Paschini, 341.: „A határozatot Paolo Sfondrato, az Index prefektuskardinálisa hozta nyilvánosságra, 1616. március 5-én. Így végződött, amit helytelenül első Galilei-pernek neveztek el később. Helytelenül, mondottam, mert az eljárás, amely egy följelentéssel kezdődött ellene és az írásai ellen, mellőzi a személyét és az írásait, hogy eltérjen helyette a kopernikánus doktrínára és elérkezzen az elmarasztalásához egy szerencsétlen ítélettel, amely ma mindenkit meglep egy ennyire megfontolt és komoly (ponderato ed austero) törvényszéktől, de nem meglepő figyelembe véve a kor természettudományos ismereteinek és doktrínájának a kereteit: a peripatetikusok győztek, és nem akarták könnyen kicsúszni hagyni a kezeik közül a győzelmet. Ami Galileit illeti, elbocsájtották egy utasítással (precetto), amint egyházjogi kifejezéssel mondják.” „Tehát azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ami végülis elutasíttatta az Egyházzal 1616-ban a kopernikanizmust, az nem csupán a kor teológiája volt, hanem elsősorban a filozófia, mely oly szorosan kötődött a teológiához, hogy a kortársak többségének a szemében szétválaszthatatlan egészet képezett vele.” Fantoli, 195. Philosophia locuta est, causa finita, foglalja össze Fantoli; Giorgio de Santillana eltúlozta Bellarmino történelmi felelősségét. (Uo.) De hátha Fantoli meg a filozófia felelősségét túlozta el? Megkönnyítve ezáltal Bellarminoét és az Egyházét. „A Galilei-affairből az Egyház megtanulta „saját autoritásának pontosabb megismerését”, írja az Egyház mostani nagy Galilei-revíziójáról Michael Sharratt (Galileo, Decisive Innovator. Oxford, 1994, Blackwell, 213.). De miért nem Foscarinitől tanulta meg? Aki rövidesen a könyve kiátkozása után, 1616. júniusában meghalt. Ugyanakkor pedig „Nápoly érseke, Carafa kardinális, aki padre Foscarini tipográfusát bebörtönöztette, megdícsértetett a Szent Hivatal által 1616. június 9-én. Ed. Naz. pag. 324.” (Paschini, 341.)