Bármily tökéletlen is volt az elmélete, észrevette általa „a különbséget egy forgó Földön és egy nem-forgón”, s ha nem is fedezte fel a Coriolis-gyorsulást, annyi, amennyit „megértett a tehetetlenségi mozgásból és a centripetális gyorsulásból, noha nem volt helyes, elég volt neki ahhoz, hogy megértse, bármily homályosan, hogy a Föld forgása gyorsuló mozgás, következésképpen árapályt keltő erőket produkál. Nem azt akarom mondani, hogy megértette a Föld mozgásának a hatását az árapályra; csupán annyit szeretnék megmutatni, hogy nem anakronizmus Galilei árapály-elméletét olyan fényben látni, mint amilyenben ő tekintette a Föld mozgásának bizonyítékaként.” (Uo. 169.) Ellenkezőleg, nagyonis anakronizmus, mi több, súlyos félreértés, válaszolta Burstyn tanulmányára E.J. Aiton (Isis, 1965, vol. 56, 56–61). „Mivel Galilei árapály-elméletének az volt a fő célja, hogy bebizonyítsa a Föld tengely körüli forgását és mozgását a Nap körüli pályán, elsőrendű fontosságú azt eldönteni, hogy (1) jogos volt–e saját fizikájának kereteiben Galilei eme kérdésfeltevése, és (2) következik-e a newtoni fizika szerint az árapály jelenségéből az a bizonyíték, amit Galilei keresett?” Mindkét kérdésre nemleges a válasz. Az elsőre azért, mert Galilei vélhetőleg – bár ezt explicite sehol ki nem mondta – mindkét mozgást inerciálisnak tekintette, és két inerciális mozgás vektoriális összege megintcsak inerciális. Ami a (2) kérdést illeti, „nincs semmi gond a Föld tengely körüli forgásával. Bár ez a forgás maga nem kelthet árapályt, a Föld forgása a [tömegvonzás keltette napi] tengerfelemelkedés (árdudor, tidal bulge) alatt szükséges a földfelszín egyes pontjain jelentkező félnapos oszcillációk magyarázatához. Szükséges továbbá a Föld tengelykörüli forgása az árapály-áramlások módosításához is a Coriolis-gyorsulás által.” De azt már Daniel Bernoulli megmutatta, hogy a pályamozgásból nem származhat árapálykeltő-erő. „Következésképpen nem lehet erre a mozgásra következtetni az árapályból”, ismétli meg Aiton 1954-es, gyakran idézett cikkének (Galileo's theory of the tides. Annals of Science, 1954, vol. 10, 33–57) egyik fő érvét. Így hát merőben téves Burstyn állítása, „hogy Galilei árapály-elmélete »megköveteli a Föld forgását tengelye körül és keringését Nap körüli pályán«, valamint az, hogy »ezek azok a feltételek, amelyek a helyes árapály-elmélethez szükségesek«”. Ámde „csupán Galilei primér okáról van szó. Galilei azon gondolata, hogy a tengerek, a primér ok által megzavartan, természetes határaik alakjától és nagyságától függő periódusokkal oszcillálnak, modern gondolatokat megelőző sejtés volt.” Azaz Burstyn érveinek hatására Aiton módosította előző árapály-tanulmányának sommás ítéletét, miszerint Galilei árapály-elmélete „teljességgel tévesen reprezentálja a magyarázni kívánt jelenségeket”. Viszontválaszában Burstyn nem is mulaszthatta el finoman megjegyezni, hogy úgy látszik Galileit gyakran az interpretátorok „ajándékozzák meg” – olykor a legjobb szándékkal – egy-egy súlyos tévedéssel. Dehát már csak ilyen a tudománytörténetírás módszertana. Lehet, hogy e tekintetben a Szent Inkvizíció módszertanához hasonlítható?