Mindig is az volt, érvel Wallace, és nagy könyvében külön, hosszú fejezetben tárgyalja ebből a szempontból Galilei késői tudományát. „Galilei végső hivatkozása az ő supposizionijára, úgy látszik, mégegyszer megjelenik – írja a Balianinak szóló 1639. január 7-i híres levél arisztoteliánus elemzése után –, ezúttal a Fortunio Licetinek 1640. szeptember 15-én írott levélben, ahol általánosabb terminusokban fejti ki, mit jelent Arisztotelész hű követőjének lenni és azután elismeri, hogy ebben az értelemben valójában ő maga is hűséges arisztoteliánus. Galilei kifejti, hogy igaz peripatetikusnak lenni annyit jelent, mint úgy filozofálni, ahogy Arisztotelész tette, használni a módszereket (methodi), suppozíciókat (supposizioni) és elveket (principii) amelyekre a tudományos beszédet (lo scientifico discorso) alapozni kell, és feltételezni (supponendo) azt a fajta általános tudást, amelytől eltérni súlyos hibát jelent. Ezek között a supposizioni között ott van minden, amit Arisztotelész tanít az ő logikájában (nella sua Dialettica), amely magában foglalja a jó érvelést szükségszerű következmények levezetésére koncedált premisszákból (dalla premesse concessioni). E tekintetben, folytatja, úgy hiszi, hogy a tiszta matematikusoktól (dalla innumerabili progressi mathematici puri) tanult ügyességet a bizonyításban (sicurezza nel dimostrare), olyan eredményesen, hogy csaknem sosem követ el tévedést az érvelésben. Ebben az értelemben tekinti magát, végzi, peripatetikusnak. Tekintve Galilei életen át tartó támadásait az arisztoteliánusok ellen, ez bizony meglepő beismerés, mindössze tizenhat hónappal halála előtt. Azonban annak, aki követte érveléseinek menetét és sok-sok próbálkozását bizonyításai és az alapjukul szolgáló supposizioni stabilizálására (to establish), ez az egész élete fölött uralkodó metodológiai vonatkozások (concerns) summázata, amint azt világosan mutatja ezen és a megelőző fejezetek dokumentációja” (Wallace, Sources… 337–338). A neotomista William A. Wallace, O.P., lehetne tán elfogultnak és prekoncepciózusnak nevezhető; csakhogy nem kisebb és semmilyen értelemben sem arisztoteliánus szaktekintély kontráz neki, mint Drake, At work… 410: „Galileinek előrehaladott korában, kivált magánleveleiben, semmi oka se volt a tettetésre. Különösnek látszhat, hogy kedvezően szól Arisztotelészről, de ez főleg abból a szokásunkból ered, hogy hajlandók vagyunk az önjelölt arisztoteliánusokat a görög bölcs gondolkozásának hű képviselőiül elfogadni, ahelyett, hogy azt vizsgálnánk, vajon nem torzították-e el csúnyán felületes nyelvjátékaikkal, amelyek messzire estek a természet ama vizsgálatától, amelyet Arisztotelész inaugurált. Mindenesetre Galilei levelezése Licetivel végakarata és testamentuma a tudomány és a filozófia viszonyáról, ahogyan ő látta a tudományt és ahogyan művelték a filozófiát, és éppen annyira érdemes a tanulmányozásra, mint bármi amit írt”. Így lett Galilei napjainkra visszavonhatatlanul arisztoteliánus. De csakugyan visszavonhatatlanul? „De mi az igazság …”