EN XIII, 406–407. Természetesen Maria Celeste nővér portréját is Favaro festette meg, Antonio Favaro, Galileo Galilei e Suor Maria Celeste. Firenze, 1981, G. Barbera. És természetesen felhasználta Suor Maria Celeste leveleit Pio Pascini; Galilei családi- és életkörülményeinek a felvázolásához, a nagy pör háttérrajzához, Galilei változó lelkiállapotának érzékeltetéséhez, emberségének bemutatásához. Napjainkban Olaf Pedersen a levelek bensőséges és őszinte hitvilágát és apa-leánya szeretetteljes kapcsolatát Galilei vallásának vázolásához használta fel. „Ezeknek a leveleknek úgylehet legvonzóbb vonása a mesterkéltségnek az a teljes hiánya, ahogyan Maria Celeste megosztja vallásos életét és genuin hitét apjával. Amikor Rómában a helyzet kezdett komolyra fordulni, 1633. március 12-én így ír: »Amennyire csak bírom, nem fogom elmulasztani a Magáért imádkozás kötelességét, kérve az Áldott Istent, hogy adja meg mindenekelőtt lelki üdvösségét, de más kegyeket is, amelyeket leginkább óhajt Kegyelmed« (XV, 67). És amikor Galilei mindenen túl volt és megkezdte bűnbánatának börtönéletét, romló látásának kímélése végett felajánlotta, hogy elmondja helyette a hét Bűnbánati Zsoltárt (»amit nagy örömmel teszek, először mivel meg vagyok győződve, hogy a Szent Egyháznak engedelmeskedve elmondott imák hatásosak, másodszor, hogy megkíméljem Magát ettől a gondtól. Szeretném, ha átvehetném a többit is, mivel ha azzal kiszabadíthatnám Kegyelmedet, örömmel vállalnék sokkal szigorúbb börtönt annál, amiben most vagyok. De mégis most legalább együtt vagyunk Arcetriben, és a sok kegyelem, amiben eddig volt részünk, reményt kelt a továbbiakra, úgyhogy hitünket jótettek kísérhetik, hiszen, amint Kegyelmed jobban tudja nálam, fides sine operibus mortua est«) (XV, 292 f.).” Olaf Pedersen, Galileo's religion. In: The Galileo Affair: a meeting of faith and science. Proceedings of the Cracow Conference 24 to 27 May 1984. Ed. by G.V. Coyne, S.J., M. Heller, and J. Zycinski. Citta del Vaticano 185 Specola Vaticana, 73–102, 87–88. Pedersen különben számos részlettel mutat rá, hogy Galilei életének abiurációi utáni korszakában az oltáriszentség nagy szerepet játszott gondolkozásában (uo. 90–100), de pont ellenkezőleg, mint Redondi állítja (akit természetesen Pedersen is erősen elítél), nem „eretnek”, hanem nagyonis orthodox katolikus értelemben. Pedersen Galileije nem egyszerűen hívő lélek, hanem gyakorló katolikus, vallási fogadalmak és zarándoklatok teljesítője és kedvelője. Minden írása, a Saggiatore is, mutatja a mélyen hívő lélek és a jó katolikus őszinte alázatát Istenének mindenhatósága iránt (91). A firenzei inkvizítor 1638. március 20-i jelentésében „meglehetősen cinikus szavakkal mondja el, miképpen tett lépéseket Galilei teljes elszigetelésére és emberi társaságtól való megfosztására (XIX, 288). Csakhogy Galilei, legyen mégoly nehéz, valami többre vágyott az emberi társaságnál. A jelentés azzal a kéréssel végződik, hogy böjt napján – épp húsvét előtt volt – engedtessék meg Galileinek kivitetnie magát húsz lépésre egy szomszédos kicsi kápolnába misét hallgatni. A kérés engedélyeztetett, és az Inkvizítor felhatalmaztatott, hogy „saját belátása szerint engedélyezze Galileinek a misehallgatást a lehető legközelebbi templomban böjt napján, feltéve, hogy senkivel sem érintkezik” (XIX, 288). Így Galilei vallásos életének utolsó felvillanó képe az öregembert mutatja, amint hordszékében egy szerény kápolnába viszik, hogy ott egymagában találkozzék Istenével az Eucharisztikus szentségben.” (Uo. 100.) De rácáfol ezzel Pedersen Galileije a Redondiéra, vagy éppen megerősíti – implicite – Redondi eucharisztikus hipotéziseit? A barokk Róma „teatro del ombre”-ja napjaink Galilei-histográfiájában (s nem csak ott) zavartalanul folytatódik.