Vincenzio Galilei. Dialogo della musica antica e della moderna. Firenze, 1581. „A Dialogo legelején – írja Claude V. Palisca – kinyilvánítja, hogy az érzékeléssel tapasztalhatók tekintetében előnyben részesíti a tekintéllyel szemben az érzékszervi észlelés igazát. A dialógusban a beszélgetőtárs szerepében Piero Strozzi így szól Giovanni Bardihoz: »Mielőtt Őuraságod elkezdené csomózni a javasolt kérdéseket [az akkor gyakorolt diatonia természetére vonatkozóan], szeretném, hogy azokon a területeken, ahová az érzékelés elér, tétessék félre nemcsak a tekintély (amint Arisztotelész mondja a Physica Nyolcadik Könyvében), hanem ezzel együtt a festett ok, amely ellene szól az igazság bármiféle (érzékelhető) megnyilvánulásának. Mert úgy vélem, hogy azok, akik valamilyen következtetésüket tisztán tekintély alapján kívánják bizonyítani minden további érvényes érvelés nélkül, nevetséges dolgot művelnek (hogy, a Filozófussal szólva, azt ne mondjam, ostobák)«. Vincenzio Galilei megkülönbözteti itt a felületes érzékelések tapasztalatát, azokat a különbségeket, amelyeket nehézség nélkül jeleznek az érzékszerveink attól a tudástól, amely ezen érzékelések elemzéséből származik olyan kísérletek révén, amelyekben feltételezhető, hogy egy bizonyos hatás úgy izoláltatott, hogy oka valamilyen regresszus folyamatában meghatározható. Vincenzio, sajnos, nem teoretizált a módszerről. Ebben a Galileinek szentelt kötetben [azonban] illő megjegyezni, mennyire az apjáéhoz hasonló megállapításra jutott Galileo: »… Én ezért – idéz Palisca Az Aranymérlegből – úgy gondolom, hogy mindezek az ízek, szagok, színek, etc., ami a tárgyat illeti, amelyben nekünk lenni látszanak, semmi egyebek puszta neveknél, és csupán az érzékelőben léteznek, úgyhogy ezt eltávolítva elvetted és megsemmisítetted mindezeket a kvalitásokat. Mindazonáltal, mivel ezeket külön nevekkel láttuk el, amelyek különböznek az elsődleges és valóságos előfordulásoktól (accidenti), hajlunk rá azt hinni, hogy ezek a kvalitások valóban és igazában különböznek ama elsődleges előfordulásoktól.« (Il Saggiatore, EN VI, pp. 348.) Amikor Vincenzio Galilei az említett esszét írta, fia, Galileo, láthatóan még nem kötelezte el magát az experimentális módszer mellett. Charles B. Schmitt megmutatta, hogy Galilei De motu című értekezésében, amelyet 1589 és 1592 között írt, mielőtt 1592-ben Padovába távozott, gyakran használja az experimentia kifejezést, de nem a kísérlet értelmében. Az experimentum kifejezés nem fordul elő ezekben a korai írásokban, bár a „természet próbálása” olykor kifejezésre jut a periculum facere szóösszetételben.” Claude V. Palisca. Was Galileo's Father an Experimental Scientist? In: Music and Science 143–151, 145–146.
Claude V. Palisca Galileije tehát kísérletező tudós atyjától nem tanulta meg az experimentális módszert, míg Stillman Drake Galileije – ugyanazon tanulmánykötetben és éppen Paliscara hivatkozva – olyan jól megtanulta, hogy még a muzsikát is, mintegy „segédtudományként”, a szolgálatába tudta állítani. Így kerek a világ.