Éppen ellentétesen vélekedik Pio Paschini: „Nyomtatott műveiben Galileo tartózkodott a szembesüléstől a kérdéssel, el egészen a kopernikuszi tan tárgyalásának a kerüléséig; csupán a harmadik napfolt-levélben olvasható: »És, amint az asztronómia tudományában erősen jártasoknak elég volt megérteni, amennyit Kopernikusz ír a Revolutioiban ahhoz, hogy elfogadják a Vénusz nap körüli keringését és egész rendszerének igazát, úgy azoknak, akik csak nagyjából értik, el kell hárítaniuk az általam fentebbmondottan átvetteket« (EN V, 195). Túl kevés volt ez valódi vádállításhoz.” – véli Paschini. (Pio Paschini, Vita e opere di Galileo Galiei. II edizione. Roma, 1965, Casa Editrice Herder 297.) A könyv ugyanis Tommaso Caccini vádaskodása során került szóba, aki 1615 elején Rómába utazott, ahol „lelkiismeretének megnyugtatása végett” kihallgatást kért a Szent Hivataltól. 1615. március 20-án ki is hallgatta a generál komisszárius atya, Michelangelo Segizzi di Lodi. Caccini eldicsekedett firenzei érdemeivel Galilei és tanítványai elleni (előző esztendei) küzdelmeiben, s a kérdésre, honnan tudja, hogy Galilei a Nap mozdulatlanságának és a Föld mozgásának a tanát „tanítja és tartja”, egyebek közt tanúként említett „egy bizonyos firenzei urat az Attavanti familiából, aki ama Galilei követője és aki azt mondotta nekem, hogy a fentemlített Galilei az Írást oly módon értelmezi, ami az ő nézetével nem ellenkezik.” (EN XIX, 309.) Eltartott egy darabig, amíg a firenzei urat, Giannozzo Attavantit azonosították és előkerítették – a Szent Hivatal lassan, kérlelhetetlen precizitással dolgozott –, aki a kérdésre, hogy hallott-e bármit Galileitől, akár előadásban, akár beszélgetésben, „ami nem egyeztethető össze a Szentírással, a filozófiával vagy hitünkkel”, így felelt: „Sohasem hallottam Galilei úrtól semmi olyant, ami ütköznék a Szentírással vagy a mi szent katolikus hitünkkel, de ami a filozófiai vagy matematikai dolgokat illeti, hallottam az említett Galilei urat mondani, Kopernikusz doktrínája szerint, hogy a Föld mozog a centruma körül és a maga egészében, és hogy a Nap hasonlóképpen mozog a saját középpontja körül, de kívülről nincsen haladó mozgása, néhány levele szerint, amelyet Rómában nyomtattatott ki Delle macchie solari cím alatt, amelyre mindezekben hagyatkozom.” (EN XIX, 318.) A Szent Hivatal november 25-én (a kihallgatás 14-én történt) ki is adta a rendelkezést: „Videantur quaedam litterae Galilei, editae Romae cum inscriptione Delle macchie solari.” (EN XIX, 320.) „Mindezekről az eljárásokról – fűzi a történtekhez Paschini – Galilei mitsem tudott; de sokasodtak az elemek, amelyek a maximális elővigyázatosságot tanácsolták. Caccini atya feljelentése követte a maga útját a szokott jogi szabályok szerint, anélkül azonban, hogy ok találtatott volna eljárásra Galilei ellen.” (Paschini, 323.) Drake sem látja jelentőségét Caccini feljelentésének: „Ezidőtájt Caccini egy depozíciót adott le az Inkvizíciónak, de ez alapján nem indult eljárás Galilei ellen.” (Drake, At work, 249.) Annibale Fantoli azonban legújabban másként látja: „Mindenesetre különös, hogy a revizoroknak elkerülte a figyelmét: az Istorie harmadik levelében ott található Galilei első világos állásfoglalása a kopernikánus rendszer mellett.” (Annibale Fantoli, Galileo per il copernicanesimo e per la chiesa. Citta del Vaticano, 1993, Libreria Editrice Vaticana, 144.) Fantoli pontosan ugyanarra a szövegre hivatkozik a harmadik napfolt-levélből, mint Paschini; talán azért hagyták jóvá a cenzorok, véli, „mert bármennyire is világos volt Galileinek ez a pro-kopernikánus kijelentése, csak egy közbeszúrásként jelenik meg, és így nem képez igazi és valóságos hitvallást a kopernikánizmus mellett.” (Fantoli, 196., 4. jegyzet) Meglehet, ugyanezért kerülte el az egyházi cenzorok figyelmét is, bár az sem lehetetlen, hogy valamiért nem akarták észrevenni. Caccini mindenesetre nem magányos farkasként dolgozott. Massimo Bucciantini egyenesen úgy látja, hogy elsősorban az ő feljelentése volt az, amely megszakította, „éspedig erőszakos módon, a kopernikánus doktrína eladdig elképzelhetetlen sikereinek és elismeréseinek öt éves időszakát, amely hivatottnak látszott radikálisan átalakítani, éspedig rövid idő alatt, egy egész kor ismereteinek a kereteit, a viták ellenére, amelyek akár tudományos, akár exegetikus oldalról indultak. 1615. március 20-ától, attól a naptól fogva azonban, amikor Tommaso Caccini letette vallomását a római Szent Hivatal komisszáriusai előtt, új szakasz nyílt, amely a nyugalom néhány rövid és illuzorikus periódusától eltekintve kitörölhetetlenül megbélyegzi majd a pisai tudós életét és munkálkodását.” (Massimo Bucciantini, Contro Galileo. Alle origini dell' affaire. Firenze, 1995, Leo S. Olschki 20–21.)

