EN XIX, 348–360. Pagano, I documenti 139–153. Finocchiaro, Affair 262–276. Dátum csak Agostino Oreggi ítéletén van: 1633 április 17. De mivel a másik kettő közvetlenül ez után archiváltatott a Szent Hivatalban, ezeket legfeljebb későbbre, de semmiképpen sem előbbre datálhatónak tartják. Finocchiaro, Affair 359, 10. jegyz. 361, 55. jegyz. A pápa teológusa, Oregius röviden, de határozottan leszögezi, hogy a Dialogoban „az a vélemény tartatik és védetik, amely azt tanítja, hogy a Föld mozog és a Nap nyugszik”, amint az az egész könyvből és a különbizottság jelentéséből világosan kiderül. Inchofer többszöri nekifutásból, részletesen, oldalak szerint felsorolja a könyv vétségeit a „nem tartható, nem védhető, nem tárgyalható” parancs ellen, és azután helyzetéhez illő alázattal végzi: „Ezen okok vezettek engem, a róla cenzúrát tevőt az igazság szeretetéből, mindazonáltal készséggel engedelmeskedem és alávetem magam mások jobb ítéletének.” Pagano, I documenti 148. Zaccaria Pasqualigo ítélete szakszerűbb; a tudománytörténészek kiváltképpen azért említik, mert – szerintük – találó periodicitás-érvet hoz fel Galilei árapály-elmélete ellen. „Pasqualigo azonban az egyetlen a három Konzultorból, aki saját szemszögéből komoly és intelligens kritikáját adta Galilei érveinek. Így például rámutatott, hogy Galilei árapály-elméletéből az következik, hogy dagály és apály tizenkétórás intervallumokban váltják egymást, holott a tapasztalat nyilvánvalóan azt mutatja, hogy az intervallum hatórás.” William R. Shea. Syllepticus. In: Novità 288. Shea Malchior Inchofer kritikája megett Christopher Scheiner befolyását látja. (Uo. 289.) Inchofer egyik pontjában azt írja, hogy Galilei fő célja ezidőtájt Christopher Scheiner atya támadása volt, aki mindenkinél újabban írt a kopernikánusok ellen: ez azonban semmi egyéb, mint védeni és saját erejében megőrizni kívánni a Föld mozgásának véleményét, nehogy tán másoktól támadva összeomoljon.” Pagano, I documenti 143. Ez a pont tán tényleg származhatott Scheiner „befolyásolására”, egyébként azonban, és ezt épp Shea emeli ki, „Inchofer képtelennek látszik felfogni Galilei érveit olyan frázisok összegyűjtésén túl, amelyek azt mutatják, hogy az olvasó meggyőzésének szándékával íródtak.” (Uo. 289.) És Scheiner „befolyásából” ennél többre tellett volna. Pio Paschini azt emeli ki, hogy Inchofer és Pasqualigo nem elégedtek meg annak az igazolásával, hogy Galilei védte a kopernikánus tant, hanem erősen gyanúsíthatónak vélték igazként tartásával és elfogadásával. Továbbá Pasqualigo kivált az ellentétre mutat rá az előszó és a könyv között: „míg az előszóban Galilei úgy látszik beállítani, hogy »a Föld mozgását sub hypothesi kívánja tárgyalni, addig a Dialoghi-jának kifejtésében odahagyja a hipotézist, és abszolúte bizonyítja a mozgást, abszolút érvekkel; így hát abszolút premisszákból abszolút következtetéseket von le, és olykor úgy véli, hogy érvei meggyőzőek.« A két konzultornak bizonyára nem került sok fáradságába állításaik igazolása; ezért hát mindketten arra a következtetésre jutottak, hogy Galilei megszegte a vele 1616 februárjában közölt parancsot.” Paschini, 543–544. A Bellarmino-bizonylat felmutatásával keletkezett lyuk befoldoztatott, a háló újból abszolút biztosan zárt. Miért volt akkor szükség a komisszárius atya „magánbeszélgetésére”? „A kegyenc bukása” szcenárió szerint persze kész a válasz: a „kivégzés” előtt meg kell nyugtatni az áldozatot, nehogy váratlanul megzavarja az előre eltervezett szertartást. „Manzini szerint Sejanust élete utolsó napján megnyugtatta a Római Szenátus és még több tisztességgel halmozta el, nehogy idegessé váljék és akadályokat gördítsen Tiberius terveinek útjába, amelyeket elveszejtésére kidolgoztak.” Biagioli, Courtier, 347. De akkor nyilván szó sem lehetett Fra Maculano di Firenzuola komisszárius atya és Barberino kardinális jóindulatáról, ami pedig a „per la chiesa”-program fontos részlete, és semmi szükség sem volt külön „rigoristákra” az eljárás zordabbra fordulásához.