hasonló jellegű bukolikus ábrázolásokkal találkozunk a sinai-félszigeti Szt. Katerina kolostorban őrzött egyik XI. századi kódexben, amely Jób életéből vett jeleneteket mutat be. Dávid nyájából elrabolt bárányt – melyet róka tart a fogai között – üldöző kutya egy zsoltárkönyvben is látható (1066-ból, London, British Library, Add. Ms. 19352. fok. 28r.). Egy másik zsoltárkönyvben (857–865-ből, Athosz-hegyi Pantokrator kolostor) az egyik miniatúrán Szent Eusztakhiosz történetében egy kitűnően ábrázolt, hátratekintő, ugró szarvas jelenik meg, agancsai közt a Megváltó képével. Antilopok is szerepelnek a velencei (s a későbbi) Oppianosz-kódexekben.

A kérdéskörhöz bőségesen találunk irodalmi forrásokat is, elmondható, hogy a bizánciakat általában jobban foglalkoztatta az állatok viselkedése, mint anatómiájuk vagy rendszerezésük. Manuél Philész (1275–1345) 2015 soros zoológiai jellegű tankölteménye – Peri zóón idiotétosz, azaz Az állatok tulajdonságairól – kétségkívül a legnagyobb szabású etológiai jellegű összefoglalás a bizánci tudós irodalomban. A mű címe azonos a Kr.u. III. században működött, görögül író római Claudius Aelianus – görögösen Klaudiosz Ailianosz – prózai művével, és tagadhatatlan, hogy Philész munkájának ez volt az egyik forrása. Ám a két mű közötti különbségek a formáról nem beszélve is szembeszökőek: Ailianosz műve tarka, sőt zagyva gyűjtemény, minden rendszer nélküli kompiláció, hiszen szerzője számos egzotikus – afrikai, indiai – állatról ír, jóllehet sose hagyta el Itália földjét. A mű egyébként teljességében nem is nevezhető etológiai jellegűnek, hiszen például rövid anatómiai ismertetések is olvashatóak benne (pl. a dromedárral kapcsolatban). Philész munkája bizonyos rendszer szerint csoportosítja az állatokat, így az első rész a szárnyasokról szól (peteina: 1–787 sor), kezdve a királyi madárral, a sassal, s végezve a méhekkel s egyéb szárnyas rovarokkal. Amit a sasról ír, az sem ailianoszi jellegű, hiszen ő mellőzi a mitológiai vonatkozásokat, viszont részletesen beszél a sasok ellenségeiről, pontosabban szólva megemlíti a sárkány félelmét ettől a hatalmas ragadozó madártól, s arról is szól, hogy a sasok nemcsak kacsákra, hanem az őzekre is vadásznak. Mindezt fennkölt, patetikus stílusban mutatja be a mű címzettjének, I. Mikhaél Palaiologosz császárnak. Meglepő szemléletességgel ír a négylábú, de szárnyas griffről (ez következik a sas után), jóllehet ilyen állat sose létezett (bizonyára a bizánci művészetben oly gyakran előforduló ábrázolások egyike alapján). Megjegyzendő, hogy egyes kéziratokban a szárnyasok sorát az indiai dikairosz-madár zárja.

Magától értetődő, hogy ha a szárnyasok sorát a „királyi” sas nyitotta meg – amely a Palaiologosz-címerben is szerepelt –, akkor a földi állatok (kherszaion) viselkedésének leírása (788–1520. sor) az oroszlánnal kezdődik, mely állat a császári jelképek között szintén jelentős volt. Külön szól a szerző a nőstényoroszlánról. Hosszan ír az elefántról, amelynek, mint erről már szóltunk, egy különálló 365 soros költeményt is szentelt. Részletesen szól az indiai egyszarvúról, a monokeroszról, majd arról elmélkedik – a monokeroszról mondottakat kiegészítve –, hogy miként keletkeznek az állatok szarvai. Ezt sajátos fiziológiai okokkal magyarázza, hogy ti. a szarvval bíró állatoknak a hasuk nagyon meleg, ez ingerli az agyi véredényeket, s ebből származik a szarvszerű kitüremkedés… A szarvak problémája annyira érdekli tudós költőnket, hogy még az indiai vadszamár szarvának is külön részt szentel a nagy költemény egészében (peri keratosz onagru). Az indiai állatokról szólva az antropomof onokentaurról, szamárkentaurról is szól (erről az alább tárgyalandó Phüsziologosz is ír). Az egzotikus négylábúakról szólva Ailianosz nyomán ő is beszél a katoblepszről (Ailianosznál katoblepon), rendkívül szemléletesen ábrázolva ezt a valóban ijesztő külsejű afrikai párosujjú patás állatot, az antilopféle gnút (Connochaetes taurinus gnu):

 

Mondják, van egy nagy elriasztó szörnyeteg, Nem szült vadabbat még a távol Libya, A termete a bősz bikához mérhető, Oroszlánnak van ily szilaj tekintete. Szemöldökének szőre sűrű rőt bozót, Szúrós szemével, mely kicsiny, mint borjúé, Az ég felé ő semmiképp se néz soha, Hanem csupán a földre bámul ostobán. Neveztetik e nagy barom Sunyitrinak. Egy irgalmatlan nagy dudor feszül fején, A szőr sörényként homlokára ráborul. Megpillantása már halálos rémület, És reszket az, ki arra jár, amerre ő. Az étele sok mérgező bolond gyökér, Mit más vadállat illetetlen otthagyott, Megérintésük ártalom halált hozó. E szörnyszülött felöklelőn sunyít feléd, Az üstökét ijesztően lengeti, Vadkan gyanánt a szőre felborzoltan áll, És óriási szája tárva ellened. Torkának undok dögletes lehellete Nehézszagú és vad morgással árad az, E rémes ajk, ha élőlényre ráharap. Az átkos véget ér, és hirtelen zuhan A kínhalálnak értelmetlen mélyibe. (Karsai Orsolya fordítása)

 

Mondottuk, hogy a leírás egynémely fantasztikus vonása ellenére is rendkívül szemléletes, mintha Philész személyes tapasztalatból ismerte volna ezt az állatot, melyről egyébként Plinius azt írja, hogy Nyugat-Aethiopiában él. Plinius leírása alapján azonosította a gnúval Georges Cuvier francia zoológus és őslénybúvár 1827-ben. Nos, a különféle ókori források mind olyan szerzőig vezethetők vissza, aki valóban ismerte ezt a furcsa antilopfajt. II. Iuba – ez az ókori tudós, akit Kr.e. 25-ben Numidia és Mauretania királyává tett Iulius Caesar – Libüka című munkájában, amely sajnos elveszett, így csak hivatkozásból ismert, leírja az általa ismert Afrika föld- és természetrajzi viszonyait.

Szemléletesen mutatja be szerzőnk, hogy miként úsznak a farkasok a folyóban, hogyan védekeznek a bikák szarvainak öklelésével szemben, sőt azt is megtudjuk, hogy gyorsan múlik ki, ha megeszi a farkasölő (lükoktonon) nevű növényt. Akár a hellenisztikus-római állattani írók, ő is a színűket változtató állatok közt említi a kaméleont és a tarandoszt (Rangifer tarandus, rénszarvas), továbbá azt a már Arisztotelész által megcáfolt hiedelmet, hogy a hiénák változtatják nemüket. A mű utolsó része a vízi állatokról (enhüdra) szól, köztük meleg szavakkal ecseteli a delfinek utódaikról való gondoskodását s csapatokba verődő fegyelmezett vonulásukat a vizekben…

Philész költeményének utóéletéről itt most csak annyit, hogy a város elfoglalása után nyolcvan esztendővel Arszeniosz, a peloponészoszi kikötőváros, Monembaszia érseke a hatalmas német-római császárhoz, V. Károlyhoz 1533-ban írott ajánlásával küld neki egy példányt a Peri zóón idiotétoszból, lelkes sorokkal méltatva a mű jelentőségét, melyet összevet Oppianosznak a halászatról szóló költeményével, elemezve a költemény egyes általa fontosnak tartott megállapításait.

Bár Philész munkája a legterjedelmesebb ebben a témakörben, de más szerzőknél is bőségesen találunk adatokat az állatok viselkedésével kapcsolatban, akár a könnyen megfigyelhető, Bizáncban honos vadakról és háziállatokról van szó, akár egzotikus lényekről. Néhány különleges állati tulajdonságról szinte minden zoológiával foglalkozó szerző megemlékezik. Ilyen például az állatok öngyógyító képessége. Az ma is közismert, hogy a kutyák bizonyos füveket esznek betegségek ellen, de a bizánciak egész listát gyűjtöttek össze hasonlóképpen viselkedő állatokról. Lenyűgözte őket a természet tökéletessége: az állatok kölykeik iránti szeretete, a kifinomult módszerek, melyekkel élelmüket megszerzik, csakúgy, mint anatómiai felépítésük tökéletessége, hiszen a természetben Isten végtelen bölcsességét és szeretetét csodálták meg, aki az értelmetlen állatokról is gondoskodik.

Az állatokat szívesen ruházták fel emberi tulajdonságokkal, jellemvonásokkal, ebben még tanult teológusok sem láttak semmi kivetnivalót. Baszileiosz – Nagy Szent Vazul – a Teremtés Könyvéhez írt magyarázataiban sokat foglalkozik az állatok viselkedésével, szavait a józan, mindennapi tapasztalatra alapozza, de ez nem akadályozza meg abban, hogy az állatoknak nagyon is emberi viselkedést tulajdonítson. Leírja, hogy a Teremtő nemcsak testet adott az állatoknak, hanem fizikai jellegzetességeikhez illő, különböző temperamentumot is: így higgadt az ökör, buta a disznó, buja a ló, ravasz a róka, félénk a szarvas, féktelen és szeszélyes a párduc.

A bizánciakat nagyon érdekelték az állatok egymás közötti kapcsolatai is, az állatok családi élete. A háziállatok kapcsolatait a mindennapi tapasztalatból jól ismerték, bár a vadállatok esetén már sok téves elképzelés is elterjedt volt. Az állatok családi kapcsolatait is teljesen antropomorf módon kezelték, például feltételezték, hogy az állatok is ismerik a házasságtörés fogalmát. Gázai Timotheosz leírja, hogy a nőstényoroszlán elrejtőzik, ha kölyköt szült a párductól, mert a hímoroszlán megölné őket büntetésből. A történet valóságmagja az, hogy ha új hím veszi át az irányítást az oroszláncsaládban, megöli elődje kölykeit. Eusztathiosz (Hex. 726.o.) hasonlót ír a krokodilról is. Ezek a történetek szinte állatmesébe illőek. Feltételezték, hogy a vad, az ember számára visszataszító állatok családi élete is visszataszító, így általános hiedelem volt, hogy a vipera nősténye párosodás után megöli a hímet, és a kölykeik szülés közben megölik anyjukat. Úgy vélik – ez a tévhit is az antikvitásig megy vissza, nem bizánci hagyomány –, hogy a nőstényoroszlán csak egyszer szül, mert kölyke karmaival szétmarcangolja az anyaméhet. Más esetekben egy-egy állatfaj különleges hűségét, családjához való ragaszkodást emelték ki.

