Pio Paschini itt is tisztábban látott legtöbb utódjánál. „Nagyon jelentősek – írja – az értesülések, amelyeket Magalotti szeptember 4-én küldött Guiduccinak mintegy az augusztus 7-én elküldöttek folytatásaképpen. Mi több, teljesen kiigazítja magát: »Ami a Mi Urunk érveit illeti, amelyek valójában egyet alkotnak, és amely a könyv végén látható, de Simplicio szájába adva, aki az egész folyamatban nagyon kevésre becsült személy, sőt inkább kigúnyolt és megtréfált, azon voltam, hogy kézzelfoghatóvá tegyem neki, hogy nem járhatott el másként, aki nem akarta mássá tenni a másik kettőt annál, amik, és hogy a befejezés, amit Salviati szállít, a Szentírás ama passzusával teljességgel meggyőzte, hogy a mondott Salviati megadta a köteles tiszteletet és megnyugodott«. Magalottival mindez »megértetni látszott, hogy az ügy egy kissé megenyhülhet« és a könyvet nem kell tán elítélni. De az érvelések padre Maestroval nem fejeződtek be ennyivel és mivel a szó a Krisztina Nagyhercegnőnek írt levélre terelődött, Magalotti, Castelli atya beleegyezésével, lemásoltatta, elvitte a padre Maestronak és hosszasan tárgyalt róla vele.” Paschini, 512–513.

Pontosan erre, a Levél és a Dialogo retorikájának szerves összefüggésére és egymást folytatására figyelt fel napjainkban – Magalotti és Pio Paschini jó utódaként – Jean Dietz Moss; a „retorikát”, ugyanúgy mint még Magalotti és Riccardi atya, a meggyőzés legitim érvekkel értelemre ható eszközeként fogadva el, nem pedig – mint Feyerabend nyomán Maurice Finocchiaro – a „propaganda” érzelemre ható fogásaként. A Levélben „skolasztikus terminológiát ismételve és számos helyen állítva, hogy léteznek bizonyítékok és így a rendszer teljes igazolása, Galilei megkísérelte meggyőzni hallgatóságát, hogy az elmélet nem eretnek pusztán azért, mert ellentmond az Írás passzusainak. Eljárásában nemcsak az a retorikai elem, hogy felhasználja a kétértelműséget, amely abból fakad, hogy rendelkezik bizonyítással, hanem méginkább tán az, ahogyan ott, ahol nem rendelkezik, felszólítását az újraértelmezésre az elérhetővé vált bizonyítás valószínűségére alapozza. Emlékezzünk rá, hogy a tizenhetedik században a sciencia bizonyosságokkal foglalkozott, a retorika valószínűségekkel.” Végig a Levélben tehát Galilei bizonyosságként kezeli a kopernikánizmust; „a Szentírás, ismétli, sohasem ellenezhet »manifeszt tapasztalatokat és szükségszerű bizonyítékokat« (le manifeste esperienze o le necessarie dimonstrazioni).” A néhány évvel későbben írt Dialogoban azonban „feltűnő az ilyen állítások hiánya. Galilei műve előszavában »A Méltányos Olvasóhoz« tisztázza, hogy »egy tisztán matematikai hipotézist« és »mindenféle kifogást« fog használni, hogy megmutassa a kopernikuszi szempont fölényét a ptolemaiosziéval szemben. De, teszi hozzá, nem »abszolút értelemben, hanem csupán védeni némely önjelölt peripatetikus érveivel szemben«. Mivel a tiltás a kopernikánus rendszer igazként tanítására még érvényben volt, Galilei aligha állíthatta, hogy szándéka bármi más volt, mint megmutatni, hogy hipotézisként jobban magyarázta a jelenséget a ptolemaioszinál, és nem azt, hogy igaz volt abban az értelemben, ahogyan a Krisztina Nagyhercegnőhöz írt levélben állította. Végig a hosszú műben szellemes érveléseket és retorikai fordulatok sokaságát használja a cél elérésére.” A retorikai eszközök tárházában központi hely jut az emberi elme dicséretének, mint már a Levélben is az jutott. Ám a Dialogo ugyanakkor az emberi tudás jelentéktelenségét hangsúlyozza, teljes összhangban a pápai kívánalommal. Abszolút bizonyosság csak a geometriában és az aritmetikában érhető el. „Az isteni elme ismeri mind az ezekhez tartozó végtelen sok propozíciót, de abban a kevésben, amit ebből az emberi elme tud, »tudása egyenlő az istenével objektív bizonyosság tekintetében, mivel fel tudja fogni a szükségszerűséget, melynél erősebb bizonyosságot elérni nem lehet.