EN XIV, 430. „Minden barátja bánatba zuhant – folytatja Castelli – és én mind közül kiváltképpen; és ő egyedül, nemcsak csupán győzhetetlen lélekkel, hanem mintha meg sem támadtatott volna, ott állott teljes nyugalommal, könnyedebben, mint valaha, tanulmányaiba mélyedten, és ami minden tökéletességnek teteje, legfőbb tisztelet mutatott a Patrónusok iránt, teljesen beletörődve Isten akaratába és befejezésül, nekem csodának tűnt, és ezt azért írom, mert igaz, sokkal inkább, mint ami egyebet írhatnék akár én és akár bárki más.” A derék don Benedetto valószínűleg túlságosan szépen ítélte meg Ciampolit, aki a korabeli leírások szerint végtelenül hiú, nagyratörő, öntelt ember volt; „költészet, irodalom és szellem kérdéseiben erősen arrogáns (kegyencek gyakori vonása)” Biagioli, Courtier 333. Száműzetése egymást váltó állomáshelyeiről – Montalto, Norica (1636 február), Sanseverino della Marca (1637 augusztus), Fabriano (1640 március), Jesi (1642 július) – könyörgő és megalázkodó levelekkel bombázta a Pápát és a Barberini-kardinálisokat, hogy engedjék vissza Rómába, hivatal nélkül akár vagy akárcsak egy rövid időre; teljesen eredménytelenül. A levelek – írja Favaro a Cuore és a Cyrano fennkölt öntudatosságának kortársaként – „még ha a legkifejezőbb helyeken meg is vannak csonkítva, teli vannak a Barberiniek alantas bálványozásával.” Favaro (Galluzzi), Amici 173. A 17. században azonban mindez másképpen hatott, és nem föltétlenül volt összeegyeztethetetlen a kor divatos sztoicizmusával. Különben is Castelli Ciampoliban elsősorban Galilei feltétlen hívét látta, akinek igen nagy szerepe volt a Dialogo engedélyeztetésében. Tán épp ezért hihették a kortársak, s nyomukban a történészek sokáig, hogy Ciampoli a Dialogo miatt bukott, holott már Favaro rámutatott, hogy ez legalábbis egyedüli ok semmiképpen sem lehetett. Hosszan idézi Niccoloni március 11-én kelt jelentését Ciolinak a 8-ikai Concistoro-beli lázadásról VIII Orbán ellen, és rámutat a sértés súlyosságára, amihez képest a Simplicio szájába adott „pápai üdvös orvosság” gyerekjáték. Azóta is Favarot követik a leírások – bár nem mindig idézik –, azonban Favaro Redondinál is, Biagiolinál is sokkal pontosabban fogalmaz illetve idéz. „A Pápa, jóllehet ábrázatjának változása mutatta az undort, amit érzett, határozatlanul állt egy darabig, de végül, miután hagyta [Borgia kardinálist] néhány szót szólani, felfortyant, amikor Őeminenciája bizonyos alkalomból így szólt: „et ahhuc Sanctitas Vestra cunctatur” (és Szentséged is késlekedik), és azt mondta: taceas, taceas (hallgass, hallgass): de Borgia azt válaszolta, hogy nem hallgathat, mivel „agebatur de summa verum de religione et de fide catholica, etc.” (a katolikus és a vallás legfőbb igazságáról van szó), a Pápa erre megkérdezte tőle, hogyan beszél: »uti Cardinalis, vel uti Orator Regis Catholici« (mint Kardinális vagy mint a Katolikus Király Szónoka), és amikor Őeminenciája azt felelte, hogy egyaránt szól egyik- s másikként, Őszentsége azt válaszolta, hogy ha mint követ beszél »debeat audiri in cubiculo« (szobájában kell meghallgatnia), mint Kardinálisnak pedig hallgatnia kell, mert »Cardinales non poterant loqui nisi