„A Disputatioval Grassi ugyanazt csinálta az asztronómiában, amit rendtársai tettek a színház, a költészet, a retorika területén. Bebizonyította, hogy a Jezsuiták nem szolgamód gondolkoznak, hanem készek igencsak nyíltan kritizálni Arisztotelészt és készek innovatív természetfilozófiába (natural philosophy) bonyolódni. Ugyanakkor elevezetett Kopernikusz nemortodox kozmológiájától (amelyet alig néhány éve deklarált tévesnek az Egyház) és kezdte kimutatni szimpátiáját Tycho rendszere iránt – ami majd jelképezni fogja hagyomány és újítás jezsuitákra jellemző ötvözetét. Grassi prolusioja típusa a Jezsuiták kétértelmű (ambiguous) attitűdjének az újdonságok iránt. Amint ő kifejezte, az üstökös csak addig volt változás félelmetes előjele, amíg a jezsuita matematikusok meg nem magyarázták. A jezsuiták hajlandók voltak bizonyos újdonságokkal foglalkozni, de csak azért, hogy domesztikálják. Az újdonságok nem lehettek radikális világi (vagy filozófiai) változás előjelei.” Biagioli, Courtier 273. A jezsuiták a vallási ortodoxia védői voltak, de kerülték az ezzel társítani szokott pedantériát. „Efféle sprezzatura hintése a tudás egy egyébként szakmai-technikai területére különösen fontos volt, ha a fölső osztályokat kívánták megcélozni.” Uo. 272. Nem csoda, ha „a Disputatio sok tekintetben emlékeztetett Galilei saját tudományos prózájának udvari stílusára (courtly style).” Ami kiváltképpen azért jelentős, mert nem kivétel volt: a Rend egészének kulturális trendjébe simult. „A Collegio Romano versenyre akart kelni a számos római akadémiával, hogy ne csupán elit egyetemként, hanem a kultúra centrumaként és társadalomépítő vállalkozásként fogadtassa el magát.” Uo. 271. Azaz Biagioli Galileije a patrónusokért folytatott versenyben – ha nem is föltétlenül miatt – került szembe a jezsuitákkal; mégpedig egy olyan patrónus-piacon, ahol a Római Udvar sajátosságai miatt különösen ádáz volt és egyre élesedett a verseny. A hatalom erősen egy személyre, ám többnyire csak rövid időre ugyanazon személyre koncentrált nem-dinasztikus jellege látens hatalmi centrumok és ezekhez kötődően meglehetősen cseppfolyós és erősen túlméretezett klientúra és bróker-kör kialakulásához vezetett; a hatalom egyházi jellege pedig nemcsak lehetővé, szükségessé is tette az erőteljes szponzorálást divatos és minél feltűnőbb világi területeken, amilyenné a XVII. század elejétől kezdve a művészetek és az irodalom mellett egyre inkább a természet vizsgálata is felsorakozott. „A hatalom archipelágói”-nak megfelelően „kulturális proliferáció” képe bontakozik ki, erős igénnyel kulturális feltűnőségre, trendek, divatok és játékosok gyors változására. Ez magyarázza az akadémiák feltűnő szaporodását a kor Rómájában. Egy feltörekvő főpapnak és kardinálisnak az „udvari világban” nélkülözhetetlen jólláthatósághoz (visibility) sokkal nagyobb szüksége volt látványos szponzorálási tevékenységre, mint egy világi arisztokratának. „Ékszerként” kellett tündökölnie a szoros versenyben, és „ha a római udvari emberek inkább méltányolták az egyedi kulturális 'drágaköveket', mintsem komplex és feltehetően koherens programokat és filozófiai rendszereket, úgy ez valószínűleg saját identitásuk tükröződése volt… Azt, hogy 'a rendszer szelleme' annyira idegen volt a római kultúrában, azt az a különös feltételesség és előre-nem-láthatóság is magyarázza, amely áthatotta az udvari emberek életét, karrierjét, önazonosságukat. Nem lehet az véletlen, hogy amit barokknak nevezünk, leggazdagabb otthonát Rómában találta meg.” Uo. 262. A baj csak az, hogy bajos pontosan megmondani, mit nevezünk, kivált a természettudomány területén, „barokk”-nak. És felmerül az emberben (a nem udvari emberben) a gyanú, hogy Biagioli netán azt az intenzív és ismételt pályáztatásokkal, erőteljes versennyel, a pályázói és a szponzori „láthatóság” különféle „bróker-mechanizmusok” által összekapcsolt dinamikájával fenntartott és mozgatott kulturális egységet érti alatta, ami napjainkra az egész világot behálózta. Ami persze nem azt jelenti, hogy a római hatalmi archipelágóban lejátszódó Theatrum Mundi úgy, ahogyan azt Biagioli feltárja és leírja, valamiképpen anakronisztikus lenne és nem lenne történelmi realitása. De az elképzelhető, hogy ebben a sokarcú és sokféleképpen értelmezhető Világszínházban azért veszi észre s emeli ki a leírt vonásokat és különlegességeket, mert belülről, tapasztalatból ismeri. A megismerés, úgy látszik, mégiscsak az „érzékletes tapasztalatok” és az (összefüggő-összetartó) „érvekkel valószínűsíthető feltételezések” egymást kiegészítő és kölcsönösen támogató dinamikájával működik (ha persze nem is föltétlenül „halad”), ahogyan Galilei vagy inkább az őt ebből a (tegnapi) modern kutatói háttérből szemlélő episztemológia gondolta? De „Galilei távcsövében” – Umberto Eco posztmodern metaforái mintájára értve a szót – meglehet éppen ez a megélt tényleges tapasztalatokkal összhangzó vagy összhangba hozható érvelés-háló, az érvelhetőség – a Dialogo nagy fölfedezése – a szép? Meglehet éppen így – és ezért – él Galilei?