Dialogue on Motion. Composed by Galileo Galilei, Pisa, ca. 1590. Left unfinished and untitled. In: Mechanics in Sixteenth–Century Italy. Selections from Tartaglia, Benedetti, Guido Ubaldo, and Galileo. Translated and Annotated by Stillman Drake and I.E.Drabkin. Madison, Milwaukee and London, 1969, University of Wisconsin Press, 342–343. Rose monográfiájából pontosan követhető, hogyan hódítanak tért a matematikai tudományok fejedelmi udvarokban s ritkábban egyetemeken, hogyan keletkeznek egyre újabb udvari centrumok és iskolák; Drake és Drabkin pedig vázolta, hogyan hagyományozódott és transzformálódott a középkor századain át három nagy antik mechanikai tradíció, hogy aztán a XVI. századi itáliai légkörben egy arisztotelészi, egy arkhimédészi és egy héróni, azaz egy heurisztikus-dinamikus, egy statikai-axiomatikus és egy gépszerkesztői-technológiai irányban konkretizálódjék. Kisarjadt a három nagy antik irányból még a középkorban negyedikként a „súlyok elmélete”, amit Drake egy titokzatos és nagyhatású szerző, „Jordanus Nemmorarius” nevével jelöl. Dinamikai volt ez a negyedik tradíció is, akár az arisztotelészi. De már külalakjában is különbözött tőle, mert az arisztotelészi diszkurzív stílussal ellentétben szigorúan posztulátumokra épített, akár az arkhimédészi. A fontosabb mégis a tartalmi különbség volt. „A középkori szerzők ugyanis feltételezték, hogy egy összekapcsolt rendszer (mint például az emelő) két végén a súly és a függőleges elmozdulás szorzatának egyenlőnek kell lenni. Az antik tradíció ellenben inkább a sebességet és az erőt kapcsolta, mintsem a súlyt és a távolságot, miközben elhanyagolta a függőleges elmozdulások és a különféle körívek mentén történő teljes mozgások alapvető különbségét. Ezt korrigálta Jordanus, s ez a korrekció vezetett azután a munka és a statikai momentum (tehetetlenségi nyomaték) fogalmára, míg az arisztotelészi hagyomány az erő és a virtuális sebességek fogalmát sugalmazta. A két megközelítés egész Galileiig távol maradt egymástól.” Drake–Drabkin, Mechanics 8–9. Ez a négy nagy mechanikai tradíció keveredett a XVI. századi itáliai mechanikában az arisztotelészi mozgás-filozófiával, illetve XIV. századi skolasztikus válfajával, a párizsi impetus-elmélettel. (Drake ekkor még nem vette figyelembe Wallace XIII. századi peripatetikus kontinuitást igazoló felfedezéseit.) Az így kialakuló áttekinthetetlen képben vízválasztónak vagy inkább nyomjelzőnek Drake a Jordanus-tradíciót tekinti: a „közép-itáliai iskola” (Commandino, Guidobaldo, Baldi) szigorúan elutasította a Jordanus-tradíciót, míg az „észak-itáliai”-ban (Tartaglia, Cardano, Benedetti) akár helyettesíthette is az ócsárolt arisztotelészit, mint például Tartaglia munkáiban. Benedettinél ezt a helyettesítő szerepet az impetus-elmélet töltötte be. Hasonlóképpen Cardanonál is, de Benedettivel ellentétben nála nem Arisztotelész-ellenes, hanem épp arisztoteliánus kontextusban: Cardano a mozgás közben felvett impetusszal az arisztotelészi mozgás-modell közeghatását helyettesítette, amely a peripatetikus szétválás-összecsukódás mechanizmussal hajtotta a mozgót, hogy sértetlen maradjon a 'minden mozgót mozgat valami' elv. Voltaképpen tehát Drake szerint sem Arisztotelész és Arkhimédész ellentétéről volt szó, mint inkább a középkori hagyomány két különböző értékeléséről. Arisztotelészt magát a szigorú „közép-itáliaiak” se utasították el. Guidobaldo „hajlandó volt elfogadni az arisztotelészi tradíciót, de csak mint az arkhimédészi tradíció fizikai posztulátumainak az eredeti forrását. Különös mechanikatörténet volt ez, de lehetővé tette, hogy minden jót a klasszikus antikvitásnak tulajdonítsanak. A maga módján a Jordanus-tradíció is Arisztotelész és Arkhimédész összebékítésére törekedett, de nem lévén birtokában egyik szerző autentikus mechanikai munkáinak sem, Jordanus maga Arisztotelész Physikája alapján keresett posztulátumokat, amelyekből különféle egyensúlytételek segítségével levezethesse Arkhimédész néhány – bizonyítás nélkül fennmaradt – tételét. A közép-itáliai matematikusok, végre birtokában Arkhimédész autentikus munkáinak, hátat fordítottak a középkori szerzők dinamikát statikával kapcsoló pontatlan