Számvéber Norbert

Páncélosok a Tiszántúlon


Az alföldi páncéloscsata 1944 októberében




HADTÖRTÉNELMI LEVÉLTÁRI KIADVÁNYOK
Sorozatszerkesztő dr. Szijj Jolán

Paktum Nyomdaipari Társaság
Budapest, 2002


Lektorálta Borus József
©BusinessWeek Számvéber Norbert, 2002
Kiadja
©BusinessWeek Hadtörténelmi Levéltár
Felelős kiadó dr. Szijj Jolán igazgató
©BusinessWeek Paktum Nyomdaipari Társaság
Felelős vezető Tölgyesi Tibor
ISBN 963 204 493 2
ISSN 1417 9598

Minden jog fenntartva. Sokszorosítás, audiovizuális vagy számítógépes másolatkészítés, nyilvános előadás, rádió- és televízióadás, idegen nyelvre fordítás kizárólag a szerző, a Hadtörténelmi Levéltár és a Paktum írásbeli hozzájárulásával.

A kötet megjelenését támogatta a Hadtörténeti Intézet és Múzeum és a „Múlttal a Jövőért” Alapítvány



Tartalom

Előszó

1. fejezet: A szovjet csapatok elérik az Alföldet

1.1. Újabb szovjet hadászati lehetőség délnyugaton

1.2. Magyar–német támadások a Déli-Kárpátok hágóinak lezárása és az arcvonal megszilárdítása céljából

2. fejezet: Az alföldi páncéloscsata bevezető szakasza – harc a megindulási állásokért

2.1. A magyar 3. hadsereg balszárnyának Arad és Makó környéki harcai (1944. szeptember 20–1944. október 5.)

2.2. Harcok Nagyvárad környékén (1944. szeptember 20–1944. október 5.)

2.3. A szovjetek „debreceni támadó hadműveletének” terve

2.4. A szembenálló német és szovjet erők jellemzése

2.5. A szovjet támadás előestéjén

3. fejezet: Az alföldi páncéloscsata nagyváradi szakasza (1944. október 6–12.)

3.1. A 2. Ukrán Front áttörése (1944. október 6–8.)

3.2. Harc Nagyváradért (1944. október 9–12.)

4. fejezet: Az alföldi páncéloscsata debreceni szakasza (1944. október 13–19.)

4.1. A berettyóújfalui és derecskei ütközetek (1944. október 13–17.)

4.2. Harcok Debrecen birtoklásáért (1944. október 18–19.)

5. fejezet: Az alföldi páncéloscsata nyírségi szakasza (1944. október 20–28.)

Befejezés: Győzelem vagy vereség?

Függelék

1. számú függelék: A 2. Ukrán Front hadrendje 1944. október 5-én

2. számú függelék: A német Dél Hadseregcsoport hadrendje 1944. október 5-én

3. számú függelék: A Dél Hadseregcsoport páncélos-állománya 1944. szeptember végén–október elején

4. számú függelék: A német 6. hadsereg bevethető páncélosai az alföldi páncéloscsatában

5. számú függelék: A német 4. légiflotta 1944. október havi repülőgép-veszteségei

6. számú függelék: Német–magyar repülőerők az alföldi páncéloscsata kezdete előtt és a csata után (1944. szeptember 30 – 1944. október 31.)

7. számú függelék: Német légvédelmi tüzéralakulatok a Dél Hadseregcsoport alárendeltségében 1944. október 1-én.

8. számú függelék: Az alföldi páncéloscsatában bevetett német és szovjet gyártmányú páncélosok kölcsönönös harcértéke frontális harctevékenység esetén.

9. számú függelék: A 2. Ukrán Front páncélos-állománya az alföldi páncéloscsata idején

10. számú függelék: A német és szovjet csapatok legfontosabb fegyvereinek összehasonlítása

Melléklet

Jegyzetek




Előszó


A második világháború 1944–1945-ös magyarországi harcai szerves részét képezték a szovjet–német arcvonalon folyó döntő jelentőségű küzdelemnek. Az 1989 előtti hazai hadtörténeti szakirodalom a trianoni határokon belüli Magyarország területén folyó hadműveleteket három nagyobb szakaszra osztotta fel. Ezek közül időrendben az első a szovjetek által „debreceni támadó hadműveletnek” nevezett tiszántúli offenzíva és az ezt közvetlenül megelőző események időszaka volt 1944. szeptember végétől 1944. október 28-ig.

A témában több hosszabb-rövidebb tanulmány, cikk és visszaemlékezés mellett eddig mindössze egyetlen monográfia látott napvilágot Ölvedi Ignác tollából „A Budai Vár és a debreceni csata” címmel. E kötetet 1970-ben, majd 1974-ben adták ki. A mű azonban nem kimondottan hadművelet-történet, sokkal inkább egy olyan katonapolitikai elemzés, amely az akkori magyar katonai és politikai felső vezetés kritikájához háttérként felvázolja a tiszántúli harcok főbb eseményeit is. A „debreceni támadó hadművelet” hadtörténetét ennél sokkal részletesebben, és megítélésünk szerint jóval objektívebben tárgyalta a szerző „A Tiszántúl felszabadítása” című kandidátusi értekezésében, amelynek néhány részletét a Hadtörténelmi Közleményekben még 1965-ben publikálta is. Az értekezés nagy erénye, hogy a szerző forrásként szovjet levéltári anyagokat is felhasznált. Sajnálatos módon azonban a német–magyar csapatokra vonatkozó, már akkor is rendelkezésre álló levéltári és könyvészeti források zöme sem e feldolgozásban, sem pedig a később kiadott könyvben nem egészítik ki, illetve árnyalják a szovjet adatokat. Megítélésünk szerint Ölvedi Ignác a tiszántúli harcok történetével kapcsolatos kutatásai során elsősorban a szovjet fél tevékenységére összpontosított. Ezért publikációit – noha jelentős mennyiségű szovjet vonatkozású adatot tárnak fel – nem tekinthetjük átfogó jellegűnek.

A tiszántúli harcok különböző vonatkozásaival Borus József (e kötet lektora) is számos tanulmányban és szakcikkben foglalkozott. Bár kutatásait monografikus formában nem összegezte, Borus jóval szélesebb forrásanyagot használt fel, mint Ölvedi. Ő volt az első, aki publikációiban rendszeresen használta a Magyarországon harcolt német Dél Hadseregcsoport (Heeresgruppe Süd) hadinaplóját, és feldolgozta a témával kapcsolatos „nyugati” szakirodalmat is. E témában elért tudományos eredményei közül kiemelkedik az 1944. október 12-én Szolnoktól keletre megindított német ellentámadás első tárgyalása, valamint a néhány nappal később kezdődő újabb német kísérlet hátterének és lefolyásának feltárása német levéltári források alapján.

A két szerzőt forráskezelésükön kívül feldolgozási szempontjaik is markánsan megkülönböztetik egymástól. Míg Ölvedi a szélesebb olvasóközönséghez is eljutott könyvében csak a legritkább esetben tér ki az események részleteire (kandidátusi értekezését, vagy akár annak Hadtörténelmi Közleményekben megjelent folytatásait jóval kevesebben olvasták), addig Borus különböző tudományos folyóiratokban megjelent publikációi inkább az adatszerűségre összpontosítanak, de a helytörténeti jellegű, „alulnézeti” feldolgozási módszer mellett a szélesebb összefüggéseket is felvázolják.

Az 1989-ig megjelent nagyobb hazai hadtörténeti összefoglalásokban a „debreceni támadó hadművelet” tárgyalásánál alapvetően Ölvedi megközelítéseivel találkozhatunk. Az 1989 után kiadott szakirodalom jelentősen árnyalta ugyan ezt a tézisrendszert, de újabb monografikus feldolgozással sajnos azóta sem találkozhattunk.

A külföldi szakirodalomban a tiszántúli harcok hadműveleti összefüggéseiről és harcászati részleteiről jószerével csak a harcokban személyesen részt vett Hans Kissel 1960-ban, a Német Szövetségi Köztársaságban megjelent „Die Panzerschlachten in der Pussta” című könyvében olvashatunk, de itt is csupán német szemszögből. Kissel munkájának tudományos értékét jelentősen emeli az, hogy szerzője a fennmaradt korabeli német források zömét (elsősorban a csapatok fennmaradt hadinaplóit és parancsnokaik egykorú feljegyzéseit) is felhasználta. A szerző érthető módon a szovjet szakirodalom (sokszor erősen „kozmetikázott”) adataihoz csak igen korlátozott mértékben juthatott hozzá.

A témával általában bővebben foglalkoznak a Tiszántúlon bevetett különböző német hadosztályok saját csapattörténeti feldolgozásai is, de ezek legtöbbször csak a saját csapatok tevékenysége szempontjából megbízhatóak.

A szovjet hadtörténeti szakirodalomban sem találkozhatunk részletes feldolgozásokkal, bár néhány összefoglaló munka rövid terjedelemben kitér a „debreceni támadó hadműveletre”. Ahogy M. M. Minaszjan „Délkelet-Európa népeinek felszabadítása” című művében megfogalmazta: „a Délkelet-Európában végrehajtott hadműveletek közül a hadtörténeti irodalom a debrecenivel bánt a legmostohábban”.

A fentiek tükrében indokoltnak tartjuk azt a kísérletet, hogy 28 évvel a témában megjelent egyetlen magyar nyelvű monográfia második kiadásának megjelenése után, megpróbáljuk részletesebben feldolgozni a magyar Alföld tiszántúli részén lezajlott harcok történetét. Munkánkban elsősorban a Tisza, a Maros, valamint a Déli- és Keleti-Kárpátok által határolt területen lezajlott ütközet-sorozatot kívánjuk bemutatni, attól kezdve, hogy a szovjet Vörös Hadsereg csapatai 1944 szeptemberében elérték az Alföldet.

A tiszántúli harcok gerincét az 1944. október 6–28. között végrehajtott szovjet „debreceni támadó hadművelet” adja. Ebben a hadműveletben a résztvevő felek a döntés érdekében elsősorban páncélosokkal felszerelt alakulatokat vetettek be. Emiatt az eseménysort sokszor „debreceni páncéloscsatának” is nevezik. Ez azonban félrevezető elnevezés, mivel a szovjet hadművelet kimenetelét meghatározó események elsősorban nem Debrecen, hanem Nyíregyháza, Szolnok és Nagyvárad körzetében történtek. Mint majd látni fogjuk, a szovjet hadműveleti célok között Debrecen birtokbavétele egy időre háttérbe is szorult Nagyvárad elfoglalása mögött. Hadműveleti szempontból a Nyíregyháza körüli harcok jóval meghaladták a Debrecen birtoklásáért (sokáig csak korlátozott erőkkel) vívott küzdelem jelentőségét; a Szolnok körzetéből kiinduló két 1944. októberi német ellentámadás pedig következményeiben szintén jelentős hatást gyakorolt a tiszántúli harcok végső kimenetelére. Mindezek tükrében mi inkább az „alföldi páncéloscsata” kifejezést tartjuk szerencsésebbnek. A Duna–Tisza közén 1944. október 8–28. között lezajlott hadműveleti eseményekkel részleteiben azért nem foglalkozunk, mert úgy véljük, ezek elsősorban az 1944. október 29-én megkezdődött budapesti csata előzményeinek tekinthetők, s így nem képezik az „alföldi páncéloscsata” szerves részét. Az 1944. október 15-én és 16-án lezajlott budapesti politikai és katonai eseményekkel terjedelmi okokból nem foglalkozhatunk.

A kötetben idézett naplóbejegyzések, visszaemlékezések és dokumentumok esetében a könnyebb olvashatóság érdekében feloldottuk a rövidítéseket, és a zavaró helyesírási hibákat is kijavítottuk.

Ezúttal is nagyon sokan segítették munkánkat. Hálásan köszönöm dr. Manfred Kehrig úr, a freiburgi Bundesarchiv–Militärarchiv (Német Szövetségi Katonai Levéltár) igazgatójának támogatását, valamint Jürgen Wilhelm, Figusch Károly, Illésfalvi Péter, Jánkfalvi Zoltán, Vincze József és Szabó Nándor urak pótolhatatlan segítségét. Hálával tartozom továbbá mindazoknak, akik (sokszor tudtukon kívül) elősegítették e kötet megszületését.

Számvéber Norbert

Budapest, 2002. október 6.






1. fejezet: A szovjet csapatok elérik az Alföldet


1.1. Újabb szovjet hadászati lehetőség délnyugaton



A második világháború hadtörténetét vizsgálva, pusztán a tények alapján megállapíthatjuk, hogy a döntő katonai események a nemzetiszocialista Nagynémet Birodalom és a Szovjetunió 1941 és 1945 között megvívott „világnézeti háborúja” keretében, a keleti fronton zajlottak le.

Az 1943. július-augusztusban megvívott kurszki csatában a német Wehrmacht[1] az észak-afrikai vereség és az angolszászok szicíliai partraszállása után immár a keleti fronton is elveszítette a hadászati kezdeményezést, és védelembe kényszerült. A Harmadik Birodalom fegyveres ereje azonban még egyáltalán nem omlott össze, és arra továbbra is képes volt, hogy jelentősen akadályozza a szovjet csapatok előrenyomulását, súlyos veszteségeket okozva nekik.

A szovjetek 1943 végén–1944 elején tovább folytatták egymást követő, nyugati irányú támadó hadműveleteiket, főleg a keleti arcvonal szárnyain. Délen az 1., 2., 3. és 4. Ukrán Front erői az 1943. december 24-én megindított „dnyeperi-kárpáti hadászati támadó hadművelet” keretében 1944. április közepéig 250–450 kilométert nyomultak előre. A támadás 116 napja alatt a szovjetek visszafoglalták az úgynevezett „jobb parti Ukrajnát”, majd benyomultak Romániába, átkeltek a Dnyeszteren, és hídfőt foglaltak a Prut, valamint a Szeret folyókon.

A Vörös Hadsereg támadásainak hatékonysága azonban még a német-szovjet háború harmadik évében is igen gyenge volt. Ezt jelzi, hogy a szovjet csapatok e hadműveletben naponta csupán kettő–négy kilométert haladtak előre. Igaz, hogy a keleten bevetett német páncélos- és páncélgránátos-hadosztályok közel 60 százaléka az arcvonal e részén harcolt. A támadást a négy front 2 millió 406 ezer 100 katonával kezdte. Veszteségük április 17-ig – saját adataik szerint – 1 millió 109 ezer 528 főt tett ki. A német–román csapatok 4666 szovjet harckocsit és önjáró löveget semmisítettek meg.[2]

A szovjet Leningrádi Front, Volhovi Front és a 2. Balti Front részei a német Észak Hadseregcsoport ellen január 14-én indítottak támadást. A március elején véget ért hadművelet keretében a szovjetek mintegy 280 kilométerrel szorították vissza a németeket, és felmentették Leningrádot, amelyet a németek csaknem 700 napja ostromoltak.

Az esztendő legnagyobb szabású szovjet hadművelete a német Közép Hadseregcsoport ellen indult június 23-án. A „Bagratyion” fedőnevű hadműveletet az 1., 2. és 3. Belorusz Front és az 1. Balti Front hajtotta végre. A németek 1 millió 200 ezer katonával, 900 harckocsival és rohamlöveggel, 9500 löveggel és aknavetővel, valamint 1300 harci repülőgéppel rendelkeztek. A szovjet frontok ezzel az erővel 2 millió 400 ezer főt, 5200 harckocsit és önjáró löveget, 36 ezer löveget és aknavetőt, valamint 5300 harci repülőgépet állíthattak szembe.[3] A jól rejtett előkészületek után, meglepetésszerűen megindított támadás gyors szovjet hadműveleti sikereket eredményezett. Csapataik 68 nap alatt mintegy 550–600 kilométert törtek előre. A Közép Hadseregcsoportot rövid idő alatt szétverték. A németek 17 hadosztálya és három dandárja megsemmisült, 50 további seregtest pedig súlyos veszteségeket szenvedett. A nagy káoszban elszenvedett pontos német élőerő-veszteség (halottak, sebesültek és eltűntek) szinte megállapíthatatlan, de minden bizonnyal elérte a 350 ezer főt. A szovjetek visszafoglalták Belorusszia egész területét és a Baltikum egy részét, betörtek a korábbi Lengyelország területére, Varsótól délre pedig jelentős hídfőket létesítettek a Visztulán. Ezzel a Vörös Hadsereg 1944. augusztus végére csaknem befejezte a Szovjetunió területének visszafoglalását, és gyors ütemben közeledett Közép-Európa, illetve Németország törzsterülete felé.

A szovjetek 1944 nyarán a „Bagratyion” hadművelet keretében aratták kétségtelenül egyik legnagyobb, hadászati jelentőségű győzelmüket, de ismét iszonyatos áron. Élőerő-veszteségük 765 ezer 815 halott, sebesült és eltűnt katonára rúgott (a szövetséges lengyel 1. hadsereg 5073 fős vesztesége nélkül).[4] Tehát a győztesek több mint kétszer annyi embert veszítettek, mint a vesztesek. A szovjetek haditechnikai vesztesége 2957 harckocsi és önjáró löveg, 2447 löveg és aknavető, valamint 822 harci repülőgép volt.[5]

1944. szeptember végére, október elejére a nyugati irányban támadó szovjet frontok erői kimerültek, támadásuk üteme egyre lassult. A németek 46 hadosztályt és négy dandárt csoportosítottak át más arcvonalszakaszokról és hadszínterekről. Ezek felhasználásával Kelet-Poroszország határán és Lengyelország középső részén sikerült újabb védelmi vonalat rögtönözniük.[6] A szovjetek – a német ellenállás megerősödésére hivatkozva, de valójában politikai okokból – nem nyújtottak jelentősebb katonai segítséget a Varsóban kitört németellenes felkelésnek sem. A berlini irányban tevékenykedő frontokat a súlyos veszteségek és a sikertelen harcok ellenére csak november 5-én rendelték védelembe. A további hadműveletekhez a csapatokat először fel kellett tölteni, és pihentetni kellett.[7] Ennek következtében a főirányban 1945. január 11-ig nem folytak jelentősebb harcok.

Délebbre, az 1. Ukrán Front lvov-sandomierzi hadászati támadó hadművelete július 19. és augusztus 29. között 350 kilométerrel szorította vissza a német Észak-Ukrajna Hadseregcsoportot, és egy igen jelentős hídfőt vett birtokba a Visztula nyugati partján. Azonban a 4. Ukrán Front, a csehszlovák 1. hadtest és az 1. Ukrán Front részei által szeptember 8-án megindított „keleti-kárpáti hadászati támadó hadművelet” már messze nem volt ilyen sikeres. A német 1. páncéloshadsereg és a magyar 1. hadsereg csapatainak határozott ellenállása október végéig átlagban csak napi egy-két kilométernyi szovjet előrejutást tett lehetővé.

A szovjet 2. és 3. Ukrán Frontok 1944. augusztus 20-án román területen is újabb hadászati jelentőségű támadást indítottak. A „jaşi-kisinyovi támadó hadművelet” végrehajtásával a szovjetek célja a német–román csapatokból álló Dél-Ukrajna Hadseregcsoport szétverése és Románia háborúból való kiléptetése volt, mivel e hadseregcsoport erői fedezték a Balkán és a Kárpát-medence felé vezető útvonalakat. A mintegy 600 kilométer széles arcvonalon védő Dél-Ukrajna Hadseregcsoport (parancsnoka Johannes Friessner vezérezredes) a német 6. és 8. tábori, valamint a román 3. és 4. hadseregből állt. Ezek az erők mintegy 900 ezer katonával, 404 harckocsival és rohamlöveggel[8], 7600 löveggel és aknavetővel, valamint 810 harci repülőgéppel rendelkeztek. A szovjetek ezzel szemben R. J. Malinovszkij hadseregtábornok 2. Ukrán Frontjának és F. I. Tolbuhin hadseregtábornok 3. Ukrán Frontjának állományában 1 millió 314 ezer katonát, 1870 harckocsit és önjáró löveget, 16 ezer löveget és aknavetőt, valamint 2200 harci repülőgépet vethettek be.[9]

Az augusztus 20-án reggel induló támadás már az első napon jelentős szovjet sikereket hozott. A német ellenlökések következtében Jaşi térségében különösen súlyos harcokra került sor. A német–román visszavonulást – elkésve – csak 22-én rendelték el. Friessner csapatai a Duna deltája és a Prut folyó felé igyekeztek.

A hadműveleti eseményekkel párhuzamosan 1944. augusztus 23-án 16 órakor I. Mihály román király nevében Ion Stircea tábornok letartóztatta Ion Antonescu marsallt, Románia teljhatalmú katonai diktátorát. A király 18 órakor tájékoztatta fegyverszüneti kérelméről a meglepett német követet, Manfred von Killingert. A Constantin Sanatescu vezérezredes elnökletével megalakított katonai kormány lezáratta a Bukarestbe vezető utakat és vasutakat, majd blokád alá vonatta a fővárosban állomásozó német alakulatokat. Este 22 órakor I. Mihály a rádióban bejelentette a diktatúra felszámolását, az ellenségeskedés beszüntetését az Egyesült Nemzetekkel (vagyis a németellenes szövetséggel) szemben, valamint a román haderő csatlakozását a szovjet Vörös Hadsereghez. A király – mint a fegyveres erők főparancsnoka – a román csapatoknak Észak-Erdély elfoglalására is parancsot adott.

A németek a Luftwaffe Ploeşti körzetében állomásozó 5. légvédelmi tüzérhadosztályának alakulataival és a bukaresti magasabb SS- és rendőrparancsnok (Höhere SS- und Polizeiführer Bukarest) egy zászlóaljával akarták helyreállítani a rendet Bukarestben. Ezek az erők erre viszont alkalmatlanok voltak. Gerstenberg tábornok csoportosítása augusztus 24-én reggel nyolc légvédelmi harccsoportból (egyenként két 8,8 cm-es légvédelmi ágyúval és három 2 cm-es légvédelmi gépágyúval), továbbá három vadászkülönítményből (Jagdkommandos, egyenként hat 2 cm-es gépágyúval), és körülbelül 2000, gyalogsági harcra gyengén kiképzett légvédelmi katonából állt. A csapatok tisztjei és altisztjei a földi harcban járatlanok voltak. A német csoportosítás gyülekezését és menetét a románok ködképzéssel két órán keresztül sikeresen hátráltatták. Emiatt a 24-én hajnalra tervezett támadás csupán 08 óra 30 perckor indulhatott meg. A Luftwaffe 2/I. csatarepülő-osztálya közvetlenül támogatta a Bukarest felé támadó légvédelmi harccsoportot. A románok jelentősebb erőket vontak össze, közöttük a harckocsi-kiképző alakulatok páncélosait is. A város északi részén települt, német anyaggal felszerelt román légvédelmi ütegek is beavatkoztak.

Gerstenberg harccsoportja a kezdeti sikerek után elakadt. Ekkor a német szárazföldi haderő főparancsnoksága ejtőernyősök és közelharc-kiképző kötelékek bevetését rendelte el, de erre a csapatok lassú beérkezése miatt már nem került sor. Másnap, 25-én reggel a németek újabb támadást indítottak, és elérték a főváros északi kijáratát. Itt azonban a további előrenyomulás ismét megrekedt. Augusztus 26-án reggel a Bukaresttől északra harcoló németek felett Reiner Stahel altábornagy vette át a parancsnokságot, aki légi úton Otapeni repülőterére érkezett. Az újabb csapatokat összevont románok támadásaikat német gyártmányú harckocsikkal is támogatták. A gyalogsági harcban járatlan német légvédelmi harccsoportok nem tudták megállítani őket, és bekerítésbe kerültek. Egy nappal később, 27-én este a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport parancsot adott Stahelnek a Ploeşti felé való kitörésre. A harccsoport 28-án kísérelte meg a kitörést mintegy 2000 fővel, 300 gépjárművel, és néhány légvédelmi tűzeszközzel. A kitörés ugyan sikerült, de a németek délután Obergita körzetében román csapatokba ütköztek. A harccsoport zöme nagy valószínűség szerint hadifogságba esett, mivel a saját vonalakat csak egy német légvédelmi híradós hadnagy érte el, aki később beszámolt az eseményekről.[10]

Német levéltári adatok szerint Bukarest bombázása nem Hitler ötlete volt. A román átállás bukaresti vezetőinek sokkolása érdekében, és a román döntéshozók tartózkodási helyeként azonosított királyi palota és a miniszterelnökség épülete ellen augusztus 24-én reggel Gerstenberg tábornok kért német légitámadást . Hitler erre – Friessner megkerülésével – el is rendelte a román főváros (különösen a királyi palota és a kormányzati negyed) bombázását. A német katonai beavatkozás miatt augusztus 24-én a román haderő már országszerte támadásokat intézett a német alakulatok ellen. A német 4/I. bombázórepülő-osztály és néhány éjszakai csatarepülő-kötelék a 25-ére virradó éjszaka folyamatosan támadta a királyi palota környékét, nagy tüzeket okozva. A német támadásokra hivatkozva augusztus 25-én I. Mihály hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, a román határőr-csapatok pedig több helyen a magyar határt is[11] átlépték. A román főváros felett megjelentek a román vadászrepülőgépek. Ezért itt német vadászrepülő-kötelékek bevetésére is sor került. A Bukarest feletti légiharcok egészen 28-án estig eltartottak. A német bombázó-, éjszakai csatarepülő- és zuhanóbombázó repülőgépek elsősorban a hírközlési rendszert (postát és távíró-állomásokat), valamint a környező román repülőtereket támadták.[12]

Mindeközben a szovjet csapatok is folytatták támadásukat. Augusztus 24-én a Dnyesztrovszkij körzetében bekerített román 3. hadsereg beszüntette a harcot. Az ugyancsak bekerítésbe került német 6. hadsereg megpróbált nyugati irányban áttörni, és átkelni a Pruton. Kísérlete azonban kudarcot vallott, s 29-ére a német ellenállás összeomlott. A 6. hadsereg szinte teljesen megsemmisült.[13]

A német csapatokkal vívott harcok közben a 2. Ukrán Front részei (a 7. gárdahadsereg lövészalegységei és a 23. harckocsihadtest 34 páncélosa[14]) augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében – harcérintkezésben a völgyzárakat védő magyar 11. és 13. székely határőr-zászlóaljakkal – átlépték a korabeli magyar határt. Ezzel immár Magyarországot is elérték a második világháború szárazföldi harccselekményei.[15]

A szovjetek a jaşi-kisinyovi hadművelet tíz napja alatt igen jelentős sikereket értek el. A két front csapatai mintegy 300–320 kilométert nyomultak előre. Szétverték a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport zömét (18 német hadosztályt és öt hadtest-parancsnokságot, valamint csaknem a teljes keleten alkalmazott román haderőt), amely ezután nyugat és északnyugat felé, Magyarország irányába visszavonulva próbálta meg maradványait kivonni a harcokból. A keleti front déli szárnyán mintegy 650 kilométer széles hézag keletkezett. A Vörös Hadsereg elszenvedett veszteségei ezúttal – szovjet mértékkel mérve – nem voltak különösebben súlyosak. A győztes hadművelet ára „csak” 67 ezer 130 halott, sebesült és eltűnt katona, az anyagi veszteség pedig mindössze 75 megsemmisült harckocsi és önjáró löveg, 108 löveg és aknavető, valamint 111 harci repülőgép volt.[16]

Sztálin, a Szovjetunió teljhatalmú diktátora és a Vörös Hadsereg főparancsnoka a teheráni konferencia és az állandó kapcsolattartás ellenére sem igen bízott nyugati szövetségeseiben. Mivel úgy gondolta, az angolszász hadseregek nem tudják megelőzni csapatait Németország elfoglalásában, elérkezettnek látta az időt, hogy megvalósítsa a háború utáni befolyási övezetekre vonatkozó terveit. Saját magából indult ki, ezért úgy vélte, csak ott érvényesíthető maradéktalanul a szovjet akarat, ahol szovjet csapatok állomásoznak.[17]

A szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása (orosz rövidítéssel a SZTAVKA) augusztus 29-én, a hadművelet befejeztével a 2. és 3. Ukrán Frontnak új feladatokat adott. A csapatoknak először is teljesen fel kellett számolni a német csapattöredékek elszórt ellenállását Románia területén, majd elérniük az ország délnyugati határát. Ezt követően a 2. Ukrán Front főerőinek (a 27. és 53. hadseregnek, valamint a 6. harckocsihadseregnek) Slatina–Turnu Severin (Szörényvár) irányába kellett folytatniuk támadásukat, elfoglalni a ploeşti kőolajvidéket, megtisztítani Bukarestet a németektől, és bevonulni a román fővárosba. Ezt követően a szovjet csapatoknak szeptember 7–8-áig el kellett érniük a Cimpulung (Hosszúmező)–Piteşti–Giurgiu terepszakaszt. A front csapatainak a továbbiakban Turnu Severin és Giurgiu között fel kellett zárkózniuk Duna vonalára.

A 2. Ukrán Front jobbszárny-csapatainak (40. és 7. gárdahadsereg, valamint a 23. harckocsihadtestből és az 5. gárda-lovashadtestből álló „Gorskov” lovas-harckocsicsoportnak) az előrenyomulást északnyugati irányban kellett folytatniuk. Birtokba kellett venniük a Keleti-Kárpátok hágóit, és szeptember 15-ére ki kellett jutniuk a Beszterce– –Kolozsvár–Nagyenyed–Nagyszeben terepszakaszra. Ezt követően Malinovszkij csapatainak támadást kellett indítaniuk Szatmárnémeti általános irányban, hogy segítséget nyújtsanak a Kárpátokban a magyar 1. hadsereggel szemben elakadt 4. Ukrán Frontnak, amelynek Ungvár és Munkács körzetébe kellett volna kijutnia. A 3. Ukrán Frontnak szeptember 5–6-ára fel kellett zárkóznia a román–bolgár határra.[18]

A kiadott parancsok alapján úgy látszik, a szovjet hadvezetés egyelőre nem tervezte, hogy csapataival átkel a Déli-Kárpátokon, és betör a gyorsan mozgó erők számára kiváló terepadottságokkal rendelkező magyar Alföldre. Éppen ellenkező szándék rajzolódik ki az utasításokból: a 2. és 3. Ukrán Front erőkifejtését főleg Románia délnyugati térségében tervezték a volt Jugoszlávia, illetve Bulgária irányában, tehát lényegében a Balkán belső területei felé. A szétvert Dél-Ukrajna Hadseregcsoport erőit csupán a 2. Ukrán Front jobbszárny-csapatai üldözték a nehezen járható Keleti-Kárpátokon át.

A 6. harckocsihadsereg 5. gárda-harckocsihadteste augusztus 29-én behatolt Ploeşti városába. A 27. hadsereg 3. gárda-légideszant-hadosztályával közösen a harckocsik másnap birtokba is vették a települést. A város környéki hatalmas kőolaj-lelőhelyek elveszítése pótolhatatlan nyersanyag-kiesést jelentett a német hadiipar számára. A német fegyveres erőket általános üzemanyag-hiány fenyegette, hiszen a Wehrmacht 1944. augusztus végén csupán 327 ezer tonna üzemanyag-tartalékkal rendelkezett. Emiatt a kiutalásokat csaknem ötven százalékkal csökkenteni kellett.[19]

A szovjet csapatok bukaresti átvonulásának megszervezésével maga a frontparancsnok, Malinovszkij hadseregtábornok foglalkozott. Augusztus 28-án egy Po–2 repülőgépen az 53. hadsereg törzséhez repült. Visszafelé Huşi délnyugati körzete felett a repülőgépet találat érte. Malinovszkij megsebesült, és csak a pilóta lélekjelenléte mentette meg az életét.[20]

Augusztus 29-én és 30-án a szovjet 46. hadsereg egyes alakulatai már át is vonultak Bukaresten, amelyet a románok szovjet segítség nélkül tisztítottak meg a németektől. Augusztus 30-án és 31-én a 6. harckocsihadsereg, az 53. hadsereg és a román 1. „Tudor Vladimirescu” önkéntes-hadosztály egységei is bevonultak a román fővárosba. Sztálin 1944. augusztus 30-án este írásbeli utasítást adott a 2. Ukrán Frontnak, hogy miután másnap 10 órától csapatai átmeneteltek a román fővároson, a lehető leggyorsabban vegyék birtokba Craiova körzetét, amely Bukaresttől mintegy 165 kilométerre nyugatra fekszik.[21]

Románia tehát átállt a szövetségesek oldalára. Így a szovjet csapatok a jelentősebb harcok nélkül közelíthették meg Magyarország délkeleti, és érhették el Bulgária északi határát. Bulgáriát a Szovjetunióval szemben tanúsított következetes semlegessége sem mentette meg a Vörös Hadsereg betörésétől és az ország teljes megszállásától. A bolgár haderő sohasem harcolt a Szovjetunió ellen. Ennek ellenére a szovjet kormány szeptember 5-én a bolgár kormánynak átadott jegyzékben meglehetősen átlátszó módon kinyilvánította, hogy „minthogy Bulgária a valóságban régóta hadiállapotban van a Szovjetunióval, ezek után a Szovjetunió is hadiállapotban lesz Bulgáriával”. A SZTAVKA még aznap jóváhagyta a 3. Ukrán Front parancsnoksága által kidolgozott hadműveleti tervet Bulgária tengerparti részének elfoglalására. A végrehajtásra kijelölt szovjet csapatok több mint 250 ezer katonával, 400 harckocsival és önjáró löveggel, valamint kétezernél több löveggel és aknavetővel rendelkeztek. A bolgár kormány szeptember 8-án hadat üzent ugyan Németországnak, de a szovjeteket már ez sem állította meg. Tolbuhin hadseregtábornok erői aznap (moszkvai idő szerint) 11 órakor mintegy 230 kilométer szélességben át lépték a bolgár–román határt. A behatoló szovjet csapatok támogatásával államcsíny és kormányellenes népfelkelés vette kezdetét, amelynek során a hatalom a kommunista vezetésű Hazafias Front Kormánya kezébe került. A szovjet csapatok gyorsan haladtak, és a bolgár lakosság szinte mindenhol örömmel (szovjet források szerint sóval, kenyérrel és virágesővel) fogadta őket.[22] A Vörös Hadsereg szeptember folyamán birtokba vette Bulgária egész területét. Felmerül azonban a kérdés: ha a bevonulás valóban annyira könnyen ment, akkor mi okozta a szovjet csapatok mintegy 12 ezer 750 főnyi élőerő-veszteségét?[23]

Mivel a szovjetek előrenyomulása lengyel területen átmenetileg megtorpant, a keleti hadszíntér déli részén, a 2., 3. és 4. Ukrán Frontok arcvonalán zajló események jelentősen felértékelődtek. 1944 szeptemberében viszont már csak egyetlen arcvonalszakaszon maradtak a szovjet csapatok továbbra is többé-kevésbé mozgásban: Romániában, ahol szinte akadálytalanul törhettek előre Magyarország, illetve a Balkán felé. Ily módon a Vörös Hadsereg saját támadása, valamint a román átállás következtében a Kárpát-medence térségében igen kedvező hadászati lehetőségekhez jutott.

1.2. Magyar–német támadások a Déli-Kárpátok hágóinak lezárása
és az arcvonal megszilárdítása céljából



Erdély védelmével és a Déli-Kárpátok birtokbavételének kérdésével a magyar minisztertanács először 1944. augusztus 25-én foglalkozott rendkívüli ülés keretében. A Honvéd Vezérkar főnöke, Vörös János vezérezredes helyzetelemzése alapján a minisztertanács elvetette egy Dél-Erdély elleni magyar támadás tervét, mivel ehhez a rendelkezésre álló honvéd csapatok voltak nem elegendőek. Az ülését követően kapta meg Vörös vezérezredes Heinz Guderian vezérezredesnek, a német szárazföldi haderő megbízott vezérkari főnökének táviratát, amelyben a német fél arra kért határozott választ, hajlandó-e a Honvédség részt venni Dél-Erdély birtokbavételében. A németek tisztában voltak vele, hogy a Vörös Hadsereget csak akkor tartóztathatják fel a Déli-Kárpátokban, ha lezárják annak hágóit. E hadműveletre azonban az igen súlyos veszteségeket szenvedett Dél-Ukrajna Hadseregcsoport önmagában nem rendelkezett megfelelő erőkkel.

A minisztertanács augusztus 26-án ismét foglalkozott a kérdéssel. Döntés született arról, hogy Magyarország csak abban az esetben tud részt venni Dél-Erdély elfoglalásában, ha a németek ehhez nehézfegyverzetet és támogató csapatokat biztosítanak. Guderiant ezért augusztus 31-én Budapestre érkezett. A német vezérezredes tárgyalt Horthy Miklós kormányzóval, Lakatos Géza miniszterelnökkel, és Vörös vezérezredessel is. Guderiannak sikerült a magyar felet meggyőznie, anélkül, hogy elfogadta volna azt a magyar felvetést, hogy a magyarországi hadműveleteket a Honvéd Vezérkar főnöke irányíthassa. Mivel kisebb jelentőségű ügyekben engedtek a németek, a tárgyalások mindkét fél számára eredménnyel jártak.[24]

Szeptember 2-án a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport főparancsnoka, Friessner vezérezredes kifejtette csapatai további feladatait. Eszerint a hadseregcsoport a jelentős természeti akadályok kihasználásával továbbra is védi a délkelet-európai térséget, és a Vaskapunál csatlakozik a balkáni német erőkhöz. A hadseregcsoport szándéka a feladat megvalósítása érdekében az volt, hogy a magyar 2. hadsereggel együttműködve, Dél-Erdélyen keresztültörve birtokba veszi és lezárja a Déli-Kárpátok hágóit (így a Vulkán-hágót és a Vöröstorony-szorost is).[25] Vörös János vezérezredes szeptember 4-én emlékiratot intézett a magyar kormányhoz. Ebben korábbi álláspontjától eltérően már támogatta a Dél-Erdély elleni támadást, mivel ez volt az egyetlen lehetőség a szovjet csapatok Déli-Kárpátokon való átkelésének megakadályozására. A Legfelsőbb Honvédelmi Tanács a támadás időpontját szeptember 5-ére tűzte ki. Az utolsó pillanatban úgy látszott, hogy a felmerülő külpolitikai aggályok és egyéb megfontolások miatt a támadást mégis el kell halasztani. Azonban Lakatos Géza miniszterelnök úgy döntött, a hadműveletet terv szerint, szeptember 5-én végre kell hajtani.[26]

A magyar felső vezetés tehát, folyamatos tárgyalások és egyeztetések, állandó külpolitikai és katonai helyzetértékelések közepette, szeptember 4-én végül elhatározta a Déli-Kárpátok hágói lezárása céljából Dél-Erdély katonai birtokbavételét, mint a szovjet támadás és a román átállás következtében összeomlott délkeleti német arcvonal stabilizálásának, és Magyarország védelmének egyetlen lehetőségét. Könnyen belátható, hogy a támadást ebben a hadműveleti helyzetben nem területgyarapítási szándék, hanem katonai szükségszerűség indokolta.

A feladat végrehajtására magyar részről az augusztus 30-án megalakult magyar 2. hadsereget jelölték ki, amelynek parancsnoka Veress Lajos vezérezredes lett. A hadsereg a II. és IX. hadtest-parancsnokság, a 25. gyalog-, 27. könnyű-, 2. páncélos-, 7. és 9. tábori póthadosztály, valamint 1. és 2. póthegyi- és 9. határvadász-dandár alakulataiból állt. A Kolozsvár térségében gyülekező magyar hadsereg a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport alárendeltségébe került. A támadáshoz a 2. hadsereg alárendeltségébe utalták a német 114. tüzérparancsnokságot, a 818/II. tábori tüzérosztályt (10,5 cm-es tarackokkal), a 48/I. légvédelmi tüzérosztályt és az 1179. rohamlövegosztályt is.[27]

A szeptember 2-án közölt német tervek szerint a magyar csapatok feladata: Tordán és Gyulafehérváron keresztül meglepetésszerűen előrenyomulva szétverni a román erőket, és a szovjetek beérkezése előtt birtokba venni a Vöröstorony-szorost, valamint fedezni a nyugat felé vezető hegyi utakat. Marosvásárhely körzetében gyülekezett a német Gruppe Siebenbürgen (Erdély-csoport), amely a 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztályból és a 75. gyaloghadosztályból állt Arthur Phleps SS-Obergruppenführer parancsnoksága alatt. A német csoportosítás a helyzettől függően déli vagy délkeleti irányban törhetett előre.[28]

Veress Lajos a támadás célját kissé másképpen értékelte. Visszaemlékezése szerint:

„A szerencsétlen dél-erdélyi határalakulás, a Keleti-Kárpátok védelmének biztonsága, de főleg az időnyerés, arra az elhatározásra indították a hadsereg-parancsnokságot, hogy a szűk hadműveleti területet – ha már a legfelsőbb hadvezetés Erdély kiürítését nem rendelte el – legalább kitágítsa, hogy a románok a Székelyföld nyakát elvágni ne tudják. Erre csak egy mód nyújtott lehetőséget: Kolozsvár és Marosvásárhely között a határbeszögellést egy támadással kellett kiegyenesíteni. Azt a kézenfekvő tervet, hogy a támadást a déli-kárpáti hágók birtokáig vigye előre, a hadsereg-parancsnokságnak erő híján el kellett ejtenie.” [29]

A 2. hadsereg támadó csoportosítása szeptember 5-én lépte át a román határt Kolozsvár–Marosvásárhely térségében. A 2. pót-hegyidandár felszerelési nehézségek miatt nem vett részt a támadásban, a 25. gyaloghadosztály pedig még szállítás alatt volt.[30] A hadsereg jobbszárnyán a 7. és 9. tábori póthadosztály Gyalu–Kolozsvár térségéből Torda felé támadott. Támadásuk áttörte a román 4. hadsereg 20. kiképző-gyaloghadosztályának védelmét. A magyar hadosztályok átkeltek az Aranyoson, elfoglalták Tordát, majd másnap, 6-án átkeltek a Maroson is. A 2. honvéd páncéloshadosztály[31] szeptember 5-én (román források szerint[32] 60 bevethető páncélossal) észak felől benyomult a kissármási beszögellésbe. A magyar páncélosok, leküzdve a román 6. és 7. granicsár- (határőr-) zászlóaljak gyenge ellenállását, Marosludas felé közeledtek. A 25. honvéd gyaloghadosztály éppen beérkező alakulatait a hadsereg-parancsnokság haladéktalanul az arcvonalra indította, hogy az előretörő csapatokat megerősítse velük. Marosvásárhely körzetéből a 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztály 12 Jagdpanzer 38 (t) vadászpáncélossal[33] a Marosugra–Nagycserged vonal ellen hajtott végre támadást, ezzel segítve a magyar főerők előrenyomulását. A 2. honvéd páncéloshadosztály csapatai szeptember 7-én Dicsőszentmárton és Somfalva között elérték a Kis-Küküllő vonalát. A román alakulatok a támadás első napján 20–40, a következő kettőn pedig további 20–25 kilométert vonultak vissza.

Szeptember 9-én a magyar 2. hadsereg parancsot kapott, hogy előrenyomulását szüntesse be, és csapatait vonja vissza a Maros vonalára. A visszavonulási intézkedés oka az volt, hogy a Fővezérség[34] értesült a szovjet csapatok Dél-Erdélybe való benyomulásáról. Szeptember 10-én Veress vezérezredes a 2. Ukrán Front főerőinek közeledése miatt el is rendelte a védelembe való átmenetet a Maros és az Aranyos vonalán. Ugyanezen a napon a német hadvezetés és a Honvéd Vezérkar elrendelte a Székelyföld kiürítését is. A magyar IX. hadtest szeptember 12-től a német 8. hadsereg kötelékében harcolt tovább.[35]

A magyar–német támadás nyomán kialakult új helyzetben Malinovszkij hadseregtábornok, a 2. Ukrán Front főparancsnoka hadműveleti javaslatokat terjesztett fel a SZTAVKA-nak. Eszerint szeptember 7-éről 8-ára virradóra a 6. harckocsihadsereg két hadtestének el kellett érnie Craiova, egy hadtestének pedig Târgu Jiu körzetét. A 27. és 53. hadseregnek szeptember 12-ig Turnu Severin és Giurgiu között – továbbra is délnyugat felé mozogva – el kellett érnie a Dunát. A 27. hadsereg egy része segítséget nyújt a 7. gárdahadseregnek Brassó körzetének elfoglalásában. Ezt követően a 6. harckocsihadsereg és a 27. hadsereg két lövészhadteste forduljon észak felé, hogy birtokba vegye a Kolozsvár–Nagyvárad–Hátszeg terepszakaszt. Malinovszkij szerint ebben a helyzetben a 40. hadsereg és a 7. gárdahadsereg ellen harcoló német–magyar csapatokat a bekerítés fenyegette volna, és a Vörös Hadsereg magasabbegységei könnyen elérhették volna a Dés–Kolozsvár vonalat. A front főerőinek támadását Malinovszkij a továbbiakban is Szatmárnémeti felé képzelte.

A szovjet hadvezetés lényegét tekintve jóváhagyta a frontparancsnok javaslatát, és szeptember 5-én direktívájában megparancsolta, hogy a 2. Ukrán Front főerői hatoljanak be Erdélybe egészen a Szatmárnémeti–Kolozsvár–Déva–Turnu Severin vonalig. Úgy gondolták, ezzel jelentős segítséget lehet nyújtani a Keleti-Kárpátokban elakadt 4. Ukrán Frontnak, amelynek Szlovákia felé kellett volna előrenyomulnia. A továbbiakban a 2. Ukrán Front főerőinek a Tisza irányában támadva el kellett érniük a Nyíregyháza–Szeged vonalat. A Szeged és Turnu Severin közötti terület védelmére a SZTAVKA román csapatok bevonását rendelte el.[36] A fentiekből úgy tűnik, hogy a szovjet hadvezetés szeptember 5-én kiadott direktívája még nem vette figyelembe a Tordánál zajló magyar–német támadás tényét. A szovjet csapatok előrenyomulását pedig továbbra sem északnyugat felé, az Alföld irányában kívánták folytatni, hanem még mindig északi irányban, Erdély hegyes vidékein utasították őket támadásra.

Szeptember 6-án reggel a román csapatok (összesen mintegy 264 ezer fő) a 2. Ukrán Front parancsnokának hadműveleti alárendeltségébe kerültek. A román 4. hadsereg 113 ezer 759 katonából és 12 hadosztályból állt. A hadsereg éppen súlyos védelmi harcokat vívott a magyar–német erőkkel a Marostól délre, Nagyenyed és Marosvásárhely között. A hat hadosztállyal rendelkező román 1. hadsereg (73 ezer 844 fő) Nagyvárad és Temesvár között, az önálló 4. hadtest (56 ezer 212 fő, négy hadosztályban) pedig Turnu Severintől délkeletre helyezkedett el.[37] Szovjet források szerint a román hadosztályok létszáma 6–10 ezer fő között váltakozott. Harckocsikkal csak kis mennyiségben rendelkeztek. A csapatok tüzérsége 100 tarackból, valamint 480 könnyű lövegből és páncéltörő ágyúból állt. A román 1. hadsereget főleg újoncokkal töltötték fel, akiknek fele harckiképzést sem kapott. A népfelkelők általában 45 éven felüliek voltak.[38]

A magyar–német támadás miatt Malinovszkij új feladatokat adott balszárny-csapatainak. A 6. harckocsihadsereg parancsot kapott, hogy forduljon északnak, és szeptember 12-ére foglalja el a Dés– –Kolozsvár–Nagysármás terepszakaszt. A harckocsihadsereg, amely szeptember 12-én megkapta a „gárda” elnevezést, a feladat végrehajtásának megkezdésekor 262 harckocsival és 82 önjáró löveggel rendelkezett.[39] A csapatok a Vulkán-hágón és a Vöröstorony-szoroson keresztül nyomultak előre. Erről M. V. Zaharov vezérezredes, a 2. Ukrán Front törzsfőnöke emlékirataiban így számol be:

„Az út nem tartozott a sima utak közé. Az itt támadó csapatok még nem harcoltak hegyes terepen. A harckocsik bőgő motorral, nehezen kapaszkodtak fel a magaslatokra, a szovjet lövészek verítéke hullott a hegyi utak minden kilométerén. A parancsnokok is szigorú vizsgát tettek harcászati képességeikről. Tisztjeink azonban gyorsan alkalmazkodtak a szokatlan viszonyokhoz.

A harckocsiparancsnokok fő tevékenysége a fokozatos erőkifejtés volt. A gyorsan mozgó magasabbegységek terepszakaszról terepszakaszra mozogtak előre, a kijelölt helyeken összpontosultak, és egy kézbe fogva minden eszközt, egyetlen csapással kivetették állásaiból az ellenséget. Ezekben a harcokban elért harcászati eredmények vetették meg a hadműveleti siker alapját.

Különösen akadályozta csapataink mozgását az ellenséges repülőerők tevékenysége. Bombázták a keskeny utakat, és igyekezetek feltartóztatni a szovjet csapatok támadását.” [40]

A 27. hadseregnek ugyancsak észak felé támadva szeptember 15-ére el kellett érnie Kolozsvár körzetét. Az 53. hadsereg azt a feladatot kapta, hogy északnyugati irányban előrenyomulva szeptember 19-ére jusson ki a Brád–Lugos vonalra. A szovjet összfegyvernemi hadseregek parancsnokai utasítást kaptak, hogy amint elérik a román hadseregek arcvonalszakaszait, a román alakulatokat vonják alárendeltségükbe.[41]

Szeptember 13-án a déli órákban a 6. gárda-harckocsihadsereg (A. G. Kravcsenko vezérezredes) 5. gárda-harckocsihadtestének 12 páncélosa, körülbelül ezred erejű gyalogsági támogatással, Alsószentmihálynál elérte a tordai hídfőt. A 25. honvéd gyaloghadosztály 7,5 cm-es páncéltörő ágyúi hét szovjet harckocsit kilőttek.[42] Ezzel kezdetét vette a tordai csata első szakasza.

A Dél-Ukrajna Hadseregcsoport meggyengült kötelékeit még nem sikerült teljesen rendezni. A magyar támadással szemben a szovjet alakulatokkal megerősített román csapatok ellenállása megszilárdult. Erdélyben három szovjet összfegyvernemi hadsereg és egy harckocsihadsereg (25 lövészhadosztály, valamint négy, páncélosokkal rendelkező hadtest), valamint egy 11 hadosztályból álló román hadsereg nyomult előre. Friessner vezérezredes úgy vélte, hogy rendkívül nehéz megpróbáltatások elé néznek csapatai, de annak örült, hogy a szovjetek továbbra is Erdélyben, arcból indított támadásokkal keresték a döntést, ahelyett, hogy a román Bánátból kitörve, a szinte fedezetlen magyar Alföldön támadva mélyen átkarolták volna a hadseregcsoportot.[43]

Megjegyzendő, hogy a német napijelentések szerint a szovjet harckocsik már szeptember 10-én harcérintkezésbe kerültek a magyar 2. hadsereg alakulataival, amikor a 7. tábori póthadosztály állásait támadó román csapatokat támogatták. A védők szeptember 11-én kettő, 12-én pedig újabb kilenc páncélos kilövését jelentették.[44]

Az október 8-ig tartó tordai csatában a magyar 2. hadsereg, együttműködve a székely határőrséggel, a német 8. hadsereggel és a német Erdély-csoporttal, sikeresen feltartóztatta a többszörös túlerőben lévő szovjet 7. gárda-, 6. gárda-harckocsi-, 27., 40. és román 4. hadsereg ismétlődő támadásait. A védelem fő súlyát a Torda környéki hegyekben, a Koppánd–Torda–Aranyosegerbegy–Gerendkeresztúr vonalon a 25. honvéd gyalog- és a 2. páncéloshadosztály viselte.[45] Mivel nem kapcsolódik szorosan e kötet témájához, a továbbiakban a Torda térségében lezajlott harcokkal részletesen nem foglalkozunk.

Szeptember 7-én Románia formálisan is hadat üzent Magyarországnak. A hadi helyzet kedvezőtlen alakulása miatt Horthy kormányzó aznap összehívta a magyar koronatanácsot. A megbeszélésre a kormány tagjain kívül Vörös vezérezredes és Vattay Antal altábornagy, a Kormányzó Katonai Irodájának főnöke, egyben Horthy Miklós főhadsegéde is meghívást kapott. A Kormányzó közölte, hogy a megígért német segítség elmaradása és a reménytelen katonai helyzet miatt fegyverszünetet fog kérni. A koronatanács elvben egyetértett Horthyval, de Csatay Lajos honvédelmi miniszter javaslatára végül úgy döntött, előbb ultimátumot kell intézni a németekhez. Az ultimátum szerint a németeknek 24 órán belül öt páncéloshadosztályt kellett átcsoportosítaniuk a dél-erdélyi arcvonalra, ellenkező esetben Magyarország fegyverszünetet kér a szövetségesektől.[46] A koronatanács katona-résztvevői előtt minden bizonnyal világos volt: ezt a feltételt a németek akkor sem tudták volna teljesíteni, ha történetesen lett volna (mint ahogy nem volt) öt páncéloshadosztályuk tartalékban. A németek (Edmund Veesenmayer, a Nagynémet Birodalom teljhatalmú magyarországi megbízottja, és Hans von Greiffenberg gyalogsági tábornok, a német Wehrmacht meghatalmazott tábornoka Magyarországon) másnapra választ ígértek.

Szeptember 8-án a Honvéd Vezérkar főnöke a minisztertanácsot is tájékoztatta a helyzetről. A miniszterek többsége, mivel bízott a német segítségben, a harc folytatása mellett foglalt állást. A németek gyorsan, még a határidő letelt előtt közölték, hogy a kért páncéloshadosztályok már a következő nap elindulnak Budapest felé.

A magyar minisztertanács döntése, miszerint a háborús küzdelem folytatódik, újabb magyar támadás katonai szükségszerűségét hozta magával. Ugyanis a Sziget-hegység átjáróinak lezárása nélkül az Erdélyben harcoló magyar 2. hadsereg erőfeszítései feleslegessé válhattak, mivel a szovjet csapatok Aradtól keletre kijuthattak a Déli-Kárpátokból az Alföldre. Vörös vezérezredes sürgette a Kormányzónál az Arad irányába való támadás megindítását, amit Lakatos miniszterelnök viszont ellenzett. Horthy kormányzó Lakatos javaslatára szeptember 10-én estére összehívta legbizalmasabb tanácsadóit, az úgynevezett titkos tanácsosokat. A tanácskozás egyértelműen az azonnali fegyverszüneti kérelem mellett foglalt állást, és felhatalmazta a miniszterelnököt, hogy másnap közölje a Kormányzó elhatározását a minisztertanáccsal is; az angolul jól beszélő Náday István vezérezredest pedig megbízta, hogy utazzék Olaszországba, és ott vegye fel a kapcsolatot az angolszászokkal.

A szeptember 11-i minisztertanács viszont nem vállalta a fegyverszünet politikai felelősségét, és a kormány lemondott. Erre a Kormányzó elállt korábbi szándékától, felkérte a kormányt, hogy maradjon hivatalában, a Honvéd Vezérkar főnökét pedig Hitler főhadiszállására küldte, hogy a német segítséget mielőbb kierőszakolja.[47]

Friessner vezérezredes szeptember 9-én kihallgatáson járt Horthynál. A Dél-Ukrajna Hadseregcsoport főparancsnoka úgy gondolta, hogy a hadseregcsoport keleti arcvonalát feltétlenül vissza kell venni, és ehhez szerette volna megnyerni a Kormányzó támogatását is. Friessner emlékei szerint a szívélyes légkörű megbeszélésen Horthy mindenben egyetértett a német tábornokkal, de egy szóval sem említette a fegyverszünettel kapcsolatos szándékait.

Másnap, 10-én Friessner (még a magyar vezérkar főnöke előtt) Hitler főhadiszállására repült, hogy tájékoztassa őt budapesti benyomásairól. Hitler közölte, hogy előkészületek történtek a magyar kormányzati viszonyok tisztázása érdekében. Ezzel összefüggésben a hadseregcsoporthoz irányított III. páncéloshadtest-parancsnokság és a 23. páncéloshadosztály vasúti szállítmányait megállították Budapesten. A magyarországi SS- és rendőralakulatokat, valamint a magyar területen szervezés alatt álló 109. és 110. páncélosdandárokat riadókészültségbe helyezték. Hitler helyzetértékelésre magához kérette Vörös vezérezredest is. Friessner felvetését a hadseregcsoport keleti arcvonalának visszavételére Hitler azzal utasította el, hogy a német 8. hadsereg állásai mögött jelentős mangánérc-lelőhelyek vannak.[48]

Vörös János vezérezredest Hitler szeptember 12-én este fogadta. Jelen volt még Friessner vezérezredes, von Greiffenberg gyalogsági tábornok és Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője is. A Honvéd Vezérkar főnöke előadta, hogy Magyarország továbbra is kitart a szövetségi hűség alapján, de szükséges, hogy ehhez segítséget (német hadosztályokat, fegyvert és lőszert) kapjon. Vörös ismételten azzal a kéréssel állt elő, hogy Magyarország területén a legfelsőbb hadműveleti vezetés magyar kézben legyen. Hitler a katonai segítséget megígérte, de a parancsnoklási viszonyok tekintetében semmit sem engedett. Szerinte a magyarországi hadszíntér vezetését a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport főparancsnokának, Friessner vezérezredesnek kell ellátnia.

Hitler általános helyzetértékelésében furcsa megállapítást tett: szerinte a szovjetek politikai célja már nem Németország, hanem a Boszporusz és a Balkán területe. A Führer úgy vélte, hogy kettő–hat héten belül ezügyben jelentős fejlemények várhatók. Arra számított, hogy Nagy-Britannia nem hagyja balkáni érdekeit sérteni, és Németországra, mint ütközőállamra szüksége van a Szovjetunió ellen. Ezért Hitler szerint csupán időt kell nyerni, s a hadműveleteket a Balkánon tartani. Vörös János másnap hazaérkezett, és a fejleményekről még aznap tájékoztatta a Kormányzót.[49]

Időközben – a vezérkar főnöke távolétében – a Fővezérség parancsot adott az Arad irányában hosszabb ideje tervezett támadás megindítására. A feladat végrehajtására a magyar IV. és VII. hadtestet jelölték ki.

A pécsi IV. hadtest parancsnoka Heszlényi József altábornagy volt, aki hosszú időn keresztül a Honvédség Főparancsnokának szárnysegédi beosztását töltötte be. Kiváló minősítésű vezérkari tiszt volt, de a második világháborúban eddig súlyos gyomorbaja miatt nem sok vezetési tapasztalatot szerezhetett. Rövid ideig a magyar 2. hadsereg IV. hadtestét irányította a Don mellett. Szélsőjobboldali politikai meggyőződése és németbarátsága közismert volt. A hadtest vezérkari főnöke, Sellyey Jenő vezérkari ezredes német származású volt. Hasonló politikai meggyőződése és erős német-szimpátiája jó kapcsolatot biztosított elöljárójával.

A IV. hadtest szeptember 2-ig befejezte felvonulását a Békéscsaba–Gyula–Battonya–Kunágota–Mezőhegyes terepszakaszon. A hadtest parancsnoka már egy nappal korábban átvette a parancsnokságot a Nagyvárad és Mezőhegyes közötti területen. Harcálláspontja Békéscsabán volt. A Honvéd Vezérkar főnöke azt tervezte, hogy a IV. hadtest törzséből később megalakítja a 3. hadsereg parancsnokságát. A hadsereg alárendeltségébe a Nagyváradra beérkező VII. hadtestnek, és a lengyel területről hazaszállítás alatt lévő II. tartalékhadtestnek kellett kerülnie.

Szeptember elején a IV. hadtest alárendeltségébe tartozott az 1. honvéd páncéloshadosztály (Koszorús Ferenc vezérkari ezredes) Pécs–Szigetvár körzetéből már beérkezett gyorscsoportja, a 6. tábori póthadosztály (Vukováry György vezérőrnagy), a 8. tábori póthadosztály (dr. Temesy Béla vezérőrnagy) és az 1. tábori pót-huszárezred (Auerhammer József ezredes). Átmenetileg a 4. tábori póthadosztály (Tarnaváry Árpád vezérőrnagy), később a szeptember 9-én Orosháza–Hódmezővásárhely felé irányított 20. gyaloghadosztály[50] (parancsnoka Vasváry Frigyes vezérőrnagy), valamint szeptember 20. után a Szabadka–Hódmezővásárhely körzetbe szállított 23. tartalékhadosztály[51] (Deseő Gusztáv vezérőrnagy) felett is hamarosan a IV. hadtest parancsnokolt.

Szeptember 12-ig a 4. tábori póthadosztály átkerült a VII. hadtest alárendeltségbe, amelynek parancsnoka Vörös Géza altábornagy, a vezérkar főnökének öccse volt. A hadtest másik seregteste a 12. tartalékhadosztály volt (Németh Béla vezérőrnagy). A hadtest vezérkari főnöki teendőit Pesty Endre vezérkari alezredes látta el.[52]

Az 1. honvéd páncéloshadosztály a IV. hadtest legnagyobb harcértékkel bíró seregteste volt. Parancsnoka, Koszorús vezérkari ezredes, mint az 1. tábori páncéloshadosztály vezérkari főnöke, részt vett az 1942. évi Don menti harcokban is, és tapasztalt páncélos tiszt hírében állt. A hadosztály vezérkari főnöke 1944. szeptember elején Pállfy-Muhoray Zoltán vezérkari százados volt. Parancsnokával tökéletesen megértették egymást.

A hadosztály 1. harckocsiezrede (vitéz Baló Zoltán ezredes) törzsből és két harckocsi-zászlóaljból állt. Egy zászlóalj az 1943. évi állománytábla[53] alapján két nehéz harckocsi-századból (11–11 Turán–75 és öt–öt Toldi), két közepes harckocsi-századból (17–17 Turán–40 és öt–öt Toldi), egy könnyűharckocsi-századból (nyolc harckocsi) és egy páncélos gépágyús szakaszból (egy harckocsi, négy Nimród) állt. Azonban 1944. szeptember 2-án a harckocsiezred még kevés harckocsival rendelkezett. A beérkezett 1/III. harckocsi-zászlóalj törzsében öt Toldi könnyűharckocsi, három századában egyenként hét Turán, öt Toldi és három Nimród állt rendelkezésre. Így a kiképző-alakulatok és a rohamtüzérosztályok harckocsijaira is szükség volt. A rohamtüzérosztályok összesen 24 Turán–75-öt adtak át. Összességében a hadosztály a támadás megindulás előtt további 60 páncélost kapott.[54]

Az 1. gépkocsizó lövészezred (vitéz Vastagh György ezredes) három (1-3.) gépkocsizó lövészzászlóaljból állt. Mivel a nehéz páncéltörő ágyúk hiányoztak, Csatay Lajos honvédelmi miniszter utasítására az ezred német páncélöklöket (Panzerfaust) is kapott. Az állománytábla alapján a zászlóaljak egyenként egy árkászszakaszból, egy híradószakaszból, egy páncélos gépágyús szakaszból (négy Nimród), valamint három puskás- és egy nehézfegyver-századból (géppuskákból és aknavetőkből) álltak. Az ezred-közvetlen árkászszakasz, híradószakasz, motorkerékpáros szakasz, könnyű páncéltörőágyús szakasz, valamint a zászlóaljak gépjármű-állománya főleg a polgári életből bevonultatott tehergépkocsikból, motorkerékpárokból és autóbuszokból állt. Az 1. gépkocsizó lövészezred kilenc Nimród páncélos gépágyúval és nyolc közepes páncéltörő ágyúval rendelkezett. Az 1. és 2. lövészzászlóaljaknak 1944. szeptember 2-án még egyáltalán nem voltak gépjárműveik. A zászlóaljak egyenként négy puskás- és egy géppuskás-századból, illetve egy árkász-, egy híradó-, és egy könnyű páncéltörőágyús szakaszból (két löveg) álltak.

A hadosztály tüzérségét az 1. és 5. gépvontatású tüzérosztály alkotta, osztályonként három, illetve négy üteggel (egyenként négy 10,5 cm-es tábori tarackkal). Az ezredkötelékben összefogott tüzérosztályok tevékenységét Csendes István ezredes irányította.

Az 1. felderítő-zászlóalj parancsnoka vitéz Németh Imre alezredes volt. A zászlóalj egy (1.) gépkocsizó lövészszázadból, egy (2.) motorkerékpáros-századból (BMW–750 motorkerékpárokkal), egy (3.) páncélgépkocsi-századból (Csaba páncélgépkocsikkal), és egy motorkerékpáros forgalomszabályozó szakaszból állt.

Az 51. páncélos gépágyús zászlóaljat három század (egyenként egy harckocsi és hat Nimród) alkotta, összesen 18 darab 4 cm-es gépágyúval.

Az 51. légvédelmi tüzérosztály egy (1.) ágyús ütegből (négy 8 cm-es löveggel) és két (2-3.) gépágyús ütegből (hat–hat gépvontatású 4 cm-es gépágyúból) állt.

A hadosztály páncélos-utászzászlóalja az 1. és 5. utászszázadokból, az 1. páncélos-híradózászlóalj pedig ugyancsak két századból szerveződött.

Az 1943. augusztusi állománytáblában nem szerepel, de könyvészeti források megemlítik, hogy a hadosztály rendelkezett egy gépvontatású sorozatvető-osztállyal is (két ütegben négy–négy 15 cm-es vetővel).[55]

A szeptember 13-i támadás előtt az 1. honvéd páncéloshadosztály egyes adatok szerint 61 Turán–40 közepes, 63 Turán–75 nehéz-, és 77 Toldi könnyűharckocsival (összesen 201 harckocsival), valamint 42 Nimród páncélos gépágyúval és öt Csaba felderítő páncélgépkocsival rendelkezett.[56]

A tábori póthadosztályokat a hadtestek (kivéve a budapesti I. hadtest) pótkereteiből alakították meg, s hadtestük hadrendi számát kapták, arab számjegyekkel. Személyi állományuk a békeállomány 40 százalékából, nem ténylegesekből és újoncokból állt.[57] Eredeti állománytáblájuk szerint hadrendjük a hadosztálytörzsön kívül három tábori pótezredből, egy tábori felderítő pótosztályból (egy kis létszámú lövészszázad, egy kerékpáros-század és egy nehézfegyver-század), egy tábori tüzér pótosztályból (három üteg elavult löveganyaggal), egy önálló tábori légvédelmi gépágyús pótszakaszból (két csővel), egy tábori utász pótszázadból, és egy tábori fogatolt vonat pótosztályból állt.[58] Létszámuk körülbelül 8000 fő volt. A tábori pótezredek egyenként három zászlóaljból (egyenként két puskás- és egy nehézfegyver-század hat géppuskával, négy aknavetővel és két könnyű páncéltörő ágyúval), árkász-, híradó-, nehéz páncéltörő ágyús szakasszal (három löveg) és egy aknavető-szakasszal (négy cső) rendelkeztek.

A szeptember elején felvonult tábori póthadosztályok szervezetét a könyvészeti források ettől némileg eltérően adják meg.[59] Eszerint a hadosztályok csupán két tábori pótezreddel rendelkeztek volna, egyenként három zászlóaljjal („nehézfegyverzetként” mindössze hat–hat géppuskával). Mint látni fogjuk, parancsnokaik egykorú naplója szerint a 8. tábori póthadosztálynak mégis három, a 4. tábori póthadosztálynak pedig négy tábori pótezrede volt. Ezen kívül kaptak egy tüzérosztályt három, korszerűtlen löveganyaggal felszerelt üteggel[60], egy lovas-szakaszt, egy utász- és egy híradószázadot. (A 6. tábori póthadosztálynak páncéltörő fegyverei egyes források szerint egyáltalán nem voltak, de a többi hadosztály is csak 3,7 cm-es vagy zsákmányolt belga 4,7 cm-es könnyű páncéltörő ágyúkat kapott.[61])

A tábori pótzászlóaljak létszáma alig érte le az 500 főt. A három század egyenként körülbelül 150 katonát számlált, két géppuskával és három golyószóróval. A puskás csatárok egyéni fegyverei jórészt elhasználódott, korszerűtlen ismétlőpuskák voltak. Egy zászlóalj tűzereje mindössze hat géppuskából, kilenc golyószóróból és körülbelül 450 egyéb kézifegyverből állt.[62]

Más források szerint a tábori pótzászlóaljak csupán egy puskás- és egy nehézfegyver-századdal rendelkeztek. A felállítás óta eltelt rövid idő miatt a csapatok kiképzettsége nagyon gyenge volt.[63]

A magyar tartalékhadosztályok három gyalogezredből, egy tábori tüzérosztályból, egy lovas-, egy utász- és egy híradószázadból, valamint egy légvédelmi gépágyús ütegből szerveződtek.[64] A gyalogezredek nagy része rendelkezett ezred-közvetlen nehéz páncéltörőágyús-századdal is, amelyek három szakaszban összesen hat gépvontatású 7,5 cm-es löveggel voltak felszerelve.[65] A lengyel területről beérkező, leharcolt 12. tartalékhadosztály szeptember 8-án összesen 5941 főt számlált. [66]

Az 1. tábori pót-huszárezredet 1944. augusztus 23-án állították fel a 2. huszárezred visszamaradt részeiből. Az ezredet szeptember 1-én Mezőkovácsházára szállították. Állományába az ezredtörzsön kívül egy híradószakasz, egy könnyű páncéltörőágyús-szakasz (három löveggel), egy nehéz páncéltörőágyús-szakasz (három löveggel), egy (15. pót-) kerékpáros-század (hat golyószóró, két géppuska, egy könnyű páncéltörő ágyú és két gránátvető), egy lovas-tüzérüteg (hat löveggel) és három (1/II., 1/III., 1/IV.) pót-huszárosztály tartozott. Egy pót-huszárosztályt egy híradószakasz, egy árkászszakasz, két lovasszázad (egyenként kilenc golyószóró, két géppuska, két nehézpuska és két gránátvető), és egy nehézfegyver-század (négy könnyű páncéltörő ágyú és négy aknavető) alkotott.[67]

Az Arad elleni támadást eredetileg szeptember 4-én 06 órakor tervezték megindítani a IV. hadtest akkor rendelkezésre álló erőivel. A végrehajtandó feladat: Arad elfoglalása után előretörni a Hátszegi-medencébe a Maros völgyén keresztül, majd összeköttetés felvétele a magyar 2. hadsereg nyugati szárnyával. A támadást 3-án este 24 órával, majd 4-én további intézkedésig elhalasztották.[68] A magyar csapatok támadásának megindítását szeptember 9-étől már Friessner is kérte, de a vezérezredes visszaemlékezése szerint a Kormányzó ezt politikai okokból halogatta.[69]

Szeptember 13-án a Makótól Nagyváradig húzódó arcvonalon az alábbi magyar erők összpontosultak.[70]

IV. hadtest

Közvetlen tüzéralakulatok:[71]

– IV. gépvontatású közepes tüzérosztály;
– IV/2. önálló gépvontatású közepes tarackos üteg;
– 1. önálló gépvontatású közepes tarackos üteg;
– 151. gépvontatású sorozatvető-osztály;
– 152. gépvontatású sorozatvető-osztály;[72]

Seregtestek:

– 1. honvéd páncéloshadosztály;
– 6. tábori póthadosztály (10., 11. és 19. tábori pótezredekkel);
– 1. tábori pót-huszárezred;
– 8. tábori póthadosztály (beérkezőben a 12., 21. és 24. tábori pótezredekkel);
– 20., 31. és 61. határvadász-zászlóalj és hat portyázó század.

VII. hadtest

Közvetlen tüzéralakulatok:

– egy (VIII.) gépvontatású közepes tüzérosztály[73],
– az 1. rohamtüzérosztály 3. ütege Zrínyi rohamtarackokkal[74];

Seregtestek:

– 4. tábori póthadosztály (6., 8., 10. és 18. tábori pótezredekkel[75]);
– 12. tartalékhadosztály (36., 38. és 48. gyalogezredekkel).

A IV. hadtest arcvonala Gyuláig, a VII. hadtesté pedig Gyulától Nagyváradig, illetve ettől keletre, a Királyhágóig terjedt ki. A VII. hadtest hadműveleti szempontból Heszlényi altábornagynak, a IV. hadtest parancsnokának volt alárendelve. A IV. hadtestből hamarosan a 3. hadsereg parancsnokságát kívánták létrehozni, de ehhez előbb a Varsó térségéből hazaérkező II. tartalékhadtestnek át kellett vennie a hadosztályok vezetését.

A tervek szerint a IV. hadtest főerőivel (1. páncéloshadosztály, 6. tábori póthadosztály) Battonya–Kevermes–Kétegyháza térségéből Arad és Lippa irányában támad. A 6. tábori póthadosztály Dombegyház déli területéről a legrövidebb úton Arad felé nyomul előre. Ha a románok ellenlökést indítanak, azt az 1. honvéd páncéloshadosztály Kevermes–Elek körzetéből megindulva szétveri, betör Aradra, majd kelet felé felderítést hajt végre. Az 1. tábori pót-huszárezred azt a feladatot kapta, hogy Battonyán keresztül Ópécska felé támadjon, foglaljon hídfőt a Maroson, és induljon felderítésre Temesvár és Lippa irányában. A még felvonulás alatt lévő 8. tábori póthadosztálynak a hadtest jobbszárnyára kellett felzárkóznia. A Kárpátaljáról fokozatosan átszállított 20. gyaloghadosztálynak, valamint a 20. és 31. határvadász-zászlóaljaknak a Fehér-Körös és Maros között kellett a főerők támadásához csatlakoznia.

A VII. hadtest Nagyvárad déli körzetéből induló támadásának súlypontja (12. tartalékhadosztály) a Fekete-körös völgyében volt, és Belényes– –Vaskoh felé nyomult előre. Ehhez csatlakozott a 4. tábori póthadosztály Gyula–Nagyszalonta körzetéből, bal oszlopával Tenke, jobb oszlopával Menyháza–Borossebes irányában. A VII. hadtest balszárnya Barátkától Bánffyhunyadig szinte teljesen fedezetlen volt. Bánffyhunyad körzetében a magyar 2. hadsereg 2. hegyi pótdandára volt állásban. Ettől nyugatra az újonnan felállított 60. határvadász-csoport (Könczöl Pál ezredes) portyázó őrsei biztosítottak.[76]

Az Arad elleni magyar támadás szeptember 13-án hajnalban kezdődött meg. A 6. tábori póthadosztály csak addig haladt előre, amíg reggel 06 óra tájban Nagyvarjas közelében bele nem ütközött a román 1. hadsereg 7. területi hadtestének 1. kiképző-lovashadosztálya által tartott állásokba. A román hadosztály szeptember 1-i adatok szerint 3359 főt számlált. Az 1. honvéd páncéloshadosztály felderítő-zászlóaljának 3. osztaga és az 5. gépvontatású tüzérosztály részei már 09 óra körül átlépték a magyar–román határt.[77]

Az elakadt magyar gyalogság támogatására a páncéloshadosztály első harccsoportja („lépcsője”) 12 órakor, második harccsoportja pedig egy óra múlva támadást indított. Az 1. harccsoport előretörése a román lovasságot Kürtös és Mácsa között érte. A magyar páncélosok felbukkanása a románokat nagyon meglepte. A sorozatvető-tűz is jelentős veszteségeket okozott nekik. Az 1. kiképző-lovashadosztály ezért Pankota–Világos irányában vonult vissza. A magyar harccsoport egyes részei Kürtös déli részén Nagyvarjas felé fordultak, és visszavonulásra kényszerítették a 6. tábori póthadosztályt feltartóztató román erőket. A harccsoport zöme üldözte a visszavonuló románokat, és azokkal csaknem egy időben érte el Aradot. A magyar páncéloshadosztály második és harmadik harccsoportja Kürtösnél 13 óra 15 perckor azt a parancsot kapták Koszorús vezérkari ezredestől, hogy folytassák előretörésüket Ószentanna birtokbavételére. A harmadik harccsoport végezzen felderítést, majd biztosítsa a hadosztály szárnyát és hátát Pankota–Világos irányában.

A Fehér-Körös partján fekvő Kisjenő körzetében felvonult román 1. kiképző-gyaloghadosztály (szeptember 1-i adatok szerint 5973 fő) erős utóvédek visszahagyásával gyors ütemben vonult vissza Világos irányában. Az 1. honvéd páncéloshadosztály második és harmadik harccsoportja 15 óráig mindenhol letörte a román utóvédek ellenállását. A felderítő osztagok 13-án este arról számoltak be, hogy a román csapatok az Újpálos–Világos–Pankota vonaltól keletre húzódó magaslatokon védelemre igyekeznek berendezkedni. Az 1. tábori pót-huszárezred 14 óra körül elfoglalta Ópécskát, majd átkelt a Maroson. Felderítése szerint az Aradon át visszavonuló románok a Temesvár felé vezető utat fedezték.

A románok kísérletet sem tettek Arad védelmére. A városban lévő katonai parancsnokságok és polgári hatóságok még a kora délutáni órákban elhagyták a helységet. Az 1. honvéd páncéloshadosztály parancsnoka 19 óra 45 perckor azt jelentette, hogy Aradot az épségben lévő vasúti és közúti hidakkal együtt birtokba vette, és a Maros déli partján hídfőt létesít. A hadosztály második harccsoportja addigra beérkezett Öthalom területére, a harmadik „lépcső” pedig Újpanád és Szabadhely körzetét érte el. A hadosztály harcálláspontja Újpanádra települt.[78]

A VII. hadtest hadosztályai a román Bihor-csoport (a 3. hegyihadosztály és három területvédelmi zászlóalj[79]) szórványos ellenállását leküzdve mintegy 15 kilométert haladtak, és estig a Tenke–Magyarcseke–Erdődámos vonalat érték el.[80]

Szeptember 14-én délelőtt 10 órakor a 6. tábori póthadosztály is bevonult Aradra, ahol délig felváltotta az 1. honvéd páncéloshadosztály alakulatait. A páncéloshadosztály zöme azonban aznap nem került bevetésre, mert Heszlényi altábornagy parancsára az 1. harckocsiezred, az 1. gépkocsizó lövészezred és az 51. páncélos gépágyús zászlóalj 15 órától díszszemlén vett részt. Emiatt a hadosztályparancsnokság 14-én csupán az 1. felderítő-zászlóaljjal rendelkezett, amellyel Szabadhely–Ópálos– –Gyorok–Világos terepszakasz felé hajtott végre felderítést.

A szeptember 15-én megismételt felderítés megállapította, hogy a román csapatok részben Temesvár felé, részben a Maros völgyet uraló Ópálos–Világos vonaltól keletre húzódó hegyvonulatokra húzódtak vissza. Az esti órákban az 1. felderítő-zászlóalj járőrei Ópálosnál erősebb ellenállásba ütköztek. A körzetben addigra már felvonult a román Păulis-csoport, amely a radnai altisztképző iskola növendékeiből, a 19. gyaloghadosztály 96/1. gyalogzászlóaljából és a 61. nehéztüzér-osztályból állt. A nehéztüzér-osztály 122 mm-es szovjet ágyútarackokkal és néhány páncéltörő löveggel is rendelkezett. A csoportosítás parancsnoka Alexandru Petrescu ezredes volt.[81]

Mivel az ópálosi szoros elfoglalása a Lippa felé való további sikeres támadásnak előfeltétele volt, Heszlényi altábornagy az 1. honvéd páncéloshadosztályt támadásra utasította. A támadás szeptember 16-án a reggeli szürkületben indult meg. Vastagh ezredes harccsoportja (az 1. gépkocsizó lövészezred, megerősítve két harckocsi-századdal és az 51. páncélos gépágyús zászlóalj egy századával) 06 óra 30 perckor kezdte meg előretörését. Az Ópálos előtt húzódó harckocsiárok mentén, erős román tűzben azonban támadása elakadt. Ettől északra az 1. harckocsiezred Aradkövi és Kovászi között támadott, és 10 óra tájban Aradkövit el is foglalta. Miután Baló ezredes harccsoportja birtokba vette a Magura 479 magassági pontot, innen kiindulva felsodorította a román védelmet. A lövészzászlóaljak előrejutását az Ópálos–Kovászi úttól nyugatra a harckocsi- és páncélos gépágyús századok csak tűzzel támogatták. A hegyes-erdős területen harcoló magyar gépkocsizó lövészek olykor szurony használatával nyomultak előre. A hadosztály tartaléka (1. felderítő-zászlóalj, 1/II. harckocsi-zászlóalj, az 51. páncélos gépágyús zászlóalj egy százada) Németh alezredes parancsnoksága alatt Világos, Pankota és Borosjenő felé derített fel, valamint fedezte a hadosztály balszárnyát.[82]

Az 1. honvéd páncéloshadosztály gyalogsága 16-án 16 óráig birtokba vette az Ópálos és Ménes feletti magaslatokat, majd a már készenlétbe helyezett utász- és árkász alakulatokkal megkezdte a védelem kiépítését (támpontok kiemelését és akadályok létesítését). Román források szerint a harcokban a magyar csapatok 23 Turán és Toldi harckocsiját kilőtték.[83]

Heszlényi altábornagy Koszorús vezérkari ezredes javaslatára még aznap este kiadott intézkedésében elrendelte, hogy a páncéloshadosztály állásait vegye át a 6. tábori póthadosztály, az 1. honvéd páncéloshadosztály pedig úgy gyülekezzék Ószentanna–Zimándújfalu–Mácsa területén, hogy másnap menetet kezdhessen Borosjenő–Borossebes irányában a Fehér-Körös völgyének lezárására.

Az 1. tábori pót-huszárezred 16-án birtokba vette a Temesújfalu– –Savanyúkútfürdő közötti észak-dél irányú magaslatokat, de a Lippától délkeletre lévő uralgó magaslatot már nem tudta elfoglalni.[84]

A 6. tábori póthadosztály egy zászlóalját az aradi hídfőben hagyta, majd szeptember 17-én megkezdte menetét a páncéloshadosztály felváltására. A hadosztály egyes kötelékei az Arad–Szabadhely műúton meneteltek, amikor erős csatarepülő-támadás érte őket. A támadást valószínűleg nem román, hanem szovjet repülőgépek, az 5. légihadsereg erői hajtották végre.[85] A magyar csapatok között pánik tört ki, és jelentős részük északnyugat felé menekülni kezdett. A hadosztály szétszórt részeinek gyülekeztetésére be kellett vetni az 1. honvéd páncéloshadosztály tartalékait is. Ennek ellenére is csak másnap, 18-án délig sikerült összeszedni a szétfutott magyar alakulatokat. Az Ópálostól Aradköviig húzódó magyar védőállások átvétele pedig 19-én a késő délutáni órákig eltartott.[86]

A 6. tábori póthadosztályt egyes források szerint megerősítették két gépkocsizó lövészszázaddal és egy könnyű tüzérüteggel is. Az Ópálos feletti magaslatokon szeptember 16–19. között heves harcok folytak, amelyekben a magyar tábori póthadosztály súlyos veszteségeket szenvedett, de az ópálosi szorosba való betörést nem tudta kiharcolni. [87]

A 8. tábori póthadosztály támadó élei 17-én Temesvártól 20 kilométerre északnyugatra harcoltak.[88]

Szeptember 16-án és 17-én a magyar előrenyomulás az arcvonal más részein is lelassult. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a román csapatok védelmét helyenként már a beérkezett szovjet alakulatok is szilárdították.

A VII. hadtest 12. tartalékhadosztálya szeptember 17-ig Belényes és Kisszedres körzetéig nyomult előre. Belényes elfoglalásában a honvédeket az 1/3. rohamtüzér-üteg (Rátz Tibor hadnagy) Zrínyi rohamtarackjai is támogatták. A település előtt az ütegparancsnok páncélosa aknára futott, és súlyosan megrongálódott. Hamarosan beérkezett a 10. rohamtüzérosztály 3. ütege (Mikéte Dénes főhadnagy), amely leváltotta Rátz ütegét, és egyszersmind annak teljes felszerelését is átvette.[89] A 12. tartalékhadosztály csapatai szeptember 19-én 13 óráig pedig Biharlonka déli körzetét érte el.[90]

A 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztályt 1944. szeptember közepén az F Hadseregcsoport Szerbia területén állomásozó „Felber” seregcsoportjához irányították, hogy biztosítsa a Duna vonalát a Vaskapu-szorosnál.[91] A hadosztály teljes létszámáról ebből az időszakból adat nem áll rendelkezésre, de állománytáblája szerint 16 ezer 538 fővel kellett volna rendelkeznie. A páncélgránátos-hadosztály áttekintő hadrendje és fontosabb parancsnoki beosztása 1944. szeptemberi adatok alapján a következő volt:[92]

– Hadosztályparancsnok: Fritz Schmedes SS-Brigadeführer, a Waffen-SS vezérőrnagya;
– 1. (hadműveleti) vezérkari tiszt: Wilhelm Radtke SS-Obersturmbannführer;
– hadosztálytörzs térképész-csoporttal és hadosztály-kísérőszázaddal;

– 7. SS-páncélgránátos-ezred (Otto Prager SS-Sturmbannführer): I-III. SS-páncélgránátos-zászlóalj: 1-4., 5-8., 9-12. század[93], 13. SS- (vontatott gyalogságilöveg-) század, 14. SS- (vontatott légvédelmigépágyús-) század, 16. SS- (utász-) század[94];

– 8. SS-páncélgránátos-ezred (Helmut Dörner SS-Standartenführer: I-III. SS-páncélgránátos-zászlóalj: 1-4., 5-8., 9-12. század[95], 13. SS- (vontatott gyalogságilöveg-) század, 14. SS- (vontatott légvédelmigépágyús-) század, 16. SS- (utász-) század;

– 4. SS-páncélososztály (Alois Etthöfer SS-Sturmbannführer): 1-3. páncélosszázad StuG. III és StuG. IV rohamlövegekkel[96];

– 4. SS-páncélos-tüzérezred (Karl-Heinrich Stoll SS-Obersturmbannführer): I-III. SS-páncélos-tüzérosztály (az első kettő gépvontatású osztály könnyű, a harmadik nehéz tábori tarackokkal felszerelve);

– 4. SS-páncélos-felderítőosztály (Heinz Jürgensen SS-Hauptsturm-führer): törzsszázad; három páncélos-felderítőszázad (lövészpáncélosok és VW-Schwimmwagen terepjáró gépkocsik) és egy nehézfegyver-század, egy ellátó század;

– 4. SS-páncélvadászosztály (Arnold Schubert SS-Sturmbannführer): 1-2. vadászpáncélos-század (Jagdpanzer IV vadászpáncélosokkal), 3. (vontatott nehéz páncéltörőágyús-) század;[97]

– 4. SS-páncélos-utászzászlóalj (Fritz Schubert SS-Sturmbannführer): 1-3. század (az egyik század lövészpáncélos-század), egy hadihíd oszlop;

– 4. SS-híradóosztály (Werner Schmoll SS-Hauptsturmführer): 1. (távbeszélő), 2. (rádiós) század;

– 4. SS-légvédelmi tüzérosztály (Hans-Joachim Pauling SS-Hauptsturm führer): egy 3,7 cm-es üteg és három 8,8 cm-es üteg;

– 4. SS-páncélgránátos-hadoszályt ellátó alakulatok;
– 4. SS-páncélos-karbantartó osztály;
– 4. SS-gazdasági osztály;
– 4. SS-egészségügyi osztály.

A Belgrádtól északkeletre gyülekező hadosztályt szeptember 10-én alárendelték a Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak. Szeptember 13-án a hadosztály azt a feladatot kapta, hogy a magyar IV. honvéd hadtest Arad felé támadó erőivel együttműködve foglalja el Temesvárt, majd a völgyben húzódó út mentén nyomuljon tovább kelet felé, és Karánsebesnél, valamint Dévánál zárja le a hegyekből kivezető szorosokat a szovjet csapatok előtt, amelyek akadálytalanul nyomulhattak nyugat és északnyugat felé.

A közlekedési nehézségek miatt a hadosztály erői csak igen vontatottan érkeztek be, s a kitűzött gyülekezési határidőt nem sikerült tartani. Mivel a Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak egyelőre nem volt megfelelő híradó-összeköttetése a hadosztállyal, a Délkelet Főparancsnokon (Oberbefehlshaber Südost) keresztül 14-én elrendelte, hogy a hadosztály egy StuG. IV rohamlövegekkel megerősített ezred-harccsoporttal és a 4. SS-páncélos-felderítőosztály erőivel vegye birtokba Temesvárt, majd onnan kelet felé vezessen be felderítést, és zárja le az átjárókat Lugos–Bél vonalában. Várható volt, hogy a 2. Ukrán Front erői hamarosan feltűnnek az átjárókban, s ezzel kijutnak az Alföldre. Ezért nem volt idő megvárni, míg a teljes hadosztály beérkezik.

Szeptember 17-én a hadosztály harccsoportjai délről és délnyugatról támadást indítottak Temesvár felé. A németek Birda–Gátalja–Szentandrás vonaláig jutottak. Ott azonban a román 1. hadsereg balszárnyát biztosító 9. lovashadosztály[98] 13. lovasezrede jelentős német veszteségekkel visszaverte őket. Román adatok szerint a harcokban 12 német páncélost lőttek ki.[99] A román védelem megszilárdításában igen jelentős szerepet játszhatott az a két szovjet rohamzászlóalj és egy páncéltörő tüzérezred is, amelyeket a szovjet 53. hadsereg állományából szeptember 15-én gyors ütemben csoportosítottak át Temesvárhoz.[100]

Ezért a Délkelet Főparancsnok 17-én azt a parancsot adta, hogy a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály már beérkezett erői Temesvártól délnyugatra és nyugatra átmenetileg menjenek át védelembe, de minden lehetőséget használjanak ki Temesvár elfoglalására. Másnap, 18-án ezt azzal egészítette ki, hogy a hadosztály készüljön fel a támadás azonnali folytatására, amint erői teljes létszámban beérkeztek.[101]

Szeptember 18-án a 8. tábori póthadosztály Temesvártól nyugatra felvette az összeköttetést a német Behrends SS-harccsoporttal.[102] Az 1. tábori pót-huszárezred kapcsolatot létesített a 8. tábori póthadosztállyal, zöme pedig Aradtól 21 kilométerre délkeletre harcolt.[103]

A magyar IV. és VII. hadtestek csapatai már mindenütt felzárkóztak a Sziget-hegység vonulataira. Szeptember 18-án este a magyar hadtestek főellenállási vonala nagyjából a Hidasliget–Temesfüves– –Ópálos–Aradkövi–Borossebes–Kisszedres arcvonalon húzódott. A honvéd csapatokat szeptember 20-án nagyjából ebben a helyzetben érte a 2. Ukrán Front erőinek támadása.






2. fejezet: Az alföldi páncéloscsata bevezető szakasza
– harc a megindulási állásokért


2.1. A magyar 3. hadsereg balszárnyának Arad és Makó környéki harcai
(1944. szeptember 20–1944. október 5.)



A korábban kapott parancsoknak megfelelően a 2. Ukrán Front balszárnyán harcoló 53. összfegyvernemi hadsereg, alárendeltségében a 18. harckocsihadtesttel, fokozott menetteljesítménnyel haladt északnyugati irányban. A hadsereg csapatai néhány nap alatt mintegy 220 kilométert tettek meg, és szeptember 15-én előrevetett egységei kijutottak Karánsebes körzetébe. A 18. harckocsihadtest[104] páncélosai ugyanakkor elérték az Aradtól keletre fekvő Lippát.[105]

Malinovszkij, akit a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségének szeptember 10-én kelt parancsával a „Szovjetunió marsallja” címmel tüntettek ki, szeptember 15-én kézhez kapta a SZTAVKA 220215. számú új direktíváját. A szovjet hadvezetés elrendelte:

Csapatainak szeptember 15–19-re Cirlibaba, Beszterce, Kolozsvár, Lugos vonalára történt kijutása után Kolozsvár–Debrecen–Miskolc általános irányba folytassa a támadást. Főerőivel Csap, Szolnok szakaszon jusson ki a Tiszához és nyújtson segítséget a 4. Ukrán Frontnak a Kárpátok leküzdéséhez, Ungvár körzetének elfoglalásához.” [106]

Ezzel egy időben a front megkapta a 46. hadsereget, a 7. gépesítetthadtestet, valamint a 4. gárda- és 6. gárda-lovashadtesteket. Ezeket az erőket a front balszárnyán, Temesvár–Nagybecskerek körzetében kellett gyülekeztetni.

Az új hadműveleti utasítás szerint a 2. Ukrán Frontnak 1944. szeptember 30-ára, 160–180 kilométeres előretörés folyamán birtokba kellett vennie a Máramarossziget–Szatmárnémeti–Nagykároly, valamint a Nagyvárad–Arad–Temesvár terepszakaszt. További feladatként a front csapatainak október 7–10. között el kellett érniük a Tisza vonalát Csap és Szeged között. A hadművelet megszervezésére a SZTAVKA nem adott időt, azt hadműveleti szünet nélkül kellett végrehajtani. Malinovszkij még a fronton belüli átcsoportosításra sem kapott engedélyt. Sőt, még a harcászati részleteket is előre meghatározták csapatai számára.

A parancs szerint a front jobbszárnyán harcoló 40. hadseregnek Máramarossziget–Szatmárnémeti (kizárva)–Nagykároly vonalát kellett elérnie. A Nagykároly felé támadó 7. gárdahadsereg Nagykároly (kizárva)–Nagyvárad arcvonalszakasz elfoglalását kapta parancsba. A „Gorskov” lovas-harckocsicsoport előrenyomulásának iránya Beszterce–Szatmárnémeti–Csap volt. A 6. gárda-harckocsihadseregnek támadását Kolozsvár–Nagykároly–Nyíregyháza irányában kellett végrehajtania. A 27. hadsereget nyugat felé fordították azzal, hogy szeptember 30-ra vegye birtokba a Nagyvárad–Nagyszalonta–Nagyzerend terepszakaszt. Az ugyancsak nyugat felé támadó 53. hadsereg, alárendeltségében a 18. harckocsihadtesttel, Déva–Arad–Karánsebes–Temesvár irányába való előrenyomulására kapott parancsot azért, hogy foglalja el Arad, Kisbecskerek és Temesvár körzetét.[107]

Mint látható, a 2. Ukrán Front balszárny-csapatai ismét csak korlátozott tevékenységre kaptak utasítást. Annak ellenére, hogy az itt bevetett szovjet erők a frissen idevezényelt gárda-lovashadtestekkel és a 7. gépesítetthadtesttel jelentősen megerősödtek, a 46. és 53. hadseregnek, valamint a négy páncélosokkal is rendelkező hadtestnek csak október elején kellett támadást indítania, s akkor is északnyugat helyett nyugati irányban.[108]

Ezek alapján úgy véljük, hogy a szovjet hadvezetés továbbra sem ismerte fel a kínálkozó hadműveleti lehetőséget, amely a Déli-Kárpátokból a Bánát területére kijutott gyorsan mozgó csapatai előtt kínálkozott egy határozott, északnyugati, majd északi irányú átkaroló támadás végrehajtására a páncélosok számára jól járható Alföldön. Ahelyett, hogy a szovjet hadvezetés a térségben a lehető leggyorsabban minél több páncélossal rendelkező magasabbegységét tolta volna el nyugat-északnyugat felé, harckocsijai és önjáró lövegei jelentős részét (közöttük a 2. Ukrán Front egyetlen harckocsihadseregét) az erdélyi hegyeken át kényszerítette arcból indított, veszteségterhes támadások végrehajtására. Ezekkel az intézkedésekkel a szovjetek újabb jelentős haladékot adtak Friessner Dél-Ukrajna Hadseregcsoportjának ahhoz, hogy csapatait rendezze, és újjászervezze ellenállását.

Szeptember 19-én az Arad körzetébe beérkezett szovjet csapatok már felvették a harcérintkezést a magyar IV. hadtest erőivel. Szeptember 20-án hajnalban a 18. harckocsihadtest páncélosai a Maros mentén, az Arad–Szabadhely műút körzetében lerohanták a 6. tábori póthadosztály Ópálos környéki állásait. A magyar csapatokat szétverték, a hadosztály roncsai a síkságon menekültek. Román források szerint az Ópálos környékén vívott harcokban a magyar csapatok összesen 919 halottat és 387 hadifoglyot veszítettek. A román csapatok vesztesége saját adataik szerint 377 főt (ebből 67 halottat) tett ki.[109] A harckocsikon érkező szovjet lövészek felkapaszkodtak az ópálosi magaslatokra, a páncélosok pedig Aradot megkerülve folytatták előretörésüket északnyugati irányban.[110] Délután 17 óra körül Aradtól északra, Zimándköz körzetében a németek 40 szovjet harckocsit jelentettek.[111]

A 8. tábori póthadosztály még 19-én parancsot kapott, hogy húzódjon vissza az aradi hídfőbe. A hadosztály 12. tábori pótezrede Újaradnál, a hídfőben foglalt állást, két másik (21. és 24.) ezrede pedig Aradtól északra tartalékban állt. 20-án délelőtt a hadosztály parancsnoka, dr. Temesy Béla vezérőrnagy azt az utasítást kapta, hogy két ezredével Mikelakán és Öthalmon át hajtson végre ellenlökést, mivel a 6. tábori póthadosztály erői eltűntek. Az ellenlökés Öthalom nyugati részét és az ottani vasútállomást érte el, majd a csapatok ott védelembe mentek át. Közben az újaradi hídfőben maradt 12. tábori pótezred is harcérintkezésbe került a támadókkal.[112]

Aznap Vörös János vezérezredes 726./Főv. hdm.–44. IX. 20. számon intézkedett a 3. hadsereg megalakításáról.[113] A Honvéd Vezérkar főnökének intézkedését megelőzte Hitler ultimátuma, aki nem akart többet hallani az önálló magyar harcvezetésről, és a magyar IV. és VII. hadtesteket német parancsnokság alá kívánta helyezni. A német és magyar főtisztek tanácskozása végül az új magyar hadsereg létrehozása mellett foglalt állást.[114]

A IV. hadtest törzse lett az új hadsereg-parancsnokság, és Heszlényi József altábornagy a hadsereg parancsnoka. A IV. hadtest csapatainak vezetését a lengyel területről visszaérkezett II. tartalékhadtest vette át, amely később visszakapta eredeti elnevezését (VIII. hadtest). A hadtest parancsnoka Lengyel Béla altábornagy volt.

