EN XIV, 397–398. Finocchiaro, Affair, 222–233. A római diplomácia feje, Barberino kardinális kemény és kegyetlen válasszal vágott vissza Ciolinak. És kivédhetetlenül ravasszal: Nem Őszentsége tehet róla, a „bizottság” döntött úgy, hogy ezek után az ügyet nem lehet nem átadni a Szent Hivatalnak. A vád azonban, amelyet a bizottság a Dialogo ellen megfogalmazott, csupán bővebb kifejtése annak, amit Magalotti a Palotamestertől még nyomban a könyv megjelenése után megtudott. Aligha képzelhető el, hogy ebben a „jóindulatú” Barberino kardinális keze ne lenne benne. A vatikáni nunciusnak írt rendelkezésben a Nagyherceg fülének szánt általános bevezetés után kitér az eljárás belső részleteire, majd így folytatja: „mindezt csupán Uraságod tudomására bízom, azért, hogy ha szóba kerülne, tudjon alapjaiban felelni, ne kelljen beszélnie se sokat, se keveset. Gondolom, hogy Galilei, jóllehet tudja, hogy ebben a műben a Szent Hivatal felismerte a hibákat, mindezzel együtt arra gondol, hogy elküldje a mondott könyvet a világon mindenfelé, disszertáció céljából; amiről Uraságod igyekezzék megtudni a valóságot, és ha úgy találja, hogy küldeni akarnak, értesítse a Kardinális Legátus Urat Bolognában és Ferrarában, azért, hogy tartóztassák fel, és mind a többi tisztviselőket és Püspököket és Inkvizítorokat ahol csak áthaladhatnak a könyvek: és tartsa rajta a kezét, hogy mindenképpen megtudja, mikor mozdulnak ezek a könyvek onnét, hogy megismételje az értesítést a Püspökökkel és az Inkvizítorokkal az Egyházi Államon kívül, elég lesz értesíteni őket, akkor, amikor mozogni fognak a mondott könyvek: azokról a bálákról beszélek azonban, amelyeknek nem kell szükségképpen Bolognán vagy Ferrarán vagy egyéb Egyházi Állami bejárón áthaladni, mert ezekre elég értesíteni a Legátus és Gubernátor Eminenciás Urakat.”