William A. Wallace. Galileo and his sources. The heritage of the Collegio Romano in Galileio's science. Princeton, 1984, Princeton University Press. XI. V.ö.: Vekerdi László. Galilei – Jezsuiták tanítványa? Természet Világa – Természettudományi Közlöny, 1993, vol. 124, 447–449, 494–496. A késő hetvenes és a nyolcvanas évek „galileológiájának” nagy szenzációja – legalábbis szaktudományos „közönségsiker” tekintetében – valószínűleg Wallace „jezsuita Galileije” volt. Weisheipl vagy Rose mértéktartóbb vonásokkal megrajzolt Galileijéhez képest Wallace Galileije egyoldalúan arisztoteliánus és túlzottan metodikus; akár a forrásai, amelyek örököséül Wallace bemutatja. Tulajdonképpen nem Wallace fedezte fel, hogy Galilei fiatalkori logikai és természetfilozófiai értekezései a Collegio Romano professzorainak a munkáiból merítenek. Már Alistair C. Crombie észrevette, hogy a természetfilozófia kéziratnak Az égről szóló kérdéseiben Galilei a híres jezsuita csillagász és matematikus, Christopher Clavius (1537–1612) értekezését követi, melyet a Collegio Romano professzoraként jelentetett meg 1581-ben, Sacrobosco Sphaerajához írt kommentárok formájában. A.C. Crombie. Sources of Galileo's early natural philosophy. In: Reason, Experiment, and Mysticism in the Scientific Revolution. Ed. by M.L. Righini Bonelli and William R. Shea. New York, 1975, Science History Publications, 157–175, 164. Innét vette át az ifjú Galilei azt a híres részt is, ahol Kopernikusz napközepű elrendezését említi s cáfolja: „Ptolemaiosz előtt négyszáz évvel Arisztarkhosz, akit az újabbak közül Nicolaus Copernicus követ De revolutione orbium caelestium című művében, ezt a rendet állapítja meg: a Nap helyezkedne el a világ közepén; e körül a Merkur pályája; e körül a Vénusz pálya; e körül az orbis magnus, amely elemeiként a Földet és a Holdat tartalmazza; e körül a Mars pálya; azután a Jupiter ege; később a Szaturnusz glóbusza; legvégül a Firmamentum.” EN I, 47–48. Egészében azonban Galilei értekezése erősen különbözik Claviusétól – akire egyébként maga is hivatkozik –; A világról szóló bevezető kérdéseknek megfelelően filozofikusabb, s részletesen tárgyalja az égitestek „természetét”, a peripatetikus „matéria-forma” szerkezeti elvből kiindulva. Ámde – véli Crombie – még az arisztotelészi metafizika bonyolult formatanát is inkább arra használja, hogy valamiképpen az égitestek anyagi tulajdonságaira következtessen, s megállapítja, hogy a Hold, a Nap, a bolygók anyaga különbözik egymástól, az állócsillagoké viszont – lévén közös szférájuk megsűrűsödései – azonos. A forma-tan folytatódik azután a változásról és az elemekről szóló kérdésekben; Adriano Carugo és A.C. Crombie ezeknek is megtalálták a forrását a Collegio Romano két professzorának, Benito Fereiranak (c. 1535–1610) és Francisco de Toledonak (1533–1596) a kommentárjaiban. Adriano Carugo pedig a hatvanas évek végén azt is észrevette, hogy a logikai kérdések az előfeltételezésekről és a bizonyításról (Disputationes de precognitionibus et de demonstratione) sem lehet Iuvenilia (Favaro annyira annak vélte, hogy mégcsak nem is közölte az I. kötetben a Iuvenilia között, hanem csupán kivonatosan a IX. kötet függelékében, mint afféle „skolasztikus gyakorlatot”), hanem valószínűleg ez is érett jezsuita forrásra vezethető vissza, mivel sokhelyütt föltűnően hasonlít Francisco de Toledo logikai Commentariajának Additamentaval bővített kiadásához. Ez a könyv azonban 1597-ben jelent meg, amikor Galilei már rég Padovában volt professzor, és az Additamenta ad commentaria D. Francisci Toleti in Logicam Aristotelis szerzője, Ludovico Carbone különben sem volt jezsuita. Ámde – érvel Wallace – „a Collegio Romanohoz csatolt Collegio Germanicoban tanult, és valószínűleg hozzájuthatott a Collegio Romanoban tanított anyaghoz. A nyomtatás késői dátuma ellenére jó evidencia alapján állítható, hogy az addiciók egy