Ezeknél a meséknél józanabb megfigyelésekkel is találkozhatunk bizánci szerzőknél. Baszileiosz a következőket írja az állatok kölykeik iránti szeretetéről:

 

(IX. 84.) Gyermekek, szeressétek apátokat, szülők, ne haragudjatok gyermekeitekre. Nem ezt mondja a természet is? Nem újdonságra buzdít Pál, hanem a természet kötelékeit fűzi össze. Ha a nőstényoroszlán szereti a tőle születetteket, és a farkas harcol kölykeiért, mit mondjon az ember, aki bár hallja a parancsot, eltorzítja a természetet: a gyermek nem tiszteli apja öregségét, és az apa második házassága kedvéért megfeledkezik korábbi gyermekeiről. Rendkívüli a vadállatokban a gyermekek és a szülők kölcsönös szeretete, mivel a teremtő Isten az értelem hiányát az érzékszervek bőségével enyhítette. Ezért van, hogy ezernyi állat közt a karámból kiugrott bárány az anyja színét és hangját felismeri, és hozzá siet, keresi a tej megszokott forrását. És ha az anyja tőgye szegényebb, azzal megelégszik, elfut a sok tejtől elnehezedő tőgy mellett. És az anya is ezer bárány közt nem felismeri az övét? Pedig egy a hang, ugyanaz a szín, és a többihez hasonló a szag, ami a mi szaglószervünket éri, hanem mégis van nekik valamilyen, a mi érzékelésünknél élesebb érzékszervük, aminek a segítségével mindegyik képes az övéit felismerni.

 

A különböző állatfajok viszonyát a szimpátia és antipátia fogalmai alapján vizsgálták. Számontartották, hogy az egyes ragadozók milyen állatokra vadásznak, vagy mely állatok védekeznek sikeresen támadóik ellen. Gázai Timotheosz megjegyzi egy már idézett helyen, hogy a róka hiába próbálja elejteni a sünt. Néha bonyolultabb, például szimbiózis jellegű kapcsolatokat is leírnak, például ugyanez a szerző tesz említést a krokodilok bőrét tisztogató trokhilosz-madárról. Nagyon érdekelte a bizánci írókat, hogy melyek azok az állatok, melyek antipátiával viseltetnek egymás iránt – még akkor is, ha esetleg nem is kell félniük a másiktól. Manuél Philész egy teljes, 45 soros költeményt szentel ennek a kérdésnek:

 

Manuél Philész

Az állatok egymás között való gyűlöletéről

Gyűlöli tehát a muréna a polipot, rettegnek a polipok a folyami ráktól, a rák viszont a murénára haragszik, és a teknősbékákkal ellentétben áll a fogolymadár.

[…] Nagy haragban vannak a szárcsákkal a hosszúlábú gólyák, és a lassúröptű harisok. A gém gyűlöli a fehér sirályokat, a bíborpacsirta pedig minden kistengelicét, a pelikánt a fürj, és a nyulak a kutyát, a vadgalambok a rókát, a róka természettől ellenségnek ismeri a szárazföldön élő sünt. A viharmadarak pedig ellenségesek a baglyokkal. A holló gyűlöli a kánya ivadékát, […] és a vadgalamb a pürallisz galambot, a vadgalambot a khloreusz madár, azt pedig a holló. A sárkánykígyó a hattyútól, a nagy sastól pedig a saskeselyű fél.

 

És így folytatódik a vers még hosszasan. Ha kevésbé részletesen is, de más szerzők is közölnek hasonló listákat, például gázai Timotheosz egy korábban már idézett részletében.

Az utolsó szempont, mely alapján vizsgálni lehet az állatok viselkedését, az az állatok viszonyulása az emberhez. Itt először a háziállatokra kell gondolnunk, azon belül is a kutyára. A többi háziállatnak az emberrel való kapcsolatával sokkal kevesebbet foglalkoztak. A kutyáknak sok hasznos képességét tartották számon, mint arról már a korábbi fejezetekben szó esett, elsősorban mégis hűségükért csodálták ezeket az állatokat. Baszileiosz a következőképp ír a kutyákról:

 

(84.) A jótettekről megemlékező állat kit nem szégyenít meg a jótevőik iránt hálátlanok közül? Hiszen a sivatagban megölt gazdáiról sok kutya utánahalva emlékezik meg. És egyesek forró szenvedélyben a gyilkosokat keresők vezetői lettek, és elérték, hogy törvény elé kerüljenek a gonosztevők. Mit mondjunk azokról, akik az őket teremtő és tápláló Urat nemcsak, hogy nem szeretik, hanem olyan barátaik vannak, akik az Istennel szemben igazságtalanságokat beszélnek, és ezek asztalához ülnek, és maga az étel mellett az étel ajándékozóját érő istenkáromlást eltűrik?

 

Ami az ember és a vadállatok viszonyát illeti, ez a kapcsolat ritkán volt békés. A vadon élő állatokat leginkább vadászatuk közben ismerték meg, de azt is jól tudták, mely vadak veszedelmesek az emberre, melyektől kell óvakodni. A vadállatok és emberek barátságáról szóló történetek szépek, ám legendák, és nem megfigyelésen alapulnak. A következőkben egy ilyen történetet idézünk. Szerzője, Jóannész Moszkhosz kilikiai származású volt, 540 körül született, és 634-ben halt meg. Ez a szerzetes sok palesztinai, szír, egyiptomi kolostort, szerzetesközösséget látogatott meg. Miután az arabok elfoglalták Jeruzsálemet, Konstantinápolyba menekült, és mint Jeruzsálem száműzött pátriárkája halt meg. Leimón: Rét címmel írt egy kis művet, melyben szerzetesekről, remetékről szóló épületes anekdotákat gyűjtött össze. Az egyik történetben azt írja le, hogyan szelídített meg egy idős szerzetes egy oroszlánt:

 

Az oroszlán

Mintegy mérföldnyire a Jordán szent folyamától van a kolostor, melyet Szent Geraszimosz apáténak mondanak. Mikor ebbe a kolostorba érkeztünk, az ott üldögélő atyák elmeséltek nekünk egy történetet a szentről. A szent egyszer a Jordán partján sétálgatott, és találkozott egy oroszlánnal, amely keservesen vonyított a lába miatt. Ugyanis a nádból egy tövis belefúródott, bedagadt a lába és tele volt gennyel. Ahogy az oroszlán észrevette az öreget, odament hozzá, és megmutatta neki a tövistől bedagadt lábát, bőgött, és valamiképp kérlelte, hogy gyógyítsa meg. Látta az öreg, hogy milyen nagy szükségben van, leült mellé, fogta a lábát, felvágta és kiszedte a tövist a sok gennyel együtt, szépen kitisztította a sebet, bekötötte a lábát és elengedte. Az oroszlán meggyógyulva sem hagyta magára az öreget, hanem akár egy közeli tanítványa, ahova csak ment, követte őt, úgyhogy az öreg nagyon megcsodálta, mekkora nemeslelkűség van a vadállatban. Akkortól fogva az öreg táplálta őt, odavetve neki kenyeret és babot.

A kolostornak volt egy szamara, a víz miatt. Ugyanis a szent Jordán vizét itták, és a folyó a kolostortól egy római mérföldnyire volt. Szokásává vált az atyáknak, hogy a szamarat az oroszlánra bízták, hogy terelgesse azt a Szent Jordán partján. Egy napon a szamár, mikor az oroszlán legeltette, nem kis távolságra elkószált tőle. És ekkor tevekaraván jött arra Arábiából, meglátták a szamarat, elkapták, és elvitték magukkal. Az oroszlán pedig, hogy elvesztette a szamarat, nagyon szomorúan ment vissza a kolostorba, és lesütötte a szemét Geraszimosz apát előtt. Az apát azt gondolta, hogy az oroszlán megette a szamarat, és azt mondta neki:

– Hol a szamár? – Az pedig, akárcsak egy ember, állt és lecsüggesztette a fejét. Azt mondta erre az öreg:

– Megetted? Megátkoz az Úr. Amit csak a szamár csinált, ezentúl te fogod csinálni.

Attól fogva az oroszlán cipelte a málhakosarat, amiben négy korsó volt, és hordta a vizet.

Egyszer egy katona jött az öreghez imádkozni, meglátta a vizet hordó oroszlánt, és megtudva az okot, nagyon megsajnálta ót. Adott három nomiszmát az öregnek, hogy vegyen szamarat a vízhordáshoz, az oroszlánt pedig szabadítsa meg ettől a kötelezettségétől. Idővel azután, hogy az oroszlán megszabadult, a tevés, aki elvette a szamarat, újra a szent városba érkezett, hogy gabonát kínáljon eladásra, és vele volt a szamár is. Mikor átkelt a szent Jordánon, véletlenül összetalálkozott az oroszlánnal. Amint meglátta, elengedte a tevéit és elfutott. Az oroszlán pedig ráismert a szamárra, odafutott hozzá, szájával, ahogy szokta, elkapta a kötőféket, magával húzta azt, meg a három tevét is. Örömében ordított, hogy megtalálta az elveszett szamarat, és sietett az öreghez. Az öreg eddig azt hitte, hogy az oroszlán megette a szamarat, akkor viszont rájött, hogy alaptalanul hibáztatta az oroszlánt. Az oroszlánnak a Jordanész nevet adta. Az állat öt évnyi időt töltött az öreggel a kolostorba, és elválaszthatatlan volt tőle.

Aztán, amikor Geraszimosz apát megtért az Úrhoz, és az atyák eltemették, az oroszlán éppen nem volt a kolostorban. Kis idő múltán megérkezett, és kereste az öreget. A tanítványa és Szabbatiosz apát meglátva őt, azt mondták neki:

– Jordanész, a mi öregünk árván hagyott minket, és megtért az Úrhoz, hanem most gyere és egyél!

De az oroszlán nem akart enni, szemeit folyton erre-arra forgatta, hogy lássa az ő öregjét. Nagyokat bődült, és nem bírta elviselni az elvesztését. Látván ezt Szabbatiosz apát és a többi atyák, megsimogatták a hátát, és vigasztalták.

– Elment az öreg az Úrhoz, és elhagyott minket.

De hiába magyarázták neki, nem tudták rávenni, hogy abbahagyja a bőgést és siránkozást, sőt minél inkább igyekeztek szavaikkal megnyugtatni és lecsillapítani, annál inkább folytatta az ordítást, annál hangosabban üvöltötte gyászdalát, hangjával, arcával, szemeivel fejezte ki a bánatot, ami hatalmába kerítette, mivel nem láthatta az öreget. Akkor így szólt hozzá Szabbatiosz apát:

– Mivel nem hiszel nekünk, gyere velem, és megmutatom neked, hol nyugszik az öreg.

És odavezette őt, ahová az öreget eltemették. A templomtól mintegy fél mérföldnyire volt a hely. Szabbatiosz apát megállt Geraszimosz apát sírja mellett, és azt mondta az oroszlánnak:

– Íme a mi öregünk. – és Szabbatiosz apát térdet hajtott. Ahogy látta ezt az oroszlán, bánat fogta el, nagyot bődült és fejét hevesen a földhöz verve elpusztult az öreg sírja mellett.

Mindez nem azért történt, mintha az oroszlánnak értelmes lelke lett volna, hanem mert az Isten meg akarta dicsőíteni az Őt dicsőítőket, nem csupán életükben, hanem haláluk után is, és megmutatni, hogyan engedelmeskedtek az állatok Ádámnak, mielőtt még megszegte a parancsot, és elvesztette a Paradicsom gyönyörűségét.

