Önkényes sereg

I.

Híre fut az országban, hogy a minisztérium önkénytes sereget verbuáltat, ötven forint foglaló, egy réz húszas napszám mellett, három esztendőre.

„Ahol van ni! – elkezdi az én szomszédom, – ahol van ni! Mindig is mondtam én, hogy e' lesz belőle. Tudtam én, hogy ennek a szabadságnak keserves lesz a vége. Tudtam én, hogy ez nem esik meg háború nélkül”.

Az én szomszédom úgy tett, mintha őkelme igen okosan beszélne; én pedig nem szóltam rá se fehéret, se feketét, csak hallgattam és néztem, mint a sült hal. Hadd beszéljen, mondok, több bolondot is, majd felvilágosítom utóljára.

Szomszéd polgártársam vérszemet kapott, s megint elkezdte:

„Megmondtam” aszondja „megtudtam! Másszor is volt már az így. Hallottam a régi öregektől, hogy volt már egyszer ilyen világ. Felütötték a tarka zászlót, kitették a hordó bort, s kiabálták: szabadság! szabadság! Hát pedig annyira jártak a szabadságtól, mint Makó Jeruzsálemtől*. Csak azon vették észre, hogy hátuk megé termett a vasas német, aztán lett sip! sup! Azért kötve hiszem én az efféle bolondságot. Elhiszem, elhiszem, de mindig élek a gyanúperrel, mert tudom, hogy többnyire kutya van a kertbe”. A szomszéd rám nézett, a szeméből is kiláttam, hogy okosabbnak tartja magát nálam. Én csak hallgattam és a fejemet csóváltam. A szomszéd megint nekifogott a beszédnek.

„Egye meg a szabadságát. Mit ér nekünk az ilyen szabadság? Inkább menne az ember úr dolgára, mint háborúba. Roboton az ember csak elfárad, legfeljebb a tenyere törik föl, de az kutyabaj! kitelik a maga foltjából: hanem a háború, az már egy kicsit másforma, ott az embernek ízibe elütik a gombját, – századik sem viszi haza a fogát. Csak jobban is volt, ahogy volt. Azt gondoltuk, rosszul van, mert elég keserves volt a szegény embernek robotolni, füstpénzt, dézmát fizetni; de mégis jobban volt, mert nem féltünk a háborútól. Ott lehet az a szabadság, ha háború lesz, ha nem lesz mit enni, vagy nem lesz aki megegye ami van?”

„Már most bezzeg verbuálnak az urak; csalják a szegény embert katonának: menjen biz a pokolbeli tűz! Menjenek az urak, akik ezt a zűrzavart csinálták. Az is bolond parasztember lenne, aki beállana: mink nem kívántuk a háborút, inkább robotolunk firól fira”.

Nem állhattam tovább, szavába vágtam.

Ejnye szomszéd, mondok, beh okosan beszélne kend, ha értene valamit a dologhoz. De lássa kend, polgártárs, nem úgy van ám az? Hiszen jó lenne, ha a pokolbeli tűz háborúba menne, s mi helyettünk elvégezné: de ha az nem megy, akkor bizony nekünk kell mennünk. Megmondom az okát.

Legelébb is arra felelek, hogy a parasztember felszabadításából lett a háború, s azt kend megtudta előre.

Már megengedjen, szomszéd, azt, hogy háború lesz, sem kend, sem más előre nem tudhatta, még most sem tudja. Az igaz, hogy oly villongós világot értünk, amikor minden órán félhetünk a háborútól: de még most háború nincs, meglehet nem is lesz. Hát mikor elfellegzik, nagy szél támad, viszi a port, zúg, bőmből, recseg a fa az erdőn, azt gondolná az ember, hogy mindjárt kifordul a világ a sarkából, olyan égiháború lesz: mégis feltisztul egy szem eső nélkül. Nem kell mindjárt kétségbeesni.

