Az Ingoli-levél jelentőségét Galilei Kopernikánus-programjában Massimo Bucciantini ismerte fel. Rámutatott az 1616-os tiltás után az egész Itáliát bénító antikopernikánus szigor enyhülésére, amely jól tükröződik Galilei bizakodóbb hangjában, ahogyan az Ingoli-levélből kihallik, az 1618-as Lipót főhercegnek írt rezignált hangú levélhez képest, amelyben még legfeljebb mint holmi költeményről vagy álomról szól kopernikánus érveiről. Az 1618-as üstökös-vita is a harcos antikopernikánizmus jegyében folyt. Így például Scipione Cobeluzzi kardinális (ismertebb nevén a Santa Suzanna kardinálisa), a Vatikán könyvtáros kardinálisa körül csoportosuló „intellektüelek” körében arról vitatkoztak, hogyan lehetne az üstökösökből érveket faragni Kopernikusz cáfolására. „Ingoli – aki aktívan részt vett a találkozásokon – üstökösről írt traktatusa X. fejezetében bőséges részletekkel számol be a beszélgetésről.” Bucciantini, Contro 152. Az érvelés a parallaxisra alapult.: „»Ugyanis akár a Szaturnusz, a Jupiter, a Mars és a többi bolygók a nyolcadik szférában a Föld pályamozgása miatt elszenvedett parallaxisváltozás következtében változtatják napi mozgásukat, úgy az üstökösnek is, amely, amint bizonyítottuk, nem a nyolcadik szférában, hanem sokkal alacsonyabban volt, változtatnia kellett volna napi mozgását a Föld évi mozgása következtében befutott pálya parallaxis-változása miatt […] Másodszor, ha igaz lenne Kopernikusz véleménye, üstökösünk napi mozgásában egy másik jelentős változást is észlelnünk kellett volna, amelyet oldalirányú mozgása okoz; de ilyen nem figyeltetett meg, következésképpen a kopernikánus vélemény téves.«” Uo. 152–153. A parallaxissal Disputatiojában érvel Ingoli; Galilei tehát, mint már az 1604-es új csillag esetében is tette, a jelenség alapos elmagyarázásával kezdi a válaszát. Áttér azután az ebből becsülhető távolságarányokra, a Föld világ közepén való elhelyezkedése mellett felhozott különféle csillagászati érvekre, a földpálya és az állócsillagok szférájának egymáshoz-arányítgatásából fabrikált ellenérvek bizonytalanságára. „Nem tudja, hogy nincsen még eldöntve (és úgy hiszem, nem is lesz soha emberi tudomány által), hogy az univerzum véges vagy pedig végtelen? Ha történetesen végtelen lenne, hogyan mondhatná akkor, hogy a csillagos szféra nagysága aránytalan lenne a földpályával, amikor ez maga sokkal kisebb lenne egy porszemnél az univerzumhoz képest? Ha pedig az univerzum véges és határolt lenne, mi más értelme lehetne azt mondani, hogy a csillagos szféra aránytalan a földpályával, mint az, hogy nagyon sokszor tartalmazza, 14 ezerszer foglalva be átmérőjébe a földpályáét? Ha ez érvényes érvelés, aránytalan lenne minden, ahol az egyik ennyi sokszor nagyobb a másiknál: és így, mivel a tengerben vannak olyan pici halak, hogy egy bálna ennél sokkalta többet tartalmazhatna belőlük, és egy elefánt sokkalta több hangyát, tehát a bálnák és elefántok nagyon aránytalanok; következésképpen véleménye szerint nem találhatók sehol a világon, mivelhogy a természet nem enged meg efféle aránytalanságokat. Egyébként a Nap (amint már mondottam) semmi olyan feltétellel nem bír, ami miatt el kellene különíteni az állócsillagok nyájától, így a lehető legértelmesebb azt állítani, hogy minden állócsillag egy Nap: mármost kezdje elgondolni, mekkora teret rendel a világban a Napnak hajlékául és saját lakául, ahol magában nyugodhat és szabadon a többi csillagoktól az ő társaitól; tekintse azután a csillagok megszámlálhatatlan sokaságát, és siessen mindegyikhez saját birtokaként ugyanakkora teret rendelni; mily feltétlenül kényszerülni fog ezek összességének szférájaként sokkal nagyobbat találni annál, mint amit máris túlságosan nagynak tart.” EN VI, 529–530. Ebben az univerzumban, ahol minden csillag egy-egy nap a maga térrészében, nincs értelme többé állócsillagok szférájáról beszélni, amihez, figyelmeztet rá Bucciantini, még Kepler is