petiti« (Kardinálisok csak felszólítására beszélhetnek), hozzátéve még: »possumus te deponere et ideo taceas« (letehetünk és ezért hallgass).” Erre fel sietett Antonio Barberini kardinális Borgiahoz s ragadta mellen, mire a spanyolt körülvették hívei… Favaro (Galluzzi), Amici 165. A március 8-i konzisztóriumi lázadásba számos igen magos rangú főpap belekeveredett, köztük Monsignor Ciampoli két fő patrónusa, Ludovisi és Aldobrandini kardinálisok, és híre járt, hogy látták Ciampolit is egy éjjel öszvéren Borgia kardinális háza felé baktatni. Ezt ugyan Ciampoli mint „szamárságot” hevesen cáfolta, ám kétségtelen, hogy nyomban március 8-a után kegyvesztetté vált. Mások úgy vélik, hogy kegyvesztettsége mögött inkább a hiúság állhat: ki merte javítani az erre közismerten kényes Pápa egy latin szövegét. (Ez természetesen Biagioli véleménye is, hiszen – udvaronc-tankönyvek tanúsága szerint – ennél nagyobb vétket keveset követhet el egy igazi udvaronc. Biagiloli, Courtier 333–335.) A történtek pontosan ki nem deríthetők, csak az bizonyos, hogy Ciampoli kegyvesztettsége jóval megelőzte a Dialogo megjelenését. Favaro ezért óvatosan csak annyit következtet, hogy „a szerep, ami neki a Dialogo nyomtatásának az engedélyezésében jutott, legfeljebb ha részlegesen járult hozzá megtartani Ciampolit abban a kegyvesztett állapotban amelybe esett, és legfeljebb amolyan könnyebben bevallható ürügyként szolgálhatott.” (Uo. 163.) Biagioli szerint a két ügynek még ennyi közvetlen köze se volt egymáshoz; illetőleg közvetve sokkal több volt, de ez már nem a személyek szintjén, hanem az udvar „hatalmi struktúrájá”-ban zajlott. Biagioli kedvenc és gyakran idézett udvaronc-tankönyvei, Matteo Pellegrini (Ciampoli és Sforza Pallavicino barátja) és Giovanni Battista Manzini maguk korában igencsak divatos művei szerint a kegyenc bukása szükségképpen és szervesen hozzátartozott az udvar életéhez; „nem véletlen baleset volt, hanem inkább az udvar »időszakos fiatalításának« és a fejedelmi hatalmi image »tisztításának« a processzusa. Valósággal ritualizált áldozat volt, amely egyaránt működött a fejedelem és a nagyravágyó udvaroncok érdekében”. Biagioli, Courtier 326–327. Azonkívül olykor – mint éppen Ciampoli és Galilei esetében – „a kegyenc bukása”-mechanizmus „kényelmesen szolgált bűnbakokkal is a fejedelem saját politikai gondjaiban”. (uo. 326.) Arra azonban – kivált ilyenkor – ügyelni kellett, hogy az emelkedéssel ellentétben a bukás gyors és teljes legyen. A fejedelem abszolút hatalmának az image-át – és ezzel együtt identitástudatát – csakis „abszolút” bukás növelhette, „azaz rettenetes, kérlelhetetlen és túldeterminált”. A legjobb kiindulás ehhez az „árulás trópusa” volt. Ciampolira azonban bajos volt hihetően rábizonyítani az „árulást”; Galilei ellenben önként sétált a csapdába a Dialogoval. Ezt segítette – önkéntelenül persze – Ciampoli. „Ámbár nem látszik közvetlen kapcsolat Ciampoli bukása és Galilei pere között (kivéve azt, hogy mindkettő ugyanazon baljós politikai csillagzat alatt zajlott), Orbán később hasznos bűnbakként használta fel Ciampolit a Galilei-affair-ben, Pellegrini haragos hercegeként viselkedve, aki ejti az »áruló« kegyencet, miközben úgy tesz, mintha sajnálná, hogy ezt kell tennie”. (Uo. 336.)
