„Favaro szerint Galilei és Marina Gamba elválása barátságosan történt és Galilei később is levelezett volna vele és Giovanni Bartoluzzival, akihez utóbb Marina férjhez ment volna (és még éveken át gondját viselte Vincenzionak). Azonban újabb tanulmányok azt mutatják, hogy Favaro tévedett, összekeverte Marina Gambát a tőle teljesen különböző Marina Bartoluccival. Az előbbi néhány évvel Galilei távozása után, úgy látszik, meghalt. Fiának törvényesítése ügyében 1619. februárjában II. Cosimo Nagyherceghez intézett kérelmében Galilei megerősíti, hogy Vincenzio anyja, Marina Gamba „elvált, mostmár meghalt, sohasem házasodott meg” (XII, 441). Valószínű, hogy Vincenzio anyja halála után Marina Bartolucci gondjaira bízatott.” (Annibale Fantoli. Galileo per il Copernicanesimo e per la Chiesa. Citta del Vaticano, 1993, Specola Vaticana–Libreria Editrice Vaticana, 79. – Galilei hatalmas levelezésében, amely személyes vonatkozásokban sem szűkölködik, nincsen szerelmi kapcsolataira utaló adat. Talán ez is inspirálhatta Paolo Scandalettit, egy kitűnő posztmodern Galilei-életrajz szerzőjét, hogy néhány öregkori levél egy-két gyöngéd sora köré megkonstruálja a „grande amore” romantikus románcát, az életet élvezni szerető és tudó Galileihez illően. „Marina Gamba és megannyi alkalmi kaland után, apáca leánya után, 1630 nyarán, hatvanhat évesen [egy szép, harmincas éveiben járó asszonyban] felfedezett Galilei egy néki eladdig teljesen ismeretlen nőiességet, valakit, aki öntudatos, éleselméjű és ragyogóan szellemes, kész adni és kapni szerelmet, édes, ámbár raffinált csábításra képes. Elbűvölte Galileit, aki úgy beleszeretett, mint egy kamasz. A gyöngéd levélváltás nagyfeszültségű, legalábbis kezdetben. »Nem éreztem ezekben a napokban más bánatot, mint a hiányát – semmit inkább nem kívánok, mint újralátni…remélem újraélvezhetni érveléseit, melyek annyira emelkedettebbek a nőknél általában…« írja Galilei. De amikor a viszony kitudódott, a rokonok elkobozták a két félénk szerelmes leveleit, és valaki tréfát űzött belőlük. A hölgy óvatosabbá vált, habozott beleegyezni további találkozókba, habár az aggastyán ragaszkodott hozzá: »Nem akadályozna meg semmiféle szempont, se gyanú, se félelem amiatt, mert okozhat ez nekem némi zűröket: mivel bizonyos értelemben harmadik személy részesül ebben a találkozásban vagy beszélgetésben, amely legyen bár vidám vagy legyen kellemetlen, nekem az keveset számít, lévén hozzászokva sokkalta súlyosabb gondokat könnyedén elszenvedni és elviselni«. Tíz esztendővel később, amikor az érzékek impetusa elernyedőben volt, sürgetőbben éledt fel benne egy friss és tiszta, bizalmas és egyúttal baráti érzelem igénye. 1641 utolsó búskomor karácsonyán óvatos meghívás érkezett Alessandrához. Kedvesen elhárította: »Hébe-hóba én magam fontolgatom, miként találhatnám meg a módját, mielőtt még meghalok, hogy beszélgethessek Kegyelmeddel és egy napot társalgásában tölthessek el anélkül, hogy botrányt vagy féltékenységet keltenék azokban a személyekben, akik eltérítettek ettől a szándéktól«. Galilei válaszában végső üdvözletével együtt küldötte a »szívbéli köszönetet a szíves szeretetért, amelyet személyem iránt mutatott és az együttérzés szolgálatáért, amellyel nyomorúságaimat és üldöztetéseimet kísérte. Kérem, bocsássa meg nekem ezt a nem önkéntes rövidséget és a legszivélyesebb szeretettel csókolom a kezeit.«” Paolo Scandaletti, Galileo privato. Milano, 1989, Camunia editrice, 128–129.
