7. A probléma

Az Egyesült Nemzetek Fejlődési (UNDP) és Környezeti (UNEP) Programjai a Világbank (WB) és a Világ Erőforrásai Intézet (WRI) az ezredfordulóra egy figyelemre méltó könyvet adott ki (World Resources 2000–2001, magyarul: A világ erőforrásai 2000–2001). A mű alcíme Emberek és ökoszisztémák. Az élet foszladozó hálója. A 8. oldalon a következő vastag betűs szöveg áll:

„Ökoszisztémák éltetnek minket. Ők a Föld elsődleges termelői, napenergiával működő gyárak, melyek a legalapvetőbb szükségleteinket, az élelmet, a rostot és a vizet adják. Az ökoszisztémák ezen túlmenően fontos szolgáltatásokat is nyújtanak, tisztítják a levegőt és a vizet, szabályozzák az éghajlatot és a tápanyagok körforgását, s emellett termőtalajt hoznak létre. E szolgáltatásokat mi nem tudjuk elfogadható áron helyettesíteni.”

Igen fontos ez a megállapítás, még akkor is, ha a szakképzett ökológus biztosan kifogásolna fogalmi pontatlanságokat, általánosításokat. Az előző fejezetben mi is láthattuk, hogy az urbán-ökoszisztémára aligha illik a fenti leírás. Mégis érezzük, a kijelentés lényegét. A fotoszintézisre alapuló természetes vagy ahhoz közeli ökoszisztémák nélkül aligha élhetünk tartósan a Földön. Ennél azonban pontosabb megállapításra is szükségünk van: tudnunk kellene, hogy milyen ökoszisztémák, hány embert és mekkora fogyasztással képesek eltartani hosszabb ideig fenntartható módon.

 

7.1. Éltető ökoszisztémáink helyzete

Földünk ökoszisztémáit napjainkra az ember uralja. Ma már nincs olyan pontja a Földnek, ahol valamilyen mértékben nem éreztetné hatását. A szén-dioxid-szint növelése például a legérintetlenebbnek tűnő őserdők működését is módosítja. (A hatás itt nem egyértelműen pozitív, mint gondolnánk. Igaz ugyan, hogy a fotoszintézis hatékonysága magasabb CO2 szinten általában kedvezőbb, de a növények e tekintetben igen különbözők. Egyesek számára az ipari forradalom óta napjainkra több mint 30%-kal megemelkedett CO2-szint óriási előnyt jelent, így gyorsabb növekedést vált ki, felborítva ezzel az ökoszisztéma fajainak összecsiszolt rendszerét.) Számíthatunk tehát arra, hogy a bioszféra működését eddig bizonyítottan biztosító természetközeli ökoszisztémák is csökkentettebb hatásfokkal tevékenykednek. De mennyi van még egyáltalán belőlük?

Igen nehéz erre a kérdésre pontos választ adni. A nyilvántartásban inkább az ember által átalakított ökoszisztémák szerepelnek. Közelítsük meg innen a kérdést.

A FAO (a világ élelmezésügyi-mezőgazdasági szervezete) 2000. évi statisztikája szerint a szárazföld mezőgazdasági művelés alatt álló része 37%. (Ennek kétharmada rét-, illetve legelőgazdálkodás.) Ha ehhez hozzátesszük a városok 4%-nyi területét, az utak, autópályák, vasutak, repülőterek és a monokultúrás plantázs erdők által elfoglalt területeket, láthatjuk, hogy valószínűleg már 50% körül vagyunk. A jéggel borított Grönlandot és Antarktiszt leszámítva a szárazföldi vegetációt már fele részben megsemmisítettük. Mi maradt meg a másik félben?

Az ember a világon mindenütt a legkedvezőbb területeket vette művelés alá. A gazdaságosan művelhető területek birtokba vétele legtöbb helyen már csaknem befejeződött. Az 1986–96 közötti tíz évben csupán Kínában, Brazíliában és Nyugat-Ázsiában növekedett a mezőgazdasági terület kb. 1%-kal, míg Európában inkább csökken más célú felhasználás (például beépítés) miatt. Mindebből az következik, hogy a maradék 50% a hasznosítási szempontból kedvezőtlen területet foglalja magában. Ezek lehetnek sivatagok, félsivatagok, kopárok, sós területek, mocsarak és hegyvidékek. Bár e területek biodiverzitási szempontból igen érdekesek és értékesek, ökoszisztéma-szolgáltatások oldaláról nézve már kevésbé fontosak (a mocsarak és hegyvidéki erdők kivételével). Az ökoszisztéma-szolgáltatások jelentős része, főleg a biogeokémiai ciklusok mozgatása a rendszer nettó primer produkciójától, azaz az elsődleges növényi termeléstől függ. Ezzel adódik tovább az energia az egész ökoszisztéma működéséhez. Magas produktivitás pedig csak a legkedvezőbb csapadék-, hőmérséklet- és talajviszonyok mellett lehetséges.

Az „50%-nyi maradék” tehát nem jelenti az eredeti működőképesség 50%-os biztosítását, hanem ennél jóval kevesebbet, még akkor is, ha ez a maradék valóban természetes ökoszisztémákból állna. A helyzet azonban ennél sokkal rosszabb, hiszen e terület jelentős részét az ember fakitermeléssel, legeltetéssel, üdüléssel közvetlenül bolygatja a korábban említett közvetett hatások (például CO2-növelés) mellett.

Milyen állapotban van hát Földünk bioszférája a bennünket éltető ökoszisztémák rendszerében? A már említett nevezetes kötet (World Resources 2000–2001) munkatársai a földi élet, a bioszféra foszladozó hálójának javítására tesznek kísérletet. Ennek legelső lépése az ökoszisztémák állapotának, működőképességének felmérése. A globális ökoszisztémák előzetes elemzésében (Pilot Analysis of Global Ecosystems: PAGE) ötféle ökoszisztéma-típus állapotát mérték fel, elemezve ezek számunkra oly fontos „szolgáltatásait”. E rendszerek a következők voltak: agro-ökoszisztémák, tengerparti ökoszisztémák, erdei ökoszisztémák, édesvízi rendszerek és füves területek. További három típusról, a helyvidéki, a sarki és a városi ökoszisztémákról részleges felmérés készült. Az eredmény részletes ismertetése (grafikonok, térképek, rengeteg táblázat és szöveges értékelés) valóban fontos lépés az ezredfordulón egy fenntarthatóbb gazdálkodás megvalósítása felé.

Az előzetes globális ökoszisztéma-felmérés sokak számára meglepő eredményeket hozott. Ennek oka legtöbbször az, hogy az adatok nem az általunk jól ismert Európára, hanem a Föld egészére vonatkoznak. Emellett a lassú romlást hajlamosak vagyunk nem észrevenni, megszokni.