Hogy pedig a háború éppen a jobbágy felszabadításért lenne: azt hinni gyermekség. Ha kend, szomszéd, azt gondolja, hogy a régi robotnótával vissza lehetne állítni a csendességet: éppen olyan oktondi, mint a kend fia, kit el lehet ámítni, hogy meggyógyul a keze, ha a szék lábát bekötik.

Már ki a tatár csinálna azért háborút, hogy a szegény embert attól a marhadologtól felszabadították. Hiszen abban nincs kára sem a muszkának, sem a töröknek, sem a császárnak, sem a királynak! Legfeljebb az uraknak lehetne, akik a sok jó ingyennapszámot, füstpénzt, dézmát vesztették: de hiszen tudja, szomszéd polgár, hogy magok az urak voltak a tavaszon Pozsonyban összegyülekezve*, és magok határozták el, hogy tovább a jobbágyot ne szolgáltassák, a király aztán csak helybenhagyta, megerősítette a törvényt, amit az urak magok jószántából csináltak. Az igaz, hogy az ország megfizeti nekik valamikor a robot és a dézma árát: de mégis elég szívesség tőlük, hogy addig várakoznak: mert csak a nyáron is hánynak szántatlan-vetetlen maradt a földje amiatt, hogy nem volt kivel munkáltatni. De az urak ezért nem haragusznak a szegény emberre hogy is haragunnának, hiszen magok akarták, hogy így legyen; ha egy-kettő van, aki nem akarta, biz a' háborút nem kezd, ne féljen szomszéd. Szerencséjének tartja, ha őt nem bántják. De hiszen ki bántaná? Miért bántaná? A nép, tudom, nem bántja, nincs is oka rá.

Hát ne gondoljon másszor olyan zöldet, szomszéd, hogy a háború a szegény ember szabadsága miatt lesz. Lesz az, ha lesz, azért, amiért hosszas szárazság után eső, hosszas szép idő után égiháború, hosszas egészség után betegség szokott lenni. Tartós meleg áerben gyűl össze az anyag, amiből villámlás és mennykő lesz: tartós békességben szaporodik meg a matéria, amiből háborúnak kell lenni. Már több harminc esztendejénél, hogy békesség van – most, úgy látszik, megcsömörlött a világ a sok békességtől – és ki kell törni a háborúnak. De nem azért, hogy kend robotra nem jár, szomszéd.

A szomszéd nagyokat pillantott rám – én pedig beszéltem tovább:

Most azt mondom meg, miért szabadították hát fel kenteket. No erre egy szóbul is meg lehetne felelni: azért, mert úgy hozta magával az igazság. Mert nem igazság volt, hogy a szegény parasztember maga fizesse az adót, maga állítsa a katonát, maga szolgálja a helységet, a vármegyét, és még ezenfelül annak, aki se nem szolgál, se nem fizet, ő robotoljon, csak azért, mert a hetvenhetedik szépapja olyan földön telepedett meg, amit valaki magáénak tartott. Ez nem igazság volt, igazságra kellett fordulni, az igazság pedig az, hogy ki-ki szolgáljon és fizessen értékéhez képest az országnak, a jobbágy csakúgy, mint a legelső földesúr. De ha a jobbágy robotolna is, úgy őrá több teher esnék, mint másra, azért kellett a robotot, dézmát megszüntetni.

Az igazság kívánta hát, hogy felszabadítsák a szegény embert. De az igazságot, kivált, ha valami költségbe kerül, csak akkor szokták az emberek átlátni, mikor szorul a kapca. No ez a gyarlóság megvan minden emberben, nem haragudhatunk érte.

Régóta feszegetik már, hogy a szegény jobbágyot egy vagy más módon fel kéne szabadítni a nagy teher alól. Szomszéd uram is ösmer több urat, akinek mindig az volt a nótája: vállalja el a nemesség az adónak egy részét; azon legyünk, hogy a jobbágy válthassa meg magát, satöbbi. Sok vármegyében az ily jó urakat üldözték, mert némelyik úr sehogy sem szerette volna jobbágyát szabad lábra állítni.

