Ezek a viták a középkori egyetemek disputáiból illetve mintájára fejlődtek ki, de az udvari légkörnek megfelelően ha nem is feltétlenül „húsba”, de többnyire „zsebbe” vágóbbak voltak. Tehetős patrónus akkor is sokkal kevesebb akadt, mint „támogatásra” szoruló tudós; erős versengés folyt tehát a nagyúr kegyéért, s a versenyben – a nemzetközi hírnév mellett – nagy szerep jutott a vitáknak. Galilei itt is jó eséllyel indulhatott: félelmetes vitázó hírében állott. Ezt a Galilei-kutatás mindigis tudta és hangsúlyozta, de nem vették észre Galilei Firenzében kibontakozó nagy vitái körül az udvari atmoszféra jelentőségét; Emil Wohlwill tizenkilencedik századi professzori önérzete egyenesen „megalázkodónak” ítélte a Sidereus Nuncius „udvaronci” ajánlását (Wohlwill, Kampf… 273). Egy egész világnak kellett megváltoznia, míg kibontakozott lassan Galilei körül a koraújkori udvari légkör. Az új udvari irány megjelenése leginkább tán R.J.W. Evans Rudolph II and His World-jével (Oxford, 1973, Oxford University Press) időzíthető, illetve Norbert Elias régi könyvének (Über den Prozess der Zivilisation Basel, 1939; a könyv magyar fordítása: A civilizáció folyamata. Budapest, 1987, Gondolat) az újrafelfedezésével: a hetvenes évek elején. (Elias újrafelfedezéséről és recepciójáról lásd: Klaniczay Gábor. Udvari kultúra és a civilizáció folyamata. In: Magyar reneszánsz udvari kultúra. Szerk.: R. Várkonyi Ágnes. Budapest, 1987, Gondolat, 17–51, jegyzetek 338–348.) Galilei a „patronálási mechanizmus” újrafelfedezése vagy inkább tán újraértékelése révén került az udvari világ újra felértékelődő forgatagába. „A patronálás – írja Westfall 1987-ben megjelent majd 1989-ben újraközölt tanulmányában – nem ötlet vagy szeszély kérdése. A rendszer minőséget és kiválóságot feltételezett. Másodrendű munka patronálásával önmaga másodrendűségét hozta nyilvánosságra az ember. A patrónus a maga nagyszerűségét a legjobb támogatásával bizonyította.” És megfordítva: a patrónus nagyszerűsége is rávetette a maga fényét a patronáltra. Galilei Firenzébe áttelepülése se redukálható gazdasági számításra; „egyéb, a patronálás rendszerével összefüggő vonások – mint például presztízs és társadalmi státus – véleményem szerint sokkal súlyosabban estek latba döntésében.” (Richard S. Westfall. Patronage and the publication of the Dialogue. In: Essays on the trial of Galileo. Citta del Vaticano, 1989, Libreria Editrice Vaticana 58–83.) Vázolja Westfall azt is, hogy milyen tulajdonságai és milyen körülmények tették a patronálásra alkalmassá és fogékonnyá Galileit, kiemelkedő szerepet tulajdonítva – Galilei eredendő „hiúsága” mellett – a távcsőnek: „A távcső turista-attrakciót csinált Galileiből aki csak átutazott Firenzén, találkozni akart vele. Az óhaj nem korlátozódott értelmiségiekre; az uralkodóosztály teljes mértékben osztozkodott ebben velük.” Galilei a Medici-udvartartás patronáltjaként beléphetett a nemzetközi arisztokrácia világába, amit csillagmérföldek választottak el az egyetemi katedra tisztes ám szűkös perspektívájától. Innen már csak egy út vezethetett még feljebb: a pápai patronáláson át. Ennek a lehetőségét nyitotta meg Maffeo Barberini pápai trónusra kerülése, és ezt a lehetőséget célozta meg tulajdonképpen a Dialogo. Ám az, hogy Westfall rövid tanulmányával az utóbbi célkitűzést sugallta, csak ma látható ilyen tisztán, Mario Biagioli vaskos tanulmányainak és híres könyvének a tükrében. Biagioli azonban Westfall meglehetősen szikár téziseit a patronálási rendszerről már merőben