Paschini, 397–398.: „Fennmaradt a discorso kézirata és kitűnik belőle, hogy az első negyedénél alig több Guiducci írása, ez sem Galilei és egy ismeretlen kezének javításai és betoldásai nélkül, míg az összes többi Galilei írása. Mi több: fennmaradt kéziratban, Guiducci kezével, egy második fogalmazvány, amelynek egy része az elsőben magának Galileinek és az ismeretlennek a javításaival íródott; ez a fogalmazvány, jóllehet a tanítvány kezével íródott, mégis egyfolytában a mester munkája. Kiderül tehát mindebből, hogy Galilei nem csupán közvetlenül közreműködött Guiducci disszertációjában, hanem ő mintegy az igazi szerző.” Így ítélte meg már Favaro is. „Ha Guiduccinak van valami része a Discorso delle comete összeállításában, ez az első oldalakra korlátozódhat; és lehetséges, hogy míg Galilei lábadozott említett betegségéből, a tanítvány, a mester inspirációjára, elkezdte írni a munkácskát, amit aztán utóbbi fejezett be: mindenesetre ezek az első oldalak is Galilei szeme láttára készültek, ő javítgatta s ő gazdagította beszúrásokkal, így az egész Discorso joggal mondható az övének.” EN VI, 11. Értelmezhető lenne persze ez is „udvari kódban”: a bajnok – pláne, hogy gyöngélkedik – apródját küldi vívni maga helyett; de ez túl egyszerű lenne, a római Theatrum Mundi színpadán sokkal bonyolultabb az udvari kód. A Collegio Romano professzorai – Clavius „nagykorúsodó” és önállósuló „gyermekei” – a Disputatioval lépéselőnybe kerültek. Ez volt hosszú idő óta az első eset, amikor nem Galilei állhatott elő szenzációs új megfigyelésekkel. Az újra és érdekességre érzékeny Udvari Világban most a Collegio Romano matematikus Atyái kínálhatták a legkívánatosabb drágakövet. „Ha Galilei vissza akarta nyerni státuszát a jezsuitákkal szemben, új stratégiával kellett előállnia. Egyébként sem kerülhette ki a várakozásokat, amelyeket a patronálási rendszer ébresztett iránta. Kiváltképpen be kellett bizonyítania Lipót Ausztriai Főhercegnek (aki II. Cosimo nagyherceg sógora volt), hogy a natural philosophy kérdéseiben mindig számíthat Galileire. Galileinek nem sok választási lehetősége maradt. Ha nem válaszol – amint ezt maga is elismerte –, súlyosan sérti szavahihetőségét és patronálási kapcsolatait. Ha támogatja a jezsuiták állításait, ezzel csak tovább erősíti pozíciójukat és feltehetőleg további behatolásra (angolul súlyosabb: trespass) biztatja őket saját udvari birtokába (courtly domain). Harmadik opciójául az maradt, hogy az üstökösök valamilyen alternatív interpretációját kínálja, feltehetőleg olyant, amely megsemmisítheti a jezsuiták felette nyert előnyét. Megfigyelések hiányában Galilei úgy döntött, hogy nem empirikus alapon kísérli meg cáfolni Grassit, hanem új hypothesiseket kínál az üstökösről.” Biagioli, Courtier 277–278. Biagioli pontokba szedve, remekül megtervezi Galileinek a leghatásosabb stratégiát. Előszöris agresszívnek és paradoxonokba futónak kell lenni az érvelésnek, mert így mutathatja meg, hogy nem Grassi, hanem „ő az igazi udvari (azaz ellentmondásos, originális és kreatív) természetfilozófus”. Másodszor érvényteleníteni kell, helyesebben meg kell fosztani legitimitásától Grassi parallaxisra alapuló érvelését. Így leküzdhető a kiterjedt megfigyelő-hálózatra alapuló előny, Grassival egyedül és nem mint matematikussal, hanem mint natural philosopherrel kell vitába szállni. Harmadszor hangsúlyozva, hogy érvei csupán 'tetszetős sejtések', „sikerült Galileinek elkerülnie a teológiailag érzékeny területeket, ami elváratott tőle az 1616-os intés alapján, hogy ne tartsa vagy védje a kopernikánus tant.” Végül reájátszva az udvari ízlés „drágakő” kedvelésére „hipotetikus megközelítését Galilei nem mint feltételes nehézségek eredményét, hanem mint saját virtusa által diktált valamit tálalhatta. Rögtön a Discorso elején tisztázta ezt: »Így hát, lévén erősen korlátozott valamely jelentősebb ékkő kiemelésének a szabadsága ennyire gazdag kincstárból [a kozmoszból], nagy becsben kell tartanunk azokat, akik felhoztak néhányat, mint a szerencse fiait és nagyszerű adakozókat: ugyanígy meg kell nékik bocsátani, ha idő szűkében, amit eme helyen tölthettek, nem tudták kellően szétválasztani a jobbat a gyöngébbtől, és így olykor valamely hatás oka helyett, amit tőlük elvártunk, valami egyebet hoztak fel. De amint ők bőven megérdemlik a bocsánatot, úgy minket sem kell hibáztatni, ha szorgalmasan megvizsgálva ilyen okokat, nem mindet hagyjuk egyformán jóvá.« Galilei nézeteit az üstökösökről nem rendszeres értekezésnek kellett tekinteni, hanem néhány briliáns belátásnak, amelyeket befogadni kitüntetés volt az olvasóknak. Az ágyban betegeskedő és megfigyelésekre képtelen Galilei cseppet sem dicső képe mágikusan átalakult a kozmosz ismeretlen térségein át (rövid ideig bár) bolyongó Galilei felsőbbrendű elméjének toposzává, virtuoso barátainak néhány ajándékot hozóvá, ajándékokat, amelyeket elragadtatással szemlélni váratott el, vagy legalábbis méltányolni újdonságukat. Ez a metodikai választás zavarhatott más matematikusokat, azonban az udvari hallgatóság körében, amelyre Galilei számított, kiválóan bevált. Az Aranymérlegben azután kiterjesztette az 'ékkő' trópus használatát, hogy eloszlassa nézetei további nehézségeit és hogy könyvét udvari természetfilozófia példájaként állíthassa be.” Biagioli, Courtier 279–280. De a találó ékkős-idézet csak így, kiemelten hat annyira „udvarinak”; valójában a tudás csekélységét hivatott hangsúlyozni az ismeretlen mindenség irdatlan rengetegében, ahová legfeljebb a filozófiában járatosak tudnak behatolni. „De még ők se – bármennyire is szeretnék – képesek minden részét áttekinteni; előfordul hogy akkora fény hatol be minden oldalról, és oly sűrű köd tölti be a mondott részt, hogy összezavarodik a lélek, és így vagy úgy minden hatalma (potenza) elvész.” EN VI. 44–45. Ezért kell megbecsülni a ritka sikerest, aki néha felhoz az ismeretlen fényeiből és homályaiból egy-egy 'ékkövet'. Ami pedig Grassi megfigyeléseinek és megállapításainak – kivált számításainak – a bírálatát illeti, az Galilei–Guiducci írásában enyhe atyai simogatás ahhoz képest, ahogyan Drake kikészíti. Drake, At work 268–270. Nem mintha Drake-nek a kor tudásához viszonyítva föltétlenül és mindenben igaza lenne, de annyit azért valószínűsít az elemzése, hogy Galilei aligha vette valami életre-halálra szóló bajviadalnak a választ.