Ezek a jó gondolkozású urak országgyűlésen is mindig felhozták és sarkallták ezt a dolgot, de kevésre mehettek, mert a másik fél mindent elkövetett, hogy ne legyen belőle semmi. Nem is tudom, mikor lett volna belőle valami; mert hiszen az őszön is mindszentkor beállott az országgyűlés, és tavaszfélig semmire sem boldogultak, akik a szegény nép javát akarták. Tavasz felé azonban megváltozott a világ.

Egyszerre csak híre futamodik, hogy a franciák elkergették rossz királyukat, és nem is akarnak helyette másikat tenni, mert azt tartják: hátha ez sem lenne jobb. No már most, azok a tudós okos urak, akik az ország dolgához értenek, mindjárt átallátták, hogy ebből aligha nagy háború nem lesz, olyan, amiben Magyarországnak is lehet része. Mit csinálnak? Eszükbe jut, hogy ha háború talál lenni, és a szegény jobbágyok a régi állapotban maradnak, az igen rossz lesz az egész országra nézve. Mert hát hogyan lehet azt kívánni a szegény néptől, hogy maga állítsa a katonát, maga fizesse az adót, amiből a katonát tartják, maga adjon neki kenyeret, zabot, szénát, maga vigye azt utána szekerekkel, egy szóval maga viselje a háborúnak egész terhét, a nemesember és nagyúr pedig érje meg avval, hogy öt-hat garas szubszídiumot* fizessen, ha akarja, és legfeljebb úgy tegyen, mint a francia háborúkor Győr alatt*. Ez fordult meg a fejükben azoknak a jó uraknak; fel is szólaltak a szegény ember mellett, bátran, hatalmasan, isten áldja meg őket érte. Az országgyűlés beléegyezett, hogy a dézmát, robotot, füstpénzt meg kell szüntetni örökre; ami úrbéri földje van a jobbágynak, legyen az övé, mintha nemesi föld volna. A törvényt megírták róla, fölküldték a királyhoz, aki azt kész szívvel jóváhagyta. Így lett meg a kendtek szabadsága, szomszéd.

Most mondja meg kend maga, nem okosan tették-e az urak, hogy ezt tették? Ha látták, hogy az idő háborúra készül, nem okosan cselekedtek-e, hogy olyan törvényt hoztak, ami szerint az ország baját úr és szegény egyformán viselni tartozik? Nem okosan tettek-e, hogy a kendtek nyakából levettek egy csomó terhet, a háború terhének nagy részét pedig annak a nyakába csapták, aki bírja. Lehetett volna-e ennél igazságosabban cselekedni?

Én azt mondom, nem lehetett volna soha. Ha a nép nyakán hagytak volna minden eddigi terhet, és mégis kiütött volna a háború: a nép nem az ellenség, hanem az urak ellen támadt volna fel.

A szomszéd szemét-száját eltátotta és olyan áhítatosan hallgatta beszédemet, mint valamely prédikációt. Én nagyon örültem, hogy fog rajta az okos beszéd, és folytattam tovább:

Lássa kend, szomszéd, hogy nem az urak csinálták ezt a zűrzavart. Az urak csak meglátták előre, hogy lesz valami, s azon voltak, hogy nyakra-főre felszabadítsák jobbágyaikat. Mert szintúgy van jelensége az ilyen villongós időnek, mint valamely égiháborúnak, vagy zimankónak. Sokszor még annyi felhőt sem látni az égen, mint a fél tenyerem, mégis gyanítjuk, hogy zivatar lesz. Ejnye beh vak meleg van: eső lesz. A madarak porban fürdenek: eső lesz, úgy mondjuk, és majd mindig betelik, amit mondtunk. Így van ez az ország állapotjára nézve is: az okosok előre megsejtik a bajt, és igyekeznek azt elhárítni.

A juhász észreveszi, hogy eső akar lenni, kifordítja bundáját, legyűri kalapja szélét, úgy várja el a záport. De azért ki bolond mondaná azt, hogy az esőt a kifordított bunda és letűrt kalap csinálta?

