G.Morpurgo–Tagliabue, I processi di Galilei e l'epistemologia, Milano, 1963..: „Bellarmino kardinális a megbízás értelmében február 26-án saját lakására hívta Galileit, hogy beszéljen vele; de nem egyszerű és privát beszélgetésről volt szó. Ugyanis magának a kardinálisnak és a tanúknak a jelenlétében, Segizzi atya mint komisszárius határozottan megparancsolta Galileinek, a Pápa és a Szent Hivatal egész Kongregációjának a nevében, »hogy teljességgel hagyja el a fentmondott véleményeket, hogy a Nap van a világ közepében és mozdulatlan és hogy a Föld mozog, és hogy a következőkben mindezt semmi módon se tartsa, tanítsa vagy védje szóban vagy írásban, különben a Szent Hivatal eljárást fog indítani ellene. És a mondott Galilei alávetette magát a parancsnak és megígérte, hogy engedelmeskedik.«” Paschini, 340. Bellarmino március 3-i jelentésében szó sincs Segizzi közbelépéséről és parancsáról. Fontossága miatt érdemes bővebben idézni a Bellarmino kardinális által Galileihez intézett Admonitio (intés, felszólítás) alá nem írott jegyzőkönyvszerű feljegyzéséből, ahogyan rögzítette az 1616. február 26-án, pénteken a Kardinális rezidenciáján történteket. „Szokásos lakásának palatiumában mondott nagyrabecsült Bellarmino kardinális úr, éspedig nagyrabecsült Őurasága lakosztályában szóbanforgó nagyrabecsült Kardinális úr maga elibe hívta fentemlített Galileit, és Őnagyrabecsültségének házában személyesen megjelenvén, tisztelendő Fra Michelangelo Segizzi da Lauda Atyának, O.P., a Szent Hivatal generális Kommisziáriusának a jelenlétében figyelmeztette (monuit) fentemlített Galileit a fentebb mondott vélemény tévességére és intette, hogy vesse azt el; és successive ac incontinenti (Langford: „később”; Santillana: „közvetlenül ezután”; Finocchiaro: „ezután, valójában tüstént”; Fantoli: „közvetlenül ezután” stb., ahány kommentátor, úgy fordítja), az én etc. jelenlétemben, a tanúk etc. jelenlétében, jelenlétében még magának a nagyrabecsült Kardinális úrnak is, fentebb mondott Pater Komisszárius fentebb mondott még mindig ugyanott jelenlévő és odaállított [praesenti et constituto] Galileinek megparancsolta és elrendelte (saját nevében) a Pápának a Mi Legszentebb Urunknak és a Szent Hivatal teljes Kongregációjának, hogy a fentmondott véleményt, miszerint a nap van a világ centrumában és mozdulatlan és a föld mozog, teljességgel elvesse, a továbbiakban azt ne tartsa, tanítsa vagy védje bármilyen módon, szóban vagy írásban [nec eam de caetero, quovis modo teneat, doceat aut defendat, verbo aut scriptis]; különben eljárnak ellene a Szent Hivatalban. Ennek a praeceptumnak (rendelkezésnek, parancsnak) ugyanazon Galilei alávetette magát és megígérte, hogy engedelmeskedni fog.” EN XIX, 321–322. I documenti del processo di Galileo Galilei. A cura di M. Pagano. Citta del Vaticano, 1984, Archivo Vaticano, 101–102. Langford, 92. Fantoli, 180. Langford ismerteti röviden a successive ac incontinenti különféle eltérő fordításait. Lásd továbbá Finocchiaro, The Galileo 147–148. és 345., 40. jegyzet. Miért szólt bele – akár később, akár nyomban – Segizzi Főkomisszárius? A még mindig jelenlévő Bellarmino jelenlétében? Nem követett-e el ezzel fegyelemsértést vagy legalábbis tiszteletlenséget? Ezért nem hitelesítették a szokásos aláírásokkal a jegyző, a Szent Hivatal kancellárja, a vádlott? Morpurgo–Tagliabue úgy véli, Bellarmino, Galilei barátainak és protektorainak a képviseletében, enyhíteni igyekezett a praeceptumot, Segizzi pedig, Galilei megátalkodott ellenségeként, igyekezett ezt mindenáron meggátolni. Morpurgo–Tagliabue, I processi 19–20., 14. jegyzet. Akárhogyan is, a quovis modo formula a Pápa intenciójának felel meg, hogy t.i. a heliocentrikus tanról nem szabad tárgyalni (tractare). A Páter Komisszáriusnak viszont a február 25-i határozat szerint csak akkor lett volna szabad beleszólnia, ha Galilei „vonakodik engedelmeskedni” Bellarmino kardinális intésének. De vonakodott? Vonakodhatott? Akik – akár az Egyház, akár Galilei „táborából” – úgy vélik, hogy vonakodott, azoknak a successive ac incontinenti „később”-et jelent, akik készséges „parírozását” vélik valószínűbbnek, azok a „nyomban ezután”-t választják? De a történészek bizonytalansága a történetére is utal; és a bizonytalankodás, ügyviteli rendetlenség, sőt, tán még enyhe szabálysértés is, mindez egy ennyire szigorúan szabályozott és példamutatóan jól működő intézménynél, mint a Szent Hivatal, azt mutatja, hogy Galilei a kopernikánizmus ügyében nagyon nagy és ellentétes érdekek malomköve közé került. A dominikánusok és a jezsuiták, egy „hagyományos” és egy „alternatív” elit érdekeinek és törekvéseinek az ütközésébe, amint Rivka Feldhay véli? Nem „természettudomány és vallás” háborúja volt a pör, Galilei és ellenfelei azonos „kulturális térben” mozogtak. (Feldhay, Galileo and 203.) De semmiképpen sem voltak azonosak a fogalmaik és elképzeléseik a természetről és a tudományról. És itt nem nagyon számított, hogy a kegyelem-szabadakarat vita nyomán „episztemológiai szkepticizmusra hajló” dominikánusokkal állott-e szemben, akik „a tudás új formáinak a státuszát, amilyen új tudás a kopernikánizmus is volt, a bizonyítatlan tanokéból a bizonyíthatatlanokéba tolták át” (uo. 202.), vagy a jezsuita Bellarminoval, aki a maga „alternatív nyitottságában” pontosan ugyanezt tette. Terhelje mégannyi bizonytalanság a híres jegyzőkönyvet, annyi bizonyos, hogy Komisszárius atya Segizzi, O.P. a Nagyérdemű Kardinális Bellarmino, S.J. hangsúlyozott jelenlétében szólt rá, éspedig incontinenti (aminek, kivált olasz fülnek lehetett „mértéktelenség”, „szertelenség” felé utaló jelentése is) Galileire és tiltotta meg neki, hogy bármily módon foglalkozzék a heliocentrikus tannal, és a Kardinális úr nem tiltakozott. Megint Pio Paschininek lehet igaza, az újabb és rafináltabb kutatások ellenére is, amikor nem az okirat hitelesítési és archiválási körülményeit vizsgálta, hanem azt hangsúlyozta, hogy a beszélgetés ugyan a Kardinális privát lakásán történt, ma non si tratto di un colloquio semplice e privato. Galilei „barátai” és „ellenségei” között a határok tán nem annyira rendi-ideológiai érdekek és nézetek szerint húzódtak, mint még a kegyelemről-szabadakaratról szóló – s végül pápai rendelettel elhallgattatott – (s napjainkra tán túlságosan is előtérbe állított) nagy teológiai vitában.