A Madama Cristina di Lorena Granduchessa di Toscana. Galileo Galilei, Opere (Flora), 1007–1045. A Castellinek írt levélhez hasonlóan ez a levél is számos másolatban maradt fenn, nyomtatásban először Strasbourg-ban jelent meg, 1636-ban, latin fordítással, Mathias Bernegger szerkesztésében, aki Elia Diodatitól kapta. Uo. 1134. Részletesen ismerteti a levelet Paschini, 312–318. „Amint látható – jegyzi meg –, Foscarinitől eltérően Galilei nem annyira az Írás egyes passzusainak az értelmezésével foglalkozik (Józsua kivételével), mint inkább a tudomány és a hit viszonyára vonatkozó általános tézisekkel.” (317.) „Galilei levele Marie–Christine de Lorraine Toszkánai Nagyhercegasszonynak – írja 1968-ban François Russo a levél francia fordítása elé – rendkívül fontos dokumentum mind Galilei gondolkozásának története szempontjából, mind a Kopernikusz rendszere által kiváltott vallási viták történetének a szempontjából. Ez a szöveg a legérettebb és legjellegzetesebb kifejtése Galilei nézeteinek nem csupán az új asztronómia és az Írás összeegyeztethetőségének a kérdésében, hanem, tágabb értelemben, felfogásának a természettudomány és az Írás viszonyáról.” Galilei kopernikánizmusának és Egyházzal való hosszú konfliktusának tömör és pontos vázolása után Russo így összegez: „A Nagyhercegnőnek írt levél tehát a Szentírás és Kopernikusz rendszere közötti konfliktus számos területét érinti. Egyfajta rövid traité a Szentírás értelmezéséről, különös tekintettel a »természet«tudományt illető kérdésekre. Galilei tökéletesen kifejezte mindazt, ami ebben a kapcsolatban a vita lényegét képezte. A maga korában Galilei nézeteit elfogadhatatlannak deklarálták. De, néhány apróságtól eltekintve, egybevág az Írás aktuális katolikus értelmezésével.” Lettre de Galilée a Christine de Lorraine Grande–Duchesse de Toscane (1615). In Galilée. Aspects de sa vie et de son oeuvre. Szerk.: Suzanne Delorme. Paris, 1968, Presses Universitaires de France, 324–359. Introduction 324–331. Merőben téves és rosszindulatú tehát Koestlernek az az értékelése Az alvajárókban, hogy ez a levél szofizmákkal és álszent tettetésekkel teljes didaktikus érvelés valamiféle „szabadgondolkozás” mellett. Ellenkezőleg. „A pillanatnyi társadalmi és politikai körülmények fölött azokkal az alapkérdésekkel néz szembe, amelyeket a modern természettudomány eljövetele tett föl a vallásos gondolkozásnak.” (331.) A francia tudománytörténész – jóval az Egyház hivatalos rehabilitáló aktusa előtt – kimondotta Galilei Írás-magyarázatának ortodoxiáját. Azóta a Levél és általában Galilei exegetikus munkásságának az értéke még sokkal jobban megnőtt az Egyház szemében. A jeles egyháztörténész, Walter Brandmüller a Vatikán által jóváhagyott könyvében (Galilei und die Kirche, oder das Recht auf Irrtum. Regensburg, 1982, Pustet) egyenesen úgy látja, hogy a nagy pörben mindkét fél tévedett, éspedig mindkettő a maga területén. Az Egyház súlyos hermeneutikai hibát követett el az Írás dogmatikus és merev értelmezésével, ahol teljes mértékben Galilei belátó (és jövőbe látó) bibliamagyarázatának volt igaza. Tévedett viszont Galilei a kopernikánus álláspont értékelésében és általában a tudományos kutatás módszertani megítélésében, ahol viszont ő volt merev és maradi és ragaszkodott az arisztotelészi „biztos tudás” státuszához. Ezen a területen viszont az Egyház látott tisztábban (és a jövőbe), amikor megkövetelte Galileitől, hogy hipotézisnek tekintse a kopernikuszi rendszert. Brandmüller ezt a „mindenki a maga területén téved” tézisét (a Szent Hivatal és az Index-kongregáció működésének alapos ismertetése mellett) megismételte Giuseppe Settele 1820-ban megjelent Elementi di ottica e di astronomia című könyvének az egyházi engedélyeztetésével kapcsolatos iratok kiadásában (Copernico, Galilei e la Chiesa: Fine della controversia (1820.) Gli atti del Sant'Uffizio. Firenze, 1992, Leo S. Olschki. Szerk. Walter Brandmüller, Egon Johannes Greipl) „Egy másféle interpretáció azonban – jegyzi meg a könyv ismertetésében (Isis, 1996, vol. 87, 556–557.) Rivka Feldhay – megmutathatja, hogy akkor régen létezett már „az alap-struktúra a természettudományos ismeretek és a keresztény tanítás összeegyeztetésére; és a küzdelemnek köze volt az egyházon belüli frakciók hatalmi érdekeihez és a kulturális hegemóniához is.” Legbelátóbban Annibale Fantoli mérlegelte a kérdést, már könyve címében – Galileo per il Copernicanesimo e per la Chiesa – kifejezve Galilei mindkét területen végzett fáradozásainak eredendő konkordanciáját és egyforma relevanciáját. „Galilei tehát se nem „szabadgondolkozó”, aki felkél az Egyház „obskurantizmusa” ellen, se nem a kondamnációs pörben megtört ember, aki még új világlátásának feladása árán is inkább az egyház kebelében maradást választja.” (Fantoli, Galileo per il XII.) A Levél ismertetése és elemzése Fantoli könyvében is fontos helyet foglal el, ő is azt emeli ki, hogy Galilei elvei az egyház legjobb tradícióihoz voltak hűségesek, „és egy napon majd a katolikus írásmagyarázat vitathatatlan alapjait képezik. Azonban a gyanúval és ezzel együtt ortodox előítéletekkel telített légkörben Galilei állításai nem szolgálták a lelkek megnyugtatását, hiába fogalmazott mégannyi szükséges óvatossággal és hiába hangsúlyozta ismételten, hogy nem kívánja az egyház hatáskörébe tartozó ügyekben a végleges ítélkezés jogát magának követelni. Ellenkezőleg, Galilei érvei csak növelték a feszültséget, amely azokban a döntésekben kulminált, melyekre a következő évben jutott a római egyházi főhatóság.” (Uo. 169.)