Paschini, 511: „Rómában a pápa kívánságára elszántsággal jártak el; csakugyan, augusztus 15-én Niccolini ezt írta Ciolinak: „Nem tudtam még találkozni a Maestro del Sacro Palazzoval… Galilei úr érdekével kapcsolatban, de mivel hallom, hogy készül itt egy bizottság (Congregazione) ebben a hivatásban jártas személyekből, élén Barberini Kardinális úrral, mind kevéssé jóindulatúak Galilei úr iránt, azért elhatároztam, hogy az első alkalommal beszélek őeminenciájával.” Hozzátette, hogy ezen ügyben Rómába szándékoznak hívni Chiaramontit, a Pisai Egyetem matematikusát, és hogy szükséges lenne beszélni vele, »mivel itt az igazságról van szó és nem az ő agyának a szenvedélyei szerint«. Azonban Chiaramontit nem hívták meg, talán mert úgy gondolták, hogy a pápa-kívánta bizottságban nem lesz rá szükség” Így a különbizottság Barberini Kardinális vezetésével három teológusból állt. „A legfontosabb – írja Redondi – bizonyosan monsignor Agostino Oreggi volt, akit valószínűleg maga a pápa jelölt ki, lévén saját személyi teológusa. A Szent Hivatal consultora volt, a Szertartásoké, a Collegio Romano egykori növendéke – ahol Bellarmino tanítását sajátította el […] Tekintélyes teológus volt, specialista eucharisztikus ügyekben” (Redondi, Eretico, 315.), úgylehet éppen ezért volt „legfontosabb” – Redondinak. A legkártékonyabb azonban egészen bizonyosan Melchior Inchofer S. J. volt, Riccardi Szentpalotamester atya jóbarátja, 1607 óta Jézus Társaságának tagja, jelenleg professzor a Messinai Egyetemen. Inchofer a Szűzanya messinabeliekhez írt levelének a valódiságáról jelentetett meg egy értekezést 1629-ben, melyet a Szent Index-kongregáció – történetírói módszerei miatt – proskribált „donec corrigatur”, amíg kijavíttatik. Inchofer Rómába rohant, kijelentette, hogy nem „abszolút igazságnak”, csupán „igen valószínűnek” tekinti a levél valódiságát, mire minden további nélkül megkapta az újranyomtatási engedélyt, s a könyv – a címben Conjectatio-ra (sejtetés) cserélve a Veritas Vindicata (megvédett igazság) kifejezést – 1631-ben újból megjelenhetett. Mégpedig Viterboban. Mert Inchofer úgy döntött, hogy Rómával meg se próbálkozik: a testület, amely ott egyszer már elítélte, aligha tűrné a megjelentetést. „Riccardinak meg lehet bocsájtani – írja Inchofer-tanulmányában William R. Shea –, amiért azt hitte, hogy az az ember, aki ennyi diplomáciai hajlékonyságot tanúsított anélkül, hogy feladta volna saját vitatott nézeteit, szövetséges lehet a megoldás keresésében a Dialogo engedélyeztetésének kényes problémájára anélkül, hogy ellentétbe kerülnének a kopernikánizmusra kirótt tiltással.” (William R. Shea. Melchior Inchofer's »Tractatus Syllepticus«: A consultor of the Holy Office answers Galileo. In: Novità celesti. 283–292, 287.) „Képzelhetjük Riccardi megrökönyödését (shock) – írja a Maestro jóhiszeműségében bízó Shea –, amikor felfedezte, hogy Inchofernek esze ágában sincs szimpatizálni Galileivel, hanem megragadva az alkalmat, hogy a Szent Hivatalnál behízelegje magát, parazsat halmoz Galilei fejére.” És ha Riccardi épp erre számított vagy legalábbis nem nagyon érdekelte? Hiszen ismerhette Inchofert: jóbarátok voltak. Tudhatta, milyen esküdt ellensége a kopernikánizmusnak. És azt már az újabb történetírás is felismerni látszik, hogy Riccardi legjobb esetben is „kétszínűen” viselkedett: „Galilei barátaival megpróbálta elhitetni, hogy a Bizottság nem volt az utóbbi ellen, és ő maga személy szerint – adva lévén a Dialogo engedélyeztetése – nem is teheti, hogy ne védje. Valójában azonban – Oregioval együtt – olyan változatát adta elő a tényeknek és olyan ítéletet a Dialogoról, ami nem biztos, hogy Galilei »védelmében« volt, jóllehet nyitva hagyta a könyv kiigazításának a lehetőségét. Meglehet Riccardi nyugodtan maradhatott lelkiismeretével, úgy gondolva, hogy – mindezek után – az utóbbi az egyetlen lehetősége a »védelemnek« ami még megmaradt.” Fantoli, 375. Ismerős érvelés huszadik századi intellektüeleknek, de vajon a padre Maestro is így tisztázta a lelkiismeretét?

