Újabban derült csak ki, hogy a gyűjtés illetve a gyűjtemény milyen fontos szerepet játszott a koraújkori Európa természettudományos műveltségének a formálódásában. „Az első természettudományos múzeumok – írja a téma összegzésében Paula Findlen – a tizenhatodik és a tizenhetedik században jelentek meg; technológiák, néprajzi különlegességek, természeti csodák lerakataiként. Akkor keletkeztek, amikor egész Európa gyűjtés lázában égett: múzeumok, könyvtárak, mesteri kertek, grottók és képzőművészeti galériák lepték el a késő-renaissance és a barokk Európa tájképét. […] A gyűjtés tágasabb matrixában kiemelkedő szerep jutott a természet birtoklásának. Plinius enciklopedikus definíciójára, ami szerint a világon minden, ami memóriára méltó, természet, csakúgy építve, mint Dioszkoridész és Galénosz szűkebb nézetére, ami szerint a természethistóriát a medicinában hasznos tárgyak tanulmányozása alkotja, a gyűjtők a közönséges és az exotikus természetet hozták össze múzeumaikban. Legendás teremtmények – óriások, egyszarvúak, szatírok, baziliszkuszok – állítólagos maradványai találtak helyet valóságos, ám zavarbaejtő jelenségekkel együtt, mint fossziliák, mágnesek és növényállatok; azidáig ismeretlen élőlények, mint az armadillo és a paradicsommadár, valamint közönséges műtermékek bősége, amelyek kitöltötték az űrt az egyes paradox tárgyak között. Az elképzelttől az exotikusig és a mindennapiig a múzeum a természetet kontinuumként volt hivatva reprezentálni. Miért tekintette annyi sok európai a múzeumot kulcsnak világa megértéséhez? A múzeum megteremtése bizonyos értelemben az anyagi ismereteknek és tapasztalatoknak azt a robbanásszerű szaporodását próbálta kezelni, amelyet régi szövegek szélesebb körű elterjedése, a megnövekedett utazás, a felfedezőutak, a kommunikáció és a csere rendszeresebbé váló formái teremtettek.” Paula Findlen. Possessing Nature. Museums, Collecting, and Scientific Culture in Early Modern Italy. Berkeley, Los Angeles, London, 1994, University of California Press, 2-3. Ez az Európaszerte felvirágzó múzeumi kultúra – hangsúlyozza Paula Findlen – alapjaiban kétarcú volt, s egyáltalában nem vezetett a scientia új filozófiai definíciójára és struktúrájára: „a múzeumokban és körülöttük a filozofálás a tudás arisztotelészi definícióját erősítette, a természettel való kapcsolat termékeként az érzékszervek révén.” Másrészt viszont „tárgyak körül szervezve az ideákat, a naturalisták a filozófiai vizsgálódást egyre inkább az anyagi kultúrával való folytonos foglalkozás termékeként tekintették. A döntés pedig, hogy a gyűjtés termékeit közszemlére tegyék, lassanként a tudás konszenzuson alapuló felfogásához vezette őket, amely a múzeumot látogató hallgatóság vonatkozásában formálódott, akik így részt vettek az ezen kontextusban kialakuló különös diszkurzív gyakorlatban.” A kézzelfogható tárgyak tulajdonságainak és összefüggéseinek kritikai megbeszélésével, amely a közérthetőség kívánalmán keresztül szükségképpen megnövelte az érzékszervi tapasztalás értékét, lassanként azután el fog válni ez az új diszkurzus a hagyományos filozófiai keretektől, azonban ez későbbi történet, ami túlmutat a múzeumi kultúra lehetőségein. A XVI. században és a XVII. század elején „a természetvizsgálók a múzeumaikat a természet régi fajta tanulmányozása iránti elkötelezettségük kézzelfogható jeleiként tekintették. A tizenhatodik században ez alig jelentett többet, mint minden összegyűjtött tárgyat alárendelni a kellő filozófiai keretnek, amit a tudományok hagyományos beosztása határozott meg. A tizenhetedik században, Bacon, Descartes és Galilei új experimentális filozófiáinak a hajnalán, a naturalisták még mindig ragaszkodtak a természet régi felfogásához, amelynek most szembe kellett néznie az ellenséges kritikák kihívásával. Az »új« filozófia módszereit a régi szolgálatára fogva az arisztoteliánus naturalisták a múzeumot akarták a kritikai szintézis otthonává tenni. Visszatekintve könnyű megjósolni kudarcukat. Akkor azonban a tekintély több mint 2000 éve állott az oldalukon.” Findlen, Possessing 5. Findlen könyve ezeknek az arisztoteliánus enciklopédizmusnak a jegyében fogant naturalista álmoknak a kibontakozását és kudarcát meséli el. Ez azonban csak egyik aspektusa volt a történetnek. A múzeum illetve a gyűjtemény mint társadalmi vállalkozás a maga kritikai diszkurzusával nem csupán befogta az új experimentális filozófiát a maga kétezer éve tekintélyre épülő világnézetébe, hanem olykor – mint például az Accademia dei Lincei esetében – hagyta magát átalakítani is általa. A „régi” és az „új” különben sem vált el olyan jól egymástól, mint ahogyan visszatekintve elválni látszik, gyakran még egyazon emberben sem, láttuk Santorio esetében. A múzeumbeli diszkurzus egyik szerepe épp a különféle nézetek összehozása és szembesítése volt; amit különben eleve ilyenként határozott meg a hagyományos egyetemi kultúra kérdésekre és disputációkra alapozó oktatási módszere. Egyetemek és múzeumok eleve elrendelt harmóniájához a fejedelmi udvarokban kifejlődő természettudományos humanizmus elsősorban a nyomtatott könyvek révén patrónust és szerzőt egyaránt kecsegtető hírnév csábítását adta hozzá, szerves járulékként építve be az új tudományba a dicsőséget, mértéktelenül kiélezve az új ideák és eszközök felfedezésének prioritása iránti (patrónusi és szerzői) érzékenységet, mintegy a fejedelmi és nagyúri udvartartásokban konzerválódott lovagvilág tudományra-transzformált örökségeképpen. Egyetem-múzeum-udvar harmonikusan vagy disszonánsan keveredő vonásaiból évszázadok múltán hol ez, hol az látszik erősebben, a szemlélő történész saját perspektívájának megfelelően. A kor tudósainak azonban ezek a vonások nem voltak ilyen szépen szételemezhetők; egyetemek, múzeumok, akadémiák, udvarok nekik nem történeti konstrukciókként jelentkeztek, hanem életük és megélhetésük terepeként és kereteként, s annál is kevésbé szétválaszthatóként, mivel mindben egyformán és egyforma erősen jelen volt a maga eszme- és követelményrendszerével (és „méltatlan bár de hivatalos” szolgáival) az Egyház. Egyre inkább valamelyik egyház a több közül, dehát egyetemek, múzeumok, akadémiák, udvarok se voltak soha egyformák. Professzorok és magiszterek, gyűjtők és enciklopédisták, akadémiai tisztség- és tisztességviselők, állandó és alkalmi udvari orvosok, asztrológusok, filozófusok, matematikusok, szerzetes és világi pap tudósok egymástól jól elkülöníthető és egymással szorosan összefonódó szerepei formálják azokat az embereket, akiknek ország- és nyelvhatárokon messzire túlterjedő és még vallási különbségekkel sem meggátolható dialógusaiban kiforranak az új természettudomány első nagy eszméi, felépülnek alapvető rendszerei és megfogalmazódnak módszerei.