A betört szovjet harckocsik ellen az 1. honvéd páncéloshadosztály erőit kora délután riadóztatták.[115] Az 1. harckocsiezred zöme és az 5/1. gépvontatású tüzérüteg Ószentanna körzetéből Vásárhely–csárda érintésével hamarosan Zimándújfalu felé menetelt.

Zimándközön az 1. gépkocsizó lövészezred kötelékei, a község és Zimándújfalu között pedig a 20. gyaloghadosztály megerősített 13. gyalogezred-csoportja tartózkodott.[116] Zimánd községnél az ellenlökést végrehajtó magyar gyalogságot a szovjet 1438. önjáró tüzérezred (Gyerbenyev őrnagy) SZU–85 önjáró lövegei lőtték. Szovjet adatok szerint három páncéltörő ágyút és négy géppuska-fészket semmisítettek meg.[117]

Koszorús vezérkari ezredes a szovjet harckocsik ellen először Németh alezredest rendelte ki az 1. felderítő-zászlóaljjal, egy harckocsi-századdal és két tüzérüteggel. Némethnek a kapott utasítás szerint Fakert dél–Újpanád dél–Ménes dél vonalban előrenyomulva fel kellett venni a harcérintkezést a szovjet harckocsikkal, majd miután felmérte erejüket és tervezett támadási irányukat, a szovjet páncélosokat maga után kellett csalni a határ román oldalán évekkel korábban kiépített „Carol” erődített vonal harckocsiárkának kanyarulatáig. A magyar kötelék a kapott parancs szerint terepszakaszról terepszakaszra vonta maga után a szovjeteket, majd elszakadt tőlük, és észrevétlenül kitért oldalra.

A hadosztályparancsnok további terve szerint Vastagh ezredes csoportja (egy harckocsi-zászlóalj, egy gépkocsizó lövészzászlóalj és az 51. páncélos gépágyús zászlóalj részei, valamint négy tüzérüteg) Zimándújfalu délnyugati területéről hátba támadja a harckocsiárok előtt elakadt szovjet páncélosokat. A magyar csapatok harcát egy együttműködésre kijelölt német csatarepülő-osztály is támogatta, amelynek összekötő tisztje a hadosztályparancsnokkal tartott. A hadosztály tartalékát Baló ezredes csoportja (három harckocsi-század, két gépkocsizó lövészzászlóalj és az 51. páncélos gépágyús zászlóalj részei) alkotta, amelynek parancs szerint Kürtös területéről Világos és Erdőkerék felé kellett felderítenie.[118]

Németh alezredes végrehajtotta feladatát, és maga után csalta a szovjetek mintegy 25 T–34 harckocsiból álló csoportját. Mivel a szovjetek térképein a román harckocsiárok nem szerepelt, és terepkutató felderítőosztagot sem küldtek ki, Zimándújfalu északnyugati körzetében, Klára-major körül elakadtak. Az összetorlódott harckocsikat hamarosan megtámadták a német csatarepülőgépek. Az 1. honvéd páncéloshadosztály kijelölt erői – közöttük Baló ezredes csapatai – 17 óra körül indítottak támadást.[119]

Szemtanúk szerint az estig tartó harc színhelyén 23 kiégett T–34 maradt. A magyarok csapatoknak páncélos-veszteségük nem volt.[120] Az 1. honvéd harckocsiezred a harcokban hét szovjet páncélost lőtt ki, a többit a német csatarepülőgépek semmisítették meg. Az 1. honvéd páncéloshadosztály határozott tevékenysége tette lehetővé, hogy a 3. hadsereg részei leválhassanak a támadókról, és új védőállást foglalhassanak el a határ mentén.[121]

Alig fejeződött be a német segítséggel magyar győzelmet hozó páncélosütközet, a 3. hadsereg parancsnoksága arra utasította az 1. honvéd páncéloshadosztályt, hogy harckocsi-zászlóaljait és 51. páncélos gépágyús zászlóalját bizonytalan időre rendelje alá a térségben harcoló, illetve oda beérkező tábori pót- és tartalékhadosztályoknak. A hadosztály parancsnoka a páncélos-alakulatok szétforgácsolása miatt tiltakozott ugyan, de az utasítás érvényben maradt.[122]

Szeptember 21-én a szovjet 53. hadsereg harckocsikra felültetett lövészerői Aradtól nyugatra elérték a Maros átkelőit Szemlak körzetében.

A 8. tábori póthadosztály 21. tábori pótezredének jobbszárnyát Öthalom déli részén is benyomták a szovjetek. Délután Újaradtól keletre erős tüzérségi és sorozatvető-tűz zúdult a 12. tábori pótezredre, de a magyarok a hamarosan meginduló támadást visszaverték. Délután 17 óra körül az ezred már nem tudta magát tartani az utcai harcokban, és kisebb egységekben, egyelőre rendezetten visszavonult a Maros északi partjára. Az újaradi hidat csak körülbelül 18 órakor robbantották fel. Amikor a magyarok a folyóparton védelemre kezdtek berendezkedni, az ablakokból, háztetőkről tüzet nyitottak rájuk, valószínűleg irreguláris elemek. Emiatt hamarosan elrendelték a visszavonulást. A korábbi rendezett hátramozgás pánikszerű meneküléssé fajult. Ennek ellenére a szovjet 57. lövészhadtest 243. és 228. lövészhadosztályának részei csak lassan követték a magyarokat: az aradi vár hídját 20 óra 10 perc körül érték el.

Napközben a hadosztály Ópécskán lévő 58. tábori utász pótszázadát csendőrökkel erősítették meg, és Szemlakára is magyar rendőröket küldtek a kora délután átkelni készülő szovjetek feltartóztatására.[123]

A fentiek tükrében nem teljesen helytálló a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport hadinaplójának aznapi bejegyzése, miszerint a magyar csapatok Aradot harc nélkül adták volna fel. Ezt cáfolja az is, hogy a szovjetek saját adataik szerint a várost csak 22-én vették birtokba.[124]

Aradtól északra a szovjetek a 18. harckocsihadtest páncélosaira felültetett lövészalegységekkel nyugati irányban átkeltek a Nagyvárad felé vezető úton.[125]

Szeptember 21-ére virradó éjjel az 1. honvéd páncéloshadosztály részei által tartott Zimándközre szovjet gyalogság tört be.

Reggel 06 órakor a magyar páncéloshadosztály Baló ezredes vezette páncélos-harccsoportja a 20. honvéd gyaloghadosztály 13/I. zászlóaljával közösen, az 5. gépvontatású tüzérosztály 1. és 2. ütegének tűztámogatásával Zimándújfalutól ellenlökést indított. A magyar támadás 10 órára elérte Zimándköz község temetőjét, majd a harckocsikkal támogatott szovjet lövészeket a településtől délkeletre szorította vissza.[126] Ebben a küzdelemben kitűnt Kovács Tibor hadnagy, a 13/I. gyalogzászlóalj géppuskás-századának parancsnoka, aki a támadás elakadását látva „[…] törzsének néhány emberével öntevékenyen a küzdőkhöz rohant és kimagasló személyes bátorsággal a küzdőket magával rántva az ellenséget visszadobta. Ekkor újabb 3 orosz harckocsi indult ellenük ellentámadásra, ezek azonban honvédeink támadásának lendületét már nem tudták lefékezni, különösen mert Kovács hadnagy egy támogató páncélvadászra [Nimród páncélos gépágyúra – Sz.N.] felugorva géppisztollyal nagy kárt tett az ellenségben, a páncélvadász tüzét pedig maga irányítva egy harckocsit kilőtt”.[127]

Ugyancsak a 13/I. gyalogzászlóalj egyik századparancsnoka, Molnár Gyula főhadnagy „midőn zászlóaljának támadása az ellenség túlerejű és igen heves ellentámadásán elakadt, kimagasló személyes példájával meglepő támadásra lendítette századát”, és ezzel nagyban elősegítette Zimándköz visszafoglalását.[128]

Délelőtt 11 órakor a küzdelem tovább fokozódott. Az 1. honvéd páncéloshadosztálynak csak állandó páncélos-bevetések és az ezzel együtt járó jelentős harckocsi-veszteségek árán sikerül tartani az elért arcvonalat. Este 20 óra 30 perckor a községet szovjet sorozatvető-tűzcsapás érte, amelyben Baló ezredes, az 1. harckocsiezred parancsnoka könnyebben megsebesült. A magyar harccsoport 22 óra után Kevermes területére vonult vissza. A harccsoport vezetését rövid időre Csendes István tüzér ezredes vette át.[129]

A szegedi Tisza-hídfő védelmére a Honvéd Vezérkar Matoltsy Elek vezérőrnagy parancsnoksága alatt aznap megalakította a róla elnevezett csoportot, amely az 1. légvédelmi tüzérdandárból és az 5. honvéd kerülettől elvont 7. tábori pótezred két zászlóaljából állt.[130] Német adatok szerint a csoport tűzereje öt nappal később 24 darab 8,8 cm-es légvédelmi lövegből és négy 4 cm-es légvédelmi gépágyúból állt.[131]

Este 22 óra 20 perckor Friessner vezérezredes táviratban közölte a hadseregcsoport különböző parancsnokságaival, hogy az újonnan alakított magyar 3. hadsereget azonnali hatállyal a Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak rendelik alá. A hadsereg feladata az volt, hogy a Bánát területéről nyugat felé előrenyomuló ellenséges csapatokat feltartóztassa és megverje. Ennek érdekében erői zömét súlyponttal Arad térségében kellett gyülekeztetnie. A hadseregnek a magyar IV. és VII. hadtest erőin túl alárendelték a német LVII. páncéloshadtest-parancsnokságot a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztállyal, valamint a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály beérkezőben lévő harccsoportjával együtt.[132]

Szeptember 22-én a szovjetek folytatták előrenyomulásukat Aradtól északra, és a 20. honvéd gyaloghadosztály soraiban (a 23. gyalogezrednél) pánikot keltve elérték a Nagyvarjas kelet–Kürtös–Nadab–Zerénd vonalat. A magyar 3. hadsereg balszárnya Ópécska–Kürtös terepszakaszon visszavonult a határ felé. A IV. hadtest arcvonala este Tornya dél–Nagyvarjas keleti széle–Kisiratostól hat kilométerre keletre–Kürtös vonalában húzódott.[133] A német légierő felderítő repülőgépei a magyar főellenállási vonal előtt körülbelül 60 szovjet páncélost számoltak meg.[134] A 3. hadsereg-parancsnokság harcálláspontja aznap Medgyesegyházán volt.

Az 1. honvéd páncéloshadosztály Békéscsaba körzetében gyülekezett, és átmenetileg tartalékba került. A hadosztály élén változás történt, mert Koszorús Ferenc vezérkari ezredes idegösszeroppanást kapott, és 23-án kórházba is került. Utóda átmenetileg a hadosztály tüzérparancsnoka, vitéz Tiszai Béla tüzér ezredes lett. Néhány nap múlva, 27-én megérkezett a Fővezérség által kinevezett új hadosztályparancsnok, vitéz Deák Ferenc vezérőrnagy. Deák gyalogsági tiszt volt, a páncélos-hadviselés terén nem volt gyakorlata.[135]

Estére a szovjetek Ópécskánál kierőszakolták az átkelést a Maroson. Az itteni harcokban a magyar utászok, csendőrök és rendőrök a 8. tábori póthadosztály parancsnoka szerint kiválóan harcoltak.[136]

A Dél-Ukrajna Hadseregcsoport értékelése szerint az Arad térségébe kijutott szovjet erők (egy harckocsihadtest és két lövészhadosztály) elért sikereik ellenére sem voltak elég erősek egy Budapest elleni hadműveleti szintű támadáshoz.[137] Bizonyára igen nehéz helyzetbe kerültek volna az Erdélyben harcoló német–magyar csapatok, ha a szovjetek Aradnál észak-északnyugati irányban ekkor erősebb harckocsi-magasabbegységeket vetettek volna be.

Aznap a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportjának törzsszázada és két lovasszázada már menetben volt Orosházáról Sarkad irányába.[138] Az SS-harccsoport egyik vasúti szállítmánya egy nappal korábban, 21-én Nagyváradon rakodott ki. A lovashadosztályt már szeptember 13-án a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport alárendeltségébe helyezték, de csapatai zöme szeptember elején még kiképzés alatt állt. Ezért állományából végül egy harccsoportot különítettek ki. Ennek szervezését szeptember 14-én kezdték meg. A hadosztály harcképes részeiből létrehozott megerősített ezredcsoport első parancsnoka Harry Wiedemann SS-Sturmbannführer volt, de ő hamarosan elesett, s utóda Anton Ameiser SS-Sturmbannführer lett. A körülbelül 1000 fős összlétszámú harccsoport az 52. SS-lovasezred négy lovasszázadából (svadronjából), egy gyalogságilöveg-századból és a 22. SS-légvédelmi-tüzérosztály harcképes elmeiből kialakított, négycsövű légvédelmi gépágyúkkal felszerelt szakaszból állt.[139] Az „Ameiser” harccsoportot (mint felderítő alakulatot[140]) beérkezését követően a német LVII. páncéloshadtest-parancsnokságnak szándékoztak alárendelni. A hadtest vezetése ugyanis szeptember 22-én még egy Temesvár irányú támadást tervezett, melyhez azonban elengedhetetlen volt az utánpótlás és a csapaterősítések, elsősorban az „Ameiser” harccsoport (másodsorban a magyar 23. tartalékhadosztály) mielőbbi beérkezése.[141]

Szeptember 22-én a magyar IV. és VII. hadtest csatlakozásán, a romániai Kisjenő és Zerénd között, hajnali 06 órakor szovjet lövészgyalogság tört előre. E két helység már mindössze 15–20 kilométerre volt Gyulától, s a trianoni magyar határtól. A Fekete-Körös zeréndi hídjánál mindössze egy magyar utászszakasz védekezett. A válságos helyzetben az LVII. páncéloshadtest parancsnoksága este 23 óra 45 perckor rádiótávmondatban tette fel a kérdést a Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak, miszerint „hol késik az Ameiser SS-lovasezred szállítmánya?” [142]

1944. szeptember 22-én Heinz Guderian vezérezredes, a német szárazföldi haderő főparancsnokságának megbízott vezérkari főnöke megerődített vonalak kiépítését rendelte el Magyarországon.[143] Ezek két fő védővonalból és az esetleges szovjet betörések feltartóztatására készített reteszállásokból álltak. A Karola-állás az Északi-középhegység déli lejtőin húzódott, a Margit-állás keleti szárnya Érd térségéből kiindulva a Dunát kötötte össze a Velencei-tavon át a Balaton északkeleti csücskével, nyugati szektora pedig annak délnyugati sarkát a Drávával. A két fő védelmi vonal között feküdt Budapest, ami egyik fő tényezőjét jelentette a város későbbi hadszíntérré válásának.[144]

A Karola- és a Margit-állás közötti kapcsolat megteremtésére, egyben a pesti hídfő védelmére létesítették az Attila-vonalat. Kiépítésére – a németeket megelőzően – a Honvéd Vezérkar részét képező Fővezérség már szeptember 11-én intézkedett. A munkálatok irányításával Vidos Géza vezérőrnagyot bízták meg, akit egyben kineveztek a budapesti I. hadtest műszaki parancsnokává és a hadműveleti terület műszaki felügyelőjének helyettesévé.[145]

Szeptember 23-án hajnalban Friessner vezérezredes táviratot küldött a magyar 3. hadseregnek és a német LVII. páncéloshadtestnek. A hadseregcsoport főparancsnoka úgy vélte, a szovjetek egyelőre további csapatokat vonnak előre, mielőtt jelentősebb támadást indítanának az Alföldön. A magyar 3. hadsereg feladata ebben a helyzetben az volt, hogy újabb csapaterősítések beérkezéséig a szovjetek előrenyomulását a magyar határon keresztül északnyugati irányban késleltesse. Aradnál súlypontot képezve, támadás kellett indítania, és a szovjeteket szétvernie. A 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportjával a magyar hadseregnek a IV. és VII. hadtestek közötti kapcsolatot kellett fenntartania.[146]

A 8. tábori póthadosztály új védőállása 23-án reggel Dombegyház nyugat–Battonya dél–Németpereg–Kispereg vonalában lényegében már magyar területen húzódott. A hadosztály jobbszárnyán egyelőre nem voltak saját csapatok, oda szánták a 23. tartalékhadosztályt.

A déli órákban Battonya délkeleti részén a magyar csapatok soraiban kisebb pánik tört ki, amikor a 18. harckocsihadtest 170. harckocsidandárának előrevetett páncélosai és az 53. hadsereg 3. csapásmérő rohamezredének részei elérték a település előtti erdős terepszakaszt. A magyar védők végül visszaverték a támadást. Öt T–34 harckocsi kilövését jelentették[147], miközben maguk egy páncéltörő ágyút veszítettek. A szovjet osztag a magyar tüzérség tűzcsapása után visszahúzódott.[148] Az esetet 1989-ig mint a magyarországi harcok kezdetét emlegették. Persze az összecsapás kimeneteléről a legtöbb feldolgozás hallgatott.

Este a II. tartalékhadtest[149] arcvonala Kispereg–Battonya– –Dombegyház–Kevermes–Ottlaka[150]–Gyulavarsánd[151] vonalon húzódott. Az 1. honvéd páncéloshadosztály Békéscsaba körzetében gyülekezett. A magyar hadtest parancsnoki harcálláspontja Medgyesegyházán volt. A német felderítés adatai szerint a szovjet harckocsi-ékek Szegedtől mindössze 30 kilométerre délre jártak, illetve Kiszombor–Apátfalva vonalát érték el.[152]

A 8. tábori póthadosztály 24. tábori felderítő pótosztálya néhány, valószínűleg az 1. honvéd páncéloshadosztálytól alárendelt (Toldi) könnyűharckocsival Ferencszálláson tartózkodott. A 23. tartalékhadosztály első szállítmányai este érkeztek meg Makóra. Az 51/III. gyalogzászlóalj részei a kirakodás után Kövesdi Vilmos százados vezetésével azonnal megindultak az apátfalvi-nagylaki úton a román határ, és egyben az arcvonal felé.[153]

A magyar II. tartalékhadtest balszárnyán, Békéscsabán gyülekező 1. honvéd páncéloshadosztály néhány harckocsija Gyula keleti szélén biztosító állásokat foglalt el. Az 1. felderítő-zászlóalj egyik járőre Dobozon felvette az összeköttetést a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportjával. Egy másik magyar felderítő járőr Ottlaka irányába indult, és hamarosan megállapította, hogy Sikló már ellenséges kézen van.[154]

A Honvéd Vezérkar által szeptember 23-án kiadott 33. számú hadijelentés szerint Arad és Nagyvárad között a német csatarepülőgépek, valamint a honvéd páncéltörő ágyús alakulatok az utóbbi két napban legkevesebb 60 szovjet harckocsit lőttek ki.[155] A későbbiekben látni fogjuk, hogy ez nem volt jelentős túlzás.

Szeptember 24-ére virradóra a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport elnevezése Dél Hadseregcsoportra (Heeresgruppe Süd) változott.

A kora délelőtti órákban a szovjet 57. lövészhadtest 228. lövészhadosztálynak 799. lövészezrede harckocsik támogatásával benyomult Csanádpalotára. A helységet, amelyet a szovjetek 12 óra után nem sokkal birtokba is vettek, mindössze körülbelül 50 magyar határvadász, csendőr és légvédelmi katona védte.[156]

Az 53/III. gyalogzászlóalj részei az Ópécskáról visszavonuló magyar határvadászokkal és csendőrökkel együtt körülbelül 16 óráig tartottak ki a szovjet 228. lövészhadosztály 767. lövészezredével szemben a magyar területen fekvő Nagylakon, majd visszavonultak Makóra.[157]

A 8. tábori póthadosztály parancsnoka a bizonytalan helyzet miatt aznap csapatai jobbszárnyát a mezőhegyesi birtok déli szegélyére vette vissza. Este a hadosztályhoz Mezőkovácsházára beérkezett Török Pál százados 7. rohamtüzérosztályának 2. ütege.[158] A magyar rohamtüzérosztály három ütege egyenként 10, összesen 30 StuG. III G rohamlöveggel volt felszerelve. Az alakulatot Nagyszőllősről, a magyar 1. hadseregtől irányították a II. tartalékhadtest alárendeltségbe. Az első két üteg szállítmányai szeptember 22-én és 23-án érkeztek be Orosházára. A 7/2. rohamtüzér-üteg Kőszeghy Barnabás főhadnagy vezetésével a 8. tábori póthadosztály alárendeltségébe került, hogy 25-én reggel a hadosztály gyalogságával közösen Mezőhegyes déli részéről támadva visszafoglalja Csanádpalotát, és így a szovjetek utánpótlási vonalát elvágja.

Az üteg 25-én reggel 08 órára ugyan készen állt a támadásra, de a 12. tábori pótezred két zászlóalja addigra még nem rendezte sorait.[159]

Kevermest aznap több irányból szovjet harckocsi-támadás érte, de a községben védő magyar tüzérüteg Rigó Zsolt főhadnagy parancsnoksága alatt két harckocsit kilőtt, a többit pedig visszavonulásra kényszerítette.[160] A szovjet 57. lövészhadtest 203. lövészhadosztálynak részei este elfoglalták Eleket.[161]

Az 1. honvéd páncéloshadosztály 2. gépkocsizó lövészzászlóalja (Vághó József alezredes) 14 órakor parancsot kapott, hogy az 5. gépvontatású tábori tüzérosztály 1. ütegével együtt induljon Nagyváradra az ott kialakult súlyos helyzet miatt.[162] Az önálló IV/1. gépvontatású tábori tüzérüteg az 5. gépvontatású tábori tüzérosztály alárendeltségébe lépett.[163]

A II. tartalékhadtest arcvonala 24-én este Kispereg–Battonya– –Dombegyház–Kevermes–Kétegyháza–Nagypél–Gyulavarsánd–Zerénd vonalában húzódott. Gyulavarsándot az „Ameiser” harccsoport, Zeréndet a VII. hadtest 12. tartalékhadosztályának egy zászlóalja tartotta.[164] A hadtest jobbszárnya és a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály balszárnya között mintegy 20 kilométer széles hézag volt Makó és Hódmezővásárhely irányában, amelyet csapatok nem fedeztek.[165]

Malinovszkij marsall szeptember 24-ére végre belátta, hogy a Kolozsvár déli előterében, és a 2. Ukrán Front jobbszárnyán erőltetett áttörési kísérletek kudarcot vallottak. A front balszárnya viszont eredményesen tevékenykedett. Ezért a frontparancsnok aznap jelentést tett a SZTAVKA-nak, amelyben vázolta elgondolásait:

A Front jobbszárnya a 40., 7. és 27. hadsereg az ellenség jól előkészített védelmébe ütközött… Kísérleteink ennek áttörésére mindezidáig nem vezettek eredményre. Az 53. hadsereg viszont ezalatt az ellenség ellenállását megtörve kijutott Arad-északnyugat körzetébe, ahol nem talált szervezett védelmet. Ez a körülmény kedvező helyzetet teremt Nagyvárad–Debrecen irányú tevékenységhez.”[166]

Malinovszkij a továbbiakban javasolta, hogy a front balszárnyát jelentősen erősítsék meg gyorscsapatokkal, és itt, a sík terepen indítsanak döntő támadást. Ezzel egy időben a front jobbszárnyán menjenek át védelembe, és csak újabb felderítés, és a készletek kiegészítése után, legkorábban szeptember 30-án menjenek át újra támadásba.[167]

Észak-Erdély hegyes, erdőkkel tarkított, sok helyen nehezen járható vidékei helyett tehát a szovjet frontparancsnok figyelme végre az Alföld tiszántúli része felé fordult. Ez a terep sokkal kedvezőbb volt a páncélosokkal rendelkező gyorscsapatok számára, és itt könnyebb volt megszervezni a különböző fegyvernemek együttműködését is. Mint láttuk, ennek ellenére a 2. Ukrán Front balszárnyának – a többi arcvonalszakaszhoz képest – csekély erői korábban csak korlátozott, szárnybiztosító feladatokat kaptak. A szovjetek a súlypontot egészen szeptember 24-ig a hegyes vidéken, súlyos veszteségek mellett támadó csapataikra helyezték. Felmerül a kérdés, hogy a magát felsőbbrendűnek minősítő szovjet hadművészet gyakorlati megvalósítói hogyan juthattak ilyen hátrányos következményekkel járó döntésre? Az sem mellékes továbbá, hogy a szovjet hadműveleti felderítés miért nem fedte fel már korábban a magyar 3. hadsereg gyenge harcértékét, és védelmi rendszerének elégtelenségét?

Mindez azt eredményezte, hogy a sikeresen végrehajtott jaşi-kisinyovi hadművelet után is ereje teljében lévő 2. Ukrán Front 1944. szeptember 1–26. között, a hegyes erdélyi terepen erőltetett sikertelen áttörési kísérletek során – német adatok szerint – egyebek mellett 1100 hadifoglyot, 134 páncélost, 112 löveget és páncéltörő ágyút, valamint 157 repülőgépet veszített. A 4. légiflotta I. repülőhadtestének csatarepülőgépei további 91 szovjet harckocsit és önjáró löveget lőttek ki.[168]

Szeptember 25-én hajnali 03 óra 45 perckor Friessner vezérezredes táviratban ismertette Guderian vezérezredessel saját helyzetértékelését. Eszerint a szovjet 53. hadsereg öt hadosztálya és a 18. harckocsihadtest a Déli-Kárpátok hágóin keresztül elfoglalta Arad keleti körzetét, innen előrenyomult a magyar–román határra, és előrevetett kötelékeivel elérte Makó déli előterét. A szovjet hadsereg részei Varjas környékén támadást indítottak a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály északi szárnya ellen is. A 110. gárda-lövészhadosztály Temesvárnál harcolt. A magyar 3. hadsereg balszárnyán a VII. hadtest északnyugat felé hátrált. Ebben a helyzetben Friessner, tekintve a csekély rendelkezésre álló német erőt, már nem látott esélyt az Arad elleni sikeres támadásra. A hadseregcsoport azt tervezte, hogy a magyar IV. hadtest szárnyain elhelyezkedő csekély német erőkkel Lippa felé indít támadást azzal a céllal, hogy a nyugat felé tartó szovjetek szárnyában előretörve utánpótlási vonalukat elvágja. A terv veszélye az volt, hogy eközben a 2. Ukrán Front erői Temesvárnál és Belényesnél zavartalanul nyomulhatnak tovább nyugat–északnyugat felé. A Dél Hadseregcsoport főparancsnoka szerint Nagyvárad térségébe még akkor is további német erőket kell vezényelni, ha a Lippa elleni támadás sikerrel jár. Ugyanis Nagyváradnál a szovjet–román erők könnyen átkarolhatták volna a Kolozsvártól délre, Tordánál harcoló magyar–német csoportosítást. Friessner ezt a város körzetében végrehajtott saját támadással akarta megelőzni.[169]

A Dél Hadseregcsoport felderítése hamarosan megállapította, hogy a szovjetek a magyar 3. hadsereg sávjában, a Déli-Kárpátok átjáróin keresztül nyugati és északnyugati irányban eddig már egy harckocsihadtestet, egy lovashadtestet, és mintegy 10–11 lövészhadosztályt vetettek be.

Aradtól északra a szovjetek átmenetileg elfoglalták Kétegyházát és Gyulát, de az 1. honvéd páncéloshadosztály erői és 22. SS-önkéntes-lovashadosztály „Ameiser” harccsoportja – saját korábban elrendelt tervszerű támadásuk eredményeképpen – mindkét települést visszafoglalták.[170]

Az 1. honvéd páncéloshadosztálynak a kapott parancs szerint előbb Elek, majd Ottlaka felé kellett támadnia. Az SS-harccsoportnak ezzel egy időben Nagypélről Ottlakára kellett előretörnie. A magyarok támadása 06 óra 30 perckor indult. Egy óra múltán az arcvonal 1000 méterre megközelítette Eleket. Középen az 1. gépkocsizó lövészezred csoportja, attól balra pedig az 1. harckocsiezred részei támadtak. Az 1. gépkocsizó lövészezred 10 harckocsi támogatásával betört a szovjet 203. lövészhadosztály 619. lövészezrede (Jaremcsuk alezredes) egyik zászlóaljának (V. M. Tyimcsenko százados) védelmébe, és megsemmisített két 45 mm-es páncéltörő ágyút. A magyar támadás azonban hamarosan elakadt, miután a szovjetek a parancsnoki harckocsit egy páncélrobbantó kézigránáttal harcképtelenné tették.[171]

A magyar–német előretöréstől függetlenül a szovjetek is támadást indítottak. A 203. lövészhadosztály 610. lövészezredének erői a 1037. tüzérezred részeinek tűztámogatásával 09 óra 30 körül betörtek Kétegyházára. A magyar gyalogság egy része ellenlökést hajtott végre, más része viszont elfutott. A helyzetet csak az szilárdította meg, hogy Baló ezredes harckocsijai és az 51. páncélos gépágyús zászlóalj Nimródjai oldalba támadták a szovjeteket. Négy magyar harckocsi betört a lövészek harcrendjébe, és két újabb 45 mm-es lövegek zúztak szét. Az 1037. tüzérezred 2. ütege 20–25 méterről két magyar páncélost lőtt ki.[172] Vastagh ezredes harccsoportja hamarosan birtokba vette a község nyugati és északi részét, de a vasútállomás környékén a szovjet lövészgyalogság befészkelte magát. A szakadó esőben lassan haladt a szovjet ellenállás felszámolása. Emiatt az Elek elleni támadás sem jutott előre. Baló ezredes páncélosai 16 órától hozzáláttak Kétegyháza megtisztításához. A szovjetek a házakból is tüzeltek.[173]

Szovjet források szerint Baló ezredes 1. harckocsiezrede 26-ára virradóra 25 harckocsival újabb páncélos-ellenlökéseket indított a 610. lövészezred és a 1037/2. tüzérüteg állásai ellen. A magyar páncélosok ugyan kilőttek egy szovjet löveget, de a támadás nyolc kilőtt páncélosukba került, és nem jutott előbbre.[174]

A szovjet 57. lövészhadtest 228. lövészhadosztályát (I. N. Jeszin ezredes) a Makó és Hódmezővásárhely felé indítandó támadáshoz megerősítették a hadosztály addig tartalékban álló 795. lövészezredével, valamint a 18. harckocsihadtest 110. és 170. harckocsidandárával (összesen mintegy 40 páncélossal), és a 3. csapásmérő rohamezred 23. és 27. rohamzászlóaljával. A harckocsidandárok Csanádpalotán keresztül vonultak Földeák irányába, amelyet 24-én éjjel a szovjet 799. lövészezred már birtokba vett.[175]

Szeptember 25-én délelőtt 10 órakor a 12. tábori pótezred részei még mindig nem fejezték be a felkészülést a Csanádpalota elleni támadásra. Ekkor a Földeák felé vonuló szovjet harckocsidandárok szárnyát biztosító négy T–34 harckocsi betört megindulási állásaikba, és szétszórta a magyar gyalogságot. A 7. rohamtüzérosztály 2. ütege parancsot kapott az azonnali támadásra. A magyar StuG. III rohamlövegek egy szovjet páncélost kilőttek, a másik három T–34-et pedig Csanádpalotáig üldözték. A rohamlövegek 20 perc alatt tették meg a mintegy 12 kilométeres utat. Fél óra múltán beérkeztek a 12. tábori pótezred kötelékei is. A gyalogsággal együtt a rohamlövegek három hullámban támadva, félórás tűzharcban 11 óra 30 percre birtokba vették Csanádpalotát. A házakba húzódott szovjetek elszántan védekeztek, majd felszerelésük zömének hátrahagyásával visszavonultak. A magyar veszteség egy halott és három súlyos sebesült volt. Az egyik rohamlövegnek megsérült a futóműve. A szovjetek négy T–34-et, 13 gépjárművet, négy páncéltörő ágyút és 23 hadifoglyot veszítettek.[176]

A támadás során kitűnt Bondor Vilmos, a 12. tábori pótezred egyik századparancsnoka, aki „egy saját rohamlövegre felkapaszkodott és mit sem törődve a legnagyobb ellenséges elhárító tűzzel és az ott lévő ellenséges harckocsikkal, betört az ellenséges állások mögé és ott az ellenséges tűzfegyver-fészkeket hősies bátorsággal egymás után leküzdötte”.[177]

A hadifogoly-kihallgatásokból kiderült, hogy a helységben a Makóig előretört 18. harckocsihadtest hadtáp-alakulatai állomásoztak, amelyeket meglepetésként ért a támadás. A magyar csapatok befejezték a település megtisztítását, majd körvédelemre rendezkedtek be. Ekkor érkezett a hír, hogy a tartalékban hátrahagyott 7/1. rohamtüzér-üteget Hódmezővásárhelyre vezényelték. A várost már elérték a szovjetek, és a 23. tartalékhadosztály zömének beérkezéséig a rohamlövegeknek kellett beavatkozni. A szovjetek 14 óra után Csanádpalotánál is harckocsi-ellenlökéseket indítottak, amelyek egészen sötétedésig folytatódtak. A magyar rohamlövegek saját veszteség nélkül hat T–34-et lőttek ki.[178]

Este a 8. tábori póthadosztály parancsnoka a 12. tábori pótezred parancsnokságát és egy zászlóalját visszavonta, de a 12/III. tábori pótzászlóalj a rohamlövegekkel együtt Csanádpalotán maradt.

Szeptember 26-ára virradó éjszaka a szovjetek a körzetbe előrevont 795. lövészezreddel kiegészülve egyre hevesebben támadták a helységet. Miután kiderült, hogy a magyar alakulatok virradat után már nem tarthatják itt magukat, a 8. tábori póthadosztály parancsnoka 26-án hajnali 02 órakor elrendelte Csanádpalota kiürítését, és a kötelék visszahúzódását a főellenállási vonalba (Királyhegyes felé támadva).

A kapott parancs alapján a 7/2. rohamtüzér-üteg és a 12/III. tábori pótzászlóalj 03 órakor megindult. A saját vonalak előtt öt kilométerre, Rákosi-csárdánál azonban a magyarok szovjet harckocsik, páncéltörő ágyúk és az 1438. önjáró tüzérezred SZU–85 önjáró lövegeinek lesállásába futottak. A sötét éjszakában 100–200 méterről folyt a heves tűzharc. A küzdelemben a magyar rohamlövegek 12 T–34 harckocsit semmisítettek meg. A 7. rohamtüzérosztály parancsnokának beszámolója szerint a 7/2. üteg mind a kilenc harcképes StuG. III rohamlövege megsemmisült. Szovjet források szerint a rohamlövegek közül hármat Ny. F. Prohorov alhadnagy SZU–85 önjáró lövege lőtt ki mindössze 40 méterről.[179] A magyar személyi veszteség 36 hősi halott volt, közöttük Kőszeghy Barnabás főhadnagy, a 7/2. rohamtüzér-üteg parancsnoka. A harc helyszínét napokkal később a magyar csapatok visszafoglalták. Nyolc rohamlöveget még ott találtak, 12 T–34 harckocsi roncsával együtt.[180]

Dr. Temesy Béla vezérőrnagy, a 8. tábori póthadosztály parancsnokának egykorú naplója kissé másképp írja le az esetet:

Utóbb tudtuk meg, hogy a Rákóczi [ helyesen Rákosi – Sz.N.] csárdánál [ a magyar rohamlövegek és a 12/III. tábori pótzászlóalj katonái – Sz.N.] csapdába kerültek. Azaz egy csomó páncéltörő fegyver és harckocsi tüzébe. Pechre a kiváló parancsnokot [ Kőszeghy Barnabás főhadnagyot – Sz.N.] kilőtték. A hős tiszt az égő kocsiból tüzelt még és kilőtt még 2 T–34-et. Ezután a rohamlövegek vezetés nélkül maradtak és végeredményben mind ott maradtak. Később, 30-án a helyet elfoglaltuk és akkor megtaláltuk mind a rohamlövegeket. Az egy kiégettet [ az ütegparancsnoki rohamlöveget – Sz.N.] kivéve nem is voltak jelentősen tönkre téve. Felmerült a gyanúnk, hogy a legénység elhagyta a rohamlövegeket, anélkül, hogy erre kényszerítő ok fennforgott volna. 30-án valamennyi rohamlöveget kivontattuk.

A [ 12/III. tábori pót- – Sz.N.] zászlóalj ott Rákóczi [helyesen Rákosi – Sz.N.] csárdánál szintén belekerült a nagy tűzbe, de szerencsére nem sokat szenvedett. A helyet kikerülve, átvágta magát és éjjel bevonult Pitvarosba az ezredhez. 28 főt vesztett, de a vonatjának jó része elveszett.” [181]

A 8. tábori póthadosztály a 7/2. rohamtüzér-üteggel együttműködve aznap levéltári források szerint is több száz főnyi véres veszteséget okozott a szovjeteknek, 30 hadifoglyot ejtett és 12 T–34 harckocsit lőtt ki.[182]

Napközben a hadosztály mintegy 10 kilométert húzódott vissza, erős oldalmozgással nyugat felé. A hadosztály új arcvonala Vertánmajor–Mezőhegyes–Pitvaros–Csanádalberti vonalában húzódott. A hadosztályparancsnok azt a feladatot kapta, hogy Tótkomlós körzetében három–négy zászlóaljából tartalékot vonjon össze. Így a 24. tábori pótezredet csaknem 40 kilométeres menettel a balszárnyról át kellett csoportosítani. A hadosztály Tótkomlóson lévő harcálláspontját nyugat felől a 21. tábori pótezred egyik zászlóaljának kellett biztosítania. Tótkomlósra egyébként előző nap délelőtt egy szovjet harckocsi érkezett felderítő feladattal. A lakosság egy kis része kendőlobogtatással üdvözölte a szovjeteket.[183]

Miközben a 7/2. rohamtüzér-üteg szeptember 25-én délután Csanádpalotánál harcolt, az osztály 1. ütegét a II. tartalékhadtest Tótkomlósról Hódmezővásárhelyre irányította. Az üteg 15 óra körül érkezett meg, és a 23. tartalékhadosztálytól azonnali támadási parancsot kapott a várost megközelítő szovjet páncélosok ellen.

Fél órával később, másfél kilométerre a helység keleti szélétől a magyar rohamlövegek felvették a harcérintkezést, és saját veszteség nélkül hat T–34-et kilőttek, további tizet pedig megrongáltak. A sötétség beálltával az üteg lesállást foglalt. A szovjetek nyomása azonban csökkent, mert erőik nagy részét Csanádpalota felé, az utánpótlási vonalukat elvágó magyar csapatok ellen vonták el. Ezáltal a 7. rohamtüzérosztály 1. és 2. ütegének bevetésével sikerült időt nyerni ahhoz, hogy a Hódmezővásárhelyre beérkező 23. tartalékhadosztály csapatait rendezze, és felkészüljön a további harccselekményekre.

Időközben a szovjet 228. lövészhadosztály részei a 170. harckocsidandár támogatásával 18 óra körül megindították támadásukat a Makón védő 51/III. gyalogzászlóalj és a városban maradt mintegy 60 csendőr állásai ellen. Mivel az arcból indított támadás nem vezetett eredményre, a szovjetek megkerülték a várost, és már észak-északnyugatról is támadták. A szovjetek, miután felderítő járőreik már a magyar védők hátába is eljutottak, a Makó elleni általános támadást 26-án hajnali 04 óra 37 perckor kezdték meg. Miután a magyar védelem jelentősebb támpontjai (vasútállomás, téglagyár) elestek, a honvéd csapatok egyre inkább igyekeztek visszahúzódni, és elhagyni a várost. A visszavonulás délelőtt 09 óra körül meneküléssé fajult, amikor a szovjetek elérték fedezetlen balszárnyukat. A rendezetlen visszavonulás során Bán Ödön százados 51/III. gyalogzászlóaljából 204 katonának és egy tehergépkocsinak sikerült kijutni a bekerítésből. A szovjetek délelőtt 10 óra körül vonták fel a makói városházára a szovjet lobogót.[184] Levéltári források arra utalnak, hogy az 51/III. gyalogzászlóalj egy bekerített százada nem adta fel a harcot: többnapos bekerítés után 27-én kivágta magát Makóról, és a 8. tábori póthadosztályhoz vonult be.[185]

A SZTAVKA 25-én jóváhagyta Malinovszkij egy nappal korábbi javaslatait a 2. Ukrán Front súlypontjának áthelyezéséről, de a front jobbszárnyának védelembe rendelésére nem adott engedélyt, mondván, akkor az ellenség erőket csoportosíthatna át a balszárny támadásának feltartóztatására. A 2. Ukrán Front most sem kapott lehetőséget arra, hogy újabb hadműveletét hosszabb idő alatt készítse elő. Minden tervezési, szervezési, átcsoportosítási és utánszállítási problémát menet közben, hadműveleti szünet nélkül kellett megoldania. A 180–200 kilométer mélységben tervezett támadó hadművelet végrehajtására mindössze hat napot irányoztak elő.[186]

A szovjet hadvezetés döntését követően Malinovszkij elhatározta, hogy főerőit Nagyvárad déli és Arad északnyugati térségében összpontosítja és a főcsapást Debrecen–Nyíregyháza–Csap irányban méri. A támadást a tervek szerint Arad–Orosháza–Szolnok, illetve Nagykikinda–Szeged– –Kecskemét felé is kifejlesztik. A front Nagyszalonta és Szeged között áttöri a német–magyar csapatok védelmét, szétveri és megsemmisíti a Nagyvárad–Debrecen körzetében gyülekező erőket, kijut a Tiszához, elvágja az Észak-Erdélyben harcoló német–magyar csapatok visszavonulásának útját, segítséget nyújt az elakadt 4. Ukrán Frontnak a Keleti-Kárpátokon való áttöréshez, és kedvező feltételeket teremt a további előrenyomuláshoz Budapest–Bécs irányában. Az áttörést és a siker gyors kifejlesztését Malinovszkij úgy kívánta megvalósítani, hogy a front gyorscsoportját (a „Plijev” lovas-gépesített csoportot és a 6. gárda-harckocsihadsereget) az első hadműveleti lépcsőben veti be. Ettől azt várta, hogy csapatai gyorsan kijutnak a Dél Hadseregcsoport hátába, és a néhány nap alatt szétverik azokat a Tiszántúlon.[187] Ez jelentős eltérés volt a szovjetek által eddig alkalmazott harceljáráshoz képest, amikor a páncélosokkal felszerelt magasabbegységeket csak a harckocsikkal és önjáró lövegekkel megerősített lövészhadtestek áttörése után, azok sikerének mélységben való kifejlesztésére alkalmazták.

A 2. Ukrán Front törzse tehát hozzálátott, hogy a már megkezdett harctevékenységgel párhuzamosan kidolgozza a „debreceni támadó hadművelet” részletes tervét. Az erre való felkészülés egyik első lépéseként a Torda alatt elakadt 6. gárda-harckocsihadsereg a front haditanácsának utasítására másnap megkezdte erői átcsoportosítását Nagyvárad délkeleti körzetébe.[188] A német felderítés ezt azonnal észlelte.[189]

Szeptember 26-án reggel 07 órakor a 23. tartalékhadosztály egyik (valószínűleg az 51.) gyalogezrede a 7/1. rohamtüzér-üteg rohamlövegeinek támogatásával visszafoglalta Földeákot. A szovjetek négy T–34 harckocsit és több páncéltörő eszközt veszítettek. Ezzel együtt két nap alatt a 7. honvéd rohamtüzérosztály ütegei a szovjet 18. harckocsihadtest legkevesebb 22 harckocsiját lőtték ki. A körzet biztosítása után a rohamlövegek a gyalogság mögött 400 méterre foglaltak állást. Napközben megérkezett Orosházára a 7. rohamtüzérosztály 3. ütege is. Ezzel együtt a két megmaradt (1. és 3.) ütegnek ismét 18 bevethető StuG. III rohamlöveg állt rendelkezésére.[190]

Az 1. honvéd páncéloshadosztály 13 órakor újabb támadást hajtott végre, amelynek eredményeképpen Kétegyháza 14 óra 30 perc körül ismét teljesen magyar kézben volt. A támadást folytatták Elek felé. A hadosztály tüzérsége a nagy távolság és a rossz híradókapcsolat miatt alig támogatta Baló ezredes páncélosait, amelyek 18 óra körül elérték Elek északi szélét.

A harckocsik azonban 23 órakor parancsot kaptak a visszavonulásra. Bizonyára azért, mert a magyar veszteség igen jelentős, körülbelül 25 százalékos volt.[191]

Az „Ameiser” harccsoport aznap Gyulavarsánd birtoklásáért harcolt, és másnap elfoglalta. A magyar II. tartalékhadtest balszárnyán viszont Gyula és Nagyszalonta között mintegy 30–35 kilométeres hézag tátongott.[192]

Szeptember 27-én hajnali 02 óra 50 perckor Friessner vezérezredes elküldte helyzetelemzését Hitlernek. Ebben kifejtette, hogy egyértelművé vált a szovjet hadvezetés célkitűzése: birtokba venni a Kárpátok vonulatait és ezzel a Kelet-Magyarországon állomásozó német–magyar csapatokat felszámolni. A magyar 3. hadsereg nyugati szárnyában már ez idő szerint is két gyorshadtest és 10–11 lövészhadosztály tevékenykedett. A német felderítés szerint további négy gyorshadtestet és a 46. hadsereg 11 lövészhadosztályát csoportosították át ebbe a térségbe. Friessner szerint ezek az erők vagy Budapest ellen kerülhetnek bevetésre, hogy a magyarok harci kedvét végleg letörjék, vagy pedig a Tisza mentén északi irányban alkalmazhatják őket annak érdekében, hogy a Beszkidekben támadó szovjet csoportosításokkal együttműködve elvágják és megsemmisítsék a német Dél és A Hadseregcsoportok csapatait. A hadseregcsoport főparancsnoka szerint a német 8. és 6. hadsereg, valamint a magyar 2. hadsereg legyengült erői (kellő utánpótlás biztosításával) talán tartani tudják arcvonalukat. A magyar 3. hadsereg arcvonalán azonban Friessner nem látott esélyt arra, hogy a Szeged és Nagyvárad közötti arcvonalszakaszon szétverjék a 2. Ukrán Front támadó csoportosítását, és utána még vissza is vessék a Déli-Kárpátokba. Ehhez a hadseregcsoportnak Friessner szerint a legrövidebb időn belül még egy páncéloshadtestre és további egy–két gyaloghadosztályra volt szüksége.[193]

Szeptember 27-én a 23. tartalékhadosztály a 7/1. rohamtüzér-üteg támogatásával folytatta támadását, de a megerősödő szovjet ellenállás miatt előrenyomulása a déli órákban Földeáktól három kilométerre délkeletre elakadt. Ezekben a harcokba a rohamlövegek újabb három T–34 harckocsit lőttek ki, és megsemmisítetek néhány gyalogsági nehézfegyvert is. A magyarok hat szovjet gyalogsági ágyútarackot zsákmányoltak lőszerrel együtt, amelyeket később be is vetettek.[194]

Az 1. honvéd páncéloshadosztály erői Doboz körzetében gyülekeztek, hogy másnap a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportjával együtt Sarkad és Méhkerék birtokbavételével fedezzék a magyar 3. hadsereg balszárnyát, amelyet 27-én már a Nagyszalontát elfoglaló román csapatok fenyegették.[195] A magyar 1. páncéloshadosztály az 1944. szeptember 13–27. közötti harcokban 91 halottat (hat tiszt, 85 fő legénység), 260 sebesültet (három tiszt, 257 fő legénység), és 165 eltűntet (négy tiszt, 161 fő legénység), összesen 516 katonát veszített.[196] A hadosztály anyagi vesztesége, beleértve a harckocsi-állományt is, már szeptember 23-ig meghaladta az 50 százalékot.[197]

Szeptember 28-ára virradóra a 8. tábori póthadosztály arcvonalszakaszán a szovjetek egész éjjel támadták Mezőhegyest és Pitvarost. A magyar védők ezeket a támadásokat még visszaverték. Reggel azonban sűrű köd ülte meg a terepet, a szovjetek ennek leple alatt betörtek mindkét településre. A magyar csapatok helyzete gyorsan romlott: a Mezőhegyest feladó 21/III. tábori pótzászlóalj súlyos veszteségeket szenvedett, és a szovjetek Pitvarost is elfoglalták. A 12/I. tábori pótzászlóalj egyik századát Csanádalbertin bekerítették.

Ez új helyzetet teremtett, amelyben a 24. tábori pótezred Királyhegyes felé tervezett előretöréséről le kellett mondani. A körzetbe vezényelt 1. tábori pót-huszárezred két osztálya Mezőhegyes, a 12/III. tábori pótzászlóalj pedig Pitvaros felé kapott támadási parancsot. A megindított támadás folyamán az 1. tábori pót-huszárezred elérte Mezőhegyes északi szegélyét, de a települést nem tudta visszafoglalni. A Pitvaros elleni támadás is sikertelennek látszott, mivel a 12/III. tábori pótzászlóalj fáradt csapatai nem tudtak betörni a helységbe. Amikor azonban a tartalékban álló 24/III. tábori pótzászlóaljat is bevetették, Pitvaros rövid idő alatt ismét magyar kézbe került. Miután a Rákosi-csárdát és a Blaskovich-tanyát is sikerült visszafoglalni, a hadosztály helyzete kissé megszilárdult.[198]

A 23. tartalékhadosztály 28-án átcsoportosította erőit Földeák északkeleti részére, majd a megerősített 7/1. rohamtüzér-üteg 16 bevethető StuG. III rohamlövegének támogatásával támadást indított Makó irányában. A várost a szovjet 228. lövészhadosztály 767. lövészezrede védte három zászlóaljával, négy–öt tüzérségi löveggel, két rakéta-sorozatvetővel, és néhány harckocsival megerősítve.[199] Délután 17 óra körül a magyar rohamlövegek elérték a város északi szélét, de az erősen leharcolt gyalogság nem tudta követni őket. Emiatt az elfoglalt területet sötétedéskor fel kellett adni. A 28-i harcokban a magyar rohamtüzérek egy rohamlöveget veszítettek, egy tiszt és három katona hősi halált halt. A szovjetek négy T–34 harckocsija és nagyobb mennyiségű gyalogsági nehézfegyverzete semmisült meg. A 7. rohamtüzérosztály részei visszatértek Orosházára, ahol megkezdődtek a rohamlövegek karbantartási munkálatai.[200]

A 23. tartalékhadosztály Hódmezővásárhelyre október 1-éig folyamatosan beérkező alakulatai addigra már a Tisza és a Maros folyók összefolyásától Tótkomlósig a II. tartalékhadtest jobbszárnyán többé-kevésbé folytonos arcvonalat alakítottak ki. A hadosztály Tótkomlósnál csatlakozott a 8. tábori póthadosztályhoz.[201]

A II. tartalékhadtest balszárnyán az „Ameiser” harccsoporttal megerősített 1. honvéd páncéloshadosztály támadása 06 óra 30 perckor indult meg. A magyar tüzérség és aknavetők jól vezetett tüze miatt a román 1. kiképző-lovashadosztály csapatai rövid idő alatt, 07 óra 10 percig feladták Sarkadot. Az SS-harccsoport 09 óra 30 percig még nem indított támadást Méhkerék felé. Vastagh ezredes gépkocsizó lövészezred-csoportja folytatta támadását Kötegyán felé. Az 1. felderítő-zászlóalj 15 órakor Méhkeréknél elérte az út és a vasút kereszteződését. Negyedórával később a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportjának részei benyomultak Méhkerékre. A harcok a körzetben még este is tartottak.[202]

A német szárazföldi haderő vezérkarának hadműveleti osztálya 28-án reggel táviratban jelezte, hogy egyetért Friessner 27-én hajnalban elküldött helyzetértékelésével. A hadműveleti osztály is felismerte az újabb csapatok, főként páncélos-alakulatok odavezénylésének szükségességét. Ezzel kapcsolatban közölték a Dél Hadseregcsoporttal, hogy Debrecennél négy páncélos-, illetve páncélgránátos-hadosztályból álló támadó csoportosítás összevonását tervezik. A hadosztályok közé számították a már a hadseregcsoportnál lévő 13. és 23. páncéloshadosztályokat is. Úgy vélték, a páncéloscsapatok gyülekeztetését legkorábban október 5-ére fejezhetik be. Addig a hadseregcsoport feladata az volt, hogy Szeged és Nagyvárad között a szovjetek előretörését megakadályozza, de legalábbis késleltesse. Friessnernek a fontos közlekedési csomópontot jelentő Nagyváradot a német 76. gyaloghadosztály átcsoportosításával mindenképpen tartania kellett, de a város körül bevetett 23. páncéloshadosztályt nem szabadott kitenni súlyosabb veszteségeknek. Ezzel együtt természetesen a német 6. és 8., valamint a magyar 2. hadsereg arcvonalát is tartani kellett.[203]

Szeptember 29-én a 8. tábori póthadosztály balszárnyán kritikus helyzet alakult ki, miután a balszomszéd 20. honvéd gyaloghadosztály jobbszárnya, a 23. gyalogezred visszaszivárgott. Emiatt a 8. tábori póthadosztály balszárnyát is vissza kellett venni a Mezőkovácsháza– –Mezőhegyes vasút vonalára.[204]

Aznap a magyar vezérkar főnöke utasítást adott ki „Makón garázdálkodó banditákkal szemben megtorlás alkalmazása” tárgyában. A Honvéd Vezérkar ügyészének is megküldött dokumentum szerint:

„[…] jelentések szerint Makón 20–30 főnyi csoportokban tótkomlósi, békési és pitvarosi 17–18 éves tót [ értsd szlovák – Sz.N.] nemzetiségű fiatalemberek garázdálkodnak. Létszámuk mintegy 6–700 főt tehet ki. Öltözetük polgári ruha, orosz sapka, bal mellen szovjet csillag. Géppisztollyal vannak felszerelve.

A garázdálkodók a lezárt üzleteket és a magánházakat feltörték, a berendezési tárgyakat és az egyéb értékeket az utcára dobálták azzal, hogy a nép hordja széjjel. A csőcselék valóban mindent el is hordott. A garázdálkodók több leányon erőszakot követtek el. Egy leányt 6–7 fő is megbecstelenített.

[…] [205]

Fentiekkel kapcsolatban a hadsereg-parancsnokság szorgalmazza Makó mielőbbi birtokbavételét és a város elfoglalása után elrettentő példaképpen a garázdálkodókkal szemben alkalmazza a legkíméletlenebb megtorlást.” [206]

Szeptember 30-án a II. tartalékhadtestet átnevezték: új elnevezése VIII. hadtest lett. Az alárendeltségébe tartozó 7/1. rohamtüzér-üteg a 8. tábori póthadosztály 24/II. tábori pótzászlóaljával együtt Mezőkovácsháza elleni támadásra kapott parancsot. Mivel egész éjjel esett az eső, a rohamlövegek a puha talajon nem tudtak mozogni, ezért nem tértek le a műútról, s csak tűzzel támogatták a támadást. A 24/II. tábori pótzászlóalj Reformátuskovácsháza keleti szélét elérte, majd tovább nyomult előre, de a súlyos gyalogsági veszteségek ellenére sem tudott további sikert elérni.[207]

Szeptember 30-tól a 23. tartalékhadosztály legfontosabb feladata Makó és környékének visszafoglalása volt.[208] Először csak kisebb kötelékek (51/III. és 20/III. gyalogzászlóaljak) próbáltak betörni a városba, de ezeket a szovjet 228. lövészhadosztály részei és az azokat támogató T–34 harckocsik visszaverték. A magyar csapatoknak nem sikerült kapcsolatot létesíteni a Marostól délre, a szovjetek utánpótlási vonalai ellen napok óta egyik támadást a másik után indító 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztállyal sem, amely október 1-én elfoglalta Nagyszentpétert és Egrest, de a Kiszombornál küzdő magyar csapatokkal már nem tudta felvenni az összeköttetést.[209]

Makó elveszítéséről a Honvéd Vezérkar főnöke csak szeptember 30-án kiadott 35. számú hadijelentésében számolt be először, hozzátéve, hogy a város szovjet elfoglalása – szeptember 26. óta – Makó és Csanádpalota körzetében 47 ellenséges harckocsit lőttek ki.[210]

A II. tartalékhadtest balszárnyán harcoló 1. honvéd páncéloshadosztály támadása 17 óra körül elérte Nagyszalonta nyugati szélét, majd egy óra múlva a magyar csapatok be is nyomultak a városba.

Október 1-én hajnali 04 órakor azonban parancs érkezett, hogy a hadosztály megmaradt erői Sarkad–Sarkadkeresztúr körzetében gyülekezzenek. Sarkadkeresztúrra érkezett be az 1. harckocsiezred megmaradt páncélosaiból álló harckocsi-csoport, az 1. felderítő-zászlóalj, az 51. páncélos gépágyús zászlóalj maradéka, az 1. páncélos-utászszázad fele, és az 5. gépvontatású tábori tüzérosztály 3. és 4. ütege. A többi alakulat Sarkadon gyülekezett.[211]

Október 1-én este a 8. tábori póthadosztály 21/III. tábori pótzászlóaljának a 7/3. rohamtüzér-üteg támogatásával előretörést kellett végrehajtania a Rákosi csárdától négy kilométerre lévő tanyáig, hogy onnan a 23. tartalékhadosztály egy zászlóaljának támadását Makó felé bal felől biztosítsa. A zászlóalj végrehajtotta a feladatot. A honvédek 10 hadifoglyot ejtettek, zsákmányuk 10 géppuska, nyolc golyószóró és 25 puska volt.[212]

A soproni és nyíregyházi honvédekből álló 12. tábori pótezred Pitvaros körzetében a hadosztály-tüzérség hatékony támogatásával október 2-án és 3-án, két nap alatt nyolc, részben sorozatvetőkkel támogatott szovjet támadást vert vissza.[213]

Dr. Temesy Béla vezérőrnagy 8. tábori póthadosztálya a szeptember végi-október eleji halogató harcokban jelentős teljesítményt nyújtott. A trianoni magyar–román határ mentén a hadosztály több mint 50 kilométer szélességben volt kénytelen védőállásokat foglalni. Ott a szovjetek sorozatos támadásait napokon keresztül elhárította, majd a túlerő ellen arcvonalát tervszerűen, rendezett menetekkel hátrébb vonta. A magyar halogató harctevékenység legjelentősebb mozzanata a Pitvaros területéről Csanádpalota felé, rohamlöveg-támogatással megindított szeptember 25-i előretörés volt, amellyel Lengyel Béla altábornagy október 16-én kelt értékelése szerint a hadosztály „megakadályozta, hogy az ellenség Szegedet és Hódmezővásárhelyt veszélyeztesse”.[214]

Makó térségében tovább folytak a nehézkes magyar támadások a város visszafoglalása érdekében. A Honvéd Vezérkar főnökének 36. számú hadijelentése szerint Makó környékén a szovjetek október 1–3. között újabb 21 harckocsit veszítettek.[215] Ezzel együtt a szovjetek az Alföldön a magyar 3. hadsereggel szemben október elejéig – magyar adatok szerint – már 128 páncélosukat veszítették el.

Október 3-áig a 23. tartalékhadosztályt jelentősen megerősítették a Makó elleni támadás folytatása céljából. A 8. tábori póthadosztálytól 3-án délután két tábori pótzászlóaljat és egy közepes tüzérüteget vontak el.[216] A 7. rohamtüzérosztály 1. és 3. ütegét összesen kilenc bevethető StuG. III rohamlöveggel ugyancsak a 23. tartalékhadosztálynak rendelték alá. A hadosztály tüzérségét erősítette a német önálló 844. nehéztüzér-osztály is. A támadó csoportosítás összesen 11 zászlóaljból, hét tüzérütegből és kilenc rohamlövegből állt. A támadás kijelölt időpontja október 4-én reggel 06 óra volt.[217]

Október 4-én megindult az újabb a támadás. Makótól keletre a magyar csapatok áttörték a szovjet 228. lövészhadosztály 799. lövészezredének védelmét, de 18 órára csupán a Makó–Csanádpalota utat érték el. A magyar alakulatok Csanádpalotát mégsem tudták visszafoglalni.

A folytatódó támadás során 23 óra körül elfoglalták Apátfalvát, s ezzel elvágták a község északi részén futó, Arad felé vezető utat, amely a szovjetek utánpótlási vonala volt. A magyar csapatok Magyarcsanádnál éjfél körül 400 méterre közelítették meg a 228. lövészhadosztály törzsét. A község ellen éjfél után, 20 perces tüzérségi előkészítéssel megindított roham azonban nem sikerült, mert a szovjet 795/2. lövészzászlóalj 5-én 01 órakor a magyar csapatok hátába került. A szovjet ellenlökést követően az arcvonal 5-én Apátfalvától két kilométerre északra szilárdult meg.[218] Makó visszafoglalása tehát nem sikerült.

Október 5-én a 20. honvéd gyaloghadosztály arcvonalán Gyulavarsánd ellen szovjet támadás indult 12 harckocsival. Megítélésünk szerint a 6. gárda-lovashadtest harcfelderítéséről volt szó. A magyar csapatok megállították a támadási kísérletet. Ebben bizonyára nagy szerepe volt annak is, hogy a 13/III. gyalogzászlóalj, az 1/III. tábori pót-huszárosztály és a 21. tábori tüzérosztály önként jelentkezett tisztjei és legénysége az arcvonal előtt két kilométerre, Gyulavarsánd és Nagypél között fekvő fontos hidat hét órán keresztül tartó tűzharc közepette felrobbantották.[219]

Szeptember 20-án a magyar 3. hadsereg, s egyben a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport jobbszárnyán harcoló 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály támadási lehetőségei az alapvetően megváltozott hadműveleti helyzet következtében végképp beszűkültek. Ugyanis a szovjetek jelentős erőkkel a szorosokon át kijutottak a Déli-Kárpátokból és már Arad, valamint Nagyvárad térségében harcoltak. A LVII. páncéloshadtestnek alárendelt hadosztály négy megerősített zászlóaljból álló harccsoportját Temesvártól északnyugatra csoportosítottak át.[220]

Szeptember 27-ig a hadosztály harccsoportja két SS-páncélgránátoszászlóaljból, a 4. SS-páncélos-felderítőosztályból, egy vegyes tüzérosztályból és a 4. SS-páncélososztály zöméből állt (22 bevethető StuG. III és StuG. IV rohamlöveggel). Ezek az erők a szovjet 53. hadsereg 49. lövészhadtestének 110. gárda- és 375. lövészhadosztályával, valamint az 1. gárda-légideszant-hadosztállyal álltak folyamatos, ide-oda hullámzó elhárító harcban.[221]

Szeptember 29-ére már néhány újabb SS-kötelék is beérkezett. A 4/2. SS-utászszázad, a 8/16. SS-század és egy Fiat tehergépkocsikkal felszerelt utászszázad Németszentpéternél, a 7/I. SS-páncélgránátoszászlóalj Kisbecskerektől egy kilométerre nyugatra, a 7/I. és a 7/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj egy–egy százada a 7/16. SS-századdal, a hadosztály kísérőszázadával és egy páncélos- (rohamlöveg-) századdal Billéd északi és keleti szélén, a 7/II. és 7/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj, a 8/I. és 8/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj, a 4. SS-páncélos-felderítőosztály és a 4. SS-páncélososztály (egy százada nélkül) a Sandra–Perjámos vonalon harcolt. A hadosztály tábori pótzászlóaljának 1. százada Máriaföldén állomásozott. A 8/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj, a 4/3. SS-utászszázad még menetben volt. A 4. SS-légvédelmi tüzérosztály szeptember 26-án még Mitrovicán tartózkodott. A 4. SS-páncélos-felderítőosztály páncélgépkocsi-századának nem voltak páncélgépkocsijai, és a páncélos-utászzászlóalj hadihíd-oszlopa sem rendelkezett hídanyaggal.[222]

A hadosztály szeptember 21–30. között igen heves harcokat vívott a Bánát területén, és sikerrel fedezte a balkáni német csapatok, illetve Friessner vezérezredes hadseregcsoportjának csatlakozását. Harctevékenysége során a hadosztály állandó ellenlökéseivel a szovjetek Arad felől érkező utánpótlását is többször veszélyeztette.

Ezekben a harcokban az SS-páncélgránátos-hadosztály csapatai megsemmisítettek, illetve zsákmányoltak egy 8,8 cm-es légvédelmi löveget, 15 darab 76,2 mm-es és három 37 mm-es páncéltörő ágyút, egy közepes aknavetőt, 18 páncéltörő puskát, 28 géppuskát, 26 golyószórót, 139 puskát, hat öntöltő puskát, két mesterlövészpuskát, 30 géppisztolyt, 31 szuronyt, 70 ládányi különböző űrméretű lőszert, hat lőszerrel és fegyverekkel megrakott kocsit, két gépjárművet, híradóanyagokat és 17 lovat. A németek az ellenséges halottak számát 2840 főre becsülték. A hadifoglyok száma 195 volt, egy fő pedig átállt a németekhez. A hadosztály saját vesztesége ezen idő alatt 141 halott (ebből négy tiszt), 582 sebesült (ebből 15 tiszt) és 13 eltűnt, összesen 736 fő volt.[223]

A nyugat-romániai harcokban nyújtott teljesítményükért a hadosztályból hárman kapták meg a Vaskereszt Lovagkeresztjét: Karl Auer SS-Sturmbannführer, a 8/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj parancsnoka; Richard Utgenannt SS-Hauptsturmführer, a 4/3. SS-páncélosszázad parancsnoka és Johannes Scherg SS-Hauptsturmführer, a 4/1. SS-páncélos-felderítőszázad parancsnoka.[224]

2.2. Harcok Nagyvárad környékén
(1944. szeptember 20–1944. október 5.)



Az Arad környéki harcokkal egy időben Nagyvárad déli-délkeleti előterében is romlott a magyar VII. hadtest helyzete. A hadtest két seregtestét, a 4. tábori póthadosztályt és a 12. tartalékhadosztályt szovjet csapatokkal megerősített román erők támadták. A térségbe a szovjet 33. lövészhadtest érkezett be.

A VII. hadtest két hadosztályát 18-án erős szárnytámadás érte, majd saját repülőgépek bombázták őket tévedésből.[225] Emiatt a 4. tábori póthadosztály másnap átment védelembe, de a 12. tartalékhadosztály német források szerint még 19-én is folytatta előretörését Belényestől 15 kilométerre délkeletre.[226]

Szeptember 20-án a hadtest alakulatait a szovjet csapatok támadása helyenként már a Déli-Kárpátok hágóinak kijáratáig vetette vissza.[227]

Egy nappal később, 21-én a román 3. hegyihadosztály és a szovjet 337. lövészhadosztály részei a magyar csapatokkal szemben tovább nyomultak előre északnyugati irányban. A 12. tartalékhadosztály két ezred-csoportját Belényes körzetéből a IV. és VII. hadtest között keletkezett rés lezárására nyugati irányban vetették be.[228]

A VII. hadtest parancsnokának, Vörös Géza altábornagynak az volt az elképzelése, hogy a sok helyen szabályosan visszaözönlő alakulatokat a Fekete-Körös völgye mentén megállítja, és ott védelembe rendeli. A 4. tábori póthadosztály különösen demoralizált kötelékeinek rendezésével a hadtest parancsnoka a hadosztály gyalogsági parancsnokaként Tömöry Jenő vezérkari ezredest bízta meg, akit a Honvéd Vezérkar eredetileg a 12. tartalékhadosztály új parancsnokául a magyar 1. hadseregtől nemrég indított útba.

Szeptember 23-án a 4. tábori póthadosztály a Fekete-Körös mentén próbált védelemhez csoportosulni. Vonalain ellenséges tevékenységnek nyoma sem volt. A 12. tartalékhadosztály erői még mindig Belényes környékén vívtak súlyos harcokat a túlerőben lévő román–szovjet csapatokkal. A hadtestparancsnok 20 órakor a 4. tábori póthadosztály 18/I. tábori pótzászlóalját a 12. tartalékhadosztály jobbszárnyának biztosítására Körösmartra vezényelte. Három órával később Vörös altábornagy utasítást adott egy támadó csoportosítás létrehozására, amelynek másnap, 24-én keleti irányban ellenlökést végrehajtva tehermentesíteni kellett a 12. tartalékhadosztályt. A csoportosítás a 8. tábori pótezredből, a 12. tartalékhadosztály részeiből (48. gyalogezred) és a VIII. gépvontatású tábori tüzérosztályból állt. Parancsnoki Tömöry vezérkari ezredes lett.

Szeptember 24-én a meglehetősen kétes harcértékű alakulatokból álló támadó csoportosítás 15 óráig elfoglalta megindulási állásait Pusztahollód északnyugati részén. A 18/I. tábori pótzászlóalj 10 óra 30 perckor birtokba vette az innen délnyugatra fekvő Gyanta községet is. A 12. tartalékhadosztály jobbszárny-csapatai (a 38. és 48. gyalogezredek részei) azonban 15 óra körül Pusztahollódtól keletre néhány (valószínűleg román) járőr felbukkanása miatt elhagyták állásaikat, és pánikszerű menekülésük magával rántotta a 8. tábori pótezredet is.[229]

A visszaözönlő csapatokat egyelőre nem lehetett megállítani. A 4. tábori póthadosztály roncsai 25-én Mezőbikácsig vonultak vissza, a 12. tartalékhadosztály szétszórt maradványai pedig 26-án pánikszerűen özönlöttek Nagyváradon keresztül nyugat felé. Tömöry Jenő vezérkari ezredes, aki nagy energiával próbált a menekülőkből kisebb-nagyobb kötelékeket – legalább átmenetileg – védelembe parancsolni, 25-én Biharkeresztesen találta meg a VII. hadtest parancsnokát. Feljegyzései szerint Vörös Géza és törzse igen lehangolt állapotban volt. Az altábornagy tájékoztatása szerint:

„A 12. hadosztály a teljes szétzüllés állapotában. Az ellenség már Püspökfürdő alatt van (Nagyváradtól délkeletre nyolc–kilenc kilométer). A 4. póthadosztály is visszavonult, és ami megmaradt belőle, az itt van a városka környékén. Semmi saját csapatot sehol megállítani nem lehet! Harcolni már senki sem hajlandó. Reggelre azt hiszem, már nem lesz arcvonal.” [230]

Nagyvárad védelmének jelentőségével a Honvéd Vezérkar főnöke is teljesen tisztában volt. A „12. tartalékhadosztálynál bekövetkezett eseményekre való tekintettel” Vörös János vezérezredes szeptember 25-ére virradóra intézkedett Nagyvárad védelmének megerősítésére. Ennek keretében a Pápán állomásozó 1. ejtőernyős-pótzászlóaljat (két tiszt, 152 fő legénység, 18 golyószóró, három gránátvető, két nehézpuska, és jelentős mennyiségű géppisztoly[231]) 25-én a 102/1. szállítórepülő-századdal Nagyváradra szállíttatta, és a VII. hadtest alárendeltségébe utalta. Az 53. határvadász-zászlóaljat Sajószentpéterről 30 autóbusszal, valamint tehergépkocsikkal csoportosították át Nagyváradra. A 12. tartalékhadosztály felbomlását „minden eszközzel, egészen a végsőkig menő eréllyel, az összes parancsnokok személyének legmesszebb menő latba vetésével, kíméletlen erőszakkal feltétlenül meg kell akadályozni”. A beérkező erősítésekkel együtt a magyar csapatoknak Nagyváradot Vörös vezérezredes parancsa alapján „az utolsó emberig” tartani kellett.[232]

A német Gruppe Siebenbürgen parancsnoksága 25-én 18 óra 10 perckor arról értesítette a Dél Hadseregcsoportot, hogy Nagyváradon pánik uralkodik. Mivel a körzetben német alakulatok nem voltak, de a szovjet–román csapatok előrenyomulását a város felé meg kellett akadályozni, a hadseregcsoport 18 óra 35 perckor elrendelte, hogy a Kolozsvárnál gyülekező német 23. páncéloshadosztály egy megerősített páncélgránátos-zászlóalját energikus vezetés alatt indítsák útba Nagyváradra.[233]

Tömöry Jenő vezérkari ezredes szeptember 26-án 10 óra körül Váradszőllős és Váradszentmárton között találta meg a 12. tartalékhadosztály parancsnokát, Németh Béla vezérőrnagyot, akit a Honvéd Vezérkartól kapott parancs szerint beosztásában fel kellett váltania. A vezérőrnagy Vághó alezredes 2. gépkocsizó lövészzászlóaljának oszlopával vonult éppen vissza Nagyvárad felé. Tömöry és Németh úgy döntött, hogy a visszaözönlő magyar csapatokat tisztek és tábori csendőrök segítségével Váradszőllős–Nagyürögd vonalában feltartóztatják, és védelemhez rendezik őket. A csapatok megállításával Vághó alezredest bízták meg, akinek zászlóaljával Váradles déli részén kellett volna védelmi állásokat felvennie.

Ezután Tömöry és Németh Nagyváradra hajtott, ahol kisebb magyar és német kötelékek már tűzharcot vívtak a városba kelet felől beszivárgó kis létszámú ellenséggel. Az volt az elképzelésük, hogy a város déli szélén futó Pecze patak vonalában szerveznek védelmet, a Nagyvárad keleti felébe beszivárgó ellenséges csoportokat pedig kivetik. Németh vezérőrnagy vállalta a védelem irányítását a város déli részén, Tömöry pedig a keleti rész megtisztítását. Ehhez azonban egyelőre hiányoztak a csapatok, mert a visszavonuló csapattöredékek csak addig álltak meg és próbáltak védelemre berendezkedni, amíg az őket feltartóztató tisztek a helyszínen tartózkodtak.

Kissé javult a helyzet, amikor a VII. hadtest parancsa alapján Tömörynél jelentkezett az 53. határvadász-zászlóalj (Bartos őrnagy). A zászlóalj három puskás- és egy géppuskás-századból, valamint egy aknavető- és egy kerékpáros-szakaszból állt. Ugyancsak ekkor érkezett be Nagyváradra a 10. honvéd rohamtüzérosztály 3. ütegének három Zrínyi II rohamtarackja is Mikéte Dénes főhadnagy, ütegparancsnok vezetésével. Tömöry vezérkari ezredes a rohamtarackokkal megerősített határvadász-zászlóaljat Nagyvárad keleti felének megtisztítására, majd – további parancsig – annak védelmére utasította. A zászlóalj ellenlökése azonban csak a város keleti felében lévő vasútállomásig jutott, amit már nem tudott visszafoglalni.

A Pecze patak mentén időközben gyenge védelmi vonal volt kialakulóban, a visszavonulás üteme pedig jelentősen lelassult. Tömöry a déli órákban a patak hídjánál találkozott a 48. gyalogezred parancsnokával, Morvay Károly ezredessel, és a 12. tartalékhadosztály gyalogsági parancsnokával, Mikófalvy ezredessel. Tömöry a 48. gyalogezred parancsnokát arra utasította, hogy másfél zászlóaljnyi erejével legkésőbb másnap váltsa le az 53. határvadász-zászlóaljat, és rendezkedjen be védelemre Nagyvárad keleti részén a patak és a Sebes-Körös között. Mikófaly ezredesnek a 36. és 38. gyalogezredek összerendezett maradványaival a patak és a Nagyürögdre vezető műút között kellett kiépítenie a védelmet. A 12. tartalékhadosztály jobbszárnyát a 12. lovasszázad biztosította a Pecze patak és a Nagyvárad–Nagyszalonta vasútvonal kereszteződésénél. Időközben az is kiderült, hogy a 2. gépkocsizó lövészzászlóalj nem teljesítette a parancsot, és hátrébb vonult. A 4. tábori póthadosztály ugyancsak erre visszavonuló 18/I. tábori pótzászlóalját Tömöry a Pecze patak hídjának biztosítására rendelte. Napközben a vezérkari ezredes többször arra lett figyelmes, hogy Nagyvárad házaiból és padlásairól orvlövészek adnak le lövéseket, de megfelelő erő hiányában nem tudott ellenük intézkedni.

A Nagyváradnál kialakult igen feszült helyzet miatt a Dél Hadseregcsoport 12 órakor táviratilag arra utasította a „Fretter-Pico” seregcsoportot[234], hogy a III. páncéloshadtestet[235] a 23. páncéloshadosztállyal együtt csoportosítsa át a városhoz. Háromnegyed órával később ezt azzal egészítették ki, hogy a német hadtest vegye át a parancsnokságot a magyar VII. hadtest csapatai felett is. Az erre vonatkozó parancs 17 óra 05 perckor ment ki a „Fretter-Pico” seregcsoport és a magyar 3. hadsereg számára.[236]

A hadseregcsoport 17 óra 30 perckor a „Fretter-Pico” seregcsoportnak küldött táviratában a III. páncéloshadtest-parancsnokság alárendeltségébe utalta, és útba is indította a német önálló 662. nehéz-páncélvadászosztályt 21 darab 8,8 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúval együtt, továbbá előkészítette az 1179., 1257. és 1335. rohamlövegosztályok átcsoportosítását is az önálló 661. nehéz-páncélvadászosztály törzsének alárendeltségében.[237]

Időközben a „Fretter-Pico” seregcsoport már intézkedett a III. páncéloshadtest felé, hogy Nagyváradra való beérkezésekor vegye át a parancsnokságot a VII. hadtest felett. A hadtest ezután – parancsnoka után „Breith” páncéloscsoportnak (Panzergruppe Breith) elnevezve – azt a feladatot kapta, hogy mozgó harctevékenységgel tisztítsa meg Nagyvárad körzetét, és biztosítsa a fontos közlekedési csomópontot.[238]

A német Gruppe Siebenbürgen egy századosa Nagyváradról 14 óra 20 perckor azt jelentette a Dél Hadseregcsoportnak, hogy a szovjetek betörtek a város délkeleti részébe, és birtokba vették az ott lévő hidat. A támadók ereje állítólag csupán egy század volt, néhány harckocsival megerősítve.[239]

A német III. páncéloshadtest törzse 18 óra 45 perckor jelentette a hadseregcsoportnak, hogy beérkezett új harcálláspontjára, amelyet Nagyváradtól 26 kilométerre északkeletre, Szalárdon rendeztek be.[240]

Délután 16 óra tájban Tömöry találkozott a városban lévő Körös-hídnál a VII. hadtest parancsnokával. Helyzetmegbeszélésük közben igen pontos ellenséges tüzérségi tűz érte a híd közvetlen környékét, de senki sem sebesült meg. A hadtestparancsnok a 12. tartalékhadosztálynak rendelte alá a VIII. gépvontatású tábori tüzérosztályt (Selmeczy alezredes), amit Tömöry a város északi részén rendelt tüzelőállásba. A 12. tartalékhadosztály harcálláspontját időközben a várostól északnyugatra, Fácános-tanyán rendezték be. A 61. utászszázadot szétosztották a hadosztály három gyalogezrede között, hogy a Pecze patak mentén segítsen akadályok létesítésében.

Sötétedéskor Tömöry felkereste a 12. tartalékhadosztály harcálláspontját, ahová időközben Mikéte főhadnagy rohamlövegeit is visszarendelte. A nyomott hangulatban kidolgozott további tervek az „Intézkedés Nagyvárad védelmére” című parancsban öltöttek testet. Eszerint a Pecze patak vonalában kellett a védelmet kiépíteni, és a főellenállási vonalat tartani A 36., 38. gyalogezredek, a 18/I. tábori pótzászlóalj és a 48. gyalogezred állásai a patak északi partján építendők ki. A nehézfegyvereket a töltés mögötti házakban kellett elhelyezni. Az aknazárakat és egyéb akadályrendszereket a patak déli oldalán létesítették. Az ellenlökésekre tartalékolt erők a pincékben álltak készenlétben. A 48. gyalogezredet a hadosztály 12/I. tábori tüzérosztálya (három 10,5 cm-es tarackos üteg), a 36. gyalogezredet a 12/II. tábori tüzérosztály (három 10,5 cm-es tarackos üteg), a 38. gyalogezredet a 89/1. önálló ágyús üteg támogatta. A VIII. gépvontatású tábori tüzérosztály távolharc-csoportként mindhárom gyalogezredet támogathatta. A hadosztály tartaléka a 2. gépkocsizó lövészzászlóalj és (felváltása után) az 53. határvadász-zászlóalj volt. Tömöry a parancs szövegében megemlítette, hogy ha erre ő személyes parancsot ad, a csapatok fokozatosan visszavonulhatnak Biharszentjános, Biharszentandrás és a bihardiószegi vasútvonal felé. Németh vezérőrnagy a visszavonulás megemlítését határozottan ellenezte. Éjfél körül a parancsot végül ezzel együtt adták ki a harccsoportoknak.[241]

A német III. páncéloshadtestnek alárendelt magyar VII. hadtest a harcvezetési rendszerben végrehajtott változás után a magyar 3. hadseregtől átkerült a „Fretter-Pico” seregcsoporthoz. A magyar hadtest harcálláspontja Mezőkeresztesen volt. Arcvonala 26-án este a hadseregcsoport hadinaplója szerint a Cséffa–Váradles–Nagyvárad közepe–Fugyi vonalon húzódott. A szovjetek Nagyváradtól 10 kilométerre délkeletre lezárták a Kolozsvár felé vezető vasutat és közutat.[242]

A Kolozsvár körzetében gyülekező német 23. páncéloshadosztály este ugyancsak parancsot kapott, hogy csoportosítsa át erőit Nagyváradhoz. A 23. páncélos-felderítőosztály (Rudolf Koppe őrnagy) még aznap este megkapta a menetparancsot. A hadosztály zöme 27-én követte az alakulatot. A lánctalpas járműveket vasúton szállították.

A Franciaországban, 1941-ben felállított 23. páncéloshadosztály 1942. március elején került a keleti front déli részére és a háború egésze alatt kizárólag ezen az arcvonalon harcolt. A hadosztály (más német alakulattal együtt) lassan „szovjet-specialista” seregtest lett, amelynek katonái nagy harci tapasztalatra tettek szert a szovjetekkel vívott kíméletlen háború ütközetei során. Noha a jelentős veszteségek miatt a tisztek és katonák zöme kicserélődött, az állandó bevetések alatt az utánpótlás is gyorsan harci tapasztalatot gyűjthetett. A német páncéloscsapatok egészén végrehajtott többszöri átszervezés után a 23. páncéloshadosztály hadrendje 1944. szeptember végén a következő képet mutatta:

– a hadosztály parancsnoka: Josef von Radowitz vezérőrnagy;
– a hadosztály 1. (hadműveleti) vezérkari tisztje: Weberstedt vezérkari alezredes;
– a hadosztály törzse kísérőszázadával (részben páncélozott járművekkel);

– 23. páncélosezred (I. páncélososztály Panzer IV és Panther harckocsikkal, valamint StuG. III és StuG. IV rohamlövegekkel, II. páncélos osztály Panther harckocsikkal; az ezredet Ernst Rebentisch őrnagy, az I. osztályt Norbert Kujacinski százados, a II. osztályt Gerhard Fischer százados vezette);

– 126. páncélgránátos-ezred (I-II. páncélgránátos-zászlóalj, ezred- közvetlen nehéz gyalogságilöveg-század, légvédelmigépágyús-század és utászszázad, minden elem terepjáró tehergépkocsikon, illetve egyéb gépjárműveken);

– 128. páncélgránátos-ezred (mint a 126. páncélgránátos-ezred, de az I. zászlóalj Sd.Kfz. 251 típusú lövészpáncélosokkal felszerelve);

– 23. páncélos-felderítőosztály (öt páncélos-felderítőszázad, páncélgép kocsikkal és lövészpáncélosokkal);

– 128. páncélos-tüzérezred (I-III. tüzérosztály, a 128/I. osztály önjáró tarackokkal);

– 128. páncélvadászosztály[243] (egy páncélvadász-század gépvontatású 7,5 cm-es nehéz páncéltörő ágyúkkal, egy légvédelmigépágyús-század, néhány önjáró páncéltörő ágyú);

– 51. páncélos-utászzászlóalj (két gépkocsizó utászszázad és a 3. utász század lövészpáncélosokkal);

– 128. páncélos-híradóosztály (két híradószázad, részben lövész páncélosokkal);

– 278. légvédelmi tüzérosztály (három üteg);

– 128. tábori páncélos-kiképző és pótzászlóalj (öt kiképzőszázad);

– 128. páncéloshadosztály-hadbiztosság (ellátó, utánszállító, műszaki karbantartó és egészségügyi alakulatok).[244]

A hadosztály 1944. szeptember 7-én kapott parancsot arra vonatkozóan, hogy a sandomierzi szovjet hídfő körzetéből vasúti szállítással települjön át a magyar főváros, Budapest térségébe, mivel az 1944. augusztus 23-i romániai átállás után német részről okkal tartottak egy hasonló magyar akciótól. Szeptember 8-áról 9-ére virradó éjjel a hadosztály egységeit felváltotta a német 17. páncéloshadosztály, majd 9-én a hadosztályból elsőként a 23. páncélosezred részei megkezdték a berakodást. A hadosztályt szállító szerelvények Krakkó és Pozsony érintésével érték el Budapestet, ahol a szeptember 12-én az első beérkezett hadosztály-részek kirakodtak. Eredetileg a seregtest arra kapott parancsot, hogy lélektani okokból hajtson végre demonstrációs felvonulást a magyar fővárosban, de erre mégsem került sor. Az utolsó szállítmányok szeptember 13-án indultak el Magyarország felé.[245]

A Budapest körül elfoglalt gyülekezési körletbe időközben beérkezett a 23. páncélosezred kiképző-különítménye, amely 1944 áprilisától a román királyi 1. „Nagyrománia” páncéloshadosztály kiképzését végezte, de a román átállás után harcolva kellett visszaverekednie magát a saját vonalakig. A különítmény a román hadosztálynak szánt Panzer IV és Panther harckocsik egy részét (néhány darabot) a román átállás előtt nem sokkal egy félreeső vasúti pályaszakaszon rejtette el Észak-Erdélyben, így ezeket a páncélosokat később az erdélyi harcokban ismét alkalmazhatták.[246]

A hadosztály egyes elemei még csupán útban voltak Magyarország felé, amikor a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport elrendelte, hogy a hadosztályparancsnokság ismételt vasúti szállítás keretében a Budapest– –Debrecen–Nagyvárad útvonalon érje el Kolozsvár körzetét, és ott gyülekeztesse erőit.[247] A hadosztályt szeptember 23-án és 24-én Torda körzetében vetették be, ahol ellenlökéseivel pótolhatatlan segítséget nyújtott a magyar 2. hadsereg védekező csapatainak.

A 23. páncéloshadosztály 1944. szeptember 26-án két bevethető Panzer III parancsnoki harckocsival, öt Panzer IV harckocsival (ebből bevethető négy), 51 Pantherrel (ebből bevethető 17 és egy parancsnoki változat), 19 (kilenc) rohamlöveggel, 12 (hat) 10,5 cm-es Wespe önjáró tarackkal, öt (kettő) 15 cm-es Hummel önjáró tarackkal, négy bevethető 7,5 cm-es Marder önjáró páncéltörő ágyúval, és 18 bevethető 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúval rendelkezett.[248]

Szeptember 27-én 00 órától Tömöry vezérkari ezredes vette át a 12. tartalékhadosztály parancsnokságát. Reggel 06 órakor Lorx Vidor vezérkari százados, a hadosztály vezérkari főnöke izgatottan közölte, hogy a harccsoportok az ellenséggel való harcérintkezés nélkül elhagyták a kijelölt arcvonalat. Tömörynek csak Mikéte főhadnagy rohamtarackjaival és a puskatust is használó tábori csendőrökkel sikerült visszakényszeríteni a csapatokat a Pecze patak északi partjára. Mint kiderült, a visszavonulás megemlítését a tisztek utasításnak vették, és szívest-örömest megkezdték végrehajtását.

Időközben beérkezett Nagyváradra Mórocz alezredes 57. határvadász-zászlóalja is, amelyet Vörös Géza altábornagy a Pecze patak és a Nagyszalonta felé vezető vasútvonal kereszteződésétől délnyugatra helyezett készenlétbe, hogy onnan indítson ellenlökést a pataktól délre lévő ellenség hátbatámadása céljából. Tömöry a támadás tüzérségi támogatására megígérte a 12/II. és a VIII. tábori tüzérosztályok segítségét is. A zászlóalj ellenséges behatás nélkül beérkezett megindulási állásaiba.

A Pecze pataktól délre, Ősi-telep irányában 13 órakor szovjet–román támadás indult. Nagyvárad délnyugati előterében ekkor a szovjet 33. lövészhadtestnek[249] alárendelt román 1. „Tudor Vladimirescu” önkéntes-hadosztály, a város délkeleti körzetében pedig a szovjet 337. lövészhadosztály tevékenykedett.[250]

A magyar határvadászok 16 óra körül indították meg ellenlökésüket. A magyar oldaltámadás kezdetben jól haladt, s ennek következtében a szovjet–román erők hamarosan beszüntették támadásukat. Az 57. határvadász-zászlóalj 18 óra után a sötétedés miatt leállította támadását. Nem sokkal ezután szovjet–román ellenlökés érte őket, amely két századukat bekerítette. A harmadik határvadász-század visszavonult a Pecze patak mögé.

Az Ősi-telepnél kialakult mintegy 1000 méteres hézagot Tömöry vezérkari ezredes a VIII/1. gépkocsizó utászszázaddal fedezte. Ugyancsak ide vezényelte az 1. ejtőernyős-pótzászlóaljtól beérkezett század erejű köteléket is Kiss Zoltán százados parancsnoksága alatt. Tömöry vezérkari ezredes állítása szerint azonban az ejtőernyősök a parancsot nem teljesítették, és ki sem vonultak Nagyváradról. Emiatt parancsnokuk ellen parancsmegtagadás miatt a VII. hadtest parancsnokságánál eljárást kezdeményezett, és az alakulatot Nagyvárad elhagyására utasította.[251] A magyar ejtőernyősöket ezután Váradles védelmére vezényelték.[252]

Az előző nap Nagyvárad keleti részébe betört szovjetek kivetésére a német 23. páncéloshadosztály egy harccsoportot küldött előre, amely a 23. páncélos-felderítőosztályból, az 51. páncélos-utászzászlóaljból és a 128. páncélgránátos-ezred egyik zászlóaljából állt.

A harccsoport 15 óra körül a várostól négy kilométerre délkeletre volt. A 23. páncélos-felderítőosztály 16 óra tájban Fugyinál támadást indított a völgyben futó utat és vasútvonalat lezáró szovjet páncéltörő reteszállás ellen. A páncélos-felderítőosztályt követő páncélgránátosok parancsot kaptak, hogy a hadosztály déli szárnyának biztosítása céljából nyomuljanak előre déli irányban. Ez az előretörés 16 óra 30 perckor indult, és 18 óráig elérte Alkért és annak keleti előterét. Az éjszaka folyamán a 128. páncélgránátos-ezred részei déli irányból itt biztosították a hadosztály beérkező menetoszlopait. A 23. páncélosezred első vasúti szállítmánya 19 óra körül, a második pedig a 28-ára virradó éjszaka érkezett meg a Nagyváradtól északra fekvő Biharra, ahol a németek kirakodtak, és ellátták a páncélosokat lőszerrel, valamint üzemanyaggal. A németek első kötelékei már este beértek Nagyváradra.[253]

A magyar 12. tartalékhadosztály parancsnokságát azonban nem értesítették a német harccsoport érkezéséről, ezért az ellenség irányából érkező német páncélozott harcjárművek közül a 36. gyalogezred páncéltörőágyús-százada (Veress János százados) kettőt kilőtt.[254] Tömöry szerint egy német harcjárművet lőttek ki, éspedig a 48. gyalogezred páncéltörő ágyúi.[255] A 23. páncélos-felderítőosztály katonái ezután a magyar csapatokkal együtt Váradvelence felé szorították vissza a szovjeteket, de azok a Gillányi utcában megkapaszkodtak. A németek hat páncélgépkocsija tovább tört előre, mire az addig heves tűzharc lassan alábbhagyott.[256]

A 23. páncéloshadosztály parancsot kapott, hogy Nagyváradot és a város déli előterét egészen az 1940-ben megállapított magyar–román határig tisztítsa meg. Ezt követően a hadosztálynak fel kellett vennie az összeköttetést a magyar 3. hadsereg Nagyszalontánál harcoló csapataival, majd biztosítania a körzetet a később felvonuló német páncéloscsapatok számára.[257]

Szeptember 28-án reggel 06 órakor a 23. páncéloshadosztály Nagyvárad északi és keleti előteréből megindította támadását. A 23. páncélosezred 2. százada nélkül, 20 bevethető páncélossal észak felől áthaladt a város keleti részén nyugat felé, majd déli irányba fordult. Az élen haladó 23/I. páncélososztály támadásához a városban csatlakozott a 23. páncélos-felderítőosztály, amely nyugati irányú támadásával a városon keresztül vetette vissza a Nagyvárad keleti szélén védekező, páncéltörő ágyúkkal megerősített szovjet zászlóaljakat. A támadáshoz néhány magyar kötelék is felzárkózott.

A 23/2. páncélosszázaddal megerősített 126. páncélgránátos-ezred (John ezredes) és az 51. páncélos-utászzászlóalj Fugyi felől indított támadást Váradszentmárton és Rontó irányában, ahol erős ellenállásba ütköztek. A támogató páncélosszázad parancsnoka, Peez hadnagy elesett. Innen keletre, Alkéren keresztül a 128. páncélgránátos-ezred (Gerd Ruge őrnagy) nyomult előre, s az ezred I. páncélgránátos-zászlóalja (Roltsch százados) már 07 óra 30 perckor birtokba vette a 343-as magaslatot (Bányahegyet) Hájótól délkeletre.

A 23. páncélosezred gyorsan szétverte a szovjet ellenállást Váradszentmártontól nyugatra, majd Félixfürdőnél átkelt a vasútvonalon. A 128/2. páncélgránátos-század rohamosztaga 13 óra 15 perckor kivetette a szovjeteket Betfiáról, és megakadályozta visszavonulásukat Hájóról dél felé. Időközben Felkért a 128/II. páncélgránátos-zászlóalj foglalta el. A 23. páncéloshadosztály harcálláspontját 14 óra körül Nagyvárad északi részén rendezték be.

Este 18 óra körül a 23/II. páncélososztály még bevethető állapotban lévő négy Panther harckocsija a 126. páncélgránátos-ezred részeivel benyomult Rontóra, és itt felvette az összeköttetést az észak felől támadó 51. páncélos-utászzászlóaljjal. A szovjet csapatok egy részét Rontótól délre és Váradszentmárton körzetében bekerítették. A Panther harckocsik páncélgránátos-támogatással haladéktalanul tovább nyomultak előre Hájótól nyugatra, birtokba vették a 170-es magaslatot, majd a kelet felől támadó 128/I. páncélgránátos-zászlóaljjal együtt magát a községet is.