teljes évtizeddel előbb készültek – bizonyosan 1576 után, mivel ez a publikációs dátuma a műnek, melyhez kiegészítésként szánattak”. Wallace, Galileo and his Sources 4, 13. Wallace azt is valószínűsíteni tudja, hogy a kiegészítések 1588 táján íródhattak, vagy inkább másoltattak. Felteszi ugyanis, hogy ezek nem Carbone művei, hanem a Collegio Romano fiatal professzora, Paulus Valla vagy Vallius volt szerzőjük, aki huszonnégy éves korában, 1585-ben kezdte el oktatómunkáját a kollégiumban. Természetfilozófiai kurzusáról fennmaradtak a hallgatók kéziratos reportatioi; ezekhez jól láthatóan erősen hasonlítanak Galilei hasonló tárgyú kérdései. Valla 1587–1588-ban tartott logikai kurzusáról azonban nem maradtak fenn reportációk. „Található azonban néhány hasznos megjegyzés az előszavakban, amelyet Valla Logikájának két kötetéhez írt.” A Logika két kötete 1622-ben jelent meg Lyonban; Valla tervezte az egész filozófiai kurzus kiadását, a teljes arisztotelészi anyaggal, de még 1622-ben meghalt. A két kötet közös előszavában Valla tisztázza filozófiai álláspontját és vázolja – több kötetre terjedő – terveit. „Ezekhez az Ad lectorem megjegyzésekhez csatoltan azután Valla körvonalazza a két kötet tartalmát, és kifejti, hogy a logika egészéhez való rövid bevezetéssel fogja kezdeni. Erről ezt írja: »Előrebocsájtunk egy Introductiot, amely harmincnégy évvel ezelőtt [azaz 1588-ban] explikáltatott általunk a Collegio Romanóban és amely nem sokkal ezután hallgatóinknak adatott át. Ez a mű, munkánk gyümölcsein alig valami változtatással, napvilágra hozatott Velencében egy nagyon okosan jámbor Szerző által (ab Auctore valde sane pio), aki hozzátett némi elöljáró anyagot és néhány inverziót vagy inkább perverziót vezetett be a sorrendben (véleményem szerint) nem jobb eredménnyel…« Wallace, Sources 18. Még keményebb szavakkal is illeti Valla a „jámbor szerzőt”; Wallace idézi ezeket is, majd így folytatja: „Valla azután kijelenti, hogy a második kötet az Első és a Második Analitika tárgyalását fogja tartalmazni, és ehhez hozzájön egy Disputatio de scientia, amelyről megjegyzi továbbá: »Ezzel a Disputatioval ugyanaz történt, mint amit az Introductioról mondottam. De ezt most annyira kibővítettük és tökéletesítettük, hogy aligha ismerheti fel más, mint csírájának a Szerzője.« Ezek a plagizálási gyanusítások természetesen nagyon érdekesek, de nem kevésbé azok a vádak, melyeket Valla Logikájának második kötetéhez írt előszavában hoz fel. A kötet összeállításakor Valla úgy döntött, hogy négy teljes traktátust csatol nem is annyira csupán a De scientiahoz, mint inkább a két Analitikához. Fel is sorolja ezeket a traktátusokat: De Praecognitionibus, De demonstratione, De definitione és De scientia. A traktátusok sorrendjére vonatkozóan pedig a következőkre figyelmezteti az olvasót: »Húsz évvel ezelőtt [azaz 1602 körül] egy bizonyos férfi, aki doktori fokozattal is rendelkezett, és különféle könyvecskék publikálójaként eléggé ismert volt, kinyomtatott Velencében egy könyvet, amelyben sokmindent átvett a saját neve alatt abból, amit mi De scientiánkban összeállítottunk és egykoron, harmincnégy évvel ezelőtt [azaz 1588-ban] a Római gymnasioban tanítottunk. És ezt tévén ez a derék férfi (vir probus; Wallace jó embernek fordítja) Római előadásainkból sok egyebet is átvételre méltónak becsült. Saját neve alatt magának tulajdonította vagyis eltulajdonította a De syllogismo, De reductione, De praecognitionibus és a De instrumentis sciendi nagy részét, úgy tüntetvén fel ezeket, mint egyfajta Additamentat Toletus logikájához, elsősorban az Első Analitika tárgyalásához. Mi több, saját neve alatt kinyomtatandónak ítélte Introductiónkat a logika egészéhez, a proemiummal és az epilógussal együtt, csupán a sorrendet megforgatva illetve (véleményem szerint) felforgatva …« Ezeknek a megállapításoknak a fontossága Galilei logikai kérdéseinek a datálása