„Az új elem Vincenzio Galilei munkájában kísérletek beiktatása volt, amelyek azt mutatták, hogy egy húr hangmagassága nemcsak hosszával fordított arányban változott […], hanem változott a húrra függesztett súly négyzetével is (úgyhogy a súly megnégyszerezésével oktávot lehetett kapni). Vincenzio azt is megállapította, feltehetőleg nem kísérletekkel, mivel az eredmény téves, hogy az orgonasíp által adott hang a térfogatától függ, 1:8 aránnyal az oktávra. Vincenzio Galilei kísérletei alapján matematikai szkémát készített a Zarlino-szkéma tévességének az igazolására. Egész számjait 1-től 8-ig vette fel, szemben Zarlino 1-től 6-ig terjedő egészeivel. Azt, ami fegyver lehetett volna Zarlino elméletének egész numerológiai alapja ellen, Vincenzio csupán az elmélet egy részletének a megtámadására használta fel. Vincenzio késői munkája kéziratban maradt, de általában úgy tartják, hogy ezeket a kísérleteket elvégzésük idején valószínűleg ismerte fia, Galileo; ugyanis később felhasználta egynémelyiküket az Értekezések két új tudományrólban (Leiden, 1638).” Field, Kepler's rejection … In: Occult 278. Később H. Floris Cohen úgy vélte, hogy Vincenzio tán mégsem végzett kísérleteket (H.Floris Cohen. Quantifying Music. The Science of Music at the First Stage of the Scientific Revolution, 1580–1650. Dordrecht, 1984, Reidel), de Stillman Drake újból a „zenei forradalom” tapasztalati vonása mellett foglal állást: „Vincenzio Galilei lehetett a legelső, aki valaha is felfedezett egy fizikai törvényt kísérleti mérések alapján, amelyekben mozgás is szerepelt. Zarlinoval folytatott hosszú vitájában, a vége felé, úgy találta, hogy a 3:2 arány nem érvényes a tökéletes kvintre, ha a hangkülönbségeket a húrokban feszítések okozzák és nem a hosszúságok. Kísérleteiről 1589-ben közölt beszámolót (Discorso intorno all'opera di messer Gioseffo Zarlino de Chioggia. Firenze, 1589) és különféle körülmények támogatják véleményemet, hogy a kísérleteket 1588-ban végezte. Ezen évben Vincenzio fia, Galileo, aki akkor magántanulóknak tanított matematikát Firenzében, feltehetőleg szüleinél lakott. 1588-ban írt mozgásra vonatkozó jegyzeteiben Galileo futólag utalt az inga mozgására, mint egyik alakjára a 'természetes mozgás'-nak, ahogyan akkoriban a szabadesést nevezték, és mint ami általában elkerülte a természetfilozófusok figyelmét. A húrok feszültségeinek vizsgálatára Vincenzionak súlyokat kellett rájuk felfüggesztenie, akár szabadon, akár egy monochord hangszekrénye előtt függöttek, és bármelyik esetben megfigyelhetően közlődhetett a húrokkal ingamozgás. Így valószínű, hogy az ifjú Galileo jelen volt Vincenzio kísérleti méréseinél.” Stillman Drake. Music and Philosophy in Early Modern Science. In: Music and Science in the Age of Galileo. Ed. by Victor Coelho. Dordrecht – Boston – London, 1992, Kluwer, 3–16, 10–11. Drake Galilei későbbi munkájában is ezt a praktikus és inkább alkalmi szerepét emeli ki a zenének; Victor Coelho ellenben ugyanebben a kötetben úgy látja, hogy az ifjú Galilei apja mellett, a firenzei udvar zeneszerető légkörében a zene mitologikus hagyománnyal és utalásokkal telített szemléletébe vezetődött be. „A zenének vagy zenei nevelésnek az a képessége, hogy megőrizze és folytassa a mítosz aspektusait, figyelembe vételre méltó Galileo Galilei intellektuális profiljának a kimunkálásánál.” Victor Coelho. Myth, Science, and Serodine's Allegoria della Scienza. In: Music and Science in the Age of Galileo, 91–114, 99. Coelho Az Aranymérlegből idézi „a hang meséjé”-t, amelyben Galilei a hang eredetét kutató embert megfigyelések hosszú során át vezetve mutatja meg, hogy hang nagyon sokféleképpen eredhet, bár egyik megfigyelés sem végleges magyarázat. Mígnem végül az ember eljut a kabócához, ám a hang forrását keresve átdöfi a bogarat, s életével együtt kioltja a hangot is, mielőtt megtudhatná, honnan s hogyan ered. „Cesare Ripa széleskörű olvasottságnak örvendő Iconologiajában a kabóca a muzsika szimbólumaként van leírva. Elképzelhetetlen, hogy Galilei ne ismerte volna ezt a könyvet, hiszen lényeges eszköznek tekintették a vizuális művészetek történeti, mitologikus, filozofikus és allegorikus jelentésének a megértésében.” (Uo. 102.) „Mítoszra és emblémákra alapozva, Ripa Iconologiaja harmonikusan integrálja a muzsikát a tudománnyal. Ez a platonikus gondolat azonban, a benne rejlő világharmónia és isteni inspiráció fogalmaival, a tizenhetedik századra retorikai keretté redukálódott zeneteoretikusok és természettudósok által.” A kabóca a mítosz szerint egy dalnokversenyen a lantra szállva helyettesítette a hangszer elpattant húrját és így segítette győzelemre a dalnokot; „a muzsikának ezt a kipróbált és igaz szimbólumát alkalmazva a hang egyetlen olyan forrásaként, amely ellenáll a tudományos magyarázatnak, Galilei egyszerre árulja el jártasságát a kabócának tulajdonított mitológiai és ikonológiai szimbolikában, valamint képességét a mítosz releváns továbbfejlesztésére.” Néhány évvel Galilei pöre (1633) előtt festette Giovanni Serodine, az utolsó római Caravaggisti egyike az Allegoria della scienzat. A kép (a múzsa baljával egy leesni készülő – a ptolemaioszi rendszert jelképező – armilláriumot próbál megtartani, jobbjával kebléből tejet fejne egy lantra, kisebb tudományos műszerek környezetében) Coelho interpretációjában „filozófiai konfrontáció figyelembevételére ösztönöz egy alapvető zenei mítosz és az új tudomány között.” A zenésznek a mítosz inspirációt és irreducibilis modelleket képviselt, a tudósnak ellenben csak félretolandó „előítéletet”. Galilei széleskörű zenei neveltetése révén „ismerte a zene mitikus és ikonológiai tradícióit. Úgy hiszem, egy zenészként szóló és a mítoszt elismerő Galilei azt állítja Az Aranymérleg kabóca-meséjében, hogy vannak a zenében aspektusok, amik nem bizonyíthatók, még tudomány által sem.” Ugyanakkor azonban van az Allegorianak egy mélyebb és homályosabb rétege, amely – Rómában, néhány évvel Galilei elítélése előtt, figyelmeztet rá nyomatékosan Coelho – „kételyt ébreszt bármiféle kompatibilitás lehetőségéről a szférák harmóniájának mitológiája és a kopernikánizmus új kozmológiája között” (uo. 114). A kérdés csak az, hogy kiben? Galileiben, VIII. Orbán pápában, vagy napjaink tudománytörténészében?