Azaz így Galilei – Redondi Galileije, a meggyőződéses Linceus – ki tudott bújni a „hypothetice-realiter” Bellarmino-féle csapdájából, és túlléphetett a korban kétértelműen és önkényesen lebegtetett „hypothetice” buktatóján az új természettudomány megkövetelte modern episztemológia felé, ahogyan az majd a Dialogoban megjelenik, legalábbis Morpurgo–Tagliabue olvasatában. „Az igaznak a bizonyossal, a teoretikus evidenciának az »elégséges« evidenciával, az abszolútnak a valószínűvel való helyettesítése (amely egyébként egyik kétségbevonhatatlanság helyettesítése egy másikkal) alkotja a Galilei-kérdésben a haladás és egyúttal a kétértelműség motívumát.” Morpurgo–Tagliabue, I poccessi 86. De merőben másként látszik mindez Bellarmino kardinális modern „bajvívóinak” az olvasatában. Eszerint akkoriban „a csecsemőkorát élő természettudomány nem értette még teljesen saját episztemológiáját, kivált nem igazság-követelményeinek erejét. Galilei, bár különböző okokból, arisztoteliánus kortársaihoz hasonlóan teljes bizonyosság elérésére képesnek képzelte a természettudományt. Ez a bizonyítatlan tudományos állításokat (beleértve akkor a heliocentrizmust is) egyfajta episztemológiai előszobában (limbo) hagyta. Bellarmino tanácsa, hogy tekintsék a kopernikánizmust hipotetikusan, nem-realitásának elismerését jelentette, azaz csak számítási eszközként lehetett kezelni, a tények ellenére. Ezt Galilei nem fogadhatta el. Másfelől a »hipotézis« modern értelme olyan állításként, amely a múlt evidencia fényében valószínűleg igaz (következésképpen feltehetően valóságos) és amely így további vizsgálatra érdemes, nagyon hasznos modellt adott volna a tudomány természetére és céljára. De anakronizmus azt állítani, hogy Galilei megtette ezt a lépést. Az eredmény olyan episztemológiai keret volt, amely nem igazán felelt meg a felvetett kérdéseknek”. Blackwell, Galileo, Bellarmine 85. Ámde Redondi Galileije Az Aranymérlegben – a Lincei ösztönzésére és segítségével – kidolgozta ezt az „episztemológiai keretet”; még ha tán nem is teljesen „tudatosan”? Tán épp ezért kellett megtámadnia pater Grassinak olyan élesen és határozottan? És a mai posztmodern tudománytörténészek-tudományfilozófusok a maguk többé-kevésbé neoarisztoteliánus-neotomisztikus (és elsősorban tekintélyelvű) szemszögéből ezért (is) támadják Redondit?