2. Helyzetkép az ezredfordulón

2000. január 1-jét a Cseh rádióból és televízióból a köztársasági elnök, Václav Havel köszöntötte. Beszéde inkább keltett megdöbbenést, mint lelkes ünneplést. Valahogy nem illett a pezsgődurrogató hangulathoz. A világ helyzetéről beszélt, amelyet tömören figyelmeztetőnek nevezett. Túlnépesedés, a megújíthatatlan erőforrások egyre gyorsuló fogyása és fajok tömegeinek kihalása párosul a globalizálódó és uniformizálódó civilizációval, a társadalmak erkölcsi önkontrolljának eltűnésével, terjedő kábítószerfogyasztással, fokozódó erőszakkal, bűnözéssel és terrorizmussal. Eközben a világ kettészakadt gazdag, fejlett és nyomorban élő szegény országokra, s a globalizálódó gazdaság ezt inkább fokozza, mint megszünteti. Havel helyzetértékelésének záró konklúziója is szokatlan a médiában:

„Be kell látnunk – sokkal határozottabban, mint eddig – hogy mi nem csupán családunk, cégünk, munkahelyünk, községünk vagy városunk tagjai vagyunk, nem csak a szakmánkat, társaságunkat, pártunkat vagy nemzetünket képviseljük. Mi a Föld lakói vagyunk. Mindegyikünk sorsát az egész emberiség helyzete határozza meg, sokkal inkább, mint eddig. Földünk jövője mindannyiunk közös felelőssége… Nem gondolhatjuk, hogy csak Csehország létezik. Tudomásul kell venni, hogy van Kosovo, Csecsenföld, Szomália, Ruanda, Kelet-Timor éppúgy, mint Tibet, Burma, Kuba és Észak-Korea…”

Vajon hasonlóan látja egy átlageurópai is a világ helyzetét? Valószínűleg nem. Gondokat, problémákat biztosan bárki tudna sorolni, de eszébe jut-e más népek baja, s ezen át az egész Föld kockázatos jövője? A viszonylagos jólétben élő európai polgár saját magával s szűkebb környezetével van elfoglalva. Más országok gondját-baját csak mint érdekes, izgalmas vagy kellemes, szörnyülködést kiváltó hírt hallgatja. Majd jobbra fordul az ő soruk is, ha felzárkóznak hozzánk – gondolják. Közben a fejlett országok versengve tovább növelik az előnyüket, tovább fokozva a már amúgy is elviselhetetlen egyenlőtlenséget. Csináld csak, ahogy megszoktad: „just do it”!

Mit mond a tudomány? Egy tántoríthatatlanul lelkes amerikai tudóscsoport 1984 óta rendszeresen, minden évben publikál „A világ helyzete” címmel egy-egy könyvet, melyek 1991 óta magyarul is megjelennek a Föld Napján. E művekben globális kitekintést kaphatunk Földünk romló állapotáról. A szomorú az, hogy az aggasztó hírek nem fogynak, sőt újabbakat tárnak fel a kutatók. A pozitív irányú változások csupán gyenge tapaszok a Föld ember ütötte sebein. A vezető tudományos folyóiratokban is megjelennek e témából figyelmeztető cikkek. Mégis, mintha a tudós világot nem izgatná komolyan a kérdés. Az ember DNS-nyelven írt genetikai információjának leolvasása világraszóló szenzáció volt. Vélhetnénk, hogy ennek „jó hír” jellege a dolog magyarázata, mivel a globális problémákat, bajokat jobb nem dobra verni. Ezzel szemben a nem tudományos hírközlő szervek a rossz hírekre éhesek. Robbantások, tömegszerencsétlenségek, árvizek és földrengések, fegyveres összecsapások és más borzalmak uralják a tudósításokat. Földünk természeti állapotának degradálása mégsem hírértékű, mivel évek óta fokozatosan, lassan de biztosan történik. Szenzációs botrány csak akkor lenne belőle, ha 20–30 évet átugorva döbbennénk rá a változás mértékére. A „fejlett” világ tudósainak zöme így ma is a szédületes fejlődés és a beláthatatlan perspektívák bűvöletében él. Jó példa erre az az ugyancsak elnöki beszéd, amelyet Bill Clinton intézett az Egyesült Államok egyik legrangosabb tudományos testületéhez:

„Képzeljünk el egy ígérettel teli új évszázadot, melyet a tudomány és a technológia alakít, s a tudás hajt. Legmerészebb álmaink megvalósítása kezdődik…” (Bill Clinton: Tudomány a 21. században. 1997. május 18.)

