Cigány a siralomházban

Szigethy Gábor előszava

Köddel, dérrel, madárcsörömpöléssel érkezett az ősz 1936-ban. Az esztergomi bazilika kupolája hajnalban felhőglóriában ébredt, alkonyatkor a messzivé lett túlpart eltűnt, betakarta a sötétség. Babits Mihály előhegyi házának tornácán nádszékében üldögélt, búcsúzott a nyártól lobogó napsugártól, énekesmadaraktól, virágoktól, fáktól – a háztól; készülődött a városlakó télre, hóba burkolt merengő tétlenségre.

Korán erre tévedt varjú károgott a gesztenyefán, hidegedtek az Idők. Idegen hajókürt tompa hangját fodrozta a hegy felé a dunai szél. Délután volt. Este volt. Már besötétedett.

Az asztalon borospohár, mellette ódon Biblia, Jeremiás próféta jövendöléseinél felütve. Két és fél ezer-éves szavak, mondatok; tengermorajlás a múltból: „Borzalmas, rettenetes dolgok történnek ezen a földön: A próféták a Hazugság nevében jövendölnek, a papok azt tanítják, ami nekik tetszik. És a népem kedvét leli benne. De mihez fogtok majd, ha eljön a vég?”

A tornác tetején harkály kopog, tejesasszony kocog el a kerítés mögött Megrezdül egy levél.

Biblia mellett az. asztalon gyűrött papírlap, verskézirat.

Babits Mihály jövendölései: Én már összeomlott városokat látok. / Vad paloták helyén csöndes romhegyeket, / s betonok gőgjéből törmelék sziklákat.

Valamikor, mint vakmerő búvár, tengermélyére szállt, lebukott a múltba, Atlantisz porladó, omló, szertefoszló emlékeinek levegőtlen alvilágába, s mint megtalált kincset hozta felszínre a gyémántragyogású múltdarabokat. Életét halott jelen abroncsolta, az utolsó békeévek, s a múlt – az elsüllyedt Atlantisz időtlen sugárzása – a jövő reményével szikrázott szívében, verseiben. Most köddel, dérrel, madárcsörömpöléssel itt az ősz; mint akváriumban, levegőtlen az előhegyi éjszaka. A jövő csak fáradt lelkét körüllengő halk szörnyeteg: a harkály csőrének kopogása, a tejesasszony fekete szoknyasuhanása, a túlparti hajókürt goromba morajlása, varjúkárogás, hulló levelek zörgése asztalon, padon: megmerevedett rettenet, jelen idejű fájdalom. Az egész táj szép siralomház – buggyan ki Babitsból a keserű szó.

Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál / mint cigány a siralomházban.

Ceruzás keze a papír fölött meg-megáll: költő, verset ír a siralomházban. Cigány: muzsikál. Amikor Haynau varjai károgtak a hóborította magyar pusztán, akadt akkor is vén cigány, aki zokogott, káromkodott, de húzta kétségbeesetten a magyaroknak a nótát: Lesz még egyszer ünnep a világon! Hitte? Akarta hinni; és muzsikált, muzsikált a siralomházban, muzsikált haláláig, és muzsikás szavával tartotta életben az elcsüggedő, elerőtlenedő többieket.

Nem engedte szívükre, lelkükre rákövülni a csöndet. Körülöleli, puha csöndjével befonja az előhegyi házat az éjszaka: húzd rá cigány! Muzsikálj!

Két évtizede, ágyúdörgésben, lőporfüstös fuldoklásban, országomlásban a romok tetején ott ágáltak, prédikáltak a korlovagok, a ködemberek, a talmi sikerek bajnokai, a holttetemeken egekbe emelkedni akaró semmiéletűek, s a hatalomra-glóriára önjelöltek rekedt ordításában az írástudó Babits Mihály – hallgatott.

Azok beszélnek, kik ma némák! – írta 1917 márciusában.

Elnémul a tücsök, amikor sakálok csaholása veri fel az éjszaka csendjét.

Amikor mindenki ordítva hallelujázik, a hívő hallgat, lelkében őrzi, óvja hamis papok álságos szavától megváltó Krisztusát.

Amikor hatalom és önérdek kényszerít szólni, csak a bátor néma.

1917. március. Aki üvölt: megfizetik. Aki hódol: emelkedik. Aki tapsol: kitüntetik.

Aki becsületes: hallgat.

1920. június 4. Kitört a béke.

Elnémultak a fegyverek, darabokra szakadt a világ, félholtan hevert Európa közepén maradék hazánk. Hamispróféták, szájjártató percemberek, megtévedt üvöltözők, politikus hiénák, kuporgató önzők, önmagukba gubódzott semmivelnemtörődők – menekültek, bezárkóztak az óvatos csendbe; rátelepedett országunkra a némaság.

A vén cigány muzsikált: szomorúan, de megpendült a húr a siralomházban.

Babits Mihály költő: tudja, miért nevezik a rend csendjének az alattvalók némaságát De költő: nem alattvaló! Tudja: amikor a szótlanságot jutalmazzák, amikor az engedelmességért jár kitüntetés, amikor a szófogadás a legfőbb erény, költő egyet tehet, egyet kell tennie: életben tartani a reményt, megzengetni a jövőt, riadót fújni, feltámadásra trombitálni. Mert lesz még egyszer ünnep a világon! Kell lennie!

A házban tompán tizenkettőt üt a falióra, koromsötét az éjszaka. Néma csend. Megzizzen egy kézirat. Babits Mihály eloltja a lámpát, éjszakába vakulnak a tornác ablakai. Kezében a Biblia, ágyára dől, Jónás próféta könyvét olvassa, bolyong az időben, álmodik, háborgó tengeren, égő sivatagon keresztül indul, megy Ninivébe Ott van dolga.

Költő: cigány a siralomházban.

Helyettünk cigány.

Helyettünk haldokló hős a siralomházban.

Ne irigyeljük a halhatatlanságát: nekünk, értünk muzsikált.

És ezüstözzön reményt lelkünkbe az. ő szavával magyarrá lett régi latin ének:

 

Esdve és ölelve térded,
hamuvá tört szívvel kérlek:
őrizz, hogy jó véget érjek!



Kezdőlap Előre