 

A történetnek manapság inkább egy korábbi, kegyetlenebb verziója ismert, melyet többek között Ailianosz (7. 48.) is megírt. Ennek hőse Androklosz, a kegyetlen urától megszökött rabszolga, aki ugyanúgy gyógyítja meg a sérült oroszlánt, mint Geraszimosz. Androkloszt elfogják, és büntetésként a vadállatok elé vetik, és ott az arénában találkozik újra oroszlánjával, az felismeri, és nem bántja. A császár meghallva a csodálatos történetet, mindkettőjüket, az oroszlánt és Androkloszt is szabadon bocsátja. A keresztény legendárium hasonló történeteiben a tanulság nem csupán morális, hanem vallási is, mint Moszkhosz írja, ember és állat különös barátságában tapasztalhatjuk meg, milyen volt a világ a bűnbeesés előtt. Több hasonló keresztény történetet ismerünk, így például Szent Jeromos írja le, hogyan táplálta a két thébai szerzetest, remete Szent Antalt és Szent Pált egy varjú. Geraszimosz történetéhez hasonlítható a szép középkori legenda Assissi Szent Ferencről, aki megtérítette a vérszomjas gubbioi farkast, és rávette, hogy ne háborgassa többet a környékbelieket, ehelyett a farkas a kolduló szerzetesek életmódját választja. Figyelemreméltó, hogy Moszkhosz mennyire vigyáz, nehogy eretnekséget állítson, felhívja ugyanis a figyelmet arra, hogy a történetnek nem az a mondanivalója, hogy az állatoknak emberhez hasonló lelkük van.

Ez a történet átvezet a következő témakörhöz, az állatmeséhez. Ha ugyanis az állatok emberi tulajdonságokkal bírhatnak, miért ne jeleníthetnénk meg emberi tulajdonságokat állatalakban? Nagyon gazdag, színes és képszerű a bizánci népies állatmese-irodalom, ám a benne szereplő állatok jellemvonásai nem annyira az illető állatfajokra jellemzők, hanem inkább a társadalom egyes, természetesen többé-kevésbé kigúnyolt alakjaira vagy szituációira. A legszínesebbek között is kiemelkedik az ún. Pulologosz („Madártudós”), amely talán abban az időben született, mikor a keresztesek megszállva tartották Konstantinápolyt, s a bizánci világ központja a kis-ázsiai Nikaiai császárság volt (1205–1261). A mű főhőse a madarak királya, a sas, aki fia esküvőjére az egész madárvilágot meghívja, ám a békés, szép ünneplés helyett az együttlét csúnya viszálykodássá fajul, még a látszólag rokon fajok, például a kócsag és a daru is kemény szavakkal ócsárolják egymást, nem beszélve olyan ellenségekről, mint a bagoly és a fürj. A kölcsönös, hosszú vádaskodásból csak néhány sort idézünk, érzékeltetve a szócsata hangnemét, amely telve van különböző, egyáltalán nem a madarak, hanem inkább az emberekre, sőt, az egymás mellett kényszerből élő népekre való nyílt célzásokkal.

 

A bagoly a fürjet meggyalázni nekilát. Szeme rőten felparázslik: »Most megnézlek jól, meg én!« Fejét rázza, hajtogatja, és a nyelve így pörög: »Itt a lagzin forgolódván rád pislantok fürjmadár, s látom menten: kisfejű vagy, nagyfarú vagy, szörnyű rút, szedte-vedte tarka-barka, s lábad mocskos fekete, röpdösöl, mint a jégeső és hullasz, mint a selyemgubó, szőlősgazda kis pulyája eltaposhat, ahol ér, megfüstöltek számtalanszor, hogyha rákerült a sor, és utazgatsz, ó utazgatsz, a kazárok földje vár, rád tekintek, s kicsi híja: fulladok, felfordulok.«

 

Ám a fürj sem hagyja magát, s még hosszabban, merészebben támadja a baglyot, elmesélve, hogy azért olyan pisze a bagoly orra, mert a pópáné kiseprűzte az előcsarnokból, majd így folytatja:

 

Ornátust öltött a pópa, gyorsan zsolozmázni ment, s megnyitván a zárkaajtót, engedé, hogy elszelelj, fürkész, kurkász a pópáné, és te futsz, rejtekezel, nappal eltűnsz, s éjszakánként bujdokolva menekülsz.

 

A gyalázó beszéd befejezéseként így jellemzi a fürj sajátmagát:

 

Színigaz kicsinyke, félénk, semmi kis madár vagyok, nem beszélős és szerényke, s nem tudok nagyon sokat, szőlőskertben csipegetve kárt azért sosem teszek, szőlősgazda szőlejében bizton telhet tőke, fürt, s mégis űznek, megsebeznek, én szegény földhözragadt. S te, szamarak vidítója, még te mocskolsz engemet? (Gyóni Mátyás és Nemes Nagy Ágnes fordítása)

 

Ennél a 670 rímtelen sorból álló versnél jóval hosszabb az 1082 soros Diégészisz tón tetrapodón zóón történet a négylábú állatokról. Ez is békésen kezdődik, de a vége már tragikusabb, mint az előzőé. Arról szól ugyanis ez a költemény, hogy a két leghatalmasabb négylábú állat, az oroszlán és az elefánt elnökletével, a két miniszter – a párduc és a leopárd – jelenlétében üléseznek az állatok. A cél az örök béke megteremtése az állatok között. Ennek az lehetne a záloga – legalábbis az elnöklő oroszlán szerint –, ha mindegyik állatfaj előadja a panaszát. Ám szörnyű veszekedés támad, a békesség helyett – ahogy mondani szokás – egymás torkának esnek, így például a macska megtámadja az egérkét, az viszont segítségül hívja a kutyust. Végül szörnyű „bunyó” támad. Hadd idézzünk a végkifejletből néhány sor.

 

Hős oroszlán őfelsége szökkent talpra legelőbb, bivalytehén állt előtte; behabzsolta s visszaült. Mikor ezt jól szemrevette, nagyot bődült az ökör, hős oroszlán őfelsége trónja beléreszketett; »Nézzétek a nagy hazugot, lelke aljáig sötét eskübontót, csatakezdőt, álnokul fogadkozót! Ez király? Ez uralkodó? Kényúr, zsarnok, semmi más, mert a harcot ő éleszti és a békét megtöri! Hiszen hogyha felség volt, mint ahogy azt bömböli, béke mellett döntött volna, s nem támadna gyilkolás. De mivel ő gonosztevő, bajkeverő, szószegő: nosza vessük rá magunkat, apró és nagy mind elő! Vesszen el a békét bontó, népét rontó bömbölő!« Akkor fejét szügyig szegte, és nekirugaszkodott, villás szarvát fölemelte, és hatalmasat döfött; eltalálta az oroszlán hasa kerek közepét, és miképpen érdemelte, kiontotta rút belét. (Gyóni Mátyás és Weöres Sándor fordítása)

 

Magától értetődően a bizánciak világában oly nagy szerepet játszó szamár is több állattörténetben előfordul, nemcsak az előbb említett, négylábúakról szóló elbeszélésben, hanem két verses történetben is. Az egyik címe szerint „szünaxarion”, ami már megnevezésében is utal szimbolikus jellegére, hiszen a szünaxarion szent legendát jelent. A történet többi szereplője a szegény csacsi társai, a farkas és a róka is nyilvánvalóan a bizánci társadalom bizonyos jellegzetes alakjait testesítik meg.

A macska meg az egér is visszatérő alakjai ezeknek a történeteknek. Egy késői, XVI. századi vatikáni kéziratban (gr. 1139) megőrzött „Ho katosz kai hoi pontikoi” – A macska és az egerek – mellett említésre méltó a pszeudo-homéroszi Békaegérharc című eposzparódia bizánci párja, a XIII. század első felében élt Theodórosz Prodromosz párbeszédes formában megírt Katomüomakhia, azaz Macskaegérháború című műve, mely tragédiaparódia, a klasszikus görög tragédia minden kellékével. Utolsó jelenetéből idézzük a hírnök, egy kisegér jelenetének részletét:

 

Amint tehát a rettentő gyilkos csatát Mi jólkitervelt támadással indítánk, Először elhullt népünk választott feje: Morzsátnyaló, a hős, majd Sonkatolvaj is, Utánunk meg a jó uram vitéz fia. A szíve fájó szenvedéssel vérzett, Midőn meghalni látta kedves magzatát. S alájarendelt harcosit bíztatva ő Támadta bőszen undok Mindentfelfalót, Rettenthetetlen bátorsággal tört reá, De éppen a kellő pillanatban pontosan, Míg szemben álltak mozdulatlan rendben ők, A háztetőről nagy hasábfa hullt alá, Évszázados, vén, ősidőktől korhadó, Gerince táján eltalálta hirtelen, És összezúzta Macskahős sötét agyát… (Karsay Orsolya fordítása)

 

Meg kell még említenem az Opszarologoszt, a „Haltudóst”, melynek hőse a cet, úgy bünteti meg az ellene lázadó tzérost, a makrélát, hogy levágja lelógó bajuszát.

Végezetül még egy állatmese-gyűjteményről kell beszélni, amely noha nem eredeti bizánci alkotás, nagy világirodalmi jelentőséggel bír. Szümeon Széth, a XI. század második felében működő orvos, I. Alexiosz császár felkérésére fordított le arabból egy mesegyűjteményt, mely görögül a Sztephanitész és Ikhnelatész címet kapta a mesékben szereplő oroszlánkirály két sakálminiszteréről. Az állati és emberi szereplőket egyaránt felvonultató gyűjtemény eredetét nem az araboknál kell keresni, hanem szanszkrit nyelven íródott Indiában Pancsatantra címen. A VI. században egy perzsa orvos fordította le pehlevi nyelvre, ebből a kiadásból készült a szír, majd arab fordítás, ez utóbbi Kalilah va Dimnah címen vált híressé. Ezt ültette át görögre Szümeon Széth. Maga a mesegyűjtemény, melyet tekinthetünk állatmese formájában megírt királytükörnek is, józan erkölcsi elveivel, néha kissé cinikus tanulságaival nagyon távol áll a hivatalos bizánci etikától, és ezen Széth nem próbált változtatni. Már a mű első soraiban olvashatjuk, hogy a boldogságnak három forrása van: független vagyon, jó hírnév, siker. Ezekhez négy út vezet: a törvényes vagyonszerzés, tulajdonunk helyes igazgatása, bőkezűség a szegények irányában, és a bűn kerülése.

 

III. rész
 Teológia és zoológia

A bizánciak értékrendjét – magától értetődően – a Szentírás határozta meg. Az Ószövetséget nyilvánvalóan nem eredetiben olvasták, hanem abban a fordításban, amelyet Septuaginta néven ismerünk: ezt az Alexandria melletti Pharosz szigetén készítette hetven görög műveltségű héber tudós II. Ptolemaiosz Philadelphosz (†Kr.e. 246/247) idején a nagyszámú alexandriai zsidó diaszpóra számára, akik már teljesen elgörögösödvén, nem ismerték őseik nyelvét. A fordítás nem törekedett a zsidó szent szövegek betű szerinti visszaadására, hanem annak szellemiségét kívánta átültetni, megőrizni a hellénné vált zsidóság számára. Így azután az ószövetségi Szentírás alapját adó Teremtés Könyve: Beresit („Kezdetben”), görögül Geneszisz lett. Midőn a fordítóknak azt a kifejezést kellett átültetniük héberből görögbe, mellyel maga az Úr „minősíti”, értékeli az általa létrehozott Mindenséget, annak szépségével, végtelen gazdagságával, nyüzsgő, ezerarcú életével együtt, a fordítás azt írja, hogy a Teremtő megállapította, „hoti kalon” az, amit alkotott. A kalosz (kalon) szinte lefordíthatatlanul gazdag jelentéssel bíró görög kifejezés, mert egyszerre jelenti a látható, külső, kézzelfogható szépséget, s a belső értéket, a jóságot, a hiánytalan teljességet…