más szellemi klímában írta és más történeti kontextusba ágyazta. Biagioli a maga udvari világát már nem annyira Evans és Elias, mint inkább Michel Foucault és Umberto Eco szellemében építi fel. De a hatalmas Galilei-levelezés tökéletes ismeretében és szakszerű felhasználásával, ugyanannyira, hogy ez valamiképpen Wohlwilléhoz hasonlíthatóvá teszi a könyvét, annál is inkább, mert Wohlwill is igen nagy súlyt helyezett „a tudományos változás társadalmi dimenzióinak az elemzésére”, ha persze a maga „pozitivista” röghözkötöttségében nem is nevezte még ilyen szép „contextuálisan”. Ezzel azonban meg is szűnik minden hasonlóság, a két könyv két merőben más világ másféle dokumentuma. De legyen mégoly különböző a két könyv, mindkettőben Galilei él, és ami még furcsább, mindkettőt Galilei élteti, a levelek soraival kétségkívül dokumentáltan ugyanaz a Galilei. Ő tölti meg élettel a történész absztrakt szkémáit és feltevéseit, legyen szó „a tudomány haladásáról” vagy a patronálási rendszer szerepéről „az identitás- és státus-formálás folyamataiban, amelyek a megértés kulcsai a tudósok kognitív attitűdjeihez csakúgy mint karrierstratégiáihoz.” (Mario Biagioli. Galileo, Courtier. The Practice of Science in the Culture of Absolutism. Chicago and London, 1993, University of Chicago Press, 14.) Azaz a tudós igyekezett azt írni és úgy, ami és ahogyan a megcélzott vagy már megszerzett Patrónusnak tetszett. Ez azonban önmagában sem volt könnyű választás, és még nehezebb volt eljutni egy érdemes patrónushoz vagy megmaradni permanens kegyeiben. Annyira nehéz, hogy rendszerint nem is sikerülhetett alkalmas – és elég hatalmas – közvetítők nélkül; ezek nélkül a mozgékony és esetenként maguk is valamilyen alsóbbrendű patrónusként viselkedő „brókerek” nélkül, akik részben vagy egészen kettős kapcsolataikból éltek a tudós „kliensek” és a fejedelmi „patrónusok” – egymás számára önmagában átjárhatatlan – világa felé. Bizonyos értelemben a brókerek az egész patronálási rendszer főszereplői vagy legalábbis mozgatói; tudósok ugyan megközelíthetik nélkülük is a fejedelmi patrónusokat (mint ahogyan Galilei is hosszú évekig tanította a kis trónörököst a Medici-udvarban és készítette a Nagyhercegnőnek a horoszkópokat), de az udvarhoz szervesen és szorosan hozzátartozó kliensükké csak az ő közvetítésükkel válhatnak. A tudományhoz (ellentétben a művészettel) általában nem értő, sőt, többnyire egyenesen hivatalból nem értő fejedelmi patrónusoknak a bróker garantálja egy felfedezés vagy egy mű értékét, és a tévedéssel a bróker olykor még nagyobbat bukott, mint a tudós kliens. Részben tán Galilei is arra fizetett rá, hogy maga vállalkozott – magos egyházi kapcsolataiban bízva – Kopernikusz „brókeréül”, és rosszul mérte fel a körülményeket és lehetőségeket. Azt viszont jól látta, hogy az igen erőteljes „versenyben” csak merész kockáztatással lehet jelentős „nyereségre” számítani. Nem egyszerűen a patronálási rendszer garantálta tehát – amint Westfall állította – a tudományos teljesítmény minőségét és fokozódását, hanem a bukás állandó fenyegetése alatt megkockáztatott merész „vállalkozások” kíméletlen és legfeljebb időszakos érdekszövetkezéseket ismerő „versenye”. Ennek a versenynek a színtere, szervezője és legfőbb haszonélvezője volt a fejedelmi udvar, amely így – voltaképpeni céljaihoz képest mintegy mellékesen – kiemelte a koraújkori tudományt hosszú egyetemi pangásából sőt halódásából. És amikor – jórészt épp Galilei pörének következtében – szigorúbb ellenőrzés alá vonódott világi