Galilei mindigis nagy figyelmet fordított családja megélhetésére, attól kezdve, hogy apja halála után neki kellett finanszíroznia húgai kiházasítását. Most is ezt kérte a pápától, hogy tegyen valamit fia, Vincenzio érdekében. „Ami az itteni ügyeket illeti – írja 1624. június 8-án Cesinek Rómából Aquasparta-ba –, legfőképpen őszentsége részesített igen nagy megtiszteltetésben és kegyekben; 6 ízben lévén őszentségénél hosszú beszélgetésen; és tegnap, elbocsáttatván, erős ígéretét vettem egy penzióra fiam számára, amelyre, őszentsége rendeletéből, szorgalmazóm, Mons. Ciampoli marad;” (EN XIII, 182.) „Azonban – írja Pedersen – semmi sem történt 1627-ig, amikor VIII. Orbán hirtelen kibocsájtott egy bullát, amelyben Vincenzio-ra ruházott egy kanonokságot Bresciában évi 60 római scudo járandósággal (XIX, 460 ff.), amit Vincenzio apja nagy fájdalmára visszautasított, nem mivel nem kellett neki a pénz, hanem – amint Castelli kiderítette – mivel »nem is csupáncsak ellenszenvet, hanem keserű gyűlöletet táplált a klérikusi állapot iránt« (XIII, 358 f.), mire fel Castelli nem volt hajlandó tovább foglalkozni az üggyel. Galileinek azonban sikerült átruháztatnia az ajánlatot unokaöccsére, Vincenzora, testvére, a Münchenben élő Michelangelo fiára, aki ekkortájt fiatalember volt és Rómában zenét tanult, meglehetősen népszerűtlenné téve magát nagybátyja barátainak körében adósságaival és egyéb extravaganciáival. De most meg a Bresciai Székesegyház nehezítette meg az ügyet, egyik tagját választva az üres kanonoki helyre. Amikor nemsokára Vincenzo elhagyta az országot, hogy zenészként Lengyelországban próbáljon szerencsét, az egész ügy kihúnyt.” Olaf Pedersen, Galileo's religion. In: The Galileo Affair: A meeting of faith and science. Ed. by G.V. Coyne, S.J., M. Heller, and J. Zycinski. Citta del Vaticano, 1985, Specola Vaticana, 75–102., 93.