Ebben a szellemben születtek a bizánci világban a Geneszisz részletes kifejtései, az ún. Hexaémeronok, vagyis a Teremtés hat napjához fűződő magyarázatok, amelyekben természetesen különleges szerep jutott az élővilág, elsősorban az állatok teremtésére, gazdagságára, az általuk megnyilatkozó isteni bölcsességre vonatkozó vélekedéseknek. Az állatvilág életében kimutatható törvényszerűségeknek, azok rejtett okainak magyarázatára, a „biodiverzitás” kifejezésének bemutatására a Teremtés jeleneteinek előadása nyújtotta a legkínálkozóbb lehetőséget. A művészi megjelenítést illetően a fennmaradt bizánci emlékanyagban a meglehetősen szűkszavú monreálei XIII. századi mozaikokon kívül a téma viszonylag leggazdagabb megjelenítése a XIII. század közepén készült velencei, a San Marco székesegyház előcsarnokának mennyezetét díszítő mozaikoknak köszönhető. Ezek a remekművek – a kutatás nézete szerint – a VI. századi ún. Cotton-Biblia (London, British Library) miniatúráira vezethetőek vissza, az ősképek tehát még az ókor és a középkor határán keletkeztek. Az egész teremtéstörténet egy monumentális körbe van beleillesztve, amely három gyűrűre oszlik. Az állatok teremtése (v.ö. Ter. 1. 20–24.) a középső gyűrűben helyezkedik el: az egyik kompozíció a vízben úszó állatokat, s a felettük repdeső madarakat mutatja be, a másikon a szárazföldi állatok láthatóak, egymás fölötti sorokban elhelyezkedve – az utóbbiak előtt, mint Démiurgosz a Teremtő Krisztus áll, aki jobbját előrenyújtva hozza létre páronként az állatok sokaságát. Az előbbi kompozícióra a mozgalmasság jellemző: a légben szárnyaló madarak többé-kevésbé jól azonosítható madárfajok: a bal oldaliak víziszárnyasok, a jobb oldaliak közül kiemelkedik egy hatalmas kiterjesztett szárnyú bagoly; az alant nyüzsgő vízi lények taxonómiailag kevésbé pontosak (rendszertani értékük jóval alatta marad a híres pompeii tengeri mozaik állatainak), középütt egy hatalmas fogascsőrű, aranyfoltos testű vízi sárkány úszik. Zoológiai szempontból sikerültebbek a szárazföldi állatok képei: ezeket párosával teremtette az Úr: a felső és középső sorokat javarészt a patások foglalják el. Sajátos az alsó sor faunájának összetétele, ugyanis ez az oroszlánokkal kezdődik (a nőstény éppolyan sörényes, mint a hím), az elefántokkal folytatódik, s a madarakkal, a dromedárral, illetve a szamarakkal fejeződik be. Hasonló stílusúak a legkülső körben azok az állatok, amelyek abban a jelenetben szerepelnek, melynek témája: Ádám nevet ad az állatoknak (Ter. II. 19). Ez utóbbi jelenet látható a 400 körül készült ún. Carrand-diptychon egyik oldalán is (Firenze, Bargello), melyen az első embert körülvevő állatok kitűnő realizmussal vannak ábrázolva. A diptychon másik oldalán Pál apostol máltai jelenete látható, amelyben (az Ap. Csel. 28,3 szerint) Pál lerázott magáról egy mérgeskígyót, mert mint a küroszi Theodorétosz mondja (Quaest. in Genesim I.18. Patr. Graec. 80, 978), akik olyan ártatlanok, mint Ádám a bűnbeesés előtt volt, annak nem ártanak a vadállatok. Ember és állat összetartozásának sajátos kifejezése a Székesegyház másik mozaikciklusa, amely a Noé bárkája témakört ábrázolja. Mert bár az Ószövetség szerint az Istent felháborította a világ bűnössége (Ter. 6. 7.), ám Noé igaz volta kiáradt az őt körülvevő állatokra is, s ezért megparancsolta neki, hogy „minden állatból hetet-hetet vígy bé, hímet és nőstényt […] az ég madaraiból is hetet-hetet, hogy azoknak magvuk maradjon” (Ter.7,4). Ezek ábrázolásai mind művészileg, mind pedig taxonómiai szempontból különösen figyelemreméltóak. A kettesével felsorakozó madarak közül főként a pelikánpár ábrázolása megkapóan természethű, jóllehet a fentebb idézett Ornithiaka-parafrázis illusztrációktól eltér. Azokon, főként a korai Bécsi Kódexben látható miniatúrán (fol. 479v) – a miniatúra finomabb részletkidolgozási lehetőségei miatt is – a madár tollazata puhább, viszont hatalmas csőre inkább stilizált. Az állatok viselkedésének ábrázolása szempontjából kitűnően sikerültek a bárka közelében ábrázolt stilizált sziklák között ugráló rókák, párducok párosa, a dámvadak, a nyulak képei. Joggal tételezhetjük fel, hogy mindezeknek az ábrázolásoknak az őstípusát azóta elpusztult kora bizánci állattani jellegű kódexek képei alkották.

A teológiai irodalomban is több Hexaémeron maradt ránk, melyek több-kevesebb részletességgel beszélnek az állatvilág csodáiról. Gondolatmenetük szerint a természetben figyelhetjük meg legjobban Isten gondoskodását teremtményeiről, a Teremtés tökéletességét. Baszileiosz a teremtés hat napjához írt Homiliáiban, szentbeszédeiben főleg ezt a tökéletességet hangsúlyozza. A beszéd egyik vezérfonala szerint az értelmetlen állatok gyakran az erények olyan fokáról tesznek tanúságot, hogy az emberek is példát vehetnének róluk. Georgiosz Piszidész, a VII századi költő verses Hexaémeronjából már idéztünk néhány, a selyemhernyóra vonatkozó adatot. Az ő fejtegetéseiben – mely tulajdonképpen csak költői kérdések hosszú és monoton sorából áll – elsősorban az állatok öntudatlan bölcsességére fekteti a hangsúlyt, akik a tudós embereket is megszégyenítik. Eusztathiosz, antiokhiai püspök a Teremtés hat napjához írt kommentárjában sokkal rendszertelenebbül adja elő mondanivalóját, a szövegben alig utal valami arra, hogy éppen egy teológiai művet olvasunk, a szerző ugyanis állattani érdekességeket sorol fel, általában mindenféle magyarázat nélkül. Nyilván úgy gondolta, hogy az olvasó csupán ezeket a színes történeteket olvasva elgondolkozik a Teremtés végtelen nagyszerűségéről. Bizonyos rendszer mégis megfigyelhető, bár nem a teológiai gondolatmenetben, hanem állattani szempontból. Erre utal például, hogy az ötödik nap, tehát a madarak és halak teremtése kapcsán először megindokolja, hogy kerül egymás mellé ez a két különböző állatcsoport. Ugyanazt a magyarázatot adja, mint Baszileiosz: a halak és a madarak is úszva mozognak, csak az egyik a vízben, a másik a levegőben. Beszél a halak élőhelyeiről: tengerek, folyók, mocsarak, és partok lakói egyaránt lehetnek. Szól néhány közös sajátságukról, mint a kopoltyús légzés, illetve ír a táplálkozásukról. Megemlíti, hogy a „halak” közé kell értenünk valamennyi vízi állatot. Ezután kezd beszélni az egyes fajokról, ahol szó esik halakról, polipokról, krokodilról, vagy éppen a vízilóról.

E három mű nagyon különböző, nemcsak műfajában, de szerzőjük felkészültségében és tudományos szemléletében is, mégis legfontosabb gondolataik hasonlóak. Mindnyájan hangsúlyozzák, mennyire tökéletes az állatok testfelépítése, mennyire megfelel a fajok életmódjának. Baszileiosz így ír:

 

(IX. 5.) Hosszú a teve nyaka, hogy a lábaival azonos hosszúságú legyen, és elérje a legelőt, amin él. Rövid és vállai közé húzott nyaka van a medvének, az oroszlánnak, a tigrisnek és a többi ugyanilyen típusú állatnak, mert nem a fűből van a táplálékuk, és így nem szükséges a földre hajolniuk, minthogy ragadozók, és megelégszenek az állati zsákmánnyal.

Mire való az elefánt ormánya? Mivel nagy állat, sőt a szárazföldi állatok közül a legnagyobb, hogy az eléje kerülő állatokban rémületet keltsen, szükségszerű, hogy a teste húsos és megtermett legyen. Ha nagy és a lábaihoz mérhető nyak volna ráhelyezve, nehezen tudna bánni vele, túl nagy súlya miatt minduntalan lekókadna. Most viszont a feje kevés nyakcsigolyával van a hátához rögzítve, viszont van ormánya, mely a nyakat pótolja. Ezzel nyúl az élelemért, ezzel szívja fel az italt. Ezen kívül az elefántnak a lábai is tagolatlanok, mint az egybe kapcsolt oszlopok, a súlyt alátámasztják. Mert ha szivacsosak és hajlékonyak volnának a végtagjai, folyamatosan meghajolnának, mivel nem volnának elégségesek a letérdelő és felkelő állat tömegének megtartásához. Most viszont rövid bokák illeszkednek alul az elefánt lábaihoz. Sem térdhajlításra, sem térdelésre nem megfelelő.

[…] Ezért lett szükség az egész a lábáig leérő ormányra. Nem láttad még a háborúkban, hogy mint valamely élő ostromtornyok vezetik a phalanxot? Hogy mint hús alkotta hegyek, feltartóztathatatlan támadásukkal áttörik az ellenség zárt hadrendjét. Ha nem volnának ezekhez illőek a lenti testrészei, nem sok ideig tartana ki az állat. Most viszont egyesek tanúsítják, hogy 30 évet és ennél még többet is él az elefánt. Ezért összetömörítettek, és nem tagoltak a testrészei. A táplálékot a földről, ahogy mondtuk, az ormány emeli a magasba, ami kígyó alakú és természeténél fogva hajlékony. Így igaz az az állítás, hogy a teremtményekben nem találhatunk semmit, ami túl sok volna, vagy éppen hiányzó.

 

Szépen és pontosan írja le az elefánt testfelépítését, bár egy dologban téved. Igaz ugyan, hogy az elefánt lábai igen masszívak, de azért a régi közhiedelemmel ellentétben, be tudja hajlítani őket. Baszileiosz az állatok egyéb, életmódjuknak megfelelő tulajdonságáról is ír: a fogazat a táplálékhoz igazodik, illetve azoknak az állatoknak, melyek könnyebben esnek a ragadozók zsákmányául, több kölykük van.

Az állatoknak nemcsak a fizikai adottságai ilyen tökéletesek, de viselkedésükben is tanúbizonyságot tesznek az isteni bölcsességről, például képesek orvosolni betegségeiket. A magát növényekkel gyógyító kutya esete ma is közismert, de a bizánciak egész listáját tartották számon hasonlóképp viselkedő állatoknak. Baszileiosz azt írja (Hom. IX. in Hex. 3.), hogy a medve, a róka, a teknős, sőt a kígyó is gyógynövényekkel gyógyítja sebeit, betegségeit. Georgiosz (Hexaémeron 930–946.) hasonlókat ír a sólyomról, a párducról és más állatokról, Hippokratészhez és Galénoszhoz, a híres orvosokhoz, sőt magához Aszklépioszhoz hasonlítva ezeket az állatokat. Ugyanő teszi fel a költői kérdést (1140.): miféle apollóni jóstehetség taníthatta meg a „vak, mindenevő egeret” (valamilyen föld alatt élő rágcsálót), hogy üregeinek labirintusában eligazodjon, a méheknek a lépek építésében megmutatkozó mérnöki képességei pedig csak Eukleidészéhez mérhetőek. Baszileiosz is több példát hoz fel az állatok viselkedésében megnyilvánuló bölcsességre, így például az állatok előre megérzik az idő változását: a tavasz vagy a tél közeledtét. Még érdekesebb, amit a kutya viselkedéséről ír. Szerinte a nyomot szimatoló kutya ugyanúgy jár el, mint a szillogizmusokat felállító tudósok, akik a lehetséges állítások közül kizárva a hamisakat, a megmaradóban találják meg az igazságot. Ugyanígy a kutya is, ha a lehetséges két irányban nem találja a nyomot, akkor már tudja, hogy a harmadik irányba kell indulnia. Ugyanakkor Baszileiosz mindig hangsúlyozza, hogy az állatok nem értelmesek, náluk az érzékelés élessége pótolja az értelmet.