A 23. páncélosezred további nyugati irányú támadását az üzemanyaghiány megakadályozta. Este a 23. páncéloshadosztály csapatai a Váradcsehi–170-es magaslat–Bányahegy–Felkér vonalat tartották. A 23. páncélosezred az aznapi harcokban négy harckocsi, egy önjáró löveg, 31 páncéltörő ágyú, öt aknavető, egy önjáró páncéltörő ágyú, 14 páncéltörő puska, öt tehergépkocsi és 10 géppuska megsemmisítését jelentette. A 128/I. páncélgránátos-zászlóalj ugyanakkor egy páncéltörő ágyú, három géppuska, négy golyószóró, egy páncéltörő puska és egy tehergépkocsi kilövéséről számolt be. A szovjet 337. lövészhadosztály jelentős élőerő-veszteséget is szenvedett. A német sebesülteket Derecskére és Debrecenbe szállították.[258]

A Dél Hadseregcsoport 28-án számos tüzér- és páncélvadász-alakulatot is átcsoportosított Kolozsvártól Nagyváradhoz. A 23. páncéloshadosztály 42 harckocsija, 15 rohamlövege, 24 darab 7,5 cm-es páncéltörő ágyúja, 15 könnyű és 12 nehéz tábori tarackja (részben önjáró lövegek) már a városnál harcolt. A 23. páncélosezred néhány harckocsija még úton volt ide. Menetben volt a „Breith” páncéloscsoporthoz a 844. hadsereg-közvetlen tüzérosztály 10 nehéz löveggel, a 809. hadsereg-közvetlen tüzérosztály hét 21 cm-es mozsárral, a 800. hadsereg-közvetlen tüzérüteg két 17 cm-es ágyúval és a 43. tüzérmegfigyelő-osztály is. Breith páncélos tábornok már megkapta a 662. hadsereg-közvetlen nehéz-páncélvadászosztályt 19 bevethető 8,8 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúval. Az önálló alakulat rendelkezett még öt Nashorn önjáró 8,8 cm-es páncéltörő ágyúval is. Nagyváradhoz került a német 12. légvédelmi tüzérezred 24 darab 8,8 cm-es légvédelmi ágyúval, kilenc 3,7 cm-es légvédelmi gépágyúval, 33 darab 2 cm-es légvédelmi gépágyúval és kilenc 2 cm-es négycsövű légvédelmi gépágyúval.

A hadseregcsoport a továbbiakban az 511. különleges feladatú tüzérezred-törzsnek, a 818/III. tüzérosztály 12 könnyű tábori tarackjának, a 77/I. tüzérosztály RSO lánctalpas vonatókkal mozgatott 12 könnyű tábori tarackjának és a 36. tüzérmegfigyelő-osztálynak átcsoportosítását is tervezte. Ugyancsak Nagyváradhoz tervezték átvezényelni a 661. hadsereg-közvetlen nehéz-páncélvadászosztályt is, amely vezette volna az 1179. rohamlövegosztály hét bevethető Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosát, az 1257. rohamlöveg kilenc bevethető Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosát, és az 1335. rohamlövegosztály három Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosát.[259]

A magyar VII. hadtest jobbszárnyán harcoló 4. tábori póthadosztály 28-án Nagyváradtól nyugatra visszavonult a Sebes-Körös mögé. A folyó déli partján csak gyenge harcelőőrsöket hagyott.[260]

28-án reggelre kiderült, hogy az 57. határvadász-zászlóalj két bekerített százada végül kitört, és csekély veszteséggel visszatért zászlóaljához, amely a Pecze patak mentén védelmi állásokat foglalt. Az erősítésre szükség is volt, mert a 18/I. tábori pótzászlóalj ismét önkényesen elhagyta állásait.

Tömöry vezérkari ezredes csak 28-án napközben értesült a német 23. páncéloshadosztály ellenlökéséről, amiről a németek előzetesen nem értesítették. A német csapatok ellenlökésével egy időben az 57. határvadász-zászlóalj Pecze pataknál húzódó állásait három, kisebb erőkkel végrehajtott szovjet előretörés is érte. A határvadászok ezeket visszaverték. A németek támadása következtében Nagyvárad körül átmenetileg szüneteltek a harcok. Ahogy Tömöry visszaemlékezett:

„Szent László városán már kezdtek meglátszani a háromnapos harcok nyomai. Víz- és villanyzavarok, lógó telefon- és villanyvezetékek, bezúzott ajtók és ablakok (a fosztogatások nyomai), gránát ütötte sebek a házakon. A lakosság nagy része még itt volt, de senki sem törődött már velük.” [261]

A nyugalmas időszakot Tömöry vezérkari ezredes a csapatok rendezésére és fegyelmének megszilárdítására kívánta felhasználni. Az 57. határvadász-zászlóalj által felváltott 12. lovasszázadot a 48. gyalogezred három 7,5 cm-es páncéltörő ágyújával és egy utászszakasszal megerősítve Fugyivásárhely keleti részére rendelte ki azzal a feladattal, hogy ott harckocsi elleni aknákkal zárják le a Sebes–Körös völgyét, és biztosítsák a 12. tartalékhadosztály keleti szárnyát. Az 57. határvadász-zászlóalj idősebb parancsnokát Katona századossal váltotta fel, a zászlóaljat pedig Nagyürögdre küldte, hogy a község déli szélén rendezkedjék be védelemre. A határvadászoknak fel kellett venni az összeköttetést a német 128/II. páncélgránátos-zászlóalj Váradcsehin lévő harcelőőrsével is.[262]

Szeptember 29-én hajnalban a német 23. páncélosezred 15 műszakilag megbízható, bevethető harckocsival és rohamlöveggel, alárendeltségében a 23/3. páncélos-felderítőszázaddal, Rontótól nyugati irányban folytatta az előző napon megkezdett támadást azzal a céllal, hogy lezárja a Nagyszalonta–Nagyvárad útvonalat, és elvágja a Nagyvárad délnyugati részén harcoló ellenséges erők visszavonulási útját. A támadást a 128. páncélos-tüzérezred Nagyvárad nyugati és déli szélén települt ütegei támogatták. Az előretolt tüzérségi megfigyelők a páncélozott harccsoporttal tartottak.

A német támadás a szovjet 33. lövészhadtest és a 6. gépkocsizó lövészdandár csatlakozásán indult. Ezzel egy időben a 23. páncélos-felderítőosztály (3. százada nélkül) és a 128. páncélos-tüzérezred részei a magyar alakulatokat támogatták a városban rekedt ellenséges csapattöredékek felszámolásában.

A 23. páncéloshadosztály páncéloscsoportja Váradcsehitől délnyugatra beleütközött a román 1. „Tudor Vladimirescu” önkéntes-hadosztály erőibe. A román csapatok rövid ellenállás után megpróbáltak dél felé visszavonulni, de ez csak keveseknek sikerült. A németek több mint 200 halottjukat számolták össze. A 11. granicsár- (határőr-) zászlóalj parancsnoka és 40 katonája is német fogságba esett. A németek 11 óra 30 perckor (más források szerint csak 13 óra körül) elfoglalták Nagyürögdöt, és ezzel lezárták a Nagyszalonta felől Nagyváradra vezető utat. Egy óra múlva Nagyürögd körzetében a dél felé kitörő ellenséges csapatok támadást intéztek a 126. páncélgránátos-ezred itt harcoló részei ellen, és jelentős veszteségek árán átjutottak. Miután egy újabb ezred erővel indított ellenlökésük sem hozott eredményt, a szovjet–román csapatok délnyugat felé vonultak vissza.

A német–magyar kötelékek széles arcvonalon követték őket, és 13 óra 30 perc körül a nagyváradi repülőteret is visszafoglalták. Estig felvették a kapcsolatot a Nagyürögdnél álló saját csapatokkal, és a német–magyar arcvonalat Oláhapáti–Kisürögd terepszakaszig tolták előre.

A német páncéloscsoport időközben visszahúzódott Nagyváradra, ahol lőszert és üzemanyagot vételezett. Ezt követően 14 órakor ismét támadásra indult. A páncélosok a 128/III. páncélos-tüzérosztály tűztámogatásával áthaladtak Nagyürögdön, majd megtisztították Váradlest. A település védelmét ismét Kiss Zoltán százados honvéd ejtőernyősei vették át. Ahogy Szabó Dezső egykori ejtőernyős tizedes emlékezett:

„Mikor Váradlesre visszatértünk, ott német harckocsik álltak a falu előtt védőállásban. Majdnem olyan sűrűn helyezkedtek el egymás mellett, mint a katonák a lövészárokban. Legfeljebb nyolc–tíz méter lehetett a távolság közöttük.” [263]

Miután a 23. páncéloshadosztály tovább induló páncéloscsoportja 21 óra tájban elérte a helyi lakosság elmondása alapján a románok által nem sokkal korábban kiürített Gyapjut, a német páncélosok kiegészítették lőszer- és üzemanyagkészletüket, majd a községben éjjeleztek. A 126. páncélgránátos-ezred egyéb kötelékekkel fedezte a nyitott szárnyakat. A hadosztály tüzérsége tűzcsapásokat mért a délebbre fekvő településekre. A 128/III. páncélos-tüzérosztály a gyors német előrehaladás miatt áttelepült Nagyváradtól négy kilométerre délnyugatra, de 18 óra 30 perctől ismét tűzkész volt. A német páncéloscsoport által jelentett adatok szerint a románok elszenvedett vesztesége 24 páncéltörő ágyú, hat gyalogsági löveg, hat 122 mm-es tarack, 20 aknavető, 32 géppuska, négy tehergépkocsi és 15 lövegmozdony volt.

Mindeközben a 128. páncélgránátos-ezred és az 51. páncélos-utászzászlóalj állásai előtt csupán tüzérségi zavarótűz és felderítő tevékenység volt tapasztalható. A német 128. páncélgránátos-ezred a 12. tartalékhadosztály alárendeltségébe került.[264]

A „Fretter-Pico” seregcsoport aznap táviratban újabb feladatot szabott a „Breith” páncéloscsoport 23. páncéloshadosztályának. Von Radowitz vezérőrnagy csapatainak a Nagyváradot délről támadó szovjet–román csapatokkal szemben elegendő erő meghagyása mellett, oldalba kellett támadnia és szétvernie a magyar 4. tábori póthadosztályt szorongató erőket. Ezt követően fel kellett venniük a kapcsolatot az LVII. páncéloshadtest Sarkad körzetéből támadó magyar–német erőivel, illetve a magyar csapatokkal közösen le kellett zárni a Nagyváradtól délkeletre lévő hegyi kijáratokat. Magát Nagyváradot a „Breith” páncéloscsoport törzsének – a helyben maradt lakosság bevonásával – védelemre kellett előkészítenie. Amennyiben jelentősebb szovjet támadás indult volna, a 23. páncéloshadosztálynak halogató harctevékenységgel késleltetnie kellett azt, de erőit nem tehette ki jelentősebb veszteségekkel járó, hosszadalmas harcoknak.[265]

Tömöry vezérkari ezredes aznap a 12. tartalékhadosztály tisztikara számára gyűlést tartott, majd végrehajtotta a hadosztály erőinek átszervezését. Eszerint a 36. gyalogezred roncsaiból Danek őrnagy parancsnoksága alatt megalakult a 36/II. gyalogzászlóalj, amelyet az ezred három 7,5 cm-es páncéltörő ágyújával erősítettek meg. Hasonlóképpen szervezték meg a 38. gyalogezredből Komjáti százados 38/II. gyalogzászlóalját, ugyancsak nehéz páncéltörő ágyúkkal megerősítve. A 48/III. gyalogzászlóalj parancsnoka Benkő százados volt, amelyet hat 7,5 cm-es páncéltörő ágyúval erősítettek meg (ebből három löveg a 12. lovasszázadnál volt). Összességében a 12. tartalékhadosztály szeptember 29-én az alábbi erőkkel rendelkezett:

– hadosztálytörzs;
– 12. törzsszázad;
– 12. híradózászlóalj;
– 36/II. gyalogzászlóalj (megerősített);
– 38/II. gyalogzászlóalj (megerősített);
– 48/III. gyalogzászlóalj (megerősített);
– 53. határvadász-zászlóalj egy kerékpáros-századdal;
– 57. határvadász-zászlóalj;
– 2. gépkocsizó lövészzászlóalj egy légvédelmi gépágyús szakasszal;
– 12. lovasszázad;
– 61. utászszázad;
– VIII/1. gépkocsizó utászszázad;
– 12/I. tábori tüzérosztály (három 10,5 cm-es tarackos üteg);
– 12/II. tábori tüzérosztály (három 10,5 cm-es tarackos üteg);
– 89/1. önálló ágyús üteg (elavult löveganyaggal);
– VIII. gépvontatású tábori tüzérosztály (két 15 cm-es tarackos üteg);
– 12. légvédelmi gépágyús üteg (öt 4 cm-es gépágyú);
– 10/3. rohamtüzér-üteg három Zrínyi II rohamtarackkal (csak szeptember 30-ig).[266]

A 12. tartalékhadosztály harcértéke tehát összességében hat megerősített zászlóalj, két utászszázad, egy gyenge lovasszázad és kilenc tüzérüteg volt. A VII. hadtest úgy intézkedett, hogy a hadosztály legkésőbb október 1-ére virradó éjjel vegye át a német 23. páncéloshadosztály 128. páncélgránátos-ezredétől az általuk tartott arcvonalszakaszt, és ott rendezkedjék be védelemre.[267]

A magyar VII. hadtest jobbszárnyán, Komáditól nyugatra, Újiráznál a szovjet–román csapatok kisebb hídfőt foglaltak a Sebes-Körösön. A magyar ellenlökés megindult.[268]

A jaşi-kisinyovi hadműveletben szétvert német 76. gyaloghadosztályt 29-én a „Fretter-Pico” seregcsoport közvetlen alárendeltségébe utalták. Az újjászervezés alatt álló hadosztály parancsnoka Erich Abraham altábornagy volt, aki csak 27-én vette át ismét a hadosztály vezetését. Az 1. (hadműveleti) vezérkari tiszti beosztást Wagner vezérkari őrnagy töltötte be. A hadosztály hadrendjébe tartozott a 178. és 203. gránátos-ezred, a 230. lövészezred (de Temple ezredes) egyenként két–két zászlóaljjal, a 176. tüzérezred (egyelőre két, 10,5 cm-es tarackokkal felszerelt tüzérosztállyal), a felderítésre alkalmazott hadosztály-közvetlen 176. lövészzászlóalj, a 176. páncélvadászosztály (egyelőre egy század 5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúkkal és egy század 2 cm-es légvédelmi gépágyúkkal), a 176. utászzászlóalj (mindössze kilenc tehergépkocsival), a 176. híradóosztály, valamint a hadosztályt ellátó csapatok (csekély, mindössze 76 tonna szállítókapacitással).

A hadosztály létszáma az 1944. mintájú német gyaloghadosztály állománytáblájának 80 százaléka, körülbelül 10 ezer fő volt. A személyi állomány 30 százalékban harcedzett veteránokból, 70 százalékban viszont ellátó csapatokból kiemelt, harci tapasztalattal nem rendelkező katonákból állt. A csapatok kaptak a korszerű MP 44 gépkarabélyból is, de ezekhez egyelőre nem volt lőszer. A gránátos- és lövészezredek páncéltörő ágyúkkal még nem rendelkeztek, ezek beérkezését október elejére ígérték. Az ezredek gyalogsági páncélvadász-századai így csupán 8,8 cm-es RPz.B. 54 típusú páncéltörő rakétavetőkkel (Panzerschreck, magyarul páncélrém) vehették fel a harcot a szovjet páncélosokkal.[269]

A hadosztály 203. gránátos-ezrede, 176. lövészzászlóalja, a 176. páncélvadászosztály 12 darab 7,5 cm-es páncéltörő ágyúja és nyolc bevethető Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosa Tordánál harcolt a „Kessel” harccsoport alárendeltségében. A hadosztály zöme aznap parancsot kapott, hogy három nap alatt meneteljen Biharcsanálos és Bisztraterebes körzetébe. A menetet aznap kellett megkezdeni. A hadosztály feltöltését az új állomáshelyen minden eszközzel folytatni kellett.[270] A hadosztály másnap, 30-án Tordánál harcoló részei nélkül négy közepesen erős gránátoszászlóaljjal (egyenként mintegy 300–400 fős harcoslétszámmal) és öt könnyű tábori tarackos tüzérüteggel rendelkezett. A hadosztály, amely hamarosan a LXXII. hadtest alárendeltségébe került, még védelmi feladatokra is csak feltételesen volt alkalmas.[271]

2.3. A szovjetek „debreceni támadó hadműveletének” terve



1944. szeptember végén tehát a csekély német erőkkel megtámogatott, önmagában gyenge magyar 3. hadsereg alföldi arcvonalán keresztül a Vörös Hadsereg előtt feltárult a német hadiipar számára nélkülözhetetlen nyersanyagokkal rendelkező, felvonulási területként is jól használható, ezért hadászati jelentőségű Kárpát-medence birtokbavételének lehetősége. A szovjet hadvezetés szerint a kialakult helyzetben a 2., 3. és 4. Ukrán Front egyidejű és szoros együttműködésével csapást lehetett mérni nyugati-északnyugati irányban a Kárpátok és a Balkán–félsziget északi része között. Ezzel megakadályozták volna Németországot egy szilárdabb védelmi rendszer létrehozásában, Magyarországot leválasztották volna a német szövetségi rendszerről, és közvetlenül veszélyeztették volna a Harmadik Birodalom délkeleti területeit is, amelyek egyben kiemelten fontos német hadiipari körzeteket is magukban foglaltak.[272] A szovjet csapatok előretörése Magyarországon és a Balkán északi részén könnyen elvághatta a német E és F Hadseregcsoport közlekedési vonalait. Ennél is nagyobb jelentősége volt azonban a magyarországi és ausztriai kőolaj-lelőhelyeknek, amelyek ekkor már a teljes német termelés 80 százalékát adták.[273] Az időnyerést célzó német hadászati elképzelés érdekében vívott halogató harcban főleg a légierő által támogatott páncélozott harccsoportokat vetették be, amelyek azonban üzemanyag nélkül tehetetlenek lettek volna.

Sztálin 1944. szeptember 29-én kelt, Winston Churchillnek küldött táviratában egyebek mellett a szovjet csapatok elé állított közvetlen feladatként a következőket jelölte meg:

„…ki kell ütni Magyarországot a háborúból, s támadás révén ki kell tapogatni, illetve kedvező körülmények esetén fel kell göngyölíteni a keleti fronton a németek védelmi állásait”. [274]

Szovjet részről úgy tervezték, hogy Debrecen és Nyíregyháza birtokbavétele, majd egy további északi irányú támadás lehetőséget teremt számukra a Dél Hadseregcsoport Észak-Erdélyben harcoló magyar 2. hadseregének és német 8. hadseregének, valamint a Kárpátokban elhelyezkedő magyar 1. hadsereg részeinek hadműveleti szintű bekerítésére. Ezt követően a 2. és 4. Ukrán Front együttes erővel a magyar főváros, Budapest felé fordulhatott. A Budapest elleni szovjet hadműveletekbe később bekapcsolódó 3. Ukrán Front ekkor még a Balkánon harcolt, és csak 1944. november elején érte el Magyarország területét. A három front hadműveleteit Sztálin helyetteseként Sz. K. Tyimosenko, a Szovjetunió marsallja hangolta össze 1944 augusztusától.[275]

A szovjeteknek egyre sürgősebb lett a nyugati-északnyugati irányú előrenyomulás, amióta Churchill útban a quebeci konferenciára, 1944. szeptember közepén erőteljesen hangsúlyozta abbéli reményét, hogy az angolszász erők a Balkánon és Észak-Itálián keresztül előretörve megelőzhetik a Vörös Hadsereget Bécs elfoglalásában.[276] Noha a német csapatok olaszországi ellenállása miatt ennek nem sok esélye volt, a szovjetek nem akartak kockáztatni. Ezzel ugyanis a délnémet területek irányában a szovjetek számára bezárult volna a „kapu”, és a továbbiakban kizárólag a Varsó–Berlin irányban nyomulhattak volna tovább nyugat felé. Itt pedig a Dél Hadseregcsoportnál jóval erősebb német csoportosításokat kellett legyőzniük.

Szeptember 29-én, és az azt követő napokban Malinovszkij marsall a 2. Ukrán Front magasabbegységei számára meghatározta a „debreceni támadó hadműveletben” végrehajtandó feladatokat. A front jobbszárnyán harcoló 40. és 7. gárdahadseregnek továbbra is a szeptember végén kapott feladatot, a Beszterce–Máramarossziget–Nagybánya irányában való előrenyomulást kellett megvalósítania. A 27. hadseregnek, alárendeltségében a román 4. hadsereggel, október 2-án fel kellett újítania támadását Kolozsvár–Zilah irányában, el kellett foglalnia Kolozsvárt, majd október 7-ére elérnie a Margita–Szilágysomlyó–Zilah terepszakaszt, és birtokba venni e településeket. A Torda délnyugati körzetében gyülekeztetett lovas-harckocsicsoport (Sz. I. Gorskov altábornagy) erőinek a 27. hadsereg sávjában Kolozsvár bevétele után a sikert Nagykároly felé kellett kifejleszteniük, majd birtokba venniük Nagykároly és Szatmárnémeti körzetét. A gyorscsoport a 23. harckocsihadtestből (A. O. Ahmanov altábornagy) és az 5. gárda-lovashadtestből (Gorskov altábornagy) állt, állományában 146 harckocsival és önjáró löveggel.[277]

A Nagyváradhoz átcsoportosított 6. gárda-harckocsihadseregnek a „debreceni támadó hadművelet” megindulása előtt még birtokba kellett vennie a várost és környékét, elsősorban a hadművelethez összevont szovjet főerők jobbszárnyának fedezése érdekében.

A szovjetek az új hadművelet súlypontjában I. A. Plijev altábornagy lovas-gépesített csoportját kívánták alkalmazni. Az 1944. szeptember 29-én létrehozott, hadsereg szintű hadműveleti csoportosításban egységes vezetés alá helyezték a SZTAVKA tartalékából átadott 4. gárda- és 6. gárda-lovashadtesteket, valamint 3. Ukrán Fronttól elvont 7. gépesítetthadtestet. Plijev altábornagy csapatainak az Arad északnyugati körzetében harcoló 53. összfegyvernemi hadsereg jobbszárnya mögül, Nagypél–Sikló– –Kevermes térségéből Békés–Szeghalom–Püspökladány irányában kellett támadást indítania október 6-én reggel. Október 7-én estére a csapatoknak el kellett foglalniuk Bakonszeg, Darvas, Dévaványa és Ecseg körzetét. A lovas-gépesített csoport további feladata az volt, hogy október 8-án estére jusson ki a Debrecen–Szolnok fő közlekedési útvonalra, és annak mentén vegye birtokba Hajdúszoboszlót, Karcagot és Kisújszállást. A csoportosítás sávhatára jobbról Székudvar–Csökmő–Kaba, balról pedig Kunágota–Kondoros–Túrkeve–Kisújszállás vonala volt.

A csoportot alkotó 4. gárda-lovashadtest erői (9. gárda-, 10. gárda- és 30. lovashadosztály, 1815. önjáró tüzérezred, és egyéb kisebb alegységek Plijev altábornagy közvetlen parancsnoksága alatt) Szentmárton, Lökösháza és Mácsa területén gyülekeztek.

A 6. gárda-lovashadtest[278] (8., 8. gárda- és 13. gárda-lovashadosztály, az 1813. önjáró tüzérezred, és más kisebb alegységek Sz. V. Szokolov altábornagy parancsnoksága alatt) Kisjenő, Székudvar, Sikló és Simánd körzetében vonta össze erőit.

A két gárda-lovashadtesttől délre csoportosult F. G. Katkov vezérőrnagy 7. gépesítetthadteste (16., 63. és 64. gépesítettdandárok, 41. gárda-harckocsidandár, az 1821. és 1440. önjáró tüzérezred, az ISZ–2 nehézharckocsikkal felszerelt 78. gárda-nehézharckocsi-ezred, és egyéb alegységek). A „Plijev” lovas-gépesített csoport gyülekezését a megindulási körletben csak október 5-én estére fejezte be teljesen. Állományában ekkor 389 harckocsi és önjáró löveg, valamint 1100 löveg és aknavető volt.[279]

Malinovszkij marsall a Marostól északra, mintegy 95 kilométeres sávban, de 170 kilométer széles arcvonalon támadásra készülő 53. hadsereget arra utasította, hogy október 6-án reggel menjen át támadásba Orosháza–Szarvas–Törökszentmiklós irányában, majd 7-én estére vegye birtokba Békéscsaba, Orosháza, Hódmezővásárhely körzetét és a Tisza vonalát. A támadást folytatva a hadseregnek október 10-éig ki kellett jutnia Mezőtúr, Öcsöd és a Tisza partja vonalára, október 12-én pedig elfoglalnia Kenderes, Szapárfalu körzetét és a Tisza vonalát Szegedig bezárólag. Szolnoknál, Csongrádnál és Mindszentnél a hadseregnek hídfőt kellett foglalnia a Tisza nyugati partján, és azokat megerősíteni.

Az 53. hadsereg a 27. gárda-lövészhadtest három lövészhadosztályából, az 57. lövészhadtest két lövészhadosztályából, valamint a 49. lövészhadtest három hadosztályából és egyéb megerősítő erőkből állt. Parancsnoka, I. M. Managarov altábornagy a kapott feladatot később, október 4-én módosította. Csapatainak rövidebb idő alatt, már október 9-ig el kellett foglalniuk Kenderes és Szolnok környékét, illetve a Tisza vonalát Szegedig. A hadsereg alárendeltségébe utalt 18. harckocsihadtestnek (72 harckocsival és önjáró löveggel) a lövészgyalogság október 6-i rohamának megkezdése után egy órával Orosháza–Szentes–Kunszentmárton irányban kellett előretörnie. A harckocsihadtest két dandárának Kunszentmártont, egy dandárának pedig Szentest kellett birtokba vennie. A továbbiakban a hadtest előrevetett osztagának el kellett foglalnia a csongrádi átkelőket, hídfőt létesíteni a Tisza nyugati partján és megtartani azt a főerők beérkezéséig, majd a támadást kifejleszteni Kunszentmárton és Szolnok felé.[280]

Szeptember 30-án a 23. páncéloshadosztály páncéloscsoportja (egy Panzer III parancsnoki harckocsival, nyolc Pantherrel és hat rohamlöveggel[281], valamint a 23. páncélos-felderítőosztály páncélozott járműveivel) Rebentisch őrnagy parancsnoksága alatt reggel 07 órakor folytatta a támadását Gyapju körzetéből Nagyszalonta felé. A támadó német páncélosok elől hátráló román 3. hegyihadosztály és a szovjet 78. lövészhadosztály erői pánikszerűen kiürítették Inándot, így a 128/III. páncélos-tüzérosztály tűzcsapásaira nem is volt szükség. A Nagyszalontától 10 kilométerre északkeletre lévő közúti hidat felrobbantották, ezért a német páncélosok nem tudtak átkelni az itt húzódó Felfogó-csatornán. Ezért a német támadás 10 óra 30 perckor megakadt.

A 23. páncélos-felderítőosztály páncélgépkocsijai innen öt kilométerre északra, Püspökradványnál mégis találtak egy ép hidat. A páncéloscsoport nyomában érkező 126. páncélgránátos-ezred és a 128. páncélvadászosztály biztosító részei a Nagyszalonta–Nagyvárad műúton maradtak.

A páncéloscsoport zöme Inándon át elérte a hidat, átkelt a csatornán, majd folytatta a támadást Madarász felé. A községet addigra már belőtte a 128. páncélos-tüzérezred I. és III. osztálya. A németek Madarász előtt elszánt ellenállásba, valamint páncéltörő ágyúk, gyalogsági lövegek és aknavetők tüzébe ütköztek. A páncéloscsoport 11 páncéltörő ágyú és két tehergépkocsi kilövését jelentette. A községet végül elfoglalták, és a beérkező 126. páncélgránátos-ezred katonái megtisztították a még ellenálló támpontoktól. A továbbiakban a németek támadása 18 óra körül elérte Nagyszalonta keleti szélét, ahol lezárták a kelet és északkelet felé vezető utakat. A délnyugat felől 32 páncélossal és ezrednyi gyalogsággal támadó 1. honvéd páncéloshadosztály ekkor már a városban harcolt, és hamarosan el is foglalta azt.[282] A kelet felé visszavonuló román 1. „Tudor Vladimirescu” önkéntes-hadosztály közül 80 főt elfogtak a németek, és három 122 mm-es lövegüket szétlőtték. A sötétség beálltával végül a szovjet–román csapatok dél felé húzódtak vissza. A német páncéloscsoport 22 óra körül Cséffára vonult.

A német felderítés időközben részletesen felfedte a 6. gárda-harckocsihadsereg átcsoportosítását Nagyvárad körzetébe. A 23. páncéloshadosztály ezért parancsot kapott, hogy másnap páncélosai előrenyomulásával zavarja meg a szovjet felkészülést.[283]

Napközben a magyar 4. tábori póthadosztály erői követték a támadó német páncélosokat, és gyenge ellenállás leküzdése után visszafoglalták Zsadányt, valamint Felsőbarakonyt.[284]

A Dél Hadseregcsoport aznap két hadsereg-közvetlen rohamlövegdandárt is átcsoportosított a német 6. hadsereghez. A 325. hadseregközvetlen rohamlövegdandárt, amely Nagyvárad északnyugati körzetében gyülekezett, a III. páncéloshadtest alárendeltségébe utalta. A 228. hadsereg-közvetlen rohamlövegdandárt (17 rohamlöveggel és 17 rohamtarackkal) vasúti szállítással Karcagra indította.[285]

Tömöry Jenő vezérkari ezredes 30-án meglátogatta a német 128. páncélgránátos-ezred parancsnokát, Ruge őrnagyot Püspökfürdőn berendezett harcálláspontján. A 12. tartalékhadosztály parancsnokában az alábbi benyomások fogalmazódtak meg:

„Itt ismét megállapítottam azt, amit már a 13. hadosztálynál [286] a Kárpátokban is megtettem, hogy tudniillik a németek ’profik’ a hadviselésben, és nemcsak mi, hanem Európa többi nemzetei is amatőrök vagyunk mellettük.

A német hadsereg rettenetes veszteségei ellenére (ami a hitleri hadvezetés hibája és nem a német katonáé!) még ma, az egész világ ellen vívott háború 6. esztendejében, a gyenge ellátás, az állandó és pihenés nélküli harc, a már két éves állandó visszavonulás és a mind jobban szenvedő és nélkülöző hátország befolyása ellenére is, a középső és alsó vezetés még mindig kifogástalanul működik! A törzsek mindenütt az arra való emberekből vannak összeállítva, akik nem csak pontosan ismerik, de el is látják kötelességeiket. A kiadott parancsok a legkétségbeejtőbb helyzetekben is végrehajtatnak, ha eredményre nem vezetnek is. A nálunk szokásos sopánkodás, a helyzetről kért beteges tájékoztatási mánia, a nemtörődömség és a felelőtlenség itt ismeretlen fogalmak. Kapkodás, idegeskedés nincs! A háború életmóddá lett és az egyéni életet nem értékelik túl a nemzet rovására. Igaz, hogy rendelkeznek is mindazokkal az eszközökkel, amik a vezetéshez nélkülözhetetlenek! Híradó eszközeik mindig működnek, a mieink soha! Viszont az is igaz, hogy a német híradós nem ismeri a forgó áram rejtelmeit, az utász nem tud négyzetgyököt vonni és tüzér nem versenylovas, de a maga szakmáját mindenki pontosan ismeri és a reá bízott eszközöket kezelni tudja. Hogy a 12. tartalékhadosztály létszámának felét nem kitevő 23. német páncéloshadosztály mit csinált itt egypár óra alatt, azt a szétvert román ütegállások, a lekaszabolt kezelőlegénység és az elszórt fegyverek mutatják. Igaz, hogy a felszerelésük is a mai harcnak megfelelő!” [287]

Délután a magyar hadosztály parancsnoka megszemlélte az éppen zajló átszervezési folyamatot. Az esti órákban a csapatok elindultak kijelölt állásaikba, és hozzáfogtak azok kiépítéséhez. A 12. tartalékhadosztály harcálláspontját időközben áthelyezték Nagyvárad északi részére.

Október 1-én a német 23. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja újabb támadást indított. A kötelék a 23. páncélosezred 15 harckocsijából és rohamlövegéből, a 23. páncélos-felderítőosztály 2. és 3. századának 30 lövészpáncélosából, a 126/10. (utász-) századból, és három önjáró nehéz gyalogsági lövegből állt. Tűztámogatásról a 128. páncélos-tüzérezred I. és III. osztálya gondoskodott. A német támadás 10 órakor indult. Az élen a páncélosok zöme haladt, ezeket követték a lövészpáncélosok, végül az önjáró gyalogsági lövegek következtek. A szárnyakat is néhány harckocsi biztosította.

Az első elérendő település Mezőbikács volt, amit hét 76,2 mm-es páncéltörő ágyú megsemmisítése után birtokba is vettek. A dél felé forduló német páncélosok hamarosan elfoglalták Jánosdot. A községtől két kilométerre északra két álcázott szovjet harckocsit (egy T–34-et és egy T–34/85-öt) lőttek ki. Az egyik német Panzer IV futóművét is találat érte, és ezért el kellett vontatni.

A szovjet és román alakulatok gyors ütemben vonultak vissza. Nyárszegtől délre a németek elvágták a 33. lövészhadtest utánpótlási vonalát. A harckocsik és rohamlövegek ezután legázoltak egy aknavetőállást 10 nehéz és hat közepes aknavetővel együtt. Az északi irányban visszatérő páncélozott harccsoport 20 óra körül Váradlestől délre újra elérte a saját főellenállási vonalat. Az élen haladó német Panther harckocsi aknára futott. A páncélos javíthatatlan károkat szenvedett, de a kezelőszemélyzet sértetlen maradt. A németek aznap 123 hadifoglyot ejtettek, és jelentős mennyiségű fegyvert és gépjárművet zsákmányoltak. A páncélozott harccsoport 22 óra körül ért vissza Cséffára, ahol ismét lőszert és üzemanyagot vételezett.[288]

A 23. páncéloshadosztály bevethető páncélos-állománya október 1-én este már csak hét Panther harckocsiból, két rohamlövegből és 96 lövészpáncélosból állt. Az aznap készült állomány-kimutatás szerint a 23. páncélosezred törzse egy parancsnoki Panther és egy parancsnoki Panzer IV harckocsival rendelkezett. A 23/I. páncélososztály törzse két parancsnoki Panzer III és egy parancsnoki Panzer IV harckocsit számlált. Az osztály 1. századának 13 rohamlövege, a 2. századnak hét Panzer IV harckocsija, a 3. századnak négy Panzer IV harckocsija, a 4. századnak pedig 10 Panther harckocsija volt. A 23/II. páncélososztály 5. százada hét, a 6. század 10, a 7. század 11, a 8. század pedig 10 meglévő Panther harckocsijával készült a további harcokra.

A 128. páncélgránátos-ezred két századát a veszteségek miatt feloszlatták. A hadosztály páncélgránátosainak harcoslétszáma a páncélos-felderítőosztállyal együtt sem haladta meg az 1300 főt. A tábori pótzászlóaljnak viszont több mint 400 harcképes katonája volt. A 23. páncélos-felderítőosztálynak négy százada, ezeknek 12 könnyű és öt nehéz felderítő páncélgépkocsija, 12 Sd.Kfz. 250 és 64 Sd.Kfz. 251 lövészpáncélosa volt. A 128. páncélvadászosztály 1. és 2. századát október 1-én Mielauba vezényelték, ahol Jagdpanzer IV vadászpáncélosokat vettek át (a tervek szerint október 15-ig). Az osztály itt maradt 3. százada 12 darab 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúból, öt Marder páncélvadászból, valamint öt zsákmányolt szovjet páncélosból (három SZU–85-ből és két T–34-ből) állt.

A hadosztály gyalogsági fegyverzetét 2962 pisztoly, 836 MP 40 géppisztoly, négy MP 44 gépkarabély, 7908 Kar 98 ismétlőkarabély, 45 Kar 98 mesterlövész-fegyver, 41 Gew. 41 és Gew. 43 öntöltő puska, 331 puskagránátvető-toldat, 313 világítópisztoly, három szovjet golyószóró, 15 olasz géppisztoly és hét szovjet géppisztoly alkotta. A géppuskák és aknavetők mennyisége az állománytáblában foglaltaknál jóval alacsonyabb volt. A páncéltörő ágyúk közül 21 volt bevethető. A 128. páncélos-tüzérezrednek öt könnyű és három nehézütegben 15 könnyű és 12 nehéz lövege volt (ebből öt 15 cm-es Hummel és 12 darab 10,5 cm-es Wespe önjáró tarack). A hadosztály mozgékonysága 40 százalék körül mozgott. Csapatai támadásra csak feltételesen, védelemre viszont korlátozás nélkül alkalmasak voltak.[289]

Nagyvárad közvetlen környezetében 1-én egész nap nyugalom volt. A magyar 12. tartalékhadosztály csapatai állásaik tökéletesítésén dolgoztak.

Délután Friessner vezérezredes táviratban tájékoztatta Fretter-Pico tábornok 6. hadseregét a hadseregcsoport által a Kárpátoktól nyugatra tervezett új támadással kapcsolatban. A támadást egy nappal korábban, 30-án az OKH szárazföldi haderő vezérkarának hadműveleti osztálya rendelte el.

A támadás végrehajtása érdekében a magyar 2. hadsereg korábbi arcvonala felett a parancsnokságot október 3-án 12 órától a német 8. hadsereg vette át. Így alakult meg a német hadsereg parancsnoka, Otto Wöhler gyalogsági tábornok után „Wöhler” seregcsoportnak nevezett hadműveleti csoportosítás.

A német 6. hadseregnek fel kellett készülnie, hogy a rendelkezésére álló erők, valamint a beérkezőben lévő páncélos alakulatok felhasználásával Debrecen déli előteréből déli irányban mély előrenyomulást hajtson végre a Déli-Kárpátok hágóitól közvetlenül nyugatra. Az egyelőre „Herbststurm” („Őszi vihar”) fedőnévvel illetett német–magyar támadás fő célja az volt, hogy a hegyekből nyugat–északnyugat felé előretörő szovjet csapatokat egy északról dél felé végrehajtott támadással elvágják az utánpótlástól és szétverjék őket. Az ellenséges csoportosítás felszámolása után délkelet felé előrenyomulva betörnek a Déli-Kárpátok völgyeibe, és ott Karánsebes– –Gyulafehérvár általános vonalon kisebb erőkkel is védhető állásrendszert alakítanak ki. A tervet nem sokkal később átkeresztelték „Zigeunerbaron” („Cigánybáró”) hadműveletre.

A hadseregcsoport ekkor főként a III. páncéloshadtest-parancsnoksággal, a LXXII. különleges feladatú hadtest-parancsnoksággal, az október 6-ig beérkező német 1. páncéloshadosztállyal, az ugyancsak október 6-ig újjászervezendő 13. páncéloshadosztállyal, a 23. páncéloshadosztállyal, a 76. gyaloghadosztállyal és még egy további páncélos- vagy páncélgránátos-hadosztály alkalmazásával számolt. A tervek szerint ez a hadosztály vagy a 24. páncéloshadosztály, vagy a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály lett volna (de nem mindkettő). Ezen kívül a végrehajtás szempontjából a III. páncéloshadtest arcvonalán alkalmazott magyar és német hadsereg-közvetlen alakulatok is számításba jöhettek.

A készenléti állások határa, amennyiben ezt a harcászati helyzet megengedte, a Sebes-Köröstől délre húzódott volna. A támadást akkor lehetett megkezdeni, ha a kijelölt csapatok beérkeztek és a szükséges üzemanyag-mennyiségről is gondoskodtak. A támadás előreláthatólag október 10-énél korábban nem indulhatott meg.

A támadás megindításáig a magyar 3. hadsereg feladata az volt, hogy a szovjeteket megakadályozza a Tiszán való átkelésben, és mozgó harctevékenységgel, állandó, korlátozott célú támadásokkal lekösse őket. A hadművelet szempontjából fontos volt, hogy Szegedtől keletre széles hídfő álljon rendelkezésre. A tervezett támadás kezdete után a hadsereg a Marostól északra és délre egy–egy csoportosítással csatlakozott volna a német 6. hadsereg erőinek észak felől induló támadáshoz Temesvár és az innen keletre lévő hágók birtokbavételére. A folyótól délre a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály bevetését tervezték.[290]

Október 2-án a 6. gárda-harckocsihadsereg támadást indított a német–magyar csapatok visszaszorítására, és Nagyvárad körzetének birtokbavételére, mivel a német 23. páncéloshadosztály határozott tevékenysége már a „Plijev” lovas-gépesített csoport összpontosítását is veszélyeztette. A harckocsihadsereg ekkor az 5. gárda-harckocsihadtestből, a 9. gárda-gépesítetthadtestből, a 33. lövészhadtestből, a 11. légvédelmi tüzérhadosztályból, a 6. önjáró tüzérdandárból, a 202. könnyű tüzérdandárból, a 24. önálló páncéltörő tüzérdandárból, a 364. önjáró tüzérezredből, az ISZ–2 nehézharckocsikkal felszerelt 49. nehézharckocsi-ezredből, a 301. önálló páncéltörő tüzérezredből és a 4. motorkerékpáros-ezredből állt. Az 5. gárda-harckocsihadtest (M. I. Szaveljev vezérőrnagy) a 20., 21. és 22. gárda-harckocsidandárból, a 6. gárda-gépkocsizó lövészdandárból, valamint más alegységekből állt. A 9. gárda-gépesítetthadtest[291] (M. V. Volkov altábornagy) a 18., 30. és 31. gárda- gépesítettdandárral, a 46. gárda-harckocsidandárral, és egyéb kisebb alegységekkel rendelkezett. A csapatok létszáma 34 ezer 494 fő volt. A hadsereg állományába a Nagyváradhoz való átcsoportosításkor 188 harckocsi és önjáró löveg, 982 löveg és aknavető, valamint 1832 gépjármű tartozott.[292]

Mivel a német felderítés észlelte a szovjetek jelentősebb páncélos-összpontosítását Nagyszalontától keletre, és ebből készülő támadásra következtetett, a német 23. páncéloshadosztály erőit október 2-án reggel Váradles és Nagyürögd körzetébe vonták vissza.[293]

A páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja 2-án reggel Váradlestől északra állt készenlétben. A 20 harckocsival előrenyomuló szovjetek ismét birtokba vették Inándot, Mezőbikácsot és Gyapjut. Ezeken a településeken német csapatok már nem voltak. A szovjet harckocsik és az azokat támogató lövészgyalogság dél körül Gyapjutól Váradles felé nyomult előre. A német páncélozott harccsoport észak felől a szovjetek szárnyát támadta meg. Miután négy harckocsijukat kilőtték, a szovjetek kelet felé visszahúzódtak. A páncélozott harccsoport Váradlestől északnyugatra, a vasúti átjárónál biztosító osztagot hagyott hátra, majd visszatért megindulási állásába. A 126/II. páncélgránátos-zászlóalj újabb négy szovjet páncélost semmisített meg. A 126/I. páncélgránátos-zászlóalj egyik századosa közelharcban egy kilencedik harckocsival is végzett. A 126. páncélgránátos-ezred balszárnyán előrenyomuló magyar csapatok Kisürögdöt mégsem tudták visszafoglalni.[294]

Ezekbe a harcokba német csatarepülőgépek is beavatkoztak, és jelentéseik szerint Nagyváradtól délre további nyolc harckocsit, egy önjáró löveget és 40 tehergépkocsit lőttek ki.[295]

Október 2-án este 19 órakor a 12. tartalékhadosztály arcvonalának közepén, a 36/II. gyalogzászlóaljnál heves tüzérségi előkészítés vette kezdetét. A magyar tüzérség viszonozta a tüzet, de a zászlóalj fele hamarosan önhatalmúlag visszavonulásba kezdett. Az 57. határvadász-zászlóalj és a német 128. páncélgránátos-ezred arcvonalát is támadások érték, de ezek betörést nem eredményeztek. A 36/II. zászlóalj szakaszán keletkezett hézagot Tömöry vezérkari ezredes az addig Tokajtelepnél tartalékban tartott 48/III. gyalogzászlóaljjal tervezte betömni. A zászlóaljat egyik, Nagyvárad északi részét biztosító százada nélkül Váradvelencére rendelték egy másnap hajnali ellenlökés céljából.

A nap folyamán Debrecenbe megérkezett a német 1. páncéloshadosztály első három szerelvénye. A hadosztály a „Breith” páncéloscsoport alárendeltségébe került. Csapatai számára Mikepércs, Sáránd, Hosszúpályi, Nagyléta, Álmosd, Bagamér és Újléta körzetét jelölték ki szálláskörzetül.[296]

Az 1. páncéloshadosztály egyike volt német páncélos fegyvernem három alaphadosztályának. 1935. október 15-étől állították fel a német 3. lovashadosztály zömének felhasználásával. A második világháború első napjától részt vett a harccselekményekben, először 1939-ben Lengyelországban, majd a nyugati hadjáratban. A hadosztályt 1941 nyarától kizárólag a keleti fronton vetették be. 1944. október 1-i adatok alapján (a betegek és sebesültek nélkül) mintegy 9400 főnyi létszámmal rendelkezett. A hadosztály áttekintő hadrendje október elején az alábbi képet mutatta:

– hadosztályparancsnok megbízott: Eberhard Thunert ezredes;
– 1. (hadműveleti) vezérkari tiszt: von Zitzewitz vezérkari alezredes;
– hadosztály törzse a hadosztály-kísérőszázaddal (egy légvédelmi gépágyús-, egy páncéltörő ágyús egy nehézaknavető- és egy könnyű gyalogságilöveg-szakasz 80 fővel);

– 1. páncélosezred (Streith alezredes): ezredtörzs (két parancsnoki Panther, egy parancsnoki Panzer III), 1/I. páncélososztály (1. század 17 Pantherrel, 2. század 12 Pantherrel, 3. század 13 Pantherrel, a 4. század Erfurtban feltöltésen), 1/II. páncélososztály (7. század hat Panzer IV harckocsival, 8. század 15 Panzer IV harckocsival, az 5. század Erfurtban, a 6. század Krakkóban feltöltésen);

– 1. páncélgránátos-ezred (Helmuth Huppert őrnagy): csupán egy páncélgránátos-zászlóalj (három, egyenként 50–60 főnyi harcoslétszámmal rendelkező század), két ezred-közvetlen (utász-, és önjáró gyalogságilöveg-) század, a megerősített I/1. páncélgránátos-század kilenc Sd.Kfz. 251 lövészpáncélossal felszerelve, a többi páncélgránátos-század terepjáró tehergépkocsikon;

– 113. páncélgránátos-ezred (Bradel ezredes): I-II. páncélgránátos-zászlóalj, két ezred-közvetlen (utász-, önjáró gyalogságilöveg-) század, a 113/I. páncélgránátos-zászlóalj két Sd.Kfz. 250 és 39 Sd.Kfz. 251 lövészpáncélossal felszerelve (három százada 50–50 főnyi harcoslétszámmal), a 113/II. páncélgránátos-zászlóalj három százada ugyancsak 50–50 főnyi harcoslétszámmal terepjáró tehergépkocsikon, a 113/8. nehézfegyver-század egy–egy aknavető-, 2 cm-es légvédelmi gépágyús- és páncéltörő ágyús szakasszal;

– 73. páncélos-tüzérezred (Grosskreutz ezredes): I–IV. páncélos-tüzérosztály és egy páncélozott tüzérmegfigyelő üteg, a 73/I. páncélos-tüzérosztály 15 cm-es Hummel önjáró lövegekkel felszerelve úton a hadosztályhoz, két tüzérosztály gépvontatású 10,5 cm-es tarackokkal és egy gépvontatású vegyes nehéztüzér-osztály;

– 1. páncélos-felderítőosztály (Dr. Koehler százados): egy páncélgépkocsi-század négy könnyű és négy nehéz felderítő páncélgépkocsival, egy páncélozott felderítő-század, két gépkocsizó felderítő-század, egy nehézfegyver-század összesen 15 Sd.Kfz. 250 és 18 Sd.Kfz. 251 lövészpáncélossal;

– 37. páncélvadászosztály (Düllmann őrnagy): két vegyes század, 1. század hét Marder páncélvadásszal és kettő 7,5 cm-es gépvonatású páncéltörő ágyúval, 2. század öt Marder páncélvadásszal és hét rohamlöveggel;

– 37. páncélos-utászzászlóalj (vezetésével megbízva Sander főhadnagy): két (2. és 3.) páncélos-utászszázad és egy hadifogoly-munkásszázad, a 2. század 15 Sd.Kfz. 251 lövészpáncélossal;

– 37. páncélos-híradóosztály (Schwermer százados): egy távbeszélő és egy rádiós század (részben lövészpáncélosokkal); valamint egy híradó-szeroszlop;

– 299. (gépvontatású) légvédelmi tüzérosztály: három üteg;

– 81. páncélos-tábori pótzászlóalj: öt kiképzőszázad;

– 81. páncélos-utánpótlás-parancsnokság: ellátó és biztosító alakulatok.[297]

Az 1. páncéloshadosztály bevethető páncélos-állománya október 1-én 11 Panther és nyolc Panzer IV harckocsiból, egy rohamlövegből, 10 Marder páncélvadászból és 59 lövészpáncélosból állt.

A páncéltörő ágyúk közül hét volt bevethető. A csapatok gyalogsági fegyverzet terén 2529 pisztollyal, 679 MP 40 géppisztollyal és MP 44 gépkarabéllyal, 5929 Kar 98 ismétlőkarabéllyal, 11 Kar 98 mesterlövész-fegyverrel, 265 Gew. 41 és Gew. 43 öntöltő puskával, 77 puskagránátvető-toldattal és 40 páncélrémmel rendelkeztek. A géppuskák, aknavetők és lövegek mennyisége megfelelt a meglévő szervezési előírások minimális szükségleteinek.[298]

A hadosztály csapatai közül elsőként a 73/IV. páncélos-tüzérosztály rakodott ki 3-án Debrecentől délre. A tüzérosztály nem sokkal később az 1. páncélosezred 2. századával (von der Osten főhadnagy) a Sebes-Körös mentén, Körösszegapátinál foglalt reteszállást.[299]

Október 3-án hajnali 03 órakor a Váradlestől délre harcoló 128/II. páncélgránátos-zászlóalj jelentette, hogy a magyarok (valószínűleg a 36/II. gyalogzászlóalj részei) ellenállás nélkül elhagyják állásaikat. Emiatt az ellenség benyomult a német zászlóalj támpontjai közé. A helyzetet a 128/3. páncélgránátos-század egyik szakasza és két önjáró 2 cm-es légvédelmi gépágyú állította helyre.

Reggel 07 óra 30 perckor a szovjet–román csapatok újabb támadást indítottak Váradlestől keletre, de a 126. páncélgránátos-ezred és a 128/III. páncélos-tüzérosztály egy órán belül minden kísérletet visszavert. A szovjetek nyolc támadó páncélosukból hatot elveszítettek. Az 51. páncélos-utászzászlóalj és a 128/9. páncélos-tüzérüteg sikeresen védte Nagyürögdöt. A Váradles és Nagyürögd közötti úton viszont a szovjet–román csapatok átkeltek. Ellenük a 23/2. páncélos-felderítőszázad indított ellenlökést, és visszavetette őket. Az úton azonban továbbra is a 33. lövészhadtest tüze feküdt, ezért csak páncélozott gépjárművek használhatták.

A szovjet–román alakulatok Váradcsehitől nyugatra egészen Nagyvárad széléig (a repülőtérig és a temetőig) szivárogtak előre. A 23/3. páncélos-felderítőszázad lövészpáncélosai és magyar csapatok azonban megsemmisítették őket. A harcok során a 128/5. páncélgránátos-századot Váradcsehin átmenetileg bekerítették. A község aznap háromszor cserélt gazdát. Rontón és Hájón csak ellenlökésekkel lehetett kiszorítani a szovjet 33. lövészhadtest betört csapatait, amelyek végül a magyar ejtőernyősöket kiszorítva Váradlest is elfoglalták. A szovjet–román csapatok egyelőre nem indítottak több támadást.[300]

A 6. gárda-harckocsihadsereg, amely aznap 166 harckocsival és önjáró löveggel rendelkezett, ismét kísérletet tett Nagyvárad körzetének birtokbavételére. A magyar 4. tábori póthadosztály balszárnyát Gyapjunál 30–40 páncélossal támogatott, erős szovjet–román támadás érte. A támadók északnyugat felé át is törtek a magyar állásokon. A hadosztály ezért balszárnyát visszavette a Cséffa–Rojt vonalra.[301]

A 23. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja 16 bevethető páncélossal 05 órakor indított ellenlökést Váradles körzetéből, és a vasút mentén délnyugati irányban, Pankotapauszta felé nyomult. A pusztától északnyugatra a német páncélosok beleütköztek körülbelül 30 szovjet harckocsiba, amelyek közül ötöt három páncéltörő ágyúval együtt (saját veszteség nélkül) megsemmisítettek. Ezalatt a 23/4. páncélosszázad elérte Pankotapusztát, ahol rajta ütött egy szovjet gyülekezési körleten, és újabb 16 harckocsit, valamint három páncéltörő ágyút lőtt ki. A németeket meglepte, hogy a szovjetek alig védekeztek, és nem próbáltak visszavonulni. A 23/3. páncélosszázad a harccsoport balszárnyán még egy harckocsit és egy páncéltörő ágyút semmisített meg. Ezzel a 23. páncélosezred hadinaplója szerint aznap összesen 19 T–34-et, három ISZ–2 nehézharckocsit és hat páncéltörő ágyút lőtt ki.[302] A Dél Hadseregcsoport hadinaplója szerint a páncéloscsoport csak 17, a páncéloshadosztály saját harcjelentése alapján viszont 20 harckocsit (16 T–34-et és négy T–34/85-öt) tett harcképtelenné.[303] Tömöry vezérkari ezredes a VII. hadtest parancsnokságától 23 szovjet harckocsi megsemmisítéséről értesült. Ezt az 57. határvadász-zászlóalj jelentése is alátámasztotta.[304]

A 6. gárda-harckocsihadsereg aznapi újabb jelentős veszteségeit (22 harckocsit) mindenesetre a szovjet levéltári források is megerősítik.[305] A 23. páncéloshadosztály harcjelentése szerint 1944. szeptember 30. és október 3. között a 6. gárda-harckocsihadsereg 38 páncélost, 34 páncéltörő ágyút, 23 aknavetőt, három löveget, 66 golyószórót, nyolc géppuskát, hét páncéltörő puskát, egy gyalogsági löveget, 20 géppisztolyt, 41 puskát, hét tehergépkocsit, négy személygépkocsit, 340 hadifoglyot és legalább 745 halottat veszített.[306]

A Nagyvárad elleni szovjet–román támadás 3-án estig tehát kudarcot vallott. Ezek után a 6. gárda-harckocsihadsereg azt a feladatot kapta, hogy a 33. lövészhadtesttel szilárdítsa meg helyzetét a várostól délre. A hadsereg főerőivel a „debreceni támadó hadművelet” keretében október 6-án reggel indítson támadást Nagyvárad átkarolására Zsadány–Komádi– –Berettyóújfalu irányában, és a nap végére vegye birtokba Körösszakált és Komádit. Ezt követően október 10-ére jusson ki Kismarja, Biharpüspöki és Csatár körzetébe, majd nyugati, északi és déli irányból összpontosított támadással vegye birtokba Nagyváradot.

A szovjet gárda-harckocsihadsereg a szeptember legvégén–október elején vívott harctevékenységben, még a 6-i nagy támadás megindulása előtt, jelentős páncélos-veszteségeket szenvedett. A 23. páncéloshadosztály szeptember 27. és október 3. között mintegy 43 harckocsiját és önjáró lövegét lőtte ki, a német csatarepülőgépek pedig további 15 páncélossal végeztek. Így történhetett, hogy a 6. gárda-harckocsihadsereg október 6-án mindössze 130 harckocsival és önjáró löveggel újította fel támadását Nagyvárad ellen.[307]

Október 3-án reggel Tömöry a 48/III. gyalogzászlóaljat arra utasította, hogy Váradszőllősről nyugat felé támadva tisztítsa meg a Csere-erdőt, majd délnek fordulva foglalja vissza a 36/II. zászlóalj Oláhapátitól északra kijelölt főellenállási vonalát. A hajnalban szintén előrevont 2. gépkocsizó lövészzászlóaljnak Váradszentmárton déli részén kellett Váradcsehi felé ellentámadáshoz gyülekeznie. A kijelölt zászlóaljak csak a hadosztályparancsnok legerélyesebb fellépésre voltak hajlandók megindulni. A két zászlóalj nehézkes ellenlökése miatt a 61. és a VIII/1. gépkocsizó utászszázad déli irányú bevetése is szükségessé vált. A csapatok csak 17 óra körül vették birtokba a Csere-erdőt. A 36/II. zászlóalj mintegy 1000 méter széles főellenállási vonalát viszont nem sikerült elérni. A 2. gépkocsizó lövészzászlóalj az esti órákban önhatalmúlag visszavonult Váradszőllősre, ahol beszállásolt. Tömöry vezérkari ezredes véleménye szerint a szovjet–román csapatok 3-án nagy lehetőséget szalasztottak el, mivel „egy jó zászlóalj bevetése az Oláhapátinál keletkezett résben az egész nagyváradi védelmet válságossá tehette volna!” [308]

A német 6. hadsereg parancsnoka, Fretter-Pico tüzérségi tábornok 3-án feljegyzést készített a „Zigeunerbaron” hadművelettel kapcsolatban. Megítélése szerint a beköszöntött esős időszakban különös jelentősége volt a Nagyvárad körzetéből déli irányban, Arad, Temesvár és Lippa felé vezető utaknak. A páncélosok számára csupán a Zsadány–Gyula– –Zimánd–Arad–Temesvár, és a Nagyvárad–Nagyszalonta–Zerénd–Nadab Zaránd–Lippa útvonalak jöhettek szóba. A hadsereg parancsnoka szerint a rendelkezésre álló gyenge alakulatok csak akkor lehettek eredményesek, ha összpontosítva vetik be őket.

Fretter-Pico az erők készenléti állásaival kapcsolatban két lehetséges kiindulási helyzetet is mérlegelt. Az első esetben a szovjetek még nem indították meg várt támadó hadműveletüket Arad és Nagyvárad között, és a pillanatnyi főellenállási vonal még a német–magyar csapatok kezén van. Ebben az esetben a megindulási állásokat akár a Zsadány–Gyapju– –Nagyvárad dél vonalig is kitolhatták volna. A másik eset már számolt a szovjetek északnyugati és nyugati irányban megindított hadműveletével, amely a 4. tábori póthadosztály állásait a Sebes-Körösre vetette volna vissza. Ebben az esetben a német páncélos-csoportosítások a 23. páncéloshadosztály által védett nagyváradi hídfőből a fent említett két útvonalon indítottak volna támadást.[309]

Október 4-én reggel végre sikerült a 48/III. gyalogzászlóalj erőivel megszállani a 36/II. zászlóalj feladott állásait. Váradszentmártontól délre azonban a 128/II. páncélgránátos-zászlóalj arcvonalán szovjet támadás indult: 30–40 lövész átszivárgott, és befészkelték magukat Félixfürdőbe. A németek tartalékok hiányában írnokokból, gépkocsivezetőkből és hírvivőkből riadóalakulatot rögtönöztek, és négy–öt Schwimmwagen terepjáró személygépkocsin bevetették a betört szovjetek ellen. A teljesen elfáradt, alig több mint 200 főnyi harcoslétszámmal rendelkező német páncélgránátos-zászlóalj megerősítésére Tömöry Váradszentmártonra vezényelte a 2. gépkocsizó lövészzászlóaljat. A hadosztályparancsnok Vághó alezredest megfenyegette, ha ismét önkényesen elvonul, főbelöveti.

Délután a szovjetek támadása betört Püspökfürdőre. A német 128. páncélgránátos-ezred parancsnoka, Ruge őrnagy – egyéb tartalék hiányában – a magyar 53. határvadász-zászlóaljnál tartalékban álló kerékpáros-századot vetette be ellenlökésre Kéthelyi főhadnagy vezetésével. A magyar század visszafoglalta a Hájó községnél lévő fürdőt. A német ezredparancsnok szerint „ez egy csodálatos hőstett” volt, és a főhadnagyot azonnal felterjesztette a Vaskeresztre.[310]

Napközben beérkezett Nagyváradhoz a német 76. gyaloghadosztály 178. gránátos-ezrede (Hans Kissel ezredes) két zászlóaljával, és a várostól délkeletre biztosító állásokat foglalt.[311]

Október 4-én a 4. tábori póthadosztály 8. tábori pótezrede szinte ellenállás nélkül kiürítette Nagyszalontát. Az 1. honvéd páncéloshadosztály egyik zászlóalja azonban egy tüzérüteg támogatásával nyugat felől támadást indított, és 16 óráig visszafoglalta a várost.[312]

Cséffától öt kilométerre északkeletre a 4. tábori póthadosztály harcelőőrseit egy harckocsikkal támogatott szovjet–román előretörés északi irányban visszavetette. A német 23. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja visszaverte a támadókat, és 100 hadifoglyot ejtett.[313]

Friessner vezérezredes 4-én hajnalban elküldte a „Zigeunerbaron” hadművelet véglegesített tervét az OKH szárazföldi haderő vezérkara hadműveleti osztályának. Eszerint a már korábban megfogalmazott célokat, vagyis a Kárpátokból nyugat-északnyugati irányban előretört szovjetek elvágását, majd megsemmisítését, és a Déli-Kárpátok hágóinak birtokbavételét továbbra is a német 6. és a magyar 3. hadsereg erői valósították volna meg.

A német 6. hadsereg III. páncéloshadtestének „A” támadó csoportosítása (a 24. páncélos- vagy a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály) Vésztő–Okány–Sebes-Körös terepszakaszról támadást indított volna a Sarkad–Gyula–Arad útvonal mentén, és hídfőt foglalt volna a Maroson. A hadtest „B” súlyponti csoportosítása (az 1. és 13. páncéloshadosztály) Zsadány–Atyás–Körösnagyharsány körzetéből nyomult volna előre a Nagyszalonta–Kisjenő–Csigérszőllős–Lippa vonalon, és Lippánál, valamint attól nyugatra újabb hídfőt létesített volna a Maros folyón. A német 6. hadsereg LXXII. különleges feladatú hadteste alkotta a „C” támadó csoportosítást (23. páncéloshadosztály, 76. gyaloghadosztály, magyar 4. tábori póthadosztály), amely Oláhszentmiklós–Cséffa körzetéből a Nagyszalontán keresztül vezető út mentén dél felé támadott volna. A 76. gyaloghadosztálynak a Fekete-Körös, a 23. páncéloshadosztálynak pedig Csermő érintésével a Fehér-Körös völgyébe kellett benyomulnia.

A magyar 3. hadsereg két támadó csoportosítást alakított volna. Az „E” csoport az 1. lovashadosztályból, valamint a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportjából állt, és Békés körzetéből kelet felé támadva meg kellett volna semmisítenie a német 6. hadsereg által elvágott szovjet csapatokat, majd később a Déli-Kárpátok északi kijáratainál leváltani a páncélosokat. Az LVII. páncéloshadtest „D” támadó csoportosítása a Marostól délre a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztályból, a folyótól északra, Szeged keleti előterében pedig az 1. honvéd páncéloshadosztályból, a 23. tartalékhadosztály és a 20. honvéd gyaloghadosztály zöméből állt. A csapatok feladata először Arad elfoglalása volt a német 6. hadsereggel együttműködésben, majd egy átcsoportosítást követően előretörés Temesvár irányában. A német–magyar támadás tervezett időpontja még nem volt biztos, de október 12. előtt biztosan nem indult volna meg.[314]

Mint látható, a „Zigeunerbaron” hadműveleti terv október 4-én kiadott végső változata is csak választó jelleggel említi meg az „A” jelű támadó csoportosítás (Stossgruppe A) összetételét („24. Pz. Div. oder Pz.Gren.Div. ’Feldherrnhalle’ ”). Feltételezhetően az a hadosztály hajtotta volna végre a feladatot, amelyik előbb beérkezik. Ezzel kapcsolatban fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy eddig a legtöbb feldolgozás öt német páncélos- és páncélgránátos-hadosztályt felhasználását említette, a levéltári források tükrében tehát tévesen.[315]

Október 5-én a Nagyvárad körüli harcok ismét elcsitultak. A csapatok az állások javításán dolgoztak. Aznap Tömöry vezérkari ezredest meglátogatta Hermann Breith páncélos tábornok, a német III. páncéloshadtest, s egyben a „Breith” páncéloscsoport parancsnoka. A német tábornok közölte, hogy megérkezett Nagyváradra a német 76. gyaloghadosztály két zászlóalja. Azt viszont már nem hozta a 12. tartalékhadosztály parancsnokának tudomására, hogy ez nem jelent erősítést, mivel ezek csak a 128. páncélgránátos-ezred leváltására érkeztek.[316]

A magyar VII. hadtest jobbszárnyán a szovjet–román erők ismét birtokba vették Nagyszalontát, majd 20 páncélos által támogatott, zászlóalj és ezred erejű támadásokkal Cséffától délnyugatra négy helyen is áttörték a 4. tábori póthadosztály állásait,[317] és Geszt felé nyomultak előre. A szovjetek másik 15 páncélossal Nagyszalontától északnyugat felé előretörve estére 12 harckocsival és két zászlóaljjal elérték Atyás déli szélét.[318]

A német 6. hadsereg azt tervezte, hogy a tábori póthadosztály két zászlóaljával és a német 325. hadsereg-közvetlen rohamlövegdandár és légvédelmi lövegek támogatásával másnap, 6-án visszafoglalják az elveszített főellenállási vonalat. Ennek érdekében a rohamlövegdandárt, amely számára október 2-án érkezett meg Németországból 19 új StuG. III G rohamlöveg[319], alárendelték a 4. tábori póthadosztálynak, és útba indították Sarkad felé.[320]

A német csatarepülőgépek aznap mintegy 90 bevetést repültek (súlyponttal Nagyváradtól délnyugatra) és hat harckocsit lőttek ki,[321] valószínűleg a 6. gárda-harckocsihadsereg Cséffánál áttört páncélosaiból.

A küszöbönálló szovjet–román támadó hadműveletet végrehajtó 2. Ukrán Fronttal szemben a német Dél Hadseregcsoport erői védekeztek. A szintén támadásra készülő hadseregcsoport harcálláspontját és vezetési osztályát 5-én Gyöngyös térségébe, Mátraházára helyezték át. Friessner vezérezredes két német és két magyar hadserege október elején nagyrészt leharcolt vagy éppen feltöltés alatt álló hadosztályokkal rendelkezett. A hadseregcsoport október 2-án érvényes hadrendjét a 2. számú melléklet tartalmazza.

A „Zigeunerbaron” hadművelet végrehajtására összevont német hadosztályok egy részét újjászervezés céljából még október 5-én is messze az arcvonal mögött állomásoztatták.

A „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály „Bagratyion” hadműveletet túlélt katonáit 1944. július második felében vonták ki a keleti front középső részéről. A hadosztály maradványainak javát a Posen melletti Warthelager gyakorlótéren gyülekeztették. A vezetéssel megbízott hadosztályparancsnok ekkor már Günther Pape ezredes volt, aki a 3. páncéloshadosztály tisztjeként korábban már kiérdemelte a Vaskereszt Lovagkeresztjét a Tölgyfalomb ékítménnyel együtt. Az újjászervezés során a németek ezúttal már egy páncéloshadosztályt kívántak felállítani, de a rendelkezésre álló eszközök ezt egyelőre nem tették lehetővé. A harcedzett veteránokból és a beérkező személyi utánpótlásból ezért csupán harccsoportot szerveztek Kampfgruppe Panzergrenadier-Division „Feldherrnhalle” néven.

A „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportjának első alegységei 1944. szeptember első felében érkeztek meg Magyarországra vasúti szállítással. A harccsoport, amelynek utolsó (19.) szállítmánya csak október 4-én érkezett meg Miskolcra,[322] Mezőkövesd környékén folytatta az újjászervezést. Szeptember 14-én Pape ezredes megkapta végleges kinevezését a harccsoport parancsnoki beosztásába.[323]

A 6420 főt számláló, dandár erejű harccsoport szeptember 23-i adatok szerint hadosztálytörzsből, egy páncélgránátos-ezredből (két zászlóaljjal), egy páncélvadászosztályból, egy páncélos-felderítőosztályból (egy lövészpáncélos-századdal és egy páncélgépkocsi-szakasszal), egy tüzérezredből (egy önjáró tüzérosztály Hummel és Wespe önjáró tarackokkal és egy gépvontatású tüzérosztály nehéz tábori tarackokkal), egy gyenge légvédelmi tüzérosztályból és egy híradóosztályból állt. A csapatok bevethető nehézfegyverzetét mindössze kilenc Sd.Kfz. 250 típusú lövészpáncélos, három 15 cm-es nehéz tábori tarack, egy 10 cm-es ágyú és egy 10,5 cm-es Wespe önjáró tarack jelentette. Október 4-ig kaptak még hat 15 cm-es gépvontatású gyalogsági löveget, és 13 darab 7,5 cm-es páncéltörő ágyút, de ezekhez nem voltak vontató gépjárművek. A személyi állomány kiképzettsége még messze nem volt kielégítő.[324] Ugyancsak szeptember 23-án indítottak útba Németországból a harccsoport páncélvadászosztálya számára 31 StuG. III G típusú, 7,5 cm-es L/48 ágyúval felszerelt rohamlöveget, amelyek október első napjaiban vasúton meg is érkeztek.[325]

A „Feldherrnhalle” kötelékek lassan beérkeztek újjászervezésük helyszínére. Október elejéig a harccsoport kiegészült egy hadtáp-parancsnoksággal (ellátó és műszaki kiszolgáló csapatokkal), valamint egy páncélos-utászzászlóaljjal (lövészpáncélos-század nélkül). A tisztek és altisztek zöme válogatott, harci tapasztalattal rendelkező veterán volt. A legénységi állomány ugyancsak jó katonaanyagból került ki, de a kellő tapasztalatnak és a megfelelő kiképzettségnek még hiányában volt. Noha a harccsoportot belátható időn belül páncéloshadosztállyá akarták fejleszteni, a kötelék ekkor még egy feltöltött 1944. mintájú német páncéloshadosztály harcértékének csupán alig egyharmadával rendelkezett.[326] A harccsoport október 4-én azt jelentette a Dél Hadseregcsoportnak, hogy alakulatai még nincsenek bevethető állapotban.[327]

Amikor a „Feldherrnhalle” harccsoport szállítmányai megérkeztek Magyarországra, egy másik ilyen nevű alakulat már csaknem egy hónapja magyar területen állomásozott. Ugyanis a német páncéloscsapatok főszemlélőjének egy 1944. augusztus 7-én keletkezett dokumentuma szerint a 110. „Feldherrnhalle” páncélosdandárt (a 109. páncélosdandárral együtt) éppen akkoriban szállították Magyarországra.[328]

Ezeket az önálló páncélosdandárokat (11 másikkal együtt) a német szárazföldi haderő főparancsnokságának (OKH) szervezési osztálya utasítására, egy 1944. július 11-én kiadott parancs alapján állították fel július-szeptember folyamán. Az alakulatok ötlete magától Adolf Hitlertől származott, aki a Közép Hadseregcsoport kötelékében szétvert német páncélos- és páncélgránátos-hadosztályok pótlására mozgékony páncélozott kötelékek szervezését javasolta. Feladatuk az előretört szovjet harckocsi-ékek megsemmisítése és a szervezett visszavonulást fedező halogató harc volt. Ezek a dandárok gyakorlatilag olyan állandó hadrendű „páncélozott harccsoportok” voltak, amelyeket a német páncéloshadosztályok páncélozott alakulataik összefogásával egy–egy harcfeladat végrehajtására már korábban is, 1942-től bevetettek.[329]

A 110. páncélosdandárt a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály maradványainak és a hasonló nevű pótdandár erőinek felhasználásával állították fel 1944. július 19-étől Danzig körzetében. A páncélosdandár is megkapta a „Feldherrnhalle” elnevezését.[330] Az alakulat, amelynek parancsnoka a Vaskereszt Lovagkeresztjével kitüntetett Georg Wilhelm Schöning tartalékos őrnagy volt, augusztus közepén már Örkény-táborban, Budapesttől mintegy 35 kilométerre délkeletre folytatta csapatai szervezését és felszerelését.[331] A dandár szervezete ekkor a következő volt:[332]

– Dandártörzs vezetési osztaggal és törzsszázaddal (16 lövészpáncélos);

– 2110. páncélososztály (törzs, négy páncélosszázad, ellátó század és egy légvédelmipáncélos-szakasz összesen 51 páncélossal);

– 2110. páncélgránátos-zászlóalj (öt század, egy vontatott nehézgyalogságilöveg-század, ellátó század és egy önjáró légvédelmi szakasz összesen 85 lövészpáncélossal);

– 2110. páncélos-utászszázad (öt szakasz 35 lövészpáncélossal, ebből kettő sorozatvető-indítókerettel);

– 2110. ellátó és hadtápszázad (tehergépkocsi-oszlop, egy-egy egészségügyi, műhely- és légvédelmi szakasz).

A 109. páncélosdandárt ugyancsak július 19-én kezdték szervezni a grafenwöhri gyakorlótéren a szétvert 25. páncéloshadosztály roncsaiból. A hamarosan Magyarországra vezényelt alakulat a páncélos-kiképzést az Esztergom melletti gyakorlótéren hajtotta végre.[333]

Noha egyes források szerint[334] ez is „Feldherrnhalle” alakulat volt, ezt levéltári források nem erősítik meg. A 109. páncélosdandár parancsnoki beosztását Joachim Helmuth Wolff alezredes töltötte be. A dandár 1944 szeptemberében a következő elemekből állt:[335]

– Dandártörzs vezetési osztaggal és törzsszázaddal (16 lövészpáncélos);

– 2109. páncélososztály (törzs, négy páncélosszázad, ellátó század és egy légvédelmipáncélos-szakasz összesen 51 páncélossal);

– 2109. páncélgránátos-zászlóalj (öt század, egy vontatott nehézgyalogságilöveg-század, ellátó század és egy önjáró légvédelmi szakasz összesen 85 lövészpáncélossal);

– 2109. páncélos-utászszázad (öt szakasz 35 lövészpáncélossal, ebből kettő sorozatvető-indítókerettel);

– 2109. ellátó és hadtápszázad (tehergépkocsi-oszlop, egy-egy egészségügyi, műhely- és légvédelmi szakasz).

A két páncélosdandár az 1944. augusztus 6-án kibocsátott (már átdolgozott) állománytábla alapján egyenként egy dandártörzsből, egy páncélozott törzsszázadból (híradó-, páncélos-felderítő- és motorkerékpároslövész-szakaszokkal), egy páncélososztályból (három Panther-század 11–11 harckocsival, egy vadászpáncélos-század 11 Panzer IV L/70 vadászpáncélossal, három Panther parancsnoki harckocsival, egy négy Flakpanzer IV-ből álló légvédelmi szakasz és egy ellátó század), egy páncélozott páncélgránátos-zászlóaljból (öt század lövészpáncélosokkal, egy ellátó század), egy páncélozott páncélos-utászszázadból, kiszolgáló alakulatokból és egy 60 tonna szállítókapacitású tehergépkocsi-oszlopból állt.[336]

A dandárok állománytábla szerinti létszáma 65 tiszt, hét hivatalnok tiszti rendfokozattal, 568 altiszt, 1449 legénységi állományú katona és 78 keleti segédszolgálatos, összesen 2089 fő volt. Fegyverzetüket egyenként 33 Panther és három parancsnoki Panther harckocsi, 11 Panzer IV L/70 (V) vadászpáncélos, négy Flakpanzer IV (3,7 cm) légvédelmi páncélos, egy műszaki (vontató) Panzer III, 157 Sd.Kfz. 251 közepes lövészpáncélos, 1043 karabély, 593 pisztoly, 342 MP 38/40 géppisztoly, 112 MP 44 gépkarabély, 236 MG 34 vagy MG 42 könnyűgéppuska (golyószóró), négy 8 cm-es és nyolc 12 cm-es aknavető, 45 15 mm-es háromcsövű nehézgéppuska vagy 2 cm-es háromcsövű gépágyú, négy 3,7 cm-es légvédelmi gépágyú, 10 darab 7,5 cm-es löveg, 47 KwK42 L/70 harckocsiágyú és kettő lövészpáncélosra szerelhető sorozatvető-keret alkotta.[337]

A páncélosdandárokat a bizonytalan magyar katonapolitikai helyzet miatt a Wehrmacht magyarországi meghatalmazott tábornokának, Hans von Greiffenberg gyalogsági tábornoknak rendelték alá. Az Örkénynél állomásozó 110. „Feldherrnhalle” páncélosdandárt szeptemberben a szervezési, kiképzési és felszerelési feladatok mellett a német katonapolitikai érdekek védelmére, úgynevezett „biztosító feladatok” végrehajtására is készenlétben tartották.[338]

Az alakulat első 28 Panther harckocsija szeptember 6-án és 7-én érkezett meg. A csapatok a hónap végéig 135 lövészpáncélost is átvehettek. A 11 Panzer IV L/70 vadászpáncélost szeptember 13-án indították útba Magyarországra vasúton. Ezek egy héten belül valószínűleg meg is érkeztek.[339] Az eredetileg önálló alkalmazásra felkészített dandárt hamarosan felhasználták az 1944. augusztus-szeptemberi romániai harcokban szétvert 13. páncéloshadosztály újjászervezéséhez.

A 13. páncéloshadosztály nem első alkalommal kapott feltöltést egy „Feldherrnhalle” alakulattól. A 93. páncélgránátos-ezred 1944 júliusában a frissen felállított 1030. „Feldherrnhalle” páncélgránátos-ezredtől kapott személyi utánpótlást. A páncéloshadosztály roncsait szeptember végén Örkény és Lajosmizse körzetében gyülekeztették. A hadosztály megerősített páncélos-ezredcsoportja (Kampfgruppe Gradl) a hónap folyamán még Erdélyben, Kolozsvárnál és Tordánál harcolt. A hadosztály vezetésével szeptember 9-én Gerhard Schmidhuber ezredest bízták meg, aki – immár vezérőrnagyként – október 1-én végleges hadosztályparancsnoki kinevezését is megkapta.[340]

A hadosztálynál az újjászervezés felettébb szükséges volt. Szeptember 22-i adatok szerint élelmezési létszáma mindössze 127 tiszt, 111 hivatalnok tiszti rendfokozattal, 1384 altiszt, 4606 legénységi állományú katona és 296 keleti segédszolgálatos, összesen 6524 fő volt.[341] Ez 8446 fővel maradt el az érvényben lévő állománytábla előírásaitól.

A csupán egyetlen páncélososztállyal rendelkező 4. páncélosezrednek 26-án mindössze 11 bevethető Panzer IV és kettő Panzer III harckocsija maradt.[342]

A rendkívül alacsony harcoslétszámú páncélgránátos-zászlóaljak a tehergépkocsik mellett csupán kilenc lövészpáncélossal mozgathattak. A páncélos-felderítőosztály 13 lövészpáncélossal és öt nyolckerekű nehéz páncélgépkocsival rendelkezett. A páncélvadászosztálynak csak nyolc 7,5 cm-es vontatott páncéltörő ágyúja volt.

A tüzérezred még ennél is gyengébb erőkkel rendelkezett: csupán három gépvontatású 10,5 cm-es tarackja, két „Wespe” és egy „Hummel” önjáró tarackja és két javítás alatt álló gépvontatású 15 cm-es tarackja maradt.[343]

A 109. páncélosdandár szeptember folyamán Budapest körzetében állomásozott, s ugyancsak „biztosító” feladatokat hajtott végre. Az első harckocsi-szállítmány (25 Panther) szeptember 11–18. között érkezett meg Németországból. A 11 vadászpáncélost szeptember 26-án indították el Magyarország felé. Az elsőnek kiutalt 135 lövészpáncélos október végéig folyamatosan érkezett be, ám az alakulat ekkorra már bevetésre került.[344] A dandárt elméletileg a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-harccsoportból szervezendő páncéloshadosztály felállításához kívánták felhasználni. A katonapolitikai események miatt a kötelék azonban Budapest körzetében maradt, s ezért a Mezőkövesd környékén állomásozó „Feldherrnhalle” harccsoporttal való egyesítése a harci alkalmazás kezdetéig már nem valósulhatott meg. Így a dandár a későbbiekben önállóan került bevetésre.[345]

Október 5-én a Dél Hadseregcsoport az OKH hadműveleti osztályától parancsot kapott, hogy a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportját a 109. páncélosdandárral együtt, valamint a 13. páncéloshadosztályt a 110. „Feldherrnhalle” páncélosdandárral egyetemben utalja Ulrich Kleemann páncélos tábornok[346] alárendeltségébe, akit egyúttal a páncélosdandárok teljes betagolásának végrehajtásával is megbíztak.[347]

Ez a folyamat a 110. páncélosdandár esetében akkor már csaknem befejeződött, de a 109. páncélosdandárnál viszont még meg sem indult. A 13. páncéloshadosztály a 110. páncélosdandár erőinek betagolásával, valószínűleg 1944. október 1-i hatállyal, megkapta a „Feldherrnhalle” nevet is, de azt a páncélosdandár katonáin kívül bajtársaik még sokáig nem használták. A levéltári források sem így említik a hadosztályt.[348]

A páncéloshadosztály erőltetett ütemű újjászervezése október 7-én gyakorlatilag befejeződött. A seregtest kötelékei közül csupán a 13. páncélos-tüzérezred (mindössze egyetlen osztály 10,5 cm-es gépvontatású tarackkal) és a 13. páncélvadászosztály 7,5 cm-es vontatott páncéltörő ágyúkkal felszerelt 3. százada[349] kapott „gyenge” minősítést. A többi alakulat többé-kevésbé harcképes volt.[350]

A 4. páncélosezred (Gradl ezredes) egyelőre az ezredtörzsből (Panzer III parancsnoki harckocsikkal), a korábbi 2110. páncélososztályból szervezett 4/II. páncélososztályból[351] (36 Panther harckocsival) és a 4/III. páncélososztály kereteiből állt.[352] A 66. páncélgránátos-ezred (Schöning őrnagy) I. (páncélozott) zászlóalját az egykori 2110. páncélgránátoszászlóalj alkotta, a 66/II. páncélgránátos-zászlóalj és a gyenge ezred-közvetlen alakulatok tehergépkocsikkal mozogtak. A 93. páncélgránátos-ezred (Fronzek őrnagy) csak tehergépkocsival szállított I. zászlóaljával és kisebb ezred-közvetlen kötelékekkel rendelkezett. A 13. páncélos-felderítőosztályt viszonylag teljesen feltöltötték. Az alacsony létszámú 4. páncélos-utászzászlóalj gyenge harcértékén csak a 2110. páncélos-utászszázad lövészpáncélosai javítottak valamennyit. A gyenge 271. gépvontatású légvédelmi tüzérosztály és páncélos-híradóosztály a közel sem teljes létszámú hadosztály viszonylatában elegendőnek látszott. Bevetésekor a seregtest összességében egy teljesen feltöltött 1944. mintájú német páncéloshadosztály harcértékének csupán mintegy 50 százalékával rendelkezett.[353]

2.4. A szembenálló német és szovjet erők jellemzése



A Dél Hadseregcsoport német hadosztályainak hadrendjéről és fegyverzetétől fentebb már részletesen szó esett. Ezúttal az alkalmazott harcászati módszerekre és egyes szervezeti kérdésekre térnénk ki röviden.

A német csapatok harcászata a háború korai éveihez képest 1942–1943-tól jelentősen átalakult. A német csapatok még 1941 második felében is páncélosok közötti összecsapásra többnyire alkalmatlan fegyverzetű harckocsikkal rendelkeztek. Az egyre nagyobb mennyiségben bevetett szovjet T–34 és KV–1 harckocsikkal szemben mind nyomasztóbb haditechnikai hátrányba kerültek. Az alakulatokra nehezedő nyomást csak a Luftwaffe Ju 87 zuhanóbombázóinak és 8,8 cm-es légvédelmi lövegeinek páncélosok elleni alkalmazásával tudták csak valamelyest enyhíteni.

A német hadiipar csupán 1942–1943-ban rendezkedett be olyan harckocsik és rohamlövegek tömeggyártására, amelyek tűzerő, páncélvédettség és mozgékonyság tekintetében felvehették a versenyt a tömegesen előállított szovjet páncélosokkal. Szintén ekkor kezdett emelkedni jelentősebben az előállított lövészpáncélosok mennyisége is. Ezek a harcjárművek tették lehetővé, hogy a páncélosokat támogató páncélgránátosok terepen, ellenséges tűzben is követhessék a német harckocsikat és rohamlövegeket. Miután ezek a német páncélos-típusok nagyobb mennyiségben is rendelkezésre álltak, a német páncéloscsapatok 1943-tól az új feladatoknak megfelelően alakíthatták át harcászatukat.

Az összfegyvernemi harc hatékonyabb megvívása érdekében a németek hadosztályaikat több harccsoportra (Kampfgruppe) bontva alkalmazták. A harccsoportok kétféle módon alakulhattak ki. Leggyakrabban a hadosztály saját alakulataiból (és esetleg más megerősítő erőkből) olyan összfegyvernemi kötelékeket hoztak létre, amelyeket egyszemélyi vezetés alatt, meghatározott feladat végrehajtására (például az ellenség védelmének áttörésére, fontosabb terepszakaszok, helységek elfoglalására vagy védelmére, ellenlökések végrehajtására, vagy utóvédként a főerők visszavonulásának fedezésére stb.) vetettek be. A harccsoportok mérete a megerősített zászlóaljtól a megerősített ezredig terjedt. Összetett tűzerővel és saját utánpótlási rendszerrel rendelkeztek, tehát önálló harcra képes kötelékek voltak. A cél elérése vagy a kivitelezés lehetetlenné válása után ezek a harccsoportok feloszlottak és elemeik visszatértek eredeti csapattestükhöz.

A harccsoport másik típusa volt, amikor egy szervezetszerű egység (hadosztály, ezred vagy zászlóalj) annyira meggyengült, hogy többé már nem volt képes olyan szintű feladatok végrehajtására, mint amilyeneket feltöltött állománytáblája alapján meg kellett tudnia oldani. Így például a legyengült hadosztályt hadosztály-harccsoportnak, a kivérzett ezredet ezred-harccsoportnak nevezték azért, hogy a döntéshozó parancsnokok reális erőkkel tervezhessék a harctevékenységet.

A hadosztályok harccsoportjaikat általában ezredekre alapozták. A német páncéloshadosztályok általában három, néha négy harccsoportot szerveztek. A támadás vagy ellenlökés/ellentámadás legütőképesebb eleme a páncélozott harccsoport volt, amely a páncélosezred zöméből, a hadosztály lövészpáncélosokkal felszerelt páncélgránátos-zászlóaljából, a páncélos-tüzérezred önjáró tarackokkal rendelkező tüzérosztályából, a páncélos-utászzászlóalj lövészpáncélosokon szállított utászszázadából, a páncélozott járművekkel felszerelt páncélgránátos-ezredtörzsből és annak beosztott önjáró gyalogsági lövegeiből állt. Ezt egészítették ki az önjáró légvédelmi gépágyús vagy légvédelmipáncélos-szakaszok, az utánpótlást szállító járművek és az egészségügyi katonák.

A gépkocsizó páncélgránátos ezredek (a páncélozott harccsoportnak leadott lövészpáncélos-zászlóalj nélkül) legtöbbször egy vontatott tüzérosztállyal, egy gépkocsizó utászszázaddal, esetleg a páncélvadászosztály egy–két vadászpáncélos-századával közösen alkottak harccsoportot. Feltéve, hogy voltak ilyenek, hiszen az alföldi páncéloscsata elején a legtöbb német páncéloshadosztály páncélvadászosztályának zöme (két század) Németországban volt átszervezés alatt.

Különleges esetekben a páncélos-felderítőosztályt páncélosokkal erősítették meg, és gyorscsoportként (Schnelle Gruppe) alkalmazták szárnybiztosításra vagy megkerülő manőverekre.

A páncélgránátos-hadosztályok két gépkocsizó páncélgránátos-ezredükből oly módon szerveztek harccsoportot, mint a páncélos-hadosztályok hasonló ezredei. A különbség csak az volt, hogy itt az ezredeket a hadosztály páncélososztályának általában rohamlövegekkel felszerelt századai is támogatták. Értelemszerűen ezek a hadosztályok páncélozott harccsoportot csak akkor állíthattak fel, ha kivételes módon voltak lövészpáncélosai és önjáró lövegei.

A német páncélos- és páncélgránátos-hadosztályok általában kis mennyiségű bevethető páncélozott harcjárműveiket (harckocsikat, rohamlövegeket, vadászpáncélosokat, önjáró lövegeket és lövészpáncélosokat) a nagyobb ütőerő, a jobb vezethetőség és a kölcsönös tűztámogatás érdekében igyekeztek összpontosítva alkalmazni. Ezért a hadosztályokon belül úgynevezett páncélozott harccsoportokat vagy páncéloscsoportokat (németül Gepanzerte Kampfgruppe, illetve Panzergruppe) hoztak létre. Ezeket gyakran más seregtestek páncélos kötelékeivel is megerősítették.[354]

Az ilyen csoportosítások a keleti fronton rendszerint egy (ritkábban kettő) páncélososztályból, egy (páncélozott) páncélgránátos-zászlóaljból[355] (különböző fedélzeti fegyverzetű lövészpáncélosokon), egy önjáró páncélos-tüzérosztályból (két üteg 10,5 cm-es Wespe önjáró löveggel és egy üteg 15 cm-es Hummel önjáró löveggel), valamint egy páncélos-utászszázadból álltak. Gyakran ide osztották be a seregtest páncélos-felderítőosztályát is, de itt felderítő feladatok megoldása helyett inkább könnyű páncélgránátos-zászlóalj szerepkörben alkalmazták.

A páncélozott harccsoport mintegy 1000–1200 méter széles arcvonalon támadott. Az élen két páncélosszázad két-két szakasza haladt ék-alakzatban. Mögéjük zárkóztak a századok harmadik szakaszai. A páncélosszázadokat követték páncélozott járműveken (parancsnoki lövészpáncéloson vagy parancsnoki harckocsiban) a harccsoport elemeinek (osztály- és zászlóalj-) parancsnokai és vezetési csoportjai, illetve maga a harccsoport parancsnoka. Őket az önjáró tüzérosztály, a páncélgránátosok lövészpáncélos-zászlóalja, egy páncélos-utászszázad és a biztosító (egészségügyi, műszaki karbantartó- stb.) alakulatok követték. A szárnyakat egy–egy páncélosszázad biztosította. A harccsoport harcrendjének mélysége körülbelül 1200 méter volt.[356]

Ezek a páncélozott harccsoportok többnyire a hadosztály páncélosezredének (páncélososztályának) vagy valamelyik páncélgránátos-ezredének parancsnoka után kapták elnevezésüket, aszerint hogy ki irányította őket. A páncélososztályból és lövészpáncélosokkal felszerelt páncélgránátos-zászlóaljból álló úgynevezett vegyes páncélosezred (Gemischtes Panzer-Regiment) kialakításával az 1945. mintájú német páncéloshadosztályok szervezetét szabályozó – 1945. március 25-én kelt – – utasítás ezt a jól bevált megoldást átvette ugyan a páncélos seregtestek állandó hadrendjébe, de ebből a szervezési irányelvből a háború végéig már alig valósult meg valami.[357]

A páncéloscsoportok által elért sikereket a páncélvadászosztályok rohamlövegei és vadászpáncélosai (ritkábban páncélvadászai) által támogatott – jórészt tehergépkocsikon szállított – páncélgránátos-gyalogság szélesítette ki. Az ezután beérkező általános gyalogság – már ha volt – általában beásta magát és a beérkező páncélvadász-kötelékekkel védelemre rendezkedett be, vagy éppen felkészült egy újabb támadásra.

Védelem esetén a németek lehetőség szerint beásták magukat, megszervezték a tüzérség, a páncéltörő-, gyalogsági- és nehézfegyverek tűzrendszerét, a meglepetésszerű ellenséges betörések ellen pedig kis létszámú, de nagy tűzerejű harcelőőrsökkel biztosították magukat. A főellenállási vonalban raj- és szakasz-védőkörleteket létesítettek, lehetőség szerint mélységben tagolva. Azonban 1944-től a német általános és páncélgránátos-gyalogság egyre nagyobb létszámhiánnyal küzdött, s ez sokszor megakadályozta az elfoglalt terepszakaszok alapos megszállását, a védelem mélységben való kiépítését, illetve a páncélosok közelbiztosítását az ellenséges páncélvadász-gyalogság ellen.

A német (általános, páncélgránátos- és hegyivadász-) gyalogság harcászata és tűzrendszere a nagy tűzgyorsaságú 7,92 mm-es MG 34 vagy MG 42 típusú általános célú géppuskákra épült. Kétlábú állványról vagy „csípőből” könnyűgéppuskaként (golyószóróként) használták őket, háromlábú állványról pedig tartós tűz lövésére is alkalmas nehézgéppuskaként. A lövész-, később gránátos-raj egy, a páncélgránátos-raj két könnyűgéppuskával rendelkezett. Ezek tűzerejét egészítették ki a katonák többségénél megtalálható 7,92 mm-es Kar 98 karabélyok, 9 mm-es MP 40 géppisztolyok, különböző kézigránátok, valamint a raj egy tagja által kezelt puskagránátvető. 1944-től a raj néhány tagjánál mindig volt Panzerfaust (páncélököl) is, amely a páncélosok elleni közelharcban kiválóan bevált. A létszámukban megfogyatkozott német rajok, ha géppuskáik és páncélökleik még megvoltak, eredeti tűzerejük nagy részét megőrizhették. Ez a háború végén jelentősen hozzájárult a német védelem helyi sikereihez. Az MP (később Sturmgewehr) 44 gépkarabély jóval kisebb mennyiségben állt rendelkezésre, de kiválóan egyesítette magában a géppuskák tűzgyorsaságát a karabélyok pontos tüzével. A gránátos- és páncélgránátos-zászlóaljakon belül felállított rohamszakaszokat is – – amennyiben lehetőség volt rá – ilyen fegyverekkel szerelték fel. A gépkarabéllyal felszerelt rohamszakasz azonban közel sem volt általános jelenség.

A német gyalogság jelentős tűztámogatást kapott a századok nehézfegyver-szakaszainak nehézgéppuskáitól és 8 cm-es aknavetőitől, a zászlóaljak nehézfegyver–századaiban alkalmazott 2 cm-es légvédelmi gépágyúktól és 12 cm-es nehézaknavetőktől, valamint az ezredek 7,5 cm-es és 15 cm-es (olykor önjáró) gyalogsági lövegeitől is.

A német szárazföldi haderő (beleértve a Waffen-SS-t is), mind támadásban, mind pedig védelemben igyekezett jól megszervezni az egyes fegyverfajták együttműködését. Rajszinten a könnyűgéppuskák sorozatainak támogatásával felváltva szökelltek előre, vagy húzódtak hátra a katonák. Akik fedezékbe értek, karabélyukból, géppisztolyukból, öntöltő puskájukból vagy éppen gépkarabélyukból leadott lövésekkel segítették társaikat az előre- vagy hátrajutásban. A mesterlövész és a puskagránátvető-lövész kissé lemaradva támogatta rohamozó vagy visszavonuló társait. A raj minden tagjánál voltak nyeles vagy tojás kézigránátok, amelyeket támadáskor és védelemben egyaránt használhattak.

Szakaszszinten a rajok támogatták egymást. Századszinten már közepes (8 cm-es) aknavetők és nehézgéppuskák is bekapcsolódtak a tűztámogatás rendszerébe. A zászlóalj nehézfegyverei (12 cm-es aknavetők, 7,5 cm-es gyalogsági lövegek és páncéltörő ágyúk) és az ezred-közvetlen századok tüzérségi és légvédelmi tűzeszközei tovább növelték a tűzerőt. A (gépkocsizó) páncélgránátos-ezred[358] tűzrendszere 1944-ben az alábbiak szerint épült fel:


Alakulat Élőerő ellen Tábori erődítés ellen Páncélos ellen Légi célok ellen Szervezet
Rohamkülönítmény vagy raj Pisztoly
Géppisztoly
Karabély
Gépkarabély
Öntöltő puska
Könnyű-géppuska
Puskagránát
Kézigránát
Kézigránát
Puska-gránát
Páncélököl
Puskagránát
Páncélököl
1+9 fő
Szakasz Mint a raj Mint a raj, továbbá páncélrém Mint a raj, továbbá páncélrém Három raj, szakaszparancsnoki osztag
Század Mint a szakasz, továbbá nehézgéppuska és közepes aknavető Mint a szakasz Mint a szakasz Három szakasz, nehézfegyver-szakasz, századparancsnoki osztag, málhaosztag
Zászlóalj Mint a század, továbbá nehéz aknavető Mint a század Mint a század 2 cm-es lgv. gépágyú Három század, egy nehéz-fegyver-század, zászlóalj-törzs híradóosztaggal, és ellátó század
Ezred Mint a zászlóalj, továbbá nehéz gyalogsági löveg, 2 cm-es légvédelmi gépágyú és lángszórók Mint a zászlóalj, továbbá nehéz gyalogsági löveg és lángszóró Mint a zászlóalj Mint a zászlóalj Két zászlóalj, gyalogságilöveg-század, utászszázad, ezredtörzs híradószakasszal és motor-kerékpáros-lövészszakasszal

A gyalogsági alapú csapatok közül a lövészpáncélosokkal felszerelt (páncélozott) páncélgránátos-zászlóaljak rendelkeztek a legnagyobb tűzerővel, de ezekből a páncéloshadosztályokban általában csak egy volt.

