Redondi, eretico 54. Dal Pozzo 1623-ban csatlakozott a Linceihez. Cesi elsősorban a nagy gyűjtőt kereste és becsülte benne. „Az új természettudományos kultúra formálásában résztvevő naturalistáknak – írja Paula Findlen – a természet birtoklása és a kellő tanulmányozásához szükséges tárgyaké – könyveké, kéziratoké, ábráké és eszközöké – belépésük jele volt a civil társadalomba. Egy világban, amely a társadalmi értéket anyagi tárgyakkal és nyilvános bemutatásukkal (display) mérte, a gyűjtők gyorsan kiemelkedhettek. Egy társadalomban, amely a természetet ítélte a legfőbb tárgynak, amelyet birtokolhat az ember, a pliniusi definíció következtében, amely ezt a birtoklást lényegében a tudással azonosította, a naturalisták nagy fokú láthatóságnak (a high level of visibility) örvendtek. Amikor Carlo Dati a »nemes körülményeket« dicsérte, melyek Cassanio Dal Pozzot a természet tanulmányozására vezették, definiálta azt a társadalmi világot, amely a gyűjtést és a természethistóriát (natural history) az itáliai felső osztályok elfogadott időtöltésévé avatta.” Findlen, Possessing 99–100. Nem avatta viszont ugyanakkor, vagy legalábbis nem ilyen egyértelműen, a természetfilozófiát (natural philosophy) egyetemesen elfogadottá „felsőbb körökben”: a Lincei kiállása nem egyszerűen Galilei mint igencsak jó „láthatósági fokkal” rendelkező tudós mellett, hanem társadalmi szempontból legalábbis kétes értékű természetfilozófiája mellett éppen ezért volt akkora jelentőségű – ha hihetünk Redondi rekonstrukciójának. Ha nem, akkor pedig Galilei vállalkozása annál merészebb. És annál kevésbé „udvari”. Persze azért még nem föltétlenül „eretnek”. Cesi herceg mindenesetre minden Galilei iránti tiszteletével és szeretetével együtt szívvel-lélekkel megmaradt a természethistória művelőjének és szerelmesének, bár filozófikus igénnyel. És ebben követte akadémiája. „Amint Carlo Dati írta Cassanio dal Pozzo laudációjában, az Accademia dei Lincei célja »a természethistória összeállítása« volt. Findlen, Possessing 72. „Ennek az új paradigmának az irányába történő »nyitás« képe látszik kibonthatónak Cesi Phitosophicae Tabulaejából: többé nem a növények »csodáinak« leírása, hanem precíz taxonómiájuk, amelyre – úgy látszik – Linné szeméig kellett várni a Philosophia botanica korában.” Scienziati del Seicento. A cura di Maria Luisa Altieri Biagi e di Bruno Basile. Milano–Napoli 1980 Riccardo Ricciardi Editore 6. A Táblázatok (uo. 71–73.) a beosztás metodikáján és filozófiáján túl kiterjednek a lelőhelyi sajátságok vizsgálatára, a növények felhasználására, a Phytosophia legalapvetőbb irodalmának felsorolására. „Ha Bauhinnak alkalma nyílt volna használni Cesi Phytosophikus Táblázatait – jegyzi meg Paula Findlen, – bizonyosan nem sokra értékelte volna.” Ám Cesit táblázatainak összeállítása „meggyőzte saját képességei felől, hogy rendet fedezzen fel az univerzum káoszában. »A növények metodikai felosztásának nagy Kháoszában leledzem és úgy érzem, hogy teljesen fölibe kerekedtem«, írta Fabernek 1622-ben. »Jelentős része lesz Az értelem tükre és a Természet Teátruma című tervezett műveimnek.« Két évvel később, nyilvánvaló büszkeséggel értesíti Cassiano dal Pozzo-t, hogy »táblázatba foglaltam az ásványi világot«. Az akadémikusok a herceg önbecsülését táblázatai dicsőítésével ápolták. »Ha Theophrasztus föltámadna halottaiból, bizonyára csodálná ezeket«, írta Colonna Stellutinak. A Linkeuszok szemében Cesi felülmúlta a régieket.” Findlen, Possessing 74. Ha Galilei – Biagioli Galileije – annyira a társadalmi elismertségre és a minden ároni sikerekre „hajtott”, miért nem ezen az úton kereste „patrónusa” kegyeit, s rajta keresztül a „mi Urunk”-ét? Miért kísértette a lehetetlent, hogy a természethistória társadalmi rangjára emelje a természetfilozófiát? S főleg miért segítettek neki ebben a Hiúzok, élükön Cesivel? Holott Galilei még saját felfedezettjét, a mikroszkópot sem használta ki a természet „birtoklásának” bővítésére, másokra hagyta, hogy mihelyst tehette, visszaevezzen a kopernikánizmus veszedelmes vizeire. Amivel előreláthatóan inkább veszíthetett, mintsem nyerhetett patrónusi kapcsolatokat és kliensi előnyöket, ha mégannyira föltűnőségre, veszélyes vállalkozásokra (vivere pericolosamente – nem ismerős?), paradoxonokra volt is éhes a tizenhetedik századi barokk későudvari világ, mint ahogyan Biagioli – de milyen modell alapján? – ábrázolja.