és egyházi fejedelmi udvarok tudománypártolása, akkor elkezdődött az itáliai tudomány lassú hanyatlása. Az új udvari modellből tehát az itáliai tudományra ugyanaz a következtetés adódott, mint a régi pozitivista haladáscentrikus tudománytörténetírásból; és ez így bizonyosan nem igaz. „Ámbár Biagioli nyilvánvalóan természetesnek tekinti, hogy a régi tendencia, amely 'Galilei karrierjét […] az itáliai modern nemzeti tudomány összegezésévé alakította át', nem lehet érvényes histográfiai modell, az, ahogyan ő a tudományok művelésében mindent a fejedelmi patrónusok támogatására tesz fel, végülis a régi szkéma új kontextusban való reprodukálására vezet” (Maffioli, Out of Galileo… 2). Nem a természettudomány vagy pláne általában a tudomány hanyatlott a 17. század közepétől Itáliában, hanem a tudomány fejedelmi patronálásának a mértéke. „Ezt a veszteséget pótolni nem volt elegendő a növekvő professzionalizáció, ámde kétségkívül életképes alternatívát kínált” (uo. 438). Biagioli nem veszi figyelembe, „hogy a fejedelmi patronálást – Itáliában is – lassanként a társadalmi és intézményi támogatás más formái váltották fel” (uo. 2). Csakhogy Biagioli koraújkori társadalma és intézményrendszere elsősorban patronálási viszonyokra és funkciókra épül fel. „A hatalom – összegez Foucault inspirációja nyomán – nem valami dolog, hanem egy folyamat, és a patrónus olyasvalaki, aki tud tenni valamit a klienséért. A patrónusnak annyi a hatalma, amennyit cirkuláltatni tud és produktívvá tud tenni belőle. Ezért a koraújkori patrónus gyakran bróker volt, afféle trait d'union a kliens és egy magosabb hatalomforrás között, amilyen egy nagyobb patrónus. Ahhoz, hogy a kliens patrónushoz jusson, nem volt elég ismernie a vele való érintkezés helyes útjait. A patronáláshoz jutás nem holmi sárga oldalakból megszerezhető információ kérdése volt. Patrónusok és kliensek hierarchiái státushierarchiák reflexiói voltak: társadalmi struktúrákat tükröztek. Ezért nem minden kliens volt választható a patronálás bármely típusára. Kisebb kliens nem közelíthetett nagyon fontos patrónushoz közvetlenül” (Biagioli, Courtier… 19–20). Galilei ennek a szabálynak megfelelően az ötszázas és hatszázas évek fordulóján Levelezéséből láthatóan – mármint Biagiolinak láthatóan – „brókerek” egész során keresztül igyekezett közeledni a Medici-udvarhoz, egyelőre nem túl sok sikerrel. „Egy nagy patrónus, amilyen a Nagyherceg volt, kerülte a formalizált patrónusi kapcsolatokat udvarán kívül. Az udvaron kívüli patronálás instabilitását fenntartani és kényszeríteni a klienseket, hogy szabályosan 'újrapályázzanak' a támogatásért, stratégia volt, mely által a fejedelem kimutatta és újra megerősítette hatalmát. Amint Matteo Pellegrini kifejezte az 1624-es Értekezésében az Udvarróljában, 'a király érdeke, hogy mindenkit félelem és remény között felfüggesztve tartson'” (uo.20). Galileinek évenként kellett folyamodnia brókereken keresztül, hogy taníthassa nyaranként az ifjú trónörököst, Cosimo herceget, és megőrizze a Mediciek érdeklődését szolgálatai iránt. Galilei 1610-es firenzei alkalmaztatása hosszú és tervszerű patronálási stratégia sikeres betetőzése volt, legalábbis Biagiolinak. Az ötletét Girolamo Mercurialetől kapta, a Nagyherceg protomedikusától, még 1601-ben. „Mercuriale tökéletes bróker volt Galileinek. A királyi családhoz nagyon közel álló udvaronc volt, aki méltányolni tudta Galilei teljesítményeit, és látta, hogyan pályázhatna velük udvari patronálásra”. 