A muzsikus füle viszont adott esetben helyettesítheti a mérőműszert. Stillman Drake a zenész Galileit – éppen ellenkezőleg Coelhoval (és VIII. Orbánnal?) – leginkább erről a „praktikus” oldaláról közelítette meg, és a kéziratain talált számok gondos numerikus és kísérleti ellenőrzésével bebizonyíthatónak vélte, hogy szabadesés-kísérleteiben – a lejtő kísérletben csakúgy, mint az elhajított test parabolikus pályáját kimérőben – Galileit, a kísérletező muzsikus szintén zenész fiát, pontos ritmushoz szokott füle, tehát a zene gyakorlata vezette kellő műszerek híján az egyenlő idők alatt megtett útszakaszok kijelölésében. Stillman Drake. Galileo's discovery of the law of free fall. Scientific American, 1973, vol. 228, No. 5, 84–92. Ezekre a kísérleteire és interpretációira hivatkozva írja Drake 1992-ben: „De Kepler és Galilei korától kezdve fizika és asztronómia egyetlen egységes tudománnyá vált a szó mai értelmében, míg a fizika régi filozófiai elválasztása a hasznos tudományoktól eltűnt a tudomány színpadáról. Ezért a modern tudomány gyökereit keresni a természet filozófiájában a kopernikánus periódus előtt szemantikailag értelmetlen vállalkozás, mivel a „tudomány” szó jelentése különböző a tizenhetedik század előtt és után. Galilei fizikájának persze léteztek gyökerei; csakhogy ezek nem múlt filozófiákban, hanem saját napjai muzsikusainak a gyakorlatában találhatók, akárcsak Kepler kozmológiájának gyökerei zeneelméletében […] Galilei korában egyetlen filozófiaprofesszor sem létezett, aki új tudománya mellett szólt volna, míg tucatnyi vagy még több publikált könyveket ellene. Éppen ezért különös, hogy tudománytörténészek azt vitatják, hogy vajon Arisztotelész vagy Platón filozófiája inspirálta-e Galileit, és úgy érvelnek, mintha semmit vagy alig valamit köszönhetett volna a muzsikának vagy általában bármely más tevékenységnek ahhoz képest, mint a böngészésnek korábbi filozófusok könyveiben. A magyarázatra szoruló történeti tény nem az, hogy miféle filozófia előzte meg Galilei tudományát, ha ugyan egyáltalában megelőzte valamilyen, hanem az, hogy kora filozófusai miért ellenezték a modern természettudomány keletkezését. A válasz annak az ismeretében rejlik, hogy miként fedezte fel Galilei a fizika néhány törvényét, és hogy kicsoda, ha egyáltalában valaki, nem ellenezte, hanem köszöntötte a modern természettudomány születését.” Éppen erre a kérdésre segít válaszolni Drake interpretációjában a zene: „A zene, éles ellentétben a filozófiával, nemcsak tükrözte Galilei tudományának a szellemét, hanem éppen a zene tette lehetővé új fizikájának a születését.” Drake, Music and Philosophy. In: Music and Science 4–5. Ez a „zene” persze egyáltalában nem az a „zene”, amely Giovanni Serodine szép Múzsájával próbálná – Coelho értelmezésében – a mítosz emlőire édesgetni a tudományt. Drake zenéje és Coelho zenéje nem egyszerűen két külön világ, hanem egymást kölcsönösen taszító két világ. És következésképpen Galilei-interpretációjuk nem egyszerűen két különböző, hanem két egymást kölcsönösen taszító Galileiről szól. Divat lett idézni Nicholas Jardine gúnyoros mondását: szaporodnak a Galileik. Épp a gúnyorossága miatt vált divattá idézni, pedig épp ebben nincs igaza. Akkor már inkább Paolo Rossinak van igaza, aki a sokféle Galileit gondosan hét nagy csoportra osztja be. Az első Galilei távol az absztrakcióktól induktíven ragaszkodik a tényekhez. A második „forradalmár”, de kifejezetten „konzervatív” és ragaszkodik forradalmian konzervatív peripatetizmusához. A harmadik ennek rokona, de sokkal radikálisabban „arisztoteliánus”. A negyedik Galilei elszántan „platonikus”, aki a pozitivista empirizmus fertőzésétől mentesen a tudományos megismerés teoretikus fényeit keresi. Az ötödik Galilei a negyedik megfordítottja, nagyjából úgy, ahogyan Drake 1978-ban At work könyvében bemutatta. A hatodik Galilei intelligens, tiszteletlen és provokatív arckép. Ő az, akinek kezdenie kell valamit a kopernikánizmus igazságába vetett »hittel«, és aki mindenféle ravaszkodással tör célja elérésére. A hetedik Galilei ennek a leszármazottja. „Világosfejű rábeszélő (un persuasore non occulto), aki a logikai érveket a retorika technikáival támogatja meg, aki a maga igazát az érzelmekre, az esztétikára, a pszichológiára apellálva fogadtatja el.” Rossi minden csoporthoz felsorol néhány ismertebb nevet is, Duhemtől (2. csoport) Finocchiaroig (7. csoport). De nem ez a lényeg. A lényeg a következtetése: Tollerare le pluralità  .. Nincs értelme késhegyig menő vitákat folytatni, mit, miért, honnan vett Galilei, miféle mai filozófiai „izmus” tekintheti „atyjának”. A lényeg inkább az a „kognitív kopernikánizmus”, ahogyan mindenütt meg tudta találni és ki tudta választani azt, amit fel lehetett használni, legyen szó logikáról, mozgásról, távcsőről, epicikloisos világrendszerről, árapályról, jezsuitákról, Szentírásról, muzsikáról, Orlando furiosoról. Paolo Rossi. Imagini di Galileo. Nuncius, 1994, vol. 9, 3–14. Vagy netán atomizmusról és az oltáriszentség tanáról? Tollerare la pluralità… Elfogadni a sokféleséget. Nem az annyit emlegetett „másságot”, ami már a nevében is „kirekesztő”. Ellentétben a sokféleséggel, amely eleve befogadó. Egy eleve kirekesztésre berendezkedő „létező piacgazdaság” posztmodern világában úgylehet ez Galilei eretneksége. Az éppen ma aktuális. Giovanni Serodine szép múzsája, tekintetében és mozdulatában a melankólia reményével és reménytelenségével akár ezt is szimbolizálhatná.