szempontjából, nem kell mondani, felbecsülhetetlen. Régebben is észrevették már, hogy Carbone De praecognitionibus tárgyalása 1597-es Additamentajában nagyon hasonlít Galilei megfelelő traktátusához logikai kérdéseiben. Most Valla tanusítja, nagyonis határozottan, hogy a traktátus legnagyobb részét Carbone azokból az előadási jegyzetekből plagizálta, amelyeket a Collegio Romanóban ő bocsájtott hallgatói rendelkezésére 1588-ban vagy kevéssel azután. Hisz Carbone az egyetlen, akire ráillik Valla két előszavában közölt jellemzése a meg nem nevezett 'jó ember'-ről. Amint fentebb említtetett, Carbone Addimentaja Toletus logikájához a következő című értekezéseket tartalmazza: De syllogismo, De instrumentis sciendi és De praecognitionibus, pontosan azokat, amelyeknek ellopását Valla panaszolja. 1599-ben, huszonhárom évvel Valla Logikája előtt megjelent Introductio in universam philosophiam című könyve – amelyre illik Valla libellus megjelölése – pedig tartalmazza a De scientiat, amelyet, Valla emlékezete szerint, az illető személy »körülbelül húsz éve« publikált saját neve alatt. Valla elismeri, hogy Carbone változtathatott itt-ott a jegyzeteken, és gyanítja azt is, hogy szabadon hozzájuthatott más jezsuiták jegyzeteihez is, feltehetőleg szintén a Collegio Romanóból, egyébként azonban határozottan állítja, hogy az anyag zöme tőle való. Valla továbbá úgy érezte, hogy Carbone plagizálása miatt meg kell változtatnia saját kifejezéseit, és traktátusát tovább kell fejlesztenie annál az állapotnál, amelyhez Carbone hozzájutott. Nem kell tán hangsúlyozni, hogy milyen felbecsülhetetlen értékű információk ezek Galilei, Valla és Carbone szövegeinek az összehasonlításakor.” Wallace, Sources 18–20. Carbone 1597-ben megjelent szövegét tehát Wallace Valla 1588-ban keletkezett kéziratával tekinti lényegében azonosnak, és részletesen összehasonlítva Galilei logikai kérdéseivel arra a következtetésre jut, hogy mindketten elsősorban Valla kéziratos előadási jegyzeteiből dolgoztak. A kéziratos Valla-jegyzet azonban nem maradt fenn, így Wallace rekonstrukciója közvetlenül nem igazolható; v.ö. Roger Ariew és Douglas Jesseph recenzióját: Archiv für Geschichte der Philosophie, 1989, vol. 71, 89–94. De a Galilei kézirat 1588-ra datálása tán magyarázhatja – véli Wallace –, hogy miként juthatott Galilei a jezsuita-lekciók kéziratához. 1587 vége felé ugyanis Galilei Rómában járt, ahol átadta Claviusnak súlypont-számításait. Clavius – 1588. január 16-án és március 5-én kelt leveleinek tanusága szerint – nem volt meggyőződve róla, hogy nem terheli-e Galilei bizonyítását petitio principii, azaz a bizonyítás nem előlegzi-e a bizonyítandó tételt. „1588. június 17-én kelt levelében Guidobaldo a principiumra utalt, amelyet Galilei mint supposizionet alkalmazott, és Galilei július 16-i válaszából látszik, hogy még mindig foglalkoztatta, petitio a principiuma vagy se. Ez a probléma, amint az bővebben kifejtésre kerül könyvünk 2. és 3. részében, közvetlenül összefügg a bizonyításhoz szükséges praecognitio kérdésével, azaz pontosan azzal a témával, amit Galilei Logikai kérdéseinek 2.1-től 4.2-ig terjedő pontjaiban tárgyal, amelyeknek mind megtalálható a megfelelője Valla előadási jegyzeteiben – melyek maguk sem készültek el 1588 augusztusa előtt. Az egybeesés több mint véletlennek látszik, és az alábbi megfontolásra késztet. Clavius és Guidobaldo levelei úgylehet rádöbbentették Galileit, hogy logikai és metodológiai tudása nem olyan, amilyennek lennie kellene, és Claviushoz fordult ezügyben, aki elsőként vetette fel a nehézséget és különbenis tapasztaltabb volt ezen a területen, és segítséget kért tőle. Nem maradt fenn ezügyben további levelük, de valószínűnek látszik, hogy Clavius, Galilei kérésének megfelelően, küldött neki Valla logikai jegyzeteiből egy teljes példányt. Amint láttuk már, Valla igen alaposan tárgyalta ezt a témát; az a tény