1601-ben írta Galileinek, „hogy a következő évben a herceg elég idős lesz ahhoz, hogy elkezdjen matematikát tanulni, 'és hiszem, hogy itt alkalma nyílik bizonyítania tehetségét, és – ki tudja – még hozhat ez jó szerencsét Kegyelmednek'” (22). A kiemelés természetesen Biagiolitól származik, aki a levelet a patronálási mechanizmus fontos demonstrációjaként értékeli. És így folyamodott Galilei még hosszú évekig a Mediciekhez brókereken keresztül, mígnem 1605-ben végre közvetlenül Cosimo herceghez fordult. „Ez alkalommal Galilei nem közölt vagy kért semmi különöset, hanem megajándékozta Cosimot mindenre kiterjedő kinyilatkoztatásával óhajának, hogy szolgálhassa hercegét bármily módon, amely csak tetszik neki. Ez a levél belépési rítusként (rite of passage) funkcionált. A levéllel Galilei demonstrálta, hogy elegendően belsőséges kapcsolatba került a herceggel ahhoz, hogy közvetlenül fordulhasson hozzá, és egyben elismerte, hogy Cosimo eléggé felnőtt ahhoz, hogy többé ne fiúként, hanem független ifjúként kezeltessék. Mindketten fölnőtté váltak a patronálásra.” De az angol szöveg erősebb: „They both had become patronage grown-ups” (23). Ám ennek ellenére Galileinek továbbra is különböző brókerek közvetítésével kellett érintkeznie az Udvarral, mígnem a secretariusban, Belisario Vintában rá nem lelt az ideális, mondhatni „közvetlen” közvetítőre. „Döntő fordulópont volt ez Galilei karrierjében. A Mediciek secretariusával folytatott tárgyalásai során Sagredo mágnesének Cosimo herceg általi megvásárlásáról próbálta ki Galilei azokat a speciális patronálási technikákat, amelyek később pozícióhoz segítették őt az udvarnál. Vinta által Galilei képes volt konszolidálni befolyását Cosimo felett. Ezt megtéve most már csak várni kellett, hogy a rút kis herceg hatalmas nagyherceggé alakuljon át. Galilei korai taktikája a Medici-patronálás elnyerésére csak látszólag töredékes, valójában szisztematikus mintázatot fedezhetünk fel mögötte. Galilei olyan patrónusba invesztált, aki hatalmassá-válásra rendeltetett, és aztán gondosan javítgatta a kapcsolatát vele hatalmas brókereken keresztül, akik egyre közelébb és közelébb állottak hercegéhez” (24). És amikor 1609-ben a herceg, apja halála után trónra került, Galilei nem mulasztotta el megragadni az alkalmat. És hasonló patrónus-szerző hadműveletek, hangsúlyozza Biagioli, megismétlődtek még párszor életében. „Galilei publikációi és patronálási viszonyainak krízisei olyan kronologikus szinkronizációt mutatnak, ami többre utal figyelemreméltó koincidenciáknál. Ámbár a patronálás nem volt teljesen kiszámítható folyamat, távolról sem volt kaotikus. Megvolt a maga logikája és etikettje, megvoltak generációs ciklusokhoz hangolt periodikus krízisei, melyeket előre várni lehetett és intelligensen tenni lehetett rájuk. Sikeres karriereket azok a kliensek csináltak, akik szélesre kiterjesztették patrónusi hálózatukat, és kulturális produkciójukat úgy hangolták a patronálási ciklusokhoz, hogy a véletlen játékát 'csodálatos konjunktúrává' alakítsák át” (36).