A zászlóalj-törzsben hat (géppuskával felszerelt) lövészpáncélost rendszeresítettek. A három páncélgránátos-század egyenként 23–23 lövészpáncélosból állt. Egy században fedélzeti fegyverként 18 géppuska, négy nehézgéppuska, két közepes (8 cm-es) aknavető, hét 2 cm-es gépágyú és kettő 7,5 cm-es rövid csövű L/24-es harckocsiágyú volt. A páncélgránátosok egyéni fegyvereit 18 könnyűgéppuska és 13 darab 8,8 cm-es kézi páncéltörő rakétavető (páncélrém) egészítette ki.

A zászlóalj nehézfegyver-százada 17 lövészpáncélossal rendelkezett. Fedélzeti fegyverzetüket 11 géppuska, négy nehéz (12 cm-es) aknavető és hat 7,5 cm-es rövid csövű L/24-es harckocsiágyú alkotta. A zászlóaljat egy ellátó század szolgálta ki.

A páncéloshadosztályok páncélgránátos-ezredeinek egyike olyan törzzsel rendelkezett, amelyet szintén kilenc lövészpáncélossal láttak el, így a páncélozott harccsoportok vezetési törzseként is szolgálhatott. Ennek az ezrednek az ezred-közvetlen utászszázada (14 közepes lövészpáncélos birtokában) páncélozott volt. Az ezred önjáró gyalogságilöveg-százada is rendelkezett öt lövészpáncélossal.

A hadosztály távolharc-képességét általában a (páncélos-) tüzérezredek alkották, amelyek löveganyagukkal tűztámogatást adtak a csapatoknak. Rendszerint egy tüzérosztály egy ezredet támogatott. A lövegek mennyisége, űrmérete, típusa és a vontatás módja a hadosztály fegyver-, illetve csapatnemétől függött.

A harcászati felderítésről a (páncélos-) felderítőosztályok gondoskodtak. Ezek a zászlóalj méretű kötelékek alapfeladata nem elsősorban a harc volt, hanem az ellenség elhelyezkedésének, erejének és szándékainak felfedése. Az osztály páncélos- és páncélgránátos-hadosztályok esetében páncélgépkocsikkal is rendelkezett, amelyek a terepen gyorsan mozogva kutatták fel az ellenséget. A páncéloshadosztályokban ezen kívül egy század féllánctalpas páncélgépkocsi (Sd.Kfz. 250/9), két–három (könnyű és közepes lövészpáncélosokkal felszerelt) páncélos-felderítőszázad, egy nehézfegyver-század és ellátó század alkotta a felderítő köteléket.

A többi hadosztály-típusban a lövészpáncélosokat terepjáró személygépkocsik, általában úszóképes VW-Schwimmwagen járművek helyettesítették. A gyaloghadosztályban felderítő feladatokra a kerékpárral felszerelt hadosztály-közvetlen lövészzászlóaljat alkalmazták. A hadosztályok mozgékony felderítő kötelékeiket gyakran szárnyaik biztosítására, tartalékként ellenlökésekre vagy visszavonulás esetén, utóvédként, a menetoszlopok fedezésére is bevetették.

A német hadosztályok utászalakulatai nem csupán műszaki zárak, aknamezők létesítésére és felszedésére, állások építésére, hídverésre vagy hídrobbantásra, vagy az utak karbantartására voltak kiképezve és felszerelve. Ezek a kötelékek voltak az első világháborús német rohamcsapatok egyenes ági leszármazottai, amelyek gyalogsági fegyverzetükön kívül aknavetőkkel, géppuskákkal, lángszórókkal és különféle robbanóanyagokkal rendkívül hatékonyan harcoltak tábori erődítések ellen vagy folytattak helységharcot beépített területen. A páncéloshadosztályokban egy századuk és egy szakaszuk általában lövészpáncélosokkal is fel volt szerelve. E járművek közül néhány kettő–kettő beépített lángszóróval is rendelkezett.

A páncélvadászosztályok vadászpáncélosai, rohamlövegei vagy páncélvadászai és vonatott nehéz páncéltörő lövegei a hadosztály mozgékony páncéltörő tartalékát alkották, amelyeket az ellenséges harckocsik és önjáró lövegek betörésének elreteszelésére vetettek be. Ilyenkor ezek az eszközök legtöbbször rejtett lesállásokból, meglepetésszerűen nyitottak tüzet. A kötelékek vadászpáncélos-századai gyakran a hadosztály gyalogsági elemeit támadáskor is támogatták.

A hadosztályok légvédelmi tüzérosztályai igen sokrétű tűzerővel rendelkeztek. A 8,8 cm-es légvédelmi lövegeket a közepes magasságon repülő légi célokon kívül páncélosok és erődelemek ellen is megsemmisítő hatással vethették be. Közvetlen irányzással tábori tüzérség gyanánt is használhatták őket. A 2 cm-es és 3,7 cm-es légvédelmi gépágyúk főleg az alacsonytámadásokat végrehajtó repülőgépek ellenfelei voltak, de legalább ilyen gyakran nyitottak tüzet élőerőre vagy egyéb, gyengén páncélozott földi célpontokra is. A lövegekből és gépágyúkból gyakran ütegnél kisebb, vegyes tűzerejű harci különítményeket is összeállítottak, amelyek a gyalogság harcát támogatták.

A hadosztály szétbontakozott csapatai között a vezetékes és rádiós híradókapcsolatot a híradóosztályok megfelelő századai építették ki és állították helyre, ha azt az ellenséges tűz megrongálta volna. A páncélos- és páncélgránátos-hadosztályokban a híradócsapatok rádió adó-vevő rendszerekkel és antennákkal felszerelt lövészpáncélosokkal is rendelkeztek.

A sebesülteket először az alakulatoknál létesített kötözőhelyeken látták el, majd a súlyosabb eseteket az egészségügyi osztály mentőgépkocsi-szakaszai a hadosztály tábori kórházába szállították. A németek halottaikat is mindig igyekeztek visszahozni a tűzvonalból (akár harc árán is) és tisztességesen eltemetni.

A hadosztály lőszer-, üzemanyag- (vagy takarmány-) és élelmiszerkészleteit a vonatalakulatok tehergépkocsi- és/vagy fogatolt járművei szállították. A csapatok a hadosztály vételező helyén vehették át az ellátmányukat.

A hadosztály gépjárműveit karbantartó század javította. A páncélos- és páncélgránátos-hadosztályoknak többszintű javítási kapacitás-rendszere volt, amelynek a hadosztályon belül a páncélos-karbantartó osztályok voltak a „csúcsszervei”. A tábori körülmények között nem javítható technikát általában vasúton a Nagynémet Birodalom valamelyik üzemébe küldték nagyjavításra.

Az élelmezésről (az előre csomagolt élelmiszerféleségeken túl) a hadosztályok hentes- és pékszázadai gondoskodtak. A rokonokkal, ismerősökkel való kapcsolattartás eszköze a hadosztály tábori postahivatala kezén átment levelezés volt. A cenzúra persze minden katonailag fontos (vagy csak annak látszó) részt töröltetett a levelekből.

A német harceljárás sikerének egyik legmeghatározóbb feltétele mindenkor a kielégítő légi támogatás volt. 1943 nyarától a nagyszámú, mesterien álcázott és nagy tűzerejű szovjet védelmi támpont lefogása és megsemmisítése a német csatarepülő-alakulatok hatásos tevékenysége nélkül, csupán a páncéloscsapatok önerejéből – a legkiemelkedőbb egyéni teljesítmények ellenére – nehézkes és veszteségterhes megoldásnak bizonyult.

Elegendő saját vadászrepülőgép-védelem hiányában ezeket a földi célokat támadó repülőgépeket a szovjet vadászrepülőgépek elűzhették az égről csakúgy, mint a szovjet harckocsi-tartalékok ellen, vagy az áttört páncélosok feltartóztatására bevetett német páncélvadász-repülőgépek (például Ju 87 G és Hs 129 B2) kötelékeit. Amennyiben viszont a németek rendelkeztek kellő vadászrepülőgép-mennyiséggel (persze ez messze nem jelentett német légi fölényt), a szovjet repülőgépek (elsősorban csata- és vadászrepülőgépek) jelentős mennyiségi fölénye kevésbé befolyásolta hátrányosan a földön zajló küzdelmet.

A keleti fronton harcoló német páncéloscsapatok támadásának eredményessége tehát nagyrészt a levegőben dőlt el, akár a nyugati és délnyugati frontok esetében. A német hadászati védelemre jellemző aktív védekezés során az azonnali ellenlökéseket, illetve megtervezett ellentámadásokat indító német páncéloscsapatok a keleti fronton mégis kevésbé érezték a szükséges mértékű légi támogatás hiányát, s a szovjetek minden vezetési hiányosságát villámgyorsan kihasználták, majd hatalmas – de szovjet részről gyorsan pótolható – veszteségeket okoztak a Vörös Hadsereg csapatainak.

Az egyre inkább szaporodó szovjet betörések ellen követendő harceljárást, az ellenlökések és ellentámadások menetét 1944 szeptemberében egy német páncéloshadosztály keleti fronton szerzett tapasztalatai alapján a következőképp foglalták össze:

„1. Az ellenséges betörést közvetlenül követő ellenlökés mindig eredményre vezet. Az ellenségnek nincs ideje védelmének kiépítésére és nehézfegyverei előrevonására (Pakfrontok [359] és tüzérségi állások kiépítésére).

2. A helyi tartalékokat (harckocsikat, rohamlövegeket és lövészpáncélosokat együtt a gyalogsággal) a főharcvonal [360] mögött úgy kell elhelyezni, hogy a támadás minden irányban bármikor lehetséges legyen.

3. Az ellenlökést abban az esetben is azonnal meg kell kezdeni, ha tüzérségi vagy nehézfegyverek által biztosított támogatás pillanatnyilag nem elérhető. Mérvadó a meglepetés!

4. Harckocsikkal, illetve rohamlövegekkel, valamint a rájuk ültetett gyalogsággal vezetett éjszakai ellenlökések szinte mindig eredményesen végződnek, mivel az ellenség ilyen vállalkozásokra nincs felkészülve és az ellenséges gyalogság összezavarodik. A felültetett gyalogság egyúttal a harckocsikat is védi a páncélromboló osztagoktól.

5. Nappal nem szabad a gyalogságot harckocsikra ültetni, hanem a páncélozott harcjárművekről leszállva kell harcolnia. Különben súlyos veszteségeket szenved, mert a harckocsik minden fegyver tüzét magukra vonják.

6. Egy tervszerű ellentámadás előkészítéséhez elegendő időt kell biztosítani a csapatok számára, hiszen olyan teljesen kiépített védelmű ellenséget támadnak, akinek volt ideje védelmi vonalának kiépítésére, s melynek páncélelhárító körleteiben a 30-40 darab páncéltörő ágyú sem ritkaság.

7. Egy ilyen módon megindított tervszerű ellentámadásnál célszerű az ellenséges gyalogság állásait még pirkadat előtt saját gyalogság és utászok felhasználásával áttörni. Az aknazárakat és akadályokat ezek távolítják el. Ez által megteremtődik a lehetőség a páncélosok előretöréséhez. A páncélosok fő feladata az ellenség mélységébe betörni és a kitűzött támadási célpontokat elérni, de semmiképp sem a terepen visszamaradt páncéltörő ágyúkat megsemmisíteni. Ez a feladat a támogató gyalogságra hárul.

8. Egy ilyen ellentámadás sikeréhez a meglepetés nélkülözhetetlen (minden előkészület titkosítása; elővigyázatos rádióforgalmazás, felderítés és megfigyelés; mozgás csak éjjel; rádiórejtjelezés!).” [361]

A német páncéloscsapatok akkor harcolhattak a szovjet hadianyagfölény ellen a leghatásosabban, ha gyors ellenlökéseket indítottak és a már megindult szovjet offenzívába sikerült oldalról, a szárnyakra mért csapással beletámadniuk. Az ekkor kialakuló páncélos-találkozóharcban jobban érvényesülhetett a német páncélostechnika tűzfölénye és a németek rugalmasabb harcvezetési felfogása. A német parancsnokok az általuk vívott mozgó harctevékenység közepette, az állandóan változó harchelyzethez igazodva általában nem adtak alárendeltjeiknek részletes parancsokat. Ez rádión való vezetéskor, pokoli harci zajban igen nehézkes is lett volna. A parancskiadás során legtöbbször csak a megvalósítandó feladatot határozták meg. A részleteket az alárendelt parancsnokokra bízták, akik a helyszínen jobban el tudták dönteni, mi a jobb megoldás, s a bekövetkező váratlan eseményekre is könnyebben tudtak reagálni. Ezt Guderian vezérezredes így fogalmazta meg:

„Az ember egy menetjegyet kap a végállomás megnevezésével. A legmegfelelőbb útvonalat, a különböző kerülőket az utazóra kell bízni.” [362]

Többek között ennek köszönhetően sikerült a rendkívül megcsappant bevethető páncélos-állománnyal rendelkező német páncélos seregtesteknek olyan sokszor feltartóztatni a túlerőben lévő szovjet csapatok gyalogsági és harckocsi-rohamait, s eközben jelentős veszteséget okozni nekik. Viszont a mélyen tagolt, jól kiépített szovjet védelem áttörése a német csapatoknak a háború második felében már egyre nagyobb nehézségeket – s ezzel együtt súlyos saját veszteségeket – okozott. E jelenség a magyarországi harcokat fokozottan jellemezte.

A szovjet magasabbegységek esetében nem állnak rendelkezésre olyan részletes fegyverzeti adatok, mint a német, vagy akár a magyar csapatok esetében, ezért kénytelenek vagyunk az alakulat-típusok szervezési állománytábláit ismertetni. Ezek viszont csupán arról tájékoztatnak, hogy egy–egy alakulatnak milyen erőkkel és eszközökkel kellett volna rendelkeznie, s nem arról, hogy mi állt rendelkezésére valójában.

A szovjet szárazföldi csapatok gerincét a lövészhadtestek alkották. A szovjet lövészhadtestek 1944 őszén általában két–három lövész- vagy gyalogságként alkalmazott légideszant-hadosztályból, egy hadtest-közvetlen tüzérdandárból[363] (két tüzérezred, öt–öt ütegben 20 darab 100 mm-es ágyú és 20 darab 152 mm-es tarack), és egyéb megerősítő alegységekből álltak.

A lövészhadosztályok zöme az európai háború végéig még nem az 1944. december 18-i új előírások által megszabott szervezettel harcolt, hanem egy korábbi állománytábla alapján, amelyet 1943. július 15-én rendeltek el.[364] Ez alapján a szovjet lövészhadosztály hadosztályparancsnokságból, három lövészezredből, egy tüzérezredből, egy páncéltörő tüzérosztályból, valamint egyéb ellátó és kiszolgáló alegységekből állt. Főbb létszám- és fegyverzeti adatai a következők voltak:[365]


Személyi állomány: 9380 fő
Géppisztoly: 1084
Puska és karabély: 6274
Golyószóró: 494
Géppuska: 111
50 mm-es aknavető: 56[366]
82 mm-es aknavető: 83
120 mm-es aknavető: 21
Páncéltörő puska: 212
45 mm-es páncéltörő ágyú: 48
76 mm-es löveg: 32
122 mm-es tarack: 12
Gépjármű és tehergépkocsi: 124
Vontatójármű: 15

A lövészezred három lövészzászlóaljjal (egyenként három lövészszázaddal, egy géppuskás-századdal, egy aknavető-századdal és egy 45 mm-es ágyús szakasszal), egy géppisztolyos századdal, egy 45 mm-es ágyús üteggel (hat csővel), egy 76 mm-es ágyús üteggel (hat csővel) és egy 120 mm-es aknavető-üteggel (hét csővel) rendelkezett. A gárda-lövészezredeknek két géppisztolyos százada volt, s nyolc 120 mm-es aknavetője. A gárda-lövészszázadok egy helyett két géppuskával rendelkeztek, a gárda-géppuskás-századnak kilenc helyett 12 géppuskája volt. A gárda-lövészzászlóaljak egy további 45 mm-es lövegekkel rendelkező páncéltörő szakaszt is kaptak.[367]

Az összfegyvernemi hadseregek általában kaptak egy hadsereg-közvetlen ágyús tüzérdandárt is, amely két osztály (egyenként 12 darab) 152 mm-es ágyútarackból, és egy osztály (12 darab) 122 mm-es ágyúból állt. Ezen kívül a kapott feladatnak megfelelően a hadseregek alárendeltségébe önálló harckocsi-, rakéta-sorozatvető-, páncéltörő-, légvédelmi- és önjáró tüzéralakulatokat is utalhattak.

A szovjet gépesítetthadtest az 1944 őszén érvényben lévő szervezési előírások szerint három gépesítettdandárral (bennük egyenként három gépkocsizó lövészzászlóaljjal és egy harckocsiezred 39 páncélossal), egy harckocsidandárral (65 harckocsival), három önjáró tüzérezreddel, egy aknavető-ezreddel, egy légvédelmi tüzérezreddel, egy sorozatvető-osztállyal, egy motorkerékpáros-zászlóaljjal, egy utászzászlóaljjal, egy híradózászlóaljjal és egyéb kiszolgáló alegységekkel rendelkezett.[368] Főbb létszám- és fegyverzeti adatai a következők voltak:


Személyi állomány: 16 ezer 442 fő
Közepes harckocsi: 183
SZU–76 önjáró löveg: 21
SZU–85 önjáró löveg: 21
ISZU–152 önjáró löveg: 21
82 mm-es aknavető: 100
120 mm-es aknavető: 54
Löveg: 80
BM–13 sorozatvető: 8

A szovjet harckocsihadtest 1944 őszén három harckocsidandárral rendelkezett, egyenként 65 harckocsival. Lövészerőit gépesítettdandár helyett egy gépkocsizó lövészdandár jelentette (harckocsik nélkül). Állományába továbbá egy könnyű tüzérezred és három önjáró tüzérezred tartozott. Egyéb vonatkozásban szervezete megegyezett a gépesítetthadtestével. Főbb létszám- és fegyverzeti adatai a következők voltak:[369]


Személyi állomány: 12 ezer 10 fő
Közepes harckocsi: 207
SZU–76 önjáró löveg: 21
SZU–85 önjáró löveg: 21
ISZU–152 önjáró löveg: 21
Löveg: 36
82 és 120 mm-es aknavető: 94
BM–13 sorozatvető: 8

A Vörös Hadsereg még 1945-ben is 26 lovashadosztállyal rendelkezett. A hadosztályok teljes létszáma mindössze körülbelül 6000 fő volt. A hadosztályok törzsből, egy híradószázadból, egy felderítő-századból, három lovasezredből, egy harckocsiezredből (két század összesen 21 harckocsival), egy tüzér-aknavető ezredből (nyolc 76,2 mm-es löveg és 18 darab 120 mm-es aknavető), egy légvédelmi géppuskás-ütegből (18 légvédelmi nehézgéppuska), egy műszaki (utász-) századból, valamint ellátó alegységekből szervezték őket.

A feltöltött lovasezredek 1138 katonából álltak. A szervezés sok szempontból megegyezett a lövészalegységekével, de a lovasság több géppisztolyt kapott. A négy lovasszázad egy–egy szakaszát kizárólag ilyen egyéni sorozatlövő lövészfegyverekkel szerelték fel. A csapatok megtartották jellegzetes lovassági szablyájukat is. Az ezred aknavető-századának három szakaszában összesen 12 darab 82 mm-es aknavetőt rendszeresítettek. Az ezred-közvetlen üteg négy 76,2 mm-es gyalogsági löveget kapott. A lovasezrednek volt egy páncéltörő ágyús ütege is négy 45 mm-es páncéltörő ágyúval, és több kisebb harcbiztosító és hadtáp-alegysége.

A lovashadosztályokat a legtöbbször lovashadtestekben vetették be. Ezek három lovashadosztályból, egy hadtest-közvetlen aknavető-osztályból, egy páncéltörő tüzérezredből, egy légvédelmi tüzérezredből, egy sorozatvető-tüzérezredből, egy önjáró tüzérezredből (általában 21 SZU–76), valamint egyéb ellátó és harcbiztosító alegységből álltak. A lovashadtestek teljes létszáma mintegy 21 ezer fő volt. A háború utolsó két évében a lovashadtesteket általában már csak gépesített- vagy harckocsihadtestekkel együtt, úgynevezett lovas-gépesített vagy lovas-harckocsicsoportokban vetették be. Így hadműveleti feladatok végrehajtására is alkalmasak voltak.[370]

A szovjet harcászat és hadműveleti tevékenység az úgynevezett „mély hadművelet” elméletén alapult. Az elmélet kidolgozásában vezető szerepet játszott M. Ny. Tuhacsevszkij marsall (1893–1937), aki áldozatul esett a sztálini tisztogatásoknak. Az elmélet lényege: az ellenfél védelmének teljes mélységű, egyidejű lefogása, majd a kiválasztott irányban a védelem harcászati mélységének gyors áttörése, s ennek nagy mélységben történő kifejlesztése. A siker érdekében az erőket négy lépcsőbe csoportosították:

– a rohamlépcső harckocsikkal és tüzérséggel megerősített lövészhadtesteinek feladata a harcászati mélység áttörése volt;
– a sikerkifejlesztő lépcső harckocsi-, gépesített- vagy lovashadtest(ek)ből álló gyorscsoportja az áttörés után került bevetésre és a az ellenség arcvonalán ütött résen át támadva szélesítette ki azt s került az ellenség hátába;
– a légi lépcsőt (a légierő és a légideszant-csapatok) a védelem mélységének lefogására alkalmazták;
– a tartaléklépcsőből pótolták a veszteségeket.[371]

A szovjet harckocsizó-alakulatok az 1941 nyarán bekövetkezett katasztrófából 1942 októberére tértek magukhoz. Az október 16-án kiadott 0325. számú direktíva megtiltotta az újonnan felállításra kerülő harckocsihadtestek megosztását, a siker kifejlesztése érdekében összefogott bevetésüket írta elő. Ezzel szemben az önálló harckocsidandárokat a szovjet hadvezetés mint a gyalogságot közvetlenül támogató harckocsi-alakulatokat szándékozta alkalmazni. Ezek számára elrendelték a roham alatti, menetből való tüzelést. Fő feladatként az ellenséges gyalogság megsemmisítését jelölték meg. A gyalogsággal való szoros együttműködés érdekében a harckocsik 400 méternél távolabbra nem szakadhattak le a lövészalegységektől.[372] Noha az elgondolás helyesnek bizonyult, állandóan kevés volt az ilyen feladatok végrehajtására alkalmazható harckocsizó egységekből. Többek között emiatt maradt a háború végéig igen alacsony a szovjet csapatok harcászati mélységet áttörő harcának üteme.[373]

1943 nyarától a gyalogságot támogató harckocsik harcrendjét ismét lépcsőkre osztották. Az első lépcsőben T–34 közepes, míg a másodikban T–60 és T–70 könnyű harckocsik támadtak. Sok esetben a németektől átvett új harcjármű-fajtával, a német rohamlövegek módjára alkalmazott önjáró lövegekkel is megerősítették őket. 1943 végétől a szovjet harckocsizó csapatok alap-harckocsija a T–34 lett.[374]

1944-től átlagban már 20–30 darab gyalogságot közvetlenül támogató harckocsi és önjáró löveg jutott minden arcvonal-kilométerre.[375] Ettől kezdve az önálló harckocsidandárokat és -ezredeket a lövészcsapatok harcrendjében, a harckocsi-veszélyes irányokban helyezték el. Védelemben mozdulatlan „tűzfészekként” alkalmazták őket. Ellenlökések esetén összevontan támogatták a támadó gyalogságot.[376] 1944-től a szovjetek egyre gyakrabban alkalmazták támadásaik során a 10–20 harckocsiból álló kisebb csoportokat. Ezek élén ISZ–2 típusú nehézharckocsik rövid harcfelderítéseket végeztek, magukra vonták a németek páncélelhárító eszközeinek tüzét, és ezáltal felfedték azok állásait.[377]

A szovjet páncélelhárító képesség a háború kezdeti időszakában nem volt kielégítő. A németek először 1943 elején Harkovnál, majd nyáron a kurszki csatában tapasztalták meg, hogy a szovjet páncélelhárítás is új alapokra helyeződött. A szovjet csapatok páncélelhárító körleteket hoztak létre a védelem egész mélységében (ezeket hívták a németek Pakfrontnak). Ezek általában nyolc 76 mm-es és négy 45 mm-es vagy 57 mm-es páncéltörő löveget, illetve 50–70 darab páncéltörő puskát kaptak. A lövészszázadok páncélelhárító támpontjait zászlóalj-szinten csomópontokban, az ezredeknél körletekben vonták össze. A szovjet lövészhadosztály ezen kívül utolsó – harmadik – állásának előterében is berendezett egy–két páncélelhárító körletet. Bár 1943 nyarától a szovjet csapatoknál megjelentek a 57 mm-es páncéltörő ágyúk, a Panther, Tiger E, majd a Tiger B harckocsik ellen később is be kellett vonni a tábori tüzérség közvetlen irányzással tüzelő 122 és 152 mm-es lövegeit is.[378]

A szovjet lövészgyalogság harcászatát a háború második felében alapvetően két harcmód jellemezte. A nagy hadműveletek első szakaszában, az ellenség harcászati mélységének áttörésekor általában igen veszteségterhes tömegtámadásokat hajtott végre, mivel az időtervet tartania kellett. Ha az egyik rohamozó hullám elakadt, a támadást újabb tartalékok bevetésével megismételték.

Kisebb vagy kevésbé fontos támadások, illetve helyi összecsapások során a szovjet katonák már jobban kihasználhatták leleményességüket. Ennek egyik mesteri formája az úgynevezett „beszivárgás” volt, amikor kisebb, de jól felszerelt alegységek az éjszaka leple alatt átlopakodtak az ellenséges állások között, és ott befészkelték magukat. Felszámolásuk általában nem volt könnyű, s ez a taktika a németek idegeit jócskán megviselte. Ugyancsak kiválóan harcoltak a szovjet lövészek éjszakai körülmények között, erdőkben és a településekért vívott helységharcok során.[379]

A szovjet gyalogság jelentős mennyiségű 7,62 mm-es PPS 41 és PPS 43 géppisztolyt, valamint sok öntöltő puskát használt, de alapfegyvere a cári időkből származó, majd korszerűsített 7,62 mm-es 1891/30 mintájú Moszin-Nagant ismétlőpuska és karabély volt. Ez utóbbi fegyvert a szovjet mesterlövészek távcsöves változatban halálos pontossággal használtak.

A tűzerő fokozására rajonként egy 7,62 mm-es „Degtyarjov” DP golyószórót is rendszeresítettek. A csapatok általában már az 1943-ban rendszeresített SZG–43 „Gorjunov” géppuskát használták, de még nagy mennyiségben rendelkeztek a nehéz és korszerűtlen 1940 mintájú „Maxim” típussal is.

A szovjet gyalogság 14,5 mm-es páncéltörő puskái 1943-tól a német harckocsik és rohamlövegek ellen – viszonylagos pontosságuk ellenére – már nem sokat értek, de a lövészpáncélosok és felderítő páncélgépkocsik páncélzatát még átütötték. A kiválóan célzó szovjet páncéltörőpuska-irányzók sok német harckocsi-parancsnokot lőttek ki a lövegtoronyból, amikor azok a jobb tájékozódás kedvéért nyitott búvónyílásból vezették páncélosuk harcát. A szovjet lövészek ennek ellenére kénytelenek voltak a német páncélosokkal hatásos egyéni kézi páncéltörő fegyverek nélkül, csupán páncélrobbantó kézigránátokkal és „Molotov-koktélokkal” felszerelkezve szembeszállni. A lövészszázadok 82 mm-es és a lövészzászlóaljak 120 mm-es aknavetői gyakorlott kezelőszemélyzettel rendkívül pontos és pusztító tűzre voltak képesek, főleg élőerő ellen.[380]

A szovjet hadvezetés az ellenség védelmének áttörésére 1944–1945-ben az áttörési szakasz minden kilométerére öt–hét lövészzászlóaljat, 200–250 löveget és aknavetőt, 20–30 harckocsit és önjáró löveget, valamint kettő–négy utászszázadot vont össze.[381]

Egy 1944 júliusában, a németek által a magyar csapatoknak kiadott harcászati összefoglaló az alábbiakban foglalta össze a szovjet támadások módszereit:

„1. Gyalogság és tüzérség: ellenséges tüzérségi 2–3 órán át tartó pergőtűz után következik a nagytömegű gyalogság támadása. Sikerült betörés esetén az ellenség a betörési hely két oldalának felgöngyölítésével igyekszik a rést tágítani.

2. Páncélosok: a gyalogsági támadások alatt a páncélosokat óvatosan alkalmazzák, a gyalogságnak a mélységi övből tűztámogatást nyújtanak. A sikerült betörést az áttörés kieszközlése érdekében követi a nagytömegű páncélos támadás. Az áttörés után, páncélos ékek a mélységbe törnek előre tekintet nélkül a lemaradt részekre, abból a célból, hogy fontos tereprészeket birtokba vegyenek. E célból gépesített alakulatok szorosan együttműködnek a páncélosokkal.

3. Légierők: a támadás megindításakor az ellenség csatarepülők tömeges – 100 gép tüzérosztályonként – bevetésével lefogja a saját tüzérséget, ugyanakkor az összes – a megtámadott vonalak mögötti – utánpótlási és közlekedési utat az ellenséges légierők megfigyelése alatt állanak úgy, hogy a saját közlekedés nagyon nehéz és csak nagy veszteségek árán folytatható. A saját felderítők ellen számos vadászt vetnek be úgy, hogy ritkán lehetséges az ellenséges vonalak mögötti terület betekintése.” [382]

A bevett harceljárás szerint, ha a harckocsikkal és önjáró lövegekkel, valamint tüzérséggel támogatott lövészgyalogság áttörte az ellenség harcászati mélységét, harcba vetették a harckocsizó és gépesített (néha a lovas-) erőket. Amennyiben a gyalogság nem tudta teljesen áttörni az ellenség vonalait, a harckocsi- és gépesítetthadtesteket az áttörés befejezésére vetették be, de ekkor a páncélos-veszteségek jelentősen megnövekedtek. A szovjet gyalogsági és harckocsi-támadások zömét besulykolt módon hajtották végre, ahol „fentről” szinte minden lépést előre meghatároztak. Az alárendelt parancsnokok olyan térképeket kaptak, amelyeken színes vonalak jelölték a támadás irányát és az elérendő célokat. Ez a vezetési felfogás szinte semmi teret sem engedett az egyéni kezdeményezéseknek. A támadást szigorúan betartott sávokban hajtották végre, amely az első világháború viszonyaira emlékeztetett.[383]

A „debreceni támadó hadműveletben” a szovjetek azonban Malinovszkij marsall előzetes tervei alapján sok ponton eltértek ettől a módszertől, és ez később a hadművelet kimenetelére nézve igen jelentős következményekkel járt.

A Vörös Hadsereg állományában csupán elvétve voltak megtalálhatók alaprendeltetésükben a lövészeket szállító páncélozott szállító járművek (német viszonylatban lövészpáncélosok), amelyekről gyengébb ellenséges védelem esetén leszállás nélkül is lehetett harcolni. A szovjetek a második világháborúban ilyen harcjárművet nem gyártottak. Az angolszászoktól kapott mintegy 3808 M2 és M3 típusú járművek különböző változatait főleg mozgó vezetési pontokként, önjáró páncéltörő eszközként és önjáró légvédelmi eszközként alkalmazták a harckocsizó és gépesített csapatoknál.[384]

Emiatt a harckocsizó és gépesített alakulatok gyalogságát azokkal a tehergépkocsikkal szállították, amelyeket az főleg az Egyesült Államok szállított a Szovjetuniónak.[385] A tehergépkocsik azonban ellenséges tűzben, vagy nehéz terepen nem követhették a páncélosokat, s ezért a harckocsiknak időről időre be kellett várni a gépkocsizó lövészerőket.[386]

Ha a gyorsaság létfontosságú volt, a gyalogság „deszantként” felkapaszkodott a páncélosokra. Ez viszont a harckocsikat akadályozta a tűzharcban, mert lövészekkel megrakva nem tudták elfordítani lövegtornyaikat. Ráadásul a páncélosokra zúduló elhárító tűz a szovjet gyalogság soraiban is nagy veszteségeket okozott.

Támadásban a szovjetek általában több harckocsi-kötelékkel operáltak. Először a német vonalakra merőleges utakon indultak meg. Ha a támadást megerősített ellenséges támpont akasztotta meg, a szovjetek – a német eljárástól eltérően – kikerülték és ott csak gyenge lekötő erőket hagytak, majd igyekeztek a támpontot minden irányból megkerülni és bekeríteni, s csak ezután felszámolni.[387]

A szovjet hadvezetés felső szintjén általában igen jó képességű katonák tevékenykedtek, nagy részük a német tábornokok elismerését is kivívta. Ugyancsak elismerően nyilatkoztak a németek sok alegységparancsnokról is. A szovjet tisztikar középső rétege azonban gyenge teljesítményt nyújtott, mert szinte jobban félt elöljáróitól s saját döntései következményeitől, mint magától a német hadseregtől. Erre meg is volt az oka, hiszen a németek gyakran hallgattak le olyan rádióbeszélgetéseket, amelyben szovjet tiszteket halálbüntetéssel fenyegettek meg, ha késlekedtek egy–egy elakadt támadást megismételtetni.

A csapatokat sokszor erőszakkal űzték előre, és hátulról lőhették le őket, ha haboztak.[388] A szovjet hatóságok csak a 1942 nyarán mintegy 13 ezer 500 saját katonájukat – több mint egy teljes lövészhadosztály állományát – lőtték agyon különböző okokból.[389]

A szovjet harcvezetést nehezítette, hogy szinte teljesen hiányoztak a páncélozott vezetési pontok, s nagy volt a hiány motorkerékpárokban is. Ha egy írásbeli parancsot kellett valahova eljuttatni, a feladatra sokszor harckocsit kellett alkalmazni. Mivel a hosszadalmas, minden részletre kiterjedő utasításokat és parancsokat rádión szinte lehetetlen volt továbbítani, a páncélosok „futárszolgálatára” számos alkalommal került sor. Egyéb iránt még a háború végén sem rendelkezett minden szovjet harckocsi és önjáró löveg rádió adó-vevő készülékkel.[390]

2.5. A szovjet támadás előestéjén



A 2. Ukrán Front csapatai 5-én estére végrehajtották a „debreceni támadó hadművelethez” szükséges előkészületeket. A támadás megindítását először október 3-ára tervezték, de később mégis 6-ára halasztották. Ennek oka szovjet források szerint az volt, hogy a csapatok nem fejezték be időben a felvonulást.[391] A magunk részéről inkább úgy véljük, hogy a 6. gárda-harckocsihadsereg Nagyvárad elleni kudarcba fulladt támadása okozhatta a késedelmet.

A front állományát időközben megerősítették a 3. Ukrán Fronttól átadott 46. összfegyvernemi hadsereggel és a 7. áttörő tüzérhadosztállyal. A front 5. légihadseregének erejét egy vadászrepülő-hadosztállyal növelték. A csapatok 75 ezer főnyi menetfeltöltést kaptak, és a hiányok pótlására 500 harckocsit bocsátottak rendelkezésükre. A megerősítő alakulatok és eszközök beérkezése után a 2. Ukrán Front október 6-án 698 ezer 200 szovjet[392], valamint október 8-tól további 153 ezer 572 román[393] (összesen 851 ezer 772) katonát számlált.

Malinovszkij marsall három harckocsihadtestet, két gépesítetthadtestet, egy önálló harckocsidandárt, kilenc lovashadosztályt (egy–egy saját harckocsiezreddel), két megerődített körletet[394], 40 lövészhadosztályt, valamint 17 román hadosztály vethetett be. A hadosztályok létszáma 6000–7500 fő körül váltakozott. A front állományában 10 ezer 238 darab 76 mm-es vagy ennél nagyobb űrméretű löveg és aknavető[395] volt.

A csapatok október 3-i adatok szerint 602 harckocsival és 223 önjáró löveggel (összesen 825 páncélossal) rendelkeztek, de a 6. gárda-harckocsihadsereg jelentős veszteségei miatt úgy véljük, hogy a front október 5-én már csak mintegy 789 páncélossal várta a másnapi támadást.

Az 5. légihadsereg (Sz. K. Gorjunov vezérezredes) két csatarepülő- és egy vadászrepülő-hadteste, egy bombázórepülő-hadosztálya, valamint a szovjet légihadseregnek alárendelt román 1. repülőhadtest[396] állományában összesen 1216 repülőgép volt.[397] A szovjet vadászrepülő-alakulatok nagyobb mennyiségben is rendelkeztek az új Jak–9 U vadászrepülőgépekkel.[398] A 2. Ukrán Front 1944. október 5-i hadrendjét az 1. számú függelék ismerteti.

A Dél Hadseregcsoport, amely maga is korlátozott célú támadásra készült, a szovjet–román csoportosításnál csak jóval gyengébb erőket vethetett harcba. A hadseregcsoport kettő magyar (2., 3.) és kettő német (6., 8.) tábori hadseregből állt. A csapatok hadrendjét a 2. számú függelék mutatja.

A hadseregcsoport október 1-i élelmezési létszáma a német katonai felderítés (Fremde Heere Ost) erő-összehasonlítása alapján mintegy 430 ezer fő volt, ebből körülbelül 250–260 ezer volt német katona.[399] Ez a létszám azonban nem csak az arcvonalban harcolókat tartalmazta, hanem a hadseregcsoport hadműveleti és mögöttes területén tartózkodó minden katonaállományú egyént, aki feltöltés alatt álló harcoló-, vagy kisegítő, rendfenntartó, szállító-, híradó-, munkás-, építő- stb. alakulatokban teljesített szolgálatot, vagy betegként, sebesültként kórházakban feküdt, esetleg családjánál éppen szabadságon volt. Így volt ez a 2. Ukrán Front esetében is, de a szovjeteknél jóval kisebb volt a hadtáp-, utánszállító- és egyéb támogató alegységek létszámaránya, és a szabadságolás intézménye ismeretlen volt.

Ha csupán a német hadosztályok, dandárok és harcoló hadsereg-közvetlen alakulatok azon létszámát vizsgáljuk (kisegítő alakulatokkal együtt), amely az adott pillanatban a harctevékenység helyszínén tartózkodtak, akkor 1944. október 2-án a Dél Hadseregcsoportban csupán 70 ezer 186 ilyen német katonát találunk. Ebből a harcoló alakulatokba már csak 45 ezer 291 fő tartozott. Ennél is alacsonyabb volt azok létszáma, akik gyalogsági feladattal, vagy a gyalogság harcát támogató nehézfegyverek kezelőiként a gránátos-, hegyivadász- vagy páncélgránátos-ezredek harcálláspontjai előtt, a főellenállási vonalban tartózkodtak. Ez volt az úgynevezett harcoslétszám (Kampfstärke), amely 1944. október 2-án Friessner német csapatai esetében mindössze 30 ezer 60 katonát jelentett.[400]

A két magyar hadsereg létszámára vonatkozó pontos adat egyelőre nem áll rendelkezésre. Fenti adatokból következően körülbelül 160–170 ezer fő lehetett a magyar csapatok élelmezési létszáma. Ölvedi Ignác, a tiszántúli harcokról készült eddigi egyetlen monográfia szerzője körülbelül 150 ezer magyar katonát említ.[401] Megítélésünk szerint, figyelembe véve a német élelmezési létszám és harcoslétszám közötti arányokat, a magyarok harcoslétszáma talán még a németekénél is alacsonyabb lehetett, hiszen a 2. hadsereg szeptember 5-től, a 3. hadsereg pedig szeptember 13-tól a németekkel együtt folyamatosan harcolt. A más arcvonalszakaszokról átcsoportosított hadosztályok sem feltöltött, pihent alakulatok voltak, hanem jórészt veszteségeket szenvedett, fáradt kötelékek, amelyek esetleg menet közben kaptak némi kiegészítést.

A hadseregcsoport október 5-én 10 német hadosztályból (ebből három páncéloshadosztályból), egy páncélosdandárból, két dandár erejű harccsoportból, két záróosztagból, továbbá 14 magyar hadosztályból, három dandárból és egy lovasezredből állt. A német–magyar csapatok tehát a hadsereg-közvetlen alakulatokon kívül 24 hadosztállyal és hat dandárral rendelkeztek.[402]

Ezzel kapcsolatban szeretnénk megjegyezni, hogy Ölvedi Ignác 32 német–magyar seregtestet említ tanulmányában, és ezeket 29 hadosztálynyi erőnek felelteti meg. Felsorolása tartalmazza a Duklai-hágónál bevetett német 24. páncéloshadosztályt is, amelyet csupán október 9-én kapott parancsot a Magyarországra való átcsoportosításra, valamint az akkor még be nem érkezett német 15. gyaloghadosztályt[403], és a magyar 8. hadosztályt is.[404] A német hadosztályok teljes létszáma a szovjet adatok szerint átlagosan 4000–6000 fő volt, a magyar seregtestek pedig csak 3500–5000 katonával rendelkeztek.

A 2. Ukrán Front legerősebb, úgynevezett csapásmérő csoportosítása főleg a magyar 3. hadsereg arcvonalán összpontosult. Heszlényi József altábornagy csapatai Nagyszalonta északi előterétől egészen Nagykikindáig, mintegy 220 kilométer széles arcvonalon bontakoztak szét.

A hadsereg hat magyar hadosztályból, egy magyar lovasezredből, egy német SS-páncélgránátos-hadosztályból, valamint egy SS-lovashadosztály ezred erejű harccsoportjából állt. A szovjet felderítés szerint minden 22–25 kilométerre jutott egy hadosztály, és a magyar hadsereg sávjában összesen csupán 20–25 bevethető harckocsival és rohamlöveggel számoltak. A valóságban még ennél is hosszabb volt egy–egy magyar hadosztály arcvonalszakasza, mivel a még beérkezőben lévő 1. huszárhadosztály Kecskemét környékén gyülekezett, az 1. honvéd páncéloshadosztály pedig Orosháza–Tótkomlós körzetében tartalékban állt.

A rendelkezésre álló erőkkel csupán hézagosan lehetett megszállni az arcvonalat. A magyar csapatok főleg a lakott településekre összpontosították erejüket, ahol műszakilag gyengén kiépített raj-, szakasz-, század- és zászlóalj-támpontokra alapozták védelmüket.[405]

A Dél Hadseregcsoport a Fremde Heere Ost adatai alapján október 1-én összesen körülbelül 400 harckocsival és rohamlöveggel rendelkezett. A német levéltári adatok[406] összesítése alapján azonban úgy véljük, hogy a német 1. páncéloshadosztály szállítás alatt álló harckocsijaival és rohamlövegeivel együtt Friessner német csapatainak állományában október 5-én még ennél is több, legkevesebb 450 páncélos volt. E mennyiségben a magyar harckocsik, rohamlövegek és rohamtarackok száma még benne sincs.

Egyes, levéltári dokumentumokkal egyelőre nem ellenőrizhető források szerint október 5-én a magyar 3. hadsereg 1. honvéd páncéloshadosztálya már csak hat harckocsival, 7. rohamtüzérosztálya pedig hét StuG. III rohamlöveggel rendelkezett. A magyar 2. hadseregnek alárendelt 2. honvéd páncéloshadosztály, állományában 64 magyar gyártmányú Turán és Toldi harckocsival, 17 Panzer IV harckocsival, négy Pantherrel, három (harcképtelen) Tiger E nehézharckocsival és 15 egyéb páncélozott harcjárművel (a forrás szerint rohamlöveggel) Tordánál harcolt. A 10. rohamtüzérosztálynak négy Zrínyi II rohamtarackja maradt.[407] Ez legkevesebb további 120 magyar páncélost jelenthetett. Ez a német csapatok állományával együtt már 570 meglévő harckocsi és rohamlöveg.

A szovjet hadvezetés a hadművelet előkészítése során (bizonyára a felderítés adatai alapján) úgy vélte, hogy csapatai a német–magyar erőkkel szemben harckocsik és önjáró lövegek/rohamlövegek terén 2,7 : 1 arányú fölényben kezdhetik meg a támadást.[408] Mint láthattuk, a felek páncélos-állománya az október 5-ig terjedő időszakban azonban megváltozott: a szovjetek rosszul szervezett támadásaik miatt jelentősebb mennyiséget veszítettek, a németek viszont a beérkező alakulatok révén gyarapították páncélosaik számát. Így a „debreceni támadó hadművelet” megkezdése előtti napon megítélésünk szerint már csak elenyésző (789 : 570) arányú volt a szovjetek páncélos-fölénye.

Mindazonáltal a meglévő szovjet harckocsik és önjáró lövegek a német–magyar alkatrész-utánpótlás és karbantartó szakszemélyzet létszámbeli elégtelensége miatt jóval nagyobb arányban voltak bevethetőek – szovjet kifejezéssel „üzemképesek” – mint a német–magyar páncélosok. A bevethető páncélosok mennyiségi összehasonlítására azonban 1944. október 5-ére vonatkozó pontos német, magyar és szovjet levéltári adatok hiányában már nem vállalkozhatunk.

A hadseregcsoport 76 mm-esnél nagyobb űrméretű aknavetőinek és tüzérségi lövegeinek mennyiségét a szovjetek 3500 darabra becsülték.[409] Amennyiben a németek számára nehéz gyalogsági fegyvernek számító 5 cm-es gránátvetőket, valamint a gyalogsági és gépvontatású páncéltörő lövegeket is ide számítjuk, véleményünk szerint ez elfogadható mennyiség lehet. Levéltári adatok ezzel kapcsolatban sajnos nem állnak rendelkezésre, de a már többször idézett Fremde Heere Ost-jelentés 1944. október 1-én tábori lövegekből mindösszesen 300 darabot említ (bizonyára csak a német csapatok állományában).

A Dél Hadseregcsoport szárazföldi csapatainak légi támogatását a német 4. légiflotta I. repülőhadteste, illetve később a magyar 102. repülődandár alakulatai végezték. A 4. légiflotta állományában 1944 októberében átlagosan 83 vadászrepülőgép (ebből bevethető 67), 10 éjszakai vadászrepülőgép (hat), 167 csatarepülőgép (118), 64 éjszakai csatarepülőgép (41), 90 bombázó-repülőgép (54), 37 együléses közelfelderítő repülőgép (25), 13 egyéb közelfelderítő repülőgép (nyolc), 13 távolfelderítő repülőgép (öt), 87 szállító repülőgép (61), hat aknakereső repülőgép (négy), valamint 94 összekötő repülőgép (81), nyolc tehervitorlázó repülőgép (nyolc) és négy vontató repülőgép (négy) volt. Ez mintegy 676 meglévő német repülőgépet jelentett (átlagban). Ebből harci repülőgép (a felderítő repülőgépekkel együtt) 477.[410] A 4. légiflottának alárendelt magyar 102. repülődandár állományában 1944. szeptember 30-án 65 repülőgép volt.[411]

A 4. légiflotta a repülőcsapatokon kívül légvédelmi tüzéralakulatokat is bevetett a szárazföldi csapatok harcának támogatására. 1944. október 1-én a légiflotta 52 üteg 8,8 cm-es légvédelmi ágyúval, 10 üteg 3,7 cm-es légvédelmi gépágyúval, 23 üteg 2 cm-es légvédelmi gépágyúval és egy üteg 2 cm-es négycsövű légvédelmi gépágyúval rendelkezett. Ebből 36 darab 8,8 cm-es üteg, hét 3,7 cm-es üteg és 13 darab 2 cm-es üteg minden korlátozás nélkül bevethető volt.[412]

Ezek alapján tehát 1944. október 5-én, a szovjet 2. Ukrán Front „debreceni támadó hadművelete” előtti napon, a felek a következő erőkkel rendelkeztek:


2. Ukrán Front Dél Hadseregcsoport Arány
Élőerő 698 ezer szovjet
153 ezer román[413]
851 ezer fő
kb. 260 ezer német
kb. 170 ezer magyar
kb. 430 ezer fő


1,9 : 1
Páncélosok

789
min. 450 német
kb. 120 magyar
kb. 570


1,4 : 1
Repülőgépek 1216 741[414] 1,6 : 1
Lövegek és aknavetők 10 ezer 238 kb. 3500 2,9 : 1






3. fejezet: Az alföldi páncéloscsata nagyváradi szakasza
(1944. október 6–12.)


3.1. A 2. Ukrán Front áttörése (1944. október 6–8.)




1. csatanap: 1944. október 6. péntek

(Időjárás: reggel köd, később változékony, estefelé növekvő felhőzet; az utak szárazak.)[415]

A magyar 3. hadsereg arcvonalán október 5-éről 6-ára virradó éjjel több helyen is folytak kisebb jelentőségű harcok. A VIII. hadtest sávjában Mezőkovácsházánál és Kunágotánál század erejű ellenséges előretöréseket vertek vissza. A szovjetek Kétegyházát zászlóalj erővel támadták. Ezzel egy időben erős tüzérségi előkészítés után 04 óra 30 perckor déli irányból nyolc önjáró löveg támogatásával több zászlóalj indított támadást Gyula ellen.

A 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportja Antnál, Gyulától keletre ugyancsak zászlóalj erejű szovjet támadást vert vissza. A Nagyszalonta felé vezető úton páncélgépkocsikkal közösen gyengébb szovjet kötelékek törtek előre nyugati irányban, minden bizonnyal felderítő céllal.

A német 6. hadsereg jobbszárnyán, a 4. tábori póthadosztály arcvonalán 03 óra környékén szovjet páncélosok törtek be Biharugrára.[416]

Rövid, mindössze 10 perces tüzérségi előkészítés után, 04 óra 30 perckor a „Plijev” lovas-gépesített csoport erői megindították rohamukat. A 7. gépesítetthadtest Kevermes, Dombegyháza és Kisiratos körzetéből Újkígyós–Kondoros–Endrőd–Dévaványa–Kisújszállás vonalában, a 4. gárda-lovashadtest Vásárhelyi-major, Lökösháza és Breda-major körzetéből Elek, Kétegyháza, Békéscsaba, Mezőberény, Körösladány, Szeghalom, Füzesgyarmat és Püspökladány felé, a 6. gárda-lovashadtest pedig Székudvar, Sikló és Simánd körzetéből Gyulavári, Doboz, Vésztő, Darvas és Földes irányában lendült támadásba. A lovashadosztályok harckocsiezredeinek és a hadtestek önjáró tüzérezredeinek páncélosait összevontan alkalmazták. Az 53. hadsereg 25 perces tüzérségi előkészítés után lendült támadásba. A hadseregnek alárendelt 18. harckocsihadtest két menetvonalon Orosháza felé tört előre. A hadtest főerői Kunágota– –Magyarbánhegyes–Pusztaföldvár–Orosháza, egy harckocsidandára és egy gépkocsizó lövészzászlóalja pedig Mezőkocsácsháza–Kaszaperpuszta– –Orosháza dél irányában indított támadást.[417]

A szovjetek által az Arad–Békéscsaba vasútvonal mentén megindított támadás 06 óráig áttörte Vasváry Frigyes vezérőrnagy 20. honvéd gyaloghadosztályának mintegy 40 kilométer széles arcvonalát. A támadó csapatok fő erőkifejtése Békéscsaba–Békés terepszakaszon keresztül északnyugati irányban bontakozott ki. A 8. tábori póthadosztály körülbelül 20 kilométeres arcvonalának csak északi szárnyát érte támadás. A 23. tartalékhadosztály 30 kilométer szélességben széthúzott állásait a szovjetek egyelőre nem rohamozták meg.[418]

Heszlényi altábornagy, a magyar 3. hadsereg parancsnoka, értesülve a nagy mennyiségű páncélossal támogatott, erőteljes szovjet támadásról, már reggel 07 óra körül elrendelte a visszavonulást a Tisza vonalára. A 23. tartalékhadosztálynak a szegedi hídfőbe, a 8. tábori póthadosztálynak, az 1. honvéd páncéloshadosztálynak és az 1. tábori pót-huszárezrednek a szentesi hídfőbe, a 20. honvéd gyaloghadosztály megmaradt erőinek pedig a szolnoki hídfőbe kellett visszahúzódni.[419]

A német LVII. és III. páncéloshadtestek csak déli 12 óra után értesültek a magyar hadsereg visszavonulásáról.[420]

A 8. tábori póthadosztály először Orosházán keresztül akart visszavonulni, de a város körül már déli 12 óra tájban megjelentek a szovjet 18. harckocsihadtest csapatai. Ezért Temesy vezérőrnagy úgy döntött, a hadosztály inkább Békéssámson felé indul. A hadosztályparancsnokság nagy kerülővel, Szentesen át Fábiánsebestyénre menetelt, ahová 22 óra körül érkezett meg, és itt felállította harcálláspontját.

A hadosztály zöme Orosháza felé haladt. Amikor a várostól négy kilométerre délre a magyar csapatok szovjet kötelékekbe ütköztek, Király Béla vezérkari százados vezetésével megpróbáltak áttörni. A magyar támadás Orosháza déli széléig vissza is nyomta a szovjeteket, de áttörni nem tudtak. Ekkor nyugat felé próbálkoztak, és itt már sikerrel jártak.[421]

A szovjet harckocsi-, gépkocsizó lövész- és lovascsapatok előrevetett osztagai a településeken berendezett magyar támpontokat általában megkerülték. A 18. harckocsihadtest mintegy 30–40 páncélossal már kora délután elfoglalta Orosházát. A 7. gépesítetthadtest előrevetett osztaga 12 óra körül elérte Kondorost, és észak felé fordult. A LVII. páncéloshadtest Kondoroson tartózkodó törzsének több tisztje csak az ablakon keresztül menekülve tudta elkerülni a szovjet hadifogságot. A szétugrasztott hadtestparancsnokságot csak az esti órákban, a magyar 3. hadsereg mezőtúri harcálláspontján rendezhették.[422] Nem sokkal később a szovjetek Szarvasnál, Endrődnél és Gyománál már kijutottak a Sebes-Körös átkelőihez.

A 4. gárda-lovashadtest 9. gárda-lovashadosztályának egy harckocsikkal megerősített lovasezrede Gyula nyugati szélén birtokba vette az ottani gyártelepet, és elfoglalta az útkereszteződést. A hadosztály zöme 09 órakor már Békéscsaba birtoklásáért harcolt. A 30. lovashadosztály ezalatt elfoglalta Újkígyóst. A 10. gárda-lovashadosztály ekkor még tartalékban volt.

A 6. gárda-lovashadtest 8. gárda-lovashadosztálya menetből benyomult Gyula keleti részébe. A magyar 3. hadsereg balszárnyán támadó szovjet páncélosok a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportját Sarkadkeresztúr körzetéből visszavetették északnyugat felé. A 8. gárda-lovashadosztályának élén a 136. harckocsiezred (Szemenyec őrnagy) T–34 harckocsijai betörtek Sarkadra, ahol kilőttek két löveget és egy aknavetőüteget.[423] Az SS-harccsoport visszavonult a Sebes-Körös felé azzal a feladattal, hogy Körösladánynál, valamint Szeghalomnál próbálja meg védeni az átkelőket.

Érdekes, hogy a jelentős mennyiségű páncélossal rendelkező „Plijev” lovas-gépesített csoport – szovjet forrás szerint – a hadművelet első napján csupán 20–25 kilométert haladt.[424]

A magyar 3. hadsereg jobbszárnyán harcoló 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály Nagykikinda körzetét védte.[425] A hadosztály október 6-ig továbbra is tartotta állásait a Marostól délre anélkül, hogy jobb- vagy balszárnyát fedezték volna. Amikor azonban megindult a 2. Ukrán Front „debreceni támadó hadművelete”, a 4. SS-páncélgránátos-hadosztály korábbi arcvonala végleg tarthatatlanná vált.[426] A szovjet csapatok követték a hadosztályt, amely kénytelen volt visszavonulni a Zenta–Valcani– –Nagyszentmiklós vonalra. Egy SS-harccsoportja útban volt Szeged felé, hogy megerősítse a tiszai átkelőtől keletre tartott hídfőt.[427]

A szovjet 7. gépesítetthadtest zöme Kunágota és Nagykamarás között áttörte a magyar csapatok védelmét, majd déltájban elérte az Orosháza–Békéscsaba vasútvonalat. A Kondoros felől Gyoma felé támadó 63. gépesítettdandár mintegy 70 kilométeres előretörés után 15 óra 30 perc körül benyomult Endrődre. A körzetben az LVII. páncéloshadtest Kondoroson szétzavart törzsével híradókapcsolatban álló német 25/I. vegyes légvédelmi tüzérosztály öt ütege (8,8 cm-es lövegekkel, valamint 3,7 cm-es és 2 cm-es gépágyúkkal), valamint a magyar 206/11. és 202/9. légvédelmi gépágyús ütegek (négy–négy 4 cm-es gépágyúval) voltak állásban. A gyomai tábori repülőtéren állomásozó német 10/3. csatarepülő-század és a repülőtér földi kiszolgáló személyzetéből mintegy 130 fő állt készen gyalogsági feladatok végrehajtására. A német–magyar harccsoport feladata a Hármas-Körös hídjainak lezárása volt Gyoma, Körösladány és Dévaványa felé.

A 63. gépesítettdandár 84. harckocsiezredének (Samkov alezredes) T–34/85 harckocsijai, rajtuk lövészdeszanttal, 16 óra körül elérték Gyoma nyugati szélét, ahol a 25/3. légvédelmi tüzérüteg három 8,8 cm-es lövege és hat 2 cm-es gépágyúja volt tüzelőállásban. Miután a németek három T–34-et – közöttük az egyik századparancsnoki harckocsit – kilőtték, a szovjet támadás lefékeződött. Az Endrőd keleti szélén védő német légvédelmi katonák páncélököllel egy újabb szovjet harckocsit lőttek ki. A szovjeteket a hadifogoly-kihallgatások alapján meglepetésként érte a Gyománál tapasztalt ellenállás. Veszteségeiket fokozta a 10/3. csatarepülő-század is, amely az Endrődön gyülekező csapataikat támadta meg.

A németek ezután a sötétség leple alatt két önjáró 2 cm-es légvédelmi gépágyú támogatásával ellenlökést indítottak Endrőd megtisztítására. A németek a település közepéig jutottak, ahol megállapították, hogy a harckocsik a helység déli részébe húzódtak vissza, és északon csak megerősített lövészállások maradtak. A németek felszámoltak néhány ilyen állást, és két foglyot ejtettek. Az egyik önjáró gépágyút egy szovjet páncéltörő ágyú kilőtte. A lövészgyalogsággal együtt délről Endrődre érkező négy szovjet harckocsiból kettőt egy német rohamcsoport páncélököllel kilőtt, és a kísérő gyalogság zömét is megsemmisítette.

Este 20 óra 30 perckor kettő, légvédelmi katonákból összeállított német szakasz indított támadást Endrőd ellen. Az egyik szakasz nyugat felé kerülve 23 óra körül elérte a település délkeleti szélét. A másik szakasz a helység közepén beleütközött a szovjetek megerősített biztosító vonalába, amelyet a házakban elhelyezett géppuska-fészkek is szilárdítottak. Mivel a híd felé való további előrenyomulás lehetetlennek látszott, a két szakasz végül 7-ére virradó éjjel 03 órakor visszatért védelmi állásaiba.[428]

Orosházánál az 1. honvéd páncéloshadosztály, megerősítve a 7. rohamtüzérosztály 3. ütegének még bevethető négy StuG. III rohamlövegével, északkeleti irányban ellenlökést indított. A harckocsi-csoport Orosházáról Békéscsaba felé indítandó támadásra kapott utasítást.[429] Vastagh ezredes Tótkomlóson lévő megerősített 1. gépkocsizó lövészezred-csoportja 14 órakor parancsot kapott, hogy először Nagybánhegyesen keresztül Csanádapácára, majd külön parancs után Békéscsabára nyomuljon előre. A magyar támadás nehezen bontakozott ki Tótkomlósról. Egyes források szerint itt a szovjetek három magyar harckocsit kilőttek.[430]

A szovjetek térnyerése miatt 14 óra 45 perckor újabb parancs érkezett, amely már csak egy korlátozott célú támadást rendelt el Kaszaperpuszta felé. A magyar páncéloshadosztály maradványai 17 óra 30 perckor megindultak, hogy kivonják magukat a körvonalazódó bekerítésből. Kisebb utóvédek hátrahagyásával egész éjjel küszködtek a nagy sárral, amelybe sok gépkocsijuk beleragadt. Lassan kijutottak a Hódmezővásárhely– –Orosháza műútra. A visszavonuló csoportok éjfél körül kapták a parancsot, hogy gyülekezzenek Szarvas körül.[431] A hadosztály törzsénél bizonyára még nem tudták, hogy a szovjetek már ezt a körzetet is elérték.

Aznap a német 6. hadsereg nyugati szárnyán is megélénkült a harctevékenység. A szovjetek harckocsi-támogatással támadást indítottak a 4. tábori póthadosztály állásai ellen, és visszavetették a Sebes-Körös mögé. Csupán a német 1. páncéloshadosztály 113/II. páncélgránátos-zászlóaljának (Stengl százados) sikerült Újiráznál visszafoglalni egy kisebb hídfőt a folyó déli partján. Komádinál azonban a szovjetek vettek birtokba egy hídfőt a Sebes-Körös északi partján. Biharugrát átmenetileg visszafoglalták a német–magyar csapatok, de egy szovjet ellenlökés ismét birtokba vette.

Az 1. páncéloshadosztály Körösszegapátihoz kiküldött csoportja (az I/2. páncélosszázad és a 73/IV. páncélos-tüzérosztály) este visszatért a hadosztályhoz. A hadosztálynak a továbbiakban a Sebes-Körös átjáróit kellett biztosítania Komáditól nyugatra. Az 1. páncélgránátos-ezred részei Csökmőnél leváltották a 113. páncélgránátos-ezred „Bradel” harccsoportját, amelynek részei Újiráznál kiharcolták a hídfőt a folyó déli partján. A 113. páncélgránátos-ezred az éjszaka folyamán összevonta erőit egy másnapra tervezett Szeghalom elleni támadás céljából.[432]

A 23. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja (23/II. páncélososztály Panther harckocsikkal és a 23/2. páncélos-felderítőszázad) délelőtt Rojt körzetéből délnyugat felé tört előre, de Oláhszentmiklósnál jelentősebb szovjet harckocsi-kötelékbe és páncéltörő ágyúkba ütközött.[433] A szovjetek egy Panthert megsemmisítettek, két másik német harckocsi pedig kisebb sérüléseket szenvedett. A németek hét páncéltörő ágyút lőttek ki. A páncélozott harccsoport hamarosan újabb feladatot kapott, ezért itt be kellett szüntetnie a támadást. A 23. páncélosezred és a 23/2. páncélos-felderítőszázad lövészpáncélosai 17 óra 30 perckor Komádi felé indultak. A páncélozott harccsoport Nagyváradon keresztül menetelve, 7-én reggel 06 órakor érte el Körösszegapátit, ahol lőszert és üzemanyagot vételezett.[434]

A 12. tartalékhadosztály nagyváradi arcvonalán aznap nyugalom volt. Tömöry Jenő vezérkari ezredest a magyar VII. hadtest arra utasította, hogy a hadosztály legpihentebb zászlóalját, a 38/II. gyalogzászlóaljat adja át a 4. tábori póthadosztálynak, amelynek vonalait a szovjetek támadása áttörte.[435]

A szovjet 6. gárda-harckocsihadsereg támadása 6-án estére keskeny szakaszon, Péterd-puszta és Nagytóti-puszta körzetében elérte a Sebes-Köröst, de átkelni rajta csak egy zászlóaljával tudott Komádinál. A továbbiakban azonban támadása elakadt.[436]

Napközben a 76. gyaloghadosztály 178/I. gránátos-zászlóalja (Leysieffer százados) felváltotta a 23. páncéloshadosztály egyik páncélgránátos-zászlóalját. Az újonnan érkezett német zászlóalj alárendeltségébe került Bartos őrnagy 53. határvadász-zászlóalja és Kéthelyi főhadnagy kerékpáros-százada is. A védelmet ezen kívül egy páncélrémmel felszerelt német gyalogsági páncélvadász-szakasz és egy nehézgéppuskás-szakasz erősítette.[437]

A Békéscsaba és Gyula között áttört szovjet csapatok előrenyomulására való tekintettel a 1. huszárhadosztály Kiskunfélegyházán állomásozó 2. „Árpád fejedelem” honvéd huszárezredét (Németh Lajos alezredes) 15 órakor riadóztatták, és Szentesre vezényelték, hogy ott hídfőállást foglaljon a tiszai átkelő védelmére. A visszaözönlő járművek és menetoszlopok miatt a huszárok csak mintegy hét óra alatt tudták megtenni a Tisza-hídtól Szentesig vezető alig hat kilométeres utat, és csak 7-én hajnali 04 órára érték el a várost. A 2/I. huszárosztály (Tomka Emil őrnagy) az úgynevezett tágabb hídfőt szállta meg, amely félkörívben vette körül Szentest, a város peremétől körülbelül egy–egy kilométerre. A szentesi arcvonal hossza így mintegy 27 kilométer volt. A huszárosztály rendelkezésre álló erőivel csupán a főbb bevezető utakat tudta támpontjaival lezárni. Az 1. százada északon, a 2. százada keleten, a 3. százada pedig a déli védőkörletben foglalt állást. Az úgynevezett „szűkebb hídfőt”, vagyis a csongrádi Tisza-híd környékét a 2/II. huszárosztály (Idrányi Ferenc alezredes) zárta le. A város keleti és délkeleti kijáratainál a 2. huszárezred ezred-közvetlen páncéltörőágyús-százada (Bodó Tihamér százados) foglalt tüzelőállást.[438]

A 13. páncéloshadosztályt 6-án arra utasították, hogy az újjászervezést a legrövidebb idő alatt fejezze be. Ezzel együtt a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportját is riadókészültségbe helyezték, amely parancsot kapott a Tisza vonalának biztosítására Tiszafüred és Ároktő között. Még a vontatójárművek hiányában mozgásképtelen lövegeket is a folyóhoz kellett szállítani, és ott védelemre alkalmazni.[439]

A németek Békéscsaba körzetében aznap jelentős szovjet vadász- és csatarepülő-tevékenységet tapasztaltak. A szovjet 5. légihadsereg mintegy 460 felszállást hajtott végre naponta.[440] A 4. légiflotta repülőcsapatai késő délelőttől kezdve nyolc–tíz repülőgépből álló csoportokban, összesen 260 bevetésben támadták a Gyula, Békéscsaba körzetében és az innen északnyugatra áttört szovjet erőket. A megindulási körletek és a tüzérségi állások bombázásán kívül a csatarepülőgépek, valamint az azokat fedező vadászrepülőgépek megsemmisítettek hét páncélost és lelőttek négy repülőgépet.[441]

A magyar 3. hadsereg már 6-ára virradóra jelezte, hogy Arad nyugati előterében a szovjetek nyugati irányú támadáshoz vonultak fel. Mint később kiderült, a támadás északi irányban indult meg.

A Dél Hadseregcsoport először reggel 09 óra 25 perc körül értesült a szovjetek megkezdett támadásáról. Von Grolman vezérőrnagy, a hadseregcsoport vezérkari főnöke 10 óra 55 perckor tájékoztatta az OKH vezérkarának hadműveleti osztályát a történtekről, és ebben már valószínűsítette, hogy a szovjetek jelentősebb támadó hadműveletet („Grossangriff”) indítottak.

A magyar 3. hadsereg mellé beosztott német összekötő törzs 17 óra 10 perckor azt jelentette, hogy már nincs kapcsolata a magyar csapatokkal. A szovjetek Szarvas felé nyomultak tovább, mialatt a magyar kötelékek a tiszai átkelők felé vonultak vissza, hogy ott hídfőket foglaljanak.

A beérkező információk értékelése után a hadseregcsoport 22 óra 30 perckor táviratban intézkedett a további feladatról. A németek abból indultak ki, hogy az Arad térségéből megindult szovjet gyorsan mozgó kötelékek Mezőhegyes és Gyula között északnyugat felé előretörve vagy a szolnoki és szentesi tiszai átkelők birtokbavételére kaptak parancsot, vagy pedig a folyó keleti partja mentén északi irányban támadva a hadseregcsoport hátába akarnak kerülni. A további sikeres harcvezetés érdekében a magyar 3. hadsereget azonnali hatállyal alárendelték a német 6. hadsereg parancsnokának. Ezáltal létrejött egy újabb „Fretter-Pico” seregcsoport, amely azt a feladatot kapta, hogy az 1. és 23. páncéloshadosztály, valamint később a 13. páncéloshadosztály erőiből Komádinál a lehető leggyorsabban alakítson meg egy páncéloscsoportot a III. páncéloshadtest irányítása alatt. Ennek a csoportosításnak az lett volna a feladata, hogy a Békéscsabán keresztül északnyugat felé előrenyomuló szovjetek keleti szárnyát szétverje. A III. páncéloshadtest Újiráz és Szeghalom körzetéből Békés irányában indított volna támadást, hogy hídfőket vegyen birtokba a Fehér-Körösön.

A „Breith” páncéloscsoport eddigi arcvonalát a továbbiakban átvette a seregcsoportnak alárendelt LXXII. különleges feladatú hadtest törzse, amely a Nagyváradtól délre és délnyugatra húzódó arcvonalszakasz védelméért volt felelős. A magyar 3. hadseregnek ebben a hadműveleti helyzetben a hadseregcsoport azt a feladatot adta, hogy akadályozza meg a szovjetek áttörését a Szeged–Szentes–Mezőtúr vonalon. A szegedi tiszai hídfő biztosítására a hadseregnek a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztályt is alkalmaznia kellett. Ezzel együtt a Kecskeméten gyülekező 1. huszárhadosztályt a szentesi tiszai átkelő fedezésére kellett előrevonnia.

A „Fretter-Pico” seregcsoport erősítés gyanánt megkapta a 228. hadsereg-közvetlen rohamlövegdandárt, amely akkor Debrecentől 35 kilométerre keletre állomásozott. A kapott feladat végrehajtásához a „Breith” páncéloscsoportnak rendelték alá a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportját és a német 1. páncéloshadosztályt is. Breith páncélos tábornok megkapta továbbá a 76. gyaloghadosztály harccsoportját (a 178. gránátos-ezredet, a 76/I. tüzérosztályt, a 176. páncélvadászosztály 3. légvédelmi gépágyús századának egy szakaszát), amelyet a 23. páncéloshadosztály Nagyváradtól délre állásban lévő 128. páncélgránátos-ezred felváltására kellett alkalmaznia.[442]

A 2. Ukrán Front által megindított „debreceni támadó hadművelet” első napjának végén a „Plijev” lovas-gépesített csoport és az 53. összfegyvernemi hadsereg a 18. harckocsihadtest támogatásával mintegy 100 kilométer szélességben, és csaknem 40 kilométer mélységben törte át a magyar 3. hadsereg védelmét. A támadó szovjet csapatok több mint 100 települést vettek birtokba.[443]

A magyar hadsereg visszavonulása következtében Komádi és a Tisza között mintegy 150 kilométeres hézag keletkezett a német 6. hadsereg nyugati és a mozgásban lévő magyar csapatok keleti szárnya között. Itt harcképes német–magyar erők egyelőre nem voltak. A Tisza átkelői Szolnoktól egészen a hadseregcsoport déli sávhatáráig csupán egyetlen napi menetre voltak a szovjet csapatok előtt.[444]


2. csatanap: 1944. október 7. szombat

(Időjárás: derült, napos idő, 17 Celsius-fok, az utak általában járhatók.)

A magyar 3. hadsereg 7-ére virradó éjjel jobbszárnyával Makó nyugat–Földeák–Orosháza vonalában új főellenállási vonalat rögtönzött, de ez csak támpontokból állt, bármiféle mélység nélkül. Gyomát és az ottani tábori repülőteret a német 25/I. vegyes légvédelmi tüzérosztály továbbra is védte az Endrőd felől támadó 7. gépesítetthadtest csapataival szemben. A korábban itt bevetett két magyar légvédelmi gépágyús üteget azonban hajnalban kivonták.

A 4. gárda-lovashadtest 7-én hajnali 01 órakor Körösladánynál elérte a Sebes-Köröst, és csapatai az épen maradt hídon 06 óráig át is keltek a folyón. A tovább támadó szovjet lovasság harckocsi-támogatással menetből birtokba vette Körösladányt.[445]

A német 1. páncéloshadosztály megerősített 113. páncélgránátos-ezrede támadást indított egy hídfő birtoklásáért Szeghalomtól délre, a Sebes-Körös déli partján. A szovjet 4. gárda-lovashadtest csapatai betörtek Szeghalomra. A szovjet harckocsi-ékek elfoglalták Sarkadkeresztúrt, és Vésztő–Okány irányában folytatták előrenyomulásukat. Az Újiráztól délre tartott hídfőt ugyancsak szovjet páncélosok támadták meg, Komádit pedig átmenetileg el is foglalták.[446]

Napközben a magyar 3. hadsereg déli szárnyán a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály folytatta a visszavonulást a Csóka–Valcani– –Nagyszentmiklós–Maros nyugati partja vonalra. Egy ezred erejű szovjet támadás nyolc harckocsi támogatásával a hadosztály csapatai között Szegedet délről 10 kilométerre megközelítette. A 4. SS-páncélgránátos-hadosztály balszárnyán azonban a szovjetek sikertelenül támadták Nagycsanádot.

A Marostól északra a 23. tartalékhadosztály Hódmezővásárhely széléig vonult vissza. Csapatai Algyőnél és Tápénél hídfőállásokba húzódtak. Az 1. honvéd páncéloshadosztály Mindszentig vonult vissza, ahol hídfőt foglalt. A 8. tábori póthadosztály bevonult a szentesi és csongrádi hídfőbe, amelyet hajnalra már megszállt az 1. huszárhadosztály 2. huszárezrede. A huszárhadosztály más részeivel Kunszentmártonnál alakított ki hídfőállást a Hármas-Körösön, és biztosította a folyó átkelőit Mezőtúrig, amelyet már a 13. páncéloshadosztály 13. páncélos-felderítőosztálya tartott.[447] Német jelentések szerint a 23. tartalékhadosztály, amely napközben átkerült a német LVII. páncéloshadtest alárendeltségébe, valamint a 8. tábori póthadosztály a körülményekhez képest még harcképes seregtest volt.[448]

Temesy vezérőrnagy 7-én reggel parancsot kapott, hogy Szentesen vegye át a hídfő parancsnokságát. A 8. tábori póthadosztály városba érkező parancsnoka a 2. huszárezred beérkezett rajait már ott találta, „minden komolyabb előkészület nélkül inkább szalonnázgatva”.[449] Az 1. honvéd páncéloshadosztály és a 8. tábori póthadosztály kötelékei csak a késő délutáni vagy az esti órákban voltak várhatóak Mindszent irányából.

Az 1. honvéd páncéloshadosztály, miután részei Fábiánsebestyén és Nagymágocs között fedezték a magyar csapatok visszavonulását, délután beérkeztek a szentesi hídfőbe.[450] A hadosztály 5. gépvontatású tüzérosztályának egyik ütege Szentes keleti szélén foglalt tüzelőállást, és lőtte a felbukkanó szovjet harckocsikat. A közvetlen irányzással tüzelő 10,5 cm-es tarackok estig legkevesebb három páncélost lőttek ki.[451]

Temesy szerint délután a szovjetek (a 18. harckocsihadtest erői) két harckocsival és kis létszámú gyalogsággal támadást indítottak a Kurcza patak felett Szentestől északnyugatra átívelő vasúti híd felé. Az itt biztosító huszárok visszavonultak, így a szovjetek körülbelül 16 órakor betörtek a szentesi „tágabb hídfőbe”, majd 8-án hajnalig – a tiszai gátig fokozva nyomásukat – gyakorlatilag kettévágták azt. Az ottani erőket hamarosan még hét szovjet harckocsi növelte. A szovjet betörés felszámolására Temesy vezérőrnagy az 1. honvéd páncéloshadosztályt utasította, de az egyelőre nem indított ellenlökést. Emiatt a 8. tábori póthadosztály parancsnoka kezdeményezte a magyar VIII. hadtestnél a „tágabb hídfő” feladását, de erre végül nem kapott engedélyt.[452]

A 8. tábori póthadosztály, s egyben a szentesi hídfő parancsnoka éjszaka az 1. tábori pót-huszárezredet is bevetette a hídfő védelmére. Az 1. honvéd páncéloshadosztály 1. gépkocsizó lövészezrede tartalékként Szentes városában maradt.

Este az 1. honvéd páncéloshadosztály parancsot kapott, hogy vonuljon ki a hídfőből. A csapatok egy része már megindult, amikor ismét visszavezényelték őket korábbi állásaikba.[453]

A szolnoki Tisza-hídfő biztosítására 7-ére virradó éjjel a 13. páncéloshadosztálytól a 66. páncélgránátos-ezred parancsnoka, Schöning őrnagy vezetésével egy páncélozott harccsoportot küldtek ki. A kikülönített kötelék a 13. páncélos-felderítőosztályból, a 66/I. (volt 2110.) páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélosaiból, a 4/II. páncélososztály egy Panther-századából[454] és a 13. páncélvadászosztály néhány eleméből állt.

A harccsoport parancsnoka október 7-én 11 óra 50 perckor jelentette a Dél Hadseregcsoportnak, hogy erői elérték Mezőtúrt. A hadseregcsoporttól azt a feladatot kapta, hogy harccsoportjával a szolnoki hídfőből kiindulva végezzen felderítést a Mezőtúr–Szeghalom–Püspökladány vonalon. Schöning őrnagy 17 óra 10 perckor Kisújszállásról újabb jelentést tett a hadseregcsoportnak, miszerint Mezőtúr és Kisújszállás között szovjet csapatokat még nem találtak. Német megfigyelések szerint a szovjetek még a Sebes-Köröstől délre harcoltak. A Hármas-Körös mentén csupán Szarvastól északra láttak gyenge lövészerőket átkelni a folyón.[455]

A szovjet levéltári források Gyoma körzetében beszámolnak egy német páncélos-ellenlökésről.[456] Időpontot ugyan nem találhatunk L. J. Vasziljev százados, az 1289. önjáró tüzérezred egyik ütegparancsnokának kitüntetési javaslatában, de a körülmények arra utalnak, hogy ez október 7-én, a késő délutáni órákban, a német 25/I. vegyes légvédelmi tüzérosztály Gyomától megindult visszavonulása után történhetett (lásd később). A környéken 7-én csupán a 13. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja rendelkezett harckocsikkal, amelyek már délelőtt Gyomától mindössze körülbelül 15 kilométerre északnyugatra, Mezőtúron tartózkodtak. A német harccsoport parancsnoka 17 óra után nem sokkal ugyan Kisújszállásról jelentett, de közel sem biztos, hogy teljes páncélozott harccsoportját magával vitte volna. A szovjetek 10 támadó német harckocsit említenek, amelyeket csatarepülőgépek is támogattak. Ez egybevág azzal, hogy a 13. páncéloshadosztály harccsoportja aznap reggel 14 bevethető Pantherrel rendelkezett. A Hármas-Körösön Gyománál átkelő szovjet harckocsikat önjáró lövegek is biztosították. A 1289. önjáró tüzérezred (Tomenko százados) SZU–85 önjáró lövegei visszaverték a németek páncélos-ellenlökését, és négy német harckocsi kilövését jelentették. A német csatarepülőgépek az egyik szovjet önjáró löveget kilőtték[457], de a kigyulladt páncélost később sikerült eloltani. A 13. páncéloshadosztály részvételét erősen valószínűsíti, hogy a Dél Hadseregcsoport hadinaplója egy nappal később, 8-án a helyszínek megnevezése nélkül megemlíti, hogy a 13. páncéloshadosztály a tegnapi – tehát a 7-i – és az aznapi harcokban is veszített páncélosokat („durch die gestrigen und heutigen Kämpfe auch Ausfälle an Panzern”).[458]

Eközben a 13. páncéloshadosztály zöme, amely aznap a „Fretter-Pico” seregcsoport[459] közvetlen alárendeltségébe került,[460] befejezte csapatainak felszerelését. Az esti órákban az Örkényben létesített hadosztály-parancsnokságon parancsnoki eligazítást tartottak. Schmidhuber vezérőrnagy ekkor elrendelte, hogy a hadosztály minden alakulatával együtt induljon Szolnok keleti körzetébe. A szovjet csapatok manővereiről csupán igen általános információk álltak a német parancsnokok rendelkezésére. Mindössze annyit tudtak biztosan, hogy több gyorsan mozgó szovjet hadtest Szeged és Nagyvárad között áttörte a német–magyar arcvonalat.[461] Ezek alapján nehéz volt hatékony ellentevékenységet szervezni.

Mivel a németek attól tartottak, hogy a szovjetek igyekeznek birtokba venni a tiszai átkelőhelyeket Szolnoktól északra, a hadseregcsoport arra kérte Kleemann páncélos tábornok törzsét, hogy a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportjával biztosítsa a tiszafüredi hidat. A harccsoport ígéretet is tett arra, hogy másnap egy páncélgránátoszászlóaljat a helyszínre küld.[462]

A Hármas-Körös mentén a szovjetek elfoglalták Szarvast. Az 53. hadsereg jobbszárnyának lövészgyalogsága, amely két nap alatt 55 kilométer tett meg, folytatta előrenyomulását Mezőtúr irányában, de a települést német felderítő jelentések szerint a szovjetek 17 óráig még nem vették birtokba.

A szovjetek hajnali 05 óra 15 perckor harckocsiágyúkból, páncéltörő lövegekből, könnyű tábori ágyúkból és aknavetőkből össztüzet lőttek a 25/I. vegyes légvédelmi tüzérosztály által védett Gyomára, majd Endrőd felől 06 óra 45 perckor harckocsik támogatásával rohamra indultak. A német 25/3. légvédelmi tüzérüteg visszaverte a támadást, és három T–34-et kilőtt. A szovjetek újabb támadása birtokba vette a vasútállomást. A németek lépcsőzetes visszavonulásba kezdtek a piactér felé. A 7. gépesítetthadtest erői nyugat felől hamarosan betörtek Gyomára, és egészen a Körös-hídig nyomultak előre. Ezzel egy időben öt harckocsival és lövészgyalogsággal támadást indítottak a gyomai tábori repülőtér ellen is, de az itt elhelyezett német 3,7 cm-es és 2 cm-es gépágyúk tüzében elakadtak. Időközben már a németek több lövegét is kilőtték. A szovjetek nem sokkal később három harckocsival elérték a Körös-híd déli előterét. A német 25/2., 4. és 5. légvédelmi ütegek megmaradt nehézfegyvereikkel a Körös árvízvédelmi gátján alakított hídfőbe vonultak vissza. A hídra felhajtó három szovjet harckocsiból az egyiket egy 8,8 cm-es légvédelmi löveg szétlőtte. A németek a gáton egyelőre tartották állásaikat.

Délután 14 órakor a szovjetek megpróbálták rajtaütéssel elfoglalni a hidat, de az egyik 3,7 cm-es gépágyú tüze szétszórta őket. A németek végül, miután a már minden nehézfegyverük működésképtelenné vált, 16 óra 30 percig visszahúzódtak a Hármas-Körös északi partjára.

Amikor reggel 09 órakor a 7. gépesítetthadtest előretört a hídig, a német 25/1. és 3. légvédelmi tüzérüteg a folyó északi partján volt védelemben. Jó darabig kölcsönös tűzharc folyt a harcoló felek között, amelyben több német löveg kapott találatot, majd 15 óra körül a szovjetek egy újabb erőteljes aknavető-tűzelőkészítés után át akartak törni a hídon. Kísérletük a német légvédelmi gépágyúk tüzében ismét kudarcot vallott. Két órával később, 17 óra körül ismét heves aknavető- és harckocsiágyú-tűz érte a német állásokat. A meginduló támadás elől a németek fokozatosan Dévaványa irányában vonultak vissza, mozgásukat megmaradt 2 cm-es gépágyúik tüzével fedezve.

A német légvédelmi harccsoport aznap összesen nyolc harckocsi kilövését jelentette. A 25/I. vegyes légvédelmi tüzérosztály 28 órán keresztül tartóztatta fel a szovjet 7. gépesítetthadtest mintegy 50 harckocsival és 1500 lövésszel támadó csapatait, amelyeket a hadtest 40. önálló gárda-aknavetőosztályának rakéta-sorozatvetői is támogattak. A szovjetek német adatok szerint 12 T–34-et, 12 géppuskát, két páncéltörő ágyút, két páncéltörő puskát, három hadifoglyot és körülbelül 500 halottat veszítettek. A német veszteség 26 halott, 56 sebesült és 12 eltűnt volt. Megsemmisült a légvédelmi tüzérosztály csaknem teljes felszerelése: kilenc 8,8 cm-es lövege, hét 3,7 cm-es gépágyúja, 14 darab 2 cm-es gépágyúja, egy 2 cm-es négycsövű gépágyúja és 85 gépjárműve.[463]

A szovjetek Gyoma és Szeghalom között egyre nagyobb erőkkel nyomultak előre. A 4. gárda-lovashadtest 9. gárda-lovashadosztálya előrevetett harckocsi- és lovas-osztagokkal Szeghalmon keresztül elérte Füzesgyarmatot, majd 7-én reggel 08 és 09 óra között elfoglalta a várost.

A szovjet 6. gárda-lovashadtest 13. gárda-lovashadosztálya saját 250. harckocsiezredének (Moroz őrnagy) támogatásával délután elfoglalta Biharnagybajom községet is. Innen keletre kisebb lovas-kötelékek behatoltak Csökmőre, de az 1. páncéloshadosztály erői kiszorították, majd szétszórták őket.

A Gyománál elakadt 7. gépesítetthadtest parancsot kapott, hogy kisebb erők hátrahagyásával érje el a 4. gárda-lovashadtest átkelőhelyeit, keljen át a Sebes-Körösön, és megkerülő manőverrel verje szét az ellenállást Újiráz és Gyoma körzetében.[464] A gépesítetthadtest végrehajtotta a feladatot, és este 22 óra körül elfoglalta Dévaványát.[465] A lendületes előretörés ezután Karcag irányában folytatódott.

A német 1. páncéloshadosztály 113. páncélgránátos-ezrede támadást indított a Szeghalom érintésével északi irányban előrenyomuló szovjet lovashadosztályok keleti szárnya ellen, hogy Szeghalomtól délre hídfőt foglaljon a Sebes-Körösön. A páncélgránátosokon kívül a támadásban részt vett az 1. páncélosezred megerősített 2. századának (von der Osten főhadnagy) mintegy 17 Panther harckocsija is. A harckocsik Csökmőn üzemanyagot vételezetek, majd a település nyugati szélén gyülekeztek. A Szeghalom irányában indított támadás 14 óra körül kezdődött. A támadást „R01” toronyszámú parancsnoki Pantherében az ezred nem sokkal korábban visszaérkezett parancsnoka, Streith alezredes vezette. A németek támadása azonban a harckocsik és lövészpáncélosok mozgását erősen hátráltató nehéz terepen, egy páncéltörő reteszállás előtt elakadt. A 2. páncélosszázad egyik Pantherét találat érte, és kiégett. A szovjetek két másik német páncélost is kilőttek. A század többi harckocsija kezdett visszahúzódni. Az 1. páncélosezred parancsnoka nem volt megelégedve a 2. század parancsnokának vezetési teljesítményével, és 17 óra körül közelebb gördült páncélosával a szovjet állásokhoz. A harckocsiparancsnok és az irányzólövész között azonban végzetes kommunikációs zavar lépett fel (utóbbi nem volt tisztában azzal, hogy merre állt a harckocsi lövegtornya), emiatt túl sok időt (körülbelül másfél–két percet) töltöttek a szovjet páncéltörő ágyúk irányzóvonalában. A parancsnoki harckocsi először csupán két veszélytelenebb találatot kapott. A harmadik viszont a teknő jobboldalán, a rádiós-géppuskakezelő ülése magasságában átütötte a páncélzatot, és felrobbantotta az ott tárolt lőszert. A rádióson kívül a kezelőszemélyzet minden tagja kijutott az égő páncélosból, bár kisebb-nagyobb sérülésekkel. A 2. páncélosszázad végül Csökmőre vonult vissza.[466] Az 1. páncélosezred parancsnoka, Streith alezredes súlyosan megsebesült. Az ezred vezetését nem sokkal később a hadikórházból visszatérő Düntsch őrnagy vette át.[467]

A terepviszonyok és az elégtelen (mindössze 350 fős) páncélgránátos-támogatás miatt az 1. páncéloshadosztály Szeghalom elleni támadása nem járt sikerrel, annak ellenére, hogy este a német páncélgránátosok még egyszer megpróbálkoztak vele. Az 1. páncéloshadosztálynak a továbbiakban 8-ára virradó éjjel Berettyófalun keresztül Biharnagybajomra kellett vonulnia, és onnan, tehát északi irányból kellett újabb támadást intézni Szeghalom ellen.

A 6. gárda-lovashadtest 7-én hajnalban elfoglalta az átkelőhelyeket Újiráz térségében, de támadása itt átmenetileg elakadt, mert a németek erős tüzérségi tüzet lőttek a hídra.[468] A 8. gárda-lovashadosztály 136. harckocsiezrede megpróbált áttörni a folyó északi oldalára, de egyik harckocsija találatot kapott, és felrobbant.[469]

A 23. páncéloshadosztály nem tudta megindítani támadását az 1. páncélgránátos-ezred egyetlen zászlóalja által tartott újirázi hídfőből délnyugati irányban, mert a Sebes-Körös északi partján súlyos harcokba keveredett a folyón átkelt szovjet csapatokkal. A hadosztály páncélozott harccsoportja 07 óra 30 perckor támadást indított Komádi felé, és 08 óra 30 perc körül benyomult a településre, ahonnan egy kisebb szovjet gépkocsizó lövészköteléket szorított ki. A hamarosan beérkező 128. páncélgránátos-ezreddel közösen a páncélosok a település déli és délnyugati részében védőállást foglaltak. A páncélozott harccsoport, a 128. páncélgránátos-ezred, az 51. páncélos-utászzászlóalj részei és a 128. páncélos-tüzérezred egyik osztálya harccsoportot alkotott Ruge őrnagy vezetés alatt.

A páncélozott harccsoport némi páncélgránátos-támogatással 09 óra 30 perckor (más források szerint 09 órakor) támadást indított a Sebes-Körös hídján keresztül azzal a feladattal, hogy a folyótól délre, Zsadány körzetében bekerített 22. SS-önkéntes lovashadosztály harccsoportja számára szabaddá tegye az utat észak felé. Az előrenyomulás során a németek elérték Mihálytelepet, amelyet a 128/I. páncélgránátos-zászlóalj szállt meg. Az innen délkeletre húzódó csatorna és a magas árvízvédelmi gát közötti területen a szovjetek már birtokba vettek egy jelentősebb hídfőt a folyó északi partján. A német támadás élén haladó Panther harckocsit körülbelül 500 méterre a csatornától kilőtték, és az kiégett. A beérkező többi német páncélos négy T–34 kilövését jelentette, de a nehéz terepen nem tudtak tovább előretörni. A kísérő páncélgránátosok sem jártak nagyobb sikerrel.

15 óra 30 perckor a 128/I. páncélgránátos-zászlóalj (Roltsch százados) a 128/8. nehézfegyver-század 2 cm-es önjáró légvédelmi gépágyúinak támogatásával Komádi délnyugati részéről támadást indított déli irányban, és a csatorna északi töltéséig jutott. A német zászlóalj ezután kelet felé folytatta az előretörést, és 2. páncélgránátos-századával 30 méterre közelítette meg a hidat. A hídon még ott állt a páncélozott harccsoport által korábban kilőtt szovjet harckocsik közül kettő, amelyek eltorlaszolták a németek útját. A Komáditól a híd felé vezető út bal oldalán a 128/3. századdal megerősített 128/II. páncélgránátos-zászlóaljat vetették be. A zászlóalj balszárnyán a 23/1. páncélosszázad három rohamlövege biztosított. Noever százados Komáditól nyugatra elhelyezkedő 51. páncélos-utászzászlóalját a 23/3. páncélosszázad Panzer IV harckocsijaival erősítették meg. A hadosztály 126. páncélgránátos-ezrede a magyar 4. tábori póthadosztály erőivel Körösszakálnál, és innen keletre biztosította a Sebes-Körös északi partját. A páncélozott harccsoport éjszakára visszatért Komádi területére.[470] A Sebes-Körös északi partját védő németek tűzerejét növelte az éjszaka folyamán beérkezett 228. hadsereg-közvetlen rohamlövegdandár is.

A III. páncéloshadtest vezérkari főnöke, Fritz Berendsen vezérkari ezredes 11 óra 50 perckor úgy értékelte a helyzetet, hogy a szovjetek túlzottan erősek a Sebes-Körösnél ahhoz, mintsem a németek Békés elleni támadása sikerrel járhatna. Ha a német csapatok nem foglalják el gyorsan Szeghalmot, a szovjet lovashadosztályok zavartalanul vonulhattak észak felé. A vezérkari főnök ezért úgy döntött, hogy Szeghalom bevétele után az 1. és 23. páncéloshadosztályok nyugat felé fordulnak, és Dévaványa birtokbavétele után felveszik a kapcsolatot a Karcag felől támadó 13. páncéloshadosztállyal. Ezzel elvágták volna az észak felé áttört szovjet csapatok utánpótlási vonalait. Egyébiránt a mindenhol felbukkanó, harckocsikkal megerősített szovjet lovas-kötelékek ellen a német tüzérségi állásokat körvédő-képessé kellett tenni.[471]

Karcag, Püspökladány, Földes és Berettyóújfalu körzetében a németek csak a 15. légvédelmi tüzérhadosztály (Herbert vezérőrnagy) légvédelmi lövegekből és gépágyúkból álló harccsoportjait tudták szétbontakoztatni, hogy a szovjet páncélosokat valahogy feltartóztassák.[472] Összefüggő ellenállási vonalról, vagy kielégítő védelmi állásokról azonban szó sem volt.

A német bombázó repülőgépek 7-ére virradóra támadták Arad és a romániai Simeria (Piskitelep) vasútállomását. A német I. repülőhadtest és a magyar 102. repülődandár napközben főleg Nagyvárad délnyugati előterében hajtott végre bevetéseket. A csatarepülőgépek két harckocsit, egy önjáró löveget, 80 tehergépkocsit és 60 fogatolt járművet semmisítettek meg. Légiharcban két szovjet repülőgép lelövését jelentették.[473]

Miután a Dél Hadseregcsoport törzse számára kiderült, hogy a szovjetek főcsapásukat a „Fretter-Pico” seregcsoport sávjában mérik, utasították a „Wöhler” seregcsoportot, hogy indítsa útba Fretter-Pico tábornok csapataihoz a Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosokkal felszerelt 1776., 1779. és 1257. rohamlövegosztályokat, a 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúkkal ellátott 1054. hadsereg-közvetlen páncéltörőágyús-osztályt, a 818/III. és 52/II. tüzérosztályt, a 844/3. és 140/9. tüzérüteget, valamint a 127. és 651. önálló utászzászlóaljat a 76. gyaloghadosztály 176. lövészzászlóaljával együtt.

Este 21 óra 50 perckor von Grolman telefonon tájékoztatta a helyzetről a német szárazföldi haderő vezérkarának vezetési csoportját. A hadseregcsoport vezérkari főnöke kifejtette, hogy még nem tisztázódott, a szovjetek észak, vagy északnyugat felé nyomulnak-e előre. Von Grolman szerint az északi irányt fogják választani. Mivel a hadseregcsoport három gyenge páncéloshadosztálya legfeljebb a Körösökön való átkelésben akadályozhatta meg a szovjeteket, von Grolman szerint felmerült a kérdés: nem kellene-e visszavonni a „Wöhler” seregcsoportot az úgynevezett G-vonalra, hogy elkerülje az átkarolást.[474]

A „Breith” páncéloscsoport a nagyváradi arcvonalszakasz harcvezetését átadta a LXXII. hadtest törzsének. A hadtest parancsnoka August Schmidt altábornagy, vezérkari főnöke pedig Engels vezérkari ezredes volt. A hadtest, amelynek harcálláspontját Bihardiószegen rendezték be, átvette a magyar VII. hadtest harcvezetését a 4. tábori póthadosztállyal, 12. tartalékhadosztállyal, a német 76. gyaloghadosztállyal és a „Ludwig” záróosztaggal együtt.[475]

A LXXII. hadtest 14 óra 50 perckor utasítást kapott a német 6. hadseregtől, hogy a Szeghalom elleni támadáshoz adja át a III. páncéloshadtestnek a 325. hadsereg-közvetlen rohamlövegdandár egyik ütegét, valamint a 809. hadsereg-közvetlen tüzérosztály egy 21 cm-es mozsárütegét. Ez utóbbi Komádinál került bevetésre. Néhány órával később a hadtestnek a 662. hadsereg-közvetlen nehéz-páncélvadászosztály 8,8 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúit is útba kellett indítani a „Breith” páncéloscsoporthoz.[476]


3. csatanap: 1944. október 8. vasárnap

(Időjárás: derült, napos, 20 Celsius-fok, az utak szárazak, általában járhatók.)

