Klaus Fischer, Galileo Galilei. München, 1983, C.H. Beck, 118.: a levél fejtegetései kivált azért érdekesek, véli Fischer, „mert nem a matematikus, hanem a metafizikus Galileit mutatják”. V.ö.: Maurice Clavelin, Galilée et le refus de l'équivalence des hypotheses. In: Galilée. Aspects de sa vie et de son oeuvre. Szerk.: Suzanne Delorme. Paris, 1968, Presses Universitaires de France, 127–152. Bellarmino kardinális csak azért tekinthette ex suppositione (azaz egyenlő episztemológiai értékűnek) a ptolemaioszi rendszert, mert ezek neki „másodlagos konstrukciók voltak, melyeknek egyetlen célja volt kiegészíteni egy kozmológiai elemzést, melyet a természetfilozófia eleve szolgáltatott, és amely vitán felüli igazságból táplálkozott… Következésképpen Galileinek elfogadni a hipotézisek egyenlőségét, melyet Bellarmino és a filozófusok javasoltak neki, a kor kontextusában csak egyetlen valamit jelenthetett: megerősíteni a természetfilozófia hagyományos jogát a vezetésre és a voltaképpeni természettudományos elemzés irányítására. Amikor Duhem felrója Galileinek, hogy eltért Bellarmino „helyes” („just”) felfogásától, az annyit jelent, hogy felrója neki, miért nem maradt peripatetikus.” (Uo. 135.) Csakhogy a koraújkorban, akár a középkorban, a bizonyítási folyamatok elemzésére és a tudományos elméletek koherenciájának a megítélésére nem volt más fogalmi eszköz, mint az arisztotelészi filozófia, elsősorban az Organon, az Analytica priora és posteriora, és az alapjukon felépülő peripatetikus filozófiák. A heliocentrikus elmélet pedig, hangsúlyozza Ugo Baldini, „nem addig ismeretlen vagy a meglévő asztronómiával megmagyarázhatatlan tények magyarázatának az igényéből született; azért született, mert a kurrens magyarázatoknak túlságosan tágak voltak az approximációs korlátai, és egyre növekvő komplikációk árán voltak nyerhetők a geocentrikus hipotézisből; tények, amik Kopernikusznak – teljes joggal – kizárni látszottak, hogy a geocentrikus hipotézis megfelel a fizikai valóságnak.” Ezzel azonban az arisztoteliánus bizonyítás-elméletek nem tudtak mit kezdeni: „az elutasítás vagy az óvatosság a kopernikánus gondolattal szemben nem teljesen csak populáris előítéletekre, arisztoteliánus fizikai ideák és eme utóbbiak meg a keresztény világlátás szövedékének a tehetetlenségére vezethetők vissza. Ezek az elemek kétségkívül ott voltak (még ha differenciált, változó és gyakran az általában véltnél csekélyebb súllyal is); ámde ezekhez a komponensekhez szorosan társult és gyakran döntő mértékben egy kritérium, amelyet nem lehet másnak, mint tudományosnak mondani, és amely a teoretikus elbizonytalanodás (disorientamento) pillanataiban érthetően értékelő eszközévé kezdett válni a leggondosabb specialistáknak: a megegyezés a teóriából levezethető előrelátások és a megfigyelt adatok között.” (Baldini, Legem 309–311.) Ez Kepler és Galilei pillanata. De bizonyos értelemben az ekkor már öreg, az asztronómia kérdéseit mindig nagy érdeklődéssel követő Bellarmino kardinálisé is, kísérlet két összeegyeztethetetlen szellemi attitüd összeegyeztetésére: Legem impone subactis, de a megfigyelési kritérium tiszteletben tartásával. Ez a „jezsuita-dilemma” végül Tycho Brahe rendszerének az elfogadásával oldódott meg.

Mint ahogy egyfajta tudománytörténeti „Tycho-képben” oldódott fel Galilei és Bellarmino kardinális metafizikai-metodikai vitája is, Kepler javára, ha nem is Az alvajárók szellemében. A 16. és 17. század új asztronómiájának lényege – összegezik George V. Coyne és Ugo Baldini a fiatal Bellarmino kozmológiai gondolkozásáról szóló tanulmányukat – „a szakításban állott az égi mozgások egyenletes körmozgásra való redukciójával. Ebben az értelemben Kopernikusz és Galilei egyaránt a régi iskolához tartoztak. Bellarmino nem. Ifjúkori Louvain-i Lekciói óta tagadta az arisztotelészi simplicitas szükségességét az égitestek mozgásában, csakúgy mint a szférák sokaságának a szükségességét. Úgy tartotta, hogy az égitestek folyékony közegben mozognak, valamiféle saját erély hatására. Az, hogy nem volt a heliocentrizmusról is meggyőződve, az – mondjuk így – elkötelezettségeinek volt tulajdonítható, a Szentírás egy bizonyos, fentebb tárgyalt felfogásának. Teológus volt és egyházi ember – élete nagy részében egyházi adminisztrátor – és nem scientist. Mégis tudományos gondolkozásában (in his thinking on scientific topics) szabadabb volt, mint akkor, amikor teológusként gondolkozott, legalábbis az Írás vonatkozásában. Csábító megkockáztatni a sejtést, hogy Galilei, a tudós valamiképpen az ellentéte volt – szabadabb az Írásra vonatkozó nézeteiben, amint azt Krisztina nagyhercegnőhöz írt levelében s egyebütt tanusítja, és tradicionálisabb az arisztoteliánizmushoz való ragaszkodásában, legalábbis ami az égitestek mozgását illeti.” (George V. Coyne, S.J. and Ugo Baldini, The young Bellarmine's thoughts on world systems. In The Galileo Affair: A meeting of Faith and Science. Ed. by G.V. Coyne, M. Heller, J. Zycinski. Citta del Vaticano, 1985, Specola Vaticana, 103–110.)