Csaknem ezzel egy időben hangzott el egy másik beszéd Japánban a „Kék Bolygó Díj” (Blue Planet Prize) elnevezésű, nagyon jelentős kitüntetés átvétele során. W. Broecker, akinek Földünk globális klímarendszerének kutatásában elért kimagasló eredményeit ismerték el e díjjal, egészen másként látja bolygónk állapotát s vele az emberiség helyzetét:

„Kék bolygónk a legkritikusabbnak ígérkező évszázadába lép. Mindeddig bolygónkat a természeti erők kormányozták 4,5 milliárd éven át. Ha tetszik, ha nem, bolygónk fenntartása kezünkbe hull, és sajnos, mi sokkal inkább hajlamosak vagyunk a kizsákmányolásra, mint a gondoskodásra.” (Wallace S. Broecker: Felelősségünk terhe. 1997. április)

Az ezredforduló sok más felelősségteli embert is gondolkodásra, helyzetfelismerésre, jövőkutatásra ösztönzött. Allen Hammond amerikai közgazdász például Melyik világ? – 21. századi forgatókönyvek (Which World? – Scenarios for the 21st century) címmel írt könyvet. Az egész világra kiterjedő igen alapos áttekintő elemzésben értékelte a népesedési, a technológiai, környezeti, társadalmi, kulturális, politikai szempontból a helyzetet, s ebből kiindulva háromféle lehetséges világot vázol fel: a piac világot, az erővilágot s az átalakult világot. Mindegyiket lehetségesnek tartja, s ezek kombinációit is. A fogyasztás állandó növelésére alapuló piac világa Hammond szerint számos megoldatlan problémával terhelt. A növekvő egyenlőtlenségekből fakadó feszültséget egy „erővilágban” fenntartani eléggé riasztónak tűnik. A megoldás az átalakult világ állapota lenne, ennek megvalósítása azonban igen nehéz.

Hammond a bioszférával kapcsolatos kérdéseket inkább csak a növekvő piaci tevékenységből származó szennyezőanyagok hatásában vizsgálja, ami kétségkívül jelentős, de számolnunk kell a csökkenő természeti környezettel s ennek a bioszféra működésére vonatkozó következményeivel is. Mindezek ellenére könyvének összefoglaló tanulsága nagyon is megszívlelendő:

„Az, hogy jövőnket nem tudjuk megjósolni, nem igazán lényeges. Sokkal fontosabb az, hogy alakítani tudjuk: igyekszünk egy kívánatos jövőt elképzelni, majd nekiállunk ennek megvalósítására. Némi stratégiai gondolkodás azonban fontos. Az emberiség már nem csupán egyike a Föld bolygó utasainak. Pusztán létszámunkból és tevékenységünkből adódóan már hosszan tartó, talán visszafordíthatatlan környezeti hatás is várható. Rombolási képességünk óriási, és hasonlóan nagy az emberi katasztrófák lehetséges mérete is.

Bolygónk véges méretei, a szegénység és a nemtörődömség úgyszintén valóság. Ahogy a gondos szülők azon fáradoznak, hogy megtanítsák gyermekeiket előre gondolkodni, a jövőt megtervezni, s nem csak sodródni az életben, ugyanúgy itt lenne az ideje, hogy az emberi társadalom egésze is megtanulja ezt.”

Mennyire igaz! De van-e elég tanító, jó szülő, hogy elmondja mindezt a világnak? S nem bömböli-e őket túl a mértéktelen fogyasztásra ösztönző reklámok hada? Légy mohó! Megérdemled. Csináld csak, just do it! Nem az a lényeg, hogy merre megyünk, hanem az, hogy haladunk egyre gyorsabban, a sebességtől szinte megrészegülve.

