EN XII, 172. Paschini, 309.: „Formájában udvarias, tartalmában intranzigens válasz volt, amelynek érvelései során Bellarmino, a szakavatott teológus, érezte a tradicionális elvekhez való ragaszkodás értékét. Mégis tagadhatatlan, hogy az egész harmadik pont felett leng valamiféle zavartság.” Fantoli egyenesen fölöslegesnek tartja a Harmadik pontot. „Ha a Szentírás minden állítása a Nap mozgásáról »hit dolga« a Bellarmino által pontosított értelemben, akkor kétségbevonhatatlan igazságot alkotnak, és soha nem cáfolhatja meg a tudomány bármiféle haladása. Hogyan ismerheti mégis el Bellarmino éppen ennek a harmadik pontnak az elején, hogy ha valaha adódna igaz bizonyítása annak, hogy a Nap van a világ közepén és a Föld kering körülötte, akkor »inkább azt kellene mondanunk, hogy nem értjük (a Szentírást), mintsem azt mondani, hogy téves, ami bebizonyítódott? … Bárhogyan is legyen, Bellarmino rögvest hozzáteszi: De én nem hiszem, hogy lenne ilyen bizonyítás, amíg meg nem mutatták nekem. Galilei és Foscarini ebben tökéletesen egyetértettek volna a Kardinálissal. De jóváhagyásuk ezzel véget is érne. Bellarmino ugyanis rögtön ezután bevallotta, hogy »a legnagyobb kétség« él benne aziránt, hogy ilyen bizonyítás valaha is lehetséges. És szkepticizmusának alapja itt többé már nem teológiai, hanem filozófiai természetű. Elég újraolvasni a levél befejező részét, amely ezekkel a szavakkal kezdődik: »És ha azt mondaná nekem, hogy Salamon a jelenségek (apparenza) szerint szól,…«. Világos: noha Bellarmino azt állítja elméletben, hogy ha létezne valódi bizonyítás (vera prova), akkor meg kellene változtatnia véleményét, egyben tagadni látszik egy ilyen bizonyítás lehetőségének a tényét, végeredményben az általános tapasztalásra építő filozófiai evidencia alapján: »mivel nyilvánvaló tapasztalat, hogy a Föld áll«.” (Fantoli 158–159.) Fantoli Bellarminoja tehát a döntés terhét a teológia területéről átsepri a filozófiáéra, és ennek hamarosan óriási jelentősége lesz Galilei és az Egyház kezdődő ütközésének értelmezésében. Ugyanis – jegyzi meg Fantoli a Lettera Paschini-idézte bevezetőjére hivatkozva – „amit Foscarini csupán megrögzött megszokásra alapuló rábeszéltségnek tartott, azt Bellarmino objektív bizonyosságnak véli, amely kétségbevonhatatlan tapasztaláson alapul. Nos, ha létezik egy efféle filozófiai álláspont, nyilvánvaló, hogy a pozitív dialógus a vitapartnerek között gyakorlatilag lehetetlenné válik.” (Fantoli 202., 27. jegyzet.) Bellarmino – s hamarosan nyomában az Egyház – egyfajta filozófiai-metodológiai „csapdába” dolgozta be magát, ami ugyan megmerevítette, de nem teológiai területen, s így mikor eljött az ideje – napjainkra –, nyugodtan vállalhatta és jóvátehette Galilei-ügyben elkövetett tévedését, teológiai sérelem nélkül. És akkor Galilei (természet)filozófiai vitája a kopernikánizmusért egyben az Egyházért is folyt, éspedig – ez a lényeg – az Egyház ortodox teológiai keretein belül. Hosszú távon Galilei exegetikai igazsága is igazolódott, nemcsak a természettudományos. Elérkezett az ideje, hogy Galilei nagy egyházi rehabilitációjának pillanatában korunk egyik vezető részecskefizikusa a modern fizika nagy megalapozójának s egyben az ortodox katolikus exegetika éles szemű védőjének kanonizációját javasolja. (Bucciantini, Contro 15., 18. jegyzet.)
De Galileinek nem II. János Pál pápa okos teológusaival és Zichichi professzorral volt dolga, hanem … Hanem kikkel? Még névszerint se könnyű mind megtalálni. Nézeteik pedig oly sokfélék és gyakran egyazon teológusnál is oly változóak, hogy meglehetősen reménytelennek látszik meghatározni valamiféle közös álláspontot Galileivel szemben (vagy mellett). Amint Ugo Baldini írja, „a Galilei által 1613 és 1616 között felhozott kérdések differenciált válaszokat provokáltak nem csupán a katolikus teológia változatos táborában, de még Jézus Társaságának kívülről nézve sokkal egységesebb táborában is.” (Ugo Baldini, L'astronomia del Cardinale Bellarmino. Novità celesti e crisi del sapere. Atti del convegno internazionale di Studi Galileani. A cura di P. Galluzzi. Firenze, 1984, Giunti Barbera, 193–305., 305.) Éppen a reakciók sokféleségét – és tán kiszámíthatatlanságát – volt hivatva határozott állásfoglalássá „mángorolni” az 1616-os Dekrétum, majd még határozottabban az 1633-as abiuráció? De miféle reakciókét? A teológiakét, vagy a filozófiaikét? Az állásfoglalások mindenesetre az ütközések során tisztázódtak, s nemcsak az Egyházé, Galileié is. „»A geometria két tétele között – idézi Guido Morpurgo–Tagliabue Pierre Duhem-ot –, amelyek ellentmondanak egymásnak, nincs helye harmadik ítéletnek. Alkot-e a fizika két hipotézise valaha is ilyen szigorú dilemmát? Merjük-e valaha is állítani, hogy semmiféle más hipotézis nem képzelhető el?« Ez a hasonlóság a matematika és a fizika módszere és a különbözőség következtetései között, ez az az eredmény, amelyre Galilei az egyházi kényszerek hatása alatt jutott.” (Morpurgo–Tagliabue, 82.) Nem valószínű ma már, hogy ez az az eredmény; Morpurgo–Tagliabue „episztemológus” Galileije még mindig nagyon Duhem szerint értette a „hipotézist”, ha az ő Bellarmino kardinálisa már nem is egészen az a modern hipotetiko-deduktív filozófus, mint a Duhemé volt. Annibale Fantoli (itt is) finomabban fogalmaz: „A valóság az, hogy Bellarmino nem volt se pozitivista ante litteram, se obskurantista érett megfontolásból.” (Fantoli, 157.) És Galilei se képzelhető el – mint Drake hajlik rá – „kvázi egy XVII. századi Popperként vagy Kuhnként”. (Uo. 311., 87. jegyzet.)