Ez persze csupán szélsőséges egyszerűsítés árán mondható. Előszöris Arisztotelész – figyelmeztet rá James A. Weisheipl, O.P. – háromféle mozgást különböztet meg: 1. erőszakos, 2. „önmozgás”, mint például az állati mozgás. 3. „mindazok a többi mozgások, amelyek se nem erőszakosak, se nem animálisok az önmozgó típusból; ezeket nevezik „természetes”-nek, mivel ezeket „természet” produkálja, látható „mozgató” nélkül. Ezek, mondja Arisztotelész, »jelentik a legnagyobb nehézséget«.” Az erőszakos mozgásban definíciószerűen valami „más” a mozgató. Az állat mozgásában egyik testrészt mozgatja a „másik”; de a természetes mozgásban nem látszik ilyen mozgást generáló „másik”. „Ezért Arisztotelész úgy érvelt, hogy mindazokat a természetes mozgásokat, mint a súlyos testek esését vagy a könnyűek emelkedését, amelyek olyan természetekből folynak, amiket magukat is »egy másiknak« kell generálni, mindazokat ama természet »generetorának« (generans) kell tulajdonítani.” Akadályozhatja a mozgást valami, de az akadály eltávolítása ilyenkor csak akcidentálisan „mozgató”. „A valódi »mozgató«, amely per se felelős a természetes lefelé mozgásért, semmi egyéb, mint a per se generans. Ebben az értelemben következteti Arisztotelész, hogy minden mozgás, még a természetes is, »mástól« (ab alio) van.” James A. Weisheipl, O.P. Nature and Motion in the Middle Ages. Ed. by William E. Carrol. Washington D.C. 1985, The Catholic University of America Press, 65. Azaz a természetes mozgás „szubsztanciális generáció” folyománya. A „generans” hozza létre a „természetet” (szubsztanciális formát), amelyből a „természetes” mozgás ered. A „természet” a súlyos testben a lefelé mozgás immanens principiuma, nem pedig efficiens oka. Az már csupán Avicenna értelmezése, figyelmeztet rá Weisheipl, hogy „minden szubsztanciális forma vagy »természet« oka saját mozgásának.” Az arisztotelészi és az egész skolasztikus dinamika kulcsa Weisheipl analízise szerint az „ab alio”.” Ezért – és csak ezért – jön be a hajítás arisztotelészi magyarázatába propellensként mint közvetlen közeg a levegő, ez húzódik meg a különféle impetus-elméletek mélyén, és így láthat a XVI. századi spanyol tomista, Domingo de Soto (1494–1560) „világos analógiát a »természetes« mozgást előidéző »természet«-et produkáló generans efficiens kauzalitása és az »erőszakos« mozgást előidéző »impetus«-t produkáló proiciens között. És ahogyan a »természet« a súlyos testben a lefelé mozgás inhaerens principiuma és nem efficiens oka, úgy a testtel közölt »impetus« a felfelé mozgás idegen, kölcsönzött principiuma és nem efficiens oka.” (Uo. 68.) Ebben az értelmezésben „Newton Principiája teljességgel nem-arisztoteliánus; Descartes Principiaja szemmelláthatóan anti-arisztoteliánus; de Galilei új elvei az arisztoteliánus naturalizmus contextusában fogantak. Azt szeretném megmutatni, hogy bár az inertia elvének végső megfogalmazása a klasszikus fizikában newtoniánus, az eredete a motus neuter ártatlan fogalmában rejlik, amint azt már Stillman Drake észrevette.” (Uo. 69.) De nem úgy bontható ki ez az eredet, ahogyan Drake kibonthatónak hiszi. Az indifferens vagy neutrális mozgás fogalma egyáltalában nem Galilei ötlete volt. „Galilei és az inertia-elv tanulmányozásának a kérdésében mindig tudatosítani kéne, hogy az Omne quod movetur ab alio movetur elvet a legtöbb modern történész félreértette, még egy Annelise Maier is. Ami itt valóban számít, az inkább a »természet« fogalma, mert ha nincs »természet«, akkor nem lehet se természetes, se erőszakos mozgás; és nem lehetséges a kettő között az a »neutrális«-nak nevezett mozgás sem, amelyet Galilei mindigis elismert. Galilei »neutrális« mozgás fogalmát extrapolációval univerzalizálni kell egy olyan mechanika megteremtésére, amely konzisztens az emberi tapasztalattal.” Ebből a nézőpontból tekintve azonban nagyobb a folytonosság a hagyományos arisztotelészi fizika és a modern tudomány közt, mint azt Annelise Maier és a legtöbb modern történész gyanította. De a matematikai konstrukciók (mint a ptolemaioszi és a kopernikuszi csillagászat) és az arisztoteliánus realizmus között is erősebb a kontinuitás, mintsem azt Duhem és más tudományfilozófusok el szerették volna hitetni. Ha az inertia elve elkerülhetetlenül szükséges hipotézis a mozgás matematikai megfogalmazásához, akkor nem csupán a „jelenségek megmentését” szolgálja, „hanem a lehető legjobb emberi és gyakorlati eszközök megteremtését a természet világának a megértésére. És ebben Galilei egészen bizonyosan úttörő volt.” (Uo. 73.)
Nem valószínű, hogy Weisheiplé lenne az utolsó szó a „Galilei-elődök” hosszú vitájában. (lásd: Vekerdi László. Jegyzetek Galilei mechanikájáról. Magyar Tudomány, 1964, vol. 71, 609–623.) De az kétségtelen, hogy Weisheipl matematikai és „prakticista” megközelítése elterelte az érdeklődést a makacs (és meglehetősen meddő) vitáról. A mai Galileik nem törik többé magukat homályos középkori intenzitásdiagrammok újraértelmezésével, nyugodtan használják a görög matematika – nagy renaissance-kommentátorok által „restaurált” – exact (bár nekünk többnyire nehezen követhető és ezért „nehézkes”) eszközeit. Weisheipl Galileije, éppen mert mozgás-felfogásában „arisztoteliánusabb” volt mások Galileijénél, az arkhimédészi-euklidészi matematika segítségével megteremthette az utat a mozgás gyakorlatban eredményesen alkalmazható – és ennyiben „valósághű” – leírásához. Weisheipl veretes tomista analízise és Rose (illetve az e tekintetben alapjául szolgáló Koyré) „arkhimédizmusa” – „indulj el egy úton, én is egy másikon” módra – találkozik.