EN XII, 278. Sagredo jó humorára, ami ebben a levélben is tündököl, mutat az a kis anekdota 1608-ból, amit Fra Paolo Sarpi leveléből idéz Favaro: „»Giovan Francesco Sagredo, ezen Köztársaság patríciusa – írja a híres tanácsos –, hatalmas tréfát űzött a Jezsuitákkal. Gazdag nemes özvegy kitalált neve alatt számos levelet juttatott a Bölcs Atyák kezére, mindenben az ő tanaiknak és mesterségüknek megfelelőket, hol kétségeire és aggodalmaira keresve választ, hol végrendelet készítésére kérve tanácsot; és a cselszövés négy hónapon keresztül folyt, levelekkel kétszer hetenként, ilyen sűrűn mentek ebből a városból Ferrarába.«” Ferrarába vonultak ugyanis száműzetésbe a velencei Jezsuita Atyák a Köztársaságból történt kitiltásuk után, és innen válaszolt – saját vagy felvett néven – Rocco Berlinzone atya. Angela Colomba – így nevezte magát Sagredo szenteskedő gazdag özvegyként – a Rend bizalmát élvező gyóntatókra panaszkodott, eretnek kijelentéseket (például a Pápa csalhatatlanságának tagadását) tulajdonítva nekik, s aztán azzal állt elő, hogy szeretné nagyon a vagyonát a Jezsuitákra hagyni, de nem teheti, mivel ilyen haramiák. A levélre „kapott Berlinzonétól egy végrendelet–formulát, amivel ez a súlyos nehézség elsimíttatott.” Antonio Favaro, Amici e corrispondenti di Galileo, a cura e con nota introduttiva di Paolo Galluzzi. Firenze 1983 Libreria Editrice Salimbeni, 208–209. Sagredo később is szívesen élcelődött a Jezsuitákon; amikor a Köztársaság konzula volt Soriában, az indiai atyákkal; amikor pedig 1616-ban Galilei Rómába ment, „hogy megkísérelje megakadályozni a kopernikánus rendszer elítélését, így írt neki: »itt híre jár, hogy Kegyelmedet kényelmetlenségek közepette, erőszakkal vitték oda, Rocco Berlinzone Mesterrel szövetkezett barátaink mesterkedéseinek következtében, akik itt azt híresztelik, hogy Inkvizíció elibe szólíttatna számot adni róla, mozog-e a Nap vagy mozdulatlan a világ közepében, hozzátéve, hogy védekezéshez nyilván álszentségre lesz szüksége. Azt hiszem, hogy ezek a zsiványok egyebütt is teszik ellenünk, amit tudnak; de remélem, hogy Isten el fogja oszlatni gonosz és igazságtalan tanácsaikat.«” Uo. 211. Mario Biagoli igyekszik gondosan elszigetelni udvaronc-Galileijét Sagredotól és „radikális” ifjú-patrícius barátaitól. „Galilei attitűdje a Jezsuitákkal szemben sokkal kevésbé volt radikális, mint Sagredoé és Galilei többi ifjú patrícius barátaié. Galilei nem csupán állását nyerte Jezsuitákhoz közel álló patríciusok révén, hanem azután is ügyesen egyensúlyozta magát a vecchi konzervatívabb, ellen-reformista politikai csoportosulása és a giovani között, amely utóbbi csoport azt hangsúlyozta, hogy Velencének vissza kell nyernie politikai függetlenségét az Egyháztól, a Spanyoloktól és az Ausztriai Habsburgoktól. Amikor Velence az Interdetto krízisben leledzett, Galilei elkerülte az állásfoglalást és alig említi ezeket az eseményeket levelezésében. Ugyanekkor jóbarátja, Sagredo (a Jezsuiták egykori tanítványa) egy tréfa rendezésével volt elfoglalva az azelőtt velencei, most Ferrarába száműzött Jezsuiták kárára.” Biagioli, Courtier 251. „Az öregedő, vak és háziőrizetre kényszerült Galilei nosztalgiája élete »legboldogabb tizennyolc éve« iránt, amelyet Velencében és Padovában töltött gazdag, szabados, anti-jezsuita, szabadgondolkozó ifjú patrícius barátainak a bandájával (with his gang of rich, libertine, anti-jesuit, free-thinking young patrician friends) több mint érthető. Azonban megállapítását nem szabad komolyan venni egyfajta stratégiai hiba beismeréseként, amelyet 1610-ben Velence Firenzéért való elhagyásáért követett volna el. Ellentétben Giovanfrancesco büszke állításaival Velence nem éppen volt értelmiségieknek (intellectuals) az az Édenkertje és hatalmas protektora, aminek ő mutatta Galileinek írt leveleiben. Ne feledjük, hogy Velence nem gátolta meg Bruno fatális kiszolgáltatását Rómának 1592-ben. És Galilei barátja, a kombattáns teológus Paolo Sarpi volt az, aki, amikor Kopernikusz De Revolutionibusát 1616-ban Indexre tették, azt tanácsolta a Velencei Szenátusnak, hogy ne fáradjanak az ediktum magtámadásával, nem éri meg, mivel Kopernikusz tana »semmiképpen sem hat fejedelmek hatalmára, nem kedvez nekik, és világi autoritás semmiféle hasznot nem húzhat belőle, nem érinti a nyomdászat helyzetét sem az államban, mivel ezen könyvek egyikét sem Velencében nyomtatták.«” Uo. 250. Ha tehát öreg korára Galilei nosztalgiázott is, tudta, hol a helye. „Elhatárolódása Sagredotól, Sarpitól, a velencei giovanitól azt mutatja, hogy nem kívánta magát kompromittálni olyan kapcsolatokkal, amelyek árthattak neki ama reform-ellenes fejedelmi udvaroknál, ahová törekedett: Mantovában, Firenzében, és, közvetve, Rómában.” (Uo. 252.) „Jóllehet az udvari patronálási rendszer történetesen drámai végkifejlet felé sodorta Galilei karrierjét, útközben ez látta el őt hatalmas eszközökkel. Még amikor rosszra fordultak számára a dolgok, mint például amikor 1616-ban indexre került Kopernikusz, Galilei akkor is sokkal súlyosabb következményekkel számolhatott volna, ha nincs olyan jó kapcsolata számos kardinálissal, prelátussal és római arisztokratával. Az, hogy Galilei neve nem foglaltatott be az 1616-os ítéletbe, figyelemreméltó privilégium volt, melyet vélhetően pozíciója miatt nyert mint a nagyherceg filozófusa.” Biagioli, Courtier 250. A nagy patronálási láncban elfoglalt hely védte tehát Galileit s tette lehetővé munkáját, egyúttal azonban ki is jelölte helyét az udvari világban. Pontosabban az udvari világ firenzei-római, erősen konzervatív, abszolutisztikus, autoritatív válfajában. Giorgio de Santillanat az Oppenheimer-pör idején a MacCartyzmus Amerikájában bevallott és vállalt „nosztalgia” motiválta szabadgondolkozó Galileijének megformálásában; Mario Biagioli nem nosztalgiázik: a neokonzervativizmus diadalainak csúcsán büszkén vállalja az udvari protekcionizmus világában otthonosan és ügyesen mozgó Galileijét.