„A rövid könyv hosszú címe Levél a Pythagoreusok és Kopernikusz véleményére vonatkozóan a Föld mozgásáról és a Nap stabilitásáról és az új Pythagoreus világrendszerről Főtisztelendő Sebastiano Fantone Atyának, a Karmelita Rend Generálisának, amelyben megmutattatik, hogy eme vélemény megegyezik és összeegyeztethető a Szentírás ama passzusaival és ama teológiai propozíciókkal, amelyek közönségesen ellene felhozatnak. Szerzője Paolo Antonio Foscarini, a Kalábriai Montaltro Uffugo szülötte volt, akiről meglepően keveset tudunk. Karmelita szerzetes volt, teológiát tanult, és később a teológia professzoraként szolgált, kétszer neveztetett ki Kalábriában a Karmelita Rend Provinciálisává, és tudós ember hírében állott, akinek az ismeretei a matematikára és asztronómiára is kiterjedtek. Letterájából nyilvánvaló, hogy bár nem volt professzionális csillagász, meglehetősen jól tájékozott volt a terület legújabb eredményeiről, beleértve Galilei távcsöves felfedezéseit, aki iránt nagy csodálatot tanúsított. Egyáltalában semmit sem sikerült kiderítenünk arról, hogy mi és hogyan bírta rá a Lettera megírására, melynek, mint Ciampoli megjósolta, rövidesen kiátkozás lett a sorsa.” Blackwell, Galileo, Bellarmine 88–89. Langford, 89. 19. jegyzet: „1616. június 10-én halt meg, épp két hónappal azután, hogy az új csillagászat és az Írás kompatibilitását védő hatvannégy oldalas könyvet az Index-kongregáció kiátkozta.” Fantoli, 200. 19. jegyzet: „1615-ben Rómába ment, kevéssel Galilei odaérkezése előtt. Kettőjük tervezett találkozása Nápolyban nem valósult meg, az Index-kongregáció 1616-os dekrétuma miatt.” Foscarini Letteráját minden Galileiről szóló jobb könyv említi, de érdemben nem igen foglalkoztak vele. Talán azért, véli Blackwell (88. 3. jegyzet), mivel Favaro nem vette be az EN-be, ami, jegyzi meg, „nemcsak különös, hanem magyarázhatatlan.” Bár azért Pio Paschini elég bőven (304–308) ismerteti a Letterat, releváns idézetekkel. (Blackwell Paschinit nem idézi.) Foscarini – írja Paschini – „elmésen (facetamente) megjegyzi, hogy a kopernikánus doktrína látszatra sokaknak »egyike a legkülönösebb és legmonstruózusabb paradoxonoknak, amire valaha is jutottak. Ez teljes mértékben a régi hagyomány eredménye, amelyet annyi század erősített, és így az emberek hozzászoktak és hozzátörődtek ezen immáron besulykolt és magától érthető (trite e plausibili), miértis közös konszenzussá vált véleményekhez, amelyet nemcsak a tudósok, de a tanulatlanok is elfogadtak, és mostmár nem tudnak kimozdulni belőlük, oly nagy lévén az ereje a megszokásnak, amelyet második természetnek mondanak.«” (Paschini 304.) Paschini itt megszakítja az idézést, de Blackwell Függelékben közölt fordításából folytatható: „Így előfordul, hogy valami, amihez hozzászoktunk, mégha rossz is, kedvesebb és kívántabb lesz a szokatlan jónál, legyen utóbbi mégoly hasznos és az ember természetének és hajlamainak mégoly megfelelő.” Idéz azután Paschini a karmelita tömör és feltűnően okos történeti összegezéséből, amelyben összehasonlítja a két nagy világrendszert, s megmutatja, hogyan vezettek a ptolemaioszi rendszer hibái állandó javítási kísérletekre, el egészen Kopernikuszig és tovább. Utal rá Paschini, hogy milyen kiemelten és milyen kompetensen tárgyalja Foscarini a Kopernikusz rendszere mellett szóló érvek között Galilei távcsöves felfedezéseit; s kiemeli, hogy Foscarini megemlíti a ptolemaioszi rendszer nem-kopernikánus bírálóit is; „»ezek közé tartozik padre Clavio, jezsuita, mélységesen tudós férfiú, aki látja a közös vélemény gyönge megalapozását, másfelől azonban cáfolja a pythagoreust, jóllehet elismeri, hogy a csillagászok, a közönségesen elfogadott rendszerben teljesen meg nem oldható sok nehézség megkönnyítése végett, valamely más rendszer feltalálását keresni kényszerülnek, amire ő szívből bíztatja őket. De milyen más jobbat lehetne találni a kopernikánusnál?«” (Paschini 305.) Rátér azután Paschini a könyv lényegét képező exegetikus rész ismertetésére. „»A pythagoreus vélemény vagy igaz, vagy téves. Ha téves, nem érdemes tárgyalni és szólni róla. Ha igaz, mit számít, ha a világ összes filozófusa és csillagásza tagadná is, és követésére és gyakorlására új filozófiát és asztronómiát kellene kidolgozni, amely az általa felvetett új elvektől és hipotézisektől függene. Ami pedig a Szentírást illeti, azt nem sértené, hiszen egy igazság nem kontrázhat meg egy másikat. Amennyiben a pythagoreus vélemény igaz, Isten kétségkívül úgy diktálta le a Szentírás szavait, hogy ezen véleménnyel összeegyeztethető és megegyező értelem legyen nekik adható.