EN V, 138–139, 6. jegyzet. Paschini, 265. Rudolf Kramer–Badoni, Galileo 87.: Cesi – folytatja Kramer–Badoni – „ebben a levelében egyenesen »a legfőbb teológiai tekintély«-re hivatkozik. Egyébként bármit írhat, ami ellentmond Arisztotelésznek, amennyit akar. De ne merészkedjen a Szentírás értelmezésébe fogni.” – A legfőbb teológiai tekintély természetesen Bellarmino kardinális, az ő véleményét kérte Cesi. (Fantoli, Galileo per il, 144.) Galilei a Levelek a Napfoltokrólban mintha maga is nem annyira a kopernikánizmusra, mint inkább az egek változhatóságára helyezte volna a hangsúlyt. Következtetése további támogatására az eredeti szövegben arra hivatkozott, hogy a Szentírás is az egek változhatóságát tanúsítja. Így a kifogásolt paragrafus egyik korai verziója ezzel kezdődött: »Hogyan is ne fogadná el bárki, aki látta, megfigyelte, megfontolta ezeket [t.i. a napfoltokat] (és aki kizárt minden kétséget amit látszólagos fizikai érvek okozhatnak) eme véleményt [azaz az egek változhatóságát], amely oly szépen egyezik a Szentírás kétségbevonhatatlan igazságával, amely annyi helyen nyíltan és félreérthetetlenül hivatkozik az égi anyag változó és korruptibilis természetére?« A cenzor kifogást emelt eme paragrafus első két és lényegében ugyanazt állító verziója ellen Galilei szövegében, úgyhogy a végül nyomtatásra kerülő szövegből teljesen ki is maradt a Szentírásra való hivatkozás, és egy másik érv helyettesítette, amely szerint Arisztotelész maga is megváltoztatta volna a véleményét, ha ismerte volna a napfoltokat. Galilei személyesen megismerkedett viszont a cenzor tollával. Érdekes itt mellékesen megjegyezni, hogy ez a cenzor nem kifogásolt Galilei ezen művében egy korábbi passzust, ahol nyomtatásban először nyilvánítja ki elkötelezettségét a kopernikánizmus mellett. A Vénusz nemrégiben megfigyelt fázisairól szólva Galilei kijelenti, »Abszolút szükségességgel kell következtetnünk, megegyezésben a Pythagoreusok és Kopernikusz tanaival, hogy a Vénusz a Nap körül kering, éppen úgy, mint az összes többi bolygó.« A cenzor figyelme inkább a skripturális, mintsem az asztronómiai állításokra irányult. (Blackwell, Galileo, Bellarmine, 58.)

Annál is érdekesebb ez az Írás–Arisztotelész–Kopernikánizmus cenzori rangsorolására vonatkozó vélemény, mert jónéhány oldallal később maga Blackwell idéz, éspedig az egek változhatatlanságánál, vagy pláne a kopernikánizmus kérdésénél (nekünk) sokkal kevésbé fontosnak látszó ügyben, a vízen úszó testek kérdésében egy erősen Arisztotelész tekintélyének a sérthetetlensége mellett szóló fontos véleményt. Giovanni Bardi de'conti de Vernio írja Rómából Galileinek 1614. június 20-án: „Padre Grienberger azt mondotta nekem, hogy ha nem kellene tekintettel lennie Arisztotelészre, akinek a Generális rendelete szerint semmiben sem szabad ellentmondaniuk, hanem mindig menteniük kell (salvare), világosabban szólna, mint ahogyan tette, mert szerinte rendben van nagyon; és azt mondotta, nem csodálja, hogy ellenkezik Arisztotelésszel, hiszen abban is nyilvánvalóan téved, amit Kegyelmed mondott egyszer nekem arról, hogy két súly előbb vagy utóbb esik. (EN XII, 76.)”

„Ezek a megjegyzések – fűzi az idézethez Blackwell – valóban figyelemreméltóak. Grienberger privátim bevallja Bardinak, hogy a kísérleti evidencia nyilvánvalóan ellene látszik szólni Arisztotelész véleményének a testek úszásáról. Készséggel hozzáteszi, hogy ugyanez áll Arisztotelész elméletére a testek eséséről. Ámde tartózkodik ennek nyilvános kijelentésétől, mivel Jézus Társaságának Generálisa mindenben Arisztotelész védelmére kötelezte a jezsuitákat és nem ellenkezhetnek vele semmiben (non possono opporsi niente). Személyes meggyőződés kerül itt konfliktusba szervezeti politikával (institutional policy).” (Blackwell, Galileo, Bellarmine, 136.) „»A logikában, a természet- és morálfilozófiában, valamint a metafizikában Arisztotelész tanait kell követni«, áll a Társaság Alkotmányának IV. rész, XIV. fejezet, 3. száma alatt”, fűzi ugyanezen idézethez Paschini (289.). Közli továbbá Pio Paschini a Ratio Studiorumnak ama pontjait, amelyek előírják a filozófia oktatóinak az Arisztotelésztől való eltérés tilalmát: semmilyen valamennyire is fontos pontban nem szabad eltérni, „kivéve, ha olyan elmélet akadna, amely idegen az összes akadémián követett tantól, vagy méginkább, ha ellentmondanak a helyes hitnek.” A rend generálisa, P. Claudio Aquaviva 1611-ben külön körlevelet adott ki De uniformitate et soliditate doctrinae, a tan egységességének és szilárdságának a védelmében (Paschini, 290.). Második körlevelet is kibocsájtott 1613. decemberében, amelyben „különleges hangsúllyal erősítette meg” az Alkotmány vonatkozó