EN, XIX, 339: „1616 februárjában Bellarmino Kardinális Úr azt mondotta nekem, hogy Kopernikusz véleményén lenni, abszolút értelemben véve, ellentmond a Szentírásnak, se nem tartható, se nem védhető, de ex suppositione fel lehet fogni és használni lehet. Ezzel összhangban őrzök egy bizonylatot magától Ballarmino Kardinális Úrtól 1616 május 26-ról, amelyben azt mondja, hogy Kopernikusz véleménye nem tartható és nem védhető, ellentétben lévén a Szentírással, amely bizonylat másolatát benyújtom; ím itt van.” Az irat annak rendje és módja szerint „B” jelzéssel csatoltatott. A komisszáriust nem rendítette meg a bizonylat; mintha mi sem történt volna, folytatta a faggatózást az 1616 február 26-án történtekről, kivált a Segizzi atya „quovis modo”-jegyzőkönyvében foglaltakkal kapcsolatban. De Galilei nem hagyta megzavarni magát, amint már az előbbi jegyzetben, Paschini összefoglalásában, idéztük. „És a másik két most említett részletet a mondott felszólításból – összegzi válaszát Galilei – azaz a 'nec docere'-t és a 'quovis modo'-t nem tartottam emlékezetemben, azt hiszem, azért, mivel nem fordulnak elő a mondott bizonylatban, amelyre támaszkodom és emlékezetemben tartom.” EN XIX, 340. „Galilei válasza – kommentálja Fantoli – ügyes volt. Tudta, hogy értékes dokumentum van birtokában Bellarmino kardinálistól, és ezt saját javára használta. De maradt a tény, hogy Galilei elismerte, felszólítást kapott Bellarminotól, hogy nem tarthatja és nem védheti a kopernikánus véleményt. És ez Maculanonak éppen elég értékes és erős érv maradt, a Szent Hivatal Levéltárának dokumentumától eltekintve is. Így hát a komisszárius kitartott: »Hogyan lehetséges hát, hogy a felszólítás ellenére, Galilei megírta és publikálta a Dialogot? Valami különleges engedélyt nyert talán, hogy megteheti?«Itt volt a kérdés magva, és Galilei tudta ezt. De most már döntött védekezése vonaláról. Ezért így válaszolt: »A mondott felszólítás után nem kaptam engedélyt a fent említett könyv megírására […], mivel nem gondolom, hogy a mondott könyv megírásával egy parányit is ellene tettem volna a felszólításnak, sem tartani, sem védeni, sem tanítani a mondott véleményt, ellenkezőleg, cáfolni«. Cáfolni! Galileinek ez az állítása megrázhatta a Komisszárius lelkét, aki jól tudta, hogy mit gondolt erről a »cáfolásról« a bizottság, amelyre az előző szeptemberben a Dialogo vizsgálatát ráruházták. Az ügy mindenesetre megvizsgálandó lesz egy új bizottság által, s ezért most nem éri meg a fáradságot vitába szállni Galileivel.” Fantoli, 346–347. Fantoli úgy véli, hogy „a Komisszárius ez alatt a kihallgatás alatt, mint a következő alatt is, nem mutatott ellenségességet Galilei iránt. Kötelességszerűen hivatalosan kérdezett, de gyűlölet vagy polemikus él nélkül.” (uo. 382, 62. jegyz.) Biagioli Fantolival – és a jegyzőkönyv szövegével – ellentétben igen nagy jelentőséget tulajdonít a Bellarmino-bizonylat bemutatásának. „Ez a védelem alapos fejfájást okozhatott az inkvizítoroknak, akik ezáltal meggátoltnak láthatták jogi stratégiájukat. A Szent Hivatal újból úgy döntött, hogy privátabb és kevésbé zavaró taktikára vált át. Vincenzo Maculano atya (a Szent Hivatal generálkomisszáriusa) felajánlotta, hogy privátim tárgyal Galileivel.” Biagioli, Courtier 341.