«” (Paschini 306.) Ez Foscarini célja. És úgy gondolja, „hogy fáradozása nem csekély méltánylásra fog találni ezen doktrína tanulmányozóinál, és kiváltképpen a mélységes tudású Galileo Galilei úrnál és Giovanni Cheplero úrnál, … és az egész dicső és virtuozisszimusz Akadémiájánál a Hiúz Uraknak, akik egyetemesen (ha nem tévedek) ezt a véleményt követik”. Az idézethez jegyzetben (306. 59. jegyzet) fűzi hozzá Paschini: „Ehhez az állításhoz Cesi 1615. március 7-én megjegyzi: »Az író a tagtárs urakat mind kopernikusoknak véli, holott nem azok, csupán mindközösen a filozofálás szabadságát vallják in naturalibus«. Ed. Naz. XII. pag. 150.)” Azután Foscarini hat csoportba osztva gondosan felsorolja a Szentírás mindazon passzusait, amelyek ellenkezni látszanak a kopernikánizmussal; Paschini bő idézetekkel ismerteti. „Ezekben a csoportokban Foscarini összeszedte azokat a nehézségeket, amelyek a kor teológiai felfogása szerint szembenállottak vagy szembenállhattak a kopernikánusi rendszerrel. Hat alapelvet szembesített velük, amelyekkel könnyen védhetők voltak, és amelyek munkája lényegét alkotják, mindig az Egyház tanításához hűnek vallva magát és érveinek előadásában pártatlannak.” (Paschini 307–308.) A hat alapelv közül inkább csak az első tulajdonképpeni exegetikus elv, azt mondja Foscarini legfontosabbnak (és csak ezt ismerteti Paschini). „Amikor a Szentírás Istennek vagy valamely teremtményének olyasmit tulajdonít, ami egyébként nem oda illő vagy aránytalan lenne, akkor az az alábbi módokból értelmezendő és magyarázandó eggyel vagy többel: az első metaforikusan és proporcionálisan vagy hasonlóság szerint járónak ítéli. A másodikat könnyebben mondom latinul secundum nostrum modum considerandi, apprehendendi, concipiendi, intelligendi, cognoscendi ecc. A harmadik secundum opinionem vulgi et communem loquendi modum; ehhez a vulgáris és közérthető módhoz gyakran alkalmazkodik a Szentlélek törekvése lényegében. A negyedik respectu nostri et quia habet per se modum talis, mint amikor Istent haragosként, bánatosként, stb. prezentálja.” (Paschini 308.) Galilei is érvel ezekkel az exegetikus módokkal, és magyarázatai olykor nagyon hasonlóak Foscarini példáihoz, amelyeket alkalmazásukra az első alapelv keretében felhoz.
„Némi túlzással elmondható, hogy Padre Foscarini Letterája egyrészt megismételte a Castellinek írt levelet, másrészt egyenesen a Dialogo dei Massimi Sistemit anticipálta.” (Guido Morpurgo–Tagliabue, I processi di Galileo e l'epistemologia. Milano, 1963. Edizioni di Communita 32.) Nem csoda – véli Morpurgo–Tagliabue –, ha Federico Cesi a „libera speculazione” korának hírnökeként köszönti.
A többi öt alapelv azonban más természetű. Részben az arisztotelészi fizikából és metafizikából ered (például a negyedik: „minden anyagi dolognak, akár mobilis, akár immobilis, a teremtés kezdetétől megvan a saját, természetes és kimért helye. Ha elhagyja ezt a helyet, erőszakosan mozdíttatik; ha visszatér oda, természetesen mozog.” (Blackwell, Galileo, Bellarmine 238.), részben szakrális fizikából, részben misztikus antik hagyományból, részben középkori-renaissance mondaszerű természetismeretből, részben egyfajta „holisztikus” logikából, a „rész” és az „egész” dialektikájával. És mindezeket szintetizálja: a „természetes” mozgás például Foscarininek nem az arisztotelészi „le-fel” irány, hanem a körmozgás; ennek megfelelően élesen bírálja is Arisztotelészt. A könyvnek ez a része meredeken eltér mindattól, amit Galilei értett a természet filozófiáján, és ha valahol, leginkább itt ismerhetett volna rá Bellarmino kardinális – ha akart volna – Bruno hatására. Foscarini csatlakozása a kopernikánus kozmológiához „mindvégig a tudás egy tipikusan renaissance enciklopédiáján való építkezés maradt, ahol erősek a telesianus filozófia hatásai, s tán a brunoi hatások is”, s tán beleszólnak tipikusan nápolyi hatások, az enciklopédizmus, a pitagorizmus és az új tudomány találkozásában. (Bucciantini, Contro 57.) Ha valaki, Foscarini ideális „alvajáró” volt, aki mélyen átérezte „the unitary source of the mystical and scientific modes of experience, and the disastrous results of their separation.” Arthur Koestler The Sleepwalkers. A history of man's changing vision of the Universe. New York, 1959, Macmillan, 426.