Hajnali 02 óra 30 perckor a hadseregcsoport jelentette aznapi harctevékenységére vonatkozó szándékait a német szárazföldi haderő vezérkarának hadműveleti osztálya számára. Eszerint a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztályt vissza kívánta vonni az Óbéb–Kiszombor vonalra, az 1. honvéd páncéloshadosztállyal pedig Szentes körzetéből Szarvas felé, északkeleti irányában tervezett egy támadást. A tiszafüredi hídfőt a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportjának egy zászlóaljával kívánta biztosítani. A német 1. páncéloshadosztály erőinek Szeghalom ellen északi irányból újabb támadást kellett volna végrehajtaniuk, miközben a 13. páncéloshadosztály alakulatai Karcagon keresztül csatlakoztak volna a „Breith” páncéloscsoporthoz.[477]

A szovjet 46. hadsereg 8-ára virradó éjjel Óbecsénél két ezreddel átkelt a Tiszán. A magyar 3. hadsereg déli szárnyán a szovjetek harc nélkül birtokba vették Kiszombort. Szarvason a német felderítés jelentősebb szovjet harckocsi-köteléket figyelt meg. A 25/I. vegyes légvédelmi tüzérosztály Gyomától északra harcoló elemei 8-ára virradó éjjel jelentős veszteségek után Mezőtúr felé vonultak vissza, mert Dévaványát már előző este birtokba vették a szovjetek.

A „Breith” páncéloscsoport arcvonalán a szovjetek még előző este megközelítették Bárándot, amelyet csak egy német légvédelmi harccsoport védett. Sárrétudvari és Biharnagybajom közelében sötétedés után, 8-ára virradóra is folyt a küzdelem az előretört szovjet páncélosokkal. Darvastól északra egy szovjet felderítő osztag átkelt a Berettyón, és keleti irányban tovább nyomult előre. A szovjetek által Komáditól délre tartott hídfőt a 23. páncéloshadosztály éjszakai harcban felszámolta.[478]

Napközben a szovjet 46. hadsereg Óbecse és Ada között, valamint Martonos és Magyarkanizsa körzetében átkeltek a Tiszán. A gyenge magyar biztosító erők nem tudták feltartóztatni őket. A Szeged felé, északnyugati irányban visszavonuló 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztályt is üldözték a szovjetek, és a várostól keletre kisebb kötelékekkel átkeltek a folyó nyugati partjára. Estére a szovjetek Szegedtől délre már csaknem másfél hadosztálynyi erővel tartották hídfőjüket.

A magyar 23. tartalékhadosztály Algyőnél tartott hídfőjét a szovjetek támadásai napközben összezsugorították. A hadosztály Hódmezővásárhelynél bekerített részei délnyugat felé kitörtek. A Mindszentnél tartott magyar hídfőt felszámolták a szovjetek, és átkelve a Tiszán, kisebb harcászati jelentőségű hídfőt foglaltak a nyugati parton.

A Szentesnél tartott magyar hídfő parancsnoka, dr. Temesy Béla vezérőrnagy 8-ára virradó éjjel azt tervezte, hogy a hídfőben növeli a csapatok erejét. Ezzel összefüggésben a 2. huszárezred parancsnoka, Németh alezredes hajnali 03 óra 30 perckor parancsot adott ki az ezred csapatainak felváltására és átcsoportosítására. A 2. huszárezred északon védő 1., 5. és 6. lovasszázadait a tervek szerint hajnali 05 órakor felváltották volna a 24. tábori pótezred részei. Az 1. tábori pót-huszárezred III. és IV. osztályai felváltották volna a 2/1. lovasszázadot, amely ezután Szentesen az Apponyi téren tartalékba helyezkedik. A 2. huszárezred 5. lovasszázadát és II. osztályának nehézfegyver-századát az 1/II. tábori pót-huszárosztály váltotta volna fel. A felváltások után rendelkezésre állt volna a 2/4. és 5. lovasszázad, a II. nehézfegyver-század és a 8. tábori póthadosztály 24. felderítő tábori pótosztályának lovasszázada. Ezeket az erőket a 2/I. huszárosztály kapta volna védelmének megerősítésére. A parancsot a 2/I. huszárosztály parancsnoka, Tomka Emil őrnagy 8-án hajnali 04 óra 30 perckor kapta meg.[479]

A tervezett felváltási tervet nem hajtották végre, mert a szovjet támadások ezt megakadályozták. A 21. és 24. tábori pótezredek csak lassan érkeztek be, és harcértékük alig érte el egy–egy teljes századét.

Reggel 06 órakor a magyar 13. rohamtüzérosztály két gyalogszázadba összevont, rohamlövegek nélküli állományát, Launsky Roderig őrnagy, osztályparancsnok vezetésével Csongrádról a szorongatott szentesi hídfő védelmére, a Tisza-hídhoz vezényelték. A súlyos harcokban Launszky őrnagyot a délelőtt folyamán egy szovjet mesterlövész homlokon lőtte (valószínűleg az út melletti jegenyefasorból), és hősi halált halt.

Reggel 08 óra körül a beregháti vasútállomásnál védő 2/3. lovasszázadot erős szovjet harckocsi-támadás érte. A 2. huszárezred ezred-közvetlen páncéltörőágyús-századának 7,5 cm-es lövegei Bodó Tihamér százados irányításával hat T–34-et kilőttek, amire a többi páncélos a közelben lévő téglagyár mögé húzódott vissza. Ezzel egy időben azonban a szovjet harckocsik észak felől elérték a csongrádi Tisza-hidat, és ezzel elvágták a városban rekedt magyar csapatok visszavonulási útvonalát.

Temesy vezérőrnagy reggel még úgy rendelkezett, hogy az 1. honvéd páncéloshadosztály 1. gépkocsizó lövészezrede a várostól északnyugatra a Tisza-gátig betört szovjeteket vesse vissza, és állítsa helyre az összeköttetést a „szűkebb” és „bővebb” hídfő között, majd gyülekezzék a „szűkebb” hídfőben. A várost addig a 2. huszárezrednek és az 1. tábori pót-huszárezrednek szívósan tovább kellett védenie.

Temesy azonban hamarosan felkereste az 1. honvéd páncéloshadosztály parancsnokát, Deák Ferenc vezérőrnagyot, és megbeszélte vele a Tisza-hídon át való kitörést a hídfőből. Ezt támasztja alá, hogy az 1. honvéd páncéloshadosztály parancsnoka csapatainak 08 óra körül olyan parancsot adott, hogy törjenek ki a hídfőből a Tisza-hídon át, amelynek keleti vége a szovjetek kezén volt.[480] A partváltás megkönnyítésére egy nappal korábban már előkészítettek két áthajózási pontot is, ahonnan át lehetett kelni a Tisza nyugati partjára.[481]

A megmaradt harckocsikkal megerősített 1. gépkocsizó lövészezred (Vastagh György ezredes) a 2. huszárezred 1., 5. és 6. lovasszázadával, valamint II. nehézfegyver-századával együtt, az 5. gépvontatású tábori tüzérosztály Apponyi téren állást foglalt ütegének tűztámogatásával 11 óra után sikeresen végrehajtotta a feladatot, és ezután az 1. honvéd páncéloshadosztály alakulatai a Tisza-hídon átkeltek a folyó nyugati oldalára. A szovjet 18. harckocsihadtest újabb támadása viszont a vízműveknél ismét betört a hídfőállásba. A 181. harckocsidandár előretört páncélosai szétlőtték a huszárezredek gépkocsizó vonatoszlopait, amelyek az 1. gépkocsizó lövészezred után indultak. A 181/1. harckocsi-zászlóalj (Zsergyev őrnagy) két szakaszparancsnoka, Ny. K. Jakimovics és G. F. Ivanov alhadnagyok harckocsijaikkal 12 órás tűzharcban hét magyar harckocsit, kilenc löveget, két aknavetőüteget, 37 gépkocsit és 20 fogatolt járművet lőttek ki. A két alhadnagy ezért később megkapta a „Szovjetunió Hőse” kitüntetést.[482]

A híd környékét ért heves tüzérségi tűzben vitéz Vastagh György ezredes lábán és hasán súlyos repeszsérüléseket szenvedett. A törzstisztet a kecskeméti csapatkórházba szállítottak, ahol két nappal később belehalt sebesülésébe. Vastagh ezredes 1944. november 24-én post mortem megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet is.[483]

A németek időközben utászokat rendeltek ki a Szentestől északnyugatra lévő Tisza-híd felrobbantására. Ezt azonban vitéz Pacor Ernő vezérkari alezredes, a VIII. hadtest vezérkari főnöke a hídrobbantás felelősségének átvállalásával megakadályozta.[484]

Időközben a 2/3. lovasszázad páncélvédelmét biztosító magyar páncéltörő ágyúkat a szovjet páncélosok mind kilőtték, és ezután a megismételt harckocsi-roham elől a magyar huszárok Szentes széléig hátráltak. A század megbízott parancsnoka, egy tartalékos főhadnagy a támadás előtt anélkül hagyta el harcálláspontját, hogy erről helyettesét értesítette volna. Így százada a legválságosabb pillanatban vezetés nélkül maradt.

A 2. huszárezred 2. és 4. lovasszázadát is harckocsik támadták meg. Az ezred-közvetlen páncéltörőágyús-század másik szakasza négy szovjet páncélost lőtt ki, de a tűzharcban összes saját lövegét is elveszítette. A két lovasszázad egyelőre tartotta állásait.

Az északi irányból támadó szovjetek az 1. tábori pót-huszárezred III. és IV. osztályát beszorították Szentesre. A szovjet géppuskák a város észak–dél irányú sugárútjait pásztázták. Ekkor a 2/I. huszárosztály parancsot kapott, hogy az ellenséges túlerő nyomására utcai harcokban vonuljon vissza. A 18. harckocsihadtest páncélosai (közöttük az 1438. önjáró tüzérezred egyik ütegének SZU–85 önjáró lövegei) hamarosan behatoltak Szentesre. Az egyik SZU–85 saját jelentése szerint kilőtt hat magyar harckocsit, hét löveget, három aknavetőt és 30 gépkocsit, de hamarosan ezt a páncélost is találat érte.[485] Egy T–34 elérte a város közepén épített Petőfi szállót. A 2/I. huszárosztály visszahúzódó részei a város északnyugati szélén, majd a Kurcza patak mentén gyülekeztek. A szovjetek heves aknavetőtüze miatt azonban a legtöbben a Tisza partja felé futottak, így a pataknál nem folyhatott szervezett ellenállás. Egy T–34 harckocsi hamarosan a patak hídjához hajtott, végiglőtte az utat, de nem gördült a hídra, mivel nem ismerte annak teherbíró képességét. A Kurcza patak medrénél álló, páncélöklökkel felszerelt magyar páncélromboló járőrnek ez túl nagy távolság volt. A járőr parancsnoka viszont négy szovjet deszant-lövészt lelőtt a harckocsiról.

A szentesi hídfő védelmében részt vett a 7/3. rohamtüzér-üteg négy korlátozottan harcképes StuG. III rohamlövege is, amelyeket a tiszai töltésen ástak be. A páncélosok a harcok közben mind harcképtelenné váltak, és kezelőszemélyzetük elhagyta őket. A 7. rohamtüzérosztály 15 tisztjét és mintegy 250 katonáját a VIII. hadtest parancsnoksága – immár bevethető rohamlövegek nélkül – gyalogsági feladattal Csongrád védelmére rendelte. Az osztály szeptember 24. óta legkevesebb 67 szovjet harckocsit és 14 egyéb páncélozott harcjárművet lőtt ki; zsákmányolt hat gyalogsági löveget, két páncéltörő ágyút és 18 géppuskát. Saját vesztesége nyolc megsemmisült rohamlöveg és 30 gépjármű volt. Tíz súlyosan sérült StuG. III rohamlöveget gyári nagyjavításra kellett küldeni, 12 páncélost viszont sikerült kivontatni, és később bevethetővé tenni. A harcokban 11 tiszt és 80 katona esett el, a súlyos sebesültek száma három tiszt és 45 katona volt.[486]

A hídfőből a magyar csapatok a Tiszán átívelő híd felé igyekeztek. A szemtanúk szerint néhány rendezetten visszavonuló kisebb köteléket leszámítva mindenhol fejvesztett menekülés képe tárult elébük.

Eközben a 2. huszárezred 1., 5. és 6. százada továbbra is védte a „szűkebb hídfőt”. Ennek köszönhetően jelentős mennyiségű hadianyagot sikerült átszállítani a Tisza nyugati oldalára, annak ellenére, hogy a híd szovjet tűz alatt állt.

Este a „szűkebb hídfő” védőit újabb szovjet harckocsi-támadás érte. Ekkor az 1. lovasszázad állományába tartozó László Endre karpaszományos őrvezető a Tisza-híd közelében egy T–34 típusú szovjet harckocsit a tiszai gát fedezetében 20 méterről páncélököllel kilőtt. Szabó Gábor közhuszár egy másik T–34-et is megsemmisített páncélököllel. A 2/2. és 4. lovasszázadokat a szovjetek a századparancsnoki törzsek kivételével gyakorlatilag megsemmisítették.

A 2. huszárezred részei heves utcai harcokban tartották magukat még egy rövid ideig a mintegy 70 páncélossal támadó szovjetek túlerejével szemben, majd megkezdték a visszavonulást a Tisza felé. A várost elhagyó 2/I. huszárosztály katonái nehéz szívvel adták fel a várost, amely kilenc éven át békehelyőrségük volt. A magyar huszárok jó része a Szent Istvánnál található révnél kelt át, főleg csónakokon és egyéb vízi alkalmatosságokon. A túlparton kiépített, de egyelőre üres állásokat találtak. A két huszárezred maradványai itt rendezték soraikat.[487]

A Tisza-híd csongrádi oldalát az 1. honvéd páncéloshadosztály védte. Lengyel Béla altábornagy, a VIII. hadtest parancsnoka utasította a hadosztályt, hogy a hidat csak végszükség esetén robbantsa fel, és a túlparton lévő hídfőt a 2. huszárezred még kitartó mintegy 200 katonájával tartsa. Éjféltájban a hadtestparancsnok engedélyével a hidat mégis felrobbantották.[488] Tragikus módon a 2/6. lovasszázad két ekkor visszavonuló szakasza még a hídon volt.

A 228. lövészhadosztály 767/2. lövészzászlóalja Sz. A. Litovcsenko gárda-őrnagy parancsnoksága alatt napközben Csongrádtól nyolc kilométerre délre átkelt a Tisza nyugati partjára, birtokba vett egy két kilométer széles és egy kilométer mély harcászati hídfőt, majd azt az ellenlökésekkel szemben meg is tartotta.[489]

Az 1. huszárhadosztály Kunszentmártonnál és Öcsödnél biztosító kötelékeinek helyzete a Dél Hadseregcsoport számára egyelőre tisztázatlan volt.

Mivel a szovjetek több helyen is átkeltek a Tiszán, a szentesi hídfő veszteségterhes védelmének túlzott jelentősége már nem volt, leszámítva a visszavonuló csapatok hátának fedezését.

A tiszai átkelők védelméről készült német jelentés szerint október 8-án Tiszafürednél egy német riadóalakulat védte a hidat 14 tiszttel, 83 altiszttel és 292 katonával. Fegyverzetük egy 8,8 cm-es légvédelmi lövegből, öt 3,7 cm-es légvédelmi gépágyúból, három 2 cm-es légvédelmi gépágyúból és hét géppuskából állt. A körzetben állomásozott még egy magyar csendőr-zászlóalj is ismeretlen fegyverzettel és létszámmal. A Tisza keleti partján a híd előtt harckocsi-árok húzódott, amelyet magyar polgári személyekkel ásattak ki. A nyugati parton két földi célok ellen is hatásos 8,8 cm-es légvédelmi üteg volt tüzelőállásban. A híd körzetében mintegy ezer munkaszolgálatos és 1500 főnyi polgári munkaerő tartózkodott.

A kiskörei híd védelme sokkal gyengébb volt: csupán a német 21. hídépítő-utászzászlóalj (Bienstock őrnagy) törzse és 4. százada állomásozott itt három géppuskával, bármiféle páncéltörő vagy nehézfegyver nélkül. Gyenge fegyverzetük miatt nem jelentett megerősítést az itt elhelyezett mintegy 150–200 német munkaszolgálatos (Organization Todt) sem. A kiskörei vasúti hidat egy korábbi légitámadás megrongálta, csak gyalog volt járható, de kilenc nap múlva újra átadhatták a vasúti forgalomnak. A folyó nyugati partján kiépített tábori állások húzódtak.

A szolnoki hídfőt már sokkal jelentősebb erők biztosították. A riadóalakulatokkal megerősített német 741. hadsereg-közvetlen utászzászlóalj mintegy 800 főnyi harcoslétszámmal rendelkezett. Ezt egészítette ki a német tábori repülőtér 300 katonája, 250 hídépítésre alkalmazott katona, továbbá 90 utász és 100 gyalogsági harcra bevethető légvédelmi tüzér. A rendelkezésre álló fegyverzet 13 géppuskából, 17 géppisztolyból, 800 puskából, egy 8 cm-es aknavetőből, nyolc 15 cm-es tábori tarackból (két ütegbe szervezve), és a német 147. vegyes légvédelmi tüzérosztály 8,8 cm-es légvédelmi lövegeiből, valamint 3,7 cm-es és 2 cm-es gépágyúiból állt. A szolnoki hídfőt megerősítették négy század (500 fő) magyar katonával, amelyek golyószórókkal és géppuskákkal voltak felszerelve. A híd előtti harckocsi-árok csak részben volt kész. A folyó keleti partján tábori állásokat építettek ki.

A tiszaugi átkelőt csupán egy magyar honvéd szakasz biztosította két golyószóróval és két géppuskával. A műszaki akadályrendszer (aknazár) gyenge volt. A német LVII. páncéloshadtest egy utász-robbantócsoportot vezényelt a hídhoz. Az átkelő előtt a továbbiakban az 1. huszárhadosztály egyik lovasszázadának és egy kerékpáros-századnak kellett biztosítania. Két magyar páncéltörő ágyú már beérkezett.

A csongrádi hidat a mintegy 1000 fős 201. önálló honvéd tanzászlóalj, a magyar 1. önálló tüzérosztály két 10,5 cm-es tarackos ütege, két magyar 8,8 cm-es légvédelmi üteg (valószínűleg a 203. honi légvédelmi tüzérosztály részei Dánielfy Tibor alezredes parancsnoksága alatt), és egy német légvédelmi tüzérosztály védte 16 darab 8,8 cm-es légvédelmi löveggel. A német 844. hadsereg-közvetlen tüzérosztály részei Csongrádtól délnyugatra voltak tüzelőállásban. A magyar VIII. hadtest harcálláspontja Csongrádtól 12 kilométere nyugatra, Blaskovich-majorban volt.[490]

Magyar jelentések szerint a szovjetek kisebb lovas-kötelékkel Szolnoktól délre, Tiszavárkonynál is átkeltek a folyón. A szovjet 53. hadsereg aznap újabb 20–25 kilométeres menetet hajtott végre. A hadsereg 27. lövészhadteste 18 órára elérte Törökszentmiklós–Tiszaföldvár–Kunszentmárton vonalat[491], és a vasút mentén előrenyomulva körülbelül ezerfős kötelékkel délkeleti irányból a szolnoki hídfő felé tört előre.

A 20. honvéd gyaloghadosztály roncsai (egyelőre másfél század) napközben Tiszaföldvárnál gyülekeztek.[492] A hadosztály roncsainak visszavonulását kisebb utóvéd-osztagok fedezték. Molnár József őrmester, a IV/1. önálló kerékpáros utászszázad katonája a Dévaványától délre lévő téglagyár mellett, a 20. honvéd gyaloghadosztály harccsoportjának tagjaként a támadó három szovjet T–34 típusú harckocsi közül egyet páncélököllel kilőtt. A harckocsi felrobbant, és lövegtornya leszakadt.

Reggel 07 órakor a Törökszentmiklós körzetébe beérkező 13. páncéloshadosztály a III. páncéloshadtest alárendeltségébe került. A hadosztály azt a feladatot kapta, hogy a Szolnok–Debrecen útvonalon előretörve, a Kisújszállás–Karcag vonalon át az észak felé nyomuló szovjet ékeket semmisítse meg, egyesüljön a Debrecen délnyugati térségében harcoló német erőkkel (az 1. páncéloshadosztállyal), és aktív harctevékenységgel fedezze a Tisza és Püspökladány közötti terepszakaszt. A III. páncéloshadtest törzse felhívta a hadosztály figyelmét arra is, hogy a délkeleti irányból támadó 1. páncéloshadosztállyal feltétlenül kapcsolatot kellett teremtenie. Ennek értelmében a 13. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja 08 óra körül parancsot kapott, hogy Kisújszállásig vonuljon. A hadosztálytörzs harcálláspontját Kunhegyesen rendezték be.[493]

A páncélozott harccsoport 13. páncélos-felderítőosztálya Kisújszállás keleti szélén azt a feladatot kapta, hogy vonuljon Karcagra. A Panther-századdal megerősített 66/I. páncélgránátos-zászlóaljnak Kisújszállástól délkeletre felderítő tevékenysége mellett védőállásokat kellett létesítenie. A szovjet erők pontos helyzetét a hadosztály 1. (hadműveleti) vezérkari tisztje, Arthur von Ekesparre alezredes sem ismerte.[494]

A 13. páncélos-felderítőosztály Karcagot nyugati irányból meg sem közelítette, mert a települést a szovjet 7. gépesítetthadtest korábban már nagyrészt birtokba vette. A 66/I. páncélgránátos-zászlóalj felderítő különítményei Kisújszállás délkeleti előterében hamarosan beleütköztek a 7. gépesítetthadtest páncélosaiba.

A késő délelőtti órákban Kisújszállást délkeleti irányból szovjet tüzérségi tűz érte, majd nem sokkal később a németek által védett helységet déli és délkeleti irányból mintegy 30 harckocsi támadta meg. A szovjet T–34-ek a Lógókert és a Nagykert mellett több német lövészpáncélost is kilőttek, mire a németek visszavonultak a város területére. A település keleti szélén állásban lévő német páncélosszázad hat bevethető Panther harckocsija három szovjet páncélost kilőtt, és visszaverte a támadást.[495]

Délután a szovjet harckocsik gyalogsági támogatással a Karcag és Dévaványa felé vezető utak között előrenyomulva 18 és 19 óra között öt páncélossal betörtek Kisújszállásra. A lövészpáncélosokon bevetett német páncélgránátosok leválasztották a szovjet lövészeket a harckocsikról. A támogatás nélkül maradt páncélosokat a németek a helység közepén feltartóztatták, és egy részüket megsemmisítették. A református templomnál kilőttek egy T–34 harckocsit és egy SZU–85 önjáró löveget.[496] Ezeket az a mozgásképtelen Panther lőtte ki, amelyik a 66. páncélgránátos-ezred harcálláspontjánál, a helység északnyugati szélén állt. A szovjetek nyomása ennek ellenére olyan erős volt, hogy a védők inkább Kisújszállás déli szélére vonultak vissza. A nap végére már csak négy német Panther harckocsi maradt bevethető állapotban. A visszavonuló szovjet harckocsik a településtől északnyugatra elfoglalták a Kenderes felé vezető út melletti erdőt is, s ezzel erre elvágták a németek visszavonulásának egyik lehetséges irányát.[497]

Mivel sem vezetékes, sem rádiós híradókapcsolat nem volt a 13. páncélos hadosztály-parancsnoksággal, csak egy oldalkocsis motorkerékpáron küldött összekötő útján sikerült elérni Schmidhuber vezérőrnagy harcálláspontját, és onnan parancsokat kapni. A szovjetek előretörésére való tekintettel a páncélozott harccsoportnak haladéktalanul fel kellett adnia Kisújszállást, és Kunhegyesen keresztül Kunmadarason gyülekezni.[498]

A hadosztály-parancsnokság minden bizonnyal azért adta fel Kisújszállást, hogy a páncélozott harccsoportot ne kelljen túlerő ellenében állóvédelemben felhasználnia, hanem megőrizhesse azt az 1. páncéloshadosztállyal való egyesülés céljából indítandó támadáshoz.[499]

A szovjet 4. gárda-lovashadtest folytatta gyors ütemű előrenyomulását, és hajnali 04 órakor már Biharnagybajom és Sárrétudvari körzetében harcolt. A Sárrétudvariért vívott harcokban a 152. gárda-páncéltörő tüzérezred (J. A. Kosztiljev gárda-őrnagy) egyik lövege M. Sz. Prohorov parancsnoksága alatt 200 méterről kilőtt két német 8,8 cm-es légvédelmi löveget és egy önjáró 2 cm-es légvédelmi gépágyút. Prohorov később – más fegyvertényeivel együtt – ezért megkapta a „Szovjetunió Hőse” kitüntetést.[500]

A hadtest harckocsikkal megerősített előrevetett osztagai elérték Püspökladányt. A helységet csupán légvédelmi lövegekkel megerősített rögtönzött riadóalakulatok védték. A német lövegek kilőttek a szovjet 66. gárda-aknavetőezred három rakéta-sorozatvetőjét. A német Fw 190 csatarepülőgépek támadása a 10. gárda-lovashadosztálynak is súlyos veszteségeket okozott. A hadosztály parancsnoka (V. V. Nyikiforov ezredes), tüzérfőnöke, hadműveleti osztályvezetőjének helyettese és néhány más tiszt is megsebesült. A hadosztály vezetését Mastaller ezredes vette át. A beérkező szovjet vadászrepülőgépek légiharcba bocsátkoztak a német csatarepülőgépekkel és az őket fedező Bf 109 vadászrepülőgépekkel.

A 4. gárda-lovashadtest 30. és 9. gárda-lovashadosztályai eközben betörtek Püspökladányba, és utcai harcokba visszaszorították a védőket a város közepéig. Miután a 10. gárda-lovashadosztály rendezte alakulatait, és csatlakozott a hadtest zömének támadásához, a szovjetek 13 óra körül birtokba vették Püspökladányt.[501] Az esti órákban a szovjet előrevetett osztagok néhány harckocsival folytatták előretörésüket Püspökladány körzetében, és elérték Nádudvart.

Az 1. páncéloshadosztály „Huppert” harccsoportja (az 1. páncélgránátos-ezred részei, a 37. páncélos-utászzászlóalj megerősítve az 1. páncélosezred és 37. páncélvadászosztály elemeivel) kelet felé kerülve, Berettyóújfalun keresztül 8-án reggel elérte Bihartordát. Az 1. páncélgránátos-ezred egyik százada visszamaradt az újirázi hídfőben, hogy bevárja a 23. páncéloshadosztály leváltására késve érkező csapatait. Huppert őrnagy Bihartordán egy felderítő osztagtól arról értesült, hogy a harckocsikkal megerősített szovjet lovasság már birtokba vette Nagyrábét, Biharnagybajomot és Füzesgyarmatot. Ezáltal az 1. páncéloshadosztály Szeghalom ellen északi irányból elrendelt támadásának megindulási állásai elvesztek. Ha a németek továbbra is Szeghalom felé akartak támadni, először ezeket a településeket kellett visszafoglalniuk.

Nagyrábé felé 07 óra 30 perckor meg is indult a német támadás. A 37. páncélos-utászzászlóalj 1. százada Hilse főhadnagy vezetésével felkapaszkodott a megerősítésül beosztott 1/1. páncélosszázad (Bach hadnagy) 12 Panther harckocsijára, a 37/2. páncélos-utászszázad viszont saját Sd.Kfz. 251 lövészpáncélosain a harckocsik mellett nyomult előre. A község körül heves páncélos-összecsapás alakult ki, mivel a szovjet 6. gárda-lovashadtest 8. lovashadosztályának (P. A. Hrusztaljev ezredes) harckocsijai déli és nyugati irányból több támadást is indítottak. A településért vívott harcok során a németek hat T–34 harckocsi kilövését jelentették, és 10 óra 30 percig elfoglalták Nagyrábét. Hamarosan az 1. páncélgránátos-ezred egyetlen zászlóalja is felzárkózott, és megszállta a helységet. Ekkor a hadosztály harcálláspontja még Berettyóújfalu nyugati részén volt.

Nem sokkal később az 1. páncéloshadosztály megerősített 113. páncélgránátos-ezrede is megérkezett, és 12 óra körül megindította nyugati irányú támadását Biharnagybajom felé. Bradel ezredes harccsoportja az út mentén támadott. A 113/I. páncélgránátos-zászlóalj (Weber százados) lövészpáncélosai az úttól délre, a 113/10. páncélos-utászszázad katonái pedig északra nyomultak előre. Mögöttük haladtak a 73/I. páncélos-tüzérosztály 15 cm-es Hummel önjáró lövegei.

A német Panther harckocsikat azonban a sok vízlevezető árok feltartóztatta. A fedezékben szegény terepen a páncélgránátosok is elakadtak a szovjet páncéltörő ágyúk és rakéta-sorozatvetők heves tüzében. A németek már a teljes 73. páncélos-tüzérezred tűzerejét bevetették, de támadásuk végképp elakadt. A 113/I. páncélgránátos-zászlóaljnak délnyugat felől kellett fedeznie a támadó harccsoportot. A pontosan célzó szovjet aknavetők repeszeitől hamarosan Bradel ezredes, a harccsoport parancsnoka és a 73. páncélos-tüzérezred parancsnoka, Grosskreutz ezredes is megsebesült. A tüzérezred vezetését Kublitz őrnagy vette át.[502]

Az 1. páncélgránátos-ezred Nagyrábén tartózkodó zászlóalja 17 órakor parancsot kapott, hogy a település nyugati és délnyugati szélére húzódjon. A zászlóaljat a 113. páncélgránátos-ezredtől északra vetették be, mert az újabb Biharnagybajom elleni támadáshoz meg kellett erősíteni a németek jobbszárnyát. Nagyrábé védelmét a 37. páncélos-utászzászlóalj vette át. A harckocsik késedelmes átcsoportosítása miatt a sebesülten is tovább vezető Bradel ezredes úgy döntött, hogy a támadást csak éjfél után, holdvilágnál folytatják. A német harckocsik és légvédelmi lövegek a körzetből estig 25 szovjet páncélos kilövését jelentették.

Az 1. páncélos-felderítőosztály 8-án hajnalban érkezett meg vasúti szállítással Derecskére, onnan pedig haladéktalanul Bakonszegre vezényelték, hogy átvegye az 1. páncéloshadosztály déli szárnyának fedezését.[503]

A 23. páncéloshadosztály arcvonalán a szovjetek hajnali 04 óra 30 perckor Komáditól két és fél kilométerre délkeletre néhány harckocsival előretörtek. A szovjet gyalogság is felzárkózott (részben azok a lövészalegységek, amelyek a 128/II. páncélgránátos-zászlóaljjal szemben éjszaka keltek át a Sebes-Körös északi partjára). A németek egyik 7,5 cm-es páncéltörő ágyúját legázolta egy T–34, de eközben fenn is akadt rajta, ezért kezelői elhagyták a harckocsit. A szovjetek további előrenyomulása megrekedt, miután alig 10 méterre közelítették meg a német harckocsikat, amelyek két T–34-et kilőttek. Egy harmadikkal a páncélgránátosok végeztek páncélököllel. Az elhagyott szovjet harckocsit a 23. páncélosezred vontatóosztaga éjszaka elvontatta, majd három másik zsákmányolt T–34 harckocsival együtt néhány napig német kezelőkkel a szovjetek ellen vetették be. Miután a motorja meghibásodott, a zsákmányolt páncélost felrobbantották.

Amíg a 128. páncélgránátos-ezred zöme 07 órától ellenlökésben felszámolta az átkelt lövészkötelékeket, a szovjetek Komáditól délkeletre további erősítések bevetésével újabb hídfőt foglaltak.

A szovjet betörés ellen 11 óra 30 perckor a harckocsikkal megerősített 128. páncélgránátos-ezred indított ellenlökést. A támadást a 128. páncélos-tüzérezred I. és III. osztálya is támogatta. A németek kilőtték a szovjetek újabb öt harckocsiját és hat páncéltörő ágyúját, majd visszavetették őket a csatorna északi partjára. A 23. páncélosezred egyik Panther harckocsija eközben páncéltörő ágyú telitalálatától megsemmisült. A németek nem tudták teljesen felszámolni a szovjet hídfőt. A szovjetek aznap lőtték a komádi templom tornyát, hogy megfosszák a németeket kiváló megfigyelőpontjuktól.

A 23. páncéloshadosztály 51. páncélos-utászzászlóalja az 1. páncélos-felderítőosztállyal közösen Szeghalomtól északkeletre Csökmő, Darvas és Zsáka ellen indított szovjet támadásokat vert vissza. A hadosztály ellenlökései tehát aznap a szovjetek hídfőjét Komáditól délre nem tudták teljesen felszámolni, de a németeknek fel kellett adni az Újiráztól délre tartott saját hídfőt. A szovjetek komádi hídfője estére már öt kilométer széles volt. Vele szemben a német páncélgránátosok és páncélos-utászok biztosító támpontjai helyezkedtek el.[504]

A „Breith” páncéloscsoport két német páncéloshadosztálya által indított ellenlökések következtében a 6. gárda-lovashadtest aznap csak 13. gárda-lovashadosztályával tudta folyatni előrenyomulását. Csapatai délelőtt 10 óra után elérték Hajdúszoboszlót.

A településen a német 23. páncélosezred riadóztatott műhelyszázada tartózkodott a javításra váró sérült páncélosokkal együtt, valamint itt pihent a 23/2. páncélosszázad kezelőszemélyzete.[505] A 2. század 44 katonája két sérült harckocsi és két rohamlöveg támogatásával, Lindenmayer hadnagy parancsnoksága alatt védőállást foglalt Hajdúszoboszló délnyugati szélén. Két másik sérült harckocsi és 2. század 25 katonája Häussler hadnagy vezetésével a vasútállomásnál biztosított, amíg 23. páncélosezred műhelyszázada Nyíregyháza felé indult. További 12 harcképtelen Panther harckocsit vasúton szállítottak el. A harcokból beérkező újabb 19 sérült harckocsit 50 tonna harckocsi-alkatrésszel együtt Debrecenbe irányították.[506]

A szovjet előrenyomulás miatt a Debrecenben állomásozó magyar 16. rohamtüzérosztály (Bernolák Pál őrnagy) állományát reggel 07 órakor riadóztatták. Az osztálynak rohamlövegei nem voltak. A 16/3. rohamtüzér-üteg 1. gyalogszakasza (két Király-féle magyar géppisztollyal, a legénység elavult Mannlicher puskákkal és három golyószóróval, kevés lőszerrel és kézigránáttal) két gépkocsin Jankovich Ferenc főhadnagy, ütegparancsnok vezetésével már hajnalban elindult Hajdúszoboszlóra. A szakasz végül Nádudvarra ment. Sötétedéskor a faluban már tűzharc folyt, ezért visszamentek a gépkocsikhoz és Ebesig húzódtak vissza. [507]

Délelőtt 10 órakor az 1. üteg parancsnoka, Lénárt Lajos zászlós is elindult egy szakasszal Hajdúszoboszlóra. Ez a magyar szakasz hamarosan csatlakozott a városban harcoló német páncélos-riadóalakulathoz. 11 óra után Bernolák őrnagy egy újabb rohamtüzér-szakaszt küldött ki Balmazújváros biztosítására.

Napközben Debrecenből már tömegesen menekültek a hivatalos szervek, a város tisztségviselői és alkalmazottjai (mintegy 200 fő), a rendőrség, valamint az ott állomásozó német és magyar vonatalakulatok. A 16. rohamtüzérosztály azonban Bernolák őrnagy döntése alapján maradt, és felvette a harcot. Este 21 óra körül a város magyar katonai parancsnoka, Martinovics István ezredes utasítására a rohamtüzérosztály egy raja a Balmazújváros felé vezető út lezárására kapott parancsot. Este a 16. rohamtüzérosztály Lénárt-szakasza a hajdúszoboszlói temető területén a német rohamlövegekkel együtt súlyos harcban tovább védte a helység nyugati szélét.[508]

A Hajdúszoboszlóért vívott harcok tehát 8-án nem hoztak szovjet sikert: a helység német–magyar kézen maradt. Jobbszárnyának biztosítása érdekében a gárda-lovashadtest arra kényszerült, hogy 8. és 8. gárda-lovashadosztályait Bihartorda és Szeghalom körzetében a keletről indított német ellenlökések elhárítására vesse be.[509] Ezzel a „Plijev” lovas-gépesített csoport jobbszárny-hadtestének támadása jelentősen veszített erejéből.

Mindazonáltal Plijev altábornagy hadtestei 8-án estére, mintegy 100 kilométeres előretörés után, kijutottak a Hajdúszoboszló–Nádudvar– –Püspökladány–Karcag–Kisújszállás terepszakaszra, és ezzel Kisújszállásnál átvágták a Szolnok–Debrecen közötti főközlekedési útvonalat és vasútvonalat. A szovjetek megalapozottnak tűnő adatai szerint 8-án 4220 magyar és német katonát ejtettek hadifogságba. A szovjet sajtóban is közzétett jelentések szerint a „debreceni támadó hadművelet” első három napján összesen 8220 magyar és német katona esett fogságba.[510]

Nagyváradnál napközben továbbra is nyugalom volt. 17 órakor a várostól 20 kilométerre délkeletre, Telkesd felől hat szovjet páncélos tört előre északi irányban gyalogsági támogatással, de a magyar–német biztosító erők visszaverték őket. A magyar tüzérségi megfigyelők több helyen is szovjet–román erők gyülekezését figyelték meg. Az 53. határvadász-zászlóalj állásaira újonnan érkezett ellenséges ütegek lőtték be magukat. A 48. gyalogezred részeit felváltó 36/II. gyalogzászlóalj a felváltás közben, 21 órakor azt jelentette, hogy Váradcsehitől délre visszavert egy támadást. Tömöry Jenő vezérkari ezredes, a 12. tartalékhadosztály parancsnoka, a VII. hadtest felé jelentette a szovjet–román csapatok készülődését, és felhívta csapatai figyelmét a közelgő támadás lehetőségére. Megelőző intézkedésként a Nagyváradtól keletre, Fugyivásárhelynél létesített harckocsi-zárat megerősíttette egy páncélrobbantó gránátokkal ellátott 10,5 cm-es tarackos üteggel, két 7,5 cm-es páncéltörő ágyúval és egy páncélöklökkel felszerelt gyalogosszakasszal. A Nagyvárad déli szélén tüzelőállásban lévő légvédelmi lövegeket utasították, hogy földi célokra is nyissanak tüzet. A nagyváradi arcvonalon minden jel szerint jelentős szovjet–román támadás készült. Ahogy Tömöry vezérkari ezredes visszaemlékezésében fogalmazott: „a 3 napos csendnek – amely a csapatoknak igen jól esett – alighanem vége lesz”.[511]

A „Fretter-Pico” seregcsoport számára egy nappal korábban Nagyvárad északi körzetébe átvezényelt megerősítő erők 8-án reggel 06 órakor Kolozsvár körzetéből megkezdték menetüket. A LXXII. hadtest[512] megkapta az 1776. rohamlövegosztály (mivel ez 76. gyaloghadosztályának része volt), az 1054. hadsereg-közvetlen páncéltörőágyús-osztályt, valamint a 844/3. és 140/9. nehéztüzér-ütegeket. A „Breith” páncéloscsoporthoz indultak az 1257. és 1179. rohamlövegosztályok Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosai, valamint az 52/II. gépvontatású nehéztüzér-osztály is.[513]

Október 8-ára virradóra 50 német éjszakai csatarepülőgép támadta a szovjetek menetoszlopait Békéscsabától északra. Napközben a szovjetek felderítő- és csatarepülőgépei is jelentős mennyiségű bevetést repültek, elsősorban a német vonalakat áttört csapataik felett. Ezzel együtt a szovjet 5. légihadsereg október 6–8. között 1313 felszállást hajtott végre, és 30 német–magyar repülőgép lelövését jelentette. A szovjet csatarepülőgépek hat–nyolc repülőgépből álló csoportokban támadták a védelem támpontjait, élőerejét és haditechnikáját. Szovjet adatok szerint a német 4. légiflotta három nap alatt 600 bevetést hajtott végre. Általában nyolc–30 csatarepülőgépből és vadászrepülőgépből álló kötelékekkel támadták a szovjet csapatok harcrendjét és utánpótlási vonalait.[514]

A német I. repülőhadtest és a magyar 102. repülődandár néhány köteléke aznap 150 bevetést teljesített, súlyponttal Debrecentől délnyugatra. Eközben négy szovjet harckocsit lőttek ki.[515]

A 2. Ukrán Front parancsnoka, Malinovszkij marsall aznap értékelte a „Plijev” lovas-gépesített csoport, valamint az 53. és 46. összfegyvernemi hadseregek eredményeit, és úgy döntött, hogy az eredeti elgondolás szerint folytatják tovább a „debreceni támadó hadműveletet”. Az elért sikereket Debrecen–Nyíregyháza–Csap irányában fejlesztik ki, kijutnak a Tiszához, birtokba veszik Szegedet és a Tiszántúlt, és tevékenységükkel segítséget nyújtanak a 4. Ukrán Front igen lassan haladó csapatainak a Keleti-Kárpátokon való átjutásban. A 6. gárda-harckocsihadsereg nyilvánvaló kudarcának ellensúlyozására a front parancsnoka Marosvásárhely körzetéből Nagyvárad déli előterébe, Belényes körzetébe csoportosította át a 7. gárdahadsereget. Malinovszkij marsall a front csapatai elé fő célként Debrecen elfoglalását tűzte, mivel úgy gondolta, hogy a német 6. hadsereg főerői mögött elhelyezkedő igen jelentős város birtokbavételével a Berettyó és a Sebes-Körös közén összevont német–magyar csapatok helyzete tarthatatlanná válik. A szovjetek ezzel a manőverrel elvághatták volna a Nagyvárad körül elhelyezkedő kötelékek utánpótlási vonalait, és egyben visszavonulásuk lehetséges irányát is.

Ezek figyelembevételével a 2. Ukrán Front 8-án 15 órakor utasítást adott csapatainak, hogy a 6. gárda-harckocsihadsereg kerülje meg Komádit északról, támadását északkelet felé Merzősás–Bojt irányában folytassa, majd október 10-én estig jusson ki a Kismarja–Nagykereki–Biharpüspöki–Csatár terepszakaszra. A „Plijev” lovas-gépesített csoport parancsot kapott, hogy október 9-én északnyugat felől átkarolva október 9-én vegye birtokba Debrecent. Plijev altábornagy előrevetett osztagával Tiszafürednél foglaljon hídfőt, Nagykároly–Nyíregyháza körzetébe pedig küldjön ki felderítő osztagokat.

A szovjet legfelsőbb hadvezetés azonban ekkor Nagyvárad mielőbbi elfoglalását tartotta a legfontosabbnak. Ezért Malinovszkij elhatározását Debrecen jelentős erőkkel való birtokbavételére elutasította. A SZTAVKA által aznap kiadott hadműveleti utasítás a „Plijev” lovas-gépesített csoport zömét is Nagyvárad ellen vezényelte, mégpedig úgy, hogy egy lovashadtestével és egy gépesítetthadtestével északnyugat felől kellett támadást indítania a város ellen. Ezzel egy időben egy megerősített lovashadtestével el kellett foglalnia Debrecent, és biztosítania a főerők manőverét északi irányból. A 6. gárda-harckocsihadsereg a Nagyváradot dél felől támadó 33. lövészhadtesttel együtt nyugati irányból indítson támadást a város ellen a Körös-csatorna és a Sebes-Körös mentén. Malinovszkij nem tehetett egyebet, mint hogy a már kiadott délutáni parancsát még aznap éjjel módosította.

A Moszkvából érkezett utasítások alapján átdolgozott tervek szerint a 6. gárda-harckocsihadsereg (hasonlóan Malinovszkij elképzeléséhez) a 33. lövészhadtest délről indított támadásával egy időben Mezősás– –Biharkeresztes irányában támadva, a Sebes-Köröstől északra tör előre, és október 10-én elfoglalja Nagyváradot. Plijev altábornagy parancsot kapott, hogy lovas-gépesített csoportjának zömét (a 4. gárda-lovashadtestet Püspökladány, a 7. gépesítetthadtestet pedig Karcag körzetéből) az eddig követett észak-északnyugati támadási irány helyett mintegy 180 fokkal fordítsa kelet-délkelet felé. A két gyorsan mozgó hadtestnek Derecske–Konyár irányában kellett csapást mérnie, és ezzel kettévágnia a „Breith” páncéloscsoportot. A kapott feladat szerint Plijev csapatainak 10-én birtokba kellett venniük Pocsaj, Kismarja, Biharfélegyháza és Bihar településeket, valamint segítséget nyújtani a 6. gárda-harckocsihadseregnek Nagyvárad bevételében. Egy megerősített lovashadtestnek (a Malinovszkij által javasolt teljes „Plijev” lovas-gépesített csoport helyett) október 9-én el kellett foglalnia Debrecent. Az 53. hadsereg parancsot kapott, hogy eddig második lépcsőben tartott 49. lövészhadtestével forduljon észak felé, szállja meg a lovas-gépesített csoport által birtokba vett településeket, és október 11-ére jusson ki a Balmazújváros–Tiszafüred terepszakaszra.[516]

A SZTAVKA Malinovszkij marsallra kényszerített döntése egyes hazai feldolgozások szerint „célszerűbb és észszerűbb volt”, mivel meglepte a „Breith” páncéloscsoportot, és „megfosztotta annak lehetőségétől, hogy páncéloshadosztályait összpontosítva alkalmazza”.[517] Az új utasítás viszont hamarosan a 6. gárda-lovashadtestet is rendkívül nehéz helyzetbe hozta, amelynek továbbra is Debrecen irányába kellett támadnia úgy, hogy közben fedezetlen háta mögött két német páncéloshadosztály tevékenykedett találkozó irányban.

Aznap este Friessner vezérezredes is elkészítette helyzetelemzését, és táviratban elküldte azt a német szárazföldi haderő vezérkarának hadműveleti osztálya számára. A Dél Hadseregcsoport főparancsnoka szerint a Románia nyugati részén hosszabb idő alatt összevont erők október 5-én megindított támadásának célja a magyar területre való mély betörés volt. A fő előrenyomulás iránya Mezőtúr és Szolnok felé mutatott. A Sebes-Körös elérése után a támadó erők zöme (a 6. gárda-harckocsihadsereg, a 4. gárda- és 6. gárda-lovashadtestek) észak felé fordultak. Ezalatt a 18. harckocsihadtest, valamint a 7. gépesítetthadtest az 53. hadsereg kötelékeivel együtt továbbra is északnyugat fel támadott. Az északi irányban bevetett erők súlypontot képeztek, ami arra utalt, hogy a Tisza keleti partja mentén előretörve – valószínűleg a Beszkideken keresztül támadó szovjet csapatokkal együttműködésben – át akarják karolni a hadseregcsoport szárnyát, majd elvágni visszavonulásának lehetőségeit.

Friessner azzal is számolt, hogy a mélységből átcsoportosított szovjet erők (a 23. harckocsihadtest, az 5. gárda-lovashadtest és jelentős létszámú lövész-magasabbegységek) bevetésével a 2. Ukrán Front képes egyidejűleg akár Budapest irányában is csapást mérni, hogy Magyarország ellenállását katonai és politikai eszközökkel egyaránt megtörje. A Maros folyótól délre a 46. hadsereg zöme nyugati irányban tört előre, a vezérezredes szerint azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a Duna–Tisza közén észak felé forduljon, és a jugoszláv partizánerőkkel együttműködésben megkezdje az előrenyomulást Magyarország déli térségében is.

A „Wöhler” seregcsoport arcvonalán a szovjet–román erők a gyorsan mozgó hadtestek kivonása után is erőteljes lekötő támadásokat indítottak, hogy megakadályozzák erők átcsoportosítását az Alföldre, ahol német részről csak három gyenge páncéloshadosztály, a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportja és egy éppen újjászervezés alatt álló gyaloghadosztály állt rendelkezésre. Ebben a helyzetben a hadseregcsoport arra törekedett, hogy megsemmisítse a Sebes-Körösön átkelt támadókat, és támadólagos harctevékenységgel, kihasználva a harckocsiakadályt jelentő csatornák hálózatát, megakadályozza, de legalábbis késleltesse a 2. Ukrán Front további térnyerését északi irányban. Mivel a németeknek kevés területvédelemre alkalmas gyalogsága vagy záróosztaga volt, részben ezt a feladatot is a páncéloshadosztályoknak kellett végrehajtaniuk, ami viszont a mozgóharc terén korlátozta lehetőségeiket.

A Tisza vonalának védelmére a gyenge harcértékű magyar csapatokon kívül csak a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály állt rendelkezésre. Friessner szerint újabb szovjet–román erők beérkezése esetén a folyó vonalát hosszabb ideig nem lehetett védeni. A széles arcvonalon támadó 2. Ukrán Front erőinek megsemmisítésére vagy visszaszorítására a Dél Hadseregcsoport jelenlegi erői elégtelenek voltak. Ráadásul üzemanyag sem állt kellő mennyiségben a csapatok rendelkezésére. Jelentősebb gyalogságot a „Wöhler” seregcsoporttól sem lehetett elvonni, mert erre a hegyvidéken folyó harcokban is szükség volt. Arról nem is beszélve, hogy a Nagyvárad és Torda közötti arcvonalszakasz megszállására sem rendelkeztek kellő erővel. Mindezek fényében, a hadseregcsoport hátában körvonalazódó szovjet térnyerés miatt Friessner szükségesnek tartotta a „Wöhler” seregcsoport visszavonását az úgynevezett G-vonalra, hatnapi menet alatt.[518]

Este 21 órakor a Dél Hadseregcsoport kérte a német szárazföldi haderő vezérkarának hadműveleti osztályát, hogy többek között Kleemann tábornok hadtesttörzsét, a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály bevethető kötelékeit és a 109. páncélosdandár még mindig Budapest körzetében állomásozó 15 harckocsiját utalják alárendeltségébe. Az alárendelés 9-ére virradó éjjel meg is történt.[519] A 109. páncélosdandár zömét szállító szerelvények közül hat vonat már október 8-a folyamán megérkezett, és kirakodott Egerben.[520]

A „Fretter-Pico” seregcsoport 9-ére vonatkozó terve az volt, hogy a magyar 3. hadsereg erőivel védi a Tisza vonalát, és hídfőket tart meg Szegednél, Algyőnél, Szentesnél és Szolnoknál. A 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály és az 1. honvéd páncéloshadosztály kötelékeivel támadást akart indítani a Szegedtől délre átkelt szovjetek visszavetésére. Az 1. huszárhadosztálynak támadást kellett indítania Kunszentmártonon keresztül a Hármas-Körös vonalának visszafoglalására.

A 6. hadsereg legfontosabb feladata az volt, hogy az 1. és 13. páncéloshadosztályok összpontosított támadásával Püspökladány körzetében vágja el az északi irányban áttört szovjet csapatok utánpótlási vonalát. A magyar 3. hadsereg és Fretter-Pico tábornok törzse között egyre rosszabb volt a híradókapcsolat. Ezért a harcvezetés megkönnyítése végett Fretter-Pico tüzérségi tábornokot tehermentesítették azzal, hogy a magyar 3. hadsereg 9-én 10 órától a Dél Hadseregcsoport közvetlen alárendeltségébe került. Így a 6. hadsereg visszakapta eredeti elnevezését. A magyar és német hadsereg között megállapított sávhatár Cegléd (3. hadsereg)–Szarvas (3. hadsereg)–Békéscsaba (6. hadsereg) vonalában húzódott. A hadseregcsoport mögöttes seregterületének parancsnoka parancsot kapott, hogy vegye át a szolnoki hídfő védelmét. A német 6. hadsereg megerősítésére a „Wöhler” seregcsoportnak útba kellett indítania Debrecenbe a német 3. hegyihadosztály 112. tábori hegyi-pótzászlóaljat, és a hadosztály további csapatainak átcsoportosítására is fel kellett készülnie.

Időközben, tekintettel a Tiszántúlon zajló eseményekre, elrendelték a „Wöhler” seregcsoport szakaszos visszavonulását a G-vonalra. Az erre vonatkozó szóbeli engedély 14 óra 10 perckor, az írásbeli parancs pedig 17 óra 40 perckor érkezett meg a hadseregcsoporthoz a német szárazföldi haderő vezérkarának hadműveleti osztályától. A Dél Hadseregcsoport 15 óra 25 perckor írásbeli parancsot adott a „Wöhler” seregcsoportnak a hátramozgás megkezdésére. Később ezt azzal egészítették ki, hogy kedvező hadműveleti helyzetben a visszavonulást megállíthatják.[521] Friessner vezérezredes emlékirataiban mégis azt állítja, hogy saját felelősségére adott parancsot a visszavonulás megkezdésére.[522]

A Dél Hadseregcsoport főparancsnoka arra is kitér visszaemlékezésében, hogy Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője megtagadta a hadseregcsoport mögöttes területén állomásozó SS-csapatok bevetését a Duna-Tisza közének biztosítására. Milyen csapatokra gondolt Friessner vezérezredes?

Jessel vezérkari ezredes, a Wehrmacht magyarországi meghatalmazott tábornoka, von Greiffenberg gyalogsági tábornok 1. (hadműveleti) vezérkari tisztje október 7-én 20 óra 15 perckor vett táviratában tájékoztatta a Dél Hadseregcsoportot a Nyugat-Magyarországon állomásozó német harccsoportok létszámáról és fegyverzetéről. Eszerint Baján állomásozott a 44. pót- és kiképzőezred két zászlóalja, egy aknavető-szakasza, egy gyalogságilöveg-szakasza és egy páncélvadász-szakasza (1000 fő, 68 könnyűgéppuska, 20 nehézgéppuska, 67 géppisztoly, két 12 cm-es aknavető, két 7,5 cm-es gyalogsági löveg és három 7,5 cm-es Pak 40 páncéltörő ágyú). Az alakulat szinte mozgásképtelen volt. A 277. népi-gránátoshadosztály egy három századból álló zászlóalja Érsekújváron tartózkodott. Az alakulat mintegy 300 fővel, 33 könnyűgéppuskával és 150 géppisztollyal rendelkezett, de mozgásképtelen volt. A tatárokból és népi németekből álló SS-hegyidandár Siófokon állomásozott. Egyetlen 1500 fős mozgásképtelen zászlóalja mindössze 30 géppuskával és puskákkal volt felszerelve. Az 1. és 38. SS-rendőrezredek harccsoportjai Budapesten, illetve Dunaföldváron voltak. Erejük három században körülbelül 400 fő volt, századonként 12 könnyűgéppuskával. Ez a harccsoport kivételesen teljesen mozgékony volt. A jelentés beszámolt még a 18. „Horst Wessel” SS-páncélgránátos-hadosztály és a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály Pápán, illetve Bián (ma Biatorbágy) létesített újoncközpontjairól is. Az itteni állomány főleg kiképzetlen újoncokból állt, szegényes fegyverzettel, szinte járművek nélkül, mozgásképtelen állapotban.[523] Más forrásokból tudjuk, hogy a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály szeptember 20-án az „Ameiser” harccsoport kikülönített állománya nélkül 12 ezer 453 fővel rendelkezett. A 18. „Horst Wessel” SS-páncélgránátos-hadosztályból szintén kiválogattak egy harccsoportot, amelyet a szlovák nemzeti felkelés leverésére vetettek be. A hadosztály szeptember 20-án 10 ezer 63 fős létszámot jelentett.[524]

A fentebb ismertetett alakulatok tehát nem képviseltek jelentős harcértéket. Kiképzetlenségük, valamint gyenge fegyverzetük miatt nem lehettek volna jelentős ellenfelei a 2. Ukrán Front szovjet csapatainak, és legfeljebb csak karhatalmi feladatokat láthattak volna el.

3.2. Harc Nagyváradért (1944. október 9–12.)




4. csatanap: 1944. október 9. hétfő

(Időjárás: derült és felhős időszakok váltakoznak, helyi záporok, 20 Celsius-fok, az utak általában járhatók.)

Plijev altábornagy október 9-én hajnali fél egykor kapta kézhez a további feladatokra vonatkozó, de a SZTAVKA által már módosított parancsot. Az újabb támadás megszervezésére, a csapatok átcsoportosítására mindössze három és fél órát kapott. A végrehajtást nagymértékben nehezítette, hogy a lovas-gépesített csoport erői még harcban álltak, és a felváltásukra utasított 49. lövészhadtest sem érkezett még be. Az 53. hadsereg 27. lövészhadteste továbbra is északnyugat felé nyomult előre. Az elfoglalt településeket nem volt kinek átadni. A 4. gárda-lovashadtest ennek ellenére 9-én 04 órakor megkezdte új feladatának végrehajtását.[525]

Egyes források szerint Malinovszkij marsall október 9. körül erősítést kért Tyimosenko marsalltól, aki nem szívesen bár, de küldött hat önjáró tüzérezredet.[526] Források hiányában nehéz pontosan megbecsülni, hogy ez mekkora segítség volt. Ha abból indulunk ki, hogy ezek valószínűleg a SZTAVKA tartalékából érkeztek, akkor joggal feltételezhetjük, hogy többé-kevésbé teljes volt az állományuk. Egy feltöltött szovjet önjáró tüzérezred ekkor 20 önjáró lövegből és egy parancsnoki harckocsiból (összesen 21 páncélosból) állt. Bizonyára nem becsüljük túl a 2. Ukrán Frontnak juttatott páncélos-megerősítést, ha hat ezredben összesen 100 beérkező páncélossal számolunk.

A magyar 3. hadsereg harcálláspontja aznap Kecskeméten volt. A hadsereg jobbszárnyán 9-ére virradóra a szovjetek páncélosokkal megközelítették Szabadkát. A Magyarkanizsánál és Martonosnál kialakított hídfőket tovább erősítették. A szegedi hídfőbe visszavonuló 4. SS-páncélgránátos-hadosztály üldözését a szovjetek sötétedés után is folytatták, de a németek minden előretörésüket visszaverték.[527]

Az SS-páncélgránátos-hadosztály zöme Szegednél átkelt a Tiszán, és ezután a hídfőt felszámolták, a hidat pedig felrobbantották. A hadosztály egy része Szegedtől északra támadást indított, és Mindszent déli körzetéig megtisztította a Tisza nyugati partját a kisebb átkelt szovjet erőktől. A hadosztály 8. SS-páncélgránátos-ezrede délután a Szentes körül átkelt, és zászlóaljnyi erőkkel Kiskunfélegyháza és Kistelek irányban előrenyomuló szovjeteket Mindszent északnyugat–Pálmonostora kelet–Kiskunfélegyháza északkelet vonalon megállította. A szovjet hídfő ellen a németek Kiskunfélegyháza keleti és északkeleti előteréből[528] a 1. honvéd páncéloshadosztállyal és az 1. huszárhadosztállyal közösen támadást indítottak.

Az algyői magyar hídfőt 9-ére virradóra fel kellett adni. Az ottani hidat felrobbantották. Szentes körzetében a szovjetek éjjel már pontonhidakat építettek a Tiszán. Az előrevetett szovjet osztagok, egyelőre harckocsi-támogatás nélkül, már Csongrád birtoklásáért harcoltak, és hamarosan el is foglalták a várost.

A 23. tartalékhadosztály Szeged és Mindszent, a 8. tábori póthadosztály pedig Mindszent és Szolnok között, a Tisza nyugati partján foglalt védőállásokat. Napközben Szolnoktól délre a szovjet csapatok átkelve a Tiszán, már Jászkarajenő és Tószeg körzetében harcoltak.

A 20. honvéd gyaloghadosztály roncsai Szolnok körzetében gyülekeztek. A szolnoki hídfő védelmére a délelőtti órákban már rendelkezésre állt a 20. gyaloghadosztály 400 katonája, két 15 cm-es tarackos üteg, 20 darab 8,8 cm-es légvédelmi löveg, hét 3,7 cm-es légvédelmi gépágyú, 35 darab 2 cm-es légvédelmi gépágyú, 100 német légvédelmi katona gyalogsági feladattal, 90 utász és rövid időre két német menetzászlóalj is, amelyeket visszatartottak a városban. Szolnok harcparancsnoka Csatkay vezérkari ezredes volt, de a harcvezetést hamarosan Kleemann páncélos tábornok vette át.[529] A hídfőt egyelőre nem érte szovjet–román támadás.

A III. páncéloshadtest arcvonalán hajnalban a 13. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportjának utolsó elemei is elhagyták Kisújszállást, és Kunhegyesen át Kunmadarasra vonultak, ahol a hadosztály harcálláspontját is berendezték.

Az elszakadási műveletet csak nagy gonddal lehetett végrehajtani, mert a településtől északnyugatra a szovjet harckocsik tűz alatt tartották az utat. A németek először páncélöklökkel felszerelt páncélromboló járőröket küldtek ki a páncélosok ellen, majd a Panther harckocsik és 15 mm-es háromcsövű nehézgéppuskával[530] felszerelt Sd.Kfz. 251/21 lövészpáncélosok tüzével fogták le a szovjeteket addig, míg a harccsoport zöme elvonult. Eközben az út menti erdő sarkánál legalább egy szovjet T–34-et biztosan kilőttek.[531] A módszernek köszönhetően a németek nemcsak a sebesülteket, de két mozgásképtelen harckocsijukat is el tudták szállítani.

A Kunmadarason gyülekező harccsoport (a 66. páncélgránátos-ezred II. zászlóalja nélkül, valamint az ezrednek alárendelt 4/II. páncélososztály) azt a feladatot kapta, hogy a Karcag felé vezető úttól keletre törjön előre, Karcagnál forduljon Püspökladány irányába, foglalja el a települést, tartsa meg, és készüljön fel az 1. páncéloshadosztállyal való egyesülésre.[532]

Karcag elfoglalását a 93. páncélgránátos-ezred kapta feladatul. A 93/I. és 66/II. páncélgránátos-zászlóaljaknak, valamint az ezred-közvetlen alakulatoknak a páncélozott harccsoport mögött, jobbra lépcsőzve kellett a városig előretörnie, birtokba vennie, megtisztítania azt a szovjetektől és felkészülnie a dél, illetve nyugat felől várható szovjet támadások visszaverésére. A páncélgránátosok támogatásként megkapták a 13. páncélos-tüzérezred egyetlen tarackos tüzérosztályát is, amely azonban még mindig nem érkezett be.

A 13. páncélos-felderítőosztály a hadosztály nyitott nyugati szárnyát biztosította és felderítette a körzetben tevékenykedő szovjet erőket.

A páncélozott harccsoport 12 óra 30 perckor indított támadást Karcag irányában. Két órán belül a német páncélosok elérték a város északi szélét. A 66/I. páncélgránátos-zászlóalj két századának lövészpáncélosai déli irányban kiszorították a szovjet hadtáp-alakulatokat Karcag keleti feléből, a Panther harckocsik pedig felszámoltak egy páncéltörő ágyúkból létesített páncélelhárító körletet a Püspökladány felé vezető úton.

A 93. páncélgránátos-ezred a 66/II. páncélgránátos-zászlóaljjal együtt az út jobb oldalán követte a páncélosokat. A páncélgránátosok Karcag déli és délnyugati peremén létesítettek állásokat. A tűzerőt délen egy odatelepült német légvédelmi tüzér-harccsoport növelte.

A páncélozott harccsoport 15 óra 30 perc körül folytatta támadását Püspökladány felé. A nehéz terep lassította a támadás ütemét. A harccsoport élén néhány harckocsi haladt, ezeket követte a 66. páncélgránátos-ezred törzse, majd a 4/II. páncélososztály zöme és a 66/I. páncélgránátos-zászlóalj következett az ezred-közvetlen alakulatokkal együtt.

Püspökladánytól három–négy kilométerre nyugatra, a Hortobágy– –Berettyó főcsatornán átívelő hídnál a németek a szovjet 16. gépesítettdandár néhány harckocsijának közeledését figyelték meg. A német harccsoport élén haladó Panther két szovjet harckocsit kilőtt, erre a többi délkeleti irányban visszavonult.[533]

A híd biztosítására a harccsoport a 66/2. páncélgránátos-századot hagyta hátra, amelyet megerősítettek egy–egy 7,5 cm-es löveggel, illetve 15 mm-es háromcsövű nehézgéppuskával felszerelt lövészpáncélos-rajjal. A megerősített század állásai az úttól északra és délre, valamint a híd két oldalán húzódtak déli arcvonallal.

A német páncélozott harccsoport Püspökladány nyugati részét gyenge szovjet ellenállás közepette az esti órákban, 22 óra 30 perc körül érte el. A szovjet erők helyzetével kapcsolatos bizonytalan adatok, valamint az időközben beköszöntött éjszaka miatt a németek nem nyomultak keresztül a településen, hanem a 66/I. páncélgránátos-zászlóalj nyugatról behatolt a helységbe, és lezárta annak déli és keleti kijáratait. A 4/II. páncélososztály ezalatt Püspökladány szovjetek által már kiürített nyugati felében maradt, mert a németek attól tartottak, hogy a délután észlelt szovjet harckocsik ismét megpróbálják elérni a Karcag–Püspökladány utat.

A németek csak azért tudták viszonylag könnyen birtokba venni Püspökladányt, mert a helységet egy nappal korábban elfoglaló szovjet 4. gárda-lovashadtest csapatai Plijev altábornagy parancsára 9-én kora reggel északkeleti irányban elhagyták a helységet. A helyi lakosok elmondása szerint a szovjet katonák rövid ottlétük alatt fosztogattak[534] és több alkalommal nemi erőszakot is elkövettek.[535] Nádudvaron a szovjetek aznap 19 magyar leventét lőttek agyon.[536]

Aznap a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportját, alárendelve a Kleemann-féle törzsből frissen megalakított IV. páncéloshadtest-parancsnokságnak, a német 6. hadsereg alárendeltségébe utalták. A harccsoportnak – szoros együttműködésben a III. páncéloshadtesttel – Debrecentől nyugatra folytatandó támadó harctevékenységre kellett felkészülnie.[537]

A harccsoport egy páncélgránátos-zászlóalja előző nap már a tiszafüredi német hídfőt biztosította. A német szárazföldi haderő vezérkarának vezetési csoportja a hadosztály harcképes erőit először a Tisza nyugati partján akarta védelemben tartani, de Heinz Guderian vezérezredes, a német szárazföldi haderő megbízott vezérkari főnöke úgy rendelkezett, hogy a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály bevethető kötelékeit összpontosítva, a 13. páncéloshadosztállyal közösen kell alkalmazni. A harccsoportot a Tisza-hidak műszaki állapota miatt Szolnokon keresztül akarták meneteltetni.

A Dél Hadseregcsoport vezérkari főnöke, Helmuth von Grolman vezérőrnagy, miután tájékoztatta a német 6. hadsereget a harccsoport támadó célokra való átadásáról, megemlítette, hogy a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály erőit a 13. páncéloshadosztállyal közösen a IV. páncéloshadtest irányítása alatt kellene bevetni.

A helyzet azonban napközben Debrecennél jelentősen megváltozott. Ezért a 6. hadsereg törzse késő este azt kérte, hogy a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportját ne Szolnokon, hanem Polgáron keresztül vezényeljék a harcok színterére. Mint az kiderült, a „Feldherrnhalle” harccsoport páncélosai (minden valószínűség szerint a 109. páncélosdandár Budapestről érkező 15 Panther harckocsija) már Szolnok felé tartottak. Így azonnali útvonal-módosításuk ellenére is csak 11-én reggel érhettek Miskolcra. Miután döntés született arról, hogy a harccsoport Polgáron átvonulva csatlakozik a 13. páncéloshadosztályhoz, a hadseregcsoport 250 tonna szállítókapacitású tehergépkocsi-oszlopot utalt a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály alárendeltségébe, mivel annak hiányzott 150 tehergépkocsija, jelentős mennyiségű vontatójárműve, és kevés volt a lőszere is.[538]

Az 1. páncéloshadosztály Biharnagybajom ellen 9-én 00 óra tájban megindított támadása a szovjet 6. gárda-lovashadtest 8. lovashadosztályának jelentős ellenállása és a nehéz terep miatt csak igen lassan haladt. Miután észak felé a Panther harckocsik meg tudták kerülni a nehezen járható terepszakaszt, a páncélosok újabb támadáshoz gyülekeztek. Október 9-ére virradó éjjel az 1. páncélgránátos-ezred egyetlen zászlóalja és a 113/I. páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélosai a megerősített I/2. páncélosszázad Panther harckocsijainak támogatásával a Biharnagybajom felé vezető úttól északra újabb támadást indítottak. A szovjet páncélvadász-gyalogság a környék napraforgótábláiban heves támadásokat hajtott végre a német harckocsik és lövészpáncélosok ellen. Ennek ellenére a németek hajnalig 400 méternyire megközelítették a község keleti és északkeleti szélét. A kimerült németek rövid szünetet tartottak, mielőtt folytatták volna a támadást.

Reggel 08 órakor a páncélgránátosok harckocsi-támogatással rohamra indultak. A Pantherek kilenc T–34 kilövését jelentették. A német támadás élén haladó 113/I. páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélosai betörtek Biharnagybajom házai közé, de csaknem négy órába telt, mire teljesen elfoglalták a települést. A községnél a 73/III. páncélos-tüzérosztály foglalt tüzelőállást. A német katonák 13 légvédelmi tüzér bajtársuk ásóval agyonvert tetemét találták meg a falu egyik utcájában.

Biharnagybajom elfoglalásával a „Breith” páncéloscsoport átvágta a „Plijev” lovas-gépesített csoport Szeghalom felé vezető egyetlen utánpótlási vonalát. A község védelmét a 113/I. páncélgránátos-zászlóalj mintegy 120 katonája vette át. A zászlóalj alárendeltségébe került a 37/1. páncélvadász-század négy Marder páncélvadásza és négy rohamlövege is. A faluban foglalt tüzelőállást a 73/III. páncélos-tüzérosztály. Kiépített állások nem voltak, a védelem csupán a gyorsan berendezett támpontokra épült. Az 1. páncélgránátos-ezred egyetlen zászlóalja és 113/I. páncélgránátos-zászlóalj az 1. páncélosezred harckocsijaival együtt egy előzetes hadosztályparancs értelmében felkészült a másnapra tervezett Sárrétudvari elleni támadásra.

A Nagyrábétól Bihartordán át Bakonszegig tartó csaknem 10 kilométer hosszú arcvonal védelme továbbra is a 37. páncélos-utászzászlóalj, az 1. páncélos-felderítőosztály és néhány ellátó alakulat feladata volt. Reggel Bihartordát szovjet támadás érte, de a páncélos-utászok és a 73. páncélos-tüzérezred részei ezt visszaverték. A szovjetek Bakonszegtől délnyugatra is behatoltak a német biztosító állások közé, de három rohamlöveg bevetésével visszavetették őket.[539]

Az 1. páncélos-felderítőosztály aznap parancsot kapott, hogy a Szolnok–Debrecen műúttól délre, Perjés felé indítson tehermentesítő támadást. Az osztály felderítő páncélgépkocsi-osztagai felvették a kapcsolatot a 13. páncéloshadosztály erőivel. A támadást végül Perjés elérése előtt le kellett állítani, mert a német lövészpáncélosok elakadtak a terepen.[540]

Időközben a „Plijev” lovas-gépesített csoport második lépcsője, a román lovashadtest csapatai október 6-án megindított menetükkel Kisjenő–Békés–Szeghalom menetvonalon 9-ére elérték Füzesgyarmat és Szeghalom körzetét. A hadtest Cialîk Gheorghe hadtest-tábornok parancsnoksága alatt az 1. gyalog-kiképzőhadosztályból (4958 fő) és az 1. lovas-kiképzőhadosztályból (mindössze 1454 fő) állt.[541] A lovashadtest parancsnoka úgy határozott, hogy jobbszárnya és háta biztosítása céljából Köröstarcsa és Szeghalom között elfoglalja a Sebes-Körös átkelőhelyeit. A román felderítő egységek ennek végrehajtása után megállapították, hogy Biharnagybajom felől német oszlopok közelednek. A román lovashadtest Plijev altábornagytól azt a feladatot kapta, hogy foglalja vissza Nagyrábé és Biharnagybajom körzetét.[542]

A szovjet 4. gárda-lovashadtest 18 óra körül birtokba vette Derecskét, majd rövid pihenő után folytatta támadását Konyár és Pocsaj felé.[543] Derecske elfoglalásával most a szovjetek vágták át a „Breith” páncéloscsoport zömének utánpótlási vonalát Berettyóújfalu és Nagyvárad felé.

A 7. gépesítetthadtest harcászati helyzete volt a legkedvezőtlenebb, mivel 9-én hajnalban új feladatainak helyszínétől még 60–65 kilométerre volt. Miután a hadtest megtisztította, majd birtokba vette Karcagot és Kisújszállást, erőit Karcag körzetében gyülekeztette. Katkov vezérőrnagy a lovas-gépesített csoport új manőverét nyugat felől a hátrahagyott 16. gépesítettdandárral biztosította, amelyet a Hortobágy–Berettyó főcsatorna keleti partján védelembe rendelt. A 7. gépesítetthadtest zöme a késő délelőtti órákban megkezdte menetét, és estére beérkezett Derecske délnyugati előterébe. Innen a 4. gárda-lovashadtest erőivel együtt folytatta támadását. A szovjet csapatok 9-én 23 óra körül elfoglalták Konyárt.[544]

A szovjetek tovább folytatták északi és északkeleti irányú előretörésüket a 13. és 1. páncéloshadosztályok közötti hézagban, és kisebb erőkkel elérték a Debrecen–Balmazújváros vasútvonalat. Előrevetett osztagaik Debrecentől hat kilométerre északnyugatra, Józsánál álltak. A város ellen délnyugati irányból indított támadásokat a német–magyar csapatok visszaverték, és összesen hét szovjet páncélos kilövését jelentették.

A 23. páncéloshadosztály arcvonalán a szovjet 6. gárda-harckocsihadsereg csapatai továbbra is heves támadásokkal akartak kitörni Komádinál foglalt hídfőjükből. Elért betöréseiket a németek egymás után felszámolták. A németek a Csökmő, Darvas és Zsáka elleni szovjet támadásokat is visszaverték. Az újirázi hidat a németek felrobbantották.

A szovjet 4. gárda-lovashadtest három hadosztálya és 6. gárda-lovashadtest 13. gárda-lovashadosztálya hajnali 04 óra 30 perckor megindultak Hajdúszoboszló felé. A 23. páncélosezred sérült harckocsikkal megerősített 2. százada 100 méterre engedte magához közel az első szovjet lovasokat, majd a németek öt géppuskából egyszerre nyitottak tüzet. Az előreküldött szovjet lovasszázad súlyos veszteségeket szenvedett. A támadást kísérő szovjet harckocsik 1000 méterre a településtől megálltak. Amikor a német páncélosok tüzet nyitottak, visszahúzódtak. A szovjet aknavetők a német századnak jelentősebb veszteséget (négy halottat és 10 sebesültet) okoztak. A déli órákban Debrecenből erősítést küldtek: 70 német csatlakozott a magyar 16. rohamtüzérosztály már ott harcoló mintegy 80 katonájához. Délután beérkezett egy légvédelmi harccsoport is Hinze százados parancsnoksága alatt két 8,8 cm-es légvédelmi löveggel és három 2 cm-es légvédelmi gépágyúval.

Egy Püspökladány felé indított felderítő vállalkozás során tűzharc alakult ki a szovjet harckocsikkal és páncéltörő ágyúkkal. A 23. páncélosezred elemei két harckocsit és öt páncéltörő ágyút semmisítettek meg. Egy német 8,8 cm-es légvédelmi löveg és egy 2 cm-es gépágyú megrongálódott.

A szovjetek nem sokkal később Püspökladány felől négy–hat harckocsival, lövészgyalogsággal és lovassággal törtek előre. Hajdúszoboszlót északon is jelentős erők kerülték meg. Ekkor a települést védő harccsoport parancsot kapott Hajdúszoboszló kiürítésére. Lindenmayer hadnagy csoportja tűztámogatást adott ugyan Häussler hadnagy katonáinak, de azoknak így is át kellett törni a támadó szovjet gyalogság és páncéltörő ágyúk oszlopán. Eközben Häussler halálosan megsebesült. Két mozgásképtelen német harckocsit fel kellett robbantani, de a német–magyar harccsoport hat sérült páncélossal vissza tudott vonulni a Debrecentől hat kilométerre délnyugatra kiépített légvédelmi lövegekből álló reteszállásig. Lindenmayer hadnagy felderítésre indult, és megállapította, hogy a szovjetek öt kilométerre megközelítették ezt a reteszállást is, és polgári személyeket küldenek maguk előtt. Fischer százados, a 23/II. páncélososztály parancsnoka utasította Lindenmayer hadnagyot, hogy a 2. páncélosszázad maradékával induljon Nyíregyházára, és vegye át a kijavított harckocsikat.

A három Panther harckocsival és két rohamlöveggel is rendelkező német reteszállás új parancsnoka von Oechelhaeuser főhadnagy lett. Hamarosan 60 szabadságról visszaérkezett német gránátossal gyarapodott a harccsoport.

A magyar 16. rohamtüzérosztály Hajdúszoboszló körzetében bevetett szakaszai Ebesen keresztül délelőtt 09 óra 30 percig visszavonultak Debrecen nyugati szélére. Sok magyar rohamtüzér eltűnt; volt néhány hősi halottjuk és sebesültjük is. Délelőtt 11 órakor a teljes osztályt átcsoportosították a Balmazújváros felé vezető úthoz. A rohamtüzérek 13 óra körül elérték a kishegyesi úton települt német légvédelmi harccsoport állásait, majd a Balmazújváros és Hajdúszoboszló felé vezető utak között, a Debrecentől nyugatra állt téglagyárak közelében foglaltak védőállást nyugati-délnyugati arcvonallal, mintegy négy és fél kilométer szélességben. Az osztály harcálláspontja mellett egy magyar tüzérüteg három lövege volt állásban.[545]

A 4. gárda-lovashadtest hadosztályai a déli órákban a 6. gárda-lovashadtest 13. gárda-lovashadosztályával együttműködésben tehát birtokba vették Hajdúszoboszlót, majd támadásukat Hajdúszováton keresztül délkeleti irányban folytatták.[546]

Délután 14 órakor a szovjet 6. gárda-lovashadtest 8. gárda- és 13. gárda-lovashadosztályai elérték a Debrecentől délnyugatra létesített reteszállás előtt biztosító német harckocsikat. A német légvédelmi lövegek már mintegy 3000 méterről tüzet nyitottak. A szovjet oszlop előtt kényszerből menetelő polgári személyek az út menti árokba futottak. A nyolc T–34 élén haladó szovjet harckocsit a légvédelmi lövegek kilőtték; erre a kötelék visszahúzódott.

Nem sokkal később, 15 óra 45 perc körül a Hajdúszoboszló felől Debrecenbe vezető út mentén újabb nyolc szovjet harckocsi indított támadást lövész- és lovassági támogatással. A németek ismét tüzet nyitottak. A légvédelmi lövegek négy, a harckocsik három szovjet páncélos kilövését jelentették. Ekkor a szovjetek jobbról megpróbálták átkarolni a reteszállást, de ezt a korlátozottan mozgásképes német harckocsik ellenlökése meghiúsította. Az összecsapásban egy német Panther harckocsit és egy rohamlöveget súlyos, de javítható találat ért.

A 23. páncéloshadosztály törzsét az esti órákban Berettyóújfalun is megtámadták a szovjet harckocsik. A németek páncélököllel egy páncélost kilőttek. A szovjetek harckocsi-osztagai 18 óra körül átvágták a Berettyóújfalu– –Szentpéterszeg utat, és 23 óra tájban lezárták a Hencida és Pocsaj közötti útszakaszt is.[547]

A 76. gyaloghadosztály részei által Körösszakálnál felváltott 126. páncélgránátos-ezred és a 23. páncélos-felderítőosztály (2. százada nélkül) beérkeztek Csökmő–Újiráz körzetébe, és átvették az 1. páncéloshadosztály biztosító állásait Darvas–Zsáka–Furta vonalában, valamint Bakonszegtől délre. A 128. páncélos-tüzérezred Komádi északi és északnyugati előterében foglalt tüzelőállásokat. Újiráz és Komádi között a szovjetek mintegy 500–1000 fővel ismét átkeltek a Sebes-Körösön.

A németek Komáditól délre előző este harckocsik és lövészpáncélosok előretörésével visszavetették a hídnál betört szovjeteket, de azok a sötétség leple alatt visszaszivárogtak a német támpontok között. A hadosztály páncélozott harccsoportja 9-én hajnalban ismét visszafoglalta a korábbi peremvonalat. A szovjetek nappali kísérleteit a német páncélgránátosok visszaverték, és az egyik T–34 harckocsit páncélököllel kilőtték.[548]

A 22. SS-önkéntes-lovashadosztály két napja Zsadány körzetében bekerített harccsoportja Vandieken SS-Hauptsturmführer vezetésével aznap mintegy 600 fővel, kisebb csoportokban áttört észak felé, és nagy nehezen átjutott a német vonalakon. Tizennyolc SS-lovaskatona a 128/I. páncélgránátos-zászlóalj állásait érte el, és erősítésként betagolták őket a zászlóaljba. A kitört SS-lovasok később a III. páncéloshadtest különböző alakulataiba kerültek, és itt harcoltak egészen október 26-ig, amikor a túlélőket kivonták a további harcokból, és útba indították őket hadosztályukhoz.[549]

Az SS-harccsoport 164 tagja azonban Ameiser SS-Sturmbannführerrel és az 52. SS-lovasezred törzsével együtt elszakadt a zömtől, és a szovjet–román vonalakon keresztül megtett hosszú éjszakai menetekkel nyugat felé indult. A saját vonalakat közülük csupán 47 katona érte el október 30-án Dunaföldvárnál. [550]

Nagyvárad körzetében 9-ére virradóra jelentősen megélénkült a szovjet–román csapatok harctevékenysége. Váradles és Váradszentmárton között heves tüzérségi, aknavető- és páncéltörőágyú-tűzzel fedezték csapataik felzárkózását a magyar–német főellenállási vonalra. A felderítő előretöréseket az 57. határvadász-zászlóalj és a 36/II. gyalogzászlóalj visszaverte. Az elfogott román katonák „elkeseredve szidják az oroszokat”.[551]

Tömöry Jenő vezérkari ezredes csak napközben értesült arról, hogy a 128. páncélgránátos-ezredet felváltották a 76. gyaloghadosztály erői. Délután jelentés érkezett, hogy Mezőtelegden a magyar lakosság 60 szovjet harckocsit számolt meg. Ezek a „Gorskov” lovas-harckocsicsoport Nagyvárad délkeleti körzetébe átcsoportosított páncélosai voltak.

Az esti szürkületben a szovjet–román ütegek ismét tüzet nyitottak. Újabb kisebb támadások indultak a 36/II. gyalogzászlóalj, az 57. határvadász-zászlóalj, majd a 2. gépkocsizó lövészzászlóalj és az 53. határvadász-zászlóalj vonalán is. A Váradcsehinél és Püspökfürdőnél kialakult jelentéktelen betöréseket a magyar csapatok felszámolták. A német–magyar tüzérség kiválóan vezetett tüzével jelentős veszteségeket okozott a támadóknak.[552]

Aznap a német 76. gyaloghadosztály 230. lövészezrede elfoglalta állásait a 178. gránátos-ezred jobbszárnyán, Nagyváradtól nyugatra. A német lövészezred nyugat felé a 23. páncéloshadosztály Komádinál harcoló kötelékeihez csatlakozott. A Nagyvárad védelmét irányító LXXII. hadtest alárendeltségi viszonyai első látásra meglehetősen kuszának tűntek. Ugyanis a hadtestnek alárendelt német 76. gyaloghadosztály 178. gránátos-ezrede a 12. tartalékhadosztály alárendeltségében volt, de maga a magyar hadosztály a 4. tábori póthadosztály maradványaival együtt a 76. gyaloghadosztálynak volt alárendelve. Egyszerűbben szólva: a 76. gyaloghadosztály irányította a magyar csapatokat is, miközben saját 178. gránátos-ezredének elméletileg csak magyar közvetítéssel adhatott parancsot. Nagyvárad közvetlen védelme a 12. tartalékhadosztály feladata volt. A 76. gyaloghadosztály harcálláspontját a várostól mintegy 15 kilométerre északnyugatra, Ártándon rendezték be.[553]

Schmidt altábornagy, a LXXII. hadtest parancsnoka aznap meglátogatta a Nagyvárad védelmére készülő 76. gyalog- és 12. tartalékhadosztályt. Német jelentés szerint a hadosztály jobbszárnyán a 178. gránátos-ezred, az 53. határvadász-zászlóalj és a 2. gépkocsizó lövészzászlóalj alakulatai helyezkedtek el. Vörös Géza altábornagy, a VII. hadtest parancsnoka egyetértett a magyar és német kötelékek kevert arcvonalával, de többször is hangsúlyozta, hogy két hadosztályának harcértéke rendkívül alacsony. A város körül még nem volt összefüggő lövészárok-rendszer, csupán sűrűn elhelyezett lövészteknők vonala. Az állások építése nappal a szovjet– –román csapatok rálátása miatt nem volt lehetséges. A magyar csapatoknak kevés volt a gyalogsági ásója. A 12. tartalékhadosztály fegyverzete ekkor 20 golyószóró és géppuska, illetve két aknavető volt zászlóaljanként. A hadosztály 17 darab 7,5 cm-es páncéltörő ágyúval rendelkezett, de volt további négy zsákmányolt szovjet 45 mm-es páncéltörő ágyúja is. A hadosztály tábori tüzérsége igen erős volt: 57 lövegből állt. Ebből 28 eszköz magyar gyártmányú volt. A gyalogság és a tüzérség közötti együttműködést jól megszervezték: az előretolt tüzérségi megfigyelők közvetlenül a peremvonal mögött települtek. Tüzérségi lőszerből azonban nem volt elegendő, mindössze 250 lövés állt rendelkezésre ütegenként. Nagyváradban a 325. hadsereg-közvetlen rohamlövegdandár egy ütege tartózkodott öt páncélossal. Egy másik rohamlöveg-üteg a 4. tábori póthadosztály jobbszárnyát biztosította. A 178. gránátos-ezred tartalékát egy megerősített utászszakasz (70 fő), egy alacsony harcértékű magyar század és a Váradszentmártonnál állomásozó 178/6. gránátos-század alkotta.

A védelmi állások Nagyváradtól nyugatra elkészültek, de a város déli és keleti előterében még dolgoztak rajtuk. A tüzelőállásokat azonban már mindenhol kiásták. Magának a városnak a védelmére két magyar határvadász-zászlóalj állt csupán rendelkezésre, egyenként 300, illetve 120 (javarészt öregebb) katonával. Az engedély nélkül visszavonulókat 150 csendőr tartóztatta fel. A várostól nyugatra, a Sebes-Körös mentén kiépítés alatt volt egy felvételi állás. A Körös hídját azonban nem készítették elő robbantásra. Még robbanóanyagot sem készítettek elő e célból. Ezért Schmidt altábornagy azt javasolta, hogy helyezzenek készültségbe egy robbanóanyagokkal felszerelt utászszázadot a híd közelében arra az esetre, ha a szovjet harckocsik elérnék az átkelőt. Vörös altábornagy rámutatott, hogy a híd létfontosságú a nagyváradi lakosság számára, mert azon futott a vízvezeték is. Ha a hidat idő előtt felrobbantanák, a 12. tartalékhadosztály a déli parton rekedne. Schmidt ennek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy a hidat készítsék elő robbantásra. Német javaslatra a híd lábánál egy házban vagy pinceablakban egy páncéltörő ágyút is el lehetett volna helyezni, amely fedezte volna az átkelőt.

A 76. gyaloghadosztály által tartott körösszakáli hídfőben a 325. hadsereg-közvetlen rohamlövegdandár újabb öt páncélosa állt tartalékban. A hadosztály aznap négy erős gránátos-zászlóaljjal, egy erős tábori pótzászlóaljjal, két 7,5 cm-es páncéltörő ágyúval és 20 darab 10,5 cm-es tábori tarackkal rendelkezett. A gyalogság harcoslétszáma meghaladta a 2000 főt. A védelemre is csak feltételesen alkalmas hadosztály két gránátos-zászlóalja, hadosztály-közvetlen lövészzászlóalja, 12 nehéz páncéltörő ágyúja és 13 bevethető Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosa azonban még mindig nem érkezett be az idegen alárendeltségből.[554]

A 4. légiflotta bombázó repülőgépei 9-ére virradó éjszaka ismét Simeria (Piskitelep) vasútállomását támadták. Az éjszakai csatarepülőgépek a Debrecen délnyugati térségében zajló szovjet csapatmozgások ellen hajtottak végre bevetéseket. Napközben a szovjet légierő tevékenység az előző napokhoz képest csökkent. A német–magyar repülőgépek továbbra is Debrecen környékén, illetve kisebb kötelékekkel Szentes körzetében támadták a szovjet–román járműoszlopokat. A támadások eredményéről a hadseregcsoport hadinaplójában nem maradtak fenn adatok.[555]

A Dél Hadseregcsoport aznap tervbe vette, hogy a „Wöhler” seregcsoport állományából 10-ére virradó éjjel kivonja a német 46. gyalog-hadosztály[556] egyik gránátos-ezredét, és erősítésként útba indítja a 6. hadsereghez.

A német 6. hadsereg szándéka az volt, hogy másnap Püspökladány körzetében az 1. és 13. páncéloshadosztály támadása találkozik, és a térségben megsemmisíti a szovjet kötelékeket. Ehhez azonban a 23. páncéloshadosztály egy részét is át kellett csoportosítani, és a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportjára is szükség volt.[557]

Von Grolman vezérőrnagy este 20 óra 55 perckor telefonon beszélt von Greiffenberg gyalogsági tábornokkal, aki tudomására hozta, hogy a német szárazföldi haderő vezérkarának hadműveleti osztálya szerint a hadseregcsoport hamarosan még két seregtestet fog kapni. Ebből az egyik a 24. páncéloshadosztály volt. A Wehrmacht magyarországi meghatalmazott tábornoka még reggel értesült arról is, hogy a Tiger B nehézharckocsikkal feltöltött 503. nehézpáncélos-osztályt Magyarországra vezénylik. Mivel azonban az osztály kiképzése még nem fejeződött be, azt egyelőre még nem Dél Hadseregcsoport, hanem von Greiffenberg kapta meg.[558]


5. csatanap: 1944. október 10. kedd

(Időjárás: változóan felhős, 18 Celsius-fok, az utak általában járhatók.)

A „debreceni támadó hadművelet” ötödik napján a magyar 3. hadsereg erősen legyengült erői már nem vettek részt az Alföld tiszántúli területein folyó hadműveletekben. Fő feladatuk a Tisza nyugati partján, Szegedtől Szolnokig kialakított, a szovjet, majd hamarosan a román csapatok által tartott hídfők felszámolása volt. Meg kellett akadályozniuk a 2. Ukrán Front balszárny-csapatait abban is, hogy a Duna-Tisza közén jelentősebb (hadműveleti) hídfőt hozzanak létre, és abból támadást indítsanak Budapest ellen. A Nagyvárad, Szolnok és Debrecen körül kialakult páncélos-összecsapásban azonban már nem vettek részt, így a hadsereg harcaival a továbbiakban részletesen nem foglalkozunk.

A Tiszántúlon (beleértve a szolnoki hídfőt) alapvetően a német 6. hadsereg „Breith” páncéloscsoportja tevékenykedett, amelynek alárendeltségében azonban magyar alakulatok is harcoltak.

Napközben a szolnoki hídfőt megközelítő szovjet 27. lövészhadtest kötelékeinek előreszivárgását a Tiszától nyugatra, Tószeg körzetében a német légvédelmi harccsoportok megakadályozták. Az átkelt szovjet alakulatok visszaszorítására ellenlökés indult.

A „Plijev” lovas-gépesített csoport kelet-délkeleti irányú támadása következtében 10-ére virradó éjszaka az 1. páncéloshadosztály hátában, utánpótlási vonalai mentén már szovjet kötelékek tevékenykedtek. Emiatt az elkövetkező napokban a német lőszer, élelmiszer- és üzemanyag-szállítmányokat csak harckocsi- és lövészpáncélos-kísérettel lehetett rendeltetési helyükre eljuttatni. A hadosztály Szlovákiából beérkezett 1. páncélos-felderítőosztályát Bakonszeg körzetében szárnybiztosításra vetették be.

A hadosztály Bakonszeg–Nagyrábé–Biharnagybajom körzetében húzódó arcvonala mögött Fink főhadnagy két rohamlöveggel megerősített, Dancsházán tartalékban álló 113/10. páncélos-utászszázada 10-én dél körül megtisztította Sápot és Földest a szovjet 7. gépesítetthadtest betört kötelékeitől. A német utászok éjszakára Földesen maradtak.

Pocsajon a páncélosokkal támogatott szovjet 9. gárda-lovashadosztály hajnalban az 1. páncélgránátos-ezred málhaoszlopát támadta meg. A németek harckocsi-aknákkal és páncélöklökkel védekeztek. Hencidán az 1. páncéloshadosztály kötözőhelyét is támadás érte, és csak az utolsó pillanatban sikerült kiüríteni a helységet.[559]

Az 1. páncélgránátos-ezred zászlóalja (Schriewer százados) Biharnagybajom nyugati körzetéből 10-én hajnali 05 óra 30 perckor újabb támadást indított északnyugati irányban, Sárrétudvari felé, hogy lezárja a nyugat felől támadó 13. páncéloshadosztály és az 1. páncéloshadosztály között még meglévő rést. A zászlóalj egy páncélgránátos-százada felkapaszkodott a I/2. páncélosszázad nyolc Panther harckocsijára, a másik páncélgránátos-század lövészpáncélosokon, a harmadik pedig gyalog csatlakozott a támadáshoz.

A német harckocsik nem sokkal az előrenyomulás megindulása után kilőttek egy T–34-et, és hamarosan elérték Sárrétudvari délkeleti szélét. A páncélgránátosok benyomultak a településre. A szovjetek egy részét még álmukban lepték meg. A Pantherek további hat T–34-et lőttek ki. A németek viszonylag kis veszteséggel vették birtokba Sárrétudvarit. Huppert őrnagy, aki a támadást parancsnoki lövészpáncélosával követte, egy kisebb páncélozott kötelékkel haladéktalanul tovább nyomult a mintegy nyolc kilométerre fekvő Püspökladány felé. A település délkeleti kijáratánál aztán reggel 06 óra 20 perckor felvették a kapcsolatot a 13. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportjával.

Ezzel a Hajdúszoboszló–Debrecen terepszakaszon harcoló szovjet 6. gárda-lovashadtestet és a délkelet felé fordult „Plijev” lovas-gépesített csoportot elvágták a 2. Ukrán Front zömétől. Ez azonban azt is jelentette, hogy a szovjet gárda-lovashadtestek és a 7. gépesítetthadtest a német csapatok hátába kerültek, és azok utánpótlási vonalait legalább akkora mértékben veszélyeztették, mint a németek a szovjetekét.

A kapcsolat felvétele után az 1. páncéloshadosztály járművei visszatértek Sárrétudvariba. Mivel az egyesült német páncéloshadosztályoknak nem volt megfelelő erejük a bekerítést hézagmentesen végrehajtani, a Sárrétudvari és Püspökladány közötti terepszakaszt csak gépkocsizó felderítő járőrökkel biztosíthatták. Ez később nem bizonyult jó megoldásnak.[560]

Sárrétudvarit az 1. páncélgránátos-ezred zászlóalja és az I/2. páncélosszázad négy Panthere biztosította, Biharnagybajomon a 113/I. páncélgránátos-zászlóalj, a 37. páncélvadászosztály négy Marder páncélvadásza és négy rohamlövege állt készenlétben, de a két település közötti mintegy négy kilométeres távolságot a németek csak páncélozott felderítő osztagokkal és tüzérségi tűzzel tudták lezárni. Nagyrábét a 113/II. páncélgránátos-zászlóalj és a 37. páncélos-utászzászlóalj részei, Bihartordát pedig a páncélos-utászzászlóalj zöme és néhány ellátó alakulat védte. Bakonszegig az 1. páncélos-felderítőosztály fedezte a hadosztály szárnyát. A 113/10. páncélos-utászszázad délelőtt visszatért Dancsházára. Földesen az utászokat az 1. páncélosezred Sárrétudvaritól elvont másik négy Panther harckocsija váltotta le az észak felé néző biztosító állásokban.