továbbá, hogy Valla előadásai jegyzeteit (lecture notes) tanítványai széles körében terjesztette, valamint az, hogy Carbone is szerzett egy példányt, ezek hozzáférhetőségét mutatja pontosan abban az időpontban, amikor Galilei hasznot húzhatott studírozásukból. Ha aztán Clavius csakugyan megtette ezt a szivességet, és Galilei láthatta, hogy milyen alapos a Collegioban a logika oktatása, kivált összehasonlítva korábbi hallgatói tapasztalataival a Pisai Egyetemen, akkor ésszerűnek tűnhetett neki további lecture notes beszerzése az égről, az elemekről, a testek helyi mozgásáról. Végtéreis ezek voltak azok a témák, amelyek erősen érdekelték Galileit, és amelyek matematikai kezeléséről hamarosan neki magának is előadásokat kellett tartania, ha ugyan nem adta máris elő ezeket a tárgyakat.” Wallace, Sources 91–92. Így keletkeztek – Wallace elképzelése szerint – Galilei természetfilozófiai és mozgáselméleti kéziratai, amelyeket Favaro Iuvenilia cím alatt közölt az Edizione Nazionale I. kötetében. Galilei 1610 előtti „korai tudománya” (Earlier Science) tehát a Collegio Romano modern arisztoteliánizmusának a hatása alatt formálódott, ám bizonyításelméleti és metodikai szempontból végig követhető ennek az indulásnak a hatása 1610 utáni „későbbi tudományában” is. Erről szól Wallace Galilei-téziseinek és könyveinek nagyobbik és közismertebb (s egyben elismertebb) része; Wallace kutatásai nyomán a Collegio Romano professzorai a maguk haladó arisztoteliánizmusával Galilei legfontosabb és meghatározó metodikai és logikai mestereivé növekedtek, és Wallace arisztoteliánus Galilei-képe napjainkra eljutott ismeretterjesztő összefoglalásokig. Wallace nézetei nyomán „Galilei egész pályája (career) – fogalmazza meg valóságos konszenzus gyanánt a legelismertebb modern közérthető Galilei-életrajz – úgy tekinthető, mint a (természet)tudomány reformja magának Arisztotelésznek az okok feltárását előíró elvei alapján, elsősorban az olyan okok alapján, amelyek azt magyarázzák meg, amit észlelünk. A (természet)tudomány céljainak arisztoteliánus értelmezése adja meg így azt a kontextust, amelyben Galilei kétségtelen újításait meg kell érteni. Még ha Galilei egészében tekintve el is utasította Arisztotelész válaszait, helyettesítésükre olyan módszerekkel jutott, amelyeket Arisztotelész saját maga által prédikált, noha nem gyakorolt principiumok továbbfejlesztéseként ismert volna el. Sok minden szól e mellett a nézet mellett (bár meg kell még nézni, mennyire volt arisztoteliánus Galilei). Carugo és Crombie Wallace-tól függetlenül felvázolták ugyanezen kép jó részét, de ők Galilei jezsuita-arisztoteliánus ideáit nem a jezsuiták kéziratos előadási jegyzeteire vezetik vissza, amelyekre Wallace alapozza időzítését. Így, ha Galilei életét filmnek tekintjük, Crombie és Carugo azt mondja, hogy jelenleg nem lehetünk bizonyosak a snittek helyes sorrendjében.” Michael Sharrat Galileo Decisive Innovator. Oxford, 1994 Blackwell, 59–60.
De rendezzük bárhogyan a „snitteket”, bizonyosnak semmiképpen sem tekinthető, hogy Galilei „újításait” arisztoteliánus kontextusban kell megérteni. Egy peripatetikus természetfilozófusnak – írja Fehér Márta Galilei tudományos ideálját elemző tanulmányában – egy jelenség megmagyarázása egy érvényes szillogizmus megtalálását jelenti egy metafizikai principiummal első premisszájaként (amely az esszenciális attributumot a tekintett hatás közvetlen okaként adja meg), és amely szillogizmusnak nemcsak konkluzívnak, hanem demonstratívnak is kell lennie, azaz ahol a konklúzió szükségképpen (és nem csupán kontingensen) következik a premisszákból. (Maguk a premisszák általánosan, elsődlegesen és esszenciálisan igazak kell, hogy legyenek, valamint jobban ismertek a konklúziónál.) Ezzel ellentétben Galileinek egy jelenség megmagyarázása az azt meghatározó rationale megtalálását jelenti egy matematikai posztulátum formájában, amely