Az eucharisztikus forgatókönyv szerint ilyesmiről természetesen szó sem lehetett. A Ciampoli-ügy Redondi olvasatában egyetlen hatalmi Teatro di ombre, amely ugyan a március nyolcadikai viharos Concistoro-üléssel kezdődött, de véget még Monsignor Ciampoli halálával sem ért. Sőt: bizonyos értelemben akkor kezdődött. Utolsó éveiben Ciampoli egy nagy Lengyelország-történeten dolgozott, amivel IV. Wratislaw király bízta meg, aki még a hajdani római szép napokból ismerte és becsülte. Négy kötettel készült el, amikor Jesiben 1643 szeptember 8-án meghalt. Végrendeletében ezt és összes többi kéziratát a lengyel királyra hagyta; „a rendbetett természetfilozófiai kéziratokat is, a természettudományos, a költői, az irodalmi, az etikai kéziratokat is, sokat ezekből is sajtó alá rendezett állapotban. Monsignor Giovanni Ciampoli nyilvánvalóan nem bízott másban, csak Lengyelország királyában, és azt kívánta, hogy könyvtára és archívuma biztonságos távolságra kerüljön Rómától, Itálián kívül.” (Redondi, eretico 335–336.) Mindent gondosan becsomagoltak, s elindultak Jesiből, de nem észak felé. A kormányzói palotában megjelentek a Szent Hivatal hivatalnokai, „és monsignor Ciampoli levéltára Rómának vette az útját. Abban a pillanatban, amikor az öszvérek átlépték a Szent Hivatal palotájának kapuját, a természettudományos és természetfilozófiai kéziratok, a monsignor Ciampoli által nyomda alá rendezett dialógusok a hőről és a fényről megszűntek létezni. Nem maradt semmi nyomuk. Elvesztek? Engedtessék meg úgy képzelnem, hogy talán még ma is ott találhatók, ahova vitettek.” (Uo. 336.) És elvesztek mind Galilei Ciampolinak írt leveli. Aztán kiszabadult a Szent Hivatal fogságából Lengyelország története, versek, levelek, próza, amiket 1648 és 1667 között kiadtak Ciapoli barátai, erősen megcenzúrázva. „Ciampoli filozófiai töredékei még így is, ahogyan megjelentek, elárulják, hogy inspiráló forrásuk Galilei Saggitorejének és kopernikánus leveleinek augusztiniánus, kontemplatív szelleme volt.” Maurizio Torrini is hangsúlyozza Ciampoli filozófiájáról szóló alapos tanulmányában, hogy a kortársak szemében Galilei és Ciampoli összetartozott; Castellit idézi, aki „szeme két pupillájának” mondotta őket. (Maurizio Torrini. Giovanni Ciampoli Filosofo. In: Novità celesti 267–275.) Redondi szemét mindketten az atomizmusra irányították. 1667-ben, amikor végre megjelenhettek töredékek filozófiai írásaiból, a kötetet gondozó Giacomo Antonio Celsi az előszóban siet megjegyezni, hogy az, ahogyan minden változást inkorruptibilis corpusculáknak tulajdonít, „rosszul egyeztethető össze a vallás tanításaival, miértis egyhangúlag cáfoltatik a teológia mesterei által”. „Még 1667-ben is, Rómában, a Galileisták atomizmusa elítéltetett »a vallás tanításaival való összeegyeztetésének« lehetetlensége miatt. Nagyon jól tudjuk, miféle összeegyeztetés lehetetlenségéről van szó.” Redondi, eretico 339. Galileo tra cortigiani e eretici? Ha nem is a tizenhetedik században, hanem a huszadik végén. És nyilván nem egyszerűen arról van szó, amint Jardine megjegyezte, hogy szaporodnak a Galileik. Arról inkább, hogy miért?