Méghogy nem keletkezhetett új csillag, mert akkor ott – a generáció és korrupció dialektikája szerint – valami másnak el kellett volna tűnnie? „Tegyük fel, feleli Matteo, hogy egy kevés Eget eminnét és egy keveset amonnét elvennénk s egyesítenénk, észre lehetne-e venni, honnét hiányzik? Mikor felhők keletkeznek és zápor, hol látszik a jele, hogy honnét vétettek el az összetevődésükre?” Hasonlóképpen az új csillag keletkezését sem tiltja semmiféle generációs és korrupciós logika, keletkezhetett az sokféleképpen. De ezekről spekulálni – véli Matteo – „nem az én dolgom”. Márpedig Lorenzini könyve szerint – replikázik Natale – éppen ez Arisztotelész érvelésének az ina”. „Nahát – véli Matteo – ha ilyen nyomorúságos az ina, ugyan örvendhet egész generáció- és korrupciójának!” Natale: „De ha az inak gyöngék is, a hús legalább jól meg van puhítva! Azt mondja, hogy ha keletkezhetne az égen új csillag, akkor annyi sok évszázad során el is kellett volna pusztulni néhánynak, márpedig ilyesmit sohasem láttak”. Csakhogy – magyarázza Matteo – ki állítja, hogy ez a csillag pontosan ugyanolyan, mint a többi? És honnét tudja az a könyv, hogy soha egyetlen csillag se pusztult el? Natale: „Azt mondja, hogy ha az a csillag az Égen volna, merő röhejt csinálna az egész természetfilozófiából; és hogy Arisztotelész azt tartja, hogy ha egy csillag az Égre kerülhetne, úgy az egek nem mozoghatnának”. Matteo: „Nofene! Rosszul tette ez a könyv, hogy hagyta, hogy ez a csillag így lerombolja Arisztotelész filozófiáját! Az ő helyében Isten uccse Podesta elibe idéztem volna azt a csillagot, és csinos birtokháborítási pört akasztottam volna a nyakába, és királyi és személyi idézést kértem volna ellene, mert ő az oka, hogy az Ég nem mozog; és tán súlyosan hibázott; itt-ott ugyanis akadnak néhányan (és még a jobbak között is), akik úgy hiszik, hogy nem mozog.” Így teszi aztán sorra nevetségessé Cecco a féltett arisztotelészi természetfilozófiai dogmákat mind: az ingenerábilitás és inkorruptibilitás tanát, az Ég „ötödik anyag” elméletét, a négy elemből összetett testek fel-le irányú mozgásának ellentétét az égi mozgások körkörösségével. Miért is ne mozoghatnának körbe-körbe a négy elemből összetett testek is? Hiszen akadnak tudósok, akik azt állítják, „hogy a föld körbe-körbe forog, akár egy malom! Gondolj másokra is: ha már érvelésről van szó, érvelni mindenki tud.”
A könyvet még ugyanezen évben újranyomtatták Veronában, csaknem változatlanul, de ezt a pro-kopernikánus kitételt Kopernikuszra kedvezőtlenre cserélve. Drake úgy véli, hogy a változtatás magától Galileitől eredhet, aki a Hold pályájánál nem sokkal távolibbnak vélt nova parallaxis-hiánya miatt megrendült kopernikánizmusában, és visszatért szemi-kopernikánus (csak a föld forgását elfogadó) felfogásához, hogy majd csak 1610-ben nyerje újra vissza „elvesztett hitét”. Drake, At work 109-110. Annibale Fantoli azonban nem osztja Drake vélekedését. Az ugyan nem kizárt – véli Fantoli –, hogy a nova parallaxis-hiánya Galileit – ha csakugyan a kopernikánizmus mellett kívánta felsorakoztatni a parallaxist – kellemetlenül érintette. Azonban ezidőtájt Galilei – Fantoli Galileije – még csupán sokkal valószínűbbnek tekintette a kopernikuszi rendszert mint a ptolemaioszi-arisztotelészit. És a parallaxis hiányát megmagyarázni elég volt az új csillagot valahol a bolygók pályáin túl elhelyezni. „Végeredményben – összegez Fantoli – úgy látszik, hogy Galilei a nova-jelenség kopernikánus értelmezését megkísérelvén végülis csalódott nagy várakozásaiban, hogy szembetűnő bizonyítékát találhatja a Föld mozgásának. De nem csalódott a kopernikánus elmélet tekintetében. És így nincs semmi szükség visszafordulni egy állítólagos fél-kopernikánus fázishoz a gondolkozásában, amely – ismételjük meg újból – szerintünk soha nem létezett. Galileinek a kopernikánus elmélet maradt – mint eddig – sokkalta valószínűbbnek az arisztotelészi-ptolemaioszi világképnél. És igaz és sajátlagosan asztronómiai bizonyíték híján maradt az árapály-jelenség útján történő igazolás lehetősége. Várakoznia kellett tehát Galileinek és ő tudott várni; amint életében még annyiszor tenni fogja. Másrészt pedig, ha a kopernikánizmus nem is volt még bizonyított, létezett egy párhuzamos út, amelyet lehetett és kellett követni: az arisztotelészi világkép tarthatatlanságának az igazolása, alapjaiból kiindulva, azaz a természetfilozófiából. Jóllehet a pisai korszak első vizsgálatai a testek mozgásáról nem vezettek még az utóbbi radikális kétségbevonásához, folytatásuk Padovában már egyre inkább meggyőzte Galileit, hogy az Arisztotelészi természetfilozófia a maga teljes egészében elfogadhatatlannak fog bizonyulni. Az ezen értelemben megtett útnak egyik jele a Dialogo di Cecco di Ronchittiben látható, amikoris