EN XIX, 402–407. Finocchiaro, Affair, 287–293. Paschini, 546–547. „Ezt az ítéletet a Szent Hivatal kongregációját alkotó tíz kardinálisból hét írta alá: hiányoznak Borgia, Zacchia és Franceso Barberini kardinálisok nevei… ez után következik a pör aktáiban a kardinálisok előtt tett abiuratio szövege, melyben, hogy megtisztítsa magát az eretnekség gyanújától, elítéli a kopernikánus doktrínát, megigérvén, hogy a jövőben nem fog egyetérteni vele és fel fogja jelenteni a Szent Hivatalnak, aki egyetért, vállalva, hogy aláveti magát az ítélet megszegéséből fakadó minden következménynek.” Paschini, 547.

„Ámbár az 1633-as per kimenetele – összegez Biagioli – évszázadokig zavarta a katolikus egyházat, Orbánnak egészen bizonyosan nem ártott. Fejedelmek nem azért lökték ki klienseiket, hogy maguknak ártsanak. Ellenkezőleg, Galilei elítélése levette Orbán válláról egy lehetséges botrány terhét, és segíthetett megcáfolni az eretnekek iránti gyöngeségéről keringő vádaskodásokat, valamint csökkenteni a reá nehezedő politikai nyomást. Borgia kardinális, a spanyol követ, aki a pápát felelősségrevonással fenyegette meg a Harmincéves Háborúban tanúsított viselkedése miatt, ott ült a Szent Hivatal kongregációjában a tíz kardinális sorában, és neve ott szerepel a befejező ítéleten. Igaz ugyan, hogy Orbán Galilei ejtésével egyik legértékesebb kliensét veszítette el, a hiány azonban hamar betöltésre került. Raffaello Magiotti értesítette, hogy Rómába érkezett egy impresszív jezsuita polihisztor, Athanasius Kircher, egy új tudományos sztár, aki – számos »ékkövével« – sok évre elfoglalandó volt a római színpadot. A jezsuitáknak sikerült hosszú távon az udvari természetfilozófia sztárjaivá nőni Rómában.” Biagioli, Courtier, 347–348.

És Galilei? Őnéki – mármint Biagioli Galileijének – ezzel a bukással eleve számolnia kellett. Ezt a koraújkori abszolutisztikus udvar patronálási szokásainak szigorú „strukturális kényszerei” határozták meg. A pápai udvar nagyratörő kliensek fő-fő célkitűzése volt, és Galilei nagyon jó esélyekkel indulhatott. „Azonban nem kereshetett patronálást kevésbé feltűnő és szerényebb megközelítéssel, mivel ilyesmi nem illett volna az olyan fejedelmi mecénás patronálási kódjához, amilyen Orbán volt. Láttuk már, hogy nagy patrónusok feltűnő és következésképpen ellentmondásos klienseket kerestek és jutalmaztak. Ahogyan Orbán Az Aranymérleget méltányolta, mutatja, hogy elfogadta ezt a kulturális kódot. Galileinek tehát feltűnő és vitatható álláspontokat kellett képviselnie (és patronálási konjunktúrákhoz időzítenie) ahhoz, hogy sikert érhessen el a pápa udvarlásában. Az Írás munkájából következő újraértékelése azonban nagyon kényes ügy volt, amit sokkal körültekintőbben kellett volna megközelítenie. Csakhogy Galileinek, amint Cesinek mondotta volt 1623-ban, Orbán pontifikátusa volt az utolsó konjunktúra, amire még feltehetően számíthatott. Tanítványa, Cavalieri ugyanezt ismételte 1630-ban, hozzátéve, hogy elfut az idő Galilei elől. Következésképpen a társadalmi és kognitív legitimáció feltehetően kényes és hosszú folyamatát úgy kellett összesűrítenie, hogy illeszkedjék a legitimáció egyetlen folyamatához, amelyhez hozzáférhetett: a fejedelmi patronáláshoz. Még ennél is nagyobb paradoxon volt, hogy (adva lévén kozmológia és szocioprofesszionális identitás, amelyet Galilei legitimizálni próbált, a maguk forradalmi következményeivel matematika, filozófia, teológia hierarchiájára) az a fajta feltűnő és vitatható kulturális produkció, amelyre Galileinek szüksége volt a pápa udvarlásához, csakis éppen annak a tradíciónak a rovására volt kifejthető, amelyre a pápa és az egyház támaszkodott. Ez nagyon veszélyes játék volt, s akár egy kis szellő felforgathatta. És, amint láttuk, sokféle szellő fújt Rómában.” Biagioli, Courtier, 349–350. És Galilei szerencsétlenségére éppen akkor haltak meg vagy tűntek el Rómából leghűbb támogatói, amikor legnagyobb szüksége lett volna rájuk. A Dialogo játékos – tehát mindenféle „abszolút”-at eleve kizáró – megoldását a hivatalos bírálók nem méltányolták; VIII. Orbán kifinomult udvari kultúráját és Isten mindenhatóságára építő barokk teológiáját pedig sértette a könyv meggyőzésre törekvő retorikája. „Orbánt nem annyira az érdekelte, hogy védje a Szentírást Kopernikusztól, mint inkább egy diszkurzus teremtése, amely, miközben békén hagyja a Szentírást, teret nyit, ahol ő és a többi kifinomult udvari ember élvezheti a filozófiai »ékköveket«, amelyeket olyan szerzők termelnek, mint Galilei. Orbán nem egyszerűen a biztonságra gondolt, amikor azt kívánta, hogy Galilei hangsúlyozza az Isten mindenhatóságára vonatkozó érvét: ez udvari emberi jóízlésének a kifejezése is volt. Azt várta a Dialogotól, hogy ugyanúgy hipotézisek virtuóz játéka legyen, mint Az Aranymérleg volt. Következésképpen Galilei Kopernikusz javára kiegyensúlyozatlan állásfoglalását nem egyszerűen teológiailag (és politikailag) veszélyesnek érezte; rossz ízlés jele is volt, olyasmi, ami segített lerombolni intellektuális rokonságát Galileivel. A kopernikánus tan végleges bizonyításának a kereséséhez ragaszkodva úgy viselkedett, mint az az ember, akit a hang meséjében éppen ő gúnyolt ki a kabóca átszúrása miatt. Végülis Orbán kedvence kimutatta, hogy maradt benne némi pedantéria.” Biagioli, Courtier, 351–352.

A kérdés csak az, hogy „az udvaronc meséje” Galileire illik-e, vagy inkább arra a posztmodern intellektüelre, aki feltűnő és vitatható alkotásokkal kényszerül felhívni magára egy legfeljebb részben nevesíthető kollektív patrónus elit figyelmét? Egy elitét, amely az információk rég követhetetlen áradatát rafinált reklámok színes illúzióiként éli meg, és „identitástudatára” büszkén kedvenceitől is azt várja el, hogy játékos önreklámozásuk „ékköveivel” díszítse „létező piacgazdaságuk” exkluzív dolce vitaját.