ragaszkodott. „A centrum keresésének a kényszere, az eredendő igény értelemmel és különleges méltósággal ellátni az univerzum ember-lakta zónáját olyan, »elképzelések«, amelyek áthágják az iskola határait, és amelyek éppen ezáltal közösségbe hoznak egymástól mégoly távoli személyiségeket és filozófiai álláspontokat.” Bucciantini, Contro 164. De Galilei, amint már Koyré hangsúlyozta, emlékeztet rá Bucciantini (uo. 161.), túllépett a zárt világból a végtelen világmindenség felé. Nem foglalt állást a világ végességének vagy végtelenségének a kérdésében, és ezt az állást-nem-foglalást ismételten hangsúlyozta az Ingoli-levélben. De az állócsillagok szférájának a felbontásával, elhelyezve őket megannyi napokként a saját terükben, az addigitól merőben különböző univerzum-képet teremtett. Nemcsak a Föld kivételezett helyzetét szüntette meg a Világmindenség közepén, hanem magáét a naprendszerét is. „Mindezeken túl, Signor Ingoli, különös labirintusba bonyolódottan látom Önt peripatetikusaival együtt az univerzum fentemlített (prelibato, első jelentése „ízletes”) centrumának a fellelésére és meghatározására. Arisztotelész azt a pontot véli annak, ami körül az égi körök koncentrikusak, annyiban vélte kijelölhetőnek a csillagos szféra középpontját, amennyiben ezt az előbbi körökével azonosnak tekinthetni gondolta; hiszen a csillagos szférát önmagában tekintve nehéz, sőt lehetetlen volt, mérhetetlen nagysága miatt, megtalálhatni a közepét. Így Arisztotelész feltétlenül a bolygók köreinek a középpontját ismerte el az univerzum középpontja gyanánt, és itt helyezte el a Földet. Mármost a mi korunkban nem a Föld, hanem a Nap van ilyen középpontban elhelyezve, ez világosabb és nyilvánvalóbb magánál a Napnál, úgy hiszem, megérti már: mindazonáltal bár tapintja, hogy Arisztotelész súlyosan tévedett a tények valódiságának tekintetében, megpróbál (túlzott vonzódástól indíttatva) ragaszkodni a szavaihoz, és inkább erőlködik felforgatni a világot az univerzum középpontjának megtalálásáért (amit már Arisztotelész elveszített), mintsem bevallaná a tévedést, és inkább veti bizalmát és reménységét ügye megsegítése érdekében egy ember hiú tekintélyébe, mintsem a természet és az igazság legfőbb erőit félné. Ha van a világon hely, amely centrumának nevezhető, úgy az az égi körülfordulások (conversioni) centruma; és ebben, amint azt mindenki tudja, aki járatos e téren, a Nap található és nem a Föld.” EN VI, 539. „Amit itt Galilei prezentál – jegyzi meg az idézet kommentálása után Bucciantini –, az nem egy általunk csinált világ, az ember által készített és elrendezett, hanem egy bármiféle anthropocentrikus vízióra redukálhatatlan világ. És itt, ennek a tökéletesen homogén és differenciálatlan világnak az ideájában inkább, mintsem a végtelen univerzum, jóllehet tisztán hipotetikus, megengedhetőségének a kijelentésében található véleményem szerint a fő konvergencia a galileii és a brunói filozófia és kozmológia között.” Bucciantini, Contro 165. És itt található a fő különbség Keplerrel. „A német csillagásznak a kopernikánus világ véges 'kozmosz' maradt, amelyben szétterült Isten harmóniája és igaz geometrikus rendje, rend, melyet az embernek az általa elfoglalt privilegizált helyzet folytán 'látni' és átkarolni adatott, Galileit ellenben ragaszkodása a kopernikánizmushoz elvezette az univerzum egészével való méretkezés ebből következő képtelenségéig, mint aminek se értelme se célja. Itt végződik Galilei és Kepler konfrontációja; de ha ezek a megfontolások helyesek, ebből másrészt nyilvánvalóan az is következik, hogy Galilei igazi és fő eretneksége mindenekelőtt az ő kopernikánizmusából eredt, és ide tartozott elfogadni a jelentős tényt, hogy vége minden antropocentrikus és finalisztikus elképzelésnek.” Uo. 166. És ezzel új fordulatot vett a „Galilei-per”: a „barokk nominalizmusban” tetszelgő „udvari világban” Galilei újra megtalálta a maga nagyon is nem-udvari útját.