«” De a természet megismerése nem ilyen tudás. Az egész Dialogoban egyetlen egyszer hivatkozik szükségszerű következtetésre, és ezt két kvalifikátor, Melchior Inchofer és Zaccaria Pasqualigio nyomban ki is szúrta. „Amikor arról tárgyalnak, honnét lehet tudni, hogy a Nap és nem a Föld van a planetáris körforgások középpontjában, Salviati azt mondja, hogy erre »a legnyilvánvalóbb és ezért szükségszerűen meggyőző megfigyelésekből következtet« (Concludesi de evidentissime, e percio necessariamente concludenti, osservazioni). A nyelv nem a hipotézisé, hanem a bizonyításé a sciencia-ban, ahogy azt a Posterior Analitica megkívánja. Az irónia az, hogy a Dialogo esetében Galilei az előszóban kijelentette, hogy csupán egy hipotézist kínál, míg a Levélben szükségszerű bizonyítások elérhetősége tételeztetett és terminológiája állandóan használtatott. A Levélben tudta, hogy az igazolás még kisiklik a kezei közül, és így retorikai kézügyességgel igyekezett meggyőzni. A Dialogoban, jóllehet csupán a vizsgálók idézte egyetlen passzusban, vélt bizonyítani, érvei olyan rábeszélő erővel bírtak, hogy meggyőzték klerikális olvasóit, hogy rá akar beszélni másokat a rendszer igazságára. A harmadik vizsgáló, Augustinus Oregius, a könyv szándékát summázva azt állította, hogy Galilei »tartotta és védte« a műve egészében a kopernikánus nézet igazságát. A kérdést, hogy Galilei valójában gondolta-e, hogy a Dialogoban bebizonyította a kopernikuszi rendszer igazát, századok óta vitatták a tudósok. A legmeggyőzőbb evidenciát e tekintetben maga Galilei adhatja. A saját Dialogo példányán a következő széljegyzet olvasható saját kezével odavetve: »Ügyeljetek, Teológusok, mert amikor hit kérdésévé kívánjátok tenni a Nap és a Föld mozgására és nyugvására vonatkozó állításokat, idővel valószínűleg annak a veszélyét kockáztatjátok, hogy eretnekként ítéljétek el azokat, aki azt állítják, hogy a föld szilárdan áll és a nap mozog; idővel, mondom, amikor majd észlelhetően és szükségszerűen be fog bizonyíttatni, hogy a Föld mozog és a Nap áll. Etc.« A kiemelt szavak azt mutatják, hogy Galilei még a Dialogoban is úgy látta, hogy nem adta és nem is tudja még adni a bizonyítékot. De akkor ebben a megvilágításban a Levél és a Dialogo inkább a retorika jelentős példái, mintsem a bizonyítás valódiságáé.” Jean Dietz Moss. The Rhetoric of Proof in Galileo's Writings on the Copernican System. In: Reinterpreting Galileo. Edited by William A. Wallace. Washington, D.C. 1986. The Catholic University of America Press 179–204. De akkor az 1616-os precetto éppen arra vonatkozott, amit itt Jean Dietz Moss a bizonyítás retorikájának nevez, és amit Guido Morpurgo–Tagliabue a maga episztemológiai „retorikájában” a „hypothetice–absolute” különbségével írt körül. „Ez a megkülönböztetés, amely egyre kevésbé nyilvánult meg egyszerűként és közvetlenként, mintegy rendszerét alkotja a nélkülözhetetlen vonatkozásoknak, egy koordinátarendszert, amelyben az egész Galilei-kérdés elhelyeződik.” Morpurgo–Tagliabue, I processi 30. De a történet valószínűleg százszor bonyolultabb annál, amit Morpurgo–Tagliabue (s mutatis mutandis, veretes posztmodern retorikába átfogalmazva, Jean Dietz Moss) felvázolt, azaz hogy a szembenálló felek egymást kívánva rászedni (meggyőzni) végül is magukat szedték rá (győzték meg). A folyamat a Sidereus nunciustól a Dialogoig nem episztemológiai és nem retorikai szinten zajlott, bár a jelen egy-egy adott fázisából és egy adott „Denkstil”-ből nézve így is értelmezhető. Galilei távcsöves felfedezéseivel és értelmezésükkel sokkal