Caccini atyáról se feledkeztek meg felettesei. Már 1615. augusztus 14-én elnyerte a Studio della Minerva régáhított magiszterségét, és továbbra is „szolgálatban” maradt. „Matteo Caccini írja 1619. március 8-án, hogy testvére, Tommaso el kívánja hagyni Rómát, hogy Firenzébe visszatérve »jobban szem előtt tarthasson néhány személyt«. Világos, hogy Galileire és barátaira kívánt célozni. Bizonyos, hogy Fra Tommaso elhivatottnak érezte magát az Egyház megmentésére; s hogy miféle érzéseket hordozhatott a szívében, azt jól mutatják Padre Castelli Galileinek 1625. december 6-án küldött, igencsak szarkasztikus sorai: »Nem tetszik nékem továbbá, hogy P. Caccini jócskán beártja Magát főnökei, sőt a Szent Hivatal előtt; már amennyiben igaz, hogy körbe járkálván jócskán hirdeti, hogy Uraságodat, ha néhány principe pajzsa nem óvná, már rég átadták volna az Inkvizíciónak; mintha a fejedelmek akadályoznák a Szent Hivatalt, és gonosztevőket védenének, és az egész Szent Hivatal a fejedelmekre hallgatna az impietás elleni eljárásokban; miértis úgy vélem, hogy Padre Caccini megérdemli az Inkvizíció elé állítást, hiszen megsérti a főnökei iránti köteles tiszteletet«,” – ironizál levelében a hűséges Benedetto Castelli. (EN XIII, 156.)

„Az öntelt hitbuzgóság – fűzi az idézethez Paschini – mindenesetre nem hozott szerencsét Caccininek; tán maga is belátta, hogy mi volt és mennyit ért.” (Paschini, 351.) Ma azonban inkább úgy látszik, hogy a derék Benedetto ugyanúgy lebecsülte Caccini atya jelentőségét, mint a modern tudománytörténészek többsége. Nem kis ellenségek intrikája indította el a nagy pört, amint Santillana hiszi (Giorgio de Santillana, Processo a Galileo. Studio storico-critico. Milano, 1960, Mondadori, 94–114.); kezdetektől nagyobb szereplők állottak a háttérben. Caccini vádja azért válhatott a Galilei-affaire „igazi kiindulópontjává”, mert hatalmas erők céljait szolgálta. „Caccini feljelentése és Foscarini Levelének publikálása ugyanezen napokban véleményem szerint – írja Bucciantini – meghatározóak voltak ama feltételek megteremtésében, amelyek az 1616. március 5-i dekrétumhoz vezettek.