próbálkozásainak. S ezáltal nagyon megnehezítették maguknak, hogy túllépjenek a mechanikában az antikvitás eredményein.” Drake–Drabkin, Mechanics 15. Galilei ellenben egyáltalában nem fordított hátat a dinamikai tradíciónak. De Drake Galileijére nem a Jordanus-tradíció hatott, mint Tartagliára, ehhez ő már túlságosan jól ismerte az autentikus Arkhimédészt. Patrónusa, Guidobaldo egyébkéntis merőben elhibázottnak ítélte Jordanus levezetését. A lejtőn való mozgás értelmezése – azaz geometrizálása – a „Jordanus-féle” (tehát a súly vertikális elmozdulásával számító) emelő segítségével közhely volt már az akkori Itáliában, akárcsak a súlyos testek esésének „arkhimédészi” hidrosztatikai modellje, amihez nem kellett Galileinek Benedetti művét ismernie. Máshonnét szerezte ő az inspirációit. Galilei – figyelmeztet rá Drake – egyetemi ember volt, ellentétben Guidobaldoval, Benedettivel s a többi udvari matematikussal. Az egyetemeken pedig elevenen élt a peripatetikus tradíció, s szinte elképzelhetetlen – hangsúlyozza Drake jóval Wallace felfedezései előtt –, hogy ne hatott volna az ifjú professzorra. Méghozzá nem is annyira – amint Duhem nyomán a tudománytörténetírás addig vélte – a párizsi és oxfordi peripatetizmus (Oresme, Buridan, Bradwardine, Swineshead) hatott, hanem az autentikus arisztoteliánizmus, úgy ahogyan az antik kommentátorok, Philoponosz, Szimplikoisz, Aphrodisziászi Alexandrosz és Themisztiosz közvetítették. „A genuin arisztotelészi tradícióba illeszkedő Questiones mechanicaenek köszönhette Galilei a „virtuális sebességek elvét”, amint 1612-ben A vízben úszó testek előszavában elismeri. Ez az elv hatja át Galilei minden mechanikai munkáját; ezzel magyarázta az egyenlő folyadékszintet közlekedő edényekben, ez az alapja momentum-fogalmának. Padovában elő is adott a Questionesről és kommentárt írt hozzá, ami azonban elveszett.” (Drake–Drabkin, Mechanics 55.) De élhetett az egyetemeken, így Pisában is, valamiféle empirikus arisztoteliánus tradíció is, gyanítja Drake, ami ma már ugyan bajosan rekonstruálható, de erre utalhat még leginkább – akár legenda, akár valóság – a ferde-torony-kísérlet és az ingalengések egyidejűségének a megfigyelése. Ez az arisztotelészi empirizmus az ifjú Galileit – Drake Galileijét – Cardanohoz közelíti, aki különben szintén egyetemi ember volt, és aki a mozgások hagyományos kettős beosztásához, a „természetes” és az „erőszakos” mozgások mellé ugyanúgy fölvett még egy harmadik mozgás-féleséget is, mint a De motuban Galilei, csak ő ezt nem „neutrális”-nak, hanem – animisztikus peripatetizmusának megfelelően – „voluntárius”-nak (spontán, önkéntes értelemben) nevezte. Ebben a harmadik mozgásféleségben látja Drake 1969-ben az inertia-elv csíráját. Galilei „azt kutatva, hogy létezhet-e mozgás, mely se nem természetes, se nem erőszakos, igenlő példát talált az univerzum centrumában elhelyezkedő középpontú gömb forgásában. Mint láttuk, Cardano a hasonló kivételeket »voluntariusnak« nevezte. Galilei hozzávette ezekhez az univerzumban bárhol elhelyezkedő homogén gömb forgását. A De motuban azt javasolta, hogy minden ilyen mozgás, valamint bármely test mozgása a föld középpontjával koncentrikus felületeken neveztessék »neutrális« mozgásnak, és azután ezt a fogalmat alkalmazta a horizontális síkon történő mozgásokra.” Uo. 53. Innét már lépésről lépésre el lehet jutni – véli Drake 1969-ben – a „tehetetlenség” fogalmához, anélkül, hogy szükség lenne a hajítás kitérőjére vagy az impetus-elméletre, amit különben Galilei szintén Cardanohoz – s a többi modern egyetemi peripatetikushoz – hasonlóan alkalmazott: a közeg hajtóerejét helyettesítette általa az arisztotelészi mozgás-modellben. Drake Galileije tehát arkhimédészi bőrbe bújva magából Arisztotelészből támadta Arisztotelészt. Illetve tán inkább csak úgy tett, mintha támadná, mert valójában híven követte, s éppen ő bontotta ki a genuin arisztotelészi mechanika „mélyebb” intencióit? Nem tudható; Drake – kiterjedt kéziratos kutatásainak hatására – Galilei mechanikájának értelmezésében hamarosan végleg abbahagyta az arisztoteliánusítást, s visszatért a jó öreg XIX. századi experimentalista-hipotetico-deduktív interpretációkhoz.