Kiadták a Dialogot megvizsgálásra még egy teológusnak, Zaccaria Pasqualigonak, a Teatinusok rendjéből. Tommaso Campanella egy levelére (Paschini 511–512) hivatkozva, amelyben egy Dominikánust, egy Jezsuitát és egy Teatinust említ a Bizottság tagjaiként, Redondi Pasqualigot is a Bizottságba sorolja. „Nem volt olyan híres és már elismert teológus, mint monsignor Oreggi, de egyik csúcsembere volt a franciabarát és augusztiniánus pápai kulturális és teológiai entourage-nak.” (Redondi, eretico 317.) Legfőképpen azonban „il padre Pasqualigo era un teologo speciallizzato in materia eucaristica.” (318.) Így „Pasqualigo atya is, akárcsak Monsignor Oreggi, a kellő ember volt kisegíteni a pápát a Galilei ellen eucharisztikus ügyben érkezett feljelentés kellemetlenségéből.” (318.) Dehát Redondinak minderről az Oltáriszentség jut eszébe, még ha Pasqualigo atya jelentése kopernikánizmusról szól is. Vagy éppen azért, hiszen ez éppen a leplezés végett feltett „álarc”? „»Engedtessék meg – idézi Ferrone és Firpo Redondit – azt hinnem, hogy a jezsuiták nem lelkesedhettek maradéktalanul az ügyes Riccardi atya választásáért« (319.) „És miért ne? – kérdezik. Ha a vád veleje az eucharisztika volt, akkor igaza van Redondinak és a hatalmas jezsuiták (váratlanul gyöngékké válván) bizonyára nevetségessé váltak. De ha a vád a kopernikánizmus volt, amint azt minden jel mutatja, aligha lehetett ennél szerencsésebb választás. El kell olvasni Inchofer „Tractatus Syllepticusát…” (Ferrone–Firpo, Tra inquisitori 225.) Nos hát Shea elolvasta, és amint szakszerű összegzéséből kiderül, Inchofer „összegezése” (a Syllepsis „summary”-t is jelent) a legvaskalaposabb teológiai és szkripturisztikai érveket sorakoztatja fel a Föld mozgása és a Nap központi helyzete ellen. A bevezetőben a helyes tan ellen vétők névszerinti felsorolásában Inchofer megáll William Gilbertnél, aztán hozzáteszi „»és nem kevesen újabban, valójában legújabban is«.” (Shea, Syllepticus 290–291.) Inchofer írásmagyarázata azonban – hangsúlyozza Ugo Baldini – nem föltétlenül esett egybe a Rend értelmezésével. Nem Bellarmino volt a Rend egyedüli tekintélyes képviselője, aki 1616-ban differenciáltabb nézeteket alakított ki Galilei téziseiről; nem volt egységes a vélemény a Rendben az 1633-as perről sem. „1635-ben, a Tractatus Syllepticus után Inchofer újból megpróbálkozott a két (antiheliocentrikus) eljárás igazolásával egy másik írásában. A címe: Vindiciarum S. Sedis Apostolicae Sacrorum Tribunalium adversus Neopythagoreos terrae motores et solis statores libri duo. Alávetette a könyvet rendje Revizorainak a nyomtatás engedélyeztetése végett. A Revizorok engedélye visszafogott volt; nem határolták ugyan el magukat a mű egészétől, de eltanácsolták a kinyomtatástól, részint minőségi észrevételekkel, részint egyéb okokból, amit Muzio Vitelleschi, a Generális így fejezett ki: »… a könyv címe nem tudom miféle nagy és nagyszerű célt tűz maga elé; ebből az olvasók könnyen azt vélhetnék, hogy a Szerző nem a saját, hanem a Szent Törvényszékek és Kongregációk auktoritásainak közös eddigi ilyesféle munkáját foglalná össze az Apostoli Szék igazolására és a Kongregációk eretnekek elleni dekrétumainak védelmére: kiváltképpen ha a könyv mind Rómában készíttetik mind, a Rend és az ő Revizorai által jóváhagyottan és aláírtan lenne kiadva (esse lagatur).«