És ez még nem minden: a dominikánus barát vádja sokkal több volt a kopernikánizmus elleni és a szent szövegek galileánus értelmezése elleni törvényszéki akciónál: túl ezen és mindenekelőtt kísérlet a toszkán tudós vezette »szekta« filozófiai és tudományos koncepcióiban rejlő heterodox vonások körvonalazására.” (Bucciantini, Contro Galileo, 42–43.) Caccini atya a nehezen és csak magos támogatói – mindenekelőtt a Dominikánus Rend Generálisa, Aracoeli kardinális (Agostino Galamini, egyben a Szent Hivatal komisszáriusa) – segítségével elnyert magiszterségét és hamarosan a római dominikánus Studio régensségét napjainkra bőven kiérdemelte. Római útja és ottani tartózkodása igencsak eredményesnek bizonyult. „A Galilei-affaire újrafelvételének az eredeténél épp Caccini találkozásai öltenek döntő szerepet néhány befolyásos római prelátussal, elsősorban Aracoeli kardinálissal: eme kapcsolatok következtében érik meg Cacciniban a szándék, hogy feljelentse Galileit a Szent Hivatalnál.” (Bucciantini, Contro, 39.) Már Jerome Langford figyelmeztetett rá 1966-ban megjelent könyvének egy napjainkra jelentőssé vált lábjegyzetében, hogy „Caccini az egyik legkülönösebb szereplő az egész történetben. G. de Santillana meggyőzően bizonyítja, hogy összeköttetésben állott Colombe Galamb Ligájával. Prédikációjának fő célja, úgy látszik az volt, hogy erőltesse a szentírási vonatkozásokat és elhallgattassa Galileit. Caccini viselkedése ellentétben áll az esetbe bevonódott egyháziak csaknem mindegyikének a viselkedésével.” (Jerome J. Langford, O.P., Galileo, science and the Church. Foreword by Stillman Drake, New York, 1966, Desclee Comp., 55., 8. jegyzet.) Azóta kiderült, hogy éppen nem állott ellentétben. Becsvágya magosabb erők szolgálatában állott. De nem, vagy nem csak a firenzei „galambokéinak” a szolgálatában. Másféle forgatókönyv is elképzelhető. „Ha feltételezzük, hogy Lorini és Caccini csakugyan valami fontosat visszhangoznak a dominikánus milieu-ből, akkor ez az epizód fordulópontnak tekinthető a Galilei ügy történetének egyik részmotívumában (subplot); nevezetesen a kopernikánizmussal szembeni dominikánus attitüd fejlődésében a tizenhatodik század közepétől a tizenhetedik század elejéig.” (Rivka Feldhay, Galileo and the Church. Political Inquisition or Critical Dialogue? Cambridge, 1995, Cambridge University Press, 205.)

De a kopernikánizmussal szembeni dominikánus nézetek fejlődése maga is egyik – úgylehet legfontosabb – „subplot” volt az Egyházon belüli „vezető szerepért” vívott ideológiai és politikai küzdelemben, amely – ezt fejti ki Rivka Feldhay könyve – a 16. és a 17. század fordulóján a dominikánusok és a jezsuiták részben nyílt és eddig is jól ismert, részben azonban a háttérben és titkos eszközökkel vívott nagy vitájában konkretizálódott. A vita felszíni, nyilvános, látványos teológiai részét, amely a „Kegyelem” és a „Szabadakarat” kérdéséről folyt bonyolult arisztoteliánus–tomisztikus filozófiai és tudományelméleti megfontolások közepette, ezt a De Auxiliis-vita néven ismert hosszú ideológiai küzdelmet V. Pál pápa zárta le azzal, hogy 1607-ben maga elé rendelte mindkét párt szellemi korifeusait, „közölte velük, hogy alkalmas időben majd hivatalos döntést hoz, és megtiltotta, hogy addig is bírálják egymás nézeteit.” (Feldhay Galileo and…, 190.)