Az okos urak is észrevették, hogy villongós időt fogunk érni: elvállalták a közterheket, felszabadították a jobbágy földét, hogy ha szükség talál rá lenni, közerővel, közösen védelmezzük a közös hazát: mégis azt gondolja sok balgatag ember, hogy a szegény ember felszabadításából, és a nemesember adó alá húzásából lesz a háború. Éppen mintha azt mondaná, hogy a juhász kifordított bundája csinálja a zivatart.

Ne higgye szomszéd, hogy ha robotolnánk, csendesebb idő volna. Akkor a robotnak is meg kéne lenni, a katonáskodásnak is, még vastagabban mint így; mert a nemesség nem venne részt sem a katonáskodásban, sem a háború egyéb terhében.

Hiszi-e hát, hogy nem az urak csinálták ezt a zűrzavart? az isten rendeléséből így kellett ennek lenni: ne kárhoztassunk érte senkit, hanem azon legyünk, miképp állhassunk elébe, ha baj lesz.

Nem kívánhatjuk, ne is kívánjuk, hogy csak az urak álljanak elébe: hanem álljunk elébe mind, ki egy, ki más módon, apraja-nagyja. Ha csak az urakat állítnók elébe, ami úgy sem igazság, magunk ennők meg a szurkot. Az urak kevesen vannak, nem is oly erősek, mint a parasztember, azok meg nem védnék a hazát, s kinek lenne benne kára? Nekünk és mindnyájunknak. Ha az ellenség erőt venne rajtunk, s elfoglalná tőlünk az országot (mitől isten őrizzen) nem kérdezné a sorra az embereket; voltál háborúban? hadakoztál ellenem? hanem szélt venne rajtunk: üsd! vágd! s híre-hamva sem maradna a mostani népnek, vagy olyan rabszolgává tennének bennünket, mint a barom. Azon kell hát lenni, hogy az ellenséget sohase eresszük az országba, mert akkor jaj nekünk!

Az én szomszédom nagyon a lelkére vette beszédemet, láttam, hogy megszeppent, mert sokszor körültekintett nincs-e már háta megett az ellenség. Én tovább folytattam. No no! ne ijedjen meg szomszéd. Én nem tudom még, lesz-e háború vagy sem. Lehet, hogy lesz, lehet, hogy nem lesz. De mikor ilyen rebengésben* van a világ, nem csak itt, hanem minden országban, csak nem várhatjuk magunkra a veszedelmet behunyt szemmel, összedugott kézzel. Csak kell tennünk valami készületet, nem állhatunk úgy, mint vágószéken a marha. Minél inkább eleresztjük fülünket, annál inkább várhatjuk a veszedelmet; minél jobban mozgunk, megfeszítjük erőnket, – annál több kilátásunk lehet békességre. Az ellenség, aki fel akar támadni, ha látja, hogy bizony a magyar nem alszik, talpon van, mindjárt jobban meggondolja magát, – hozzá fogjon-e vagy sem? hátha belé törik a kése? De ha alszunk, ha eszeveszetten óbégatunk s egymást elijesztjük: az ellenség vérszemet kap s elgázol bennünket, mint hitvány gyáva népet.

Azon legyünk hát most, hogy minél nagyobb sereget teremtsünk össze. Ne számítsunk arra, hogy mind megmaradjunk, mert úgy mind elveszünk, megeshetik; hanem akit az isten ép kéz-lábbal megáldott, aki után otthon nem sírnak-rínak, hajítsa el a kapanyelet, s fogja meg a kardot vagy puskát. Három esztendő nem a világ; úgylehet a hajszála sem görbül meg senkinek; úgylehet sok elesik közületek: de megmarad apátok, anyátok, megmaradnak testvéreitek, rokonaitok, megmarad ősi házikótok, csendes falutok, egy szóval, ti eleshettek, de megmarad a haza, a szép magyar haza, melyet az isten azért áldott meg mindenféle áldásával, hogy véretekkel is oltalmazzátok! Nem magyar az, cudar az, aki a hazáért sajnálja vérét kiontani!