Az említett ötféle ökoszisztéma-típus értékelésében kiemelt figyelmet fordítottak az ember számra fontos produktivitásra (Pr), valamint a rendszer mostani működésének következményeire a vízminőség (Mi), vízmennyiség (Me), biodiverzitás (Bi) és szénmegkötés (Sz) szempontjából. E szempontokból minősítették az ökoszisztémákat, összevetve a 20–30 évvel ezelőtti állapotukkal. Az iskolai érékeléshez hasonlóan 5 (kiváló), 4 (jó), 3 (közepes), 2 (gyenge), 1 (rossz) minősítéseket adtak:

 

 

Az előzetes tanulmány gyenge-közepes bizonyítványt ígér a bioszférában tevékenykedő embernek a kiválasztott ökoszisztémák alapján. Egy „tárgyból”, a biodiverzitás megőrzéséből a legrosszabbak az osztályzatok. Az ember az egyik ökoszisztéma-típusból bukásra is áll!

Még kedvezőtlenebb a kép, ha a további változás várható irányát nézzük (javuló: ↑, változatlan: , romló: ↓)

 

 

Itt is kitűnik a biodiverzitás legrosszabb helyzete. Önkéntelenül adódik a kérdés: tudták egyáltalán a biodiverzitási egyezményt Rio de Janeiróban, 1992-ben aláíró vezető politikusok és kormányaik (174 ország), hogy mire vállalkoztak? Ha igen, ennyire nem veszik komolyan, vagy ennyire képtelenek betartatni az egyezményekben foglaltakat?

Az édesvízi és vizes élőhelyi biodiverzitás van jelenleg a legrosszabb helyzetben. Bár első hallásra sokak számára ez nem különösebben aggasztó hír, gondolnunk kell arra, hogy az élővilág, és különösen annak változatossága, az élőhely minőségének legjobb mutatója. A halakban és más élőlényekben gazdag tó vagy folyó az ember számára kedvező „hasznosítási” szempontból is. Ugyanakkor számos egybecsengő szakértői vélemény alapján a 21. század egyik legnagyobb előrelátható környezeti kihívása az édesvízhiány lesz. Már jelenleg a világ népességének 41%-a vízhiányos környezetben él. Ebből több mint 1 milliárd embernek az évi 500 m3-nél is kevesebb jut, amiben persze mindenféle vízfogyasztás (ipari, mezőgazdasági, közintézményi és lakossági) ráeső része is beleértendő.* A talajvíz szintje az intenzív vízkinyerés miatt szinte mindenütt csökkent. Az UNEP adatai szerint* India egyes helyein például a talajvíz szintje 40 métert süllyedt!

Az édesvízi és vizes élőhelyi ökoszisztémák biodiverzitásából a „bukásra állás” komoly figyelmeztetés. Valamit rosszul csinálunk. Rövid távú előnyök miatt a folyókat megfosztjuk árterületüktől, „belépcsőzve” a gyorsan mozgó vizet tározók láncolatává alakítjuk, a mocsarakat lecsapolva kiszárítjuk, másutt a folyók vizét öntözésre túlzott mértékben elvezetjük. Száraz időszakban már több nagyobb folyó, így a Nílus, a Gangesz, a kínai Sárga folyó és az amerikai Colorado folyó el sem éri a tengert. A belső-ázsiai Amu Darja és Szir Darja vizét pedig olymértékben használták fel, hogy a befogadó Aral-tó víztömege harmadára zsugorodott. Az egykori halászfalvak ma helyenként 50 km-re vannak a víztől. E beavatkozások átmeneti előnyeik miatt bizonyos fokig érthetőek, de nem jelentenek fenntartható gazdálkodást, s több vonatkozásban később nagyobb veszteséget, gyakran visszafordíthatatlan pusztulást eredményeznek. (Tipikusan ebbe a kategóriába tartozik a Bős–Nagymaros ügy is.) A műszaki beavatkozások mellett édesvizeinket a városi és a mezőgazdasági ökoszisztémák „outputja”, szennyezése is terheli. Európa és Észak-Amerika felszíni vizei ugyan javuló tendenciát mutatnak, de a világ más részein a vizek kémiai (főleg nitrát és peszticid), illetve biológiai szennyezettsége tovább növekszik.

Éltető ökoszisztémáink összességében nem túl kedvező állapotot mutatnak, különösen, ha a jövőre tekintünk. Bár a mezőgazdaság fantasztikus teljesítménynövekedést ért el (állati termékek háromszorosra, a növényiek kétszeresre nőttek a 20. század utolsó 30 évében), ez együtt járt a rendszer fenntarthatóságának csökkenésével. Jelenleg a világ szántóterületeinek 65%-a talajdegradálódás jeleit mutatja, az öntözővíz jelentős területeken kimerülőben van. A kemizált termelés terheli a környezetet, az embert, a vizeket, az élővilágot egyaránt.* A nagy kérdés az, hogy ilyen romló körülmények között a nemesítés tudja-e tovább fokozni a homogén agrár-ökoszisztéma biológiai produktivitását?*

Az élelmezéshez tartozó tengeri halászat már ma is drámai helyzetben van. A világ legfontosabb halászott halfajainak 28%-a kifogyott a túlhalászattól, s további 47% is a kimerülés határán van. Az egykor végtelen potenciális éléskamrának hitt tenger, úgy tűnik, a (később bemutatott) Hardin-féle „közlegelő tragédiájára” jut.

 

7.2. Az ember hatása a bioszférára

Földünk ökoszisztémáinak kedvezőtlen állapotát jelenleg az ember okozza. Szokás az emberiséget a bioszféra rákos daganatának tekinteni. A hasonlat annyiban jó, hogy a parazita urbán ökoszisztéma gyakran épp úgy növekszik, gyarapodik a bioszféra erőforrásainak rovására, mint a beteg emberben a vidáman osztódó rákos sejtek. Áthelyeződve újabb gócokat alakítanak ki, míg az egész szervezet bele nem pusztul, egyben véget vetve a korlátlan növekedésre programozott rákos sejteknek is. A hasonlat érvényessége azon áll vagy bukik, hogy az emberiség mennyiben tekinthető ugyancsak növekedésre programozottnak.