Ez az „alkalmas idő” sohasem jött el, se V. Pál, se utódai nem hoztak hivatalos döntést ebben a jezsuiták és dominikánusok között folyó hosszú és kölcsönös intrikákkal teljes küzdelemben; a vita az elhallgattatás kompromisszumával zárult, éspedig úgy – és ez a Galilei-ügy szempontjából a jelentős –, ahogyan Bellarmino kardinális javasolta „1597-ben VIII. Kelemen Pápa rendeletére beadott jelentésében”, hangsúlyozza Richard Blackwell, és hosszan idéz Bellarmino jelentéséből. A vita betiltása mellett felhozott érvek után a jelentés hozzáteszi: „Mindkét félnek megengedendő azonban, hogy szilárd érvekkel cáfolhassa az általa nem helyeselt véleményeket.” A kérdés persze az (pontosan úgy, mint 1616-ban Galilei ügyében), hogy mi tekinthető „szilárd érv”-nek. V. Pál 1607-es tilalma után mindenesetre se a dominikánusok, se a jezsuiták nem szegték meg a hallgatás kompromisszumát. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a két nagy rend között helyreállt volna a béke. Folyt tovább változatlanul, sőt titokban tán még elkeseredettebben a küzdelem az intellektuális hegemóniáért, amely mindigis több volt, mint intellektuális, és sohasem korlátozódott, kivált nem a szövevényes barokk udvari világban, az egyházi keretekre. Rivka Feldhay könyve releváns részletekben gazdagon vázolja fel a hagyományokhoz ragaszkodó tradicionális dominikánus elit és a koraújkor társadalmi és tudományos változásai iránt érzékeny jezsuita „alternatív elit” hosszú és elkeseredett – bár többnyire lefojtott és ha nem is titokban, de félhomályban zajló – küzdelmét a mindig több, mint csak intellektuális és egyházon belüli, bár csaknem mindig intellektuális és egyházi keretekre hivatkozó hegemóniáért. A hegemóniaharcban kitüntetett szerep jut a nevelésnek, és ezen a területen a jezsuiták vitathatatlan előnyre tettek szert; nem utolsó sorban azért, mert be tudták építeni nevelési rendszerükbe az új filozófiai, irodalmi, művészeti és tudományos áramlatok jónéhány elemét és jellegzetességét anélkül, hogy szellemét is átvenni akarták vagy éppen kényszerültek volna. „A De Auxiliis vitából – összegzi hosszú fejtegetését Feldhay – a jezsuiták az egyház alternatív elitjeként emelkedtek ki; modernizáló, kritikus, sőt, egyenesen felforgató elemként az establishmenten belül. A vita activa eszményétől vezettetve a jezsuiták lassanként lebontották a falakat, amelyek a tradicionális értelmiségi elitet a világiaktól elválasztották. A jezsuita nevelési program világi pályákra készülő világi tanulókkal való együttélést követelt meg, és megnyitotta a curriculumot. Új tartalmak legitimizáltattak, a tudás új kánonjai ismertettek el, új teológiai lehetőségek merültek fel. Ezzel provokálódott a hit hagyományos őrzőinek az érzékenysége. Gyanú ébredt a hatalom–tudás viszony bármiféle megváltoztatása iránt, és újból problematikussá váltak a határok a világi és a szent tudományok között.” (Feldhay Galileo and…, 198.) Ennek a probléma-jéghegynek a látható csúcsa volt a De Auxiliis vita, s vált példaértékűvé lezárása V. Pál pápa által 1607-ben Bellarmino kardinális javaslata alapján. „A Galilei-affaire nemsokára ezután következő első szakaszában (1610–1616) vajon úgy érzékelte V. Pál és Bellarmino, hogy itt egy újabb elkeseredett és terméketlen disputa kezd kibontakozni? A kegyelem szabadakarat-vita párhuzamai motiválták – részben legalábbis – cselekedeteiket? Látott-e elég hasonlóságot Bellarmino a két vita között, hogy újból a megoldás ugyanazon módszerét javasolja? Tett-e ténylegesen is ilyen javaslatot? Hogyan reagált volna V. Pál Bellarmino efféle tanácsára? Működött volna a moratóriumos megoldás a kopernikánizmus esetében? Az elérhető evidencia hallgat ezekben a kérdésekben.” (Richard J. Blackwell, Galileo, Bellarmine, and the Bible. Including a Translation of Foscarini's Letter on the Motion of the Earth. Notre Dame, London, 1991, University of Notre Dame Press, 49–50.)