A szabadság kezünkben van. Mutassuk meg, hogy érdemeltük azt! Mutassuk meg, hogy merjük azt vérünkkel, életünkkel, mindenünkkel oltalmazni!

Ki védi meg ezt a szép hazát, ha a magyar nem, aki ezt drága vérén szerezte! Ki oltalmazza a szabadságot, ha a magyar nem, ki azt ezer esztendő óta megtartotta? Vérünket, életünket a hazáért és szabadságért!

Úgy vagyunk, mintha kincset leltünk volna, s amely szempillantásban találtuk, zsiványok ütnének ránk, hogy a lelt kincset tőlünk elrabolják!

Polgártársak! véreim! el hagyjuk-e rabolni újonnan visszanyert kincsünket, a szabadságot? Elfussunk-e? vagy le hagyjuk-e magunkat mészároltatni a rablók által? Nem! soha nem! Mi szembe szállunk a rabló néppel s utolsó csepp vérig nem engedjük, ami a mienk. Haljunk, ha másképp nem lehet, de haljon az ellenség is!

Ezen utóbbi szavakat igen nagy tűzzel mondtam, mintha már előttem állott volna valamely ellenség, és észre sem vettem, hogy a szomszédnak egy legényfia mellettem áll, és hallgatja a beszédet. Most, mintegy magánkívül kiáltott fel: Édesapám! megyek én tüstént, hova kell menni?

„Ember vagy Pista” mond az apja „eredj, menj. Nincs ugyan több fiam, de azért menj. Engem majd csak megsegít az isten itthon. Mért nem vagyok húsz esztendővel fiatalabb?”

Az öreg szomszédnak kigördült a könny a szeméből. Én megöleltem a derék embert, és megszorítottam a Pista markát. Pista még akkornap az önkénytesek közé csapott fel. De minek ezt a kis történetet újságba kinyomtatni? Hát azért biz ezt, jó olvasó, hogyha más is volna köztetek, aki oly balgatagul gondolkoznék, mint az én szomszédom, vegye a fejébe tanácsomat, vegye szívére szép szavamat, s tegyen úgy, mint az én szomszédom, meg a fia.

 

II.

„Ha a föld isten kalapja:
Hazánk a bokréta rajta” –*

ezt olvastam valahol, egy nótáskönyvben. Csinálhatta volna így is, aki csinálta:

Ha a föld az isten kertje:
Magyar nép a virág benne.

Igazán nagy darab földet bejárhat a nap, míg oly szép népet talál, mint ez a magyar fiatalság. Csupa tűz, csupa elevenség, csupa erő, csupa lélek. Csak egy hibája van: fél a katonaságtól.

No úgy hát gyáva, semmirekellő.

Ki meri azt mondani a magyar népről, hogy gyáva? Nem mondaná azt kétszer a Kunságon, Túron, vagy Szalontón. Megmutatnák neki, milyen gyáva a magyar.

De hát miért oly rossz katona?

Rossz katona? hisz a magyarnál jobb katona nincs a világon. Hisz a széles világ emlegeti a Nádasdi* és Simoni* huszárait. A magyar, ha egyszer benne van, olyan katona, hogy keresni kell párját. Csinosság, pontosság, ügyesség, vitézség nála mind otthon van: neki menne a tűznek, a hétfejű sárkánynak, a pokolbeli ördögöknek.

Mégis fél a katonaságtól. Hogy esik az?

Én azt tartom, hogy a magyar legény nem a katonaságtól irtózik, hanem attól a rabélettől, attól a henyéléstől, ami békesség idején a katonasággal jár. Attól a veszekedett sok sírbaktól, attól a sok haszontalan rekszumkerdájtól*, amivel a szegény katonát éjjel-nappal gyötrik, attól a sok kutyagolástól, amit sokszor ok nélkül tétetnek vele, attól a kolompérkenyértől, amivel egyik-másik országban hizlalják, attól a sok német tiszttől, attól a goromba káplártól – attól a… mit én tudom micsodától: minden egyébtől, csak a hadakozástól nem.