A bioszférára nehezedő teher egy egyszerű képletben fogalmazható meg:

 

I = NFT

 

A képlet jelentése: a környezeti hatás vagy impakt (I) három tényező szorzatából adódik. A népességszám (N), az egy főre jutó gazdasági termelés (ami durván megfelel a fogyasztásnak) (F), valamint a tevékenység technikájával összefüggő egységnyi környezeti hatás (T). E formulában persze a mértékegység nincs megadva, ez csupán az emberi létszám (N) esetében egyértelmű. Az F-et sok esetben megadhatjuk energiában (joule), esetleg pénzben (GDP), de egyik sem használható mindenre. Környezeti szempontból például nem mindegy, hogy 1 millió dollárt üzemanyagra, gyémántra vagy egy Picasso-műre költünk. Ráadásul a pénzben kifejezett fogyasztás az állandóan változó ár miatt is problémás. A technikai hatás még több mérési nehézséget jelent, mégis tudjuk, hogy fontos tényező, mert ugyanannyi ember, ugyanannyi fogyasztással elavult technika mellett sokkal nagyobb környezetpusztítást jelent, mint felelős, „környezetbarát” feltételek között.

Az emberi népesség létszáma a vadászó-gyűjtögető életmód óta többféle átalakuláson ment keresztül. Az élelmiszer-termelésre áttérve jelentősen növekedett, de mivel az áttérés a világ különböző részein nem egyszerre történt, a növekedés globális létszámunkban csak lassú változást jelentett. Időszámításunk kezdetére a Föld lakóinak száma talán egynegyed milliárd lehetett. Bár az egy anyára jutó szülések száma jóval magasabb volt a mai átlagnál, a népesség alig növekedett, időnként pedig még jelentősen csökkent is a nagyobb járványok, háborúk következtében. Magas volt a csecsemőhalandóság is. Az újkor kezdetéig az átlagos évi gyarapodás négy tízezrelék (0,04%) volt. Ez az alig érezhető gyarapodási ráta a 17. századtól fokozatosan növekedni kezdett, s az 1965–70 időszakra érte el maximumát, évi 2,1%-ot, ami azóta szerencsére csökkenő tendenciát mutat. Jelenleg évi 1,4% körül van.*

A probléma azonban ott van, hogy nem mindegy, hogy mekkora szám százalékáról van szó. 1974-ben az emberiség létszáma „csak” 4 milliárd volt, így ennek 2,1%-a 84 milliós évi gyarapodást jelentett. A 2000-re lecsökkent 1,4%-os gyarapodás a 6 milliárd emberre pontosan ugyanennyit, évi 84 milliós növekedést ad! De meddig?

Az emberiség létszáma az utolsó 300 évben roppant látványosan növekedett (6. ábra). Amikor Malthus megírta híres tanulmányát az emberi népesedésről (1798), aggodalmait az akkori 1 milliárdra alapozta. 1900-ra ez már másfél milliárd lett, 2000-re pedig ennek négyszerese (!), 6 milliárd.

 

6. ábra
Az emberi népesség növekedése a legutóbbi kétezer évben. A pontozott szakasz becsült értékekre épült, míg a folytonos a ténylegesen megszámolt létszám. Látható az utolsó kétszáz év robbanásszerű növekedése, mely még mindig tart, s talán 8–9 milliárdnál fog tetőzni.

 

Mint korábban láttuk, a gyarapodási ráták világszerte csökkennek, a növekedés mégis túl gyors. Ehhez az is hozzájárul, hogy az intenzíven növekvő népességű fejlődő országokban a fiatalok aránya igen magas. Ázsiában például 2000-ben a 15 év alattiak a népesség csaknem felét adták (48%), míg ugyanez a korcsoport Európában 17%. Így ha mindkét területen csupán a stabil népességpótlás rátájának megfelelően, azaz asszonyonként két gyermekkel (pontosabban átlagosan 2,1 utóddal) szaporodnának tovább, ez Ázsiában további intenzív növekedést, míg ugyanez Európában csökkenést eredményezne. E populációs momentumnak nevezett hatás jól érzékeltethető Kína példáján. 1982-ben drasztikusan korlátozták a családonkénti gyerekszámot, így az 1995–2000 közötti időszakra a termékenységi ráta (asszonyonkénti átlagos gyerekszám) a korábbi 3,3-ról 1,8-ra esett. Ennek ellenére Kína népessége (2000-ben közel 1,3 milliárd) a számítások szerint a következő 25 évben további 200 millióval fog gyarapodni, s csak később csökken egy újabb negyedszázad elteltével a 2000. évi szint alá.

Különösen aggasztó a népességnövekedés egyenlőtlen eloszlása. A 20. század elején még nagyjából azonos volt az ún. fejlett és fejlődő országokban lakók aránya. 1950-re ez 2/3 fejlődő – 1/3 fejlettre módosult. 2000-ben a fejlett országok részesedése kevesebb, mint negyede (22%) a világ népességének, s a becslések szerint 2025-ben már csupán 17% körül lesz. Az arányeltolódásnak nyilvánvalóan lesznek politikai, gazdasági és kulturális következményei is, de a bioszféra működése szempontjából a súlyos probléma ott van, hogy míg a fejlett országok a 20. századra többé-kevésbé befejezték saját országuk természetátalakító tevékenységeit, s napjainkban néhány helyen már visszaállítás, az élőhely rehabilitáció is folyik, addig a fejlődő országokban továbbra is az erdőirtás és más természet közeli ökoszisztéma-átalakítás lesz szükségszerűen előtérben a növekvő népesedési nyomás miatt. E negatív hatást a fejlett országok is fokozzák (például kávé, tea és más, trópusi területen termelt növények iránti fokozódó igénnyel, valamint a szemét, illetve erősen szennyező ipari tevékenységek idetelepítésével). Mindez egyre fokozódó terhelést jelent a ma még úgy-ahogy működő bioszférára, még akkor is, ha az egy főre eső fogyasztás a világ egészén változatlan maradna.

A fogyasztás az ember alapvető igénye, biológiai lényünk szükséglete. Ha csupán ezt kellene kielégítenie a minket éltető bioszférának, nem lenne komoly gond. A probléma abban van, hogy az emberi faj nem elégszik meg pusztán biológiai igényeinek kielégítésével, hanem ezt sokszorosan meghaladó egyéb „fogyasztással” tetézi. Még a biológiai táplálkozásban is túlzásokra hajlamos, ha erre módja van. Számítások szerint egyenlő elosztás esetén Földünk hatmilliárd lakójának bőven lenne elegendő élelem a mai termelési szinten is. Ezzel szemben a megdöbbentő tény az, hogy jelenleg egymilliárd ember rosszul táplált és éhezik, míg csaknem ugyanennyi a túltápláltságtól szenved! Milyen egyszerűnek tűnik a megoldás, s mégis mennyire lehetetlen megvalósítani!

Mai „fogyasztói” társadalmunkban a gazdasági növekedés bűvöletében élünk. Ez valóban látványos volt az utóbbi 50 évben, hiszen Malthus aggodalmaival ellentétben a gazdasági növekedés túlszárnyalta a népesség növekedését is. Az optimista közgazdászok szerint az ezredfordulói arány, melyben a gazdaság kétszer gyorsabban nőtt, mint a népesség, továbbra is tartható lesz, így a 21. század közepére egy gazdag világban fogunk élni.