kétségbevonatik az égi világ különbözősége a földitől, azt sejtetvén, hogy az előbbi ugyanabból a négy elemből áll mint az utóbbi, s így ugyanúgy változásnak alávetett. Az univerzumnak és a benne végbemenő jelenségeknek ez az egyesítése a legradikálisabban megköveteli a természetes helyek és mozgások bármiféle arisztoteliánus elméletének a tagadását, megnyitva így a Földtől különböző középpontok körüli körmozgások lehetőségét. És ha már a Földet alkotó négy elem közös az összes bolygókéval, a Napéval és az állócsillagokéval, akkor nem olyan nyilvánvalóan abszurd többé a Földet a bolygók világához tartozónak képzelni el, mint ahogyan az arisztotelészi világkép kereteiben elhelyezve látszik. Így hát ez az új természetfilozófia, ami felé Galilei mozdult, készült szolgáltatni azokat az alapfeltételeit Kopernikusz elméletének, amelyeket alkotója – láttuk – nem tudhatott kifejteni, talán még elképzelni sem.” Így érthető meg Fantoli véleménye szerint, hogy Galilei egész életén át két egymást kiegészítő „programm” kifejtésével és megvalósításával volt elfoglalva: az egyik közvetlenül volt hivatva igazolni Kopernikusz teóriáját, a másik célja egy új „philosophia naturalis” felépítése volt, amely – ellentétben az arisztotelészivel – fizikai igazolását adva a kopernikánizmusnak, megnyithatja az utat elfogadásához. Fantoli értelmezésében Galilei gondolkozásának két fő vonulata szervesen kapcsolódik, és ugyanilyen harmonikusan illeszkedik harmadikként állásfoglalása és küzdelme az Egyházért. Utóbbi azonban még későbbi történet. Egyelőre Fantoli azt hangsúlyozza, hogy „a kopernikánus elmélet közvetlen bizonyítéka híján érezni kellett Galileinek, hogy milyen fontos mozgásra vonatkozó vizsgálatainak a folytatása; jócskán túljutottak ezek csakugyan a pisai periódus primitív próbálkozásain, olyan következtetésekre jutva ebben a padovai korszakban, amelyek majd újra előkerülnek és rendszerbe foglalódnak az 1638-as Discorsiban. Kiváltképpen fontosak az ingalengések izokhronizmusára és a testek esésére vonatkozó vizsgálatai.” Fantoli, per la Chiesa 72-73. Az inga és az esés törvényei foglalkoztatták elsősorban Drake Galileijét is padovai korszakában, aki egy adott esés távolságával egyenlő hosszúságú inga (piciny íven megtett) lengésével mérte az esés idejét, s számított ki arányukból egy univerzális fizikai jelentéssel felruházott „g”-t. „Ez volt az az arány, amely képessé tette Galileit a szabadesés törvényének felfedezésére középarányos-alakban, ami matematikailag ekvivalens a mi idő-négyzetes törvényünkkel az esésben megtett útra.” Stillman Drake, Galileo: Pioneer Scientist. Toronto-Buffalo-London, 1990, University of Toronto Press, 24. Drake Galileije sok tekintetben hasonlít Fantolijéhoz, de itt, tán a leglényegesebb pontban, alaposan különböznek. Drake Galileijét a mechanika „törvényei” önmagukban és önmagukért érdekelték, legintenzívebben épp akkor, amikor ingadozott a kopernikánizmus és egyfajta „fél-kopernikánizmus” között. Fantoli merő mesének minősíti ezt a félkopernikánizmust, és Galileije a mozgás vizsgálatával Kopernikusz igazát alapozza meg, egy új természetfilozófiai világképen keresztül. Drake Galileijének a „jelszava”: „a mechanikáért és a kopernikánizmusért” lehetne, „ahogy és ameddig lehet az Egyházzal”.
De Cecco di Ronchitti dialógusa még valami másról is szól, ami Galileiből kihagyhatatlan, valamiről, ami miatt annyira szerette s annyiszor idézte Ariostót. „A természet és a kultúra kettéhasadását az ő lelkében megakadályozta az igazság és a szépség harmóniájának tudata a megismerés s a képzelet szféráiban”, írja roppant szellemtudományosan (és kicsit fellengzősen) Olschki, Galilei und seine Zeit 192. De tán azt érti alatta, hogy Galilei nemcsak vagy nem is annyira a kifejezés művészi formáját szerette az Orlandoban, hanem a minduntalan fantasztikumba tűnő és mégis mindkét lábával keményen a földön álló mesét; a jelenetek és jellemek idézhető – és képszerűen felidézhető – plaszticitását; az „igaz” és a „gonosz” parázs személyes konfliktusokban megelevenedő küzdelmét; a bajvívás lovagi szabályait, melyek vállaltan kötelezőek, holott az ellenfél – a „gonosz” – minduntalan áthágja azokat. Az így mindig fenyegető vereség tragédiáját azonban felfüggeszti vagy inkább tündéri lebegéssé szelidíti az irónia. „Amitől más botorkál – írja Ariosto iróniájáról Németh László –, ő attól szökdel. Mozdulatai kiszaladnak a túlzás felé és megőrzik előkelőségüket. Az ugrás gúnyolja itt a mozdulatot, a csapongás az örömöt, az ösztön az ösztönt. Másfajta gúny ez, mint amilyennel az ész fordul más vagy önmaga ellen. Ez a gúny nem ítél, inkább játszik. Felelőtlenség és előkelőség játéka. Az ember elengedi a hajlamát, vágódjon ki a hóbortba s éljen meg ott megjelenése szépségéből.”