Ezt a sivár ideológiai vázat Biagioli természetesen érdekesnél-érdekesebb részletek tömkelegével díszíti fel, e nélkül könyve aligha aratott volna világsikert. Galilei levelein kívül bőven idéz az udvari ember etikettjét és viselkedését előíró korabeli traktátusokból csakúgy, mint a modern kulturális antropológia ajándékozási rítusokat értelmező vizsgálataiból, Marcel Mausstól Pierre Bourdieu-ig, a kérdés európai és történeti vonatkozásában Norbert Eliasról se feledkezve meg. Ezután Galilei levelezéséből, alkalmasan elhelyezett kiemelésekkel bemutatja, hogy „ajándékok cseréje strukturálta Galilei hivatalos kontaktusait csakúgy, mint privát barátságait” (41). „Galilei a Medici Csillagok dedikációját Cosimónak ajánlotta fel, aki az ajándékot aranyéremmel és lánccal viszonozta, viszonylag csekély értékkel a Csillagok értékéhez képest. Csakhogy Cosimo igazi ajándéka az volt, hogy Galileit privilegizált patronálási viszonyba emelte, kinevezte fő matematikusává és filozófusává” (46–47). Mert ebben az univerzális ajándékozásban, a potlach törvényei szerint a Nagyfőnöknek kellett a legtöbbet adni, a koraújkori Európában csakúgy, mint a törzsi kultúrákban. Biagioli egyenesen azt tételezi fel, „hogy a Mediciek művészi műhelyei nagyjából-egészében ajándékgyárak voltak elegáns és értékes műremekek termelésére, amelyeket azután a Medici diplomáciai és politikai hálózaton keresztül szétosztottak Európa fejedelmei között, vagy a Firenzei Udvart meglátogató méltóságokat ajándékozták meg velük. Galilei számos teleszkópjának a terítése a Medici diplomáciai hálózat útján, úgy gondolom, ugyanezen kategóriába esik […]. Az ajándék helye a patronálás logikájában magyarázza meg a látványos tudományos produkció szerepét Galilei karrierjében. Galileinek olyasmit kellett produkálnia vagy felfedeznie, amit ajándékként használhatott patrónusainál. A Medici Csillagok tökéletes példái ennek, de kiemelkedő szerepük Galilei karrierjében nem szabad hogy elfeledtesse a sok egyéb ajándékot, amit Galilei produkált és szétosztott” (48).

Biagioli azonban maga is a Medici Csillagok témájára hangszereli Galilei firenzei „patronálási ciklusának” látványos sikereit. Előadásában két nagyravágyás találkozik és erősíti egymást: egy dinasztikus-abszolutisztikus, amely az államot megtestesítő uralkodóház népszerűsítésének és dicsőítésének érdekében mindigis szívesen alkalmazott mitologikus-szimbolikus eszközöket, és egy szocioprofesszionális, amely a tudományos kreativitást a szakmai és társadalmi felemelkedés szolgálatába állította, sőt nem csekély mértékben ennek a szempontjai szerint formálta. A dinasztikus mitológiát még I. Cosimo alapozta meg a hatalomátvétel után. „Ebben a mitológiában párhuzam húzatott a kozmosz és Cosimo között, és Jupiter általában társíttatott a dinasztia alapítójával, az első 'Medici-istennel', I. Cosimóval. Jóllehet tehát a frissen felfedezett bolygókat Galilei bármely patrónusnak felajánlhatta volna, kiváltképpen jelentősek ezek a Medicieknek voltak, akiknek Jupiter holdjai dinasztikus emblémaként tűnhettek fel.” (Mario Biagioli. Galileo the Emblem Maker. Isis, 1990, vol. 81, 230–258.) Ezt ismerte fel nyomban jelképteremtő udvaronci éleslátásával Galilei, s faragott saját patronálási stratégiáját szolgáló jelképet Jupiter holdjaiból: „Egy csillagászati felfedezést dinasztikus emblémává alakítva igen fontos klienssé vált – egyfajta „kozmikus bábává” (”cosmic midwife”). Ugyanakkor a Mediciek hatalmát felhasználta saját felfedezéseinek és távcsövének a legitimációjára (243). Ezzel még tulajdonképpen túl sok újat nem csinált: így járt el Aby Warburg óta a legtöbb udvari asztrológus és alkimista. Ámde Biagioli Galilei patronálási stratégiájából véli levezethetőnek Galilei kiállását Kopernikusz ügye mellé: „Galilei kopernikánizmus iránti elkötelezettsége a szerint látszik ingadozni, ahogyan felméri udvari patronáltatásának lehetőségeit” (243). Lám, a Velencei Tanácsnak még hadieszközként kínálja fel távcsövét, amit kívánatukra hajlandó titokban tartani. Galilei tehát „kész