Rivka Feldhay vaskos könyve akár Blackwell eme kérdéseire adott indirekt válaszként is felfogható (érthető, hogy a gazdag dokumentációból pont Blackwell hiányzik), napjaink szellemének megfelelően erős rivalizációkkal motivált értelmiségi-hatalmi elitekre átfogalmazva. S talán épp ezért szellemiségében (rokonszenveiben mindenesetre) közelébb a jezsuitákhoz? Talán ezért is találta a Galilei-kutatás tradicionálisabb, de semmiképpen se „dominikánusabb” vonalát képviselő Richard S. Westfall Feldhay könyvét kevéssé kedvére valónak, s vélte úgy, aligha akad valaki, akit meggyőzhetne „a pör eme vérszegény leírása diszciplináris határok feletti viták terminusaival és kereteiben.” (R.S. Westfall, Galileo in the Cross-fire. Journal for the History of Astronomy, 1996, vol. 27, 180–181.) Csakhogy a pör, legalábbis a felszínen, mintha csakugyan „diszciplináris” határok felett, vagy inkább miatt folyt volna; bár ezek a határok bizonyosan bonyolultabbak voltak, és nem jezsuiták és dominikánusok között húzódtak elsősorban. Ami pedig az ideológiák által takart és gerjesztett hatalmi harcok végső soron mindig személyekre lebomló mélyrétegeiben történt, arról többnyire „hallgat az evidencia”. De Blackwell és Feldhay „vérszegény” rekonstrukciói után tán jobban (félre)érthető VIII. Orbán – a legpolitikusabb pápa – közismert „vérbő” kifakadása: Galilei oda nyúlt, ahová nem lett volna néki szabad, s mostmár magára vessen. Ami pedig a „diszciplináris határokat” illeti, ezeket Westfall is respektálja, sőt ő maga hangsúlyozta jelentőségüket az elsők között, ha nem is a William A. Wallace által divatba hozott modern arisztotelészi terminológiában. „Úgy tűnik – írta 1988-ban Galileiről és a jezsuitákról szóló esszéjében –, hogy a tradicionális és az új fúziójának jezsuita felfogása magában hordozta a potenciális konfliktus csíráit Galileivel, aki meg volt győződve róla, hogy a régi rend, legalábbis a természet filozófiáját (natural philosophy) illetően, egyszerűen összeomlott és újjal váltandó fel. A jezsuiták az új tudást a régi megtámogatására kívánták felhasználni. A természet filozófiájában eljegyezték magukat Arisztotelésszel, akinek a filozófiájában a skolasztikus teológia megalapozását látták, a katolikus vallás intellektuális bástyáját. Velük ellentétben Galilei, pályája legnagyobb részében, az arisztoteliánus natural philosophy vitriolos kritizálója volt. Felfogásbeli különbségük a valószínű súrlódás bőséges forrása volt.” (Richard S. Westfall, Essays on the trial of Galileo. Notre Dame, Indiana, 1989, University of Notre Dame Press, 42.) Könnyű persze elintézni ezt is azzal, hogy „a Galileo-affaire tradicionális történeteiben a jezsuiták mindig a gonosz szerepét játszották. Akár a skolasztikus filozófia érdekeit védve, akár a politikai hatalom köteleit kezükben tartva, a jezsuitáknak majdnem mindig központi szerep osztódott ki a modern természettudománnyal ellenkező oldalon.” (Feldhay, Galileo, 245.) De Westfall egyáltalában nem állítja bűnbakul a jezsuitákat, és – Galilei későbbi vélekedésével és részben saját fentebb idézett állításával ellentétben – felfogásbeli különbségüket sem tartja föltétlenül végzetesnek. „Nem tagadva a fontos eltérést Galilei és a jezsuiták nézetei között, jelen elemzés szerint konfliktusuk eredete nem csupán intellektuális különbségeikben keresendő. Az a kérdés, hogy Galilei, a sikeres kliens, hogyan ütközött másokkal, hogyan nézték az intellektuális életben már tekintélyre szert tettek az új ember feltűnését, akinek a géniusza annál fenyegetőbb (compelling) volt, mivel élvezte a patrónus osztály támogatását.” (Westfall, Essays, 51.) Westfall figyelmeztet rá, hogy nem csupán az 1616-os dekrétum bánt feltűnően kesztyűs kézzel Galileivel – erre mások is, régóta felfigyeltek már –, de utána is változatlanul élvezte Galilei egyházi méltóságok, köztük jezsuiták támogatását, sőt dicséreteit. Nem Caccini is „fejedelmekre” panaszkodott, hogy megvédik Galileit a bőven megérdemelt inkvizíciótól? És nézhette egy patronálásért versengő ambiciózus intellektuális elit tétlenül, hogyan nyeri meg Galilei egyre-másra tényleges és potenciális patrónusaikat? Nem érezhették-e veszélyeztetettnek tekintélyüket a katolikus szellemi élet irányítóiként? A jezsuita rend nem holmi monolitikus intézmény volt, és nem lenne bölcs döntéshozóként tekinteni a rendre ilyen ügyekben. Nem elképzelhető azonban, hogy a rend befolyásos tagjai – gondoljunk csak Bellarmino kardinálisra, aki a mozgató ágens volt az Egyház Kopernikuszt elítélő döntésében – ezen a ponton úgy döntöttek, ideje Galileit helyire tenni, figyelmeztetni rá, kivel áll szemben? Amint Grassi állítólag mondotta később, »Ha a jezsuiták tudják, hogyan kell feleljenek eretnekek százainak, majd csak tudják, hogyan kell egy katolikusnak«.” (Uo. 49.) Ez azonban már újból túlmutat a patronálásért – s egyben a befolyásért – vívott versenyen.