szabályozását. (Blackwell, Galileo, Bellarmine, 142.) Idézi Blackwell is ezzel kapcsolatban a Szabályt: „A logikában, a természetfilozófiában, a morálfilozófiában és a metafizikában Arisztotelész doktrínája követendő, és a többi artes liberales-ban.” De ugyanezen Alkotmány és nyomában a Ratio Studiorum kötelességévé tette a rend tagjainak azt is, hogy oktatómunkájukban mindenben élenjárjanak és versenyezzenek a kor legjobb tudósaival. A logika, a morálfilozófia, a metafizika területén ez semmi gondot nem okozott, s többnyire nem vagy nem sokat a hét szabad ars területén se. Annál több és egyre növekvő gondot okozott azonban a 16. század végétől kezdve a természet filozófiája, azaz a világ fizikai felépítésének és működésének a kérdése, ahogyan egyre több evidencia vagy legalábbis megalapozott sejtés gyülekezett az arisztotelészi alapművek, a De caelo, a Physica és a Meteorologica, a De generatione et corruptione ellen. „A korabeli jezsuita felfogás szerint az arisztotelészi–tomisztikus teológia-filozófia egyetlen egységes rendszert alkotott, vagy akkori nyelven szólva varrásmentes köpenyt, amely kétértelműségtől mentesen azonosítható volt ama »szilárd és egyöntetű doktrínával«, amelynek védelmére köteleztettek. Egyetlen szakadás egyetlen sarokban, legyen bár tisztán fizikai tényekről és értelmezésükről szó, fenyegethette és fenyegette is véleményük szerint az egész épületet. Így a disputa, hogy miként úsznak a vízen a testek, fenyegetést képviselt az ortodox katolikus hitre és a jezsuiták felvállalt szerepére védőiként. Az extrém organikus konceptuális egység egyszerre volt nagy ereje és nagy gyöngesége az arisztotelészi–tomisztikus rendszernek. Meghökkentő, hogy egy úszó dugó megrázhatta a Szent Péter templom falait. De megtette.” (Blackwell, Galileo, Bellarmine, 142.) Meglehet még meghökkentőbb, hogy nem tette meg. A jezsuiták oktatási rendszere s méginkább természetvizsgáló gyakorlatuk rugalmasabb volt a felvállalt és fennen hirdetett »szilárd és egyöntetű doktríná«-nál, s még sokkal inkább modern rekonstrukcióinál, ezt már Pio Paschini látta jól, az Alkotmány idevonatkozó paragrafusának idézéséből tán épp ezért is hagyta el az artes liberalest. Ugo Baldini tárta fel tanulmányok sorában s összegezte egy vaskos könyvben (Ugo Baldini, Legem impone subactis. Studi su filosofia e scienza dei Gesuiti in Italia 1540–1632. Roma, 1992, Bulzoni Editore), hogyan dolgoztak ki a Társaság szabályával összhangban Arisztotelész Analytica posteriorajára és Szent Tamás scientia mixta elméletére alapozva egy egységes és konzekvens tudomány-hierarchiát, amelynek egyes „emeletein” belül viszonylag szabadon mozoghattak és dolgozhattak akár nem-arisztoteliánus fogalmakkal is, kivált matematikaiakkal és számításokkal. Csak arra kellett ügyelni, hogy a nagy tudomány-hierarchiában a „subalternata” helyesen – szilárdan és egyöntetűen – illeszkedjék a „subalternante”-hoz, az „alávetett” az „alávetőhöz”, amelyet bizonyos értelemben „szolgált”. Az asztronómia például a fizikának volt „alávetve”, és mindaddig, amíg számításokat lehetővé tévő vagy megkönnyítő geometriai „hypothesis”-ekkel foglalkozott, semmi baj se érhette. A gondot az jelentette, hogy milyen fizikának és kozmológiának akarja „szubalternálni” valaki, milyen „törvényt” akar „rárakni” az „alávetettre”. Itt kellett Arisztotelész fizikájához és kozmológiájához ragaszkodni, és itt kezdődött – Blackwell szavával – „Grienberger dilemmája”. De épp a dilemma mutatja, magával a meglétével, hogy a törvény bár merev volt, de nem áthághatatlan. Bellarmino kardinális például nyíltan vallotta az egyáltalában nem arisztoteliánus „folyékony egek” elméletet, ami szerint az égben a bolygók szabadon és saját jószántukból úszkálnak, mint vízben a halak, és soha senki fel nem rótta neki; ellenkezőleg, kegyessége bizonyítékául tekintődött, mivel jobban összeegyeztethető volt a Szentírás szószerinti értelmezésével, éppen ezért választotta ezt az egek ortodox arisztotelészi kristálygömb felfogása helyett – a maga idején a Rendben még eléggé szokatlanul – a szigorú teológus. (Baldini, Legem, 295.) Azaz a Legem impone subactis nagy rendjében végülis nem volt elképzelhetetlen változtatás, ha a változtatás végső soron a legfőbb „szubalternálót”, a teológiát szolgálta. Galilei elképzelése, sőt „stratégiája”, aki – Fehér Márta mutatta meg – otthonosan mozgott ebben az arisztotelészi–tomisztikus tudományfilozófiában és módszertanban (Martha Fehér, Galileo and the demonstrative ideal of science. Stud. Hist. Phil. Sci., 1982, vol. 13, 87–110.) egyáltalában nem volt fantasztikus és irreális, és nem föltétlenül „látta magát az új intellektuális rend prófétájának a természet filozófiájában”. (Westfall, Essays, 43.)