William R. Shea, Galileo's intellectual revolution. London 1972 Macmillan, 95. Hasonlóan, de természetesen jóval „szigorúbban” fogalmaz Biagioli: „Bár Galilei Grassit-kigúnyolása meglehetősen lehengerlő, ne vezessen félre szellemessége és ne feledjük, hogy az a nézet, amit Galilei védett, éppen olyan spekulatív (és – mai mérce szerint – épp olyan téves) volt, mint a Grassi-féle arisztoteliánus. Grassi és Galilei inkább érvelési stílusukban, mintsem álláspontjuk plauzibilitásában különböztek. Ténylegesen, amint látni fogjuk, Grassi empirikus szempontokat sorolt fel Galilei ellen. Ne fogadjuk el kritikátlanul Galilei Grassi-beállítását üres pedánsként. Ez csupán Galilei taktikájának az eredménye, amit majd a Dialógus a két nagy világrendszerről Simpliciojával szemben is alkalmaz.” Biagioli, Courtier 300. Merőben másként ítéli meg Galilei „taktikáját” Pio Paschini, aki a néhány hónappal később Ingolinak írt „válasz” komoly hangját hallja a Grassi elleni élcben. „»Mondhatom önnek – idéz Paschini az Ingoli–válaszból –, hogy a természeti dolgokban az emberek tekintélye mitsem számít; ön ellenben, mint jogász, nagy betűvel írja: ámde a természet, uram, kacag a fejedelmek, a császárok és az uralkodók alkotmányain és dekrétumain, melyeknek követelésére nem fogja megváltoztatni törvényeinek és statutumainak egyetlen iotáját sem. Arisztotelész ember volt, szemivel látott, fülével hallott, agyával értekezett. Én is ember vagyok, szemeimmel látok, éspedig jócskán többet annál, mint amit ő látott: ami pedig az értekezést illeti, elhiszem, hogy több dologról értekezett énnálam; de azt, hogy többet vagy jobban nálamnál abban, amiről mindketten értekeztünk, azt majd érveink mutatják meg, nem az ön tekintélytisztelete. Azt mondja ön: Egy ilyen ember, akinek ennyi követője volt? Ám ez nem komoly érv, mivel régisége és az azóta eltelt évek sokasága számos követőjét tette lehetővé; és ha egy atyának húsz fia van, abból még nem következik, hogy szükségképpen termékenyebb annál a fiánál, akinek csak egy van, ha az apa hatvan éves, emez pedig húsz.« A természetelvűségnek ez a kritikája a természet vizsgálatában nem annyira a szívós fenntartásához ragaszkodó arisztoteliánusok önkénye ellen irányult, mint inkább meg akarta tisztítani a terepet a haszontalan és téves hivatkozásoktól, és a more geometrico (geometricamente) alkotott igazi valóság kutatására kívánt vezetni.” Paschini, 429–430. Azaz Galilei természetfilozófiája a tapasztalati evidencia racionális elemzésére alapul; aligha tud hát mit kezdeni a természettudományos megismerést társadalmi (de)konstrukcióra visszavezető (poszt)modern tudományfilozófiákkal, Biagioli udvari Galilei-képét beleértve. „Galilei originális felfogása – írja Blackwell Fantoli könyvéről szóló recenziójában –, hogy a természettudomány az evidencia tekintélyére és ennek racionális értelmezésére alapul, érdekes módon máig helytálló, bár a tudományfilozófusok még ma sem értenek egyet, hogy ez hogyan történik.” Richard J. Blackwell. Authority in Science and Religion. Studies in History and Philosophy of Science, 1996, vol. 27, 143–148.