Paula Findlen (Possessing Nature. Museums, Collecting, and Scientific Culture in Early Modern Italy. Berkeley–Los Angeles–London, 1994, University of California Press) Cesi herceg Akadémiáját egy Itália-szerte elterjedt korabeli tudományos és társadalmi intézmény-rendszer paradigma-kereső és -kialakító formáiba és mechanizmusába ágyazza be: a természetrajzi gyűjteményeknek, múzeumoknak, tapasztalat-gyűjtő utazásoknak patrónusok, brókerek, tudósok, tipográfusok által mozgatott és összetartott, ezerarcúságában is homogén, egyazon alap-minta variánsaként értelmezhető világába. Ez a minta természetes következménye vagy tán inkább változata volt az Itália-szerte nagy hagyományú művészeti gyűjteményeknek-gyűjtéseknek; s ahogyan az a különféle művészeti, irodalmi, zenei akadémiákkal karöltve és kiegészülve szolgálta egy presztízsére érzékeny s társadalmi-hatalmi pozíciójára féltékeny elit magát-reprezentálását és maga-meghatározását, úgy az új természetrajzi, orvosi, különlegességi múzeumok és gyűjtőmunka is az uralkodó hatalmi elit közösségi láthatóságát és önbecsülését segítette, s ugyanúgy a hagyományos akadémiai előadó és ünnepély-szervező tevékenységgel karöltve. Guiducci az Accademia Fiorentina ülésén mutatta be Galilei üstökös-elméletét, Az Aranymérlegről – Redondi egy egész fejezetet szán elbeszélésére – a legelőkelőbb római akadémiák egyikén, az Accademia dei Desiosi karneváli ünnepségén, a Piazza Navona közelében emelkedő Orsini-palotában, magos egyházi méltóságokkal ékes közönség előtt tartott konferenciát Giuliano Fabrizi, akit „római költői körökben poéta 'del case'–ként ismertek, azaz ama rím-virtuózok egyikeként, akik együltőhelyükben bármely tárgyról vagy eseményről ott helyben rögtönözni tudtak. Egyfajta kísérletező poéta (poeta sperimantale) tehát.” Redondi, eretico 92. A konferencia, a kor szokásának megfelelően, az „antik” és az „új” literátusok összehasonlításáról szólt: Dell'ambitine del letterato. „Aktuális terminusokban szólva, az érvelés az Arisztotelész tekintélyének az elvére alapuló arroganciáról szólt és a prófétikus önelégültségről. Galilei éppen e két fajtájáról beszélt az intellektussal való visszaélésnek a Saggiatore kilencedik paragrafusában, a filozófiai kutatás szabadságának a kérdésével kapcsolatban. Galilei megvetéssel fordult el az antik szerzők kritikátlan követőitől, akik a természet filozófiáját egyfajta dogmatikus »kommentár« formájában rögzítik.” Ezért ünnepli őt az alkalmi „rímhányó” – a kor kedvelt frazeológiájának megfelelően – új Kolombuszként. De az, hogy ezt megteheti, illetve megteszi általa egy ilyen előkelő Akadémia közönsége 1626 farsangján, amikor nem messzire innét a Collegio Romanoban Orazio Grassi komponálta zenére Szent Ignác és Szent Xavér apotheózisát bemutató szakrális dráma kerül színre, az mindenképpen „az idők jele”: „a barberiánus pontificato riformatore kulturális stílusának a lenyomata”. Ebbe a kulturális stílusba illik bele, illetve ennek volt legfontosabb előkészítője Redondi rekonstrukciója szerint Cesi herceg akadémiája, és ennek a nagy tervnek, ennek az új katolikus kultúrának az érdekében mozgósították a Lincei Galileit a Saggiatore megírására. A Saggiatore „üzenete” Redondi olvasatában elsősorban ez az új kultúra. „Egyfajta augusztiniánus kultúra, melyet az ember derűlátó látomása éltet, és amely nyitott a modern tudásra, egy inkább nyitott, mintsem ellenreformációs katolicizmus keresésére.” (Uo. 93.) Ennek a szolgálatában állottak a Lincei, nem Cesi jelentéktelen és majdnem szolgai „kollektív személyiségeként”, hanem öntudatos „reformkatolikusokként”, egy erősödő nagy szellemi áramlat kifejezőiként és organizátoraiként. S élükön Cesi – Redondi Cesije – az ő „kollektív személyiségüket” testesítette meg és képviselte, beleértve és kollektíven vállalva Galilei szellemiségét. Ezt vitatja el épp tőle Westfall, egy patrónusokra és patronálásra berendezkedett udvari világ nevében, és ezt a westfalli csírát bontja ki azután nagy művében Mario Biagioli. Ám Westfall-lal ellentétben Biagioli nagyon is jelentős patrónust lát Cesi hercegben; a bonyolult és folyton változó, ám (többnyire gyorsan) cserélődő csúcsában erősen