EN XIII, 145. „Mons Ciampoli mondotta nékem – írja Rómából 1623 november 3-án Tommaso Rinuccini –, hogy felolvasott több részt a Pápának, és kiváltképpen a hang meséjét, és hogy ott mindent roppantul élvezett: mindezzel együtt nem hiányoznak, akik különböző kifogásokkal nem akarják, gondolom irigységből, látni a könyvet; de az ilyenek nem érdemlik meg, hogy beszéljünk róluk. Erről ennyi elég.” A hangok meséje a huszonegyedik paragrafusban hosszú idézettel kezdődik a Libra Astronomicaból. Sarsi – egyáltalában nem ügyetlenül – Guiducci–Galilei fő érve ellen érvel, hogy a parallaxis hiánya nem föltétlenül utal a Földtől nagyon-nagyon távoli jelenségre, hiszen például a szivárvány „együtt utazik” a szemlélővel, azaz semmiféle parallaxist nem mutat, és ha netán az üstökös-jelenséget magosba emelkedett finom párákon visszaverődő napfény idézné elő, itt is hasonló lenne a helyzet. A parallaxis hiánya csak akkor mutatna a holdpályán messzi túli tüneményre, ha igazolni lehetne, hogy az üstökös testes valami, mint a bolygók. Sarsi a cáfolatra cáfolattal felelt: azt bizonygatta, hogy fényvisszaverődéshez legalább akkora vízcseppecskék kellenek, mint amilyeneken a szivárvány keletkezik a felhőkben, s ekkorák, kellő magosságba, egyáltalában fel sem emelkedhetnek. Erre az érvelésre válaszol – miután hosszan idézte – Galilei. „Hosszú tapasztalatok során olyanként figyeltem meg értelem tekintetében az emberi állapotot (condizione umana), hogy minél kevésbé ért meg és tud valamit, annál határozottabban kíván szólani róla; És megfordítva, az ismert és értett részletek sokasága lassúbbá és határozatlanná teszi az ítéletet valamely újdonságról. Élt egyszer egy elhagyatott helyen egy ember, akit a természet éles értelemmel és rendkívüli kiváncsisággal áldott meg. Szórakozásképpen különféle madarakat tenyésztett; nagyon élvezte éneküket, és végtelen csudálkozással kezdte megfigyelni, hogy milyen ügyesen formálják ugyanazon belélegzett levegőből tetszés szerint a legkülönfélébb dalokat, kedvesnél-kedvesebbeket. Történt azután, hogy egy éjszaka háza közelében édes hangot hallott, és el sem tudván képzelni, hogy más is lehet, mint valami madár, elindult, hogy megfogja. Hát amint az útra kiért, egy pásztorfiút talált ott, aki egy lyuggatott fába fújt és mozgatta rajta az ujját, hol befedve, hol kinyitva bizonyos lyukakat különféle hangokat csalván ki belőle, hangokat, amelyek hasonlítottak a madarakéhoz, ám merőben másként keletkeztek. Csodálkozva és természetes kiváncsiságától hajtva egy borjút adott a pásztornak furulyájáért; és magába merülve felismerte, hogyha a véletlen nem dobja az útjába a pásztort, soha rá nem jött volna, hogy két különböző féle képpen képes a természet hangok és kedves dallamok formálására. Úgy vélte hát, hogy még találkozhat több efféle kalanddal is.” Másnap aztán egy viskó mellett elhaladva hasonló hangot hallott, s hogy megtudja, furulya szólt-é vagy egy rigó, belépett, s legnagyobb meglepetésére egy fiút talált ott, aki jobb kezében egy vonóval egy baljában szorított konkáv fa fölé feszített húrokon játszott. A hang-képzés e háromtól különböző módját emberünk azután már igazán nem tudta elképzelni. S mekkora volt a meglepődése, mikor egy templomba benyitva azt vette észre, hogy a sarokvasak muzsikálnak az ajtó nyílásakor! Máskor meg, amikor egy kocsmába nyitott be, azt hívén, hogy hegedűjátékot hall, azt látta, hogy egy pohár peremén húzva az ujját csal ki hangokat valaki. Megfigyelte aztán a darazsakat, a szúnyogokat, a legyeket, ahogyan szárnyuk gyors mozgatásával keltettek hangokat, s a tücskök is, bár nem röpülnek, a szárnyuk gyors rezgetésével muzsikálnak. S ahányszor emberünk úgy vélte, hogy mostmár igazán nem bukkanhat a hangkeltés új lehetőségére, mindig újabbakat és újabbakat fedezett fel. Végül azután kezibe került egy kabóca. „És se a szája befogásával, se a szárnyak megállításával nem tudta csökkenteni magoshangú ciripelését, és azt se látta, hogy mozgatná pikkelyeit vagy egyéb testrészét. Végül felemelve a mellpáncélját, látott alatta néhány kemény, de finom porcot, s azt hívén, hogy a magos hang ezeknek a rezgetéséből származik, úgy döntött, hogy összetöri, hogy elhallgattassa, de mindez hiába volt, mígnem mélyebbre hatolva a tűvel el nem vette – átszúrva – a hangjával az életét is a kabócának. Így hát nem tudott megbizonyosodni, hogy onnét származik az ének vagy se: így hát csupa gyanúra futotta a tudásából a kérdésre, hogy miként keletkeznek a hangok, nagyvonalúan felelte, hogy tudja néhány módját, de biztosra veszi, hogy lehetséges száz más ismeretlen s nem sejtett módja is.” Il Saggiatore in Opere, Flora 199–200.