Bizonyos azonban, hogy Galilei a De motuval nem lehetett elégedett, hiszen sohasem közölte. Márpedig akkoriban ugyanúgy a „publish or perish” elve uralkodott a tudományos életben, mint manapság. A lejtőn való mozgás levezetését ellenőrizte Galilei kísérlettel, s így jött rá, hogy hibás, mint Drake gyanítja? Vagy az esés hidrosztatikai modellje nem elégítette ki? Vagy a De motu egész fölépítéséhez és gondolati vázához nélkülözhetetlen geocentrikus világmodellben rendült meg a bizalma? De hiszen még a De motunál mindenképpen későbbi Cosmographia is teljes egészében geocentrikus. A De motu leginkább tán egy következetesen geocentrikus világkép mechanikai kiegészítéseként illetve korrekciójaként fogható fel; grandiózus kísérletként a (geocentrikus) világ egységes értelmezésére. De nem peripatetikus értelmezésére, ellenkezőleg. A fiatal Galilei nem tetteti Arisztotelész-ellenségességét: bírálatai, mint a mozgások új beosztása is, az arisztotelészi fizika tényleges hiányosságait tárják fel, elégtelenségét saját geocentrikus arisztoteliánus kozmológiájának a felépítésére. A geocentrikus világ súlyos testek világa, s mivel egyúttal mozgó világ, súlyok mozgásaiból kell fölépíteni. Erre az arisztotelészi mozgáselmélet alkalmatlan, az arkhimédészi hidrosztatikus mozgásmodell ellenben egyenesen erre termett. A De motu mozgó súlyok fizikája egy olyan világban, melynek súlypontja a Föld középpontja. A természetes mozgás esés a világ súlypontja felé, az erőszakos eltávolodás tőle. A neutrális mozgás pedig nem az inertia-elv csírája, hanem a „helyükre jutott mozgók” forgása a világ súlypontja körül. Ha a forgó szféra egyenletes, középpontja egybeesik súlypontjával és így a világ középpontjával; de ha nem egyenletes, ha sűrűsödés, azaz például egy bolygó van benne, úgyhogy a szféra középpontja nem esik egybe súlypontjával, akkor a súlypont az, ami a világ középpontjába esik. „De bármiképpen is legyen, mindaddig, amíg a súlypont azonos a világközépponttal, a szféra a világ középpontja körül sem nem természetes, sem nem erőszakosan forog.” EN I, 304. Ez a neutrális mozgás. És ez magyarázhatja meg a világ dinamikai struktúráját. Mindaddig legalábbis, amíg a világ középpontja a Föld súlypontjával azonos. És addig ezzel a világmodellel teljes összhangban magyarázhatja a földi mozgásokat a hidrostatikai modell. De ha a világ középpontja nem a Föld súlypontja többé? Mi értelme akkor a hidrostatikai modellnek? S ha a hidrostatikai modellről derül ki, hogy helytelen, hogy a testek nem az általa előírt módon esnek? Mi értelme, milyen fizikai értelme van akkor ragaszkodni hozzá, hogy a Föld súlypontja a világ középpontja legyen? Amíg külön magyarázta a világ szerkezetét az arisztotelészi Physica s tőle függetlenül írta le az égi mozgásokat a ptolemaioszi szférikus csillagászat, addig efféle kérdések föl sem merülhettek. De Galilei a földi és az égi fizika egységére törekedett, egységes geocentrikus világképre. Saját egységes arkhimédészi-ptolemaioszi rendszerében ezután a földi és az égi fél bármelyikében fölfedezett hibák óhatatlanul hatottak a másikra is; mint ahogyan később az árapály földmozgásra alapuló magyarázatát nyomós érvként értelmezte a napközepű világrendszer mellett. S amint rájött a szabadesés törvényére, nyomban megkísérelte a világ – immár a napközepű világ – szerkezetét ezen az alapon magyarázni. Égre fordított távcsövével azért találhatott nyomban annyi sok kitűnő érvet a kopernikánus világrend mellett, mert akkor már régen töprengett fizikai fölépítéséről, fizikai fölépítésének lehetőségéről. De ehhez elébb meg kellett fogalmaznia a kor fizikai tudásának szintjén a geocentrikus világkép fizikáját. Galilei joggal lehetett minden kortársánál bizonyosabb a heliocentrikus világrendszer igazában, hiszen saját geocentrikus fizikáját kellett megcáfolnia hozzá. Nem ok nélkül ismétli részletesen a Dialogoban Simplicio a Cosmographia ptolemaioszi érveit; ha valaki, hát Galilei ismerhette jól a geocentrikus világkép erejét. A súlyos testek geocentrikus univerzumában érthetően fontos szerep jut a súlypontszámításoknak, és tán már a Dante-előadások hátterében is ez a világmodell állt, a „térfogati középpont” és a „súlypont” azonosításával.