Pedig érdemes lenne kissé jobban körülnézni és elgondolkodni. Kire hallgassunk, ki a jó tanító? A közvélemény bizalmatlan. Jogosan vizsgálja, kinek, milyen érdeke fűződik a tanításához?

Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Környezeti Programja (UNEP) az ezredfordulóra egy négyszáz oldalas könyvet készített GEO 2000 címmel (teljes címe Global Environmental Outlook – azaz Globális Környezeti Kilátás). A könyv hiteles adatok tömegét gyűjtötte össze Földünk, s rajta az ember helyzetéről. Több mint harminc regionális és nemzetközi koordináló intézményen át közel ezer megnevezett kutató vett részt a munkában. (Magyarországról is többen közreműködtünk.) Egyoldalú elfogultsággal vagy érdekeltséggel a mű aligha vádolható. Nézzük hát, hogyan látja s mit is ajánl a szakértők hada:

„Az emberiség többségének továbbra is folytatódó szegénysége és a kisebbség mértéktelen fogyasztása a két fő ok környezetünk romlásában. A jelenlegi helyzet fenntarthatatlan, a változtatás már halaszthatatlan. Okos politikai vezetés és minden régió és szektor együttműködése szükséges a jelenlegi és az újabb politikai eszközök bevetéséhez.”

A dokumentum négy fő problémára külön is felhívja a figyelmet:

1. Földünk globális folyamatainak átfogó értékeléséhez ismereteink még mindig hiányosak. Ennek következményeként sokszor bizonytalan, hogy egy adott környezetpolitika eléri-e a kívánt célt. A hiányos tudás kollektív vakságként hat, s elrejti a fenntartható környezethez vezető utat. Bár e tudásbeli hiányosságok megszüntetése nyilvánvaló feladat, mindez nem lehet mentség a cselekvés elhalasztására ismert okokra visszavezethető problémák kapcsán.

2. Megoldást kell találni a környezeti problémák gyökerének megszüntetésére. Ezek ugyanis többnyire nem a szűk értelemben vett környezetpolitika illetékességi területei. A fogyasztás a környezeti romlás fő hajtóereje. Politikai intézkedés szükséges a népességnövekedés csökkentésére, a fogyasztási szokások megváltoztatására, a forráshasznosítás hatékonyságának növelésére és a nemzetgazdaságok szerkezeti átalakítására. Mindezt ráadásul úgy kellene megvalósítani, hogy a gazdagok életszínvonalát ne csökkentse, de a hátrányosakét növelje. Ehhez az egész értékrendszerünknek módosulnia kell. Az anyagi fogyasztás trónfosztása nélkül a környezetpolitika csak marginális eredményekre képes!

3. A környezetünkről s annak kezeléséről nem lehet elkülönítve gondolkodni. A hatékony cselekvés csak akkor valósítható meg, ha környezeti gondolkodás hatja át a mezőgazdasági, kereskedelmi, beruházási, kutatási és fejlesztési, infrastrukturális, valamint pénzügyi döntéseket egyaránt.

4. Környezeti kérdések megoldása csak minden érintett bevonásával lehetséges. Egyének, társadalmi szervezetek, az ipari szereplők, a helyi és nemzeti kormányzó szervek, valamint nemzetközi szervezetek együttműködése szükséges.

A GEO 2000 Földünk jelenlegi állapotát először globálisan elemzi, hiszen az egész bolygó egyetlen nagy rendszerként működik. Tizenegy globális problémát részletesen elemez: klímaváltozás, ózonpajzssérülés, nitrogénterhelés, vegyszerkockázat, katasztrófák, El Nino, biodiverzitás csökkenés, édesvízkészletek kimerülése, tenger és partvidéke elszennyeződése, légszennyezés, urbanizálódás. Ezek bármelyike külön-külön is elég gondot jelent, együtt azonban több, mint összegük, mivel többnyire felerősítik egymás hatásait. Mindezeket régiónként is alaposan vizsgálja a dokumentum. A helyzetelemzést a jövő lehetőségeivel is kiegészíti, végül ajánlásokat tesz a legsürgősebb teendőkre.

Az Egyesült Nemzetek Szervezetén keresztül a GEO 2000 eljutott minden ország környezeti ügyekben illetékes vezetőihez. Vajon hányan olvasták el s vették komolyan ajánlásait? A napi hírek alapján bárki megítélheti.