Az állatok viselkedésében nem csupán Isten bölcsessége mutatkozik meg, hanem az állatok nem egyszer példát mutatnak az embereknek az erényre – noha ezt nem tudatosan teszik. Már korábban bemutattunk egy szemelvényt arról, mennyire csodálta Baszileiosz az állatoknak kölykeik iránti szeretetét. Ugyancsak csodálatraméltó a kutyák hűsége gazdájuk iránt. De más erényekről is tanúskodnak az állatok:

 

(VIII. 3.) Nem szereted a munkát, ember? Nem gondoskodsz a jelenlevő időben a jövő pihenéséről, a hangya példáját látva? Ez a nyár alatt a téli élelmét elraktározza, és bár még nincs jelen a tél gondja, nem gondtalanul tölti el az időt, hanem valami kíméletlen igyekezettel a munkának feszíti magát, mígnem elegendő élelmet helyez el az éléstárakba. És ezt nem vaktában teszi, hanem valamiféle bölcs belátással kiterveli, mennyi élelem lesz elégséges.

 

Ezekből a szemelvényekből is látható, milyen tisztelettel tekintettek a bizánci teológusok a természet világára, mennyire csodálták minden részletét. Sokszor morális tanulságot olvastak ki az állatok viselkedéséből, sokszor csupán végtelen változatosságáért tisztelték a természetet. Eusztathiosz mást sem tesz, mint az állatvilágban megfigyelhető érdekességeket sorol fel, legyen szó akár a polip színváltoztató képességéről, mellyel beleolvad környezetében, vagy a krokodil párosodási szokásairól. A medve gyógyfüvekkel gyógyítja sebeit, a rénszarvas színe hasonul környezetéhez, az elefánt pedig tíz évig vemhes. A valós megfigyelések és legendák e keverékében egyre nagyobb szerep jut a moralizálásnak: már nem csupán a megfigyelésekből von le erkölcsi tanulságokat, hanem a természet tényeit alakítja át saját mondanivalójának megfelelően. Leírja például, hogy a varjú úgy szereti gyermekeit, mint az emberek, a búbos banka pedig féltőn gondozza öreg szüleit. Ezek az utolsó megjegyzések már átvezetnek a következő fejezetbe, ahol egy olyan műről lesz szó, amelyben az állatvilág valós vagy kitalált tagjai mint erkölcsi elvek, keresztény tanítások allegóriái jelennek meg.

 

A tenger megszemélyesítése.
 XIV. sz. Panayia Forvictissa templom, Ciprus, Asinu

 

Természettudós, azaz görög nyelven Phüsziologosz. E fejezet címe egy különös kis könyvecskére utal, melynek szerzőjét nem ismerjük, és amely mű vagy másfél évezreden át megőrizte népszerűségét Bizáncban, majd a nyugati kereszténység területén is. De miféle természettudományt művelt a Phüsziologosz, és minek köszönhette népszerűségét? A mű hangvételét jól szemlélteti a következő idézet, melyet a 20. fejezetben olvashatunk:

 

A hangyaoroszlánról

Elifáz, a témániak királya mondja: »A hangyaoroszlán elpusztult, mert nem volt tápláléka.« A Physiologus szerint a hangyaoroszlán eleje olyan, mint az oroszláné, hátulja pedig mint a hangyáé. Apja húsevő, anyja pedig hüvelyeseket fogyaszt. Amikor a hangyaoroszlánt nemzik, kettős természetűnek nemzik őt, és anyja természete miatt nem ehet húst, apjáé miatt viszont hüvelyeseket: így elpusztul, mert nincsen tápláléka.

Ilyen a kétszínű, a minden útjában állhatatlan ember. Nem helyénvaló két ösvényen járni és kétfélét imádkozni, mert jaj a kétszínűeknek és a bűnösnek, aki két ösvényen jár. Nem helyes, ha azt mondjátok: „igen nem” és „nem igen”, hanem legyen a ti beszédetek „igen igen” és „nem nem”, ahogy a mi Urunk Jézus Krisztus mondta.

Helyesen szólt tehát a Physiologus a hangyaoroszlánról.

(Mohay András fordítása)

 

Már ez az egy idézet is világosan megmutatja, hogy a Phüsziologosz – vagy a gyakrabban használt latin címén Physiologus – aligha volt természettudós a szó mai értelmében. Nem akarta leírni az állatok valós viselkedését, jellegzetességeit, hanem a félig-meddig mesés állattörténeteket szimbólumként magyarázta a keresztény olvasó számára. Mivel célja legkevésbé sem volt természettudományos, így megtehette, hogy válogatás nélkül beszélt valós és képzeletbeli lényekről. Bár aligha jelent a mű mérföldkövet a zoológia fejlődésében, sok olyan történetet gyűjtött egybe, melyek ma is ismertek, és a modern olvasó számára is szimbolikus jelentőségűek: ilyen az egyszarvúról, a főnixről, a halálig hű gerlékről, vagy a gyermekeiért vérét ontó pelikánról szóló.

Hogyan, hol és mikor keletkezett ez a furcsa mű, melyben a természet elveszti objektív valóságát, s a vallásos morál hátterévé válik? A mai ember számára rejtély már maga a cím is – a Természet ismerője, tudósa –, hiszen csupán egy ismeretlen szerzőre utal, akire az jellemző, hogy ismeri a természetet. A görög világ számára ez a fogalom leginkább Arisztotelészhez kapcsolódott, csakhogy a műben a természet világa a Biblia – elsősorban az Ószövetség – képeihez, tanításaihoz ad magyarázatot. Az ószövetségi szent iratok pedig a természet különleges ismerőjének Dávid király fiát, Salamont nevezik, aki nemcsak „bölcsebb volt minden embernél”, hanem: „szóla a fákról, a cédrustól kezdve, mely a Libanonon vagyon, egészen az izsópig, mely a fából nő ki, szóla a barmokról, a madarakról, a csúszómászókról s a halakról” (Királyok III. könyve, 4,33.).

Éppen ezért nem lehetetlen, hogy a Physiologus egy olyan munkára épül, melynek szerzőjeként a kegyes hagyomány a nagy héber uralkodót tartotta számon. Bizonyos, hogy a Physiologus olyan világban született, ahol az Ószövetség és a görög műveltség a legszorosabb egységbe olvadhatott. Ez minden valószínűség szerint Alexandriában volt, abban a nagy hellenisztikus kultúrközpontban, ahol a Kr.e. IV. és Kr.u. V. század közti közel ezer esztendő során a Földközi-tenger vidékének nyugati és keleti medencéjéből kisugárzó műveltségi – főként vallási – hatások találkoztak, s páratlan, alig szétbogozható egységbe olvadtak.

Az is valószínű, hogy a mű összeállítója (inkább az volt, mint szerző, hisz a Physiologus nem eredeti munka, hanem különböző forrásokból kivonatolt s nagyjából összeillesztett anyag) görög anyanyelvű volt; elmélyült ószövetségi ismeretei pedig arra vallanak, hogy a szerző a lélekszámában és gazdasági súlyában egyaránt jelentős alexandriai zsidóságból került ki.

A kérdés az, hogy az alexandriai műveltség közel ezeréves virágzásán belül mikor készülhetett a Physiologus legkorábbi megfogalmazása, azaz redactiója. Bizonyos, hogy az egyiptomi görög kultúrában, a hellenizmus alatt sokat változott a természet szemlélete és vizsgálata. A megfigyelésen alapuló kutatást a Kr.e. II. századtól mindinkább felváltotta a mágikus szertartásokkal élő, a természeti erőket a vallás és az erkölcs világából magyarázó szemlélet. Ennek a világfelfogásnak az egyik első jelentős képviselője az egyiptomi Bólosz volt, aki Démokritosznak, az atomelmélet megalapítójának a tanításait a néphittel keverte. Bóloszt kortársai anér phüszikosznak, „a Természetet követő férfi”-nak nevezték, ám ez ekkor nem a természet törvényeinek valós ismeretét jelentette, hanem az általuk való varázslás képességét, így Bóloszt nem természettudósnak, inkább mágusnak tekintették. De Bólosz műve már tartalmi okokból sem lehetett közvetlen előzménye a Physiologusnak, tehát tovább kell nyomoznunk a közvetítők után. Ezek Wellmann szerint a Kr.e. II. században élő palesztinai misztikus aszkéták, az esszénusok lehettek, akikre hatottak azok az újpüthagóreus eszmék, melyeket Bólosz is képviselt.

A kereszténység születésének idején, a római császárkor kezdetén Egyiptomban, Szíriában, Palesztinában egyaránt uralkodóvá vált a mágikus természetszemlélet, amelyet különböző vallási áramlatok, elsősorban a görög, zsidó, perzsa és keresztény tanokat egyesítő gnosztikusok képviseltek. Ebbe a körbe tartozott a thesszáliai születésű Anaxialosz is, aki a mágikus irodalom nagy hatású képviselője volt időszámításunk kezdete táján.

Bizonyos, hogy a Physiologus nemcsak a késő hellenisztikus etikai dualizmus szimpátia-antipátia tanát ültette át a születő kereszténység etikai világába, felhasználva a mágikus természetlátás nézeteit, hanem keresztény világszemléletében is mutatkoznak kimondottan gnosztikus elemek, így gondolhatunk például az alábbi oroszlánról szóló részre:

 

1. Az oroszlánról

[…] Az [oroszlán] első sajátossága: midőn a hegyekben járva megérzi a vadászok szagát, farkával eltünteti nyomait, nehogy a vadászok nyomon kövessék, megtalálják rejtekét, és foglyul ejtsék.

Krisztusunk is, a szellemi oroszlán, akit a láthatatlan Atya küldött, így tüntette el szellemi nyomait, azaz istenségét. Angyallá lett az angyalok között, arkangyallá az arkangyalok között, trónussá a trónusok között, hatalommá a hatalmak között, amíg alá nem szállt a földre, a szentséges Szűz Mária méhébe, hogy megváltsa az eltévelyedett emberi nemet: »És az Ige testté lett, és lakozék miköztünk.«

 

Ezek szerint Krisztus azonosult a különböző angyali rendekkel – ilyesmit a keresztény dogmatikában soha nem olvashatunk.

Úgy látszik tehát, hogy a Physiologus első megfogalmazása a korai császárkorra tehető, minthogy Alexandriai Szent Kelemen Kr.u. II. század végén már ismerte és idézte a Physiologust. Az első redakció alapjait tehát a II. század első felében rakhatta le az ismeretlen alexandriai moralista.

A görög Physiologus eredeti szövege nem állapítható meg olyan pontossággal, mint az antik irodalom klasszikus alkotásaié. A szöveg szinte kéziratonként is változik. Ezen felül a szöveget többször alapvetően átírták, megváltoztatták, ennek következményeként több „redakciót” is ismerünk, melyeket szinte külön műveknek is tekinthetnénk. A mű modern kiadásai, fordításai is inkább az egy redakciót tartalmazó szövegekből készült montázsok.