Az optimista közgazdasági jóslatoknak azonban van két komoly bökkenője. Az egyik az elosztás, a másik pedig könyvünk visszatérő témája, a bioszféra.

A mai működő társadalmi-gazdasági rendszerek alapvetően a versenyre, a profitszerzésre alapulnak. A személyes érdekeltség által motivált rendszer hátterében az a kellemesen megnyugtató feltételezés áll, hogy ez viszi előbbre a világot. Ahogyan Adam Smith még a 18. század végén megfogalmazta, a maga hasznát kereső embert szinte egy láthatatlan kéz tereli a közjó irányába, így ami jó az egyénnek, többnyire jó a közösségnek is. Ha viszont az egyéni haszonszerző elvek érvényesülnek, ebből növekvő egyenlőtlenség származik, hisz az esélyek messze nem egyenlők, s nem jótékonysági intézmények, hanem a profit vezérli a világot.

Az egyenlőtlenség világszerte óriási és további növekedést mutat. A GEO 2000. adatai szerint például a GDP egy főre eső növekedése 1975–95 között a világon átlagosan 1,17%, de Ázsia keleti felén 3,09%, míg nyugati részén –2,93%, azaz csaknem ugyanilyen mértékben csökkenő volt.

A regionális gazdasági egyenlőtlenség népvándorláshoz hasonlítható migrációt hajt. Becslések szerint Mexikóból évente több mint félmillió illegális bevándorló érkezik az Egyesült Államokba a jól őrzött határ ellenére, ahol hetente százakat, olykor ezreket toloncolnak vissza. Mindez érthető, ha meggondoljuk, hogy az átlagos jövedelem 1999-ben Amerikában évi 36 ezer dollár, míg a világ más részén ennek kevesebb mint egyszázad részéből kell megélnie 1,3 milliárd (!) embernek. Így, ha szerencséje van, Amerikában egy év alatt többet kereshet, mint odahaza egész életében. Nagy a csábítás!

A jelenlegi világgazdasági rendszerben a gazdasági és népességi növekedés „közepes” becslése alapján a regionális különbségek nemcsak megmaradnak, de még növekednek is. Míg 1995-ben a világ leggazdagabb (Észak-Amerika) és legszegényebb (Szahara alatti Afrika) régiójának egy főre jutó átlagos jövedelme között 14,7-szeres különbség volt, 2050-re ez várhatóan több mint 22-szeresre nő (bár ekkor már Japán van a leggazdagabb kategóriában).

Még nagyobb a szakadék, ha nem régiókat, hanem az egyes embereket nézzük jövedelmük szerint. Az UNDP adatai szerint a világ népességének leggazdagabb és legszegényebb egyötödei között 1970-ben 35-szörös, 1990-ben 60-szoros különbség volt, míg 2025-ben várhatóan 100-szoros, 2050-ben 200-szoros lesz ugyanez. Vajon meddig képes békésen elviselni az emberiség a növekvő egyenlőtlenséget? Az emberek többségének mindig is a másokhoz (s többnyire a csúcson lévőkhöz) viszonyított helyzete határozta meg az elégedettségét.

A gazdagsággal együtt járó nagyobb fogyasztás sokak számára kötelező státuszszimbólummá is válik. Így az az érdekes, vagy inkább szomorú helyzet áll elő, hogy a szélsőségesen polarizált jövedelmű társadalom többet fog fogyasztani, s az alsó 1/5 nyomorúsága miatt még inkább fogja környezetét rombolni és szennyezni.

Fontos tudni, hogy a jövedelmi polarizáció nem csupán a fejlődő országok tünete. Az Egyesült Államok állampolgárainak 1/5-e ma is a szegénységi szint alatt van, s a felső 5% és a legalsó 20% közötti különbség az 1970-es 11,5-szörösről 20 év alatt 15-szörösre növekedett.*

Lehet, hogy e fokozódó egyenlőtlenséget generáló gazdasági növekedés társadalmi, politikai elviselhetetlensége miatt nem valósul meg. A másik „bökkenő” azonban még komolyabb akadály lehet. Elviseli-e élő környezetünk, bioszféránk a gazdasági növekedést, vagy negatív visszacsatolással fékez, netán katasztrófaszerű közbeavatkozással készteti az emberiséget irányváltoztatásra, önmérséklésre?

A technológiai fejlődést generáló tudósok és mérnökök száma a 20. század második felében a népességnél is gyorsabban növekedett. Évi 6%-os gyarapodással 50 év alatt számuk 15-szörösre nőtt. Ezzel együtt rengeteg, a század elején még szinte elképzelhetetlen új találmánnyal gazdagodott a világ, melyek a fejlett világban közhasználati cikkekké váltak, mint a televízió, a mobiltelefon és a számítógép, hogy csupán néhányat említsünk. A meglepő ugyanakkor az, hogy mindezek ellenére az emberiség alapvető demográfiai, társadalmi és környezeti problémáinak megoldásában alig haladtunk valamit. A Föld népessége ez idő alatt gyorsabban nőtt, mint valaha, az egyenlőtlenség csökkentése terén sem állunk jobban, s környezeti gondjaink egyre nagyobbak. Bár a fejlett országok többségében vannak eredmények (olykor a fejlődők rovására), számos, korábban nem létező vagy jelentéktelennek vélt probléma komoly globális gonddá nőtt. Gondoljunk csak a sztratoszférikus ózonpajzs sérülésére, az üvegházhatású szén-dioxid gáz egyre növekvő mennyiségére s ezzel a globális klímaváltozásra, savas esők hatásaira, s nem utolsósorban a pusztuló biodiverzitásra, Földünk ökoszisztéma-szolgáltatásainak aggasztó csökkenésére. Az amerikai Massachusetts Institute of Technology (MIT) elnöke nem ok nélkül beszélt a technológiai fejlődés paradoxonjáról. Az egyik probléma „megoldása” újabbakat, gyakran még komolyabbakat hoz létre.

A népesség, a fogyasztás és a technika – mint azt a képletben láttuk – együttesen fejti ki hatását a környezetre. Több ember több fogyasztásához több energiára van szükség. Ennek megtermelési technológiája fosszilis tüzelőanyagból jelentős CO2-kibocsátással jár, melyhez a tüzelőanyagtól függően más szennyezők (főleg SO2) is csatlakoznak. (Atom- és vízierőművek másféle problémákkal terheltek. Nap- és szélenergia viszont inkább csak a szerkezetek legyártásával szennyezi a környezetet.)