Így a Társaság elhatárolta magát Inchofer tervétől, hogy saját álláspontját mint a Rendjéét és az Egyházét kifejezőt prezentálja; és erre hajlott különben a témák bonyolultságának és szembesítési módjuk változatosságának a felismerése miatt is. A bellarminoi művelet, hogy szilárdan kitartva a geocentrizmus és a szférikus univerzum szentírási bázisán, elválassza ezeket az ismertetőjeleket a szférán belüli jelenségek ptolemaioszi interpretációjától, a változtatás minimumát egyesítette a tradícióval, azzal a – vallásos élet szempontjából felbecsülhetetlen – előnnyel, hogy »az igazság új szintjét« lehetett feltalálni a bibliai szövegben.” (Baldini, Legem impone 297–298.)

A Dialogoban Galilei végig ennek a differenciáltabb, intelligensebb álláspontnak a kereti között maradt, amely a ptolemaioszi rendszert csakúgy „hipotézisnek” és „alávetettnek” tekintette, mint a kopernikuszit, megszabván a határokat és a szabályokat, amelyek figyelembevételével tartható és tárgyalható. Kihallgatásai során, amíg csak tehette, Galilei váltig hangsúlyozta, hogy ő megőrizte az 1616-os bellarminoi egyezség előírásit és nem lépte át tilalmait. Ragaszkodott ehhez annak ellenére, hogy láthatta, ellenségei épp ennek a megsértését akarják reábizonyítani. Nem valamilyen ravasz megfontolásból vagy „udvari nominalizmusból”, mégcsak nem is a „hipotézis” másféle értelmezése miatt ragaszkodott. Egyszerűen ez volt az igazság. Ellenfelei viszont már a per kezdete előtt, még mielőtt alaposan elolvasták volna a Dialogot, a kopernikánizmus nyílt védelmével vádolták, a padre Maestro ezt világosan megmondja Magalottinak.

Azután titokzatosra fordítva a mindentudó fontoskodást Riccardi hirtelen a „jezsuitákra” utal: „Ez a boríték – számol be Magalotti 1632 augusztus 7-én Guiduccinak –, de a tartalom az kell legyen, hogy a Jezsuita atyák kéz alatt a legvidámabban tudjanak dolgozni azért, hogy a mű be legyen tiltva, amint ő maga mondta nekem ezekkel a szavakkal: »a Jezsuiták a legkeservesebben fogják üldözni«. És mivel ez a jó atya behajózta és beleringatta magát a reménységekbe, fél bármiféle akadálytól, nemhogy ettől a legnagyobbtól, és el óhajtja kerülni a jelet, amelynél fogva magára vonhatja, hogy engedélyezte a nyomtatását; azonfelül hogy nem lehet tagadni, hogy Őszentsége a mi Urunk ne lenne tökéletesen ellenkező véleményen.” (EN XIV, 370. Paschini, 510.) (Fantoli, 321.) „Riccardi igyekezete a Rómába érkezett könyvek visszaszerzésére – fűzi az idézethez Fantoli – kétségkívül VIII. Orbán általánosabb rendelkezésének felelt meg: fel kell kutatni és vissza kell szerezni az összes már forgalomba került példányt.”