Raffaello Caverni nagy műve negyedik kötetének negyedik fejezetében, amely az egyszerű gépekről (Delle Macchine) szól, ezeknek a „macchináknak” a – szokása szerint igen bőségesen adatolt – keretében mutatja be Galilei mozgáselméletének kezdeteit, mérleg és lejtő összekapcsolásával: „Az új bizonyítás túllépett a mérleg karja által tartott súlyokon, és úgy tekintette, mintha a súlyt egy sík ellenállása tartaná, amannak ismert egyensúlyi feltételeit tulajdonítva az utóbbinak. Ha egy emelő AB karján a B-ben egy súly függ, az teljes momentumát ki fogja fejteni, amíg a kar AB-ben kiegyensúlyozottan marad. De ha lehajlik AC-be, a parciális momentum C-ben, Benedetti ismert tétele szerint, úgy aránylik a B-beli teljes momentumhoz, amint a CD merőleges által meghatározott AD rész aránylik az egész AB-hez. Ha mármost a C pontban egy AC-re merőleges EF síkot képzelünk el, akkor ugyanannyit jelent az emelő karján függeni, mint a síkon nyugodni, amely mentén leszállani ugyanakkora momentum kifejtésével jár, mint a kör íve mentén leszállani. Tehát az EF síkra helyezett C parciális momentuma úgy fog aránylani a teljes momentumhoz, amint AD aránylik AC-hez, vagyis AB-hez, és amint EG aránylik EF-hez, a háromszögek hasonlósága miatt. 'Miértis kimondhatjuk, írja Galilei, ezt az általános tételt: a lejtőn az erő (forza) és a súly aránya ugyanaz, mint a lejtő végéből a vízszintesre állított merőlegesnek és eme lejtő hosszúságának az aránya'.” (Caverni IV, 238–239.) Vonzóbb, de sikamlósabb volt ez a bizonyítás Tartagliáénál, fűzi hozzá Caverni, s tán ezt érezhette maga Galilei is, és azért adhatta a tételnek egy másik bizonyítását, amelyben, akárcsak Tartaglia, azt igazolja, hogy a lejtőn „két összekapcsolt súly akkor van egyensúlyban, mikor a merőleges virtuális fel- és leszállások fordítottan aránylanak, mint a súlyok. 'Miközben tehát a D súly A-ból C-be mozog, csak a függőleges CB távolság áll ellent a felemelkedésének, de ahogy a másik G száll le függőlegesen, szükségképpen az egész AC távolság, és hogy az emelkedésnek és leszállásnak ez az aránya mindig ugyanaz marad, legyen mégoly kevés vagy sok a mondott mozgók mozgása, lévén együvé kötve egymással; határozottan kijelenthetjük, hogy amikor be kell következni az egyensúlynak, azaz a nyugvásnak ezen mozgók között, akkor a momentumoknak, a sebességeknek vagy mozgásra való hajlandóságaiknak, azaz a távolságoknak, melyek általuk így ugyanazon idő alatt meg fognak tétetni, fordított arányban kell megfelelniök súlyosságuknak'.

 

 

A Tartaglia által vallott elvet feltételezve, a konklúzió szükségképpen azonos volt, így a bresciai matematikus tétele egy századdal később ünnepélyesebb megerősítését nyerte a firenzei által.” (Caverni IV, 239.) Pierre Duhem tanulmányai nyomán azután a figyelem erről a geometriai statikai megalapozásról egy másfajta, dinamikai megalapozás felé fordult, Caverni kutatásait majd csak Wisan rehabilitálta, és Paolo Galluzzi mutatta be újból részletesen Galilei mozgástanának és az antik-középkori-renaissance értelemben vett „mechanikának” a kapcsolatát, a „momentum” jelentésváltozásait és az ezekből kinőtt új fogalmak keletkezését-alkalmazását feltáró monográfiájában. (Paolo Galluzzi. Momento. Studi galileiani. Roma, 1979, Edizione dell'Ateneo Bizzarri.) Azóta a statikai megalapozás és Galilei padovai Le Meccanicheje újból elfoglalta a helyét a tudománytörténeti értelmezésekben. „Az, hogy a Mechanikai problémák létfontosságú volt Galileinek – véli Drake 1990-ben –, csak azért kerülhette el a figyelmet, mert régebben elhanyagolták közöletlen értekezéseinek és munkajegyzeteinek a datálását és rendezését, vagy talán azért is, mivel a modern kísérletek, amelyek Galilei fizikájának az eredetét nyomozzák, a középkori spekulatív filozófiában kerestek lehetséges forrásokat.” Drake, Pioneer Scientist… 85.

Mintha körbe-körbe járna egy kicsit a Galilei-kutatás. Az újabb körökben azonban újabb szempontokkal gazdagodik a régi kép. Csak az a kérdés, milyen szempontokkal? Galilei korának a szempontjaival vagy az interpretátoréival?