relációk geometriai rendszerére vonatkozik, amelybe a jelenség illeszkedik, és amely a valóság mélyebb szintjének a struktúráját tárja fel, ahogyan azt a megfigyelések és kísérletek (bár gyakran csak homályosan) átláthatóvá teszik. Galilei felfogása szerint a természettudományban a megértés a látszólag zavaros és zavaró jelenségek mögötti matematikai (és így racionális) minta (intellektuális) megragadásából áll. Ennek a matematikai mintának (vonatkozások geometriai rendszerének) a megtalálása egyáltalában nem matematikai leírás találása az összes ismert jelenségre (ahogyan olykor Galilei kortársai és később az empiricisták félreértették). Galilei elméletszerkesztő módszerének [method of theory construction] a lényege a valóságnak megfelelő matematikai struktúra megtalálása [finding the mathematical structure intrinsic to reality], amely a vizsgált jelenségek által exemplifikáltatik.” Ezért úgy gondolja, hogy J.C. Pitt nyomán „teljességgel jogos azt állítani, hogy Galileinek a magyarázat a (matematikai) bizonyítás volt, azaz a megokolt tény megállapítása (demonstratio quia) ugyanaz volt mint megmagyarázni, hogy miért van úgy, ahogyan van (propter quid bizonyítás). Pitt szavaival: »…Galilei, kivált az asztronómiában, szakít a hagyománnyal, amely a geometriát csupán a megfigyelési adatok generálására használja, és többet követel. Ellentétben Ptolemaiosszal és Osianderrel, Galilei realista és nem instrumentalista. A matematikai bizonyítások nem csupán igazolható megfigyeléseket produkálhatnak, hanem magyarázatokat is, mivel a világ a geometria elveivel összhangban elrendezett. És ez a kulcsa érvelésének, hogy magyarázó képességeinket a matematika alkalmazásával kitágíthatjuk.« Ámde amikor egyfelől hangsúlyozzuk, hogy a geometriai bizonyítások alkalmazása által Galilei szakít az arisztoteliánus hagyománnyal, másfelől hozzá kell tegyük, hogy e tekintetben nem követte szolgaian a csodált Arkhimédészt, aki fizikai kérdések tárgyalásában, amint Drake írja: »megfigyelési adatoktól független posztulátumokat választott Egyensúly a lejtőnjében csakúgy, mint Testek a vízbenjében. Galilei kétségkívül csodálója volt az ilyen tiszta deduktív tudománynak, ámde az ő céljaira ez túlságosan restriktív volt«, amennyiben Arkhimédész tiszta geometriaként igyekezett felépíteni fizikáját, megfigyelésekre és mérésekre való hivatkozás nélkül.” Galilei ellenben nem kívánta elszakítani geometriai fizikáját a megfigyelések és a mérések valóságától. A valóság „intrinsic” magyarázatára törekedett, az arisztotelészi vera scientia értelmében. De „ahelyett, hogy (peripatetikus értelemben) okokat keresett volna, Galilei a jelenségek magyarázatának megszerkesztésében rációkat igyekezett találni. És látni a rációját annak, hogy miért olyan valami, amilyen, annyit jelentett neki, mint megragadni a kérdéses dolog igaz és valódi ratioját, ahol a 'ratio' egyaránt értendő a szó matematikai és episztemológiai értelmében. Egy jelenséget érthetővé tenni annyi, mint megtalálni a helyét a relációk egy rendszerében. És bizonyítást teljesíteni annyi, mint levezetni a hatás (jelenség) szükségszerű létezését, ha adott a relációk geometriai rendszere, azaz megmutatni, hogy a jelenség (vagy jelenségek egy halmaza) a mondott geometriai elv egyik megnyilvánulása.” Következésképpen a megfigyelések és a kísérletek szerepe – akárcsak Arisztotelésznél vagy Wallace-nál – nem a geometriailag bizonyított elmélet megerősítése vagy cáfolása, hanem az útmutatás a megfelelő geometriai „pattern” kiválasztására. „A kérdés Galileinek nem matematikai modell-elméletének (mert matematikai modell létével ez tételeztetik fel) igazsága, hanem exemplifikálhatósága a valóságban. Ez utóbbit szolgáltatják a megfigyelések és kísérletek, amelyek azonban nem képesek megcáfolni a modellt.” Azaz Galilei megmaradt az arisztoteliánus-Wallace-iánus „theory construction” kereteiben, ám