„Sok más példával magyarázhatnám – fűzi a meséhez Galilei – a természet gazdagságát jelenségeinek általunk kigondolhatatlan módon való produkálására, mikor az érzékelés és a tapasztalat nem mutatta, amely olykor elégtelen alkalmatlanságunk pótlására; így hát ha én nem tudom pontosan meghatározni az üstökös keletkezési módját, ne tagadtassék meg tőlem a bocsánat, annál kevésbé, mivel sohasem állítottam, hogy meg tudom tenni, felismerve, hogy valamiképpen minden képzeletünket felülmúló módon is történhet; és ha oly nehéz megérteni, miként keletkezik a kabóca éneke, holott itt énekel a kezünkben, ez épp elég mentségül szolgálhat tudatlanságunkra, hogy miként keletkezik az üstökös oly végtelen távolokban.” Il Saggiatore in Opere, Flora 200–201.

A mese a hangokról kabócáról szóló részlete kulcs-érv, valóságos „experimentum crucis” Mario Biagioli udvaronc-Galileiről vázolt képében, s általában „meséjében” a barokk udvari mentalitásról. „Orbán nem csupán azért kedvelte ezt a hasonlatot – írja –, mivel Az Aranymérleg irodalmi csúcsa, azért is, mert magának az udvari életnek az összegzése volt. Azt mutatta, hogy a természet virtuozitásának a méltánylása az igazi gyönyörűség, azaz az okok sokaságának a méltatása, amelyekkel a természet (következésképpen Isten) elő tud állítani egy adott hangot. A hang valódi, egyetlen okának a keresője nemcsak célt nem ér, hanem meg is öli a kabócát s véle a kutatás gyönyörét. A szükségképpeni okokat keresve inkább, mintsem az újdonságok élvezetét, melyekkel az út mentén találkozik, becsapott filozófusként lepleződik le az ember és olyanként, aki nem tudja, hogyan kell az udvari embert alakítani. A kabócát megölve a filozófiai virtuozitás és az udvariasság (courtliness) hiányát árulja el az ember, és az Isten véghetetlen hatalma iránti tisztelet hiányát.” Biagioli, Courtier 301–302. Ide jut az, aki pedáns módjára mindennek a végire akar járni, és nem amúgy úri módra, egyfajta disputaként szemléli és élvezi a természetet. „Ez a fajta diskurzus tükrözte csakugyan a nagy patrónusok érdeklődését, mint amilyenek Cosimo de'Medici, Ausztriai Lipót és a pápa voltak. A barokk udvarra jellemző kifinomult eklekticizmus elegáns vitákat tett lehetővé, miközben filozófiai igazolással (voltaképpen előírással) látta el a patrónust az állást-nem-foglalásra. Ez a fajta diskurzus segítette a patrónusokat maximalizálni láthatóságukat és ugyanakkor veszélytelen játszást tett lehetővé. Ahogyan Galilei Az Aranymérlegben dicsőítette a természetnek azon képességét, hogy egy adott hatást számos különböző úton-módon produkálhat, az lehetővé tette Orbánnak, hogy élvezze Galilei látványos felfedezéseit és vitatható hipotéziseit anélkül, hogy állást kellett volna foglalnia az Írással való összeegyeztethetőségük kérdésében. Ez a fajta »udvari nominalizmus« (vagy barokk eklekticizmus) volt az a beszéd, amely legjobban illett a politikai abszolutizmus igényeihez. A pedantéria udvari megvetése, az okok keresésének és az ex professo szólásnak nem-odavalósága, a természet bőségének és Isten korlátlan hatalmának dicsőítése, a szellemes hipotézisek, találmányok és felfedezések méltánylása, a dogmatikus filozófiai rendszerek divatjamúltsága és a patrónus el-nem-kötelezett attitűdje mind összefonódtak a barokk udvarokra jellemző figyelemreméltó kulturális építményben.” (Uo. 302–303.) Ezt fejezi ki Biagioli olvasatában a mese a hangokról, amelyben Galilei ennek az udvari kultúrának – s következésképpen VIII. Orbánnak – tetszően száll szembe Grassi „pedáns” és „dogmatikus” érvelésével.