Bizonyos, hogy a Physiologus első redakciója a maga idején távolról sem volt olyan hatással, mint a második, úgynevezett bizánci változat (Kr.u. V–XI. század), amelyet a hagyomány tévesen Szent Epiphaniosz ciprusi püspöknek tulajdonított. Nemcsak azért volt a két változat hatása között különbség, mert a II. században a keresztény irodalom még csak kialakulóban volt, hanem azért is, mert a legkorábbi, Physiologus-szal egyidős antik tudományt még nem uralta el teljesen a mágikus-moralizáló természetszemlélet. Jó példa erre Claudius Aelianus „Az állatok szokásairól” írott könyve, amely nagyjából egyidős a Physiologus első redakciójával. Aelianus munkája sem mentes a morális természetszemlélettől, ő is kedveli a fantasztikus állattörténeteket. Sok furcsa történetet ír le mind a két mű, így például a nyitott szemmel alvó oroszlán, a férjét megölő vipera, a hűséges gerle meséjét. Valószínű tehát, hogy ugyanabból a kútfőből merítettek. Ám a római író szemlélete mégis más: számos olyan adatot is közread, melyet egy mai etológus is elfogadhatna.

A második redakció 27, vagyis kevesebb fejezetben szól a természetről, mint az első, mégis felbukkannak új állatok benne: a hüdripposz (víziló), a griff, a méhek, a gólya, az ászpiszkígyó, a harkály és a félelmetes mítikus lény, a gorgó.

A harmadik, úgynevezett Baszileiosz-féle redakció, amely a közép-bizánci műveltség hanyatló korszakában (X–XI. század) keletkezett, harminc fejezetből áll. Ebben is akadnak új állatok, mint például a nyúl, a farkas, a krokodil, a vaddisznó, továbbá három egzotikus madár: a strucc, a papagáj és a fácán. Ez a változat abban is különbözik az előzőektől, hogy egyes állatfajokat eddig nem említett tulajdonságokkal ruház fel. A fejezetek mégis rövidebbek, mint korábban, kevesebb szó esik az állatok szokásairól, a misztikus, morális értelmezés még inkább előtérbe lép, mint a korábbi Physiologusokban.

Ennek a redakciónak a kéziratai a Physiologust, azaz a mű „elbeszélőjét” jórészt Salamon királlyal azonosítják, az allegorikus magyarázatot viszont Baszileiosznak, azaz Szent Vazul caesareai püspöknek tulajdonítják, aki a IV. században élt. Ez persze ki van zárva, mert igaz, hogy Baszileiosz a Teremtés hat napjához írt munkájában számos természetrajzi megfigyelést is tesz, ám ezek – a Physiologusszal ellentétben – elsősorban a megfigyelésen alapuló antik forrásokra, főként Arisztotelészre épülnek, a morális tanulság itt pedig csak annyi, hogy a szerző hangsúlyozza: a Teremtő gondoskodik minden élőlényről. Ezt az olvasó maga is megítélheti az előző fejezet Baszileiosz-idézetei alapján.

Ezen a három redakción túl a késői bizánci irodalomban még egy népnyelven íródott verses változat is megtalálható, amelyben a fauna tovább gyarapodott: a medve és a kutya mellett a gonosz szatír is megjelenik.

A Physiologust nemcsak a görög nyelvterületen ismerték, már az ókorban lefordították kopt, etióp és szír nyelvre, majd örményre és grúzra is. A Fekete-tenger medencéjének nyugati részébe is eljutott, ismerjük bolgár, orosz, sőt román és cseh fordítását is. A szírek ismertették meg a Physiologust az arab világgal: két arab változatát is ismerjük, az egyikben hiányzanak a keresztény vonatkozások, a másik népies keresztény arab átdolgozás. Ezenfelül a középkor során a nyugat-európai, a latin és a germán műveltségű kultúrákban is kedvelt olvasmánnyá lett ez a fantasztikus-morális „természetrajz”. A latin Physiologus-változatok is több csoportba tartoznak. Ezek lényegében a görög szövegek átdolgozásai.

Széles körben elterjedt átdolgozás a De natura bestiarum („A vadak természetéről”), melyen szerzőként Aranyszájú Szent János van feltüntetve – a szerző neve itt sem valóságos, csakúgy, mint a többi redakció szerzőinél. A leydeni könyvtár latin Physiologusa különböző görög szövegekből átvett szövegrészletekkel nyolcvanegyre emeli a fejezetek számát, és a gyűjteménybe növényeket, sőt ásványokat is felvesz. A XIV. század derekán Konrad von Megenberg „újítja meg” a Physiologust, amely ekkor már egészen Izlandig meghódította az egész germán világot.

A Physiologusban szereplő állattörténetek közül nem egy ma is ismert. Következő szemelvényünk egy ilyet mutat be: a főnixről szólót.

 

7. A főnixmadárról

Az Úr azt mondja evangéliumában: »Van hatalmam letenni az életemet, s van hatalmam ismét felvenni azt.« A zsidók pedig felháborodtak e szavakon.

Van Indiában egy madár, amelynek főnix a neve. Ez a madár ötszáz évenként felkeresi Libanon cédrusait, és ott szárnyait megtölti illatokkal. Újhold idején, Nisán vagy Adar, azaz Phamenóth vagy Pharmuthi havában jelt ad a Nap Városa papjának, aki az adott jelre az oltárhoz siet, és megrakja azt venyigével. A madár ekkor az illatokkal telve bejő a Nap Városába, felmegy az oltárra és meggyújtja annak tüzét, és elégeti magát. Másnap a pap átkutatja az oltárt, s a hamuban egy férget lel. A rákövetkező napon a féreg helyén madárfiókát talál, a harmadik napon pedig kifejlett madarat, amely köszönti a papot, és útra kél hazájába.

Ha tehát a madárnak hatalma van megölni, majd ismét életre kelteni magát, hogyan háborodhatnak fel az oktalan zsidók az Úr szavain: »Van hatalmam letenni az életemet, és van hatalmam ismét felvenni azt.«

A főnix tehát a mi Üdvözítőnket testesíti meg, aki a mennyekből alászállva kiterjesztette szárnyait, amelyek telve voltak illatokkal, azaz erényre nevelő mennyei igékkel, hogy mi is imára tárjuk kezeinket, és jámbor cselekedeteink által szellemi illat szálljon belőlünk az ég felé. Helyesen szólt hát a Physiologus a főnixmadárról.

 

A történet természetesen nem a Physiologus leleménye, évszázadokkal ősibb annál, sőt mégcsak nem is ő volt az első, aki a pogány történetet először keresztény köntösbe öltöztette – gondoljunk arra, hogy a főnix a harmadik napon éled fel. Egy másik történet az egyszarvúról szól.

 

22. Az egyszarvúról

A Zsoltárban ez áll: »De magasra növeszted az én szarvamat, mint az egyszarvúét.« A Physiologus szerint az egyszarvú apró, gödölyéhez hasonló állat. Igen vad természetű, vadász nem is tud a közelébe férkőzni, oly nagy az ereje. Szarva csupán egy van, a feje közepén. Hogy miként vadásszák? Felékesített szeplőtlen szüzet vezetnek elé, az állat a mellére ugrik, a szűz pedig emlőiből megszoptatja, és a palotába viszi a királynak.

Az Üdvözítő személyére értendő az állat: »Mert felemelte szarvát a mi atyánknak, Dávidnak házában«, és az üdvösség szarva lett nekünk. Nem tudták őt az angyalok és a seregek fogva tartani, hanem az igazi szeplőtlen Szűz, az Istenszülő Mária méhébe költözött, »és az Ige testté lett, és lakozék miközöttünk.«

 

A vallás és a tudomány, a költészet és a próza után felmerül a kérdés: milyen szerepe volt az ábrázoló művészetekben a Physiologusnak? A rövid, színes történetek szinte követelik maguknak a képzőművészeti ábrázolást. Elsősorban a Physiologus-szövegekhez közvetlenül kapcsolódó művészetről, a könyvfestészetről kell beszélnünk. A görög változatokat tartalmazó illusztrált kódexek többsége a görög kultúrterületen kívül készült: a középkori, illetve reneszánsz Itáliában. Egyetlen olyan Physiologus-kódexet ismerünk, amelyet a Bizánci Birodalom területén illusztráltak. Ezt a szmirnai Evangélikus Gimnázium könyvtára őrizte egészen 1922-ig, amikor is a görög-török háborúban megsemmisült. A tűz martalékául esett felbecsülhetetlen értékű kéziratról csupán fényképek maradtak ránk, ezeket ma a bécsi egyetem művészettörténeti tanszéke őrzi.

A szmirnai kódex Physiologus-kézirata ötvenhárom fejezetből állott, szövege Sbordone és Kaimakis szerint az első redakcióhoz tartozik. Keletkezését általában XI. századra teszik; Otto Demus szerint a kódex egy XI. századi kéziratnak a XIV. század végén készült másolata. Ezt látszik igazolni többek között az is, hogy az egyik egyszarvút ábrázoló miniatúrán a trónon ülő szűz lelógó ujjú ruhában, széles trapéz alakú kalapban, Palaiologosz-kori hercegnőként jelenik meg.

A milánói kódex, mely szövegében ugyancsak az első redakciót őrizte meg, szövegközi tollrajzainak stilizáltságával a XI. századi lombard művészet felfogását tükrözi, bár ikonográfiájában a bizánci hagyományokhoz kapcsolódik (a szűz itt is trónon ül, de feje fedetlen, haja kibontott). Ehhez a körhöz kapcsolódtak az elpusztult turini kódex képei is.

Az összes többi görög nyelvű illusztrált Physiologus-kódex az itáliai humanisták számára dolgozó műhelyek terméke, ezeket a XIV. század második felében, illetve a XVI. században illusztrálták. Szövegük a második redakciót őrizte meg. Ezeknek az Itáliában készült görög kódexeknek (legfeljebb tíz van belőlük) a képei nem jelentősek művészi szempontból. Két kódexre hívnánk fel mégis a figyelmet. Az egyik XV. század végi észak-itáliai, talán egy velencei mester műve, egykor Zsámboki (Sambucus) János magyar humanista orvosé volt, ma a bécsi Nemzeti Könyvtár tulajdona; 47 tintával rajzolt s vízfestékkel színezett szöveg közti kép díszíti, amelyek stílusa meglehetősen „népies”. A másik a Vatikánban található, mintegy negyven, vonalas rajzú képpel ékesített, melyek világosvörös, sárga, kék és zöld színekkel vannak kifestve.

A latin Physiologusoknak a középkori bestiarium illusztrációkra gyakorolt hatása szinte felmérhetetlen. Kérdés, miként őriztek meg a latin kultúrkörben készült bestiariumok olyan illusztrációkat, melyek a legkorábbi görög illetve keleti szövegekhez kapcsolódnak? Gondoljunk arra, hogy a görög szöveg szerint a szűz a hozzámenekült egyszarvút „megszoptatja” (thélazei), tehát eszerint kebleit kitárta, viszont az összes bizánci és metabizánci kódexben fedett keblekkel ábrázolják őt, ám egy XIV. századi latin bestiarium a szüzet meztelenül mutatja. (Az ős-Physiologus egyébként itt egy ephezoszi Artemisz-szerű potnia thérónt, vagyis az Állatok Úrnőjét illeszti be a keresztény világba!) A New York-i Morgan Library bestiáriumában a vadász tükörrel téveszti meg a kölyke után rohanó tigrist, amely egy ősi antik csel, ám a tigris csak az örmény Physiologusban szerepel.

