„A tizenhetedik-századi természetfilozófus, egy új enciklopédia megteremtője, új modelleket keresett egy zavaró, folytonosan táguló, pluralisztikus univerzum magyarázatára. Képtelenül elfogadni a múlt felsőbbségét a jelen felett vagy azt kellett bizonyítania – amint legszebben a jezsuiták munkássága példázza –, hogy miként lehetséges ez, vagy érvelnie kellett a természet-látás alternatív kereteinek megteremtése mellett. Senki az utóbbi tendenciát szebben nem példázza, mint Federico Cesi, a római herceg, aki 1603-ban megalapította az Accademia dei Linceit. A tizenhetedik század elején Cesi megszervezte individuumok – naturalisták, matematikusok, virtuózok – egy csoportját, akiknek közös célja volt a természetfilozófia megreformálása. A tagság kritériumaként Cesi azt tűzte ki, hogy a belépni szándékozók 'ne legyenek se Arisztotelész, se más filozófus szolgái, hanem legyenek nemes és szabad intellektusok a természeti kérdések tekintetében'. Támadta a hagyományos filozófusokat, 'philodox'-oknak (filodossi) nevezve őket, azaz szektáriusoknak, akik vakon követik az elfogadott utat, ahelyett, hogy „filozófusok” (filosofi) lennének, a bölcsesség igaz kedvelői. Kétezer évnyi hagyomány találkozott néhány ifjú itáliai patrícius optimizmusával és kritikájával, akik azt hitték, hogy meg tudják jobbítani a múltat. Közvetlen ellentétben a tankönyv-tudósokkal, a Lincei látványosan „olvasták” és gyűjtötték a természet könyvét, mindenféle tekintély közvetítése nélkül, egyedül jó ösztöneikre hallgatva. Az 1610-es évekre az Accademia tagjai sorában tudhatta Galileit és Della Portát; leveleztek és információt cseréltek más Linceókkal, mint a naturalista Fabio Colonnaval Nápolyban vagy az orvos Johannes Faberrel, aki a pápai botanikus kertek felügyelője volt, és a matematikus Francesco Stellutival. 1623-ban Francesco Barberini s Cassiano dal Pozzo, mindkettő befolyásos személy VIII. Orbán udvarában, csatlakozott soraikhoz. Két évtizeden keresztül az Accademia dei Lincei képviselte az 'új' filozófia avantgarde-ját. Könyveket, kéziratokat, botanikai specimeneket gyűjtöttek; Galilei új eszközeivel – távcsövével, mikroszkópjával – vizsgálódtak. Egész Európából leveleztek tudósokkal, és Linceo 'kolóniák' hálózatával tervezték beszőni egész Itáliát – csak egyetlen látott napvilágot Nápolyban –, ahol tudósok találkoznának múzeumokban, gyógyszertárakban, botanikus kertekben, hogy újrarajzolják a tudás térképét” (Paula Findlen. Possessing Nature… 71–72).
A két Cesi-kép és a két Lincei-értékelés homlokegyenest ellenkező. De valamiképpen mind a kettő „él”. Paula Findlen a hivatalos formaságokon túltekintő modern naturalista érzékenységével húzza meg vonásait, Richard S. Westfall szinte az intézményi (sőt költségvetési) keretekben gondolkozó akadémikus intézetigazgatóként.