volt megfosztani a többi csillagászt egy hatásos eszköztől. Ez a viselkedés nem arra mutat, hogy erősen elkötelezte magát Kopernikusz ügye mellett. Ám Galilei kopernikánus hajlamai újból felszínre kerültek és patronálási perspektívái és stratégiái hirtelen megváltoztak, mikor négy hónappal később észlelte a Jupiter holdjait” (244). A Medici-mitológia „diszkurzusának” a kereteibe illesztve a Jupiter-holdakat Galilei társadalmi státus-emelkedést vívott ki magának: egyetemi matematikaprofesszorból egy nagy fejedelem udvari filozófusa lett. Ugyanakkor pedig „episztemológiai legitimációt” nyert asztronómiai felfedezéseinek, hiszen – érvel Biagioli a posztmodern tudománytörténetírás társadalomfilozófiai „diszkurzusának” szellemében – a koraújkor erősen hierarchizálódó társadalmában a szakmai hozzáértést a társadalmi érvényesítés hitelesítette. „Szkematikusan szólva – összegezi az új tudományszociológiára építő fejtegetéseit Biagioli – a matematikusok felsorakoztatása Galilei felfedezései mögé szükséges és elegendő lehetett matematikusi szavahihetőségének a megállapításához, de ugyanez a támogatás csupán szükséges volt (és immár nem elegendő) ahhoz, hogy Galileinek mint udvari filozófusnak a szavahihetőségét igazolja” (248). Pontosan úgy, ahogyan Steven Shapin érvelt a 17. századi londoni „experimentális filozófusok” esetében, hivatkozik Biagioli az új irányzatok egyik nagy szaktekintélyére. Alkalmassá tehát a tudomány művelésére a hatalom kézbentartói minősítik a tudóst, akit ők szakmai szempontból megítélni nem tudják, ám ez nem is nagyon érdekli őket. Ez a tudományszociológiai paradoxon határozta meg Biagoli nagy könyvében Galilei patronálási stratégiájának Medici-ciklusát. A dinasztiát – és az általa képviselt abszolutisztikus államot – Galilei genuin tudományos törekvései hidegen hagyták. Galileinek elébb-utóbb észre kellett vennie, hogy az udvar „legitimizálhatta az új szocioprofesszionális szerepet, amelyre törekedett, de nem tudta megérteni munkája szakmai dimenzióit és nem is törődött vele”. Így végülis valóra vált, amit Galilei az ajándékozási színjáték szabályai szerint csak tettetett: „visszaadta” a Medici-csillagokat eredeti „tulajdonosuknak”. „A Medici-csillagok pusztán Medici fetisekké váltak és ilyenként ünnepeltettek a Medici udvari kultúrában a dinasztia végnapjaiig. Galilei ellenben sokkal elébb lelépett a színről. Összefoglalva: Galilei elnyerte a filozófusi címet, mivel megértette a Medici fetisizmus kódjait, de nem volt képes teljes Medici támogatást nyerni próbálkozásához a kopernikánizmus legitimizálására éppoly kevéssé, mint a természet matematikai elemzésének az elismertetésére” (254). Nem maradt hát más választása: vagy marad a Medici udvari kultúra egyre jobban beszűkülő kereteiben, vagy más patrónusok után néz, természetesen továbbra is a barokk udvari világ kereteiben. Az új lehetőségekkel azonban új veszélyek is jártak, a döntéssel vállalni kellett a kockázatot. „Aki azt állítja, hogy Galileinek egyszerűen szerencséje volt patronálási stratégiáival – éppúgy, mint aki szerint csupán kivételes tudós volt –, az figyelmen kívül hagyja az általánosabb szocioprofesszionális folyamatokat amelyek lehetővé tették szokatlan pályafutását és alakították stratégiáit a kopernikánizmus és a matematikai fizika elismertetésére. Én inkább azt mondanám, hogy Galilei nagy bricoleur, nagy barkácsoló volt. Karrierjének sok alkotóelemét a teleszkópoktól az udvarokig készen kapta. A barkácsolást nem” (258). (Biagioli, Coutier… 157.) Végülis