a magától evidens metafizikai premisszából kiinduló szillogizmust geometriai levezetés váltja fel bizonyítás gyanánt. „Mivel úgy tekintette, hogy »a matematikai bizonyítások … semmivel sem kevésbé szigorúak másféléknél« (Galileo (1974: Two New Sciences, transl. by S. Drake, Madison, Wisconsin, p. 13).” Márta Fehér. Changing tools. Case studies in the history of scientific methodology. Budapest, 1995, Akadémiai Kiadó, 25–52: Galileo and the demonstrative ideal of science, 44–49. Fehér Márta kiemelkedően értelmes (ilyen értelemben is „ratio”-nális) metodológiatörténeti Galilei tanulmánya az 1981-es bukaresti tudománytörténeti kongresszusra készült, és 1982-ben jelent meg először nyomtatásban a Studies in History and Philosophy of Science 13. kötetében, 87–110. A hetvenes évek és a nyolcvanas évek első fele a tudományelmélet és tudománymódszertani kutatások nagy fellendülésének és divatjának a kora volt, és ez erősen meglátszott a Galilei-kép változásain, el egészen Feyerabend szigorú against method metodikával dolgozó Galileijéig; v.ö. Noretta Koertge. For and against method. Brit. J. Philos. Sci. 1972, vol. 23, 274–290: „As usual I find it difficult to tell which of Feyerabend' comments to take at face value and which are attempts at that 'heavenly maliciousness' which Einstein found so delightful in Galileo.” Talán valami hasonló ártatlan gonoszkodás okozhatta Feyerabend átütő sikerét is azokban a kezdődő és korai posztmodern években, s tette lehetővé, hogy egy kicsit Thomas Mann Felix Krulljára emlékeztető Galileijének propagandisztikus és retorikai műveleteiről és fogásairól veretes és nehezen követhető módszeres tudós tanulmányok és könyvek hosszú sora szülessen. Maurice A. Finocchiaro a roppant tekintélyes (ár tekintetében is roppant tekintélyes) Boston Studies in the Philosophy of Science 61. köteteként 1980-ban megjelent és azóta számtalanszor (hivatkozással vagy anélkül) idézett könyvében egy logikával megszelidített feyerabendiánus Galileit rekonstruál illetve konstruál a Dialogo retorikai újraértelmezése alapján. Ez a logika azonban nem az a logika, amit az ifjú Galilei a Collegio Romano professzorainak logikai lecture notesjaiból kiírt magának. Finocchiaro Galileije még jobbára „pre-Wallace-iánus” Galilei, aki nem a jezsuita-arisztoteliánus bizonyítás- és tudományelmélet meredekein közelít a természet megismerésének filozófiai kérdéseihez, hanem Szókratész módjára – Gregory Vlastos hetvenes években rendkívül népszerű Szókratészének módjára – fittyet hányva axiomatikus akribiákra és konzisztenciakövetelményekre a konkrét gyakorlati meggyőzés emberi-morális eszközeivel a bírálat és az ítélni-tudás nyílt vizeire vezeti az olvasót. „Galilei nem racionalista a szó apriorista értelmében, de az abban az értelemben, hogy ahol csak lehet, szeret érvelni és argumentumot alkalmazni; azt mondhatjuk, hogy úgy racionalista, mint a logikatanár, a logikatanár cselekvés közben (a rationalist in the sense of a logician, a logician-in-action)” Maurice A. Finocchiaro. Galileo and the art of reasoning. Rhetorical foundations of logic and scientific method. Dordrecht, Boston, London, 1980, D. Reidel, 216. Galilei logikája az érvelés retorikai gyakorlata, ítéletre képesítő érvelés-logika. „Kiderül, hogy Feyerabendnek igaza van, noha önmaga ellenében. Azaz Galilei-képe nem igazából irracionalisztikus, hanem pszeudo-irracionalisztikus, és valójában Feyerabendnek Galilei racionálisan jár el; csakhát ki kell tágítanunk a természettudományos racionalitásról alkotott ideánkat, először úgy, hogy megengedjen esztétikai és retorikai tényezőket, másodszor úgy, hogy lehetővé tegyen az ortodox tudományfilozófiák által proskribált episztemológiai praktikákat; figyelembe veendő továbbá, hogy az esztétikai és retorikai faktorok önmagukban csupán alogikusak, és saját kritériumaik szerint ítélendők meg; végül pedig mindazoknak