A magyar legény nem oly hamvába holt ember, hogy fát hagyjon a hátán vágni. A magyar legény nem szereti, ha az orra alá piszkálnak. Azért kerüli a katonai rabságot, míg lehet.

De senki ne gondolja, hogy a veszedelmet kerüli oly igen. Felkeresi ő a veszedelmet otthon is. Ritka vasárnap múlik el anélkül, hogy véres ütközet ne történjék közöttök. Azt látni, azt a bátorságot, amit ilyenkor kimutatnak! Az ember szíve repes örömében, hogy, ha a haza valaha veszélyben forog, ezen bátor, elszánt legénység meg fogja azt védelmezni.

Igaz lelkemre mondom: a haza csak örülhet, hogy ily tűzről pattant fiai vannak. Ha serespohár mellett gunnyasztana a magyar a korcsmában, s lesütné fejét, mint akinek orravére foly: kétségbe esném e haza sorsa felett. De ha látom ezt az eleven ifjúságot, magamon kívül vagyok örömömben és felkiáltok:

De neked élni kell, oh hon,
S örökre, mint tavasz, virulni! –*

Én még azon sem verem falba a fejemet, hogy a magyar legény csintalanságból imitt-amott egy tinót elbillent. Nem jól teszi, az igaz, vétkezik mind az isten, mind az emberek törvénye ellen, kárhoztatja érte a világ, kárhoztatom én is: de mégis megbocsátok neki azért a fiatal tűzért, ami benne lakik. Meg vagyok győződve, hogy a magyar legénységnek nagyobb része nem rossz indulatból, hanem csupa csintalanságból teszi azt. Nem fér a bőrében; nem tudja mint csináljon: tenni kell valamit, ami egy kis vitézséggel jár. Ráveti a fejét, lop. Ha ki nem tudják, talán soha nem lop többször, ha kitudják, s a vármegyére kerül, akkor szégyelletében tolvaj lesz belőle. Ez így megy, legénységen kezdődik s akasztófán végződik.

Ifjú polgárok! A legénykedés szép dolog, mert erőre mutat, de az erő isten ajándéka. Vétek azt lopásra, rablásra fordítani. Gyalázat is azonfelül. Azt mondják, lássátok, hogy a magyar legény csak lopni tud, sötét éjszaka, mikor más ember alszik; de szembeállni valakivel bátorsága nincs. Ne hagyjátok e szennyet magatokra száradni!

Azon két-három esztendő helyett, amit eddig betyárságban töltöttetek, három esztendeig szolgáljátok a hazát. Álljatok be az önkénytes seregbe. Ott mutassátok meg, legények vagytok-e vagy sem.

Hiszen mi az? Három esztendő úgy elrepül, mint három óra. Aki 17 esztendős, 20 éves korában hazajő, akkor lesz legszebb ifjúkorában.

A magyar leány eddig azt mondta: Ehhez s ehhez nem megyek, mert gyáva, sohasem verekedett a csapszékben, soha egy tyúkot sem mert elcsenni.

Ezután így szól a magyar lány: Biz én nem megyek kendhez, Istók bácsi; nem mert kend beállni az önkénytesek közé, s az ólpadláson hortyogott, míg a többi legények a hazáért viaskodtak!

Így fog szólni minden becsületes leány a hazában, s a gyáva legény utoljára feleséget sem kap.

Fiatalok! ti vagytok a haza reményei! Rajtatok függ a haza szeme: mutassátok meg… ne azt, hogy ki a legény a csárdában, hanem azt, hogy ki a legény a hazában!

Elhagynátok-e magatokat… elhagynátok-e a hazát? Nem ti, soha! soha!




Hátra Kezdőlap Előre