Csakhogy a mesében – írja a könyvről szóló recenziójában Michael H. Shank – egyáltalában nem Grassiról van szó, akit aligha jellemezne Galilei „éles értelemmel” és „rendkívüli kíváncsisággal” megáldott emberként. A pápának pedig sok minden egyébért is tetszhetett a mese, például a vizsgálódás korlátainak beismerése miatt. (Michael H. Shank, Galileo's day in court. Journal for the History of Astronomy, 1994, volume 25, 236–243.) A mese teljes egészében elolvasva csakugyan nem a vizsgálódás „gyönyörűségét” agyonszúró pedáns kigúnyolásának hat, sokkal inkább a lépésről-lépésre haladó tapasztalatgyűjtés, az óvatos és az új tapasztalás előtt mindig meghajolni kész általánosítás metaforájának, amely a hypothetice realiter csapdájának megkerülésével egy valószínűsíthető világkép kialakításának lehetősége felé mutat. Vagy ahogyan Ferdinando Flora összegezte: „Ebben a mesében a hangokról, ünnepelt formai szépsége mellett, meg kell figyelni a gondolkozás folyamatát, amely egymást követő lépésekben, vizsgálatról vizsgálatra naivból tudományossá válik, az okok kutatásává, mígnem szkepszisben végződik az empirikus megismerés közvetlenségével szemben. Az elmélettel rendezni lehet néhány tényt, nem a kimeríthetetlen valóság összes tényét: innét a kutatás egyre további mélyítésének a szükségessége: a kutatás módszerének a szükségességei a teória helyettesítése teóriával, amely újabb felderített tényeket ölel fel.” Opere, Flora 199. Messzi van ez is a „pedantériától” és az „ex professo”-szólás magabiztosságától, de messzi az „udvari nominalizmustól” is. Ami persze nem zárja ki, hogy VIII. Orbán ugyanúgy ilyenként érthette (félre), mint Biagioli. „Társadalmi és episztemológiai legitimáció olykor egybeesni látszanak – jegyzi meg Michael Shank –, ám kongruenciájuk rövid lehet.” Az Egyház ideológiai és politikai vezetői általában „társadalmi legitimációban” gondolkoztak (a mai posztmodern tudományfilozófusokhoz és tudománytörténészekhez hasonlóan). Az Egyház, mint politikai szervezet, a társadalmi legitimációt nem nélkülözhette. A mese a hangokról-nak szkeptikus empirizmusa vagy empirikus szkepticizmusa, a természet könyve metafora „more geometrico” értelmezése, a tekintélyelv kigúnyolása a babylóniak parittyájában, az érzékszervi tapasztalás atomisztikus-antiarisztoteliánus magyarázata ellenben független mindenféle társadalmi legitimációtól. Adható neki, mint a mese a hangokról-nak az „udvari nominalizmus”, azaz Isten kifürkészhetetlen mindenhatóságának az elve. De másról szól a mese, és ezzel felveti a társadalmi legitimáció legitimációjának a kérdését. Van a gondolkozásnak egy területe, a természettudomány, ahol a helyes gondolkozás nagy társadalmi ellenőrének, az Egyháznak nincsen beleszólási joga. De van beleszólási lehetősége, éspedig nem egyszerűen hatalmi szóval, hanem valahogyan „episztemológiai szinten”. Az új tudomány, a természettudomány episztemológiája ugyanis – erről szól a mese a hangokról – definíciószerűen nyitott, a természettudomány terepe a „véges végtelen”: a megismerésre váró természet kimeríthetetlenül végtelen, míg a megismerés eszközei szükségképpen végesek. Galilei felől nézve – Ferdinando Flora olvasatában – a mese a természettudományos megismerés empirikus és befejezhetetlen szkepszisét példázza, ám VIII. Orbán pápa felől – Mario Biagioli olvasatában – a megismerés lezárását a kiismerhetetlenség dogmájával. Morpurgo–Tagliabue dilemmája, úgy látszik, feloldhatatlan és nem csak a hipotézis-fogalom két féle értelmezhetőségére vonatkozik. Az „ambiguitás”, úgy látszik, az egész új természettudományos episztemológia sajátja. Az azonban különös, hogy éppen akkor, amikor az Egyház – legalábbis csúcsain és vezető gondolkozói által – véglegesen „feloldozza” Galileit és ezzel implicite elismeri elődeinek hatáskör-átlépéseit, éppen akkor az új tudománytörténetírás napjaink divatos tudományfilozófiájának szellemében az udvari abszolutizmus társadalmi legitimációs igényével horgonyozza le egész életművét. De „erről [itt] ennyi elég.” V.ö. Vekerdi László, Galilei – eretnek vagy udvaronc? Tiszatáj, 1996, vol. 50, 3. szám, 93–109.