Az üvegházhatású gázok egyre növekvő mennyiségének hatása szinte beláthatatlan következményekkel jár. E kérdéskör részletes taglalása Czelnai Rudolf és Mészáros Ernő nagyszerű könyveiben olvasható, így itt csak néhány újabb hírre hívom fel a figyelmet.

Az iparosodás előtti idők 270 ppm (egymillió légköri molekulából 270 CO2-molekula) légköri CO2-szintje 2001-re 380 ppm-re nőtt. A globális felmelegedés egyértelmű jelei világszerte észlelhetők. Az Antarktisz öbleinek több száz méter vastag jégpáncéljából több ezer km2-es darabok váltak le a 2001. év elején, az ottani nyáron. Az Északi-sark jege a hatvanas években még több mint 3 méter vastag volt, a 90-es évekre már csupán 1,8 méteres átlagot mutatott, s 2000 nyarán már helyenként jégmentes volt. Grönland jege szintén olvad, 50 km3-el fogy évente. (A közel 200 ezer éves jégrétegeket is tartalmazó több kilométer vastag páncél olvadéka ma már Észak-Amerikában palackozott formában kelendő áru. Hiába, leleményes fogyasztói társadalmunk nemcsak a jelenét és jövőjét, de még a múltját is elfogyasztja a szennyezetlen, ember előtti idők tiszta vizében). Hasonlóan zsugorodnak és tűnnek el világszerte gleccsereink is. A több ezer éve fagyott (permafrost) talajok a tundravidéken fölengedve metánt és szén-dioxidot juttatnak a légkörbe, tovább fokozva az üvegházhatást. (Újabban ehhez potenciális veszélyként a tengerfenék metán-hidrátja is hozzájárul…)

A szegény embert még az ág is húzza – mondja a magyar közmondás. Valóban. Míg Kanadában és Észak-Európában a magasabb CO2-szint és a melegebb tenyészidőszak a számítások szerint kb. 5%-os terméstöbbletet hozhat, a trópusi fejlődő országok legtöbbjében 10–20%-os csökkenéshez vezet.*

A felborult szénciklusnál még jelentősebb a nitrogénkörforgás módosulása a nitrogénkötő mezőgazdasági kultúrák (például lucerna – nitrogénkötő baktériummal) és az iparinitrogén-fixálás növekedése miatt. Hatására ma globálisan „trágyázódik” az egész Föld, felborítva a még természetes ökoszisztémák egyensúlyközeli összetételét.

A klímaváltozás és az elemciklusok felborulásának hatásai az emberiségre kiszámíthatatlanok. A nem várt hatások, meglepetések egyre gyakoribbak. A nagy földi laboratóriumi kísérlet egyre izgalmasabbá válik. Jó lenne kívülről szemlélni, de ezt nem tehetjük. Korábban a gazdálkodási kísérleteinket helyi vagy legfeljebb regionális méretekben végeztük. Ha a kísérlet nem sikerült, odébbálltunk. Hasonlóan bőven állt szabad (vagy szabaddá tett) terület rendelkezésre a népszaporulat elhelyezésére. Ennek folytatásaként még a 20. században is többen komolyan vették a Naprendszer, majd a Tejútrendszer benépesítését ilyen céllal. Ha ma így szeretnénk a Föld népesedési problémáit megoldani, mint korábban láttuk, évente 84 millió embert kellene kilőni valahová. Figyelembe véve a néhány amerikai Holdra szállásának költségeit, évi 84 millió embert csak a másvilágra lőhetünk ki. Remélhetőleg erre sem évenként, sem máshogy nem kerület sor. Egy, sajnos lehetséges, s ezért tanulságos, ilyen forgatókönyvet Cseke Zoltán vázol a Mese a harmadik évezredről című könyvében.*

A kísérlet tehát tovább folytatódik. A népesség nő (talán a 21. század közepén vagy második felében tetőzik 8–9 milliárddal), a fogyasztás szintén nő, s itt még a tetőzés fogalma sem ismert. A divatosan hangoztatott „fenntartható fejlődésben” óvatosan kerülik a növekedés leállásának kérdését. Pedig növekvő igények folyamatos kielégítése csak növekvő világban lehetséges. Földünket viszont nem fújhatjuk fel, s tömegesen máshová sem költözhetünk a már említett, kevesek által óhajtott helyen kívül.

A pénz uralta világgazdaság önpusztító, rákos növekedésének fékezésére egy új irányzat, az úgynevezett ökológiai ökonómia próbál kijózanító kísérletet tenni. Ha egy ókori görög hallaná a kifejezést, nem értené a kettőzés okát. Mindkét összetett szó első fele a görög házból (oikos) származik, a másik fele is némileg hasonló értelmű (logos = tudás, nomos = törvény). Logikus lenne mindkettőt háztartástanként értelmezni, melyben a tudásra alapozzuk a gazdálkodás rendjét. E rokonnak tűnő területek ennek ellenére élesen eltérő értékrendek alapján külön utakon jártak, s napjaink egyesítési törekvései sem nevezhetők ma még meghatározónak Földünk nagy háztartásában.

A két szakterület, az ökológia és az ökonómia (ismertebb magyar nevén közgazdaságtan) legjobban egy elterjedt aforizmával jellemezhető: az ökológus mindennek tudja az értékét, de semminek sem tudja az árát, míg az ökonómus mindennek tudja az árát, de semminek sem tudja az értékét.

E különbség megszüntetésére az ökológiai közgazdászok egy kaliforniai csoportja (Costanza és munkatársai) megkísérelte pénzben kifejezni azokat az ökoszisztéma-szolgáltatásokat, amelyek többnyire kimaradtak az eddigi gazdasági számításokból. A természet édesvíz-szolgáltatása, a szennyvíz tisztítása, a légszennyező anyagok feldolgozása, a klíma stabilizálása, a talajképzés, az árvízkontroll és az elemek körforgásának biztosítása, a beporzó rovarok vagy akár az üdülési lehetőségek fenntartása stb. mind ilyen tényező. A felmérés a világ különféle ökoszisztémáiban készült, s ezek területeinek figyelembevételével kalkulálták a „számlát” az egész Földre.

Az 1997-ben publikált eredmény megdöbbentő összeget adott. Évi 33 billió (1012) dollárt. Ez az összeg közel kétszerese volt az összes állam évi nemzeti jövedelmének. Ennyit kapunk ma ingyen a természettől, s pont azért, mert ingyen kapjuk, nem törődünk vele, nem jelent mérlegelendő költséget a gazdasági tevékenység megtervezésében. De meddig?

