„Galilei halála után a firenzei inkvizítor a Szent Hivatalba sietett interpellálni a tervezett sírbolt és a gyászszertartás miatt, és 1642. január 23-án a pápa rendeletéből azt a választ kapta, hogy »nem lenne illendő sírboltot építeni mondott Galilei tetemének, aki a Szent Hivatal Törvényszékének bűnbánója és bűnbánatának töltése közben halt meg, mivel csak megbotránkoztatná a jókat és előítéletet szülne a Nagyherceg kegyességéről. Ha mégse tartatnék be ez a rendelet, ügyelni kell, nehogy a sírfeliraton vagy a sírbolt feliratán olvashatók legyenek olyan szavak, amelyek sérthetnék ennek a törvényszéknek a méltóságát, és ugyanilyen gonddal kell ellenőrizni az elmondandó temetési beszédeket” (EN XIX, 290. Barberini kardinális levelének, melyben megküldötte ezeket a rendeleteket, dátuma január 25.). VIII. Orbán pápa személyesen is beszélt az ügyben Nioccolinival 1642. január 25-én, emlékeztetve rá, hogy Galilei »a Szent Hivatalhoz tartozik itt egy mélységesen téves és mélységesen hibás vélemény miatt, amellyel ott [Firenzében] is sokakat befolyásolt és roppant botrányt okozott a kereszténységnek egy egyetemlegesen kiátkozott tannal«. Niccolini úgy gondolta, hogy jobb elhalasztani az emlékmű felállítását. Valóban nem is emeltek, és Galilei tetemét bár a Santa Croceban hantolták el, de nem ősei sírboltjában, »hanem egy szobában a sekrestye mögött«, hogy ott maradjon, amíg nem gondoskodnak méltóbb sírboltról. Jóltudott, hogy a Szent Hivatal csak 1734-ben engedélyezte sírbolt emelését, fenntartva magának a feliratok jóváhagyását” (Paschini, Vita…, 697). Az „udvari kultúra” része ez is, még ha nem is szólnak róla az udvari ember kézikönyvei (se Biagioli).