EN X, 502–503. Ami a Marsot illeti, írja, semmi bizonyosat nem mer mondani. „Ma Venere la veggo cosi spedita et terminata quanto l'istessa luna, mostrandomela l'occhiale di diametro eguale al semidiametro di essa luna veduta con l'occio naturale.

O quante et quali conseguenze li io dedutte, D. Benedetto mio, da queste et da altre mie osservazioni! Sed quid inde? Mi ha quasi V.R.a fatto ridere, col dire che con queste apparenti osservazioni si potrano convincere gl'ostinati. Adunque non sapete, che a convincere i capaci di ragine, e desiderosi di saper il vero, erano a bastanza le altre demostrazioni, per l' addietro addotte; ma che a convincere gl'ostinati, et non curati altro che un vano applauso dello stupidissimo et stolidissimo volgo, non basterebbe il testimonio delle medesime stelle, che sciese in terra parlassero di se stesse? Procuriamo pure di sapere qualque cosa per noi, quietandosi in questa sola sodisfazione; ma dell'avanzarsi nell'opinione popolare, o del guadagnarsi l'assenso dei filosofi in libris, lasciamone il desiderio e la speranza.” (EN X, 503–504.) „(Ámde a Vénusz annyira tisztán és befejezetten áll előttem, akár maga a Hold, hiszen távcsővel akkorának látom a sugarát, mint puszta szemmel a Holdét.

Ó, mennyi mindenre következtettem, kedves Don Benedettóm, ebből s más megfigyeléseimből! Sed quid inde? Tisztelendőséged majdhogynem nevetni késztet, mondván, hogy ezek a nyilvánvaló megfigyelések meggyőzhetik a megátalkodottakat. Hát nem tudja, hogy az érvelni képeseket s az igazat tudni vágyókat meggyőzni untig elegendő a demonstrációk eddigi sora; de a megátalkodottakat, és azokat, akik nem figyelnek másra, mint a legostobább és legbárgyúbb tömeg tapsaira, azokat meggyőzni nem lenne elegendő még a csillagok tanúskodása se, ha leszállanának a földre, hogy valljanak magukról? Igyekezzünk csak tudni egyet s mást magunk, megelégedve ezzel az egyetlen örömmel; ám teret nyerni a közvélekedésben, vagy elnyerni a filozófusok in libris jóváhagyását: hagyjunk fel minden vágyával s reményével.”)

A levélváltás napjainkban kisebbfajta utólagos „prioritási pör” kiindulása illetve tárgya lett. Castelli levele – számol be róla Drake – „nagy közérdeklődést keltett nemrégiben, mikor a tudománytörténet egyik professzora kifejtette, hogy Galilei elcsent Castellitől egy fontos felfedezést. Ugyanakkor ugyanezt a vádat emelte Galilei egyik német életrajzírója, úgyhogy most cáfolatot igényel. Előszöris aligha lehetséges, hogy egy levél Bresciából Milánón át firenzei továbbításra küldve Galilei kezibe juthasson öt nap alatt [december 11-én küldte ugyanis Galilei levelét Prágába a Vénusz-fázisok felfedezéséről], amint ezek a kritikusok feltételezik. Azután meg miért volna becsapás az, ha valaki arra a kérdésre, hogy egy bizonyos jelenséget megfigyelt-e már, azt feleli, hogy igen? Castelli kérdése magától érthető természetességgel bármely kopernikánusnak eszibe juthatott. Ami felfedezésnek számít, az a megfigyelés, nem a kérdés. Ez esetben az igazolás, ha nem is teljesen, készen volt, amikor Castelli tudakozó levelét írta. November közepén Galilei észrevette, hogy a Vénusz már nem kereknek látszik, hanem valamelyest féloldalasan púposnak (gibbous). Ez semmit nem bizonyított pontosan, mert a Vénusz (és a Merkur) a ptolemaioszi rendszerben mindig egy kicsit púposnak látszana. A kulcskérdés az volt, látható-e a Vénusznak sarló-fázisa, aminek épp akkor kellett esedékessé válnia. Kifejezetten sarló alakúvá a Vénusz csak december vége felé vált, és addig Galilei nem mondotta ki határozottan, hogy a Vénusznak a Holdéhoz hasonló fázisai vannak.” Drake, Pioneer Scientist… 137. A tudománytörténész professzor, aki a vádat „képviselte”, nem kisebb tudós volt, mint Richard S. Westfall (1924–1996), napjaink standard Newton-biográfiájának, helyesebben „Newton at work”-jének a szerzője. Az előadás hatását mutatja, hogy Owen Gingerich még nekrológjában is megemlíti: „A History of Science Society 1983-as norwalki (Connecticut) kongresszusán Sam egy drámai előadásban azt állította, hogy Galilei plagizálta védencétől, Castellitől azt az ötletet, hogy a Vénusz kritikus fázisokat mutathat, és rá se nézett új eszközével a bolygóra, amíg Castelli fel nem hívta rá a figyelmét. Stillman Drake is és én is tiltakoztunk ez ellen az állítás ellen (JHA, XV, 1984, 198 és 209), és én arra is rámutattam, hogy Galilei nyilván nem mulaszthatta el szemügyre venni a Vénuszt, mihelyst az láthatóvá vált az esti égen, hiszen a Vénusz a harmadik legfényesebb égitest a Nap és a Hold után. »Csakugyan?« horkant fel Sam. »Dehát én nem vagyok csillagász!« Csillagász vagy se, Westfall Essays on the trial of Galileo című könyve, melyet a Vatikáni Csillagvizsgáló publikált, értékes bepillantást nyit a „Galilei affér”-be.” Owen Gingerich. Richard S. Westfall (1924–1996). Journal for the History of Astronomy, 1997, vol. 28, 184–185. A német biográfus pedig, akire Drake utal, Rudolf Krämer–Badoni, aki H.C. Freiesleben 1946-ban megjelent cikkére hivatkozva – egy kicsit tán Simon Mayr védelmében – hosszan tárgyalja Galilei „plágiumát”. Rudolf Krämer–Badoni. Galileo Galilei. München–Berlin, 1983, F.A.Herbig, 65–69.