Magában a bizánci szobrászatban alig-alig találunk olyan emléket, amelyet a Physiologushoz kapcsolhatnánk, különben is – félvén a bálványimádástól – a bizánciak ritkán díszítették szobrokkal templomaikat. Vitatható, hogy az athéni Palaia-Metropolisz-templom (XI–XII. század) részben másodlagosan beillesztett állatalakos domborműveire, szfinxeire mennyiben hatott a Physiologus.

Valószínűbb a Physiologus hatása a román kor szobrászatára, bár itt is fenntartásokkal kell élnünk. Talán a legvalószínűbb az összefüggés a gernrodei Stiftskirchében levő Szent Sír nyugati falán található állatsor, vagy a zürichi Grossmünster keresztfolyosóinak díszítései esetében. Kétségtelen az ikonográfiai egyezés a magát halottnak tettető ravasz róka és a két madár kompozíciójában a spoletoi San Pietro reliefje és a latin Physiologus-illusztrációk között. A román kori művészetben oly gyakori kentaur- és szirénábrázolások, kígyók is jórészt a Physiologus alapján nyernek szimbolikus értelmet. Magyar vonatkozásúak e témakörben a pécsi kentauros pillérfő, szirénes gyámkő, vagy az újudvari timpanon, ahol a diadalmas kereszt alatt jobbra szeretkező kígyók, balra rohanó, sipkás kentaur látható.

A XII. században Clairvaux-i Szent Bernátnak a kerengők szörnyalakjait ostorozó gúnyos kritikája lassanként általános elvvé vált, s a reneszánsz építészetben végleg eltűnik a Physiologus világa a templomok falairól, ám a többi művészetből nem tűnik el teljesen. Különösen a szűz és az egyszarvú története marad továbbra is népszerű, nemcsak a hatalmas gobelineken, hanem a táblaképfestészetben is. Az egyszarvú túléli a XVIII. századot is, amikor főként a patikák ajtaján látható.

Természetesen mindez a Physiologus világának csak az egyik oldala. Bármennyire naivak a benne szereplő állattörténetek, tudományos szemléletünktől bármennyire is idegen számos megállapítása, bármennyi kitalált lény is szerepel benne, ne feledjük, hogy végső soron a képzelet szülte állatok is valami eltorzított, de a természetben észlelt megfigyelésből születtek: már Tasnádi-Kubacska András is elemezte az egyszarvúképzet reális alapjait. Bármennyire különös a főnixmadár alakja és története, az afrikai koronás daru a feje fölött sugárzó aranysárga bóbitával nem egy „napmadár” benyomását kelti-e? Ami pedig a madarak párkapcsolatait illeti, Konrad Lorenz, a Nobel-díjas etológus beszél olyan csókapárról, amelynek „házassága csak a hím pusztulásával ér véget.” Bármennyire naiv, mesés tehát a Physiologus, bizonyos, hogy az etológiai gondolkodás, az állati viselkedésformák iránti érdeklődés jeleit árulja el, még akkor is, ha mindez – a kor szemléletéből következően – nem a valóság objektív tudományos feltárását célozza, hanem kimondottan morális indíttatású. De kinek nem jut olykor eszébe, hogy összehasonlítsa az emberi és állati viselkedést?

 

Mozaikpadló részlet.
 Párizs. Louvre

 

A bizánciakban az állatokról – ezekről a körülöttük nyüzsgő, hol barátként és segítőtársként, hol pedig ellenségként viselkedő lényekről – élő kép, az egyrészt természeti, ökológiai-gazdasági tényezők, adottságok, másrészt pedig ideológiai, eszmei hatások együttesének eredménye volt. A mindennapok közvetlen tapasztalatait nyilvánvalóan meghatározta a Birodalom természeti környezete, a Földközi-tenger keleti tájainak földrajzi adottságai, az adott vegetáció életlehetőségei, az állatvilág számára nyújtott táplálék. A táj adta tényezők az ókori világ óta nemigen változtak, s ezért a körülöttük élő állatok is ősi múltra tekinthettek vissza: szamarak, juhok, kecskék az ember domesztikációs tevékenysége óta éltek e tájon, nem beszélve a legrégibb háziállatról, a nyáj őrzőjéről, a vadász társáról, az otthoni élet részét alkotó kutyáról. De a galambok is hozzátartoztak a mindennapi élethez az egész mediterrán világban, így nem csoda, hogy a táplálék mellett a szimbólumok világában is jelentős szerepet kaptak.

Az állatok és az ember viszonyát nemcsak irodalmi és művészeti alkotások örökítették meg, hanem törvények is szabályozták. A Nomosz Georgikosz – a Földművestörvény – nemcsak a IX–X. századi Bizáncban jelentett újat az ember és a háziállatok közti kapcsolatok szabályozása terén, hanem egész Európa viszonylatában is nagy jelentőségű volt, s bár nem olyan indokok szabályozták az egyes állatok védelmét, mint ma, hiszen nem az eszmei, hanem a jólfelfogott gazdasági érdekek voltak a döntőek, mégis elsők között tarthatjuk ezeket a szabályokat számon abban a folyamatban, ami a mai állatvédelemhez vezetett.

Megkülönböztetett figyelmet érdemelnek azok az állat-ember kapcsolatra vonatkozó adatok, amelyek egyáltalán nem gazdasági, hanem valóban érzelmi jellegűek. Jóllehet, mint Sir Galahad (M. J. Hussey) joggal állítja, minden bizánci lelkes lószakértőnek számított, „ez volt az egyik, a bűn határát súroló szenvedélyük”, ám mégis, még a lótenyésztő főpapok között is különleges embernek számított a X. századi Theophülaktosz pátriárka, aki nemes (bizonyára az ősi hispano-pún vérvonalból származó) paripáit szerfölött elkényeztette. Egy másik magasrangú klerikus, Kónsztantinosz Manasszész viszont oly megható sorokban siratta el kedvenc énekesmadarát, hogy Catullus Lesbia verebéről szóló költeményének méltó párjaként említhető ez a vers. Nem kevésbé meghatóak azok a történetek, melyek a sivatagban élő remeték és az állatok kapcsolatáról szólnak. Olvastuk Szent Geraszimosz történetét a félelmetesnek tűnő, de általa kezesbáránnyá szelídített bozontos társáról, az oroszlánról, de bájos az a történet is, amely két thébai remete, Szent Antal és Szent Pál és az őket tápláló holló esetét meséli el.

De egészen más csoportba tartozó állatoknak is nagy szerep jutott a bizánci világban. Ilyen például a selyemhernyó, melynek tenyésztését – mint erről szó esett – Iustinianus császár idején (527–565) sikerült meghonosítani Konstantinápolyban. Ez az eleinte csak udvari használatra készült selymeket szolgáltató, igénytelennek tűnő, de mégis hasznos rovar később elterjedt a birodalomban, sőt a vele kapcsolatos területeken is, és bár nem jelentett paradigmaváltást a bizánci iparban, mégis tenyésztésének jelentősége a termelésben kiemelkedően fontos lett egész Európa számára.

Áttérve a bizánci állatismeretet meghatározó, vagy legalább is erősen befolyásoló eszmei tényezőkre, röviden meg kell ismételnünk az antik, közelebbről a késő klasszikus-hellenisztikus és római természettudomány hatásáról elmondottakat. Ezzel kapcsolatban két művet kell különösen kiemelnünk. Mindkettőnek a bizánci természettudományba való beépítése VII. Kónsztantinosz Porphürogennétosznak – Bíborbanszületett Konstantinnak – a legszélesebb tudományos érdeklődésű keletrómai császárnak köszönhető. Az egyik Arisztotelész és más természettudósok műveiből az alexandriai Arisztophanész Büzantiosz által összeállított gyűjteményes munka: Szüllogé tész peri zóón hisztoriasz, kherszaión, pténón te kai thalasszión, amely a világ három szférájában élő állatokról nyújt összefoglalást (sajnos csak két könyv maradt belőle ránk, az első általános rendszertani és szaporodási kérdésekről szól, a második az elevenszülők – zóotokunta – életmódját, szokásait vizsgálja, a III. és IV., melynek pontos szövegét nem ismerjük, a tojásrakó (óotokunta) állatokkal, tehát a madarakkal és a halakkal foglalkozott.

Az elméleti jellegű munkával szemben (amelynek ránkmaradt szövegében már bizánci szerzők, mint például Baszileiosz, azaz Nagy Szent Vazul állattani vonatkozású fejtegetéseiből is olvashatunk) a Geoponika gyakorlati jellegű. Szövege egy késő antik kompilációra vezethető vissza. A gyűjtemény legnagyobb része növénytani jellegű, a XV. könyvben megjelenik az antik etológiában oly gyakori szimpátia-antipátiatan, a XVI. könyv 1. fejezetével, mely Apszürtosz művének kivonataként a lovakról szól, kezdődnek a tulajdonképpen állattani vonatkozású részek. Olyan szerzők, mint a késő köztársaság kori Varro fejtegetései a kutyákról (XIX. 1.) nyilván alapos tapasztalati megfigyeléseken alapulnak, ám egyes praktikusnak szánt tanácsok már a népi hiedelmek fantasztikus elképzeléseit tárják az olvasó elé. Egyszóval, e természettudományos felfogás sajátos keveréke a tapasztalati tudománynak és a vallási hiedelmek mágikus alkalmazásának.

Ez a szemlélet, vagyis a népi, mágikus hiedelemvilág beszüremkedése a tudományos megállapítások közé, az egész görög természetszemléletre jellemző. Olyan korai, képzett orvosok, mint Paulosz Aiginatész vagy Aétiosz Amidénosz állati eredetű gyógyszerekről szóló adatai, vagy a kései orvos-zoológus, Démétriosz Pepagomenosz sólymok és kutyák betegségeiről szóló írásaiban is könnyű megtalálni a népi gyógyászat mágikus elemeit. Ezek a fejtegetések is mutatják, hogy a bizánci világban a tapasztalati tudományt mindig át- meg átszövik a vallás néha babonássá vált elemei. Mert abban is igaza van Sir Galahadnak, hogy a bizánciak másik nagy szenvedélye a teológia, amelynek a mindennapi életre való alkalmazásában sajátosan keveredhet a misztika és a mágia.

Mindenesetre jellemző az is, hogy miként látják a bizánciak a körülöttük mozgó állatok világának helyét a Kozmosz szakrális létrendjében. A kora bizánci zoológiai író, gázai Timotheosz művének elején meghatározza az élőlények (ta zóa) fő kategóriáit. Legfelső szinten állnak az angyalok, őket követi az emberi nem, az utolsó helyet foglalják el az állatok, mégpedig a következő felosztás szerint: szárazföldiek, madarak, halak.

A bizánci teológusok különféle módon értékelték az állatok sokszínű világát. Mint láttuk, Szent Baszileiosznál az ókorból – elsősorban az arisztotelészi hagyományból – átvett jellemzések szerepelnek, többször hivatkozik saját megfigyelésére is (pl. a madáranya furfangjáról szólva a „Buzdítás a szent Keresztségre” című beszédében). Ám az állatok viselkedésének pozitív értékelése mindig katetikai jellegű, az a lényeg, hogy milyen erkölcsi tanulság vonható le ezekből a megfigyelésekből.

Ez az etikai jelleg válik uralkodóvá a görög Phüsziologosz állattörténeteiben. Erik Peterson (e sorok írójának egykori római professzora) rámutatott arra, hogy milyen mély spiritualitás húzódik meg a néha furcsán ható történetek mögött: a keresztény teológia által nagyra értékelt enkrateia, azaz önmegtagadás és a hédoné, a kéjvágy szembeállítása, annak hangsúlyozása, hogy még az állatok életében is mily nagy szerepet játszik az előbbi…

Számos munka foglalkozott a keresztény állatszimbolikával. Említettük, hogy a VII. század végén a trulloszi zsinat után a nyugati művészetben oly gyakori bárányszimbolika eltűnik a bizánci művészetből, de természetesen Krisztusra, mint önmagát feláldozó bárányra a bizánci teológusok továbbra is hivatkoztak, főképpen homiliáikban. Az egyházi jelképek közül a bizánci világban leginkább a galamb, a Szentlélek jelképe szerepel, amely – Nyugattól eltérően – még a késő bizánci Euangeliszmosz, azaz Angyali Üdvözlet-kompozíciókban is szerepel.