Mivel fogytán volt a harckocsik lőszere, és az 1. páncéloshadosztály utánpótlási vonalait pedig időről időre szovjet kötelékek vágták át, Huppert őrnagy három lövészpáncélost elküldött a 13. páncéloshadosztályhoz Püspökladányba, hogy onnan hozzanak páncélgránátokat. Huppert a várható heves ellenlökések miatt megerősítette Biharnagybajom védelmét. Sárrétudvariról idevezényelte az egyik páncélgránátos-századot, az ott álló négy Panthert pedig kicserélte az itteni négy rohamlöveggel.[561]

Igaza is lett. Miután a 1. és 13. páncéloshadosztályok Püspökladánynál találkoztak, a szovjet–román csapatok (a szovjet 8. lovashadosztály és a román 1. kiképző-gyaloghadosztály 22 szovjet önjáró löveg támogatásával) 13 órától heves támadásokat indítottak Biharnagybajom és Nagyrábé ellen, hogy áttörjék az újra összezáródott német vonalakat. A román 1. kiképző-lovashadosztály Darvas és Szeghalom között megszállta a Berettyó vonalát, de a keleti partra csak felderítőket küldött ki.[562]

Püspökladánynál a 13. páncéloshadosztály harccsoportja napközben biztosító állásokat létesített a település déli és nyugati szélén, valamint felderítő járőröket küldött ki a szomszédos német alakulatokkal való kapcsolat felvételére. Ennek során a hadosztály részei Püspökladánytól északkeletre ismét birtokba vették Kabát.[563]

A szovjetek aznap jelentősebb támadást sem Püspökladány, sem pedig az innen nyugatra létesített hídbiztosító állás ellen nem indítottak. Ezért a hadosztály-parancsnokság délelőtt parancsot adott arra, hogy a 4/II. páncélososztály zömét indítsák útba a Nagyivánon létesített harcálláspontra. Emiatt a hadosztály rendelkezésére álló 20 bevethető harckocsiból a Püspökladánynál biztosító páncélozott harccsoporttal csak egy gyenge páncélosszázad maradt.

A hadosztály-parancsnokság felé haladó páncélosok Karcagtól keletre szovjet csapatokba ütköztek.[564] Ezért kerülniük kellett, és csak nagy nehézségek árán érték el menetcéljukat. Útközben több harcképtelen német harckocsit (valószínűleg az elvontatás megoldatlansága miatt) fel kellett robbantani.

Karcagon a 93. páncélgránátos-ezred rendezkedett be, miután kötelékei végeztek a város megtisztításával. Délután a szovjetek déli és keleti irányból támadást indítottak, de rohamukat a németeknek – többek között a 13. páncélos-tüzérezred egyetlen, itt állásban lévő osztályának segítségével – sikerült visszaverni. A páncélgránátosok hét szovjet harckocsit és kettő felderítő páncélgépkocsit lőttek ki. A szovjetek továbbra sem hagytak fel támadó szándékukkal, s ennek következtében a német védők igen nyugtalan este elé néztek a városban, amelyben az éjszaka folyamán[565] különböző helyszíneken egyre-másra tűzharcok alakultak ki.

A 4. páncélos-utászzászlóalj részei és a 13. páncélos-felderítőosztály Karcagtól északnyugatra Kunmadarast és Kunhegyest biztosították.[566]

A „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály megerősített ezred erejű harccsoportja aznap délelőtt parancsot kapott, hogy a tiszafüredi hídfőből megindulva Hajdúszoboszló felé nyomuljon előre.[567] Délben újabb parancs érkezett (valószínűleg közvetlenül a hadseregcsoporttól), amely szerint a harccsoportnak Debrecentől mintegy 25 kilométerre északnyugatra, Balmazújvárosnál kellett gyülekeznie. A csapatok 13 óra körül készültek fel az indulásra, s hamarosan meg is kezdték menetüket.

A hadosztálytörzs kikülönített vezetési osztaga a terepkutató osztagokkal és az előretolt tüzérségi megfigyelőkkel sötétedéskor érkezett meg Balmazújvárosba. A helységtől néhány kilométerre délre a kiküldött német felderítő járőrök már beleütköztek a szovjet 6. gárda-lovashadtest felderítőibe.

A „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportja az éjszaka folyamán a másnapra tervezett Hajdúszoboszló elleni támadáshoz a városban tovább gyülekeztette erőit. Ezek a csapatok egyebek mellett 28 bevethető StuG. III G rohamlöveggel rendelkeztek. Déli irányban a németek megerősített biztosító osztagokat küldtek ki, s a rendelkezésre álló gyenge tüzérséget is állásba vitték. A 109. páncélosdandár, amelyet csak elméletileg soroltak be a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály állományába, a harccsoporttól távol, 33 harcképes páncélosával aznap még menetben volt.[568]

A 6. gárda-lovashadtest két lovashadosztálya 10-én nehéz helyzetük ellenére is tovább folytatta Debrecen elleni támadásait déli, délnyugati és nyugati irányból.

A várostól nyugatra védőállást foglalt magyar 16. rohamtüzérosztálynál hajnali 02 órakor páncélosriadót rendeltek el, de a szovjetek mégsem támadtak. A T–34 harckocsik jellegzetes zúgása azonban folyamatosan hallható volt a mintegy 1000 méterre elterülő kukoricás irányából. A rohamtüzérosztály korábban kiképzési célokra kapott két Turán harckocsijából az egyiket 10-én reggel Nacsády István tartalékos zászlós parancsnoksága alatt felderítésre küldték ki. A magyar harckocsi a rohamtüzérek állásaitól négy kilométerre nyugatra néhány szovjet kozák lovasba ütközött, és szétugrasztotta őket.

Délelőtt 10 óra 30 perckor a szovjetek 14 T–34 harckocsival és egy gyalog támadó lovasezreddel ismét támadást indítottak. A szovjetek zöme nem a magyar állásokat támadta, de négy harckocsi és egy lovasszázad feléjük tartott. A két magyar Turán harckocsit a rohamtüzérosztály balszárnyán vetették be. Nacsády zászlós harckocsija kilőtt egy T–34-et, a másik hármat a német légvédelmi lövegek és a rohamtüzérek semmisítették meg. A magyar rohamtüzérek csak két könnyű sebesültet veszítettek.

Délután 15 órakor bevonult a 16/3. rohamtüzér-üteg két napja Hajdúszoboszló felé kiküldött szakasza is. Parancsnoka, vitéz Jankovich Ferenc főhadnagy aknavetőgránát-találat következtében hősi halált halt.

A szovjetek 17 óra tájban újabb támadást indítottak négy–öt páncélos és némi gyalogsági támogatás bevetésével. Bernolák őrnagy téves jelentés alapján elrendelte a visszavonulást. Később, miután kiderült a tévedés, a rohamtüzéreket visszaparancsolták a védelmi állásokba. A 16/3. rohamtüzér-üteg rendezetlenül visszavonuló részeit csak a felkoncolás kilátásba helyezésével lehetett visszavinni az arcvonalba. Estére a 16. rohamtüzérosztály újra elfoglalta korábbi állásait.[569]

A németek 10-ére virradóra több mint 40 szovjet harckocsi gyülekezését figyelték meg a Hajdúszoboszló felé vezető út és vasút vonalától keletre elterülő fás-bokros területen. A 23. páncélosezred riadóalakulatának katonái úgy vélték, nem tudják megvédeni Debrecent, ha a beígért erősítés megérkezéséig elenyésző erejükkel (két Panther, egy rohamlöveg, két 8,8 cm-es légvédelmi löveg) nem tartóztatják fel a szovjetek túlerőben lévő páncélos-erőit. Ezért úgy döntöttek, ők támadják meg a gyülekezőben lévő harckocsikat. Von Oechelhaeuser főhadnagy Panther harckocsiját előrevonták mintegy három kilométernyire a légvédelmi reteszállás elé, ahol az lesállást foglalt. Az „átcsoportosítás” zajának elnyomására a helyben maradt páncélosok és a légvédelmi lövegek vontatói teljes gázzal körbe-körbe jártak a reteszállás körül. Az előretolt Panther meglepetésszerű tűzmegnyitásával öt T–34-et lőtt ki, amelyek fekete füstöt ontva kiégtek. A szovjetek többi harckocsija gyorsan a fák mögé húzódott, a német Panther pedig visszatért a reteszállásba.

Délelőtt 10 óra 30 perckor a szovjetek újabb támadást indítottak. Körülbelül 30 harckocsi és 400–500 támogató lövész nyomult előre széles arcvonalon. A németek nem akarták felfedni állásaikat, ezért csak akkor nyitottak tüzet, amikor a támadók mintegy 800 méterre megközelítették őket. A légvédelmi lövegek öt, a páncélosok rövid idő alatt újabb hét szovjet harckocsit lőttek ki. A szovjet gyalogság két kilométerre a reteszállástól beásta magát, de a megmaradt harckocsik visszatértek az erdőbe.

Dél körül hat szovjet harckocsi a német reteszállástól északra elérte Debrecen szélét. Az egyik Panther hamarosan megjelent a helyszínen, és két újabb T–34-et lőtt ki hátulról. A másik négy észak felé visszahúzódott.

A szovjetek délután a város déli szélén is fokozták nyomásukat. Itt, a repülőtértől délre is volt egy német légvédelmi reteszállás 8,8 cm-es lövegekkel és 2 cm-es gépágyúkkal. Erősítésként beérkezett a 23. páncélosezred egy Panther harckocsija és egy rohamlövege, valamint az ezred utászszakasza. A németek 17 óráig elfoglalták állásaikat a Debrecenből kivezető út mentén fekvő majornál. Az esti órákban a reteszállást déli irányból nehézfegyverekkel támogatott gyalogsági támadás érte, de ezt a németek visszaverték.[570]

A mintegy 40 harckocsival és önjáró löveggel támogatott Debrecen elleni szovjet támadási kísérletek tehát aznap is kudarcot vallottak. A 15. légvédelmi tüzérhadosztály harccsoportjai, valamint a 23. páncéloshadosztály néhány harckocsija és rohamlövege összesen 20 szovjet harckocsi kilövését jelentette. A helyi betöréseket ellenlökéssel felszámolták. A várostól délkeletre elterülő erdős területen a németek azonban jelentősebb szovjet erők beszivárgását feltételezték.

A 23. páncéloshadosztály arcvonalán Komáditól délre a szovjetek – még hajnal előtt – harckocsikkal és lövészgyalogsággal széles arcvonalon beszivárogtak a hadosztály páncélozott harccsoportjának állásai közé. Heves tüzérségi előkészítés után reggel 06 óra 30 perckor a komádi híd körzetéből mintegy 50 páncélossal és 800 főnyi lövészgyalogsággal indítottak támadást. A 128/2. páncélgránátos-századot bekerítették: csupán hét német jutott el Komádiba.

Miközben a 128. páncélgránátos-ezred 3. és 4. százada felvételi állásokat létesített a csatorna gátjának vonalában, a 23. páncélosezred 16 bevethető harckocsija és öt rohamlövege Komádi délnyugati széléről ellenlökést indított. A német páncélosok nyugatról megkerülve támadták meg a szovjeteket, és 13 óra 30 percig (más források szerint 15 óra 30 percig) 22 harckocsijukat és öt páncéltörő ágyújukat lőtték ki. A páncélosokból 11 T–34, 10 M4A2 Sherman harckocsi és egy önjáró löveg volt. A németek három páncélost veszítettek: kettőt ellenséges tűz, egyet pedig műszaki hiba miatt.

A 128. páncélgránátos-ezred ezután néhány páncélos támogatásával déli irányban ellenlökést indított, amellyel visszafoglalta Mihálytelepet és a híd környékét. Az itt elhelyezett biztosító erők a délután folyamán további hat különböző típusú szovjet harckocsit lőttek ki (ebből egyet a 128/4. nehézfegyver-század páncéltörő ágyúja). A páncélgránátosok átvették az elért terepszakasz védelmét, a páncélozott harccsoport pedig visszatért Komádiba.

A 126. páncélgránátos-ezred hajnalban leváltotta az 51. páncélos-utászzászlóaljat, és a továbbiakban Darvastól északnyugatra, Kóróssziget-major, Csökmő nyugati és déli széle, Cirkó-major és Újiráz nyugati széle körzetében biztosított. Reggel 08 órakor 10 szovjet páncélos támadást indított, de a 128/3. páncélvadász-század és a páncélgránátos-zászlóaljak nehézfegyver-századai három harckocsi és egy önjáró löveg kilövésével visszaverték a kísérletet. A szovjetek délben újabb támadást indítottak, és ekkor már elfoglalták Csökmőt. A hadosztály nyugati szárnyát a 23. páncélos-felderítőosztály és az 51. páncélos-utászzászlóalj részei fedezték.[571]

A 23. páncélosezred 10-én összesen 28 T–34, 12 T–34/85 közepes harc-kocsi és két ISZ–2 nehézharckocsi kilövését jelentette.[572]

Az elvágott „Plijev” lovas-gépesített csoport Derecskén át Berettyóújfalu irányában, illetve délkelet felé, Pocsaj és Kismarja ellen intézett támadásokat. A Berettyóújfalu elleni összpontosított, harckocsikkal is támogatott szovjet támadást az 1. páncéloshadosztály ellátó alakulatai és a Debrecenből 10-én hajnalban érkezett 112. tábori hegyi-pótzászlóalj katonái visszaverték.

A németek egyik javításról visszaérkezett harckocsikból álló páncélozott harccsoportja kilőtte a szovjetek két harckocsiját, és visszavetette őket Nagylétától, majd Sáránd és Derecske érintésével támadást intézett a Berettyóújfalut támadó szovjet kötelékek ellen, és súlyos veszteségeket okozott nekik.

A Pocsaj körzetébe kijutott szovjet 4. gárda-lovashadtest 9. gárda-lovashadosztálya 16 óra körül elfoglalta Kismarja vasútállomását, majd Bihar és Nagyvárad felé fordult. A 10. gárda-lovashadosztály azt a feladatot kapta, hogy a lovas-gépesített csoport Nagyvárad elleni támadását észak felől fedezze. A 7. gépesítetthadtest egy része Berettyóújfalu irányába fordult, és 64. gépesítettdandárával menetből elfoglalta Bojt községet.[573]

A magyar VII. hadtest korábban Berettyóújfalun tartózkodó törzse a 10-ére virradó éjszakát a szovjet páncélosok elől való állandó meneküléssel töltötte, így a 12. tartalékhadosztály nem tudott vele híradókapcsolatot létesíteni.[574]

A német 6. hadsereg parancsnoka délelőtt 09 óra 20 perckor felhívta a LXXII. hadtest vezérkari főnökét, Engels vezérkari ezredest, és utasította, hogy a hadtest északnyugat felé fedezze magát. Ennek érdekében a hadtest rendelkezésére álló rohamlövegekből és Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosokból, valamint támogató gyalogságból energikus vezetés alatt állítsanak össze egy harccsoportot. Engels vezérkari ezredes közölte, hogy már megtették a szükséges lépéseket.[575]

A 76. gyaloghadosztály által már korábban összeállított harccsoport legalább annyira volt magyar, mint német. Ugyanis a magyar 12. tartalékhadosztály Biharra rendelt és három gépvontatású 7,5 cm-es páncéltörő ágyúval megerősített 48/III. gyalogzászlóaljából, két magyar tüzérütegből, valamint a német 176. tábori pótzászlóaljból és a 325. hadsereg-közvetlen rohamlövegdandár hat páncélosából állt. A német–magyar harccsoport Bihar körzetéből indított ellenlökést.[576]

A szovjet harckocsik 13 órától tűz alá vették Biharkeresztest. A helységben állomásozó német ellátó alakulatok gépkocsijainak egy része pánikszerűen menekült nyugat felé. A településre betört szovjet harckocsik közül a németek egyet páncélököllel kilőttek. A 23. páncéloshadosztály törzsének anyagi ellátásért felelős csoportja és felcserszázadai sietősen kelet felé távoztak, és délután 15 óra után Nagyváradra érkeztek.[577]

A szovjet harckocsi-osztagok rajtaütöttek a 4. tábori póthadosztály egyik vonatoszlopán is, és „annak egész személyzetét az utolsó hajtóhonvédig legéppisztolyozták”.[578]

A 76. gyaloghadosztály 14 óra 52 perckor közölte a LXXII. hadtest törzsével, hogy harccsoportja Biharkeresztestől közvetlenül északra 10–12 szovjet harckocsit és gyalogságot észlelt. További négy páncélost figyeltek meg Biharpüspökitől és Bihartól északnyugatra.[579] A LXXII. hadtest este 20 óra 30 perckor jelentette a német 6. hadseregnek, hogy Biharkeresztesen 19 óra körül már nem voltak szovjetek. A 76. gyaloghadosztály harccsoportja ugyanis hat páncélost kilőtt, a többi pedig északi irányban visszahúzódott. A hadtest arcvonalán aznap addig összesen hét harckocsit lőttek ki.[580]

Az esti órákban Biharpüspökibe is betörtek a szovjet páncélosok, és szétlőtték a 12. tartalékhadosztály vonatalakulatait. A magyar katonák az egyik ház ablakából egy harckocsit páncélököllel kilőttek. Erre a többi páncélos elhagyta a települést.[581]

Abraham altábornagy, a 76. gyaloghadosztály parancsnoka éppen Nagyváradon tartózkodott, amikor tudomást szerzett arról, hogy Biharpüspöki és Bihar körzetét elérték a szovjet csapatok. Emiatt kénytelen volt a 176. tüzérezred nagyváradi harcálláspontjáról további vezetni hadosztályát, annak ellenére, hogy törzse 1. (hadműveleti) vezérkari tisztjével, Wagner vezérkari őrnaggyal együtt az Ártándon berendezett harcállásponton maradt. Abraham elrendelte, hogy Bihart és Biharpüspökit a 176. tábori pótzászlóalj, továbbá az ellátó egységek katonáiból felállított riadóalakulatok, észak felől ide keveredett javításra szoruló harckocsik és rohamlövegek, valamint magyar gyalogság és tüzérütegek védjék.[582]

A kedvezőtlen időjárás miatt a német–magyar légierő csak 14 óra 30 perckor kezdhette meg tevékenységét Debrecen délnyugati térségében, de az esetleges eredményekről a hadseregcsoport hadinaplója nem tartalmaz adatokat.[583] Más források megemlítik, hogy 16 óra körül Debrecentől nyugatra szovjet és német vadászrepülőgépek légiharcot vívtak.[584]

A német III. páncéloshadtest két páncéloshadosztályának találkozó irányú támadása tehát aznap elvágta a 2. Ukrán Front csapásmérő csoportosításának, a „Plijev” lovas-gépesített csoport zömének utánpótlási vonalait. Megítélésünk szerint helytálló Friessner vezérezredes azon megállapítása, hogy a szovjetek lebecsülték a Szolnoktól keletre és Debrecentől délnyugatra felvonuló német páncéloshadosztályok képességeit. Azzal már kevésbé tudunk egyet érteni, hogy a Dél Hadseregcsoport egykori főparancsnoka emlékirataiban a szovjet 4. gárda-lovashadtest és 7. gépesítetthadtest 10-én végrehajtott támadásait a bekerítésből való kitörési kísérletnek, s nem egy újabb hadműveleti feladat végrehajtásának minősíti.[585] Persze a német hadseregcsoport főparancsnoka könyve megírása idején még csak nagyon kevés szovjet forrást használhatott, s ráadásul a szovjet támadás iránya is Friessner feltételezését támasztotta alá. Csakhogy azt Malinovszkij már 9-ére virradó éjjel elrendelte, amikor német bekerítésről még szó sem volt.

A német 6. hadsereg arcvonala mögött aznap továbbra is szovjet kézben maradt Nádudvar, Hajdúszoboszló, Báránd, Hajdúszovát, Derecske, Konyár, Szentpéterszeg, Gáborján, Hencida, Kismarja és Pocsaj. A németek mögöttes területére betört szovjet erők (öt lovashadosztály, két gépesített- és egy harckocsidandár, valamint kisebb alegységek) igen megnehezítették az amúgy sem zökkenőmentes német lőszer- és üzemanyag-utánpótlást. A szállítmányokat sokszor harc árán kellett átjuttatni az állandóan változó, és szinte sehol sem folytonos arcvonalon. A német hadosztályok 1. vezérkari tisztjeinek hamarosan az lett a feladata, hogy a nagy nehézségek árán megkapott csekély lőszer- és üzemanyag-mennyiséget harcászati szempontok szerint, súlyozva osszák ki a csapatoknak.[586]

Aznap újabb gyalogsági erősítések indultak a német 6. hadsereghez. A 76. gyaloghadosztály 203. gránátos-ezredének egy zászlóalja 19 órakor tehergépkocsi-szállítással úton volt Nagyváradra. A 46. gyaloghadosztály 72. gránátos-ezredének harccsoportját két vasúti szállítmánnyal 14 óra 20 perckor Bethlenről, illetve 18 óra 55 perckor Szerétfalváról indították útba Fretter-Pico tábornok hadseregéhez.

A 6. hadsereg szándéka továbbra is az volt, hogy csapatai megsemmisítik a Debrecen délnyugati térségében elvágott szovjet erőket. Ezt a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportjának Hajdúszoboszló elleni támadásával és egy Debrecenből déli irányban induló támadással akarták kiegészíteni. A III. páncéloshadtest harcálláspontja aznap Álmosdon volt, Kleemann páncélos tábornok törzse (a IV. páncéloshadtest parancsnoksága) pedig Hajdúnánáson tartózkodott.

A német felderítés úgy vélte, hogy a szovjet csapatok Debrecen délnyugati térségében aznap mintegy 450 páncélost vetettek be: a „Plijev” lovas-gépesített csoport 170-et, a 6. gárda-harckocsi-hadsereg 100-at, a 18. harckocsihadtest 80-at, a 23. harckocsihadtest pedig 100 harckocsit és önjáró löveget.[587] Ez a felsorolás a „Gorskov” lovas-harckocsicsoport másik hadtestét, az 5. gárda-lovashadtestet figyelmen kívül hagyta. Úgy véljük a német elemzők a teljes mennyiséget megközelítően pontosan mérték fel, de az egyes magasabbegységek bevethető páncélos-állományának becslésekor helyenként tévedtek.

A beérkező jelentések összesítése után kiderült, hogy a III. páncéloshadtest arcvonalán aznap 81 szovjet harckocsit semmisítettek meg, további kettőt pedig mozgásképtelenné tettek. Ezzel együtt az elmúlt három csatanap során már összesen 162 páncélos megsemmisítését, és további kettő zsákmányul ejtését jelentették.[588]

A Tiszántúlon aznap a német „Breith” páncéloscsoport 59 bevethető harckocsival és 66 rohamlöveggel, összesen tehát 125 harcképes páncélossal rendelkezett. Beérkezőben volt a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportja 28 bevethető StuG. III rohamlöveggel, valamint a 109. páncélosdandár 33 bevethető Panther harckocsival és Panzer IV L/70 vadászpáncélossal. A 6. hadseregnek átadott, de még be nem érkezett 1176., 1179. és 1257. rohamlövegosztályok (valós harcértéküket tekintve csupán századok) összesen 25 bevethető Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélost számláltak. Ezek alapján a német 6. hadsereg már harcoló 125 páncélosa mellé erősítésként további 86 bevethető harckocsit és rohamlöveget várhatott.[589] Többször tervbe vették ugyan a magyar 2. páncéloshadosztály átadását is (12 bevethető harckocsival), de ez mégsem valósult meg. Ezért nem indokolt ezeket a magyar harckocsikat is beleszámolni a Tiszántúlon zajló páncéloscsata résztvevői közé.[590]

A Debrecennél kialakult helyzet miatt a szovjetek a 18. harckocsihadtestet is visszafordították Kecskemét körzetéből. A Tisza nyugati partjáról átcsoportosított harckocsik ellen a hadseregcsoport az I. repülőhadtest bevetését kérte. A hadseregcsoport utasította a magyar 3. hadsereget is, hogy a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztályt vezényelje Szolnokhoz, amint az befejezte Szentes körzetének megtisztítását.[591] Az SS-hadosztály szétszórtan bevetett részei a Szegedre betört szovjet erőket egyelőre visszavetették. A várostól északkeletre a szovjetek ismét át tudtak kelni a folyón, de ezt Algyőnél az SS-páncélgránátosok meghiúsították. A 4. SS-páncélgránátos-hadosztály erői Mindszenttől délnyugatra is visszavetették a szovjet kötelékeket a Tisza keleti partjára, majd Szentestől 12 kilométerre délnyugatra harcoltak. A 8. SS-páncélgránátos-ezred harccsoportja visszafoglalta Csongrádot.[592]


6. csatanap: 1944. október 11. szerda

(Időjárás: borult, átmeneti záporok, 18 Celsius-fok, az utak feláztak és csak korlátozottan járhatók.)

A Szolnoktól délre, Tószeg felé indított magyar ellenlökést a szovjetek szilárd ellenállása és az elégtelen nehézfegyver-támogatás miatt napközben le kellett állítani. A támadás valószínűleg a 20. honvéd gyaloghadosztály hajtotta végre. A magyar hadosztály aznap 14 órakor (ezredtörzsek nélkül) három zászlóaljjal, két harccsoporttal, három századdal, összesen legkevesebb 2320 fős harcoslétszámmal, valamint három tüzérüteggel rendelkezett. A harcoslétszámban a 20. honvéd gyaloghadosztálynak alárendelt 51. határvadász-zászlóalj nem szerepel, mert még az 1. huszárhadosztálynál harcolt.[593]

A szovjet 27. lövészhadtest 409. lövészhadosztálya az esti órákban Törökszentmiklós felől támadást indított a szolnoki hídfő ellen. Kisebb szovjet kötelékek a kiskörei hídfőig nyomultak előre, de onnan visszaszorították őket.

Október 11-ére virradó éjszaka az 1. páncéloshadosztály erőinek zömét átcsoportosította Biharnagybajomra. Emiatt az 1. páncélgránátos-ezred harccsoportja Sárrétudvariból kivonult, s csupán egy gyenge, nehézfegyverzet nélküli páncélgránátos-századot hagyott a községben.

A szovjet 49. lövészhadtest balszárnyán észak felé támadó 203. lövészhadosztály 11-én estére birtokba vette Kunhegyest, Fegyverneket és Törökszentmiklóst.[594] A hadtest 110. gárda-lövészhadosztálya a 7. gépesítetthadtest 16. gépesítettdandárának páncélos-támogatásával Sárrétuvari–Biharnagybajom körzetében zászlóalj és ezred erejű támadásaival betört az 1. páncéloshadosztály jobbszárnyának védelmébe.[595]

Erről értesülve a 13. páncéloshadosztály parancsnoka utasította a Püspökladányban állomásozó 66. páncélgránátos-ezred parancsnokát, hogy lehetőség szerint teljes páncélozott harccsoportjával törjön előre délkeleti irányban, s ezzel tartsa fenn a kapcsolatot az 1. páncéloshadosztállyal. Ezt azonban nem volt veszélytelen végrehajtani, mivel Karcag irányából, Püspökladánytól nyugatra már erős szovjet páncélos kötelékek (a 18. harckocsihadtest és a 49. lövészhadtest zöme)[596] tevékenykedtek, amelyek a Hortobágy–Berettyó főcsatornán átívelő híd német védelmét is erősen szorongatták.

Malinovszkij marsall 11-én 11 óra 30 perckor utasította az 53. hadsereg parancsnokát, hogy a 49. lövészhadtest és a 18. harckocsihadtest erőivel mérjen csapást Bihartorda, Biharnagybajom, és Püspökladány irányában, és október 12-én estig jusson ki a Hajdúszoboszló–Hajdúszovát–Karcag terepszakaszra, majd létesítsen összeköttetést a 6. gárda-lovashadtesttel.[597]

Mivel a szovjetek a Karcag felé vezető úttól északra is támadtak, Schöning őrnagy a 66/I. páncélgránátos-zászlóalj egy részét Püspökladánytól északra tartotta készenlétben, hogy feltartóztathassa őket. Schöning lövészpáncélos-zászlóaljának csak mintegy felével indult meg délkeleti irányban. A németek megkerülték Sárrétudvari keleti szélét és helység délkeleti részén foglaltak biztosító állásokat. A lövészpáncélosok előretörése súlyos szovjet és érzékeny német veszteségek mellett felszámolta a betörést. A település nyugati szélén az 1. páncéloshadosztály 1. páncélgránátos-ezredének egyik kis létszámú, elcsigázott páncélgránátos-százada volt védelemben, amelyet – noha a szovjetek állandó támadásai érték – a 66. páncélgránátos-ezred parancsnoka megérkezésük után sem engedett távozni, s ezt a századot is bevonta tűzrendszerébe.[598]

Eközben a Püspökladánytól nyugatra lévő hídnál erősödött a szovjetek nyomása. Noha a németek még tartották a hidat, lövészpáncélosaikat szovjet harckocsik vették tűz alá és okoztak nekik veszteségeket. A hídtól északra gyalog bevetett páncélgránátosokat is visszaszorították.

A Püspökladánytól északra alkalmazott német lövészpáncélosok egy szovjet harckocsi-csoport elől kénytelenek voltak a település északi szélére visszavonulni. A páncélozott harccsoportnál lévő négy Panther harckocsiból kettőt a szorongatott páncélgránátosok megerősítésére küldtek. Az egyik német páncélos (parancsnoka Fix hadnagy) az egymás mögött haladó, kelet felé tartó szovjet harckocsikból meglehetősen kis lőtávolságból hatot lőtt ki. A páncélosokat követő szovjet lövészköteléket és az azokat támogató páncéltörő ágyúkat a helység északi részéből indított német lövészpáncélos-ellenlökés szétverte. Ezután itt a 13. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportjának helyzete megszilárdult.

Püspökladánytól nyugatra a szovjetek késő délután elfoglalták a hidat. Így a szovjetek támadása már közvetlenül a település nyugati széle ellen irányult. A kedvezőtlen utcaszerkezettel rendelkező Püspökladány védelmére a németeknek két gyenge lövészpáncélosokkal felszerelt páncélgránátos-százada, három bevethető Panther harckocsija, egy szakasz Sd.Kfz. 251/21 lövészpáncélosa (15 mm-es háromcsövű nehézgéppuskával) és kettő 2 cm-es önjáró légvédelmi gépágyúja volt. Ez a kis létszámú, de viszonylag nagy tűzerőt felvonultató kötelék átmenetileg megakadályozhatta volna Püspökladány újabb szovjet elfoglalását. Hamarosan azonban parancs jött a 13. páncéloshadosztály törzsétől, miszerint a páncélozott harccsoportnak lehetőleg még az esti órákban, de legkésőbb éjjel ki kellett ürítenie Püspökladányt, majd Nádudvar délnyugati körzetében a hadosztály rendelkezésére kellett állnia.[599]

Schöning jelentette, hogy Püspökladánynál a kezdeti nehézségeken úrrá lettek, Sárrétudvarinál sem fenyegetett különösebb veszély, s a felderítés szerint Bárándon és Kabán sem tartózkodtak még szovjet csapatok. Ennek ellenére a hadosztály kitartott kiürítési parancsa mellett, mondván, hogy a kapott feladatot csupán mozgóharccal tudják végrehajtani, s ezért a mozgékonyság érdekében a páncélozott harccsoportot nem alkalmazhatják egy–egy terepszakasz tartós állóvédelmére. A hadosztály döntése miatt a bekerített szovjet 6. gárda-lovashadtest elvágott utánpótlási vonalát egyre nehezebb volt bénítani.[600]

Éjfél körül a 66. páncélgránátos-ezred harccsoportja kiürítette Püspökladányt és Sárrétudvarit. A holdvilágos éjszakán a szovjetek nem zavarták a német elszakadási műveletet. A Püspökladány nyugati szélén hagyott biztosító osztagok másnap reggel visszahúzódtak a helység északkeleti részébe. Az 1. páncéloshadosztály Sárrétudvariban hagyott gyenge páncélgránátos-százada még 11-én délután csatlakozott Biharnagybajomon állomásozó ezredéhez.[601]

Karcagnál az 1. gárda-légideszant-hadosztállyal megerősített 18. harckocsihadtest 11-én dél körül indított támadást. A várost a 66/II., a 93/II. páncélgránátos-zászlóalj és a 13. páncélos-felderítőosztály részei védték.[602] Egy heves tüzérségi tűzcsapás után a szovjet páncélosok a 6. gárda-légideszant-lövészezred 2. zászlóaljának támogatásával betörtek a város északkeleti részébe és lerohanták a 93. páncélgránátos-ezred törzsének harcálláspontját, amelyet a helység északnyugati szélére kellett áttelepíteni. A város déli részéből is kiverték a német védőket. A 66/II. páncélgránátos-zászlóalj megpróbálkozott egy ellenlökéssel, de kudarcot vallott. Délután 15 órára a németeket Karcag északnyugati részére szorították vissza a szovjetek. A környék utcáit eltorlaszolták a németek megmaradt gépjárművei. Az észak felől is közeledő szovjet harckocsik legázolták a 13. páncélos-tüzérezred egy ütegét, és lezárták a Kunmadaras felé vezető utat. A németeket ezzel gyakorlatilag bekerítették.

Az északi irányban tervezett német kitörés támogatására a 13. páncéloshadosztály törzse északkelet felől egy páncélosszázadot (15 Panther harckocsit) és a 13. páncélos-felderítőosztályból egy századot (10 lövészpáncélost) küldött. Az 1. gárda-légideszant-hadosztály 4/2. gárda-tüzérosztályának lövegei tűz alá vették őket, kilőttek két német harckocsit és egy lövészpáncélost. A megmaradt német páncélosok közül négy harcjármű 16 óra körül elérte a bekerített csapatokat, és támogatta a meginduló járműoszlop kijutását. A szovjet légideszant-hadosztály csapatai 18 óra körül elfoglalták Karcag központját.[603]

A várostól három kilométerre északra a német járművek a szovjet harckocsik megsemmisítő tüzébe futottak, s a terep- és útviszonyok miatt még megkerülő mozdulatot sem tehettek. A német harccsoport igen jelentős anyagi veszteséget szenvedett. A páncélozott járműveken kívül alig valamit sikerült megmenteniük. Egyes források szerint azonban a Tiszafüred felé vezető út környékén összesen nyolc–tíz kilőtt német harckocsi is maradt.[604] A 13. páncélos-tüzérezred osztályának lövegei és vontatói, a páncélgránátosok tehergépkocsijai és a sebesültszállító járművek csaknem mind megsemmisültek. Az érzékeny veszteségeket szenvedett személyi állomány csak hosszas gyalogmenet után, október 12-ére virradó éjjel érte el Nagyivánt, ahol gyülekeztették és rendezték a kötelékeket, majd Nádudvar felé irányították őket. Oda, ahová a Püspökladányból kivont páncélozott harccsoport is beérkezett.[605]

A „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály Balmazújvárosban gyülekező harccsoportja október 11-én a III. páncéloshadtest alárendeltségébe került.[606] Éjjel érkezett a parancs, hogy a harccsoport hajnalban Hajdúszoboszló felé törjön előre, s a helységet megkerülve biztosítsa a Püspökladány–Debrecen utat. A szovjetek helyzetéről többszöri kérés ellenére sem érkezett tájékoztatás.

A harccsoport 11-én hajnalban megindította támadását. A páncélgránátos-ezred zászlóaljait a páncélvadászosztály 28 bevethető StuG. III rohamlövege támogatta. A hadosztály gyenge harcképes tüzérségéből egy megerősített üteget állítottak össze, hogy ez adjon tűztámogatást az előrenyomulás során. A harccsoport páncélos-utászzászlóaljának zöme a második hullámban haladt. A németek hamarosan a szovjet 6. gárda-lovashadtest páncélosaiba ütköztek, s felvették velük a harcot. A németek néhány szovjet páncélost kilőttek ugyan, de a harccsoport támadása estefelé Hajdúszoboszlótól északra mégis elakadt.[607] Egyes források szerint néhány német rohamosztag a városházát mégis elérte.[608]

A német 6. hadsereg törzse napközben a III. páncéloshadtestnek olyan utasítást adott, hogy a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály erőit késedelem nélkül Hajdúszoboszlón keresztül délnyugat felé kell előrevonni, hogy a Sárrétudvarinál áttört szovjet csapatok ellen támadást indíthasson, amennyiben a 13. páncéloshadosztálynak ez még nem sikerült volna. A harccsoportot 12-ére virradó éjszaka a 13. páncéloshadosztály balszárnyának felváltásra kellett alkalmazni Püspökladány–Sárrátudvari körzetében. Ezzel párhuzamosan a 13. páncéloshadosztálynak erői zömét át kellett helyezni a jobbszárnyára, s azt is kilátásba helyzeték, hogy a hadosztály rövidesen a IV. páncéloshadtest alárendeltségébe kerül.[609] A IV. páncéloshadtest harcálláspontja ekkor Tiszaszentimrén, Kunhegyestől 12 kilométerre északkeletre volt.

Az 1. páncéloshadosztály Biharnagybajom körüli állásait egész nap eredmény nélkül támadták a szovjet 8. lovashadosztály és a román 1. kiképző-gyaloghadosztály csapatai. Este a román lovashadtest parancsnoksága csökkentette a román hadosztály támadási sávját, és megerősítette egy szovjet rakéta-sorozatvető-ezreddel. Mindez a másnapi megismételendő támadás érdekében történt.[610]

A 6. gárda-lovashadtest erői 11-ére virradóra betörtek Debrecen északnyugati részébe. Ellenük a németek 06 óra 30 perckor a 23. páncélosezred négy javításból visszaérkezett Panther harckocsiját és az ezred utászszakaszát vetették be. Két Panther megsüllyedt a felázott talajon, ezért a németek kénytelenek voltak a város délnyugati bejáratánál álló másik két Pantherüket is itt bevetni. Ennek ellenére csak dél körül tudták visszavetni a szovjet lovasságot.

A németek néhány páncélosból álló kötelékükkel 14 órától folytatták a szovjetek üldözését, és visszafoglalták a Debrecentől három kilométerre lévő téglaégetőt. A harcokban négy ott biztosító szovjet páncélost lőttek ki, de eközben elfogyott a páncéltörő lőszerük.

A magyar 16. rohamtüzérosztály erői 15 óra 30 perckor ugyancsak támadást indítottak balszárnyukkal a kishegyesi útra támaszkodva, amelyen az osztály egyik Turán harckocsija is előretört. A támadás során Parácsi László hadnagy páncélököllel két újabb szovjet harckocsit lőtt ki. A németek által már elfoglalt téglaégető előtti házcsoportban a magyar rohamtüzérek nyolc–tíz némettel közösen (valószínűleg a 23. páncélosezred utászszakaszából) közelharcba keveredtek a visszamaradt szovjetekkel, és kifüstölték őket. A magyarok hamarosan beleütköztek a már ott lévő Panther harckocsikba, és azokkal együtt még körülbelül két kilométert nyomultak előre. A téglaégetőt a magyar rohamtüzérosztály gyalogsága szállta meg. Ezzel a Debrecen körüli német–magyar arcvonalat estére helyreállították. A 16. rohamtüzérosztálynak aznapi támadása alatt vesztesége nem volt. Kozma György főhadnagy feljegyezte naplójába:

Hangulatunk kiváló, bár rettenetesen fázunk a hideg őszi éjszakában. Tőlünk balra kísértetiesen ég 4 orosz páncélos. Az egyikben hirtelen nagy mennyiségű lőszer elkezd robbanni. Olyan tűzijátékban van részünk, amelyet még eddig nem nagyon láttunk.”[611]

A Debrecenbe dél felől bevezető út mentén létesített reteszállás (Gruppe Zirr) ellen is páncélosokkal támogatott kisebb szovjet támadások indultak. Az ott biztosító német rohamlöveget kilőtték. A várostól nyugatra bevetett Pantherek közül egyet hamarosan ide irányítottak. A város ellen indított újabb szovjet támadási kísérletek összesen nyolc szovjet harckocsi kilövése után ismét kudarcot vallottak.[612]

Plijev altábornagy visszaemlékezései szerint még 10-én este parancsot kapott Malinovszkij marsalltól, hogy Nagyváradot 11-én reggel 06 (moszkvai idő szerint 08) óráig foglalja el.[613] Más források szerint a támadást csak 11-én 16 (moszkvai idő szerint 18) órakor kellett megindítani, és csak a város északi részének birtokbavételére.[614]

A 4. gárda-lovashadtest két hadosztálya és a 7. gépesítetthadtest zöme napközben Berettyóújfalu keleti előteréből dél felé, 30 páncélos támogatásával pedig délkeleti irányban, Nagyvárad ellen indított támadást. A 10. gárda-lovashadosztály továbbra is észak és északnyugat felől fedezte a támadó csapatok hátát. A „Plijev” lovas-gépesített csoport egy kisebb köteléke (egy–két harckocsiszázad kísérő lövészgyalogsággal), Bihardiószeg és Jákóhodos felé nyomult előre, de Paptamási kelet–Mezőfalva-puszta vonalában a német–magyar védők és a magyar tüzérség lövegei visszaverték támadásait. A lövészek beásták magukat.[615]

A szovjetek Nagyváradtól északra 10–12 páncélos és két–három zászlóalj bevetésével a reggeli órákban támadást indítottak Bihar ellen, és lerohanták a 76. gyaloghadosztály ellátó ezredét. A helységet súlyos harcokban bekerítették, majd elfoglalták. A német védőket Nagyvárad felé szorították vissza.

Biharkeresztest az itt állomásozó 176. híradóosztály erre alkalmatlan századai nem tudták megvédeni, és a település átmenetileg szovjet kézbe került. A német zászlóalj parancsnoka elesett. Dél körül azonban a 1176. rohamlövegosztály Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosainak támogatásával német riadóalakulatok mégis visszafoglalták Biharkeresztest.

A német ellenlökés idején a szovjetek Borsot is elfoglalták. Az itteni harcokban elesett von Borcke százados, a 176. páncélvadászosztály parancsnoka. Délután a németek ezt a községet is visszafoglalták. A német 3. hegyihadosztály Berettyóújfaluról beérkező 112. tábori hegyi-pótzászlóaljával a németek egyelőre tartani tudták állásaikat Nagyváradtól északnyugatra.

A 76. gyaloghadosztály Ártándon tartózkodó törzsének híradókapcsolata már 11-én hajnalban megszakadt saját Nagyváradon lévő hadosztályparancsnokával és a LXXII. hadtest törzsével egyaránt. Ezért a 76. gyaloghadosztály 1. (hadműveleti) tisztje, Wagner vezérkari őrnagy napközben elérte, hogy a hadosztályt a III. páncéloshadtestnek rendeljék alá, mert azzal még volt rádiókapcsolata. Délután Wagner ártándi harcálláspontján megjelent Breith páncélos tábornok, a III. páncéloshadtest parancsnoka, és Abraham altábornagy visszatéréséig Wagnert nevezte ki a Nagyváradtól északnyugatra húzódó arcvonalszakasz és az azt védő csapatok parancsnokának. A tábornok azonnali erősítésekre tett ígéretet. Ezzel együtt a Nagyváradnál harcoló német–magyar csapatok továbbra is a LXXII. hadtest alárendeltségében maradtak. Estére az úgynevezett „Wagner” harccsoport állásai megszilárdultak. A Berettyóújfalu felé vezető út mentén fekvő falvak újra német kézben voltak. A magyar 4. tábori póthadosztály kötelékei a Sebes-Körös vonalán álltak. A körzetben aznap szovjet repülőtevékenységet nem tapasztaltak. A magyar VII. hadtest harcálláspontja este 18 órakor Micskén volt.[616]

A 7. gépesítetthadtest erői 11-én délután elérték Biharpüspökit. A települést keletről a 4. gárda-lovashadtest 30. lovashadosztálya, nyugatról pedig a 9. gárda-lovashadosztály kerülte meg. A gépesítetthadtest a sötétség beálltával megrohamozta a helységet, de a nyugati irányból támadó szovjeteket a németek először visszaverték, és csak a lovashadosztályok megkerülő manőverei után adták fel a települést.[617] A támadó harckocsikat és önjáró lövegeket a 152. gárda-páncéltörő tüzérezred (Kosztiljev gárda-őrnagy) lövegei is támogatták. A szovjetek két páncélos kilövéséről és 19 löveg (ebből nyolc 10,5 cm-es könnyű tábori tarack) zsákmányolásáról számoltak be.[618]

A Nagyvárad felé törő „Plijev” lovas-gépesített csoport azonban egyre jobban meggyengült. A város elleni végső rohamra a szárnyak biztosítására visszahagyott kötelékeket leszámítva már csak két lovashadosztálya, egy gépesített- és egy harckocsidandára maradt.[619]

A 23. páncéloshadosztály állásait 11-ére virradó éjjel a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportjának újabb 80 katonája érte el.

A hadosztály balszárnya ellen a 6. gárda-harckocsihadsereg aznap is tovább folytatta támadásait. A szovjetek Csökmő felől délelőtt három harckocsival és azokon gyalogsággal megtámadták a 126/II. páncélgránátos-zászlóalj harcelőőrseit. A községtől keletre, Cirkó-majornál állásban lévő 128/III. páncélos-tüzérosztály ütegei tűz alá vették őket. A szovjetek erre visszahúzódtak.

A szovjetek hamarosan újabb kísérletet tettek. Három felderítő páncélgépkocsival, négy harckocsival és 60 lövésszel Csökmő irányából északkelet felé nyomultak előre, de a 128/7. páncélos-tüzérüteg tüzében a vállalkozás összeomlott. Több szovjet páncélgépkocsit és harckocsit találat ért.

A komádi hídfőből reggel 06 órakor újabb szovjet támadás kezdődött. A támadók tüzérségi és aknavető-tűzelőkészítés után páncélos-támogatással indultak rohamra. A 23. páncélosezred Panther harckocsijai jobb felé kitérve, a Panzer IV harckocsik Komádi déli kijáratától indítottak ellenlökést. A szovjetek betörését délelőtt 10 óráig sikerült felszámolni. A németek négy T–34 és egy M4A2 Sherman harckocsi kilövését jelentették.

A szovjetek délután újabb kísérleteket tettek. Néhány harckocsival megpróbáltak előnyösebb állásokra szert tenni. A Komáditól délre húzódó csatorna töltésén két német Panzer IV harckocsi Mihálytelepnél biztosította a páncélgránátosokat, és újabb négy szovjet páncélos kilövését jelentette. A 126/I. páncélgránátos-zászlóalj átmenetileg a 128. páncélgránátos-ezred alárendeltségébe került, hogy fedezze az arcvonal egy nagyobb hézagát. A 126/2. páncélgránátos-század északkelet felől indított ellenlökése 17 óra 15 perc körül felszámolta a szovjetek által elért betörést.

A napközben összesen 20 páncélossal támogatott újabb szovjet rohamok tehát csak kisebb betöréseket eredményeztek, de ezeket a németek felszámolták, és a nap végéig 13 szovjet harckocsi kilövését jelentették.[620] Szovjet adatok szerint a 6. gárda-harckocsihadsereg aznap ennél több, 17 harckocsit és önjáró löveget veszített.[621] A 23. páncéloshadosztály kötelékei Debrecennél és Komádinál saját adataik szerint aznap együttesen 17 T–34-et, öt T–34/85-öt, négy géppuskát, hat aknavetőt és két páncéltörő ágyút semmisítettek meg.[622]

Aznap 06 órától már a Nagyváradot védő LXXII. hadtest déli arcvonalán is heves harcok dúltak. A 76. gyaloghadosztály 230. lövészezrede a Biharugra felől érkező támadást még visszaverte. A szovjet–román támadások a 4. tábori póthadosztály balszárnyát négy kilométerrel visszavetették északi irányban. Miután a magyar csapatok pánikszerűen elhagyták állásaikat, a 33. lövészhadtest dél körül elfoglalta Rojtot. A betörést Rojttól három kilométerre északra a 176. utászzászlóaljnak sikerült elreteszelni. A szovjet páncélosokkal támogatott román 3. hegyihadosztály Váradles ellen intézett támadást, ahol a német 230. lövészezred csak a vasútállomást tudta tartani. A 178/II. gránátos-zászlóalj csatlakozásán, Hájónál is betörtek a 33. lövészhadtest csapatai, de ezt a németek el tudták reteszelni.[623]

A német 203. gránátos-ezred (egy zászlóalja nélkül) aznap a LXXII. hadtest alárendeltségébe került. A hadtest este 22 óra 35 perckor a 6. hadsereg parancsnokától, Fretter-Pico tüzérségi tábornoktól az alábbi üzenetet továbbította a 76. gyaloghadosztálynak:

A hadműveleti helyzet kiváló, 200 páncélost megsemmisítettünk. Az állásokat minden áron tartani kell. Ez most döntő. Fretter-Pico” [624]

A 12. tartalékhadosztály arcvonalán reggel 06 óra után az 53. határvadász-zászlóaljnál Hájó, illetve a 2. gépkocsizó lövészzászlóaljnál Félixfürdő körzetében kisebb szovjet–román osztagok indítottak támadást. A magyar védők, némi német segítséggel, visszaverték őket. A magyar tüzérség ismét hatásos zárótüzet lőtt.

Délelőtt 09 óra tájban a 2. gépkocsizó lövészzászlóalj egyes részei ismét elhagyták állásaikat, de a zöm kitartott. A 12. tartalékhadosztálynak alárendelt német 178. gránátos-ezred egyre fokozódó lőszerhiányát Tömöry vezérkari ezredes csupán gyalogsági lőszer terén tudta enyhíteni. A szovjet–román csapatok Püspökfürdőnél 10 óra körül elért kisebb betörését az 53. határvadász-zászlóalj tartaléka felszámolta.

Nagyvárad védelme 11-én délben az északnyugat felől egyre közeledő szovjet páncélosok miatt válságosra fordult. Tömöry vezérkari ezredes 15 órakor a következő jelentést adta a magyar VII. hadtest törzsének:

A 12. hadosztály négy gyenge zászlóaljnyira leapadt csapatai eddig minden ellenséges támadást visszavertek. Ellenálló erejük a végéhez közeledik. Semminemű tartalékkal nem rendelkezem. A Biharpüspökit elfoglalt orosz páncélosok támadását legkésőbb 12-én reggel várom.

Javaslatom: Nagyvárad védelmének déli arcvonalát a Pecze patakra visszavonni. Ezzel az arcvonal felére rövidül és két zászlóalj (vagy a 178. német gyalogezred) a város északi védelmének megerősítésére felszabadul. E visszavonulással a délről támadó ellenséggel szemben egynapi időnyereséget remélek, amely nap alatt

a, ha erők rendelkezésre állnak, a város védelmét megerősíteni;

b, ha erők nincsenek, Nagyvárad tervszerű kiürítését lehet remélni;

c, megerősítések, különösképpen páncélelhárítás nélkül a város védelme 12-én összeroppan.

Kérek lehetőleg azonnali döntést.” [625]

Tömöry nem volt biztos benne, hogy a hadtest megkapta jelentését. Mivel 17 óra 30 percig választ nem kapott, a zászlóaljak parancsnokait szóban utasította a Pecze patak menti védőállások szemrevételezésére. Ezt követően a 12. tartalékhadosztály parancsnoka 18 óra körül átment a 76. gyaloghadosztály parancsnokához, Abraham altábornagyhoz. Tömöry szerint a német tábornok igen tartózkodó volt. Meghallgatta a magyar ezredest és támogatta javaslatát, de egyéb megjegyzést nem fűzött hozzá. A magyar hadosztályparancsnok visszatért harcálláspontjára, és német összekötő tisztje segítségével a német híradóhálózaton keresztül is leadta korábbi jelentését.

Abraham altábornagy évekkel később másképp emlékezett ezekre az órákra. Korábbi ezredparancsnoka, Hans Kissel alföldi harcokról írott könyvében azt olvashatjuk, hogy az altábornagynak október 11-én este az volt az érzése, hogy „a magyarok nagyon örültek, amiért egy német tábornok törődött velük”. Úgy tűnik, Abraham később a saját ötleteként adta elő a déli arcvonal visszavételét a város szélére, annak érdekében, hogy tartalékokra tegyenek szert. A német tábornok saját visszaemlékezése szerint körvédelemre készült: a megerősített 178. gránátos-ezrednek Nagyvárad déli részén kellett volna védenie az ottani erődszerű építményt.[626]

A német csapatok éjszakai visszavonulását elrendelő parancsot még a sötétség beállta előtt kiadták. A visszahúzódás nem ment azonban minden bonyodalom nélkül. Így például a 178. gránátos-ezred nem régen kapott négy 7,5 cm-es páncéltörő ágyújából három a vontatójárművekkel együtt elakadt, mire a kezelők felrobbantották őket.[627]

Este 20 óra körül a 12. tartalékhadosztály rövid időre ismét híradókapcsolatba került a VII. hadtest törzsével. Tömöry újra megismételte javaslatát, de még mielőtt a hadtest parancsnokával vagy vezérkari főnökével beszélhetett volna, a kapcsolat ismét megszakadt.

Hamarosan Abraham kereste fel Tömöry vezérkari ezredest. Megkérdezte, kapott-e választ a javaslatára. Mivel ez nem történt meg, 22 órakor Tömöry mind írásban, mind szóban kiadta a parancsot az állások Pecze patak vonalára való visszavételére. E parancs lényege abból állt, hogy a zászlóaljak századonként egy–egy géppuskával megerősített puskás szakaszt visszahagynak a főellenállási vonalban, amelyek csak ellenséges támadás esetén követik a zászlóaljakat. Este 22 óra 30 perckor meg kellett kezdeni az állások kiürítését, és a Pecze patak partján tartós védelemre kellett megrendezkedni. A város északnyugati részének védelmét, súllyal a vasútállomásnál, a két utászszázaddal megerősített 53. határvadász-zászlóaljnak kellett átvennie. A német 178. gránátos-ezred Abraham kívánságára visszakerült a 76. gyaloghadosztály alárendeltségébe. A magyar tüzérségnek ütegenként kellett állást váltania, de ez a hátramozgás már szürkületkor kezdetét vette. A 12. lovasszázadnak páncélöklökkel felszerelt szakaszát utóvédként hátra kellett hagynia, majd zömével és páncéltörő ágyúival Nagyvárad keleti szegélyén csatlakoznia kellett a 2. gépkocsizó lövészzászlóalj dél felé védő balszárnyához.

A magyar zászlóaljak körülbelül 23 órakor kezdték meg a visszahúzódást. Ekkor a rövid időre ismét működő híradókapcsolat útján Tömöry azt a parancsot kapta a VII. hadtesttől, hogy a 76. gyaloghadosztállyal együtt továbbra is védje Nagyváradot, és az arcvonalat nem veheti vissza. Tömöry végre beszélni tudott a hadtest parancsnokával, Vörös Géza altábornaggyal is, aki elfogadta ugyan a vezérkari ezredes érveit, de a kiadott parancsot nem állt módjában megváltoztatni.[628]

A napközben Biharpüspöki és Berettyóújfalu felől Nagyváradra menekült német ellátó és kiszolgáló alakulatok (a 76. gyalog- és a 23. páncéloshadosztály részei) az esti órákban, 20 óra körül kelet felé megpróbálták elhagyni a várost. A 23. páncéloshadosztály mintegy 250 gépjárműből álló oszlopához más alakulatok is csatlakoztak. Azonban Nagyváradtól 16 kilométerre keletre már szovjet géppuskatűz vágta el az útjukat. Az egyik felderítésre kiküldött német terepjáró Volkswagen személygépkocsit kilőtték. A németek végül sáros kerülőutakon és patakokon átgázolva elérték Élesdet (Nagyváradtól 34 kilométerre keletre). Innen északnyugat felé fordultak abban a reményben, hogy Debrecen körzetében csatlakozhatnak saját hadosztályaikhoz.[629]

A kelet felé menekülő németek útját a „Gorskov” lovas-harckocsicsoport alakulatai zárták el. Malinovszkij eredetileg Gorskov altábornagy egy–egy lovas- és harckocsihadtestét tartalékban akarta tartani, hogy Nagyvárad bevétele után a siker kifejlesztésére vethesse be őket. Azonban a városért vívott elhúzódó harcok a 2. Ukrán Front parancsnokát arra kényszerítették, hogy egyetlen fronttartalékát idő előtt alkalmazza.[630] A 23. harckocsihadtest Nagyváradtól keletre Szarándon és Mezőszakadáton keresztül észak felé nyomult előre, és átvágta a Nagyvárad– –Kolozsvár útvonalat. Izsópallagát is szovjet támadások érték.

Gorskov altábornagy délelőtt 11 óra 50 perckor azt a parancsot kapta Malinovszkij marsalltól, hogy Mezőtelegd körzetéből az 5. gárda-lovashadtest egyik (15 harckocsival és önjáró löveggel megerősített) lovashadosztálya keletről indítson támadást Nagyvárad ellen, és támogassa a város bevételét.[631]

A tartósan kedvezőtlen időjárás miatt a német–magyar légierő aznap csupán Szeged és Debrecen körzetében támadta a 2. Ukrán Front erőinek gyülekezési körleteit és menetoszlopait, mindössze 50 bevetésben. Az alacsony felhőalap minden további repülőtevékenységet megakadályozott.

A német szárazföldi haderő vezérkarának hadműveleti osztálya hajnali 01 óra 30 perckor táviratban tudatta a Dél Hadseregcsoporttal, hogy az A Hadseregcsoportot már utasították: a 24. páncéloshadosztályt haladéktalanul indítsa útnak Budapestre. Egy 12 óra 25 perckor kezdeményezett telefonbeszélgetésben a Dél Hadseregcsoport rákérdezett, hogy Budapesten kirakodjon-e a páncéloshadosztály? Erre a hadműveleti osztály közölte, hogy nem, és a hadseregcsoport oda szállíthatja a páncéloshadosztályt, ahová jónak látja. Viszont az 503. nehézpáncélos-osztályt egyelőre Budapestre irányították, mert kiképzési szempontból még nem volt bevethető.

A 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály egy megerősített ezred-harccsoportja menetben volt Szolnok felé, ahonnan másnap keleti irányban támadást kellett indítania.

A német 6. hadsereg vezérkari főnöke, Heinz Gaedcke vezérkari ezredes 17 óra 55 perckor helyzettájékoztatót tartott von Grolmannak. Eszerint a szovjet „Plijev” lovas-gépesített csoport aznap egységesebb harcvezetésről adott tanúbizonyságot, mint egy nappal korábban. A németek megfigyelései szerint egy repülőgép (bizonyára futárrepülőgép) berepült a német vonalak mögött harcoló szovjet csoportosításhoz, majd ki is repült onnan. A szovjetek minden látható jel szerint Nagyvárad felé próbáltak áttörni. Nagyváradtól keletre szovjet harckocsik vágták át a Kolozsvár felé vezető utat és vasútvonalat. A 13. páncéloshadosztály helyzete Karcag elveszítése után kritikus volt. Némi erősítést jelentett, hogy a 46. gyaloghadosztály első szállítmányai aznap elérték Érmihályfalvát.

Estére a Nagyvárad felé törő szovjetek tovább szaporították a német hadvezetés gondjait. Mivel nem volt már tartalékuk a szovjet támadás lefékezésére, a 6. hadsereg vezérkari főnöke azt kérte, még aznap éjjel csoportosítsák át a magyar 2. páncéloshadosztály részeit a szovjet „kitörés” megakadályozására.

A szovjetek „kitörési kísérletei” miatt a német szárazföldi haderő vezérkari főnöke, Guderian vezérezredes is aggódott. Von Grolman ezzel egyetértett. A hadseregcsoport vezérkari főnöke úgy gondolta, hogy a magyar 2. páncéloshadosztály, a 76. gyaloghadosztály részei és egy Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosokkal felszerelt rohamlövegosztály bevetése talán segíthetne ezt megakadályozni. A veszély annál is nagyobb volt, mivel a németek szerint a magyarok Nagyváradnál, és a magyar 2. hadsereg arcvonalán már alig harcoltak.

A nagyváradi arcvonal megerősítése céljából a „Wöhler” seregcsoport 15 óra 25 perckor parancsot kapott, hogy a magyar 2. páncéloshadosztályt csoportosítsa át Nagyváradhoz. Este 22 óra 10 perckor ezt azzal egészítették ki, hogy a 6. hadsereghez indítsa útnak a 114. tüzérparancsnokságot (Arko 114), a 1335. rohamlövegosztály Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosait, a 661. hadsereg-közvetlen nehéz-páncélvadászosztály maradványainak, valamint a 663. és 721. hadsereg-közvetlen páncélvadászosztályok 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúit.

A rendkívül feszült helyzetben 12-ére virradó éjjel 00 óra 45 perckor a 6. hadsereg tudomására hozták, hogy a Führer különös várakozásokkal tekintett a hadsereg harci kedvét és állhatatosságát illetően az elkövetkező döntő csatanapok elé.[632] Ez burkolt hitleri utalás volt az elvárt végsőkig való kitartásra.

A németek tehát továbbra is úgy vélték, a szovjetek minden áron igyekeznek kijutni a bekerítésből. Ha viszont megvizsgáljuk az október 11-i helyzetet, a német III. páncéloshadtest 1. és 23. páncéloshadosztályai, valamint a LXXII. hadtest Nagyváradot védő csapatai legalább annyira szovjet bekerítésben voltak, mint a továbbra is többé-kevésbé szabadon manőverező 4. gárda-lovashadtest és 7. gépesítetthadtest. Csupán a „Plijev” lovas-gépesített csoport harmadik hadtestét, a 6. gárda-lovashadtest erőit vágták ketté, és kényszeríttették védelemre a németek (két hadosztályt Debrecennél, egyet pedig Biharnagybajomnál). A 18. harckocsihadtest által támogatott 49. lövészhadtest támadása miatt azonban Püspökladány és Sárrétudvari körzetében a németek is kénytelenek voltak védelembe átmenni. A német „Breith” páncéloscsoport lassan az üllő és a kalapács közé került.


7. csatanap: 1944. október 12. csütörtök

(Időjárás: borult égbolt, 16 Celsius-fok, az utak nagyjából felszáradtak.)

A német 6. hadsereg jobbszárnyán 12-ére virradó éjjel a szovjet 49. lövészhadtest 203. lövészhadosztályának kisebb kötelékei Tiszaderzs és Tiszaszentimre felé nyomultak előre. Kunmadarast és Karcagot a 49. lövészhadtest csapatai elfoglalták. A Hortobágy–Berettyó-főcsatorna és Biharnagybajom elleni szovjet támadásokat a németek egyelőre visszaverték.[633]

Október 12-én a mindszenti hídfőt támadó 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály csapatai kijutottak a Tiszához, de hamarosan visszavonulásra kényszerítették őket. A hadosztály Csongrádon egy nappal korábban bekerített zászlóalja kitört nyugat felé.

A hadosztály egy része aznap átkerült a német 6. hadsereg alárendeltségébe.[634] Dörner SS-Standartenführer 8. SS-páncélgránátos-ezredének megerősített harccsoportja délben Schmedes SS-Brigadeführer, a hadosztályparancsnok vezetése alatt a szolnoki hídfőből Panther harckocsik[635], valamint saját rohamlövegeinek támogatásával támadást indított kelet felé. A harccsoport ekkor a hadosztály törzséből, a törzs kísérőszázadából, a 8. SS-páncélgránátos-ezred három zászlóaljából és ezred-közvetlen századaiból, a 7/II. SS-páncélgránátos-zászlóaljból, a 4. SS-tüzérezred törzséből és törzsütegéből a 4/II. és 4/III. tüzérosztályokkal (utóbbi a 9. ütege nélkül), a 4. SS-páncélos-utászzászlóaljból, a 4. SS-páncélos-felderítőosztályból (2. és 3. százada nélkül), a 4. SS-páncélososztály rohamlövegeiből, a 4. SS-híradóosztály részeiből, a 4/3. SS páncélvadász-század gépvontatású 7,5 cm-es páncéltörő ágyúiból, valamint a 2. SS-felcserszázadból és a 2. sebesültszállítógépkocsi-szakaszból állt.[636]

Miután az SS-harccsoport erői a 27. lövészhadtest 409. lövészhadosztályának gyenge ellenállásával szemben késő délután elfoglalták Törökszentmiklóst, még négy kilométeren át folytatták előrenyomulásukat kelet felé.[637]

A 13. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportjának zöme Püspökladánytól három kilométerre északkeletre biztosító állásokat tartott délnyugati arcvonallal, de a hadosztály kisebb kötelékei még mindig a helység északi felében voltak.[638]

A németek a lövészpáncélosokkal felszerelt 66/1. páncélgránátos-századot (Max Pichlmaier főhadnagy) Püspökladány felé küldtek ki felderítési célból, amely hamarosan egy éppen északkeleti irányú előrenyomuláshoz készülődő szovjet harckocsi-kötelékbe[639] ütközött. A németek meglepetésszerű támadása kissé visszaszorította a szovjeteket. A Sd.Kfz. 251/9 lövészpáncélosok 7,5 cm-es lövegükből kilőtt üreges töltetű gránátjukkal néhány szovjet páncélost ki is lőttek.[640] A vasútvonaltól délre a németek szovjet lövészcsapatokat és üzemanyag-szállító gépkocsikat láttak, amelyek minden valószínűség szerint a bekerített 6. gárda-lovashadtest felé igyekeztek. A Sd.Kfz. 251/21 lövészpáncélosok 15 mm-es háromcsövű nehézgéppuskái tűz alá vették az oszlopokat, de a szovjetek páncéltörő ágyúikból igen rövid idő alatt páncélelhárító körletet alakítottak ki a vasúti töltéstől délre. Ezzel a németek már nem boldogultak. A szovjetek így biztosították a Debrecentől dél-délnyugatra harcoló csapataik utánpótlási vonalát, s ezzel azok manőverezési szabadságát is. A német csapatok ezt nem tudták megakadályozni, mivel tüzérségük és 12 cm-es nehézaknavetőik tüze csak átmenetileg zavarhatta az utánszállítást.

Dél körül a szovjetek Püspökladány irányából ismét támadást indítottak. A nehezen átlátható kukoricaföldeken órákig tartó küzdelem vette kezdetét, amely mindkét fél számára jelentős veszteségekkel járt. Amikor a német lövészpáncélosoknak fogytán volt a lőszere és az üzemanyaga, a 66/I. páncélgránátos-zászlóalj katonái gyalog harcoltak tovább, és a járművek legtöbbjét Nádudvarra küldték vissza utánpótlásért. A megmaradt kevés lövészpáncélos tűzereje nem tudta visszaverni a szovjetek újabb összpontosított rohamát, és a napközben megtartott német állások elvesztek.

Sötétedéskor a németek újabb állásokat foglaltak el a Kaba és Nádudvar között vezető úttól két kilométerre nyugatra. Mivel ezt a vonalat nem tudták a Püspökladány–Hajdúszoboszló műútig megszállni, a fontos utánpótlási útvonal a szovjet csapatok kezébe került. A szovjetek egyre több köteléket vontak össze az út védelmére.[641]

Szovjet források aznap Püspökladány körzetében harckocsik közötti összecsapásról is beszámolnak. V. Sz. Scserbakov főhadnagy, a 18. harckocsihadtest 110/3. harckocsi-zászlóaljának szakaszparancsnoka aznap ebben a körzetben egy német ellenlökés alkalmával a támadó 10 Panter harckocsiból négyet semmisített meg. Tettéért később megkapta a „Szovjetunió Hőse” kitüntetést.[642]

A „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportja 12-ére virradó éjszaka átcsoportosította erőit és hajnalban újra támadást indított Hajdúszoboszló irányában. A németek a helységet keletről megkerülték és jó ütemben nyomultak előre. Már Hajdúszoboszló keleti és északnyugati szélén folyt a harc, amikor a III. páncéloshadtest Pape ezredest rádión a 13. páncéloshadosztály nádudvari harcálláspontjára rendelte. A harccsoportnak utóvédek hátrahagyása nélkül haladéktalanul Kabára kellett vonulnia.

Mindez akkor történt, amikor a lehallgatott rádióforgalmazás szerint a Hajdúszoboszlót védő szovjet erők már bekerítésben érezték magukat. A III. páncéloshadtest intézkedése mögött az a tény húzódhatott meg, hogy a 13. és 1. páncéloshadosztályok között szakított rés és a szovjet kézbe került utánpótlási útvonal lezárására csak a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportja állt rendelkezésre.[643]

A harccsoport Kabát Nádudvaron keresztül 12-én éjfél körül érte el. Pape ezredes a 13. páncéloshadosztály harcálláspontján a III. páncéloshadtesttől azt a parancsot kapta, hogy a 13. páncéloshadosztálynak alárendelve erői jobbszárnyával a Püspökladány–Hajdúszoboszló műútnál és vasútvonalnál, balszárnyával pedig a Hajdúszovát–Tetétlen délkelet–Báránd délkelet vonalon zárja le az 1. és 13. páncéloshadosztályok közötti rést, és rendezkedjen be védelemre. A harccsoport előretolt állásának Bárándot jelölték ki.

Pape gyorsan megszervezte Kaba védelmét. A helység északnyugati részén a „Feldherrnhalle” páncélos-utászzászlóalj, délkeleti felében pedig egy páncélgránátos-zászlóalj rendezkedett be. Kaba központjában a páncélvadászosztály állt tartalékban a harcképes rohamlövegek zömével. A harccsoport megerősített tüzérütege is itt foglalt tüzelőállást. A hadosztály-harcálláspontot a templomban rendezték be. A második páncélgránátos-zászlóaljat néhány rohamlöveggel megerősítve Bárándon rendelték védelembe. Tetétlenen az 1. páncéloshadosztály egy páncélgránátos-zászlóaljának részei állomásoztak, amelyeket a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztálynak rendeltek alá.[644]

A 109. páncélosdandár zöme október 11-én Hajdúhadházon keresztül elérte Debrecent és ugyancsak a III. páncéloshadtest alárendeltségébe lépett. Másnap, 12-én reggel a páncélosdandár 18 páncélossal és egyéb támogató járművekkel támadást indított Hajdúszoboszló irányában. Hajdúszováttól északra a német oszlopot meglátta Z. Sz. Huszainov törzsőrmester, a 4. gárda-lovashadtest 30. lovashadosztályának 134. harckocsiezredében szolgáló harckocsiparancsnok, aki páncélosával előző nap kisebb műszaki hiba miatt lemaradt ezredétől. A magányos szovjet harckocsi jól kiválasztott tüzelőállásból meglepetésszerűen tüzet nyitott a német oszlopra. Elsőként egy gépkocsit semmisített meg, majd gyorstűzzel öt Panther harckocsit lőtt ki, egyet pedig megrongált.[645] Ekkor egy német harckocsi Huszainov páncélosának oldalába került és három páncélgránáttal szétlőtte a szovjet harckocsi tornyát. A törzsőrmester elesett, de halála után kitüntették a „Szovjetunió Hőse” címmel.[646] A német páncélosok ennek ellenére visszavonultak Debrecen irányában. Valószínűleg úgy vélték, a szovjet páncélos nincs egyedül.

A III. páncéloshadtest azon terve, hogy a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportja és a még mindig önállóan alkalmazott 109. páncélosdandár Hajdúszoboszló elleni támadásával megsemmisítse a körzetben védekező 6. gárda-lovashadtestet, kudarcot vallott. Ennek egyrészt a 109. páncélosdandár szerencsétlen bevetése volt az oka, másrészt pedig a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportjának idő előtti elvonása Kaba felé, amely miatt a Hajdúszoboszló elleni sikeres támadás eredményei elvesztek.[647] A rendelkezésre álló források alapján úgy tűnik, a német csapatok Hajdúszoboszló elleni támadásait nem hangolták össze. Sőt, a támadásban résztvevő kötelékek egymás tevékenységéről nem is tudtak.

Az 1. páncéloshadosztály arcvonalán Biharnagybajomot reggel újabb román támadás érte. Félórás tüzérségi előkészítés után az 1. kiképző-gyaloghadosztály csapatai 09 óra 40 perckor támadást indítottak, és heves közelharc után betörtek a település délnyugati szélére, de a németek ellenlökése később kivetette őket onnan. A beavatkozó szovjetek nyolc páncélost veszítettek. A településen védő 1. páncélgránátos-ezred egyetlen zászlóalja és a 113/I. páncélgránátos-zászlóalj nem számíthatott az ismét gyülekező szovjet–román csapatok tüzérségi tűzzel való támadására, mert az itt állásban lévő 73/III. páncélos-tüzérosztálynak mindössze 300 gránátja maradt.

Nem sokkal 12 óra előtt újabb szovjet–román támadás indult. Az 1. páncélgránátos-ezred zászlóaljának balszárnyát érte a támadás északi és délkeleti irányból. Bár a település nyugati szélén harcoló németek kitartottak, és a páncélosok több szovjet harckocsit is kilőttek, a kevés páncélgránátos mégsem bírta a nyomást. Délután 13 óra 15 perc körül a szovjetek már az 1. páncélgránátos-ezred zászlóaljának (Schriewer százados) harcálláspontját támadták Biharnagybajom belső területén, ahol közelharc alakult ki.

Ekkor az 1. páncélgránátos-ezred harcálláspontján Reinhardt hadnagy parancsnoksága alatt az 1/3. páncélosszázad egyik szakaszának három Panther harckocsija jelentkezett. Huppert őrnagy gépjárművezetőkből és egyéb kisegítő katonákból összeállított utolsó tartalékával együtt ezeket a harckocsikat utasította ellenlökésre. A német ellenlökés 13 óra 45 perckor indult meg. A szovjetek további előrenyomulását sikerült elreteszelni. A Biharnagybajomnál kialakult kritikus helyzetről az 1. páncéloshadosztály vezetéssel megbízott parancsnoka, Thunert ezredes is értesült. Erősítésként a településre küldte a 113/10. páncélos-utászszázadot, valamint az „Ameiser” harccsoport Berettyóújfalun összeszedett SS-lovasait.

A beérkezett erőkkel megismételt német ellenlökés azonban kudarcot vallott, és jelentős veszteségeket eredményezett, mivel időközben a község délnyugati részén a nagy veszteségeket szenvedett román csapatokat megerősítették a szovjet 110. gárda-lövészhadosztály erőivel.[648]

Az 1. páncéloshadosztály harckocsijai aznap 26 szovjet páncélos kilövését jelentették. Egy további harckocsit a németek közelharcban semmisítettek meg. A 13. és az 1. páncéloshadosztály erői a Püspökladány és Biharnagybajom között vívott harcokban 12-én összesen 44 szovjet páncélos kilövését jelentették.[649]

A meggyengült németekkel szemben a szovjet csapatok azonban nem használták ki az éjszakát, és nem indítottak újabb támadást. Így Biharnagybajom északkeleti része az 1. páncéloshadosztály kezén maradt.

A hadosztály arcvonalának más pontjain, Bihartordától délkeletre és Nagyrábénál a németek továbbra is tartották állásaikat. A Földesen biztosító 1. páncélosezred Pantherei tűzharcba keveredtek a 7. gépesítetthadtest 78. gárda-nehézharckocsi-ezredének ISZ–2 páncélosaival.[650]

A magyar 16. rohamtüzérosztály továbbra is tartotta Debrecentől nyugatra húzódó állásait. Kozma György főhadnagy aznap feljegyezte naplójába:

5h, lassan ébredünk és kezdjük összeszedni magunkat. Fejünket azonban nem nagyon emelhetjük ki az árokból, mert [a szovjetek – Sz.N.] rögtön lőnek. Az úton a háború borzalmas képe tárul elénk. Kilőtt páncélosok sorozata. Holttest holttest mellett borzalmasan összeégve. Az édeskés hullaszag elkezd terjeszkedni.” [651]

A rohamtüzérek 06 óra 30 perckor támadást indítottak a Szolnok felé vezető vasútvonal elérése céljából. Középen az osztály egyik Turán harckocsija, a balszárnyon németek követték az előrenyomulást. A magyarok jobbszárnya fedezetlenül maradt. Egy órán belül elérték a vasúti töltést, és elkezdték beásni magukat. A szovjet 8. gárda-lovashadosztály aknavetői hamarosan igen pontos aknatűzzel árasztották el a körzetet. A töltés oldalában elfoglalt állásokat a rohamtüzérosztály 13-ára virradó éjjel fél egykor kiürítette, és visszavonult a balmazújvárosi és kishegyesi út közötti területre, amelyet addig németek tartottak. A négy légvédelmi gépágyúval megerősített 16/2. rohamtüzér-üteg átvette a németek állásait, az osztály többi része pedig visszatért a debreceni laktanyába, ahol tartalékba került.

Német források szerint a Debrecenbe 10-én beszivárgott mintegy 300 szovjet katona, akiket a németek a Hatvan utcai temetőben már 11-én bekerítettek, aznap 11 órakor megkísérelte a kitörést. A németek szerint 80 szovjet elesett, 42 főt pedig hadifogságba ejtettek. A Piac utcában székelő német helyőrség-parancsnokság a régi postaépület előtt akadályrendszert építtetett. Napközben kihirdették a rögtönítélő bíráskodást a szökött katonák, a fegyverrejtegetők, valamint a rémhírterjesztők és fosztogatók ellen. A magyar városparancsnokságra hadbírák érkeztek.[652]

A 23. páncéloshadosztály Debrecenben harcoló részei 11-én késő este a város közepén gyülekeztek, ahol lőszert és üzemanyagot vételeztek. 12-én hajnalban Debrecen német parancsnoka (Huffenbach ezredes?) a várostól három kilométerre délre lévő útelágazásnál azt a feladatot adta Fischer századosnak, a 23/II. páncélososztály, és egyben a „Debrecen” majd „Fischer” páncéloscsoport parancsnokának, hogy az utat tisztítsa meg, és Mikepércset vegye birtokba. A harccsoport hét Panther harckocsiból, egy rohamlövegből, egy légvédelmi gépágyús szakaszból, valamint egy páncélgránátos- és egy páncélos-utászszakaszból állt.

A német harccsoport 07 órakor megindult a műúton dél felé. A talaj menti köd nehezítette a tájékozódást. Miután az utászok helyreállították a két kilométerre délre lévő hidat, a páncélosok elérték Mikepércset. A község északi szélén tapasztalt gyenge szovjet ellenállást az úttól keletre felszámolták, majd a páncélgránátosok birtokba vették a helységet. A páncélosok minden kijáratot lezártak, majd nyugati irányban, a vasútvonal felé nyomultak tovább. A vasúttól keletre harcoló szovjet kötelékek belőtték az utat, ezért azon utánpótlás csak nagy nehezen juthatott át. Amikor a 128. páncélos-tábori pótzászlóalj kelet felől elérte Mikepércset, azt a feladatot kapta, hogy igyekezzék vissza Debrecenbe, ahol a német parancsnok rendelkezésére kellett állnia.

A „Debrecen” harccsoport parancsnoka azonban a pótzászlóalj 2. századával előbb észak felé megtisztítatta a vasútvonal környékét. A rosszul belátható terepen, nehézkes harcok árán 13 óráig a németeknek sikerült a szovjeteket nyugat felé visszaszorítani, s eközben három páncélost és öt páncéltörő ágyút megsemmisíteni. A pótzászlóalj 3. (tüzér-) százada egyetlen, kiképzésre használt fogatolt 10,5 cm-es tábori tarackjával lőtte a szovjeteket. Ezzel – mivel a szovjet tűz megszűnt – a műút és a híd újra járhatóvá vált.

A német páncélosok 16 órától nyugat felé biztosító állásokat létesítettek, és felvették a kapcsolatot a szovjetek által kiürített Derecskén tartózkodó németekkel. A megnyílt létfontosságú utánpótlási vonalon lőszert és üzemanyagot vitték a Berettyóújfalutól délkeletre harcoló német csapatoknak, és sebesültjeiket elszállították.[653]

A Debrecen nyugati szélére behatolt szovjet kötelékeket a német– –magyar védők közelharcban megsemmisítették. A várostól délkeletre elterülő erdős vidék megtisztítása folytatódott. Eközben négy szovjet páncélost kilőttek.

A Berettyóújfalu felé keleti irányból páncélos-támogatással előrenyomuló szovjet erők egyelőre nem indítottak támadást a helység ellen.

A 23. páncéloshadosztály arcvonalán Komádinál aznap is heves harcok folytak. Reggel 08 órától a település állandó tüzérségi és aknavetőtűz alatt állt. A településtől nyugatra 10 órakor a szovjetek 18 harckocsival és önjáró löveggel, valamint lövészgyalogsággal betörtek a német állásokba. Heves küzdelem vette kezdetét. A német páncélgránátosok hét szovjet harckocsival szemben kiürítették Mihálytelepet, és Komádi déli széléig vonultak vissza. A 23. páncélosezred harckocsijai a helység nyugati kijáratától jobb felé kerülve ellenlökést hajtottak végre, és visszaverték a támadást. A szovjetek 12 páncélost (főleg M4A2 Sherman harckocsikat) veszítettek, de a németek a betörést csak nagyjából számolták fel.

Délután 17 óra tájban a szovjetek déli irányból ismét támadást indítottak. A német páncélgránátosok megint Komádi széléig hátráltak, ahol a páncélosokkal együtt védekeztek tovább. A hadosztályhoz hamarosan megérkezett a parancs: a Komádinál védett állásokat ki kellett üríteni.

Hat T–34 harckocsi és a rajtuk szállított lövészek Komáditól északnyugatra 16 óra 30 perckor megpróbálták a 128/I. páncélos-tüzérosztály állásait felszámolni. A német lövegek közvetlen irányzással védték magukat, és mind a hat szovjet páncélost kilőtték. A tartalékból bevetett két újabb Panthernek már nem akadt dolga, mert a támadók ismét visszahúzódtak nyugat felé.[654] Komádi körzetéből aznap összesen 19 szovjet páncélos kilövését jelentették.

A 23. páncéloshadosztály 19 órakor megkezdte a visszavonulást Komáditól. A hátramozgást a 128/I. páncélgránátos-zászlóalj fedezte 21 óra 45 percig, amikor maga is csatlakozott a Darvas–Vekerd– –Nagynyesta-tanya–Körmösd puszta–Told terepszakaszon ismét védelemre berendezkedő hadosztályhoz.[655]

A páncéloshadosztály hat napig tartotta fel Komádinál a szovjet 6. gárda-harckocsihadsereget. Ezalatt a német mesterlövészek 76 igazolt találatot értek el. A hadosztály csapatai összesen 94 szovjet páncélos kilövését jelentették. A németek vesztesége elsősorban élőerőben volt jelentős.[656]

Szovjet források szerint a 6. gárda-harckocsihadsereg október 13-án reggel 71 harckocsival és önjáró löveggel rendelkezett.[657] Mivel a hadsereg október 6-án 130 páncélossal újította fel támadását, Komádinál legalább 59 páncélosa megsemmisült. Ez 45 százalékos veszteségi arányt jelent. Arról viszont nem rendelkezünk forrásokkal, kaptak-e a hat nap alatt utánpótlást Kravcsenko vezérezredes harckocsicsapatai? Ha igen, akkor a 6. gárda-harckocsihadsereg még ennél is súlyosabb veszteségeket szenvedett el.

A 12. tartalékhadosztály csapatai 12-ére virradó éjjel 01 óráig ellenséges behatás nélkül elfoglalták védelmi állásaikat Nagyvárad déli szélén, a Pecze patak mentén. A hadosztály hét könnyű tüzérütege a város északi részén volt, a VIII. gépvontatású tüzérosztály 15 cm-es tarackjaival pedig a nagyváradi vasútállomástól északkeletre települt. A német 178. gránátos-ezred hajnali 02 óráig ugyancsak beérkezett. Csak az 53. határvadászzászlóalj nem ért még oda a város északnyugati részében, a vasútvonaltól északra húzódó dombokon kijelölt állásaiba, ahol a hadosztályt kellett volna fedeznie Biharpüspöki irányából. Végül 03 óra körül beérkezett Bartos őrnagy, a határvadász-zászlóalj parancsnoka, és közölte, hogy Kissel ezredes, a 178. gránátos-ezred parancsnoka addig nem engedte visszavonulni zászlóalját, amíg a németek nem távoztak. Tömöry vezérkari ezredesnek azt is tapasztalnia kellett, hogy a Nagyváradon időközben összegyűlt mintegy ezer csendőrből 12-én hajnalra alig egy szakasznyi maradt a városban.

A magyar VII. hadtest által a német LXXII. hadtestnek küldött reggeli helyzetjelentés alapján a 76. gyaloghadosztály elemeiből álló „Abraham” csoport (Gruppe Abraham) négy szovjet–román támadás után is tartotta középső állásait. Balszárnyát a Blaga tanyára vette vissza. Vörös Géza altábornagy úgy vélte, a támadások a németek mindkét szárnya ellen folytatódni fognak. A védelmi harcokat nehezítette, hogy már nem volt lőszerutánpótlás. A magyar hadtestparancsnok a kitartáshoz lőszer-szállítmányokat kért. Mivel azonban a nagyváradi repülőtér már a szovjet–román csapatok birtokában volt, Vörös altábornagy azt javasolta, a lőszerutánpótlás egyik felét a nagyváradi piactérre, a másik felét pedig Körösszakál környékén dobják le.

A 76. gyaloghadosztály parancsnokának harcálláspontját még hajnal előtt áthelyezték a nagyváradi városházára, amely a Sebes-Körösön átívelő legfontosabb hídtól nem messze, a déli parton állt.

Reggel 05 óra 45 perckor a „Plijev” lovas-gépesített csoport észak-északkelet felől, Biharpüspöki irányából 20 harckocsival és önjáró löveggel, valamint kísérő gyalogsággal betört Nagyvárad északi részébe. A vasútállomás környékét védő 53. határvadász-zászlóalj, a két magyar utászszázad és kisebb német kötelékek mintegy húszpercnyi ellenállás után elhagyták állásaikat. Tömöry hadosztályparancsnok 06 óra 30 perckor, látva a meginduló menekülők áradatát, kiadta a parancsot a hadosztály-hírközpont lebontására, és a Körös déli partjára való visszavonulásra. A magyar csapatok hamarosan egy kettő és fél kilométer széles és öt kilométer hosszú zsákba szorultak.

A szovjet páncélosok tűz alá vették a folyótól délre, déli arcvonallal harcoló német–magyar csapatokat. Az északi városrészben rekedt német–magyar harcoló és ellátó alakulatok dél felé özönlöttek. Ezzel egy időben délről a 33. lövészhadtest erői is erőteljesen rohamoztak, és behatoltak a városba. Kérdésessé vált, hogy a 178. gránátos-ezred időben körvédelembe tud-e vonulni.

Nem sokkal azután, hogy a Körös hídját német utászok eltorlaszolták, a városházától néhány száz méterre, az északi parton megjelent a 7. gépesítetthadtest 78. gárda-nehézharckocsi-ezredének néhány ISZ–2 nehézharckocsija. A városházába 122 mm-es gránátok csapódtak. Az ott tartózkodó német tisztek elhagyták az épületet. Az észak és dél felől előrenyomuló szovjet–román erők a Sebes-Körös partjára szorították vissza a védőket.

Abraham előtt két választás állt: vagy a reménytelen további védekezés, vagy a kitörés a reggeli köd takarásában a Körös völgyén keresztül nyugati, esetleg keleti irányban. Mialatt az altábornagy ezt mérlegelte, jelentkezett nála a 176. híradóosztály egyik hadnagya, aki Wagner vezérkari őrnagy parancsára az ártándi hadosztályparancsnoki harcállásponttól a Körös mentén új távbeszélő kábelt húzott. Ennek segítségével Abraham 05 és 06 óra között beszélt Ártándon tartózkodó 1. (hadműveleti) vezérkari tisztjével, aki értesülve a kitörés tervéről, a nyugati irányt javasolta, mert így a hadosztály széles területen szétszóródott alakulatai újra egyesülhettek volna. Wagner szerint a legtöbb sikert a Sebes-Körös déli partja mentén, a köd fedezetében végrehajtott kitörés hozhatta.

Tömöry vezérkari ezredes számított rá, hogy a németek a magyar csapatokat hátrahagyva valószínűleg kitörnek. Ezért egy németül tudó tisztjét Abraham után küldte, aki addig a 12. tartalékhadosztály parancsnokával együtt intézkedett, de a déli folyópartra való visszavonulás után köszönés nélkül magára hagyta. Az elküldött magyar tiszt tíz perc múlva jelentette, hogy Abraham „valami német parancsoksággal” (valójában saját Ártándon hagyott törzsével) a visszavonulásról tárgyalt. Erre Tömöry megkereste Abrahamot, aki térképpel a kezében éppen akkor beszélte meg Wagnerrel a kitörés irányát. Ezt hallva Tömöry németül közölte az altábornaggyal, hogy maga is csatlakozik az elhatározáshoz.[658] A 76. gyaloghadosztály parancsnoka hamarosan ki is adta a kitörésre vonatkozó parancsot, amit német csapatai távbeszélőn, illetve futárok útján kaptak meg.

A németek 08 óra körül kezdték meg menetüket a folyó mentén északnyugat felé. Az élen hat rohamlöveg haladt (valószínűleg a 325. hadsereg-közvetlen rohamlövegdandár Nagyváradon maradt ütege). Ezeket körülbelül 10 Schwimmwagen terepjáró személygépkocsi követte, rajtuk géppisztollyal felszerelt német gránátosokkal. A Pecze patak északi partján a Biharszentandrásra vezető út mentén két–két 7,5 cm-es páncéltörő ágyú fedezte a gyülekezést. Ezután egy utászokkal megerősített gránátos-zászlóalj, majd a hadosztályparancsnok és tisztjei következtek. A következő az oszlopban egy tüzérosztály volt. Utánuk a 178. gránátos-ezred zöme, majd egy újabb tüzérosztály zárkózott fel. Néhány ellátó csapatrész és egy újabb tüzérosztály következett. A 230. lövészezred egy megerősített zászlóalja még két órán keresztül utóvédként halogató harcokat vívott a várostól nyugatra. A menetoszlop déli szárnyát felderítő osztagokkal fedezték.

A 230/II. lövészzászlóalj részei két harccsoportban, kelet felé törtek ki. A 176. tüzérezred kisebb részei és a hadosztály megmaradt ellátó alakulatai, amelyek a folyó északi partján voltak, még az éjszaka folyamán, illetve a szovjetek betörésekor északkelet felé távoztak. Csak napokkal később sikerült csatlakozniuk a hadosztályhoz.

Hamarosan a magyar 12. tartalékhadosztály csapatai is megkezdték a kitörést. Tömöry vezérkari ezredes így emlékezett az utolsó Nagyváradon eltöltött percekre:

Midőn úgy 9 óra tájban a németekhez csatlakozva a 12. hadosztály visszavonulására is sor került, fokozatosan sűrűsödő és teljesen átláthatatlan köd feküdte meg a Sebes-Körös völgyét, befedve gondosan Szent László király katonáinak késő utódait és megbénítva minden légitevékenységet.

A hidat nem engedtem felrobbantani. Autóba ültem magam is, és a 2. gépkocsizó zászlóaljhoz csatlakozva, szomorú lélekkel, de teljesen tiszta lelkiismerettel hagytam el ezt a szép magyar várost, amit 17 napig igen nyomoruságos körülmények között mégiscsak a 12. hadosztály tartott meg! Isten oltalmába ajánlottam a 100 000-es városnak még mindig itt lévő legalább 50 000 fős magyar lakosát.” [659]

A német LXXII. hadtest parancsnoka, Schmidt altábornagy 11 óra 35 perckor a következő rövid rádióüzenetet küldte a 76. gyaloghadosztály parancsnokának és a magyar VII. hadtestnek:

A hadsereg parancsára Abraham altábornagy Nagyvárad harcparancsnoka. Feltétlenül kitartani, ellenintézkedések folyamatban. Schmidt altábornagy” [660]

Ekkor azonban Abraham és hadosztálya már régen elhagyta Nagyváradot. A 76. gyaloghadosztály menetoszlopa 11 óra tájban különösebb ellenséges behatás nélkül elérte Körösgyérest. Itt a németek északi irányba fordultak. Egy kis hadihídon átkeltek a Sebes-Körösön, majd a Wagner vezérkari őrnagy által Ártánd és Körösgyéres között alaposan szemrevételezett felvételi állásokat szállták meg délkeleti arcvonallal. A jobbszárnyon, a Körösre támaszkodva a 178. gránátos-ezred, mellette balra a 230. lövészezred, ettől északra a 112. tábori hegyi-pótzászlóalj, és a hamarosan beérkező magyar alakulatok foglaltak védőállást.[661]

A 12. tartalékhadosztály élén menetelők először a nagyszalontai úton haladtak dél felé, majd nyugati irányba fordultak, és harc nélkül elérték Köröstarjánt. A magyar menetoszlop a német hadihídnál feltorlódott.

Ekkor az 57. határvadász-zászlóalj a 38. ezred-közvetlen páncéltörőágyús-század egyik szakaszával (három 7,5 cm-es löveggel) és a 12. lovas-századdal még Nagyvárad déli előterében volt. Ezek az utóvédharcokat vívó magyar csapatok csak 11 óra 30 perc körül kezdték meg a visszavonulást.[662]

Időközben felszállt a köd, és a szovjet–román csapatok észrevették, hogy Nagyváradot kiürítették. Ekkor a város déli részét heves szovjet tüzérségi tűz érte, amely az utolsónak távozó magyar határvadászoknak és lovasoknak jelentős veszteséget okozott.

Úgy tűnik, a szovjetek valóban nem észlelték a védők kitörését. Kissel megállapítása szerint az észak és dél felől lendületesen támadó szovjet és román csapatok a Körösnél egymásba szaladhattak, és a köd miatti rossz látási viszonyok közepette egymással keveredtek hosszabb tűzharcba.[663]

Plijev altábornagy visszaemlékezései szerint a szovjet csapatok 12-én éjfélkor (moszkvai időszerint 12-én 02 órakor indítottak támadást. A 4. gárda-lovashadtest 9. gárda- és 30. lovashadosztálya Nagyvárad északi és északkeleti részébe, a 7. gépesítetthadtest 41. gárda-harckocsidandára és 64. gépesítettdandára pedig a város északnyugati felébe hatolt be. A szovjet parancsnok szerint „az összes bejáratokat aláaknázták és műszaki zárakkal zárták le”, és a városban „hatalmas gyalogos és páncélos erők tartózkodtak”. A lovas-gépesített csoport parancsnoka szerint az utcai harcok éjszaka és egész nap folytatódtak. Csupán 12-én este 18 (moszkvai idő szerint 20) órakor jelentették Malinovszkij marsallnak, hogy Nagyváradot elfoglalták.[664] Felmerül a kérdés, hogy a magyar csapatok 09 óra körüli távozása után a szovjet csapatok kivel harcoltak még csaknem kilenc hosszú órán át?

Ártándon Abraham altábornagy 11 óra után a III. páncéloshadtest egy tisztjétől értesült Hitler azon parancsáról, miszerint Nagyváradot feltétlenül tartani kellett. A 76. gyaloghadosztály parancsnoka ekkor úgy döntött, ellenlökést indítanak délkeleti irányban. Az altábornagy célja az volt, hogy hátba támadva és meglepve a szovjeteket, újra birtok veszi Nagyvárad Köröstől északra elterülő részét, és a folyóra támaszkodva déli arcvonallal védelemre rendezkedik be.

A meginduló támadás során a hadosztály északi szárnya nem jutott előre a szovjetek védelmével szemben. A német–magyar ellenlökés kudarcot vallott. A németek szerint a magyar csapatok megmaradt harcértéküket is elveszítették, ezért Abraham altábornagy útnak indította őket Debrecen felé, ahol a magyar VII. hadtest törzsét sejtette. Este a 76. gyaloghadosztály Körösgyéres és Ártánd-kelet vonalában ismét védelemre rendezkedett be.[665]

Tömöry vezérkari ezredes visszaemlékezésében ezt a német ellenlökést nem is említi, magyar részvételről pedig egyáltalán nem tudósít. A 12. tartalékhadosztály megmaradt erőit egy szóban közölt német parancsnak megfelelően a hadosztályparancsnok délután az alábbi településekre irányította:

– az 53. határvadász-zászlóalj háromnegyed részét Körösszakálra;
– a 36/II. gyalogzászlóaljat Körösszegapátira;
– a 2. gépkocsizó lövészzászlóalj felét, az 57. határvadász-zászlóaljat, a 89/1. önálló üteget, a 12. légvédelmi gépágyús üteget, a 48. gyalogezred négy 7,5 cm-es páncéltörő ágyúját és a hadosztály törzsét pedig Berekböszörménybe.

Tömöry hamarosan parancsot kapott a németektől, hogy a hadosztálya egyik újabb zászlóalját adja át a 4. tábori póthadosztálynak. A vezérkari ezredes a 36/II. gyalogzászlóaljat adta át. Ezek után a 12. tartalékhadosztály mindössze hat puskás- és három géppuskás-századot, egy üteget, négy légvédelmi gépágyút, négy 7,5 cm-es páncéltörő ágyút és egy lovasszakaszt számlált. A hadosztály tüzérségének zöme a visszavonuláskor még az északi városrészben volt, ezért vagy szétverték a szovjet páncélosok, vagy az ütegek más irányban törtek ki.

