EN XII, 171. Paschini, 308.: „A Kardinális 1615. április 12-én válaszolt, három pontban foglalva össze észrevételeit: »1. Az atya és Galilei bölcsen teszik, ha megelégednek ex suppositione és nem abszolut értelemben [assolutamente] szólani, amint mindigis hittem, hogy Kopernikusz beszélt«”; Langford 60.: „Először azt mondom, hogy úgy tűnik nekem, Tisztelendőséged és Galilei bölcsen tették, hogy megelégedtek hipotetikusan, és nem abszolutisztikusan (absolutely) szólani”. Ezeket a sorokat Pierre Duhem óta általában úgy értelmezik, mint Bellarmino kardinális – és személyében az Egyház – bölcs és toleráns szemléletének a bizonyítékát, hiszen a tudomány egyik centrális módszertani elvére tapintott rá. „Nyilvánvaló, hogy amire itt Bellarmino hivatkozik – írja Galilei és az Egyház „kritikai dialógusának” modern interpretátora –, nem egyéb, mint az eljárás, amit az asztronómusok használtak bizonyos entitások megadására, mint az excenterek és az epiciklusok, amelyekkel számot adhattak a megfigyelt tényekről, és azután megadhatnak előre további pozíciókat és mozgásokat ilyen szuppozíciók alapján. Mi több, egy ilyen hipotetikus követelmény volt minden, amire a matematikusnak (azaz csillagásznak) szüksége volt munkája folytatásához. Ám a kopernikánus elmélet feltétel nélküli állítása (in absolute terms) a matematikus határainak áthágását jelenti a filozófusok és a teológusok területére. Egy ilyen lépés két következménnyel járt: a kopernikánus hipotézis teljes, fizikai igazolását követelte meg, amely azután az Írás újraértelmezésének alapjául szolgálhatott volna.” (Feldhay, Galileo and 35.) Így szól a Duhem-tézis mai nyelven. „Mindez rendben is lenne – morog Duhem tézisére Westfall –, ha Bellarmino levelének csupán egyes részeire szorítkozunk, de ha a természettudományt tekintjük, más részeire is hivatkoznunk kell, amelyek éppoly lényeges alkotói Bellarmino álláspontjának – az t.i., hogy az Írás szava, amely Isten igazságát beszéli, nyomósabb a tudomány hipotetikus következtetéseinél, és nemcsak a teológia kérdéseiben, hanem a tudomány kérdéseiben is.” (Westfall, Essays 16.) Méghozzá nem lehetetlen, hogy a Kardinális „latitudinárius” engedékenysége félreértésen alapul. Ugyanis – figyelmeztet rá Ugo Baldini – „ezek a szavak (»Dico che mi pare che V.P. et il Signore Galileo facciano prudentemente a contentarsi di parlare ex suppositione e non assolutamente«) nyelvtanilag kétértelműek”, s valójában tényként látszanak kifejezni („teszik” és nem „tennék”) egy állásfoglalást, melyről a Kardinális kívánatosnak tartotta, hogy vitapartnereié is legyen, tudván, hogy nem az; és a levele éppen azoknak az érveknek az expozíciójából áll, amelyek alapján vitapartnereinek a heliocentrizmust hipotézisnek kellene tartaniuk (nem amelyek alapján annak tartják).” Ugo Baldini, Hist. Phil. Life Sci., 1995, vol. 17. 345–348. Így a bevezető mondatok „udvariassága” és a későbbiek „szigora” között eltűnik az ellentét, ám marad azért kérdőjel a levélben elég.