A baj az, hogy a Nagy Rendszer figyelmeztetéseit, a természetben minket érő negatív hatásokat nem vesszük eléggé komolyan. Az élővilág pusztulása, az erősödő ultraibolya-sugárzás, a savas kémhatású eső, a pusztító aszályok és árvizek a városi embert többnyire nem érintik közvetlenül. Elszakadtunk a természettől?

Az ezredforduló „fejlett” országainak emberei gondolják, függetlenítették magukat természeti környezettől. Életüknek legnagyobb részét légkondicionált vagy legalábbis télen fűtött épületben töltik, a megélhetésüknek alapjául szolgáló munka általában nem közvetlen élelemtermeléssel kapcsolatos, szórakozásukban, ismeretszerzésükben a természet feldolgozott, közvetített formájában jelenik meg, ételüket, italukat szolgáltatókon keresztül szuper- és hipermarketekben vásárolják, s szennyanyagaikat is mások tüntetik el valahol. Az egykori természet maradványai a művelhetetlen területek egy részén még itt-ott fellelhetők ugyan, de nagyon kevesen látnak ebben mást, mint az üdülést, kikapcsolódást, esztétikai élményt nyújtó jóléti szolgáltatások egyikét. Milyen borzalmas is lehetett – gondolják – még tíz-húszezer évvel ezelőtt a vad természetben bolyongva keresni a betevő falatot, kiszolgáltatva időjárási viszontagságoknak, ragadozó és mérges állatoknak. Mindezek ellenére genetikai rendszerünk, a genomunkban kódolt örökletes információ még mindig zömmel ehhez az ősi állapothoz történt alkalmazkodottságunkat mutatja. Komputerkezelő génjeink nincsenek, mégis boldogulunk a világháló birodalmában.

A nagy földi rendszer évmilliárdos története szintén civilizáció nélkül zajlott. Az utolsó 4–5 ezer év ebben elhanyagolható, csupán 1 milliomod résznyi idő. Ez kevesebb mint egytized másodperc a 24 órás napból! A napi teendőkkel elfoglalt ember aligha gondol arra, hogy valami komoly baj lehet bioszféránk jelenlegi működésével. Az ember is gond nélkül elviseli, ha egy-két másodpercig nem vesz levegőt, a dolog csak percek múltával válhat komollyá, sőt tragikussá. A pillanatnyi állapot azonban nem garantálja annak tartósságát. A toronyházból kiesett ember zuhanás közben is csak a zavaró huzat miatt panaszkodhat, amíg földet ér?

Az ember a több mint 3 milliárd éves evolúciós törzsfejlődés egyik legutolsó szakaszában alakult ki. Genetikai programunk 97–98 százalékban még ma is állati rokonainkkal azonos. A földi bioszféra fenntartható fejlődést megvalósító rendszere is az ember előtti állapothoz idomult. Ennek jelentős átalakítása csak akkor sikerülhet tartósabban, ha értjük, ismerjük működését. Ehhez viszont az utolsó pillanatban vagyunk. Egy csodálatosan jól működő gépet* darabokra szedve, s ezek egy jelentős részét eldobálva, megsemmisítve igen nehéz a szerkezet egészét megérteni, s újra beindítani. Hiába vizsgáljuk az egyes darabokat a legjobb feloldóképességű mikroszkópokkal, a „nagy egész” megértéséhez inkább kicsinyítésre, mint felnagyításra van szükség. A bioszféra működését sem tudjuk csupán elektronmikroszkóppal megérteni. Makroszkópos, sőt műholdról felvett képek is szükségesek ehhez.

A tudományos kutatások fantasztikus lehetőségeket tártak fel. Rengeteg mindent tudunk Földünk több mint 4,5 milliárd éves történetéről, az élet szerveződéséről, a változatos élővilág kialakulásának evolúciós mozgatóerőiről, s ezek integrálódásáról a nagy földi rendszerbe. E hosszú történet számos tanulsággal szolgál. Érdemes megismerni, különösen akkor, ha a ma oly divatos fenntartható fejlődés fogalmát komolyabban akarjuk venni.




Hátra Kezdőlap Előre