Éjféltájban Tömöry Berekböszörményben a németektől azt az újabb parancsot kapta, hogy hadosztályának Váncsod és Mezőpeterd területét kellett biztosítania a Berettyótól északra harcoló szovjet csapatokkal szemben. Ezzel egy időben a 4. tábori póthadosztálynak a Körös védelme jutott feladatul Köröstarjántól nyugatra.[666]

Nagyváradtól keletre a szovjetek a „Ludwig” záróosztag (nagyjából egy német utászzászlóalj) gyenge biztosító erőit Mezőtelegden át kelet felé vetették vissza.[667]

A német éjszakai csatarepülőgépek 12-ére virradóra Debrecen déli körzetében támadták a szovjet csapatmozgásokat. Napközben a leghevesebb szovjet légitevékenység Nagyvárad és Kisújszállás körzetében volt. A német 4. légiflotta, amelynek alkalmazását az időjárás délelőtt hátráltatta, aznap összesen 190 bevetést repült.[668]

A német 6. hadsereg helyzete aznap Debrecen és Nagyvárad között felettébb kedvezőtlenné vált. A reggeli jelentések szerint a szovjetek Karcag birtokbavétele után a Tisza mentén, a németek jobbszárnyát átkarolva nyomultak előre.

Délelőtt 10 óra 05 perckor a hadsereg vezérkari főnöke azt jelentette von Grolmannak, hogy a Nagyváradtól nyugatra húzódó arcvonalat a III. páncéloshadtestnek rendelték alá. A szovjetek betörtek Nagyvárad északi részébe, és ezzel szétzúzták a német bekerítést. A német hadvezetés 12 óra körül még nem tudta, vajon a szovjetek Nagyváradon keresztül kiürítik-e a korábbi bekerítés területét, vagy pedig újabb erőket vetnek itt be?

Ha a németek Nagyváradtól északra újabb arcvonalat akartak kialakítani, akkor Biharkeresztes körzetében támadásra alkalmas erőket kellett gyülekeztetniük. Ezt csak úgy tehették meg, ha a 23. páncéloshadosztályt rövidebb arcvonalra vonták vissza, és a felszabaduló erőkkel támadtak. Az 1. és 23. páncéloshadosztályok ereje még így is olyan csekély volt, hogy csak mozgóharcban lehetett őket alkalmazni. Szilárd arcvonal védelmére már alkalmatlanok voltak. A német 6. hadseregnek már ahhoz sem volt elég ereje, hogy a 6. gárda-lovashadtest elvágott erőit Debrecennél megsemmisítse.[669]

Az aznap jelentett 66 kilőtt szovjet páncélossal együtt a németek saját adataik szerint október 8–12. között a 2. Ukrán Front 256 harckocsiját és önjáró lövegét semmisítették meg.

A német 6. hadsereg úgy tervezte, október 13-án a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztállyal eléri Kisújszállást, és ezzel átvágja a Mezőtúr– –Karcag útvonalat. A Nagyváradnál keletkezett hézagot a németek még 12-én éjszaka le akarták zárni. A tervek szerint Biharkeresztes és Bihardiószeg déli előteréből a 76. gyaloghadosztály, a 23. páncéloshadosztály egyes elemei, a 46. gyaloghadosztály részei, valamint a hadsereg-közvetlen rohamlöveg-alakulatok bevetésével támadást indítanak Nagyvárad felé, és lezárják a város elveszítése után az arcvonalban tátongó rést. Ezzel együtt a 23. páncéloshadosztály kiugró arcvonalát is visszavették Komádi körzetéből. Berettyóújfalunál egy 14 harckocsiból álló páncéloscsoportot helyeztek készenlétbe, hogy szükség esetén beavatkozhasson. Erősítés gyanánt a „Wöhler” seregcsoportnak a német 3. hegyihadosztály egy ezredcsoportját is útba kellett indítani tehergépkocsi-szállítással a 6. hadsereghez Debrecenbe.[670]

Este 19 óra körül Plijev altábornagy is új feladatot kapott a 2. Ukrán Front parancsnokától. A lovas-gépesített csoportnak támadást kellett indítania Berettyóújfalu és Debrecen irányában, hogy szétverjék a német 6. hadsereg erőit a Sebes-Körös és a Berettyó-csatorna között. Ezt követően folytatniuk kellett a támadást Hajdúszovát felé, hogy segítséget nyújtsanak az 53. hadsereg 49. lövészhadtestének a Báránd–Bihartorda terepszakaszon harcoló német csapatok megsemmisítésében. Plijev hadtestei csak ezek után folytathatták a tulajdonképpeni hadműveleti cél megvalósítását, vagyis a Debrecen–Nyíregyháza–Csap irányú támadást. A szovjet lovas-gépesített csoport erői 22 órakor megkezdték újabb feladatuk végrehajtását.[671] A német 6. hadsereg helyzete ezzel végképp kritikussá vált.






4. fejezet: Az alföldi páncéloscsata debreceni szakasza
(1944. október 13–19.)


4.1. A berettyóújfalui és derecskei ütközetek
(1944. október 13–17.)




8. csatanap: 1944. október 13. péntek

(Időjárás: derült, napos, helyenként felhős, 20 Celsius-fok, az utak járművek számára általában járhatók.)

A 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztályt aznap a német 6. hadsereg IV. páncéloshadtestének alárendeltségébe utalták. A páncélos-hadtest harcálláspontja Újszászon települt, Szolnoktól 15 kilométerre északnyugatra.

Az SS-páncélgránátos-hadosztály „Dörner” SS-harccsoportja tovább folytatta előző nap megkezdett támadását. A 8. SS-páncélgránátos-ezred néhány Panther harckocsi és 4. SS-páncélososztály rohamlövegeinek támogatásával Kenderesen keresztül Kisújszállás felé tört előre. A németek átmenetileg ugyan elfoglalták Kenderest, de később a szovjetek harckocsi-támogatással indított ellenlökése elől vissza kellett vonulniuk a településtől nyugatra húzódó terepszakaszra. A hadosztály csapatai Fegyverneket viszont elfoglalták.[672] Az SS-páncélgránátosok éjfélkor ismét birtokba vették Kenderes déli részét.

A németek támadását délután ebben a körzetben a légierő is támogatta. Vadászrepülőgépek és csatarepülőgépek támadták a Kisújszállás körüli utakat.[673]

A 13. páncéloshadosztály 13-ára virradó éjszaka visszaverte a szovjet 1. gárda-légideszant-hadosztály és a 18. harckocsihadtest[674] támadásait a Karcagtól nyolc kilométerre keletre lévő hídnál, és heves védekező harcokat vívott velük a püspökladányi vasútállomás környékén. Ezekben a harcokban a szovjetek – német források szerint – jelentős élőerő-veszteségük mellett 17 páncélosukat is elveszítették. A 13. páncélos-felderítőosztály Kunmadaras felé nyomult előre, és megállapította, hogy a település szovjet kézben volt.[675]

A 66/II. és a 93/II. páncélgránátos-zászlóaljakat Nádudvartól nyugatra vetették be. A hadosztály jobbszárnyát a településtől északnyugatra, Nagyivánnál a 13. páncélos-felderítőosztály fedezte.[676]

Napközben a szovjet légideszant-csapatok és az őket támogató harckocsik összpontosított támadást indítottak, és elkeseredett küzdelem során kiszorították a németeket a püspökladányi pályaudvar körzetéből is.[677] Ezzel a település területe teljes egészében szovjet kézbe került.

Az este folyamán Nádudvart nyugat felől szovjet támadás érte, de ezt a 13. páncéloshadosztály itt harcoló kötelékei visszaverték.[678]

A „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportja súllyal Kabánál állt védelemben. A harccsoport balszárnyának a szomszédos 1. páncéloshadosztállyal aznap nem sikerült kapcsolatot létesíteni. Az éjszaka folyamán Kabát is szovjet támadás érte, de ezt a harccsoport erői meghiúsították.[679]

Este a hadseregcsoport táviratot küldött a német 6. hadseregnek, amely szerint a „Feldherrnhalle” harccsoporthoz útba indítottak egy könnyű páncélos-felderítőszázadot.[680]

Az 1. páncéloshadosztály arcvonalán a szovjetek hajnali 03 óra körül ismét támadtak Biharnagybajom területén. Huppert őrnagy úgy döntött, hogy feladják a helység délnyugati és nyugati felét, és a község keleti felében, a templom körül foglalnak új védőállásokat. A visszavonulás azonban nehézségekbe ütközött, mert az 1. páncélgránátos-ezred egyetlen zászlóalját időközben szétverték, és előbb össze kellett szedni a roncsait, hogy a németek hajnalig az új támpontokat megszállhassák.

Az új állások elfoglalása végül nagy nehézségek árán, 06 óra 15 percig sikerült. A visszavonulás fedezésére indított német ellenlökés során halálosan megsebesült a hadosztály egyik legeredményesebb páncélos altisztje, Schäfer főtörzsőrmester.[681]

A szovjet 110. gárda-lövészhadosztály és a román 1. kiképző-gyaloghadosztály csapatai Biharnagybajom és Nagyrábé között széles arcvonalon, jelentős páncélos-támogatással 09 órától újabb támadást indítottak. Ezt a németek egyelőre visszaverték. Biharnagybajom belső területén négy szovjet páncélost lőttek ki, közöttük az 1815. önjáró tüzérezred SZU–76 önjáró lövegeit.

Ekkor újabb támadás indult. A szovjet lövészgyalogság 25 harckocsi és önjáró löveg tűztámogatásával ekkor már betört Biharnagybajom keleti felébe is, ahol súlyos harcok kezdődtek. A szovjet páncélosok a két település között tovább folytatták előretörésüket.

A településtől nyugatra újabb szovjet erők gyülekeztek. Ezért Thunert ezredes engedélyt adott Huppert őrnagynak, hogy kiürítse Biharnagybajomot, és gyenge harccsoportjával Dancsháza nyugati szélén foglaljon új állásokat. A visszavonulást 14-ére virradó éjszaka tervezték végrehajtani.[682]

A szovjet 6. gárda-lovashadtest parancsnoka, Szokolov altábornagy aznap átcsoportosította elcsigázott csapatait. A 8. gárda-lovashadosztályt visszavonta Debrecen nyugati előteréből, és egységeivel megerősítette a Hajdúszoboszló–Hajdúszovát térségében harcoló 13. gárda-lovashadosztályt, valamint Szepes vasúti megállóhely környékét. A lovashadosztályok egyelőre csak légi úton kaphattak elégtelen lőszerutánpótlást. Néhány alegységnek már egyáltalán nem volt lőszere. A hadtest sebesültjeit a hajdúszoboszlói kórházban ápolták.[683] A lovashadtest napközben ezrednyi erővel Hajdúszoboszló irányából támadást intézett Mikepércs ellen, de eredményt nem ért el.

A Debrecentől nyugatra állásban lévő, négy légvédelmi gépágyúval megerősített magyar 16/2. rohamtüzér-üteget és a kishegyesi útnál települt német légvédelmi harccsoportot aznap nem érte támadás, mivel a szovjetek visszahúzódtak. Hajnali 03 óra 30 perckor a németek megkezdték a 11-én itt megsüllyedt Panther harckocsik kivontatását, de a sötétben ezzel alaposan ráijesztettek a szovjet harckocsik támadásától tartó magyar– –német kötelékre, akik „ páncélos-riadót” fújtak, és 05 óráig készültségben várták a fejleményeket. Amint a félreértés kiderült, aludtak néhány órát. A nap a rohamtüzérek számára harccselekmény nélkül telt el.[684]

A Debrecenben állomásozó csendőr alakulatok hajnalban polgári személyeket (férfiakat) szedtek össze a város határában állások kiépítésére és a harcokban elesettek eltemetésére. Napközben kihirdették a sötétedéstől hajnalig érvényes kijárási tilalmat.[685] Egyes források szerint a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportjának túlélői aznap a debreceni repülőtér közelében, az egy nappal korábban kihirdetett statárium alapján kivégezték a 106/304. kisegítő munkaszolgálatos-század tagjait. A 62 zsidó származású, szökésben lévő munkaszolgálatost korábban a debreceni Széchenyi utcai Süketnéma Intézetből hurcolták el az SS-katonák, majd magyar csendőrökkel együtt kísérték őket a városhoz közeli apafai lőtérre, ahol 13-án délben agyonlőtték őket.[686]

A 23. páncéloshadosztály 13-ára virradó éjjel elfoglalta új arcvonalát Darvas és Told között. A páncélozott harccsoport a hadosztály harcálláspontja közelében, Furtánál állt készenlétben.

A jelentősen meggyengült 6. gárda-harckocsihadsereg[687] Komádi és Magyarhomorog elfoglalása után azt a parancsot kapta Malinovszkij marsalltól, hogy 5. gárda-harckocsihadtestével Berekböszörményt, 9. gárda-gépesítetthadtestével pedig Mezősast foglalja el.[688]

A szovjetek délkeleti irányból felzárkóztak a 128. páncélgránátos-ezred Körmösd-puszta körüli állásaira. A hadosztály arcvonalán a szovjetek Mezősas ellen 10 óra 30 perckor kisebb erőkkel, két harckocsi támogatásával harcfelderítést hajtottak végre. A 128. páncélos-tüzérezred tüzet nyitott. A 23. páncéloshadosztály egy kisebb páncélozott harccsoportja (öt Panther harckocsi és néhány lövészpáncélos Marquardt főhadnagy vezetésével) visszavetette a szovjeteket, és egyik T–34 harckocsijukat kilőtte.[689]

Dél felől a németek egyelőre nem tapasztaltak szovjet mozgást. A hadosztály ellátó alakulatai 12-én Zsáka és Mezősas területéről először Derecskére vonultak vissza, de itt szovjet tüzérségi tűz érte őket. Ezért inkább Debrecen felé indultak. A „Fischer” páncéloscsoport Mikepércsről Derecskére vonult, és biztosította a települést minden irányból. Napközben ide érkezett a hadosztály vezetési törzse is. A hadosztály kötözőállomását Bagaméren rendezték be, Debrecentől 25 kilométerre délkeletre.[690]

A 23. páncélosezred műhelyszázada már október 8-án Nyíregyházára települt. Egy szemtanú 13-án naplójában így számolt be a német karbantartók munkájáról:

A fekete ruhás német páncélos katonákkal újra tele van a város. A Rózsa utcában német harckocsi javító műhely van. Hatalmas sátor, szinte emeletes nagyságú, villanyvilágítással van ellátva. Benne nagy emelők, daruk, csigák, szerszámok, stb. Körülötte vagy öt motor hevert. A motorokon túl terpeszkedtek a hatalmas harckocsik. Majdnem mind beteg volt. A hatalmas hernyótalpak ott feküdtek végig az utca hosszában. Az egyik fel volt göngyölve. Egy Tigrisnél [691] éppen motorpróbát tartottak. Egy másiknak a páncélját kalapálták. Amott forrasztottak [sic]. Egy 1 méter hosszúságú páncélgránát félrelökve feküdt a földön. A hernyótalpak az amúgy is földes utcát jócskán felszántották. A legelső Tigris lehajtotta fejét, mintha a sorson gondolkodott volna. A többiek közül néhányan kétméteres ágyúcsöveikkel büszkén és kihívóan tekintettek a harctér irányába. Egy–két lövés után úgyis itt fognak ragadni a sárban.” [692]

A szovjet és román hadosztályokból álló 33. lövészhadtest aznap 10 órától a 6. gárda-harckocsihadseregtől átkerült a Nagyvárad körzetében gyülekező 7. gárdahadsereg alárendeltségébe, amelynek másik két gárda-lövészhadteste még menetben volt.[693] A lövészhadtest két román hadosztálya a szeptember 20. és október 13. közötti harcokban legkevesebb 6076 halottat, sebesültet és eltűntet, vagyis együttes állományuk egyharmadát veszítették el.[694]

A 4. tábori póthadosztály a szovjetek nyomása elől északi és északnyugati irányban visszavonult. Így Köröstarjántól nyugatra a szovjetek egy kisebb hídfőt alakíthattak ki, amelyben a német felderítők 10 harckocsit figyeltek meg. A hídfő felszámolására ellenlökés indult.

Tömöry Jenő vezérkari ezredes, a 12. tartalékhadosztály parancsnoka 13-ára virradó éjjel elrendelte, hogy az 53. határvadász-zászlóalj a 2. gépkocsizó lövészzászlóalj felével másnap 07 órakor Váncsodra meneteljen, és védje a községet. Az 57. határvadász-zászlóalj, a 89/1. önálló üteg elavult ágyúi, a 12. légvédelmi gépágyús üteg és a 48. ezred-közvetlen páncéltörőágyús-század négy 7,5 cm-es lövege a hadosztály híradószázadával együtt Mezőpeterd védelmére kapott utasítást.

Reggel 06 órakor azonban Beregböszörményt már szovjet géppisztolyos lövészek támadták. Tömöry két óra múlva gépkocsin Mezőpeterdre indult, de ott csak a 4. tábori póthadosztály híradószázadát és két tucat német tüzért talált, idevezényelt saját csapatait azonban nem. A németek valószínűleg a 809. hadsereg-közvetlen nehéztüzér-osztály korábban Komádinál bevetett 21 cm-es mozsárütegéhez tartoztak. A falut átmenetileg csak ezekkel a csekély erőkkel lehetett védeni.

Hamarosan beérkezett a 48. ezred-közvetlen páncéltörőágyús-század egyik 7,5 cm-es lövege is, amelyet a mezőpeterdi vasútállomásnál állítottak fel. Váncsod felől ugyanakkor egy szovjet harckocsi érkezett, de miután a magyar páncéltörő ágyú rálőtt, visszafordult. Mint később kiderült, parancsnoka arról számolt be, hogy a községben „ellenséges páncélosok” vannak. Emiatt a szovjetek egy darabig nem is támadtak.

Délelőtt 09 óra körül már Mezőpeterden volt a 12. tartalékhadosztály törzsszázada, négy légvédelmi gépágyúja, négy nehéz páncéltörő ágyúja és a 2. gépkocsizó lövészzászlóalj két százada. Délután kettő körül beérkezett az 53. határvadász-zászlóalj zöme is.

A német 21 cm-es mozsárüteg önként csatlakozott a magyar védőkhöz. A község templomtornyából körbenéző német tüzérségi megfigyelők szerint Váncsodon csupán egy szovjet lovasszázad és egy–két harckocsi tartózkodott. A kozákok éppen a váncsodi gazdák elővezettetett lovait mustrálták. A német mozsarak leadtak két lövést a falu szélére, mire mindenki szétfutott. Tömöry az 53. határvadász-zászlóaljat támadásra küldte Váncsod birtokbavételére, de a kimerült magyar katonáknak már nem volt se kedvük, se erejük ezt végrehajtani.

Estére megérkezett az 57. határvadász-zászlóalj is, amely csatlakozott Mezőpeterd védőihez. A német mozsárüteg viszont minden előzetes egyeztetés nélkül felkapcsolt, és nyugat felé távozott. A 12. tartalék-hadosztály maradványai este nagyváradi vasútvonal mentén, a Váncsod felé vezető út két oldalán voltak állásban (a 2. gépkocsizó lövészzászlóalj balra, az 53. határvadász-zászlóalj jobbra). A csapatok idegeit hamarosan felőrölte a szovjetek folyamatos aknavető-tüze, és félő volt, hogy ismét önkényesen elhagyják állásaikat. A hadosztály vonatalakulatainak előkerült pár tucat járművét a hadosztály parancsnoka Berettyószentmártonba küldte.

Éjfél előtt Mezőpeterdre érkezett a 4. tábori póthadosztály parancsnoka, Mikófalvy ezredes. Arról számolt be, hogy hadosztálya a német 76. gyaloghadosztállyal együtt szürkület óta a Berettyó felé igyekeztek. Az ezredes szerint a németek a magyarokat – akárcsak 1943 elején a Donnál – leszorítják a kiépített utakról, ahol gépjárműveikkel gyorsabb ütemben tudtak visszavonulni, mint a földutakra kényszerített, gyalogoló magyarok, és így a németek kipihenhetik magukat a jobb szállásokon. Tömöry vezérkari ezredes visszaemlékezésében ehhez hozzáfűzte:

Ehhez a szokott képhez azonban az igazságnak megfelelően az is hozzátartozik, hogy ezek a ’kipihent németek’ azután reggelenként mindig csinálnak egy kis páncélos ellentámadást, ami ugyan csak annyiból áll, hogy harckocsijaikkal kifutnak néhány kilométert, leadnak pár lövést, azután visszamennek, de ami mégis kis pihenést, vagy rendezésre alkalmat ad a kimerült magyaroknak.” [695]

A magyar VII. hadtest helyzetjelentése szerint a 12. tartalékhadosztálynak már alig volt lőszere és üzemanyaga. A Nagyvárad északi felében települt magyar tüzérség zöme előző nap északi irányban tört ki, és északkelet felé indult. Ezek az alakulatok innen távol, Berettyókirályi–Bisztraterebes–Margitta körzetében gyülekeztek. Emiatt a hadosztály zömének már csak négy ütege maradt. Tömöry vezérkari ezredes hadosztályparancsnoki harcálláspontja Mezőpeterden volt. Hadosztálya aznap a VII. hadtest alárendeltségéből átkerült a III. páncéloshadtest irányítása alá.[696]

A szovjet „Plijev” lovas-gépesített csoport[697] 4. gárda-lovashadteste és 7. gépesítetthadteste még 12-én este parancsot kapott, hogy támadását nyugati-északnyugati irányban, Berettyóújfalu és Derecske felé folytassa. Plijev altábornagy szándéka az volt, hogy két csapást mér Berettyóújfalura. Az egyiket Esztár körzetéből a Berettyó-csatorna partján, a másikat Nagyvárad irányából Biharkeresztesen át, a műút mentén. Tervei szerint csapatai 13-án reggel 08 órára bekerítették volna a Berettyóújfalu körzetében harcoló német–magyar csapatokat. A lovas-gépesített csoport főcsapását Biharkeresztes és Berettyószentmárton irányában mérte.

Ennek érdekében a 4. gárda-lovashadtest 10. gárda-lovashadosztálya azt a parancsot kapta, hogy 13-án 01 órakor intézzen támadást Esztár, Hencida, Berettyóújfalu ellen, 08 óráig a 7. gépesítetthadtest egységeivel együttműködésben foglalja el Berettyóújfalut, és ezzel vágja el a németek visszavonulási útvonalát észak felé. A 30. lovashadosztálynak 03 órakor kellett Nagyszántó, Nagykereki és Bojt felé támadnia, és 08 óráig birtokba venni Berettyószentmártont. A 9. gárda-lovashadosztály feladata az volt, hogy egy megerősített lovasezredével Bihart szilárdan tartsa, és ezzel fedezze a lovashadtestet északkelet felől. Másik két lovasezredével a 7. gépesítetthadtest kötelékei után Bors, Biharkeresztes és Berettyószentmárton felé nyomuljon előre.

A 7. gépesítetthadtest azt a parancsot kapta, hogy a Bors–Biharkeresztes–Berettyószentmárton menetvonalon törjön előre, és 08 órára vegye birtokba Biharkeresztest, majd a 10. gárda-lovashadosztállyal együtt foglalja el Berettyóújfalut is. A hadtest 16. gépesítettdandára előző nap Füzesgyarmatra érkezett, és délnyugati irányból ugyancsak Berettyóújfalu elleni támadásra kapott parancsot.

A szovjet lovas- és gépesített erők megint csak három és fél órát kaptak az újabb támadás előkészítésére. A csapatoknak már kevés volt a lőszere és az üzemanyaga, mivel három napja nem kaptak utánpótlást.[698]

A támadást a 7. gépesítetthadtest 41. gárda-harckocsidandára és 64. gépesítettdandára kezdte meg 12-én 22 órakor. Északról megkerülték Borsot és Biharkeresztest, majd 13-án 07 óra körül elérték Bojtot. A települést dél felé megkerülve, Váncsod irányában folytatták támadásukat.

A 4. gárda-lovashadtest hadosztályai a kapott parancsoknak megfelelően hajnali 01 és 02 óra között indultak meg. A 9. gárda-lovashadosztály 09 óráig Biharszentjánost, a 30. lovashadosztály pedig Bojt községet érte el. A 10. gárda-lovashadosztály a 7. gépesítetthadtest 63. gépesítettdandárával együtt ebben az időben Berettyóújfalu északi előterében rohamozott.

A 41. gárda-harckocsidandár délkeletről támadta Berettyóújfalut. A 64. gépesítettdandár elfoglalta Váncsodot, és tovább nyomult Berettyóújfalu irányában.

A német csapatok ellenlökéseket indítottak (a szovjetek szerint 20–30 harckocsi és rohamlöveg támogatásával). Ennek következtében a „Plijev” lovas-gépesített csoport támadása lelassult. Délelőtt 10 órakor a 10. gárda-lovashadosztály a 63. gépesítettdandárral együtt Berettyóújfalutól két kilométerre északkeletre, egy téglagyár körül harcolt. A 30. lovashadosztály még mindig Bojtnál, a 9. gárda-lovashadosztály pedig Biharszentjánosnál próbált áttörni. A 41. gárda-harckocsidandár Berettyóújfalutól dél-délkeletre elérte a Berettyó-csatornát, de a 64. gépesítettdandár még mindig Váncsodon gyülekezett.

A szovjet csapatok támadása annyira lelassult, hogy Plijev altábornagy az erők átcsoportosítása mellett döntött. Elhatározta, hogy két hadtestének zömével előbb Biharkeresztesre, Toldra, Mezősasra mér csapást, és csak ezután folytatja a Berettyószentmárton és Berettyóújfalu elleni támadást. A 7. gépesítetthadtest 11 órakor azt a parancsot kapta, hogy a 9. gárda-lovashadosztállyal együtt Váncsod felől foglalja el Biharkeresztest, és csak utána folytassa eredeti feladatát. A 4. gárda-lovashadtest 30. lovashadosztályának Mezőpeterdet kellett birtokba vennie, majd utána Biharkeresztes felé csatlakoznia kellett a 7. gépesítetthadtest támadásához. Ezután a hadosztálynak Berettyószentmártont kellett elérnie.

A szovjetek felújították támadásukat, de estig sem értek el eredményt. A németek aznap összesen 17 páncélosukat lőtték ki, és visszaverték a támadásokat. Estére a 30. lovashadosztály Mezőpeterd és Berettyószentmárton között védekezett. A 9. gárda-lovashadosztály még mindig csak Borsnál harcolt. A 10. gárda-lovashadosztály és a 63. gépesítettdandár a délelőtti helyzethez képest semmivel sem jutott közelebb Berettyóújfaluhoz. A 16. gépesítettdandár menetben volt Bihartordától délre, Rétszentmiklós körzetében. A 64. gépesítettdandárnak vissza kellett fordulnia, és Bojt körzetéből Bors felé indított támadást. A 41. gárda-harckocsidandár Biharkeresztes irányában nyomult előre.

A nap végén, 22 órakor Plijev altábornagy újabb feladatokat adott az egész nap harcoló, de egyelőre eredménytelen csapatainak. A 30. lovashadosztálynak továbbra is Mezőpeterdet kellett elfoglalnia. A szovjetek valószínűleg soraikat rendezhették, hiszen mint láthattuk, a községet védő magyar 12. tartalékhadosztály meglehetősen gyenge állásait csupán aknavetőtűz érte, de szovjet roham nem.

A 63. gépesítettdandárral megerősített 10. gárda-lovashadosztálynak is megmaradt a feladata: Berettyóújfalu elfoglalása. A hadosztálynak előrevetett osztaggal Berettyóújfalutól nyolc kilométerre északra átkelőhelyet kellett birtokba vennie a Kálló-főcsatornán. A 7. gépesítetthadtest 16. gépesítettdandárával Bakonszegen keresztül ki kellett jutnia Berettyóújfaluhoz, és a két település között el kellett foglalnia az átkelőket a Berettyón. A dandár egy előrevetett osztagának birtokba kellett vennie, és meg kellett tartania a Sáptól négy kilométerre keletre lévő 101-es háromszögelési pontot. A 41. gárda-harckocsi- és a 64. gépesítettdandárnak a 9. gárda-lovashadosztállyal együtt 14-én 04 órára el kellett foglalnia Biharkeresztest és Ártándot.[699] Plijev altábornagy visszaemlékezései szerint csapatai Biharkeresztest 13-án 22 óra után elfoglalták[700], de ennek az Ölvedi Ignác által idézett szovjet levéltári dokumentumok ellentmondanak.[701]

A Nagyváradnál tátongó hézag lezárására a 76. gyaloghadosztály indított támadást Biharkeresztes körzetéből Bors felé, de a községtől délre le kellett állítania az előrenyomulást, mert a 4. tábori póthadosztály visszavonulásával jobbszárnya fedezetlenné vált. Emiatt a hadosztály 178. gránátos- és 230. lövészezrede Berettyóújfalu felé vonult vissza. Este a 76. gyaloghadosztály arcvonala Told–Bojt délnyugat vonalában húzódott.[702]

Ezzel szemben a 46. gyaloghadosztály (E. Reuter altábornagy) beérkezett 97. gránátos-ezredének harccsoportja észak felől, Kismarján keresztül birtokba vette Nagykereki északi előterét és Paptamásit. Ezzel a németek a Berettyó-csatorna déli partján kisebb hídfőt foglaltak.

A „Gorskov” lovas-harckocsicsoport[703] a 2. Ukrán Front parancsnokától azt a parancsot kapta, hogy miután erőit 13-én 05 órakor Nagyvárad északkelet–Biharpüspöki–Csatár térségében gyülekeztette október 16-ig foglalja el Ottományt, Gálospetrit és Érmihályfalvát.[704] Az 5. gárda-lovashadtest csapatai Nagyváradtól északkeleti irányban nyomultak előre, és több települést is elfoglaltak az erdős vidéken.

A „Ludwig” záróosztag rövid időre betört a szovjet kézben lévő Mezőtelegdre. A németek több páncéltörő ágyút és kézifegyvert zsákmányoltak. Megállapításuk szerint a településen még három T–34 harckocsi volt. A német 6. hadsereg keleti szárnyán, Bucsánál több szovjet harckocsit és önjáró löveget is megfigyeltek.[705]

A délelőtti órákban időjárási okok miatt sem szovjet, sem német– –magyar repülőtevékenység nem zajlott. Délután a 4. légiflotta főleg Debrecen déli térségét támadta mintegy 150 bevetésben. Eközben kilőttek három harckocsit és 50 különféle járművet. A vadászrepülőgépek három szovjet repülőgép lelövését jelentették.[706]

A „Breith” páncéloscsoport helyzete 13-án tehát tovább romlott. A Debrecen és Berettyóújfalu között húzódó német utánpótlási vonal ismét veszélybe került. Berettyóújfalu szovjet elfoglalása sokkal inkább a „Plijev” lovas-gépesített csoport határozatlansága, mintsem a németek szilárd ellenállása miatt hiúsult meg.

A német 6. hadsereg további szándéka az volt, hogy folytatja a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály támadását, és valahogy visszafoglalja Karcagot. A németek meg akarták semmisíteni a Biharkeresztes–Pocsaj– –Derecske–Berettyóújfalu négyszögben tevékenykedő szovjet csapatokat is, mert ellenkező esetben a 23. páncéloshadosztályt (az egyik legharcképesebb német köteléket) bekeríthették. Pocsajtól keletre mindenképpen biztosítani kívánták a Berettyó-csatornát déli irányból, és megpróbálták visszavetni azokat a szovjet alakulatokat is, amelyek Nagyváradtól északkeletre nyomultak előre északi irányban.[707]


9. csatanap: 1944. október 14. szombat

(Időjárás: változóan felhős, 19 Celsius-fok, az utak általában járhatók.)

Reggel a Panther harckocsikkal támogatott 8. SS-páncélgránátos-ezred II. páncélgránátos-zászlóalja (Martin Tappe SS-Sturmbannführer) betört Kisújszállásra, és elérte a város északkeleti szélét. A település déli és délkeleti részében a szovjet lövészgyalogság továbbra is tartotta magát.

A Kenderes déli részét tartó SS-páncélgránátosokat Kunhegyes irányából túlerejű szovjet támadás érte, ezért vissza kellett vonulniuk.[708] Kenderes szovjet kézbe került. Így a 8/II. SS-páncélgránátos-zászlóaljat Kisújszállás északi felében a szovjetek később, az esti órákban bekerítették.

Néhány német Panther harckocsi Kisújszállás északi részén át megközelítette a dévaványai vasútvonal és a 4. számú műút kereszteződését, de a Nagykert felől erősödő szovjet páncéltörőágyú-tűz miatt visszafordultak. Az egyik Panther szovjet találat miatt mozgásképtelenné vált, ezért a többi szétlőtte. A megsemmisített német harckocsi órákon keresztül lángolt.[709]

Miután a németek visszaverték a Nádudvar ellen indított szovjet támadásokat, a 13. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja délnyugati irányban a mintegy hét kilométerre lévő patakátkelőig nyomult előre. Eközben oldalba támadta a szovjet 49. lövészhadtest észak felé tartó 203. lövészhadosztályának kötelékeit.[710] A szovjet erők egy részét a németek szétverték, a zömüket pedig (hadtáp-alakulataikkal együtt) szétugrasztották. A lehallgatott rádióforgalmazás szerint a szovjeteknek három napjukba tellett, míg rendezni tudták megtámadott csapataikat. Ezzel az apró eredménnyel a németek Nádudvartól nyugatra átmenetileg időt nyertek.[711]

A „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportja aznap Báránd, Tetétlen és Kaba körzetében igen elkeseredett harcokat vívott. A szovjet 18. harckocsihadtest és az 1. gárda-légideszant-hadosztály erői nyugat, délnyugat és dél felől ezred erejű csoportosításokkal indítottak támadásokat.

A III. páncéloshadtest utasítására Pape ezredes harccsoportjának harcát támogatta az 1. páncéloshadosztály neki alárendelt 73/III. páncélos-tüzérosztálya (Wendt százados) is. A Tetétlenen állásokat foglaló két német tüzérüteget megelőzte egy bevonuló szovjet lövészezred, ezért a 73/7. üteg Kaba irányába, a 73/8. üteg pedig Földes felé vonult vissza (veszteség nélkül).

Az esti órákban Báránd is szovjet kézbe került. Kabán a szovjet harckocsik délután egészen a település templomában berendezett hadosztály-harcálláspontig törtek előre. A tartalékban álló német rohamlövegek ellenlökést indítottak, a páncélosokat visszavetették és nyolcat kilőttek közülük.[712]

Debrecen körül a nap nyugalmasan telt. A 16. rohamtüzérosztály arcvonalán továbbra sem folytak harccselekmények. Amint azt Kozma György főhadnagy naplójában megörökítette:

Előttünk minden csendes. Robinzon Gyula egy járőrrel elindul és arcvonalunk előtt körülbelül 8 kilométerre nyomul előre. Összeszed az 1. és a 3. ütegtől 12 embert, akik folyó hó 11-i támadásunknál szétszóródtak. Ugyancsak behoz egy hősi halottat is az 1. ütegtől. Az osztályparancsnokságtól egy [Turán – Sz.N] harckocsit igénylek vonalunk megerősítésére. Ezt meg is kapom. Őrnagy úr[713] 14h-kor meglátogatja ütegünket. Különben nagyszerűen élünk. Sült kacsa és liba váltják egymást.” [714]

A német felderítők Hajdúszoboszló és a Debrecen között nagyobb mennyiségű eldobált szovjet fegyverzetet vettek észre, amelyből arra következtettek, hogy a 6. gárda-lovashadtest felbomlóban volt. A debreceni német katonai hatóságok két elfogott polgári ruhás fegyverest elrettentésül felakasztottak.[715]

Az 1. páncéloshadosztály leharcolt páncélgránátos-zászlóaljai, miután a szovjet 110. gárda-lövészhadosztály egységei Sárrétudvarit és Biharnagybajomot elfoglalták, hajnali 05 óra után Dancsháza körül és Bárándtól délkeletre létesítettek védőállásokat. A 73. páncélos-tüzérezred egy–egy 10,5 cm-es tarackokkal felszerelt gépvontatású osztálya Dancsházától északra, illetve Bihartordánál foglalt tüzelőállást. A 73/IV. páncélos-tüzérosztály 15 cm-es tarackjai maradtak Sáptól délre létesített állásaikban. A 73/III. páncélos-tüzérosztály – mint már utaltunk rá – idegen alárendeltségbe került.

Napközben a Nagyrábé elleni intézett támadásokat a németek két szovjet páncélos kilövésével visszaverték. Szovjet adatok szerint a 110. gárda-lövészhadosztály arcvonalán 14-én este a német 1. páncéloshadosztály 18 harckocsija tevékenykedett.[716] Este, miután a 23. páncéloshadosztály erői beérkeztek, a hadosztály eddig Berettyóújfalunál harcoló vezetési törzse és kisebb kötelékei Földesre meneteltek.[717]

A 23. páncéloshadosztály arcvonalszakaszán reggel 07 óra után heves tüzérségi és aknavető-tűzelőkészítést követően a 9. gárda-gépesítetthadtest ezred erejű támadásokat indított Mezősas ellen, de ezek eredménnyel nem jártak. A szovjetek először délkelet felől támadták Mezősast. A 128/2. páncélgránátos-század légvédelmi gépágyúk támogatásával visszaverte őket. A 128/II. páncélgránátos-zászlóaljat déli irányból támadták. Ekkor a Furtánál készenlétben álló páncéloscsoport ellenlökést indított, és Mezősastól két kilométerre nyugatra jelentős veszteségeket okozott a szovjeteknek. A német harckocsik tovább nem támadtak, mert a településtől délnyugatra már a szovjet páncéltörő ágyúk uralták a vidéket.

Az 51. páncélos-utászzászlóalj és a 126. páncélgránátos-ezred ellen Vekerd felől Zsáka irányában öt harckocsiból, két amerikai gyártmányú páncélozott szállító harcjárműből és mintegy 100 lövészből álló szovjet kötelék indított támadást, de a 128/III. páncélos-tüzérosztály tüze meghátrálásra kényszerítette őket. A szovjet csatarepülőgépek napközben többször is támadták Bakonszeget, ahol a 76. gyaloghadosztály erői este leváltották az 51. páncélos-utászzászlóaljat.

Délután 17 óra előtt a szovjetek betörtek Mezősas déli részére, de a 128/3. páncélgránátos-század két 2 cm-es önjáró légvédelmi gépágyú tűztámogatásával visszavetette őket a Kutas-csatorna hídja mögé, és ott biztosító állásokat létesített.

A szovjetek Berettyóújfalu ellen északkelet és délkelet felől indított támadásai ugyancsak kudarcot vallottak. Este 19 órától a 23. páncéloshadosztály harcoló alakulatai is megkezdték a település körül szemrevételezett állások megszállását. A néhány harckocsi által támogatott 128. páncélgránátos-ezred éjfélig Berettyóújfalu déli szélére húzódott vissza, és kisebb kötelékekkel a délnyugatra lévő csatornapartot is biztosította. A 128. páncélos-tüzérezred állásai Berettyóújfalutól nyugatra húzódtak.[718] A szovjet felderítés pontosnak tekinthető adatai alapján a németek ereje a település körül egy megerősített gyalogezredet, 20–25 harckocsit és rohamlöveget, valamint három–négy tüzérüteget tett ki.[719]

A település keleti és északkeleti szélén a 23. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja helyezkedett el Rebentisch őrnagy parancsnoksága alatt. A harccsoportot megerősítették a körzetben harcoló 228. hadsereg-közvetlen rohamlövegdandárral, valamint a 109. páncélosdandár részeivel. Mezősason csak gyenge biztosító erők maradtak, amelyek csupán arra vártak, hogy a 76. gyaloghadosztály gránátosai visszavonuljanak, és ezután kiürítették a helységet.[720]

Tömöry Jenő vezérkari ezredes 12. tartalékhadosztálya 14-én hajnalban még mindig Mezőpeterden volt. A hadosztály parancsnoka úgy intézkedett, hogy amint megindul a szovjet támadás a község ellen, a magyar csapatok vonuljanak vissza Berettyószentmárton keleti szegélyére. A 4. gárda-lovashadtest 30. lovashadosztálya 06 óráig birtokba is vette Mezőpeterdet, a 6. gárda-harckocsihadsereg 5. gárda-harckocsihadtestével közösen pedig Biharkeresztest.

Tömörynek az volt az elképzelése, hogy Berettyóújfaluban csatlakozik a német védőkhöz. A vezérkari ezredes reggel fél kilenc körül érte el Berettyószentmártont, de ott harcoló német vagy magyar csapatokat nem talált. A községben csupán összetömörült magyar és német vonatalakulatok tartózkodtak. Mindenfelé fejetlenség. A földön elszórt felszerelés és fegyverek hevertek. Időközben a 2. gépkocsizó lövészzászlóalj már beérkezett Mezőpeterd felől. A zászlóaljat Tömöry Berettyószentmárton keleti szegélyén rendelte védelembe, de az – a kapott parancs ellenére – hamarosan innen is visszavonult. Fél tíz körül a szovjetek rakéta-sorozatvetőkkel lőtték a községet, mire a pánik a tetőfokára hágott, és mindenki (még az ekkor megérkező 53. határvadász-zászlóalj is) nyugat felé menekült. Tömöry vezérkari ezredes gyakorlatilag csapatok nélkül maradt.

A 12. tartalékhadosztály parancsnoka déltájban felkereste a 76. gyaloghadosztály parancsnokának Bakonszegnél létesített harcálláspontját. Tömöry itt tanúja lett a szovjet csatarepülőgépek egyik alacsonytámadásának:

„Bakonszegen… egy heves orosz repülő-alacsonytámadást is kaptunk (az első ilyen, amit láttam), amit körülbelül 1 orosz vadászrepülő [helyesen csatarepülő – Sz.N.] század hajtott végre időnkénti átrepüléssel, amely alatt géppuskázták és bombázták a falut. A lehangoló nem az anyagi veszteség volt (5–6 ember és 2–3 szarvasmarha), hanem az a teljes tehetetlenség, amivel ezt tűrnünk kellett!” [721]

Abraham altábornagy azt javasolta Tömörynek, hogy felbomlott, harcértékkel már nem rendelkező alakulatait meneteltesse Bihartorda, Sáp és Földes körzetébe, és itt próbáljon meg a 4. tábori póthadosztály és a 12. tartalékhadosztály roncsaiból egy valamennyire még bevethető magyar kötelékek összeállítani.

A magyar csapatok még meglévő nehézfegyvereit a németek, azok kezelőivel együtt, kölcsönkérték. Mivel Tömörynek hosszabb ideje semmi kapcsolata nem volt magyar elöljáróival, jobb híján elfogadta a németek javaslatát, de megkérte őket, hogy erről tegyenek jelentést a magyar hadvezetésnek is. A németek ezután gyorsan összeszedték a két magyar hadosztály összesen 14 darab 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúját, és azokat kezelőikkel együtt a német páncélvadász-alakulatokhoz vezényelték. A magyar csapatoknak Földes körül kellett gyülekezniük, ezért Tömöry vezérkari ezredes is oda indult.

A 12. tartalékhadosztály parancsnoka Földesen tanúja volt, amint a települést keletről biztosító német 1. páncélosezred Panthereinek egyik tisztje felelősségre vonta a visszavonuló magyarokat. Tömöry így emlékezik:

„[…] hirtelen egy fekete egyenruhás német páncélos hadnagy penderedett elém és minden köszöntés nélkül elkezdte szidalmazni a magyarokat, hogy azok miért nem védik saját hazájukat. Midőn megmagyaráztam neki, hogy ő még túl fiatal ahhoz, hogy a magyarságot szidalmazhassa, kissé lejjebb szállt, és ’legalább tiszteket kért a páncélosok kíséretére’, mert mint mondá, a páncéloshadosztály gránátosai elfogytak már. Értésére adtam, hogy erre nem számíthat, de parancsnokával szeretnék találkozni. Erre – ahogy jött – köszönés nélkül eltávozott.” [722]

A reggeli órákban a 76. gyaloghadosztály északi szárnyát is páncélosokkal támogatott lövészgyalogság támadásai érték. A 178. gránátos-ezred a toldi pusztát védte dél felől. A szovjetek a magyarok által kiürített Mezőpeterden keresztül hátba támadták a németeket, de a két tűz közé került gránátosok a 1176. rohamlövegosztály Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosainak támogatásával sötétedésig még megtartották állásaikat. Este azután a még német kézen lévő Mezősason keresztül Berettyóújfalura vonultak vissza. Visszahúzódásukat a 23/3. páncélosszázad (Quintel főhadnagy) Panzer IV harckocsijainak Told felé végrehajtott korlátozott célú előretörése könnyítette meg. A 178/I. gránátos-zászlóalj Mezősasnál ennek ellenére éppen csak elkerülte a teljes megsemmisülést, de alig ért be Berettyóújfalura, máris parancsot kapott, hogy indítson ellenlökést.[723]

A német 76. gyaloghadosztály már napközben visszavonult részei leváltották a 23. páncéloshadosztály kötelékeit Bakonszeg körzetében, és a településtől keletre foglaltak védőállást. A hadosztályparancsnok harcálláspontját, amelyet délben Tömöry vezérkari ezredes is felkeresett, innen északkeletre, egy tanyán rendezték be.[724]

A 109. páncélosdandárt az október 12-i Hajdúszoboszló elleni kudarcba fulladt támadás után minden valószínűség szerint Debrecenen keresztül meneteltetve a 23. páncéloshadosztály alárendeltségébe utalták, hiszen 14-én a dandár egyes harcképes kötelékei e hadosztály egyik páncélozott harccsoportjának (Panzergruppe Fischer) alárendeltségében Derecske körzetéből Konyáron át Berettyóújfalu felé nyomultak előre. A német támadás azonban Hencidától északra a szovjetek jól szervezett védelmével szemben elakadt.[725]

A páncélos-előretörés kudarcának oka a német 6. hadsereg törzse szerint a 2109. páncélgránátos-zászlóalj gyenge harcképessége volt. A zászlóalj sem a járművezetők, sem a híradótechnika, sem pedig a fegyverzettechnika szempontjából nem volt alkalmas bevetésre. Ezért Breith páncélos tábornok törzse a páncélosdandár részeit az 1. páncéloshadosztályba akarta betagolni, illetve annak alakulataival közösen alkalmazni.[726] Éjszaka a 109. páncélosdandár 2109. páncélososztályának más részei a 23. páncéloshadosztály másik páncélozott harccsoportjával (Panzergruppe Rebentisch) közösen Berettyóújfalu keleti és északkeleti szélét biztosították.[727]

Ezzel a „Breith” páncéloscsoport erői a Sebes-Körös és a Berettyó közötti területet szinte teljesen kiürítették. Az itt, valamint Nagyvárad körül október 10–14. között lezajlott harcokban a német–magyar csapatok – szovjet adatok szerint – 1200 halottat, 9650 hadifoglyot, 115 harckocsit és rohamlöveget, 85 lövészpáncélost és felderítő páncélgépkocsit, 395 különféle löveget és 91 repülőgépet veszítettek.[728]

A 46. gyaloghadosztály 97. gránátos-ezrede Kismarját védte, amelyet nyugati, déli és délnyugati irányból támadtak. A szovjetek a német adatok szerint 15 páncélost veszítettek.

A szovjetek 14-ére virradó éjjel 01 órakor 12 páncélossal és 50 tehergépkocsival a Kösmő patak hídjánál áthaladtak Paptamási községen, és egy félórás pihenő után Kismarja felé indultak. A környéken Förster százados, a 76. gyaloghadosztály 176. tábori pótzászlóaljának parancsnoka vezetésével egy német–magyar vegyes harccsoport védekezett. A kötelék a német tábori pótzászlóalj egyik századából (150 fő), egy magyar utászszázadból (160 fő), a magyar 48/III. gyalogzászlóalj roncsaiból (40 fő), egy magyar csendőrszakaszból (40 fő) és egy német–magyar riadószázadból (120 fő) állt. A német–magyar biztosító erők a szovjetek elől Paptamásitól visszavonultak Jákóhodostól egy kilométerre nyugatra.[729]

Hegyközújlaktól délre a gyülekező szovjet–román csapatokat a német–magyar ütegek hatásos tüzérségi tüze már a megindulási állásokban szétverte.

A Nagyváradtól északkeletre elterülő erdős-hegyes vidéken a 76. gyaloghadosztály 203. gránátos-ezrede északkelet felől Kővágig nyomult előre, és támadását Borszeg felé folytatta. Ennek ellenére napközben a szovjetek teljes hosszában birtokba vették a Kolozsvár felől Nagyváradra vezető utat és vasútvonalat.[730]

A szovjet légierő felderítő- és csatarepülőgépei főleg Nagyvárad körzetében tevékenykedtek. A német I. repülőhadtest éjszakai csatarepülőgépei 14-ére virradóra bombázták Hajdúszoboszlót. Napközben a német légierő 180 bevetést repült, súlyponttal Debrecen délnyugati térségében. Ezek során kilőttek egy harckocsit, 60 gépjárművet, 50 fogatolt járművet és hat vasúti tartálykocsit. Püspökladányt bombákkal támadták.[731]

Aznap a német csapatok 24 szovjet páncélos kilövését jelentették. Ezzel együtt német adatok szerint október 8-a óta a 2. Ukrán Front 344 harckocsit és önjáró löveget veszített.[732]

A német 6. hadsereg újabb erősítésekre számíthatott. A „Wöhler” seregcsoport a 3. hegyihadosztály 138. hegyivadász-ezredét (két zászlóaljjal) egy könnyű tábori tüzérosztállyal együtt útba indította Margitta felé.

Fretter-Pico tüzérségi tábornok úgy tervezte, hogy következő nap is megpróbálják Karcag aznap kudarcba fulladt elfoglalását, de a 23. páncéloshadosztály és a 76. gyaloghadosztály erőit már visszavonták a Berettyó menti védőállásokba. A magyar VII. hadtest 4. tábori pót- és 12. tartalékhadosztályának roncsait a német hadsereg alárendeltségéből ki akarták vonni, és Debrecenben gyülekeztetni.[733]

A német Dél Hadseregcsoport számára aznap egyértelművé vált, hogy korábbi reménye a szovjetek Debrecennél való bekerítésére és megsemmisítésére szertefoszlott. A továbbiakban a németek csupán a szovjetek újabb gyors északi irányú előrenyomulását próbálhatták megakadályozni Berettyóújfalu körzetéből.[734]


10. csatanap: 1944. október 15. vasárnap

(Időjárás: borult, csak rövid időre felszakadozó felhőzet, 18 Celsius-fok, a mellékutak általában szárazak.)

Október 15-én a Kisújszállást tartó SS-páncélgránátosok déli és északi irányból indított, összpontosított szovjet támadásokat vertek vissza, és két szovjet harckocsit kilőttek. A 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály egyik ezrede által Kenderes felől délkeleti irányban indított tehermentesítő támadás azonban nem ért el eredményt. A szovjet rakéta-sorozatvetők este tűzcsapást mértek Kisújszállás német kézben lévő részére. A településen bekerített 8/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj helyzete tarthatatlanná vált, de egyelőre nem tudott visszavonulni, mert a Törökszentmiklós felé vezető út már szovjet kézben volt. Az SS-páncélgránátosok végül 16-ára virradóra nyugati irányban kitörtek, és feladták Kisújszállás északi részét is.[735]

A Szolnok–Mezőtúr vasútvonal mentén, dél-délkeleti irányból előrenyomuló román 2. gyaloghadosztály és az ennek jobbszárnyán támadó szovjet 243. lövészhadosztály csapatai napközben elérték a Törökszentmiklósról Szolnokra vezető utat. Egy másik ezred erejű szovjet csoportosítás a helységtől keletre támadott. A 2. gyaloghadosztály főerői a nap végére elérték Törökszentmiklós nyugati szegélyét. Törökszentmiklós körzetében csak egy német zászlóalj harcolt.

A román hadosztály parancsnoka, Dumitru Tudose dandártábornok egy zászlóaljat átcsoportosított a Szolnoktól délre lévő Tisza-kanyarba. E zászlóaljnak az volt a feladata, hogy biztosítsa az összeköttetést a román 4. gyaloghadosztállyal, amely kora délután megkezdte a Szolnoktól délre harcoló szovjet 409. lövészhadosztály felváltását. Ezt a lövészhadosztályt is a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály ellen vetették be. A román hadosztály a váltást csak 16-ára virradó éjszaka fejezte be.[736]

A 13. páncéloshadosztály által védett Nádudvar ellen 15-ére virradóra zászlóalj erejű szovjet támadás indult, azonban minden eredmény nélkül.[737]

A szovjet csapatok a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportjával szemben reggelre kisebb betörést értek el Kaba északnyugati részén. A betörés felszámolására német ellenlökés indult, de ez egyelőre nem vezetett eredményre.

Napközben Kabát újabb támadások érték déli, délnyugati és északnyugati irányból. A szovjet páncélosok ismét a hadosztály-harcálláspontig törtek előre. Itt a német páncélgránátosoknak sikerült leválasztaniuk róluk a támogató lövészeket, majd a rohamlövegek segítségével megsemmisíteni őket. A németeket az 1. páncéloshadosztály 73. páncélos-tüzérezredének 7. és 9. ütege is támogatta.

Délután a harccsoport ellenlökést indított a szovjet által birtokba vett Tetétlen visszafoglalására. A németek első kísérletét a szovjetek visszaverték. Ekkor a harccsoport tüzérsége tűz alá vette a települést, s ennek fedezetében támadásra indultak a StuG. III rohamlövegek is. A németek négy szovjet önjáró löveget kilőttek és a helységet visszafoglalták.[738]

Az 1. páncéloshadosztály lerövidített arcvonalát aznap nem érte jelentős támadás. Csupán a 113/10. páncélos-utászszázad indított támadást Földesről a szovjetek egyik köteléke ellen, amely Földes és Berettyóújfalu között próbált benyomulni a német vonalak közé. A páncélos-utászok a 23. páncéloshadosztály Berettyóújfaluról a műhelyszázadhoz igyekvő néhány sérült harckocsijával együtt megakadályozták a szovjetek előrenyomulását, 120 hadifoglyot ejtettek és 12 páncéltörő ágyút zsákmányoltak.[739]

A magyar 16. rohamtüzérosztály parancsnoka, Bernolák Pál őrnagy a Horthy-proklamáció elhangzása után a debreceni német katonai hatóságokkal közölte, hogy ő és alakulata tovább harcol a németek oldalán.[740] A debreceni magyar katonai parancsnokság gépkocsira szerelt hangszóróval további kitartásra és harcra szólította fel a lakosságot.[741]

A „Fischer” páncéloscsoport továbbra is Derecskét védte az északnyugat felől támadó szovjetekkel szemben. Kora délután a harccsoport egyik tisztje a rádióban közétett magyar fegyverszüneti proklamáció miatt azt a feladatot kapta, hogy két Panther harckocsival és 65 fő gyalogságként alkalmazott páncélos katonával váltsa le a magyar hídőrséget, és szállja meg a tokaji Tisza-hidat. A német különítmény este 19 órára teljesítette a feladatot.[742]

A magyar 12. tartalékhadosztály parancsnoka, Tömöry vezérkari ezredes 15-én hajnalban ért Derecskére. Egy mellékutcában megtalálta a 23. páncéloshadosztály hadosztályparancsnoki harcálláspontját, amelyet négy Panther harckocsi biztosított. A német hadosztály parancsnoka, von Radowitz vezérőrnagy még aludt. A hadosztály 1. (hadműveleti) vezérkari tisztje, Weberstedt vezérkari alezredes közölte, hogy a magyar VII. hadtest parancsnoksága már elhagyta Derecskét, és valószínűleg Debrecenbe települt át. Ezután Tömöry hozzákezdett a még mindig hátraözönlő magyar csapatok rendezéséhez. A 12. tartalékhadosztály alakulatait Hosszúpályiba, a 4. tábori póthadosztály kötelékeit Hajdúbagosba, a vonalalakulatokat és intézeteket pedig Monostorpályiba irányította. Tömöry ezután Hosszúpályiba indult, ahová a hadosztályparancsnokságot szánta.

A Kormányzó hadparancsát a 12. tartalékhadosztály parancsnoka 13 óra 20 perc körül kapta meg a hadosztály hírközpontjának ügyeletes tisztjétől. Tömöry vezérkari ezredes így festette le a rá bízott csapatok helyzetét a kormányzói bejelentés után:

A szétvert roncsok majdnem minden nehézfegyver nélkül, még alosztályokba sem mindenütt besorolva, tekintéllyel rendelkező parancsnokok nélkül a világűrben! Semmi elöljáróval összeköttetés nincs! Mellettünk, előttünk és mögöttünk az ismeretlen orosz páncélosok, Derecskén a 23. német páncéloshadosztály. Bizony úgy éreztem magam, mint a fába szorult féreg! Mi lesz, ha akár az orosz, akár a német páncélosok végigsétálnak ezen a pár ezer kimerült és amúgy is lelkét vesztett szerencsétlen magyar katonán?” [743]

Tömöry a három községben riadót rendelt el, és utasítást adott azok védelmére. Este 18 órára Hosszúpályiba hadosztályparancsnoki tiszti gyűlést rendelt el, abban reménykedve, hogy addigra elöljáróitól utasításokat kap.

Közben 14 óra 20 perc körül a német 23. páncéloshadosztály két géppisztolyos hadnagya érkezett Hosszúpályiba, és a von Radowitz vezérőrnagytól kapott utasításnak megfelelően megkérdezték a 12. tartalékhadosztály parancsnokát: tovább harcol-e, vagy sem? Utóbbi esetben letartóztatták volna Tömöryt, és a páncéloshadosztály harcálláspontjára vitték volna. A fegyveres magyar tisztek körében álló Tömöry azzal szerelte le a németeket, hogy önként velük tart, és személyesen tisztázza a dolgot von Radowitz vezérőrnaggyal. A 23. páncéloshadosztály parancsnokával történt találkozásra Tömöry így emlékezett:

„Derecskén a 23. hadosztály parancsnokánál, von Radowitz vezérőrnagynál azzal jelentkeztem: ’Tábornok úr! Az Ön emberei le akartak tartóztatni! Önként jöttem el! Itt vagyok!’ Radowitz vezérőrnagy – megjegyzésemet figyelmen kívül hagyva – nyugodtan azt válaszolta: ’Tiszta vizet akarok önteni a pohárba! Kénytelen voltam – esetleg jobb érzésem ellenére is – megtenni azokat az intézkedéseket, amiket csapataim biztonsága és a német érdek megkövetel! Nem engedhetjük meg a romániai katasztrófa megismétlődését.’ ’Mi nem vagyunk románok!’ – feleltem. ’Magyar katona még ellenfelét sem támadta hátba, szövetségese mellett pedig a végsőkig kitart.’ ’De az Önök Kormányzója úgy látszik másként gondolkozik!’ – mondta Radowitz. A további beszélgetésben ecseteltem a csapatok helyzetét – s amint ő is tudja – jelenlegi állapotukban semmiféle harcra nem alkalmasak, s ellenük akkor sem tudnánk fellépni, ha ezt elöljáróim elrendelnék. Velük különben semmi összeköttetésem nincs! A ’Hadparancs’ különben sem tartalmaz semmi konkrétumot!” [744]

Hamarosan Weberstedt vezérkari alezredes jött be a beszélgetés helyszínéül szolgáló szobába, és átadta hadosztályparancsnokának a Honvéd Vezérkar főnökétől érkezett táviratot, amelyben az állt, hogy a magyar csapatok tovább harcolnak a németek oldalán.

Ezután Tömöry visszatérhetett csapataihoz, ahol a tiszti gyűlésen mintegy 100 tiszt előtt beszámolt a hallottakról. Közben beérkezett a VII. hadtest parancsa is, miszerint Tömöry vezérkari ezredes a két magyar hadosztály maradványait másnap vezesse Debrecenbe. A 12. tartalékhadosztály parancsnoka kiadta menetintézkedését: indulás 16-án hajnali 04 órakor.[745]

A szovjet 10. gárda-lovashadosztály csapatai a 7. gépesítetthadtest 63. gépesítettdandárával közösen kora reggel észak-északkelet felől újabb támadást indítottak Berettyóújfalu ellen.[746]

A 23. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja (Panzergruppe Rebentisch) a 109. páncélosdandár és a 228. hadsereg-közvetlen rohamlövegdandár elemeivel közösen a helység keleti és északkeleti peremén felvette a harcot. A szovjet lovasság lóról szállva, három harckocsi támogatásával, ezred erővel indult rohamra. A német harccsoport a páncélosokat fel tudta ugyan tartóztatni, de a széles arcvonalon beszivárgó gyalogsággal a harckocsik és lövészpáncélosok már nem boldogultak. Ezért a németek lassan Berettyóújfalu belső területe felé hátráltak. Ismét bebizonyosodott, hogy még a lövészpáncélosok által támogatott, korszerű harckocsik sem képesek megvédeni önmagukban egy beépített területet ellenséges gyalogsági támadás ellen, ha nem áll rendelkezésre saját gyalogsági támogatás.

A súlyos helyzetet a település délkeleti részéből, némi pihenő után beérkező 178. gránátos-ezred oldotta meg, amely már korábban azt a feladatot kapta, hogy váltsa le a páncélozott harccsoportot. Ebben a helyzetben azonban leváltásról szó sem lehetett. Amikor a német harckocsik és lövészpáncélosok már a gránátosokkal együtt indítottak ellenlökést, kiszorították a szovjeteket Berettyóújfalu területéről, annak ellenére, hogy azok elszánt ellenállást tanúsítottak. A három betört szovjet harckocsiból kettőt kilőttek. Ezt követően a gránátos-ezred Berettyóújfalu keleti és északkeleti szélén foglalt védőállást, leváltva a páncélosokat.[747]

A késő délutáni órákban már három szovjet lovashadosztály és két gépesítettdandár rohamozta Berettyóújfalut, de a települést továbbra sem tudták elfoglalni. A 7. gépesítetthadtest 16. gépesítettdandára sem teljesítette feladatát: nem tudott csatlakozni hadteste zöméhez, mivel támadása Rétszentmiklós déli területén elakadt.[748]

Berettyóújfalu déli előterében is harcok folytak. A szovjet 30. lovashadosztály és a 64. gépesítettdandár elfoglalta Berettyószentmártont.

A 128. páncélgránátos-ezred itt egy darabig visszaverte a szovjetek tüzérségi, aknavető- és páncéltörőágyú-tűzzel előkészített, 07 óra 50 perckor kezdődő rohamait. Két szovjet lovasezred délelőtt 10 óra körül mégis átkelt a Berettyó északi partjára, és támadást indított Berettyóújfalu ellen. Ezzel egy időben a 7. gépesítetthadtest 41. gárda-harckocsidandára birtokba vette Toldot. Plijev altábornagy délután a Berettyóújfalutól délre lévő körzetbe irányította a 9. gárda-lovashadosztályt is.

A nap további részében főleg tüzérségi és aknavetőtűz érte a német állásokat, de 16 óra 30 perckor a szovjetek ismét gyalogsági rohammal próbálkoztak. A kísérlet azonban a német tüzérség és a géppuskák tüzében összeomlott. Az esti órákban a harcok elcsendesedtek.[749]

A nap második felében a 6. gárda-harckocsihadsereg csapatai is felzárkóztak. Az 5. gárda-harckocsihadtest Gáborján, a 9. gárda-gépesítetthadtest pedig Berettyószentmárton körzetében indított támadást délután 15 óra körül az átkelőhelyek birtokbavételére. Az 5. gárda-harckocsihadtest még aznap át is kelt a Berettyón, és északi irányból támadást indított Gáborján elfoglalására. A 9. gárda-gépesítetthadtest délről rohamozta meg a községet.[750]

Malinovszkij marsall október 13-án és 14-én jelentős időveszteséggel járó, elhúzódó harcokba kényszerítette a „Plijev” lovas-gépesített csoportot. Miután a német 6. hadsereg 14-én megkezdte a Sebes-Körös és a Berettyó közének kiürítését, Berettyóújfalu elveszítette hadműveleti jelentőségét. Mindezt azonban 2. Ukrán Front parancsnoka egyelőre nem ismerte fel. Csak 15-én 14 órakor kiadott újabb parancsában intézkedett arról, hogy a lovas-gépesített csoport 16-án már északi irányban, Derecskére mérjen csapást, és Berettyóújfalu elfoglalását hagyja a 6. gárda-harckocsihadseregre.

A kapott újabb feladat igen nehéz helyzetbe hozta Plijev altábornagy hadtesteit. A 4. gárda-lovashadtest három hadosztálya és a 7. gépesítetthadtest két gépesítettdandára Berettyóújfalunál harcolt. Ezeket az alakulatokat előbb ki kellett vonni a küzdelemből. Ezért csupán a 41. gárdaharckocsidandár állt Plijev rendelkezésre, amely Told elfoglalása után Gáborján körzetében gyülekezett.

Plijev azt a parancsot adta a 4. gárda-lovashadtestnek, hogy a Berettyóújfalu–Derecske műút mentén és ettől nyugatra támadva 16-án reggel 06 órára vegye birtokba Derecske déli és nyugati felét. A 7. gépesítetthadtest feladata az volt, hogy Szentpéterszeg–Gáborján–Konyár– –Derecske útvonalon törjön előre északi irányban, és 16-án reggel 05 órára foglalja el a Derecskétől két kilométerre délkeletre lévő 93-as magassági pontot, valamint a település keleti részét. A 6. gárda-lovashadtest a találkozás meggyorsítása érdekében ugyancsak indítson támadást Derecske irányában.[751]

Este a 76. gyaloghadosztályt a 23. páncéloshadosztálynak rendelték alá. Erőinek a 128. páncélgránátos-ezredet kellett leváltania. Abraham altábornagy ebbe nem nyugodott bele, és segédtisztjével együtt a Debrecenben lévő III. páncéloshadtest-parancsnokságra hajtott, hogy visszavonassa az intézkedést. Visszatérni azonban már nem tudott, mivel a szovjetek időközben a Derecskétől délre harcoló német csapatok utánpótlási vonalát ismét elvágták. Ebben a helyzetben a gyaloghadosztály vezetését a 178. gránátos-ezred parancsnoka, Kissel ezredes vette át. A 23. páncéloshadosztályon keresztül az a parancs érkezett, hogy a 76. gyaloghadosztály még az esti órákban vonuljon vissza Derecskére. A szovjetek viszont már a reggeli órákban átvágták a Berettyóújfalu és Derecske közötti utat. Így a hadosztály keleti szárnyát csak nyugat felé lehetett visszavonni. Ahhoz, hogy észak felé tudjanak visszavonulni, a német gránátosoknak át kellett törni a szovjet állásokon. A támadást a 16-ára virradó éjszakára tervezték.[752]

A 46. gyaloghadosztály Kismarjánál tartott hídfőjét a szovjetek 15-ére virradó éjjel ezred erejű támadással felszámolták, és a települést is elfoglalták. A németek felrobbantották a közúti és vasúti hidat. A „Gorskov” lovas-harckocsicsoport négy páncélossal betört Szalárd délnyugati részébe.[753]

Napközben a 46. gyaloghadosztály kétharmada Esztárnál és Pocsajnál súlyos harcokat vívott a nyugat és dél felől támadó 33. lövészhadtest szovjet–román csapataival, amelyeket a német gránátosok egyelőre feltartóztattak. A „Gorskov” lovas-harckocsicsoport erői azonban Paptamási körzetében páncélosok támogatásával átkeltek a Berettyón, majd birtokba vették Biharvajdát, Hegyközszentimrét és Szalárdot. Ezt követően tovább nyomultak előre észak felé. A 46. gyaloghadosztály egyik ezred-harccsoportja észak felől támadást indított, és visszafoglalta Bihardiószeget. A németek innen két szovjet harckocsi megsemmisítését jelentették.[754]

A szovjet vadász- és csatarepülőgépek tevékenysége aznap nem volt jelentős a német 6. hadsereg vonalai felett. Hajdúszoboszlót 15-ére virradóra újabb német éjszakai csatarepülő-támadás érte. A 4. légiflotta repülőgépei napközben továbbra is Debrecen déli és délnyugati térségében repülték az aznapi 280 bevetésük legtöbbjét. A csatarepülőgépek a szovjet–román menetoszlopokat és a tüzérségi állásokat támadták. Jelentéseik szerint 80 gépjárművet és 60 fogatolt járművet semmisítettek meg.[755]

Este a III. páncéloshadtest vezérkari főnöke, Berendsen vezérkari ezredes a következőket jegyezte fel:

Már csak újabb erők idevezénylése esetén lehet azzal számolni, hogy a [„Breith” – Sz.N.] páncéloscsoport teljesítheti feladatát, vagyis a Dél Hadseregcsoport Tisza felé visszavonuló szárnyának fedezését.

A helyzet az erők jelentős összpontosítását követeli meg, úgy a jobbszárnyon Kabánál, mint középen Berettyóújfalunál. Ennek megfelelően megparancsoltuk a „Feldherrnhalle” hadosztály megtámogatását a 13. páncéloshadosztály által, és a 23. páncéloshadosztály támadását kelet felé.” [756]

A „Wöhler” seregcsoporttól átvezényelt megerősített 138. hegyivadász-ezred és a magyar 2. páncéloshadosztály néhány alakulata a délután folyamán beérkezett Margittára.

A magyar hadosztálytól megérkezett a 3/I. harckocsi-zászlóalj egy része nyolc Turán–40 és egy Panther harckocsival, egy gépkocsizó lövészzászlóalj, a 2. felderítő-zászlóalj, a hadosztály-tüzérség zöme, három 4 cm-es légvédelmi gépágyú, a 2. páncélos-utászzászlóalj részei és hat 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyú. Menetben volt még ide a 3/I. harckocsi-zászlóalj zöme (egy Panther, 16 Panzer IV, négy Turán–75, 10 Turán–40 és két Nimród páncélos gépágyú[757]), két gépkocsizó lövészzászlóalj, az utászzászlóalj másik fele, és a hadosztály-tüzérség fennmaradó része. A menetelő magyar csapatrészeknek előreláthatólag éjfélig kellett volna megérkezniük Margittára.[758]

A magyar csapatok azonban nem álltak meg, és nem vették át a körzet biztosítását az észak felé törő „Gorskov” lovas-harckocsicsoport ellenében, mint ahogy azt a „Wöhler” seregcsoport még 14-én 15 órakor Veress Lajos vezérezredesnek, a magyar 2. hadsereg parancsnokának parancsba adta, hanem a Veresstől aznap kapott újabb utasítás értelmében folytatták visszavonulásukat Nagykárolyon keresztül Tokaj és a Tisza felé. Erről a „Wöhler” seregcsoport csak az esti órákban értesült, és elkezdte gőzerővel keresni a magyar 2. páncéloshadosztályt. A 25. honvéd gyaloghadosztály ugyancsak német engedély nélkül vált ki az arcvonalból, és tehergépkocsi-szállítással Polgár irányába indult.[759]

Erről értesülve von Grolman vezérőrnagy, a hadseregcsoport vezérkari főnöke 21 óra 30 perckor parancsot adott a „Wöhler” seregcsoportnak, hogy a 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztály erőivel vegye őrizetbe Veress vezérezredest.[760]

A német 6. hadsereg a továbbiakban a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztályt vissza akarta vonni a Törökszentmiklós–Fegyvernek vonalra, hogy a felszabaduló erőkkel megtisztítsa a Szolnok felé vezető utat, illetve lehetőséget teremtsen egy újabb korlátozott célú támadáshoz. Azzal azonban teljesen tisztában voltak a hadseregcsoportnál is, hogy Szolnoknál csak akkor nyerhetik vissza a kezdeményezést, ha újabb erőket kapnak. A magyar fegyverszüneti kérelem miatt ugyanis Hitler parancsára Budapesten belpolitikai-karhatalmi célokra visszatartották a 24. páncéloshadosztály és 503. nehézpáncélos-osztály szállítmányait. A német páncéloshadosztály öt szállítmánya már a magyar fővárosban volt, másik hat pedig Budapesten kívül várakozott.[761]

Fretter-Pico tábornok hadseregének második legfontosabb feladata az volt, hogy valamilyen eszközzel lezárja a szovjetek által Berettyóújfalu és Esztár között szakított rést. Ezzel összefüggésben a németek azt is tervezték, hogy Pocsaj és Szalárd között visszafoglalják a Berettyó vonalát.[762]


11. csatanap: 1944. október 16. hétfő

(Időjárás: délelőtt talaj menti köd, később enyhén felhős, 18 Celsius-fok, az utak általában járhatók.)

A IV. páncéloshadtest 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztálya 16-ára virradóra visszavetette a Törökszentmiklóstól nyugatra előretört román 2. gyaloghadosztályt, és visszaverte a településtől keletre indított szovjet támadásokat is. A Kisújszálláson bekerített 8/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj előző este kitört nyugat felé, és egyesült ezredével.[763]

Napközben a szovjetek ezred erejű támadása a Kisújszállás– –Törökszentmiklós vasútvonal mentén betört a németek állásaiba Törökszentmiklóstól keletre, Fegyvernek vasútállomás környékén. Az SS-páncélgránátosok ellenlökést indítottak, és felszámolták a betörést. Időközben Kunhegyest és Kunmadarast ismét szovjet csapatok foglalták el.[764]

A 24. páncéloshadosztály első szállítmányai aznap beérkeztek Szolnokra, és a IV. páncéloshadtest alárendeltségébe kerültek.[765] A németek számára létfontosságú erősítést jelentő hadosztály vasúti szállítását jelentősen hátráltatták az állandó légitámadások.

A III. páncéloshadtest harcálláspontja Debrecenből Hajdúböszörménybe települt át. A hadtest arcvonalán reggel a 13. páncéloshadosztály páncélosokkal megerősített 66. páncélgránátos-ezredével korlátozott célú támadást indított délkelet felé, hogy az erősen szorongatott „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportjára nehezedő nyomást csökkentse, és az azzal megszakadt kapcsolatot ismét felvegye. A Nádudvar–Kaba út mentén előretörő németek keletről megkerülték a Hajdúszoboszló felé vezető út körzetében kiépített szovjet biztosító állásokat, de Kabától egy kilométerre északnyugatra már szilárd védelembe ütköztek. Támadásuk itt elakadt. Noha néhány órára a németeknek sikerült megbénítani a szovjet utánszállítást északkelet felé, a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-harccsoporttal való kapcsolatfelvétel után a 13. páncéloshadosztály itt bevett erői visszatértek Nádudvarra. A hadosztály fedezetlen nyugati szárnyán a szovjet 53. hadsereg erői zavartalanul nyomultak előre észak-északnyugat felé.[766]

A szovjet 1. gárda-légideszant-hadosztály egyik zászlóalja Nádudvartól négy kilométerre délre, a vasúti megálló környékén átvágta a Kaba–Nádudvar műutat, s ezzel kapcsolatot létesített a bekerített 6. gárda-lovashadtest csapataival.[767]

A szovjeteknek sötétedés után, 21 óra körül végre sikerült Püspökladányból egy 44 tehergépkocsiból álló oszloppal (parancsnoka Pavlenko százados) Kabától északra átjutni a hézagos német vonalakon, és bejutni Hajdúszoboszlóra. A gépjármű-oszlop jelentős utánpótlást szállított a hat napja bekerített, lőszer- és üzemanyaghiányban szenvedő, s már csaknem felbomlott 6. gárda-lovashadtest erőinek.[768]

A „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportja ezalatt tovább védte Kabát az észak, dél és délnyugat felől érkező támadásokkal szemben. A szovjet 18. harckocsihadtest és az 1. gárda-légideszant-hadosztály erői reggel ugyan északkelet felől átkarolták a helységet, de a harckocsik támogatásával rohamozó szovjetek kísérletei mégis eredménytelenül zárultak. Sőt, a németek a település északnyugati részében előző nap kialakított betörésüket is felszámolták.[769]

Az 1. páncéloshadosztály arcvonalán 16-án sem folytak lényeges harccselekmények. A hadosztály 16 óra 30 perckor megkezdte visszavonulását a Sáp–Berettyóújfalu terepszakaszra. A németek feladták Bihartordát, és felkészültek a Kaba–Derecske vonalra való visszavonulásra is. A négy rohamlöveggel megerősített 1. páncélos-felderítőosztály nem tudta felvenni az összeköttetést a balszomszéd 23. páncéloshadosztállyal, ezért a hadosztály balszárnya fedezetlen maradt. A Derecskénél dél körül kibontakozó ütközetben az 1. páncélos-felderítőosztály a településről észak felé vezető út mentén védekezett.[770] Az 1. páncélosezred 10 új Panzer IV harckocsit kapott, amelyek aznap érkeztek meg.[771]

A 109. páncélosdandár bevethető elemei továbbra is a 23. páncéloshadosztály két páncélozott harccsoportjának alárendeltségében harcoltak. A Berettyóújfalun harcoló Panzergruppe Rebentisch három Panther harckocsija a 2109. páncélososztály három Pantherével és a 23/3. páncélos-felderítőszázad 12 lövészpáncélosával együtt a településtől nyugatra észak felé nyomult előre. A támadás 08 óra körül kezdődött. A harckocsiknak és lövészpáncélosoknak a Tépétől négy kilométerre lévő hídnál kelet felé kellett fordulni, és egyesüljenek a keleti irányból támadó „Fischer” páncéloscsoporttal. A két páncélozott harccsoportnak ezután együttes erővel fel kellett volna vennie a kapcsolatot a Pocsajon szorult helyzetben harcoló 46. gyaloghadosztállyal.

A 105-ös magassági pont északi körzetében a Tépétől négy kilométerre délre lévő csatorna-átkelőig csak gyenge szovjet ellenállással találkoztak. Két német harckocsi műszaki hiba miatt visszatért Berettyóújfalura. A német páncélosok a közelben a szovjet 30. lovashadosztály egyik lovasezredének gyalog harcoló katonáiba, páncéltörő puskákba és a 4. önálló páncéltörő tüzérosztály páncéltörő ágyúiba ütköztek.[772] A szovjetek a másfél órás harcokban jelentős veszteségeket szenvedtek, mert nem tudtak visszahúzódni a német lövészpáncélosok elől. Mindkét oldalon főleg géppisztolyt és kézigránátot használtak. Az egyik Panther harckocsi is megsérült, ezért ugyancsak visszafordult.

Mivel eközben a szovjetek Derecskénél is támadást indítottak, a német páncélozott harccsoport új parancsot kapott, hogy nyomuljon tovább észak felé, és tehermentesítse a település védőit. A helység délnyugati széléről a szovjet lovasság megkezdte a visszavonulást, amikor észlelte a hátában felbukkant német páncélosokat. A Derecske felé haladó Panther harckocsikat és lövészpáncélosokat Tépe nyugati szélén kiépített állásaiból a szovjet 152. gárda-páncéltörő tüzérezred 57 mm-es páncéltörő ágyúi vették oldalazó tűz alá. A szovjetek hamarosan a körzetbe csoportosították át a 9. gárda-lovashadosztály 30. és 32. lovasezredét is, amelyek addig Derecskét rohamozták. A német páncélozott harccsoport előrenyomulása megrekedt.[773]

A Berettyóújfalun állomásozó 76. gyaloghadosztály harcoló zászlóaljai a tervek szerint követték volna a 23. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportját észak felé, de a páncélosok nem várták be a lassabban menetelő gránátosokat. Egyes források szerint a 178. gránátos- és a 230. lövész-ezrednek a délután visszavonulási parancsot kapott 126. és 128. páncélgránátos-ezredeket kellett felváltania, és csak ezután áttörnie Derecske felé.[774]

Kissel ezredes és Wagner vezérkari őrnagy az első vonalban megbeszélte a kialakult helyzetet, de eközben mindketten megsebesültek. Wagner sebe veszélytelenebb volt, ezért ő vette át a hadosztály vezetését. A Bakonszegtől északkeletre berendezett hadosztály-harcállásponton Wagner éppen egyik harcban álló alakulatával beszélt tábori telefonon, amikor a vonalban felfedezte az 1. páncéloshadosztály 1. (hadműveleti) vezérkari tisztjét is. Wagner von Zitzewitz vezérkari alezredessel megállapodott, hogy a 76. gyaloghadosztály gépkocsizó és fogatolt ellátó csapatrészei északi irányban kitörnek, és 17-ére virradó éjjel 01 órakor Földestől keletre csatlakoznak az 1. páncéloshadosztályhoz. A hadosztály gyalogsága a 176. páncélvadászosztály még meglévő Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosainak támogatásával a Derecske felé vezető út mentén északi irányban vonultak volna vissza. A német gránátosoknak végül éjszakai menettel, a Tépétől nyugatra körvédőképes állásba húzódott „Rebentisch” páncélozott harccsoport segítségével 17-én reggel 04 óra 30 perc körül sikerült elérni Derecskét. A Földes felé menetelő ellátó alakulatokat 17-én hajnalban szovjet csatarepülőgép-támadás érte.[775]

A Konyárt ért szovjet támadásokat 16-ára virradóra még sikerült visszaverni. A 23. páncéloshadosztály másik páncélozott harccsoportja (Panzergruppe Fischer) napközben Konyár felől déli irányban, a 106-os magassági pont (Hegyeshalom) felé nyomult előre. A harccsoportba osztották be a 2109. páncélososztály egy Panther-szakaszát és a 228. hadsereg-közvetlen rohamlövegdandár egy rohamlöveg-szakaszát is.

A meginduló páncélosok hamarosan a szovjet 7. gépesítetthadtest délről és keletről tüzet nyitó harckocsijaiba ütköztek, s csak a rohamlövegek tűztámogatásával tudtak átkelni a Konyártól délre lévő csatornán. A németek nehezen áttekinthető terepen (egy kukoricaföldön) a hét szovjet páncélosból négyet megsemmisítettek, de hamarosan a német harccsoport parancsnoki harckocsiját is kilőtték. A sérült harckocsi megpróbált visszahúzódni, de keleti irányból újabb találatok érték. A megsebesült járművezető a lehető legnagyobb sebességgel próbált meg átkelni a csatornán, de a híd bal oldalán belehajtott a csatornába. A harcvezetést átmenetileg a Panther-szakasz parancsnoka vette át, de tíz perc múlva Fischer százados átszállt a harckocsiba, és folytatta a kapott feladat végrehajtását.

A 106-os magassági ponttól mintegy 800 méterre északra a Panzergruppe Fischer nyugat felé fordult, hogy rátérjen a Tépe– –Szentpéterszeg közötti útra. A harccsoport balszárnyát a Pantherek biztosították, míg a rohamlövegek folytatták az előrenyomulást. Az út előtt újabb szovjet harckocsikba ütköztek, és két T–34-et kilőttek. A tűzharcban egy német harckocsi is megsemmisült. A páncélgránátos-támogatás nélkül harcoló német páncélosok három kilométert haladtak nyugati irányban, amikor szovjet páncéltörő reteszállásba ütköztek. Ezért észak felé voltak kénytelenek kerülni, majd ismét nyugat felé fordultak.

Ekkor a csatornától északra álló szovjet harckocsik Tépe felől vették tűz alá a már csak három harcképes Pantherből, három rohamlövegből és egy rohamtarackból álló különítményt. A németek újabb három páncélosa semmisült meg, miközben a szovjetek kilenc páncélosát lőtték ki (ebből három ISZ–2 nehézharckocsi volt).

A németek Rebentisch őrnagy páncéloscsoportjával nem tudtak egyesülni, mert a szovjetek Gáborján körzetéből a 106-os magassági ponton keresztül Konyár ellen indítottak támadást. Ekkor a „Fischer” páncéloscsoport Panther-szakaszának parancsnoki kocsiját is kilőtték, és a parancsnok súlyosan megsebesült.

A szovjetek dél felől a Konyártól délre lévő híd felé törtek előre, és ennek birtokbavételével elvágták volna Fischer százados páncélosainak visszavonulási útját. A százados úgy döntött, hogy a csatorna mentén északkelet felé támad, és visszafoglalja a hidat. Addigra azonban a csatorna északi partját a hídtól két kilométerre nyugatra már szovjet gyalogság szállta meg.

A megmaradt négy német páncélos (rajtuk a kilőtt járművek kezelőivel) megindult a híd felé. A szovjet harckocsik, amelyeket páncélvadász-gyalogság is támogatott, már 500 méterre megközelítették a hidat. A németeknek igen szűk „folyosón” kellett betörniük a hídig. A Konyár déli szélét tartó német páncélvadász-köteléket rádión nem tudták elérni, ezért világítórakétával jelezték, hogy saját páncélosok akarnak átkelni a hídon. A négy páncélos nagy sebességgel megindult. Nem volt idejük megállni, és a tüzet viszonozni. Déli irányból egyre erősödött a szovjet harckocsik tüze. Ráadásul a németeknek még a szovjet gyalogság állásain is át kellett törniük.

Csupán Fischer százados élen haladó páncélosa érte el a híd északi felét. A másik három ki akart térni a szovjet harckocsiágyú-tűz elől, de a manőver közben belehajtottak a csatornába, és ott kilőtték őket. A kezelők erős szovjet tűzben voltak kénytelenek elhagyni az égő páncélosokat. Fischer százados néhány sebtében összeszedett némettel ellenlökést hajtott végre, és így a kezelők zöme elérte Konyárt. A Panzergruppe Fischer összesen 16 szovjet páncélost lőtt ki, de maga is igen súlyos veszteségeket szenvedett (a haditechnikát tekintve gyakorlatilag megsemmisült), hiszen kilenc páncélosát lőtték ki. Fischer századost a megmaradt Pantherrel és egy Marder páncélvadásszal, valamint a 128. páncélos-tábori pótzászlóalj 25 katonájával Hosszúpályi védelmére rendelték.[776]

A szovjet 33. lövészhadtest román 1. „Tudor Vladimirescu” önkéntes-hadosztálya addigra elfoglalta már Monostorpályit, a román 3. hegyihadosztály pedig bevonult a németek által kiürített Konyárra.[777]

Aznap Derecskét érték a leghevesebb szovjet támadások. A jelentős lovassággal és 40–50 páncélos támogatásával végrehajtott rohamokat rakéta-sorozatvetőkkel megerősített tüzérségi előkészítés után indították meg minden irányból. A település elfoglalását a 23. páncéloshadosztály ott védő csapatai megakadályozták. Von Radowitz vezérőrnagy és törzsének tisztjei, rádiókezelőkkel és néhány páncélgránátossal együtt géppisztollyal és karabéllyal, nem egyszer 25 méterről, tűzharcot vívtak a település délkeleti és nyugati részébe behatolt szovjetekkel. Itt harcoltak a 128. páncélos-tábori pótzászlóalj részei is. A német védelmet jelentősen szilárdította a hadosztály 278. légvédelmi tüzérosztálya, amelynek 8,8 cm-es légvédelmi lövegei hét szovjet harckocsit lőttek ki.[778] Végül Rebentisch őrnagy páncélosai nyugat felé kerülve átverekedték magukat a védőkig, és így Derecske német kézben maradt. A szovjetek Derecskénél német adatok szerint aznap összesen 28 harckocsit és önjáró löveget veszítettek[779] (beleértve a Derecske körül manőverező német páncéloscsoportok által kilőtt harcjárműveket is).

A 23. páncéloshadosztály azon terve, hogy két páncéloscsoportja egyesül, és egyesült erővel Pocsaj felé támad, teljes kudarcot vallott. A hadosztály ennek ellenére aznap súlyos harcokat vívott, és saját adatai szerint 29 páncélost, 15 páncéltörő ágyút, 20 páncéltörő puskát és nagy mennyiségű egyéb fegyvert semmisített meg.

Délután a hadosztály Berettyóújfalun védő páncélos-tüzérezrede és két páncélgránátos-ezrede parancsot kapott, hogy gépkocsi-szállítással Földes–Derecske útvonalon érje el Hajdúbagos és Hosszúpályi körzetét.[780]

Pocsaj északi részébe már 16-ára virradóra betörtek a szovjet csapatok. Mivel a 23. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportjai nem jöttek, a 46. gyaloghadosztály a települést napközben már nem tudta tartani a dél és délnyugat felől rohamozó 33. lövészhadtest szovjet–román erőivel szemben. Bihardiószegen is súlyos harcok folytak, miután a szovjetek páncélosok támogatásával keleti irányból benyomultak a helységbe. A német gyaloghadosztály mintegy 300 gránátosa délután innen Nagyléta felé vonult vissza. A 6. hadsereg egy menetzászlóaljat indított el a 46. gyaloghadosztály veszteségeinek pótlására.

A kialakult helyzetben a III. páncéloshadtest délután parancsot adott csapatainak, hogy vonuljanak vissza a Debrecen dél–Balmazújváros dél–Tiszacsege általános vonalra, és a továbbiakban akadályozzák meg a szovjetek előretörését Debrecenen keresztül észak felé.[781]

Debrecenben a németek akadályokat létesítettek a Postaigazgatóság átjárójánál mind a Hatvan utca, mind pedig a Déri tér irányából. A városban tartózkodó munkaszolgálatosok közül sokan megszöktek alakulatuktól, és elrejtőztek.[782]

Tömöry vezérkari ezredes 16-án reggel Debrecenben találkozott a magyar VII. hadtest parancsnokával, Vörös Géza altábornaggyal.[783] Tőle a 12. tartalékhadosztály parancsnoka azt a parancsot kapta, hogy a két magyar hadosztály roncsaiból állítson fel egy „riadóezredet”, amelynek 17-én 08 órakor csatlakozni kellett a német páncélosok Derecske felé indítandó tehermentesítő támadásához. A többi magyar alakulatnak Balmazújváros és Hajdúböszörmény területére kellett menetelnie, ahol a régóta esedékes átszervezést és összevonást végrehajthatták.

Nem kevés ellenkezés és nehézség ellenére délután sikerült felállítani a magyar „riadóezredet”, amely két zászlóaljból (egyenként három puskás- és egy géppuskás-századból), két tüzérütegből és egy páncéltörőágyús-szakaszból (három 7,5 cm-es gépvontatású lövegből) állt. A magyar kötelék teljes létszáma körülbelül 800 fő volt. Az ezred parancsnoka Kiss ezredes lett, a két zászlóalj vezetésével pedig Komjáti és Antal századosokat bízták meg. A magyar riadóezred Debrecen német parancsnoka, Huffenbach ezredes alárendeltségébe került.[784]

A LXXII. hadtest arcvonalán a szovjet „Gorskov” lovas-harckocsicsoport Bihardiószeg felől benyomult Székelyhídra. A település északi részét a 3. hegyihadosztály 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúkkal megerősített 138/II. hegyivadász-zászlóalja egyelőre még tartotta. A németek három szovjet harckocsit kilőttek.[785]

A szovjet 5. légihadsereg 16-án sem hajtott végre jelentősebb repülőtevékenységet. Felderítő- és csatarepülőgépei ugyan felszálltak, de nagyobb mennyiségű bevetést ezek sem repültek. Német éjszakai csatarepülőgépek 16-ára virradóra támadást hajtottak végre Nagyvárad északnyugati körzete ellen. A német I. repülőhadtest és a magyar 102. repülődandár egy része napközben a Tiszán átkelő szovjet–román csapatokat és gépjármű-oszlopokat támadták. A németek négy szovjet repülőgép lelövését jelentették.[786]

Hajnali 03 órakor a Dél Hadseregcsoport megkapta Hitler parancsát a német csapatok további feladataira vonatkozóan. Eszerint meg kellett akadályozniuk a hadseregcsoport megsemmisítését, és ennek érdekében az erők megfeszítésével kellett harcolniuk Debrecentől délre. Szükség esetén a „Wöhler” seregcsoportnak vissza kellett vonulnia a Margitta–Szatmárnémeti–Huszt vonalra, és elő kellett készíteni a további hátramozgást a Tisza és a Bodrog vonalára. A szovjetek Budapest elleni esetleges előrenyomulását is meg kellett gátolni.[787]

A Budapesten feltartóztatott 503. nehézpáncélos-osztály a 24. páncéloshadosztály alárendeltségébe került, és a hadosztály szállítmányaival együtt Szolnok felé irányították.[788]

A német 6. hadsereg vezérkari főnöke 09 óra 55 perckor tett jelentésében felvetette, hogy a 24. páncéloshadosztályt és a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztályt Debrecentől keletre kellene bevetni, mivel a két német hadosztály Szolnoktól keletre úgysem fog áttörni a 18. harckocsihadtesttel megerősített négy szovjet lövészhadosztály állásain. Von Grolman szerint nem volt rá sok esély, hogy a javaslatot elfogadják.

Ezt a felvetést 10 óra 25 perckor Fretter-Pico is megtette Friessnernek. Fél órán belül közölték a német 6. hadsereggel a megszületett döntést: a két német hadosztályt nem vezényelhetik Debrecenhez, mert akkor a szovjet 53. hadsereg a Tisza keleti partja mentén akadálytalanul nyomulhat észak felé.[789]

A Dél Hadseregcsoport 16-án délután nyomára akadt a német engedély nélkül éppen Nyíregyházán keresztül Tokaj felé menetelő magyar 2. páncéloshadosztálynak. Mivel a csapatok gyülekeztetése és harckészségük visszaállítása a németek szerint napokba telt, a magyar páncéloshadosztályt Margittánál már nem tudták bevetni. Az emiatt felelősnek tartott Veress Lajos vezérezredest a németek aznap letartóztatták. Ennek részleteiről a vezérezredes egykori gépkocsivezetője (T.GY.) – alig két évvel a történtek után – így emlékezett vissza:

„1944. október 16-án hajnalban parancsot kaptam, hogy a vezérezredes urat Budapestre vigyem. Elindultunk Tasnádszántó kastélyban volt főhadiszállásunkról. A kastélytól körülbelül 1 kilométer távolságban erős német páncéloskötelék és hegyivadászok vártak ránk. Mikor közelükbe értünk, egy német parancsnoki kocsi keresztben elállta az utat. Minden ellenállás reménytelen volt. A kocsiból egy német ezredes szállt ki és közölte, hogy a vezérezredes urat letartóztatja. Kocsimba két fegyveres német katonatiszt ült be, a menet elindult, elől egy tehergépkocsi SS fegyveresekkel, utánunk ugyanilyen tehergépkocsi és három harckocsi. Nagykárolyban megállt a menet, a vezérezredes urat bevitték egy parancsnoki irodába. Hogy ott mi történt, nem tudom, de onnan hamarosan visszahozták, kocsiba ültünk és tovább haladtunk. Csanáros [helyesen Csanálos – Sz.N.] községben egy kis bekötő útra vezettek és egy udvarra nyomtak be, előttünk egy páncélos, hátunk megett kettő, nekünk irányított csövekkel. Ezenfelül gyalogos, géppisztolyos SS katonák fogtak körül. Mintegy kétórai tartózkodás után foglyokként továbbkísértek Mátrafüredre, itt kocsinkat átkutatták és nemcsak szabvány magyar katonai felszerelésünket vették el, hanem polgári ruháinkat és egyéni málhánkat is megdézsmálták. Két harckocsi fedezete alatt este 10 órakor érkeztünk Budapestre a Royal szálló elé. A szálló környéke le volt zárva, SS katonák sorfala között vitték a vezérezredes urat a szállodába.” [790]

A német 6. hadsereg egyetlen terve 17-ére az volt, hogy a Derecske és Nagyléta közötti hézagot a 23. páncéloshadosztály keleti irányú támadásával lezárja.[791]

A „Plijev” lovas-gépesített csoport még Derecskét sem foglalta el, amikor 16-án 16 óra 30 perckor Malinovszkij marsall újabb parancsot adott. A 4. gárda-lovashadtest és a 7. gépesítetthadtest legyengült csapatainak Hajdúszovát felé kellett csapást mérniük, majd egyesülve a 6. gárda-lovashadtesttel, október 17-én estéig birtokba kellett venniük Debrecent. Ezzel párhuzamosan a 6. gárda-harckocsihadseregnek Berettyóújfalu elfoglalása után 17-én estig ki kellett jutnia a Hajdúbagos–Sáránd terepszakaszra. Az 53. hadsereg jobbszárny-csapatainak a 18. harckocsihadtesttel együtt 17-én reggelre Hajdúszoboszló–Hajdúszovát körzetében egyesülnie kellett a 6. gárda-lovashadtesttel. A szovjet összfegyvernemi hadsereg balszárnyának Etyek–Tiszafüred–Abádszalók–Fegyvernek– –Tiszapüspöki–Szajol vonalát kellett elérnie. A 7. gárdahadsereg 33. lövészhadtestnek 17-én estére Hajdúszoboszlóhoz kellett eljutnia. A „Gorskov” lovas-harckocsicsoport azt a parancsot kapta, hogy 17-én érje el Nagykároly és Szatmárnémeti körzetét, és ezzel vágja el a „Wöhler” seregcsoport visszavonulási útvonalát. A 7. gárdahadsereg másik két lövészhadtestének csapatait Nagyvárad északnyugati körzetében gyülekeztették.[792]

A szovjetek számára az újabb hadműveleti probléma tehát úgy merült fel, hogy ha a 2. Ukrán Front nem tudja elég gyorsan elfoglalni Debrecent, akkor a német 8. és a magyar 2. hadsereg eléri a Tisza felső folyását, és erőit visszavonja a folyó mögé.[793]


12. csatanap: 1944. október 17. kedd

(Időjárás: nincs adat [794] )

Sajnálatos módon az egyik legfontosabb forrásunk, a német Dél Hadseregcsoport hadinaplója ettől a naptól kezdve egy teljes hétig hiányzik. Szerencsére a hadseregcsoport által a német hadvezetés számára megküldött napijelentések kivonatai különböző német levéltári dokumentumokban fennmaradtak. Ezek segítségével legalább arra választ kereshetünk, hogy mi történt e hét nap alatt. Mivel azonban a német döntéshozatal folyamatáról csak töredékes információk állnak rendelkezésre, az e tekintetben felmerülő néhány kérdésre igen nehéz megalapozott választ adni.

