Mario Biagoli. Filippo Salviati: A Baroque Viruoso. Nuncius, 1992, vol. 7, 81–96. A Medici-udvar külső köreihez tartozó, magányos és előkelő lélekként írja le, aki távol tartotta magát politikától és udvari tülekedéstől. „Filippo arisztokrataként viselkedett, aki nem akart belekeveredni az udvari játék (courtly game) apró-cseprő (nitty-gritty) vonatkozásaiba és nem is volt szüksége rá.” Tycho Brahehez és Federico Cesihez hasonlóan „piacnak” tekintette az udvart, „ahol az emberek előnyöket és előjogokat kerestek és alkudtak elérésükért, oly módon, ami arisztokratikus ethoszuknak elfogadhatatlan volt.” A sprezzatura, a fölényes könnyedség volt az eszményképük, ami azonban nem zárta ki az értékek tiszteletét. Így például Filippo „ellentétben a firenzei patríciusok többségével, határozottan kulturális orientációt képviselt: lelkes támogatója és művelője volt a galileánus tudománynak.” Amely, ha nem is mindig követhetően, megélhetése érdekében maga is alkalmazkodott a sprezzaturához.