nem mondható el valami hasonló Biagioli könyvéről? Számos alkotóelemét készen kapta. „A barkácsolást nem.” Talán épp ezzel vívta ki olyan kompetens és szigorú recenzens dícséretét, mint Nicholas Jardine? „Biagioli olasz udvari virtuózóinak ott a helye kulturális témaparkunkban Bourdieu Kabyl hegyilakói és Greenblatt Tudor poétái mellett. És udvari ember Galileije nagyságban felér Koyré platonista Galileijével, Feyerabend anarchista Galileijével, sőt talán még Brecht felforgató kézmíves Galileiével is” (Niholas Jardine. A trial of Galileo. Isis, 1994, vol. 85, 279–283). Michael Shank inkább kiválóan megírt színjátéknak látja a Galileo Caurtiert, telisde-teli szuggesztív hipotézisekkel, „amelyek játszanak ideákkal, metaforákkal, interpretációkkal, és, sajnos, játszanak a bizonyítékokkal is”. Dehát van a barkácsolásnak ilyen értelme is. Ilyen értelemben „barkácsolás” az egész Jupiter–Medici kapcsolat. „Biagioli erre a Jupiter mitológiára a Jupiter terem elhelyezkedéséből következtet I. Cosimo szobája fölött a Palazzo Vecchioban, és egy megjegyzésről Giorgio Vasari Ragionamentijében, ami szerint a fenti termek freskói megfelelői a lentiekéinek. De egyebütt a Ragionamentiben Vasari a Szaturnuszt nevezi meg I. Cosimo bolygójaként. Továbbá a dialógusban Vasari nem játszik rá semmiféle eleve kész és Jupiterre alapított dinasztikus mitológiára, hanem végigsétál a Palazzo Vecchio termein, ikonográfiára és mitológiára oktatva Cosimo fiát, Ferdinánd Nagyherceget, akinek fogalma sincs róla, hogy mit lát, amikor belép a Jupiter Terembe. Vasari mit sem szól Jupiterről, amikor leírja I. Cosimo szobáját, és semmi relevánsat I. Cosimóról a Jupiter Teremben. De még ha maga Vasari kitalált volna is egy ilyen mitológiát, Galilei semmi jelét sem mutatja, hogy tudott volna róla, márpedig a Sidereus Nuncius ajánlásában összeszedett minden lehetséges kapcsolatot II. Cosimo és a Jupiter között. Ellentétben Biagioli állításával, nem igaz, hogy az ajánlásban „Galilei maga vezette be az analógiát a Medici-csillagok és I. Cosimo egyrészt morális, másrészt 'Augustusi' virtusai között” (p. 110). Sehol egy szó sincs az ajánlásban I. Cosimóról, a virtusairól nem is beszélve”. (Michael H. Shank. Galileo's Day in Court. Journal for the History of Astronomy, 1994. vol. 25, 236–243.) Inkább a barkácsolás jó oldalát hangsúlyozza recenziójában Pietro Redondi: amihez nem tud hozzányúlni Biagioli a maga eszközeivel, mint például Galilei mechanikai vizsgálataihoz, azt nyugton hagyja. De lehet-e átfogó Galilei-képről beszélni mechanikai munkáinak értelmezése nélkül? És aztán Biagioli maga elismeri, hogy értelmezésének érvénye nem terjed a barokk Itália határain túl; „Pascal, Boyle, Newton például merőben különböző politikai és vallási típusú kulturális kódexekkel él.” (Pietro Redondi. Nuncius, 1995, vol. 10, 812–817.) Később mintha maga Biagioli is tágítani igyekezett volna eredeti értelmezését, és azt emelte ki, hogy „a fejedelmi etikett kódjai, melyek a tudósok legitimációját a fejedelmektől való függésükön keresztül legitimálták, átalakultak egyfajta akadémiai udvariassággá, amely a tudósok kölcsönös függőségét strukturálva informálta szubjektivitásaikat, működésüket és igényeiket, mint tudományos intézmények tagjaiét.” (Mario Biagioli. Etiquette, interdependence, and sociability in 17th century science. Critical Inquiry, 1996, vol. 22, 192–238.) Egy kicsit tán egy ilyen tudományos intézmény-hálózat tagjaként szerzett „udvari” élményeit fogalmazta át Biagioli „17. századira”?