A pénzre lefordított természeti javak esetében az ár nagysága sokkal szélsőségesebben változhat, mint a szokásos árucikkek esetében. Egy pohár víz értéktelen dolog egy átlagos európai embernek, ám a Szaharában eltévedt utazónak minden pénzt megér, ha élete függ tőle. S ma a világ errefelé halad. Ki gondolta volna a 20. század első felében, hogy közönséges ivóvizet palackozott formában jól el lehet adni, ráadásul ott, ahol csapból is folyik a víz. Japánban már oxigéndús levegőért is be lehet ülni néhány percre egy e célra berendezett helyiségbe, persze itt sem ingyen.

Egy másik irányzat a természeti tőkét nem pénzben kalkulálja. Ehelyett azt vizsgálja, hogy egy adott ország lakói fogyasztási javaikat mekkora területen tudnák megtermelni oly módon, hogy az valóban fenntartható legyen és a természeti tőke változatlanul maradjon. Ez persze azzal is jár, hogy a levegőbe, a vízbe vagy a talajba kerülő felesleges anyagainkat is újra a körforgásba visszük, s az ehhez szükséges területet is beszámítjuk. Ugyanez vonatkozik az energiafogyasztásra is. Az így kapott 1 főre eső területet ökológiai lábnyomnak nevezték el. Ezt összevetve az 1 főre jutó ökológiailag produktív területtel azt találták, hogy Földünk legtöbb országában a lábnyom nagyobb, mint a produktív terület (2. táblázat). Ez csak úgy lehetséges, hogy fokozatosan feléljük természeti vagyonunkat és elszennyezzük helyi, regionális és globális környezetünket. Közben bízunk abban, hogy a tudományos és a technikai fejlődés majd csak hoz valamilyen megoldást.

 

 

 

 

 

* A világ 1993-as átlagtermését adó területben

 

Látható, hogy bár Magyarország a középmezőnyben helyezkedik el, mi is nagyobb lábon élünk már most is, mint ami fenntartható! Bár a számítások módját sokan vitatják, az egyes országok lábnyomainak különbségei sajnos reálisak. Megdöbbentő a több mint hússzoros különbség az Egyesült Államok (10,3 ha/fő) és Banglades (0,5 ha/fő) között!

Hogyan lehetne lábnyomunkat a rendelkezésre álló területhez igazítani? A környezeti impakt (I) bemutatott formulájából látható, hogy a népesség csökkenésével, a fogyasztás mérséklésével és a technológia környezetbarátibbá alakításával. Ez utóbbival bizonyára mindenki egyetért, de ez önmagában kevés, ha a népesség és az egy főre eső fogyasztás tovább nő. Mint láttuk, a népesség növekedése a 21. század közepére feltehetően leáll ugyan, de a nagy kérdés az, hogy ekkorra nem nőtt-e a kritikus érték fölé az impakt. Ennek megelőzésére mindenképp szükségesnek látszik a fogyasztás csökkentése a „fejlett” világban.

 

7.3. A tudomány és a közlegelők tragédiája

1968-ban az amerikai Science nevű rangos tudományos hetilapban egy azóta is fogalommá vált cikk jelent meg The Tragedy of the Commons (A közös dolgok tragédiája) címmel. Szerzője, Garrett Hardin biológus, logikus érveléssel, meggyőzően mutatta be a senki által nem birtokolt javak tragikus sorsát. (A magyar olvasó erről először 1979-ben olvashatott Hankiss Elemér Társadalmi csapdák című könyvében, melyben a „commons” szót a konkrét példa nyomán „közlegelők”-re fordította le.) Röviden a példa a következő: Ha egy falu közös legelőjére minden gazda 1–1 tehenet hajt ki, fenntartható gazdálkodás valósul meg. Ám a gazda úgy is gondolkodhat, hogy amennyiben két tehenet legeltet, a haszna kétszeres lesz. Ha viszont egyre többen követik e példát, a legelő zsúfolttá válik, s túllegeléssel tönkremegy.

Környezetünk számos eleme, így a légkör, a tengerek és az óceánok egésze, az édesvizek zöme és a szárazföldi ökoszisztémák jelentős része is ilyen közlegelő, csúnyább szóval közpréda. Amit ebből az egyén kivesz, az a sajátja lesz, ezzel a közösséget egy főre számítva látszólag alig károsítja. Hasonlóan, ha szennyező anyagait a „közlegelőn” helyezi el, a kellemetlen tehertől történt megszabadulás saját magának nagy előnyt jelent, míg a közösségben negatív hatása megoszlik. A pillanatnyi érdekük által vezérelt egyének így előbb-utóbb tönkreteszik környezetüket, s ezzel végül saját magukat is.

Garrett Hardin a jelenséget a matematikus William Forster Lloyd oxfordi előadásainak 1833-ban megjelent könyvéből vette. A példa szerint a közös legelőn tartott állatok száma a gazdák nyereségmaximalizáló mérlegelése során egyre növekszik, s ezzel a legelő elkerülhetetlenül pusztulásra van ítélve.* A példa egyik igen fontos üzenete az, hogy nem lehet minden problémát technikai módszerekkel megoldani. A túllegelést ily módon csak késleltetni lehet. A megoldást a társadalmi szabályozóktól remélhetjük.

A közlegelő tragédiája nem következik be, amíg a „legelő” elég nagy. Véges világban folytonosan növekvő populációval ez viszont előbb-utóbb elkerülhetetlen. A jelenségnek komoly szerepe volt a szovjet világrendszer összeomlásában is. A közös javak ésszerű, fenntartható gazdálkodása – mint azt Hardin későbbi cikkeiben kimutatja – csak kb. 150 főnél kisebb közösségekben valósítható meg, ahol az emberek képesek felismerni és visszatartani a közös forrást túlhasználó egyéneket. Urbanizálódó 6 milliárdos világunkban erre már nincs mód. A közlegelő minden fajtáját (például a levegőt) pedig nem lehet privatizálni! Mi hát a megoldás?

A 19–20. század folyamán az emberiség a jog–kötelesség párból a szabadságjogokra fordította a nagyobb figyelmet. Hardin cikkeinek megírása idején a világ népessége még gyorsuló ütemben növekedett. A földi bioszféra mint nagy közös legelő, a degradálódás nyomait már ekkor is jócskán mutatta. Jogos volt tehát az aggodalma amiatt, hogy semmi sem szabályozza a közlegelőt egyre jobban terhelő emberiség létszámát. Súlyos hibának tartotta az ENSZ 1967-es Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának azt a kitételét, miszerint „… a család méretével kapcsolatos minden választás és döntés megfellebbezhetetlenül magára a családra tartozik, és azt senki más nem hozhatja meg.”