és stabilisan hierarchizált római patrónus-hálózat egyik kulcs-figuráját a tizenhetedik századi Itália kritikus húszas-harmincas éveiben. Akárcsak Westfall, ő is a Cesi család romlásából indul ki és ezzel hozza összefüggésbe az Accademia dei Linceit. „A Lincei létrehozása is kísérlet volt Cesi részéről, hogy új identitást és új minőségi jegyet (mark of distinction) teremtsen magának egy társadalmi kontextusban, amely fenyegette szociális szerepét. Bár érzékelte jól a hanyatlást, nemcsak saját családjáét, hanem általában a római felsőarisztokráciáét, azt is érezte, hogy nem lenne méltó belekeverednie az udvari patkányversenybe. Ez az afféle agresszív törtetők (social climbers) terepe volt, mint barátja, Ciampoli. A Cesi-szerű emberek kényelmetlenül érezték magukat egy udvarban, ahol hemzsegtek és gyakran uralkodtak az újgazdagok (mint maga egyik-másik pápa is). Remete azonban nem volt. Tudta jól, hogy a római udvar minden hatalom, státus és privilégium forrása; ha pénzügyeit felszínen kívánta tartani, állandóan érintkezésben kellett maradnia az udvarral, vagy személyesen, vagy különféle brókerein keresztül (akik közül számosan a Lincei tagjai voltak). Az új természetfilozófia alternatívát kínált neki mindarra, amit társadalmi hanyatlás érzéseként, identitási krízisként és az agresszív udvari élet mindennapjaitól való vonakodásként élt meg. Magas társadalmi státusa miatt Cesitől nem várták el sem azt, hogy lelkendező udvaronc legyen (aki zajos akadémiai vitákba bonyolódik), sem azt, hogy pedáns legyen (mint a hagyományos filozófusok, egy rendszer rabjai). Szabadgondolkozás iránti elkötelezettsége (commitment to freethinking) társadalmi státuszának jele volt. Következésképpen akadémiája nem volt sem művelt emberek (literati) unalmas gyülekezete, sem modern tudományos intézmény, sem egyfajta szerzetesrend. Inkább valamiféle lovagrendhez hasonlított: mondjuk a Máltai-lovagok egyfajta filozófus változata lehetett. Társadalmi gesztusként a Lincei egy kicsit Tycho Uraniborgjához hasonlítható. Ahogyan Tycho-t feudális ethosza arra késztette, hogy egy asztronómikus nagyúr kastélyaként képzelje el (és építse fel) Uraniborgot, úgy voltak a Lincei egy hanyatló feudális nagyúr ethoszának a kifejeződései, egy feudális nagyúré, aki (mint Tycho) kerülte az udvart, és saját királyságát kívánta megalapítani, ebben az esetben filozófia-lovagok (philosofical knights) rendjének formájában.” (Biagioli, Courtier 294.) Az idézet természetesen igazságtalan, Biagioli remek rekonstrukciójában a részletek a lényegesek, sokszor a gazdag lábjegyzetekben elrejtett részletek. De ezek sem feledtethetik az egész rekonstrukció retorikus célzatosságát, amivel Biagioli Westfall szikár tézisét – a Lincei Cesi „kollektív személyisége” voltak – felöltözteti. Filozófia-lovagok, akik Gazdájuk (mert van a Patrónusnak ilyen jelentése is) mezében és érdekében harcba szállnak helyette az Udvar – Gazdájuknak túlságosan „poros” – porondján. Azaz az új természettudomány a hanyatló régi arisztokrácia finnyásságának a szolgálatában emelkedett ki az újkoreleji nagy refeudalizációban. Ilyenként ábrázolta Biagioli egy remek tanulmányában már Filippo Salviati és Galilei kapcsolatát is: azért vált Galilei lelkes hívévé, mert „az új természetfilozófiában feltehetőleg felismerte az önmaga nagy arisztokrataként való reprezentációjához illő kultúrát”. És ugyanez érvényes Tychóra, Cesire, Sagredora. „A hasznosság nem olyan kategória, aminek értékelése arisztokratáktól elvárható volt. Valószínűbb, hogy az új természetfilozófia sprezzaturaja tetszett nékik. Amint Cesi fogalmazott, nemes ember nemes elmét kell tanúsítson, azaz nem vetheti alá magát filozófiai rendszernek (mint az Arisztotelészé). Egy rendszer elfogadása »intellektuális szolgává« változtatja az embert – nemesnek elfogadhatatlan feltétel. Ami Galilei tudományát oly vonzóvá tette arisztokratáknak vagy patríciusoknak, mint Salviati, Cesi vagy Sagredo, az éppen »filozófiai nonchalance«-a volt: nemes kultúrára szabott természetfilozófia volt.” Mario Biagioli, Filippo Salviati: a baroque virtuoso. Nuncius, 1992, volume 7, 81–96. Azaz a Lincei s általuk Galilei nem valami új, reform-katolikus