EN XVIII, 248. És mindjárt még tovább „minősíti” peripatetikusságát: „Az igazság követésének biztos módjai között van a kísérlet bármiféle beszéd (discorso) elé helyezése, bizonyosak lévén, hogy emebben, rejtetten legalább, benne lesz a megtévesztés (fallacia), nem érzem lehetségesnek, hogy érzékelt tapasztalat ellenkezzék az igazsággal, és ez szintén olyan előírás, amit sokra tartott Arisztotelész és jóval elibe helyezte érték és erő szempontjából bármely ember tekintélyének a világon, amint Uraságod maga is feltételezi, hogy nem csak hogy nem kell hinnünk mások tekintélyének, hanem magunktól is meg kell ezt tagadnunk, valahányszor csak úgy találjuk, hogy az érzékelés az ellenkezőt mutatja” (EN XVIII, 249). Nemcsak furcsa „arisztoteliánizmus” bizony ez, de különös „udvari filozófia” is, amire különben Galilei maga rámutat augusztus 25-i levelében, dicsérve Liceti finom modorát és udvariasságát (gentilezza e cortesia): „Magam, mint nyers ember (uomo rozzo) és aligha megfontolt udvaronc (cortigiano poco accorto), amikor írom vagy mondom, ami védelmemre eszembe jut, nem tudtam élni efféle ügyességgel” (EN XVIII, 233). A posztmodern tudománytörténet-írás koramodern tudományra kidolgozott társadalmi – vagy inkább tán „jó társasági” – igazságmegállapító modellje se igen látszik sokra tartatni Galilei által, bár Steven Shapin szellemes ötletét bizonyosan értékelte volna: „Szuggesztív, bár vitatható etimológia kapcsolja az angol trust (bizalom) és truth (igazság) szavakat egy Germán szón keresztül a „fá”-hoz: olyan erős és egyenes, mint egy szálfa. Bizalom/igazság azért, mint egy fa, olyasmi, amiben bízni lehet, valami ami tartós, ami ellenáll és támogat. E nélkül a tartós valami nélkül, amire támaszkodni lehet, semmit sem tehetnél” (Steven Shapin. A Social History of Truth. Civility and Science in Seventeenth–Century England. Chicago and London, 1994, University of Chicago Press, 19–20).