EN XV, 56. A kihallgatáson a követ tulajdonképpen a Szultán ellen összehozandó szövetség ügyében adta elő a Pápának Firenze véleményét, s csak „mellékesen” került szó Galilei ügyére. A pápa, miután mosta kezeit, hogy az már a Szent Hivatalra tartozik, váratlanul rátért Ciampolira: „Azután elkezdte mondani, hogy [Galilei] végül is azt a rossz tanácsot kapta, hogy hozza nyilvánosságra ezeket a véleményeit, és hogy ez ilyen formában egyfajta Ciampolata volt, mivel jóllehet azt állítja, hogy hipotetikusan kívánja tárgyalni a Föld mozgását, ennek ellenére a vonatkozó érvelésekben igencsak állítólagosan és meggyőzően beszél és tárgyal róla, és ezzel méghozzá megsértette a néki 1616-ban Bellarmino kardinális által adott rendeletet, az Index-kongregáció rendeletét.”
Biagioli udvari-szcenáriójában nagyon fontos ponthoz érkeztünk: amikor a különbizottság megtalálta a Szent Hivatal aktáiban Segizzi komisszárius-generálisnak a kopernikánizmus tartását, tanítását vagy védelmét bármely módon tiltó külön feljegyzését, megkönnyebbülhetett: kezükben volt a tökéletes ürügy a „kegyenc” kérlelhetetlen megsemmisítésére anélkül, hogy a Patrónust „bármely módon” bele kellett volna vonni. „Mi több, Orbán és kollaborátorai nemcsak tisztán kerültek ki, hanem éppen eme visszanyert tisztasága miatt a pápa Galilei elítélését abszolút igazságosként állíthatta be. Nem önérdekből vetette oda bűnbak gyanánt Galileit. Sokkal inkább egy korábbi kedves barátot áldozott fel, hogy akadályozza fenyegető tanok terjedését, amelyek kárt okozhatnak az Egyháznak. A pápát úgy lehetett ábrázolni, mint aki nem az önérdekét követő emberi lény, hanem mindenható és igazságos egyházfejedelem. Pontosan ez volt az, amit a kegyenc bukásán, ha jól történt, a fejedelemnek nyernie kellett.” Biagioli, Courtier 346–347.