inkább olyasféle „ősrobbanás” következhetett tán be a kozmológiában, mint napjainkban a rádiócsillagászati és részecskefizika-csillagászati megfigyelésekkel. Egy teoretikusan jól kidolgozott, ám a maga bizonyosságaiba és bizonytalanságaiba meglehetősen belefáradt tudományba hirtelen betört egy sokszínű és mégis meglehetősen homogén új ismerettömeg, amihez viszonyulni kellett. Éspedig a kozmológia akkori erős „interdiszciplinaritása” miatt a teológiának és a filozófiának is. Erre a szakmai viszonyulásra azután rárakódtak a különböző „Denkkollektiv”-ok reakciói, ahogyan még a modern kozmológia esetében is történt, úgyszintén eskü és átok közepette (ha nem is a 17. századi Rómához foghatóan súlyos és tragikus következményekkel), amint az George Gale és Nial Shanks cikkéből (Modern Cosmological Inquiry. Studies in History and Philosophy of Modern Physics, 1996, vol 27/B/, 279–296.) kiderül. És ahogyan ma, akkor is a fizika, a közvetlen földi tapasztalatokkal és kísérletekkel igazolható földi fizikai tételek alkalmazása tette lehetővé a döntést a kozmológia nagy kérdéseiben, ezt a Dialogo elejitől-végig hangsúlyozza, ezt kívánta sugallni a tervezett s levétetett cím már magában is. És ezért mondhatta már az előszóban nyíltan és világosan, hogy a két nagy rendszerből a kopernikuszit tartja választásra érdemesnek, ha bizonyítottnak nem is. De nem azért, mintha – ahogyan Drake véli – mintegy 17. századi Poppert vagy Kuhnt kellene látni benne, hangsúlyozza Fantoli. „Úgy látjuk – írja Fantoli –, hogy a tények, írások együttese, melyet tanulmányunkban prezentálunk, elegendő bizonyossággal engedi meg a következtetést, hogy Galilei fokozatosan arra a meggyőződésre jutott, hogy a kopernikánus rendszer az egyetlen igaz magyarázata a világnak, és kétségkívül megpróbálta elérni elfogadtatását (vagy legalább el nem ítélését) a kor művelt laikus és egyházi köreivel. De törekedtünk azt is megmutatni, hogy a tudós soha nem engedte magát meggyőződéseiben »lobogó lelkesedőként« vagy egyenesen »rajongóként« vezettetni indulatai által. Nagyon is tudatában volt az érvek határainak, amelyeket Kopernikusz mellett fel tudott sorakoztatni, a tenger árapályát beleértve. És ez világosan megjelenni látszik a Dialogoban. Nincs szó tehát semmiféle illúzióról, hogy máris »határozott bizonyítékkal« vagy pláne »abszolúttal« (?) rendelkezne. De ez bizonyosan nem azt jelenti, hogy bezárkózna egy pusztán hipotetikus vagy akárcsak probalisztikus pozícióba. Számos kijelentése a Dialogoban és már megelőző munkáiban is (kiváltképpen a Lotharingiai Krisztinának írt Levélben) bizonyítja meggyőződését, hogy a tudós elérheti az igazságot, és hogy ez adott esetben a kopernikánizmus oldalán áll. A Dialogo kísérlet a Lotharingiai Krisztinának írt Levélben vázolt program megvalósítására. Amint láthattuk a könyv – mégoly summás – vizsgálatában, Galilei érveinek együttese, még ha bizonyosan nem is szolgált »döntő bizonyíték« gyanánt, arra elég volt, hogy elbillentse a mérleget egyensúlyi helyzetéből az arisztoteliánus-ptolemaioszi rendszertől a kopernikánus oldalára. Ez nem kerülte el figyelmét – amint látni fogjuk – Galilei bíráinak, akik csakugyan nem is elégedtek meg az olyan kifejezésekkel, mint »hipotetikus« és »pusztán valószínű«, amelyekkel (hogy eleget tegyen VIII. Orbán parancsának) Galilei enyhíteni kényszerült érvelései súlyát. Különösnek látszik, ha már erről van szó, hogy se Drake, se Finocchiaro (ugyanabban a Reinterpreting Galileo gyűjteményben megjelent Galileo's Trial című tanulmányában) nem vette figyelembe ezt Galilei szándékait elemezve a Dialogoban.” Fantoli, 311–321, 87. jegyzet. Tegyük hozzá, hogy Pio Paschini, a maga csöndes és nyugodt biográfusi módján, figyelembe vette.