„Látjuk tehát már, hogy bármiféle vízraktár, legyen az tenger, mocsár vagy tó, folytonos, de nem egyenletes mozgással bír, mivel a nap bizonyos idejében lassul és erősen gyorsul másban, megvan az elv és az ok is, amiért eme tartályokban lévő víz, lévén folyékony és nem szilárdan hozzájuk kötött, olykor az egyik, másszor az ellenkező oldalra fut majd visszahúzóik: és ezt tekinthetjük a hatás primér okának, ami nélkül az egyáltalában nem lenne. Mostmár kezdhetjük vizsgálni a számos és különféle részletet, amik az egyes tengereknél és más vizeknél megfigyelhetők, célunk lévén a specifikus és kellő okok azonosítása. Ehhez meg kell vizsgálni egyéb jelenségeket, összefüggésben ezekkel a mozgásokkal, amelyeket a víz a tartó medencéjének a gyorsulásától vagy késleltetésétől kap.” (Uo.383. Finocchiaro, The Galileo 124.) Az első jelenség, amely az alapmozgást módosítja, hogy a víz, amikor valamelyik szélső helyzetébe jutott, „mint súlyos és folyékony nem csupán egyensúly felé fog mozogni, hanem saját impetoja által hajtva, túllép rajta”, (Uo.384.), olyasféleképpen, mint az inga. Még további hatások módosítják az alap-mozgást, amikkel Galilei meglehetősen jól hozzá tudja igazítani elméletét az árapály roppant bonyolult, tapasztalatból ismert jelenségeihez. Talán ezért is nem tűnt fel a kortársaknak, hogy elmélete ellentétben áll saját tételével, hogy a mozgó hajón – a Nap körüli pályán rohanó Földön – ugyanúgy esik a kő, mint az állón? Csakhogy a tényleges árapály jelenségeket „ma is a különböző nagyságú, alakú és mélységű tenger-medencék reagálásaként magyarázzák a Hold és a Nap árapályt-keltő erőire. Egy adott óceán-medencében az árapály jellemző az illető medencére, mivel az árapályt keltő erőkből származó kötött periódusú oszcillációk és a medence konfigurációjának tulajdonítható szabad periódusú oszcillációk eredője. Más szóval, bár az óceánokat az árapályt keltő erők hozzák mozgásba, amelyek periodikusan változnak, a már mozgásba jött víztömeg saját tehetetlensége folytán tendál oszcillálni az árapályt keltő erők periódusától különböző periódussal. De lényegében éppen ez volt Galilei felfogása az árapály jelenségről, bár a nehézségi vonzás megértésének a hiánya miatt helytelen elképzelést alkotott magának az árapályt keltő erőkről és periodicitásukról.” Harold L. Burstyn, Galileo's Attempt to Prove That the Earth Moves. Isis, 1962, vol. 53, 161–185.