Mint az várható is volt, Földünk lakóinak száma a nyilatkozat óta megkétszereződött, s több afrikai országban helyi konfliktusokat (Ruandában több mint 1 millió embert mészároltak le) és éhezést (Etiópia, Kenya) eredményezett a továbbra is átlagosan 6 gyerekes családméret. Kínában viszont drasztikus intézkedésekkel az „Egyetemes Emberi Jogokat” megszegve talán 20–30 év múlva sikerül leállítani a népsűrűség növekedését.

Mindannyian elítéljük a kínai módszert mint a szabadságjog megengedhetetlen korlátozását, ám érdemes a másik oldalról, a kötelesség és felelősség oldaláról is megvizsgálni a problémát. A nagyobb gyermekszám legtöbbször nagyobb anyagi terhet és főleg felelősséget is jelent. Emellett evolúciógenetikai következményei is vannak. A nagycsaládos szülők génjeinek aránya növekszik a populációban. Az emberi népességek genetikai összetételének megváltoztatását a negatív eugénia hitleri időkből jól ismert módszereivel mindannyian elfogadhatatlannak tartjuk. Ugyanakkor a némiképp hasonló hatású, bár egészen más módon működő differenciált fertilitásról nem veszünk tudomást.

Charles Darwin unokáját idézi Hardin. A kontrollálatlan családmérettel „kihal a fogamzásgátló homo contracipiens faj, és helyét átveszi a nemző homo genitivus.” Persze, itt a faj megjelölés csupán képletesen értendő, és egyébként is csak akkor igaz az állítás, ha a termékenységbeli különbség mögött ezzel összefüggő genetikai különbség is van. Tudjuk-e ezt?

A humán genom szekvenálásának befejezése ellenére e kérdés ma még aligha válaszolható meg, bár valószínű, hogy valamilyen genetikailag is meghatározott különbség nem zárható ki, így az sem lehetetlen, hogy van némi igazság az ifjabb Darwin fenti állításában. Hardin világosan látja, hogy az emberi populáció növekedése csak „kölcsönös korlátozás kölcsönös megállapodása” alapján kezelhető a feltételezett genetikaiarány-eltolódási problémáktól mentesen. Önkorlátozásra, lelkiismeretre való hivatkozással, mint kimutatja, egy olyan szelektív rendszert hozunk létre, mely a lelkiismeret kiveszéséhez vezetne (amennyiben ennek a nevelés mellett van genetikai meghatározója is).

Magyarországon a kérdéskör meglehetősen kényes téma. Itthon csak örvendetes lehet a szaporulat és katasztrofálisnak minősítjük a népességcsökkenést. A növekedés nálunk már a 80-as évek óta negatív előjelű (azaz csökken az ország népessége), s ennek valóban lehetnek igen kedvezőtlen korcsoport-eloszlási következményei, s ezzel jelentős nemzetgazdasági gondok a keresőképes/nyugdíjas arány eltolódása miatt. Ez azonban valamilyen mértékben szükségszerűen jelentkezik mindenütt, ahol a korábbi növekvő népesség leálló vagy csökkenő fázisra tér át. Ha az átmenet túl gyors, a rövid távon (néhány évtized) jelentkező kedvezőtlen hatás erős. Ha lassú, a hosszabb távú következmény (nagyobb népsűrűség) lehet tartósan problémás a később bemutatandó ökológiai lábnyom miatt. A demográfiai átmenetre (növekedés leállítása) mindenképp szükség van. A probléma annál nagyobb, minél később állunk át. Olyan ez, mint egy rossz irányba vivő vonat, mely már elindult velünk. Minél később ugrunk le róla, annál nagyobbat esünk és a legrosszabb, ha fennmaradunk, mivel katasztrófába visz.

De ne ragadjunk le a népesedésnél. Minden közösbe juttatott szennyezés vagy globális problémát kiváltó tevékenység szabályozottságot kíván. Ezt persze még országon belül is nehéz megvalósítani, globálisan pedig szinte lehetetlen. Jó példa erre az a rengeteg vita, huzakodás és visszalépés, ami a légkörbe kibocsátott CO2 mennyiségét igyekezett mérsékelni. Például amikor az Egyesült Államok elnöke a CO2-kibocsátás korlátozásáról szóló kyotói egyezményfelmondását határozta el (2001), úgy vélte, hogy a Föld népességének 5%-át kitevő US-állampolgároknak joguk van a CO2-kibocsátásból rájuk eső 5% helyett a jelenlegi 30%-ot tartani, sőt növelni. A közlegelő tragédiájának tipikus esete.

Az olvasóban bizonyára felvetődik a kérdés: hogyan lehetséges az, hogy a világ legfejlettebb országában, ahol a legjobb, legmagasabb szintű tudományos kutatás folyik, az elnök nem vesz tudomást a veszélyről? Vagy talán nincs is veszély, s ezt mondják tudós tanácsadói? Vagy van másféle módszer a CO2 légköri csökkentésére?

E kérdéscsokor megválaszolására külön könyvet lehetne írni. Politika, gazdasági érdek, rövidlátás, csőlátás és még számos más tényező játszhat közre egy ilyen döntés meghozatalában.

A CO2-kibocsátás csökkentése a fosszilis tüzelőanyagra (kőolaj, szén, földgáz) alapozott ipart súlyosan érinti. Az egy főre jutó energiafelhasználásban a világ átlag hatszorosát fogyasztó amerikainak a csökkentést megtagadó elnök talán népszerűbb lehet a következő választásig. A negatív hatások remélhetőleg nem ebben a ciklusban jelentkeznek, s ha igen, akkor sem ő hibáztatható. (E sorok írása idején nyilvánítja Bush elnök Houston környékét katasztrófa sújtotta területté a rendkívüli időjárás okozta özönvíz miatt. Ki mire gondol?)

Az érdekeltség miatt bizonyos körök olyan kutatásokat támogatnak, melyek célja az üvegházhatás tagadása vagy hatásainak elbagatellizálása, esetleg pozitív aspektusainak hangsúlyozása. Egészen az ezredfordulóig sokan a globális klímaváltozás bizonyításához, igazolásához is ragaszkodtak. Mindez alapul szolgált a cselekvés halogatására. Várjunk, amíg a tudósok egymás között tisztázzák a kérdést.

 

* * *

 

A tudomány mára teljesen szétforgácsolódott. Olyan, korábban egységes terület, mint például a biológia, ma már számos, egymással szinte sohasem érintkező részterületre hasadt. A környezettudomány, mely hivatott lenne például a CO2-kérdés megválaszolására, valójában számos részszakértő munkájára alapoz. Igen kevés az a kivételes képességű szintetizáló tudós, aki ezek alapján eligazodik, s meri vállalni a döntéshozók felé adandó érthető és egyértelmű válasz kockázatát. Sőt, amennyiben ez valamely részszakterületen érdekeket sért, biztos lehet benne, hogy szakértői felülbírálatban (maga nem lévén ilyen specialista) illetékességét, tudományos hitelességét is megkérdőjelezik. Kinek higgyen ezek után a kérdésben többnyire járatlan döntéshozó?