a nem-ortodox episztemológiai eljárásoknak, amiket Galilei alkalmaz, az igazi próbájuk ésszerűségük (rationality) avagy az a tulajdonságuk, hogy megfelelnek az indokolás és az érvelés elemi és alap-formáinak sokkalta inkább, mintsem a tudományos racionalitás filozófiailag artikulált teóriáinak, amelyek többsége feltételezi például az elmélet/megfigyelés megkülönböztetést.” Finocchiaro, Art of reasoning 191. Finocchiaro Galileije már jellegzetes amerikai – sőt, Las Vegas-i – Galilei; posztkuhniánus, feyerabendiánus és neo-Quine-iánus vonásokkal. Érthető William Shea szigorú kritikája: „Inkább a szócsavaró retorikát, mintsem a történeti pontosságot kedvelő olvasóknak fog tetszeni ez a könyv.” Science, 1981, vol. 212, 780–781. Nem sokkal „árnyaltabb” Jean Dietz Moss ítélete sem: „Megközelítése történetietlen és a retorika semmiféle ismeretét nem árulja el.” Jean Dietz Moss. Novelties in the Heavens. Rhetoric and Science in the Copernican Controversy. Chicago, London, 1993, University of Chicago Press, 268, 23. jegyzet. Figyelembe kell venni mindenesetre, hogy mást ért „retorika” alatt 1993-ban Moss és 1980-ban Finocchiaro, és ennek megfelelően Galileijük is másféle. Ám azt a szigorú és bonyolult posztmodern retorikaelméletet kitűnően ismerő Jean Dietz Moss is elismeri, hogy „Finocchiaro analízise ennek ellenére emocionális és logikai elemek sokaságának a működését tárja fel a Dialogoban, és értékes guide marad a munkához.” Persze nem Moss munkájához, mert ő másféle vezetőt választott: „Disputáimat – írja az Előszóban – a kor tudományának és kivált Galilei tudományának a természetéről William A. Wallace professzor inspirálta, aki először vezetett be Galilei fizikájának és logikai metodológiájának a rejtélyeibe másfél évtizeddel ezelőtt egy Folger szemináriumon. Azóta vizsgálom a retorika viszonyát a természettudományos beszédhez (the relation of rhetoric to scientific discourse), rendszeresen követve a frissen publikált anyagot. Wallace legutóbbi kétkötetes műve – Galilei logikai traktátusainak angol fordítása és kommentárja, plusz egy könyv hosszúságú bevezetés hátterükről és használatukról tudományos munkájában – megerősíteni látszik azt, ahogyan Galilei természettudományos és retorikus érvelését értelmezem. Nem állítom, hogy értem a bizonyítás metodológiájának minden csínját-bínját a Renaissance tudományban, de célom volt közvetíteni, hogy milyen addig nem látott módon lépett be a retorika a kor természettudományába, ahogyan a két diszciplínát akkoriban értették.” Moss, Novelties XIV. Moss Galileije kétségkívül sokkal kevésbé „történetietlen” Finocchiaroénál, sőt, nagyon is historikus; de részben azért rá is illik, amit utóbbiról Peter Machamer írt: Igaz, hogy Galilei kitűnő stiliszta volt. „Ámde valószínűleg nem igaz, hogy Galilei osztotta Finocchiaro érdeklődését a metodológia iránt. Galilei sohasem fogalmazott meg magának jól kidolgozott koherens nézeteket a tudomány természetéről vagy a tudományos kutatás sajátosságairól. Mivel munkája – gyakran épp laza jellege folytán – termékeny, sokan találhatnak különféle üzeneteket Galilei munkáiban.” Physics Today, 1981, vol. 34, No. 10, 94–95. Csakhogy a metodológiatörténészek nem rázhatók le ilyen könnyen. Meg kell különböztetni – figyelmeztet Galilei két logikai értekezésének publikálását kísérő új kötetében Wallace – a logica docenst a logica utenstől. Az előbbi, úgy ahogyan azt Galilei egyetemi pályafutása kezdeteikor a Collegio Romano professzorainak kéziratos előadási jegyzeteiből elsajátította, a tiszta logika, „the instrumental habit that directs the mind's operations to the attainment of truth”. Ez ilyen tiszta és egyszerű metodológiai formában későbbi munkáiban csakugyan nem fordul többé elő. „Ezzel a logikával szembesítve a logica utens, amit a csillagász vagy a fizikus használ, amikor következtetésekre jut az egekre vagy a mozgásra vonatkozóan, szigorúan