kultúra ügyét szolgálták, hanem egy hanyatló és ultrakonzervatív arisztokrácia önreprezentálásának – és kimondottan – ki nem mondottan önfenntartásának – későesti álmait. Ezzel szemben a jezsuiták a maguk egyszerre rugalmas és konzervatív enciklopedikus eklekticizmusával ügyesen tudták képviselni és kifejezni a sebesen felemelkedő pénzarisztokrácia, sőt, a feltörekvő polgárság érdekeit és „önazonosságát” is, hasonlóan e tekintetben (is?) a protestáns egyházakhoz. Biagiolinál tehát majdhogynem megfordul Redondi tézise: nemcsakhogy Galilei nem volt „eretico”, hanem inkább a jezsuiták mutatkoznak annak. Galilei pedig – Biagioli Galileije – mindig az éppen értékesebbnek ítélt kapcsolat szerint „tett” jezsuitákra vagy Hiúzokra, a legmagosabb pápai patronálás megszerzésének érdekében. Így Redondi „Mirabil congiuntura”-ja Biagiolinál patronálási konjunktúrára és krízisre fordítódik le.
Csakhogy a jezsuiták enciklopédikus eklekticizmusa egyáltalában nem volt sem új, sem különleges a korban, és semmiképpen nem állította őket szembe, s még csak meg sem különböztette őket Cesi herceg akadémiájától. Az Accademia dei Lincei pontosan ennek az enciklopédizmusnak a jegyében született és működött. „Egészében véve – írja Paula Findlen – a Linkeuszok tevékenysége sokkal inkább emlékeztet Aldrovandi enciklopédikus terveinek kiterjesztésére, mint az expermentális filozófia átgondolt matematikai számításaira, amelyet az olyan emberek képviseltek, mint Galilei. Akár Aldrovandi, ők is felismerték a múzeumok jelentőségét a természet tanulmányozásában, bár ők inkább azért kívánták gyűjteni a természeti tárgyakat, hogy leleplezzék, nem pedig hogy megerősítsék az arisztotelészi természethistóriát.” Findlen, Possessing 32. „Míg Aldrovandi enciklopédikus szkémái olyan területre korlátozódtak, amelyet az arisztotelészi és a plinius-i szöveg-korpusz előzőleg már definiált, a tizenhetedik századi természetfilozófusok spekulációi túl kívántak lépni ezen a birodalmon.” (70.) Más szemmel kezdtek nézni az új világokból beáradó rengeteg tárgyi és eszmei újdonságra, mint a renaissance naturalisták. „A Reformáció korának vallási és politikai felfordulásai kétségbe vonták a tekintély egyéb formáit, a »régi« nem bírt már a jelentés ama biztonságával, melyet régebben élvezett. A kereszténység feldarabolódása, valamint a hagyományos társadalmi jogok és a politikai privilégiumok erodálódása Európán belül teremtett egy világot, amely potenciálisan ugyanolyan idegennek és kiszámíthatatlannak tűnt, mint maga az Új Világ. A tizenhetedik századi natural philosopher, az új enciklopédia megteremtője, új modelleket keresett egy zavaró, gyorsulóan kiterjedő és pluralisztikus univerzum magyarázatára. Képtelen lévén elfogadni a múlt felsőbbségét a jelennel szemben, vagy azt kellett igazolnia, hogy miért van ez így, amint az legszebben a Jezsuiták munkásságában látható, vagy egy alternatív keret megteremtése mellett kellett érvelnie a természetszemléletben. Senki nem példázza az utóbbi tendenciát jobban Federico Cesinél…” (71.) Az ő tagszerző és szervező tevékenységének köszönhetően „két évtizeden át az Accademia dei Lincei képviselte az »új« filozófia élgárdáját. Könyveket, kéziratokat és botanikai példányokat gyűjtöttek, és a Galilei-föltalálta új műszerekbe – távcsőbe, mikroszkópba – kukucskáltak. Európa-szerte leveleztek tudósokkal, és Lincei »kolóniák« hálózatát tervezték egész Itáliában – csak az egyetlen nápolyi látott napvilágot –, ahol tudósok találkoznának múzeumokban, patikákban és botanikuskertekben a tudás térképének megrajzolására.” (72., lásd 8. fejezet 46. jegyzet) Ezzel azonban visszatértünk Redondi értelmezéséhez, a „mintá”-hoz, ami majd a londoni, párizsi és így tovább Akadémiákon keresztül meghatározza a természettudományok, s ezen keresztül az egész újkori világ alakulását, még ha „Múzeum” és „Akadémia” olyan szoros szimbiózisa, mint a Lincei esetében (és általában Itáliában), másutt majd nem is igen lesz általános. A jezsuiták intézményeiben azonban sokáig őrződött ez a kapcsolat, s a neveléssel együtt jellegzetes „hármas egységben” segített – s méghozzá igen hatásosan – formálni Európa szellemi arcát.