A románc tökéletes, az idézetek pontosak, ám a sorbarendezésükkel van egy kis baj. Alessandra „meghívást elhárító” levelének dátuma 1641 március 27 (EN XVIII, 312–313), és Galilei előző napon, 1641 március 26-án kelt levelére válasz, amelyben nincsen szó meghívásról. Galilei az egész levélben egy félreértést tisztáz, illetve igyekszik eloszlatni Alessandra hiedelmét, miszerint hónapokig nem válaszolt volna egy levelére. Válaszolt, de úgy látszik, Alessandra nem kapta meg. A „meghívás” egy későbbi, 1641 április 6-i keltezésű levélben fordul elő (EN XVIII, 320), és éppen Alessandra meghívására válasz, amit abban a március 27-i levelében intézett Galileihez, amelyből Scandaletti a „kedvesen elhárító” sorokat idézi; ezt a meghívást vezetik be az „elhárító sorok”. Alessandra azt ötölte ki, hogy alkalomadtán Pratoból, ahol férje, Giovanfrancesco Buonamici lovag, a kórházak kormányzója (Governatore degli Spedali) tisztséget viselte, kocsit küld Galileiért. Erre a meghívó levélre válaszolt Galilei április 6-án: »Fájdalom, de a hozzám intézett meghívását nem fogadhatom el; nem csupán a számos indiszpozíció miatt, amely élemedett korom miatt nyomaszt, hanem mivel féken vagyok tartva börtönömben, melynek okai jólismertek Nagyrabecsült Férje, a Lovag Úr előtt, aki nekem nagyjóuram. Ezért elvetve ezt a reményt, könnyű és gyors lenne, ha Nagyasszonyom jönne Férjeurával és itt tartózkodnának négy napig ebben az arcetri villában, amelyet fenntartok és amely gyönyörű és tökéletesen tiszta levegőjű helyen fekszik.« (EN XVIII, 319)– Ez után következnek hat sorral lejjebb a már idézett sorok: „Nem akadályozna meg…” A lovag különben Galilei nagy tisztelője és régi barátja volt, a pör idején minden diplomáciai tekintélyét és ügyességét bevetette az érdekében, még egy erősen Galilei-párti összefoglalót is írt a pörről („Buonamici da Pratónak, Galilei barátjának leírásából jól ismerhetjük a pör lefolyását.” Benedek István. Az értelem dicsérete Budapest 1987 Minerva, 78.), amit titokban eljuttatott vélhető szövetségeseknek. Antonio Favaro közölte is ezt a Relazionet, mindazzal együtt, amit Buonamici lovagról és a szép Alessandra Bocchineri–Buonamiciről sikerült kiderítenie (Favaro, Amici… ed. Galluzzi, 93–131). Különben már Favarot elbűvölte a szép és okos Alessandra, aki – vélte – „megdobogtatta az öregkori érzelmet Galilei örökifjú szívében”. Arra is Favaro utalt, hogy valaki a közös rokonságból (Galilei Vincenzio fiának felesége Bocchineri-lány volt) rossz szemmel nézte a kialakuló „gyöngéd érzelmeket” és megszakíttatta a levelezést. Favaro azonban helyes sorrendben idézi a leveleket, és nem konstruál „grande amore”-t. A legpontosabban – legtartózkodóbban – most is Pio Paschini összegez, amikor Vicenziónak Sestilia Bocchionerivel kötött házasságához (1629 jan.27) hozzáfűzi: „Menye családjával Galilei mindig a legjobb viszonyt tartotta fenn, és Sestilia Alessandra nővérével baráti kapcsolatot ápolt, amely a csodálattal volt határos, talán bátorságának és energiájának köszönhetően” (Paschini, 451). Vinzenzio és Sestilia házasságkötéséről valamint Carlo Bocchineri családjáról (Setilia – innen a neve – hatodik gyermeke volt Carlonak, Alessandra az ötödik) részletesen beszámol Antonio Favaro, Scampoli 112–115.