A Velencei Köztársaság Szenátusa 1592. szeptember 26-án kelt rendeletében értesítette a Padovai Studiumot, hogy Moletti helyére matematikusnak Galileit választották meg, négy esztendőre, amely – jóváhagyásukkal – két esztendővel meghosszabbítható. (A szavazáson 149 egyetértésre 8 nem és 3 tartózkodás jutott.) Fizetéséül évi 180 forint állapíttatott meg. EN XIX, 111-112. 1599. október 28-án (129-3-19 szavazási aránnyal) meghosszabbítást nyert a szerződés, tekintettel rá, hogy az előző hat esztendős terminusban „a tanulók nagy hasznára tartotta előadásait”. A fizetését – Sagredo buzgó és erélyes közbenjárására – 180 forintról évi 320-ra emelték, az előző terminus lejártától, 1598. szeptember 27-től kezdődő érvénnyel. EN XIX, 112-113. Az emelés – jegyzi meg Sagredo levelére hivatkozva Michael Sharratt – nem találkozott mindenki egyetértésével. Sagredo nagyobb fizetésemelést kívánt elérni; az egyetem ügyeiért felelős három Riformatori „egyikének, Leonardo Donatonak az udvarias kertelése és másikának, Zaccaria Contarininek a nyílt nemtetszése azonban azt mutatta, hogy Sagredo és Galilei igényét túlzónak tartották. Donato kiemelte, hogy Galilei elődje, Moletti sohasem kapott többet 300 forintnál – amiből az következett, hogy nincsen ok Galileit feljebb taksálni. Az, hogy Bologna mit fizet (Magininek), irreleváns: Padovában a pénz szűkebben csordogált. A fizetést sohasem a megélhetés teljes fedezéséhez mérték: magántanításból származó jövedelemmel kellett kiegészíteni. Ha Sagredo több mint 350 forintot erőltetne, olyasmit kérne, ami zavart kelthetne az Egyetemen, és ez aligha illene egy velencei úrhoz, aki annyival, amit eddig elért, bőven eleget tett annak, amit Galilei iránti barátsága megkövetelt. Így hát hagyják ennyiben, és Galilei elégedjék meg az elérhetővel. Sagredo kitartott, azonban Donato udvariasan mozdíthatatlan volt. Contarini, akit már untatott az ügy, rosszallotta Sagredo makacsságát és csodálkozott Galilei igényei miatt. Tisztázta már, hogy másfelé könnyen találhatnak helyette mást (10: 77-8). Ez az őszinte kis beszámoló tisztább fényt vet Galileire ellenfelei áskálódásainál és barátai dicsőítéseinél. Életének csaknem felén, egy évtizedes nyilvános oktatómunka után egy kisebb egyetemi állás érdemes betöltőjeként tekintették, elég jónak ahhoz, hogy afféle fizetést kapjon, amilyent elődje csak pályája vége felé ért el; más szóval elég jónak ahhoz, hogy Padovában-tartásához elegendően fizessék, de nem olyan kiemelkedőnek, hogy ne lenne helyettesíthető, ha olyan fizetéshez ragaszkodna, ami széleskörű megjegyzésekkel járhatna. Sagredo minden elismerésünket megérdemelheti, hogy felismerte: Galilei ennél sokkal többet ér. A Riformatori, akiknek nyilvános teljesítmény és eredmények szerint kellett ítélni, ésszerű döntést hoztak.” Michael Sharratt. Galileo, Decisive Innovator. Oxford, 1994, Blackwell, 71-72. Sharratt jól összegezi a történészek – hajdaniak s maiak – vélekedését, ami mindigis a távcsöves felfedezésektől kezdve számította Galilei hírnevét. A Szenátus azonban a Riformatori javaslatára már 1606. augusztus 5-én, tehát évekkel a távcső előtt, úgy döntött, hogy felemelik Galilei fizetését a következő hat éves periódusra kétszáz forinttal, évi ötszázhúsz forintra. EN XIX, 114-115.