Az Itália államait és városait sorra leigázó spanyol-francia konfrontáció közepette Velence meg tudta őrizni függetlenségét, s nem kényszerült rá, hogy Toszkánához hasonlóan régi köztársasági államformáját nagyhatalmi védnökség alatt álló abszolutizmussal cserélje fel. A törökkel hol véres háborúkat vívott, hol meg kereskedett vagy épp szövetkezett, alapvető létérdekeinek megfelelően. A relatív túlnépesedés következtében(a tizenhatodik század végére a Mediterraneum 60 millió körüli lélekszámmal telítődött) ismételten visszatérő éhínségek ellen a „terra ferma”, a Köztársaság birtokához tartozó termékeny, de többnyire mocsaras síkság mezőgazdálkodásának ésszerű megszervezésével védekezett. A portugálok majd a hollandok kezébe csúszó fűszerkereskedelemben az áru és a szállítás minőségi javításával vette fel a versenyt. A hajóépítésben a nagy lomha gályák divatja ellenében meghonosította a kis fürge vitorlásokból álló flottákat. Fölismerte a kereskedelmi és a pénzügyi életben a jólértesültség jelentőségét, és igyekezett szervezetten megszerezni és hasznosítani a híreket. A diplomácia tekintélytkeltő külsőségeire Firenzével ellentétben nem sokat adott: Velence mindenüvé bejáratos nagykövete a pénz volt. Pénzügyi politikáját – megint ellentétben Firenzével – konzervativizmus jellemezte: soha nem veszélyeztette nagy haszonnal kecsegtető bankügyletek kedvéért a lassúbban megtérülő kereskedelmi vagy ipari befektetéseket. A kiterjedt kereskedelmi kapcsolatok önmagukban toleranciára sarkalltak, s ezt segítette az üzleti haszon föltételeként fölismert tájékozódni-tudás és tanulási készség. Velence a kor többnyire vallási mezben jelentkező hatalmi-ideológiai türelmetlenségei közepette szinte a türelem szigete volt; Róma épp ezért mindigis valami eretnek-gyanúsat orrontott Velencében, s olykor ilyesmit reméltek a száműzetésbe kényszerült itáliaiak is, mint például Genfben Giovanni Diodati, a Biblia olaszra fordítója, aki el is utazott Velencébe, hogy tájékozódjék a város evangelizálásának lehetőségeiről. Hamar rájött persze tévedésére: Velence szigorúan és ortodoxan katolikus kívánt maradni. Még virágzó könyvkiadásukat is hagyták inkább sorvadni, csakhogy eleget tegyenek a Tridenti Zsinat könyvindexének. Mikor pedig 1598-ban VIII. Kelemen pápa még ennél is szigorúbb indexet adott ki, a Tanács kiharcolta ugyan, hogy a város a régi tilalomnál maradhasson, de a jezsuiták által buzdított közhangulat az új index mellett döntött, s vállalták, hogy a kiadott könyvek száma egy év alatt 125-ről 40-re essen. Megvoltak hát Velence toleranciájának a határai, de még így is szabadabban gondolkozhattak, beszélhettek, találkozhattak és írhattak itt az emberek, mint bárhol másutt.