véve egyáltalában nem is logika. A való világ tárgyaira alkalmazva megszűnik logika lenni, hogy a csillagászat vagy a mechanika tudományává váljék. Ezt jelenti a logica utens arisztoteliánus kontextusban: a logika alkalmazását egy tudományos diszciplínában – annyira bensőséges alkalmazását a diszciplínára, hogy azonosul magával a diszciplínával. William A. Wallace Galileo's Logic of Discovery and Proof. The Background, Content, and Use of His Appropriated Treatises on Aristotle's Posterior Analitics. (Boston Studies in the Philosophy of Science, vol. 137) Dordrecht, Boston, London, 1992, Kluwer Academic, 193. Az így bensőségesen átlogikásított diszciplína azonban legföljebb látszatra azonos a közönséges diszciplínával: a mélyében ott működnek – jóllehet láthatatlanul – Arisztotelész Második Analitikájának tudományos előfeltételeket és tudományos bizonyítást meghatározó szigorú logikai-metodológiai előírásai, melyek a közönséges tapasztalati diszciplínát vera scientiává emelik. Ahogyan ezt csinálják, a tulajdonképpeni „módszer”, az ún. demonstratív regreszus meglehetősen nehéz, sőt nehézkes és több lépcsős eljárás: az első lépés következtetés a hatásból az okra, a második közbülső lépés: „the work of the intellect to see if this really is the cause, eliminating other possibilities”, azaz az ok érvelt megokadatolása, a harmadik lépés pedig az okból mint formálisan elismert okból való haladás a saját tulajdon hatására, amely így „reasoned fact”-ként a vera scientia arisztotelészi mennyországába emelkedik. Wallace ügyesen preparált csillagászati és mechanikai példákon mutatja be ennek a padovai arisztoteliánusoktól, elsősorban Zabarellától átvett demonstratív regresszus módszernek a „működését”, szinte az egész Galilei-oeuvre-t jezsuita-arisztoteliánus logica utensére fűzve fel, a távcsöves felfedezésektől a Discorsi tételeiig és tovább, Galilei Fortunio Licetinek írt 1640. szeptember 14-én kelt leveléig, amelyben Arisztotelész tudományfilozófiája és bizonyításelmélete mellett tesz hitet. Az új Galilei-kép, írja Wallace az Epilógusban, meglephet némely tudománytörténészeket és -filozófusokat (arisztoteliánus) bonyolultságával. „Végülis azonban centrális eredménye elég egyszerű: Galilei a padovai arisztoteliánusok demonstratív regresszusát alkalmazta, amelyet a Collegio Romano jezsuita professzorainak lecture notesjai közvetítettek neki, hogy kauzális magyarázatokat adjon jelenségekre, amelyeket ő fedezett fel először az asztronómia és mechanika most kifejlődő tudományaiban. Galilei úgy érezte, hogy ezek a magyarázatok ugyanolyan igaz és biztos tudást adnak, mint amilyen igaz és biztos tudás nyerhető a természet világáról a közönséges tapasztalás által. Semmi ezoterikust és mélyen metafizikust nem látott újonnan felfedezett igazságaiban. Többnyire matematikai és fizikai érvelés egyszerű (straightforward) kombinálásával állapította meg ezeket az igazságokat, napjai „mixed science” tradíciójának megfelelően. Ha az ember meg tudná érteni, hogy például a Hold fázisainak érzékszervi megfigyelése, gondosan elemezve, hogyan eredményezheti azt az apodiktikus tudást, hogy egy olyan távoli objektum, mint a Hold, egy gömb, akkor semmi nehézséget sem okozna elfogadni a meglepő magyarázatokat, amikkel Galilei szolgált mindarra, amit távcsövén keresztül látott: hegyeket a Holdon, más holdakat keringeni a Jupiter körül, a Vénuszt keringeni a Nap körül. És ugyanezen típusú geometriai-fizikai bizonyítás, most a regresszus-modelljéhez igazított arkhimédészi típusú szuppozícióira alapítva, képessé tette őt rá, hogy a régi statikán túllépve egy új kinematika vagy dinamika felé haladjon, amely a testek váratlan tulajdonságait bizonyítja, helyi mozgás esetében csakúgy, mint nyugalomban.” Wallace, Galileo's Logic 299. A kérdés csak az, hogy ki dolgozik a regreszus-logika ravasz szabályai szerint: Galilei vagy Wallace?