Az állatok és a keresztény világ kapcsolatáról szólva nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a kereszténység egyaránt fölöslegesnek ítélvén a görög-római hekatombákat, vagy a mózesi törvények által előírt holokautomata-kat – egészen elégő áldozatokat – véget vetett ezeknek a véres szörnyűségeknek. Ezekben, mint a Zsidókhoz írt levél mondja, az Úr nem leli kedvét (10, 6) Helyettük új, sokkal tökéletesebb áldozatra van szükség: „Mert ha a bakoknak és bikáknak a vére, meg a tehén hamva a tisztátalanokra hintetvén, megszentel a test tisztaságára: mennyivel inkább Krisztusnak a vére, aki örökkévaló lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek (Zsid. 9, 13–14.).

Hogy milyennek látták a bizánciak az állatvilágot, leginkább a képzőművészeti alkotásokból ismerhetjük meg. Mielőtt ennek leglényegesebb ismérveit az állatábrázolások tudományos értéke szempontjából röviden összefoglalnánk, hangsúlyozni kell, hogy Nagy Konstantintól XII. Konstantinig több, mint ezeréves fejlődést kell átölelnünk. Ezen hosszú idő alatt a bizánci művészetben jelentős stílusváltozások köszöntöttek be, amelyek az állatok művészi megfogalmazására is szükségképpen döntő hatást gyakoroltak.

A Bizánci Birodalom területén fennállásának első évezredében lényegében a késő antik művészetben jelentkező poszthellenisztikus hagyományok éltek tovább. Ez az állatábrázolások viszonylatában azt jelenti, hogy – egyes stilizáló irányzatok ellenére, melyek főleg a lovak megformálásában mutathatók ki – az állatokat alapvetően természethűen mutatták be, olyannyira, hogy még a mesés griff is valóban létező lény benyomását kelti (így pl. a nagyszentmiklósi kincs 2. számú korsóján a pettyes dámvadat letipró vérbenforgó szemű párducgriff, melyet bizonyára északi, Pontosz vidéki bizánci minta után készítettek). Figyelemreméltó, hogy a IV–VII. században a világi, tehát palota- és villadíszítő mozaikok, és a kilikiai, főként pedig a szíriai ásatásokból előkerült ortodox templompadlók állatábrázolásai között nincs különbség, mindenütt a vadászati jelenetek uralkodnak, ez az ún. képrombolás időszakában (717–843) is jellemző. Egyes biblikus témák, mint a Teremtés és a Noé bárkája jelenetei (az ún. Cotton-bibliának VI. századi kompozíciói, mint írtuk, csak egy XIII. századi változatban ismeretesek) vagy a szíriai (ma libanoni) Jenah-i bazilikában előkerült „aranykort”, azaz messiási békét megörökítő mozaik (vö. Ézsaiás XI. 1–9) kitűnően alkalmasak voltak a képi együttest megtervező művészek számára, hogy állatismeretüket viszonylag sokrétűen bemutathassák. A korai időkben a monumentális festészet és a miniatúrák állatábrázolásai közt sem találunk lényeges eltérést, ami a természethűséget illeti (például a Koszmasz Indikopleusztész-kódexekben szereplő vakaródzó antilop, illetve a szamárra rontó oroszlán és a hasonló témájú mozaikok – palesztinai – szíriai leletek, illetve a már Omajjád-kori, VIII. századi, de bizánci mesterek készítette Khirbet a-Mafjar-i padlómozaik-kompozíció között).

Az állatvilág realisztikus szemlélete, a IX. század közepe és az 1058 közti makedón klasszicizmusra is jellemző változás a Dukasz – Komnénosz – Angelosz dinasztia idején következett be (1059–1204), bár, sajnos a korszak monumentális világi építészete elpusztult, ezért például nem tudhatjuk, hogy a Nikétasz Khoniatész által említet, II. Andronikosz Komnénosz idején készült, az uralkodó vadászatának áldozatát képező zubrosz mennyire volt valószerűen ábrázolva. A kevésszámú, főként épületdíszítő bizánci monumentális szobrászati alkotás témája szimbolikus állatpárok vagy állatküzdelmi jelenetek, ezek stílusában néha még klasszikus hagyományok jelentkeznek, de gyakori, különösen a pávák, oroszlánok ábrázolásánál, az erős, szinte vonalas jellegű stilizálás.

Ezt a stilizáló, az állatok küllemét többé-kevésbé torzító megformálást talán leginkább a nyájőrző Dávid kompozíciójának X–XII. század közti változását a miniatúrákon keresztül tudjuk végigkísérni. Az ún. párizsi zsoltárkönyvben (ms. gr. 139. fol. 1v.) a juhok, de különösen a selymesszőrű fekete kecskék ábrázolása teljesen élethű, egy 1066-ra keltezhető londoni zsoltárban (Add. Ms. 19352. fol. 28r.) bár az állatok ábrázolása igen dinamikus, mozgásukat jól, jellemzően fejezi ki, de a habitusuk már eléggé stilizált. Egy Athosz-hegyi kéziratban (Moné Eszphigmenu, fol. 386r) amely valószínűleg a XIII. században készült, az ábrázolt juhocskák már gyermekrajzszerűen primitívek. Természetesen itt a különböző műhelyek megrendelőinek igényét, a készítők személyes képességeit is figyelembe kell vennünk. Ezt az is igazolni látszik, hogy a reprezentatív betlehemi Krisztus Születése Bazilikának Komnénosz-kori, 1169-ben készült mozaikján az a szamár, amelyen az Úr bevonul Jeruzsálembe, taxonómiai szempontból is kitűnőnek mondható. Hasonló a helyzet a monumentális mozaikművészetben a vidéki szerzetesi templomok apszisaiban látható, XI. századi Krisztus születése jelenetekben a pásztorok nyájában látható barmok ábrázolást tekintve is (pl. Hosziosz Lukasz, katholikon). A Dávid életével kapcsolatos jelenetek is bizonyítják, hogy a bizánci művészetben a XI. századtól uralkodóvá váló egyházművészet keretébe illesztve, hol megbújva, hol nyíltabban, de nagyon gyakran szót kér a világi művészet – köztük az állatábrázolások is. Különösen figyelemreméltó ez a Nazianszoszi Szent Gergely szentbeszédeit, homiliáit tartalmazó illusztrált XI–XII. századi kódexek lapjain. Egyrészt maguk a beszédek is számos utalást tartalmaznak a mindennapi élet – vadászat, halászat, madarászat, pásztorkodás – eseményeiből adódó tanulságokra, másrészt viszont olyan zsánerjelenetek (pl. madarászat) is előfordulnak, amelyek biblikus témájú illusztrációk mellett, teljesen szervetlenül komponálva jelennek meg, bizonyítván a miniátornak a „profán” világ szépségeihez való vonzódását. Másik lehetőséget az állatábrázolásokra és a mindennapi élet apró eseményeinek lerövidített bemutatására az evangéliáriumok elején, az egyes evangéliumok párhuzamos helyeit megjelölő ún. kánontáblák nyújtják, amelyeknek tetején a X. században még a tudományos művek állatképeihez hasonló stílusú, később – a XII. században – már többé-kevésbé elvontabb jellegű állatképek jelennek meg.

Kétségtelen viszont, hogy a XIII. század derekán a keresztesektől felszabadult Bizáncban, az ún. Palaiologosz-klasszicizmus idején ismét találkozhatunk az állatvilág valós megfigyelésének ábrázolásával: jellegzetes példa erre a konstantinápolyi Khora templom 1315–1320 között készült mozaikciklusában az a jelenet, amely a Jahve tiszteletére bemutatott bikaáldozatot ábrázolja. Itt a szerencsétlen állat képe egyes kutatókat a bikaölő Mithrasz realisztikus megjelenítéseire emlékezteti.

Ám a ránkmaradt egyetlen gazdagon illusztrált hippiatrikai kódex (Párizs, Nemzeti könyvtár ms. gr. 2244) lóábrázolásai, amelyek a IV. század végén készülhettek, oly esetlenek, nehézkesek, hogy nyomát sem mutatják az antik művészet (sőt még a makedón kori) nemes lóábrázolásoknak.

A hanyatlás nyomai hol gyengébben, hol pedig erősebben, de egyre megdöbbentőbben mutatkoznak a tragédiájához közelgő Bizánci Birodalom (lassanként már csak „városállam”) művészetében, s ez az állatábrázolások alakulásán is jól mérhető. Igaz, a bécsi VI. századi és a New Yorki X. századi Dioszkoridész-kódex késő hellenisztikus eredetű miniatúráinak másolatait megőrző vatikáni kódexben (Chis. gr. 53. = F. VII. 159) még fellelhetők az antik görög felfogás nyomai, de már a vele majdnem azonos időből származó párizsi Künégetika képein (gr. 2736) a velenceivel (Marc. gr. 479.) összevetve érződik a korábbi plasztikus jellegű formák bomlása, ami nyilvánvalóan a képek taxonómiai értékét is negatív módon befolyásolta. A késő Palaiologosz-korból származó – nemrég W. Eidenauer által közzétett – Ornithiaka madárképei a zoológus számára éppannyira értéktelenek, mint számos más hasonló kódex állatképei vagy éppen a bolognai XVI. Századi természetrajzi kódexben található állattani traktátusok primitív képecskéi.

Hogy miképpen egyszerűsödnek le a korábban gazdag, életszerű állatképek a bizánci festészet hosszú története folyamán, ahhoz az említettek mellett az is jó bizonyíték, ha a három ismert bizánci korallképet összevetjük. Az első, még teljesen hellenisztikus jellegű a VI. századi (Cod. Vindob. med.gr.1. fol. 391v.) részletgazdag megjelenítése, a Tenger megszemélyesítésének festői eszközökkel érzékenyen megoldott alakjával. A XV. századi vatikáni kódexben (Chis. 53. =F. VII. 159. fol. 210 = 196r.) már némileg veszített az ábrázolás az ágacskák gondos művészi előadásából, de a tengeristennő még eléggé plasztikus. A bolognai kódex viszont (Bibl. Univ.cod. gr.3632. fol.382r.), amely már minden bizonnyal Konstantinápoly eleste után készült, meglehetősen durva, minden finomságot nélkülöz, száraz vonalasságú, s a „thalassza”, a Tenger alakja is leegyszerűsített, ám ikonográfiájában még antik gyökerű. Nem úgy, mint a ciprusi Aszinu Panagia Forbiotissza templomában lévő freskó, ahol az emberarcú polip „Thalassza” már bizánci női koronát visel.

A XVI. században már teljesen új utakat keres a bizánci hagyomány egy kései képviselője, a Frankhonba szakadt krétai Vergetiosz (Bergikiosz) család tagja. Ő már nyugati mintákat követ könyvillusztrációiban, csupán néhány motívum utal görög származására. Így például Pierre Belon képei nyomán készült egyik illusztrációját (Oxford, Bodleian könyvtár, F. 4. 15. fol. 13r.), a fecske képét egy kicsi kupolás bizánci templom tetejére helyezi, így emlékezve elveszett szülőhazájára.

 

Szövegkiadások

Válogatott modern irodalom