EN XIV, 384. A fenyegetés azután hangzott el, hogy Niccolini figyelmeztette a pápát, a Dialogo a Nagyhercegnek van ajánlva. „Azt mondotta, hogy betiltott ő már műveket, amelyek elején az ő pontifikális neve állott felírva, neki magának ajánlásképpen, és hogy hasonló ügyekben, amelyek nagy és a valaha is kitaláltaknál gonoszabb ártalmakat hozhatnak a vallásra, Felségednek mint keresztény fejedelemnek inkább a büntetésben kell közreműködnie; és ezért írjam csak meg nyugodtan Felségednek, ügyeljen, nehogy elkötelezze magát, mint tette volt egy másik ügyben, Alidosi ügyében, mivel nem keverkőzne ki belőle tisztességgel. Hozzá fordultam és azt mondottam, hogy vegye bizonyosra, hogy rendeleteket fogok kapni és újból megjelenni leszek kénytelen újbóli fárasztása végett, és meg is fogom tenni, de nem hiszem, hogy ő Boldogságossága megkívánná, hogy végül a már jóváhagyott könyv betiltására kerüljön sor anélkül, hogy legalább meghallgattatnék Galilei”. Persze megint csóválhatjuk a fejünket Fantolival: az „ügyetlen” diplomata szinte megmondja a pápának, mit kell tennie! Csakhogy a Nagyhercegnek ajánlott könyv betiltása, egy ennyire fontos és régen várt könyvé, a világ leghíresebb tudósának a tollából – ha csak valami is igaz Biagioli udvari világából a kialakuló abszolutizmus korában – érzékeny presztízsveszteséget kellett, hogy jelentsen Firenzének, és ezt Niccolini pontosan olyan jól tudta, mint a pápa. Hiszen még jó kétharmad évszázaddal később, az infinitézimális számítás felfedezése körül kirobbant(ott) prioritásvitában is maga az Angol állam szállt síkra a Royal Society-n keresztül nagyon harciasan Newton mellett, nemzeti presztízse véget. Bizonyosan nem volt a Dialogo ürügy vagy éppen eszköz az itáliai hegemóniáért – hol kimondottan, de inkább suba alatt – folyó szakadatlan civakodásban; de az is bizonyos, hogy látványos betiltása nem intézhető el VIII. Orbán megsértett hiúságával vagy „az udvaronc bukása” formulával.