A túlspecializálódás, s az ezzel gyakran együtt járó csőlátás veszélyeire már az 1920-as évek végén a filozófus Ortega is felfigyelt, s A tömegek lázadása című, magyarul is megjelent könyvében e problémának külön fejezetet szentelt. Érdemes ebből egy részletet itt is megismételni:

„Roppant érdekes és főleg hasznosabb lenne, mint amennyire első látásra tűnik, ha valaki úgy írná meg a fizika és a biológia történetét, hogy feltárná, hogyan specializálódott egyre nagyobb mértékben a kutatómunka. Jól látnánk belőle, hogy a tudós nemzedékről nemzedékre egyre szűkebb szellemi térbe kényszerült visszavonulni. De nem ez lenne a legfőbb tanulsága egy ilyen tudománytörténetnek, hanem ennek épp az ellenkezője: az, hogy mivel a tudományos munka hatósugara beszűkült, a tudósok minden nemzedéke egyre lazább kapcsolatba került a tudomány többi részével, a világegyetem átfogó értelmezésével, pedig kizárólag ez méltó az európai tudomány, kultúra és civilizáció nevére. És az a helyzet, hogy ez a szűk látótérbe zárt tudós mégis felfedez új jelenségeket, előbbre viszi a tudományát, bár azt alig ismeri, és a gondolkodás enciklopédiáját is bővíti, bár azt lelkiismeretesen ignorálja. Hogy történhetett és hogyan történhet ez meg? Mert hát e cáfolhatatlan tény azért roppant különös: a kísérleti tudomány fejlődése jórészt bámulatosan középszerű, és még középszerűnek sem mondható emberek munkájának köszönhető. Vagyis a mai civilizáció gyökere és jelképe, a modern tudomány befogadja a szellemiekben középszerű embert, s lehetővé teszi számára, hogy ott sikerrel dolgozzék.

Csakhogy ez kitermel egy rendkívül fura emberfajt. A kutató, ha felfedezett egy új természeti jelenséget, szükségszerűen erősebbnek, magabiztosabbnak érzi magát. Látszólag jogosan azt hiszi magáról, hogy „tudós ember”. S való igaz, van benne egy szemernyi abból, ami a hiányzó részekkel kiegészülve tényleg tudás. Ilyen hát a szaktudós lelkülete, akit századunk első éveiben ért el a legőrjítőbb magasztalás. A szaktudós remekül „tudja” a világnak egy apró zugát; minden másról azonban fogalma sincs.” (José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása. 1929.)

A probléma súlyát ma egyre többen érzik, mégis minden marad a régiben. A tudomány közlegelőjére a kutatók egyre több szakcikket kénytelenek kihajtani, mivel nem akarnak lemaradni az egyre élesedő versenyben, s közben az egész tudomány már a degradálódás jeleit kezdi mutatni. Beszűkült, csőlátású tudósok versengenek a saját szűk szakterületük nagyobb támogatásáért, miközben a többit lebecsülve negligálják. A közgazdászok legtöbbje például nem veszi eléggé komolyan a bioszféra túlterhelésének kérdését. Arra számítanak, hogy a világ „fejlődő” államai az északi, „fejlett” világot fogják követni. Véleményük szerint a gazdasági fellendüléssel leáll a népesedés növekedése, növekszik az anyagi jólét, s ezzel a környezetre is majd több figyelem fordítható. Közben persze a „fejlett” világ is tovább növekszik. Néhány kisebb ázsiai ország („kis tigrisek”), úgy tűnik, tényleg erre halad, de óriási környezetpusztítással. A „fejlett” világ kialakulása a fejlődők és az akkor még elfogadhatóan működő bioszféra segítségével valósulhatott meg. A „globális fejlettség” elérése mai fogyasztói értelmezésben több mint 6 milliárd emberrel lehetetlen. Ennek belátása csak több tudományterület mai ismeretanyagainak integrálásával lehetséges.

Egyre fokozódik a kommunikációs nehézség a szakterületek között, s a tudomány kezd Bábel tornyához hasonlítani. A közvéleményben erősödik a tudománytalanság és tudományellenesség, mivel nincs idő szintetizálásra, ismeretterjesztésre, népszerűsítésre, s így nem értik, mire költik az adófizető pénzét. Az ipar ugyanakkor egyre inkább a maga szolgálatába állítja a tudományt. Megrendeli a kutatásokat, s az eredmények a fizetőképes keresletnek megfelelően születnek, s ezzel a már tárgyalt gazdag-szegény szakadékot növelik. Első hallásra magam is megdöbbentem a híres polihisztor, J. B. S. Haldane és a populációgenetika atyjának tekintett matematikus G. H. Hardy egybecsengő minősítéseit olvasva (a Perspectives in Biology and Medicine egyik „It has been said” rovatában):

„A tudományt akkor nevezik hasznosnak, ha a javak megoszlásának nagyobb egyenlőtlenségéhez vezet, vagy közvetlenebbül elősegíti az emberi élet elpusztítását.” (G. H. Hardy)

„Az alkalmazott tudomány az igazságtalanság felerősítését szolgálja az elviselhetőség határáig.” (J. B. S. Haldane)

Micsoda keserű tapasztalat lehet a két tudós szavai mögött! S bár e megállapítások még a 20. század első felében születtek, mennyire aktuális a figyelmeztetésük! Gondoljunk csak a legalább 1 milliárdnyi éhezőre s az ugyanennyi túltápláltra, vagy akár az ünnepelt humángenom-program alapján készült csodaszerekre, melyekkel ritka örökletes betegségeket remélünk gyógyíthatóvá vagy megelőzhetővé tenni, miközben százmillióknak a legalapvetőbb egészségügyi ellátása is megoldatlan. Megtaláljuk az elhízás génjét, csak az „éhezés génjeit” nem tudjuk kiiktatni.

De ne essünk túlzásba. Vannak pozitív példák is.* Mégis jobban oda kellene figyelnünk a veszélyekre, amikor a tudomány és a gazdaság szférái egyre közelebb kerülnek egymáshoz, mert a profit motivációja nem esik egybe az emberiség érdekével egy telített világban. Az Adam Smith-féle láthatatlan kéz napjainkban hatásában is egyre láthatatlanabbá válik. Amiben inkább reménykedhetünk, az ezzel pontosan ellentétes: egy másféle láthatatlan kéz, mely a verseny helyett az együttműködés és önzetlenség felé terel!




Hátra Kezdőlap Előre