A német 6. hadsereg jobbszárnyán harcoló IV. páncéloshadtest 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztálya továbbra is súlyos védelmi harcokat vívott. A körzetben már csak szovjet csapatok harcoltak, mivel a román 2. gyaloghadosztályt leváltották. A román hadosztály Tiszaug felé menetelt, ahol a Szolnok dél-délkeleti körzetében tevékenykedő román 4. gyaloghadosztály balszárnyán védelemre rendezkedett be.[795]

A szovjet 409. lövészhadosztály déli, a 243. lövészhadosztály egyik ezredének csapatai pedig keleti irányból egész nap támadták a német SS-páncélgránátos-hadosztály arcvonalát, és Törökszentmiklóstól nyugatra elérték a Szolnok felé vezető utat.

Reggel 07 órakor egy szovjet lövészszázad dél felől megközelítette a Törökszentmiklóstól északnyugatra lévő útkereszteződést. A 4. SS-tüzérezred 4. ütege és egy légvédelmi gépágyús üteg 200 méterről nyitott tüzet rájuk, és közvetlen irányzással visszaverte őket.[796]

A községből délnyugat felé megindított német ellenlökés csak lassan nyert teret. A védelembe kényszerített SS-páncélgránátosok Törökszentmiklóstól délre és délkeletre megtartották állásaikat. A kisebb szovjet betöréseket felszámolták. A német hadosztály balszárnyán kialakított két betörés körül viszont továbbra is heves harcok folytak. Kunhegyest és a település északnyugati és északkeleti körzetét a szovjet 203. lövészhadosztály ismét elfoglalta.[797]

A 4. SS-páncélososztály egyik StuG. IV rohamlövege az aznapi harcokban találatot kapott, és leszakadt a lánctalpa. A kezelőknek szovjet tűzben kellett elhagyni a páncélost. Mivel a főfegyverzet még működőképes volt, a szovjetek igyekeztek elvontatni a német rohamlöveget. Ezt megakadályozandó, az egyik szakaszparancsnoki SS-rohamlöveg inkább szétlőtte.[798]

A 13. páncéloshadosztály Nádudvar felől tehermentesítő támadást indított Kaba felé, de a németek kísérlete a vasúti átjárótól egy kilométerre északnyugatra a szervezett szovjet védelem tüzében elakadt.[799] Délben a hadosztály Nádudvarnál harcoló erői elszakadtak a szovjetektől és a kapott parancsnak megfelelően Balmazújvárosnál gyülekeztek. A település körül délkelet, dél és nyugat felé biztosító állásokat létesítettek, és felderítést vezettek be.[800]

A „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportja továbbra is Kabát védte, immár a szovjet csapatok által bekerítve. Az egész nap tartó szakadatlan küzdelemben ugyan sikerült visszaverni a szovjetek összpontosított, harckocsikkal támogatott rohamait, de eközben a németek is érzékeny veszteségeket szenvedtek.[801] A német harccsoport hamarosan parancsot kapott, hogy másnap, nem sokkal hajnal előtt adja fel Kabát, és Nádudvaron keresztül vonuljon Balmazújváros körzetébe. Ott a csapatok vételezzenek ellátmányt, és várják a III. páncéloshadtest további utasítását.

A harccsoport egyes részei már 17-én reggel elszakadtak a szovjetektől, és Kabától két kilométerre északra felvették az összeköttetést a 13. páncéloshadosztály biztosító erőivel. A szovjetek nem zavarták a német csapatok megkezdett visszavonulását, amelyeknek egy része már 17-én estére Nádudvaron és Balmazújvároson keresztül elérte Hajdúböszörményt, majd ott déli arcvonallal felkészült a település védelmére.

Kaba és Nádudvar feladásával a németek kiürítették azt az utolsó két támpontjukat is, amelyek még megakadályozták a szovjet 49. lövészhadtest erőit, hogy egyesülhessenek a bekerített 6. gárda-lovashadtest kötelékeivel.[802]

A visszavonuló 1. és 23. páncéloshadosztályokat, valamint a 76. gyaloghadosztály kötelékeit a szovjetek szorosan felzárkózva követték. Kabától keletre harckocsikkal támogatott szovjet kötelékek északi irányban törtek előre.

A Hajdúszovátot birtokló szovjet csapatok megakadályozták, hogy az 1. páncéloshadosztály megfelelő mennyiségű utánpótlást kaphasson. A III. páncéloshadtest által előző nap elrendelt visszavonulásához a német páncéloshadosztálynak kiváltképpen szüksége lett volna a településen átvezető útvonalra. A hadosztály még 16-án 19 órakor megkezdte Dancsháza, Nagyrábé és Bihartorda körüli állásainak kiürítését. A harckocsikkal megerősített 1. páncélos-felderítőosztály Sáp körzetében déli arcvonallal biztosította a hadosztály zömének elvonulását, amely Földesnél gyülekezett a Hajdúszovát elleni támadáshoz.

A település elleni német támadás azonban kudarcot vallott. A 17-én reggel meginduló német kísérlet élén az 1. páncélosezred és az 1. páncélgránátos-ezred részei haladtak a 73. páncélos-tüzérezred zömének támogatásával. A Hajdúszovát előtti hídra felhajtó első német harckocsit a szovjetek kilőtték, és a lángoló páncélos elzárta a további északi irányú előrehaladás egyetlen lehetséges útját. A német harckocsik tüzérségi megfigyelőkkel együtt jobb felé, egy gyümölcsligeten keresztül próbálták megkerülni a települést. Próbálkozásuk azonban kudarcba fulladt, mert a tovább haladó német páncélosokat a szovjet 7. gépesítetthadtest 78. gárda-nehézharckocsi-ezredének egy Hajdúszovát szélén álló, kiválóan álcázott ISZ–2 nehézharckocsija kilőhette volna. A német tüzérségi megfigyelők harckocsiját találat is érte, de csak az egyik tartalék üzemanyag-kanna robbant fel rajta.

A németek úgy döntöttek, hogy a nehézharckocsi kilátási lehetőségeit pontosan vezetett tüzérségi tűzzel a minimumra csökkentik, és harckocsijaik hátulról támadják meg. Ezzel a módszerrel ugyan sikerült kilőni az ISZ–2-t, de Hajdúszovát ennek ellenére szovjet kézben maradt.

Időközben besötétedett. Thunert ezredes ekkor úgy döntött, nem folytatják a sikertelen támadást Hajdúszovát ellen, hanem a körvonalazódó bekerítésből keleti irányban áttörnek a Derecske–Debrecen műút felé. A sötétség leple alatt, mellékutakon haladó németek igyekeztek elkerülni a szovjetekkel való összecsapást. A harc nélküli átjutást veszélyeztette, hogy néhány keleti segédszolgálatos – miután már nem bírták a napokon keresztül tartó idegfeszültséget – alaposan berúgott, és orosz nyelvű dalokat kezdett rikoltozni. A németeknek végül is szerencséjük volt, mivel néhány kisebb páncélos-tűzharc után, 18-án még hajnal előtt elérték a 76. gyaloghadosztály állásait. Az 1. páncéloshadosztály erői ezután a 23. páncéloshadosztály által megszállt Sárándon keresztül Debrecen felé indultak.[803]

A német felderítés időközben Földes körzetében jelentős szovjet erők gyülekezését és vasúti kirakodását figyelte meg.

A Debrecenben október 17-én uralkodó állapotokat az 1946-ban keletkezett feljegyzések így rögzítették:

„Kora reggel nagyszámú férfit hajtottak ki a csendőrök a repülőtérre lövészárkot ásni. Az első orosz lövedékek süvítésére rendetlenül futottak vissza a városba. A Vörös Haderő Szoboszló felől előretört. Az Ondódon [Debrecentől nyugatra – Sz.N.] és a szomszédos határrészeken heves ágyúharc fejlődött ki, mely kisebb-nagyobb megszakításokkal estig tartott.

[…]

A német katonai parancsnokság megkezdte a hadi üzemek, malmok, gyárak, raktárak, vasút- és postaberendezések robbantását. Az István Gőzmalom elpusztítását előkészítették. Az óriási dörejjel levegőbe repült s égő vagongyár fekete füstjét a déli szél a Nagyerdő felé terelte, egész alacsonyan, keresztül a városon.

A szüntelenül dörgő robbanások, az őszi felhőzet alatt kerengő repülőgépek zúgása, a távoli és közeli ágyúzás moraja, magyar és német csapatok hátraözönlése, még a bátrabbakat is szorongással töltötték el.

Az emberek élelem után szaladgáltak. Sokan levágták sertéseiket, a baromfiakat, húsát kimérték a lakosságnak, hogy ne kerüljön a visszavonulók prédájára. Mindenki kenyeret, cukrot, sót, lisztet stb. igyekezett beszerezni a közeledő kritikus napokra.” [804]

A Derecske felé vezető utánpótlási és immár visszavonulási útvonal megtisztítása céljából 17-én reggel 07 órakor a magyar 12. tartalékhadosztály és a 4. tábori póthadosztály elemeiből összeállított „riadóezred” támadást indított déli irányban, de három kilométer után a kísérlet elakadt, mivel a szovjetek Debrecentől nyugatra is támadásba lendültek.[805]

A támadásról a szovjet levéltári források is megemlékeznek. Ezek szerint két tüzérségi tűzzel támogatott gyalogzászlóalj öt (feltehetően javításból beérkező német) harckocsival támadva beékelődött a 8. gárda-lovashadosztály 33. gárda-lovasezredének védelmébe. Az eredeti helyzetet a hadosztály 136. harckocsiezredének P. I. Kopilov hadnagy által vezetett egyik T–34 harckocsikkal felszerelt szakasza állította helyre mintegy kétórás küzdelem után.[806]

Tömöry vezérkari ezredes magyar csapatai eközben Hajdúböszörmény körzetéből megkezdték menetüket észak felé. A tévedésből Polgár felé irányított alakulatok menetirányát azonban Tömöry parancsára megváltoztatták. A két magyar hadosztály ezredeinek maradványai és a 12. tartalékhadosztály parancsnoksága Hajdúnánásra, az 53. és 57. határvadász-zászlóalj Hajdúdorogra, a hadosztályok vonatalakulatai pedig Büdszentmihályra indultak. Polgár felé csak a 2. gépkocsizó lövészzászlóaljat vezényelték, amelynek ott hídfőt kellett létesítenie, és azt biztosítania. A menetelő honvéd alakulatok a kijelölt körzeteket csak késő este, teljesen kimerülve érték el.[807]

Plijev altábornagy még 16-án 21 óra 05 perckor arra utasította a 7. gépesítetthadtestet, hogy 17-én hajnali 02 órától nyomuljon előre a Derecske–Sáránd–Mikepércs útvonalon, és 17-én estére foglalja el Debrecen déli részét. A lovas-gépesített csoport parancsnoka egyúttal azt is elrendelte, hogy a 4. gárda-lovashadtest Derecske körzetéből 17-én 02 órakor Hajdúszováton keresztül menjen át támadásba, és a nap végéig vegye birtokba Debrecen központi területét. A 6. gárda-lovashadtest ezzel egy időben Hajdúszoboszló felől Debrecen északnyugati széle felé indított támadást. A szovjet csapatok a kapott parancsok végrehajtását azonban a németek ellenlökései miatt még 24 órával később sem tudták megkezdeni.[808]

A 23. páncéloshadosztály „Rebentisch” páncéloscsoportja 17-ére virradó éjjel elfoglalta Tépet, majd hajnali 04 óra 30 perc körül a 76. gyaloghadosztály 178. gránátos- és 230. lövészezredével együtt elérte Derecskét. Miután a páncéloscsoport segített felszámolni két szovjet betörést a település délkeleti részén, a Hosszúpályitól északnyugatra lévő erdő területén helyezkedett készenlétbe. Ezzel párhuzamosan a 23. páncéloshadosztály többi alakulata is kiürítette Derecskét, és innen északra gyülekezett. Állásaikat a 76. gyaloghadosztály vette át, amelynek csapatait a III. páncéloshadtest Derecske délkeleti és déli szélének védelmével bízta meg. A hadosztály a páncéloshadtest parancsára 09 órától az 1. páncéloshadosztály alárendeltségébe került.

A szovjet 4. gárda-lovashadtest hadosztályai egész nap folytatták páncélos-támogatással indított rohamaikat Derecske ellen. Az esti órákban sikerült is betörniük a település délkeleti részébe. A helységből Debrecen felé vezető utat továbbra is szovjet csapatok zárták el, ezeket a németek egyelőre nem tudták visszaszorítani. Derecskét végül a 76. gyaloghadosztály csapatai 18-ára virradó éjjel, még sötétben kiürítették.[809]

Mivel a LXXII. hadtest törzsét 17-én reggel kivonták, és 80 kilométerrel az arcvonal mögé vezényelték, a III. páncéloshadtest keleti szárnyát immár a 23. páncéloshadosztály próbálta meg fedezni Sáránd és Hosszúpályi között. A román 1. „Tudor Vladimirescu” önkéntes-hadosztály csapatai már hajnali 02 órakor megrohamozták Hosszúpályit déli és délnyugati irányból. Csapataik a reggeli órákban már a település belső területén harcoltak. A német 23/II. páncélososztály Panther harckocsijainak, utász- és motorkerékpáros terepkutató szakaszának, valamint a 128. páncélos-tábori pótzászlóaljnak ellenlökése viszont kiszorította és visszavetette őket a Hosszúpályitól 800 méterre délre húzódó korábbi állásaikba. A németek az előző nap elveszített Monostorpályit is visszafoglalták.[810]

A 128. páncélgránátos-ezred a reggeli órákban érte el Sárándot, ahol állásokat létesített. A 126/II. páncélgránátos-zászlóalj megtisztította a szovjetektől a Hajdúbagostól két kilométerre délkeletre fekvő kiserdőt. Délután 16 óra körül a szovjet 7. gépesítetthadtest egyik gépesítettdandárának 27 harckocsija (ebből néhány a 78. gárda-nehézharckocsi-ezred ISZ–2 nehézharckocsija volt) mintegy 200 lövészkatonával Hajdúbagostól délre újabb támadást indított. A 128. páncélos-tüzérezred és a hadosztály páncéloscsoportjának ellenlökése visszaverte őket. A szovjetek öt harckocsit és egy páncélozott szállító járművet veszítettek. A 23. páncéloshadosztály erői tehát Hosszúpályinál és attól nyugatra, Hajdúbagosnál visszaverték a körülbelül 30 páncélossal támadó szovjetek rohamát. Eközben összesen 12 harckocsijukat lőtték ki.[811]

A 23. páncéloshadosztály új arcvonalán a szovjetek egyelőre csak tüzérségi, páncéltörőágyú- és aknavető-tűzzel zavarták a németek berendezkedését. A szovjet 5. légihadsereg csatarepülőgépeit német vadászrepülőgépek próbálták megakadályozni harcfeladatuk végrehajtásában.[812]

A súlyos harcokat vívó 46. gyaloghadosztály északi irányban visszaszorult a Sáránd–Vértes vasútvonal töltése mögé. A hadosztály a 17-ére virradó éjszaka parancsot kapott, hogy vonuljon vissza Debrecen délkeleti körzetébe.[813]

Innen keletre a szovjet „Gorskov” lovas-harckocsicsoport előrevetett osztagai Érmihályfalva felé törtek előre. Ezzel a manőverrel a szovjetek igyekeztek keletről átkarolni Debrecent. Előrenyomulásuk igen veszélyes helyzetbe hozhatta a 6. hadsereg balszárnyát, mivel közöttük és a „Wöhler” seregcsoport jobbszárnyán harcoló csapatok között mintegy 40–50 kilométeres fedezetlen hézag tátongott.

A III. páncéloshadtest utánpótlási vonalait a szovjet csapatok gyakorlatilag elvágták. Emiatt jelentős ellátási nehézségek mutatkoztak, elsősorban a lőszer-utánpótlás terén. A nélkülözhetetlen utánszállítások végrehajtására a németek a légi ellátást is kilátásba helyezték.[814]

Aznap Guderian vezérezredes, a német szárazföldi haderő vezérkarának megbízott vezérkari főnöke Hitler megbízásából kiadta a parancsot a IV. páncéloshadtest számára a szolnoki hídfőből keleti irányban, Debrecen felé indítandó tehermentesítő ellentámadás végrehajtására. Kleemann páncélos tábornok hadteste a napok óta Szolnok és Törökszentmiklós között harcoló 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztályból és a Budapest felől beérkező 24. páncéloshadosztályból állt. Utóbbi hadosztály alárendeltségébe utalták a Tiger B nehézharckocsikkal felszerelt 503. nehézpáncélos-osztályt is.[815]

A 24. páncéloshadosztályt 1941. november közepétől állították fel Kelet-Poroszországban az 1. lovashadosztály átszervezésével és átfegyverzésével. A seregtest alakulatai hagyománytiszteletből megtartották lovassági elnevezéseiket és rendfokozataikat. Így például a 24. páncélosezred századai hivatalosan páncélos-svadronok voltak.

A hadosztály 1942. június 28-án került először bevetésre a Dél Hadseregcsoport Sztálingrád felé indított támadásának keretében. A szovjetek által bekerített 24. páncéloshadosztály 1943. február elején a sztálingrádi csatában megsemmisült. Március közepén azonban megindult a hadosztály újjászervezése. A frissen felállított seregtest rövid észak-olaszországi közjáték után 1943. október közepétől ismét a keleti fronton harcolt Umany, Dnyepropetrovszk, Krivoj Rog, Nyikopol, Jaşi, majd Baranov körzetében. A 24. páncélosezred I. osztálya Panther harckocsikat kapott, de a hadosztálytól elkülönítve, hadsereg-közvetlen páncélososztályként alkalmazták 1943 őszétől.[816]

A 24. páncéloshadosztályt 1944. október 11-én indították útba a Duklai-hágó körzetéből Budapest felé, ahol a magyar fegyverszüneti tapogatózások miatt szállítmányait karhatalmi és erődemonstrációs célokra átmenetileg visszatartották. A hadosztály parancsnoka Gustav-Adolf von Nostitz-Wallwitz vezérőrnagy volt. Az 1. (hadműveleti) vezérkari tiszti beosztást Rudolf von Knebel Doeberitz vezérkari őrnagy töltötte be.[817]

A páncéloshadosztály saját története szerint a 24. páncélosezred csupán egy vegyes felszerelésű páncélososztállyal rendelkezett, benne mintegy 20 Panzer IV harckocsival és néhány rohamlöveggel. Ezek támogató gyalogsága a 21. páncélgránátos-ezred II., valamint a 26. páncélgránátos-ezred II. zászlóaljának tehergépkocsikon szállított gyalogságából, illetve a 26. páncélgránátos-ezred I. (lövészpáncélosokkal felszerelt) zászlóaljának páncélgránátosaiból állt. A 21/I. páncélgránátos-zászlóalj nem állt rendelkezésre. A meglévő páncélgránátos-zászlóaljak harcoslétszáma a teljes feltöltöttséget alapul véve 50 százalék körül mozgott, hasonlóan a hadosztály 40. páncélos-utászzászlóaljához és 24. páncélos-felderítőosztályához. A 89. páncélos-tüzérezred két könnyű és egy nehéz tüzérosztályból állt.[818]

A német levéltári és egyéb könyvészeti adatok ennek az állapot-jellemzésnek néhány ponton ellentmondanak. Von Lossow őrnagy 24. páncélosezrede 1944. október 1-i adatok szerint valóban csak egyetlen páncélososztállyal rendelkezett: a 24/III. páncélososztállyal (Steinbrink százados [Rittmeister]). A 24. páncélosezred törzse ekkor három parancsnoki Panzer III harckocsival, a páncélososztály törzse négy parancsnoki harckocsival, a 24/9. páncélosszázad (Proll százados) nyolc StuG. III rohamlöveggel, a 24/10. páncélosszázad (Pilder főhadnagy) öt Panzer IV harckocsival, a 24/11. páncélosszázad (Fischer főhadnagy) 10 StuG. III rohamlöveggel és a 24/12. páncélosszázad (Hoehne főhadnagy) 17 Panzer IV harckocsival rendelkezett.

A 26. páncélgránátos-ezrednek is csak egy saját zászlóalja volt. Az ezred lövészpáncélos-zászlóalját a 24. páncélos-felderítőosztály ide beosztott 3., 4. és 5. százada helyettesítette 31 Sd.Kfz. 250 és 25 Sd.Kfz. 251 lövészpáncélossal. A páncélos-felderítőosztály egyéb részeit 24. felderítő-svadron (-század) néven a hadosztály közvetlen alárendeltségébe utalták négy nehéz és négy könnyű felderítő páncélgépkocsival, valamint 10 Sd.Kfz. 250 lövészpáncélossal. A hadosztály 40. páncélvadászosztálya szintén átszervezés alatt állt német területen.

A 24. páncéloshadosztály bevethető páncélos-állománya október 1-én összesen 14 Panzer IV harckocsiból, négy StuG. III rohamlövegből, három Panzer III parancsnoki harckocsiból, 86 lövészpáncélosból és hét önjáró 15 cm-es nehéz gyalogsági lövegből állt.[819]

A 24/9. páncélosszázad utánpótlásként 1944. október 8-a után kapott 17 Panzer IV L/70 (A) vadászpáncélost. A torony nélküli harcjármű nagy teljesítményű, 7,5 cm-es hosszú csövű harckocsiágyúval rendelkezett, és emiatt a Panzer IV harckocsikkal ellátott alakulatok tűzerejének fokozására alkalmazták. E vadászpáncélos harcászati lehetőségei a Panzer IV L/70 (V) típusváltozathoz képest – a páncélzat eltérése miatt – gyengébbnek bizonyultak a korszerű szovjet és angolszász harckocsikkal szemben.[820]

Ezzel együtt a 24. páncéloshadosztály tényleges harcértéke a 19-ére tervezett ellentámadás előtt alig haladta meg egy megerősített önálló páncélosdandár harci lehetőségeit. Főként ez volt az oka annak, hogy a hadosztálynak rendelték alá az 503. nehézpáncélos-osztályt is.

A nehézpáncélos-osztályt 1942. május 5-étől állították fel egy törzsszázaddal és két önálló nehézpáncélos-századdal. Az egység 1943. január 7-én a Don Hadseregcsoport kötelékében, a keleti fronton esett át a tűzkeresztségen Rosztovnál. Szervezetébe ekkor még a 20 Tiger E nehézharckocsi mellett 25, rövid csövű 7,5 cm-es harckocsiágyúval felszerelt Panzer III N harckocsi is tartozott (támogató feladattal).[821] 1943. március 5-től a nehézpáncélos-osztályokat az új szervezési előírások szerint homogén szervezetű egységgé szervezték át 45 Tiger E nehézharckocsival. Az 503. nehézpáncélos-osztály is ilyen erővel vett részt az 1943. július 5-én kezdődő „Zitadelle” hadműveletben a német támadás déli szektorában. Ezt követően 1943 telén harcolva hátrált a Dnyeperig, majd 1944. január–március folyamán részét alkotta a német szárazföldi haderő egyetlen (átmenetileg létező) nehézpáncélos-ezredének dr. Franz Bäke őrnagy parancsnoksága alatt, amely az 1. páncéloshadsereg kötelékében igen eredményesen harcolt. Az ezred az úgynevezett „balabonovkai zsákban” öt nap alatt egy Tiger E és négy Panther elveszítése mellett 267 szovjet harckocsi megsemmisítését jelentette.[822]

Az 503. nehézpáncélos-osztály 3. százada végezte el 1944. május 6–14. között a galíciai arcvonalon harcoló magyar királyi 2. honvéd páncéloshadosztály 3/I. harckocsi-zászlóalja tagjainak átképzését is Tiger E harckocsikra Nadvorna közelében.[823] Az átképző csoport ekkor az „1. Észak – Ukrajna páncélos-tancsoport 1. Tiger-tanszázada” elnevezést viselte.[824]

1944. május 25-től a nehézpáncélos-osztály maradványait kivonták a keleti frontról, majd állományát Németországban feltöltötték 33 Tiger E-vel és 12 Pz.VI Tiger B-vel. A vasúti közlekedés zavarai miatt az egységet csupán 1944. július 11-étől vetették be a nyugati fronton, a brit csapatok ellen Caentől keletre.[825] A franciaországi harcokban szinte teljesen felmorzsolódott 503. nehézpáncélos-osztályt 1944. szeptember 6-án vonták ki a nyugati frontról és vasúton a németországi Paderborn körzetébe szállították újrafelállítás céljából.[826]

Szeptember 19–22. között az alakulatot soron kívül felszerelték 45 Tiger B nehézharckocsival. Így a franciaországi hadszíntérről már korábban javítás céljából kivont két páncélossal együtt 47 nehézharckocsi tartozott állományába. A feltöltésre érkezett legénység beillesztése az osztály szervezetébe különösen fontos volt, bár az egység újabb útba indításáig ez nem történt meg maradéktalanul. Az alakulat régi és új katonái még alig ismerték egymást. Emellett a harckocsik felkészítése és fegyverzetük belövése volt a legfontosabb feladat.

Az 503. nehézpáncélos-osztály parancsnoka 1944 februárjától Rolf Fromme százados volt. Az nehézpáncélos-századok parancsnoki beosztását Joachim Oemler főhadnagy (1. század), Wolfram Freiherr von Eichel-Streiber százados (2. század) és Richard Freiherr von Rosen hadnagy (3. század) töltötte be. Az önálló harckocsi-alakulat hadrendje 1944. október közepén az alábbi képet mutatta:[827]

Törzs és törzsszázad (Stab und Stabskompanie):

· törzsszakasz (Stabszug),
· híradószakasz (Nachrichtenzug),
· felderítőszakasz (Aufklärungszug),
· terepkutatószakasz (Erkundungszug),
· utászszakasz (Pionierzug),
· légvédelmi szakasz (Flakzug),
· egészségügyi szakasz (Sanitätszug);

1–3. páncélosszázad (Panzerkompanie):
egyenként 113 fő, 14 nehézharckocsi

a. harclépcső (Kampfstaffel)
· századparancsnoki osztag (Kompanietrupp) két Tiger B,
· 1-3. harckocsiszakasz (Zug) négy–négy Tiger B,
összesen 70 fő, 14 Tiger B;

b. kerekesjármű-lépcső (Räderstaffel)
· századparancsnoki osztag (Kompanietrupp),
· egészségügyi szolgálat (Sanitätsdienst),
· karbantartó-csoport (Instandsetzungsgruppe) 20 fő,
· I. ellátóoszlop (Gefechtstroß I),
· II. ellátóoszlop (Gefechtstroß II),
· málhaoszlop (Gepäcktroß),
összesen 43 fő;

Műhelyszázad (Werkstattkompanie):
· 1. lánctalpas szakasz (Kettenzug),
· 2. lánctalpas szakasz (Kettenzug),
· 3. kerekes szakasz (Räderzug),
· vontatószakasz (Bergezug);

Ellátó század (Versorgungskompanie)

A teljesen feltöltött nehézpáncélos-osztály személyi állománya és fegyverzete az alábbiakat tartalmazta:

1. Létszám az állománytábla szerint

– tiszt
– hivatalnok tiszti rendfokozattal
– altiszt
– legénység
– keleti segédszolgálatos ("Hiwi")
összesen
28 fő
5 fő
279 fő
598 fő
31 fő
941 fő
A valóságban
– tiszt
– hivatalnok tiszti rendfokozattal
–altiszt
– legénység
– keleti segédszolgálatos ("Hiwi")
összesen
28 fő
7 fő
274 fő
694 fő
90 fő
1093 fő

2. Járművek, fegyverzet:

– Tiger B
– Tiger B parancsnoki változat
légvédelmi páncélos (Flak-Pz.IV 2 cm-es
négycsövű gépágyúval [Wirbelwind])
légvédelmi páncélos (Flak-Pz.IV 3,7 cm-es
gépágyúval [Möbelwagen])
– 2 cm-es önjáró négycsövű légvédelmi gépágyú (Sd. Kfz. 7/1)
– lövészpáncélos (Sd. Kfz. 251)
műszaki harckocsi (Pz.V Berge-Panther)
– 18 tonnás vontató
– 1 tonnás vontató
– lánctalpas motorkerékpár
– motorkerékpár
– terepjáró személygépkocsi
– polgári személygépkocsi
42+2
3

4

4
3
11
5
7
13
14
6
38
1
– terepjáró tehergépkocsi
– polgári tehergépkocsi
– Maultier (féllánctalpas tehergépkocsi)
– sebesültszállító gépkocsi
– pisztoly
– géppisztoly
– géppuska
– puska
84
34
6
3
353
123
136
480

Az 503. nehézpáncélos-osztály első szállítmányai október 13-án érkeztek meg Budapestre, de az alakulatot a magyar kiugrási kísérlet német katonai ellenintézkedései céljából visszatartották a magyar fővárosban. A még Budapesten állomásozó nehézpáncélos-osztály elemei 17-én délután kezdték meg a harckocsik vasúti berakodását. A kerekes járművek közúton indultak Szolnok felé. A szállítást végző Birodalmi Vasút (Reichsbahn) rendelkezésére nem állt elegendő különleges, úgynevezett „Ssyms” vasúti kocsi, amelyek egyedül voltak alkalmasak a hatalmas nehézharckocsik szállítására. Ezért a nehézpáncélos-századok csak egymás után, a már célhoz ért üres vasúti kocsik visszaérkezését követően tudtak berakodni.[828]

Este 20 óra 10 perckor Fretter-Pico tüzérségi tábornok, a német 6. hadsereg parancsnoka elküldte helyzetértékelését a Dél Hadseregcsoport főparancsnokának. Eszerint a szovjetek 17-én is folytatták támadásaikat a III. páncéloshadtest teljes arcvonalán, amelyek célja a Debrecen felé való áttörés volt. A szovjetek főként a németek által már korábban beazonosított hadtestekkel támadtak, de azok erőit Debrecentől délre, nyugatra és keletre összevontan alkalmazták. A német hadsereg felderítése észlelte, hogy a 23. harckocsihadtest Érmihályfalva irányában tört előre, gyakorlatilag akadálytalanul. A támadások hevességéből és a bevetett szovjet páncélosok mennyiségéből a németek arra következtettek, hogy Malinovszkij marsall csapatai Nagyvárad bevétele után jelentős harckocsi- és önjárólöveg-utánpótlást, valamint némi élőerő-feltöltést kaphattak. A jelentős veszteségek következtében elvékonyodott német vonalakat 17-én estig több helyen is (Kaba és Derecske között, Sárándtól, illetve Nagylétától keletre) áttörték a harckocsikkal támogatott szovjet rohamok. Néhány harccsoport (a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportja Kabán, az 1. páncéloshadosztály pedig Derecskétől nyugatra) bekerítésbe került. A széles hézagok betömése vagy a mögöttes hadtápterület megtisztítása nem volt lehetséges, mert a német csapatok harcoslétszáma és a bevethető fegyverzet mennyisége lecsökkent, megbízható tartalékok pedig nem álltak rendelkezésre.

Az 1. páncéloshadosztály és a 76. gyaloghadosztály ellátása 17-én reggel lehetetlenné vált. Hamarosan lőszer- és üzemanyaghiány keletkezett. A 76. gyaloghadosztály néhány elvágott egysége elveszítette tábori konyháit is, ezért a katonák napokig meleg étel nélkül maradtak. A szovjet előretörés következtében a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportját, valamint az 1. páncéloshadosztály és a 76. gyaloghadosztály erőit vissza kellett vonni Hajdúszoboszló és Derecske északi előterébe, különben a szovjetek bekerítették volna őket.

Fretter-Pico arra a következtetésre jutott, hogy a rendelkezésére álló német csapatokkal még hézagos főellenállási vonalat (német viszonylatban főharcvonalat) sem tud kialakítani. Ezért az egyetlen megvalósítható cél az lehetett, hogy a szovjetek előrenyomulását mozgóharcban, az erők legszorosabb összpontosításával késleltessék. Mivel a III. páncéloshadtest kötelékeinek ereje a napok óta tomboló harcokban igen jelentősen lecsökkent, a 6. hadsereg parancsnoka szerint Debrecen térségét hosszabb ideig nem lehetett védeni. Ezzel a városon keresztül és attól északra a Tisza felé vezető utak is a legnagyobb veszélybe kerültek. Azzal Fretter-Pico is tisztában volt, hogy a IV. páncéloshadtest csak két nap múlva, 19-én indíthatná meg ellentámadását Szolnoktól kelet felé. Az öt szovjet lövészhadosztállyal szemben támadó német páncélosok csupán újabb hosszú napok múlva javíthatnak a Debrecennél harcoló bajtársaik súlyos harcászati-hadműveleti helyzetén, akik a térségben már eddig is mintegy 400 szovjet páncélost lőttek ki.[829]

A rendkívül nehéz körülmények között harcoló III. páncéloshadtest 17-én Debrecentől 15–20 kilométerre délre továbbra is útját állta a 2. Ukrán Front „Plijev” lovas-gépesített csoportjának, amelynek már aznap estére a városban kellett volna lennie. A szovjet csapatok egyértelmű kudarcát Ölvedi Ignác tanulmányában az alábbiakkal magyarázza:

„Derecske környékén igen sok tó van.[sic!] Az ezeket összekötő terep mocsaras rét. Az októberi esőzések ezek vízmennyiségét jelentősen megnövelték, víz borította az egész terepet, nem lehetett tudni, hol a tó, hol a rét. Mindez együttvéve, igen zavarta, nagymértékben korlátozta a támadó csapatok manőverezését. [830] A szántóföldeken viszont a nagy sár miatt majdnem lehetetlen volt az előnyomulás. Ennek következtében a szovjet csapatok a közlekedési hálózatra voltak utalva, amit az ellenség megszállva tartott. Ezért a harcok súlypontja az utakra, útcsomópontok lezárására, utóbbiak birtokbavételére irányult. Különösen jól szervezte meg az ellenség [a német csapatok – Sz.N.] az útcsomópontok, lakott helységek páncélelhárítását. Debrecentől délre az ellenség minden helységben, minden jelentősebb útelágazásnál támpontot épített ki. A sok apró támponttal az volt a célja, hogy részekre ossza a szovjet magasabbegységeket és így megkönnyítse a saját helyzetét. A támpont erejével gyakran ellenlökéseket hajtott végre. Amikor azt meghiúsították, visszavonult a támpontra és tovább védekezett.

Az ellenség tehát mindent harcba vetett a Debrecen felé előnyomuló 2. Ukrán Front csapatainak megállítására, illetve a támadás lefékezésére. A derecskei ellenállási csomópontnál meg is állította a támadást és biztosította saját csapatainak visszavonulását.

A derecskei [szovjet – Sz.N.] kudarcban szerepe van annak is, hogy a debreceni hadművelet második szakaszában hibát követett el a lovas-gépesített csoport parancsnoksága is. Azt a rugalmas, határozott, merész manőverezést, amit Plijev a hadművelet első szakaszában mutatott, a másodikban nem tapasztaljuk. A lovas és gépesített hadosztályok [sic!] elfecsérelték idejüket a helységek elleni harcokra. Mondhatjuk úgy is, hogy az ellenség bizonyos mértékben elérte szándékát. A front gyorscsoportját időt rabló helységharcokra kényszerítette.” [831]

4.2. Harcok Debrecen birtoklásáért (1944. október 18–19.)




13. csatanap: 1944. október 18. szerda

(Időjárás: nincs adat)

Malinovszkij marsall a 18-ára virradó éjszaka kénytelen volt belátni, hogy a „Plijev” lovas-gépesített csoportot a németek Debrecentől 15–20 kilométerre délre feltartóztatták, és emiatt az saját erejével nem tudta gyorsan birtokba venni a várost. Ekkor a SZTAVKA úgy határozott, hogy a 2. Ukrán Front rendelkezésére álló gyorsan mozgó lovas-, gépesített- és harckocsihadtestek zömét (tehát a 6. gárda-harckocsihadsereget és a „Gorskov” lovas-harckocsicsoport erőit is) a Debrecen elleni összpontosított támadás végrehajtására alkalmazza. Az éjfél körül Malinovszkij számára kiadott újabb hadműveleti utasítás többek között elrendelte:

„A front középső csoportosításának főerőit (Plijev, Kravcsenko, Gorskov) alkalmazza az ellenség debreceni csoportosításának gyors likvidálására, Debrecen elfoglalására. Ennek érdekében: Groskov csoportjával mérjen csapást a városra Keletről, ne menjen Nagykárolynak és Szatmárnémetinek, mert az az erők szétforgácsolását jelentené.” [832]

Ezzel összefüggésben Plijev altábornagy azt a parancsot kapta, hogy a 4. gárda-lovashadtesttel kerülje meg Derecskét nyugatról, majd támadását Hajdúszovát felé folytassa, egyesüljön a 6. gárda-lovashadtesttel, és foglalja el Debrecent a korábban kapott utasításoknak megfelelően.

Malinovszkij Derecske bevételét a 6. gárda-harckocsihadsereg legyengült csapataira bízta. A település elfoglalása után az 5. gárda-harckocsihadtestnek a 7. gépesítetthadtesttel együttműködve délről kellett támadást indítania Debrecen ellen.

Gorskov csapatainak Érmihályfalva bevételével kelet felől fedezni kellett magukat, majd északnyugat felé előretörve Bagamér–Vámospércs terepszakaszon keresztül meg kellett rohamoznia Debrecent. A várost a szovjet csapatoknak 19-én reggelre el kellett foglalniuk.[833]

Az 503. nehézpáncélos-osztály 1. század aznap teljes létszámmal kirakodott Abonyban. Estefelé két szállítmány érkezett Ceglédre a 3. század harcjárművei közül, ahol a harckocsik meg is kapták a következő napra szóló támadási parancsukat. A 2. század és a 3. század egy szakasza (Wagner hadnagy parancsnoksága alatt) csak a két nap múlva érte el a hadműveleti területet. A késve érkező páncélosokat a IV. páncéloshadtest parancsnoka a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztálynak rendelte alá.

Az osztály parancsnoka, Fromme százados a már beérkezett 22 Tiger B nehézharckocsival (köztük az osztályparancsnoki harckocsival) a 24. páncéloshadosztály csoportosításába került, de 19-én hajnalban ebből a mennyiségből is (a fentebb már említett vagonhiány és a lánctalpak ismételt cseréje miatt) csupán a két század összesen 11 nehézharckocsija állt harcra készen a megindulási állásokban.[834]

Szolnoknál a németek aznap korlátozott támadó tevékenységet folytattak, valószínűleg a IV. páncéloshadtest támadási előkészületeinek álcázása céljából. Törökszentmiklóstól délre a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály kisebb támadásai gyülekező szovjet lövészcsapatokat zavartak szét, és jelentős veszteségeket okoztak nekik. A németek a szolnoki hídfő keleti arcvonala elleni támadásokat is visszaverték.[835]

Az SS-páncélgránátos-hadosztálynál megtartott esti parancsnoki megbeszélés során kiderült, hogy a hadosztály másnap reggel 06 óra 30 perckor a 24. páncéloshadosztállyal közösen támadást indít kelet felé, Túrkeve irányában. A hadosztály 8. SS-páncélgránátos-ezredének korábbi állásait kellett tartania, a támadáshoz csak Prager SS-Sturmbannführer 7. SS-páncélgránátos-ezrede, valamint a 4. SS-tüzérezred II. és III. tüzérosztálya csatlakozik majd.[836]

A Szolnoktól délre, a Tisza két partján szétbontakozott román 4. gyaloghadosztály csapatai észlelték a német–magyar csapatok fokozott felderítő tevékenységét. A szovjet légierő is figyelmes lett a Szolnok körzetében mozgó német páncéloscsapatokra.[837]

A III. páncéloshadtest fedezetlen jobbszárnya és a Tisza között a szovjet 53. hadsereg lövészcsapatai tovább nyomultak előre északi irányban. Birtokba vették Egyeket, és kisebb vállalkozásokat indítottak a tiszafüredi hídfő ellen is. Managarov altábornagy, a hadsereg parancsnoka este úgy határozott, hogy csapatait északnyugat felé fordítja, és Polgár–Szolnok között, széles szakaszon kijut a Tiszához. Tervei szerint másnap reggel a 409. lövészhadosztály és a román 7. hadtest erőivel újabb támadást indítana, és elfoglalná Fegyvernek, Szapárfalu és Törökszentmiklós körzetét.[838] Ebből arra következtethetünk, hogy a német IV. páncéloshadtest előkészületeit a szovjet–román felderítés mégsem jelezte olyan egyértelműen. Ha mégis, akkor Managarov súlyos hibát vétett, amikor a védelem előkészítése helyett további támadást tervezett.

A 13. páncéloshadosztály egy harccsoportja támadást indított a szovjetek egyik kisebb hídfője ellen, amelyet a Hortobágy keleti partján létesítettek a Nagyhortobágyi csárdánál, Balmazújvárostól 14 kilométerre délnyugatra. A németek támadása sikerrel járt, és a hídfőt felszámolták.[839]

A „Feldherrnhalle” harccsoport Balmazújvárosnál állomásozó részei több szovjet támadási kísérletet is visszavertek.[840]

A Hajdúdorog és Hajdúnánás körzetében állomásozó magyar 12. tartalékhadosztály és 4. tábori póthadosztály néhány alakulata megpróbált átkelni a Tisza nyugati partjára, de Tömöry vezérkari ezredes visszaküldte őket. A 2. gépkocsizó lövészzászlóalj ismét megtagadta a kapott parancs végrehajtását, és a polgári hídfő biztosítása helyett már kilenc kilométerre nyugatra járt a folyótól, amikor Tömöry rátalált. A zászlóalj parancsnokát, Vághó alezredest a 12. tartalékhadosztály parancsnoka letartóztatta, a zászlóaljat pedig visszavezényelte Polgárra.[841]

A magyar 16. rohamtüzérosztály 14-e óta jelentősebb harcokban nem vett részt, csupán a várostól nyugatra létesített védőkörletéből és magából Debrecenből hajtott végre felderítő járőrözést. Bernolák Pál őrnagy 17-én megsebesült, ezért az alakulat vezetését Kozma György főhadnagy vette át. Az osztályt 18-án éjjel leváltotta egy német zászlóalj. A rohamtüzérek különböző útvonalakon visszahúzódtak a városba.[842]

Az 1. páncéloshadosztály visszavonuló, elfáradt erői a délelőtti órákban elérték Debrecent. A 113. páncélgránátos-ezred a város déli és délnyugati szélén foglalt védőállást. A páncélgránátosok védelmét a 113/I. páncélgránátos-zászlóalj 7,5 cm-es rövid csövű harckocsiágyúval felszerelt Sd.Kfz. 251/9 lövészpáncélosai is szilárdították. Az ezredtől jobbra az 1. páncélos-felderítőosztály került bevetésre azzal a feladattal, hogy nyugati és délnyugati irányban vezessen be felderítést. A 73. páncélos-tüzérezred ütegei a város déli részén foglaltak tüzelőállást. Thunert ezredes hadosztályparancsnoki harcálláspontját a városi egyetem növénytani intézetében állította fel.

Az 1. páncélgránátos-ezred a kora délutáni órákban Debrecen keleti szélére vonult, hogy a város biztosítása érdekében ellenlökést indítson a „Gorskov” lovas-harckocsicsoport Vámospércstől északnyugatra tevékenykedő erői ellen. A németek este biztosító állásokat létesítettek a Debrecen–Vámospércs útvonal mentén mintegy 10 kilométerre Debrecentől keletre. Másnap reggel innen akarták támadásukat megindítani a szovjetek ellen. A német páncélgránátosok ezekben az előretolt állásokban két szakasz magyar honvédet találtak egy zászlós vezetése alatt, akinek századparancsnoka debreceni szállásán tartózkodott.[843]

A szovjet 6. gárda-lovashadtest Hajdúszoboszló körzetéből, a 4. gárda-lovashadtest pedig Hajdúszovát felől indított újabb támadást Debrecen ellen. A 4. gárda-lovashadtest 16 óra körül délnyugati irányból Debrecent öt–hat kilométerre közelítette meg. Ekkor a 6. gárda-lovashadtest már Debrecen nyugati szélét rohamozta.[844] A várostól délre az 1. páncéloshadosztály csapatai ellenlökést indítottak nyugati irányban, hogy megállítsák a szovjeteket.

Debrecenben a csendőrség hajnali 03 órától megkezdte a férfilakosság összegyűjtését, majd reggel 08 órakor kivezényelték őket a várostól öt kilométerre keletre, ahol az út mentén a németek által kijelölt lövészárkokat ásatták ki velük. A délután visszatérő polgári munkásokat szovjet repülőgépek támadták meg.

A németek reggel 06 órakor az István Gőzmalom gépházát is felrobbantották, majd a szétterjedő tűz oltását fegyverrel akadályozták meg. Ennek következtében a malomépület nagyrészt leégett. Megsemmisült többek között mintegy 90 vagon liszt, 15 vagon korpa és hat vagon borsó. Az égő malom napokig fojtó füsttel borította be a környéket. Délután a németek a postaigazgatóság áramerősítő berendezését is felrobbantották, a vasúti síneket pedig szétroncsolták.[845]

A 23. páncéloshadosztály által védett Sáránd és annak keleti előtere ellen intézett egész napos szovjet rohamok eredménytelenek maradtak. A 7. gépesítetthadtestet még este 18 órakor is helységharcban alkalmazták Hajdúbagoson a 23/I. páncélososztály, az 51. páncélos-utászzászlóalj és a páncélgránátosok ellen. A német csapatok ekkor a kapott parancsnak megfelelően megkezdték a visszavonulást Mikepércsen keresztül Debrecen északkeleti részébe.[846] A szovjet gépesítetthadtestet két értékes napig tartóztatták fel. A hadosztály páncélozott harccsoportja a Debrecentől 10 kilométerre délkeletre lévő erdőben állt készenlétben.[847]

A szovjet felderítés valósnak tűnő adatai szerint a Debrecent délről fedező településeken (Derecskén, Hosszúpályiban, Hajdúbagoson és Sárándon) a németek közel 100 harckocsit, rohamlöveget és lövészpáncélost vontak össze, amelyek időnként ellenlökéseket is indítottak.[848]

A 46. gyaloghadosztály Nagylétától 10 kilométerre északnyugatra harcoló balszárnyát a szovjetek ezred erővel átkaroltak, és behatoltak a Debrecentől délkeletre lévő erdőbe. A várost kelet felől, Vámospércsen keresztül is páncélosokkal támogatott szovjet erők közelítették meg. A „Gorskov” lovas-harckocsicsoport harckocsikkal támogatott felderítő osztagai Nyíradonyig törtek előre. A község déli szélén a német 721. hadsereg-közvetlen páncélvadászosztály 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúi délután egy T–34 harckocsit kilőttek. A páncélosokat mintegy 40 főnyi lövész támogatta, akik ezután visszahúzódtak Nyíradony déli szegélyére.[849]

A szovjet 35. gárda-lövészhadtest, amelynek állományában harcolt a román 2. hegyihadosztály is, estig megközelítette a Debrecentől délkeletre fekvő Bagamért.[850]


14. csatanap: 1944. október 19. csütörtök

(Időjárás: borús, hűvös; az utak járhatók.)

A német utászalakulatok 19-ére virradó éjjel hat–hét harckocsi és motorkerékpáros lövészek biztosítása mellett megközelítették a Szolnoktól délre lévő Tisza-kanyarban védő román 4. gyaloghadosztály egyik zászlóaljának peremvonalát. Amíg a németek erős tűz alatt tartották a román támpontokat, az utászok átjárókat nyitottak az aknamezőkön.[851]

Reggel 05 órakor a szolnoki vasúti hídtól délkeletre eső körzetből, rövid tüzérségi előkészítés után, megindult a IV. páncéloshadtest 24. páncéloshadosztályának támadása.

A 24. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja feltételezhetően a 24/III. páncélososztály Panzer IV harckocsijaiból, Panzer IV L/70 (A) vadászpáncélosaiból és StuG. III rohamlövegeiből, valamint a 24. páncélos-felderítőosztálytól a 26. páncélgránátos-ezrednek alárendelt lövészpáncélosokból állt. Pontos adatok egyelőre nem állnak rendelkezésre, de a már korábban közölt levéltári adatok alapján becslésünk szerint a 24/III. páncélososztály 19-én hajnalban körülbelül 40–50 bevethető páncélossal rendelkezhetett. A páncéloscsoport élén a Günter Piepgras hadnagy vezette 503/1. nehézpáncélos-század haladt, mögötte pedig az 503/3. nehézpáncélos-század (von Rosen hadnagy), összesen 11 bevethető Tiger B nehézharckocsival.

Ezek alapján úgy véljük, a nehézharckocsikkal megerősített 24. páncéloshadosztály összesen mintegy 50–60 harckocsival, vadászpáncélossal és rohamlöveggel indíthatta meg támadását a román 4. gyaloghadosztály ellen. A román források is pontosan ennyi támadó német páncélost említenek.[852]

A román hadosztályt kétségkívül igen kedvezőtlen helyzetben érte a IV. páncéloshadtest támadása. Hat zászlóalja és egy aknavetőütege a Tisza nyugati partján harcolt. A keleti parton, Szolnoktól délre csupán két zászlóalja, a hadosztály tüzérsége és ellátó alakulatai voltak.

Röviddel azután, hogy az élen haladó német nehézharckocsik átlépték a főharcvonalat, a velük szemben elhelyezkedő román 4. gyaloghadosztály ott védő zászlóaljának katonái felemelt kezekkel közeledtek feléjük. Ezt követően a Tigerek sikeresen kikerültek egy töltést, mely a támadási sávjukra merőlegesen húzódott. A gyors ütemben elért Rákóczifalváról a románok egy újabb zászlóalja hasztalan próbált kimenekülni, de mivel a harckocsik nem foglalkozhattak a foglyokkal, egyszerűen hátrairányították őket.[853]

A románok légvédelmi lövegeiket felhasználhatták volna a német páncélosok ellen, de nem volt hozzájuk elég lőszerük. Az egyik román légvédelmi üteg, amely a tiszai átkelőhely védelmét látta el, mégis tüzet nyitott, és román adatok szerint két német közepes harckocsit meg is semmisített.[854] A tovább nyomuló harckocsik közül a „112” toronyszámú Tiger B a két román légvédelmi löveget szétlőtte.[855]

A nehézharckocsik legázoltak egy román nehéztüzérségi állást (a román 1. nehéztüzér-ezred részeit) s ezzel – mint kiderült – a védelem egész mélységét áttörték. A további előrenyomulás folyamán kétszer ütköztek elaknásított útszakaszba, de ezeket meg tudták kerülni. Az előretörő harckocsik román ellátó alakulatok sorát zavarták szét.[856]

Délelőtt 10 óra tájban, körülbelül húsz kilométernyi út megtétele után, az 503/3. nehézpáncélos-század Kétpó térségében éppen a Szolnok– –Mezőtúr vasútvonalon kelt át, amikor Mezőtúr irányából egy hosszú tehervonat közeledett. Egy–egy Tiger tüzelőállást foglalt a sínpár két oldalán, majd kilőtték a mozdonyt. A vonat megállt, róla leugrálva katonák százai egy facsoport felé menekültek, míg gazdátlan lovak tucatjai fel-le nyargalásztak. A szerelvényt a rajta lévő járművekkel és fegyverzettel együtt a német harckocsik szétlőtték. A Tigerek egy lovashadosztály egyik szállítmányába ütköztek.[857]

A Rákóczifalvánál védekező román gyalogzászlóalj maradványait és a 7/2. tüzérosztályt a németek 11 óra körül bekerítették. A tovább nyomuló németek 17 óra körül elfoglalták Tiszaföldvárt és Cibakházát is. Ezzel a IV. páncéloshadtest 24. páncéloshadosztálya mindössze néhány órás harc árán a 4. gyaloghadosztály Tiszától keletre lévő alakulatait megsemmisítette, a másik parton harcoló román erőket pedig elvágta utánpótlásuktól.[858]

A román 4. gyaloghadosztály zöme tehát a nyugati parton rekedt. Ellenük a IV. páncéloshadtesttel együttműködésben a magyar 3. hadsereg 20. gyaloghadosztályának két ezredcsoportja indított támadást Tiszavárkony körzetében. Miután a honvédek elérték a Szolnok–Tószeg vasútvonalat, a románok feladták hídfőjüket, és visszavonultak a keleti partra. A 20. honvéd gyaloghadosztály egyes részei ide is követték őket.[859]

Platon Chirnoaga dandártábornok 4. gyaloghadosztálya a német– –magyar csapatok támadása következtében október 20-ára gyakorlatilag megsemmisült. A hadosztály 179 tisztje, 272 altisztje és 4680 közkatonája esett el, sebesült meg vagy került fogságba, illetve adta meg magát. A románok anyagi vesztesége is jelentős volt: az öntöltő puskák 23, a golyószórók 79, a géppuskák 82, a légvédelmi géppuskák 20 és az aknavetők 100 százaléka került veszteséglistára.[860]

A déli órákban az 503/1. nehézpáncélos-század a 24. páncéloshadosztály páncélozott részeivel együtt már Mezőtúrnál járt. Délután az 503/3. nehézpáncélos-század harckocsijai is elérték a települést. A mintegy 40 kilométeres előrenyomulás után ideje volt üzemanyagot vételezni. Az utánpótlás is beérkezett. Az 503. nehézpáncélos-osztály részei a városon kívül foglaltak körvédőképes állást.

Mezőtúrt a 24. páncéloshadosztály páncélozatlan egységei igyekeztek megtisztítani a szovjet 409. lövészhadosztály részeitől, és eközben a városban több helyütt is tűzharcok alakultak ki. Az éjszaka folyamán a Gyoma felől vasúton beérkező, és Mezőtúrtól délkeletre, nyílt pályán kirakodó 7. gárdahadsereg 303. lövészhadosztályának csapatai is bekapcsolódtak a harcokba.[861]

A 24. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja még 19-én délután folytatta keleti-északkeleti irányú támadását, és estére elérte Túrkeve északi előterét. Itt a német páncélosok néhány szovjet harckocsi ellenállásába ütköztek, amelyek északi és északkeleti irányból tüzeltek. A körvédőképes állásba húzódott páncélozott harccsoportot 20-ára virradó éjjel utolérték az üzemanyag- és lőszer-utánpótlást szállító járművek.[862]

A 19-én dúló harcok hevességét jelzi, hogy G. F. Taraszov vezérőrnagy, a szovjet 53. hadsereg parancsnokhelyettese is elesett egy tűzharcban.[863]

A Mezőtúrnál éjszakázó Tiger B nehézharckocsik számára nem hozott nyugalmat a 20-ára virradó éjszaka. Szovjet Il–2 csatarepülőgépek támadtak a 60–100 méteres térközökkel körben álló harckocsikra, de komoly károkat mégsem okoztak.

Hajnali 03 óra felé egy körülbelül 20 fős szovjet felderítő osztagnak sikerült megközelítenie az osztályparancsnok „I” toronyszámú harckocsiját. Fromme százados éppen az 1. század parancsnokának tartalékpáncélosában tartózkodott. Ettől jobbra, mintegy 60 méterre állt a „100”-as harckocsi, melynek tornyában annak rádiósa adta az őrséget hajnali 02 órától. Mivel a kísérő gyalogság éjszakára pihenőt kapott, csak ő figyelte az ellenség felé eső terepszakaszt. A közeledő csoportot végül egy valahonnan felröppenő világítólövedék leplezte le. Heves géppisztolysorozatok és kézigránát-robbanások vegyültek a hamarosan megszólaló harckocsi-géppuskák ropogásával. A szovjetek végül kénytelenek voltak visszavonulni.[864]

A IV. páncéloshadtest 4. SS-páncélgránátos-hadosztályának 19-én megkezdett támadása kezdetben lassan haladt. A 8. SS-páncélgránátos-ezred először elakadt a Szapárfalu és Fegyvernek körzetében tartalékban álló 243. lövészhadosztállyal szemben, amelynek védelmét sok páncéltörőágyú és légvédelmi löveg is szilárdította. Miután az SS-csapatokat átcsoportosították, a 7. SS-páncélgránátos-ezred délkeleti irányban megindított előrenyomulása jó ütemben haladt. Az SS-páncélgránátosok a nap végére Mezőtúrtól 10 kilométerre északnyugatra harcoltak. Este a hadosztály 4. SS-páncélososztályának bevethető páncélosállománya két (valószínűleg Panther) harckocsiból és 10 StuG. IV rohamlövegből állt.[865]

A 13. páncéloshadosztály kis harcoslétszámmal rendelkező páncélgránátosai visszaverték ugyan a szovjetek támadásait, de nem tudták megakadályozni, hogy az 53. hadsereg csapatai a hadosztály jobbszárnyát észak felé átkarolják, s előrevetett osztagokkal elérjék Tiszacsegét, valamint az onnan kilenc kilométerre északkeletre lévő vasútállomást. Ezért a hadosztály páncélozott harccsoportját kellett bevetni, amelynek támadása elől a szovjetek súlyos veszteségek után észak felé kitértek. Egy szovjet lövészhadosztály törzse és egy tüzérparancsnokság csaknem német fogságba esett. A németek szétugrasztották a szovjetek ellátó oszlopait és legázoltak egy kiépítés alatt álló páncéltörő reteszállást. A német harckocsik és lövészpáncélosok ezután oldalba támadtak, és szétvertek egy szovjet zászlóalj erejű csoportosítást is, amely Nádudvarról északkeleti irányban nyomult előre.

Hamarosan Balmazújvárostól északnyugatra is a páncélozott harccsoportnak kellett beavatkoznia. Emiatt nem maradt idő a terepen szerteszét heverő hadianyag megsemmisítésére, s a visszaszivárgó szovjetek azt újra használatba vehették.[866]

A 13. páncéloshadosztály este már mindössze csak három bevethető harckocsival rendelkezett.[867] Ezért jelentős megerősítést jelentett az a 10 Panzer IV harckocsi, amelyeket még 15-én indítottak útba utánpótlásként, és aznap érkeztek meg a hadosztályhoz.[868]

A „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportjának részei Hajdúszoboszlótól kilenc kilométerre északra biztosító állásokat létesítettek, amelyeket napközben dél felől szovjet harckocsi- és tehergépkocsi-oszlopok értek el.

Az 1. páncéloshadosztály egy páncéloscsoportja Debrecen körzetéből a vasút mentén Balmazújváros felé indított támadást, s eközben Debrecentől 10 kilométerre nyugat-északnyugatra kapcsolatot létesített a „Feldherrnhalle” harccsoport balszárnyával, majd délnek fordult a Debrecent délnyugatról támadó szovjet erők ellen.[869]

A 109. páncélosdandár 2109. páncélgránátos-zászlóaljának 22 lövészpáncélosa aznap 12 óra 30 perc körül a 23. páncélosezred két harccsoportjával közösen Debrecen keleti részén gyülekezett, hogy észak felé támadva oldalba kapják a kelet felől előretörő szovjeteket, és kapcsolatot létesítsenek az öt kilométerre északra harcoló saját csapatokkal. A megindult támadás azonban kudarcot vallott, s a hamarosan bekerített német páncélosoknak csak többszöri kitörés után, 22 óra körül a Hajdúhadház felé vezető műút nyugati oldalán, Pallagon sikerült soraikat rendezni.[870]

A dandár 2109. páncélososztálya aznap már minden valószínűség szerint csatlakozott a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztályhoz, mert német levéltári adatok szerint a harccsoport 19-én este 46 bevethető harckocsival és 28 rohamlöveggel rendelkezett.[871] Ez csak úgy lehetséges, ha a 109. páncélosdandár minden páncélosát is beleszámítjuk.

A 13. páncéloshadosztálynak és „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztálynak a 46. gyaloghadosztály maradványaival és magyar honvéd kötelékekkel közösen ezekben a napokban az volt feladata, hogy megakadályozzák a szovjetek előretörését Polgár felé, ahol az Észak-Erdélyből nyugat felé visszavonuló német 8. és magyar 2. hadsereg erői átkelhettek a Tiszán, s ezzel elkerülhették a hadműveleti bekerítést a Tiszántúlon. A Balmazújváros–Hajdúböszörmény–Polgár háromszögben harcoló német–magyar csapatok ezt úgy igyekeztek megoldani, hogy a gyalogság biztosító állásaiba betörő szovjeteket a páncélozott harccsoportok ellenlökésével verték vissza.[872]

Egy 19-i esti hadműveleti helyzetet ábrázoló német térkép[873] Hajdúböszörménytől nyugatra jelentős páncélos-tartalékot is feltüntet. Az 1335. rohamlövegosztály hét, az 1176. rohamlövegosztály négy, az 1257. és 1179. rohamlövegosztályok pedig egy–egy bevethető Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélossal állomásoztak a térségben. Itt állt készenlétben továbbá a 228. hadsereg-közvetlen rohamlövegdandár 30, és a 325. hadsereg-közvetlen rohamlövegdandár 12 bevethető rohamlövege, illetve rohamtarackja. Ez összesen 55 bevethető német páncélost jelentett. A német térkép a magyar 2. páncéloshadosztály helyzetét is ábrázolta. A hadosztály Polgártól mintegy hat kilométerre délre harcolt, valószínűleg már a német III. páncéloshadtest alárendeltségében.

A magyar 12. tartalékhadosztály és 4. tábori póthadosztály leharcolt kötelékei a VII. hadtesttől 14 óra 40 perckor parancsot kaptak arra, hogy meneteljenek a Tisza nyugati partjára Mezőcsát, Nemesbikk és Hejőbába körzetébe, ahol a régóta esedékes átszervezés után a továbbiakban folyambiztosítási feladatokat kaptak. A csapatok 15 óra után kezdték meg menetüket.

Este 22 óra 30 perckor Tömöry vezérkari ezredes a hadtesttől újabb parancsot kapott. Eszerint a 12. tartalékhadosztály Tiszatarján és Tiszafüred között, mintegy 35 kilométeres szakaszon vegye át a Tisza nyugati partjának biztosítását. Tiszatarjántól Polgárig bezárólag az elveszített Debrecenből ide vonuló német 76. gyaloghadosztály kapott hasonló feladatot.[874] A Tiszát biztosító német–magyar csapatok a VII. hadtesttel együtt Schmidt altábornagy német LXXII. hadtestének alárendeltségébe kerültek.

Miközben a IV. páncéloshadtest Szolnoktól keletre harcolt, a III. páncéloshadtest balszárnya által védett Debrecen ellen megindult a szovjetek összpontosított támadása. A harckocsikkal és csatarepülőgépekkel támogatott lovas- és lövészalakulatok délnyugati, déli és keleti irányból rohamozták meg a várost.

A magyar 16. rohamtüzérosztály részei 19-én hajnalban, több csoportban, zsúfolt gépjárműveken elhagyták Debrecent, és Nyíregyháza felé indultak. Csány Balázs tüzér főhadnagy, aki egy nappal korábban azt az utasítást kapta, hogy az osztály Budapestre való szállítását szervezze meg, még sötétben, Hajdúhadháznál találkozott a visszavonuló rohamtüzérosztály első lépcsőjével. Egy rövid nyíregyházi éjszakai pihenőt követően másnap, 20-án az alakulat Tokaj–Miskolc útvonalon érkezett meg Egerbe. Az osztály egyes részei Hajdúnánás és Polgár felé vonultak vissza. Az eredetileg mintegy 600 fős 16. rohamtüzérosztály a debreceni harcokban körülbelül 300 főt veszített (ebből 250 katona eltűnt).[875]

A 4. gárda- és 6. gárda-lovashadtestek hajnali 02 órakor megindultak a város nyugati és délnyugati része ellen. A 7. gépesítetthadtest reggel 08 órára birtokba vette a németek által nagyrészt kiürített Hosszúpályit és Hajdúbagost, majd előrenyomulását Sáránd irányában folytatta. Az 5. gárda-harckocsihadtesttel együttműködésben délután 15 óra körül elérte Debrecen déli szélét. A „Gorskov” lovas-harckocsicsoport ugyancsak a délutáni órákban zárkózott fel a város keleti peremére. Miután a szovjet hadtestek elfoglalták megindulási állásaikat, 16 óra körül megindították az összpontosított rohamot Debrecen ellen.[876] Plijev altábornagy így emlékezik vissza a 19-i harcokra:

„Október 19-én, hajnalban két ’Katyusa’ gárdaaknavető ezred és a lovashadtestek tüzérsége tüzet nyitott az ellenséges állásokra. A 3. gárda légi hadtest csatarepülőgépei [877] csapásokat mértek a nehéztüzérség tüzelőállásaira és a harcrendekre. A város felé vezető megközelítési utakon különösen heves harcok lángoltak fel. A várostól délnyugatra fekvő szőlők véres harcok színterévé váltak. Itt Golovszkij tábornok hadtestének [878] hadosztályai harcoltak. A várostól nyugatra küzdöttek Szokolov tábornok [879] hadosztályai. Különösen heves ellenállást tanúsított az ellenség a 8. gárda-lovashadosztállyal szemben Kenyeres-puszta terepszakaszon. (Téglagyár a várostól délnyugatra 2 km-re.) Az ellenség gyalogsága és páncélosai néhány erős ellentámadást hajtottak végre.

10 órakor [880] Mastaller ezredes jelentette, hogy a 10. lovas hadosztály betört a városba.

Amikor megérkeztünk ennek a hadosztálynak a figyelőpontjára, ezredei már elérték a város szélét. Jól látható volt, ahogyan a kozákok felugrottak és a harckocsik után futva, karabéllyal, géppisztollyal és golyószóróval tüzeltek. Az ellenség elkeseredetten védekezett, egész tüzérsége közvetlen irányzással hevesen lőtt. Egészen kevés maradt már csak hátra, azonban úgy tűnt, hogy a kozákok nem képesek áthatolni ezen a halálövezeten. Sokan már a sáncnál elfeküdtek. A németek néhány harckocsit is kilőttek. Hirtelen váratlan dolog történt. Ott, ahol lefeküdt az előretörő alegység, egy kozák felemelkedett és előretört, feje fölé emelve géppisztolyát, azután elesett, de mögötte már ott mentek mások. Futás közben felemelték az elesett kozákot és folytatták a rohamot. A tüzérségi, valamint puska-géppuska pergőtűz sem tudta már megállítani a rohamozók áttörését.

A rohamot a 42. ezred [881] 1. századának parancsnoka, Hripunov hadnagy kezdte.

[…]

Mastaller hadosztálya nyomán sikert ért el Bliznyuk ezredes 30. gárda lovas hadosztálya [882] is. Ezután a hadtest összes magasabbegységei és egységei utcai harcokat kezdtek. Minthogy a 9. gárda lovas hadosztály nehéz harcokba bonyolódott a város nyugati részén lévő vasúti találkozópontnál, ezért átdobtuk erre a szakaszra és harcba vetettük a 6. hadtest 8. gárda lovas hadosztályát. Az ellenség nem tudott tovább kitartani és megkezdte visszavonulását Debrecen központja felé. Erre az időre a 13. gárda és a 8. távol-keleti lovas hadosztály, amely északnyugatról tört be a városba, a teljes bekerítés veszélyét hozta létre.[sic!] Az ellenség igyekezett helyreállítani a helyzetet, ezért az északi részen kb. 50 páncélost és jelentős gyalogos erőket összpontosított. Azután ezeket a város északnyugati részére mozgatta.” [883]

A 76. gyaloghadosztály ellenlökése kudarcba fulladt. Ezután a 46. gyaloghadosztály még védte egy ideig a város középső és északi részeit, majd a szovjetek visszavetették a Debrecentől északra elterülő erdőség (Nagyerdő) déli szegélyére.[884] Mindezt a város krónikája így írja le:

„A mára virradó éjjel előrehatoló oroszok reggel hat óra felé megkezdték támadásukat. Ondód és Macs felől hallatszott a legerősebb ágyúzás. Az összes katonai parancsnokságok, a csendőrség és rendőrség elhagyták a várost, szabadon engedve a fogva tartottakat. Az orosz tüzérség lőtte a várost is. Az óvóhelyekről kimozdulni nem volt tanácsos, különösen mikor a visszavonulók védekező ágyúzása, aknázása is megkezdődött. A város több helyen égett. Tankok dübörögtek, gépfegyverek kelepeltek s a déli órákban megkezdődtek délről az utcai harcok. Szovjet élharcosok [előrevetett osztagok – Sz.N.] d. u. három órakor már a Piac-utcán voltak. A csepergő őszi időben elázott SS-katonák [885] húzódtak a Nagyerdő felé, magukkal cipelve sebesültjeiket. Az orosz harcosok fél négy és 5 óra között már végigmentek a Péterfián is a Nagyerdőig. Éjjelre az egész város a hódítók teljes hatalmában állott.” [886]

Az esti órákra Debrecent tehát teljesen birtokba vették a 2. Ukrán Front csapatai. Másnap, 20-án a szovjet katonai városparancsnokság a Kossuth utcai pénzügyigazgatóság épületében rendezkedett be.[887]

A szovjetek saját állításuk szerint csak 20-án hajnali 04 órára végeztek a város megtisztításával.[888] Ez már csak azért is furcsa, mert Debrecent a legtöbb német alakulat még 19-én napközben elhagyta. Így például az 1. páncéloshadosztály 113. páncélgránátos-ezrede még 19-én reggel 05 órakor parancsot kapott, hogy zaj nélkül ürítse ki állásait, és arcvonalát vegye vissza mintegy három–négy kilométernyire északi irányba. A felázott talajon végrehajtott visszavonulás után a páncélgránátosok ismét védelmi állásokat létesítettek. Ezt a német visszavonulást nem a szovjetek kényszerítették ki.

A Debrecentől 10 kilométerre keletre biztosító 1. páncélgránátos-ezred sem indította meg tervezett támadását, mivel ebben a Vámospércs felől rohamozó szovjetek megakadályozták őket. Ekkor ez a német ezred is parancsot kapott a Debrecentől hét kilométerre északnyugatra lévő Józsára való visszavonulásra. Az 1. páncélos-felderítőosztály napközben Hajdúböszörménynél gyülekezett, mint hadosztály-tartalék.

A német 6. hadsereg aznap elrendelte, hogy a Debrecen körül harcoló hadosztályainak ellátó alakulatai haladéktalanul keljenek át a Tisza nyugati partjára. Az 1. páncéloshadosztály nem harcoló kötelékei számára például Egert jelölték ki gyülekezési körletnek.[889]

Az 1. páncéloshadosztály 19-én este 32 bevethető harckocsival és négy rohamlöveggel rendelkezett.[890] Az 1. páncélosezred aznap újabb hét Panzer IV harckocsit kapott utánpótlásként, amelyeket négy nappal korábban indítottak útba Magyarország felé.[891]

A 23. páncéloshadosztály Mikepércsen keresztül átcsoportosított 128. páncélgránátos-ezrede 19-én 05 óra 30 perc körül érte el Debrecen északkeleti szélét. Az ezred (I. zászlóalja nélkül) a 128. páncélos-tábori pótzászlóaljjal együtt biztosító állást foglalt.

A 128/I. páncélgránátos-zászlóalj a Hajdúsámson felé vezető út mentén indított támadást az Apafa-tanya körüli erdőt megszálló szovjetek ellen, de azok oldalazó tüze miatt az útkereszteződéstől 600 méterre északkeletre elakadt. A támadást az ezred másik páncélgránátos-zászlóaljával közösen 10 óra 45 perckor felújították, de a németek ismét kudarcot vallottak, annak ellenére, hogy a 128. páncélos-tüzérezred Debrecen északi széléről tűzzel támogatta őket.

A 126. páncélgránátos-ezred eközben a Debrecentől hat kilométerre északra fekvő Pallagon biztosított kelet és észak felé.

A város felett közben folyamatosan német, és főleg szovjet csatarepülőgépek tevékenykedtek. Debrecent heves szovjet páncéltörőágyú-, aknavető- és harckocsiágyú-tűz is érte.

A hadosztály 23. páncélosezredének két páncéloscsoportja és a már említett 2109. páncélgránátos-zászlóalj 22 lövészpáncélosa 12 óra 30 perc körül Debrecen keleti részében gyülekezett. A páncélosezred azt a feladatot kapta, hogy támadjon észak felé, kerüljön a kelet felől rohamozó szovjetek oldalába, és semmisítse meg őket. Ezután vegye fel az összeköttetést a Debrecentől öt kilométerre északra, az erdőben harcoló saját csapatokkal. A német harccsoportok erejét a lövészpáncélosokon kívül csupán néhány Panther harckocsi és öt rohamlöveg alkotta.

A harckocsik két kilométert haladtak északi irányban, de egyelőre szovjet ellenállással nem találkoztak. Ekkor beleütköztek a nyugat felé tartó szovjetekbe. Három Panther támadott a harccsoport élén. Egy tanya közelében a szovjet 23. harckocsihadtest 135. harckocsidandárjának különböző típusú 10 harckocsiját vették észre, amelyekből hetet kilőttek. A megmaradt három szovjet páncélos kelet felé visszavonult. Az 5. gárda-lovashadtest páncélosokat kísérő lovasságának a harckocsik repeszgránátjai okoztak súlyos veszteségeket. A szovjeteknek azonban időközben sikerült páncéltörő ágyúkból reteszállást létesíteniük, amely a nehéz terepviszonyokkal együtt három kilométer után megakadályozta a német páncélozott harccsoport további előretörését. A páncélosok öt szovjet páncéltörő ágyút kilőttek.

A kudarcot vallott 128. páncélgránátos-ezred visszavonulásának fedezésére a Némethy-tanyához küldött öt német rohamlöveg megsüllyedt a sáros talajú kukoricaföldön, csakúgy, mint a segítségükre érkező egyik Panther harckocsi is. Ekkor egy újabb harckocsi érkezett, és Förster törzsőrmester irányításával egyenként kihúzta a megfeneklett páncélosokat. Ehhez azonban 17 óra után már az összes megmaradt Panther tűztámogatására is szükség volt, amelyeket a műszaki mentés helyszínére vezényeltek. A munkálatokkal a németek 17 óra 30 perc körül végeztek. A páncélozott harccsoport összes harcjárműve kiszabadult, és veszteség nélkül visszahúzódtak nyugati irányban. Egy újabb körvonalazódó bekerítésből kitörve a 23. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja 22 óra körül érkezett be Pallagra.

Időközben a 128/I. páncélgránátos-zászlóalj 15 óra 15 perc körül elszakadt a szovjetektől. A német zászlóaljnak nem volt szerencséje, mert Debrecen északi kijáratánál támadó szovjetekbe ütközött. A németek sok gépjárművet és fegyvert veszítettek, és odaveszett a zászlóalj teljes híradóanyaga is. A 128. páncélgránátos-ezred ezután Pallag déli szélére vonult vissza. Este 23 óra körül a páncélgránátosok Debrecentől két kilométerre északra tolták előre biztosító vonalukat, keleten pedig a Hajdúsámson felé vezető vasútvonalnál foglaltak védőállást keleti arcvonallal. A Debrecenből veszteség nélkül kivonult 128/III. páncélos-tüzérosztály Hajdúböszörménytől öt kilométerre délkeletre foglalta el új tüzelőállását, ahol ütegei 17 óra körül ismét készen álltak a további harcra.[892] Nyíradonytól keletre egyelőre csak szovjet felderítő osztagok nyomultak előre.[893]

Aznap a 23. páncéloshadosztály is kapott némi páncélos-utánpótlást. Ugyanis a 128. páncélvadászosztály törzse, valamint két (1. és 2.) vadászpáncélos-százada 21 Jagdpanzer IV vadászpáncélossal visszaérkezett a németországi feltöltésről. A feltöltött századokat október 13-án indították útba a hadosztályhoz. A vadászpáncélosok a továbbiakban a hadosztály két páncélgránátos-ezredét támogatták.[894]

Szovjet adatok szerint a III. páncéloshadtest a Debrecenért vívott harcokban október 15–19. között 133 harckocsit és rohamlöveget, 37 lövészpáncélost és páncélgépkocsit, 287 különféle löveget, 9000 halottat és mintegy ezer hadifoglyot veszített. A 4. légiflotta vesztesége a csata e szakaszában a szovjetek szerint 49 lelőtt és 12 zsákmányolt repülőgépet tett ki.[895]

Amint azt a német hadvezetés is felismerte, a város elfoglalásával „Debrecen térségében az orosz megszerezte a hadműveleti kezdeményezést, és nagy erőkkel tör északkelet felé, hogy elvágja Wöhler tábornok seregcsoportját”.[896] Ezzel kezdetét vette az alföldi páncéloscsata befejező szakasza.






5. fejezet: Az alföldi páncéloscsata nyírségi szakasza
(1944. október 20–28.)



15. csatanap: 1944. október 20. péntek

(Időjárás: napos, derült.)

A szovjet 53. hadsereg parancsnoka elhatározta, hogy a tüzérséggel és harckocsikkal megerősített 303. lövészhadosztállyal aznap Mezőtúr felől Püspökladány irányában támadást indít a 24. páncéloshadosztály szárnya ellen. Ezzel egy időben a román 2. gyaloghadosztálynak és a szovjet 297. lövészhadosztálynak Tiszakürt–Kunszentmárton terepszakaszról ki kellett jutnia Öcsöd és Tiszaföldvár északi körzetébe.[897]

A IV. páncéloshadtest 24. páncéloshadosztálya viszont folytatta támadását Kisújszállás felé. A hadosztály alárendeltségében harcoló 503. nehézpáncélos-osztálynál a 3. nehézpáncélos-század vezette a támadást. Az eddigi délkeleti támadási irányt északkeletire változtatva a nehézharckocsik Túrkeve felé nyomultak, ahol a 24. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja éjszakázott. Innen a továbbiakban közös erővel Kisújszállást kellett elérniük.

Az élen haladó páncélosok már az első 500 méter után páncélelhárító tüzet kaptak, immár kétségtelenné téve, hogy az éjszaka folyamán jelentős szovjet erősítések érkeztek a körzetbe. A helyzet egyre romlott. A Tigerek útjában ismét egy töltés állt. Jobbra is, balra is sártenger. Az 503/3. nehézpáncélos-század emiatt nem tudott teljes tűzerejével harcolni: csak a legelső harckocsik vehették fel a harcot. Hat szovjet páncéltörő ágyú lőtte őket, s noha tíz percen belül mindet kilőtték, szinte biztosak voltak benne, hogy a szovjetek újabb mélyen lépcsőzött páncélelhárító körletébe ütköztek.

A szovjetek mindenhol elszántan védekeztek. Az 503/3. nehézpáncélos-század páncélosai számtalan találatot kaptak, de a vastag páncélzat megóvta őket a végzetesebb sérülésektől. Az élen haladó harckocsik szabályosan „átrágták” magukat a páncéltörő ágyúk állásain, míg újra nyílt és jól járható terepre értek. Azonban párszáz méter után újabb páncélelhárító körletbe ütköztek, ahol ismét szemből tüzeltek rájuk. Több harckocsi lánctalp- és lövegtalálatot kapott, de ezt az állást is áttörték.

Néhány kilométer megtétele után a század harckocsijai egy szovjet gyalogsági állásba rohantak bele, ahol RPG–43 típusú kumulatív töltetű páncélrobbantó kézigránáttal, kötegelt kézigránátokkal és „Molotov-koktéllal” felszerelkezett páncélvadász osztagok támadtak rájuk. A harckocsik az ekkor szokásos eljárást alkalmazták: teljes gázzal átrobogtak a lövészgödrökön és árokrészeken, eközben pedig összes géppuskájukból tüzeltek mindenre, ami mozgott.

A harccsoport közeledett Túrkeve felé. A németek úgy tervezték, hogy a helységet jobbról megkerülik, majd hátulról támadják meg. Csakhogy a helység körül körkörös páncélelhárító csomópont volt kiépítve, amelyet megrohamozván a Tigerek egymás után kaptak találatot. Von Rosen hadnagy harckocsijának lövege egy találat következtében működésképtelenné vált, de ennek ellenére az 503/3. nehézpáncélos-század három megmaradt harckocsival elérte Túrkeve északkeleti kijáratát. Innen a páncélosok behatoltak a helységbe, amelynek kiürítését a szovjetek időközben már megkezdték.

A mintegy öt órán keresztül folyó szakadatlan harc során a Tiger B nehézharckocsik 36 szovjet páncéltörő ágyút semmisítettek meg. Volt ugyan néhány német sebesült, de halottat vagy kijavíthatatlanul megsérült harckocsit nem veszítettek, annak ellenére, hogy három páncélos kivételével az összes nehézharckocsi találatokat kapott. Großmann törzsőrmester karbantartócsoportja három könnyebben sérült Tigert gyorsan helyre is állított, és így az 503/3. nehézpáncélos-században ismét hat harckocsi volt bevethető állapotban.

Déltájban megérkezett a harccsoporthoz a 24. páncéloshadosztály parancsnoka, von Nostitz-Wallwitz vezérőrnagy, aki gratulált az elért eredményekhez, és utasítást adott a támadás folytatására Kisújszállás felé.

A délután elinduló hat Tiger B nehézharckocsi néhány kilométer megtétele után lekanyarodott a főútról, és lassan araszolt a város irányában. Így érték el 17 és 18 óra között Kisújszállás délkeleti szélét, ahonnan megfigyelhették, hogy Debrecen felől szovjet harckocsik, önjáró lövegek, tehergépkocsik és tüzérségi eszközök haladnak Kisújszállás irányában.

Ilyen anyagi túlerő mellett a város bevétele, de különösen annak megtartása kivihetetlennek látszott, ezért a német harccsoport a településtől nem messze körvédőképes állás foglalt, és az éjszakát az időközben beérkező utánpótlás kiosztásával töltötte. A kiküldött felderítők reggel megerősítették az északkeleten felvonuló szovjet páncélosok hírét.[898]

A támadó német páncélozott harccsoport mögött a szovjet 303. lövészhadosztály a kora délutáni órákban a 24. páncéloshadosztály páncélgránátosaitól súlyos harcok után visszafoglalta Mezőtúr délkeleti részét. Délen a román 2. gyaloghadosztály és a szovjet 297. lövészhadosztály előrevetett osztagai behatoltak Tiszaföldvárra.[899]

Ezen a napon érkezett be a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztályhoz a Wiegand százados vezette 503/2. nehézpáncélos-századból és az 503/3. nehézpáncélos-század egyik szakaszából (Wagner hadnagy) álló másik Tiger-kötelék. A páncéloscsoport 14 bevethető nehézharckocsijával[900] azt a feladatot kapta, hogy az SS-hadosztály egyik harccsoportjával Törökszentmiklós körzetéből előrenyomulva érje el Kenderest, a helységet foglalja el és tartsa meg, a későbbiekben pedig egyesüljön a 24. páncéloshadosztálynál harcoló Tiger-harccsoporttal.

A németek támadása azonban Szapárfalunál erős szovjet páncélelhárító- és harckocsi-csoportosításba ütközött, amelyek megállították. Az észak felől Kenderes magasságáig előrevont szovjet 18. harckocsihadtest páncélosai heves oldalazó tűz alá vették a harccsoportot. Wiegand százados harckocsijával betört a páncélelhárító körletbe, két páncéltörő ágyút legázolt, majd oldalról az egész állást felgöngyölítette, miközben harckocsija tornyát és lövegét súlyos találatok érték. Végül a harccsoport egy szovjet harckocsi, valamint 20 páncéltörő ágyú és tüzérségi löveg kilövése után áttörte az ellenség védelmét. A beérkező szovjet erősítések mégis kikényszerítették az elfoglalt Kenderes környéki terepszakasz feladását.[901]

A 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály egy része (valószínűleg a 7. SS-páncélgránátos-ezred) aznap már ismét védelemre kényszerült Törökszentmiklóstól 10 kilométerre délkeletre. Egy másik harccsoportja (a 8. SS-páncélgránátos-ezred) a Tiger B nehézharckocsik és 4. SS-páncélososztály StuG. IV rohamlövegeinek támogatásával azonban Kenderesen át Kisújszállás északnyugati széléig tört előre. Fegyverneket a hadosztály csapatai napközben elveszítették, majd ismét visszafoglalták.[902]

Kenderesnél az SS-rohamlövegek behatoltak a szovjet 243. lövészhadosztály hadtáp-területére. Eközben a szovjet járművek között rábukkantak egy SS-rendszámú 3,5 tonnás Opel–Blitz tehergépkocsira is, amelyről kiderült, a szovjetek éppen az akkor még 4. SS-rohamlövegosztálynak nevezett alakulat 2. századától zsákmányolták 1944 februárjában a cserkasszi katlanban.[903] A német járművezető papírjai még mindig a kesztyűtartóban voltak!

A magyar 3. hadsereg 20. honvéd gyaloghadosztálya aznap teljesen felszámolta az előző nap szétvert román 4. gyaloghadosztály maradványai által tartott tiszavárkonyi hídfőt, és jelentős létszámú román katonát ejtett foglyul.[904]

A IV. páncéloshadtest Szolnoktól keletre zajló támadása arra kényszerítette Malinovszkij marsallt, hogy egyetlen jelentősebb tartalékát, a 7. gárdahadsereget ne Debrecentől északra, a hadműveleti siker elérése érdekében, hanem Mezőtúr–Kisújszállás körzetében a németek feltartóztatására vesse be. A gárdahadsereg 18-án este Nagyvárad, Pocsaj, Gáborján és Biharkeresztes körül állomásozott. A 2. Ukrán Front parancsnoka ugyancsak Szolnokhoz csoportosította át a 6. gárda-harckocsihadsereget is. Kravcsenko vezérezredes harcokból kivont, már tartalékban álló legyengült 5. gárda-harckocsi- és 9. gárda-gépesítetthadteste azt a feladatot kapta, hogy 20-án estig csoportosuljon Kisújszállás–Karcag terepszakaszra, és csapataik minden körülmények között akadályozzák meg a németek további előrenyomulását kelet felé.[905]

Plijev altábornagy lovas-gépesített csoportját megerősítették Gorskov 23. harckocsi- és 5. gárda-lovashadtestével. Az egyesített csoportosítás parancsnoka Plijev maradt. A vezetési rendszeren sem változtattak, ami a harcok során sok nehézséget okozott a csapatok irányításában. Az öt legyengült hadtestből álló gyorscsoport azt a parancsot kapta, hogy 21-én estig foglalja el Nyíregyházát, és onnan nyomuljon előre Gáva–Nyíregyháza–Berkesz terepszakaszra. A feladat végrehajtására az 5. gárda-lovas- és 23. harckocsihadtest Hajdúsámson körzetében, a 4. gárda-, 6. gárda-lovas- és 7. gépesítetthadtest pedig Debrecenben gyülekezett.

Ezzel együtt a front többi hadserege is újabb feladatokat kapott. A 27. hadseregnek (alárendeltségben a 33. lövészhadtesttel) október 21-én estig el kellett érnie a Nyírbéltek–Nyíregyháza–Polgár vonalat. Az 53. hadseregnek 23-án estig egész sávjában fel kellett zárkóznia a Tisza vonalára. Az átcsoportosított 7. gárdahadseregnek a német támadás megállítása után a román 1. hadsereg csapataival közösen október 22-én támadást kellett indítania a németek szolnoki hídfőjének felszámolására.

Az 5. légihadsereget arra utasították, hogy vadászrepülőgépei zömével fedezze Plijev hadtesteit, a csatarepülőgépekkel és a vadászrepülő-erők kisebb részével pedig támogassa a 7. gárdahadsereget.[906]

Ezzel a IV. páncéloshadtest szolnoki ellentámadása tulajdonképpen elérte minimális kitűzött célját, mivel a 2. Ukrán Front összes tartalékát magára vonta. Így a nyírségi főirányban harcoló fáradt és leharcolt szovjet csapatok megerősítést egyelőre nem kaphattak.

A 13. páncéloshadosztály Balmazújvárostól északnyugat felé egy harcfelderítő vállalkozást indított, és felvette a kapcsolatot a Polgár felől déli irányban előretörő, és a Tiszacsegétől 10 kilométerre északkeletre fekvő területet elért magyar 2. honvéd páncéloshadosztály erőivel. Tiszafüred a szovjet 53. hadsereg kezébe került.[907]

Balmazújvárostól délkeletre a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportjának állásait egész nap szovjet támadások érték. A németek ezeket visszaverték, és azonnali ellenlökéssel a szovjet betöréseit is sikerült felszámolniuk.[908]

Plijev altábornagy a Malinovszkij marsalltól kapott parancs alapján elhatározta, hogy Nyíregyháza, Gáva és Rakamaz birtokbavételével elvágja a „Wöhler” seregcsoport visszavonulási útvonalát nyugat felé. A feladat végrehajtására a 23. harckocsi-, a 7. gépesített- és a 4. gárda-lovashadtestből csapásmérő csoportot alakított. Plijev Nyíregyháza ellen két irányból tervezett támadást. A 23. harckocsihadtestnek Balkányon és Geszteréden keresztül délkeletről, a 7. gépesítetthadtest erőinek pedig Hajdúhadház– –Újfehértó útvonalon délnyugatról kellett megrohamoznia a várost. A 4. gárda-lovashadtest a támadás második lépcsőjét alkotta. Az 5. gárda-lovashadtestnek kellett fedeznie a csapásmérő csoportosítás jobbszárnyát, a 6. gárda-lovashadtestnek pedig a balszárnyát. Így a szovjetek újabb támadásukat 20-án hajnali 04 órakor az első lépcsőben négy, a másodikban egy hadtesttel kezdték meg.

Malinovszkij kiadott parancsában Nyíregyháza elfoglalásának határidejét október 21-én estére tűzte ki. Plijev altábornagy elbizakodott módon úgy döntött, erőivel ezt még 20-án végrehajtja. Elhatározásakor jelentősen lebecsülte a németeket, valamint azt a tényt, hogy a feladat teljesítéséhez fáradt katonáinak 45–50 kilométert kellett harcolva megtenni, és a szovjet csapatok útjában legalább kilenc–tíz, támpontként kiépíthető település feküdt.

Az 5. gárda-lovashadtest Hajdúsámson–Balkány irányában támadott azzal a feladattal, hogy 17 óráig vegye birtokba Nagykállót, Napkort, és Orost. Másnap, 21-én támadását Nyírtét–Demecser felé kellett folytatnia, és délig el kellett foglalnia Berkeszt, Demecsert és Nyírbogdányt. A hadtestnek erős előrevetett osztagaival be kellett vennie Kisvárdát és Dombrádot is.

A 23. harckocsihadtest Geszteréd–Érpatak–Nagyszállás irányában nyomult előre. Feladata az volt, hogy 20-án 17 óráig a 7. gépesítetthadtesttel együttműködésben foglalja el Nyíregyháza keleti felét, majd 21-én reggel folytassa előrenyomulását Nyírpazony és Nyírtura felé. A harckocsihadtest azt a parancsot kapta, hogy 21-én délig vegye birtokba Nyírturát, Nyírbogdányt és Kemecsét.

A 7. gépesítetthadtestnek Hajdúhadház és Újfehértó irányában kellett támadnia, és a 23. harckocsihadtesttel együtt 17 órára birtokba vennie Nyíregyháza délnyugati felét. A hadtestnek 21-én délig el kellett foglalnia Nagyhalászt, Ibrányt, és egy erős előrevetett osztaggal ki kellett jutnia Kóród körzetébe, ahol átkelőhelyeket kellett foglalnia a Tiszán.

A 6. gárda-lovashadtest feladata az volt, hogy törjön előre Kálmánháza irányában, és 20-án 17 óráig vegye birtokba a települést. Előrenyomulását másnap 04 órakor Nagycserkesz–Nyírtelek–Buj–Paszab–Vencsellő felé folytassa, és 21-én délig foglalja el e három utóbbi helységet. A hadtest előrevetett osztagainak birtokba kellett venniük Rakamazt és Tiszalököt.

A második támadó lépcsőbe beosztott 4. gárda-lovashadtestnek 20-án 06 órakor menetet kellett kezdenie a támadó 7. gépesítetthadtest mögött, és 21-én délig be kellett érkeznie Nyíregyházára.[909] A hadtest 30. lovashadosztálya napközben a 7. gépesítetthadtestet támogatta Hajdúhadháznál. A 10. gárda-lovashadosztály Pallagnál gyülekezett. A hadtest harmadik hadosztálya, a 9. gárda-lovashadosztály a 6. gárda-lovashadtesttel Debrecenben maradt, mert a németek több kisebb támadást is indítottak a város északnyugati része ellen.[910]

A 23. páncéloshadosztály egész nap próbálta feltartani a Debrecentől észak felé előretörő szovjeteket. Délelőtt 10 órakor a „Zirr” páncéloscsoport három Panther harckocsival megindult Pallag felől. A páncélosok a Hajdúhadház felé vezető vasútvonaltól keletre kilőttek egy szovjet harckocsit és szétugrasztottak egy lovas-köteléket. Ezután azonban a harckocsik megsüllyedtek a sáros terepen, és csak négyórás küszködés után sikerült kivontatni őket.

A hadosztály jobbszárnyán ezalatt a 126. páncélgránátos-ezred a 128. páncélos-tüzérezred II. és III. osztályának tűztámogatásával Debrecen északkeleti részét támadta. A német tüzérség a 129-es magassági pont környékét és a szovjetek feltételezett utánpótlási útvonalait lőtte, ezért azok keletebbre folytatták szállításaikat.

A 128/I. páncélgránátos-zászlóalj nem tudta megakadályozni, hogy a szovjetek a Debrecen–Hajdúhadház műút és vasútvonal mentén is előrenyomuljanak.

A 23/I. páncélososztály néhány rohamlövege dél körül Pallag felől támadást intézett keleti irányban. Hajdúsámson felé haladva szovjet erőkbe ütköztek. A németek két órán át tartották tűz alatt a Pallagtól két kilométerre keletre vezető mellékutat. Három T–34 harckocsit és 20 tehergépkocsit lőttek ki. A rohamlövegeket kilenc szovjet harckocsi támadása érte, így a települést már nem sikerült visszafoglalniuk. Délután a szovjetek északkelet felől egy kisebb osztaggal Pallagra is betörtek, de a 126/10. páncélos-utászszázad visszaverte őket.

A 23. páncéloshadosztály 17 órakor a kapott parancsnak megfelelően megkezdte visszavonulását a debreceni Nagyerdő és Hajdúszentgyörgy déli szegélye közötti új arcvonalára. Pallagot 19 óra körül ürítették ki a németek. A 128. páncélgránátos-ezred hadosztály-tartalékba került. A hadosztály jobbszárnyán a 46. gyaloghadosztály maradványai harcoltak.[911]

Az 1. páncéloshadosztály erőinek egy része először Hajdúböszörménynél próbálta lezárni a nyugat és északnyugat felé vezető utakat, miután az 1/1. páncélos-felderítőszázad folyamatosan azt jelentette, hogy dél-délkelet felől erős szovjet–román kötelékek nyomultak előre. A hadosztály „Bradel” harccsoportja később Hajdúhadháznál leváltotta az 1. páncélos-felderítőosztály részeit, és Téglás körül haladéktalanul biztosító állásokat foglalt.

Hajdúsámson felől a szovjetek északnyugat felé törtek előre, és a 7. gépesítetthadtest erői elfoglalták Hajdúhadházat. Ezzel a Nyíregyháza felé vezető műutat átvágták. Bradel ezredes 113. páncélgránátos-ezredének ellenlökése a település visszafoglalására kudarcba fulladt. A szovjet páncélelhárítással szemben a németek még azután sem boldogultak, hogy az 1. páncélgránátos-ezred részeit is ide vezényelték megerősítés gyanánt. A 73. páncélos-tüzérezred három osztálya Hajdúböszörménynél létesített állásaiból támogatta a páncélgránátosok harcát.

A szovjetek sem jártak több sikerrel, így ide-oda hullámzó, helyi harcok kezdődtek. A korábban egyetlen zászlóaljjal rendelkező 1. páncélgránátos-ezredet ezekben a napokban feltöltötték az 1009. gépkocsizó biztosító- és kiképző-zászlóalj mintegy 700 katonájával, így újra jelentősebb harcértéket képviselt.

Délután az 1. páncélos-felderítőosztály is Hajdúhadháznál és Téglásnál harcolt. A harckocsikkal támogatott lövészrohamokat a németek főleg a 7,5 cm-es löveggel felszerelt lövészpáncélosok és a 37. páncélvadászosztály Marder páncélvadászainak tüzével verték vissza.[912]

Az 5. gárda-lovas- és a 23. harckocsihadtest kötelékei 40 páncélossal Nyíradonyon keresztül észak felé indítottak támadást. Ez az előretörés a magyar 25. gyaloghadosztály (Kalkó Gyula vezérkari ezredes) nyugat felé menetelő csapatainak oldalát súlyos veszélybe sodorta. A honvéd gyaloghadosztály (alárendeltségében a magyar 10. rohamtüzérosztállyal) előző nap került a magyar 2. hadseregtől a VII. hadtest alárendeltségébe, és azt a parancsot kapta, hogy négy nap alatt meneteljen a Tiszához Tiszaluc, Sajóhidvég és Kesznyéten területére.

A szovjetek előrevetett osztagai elérték Balkányt és Nagykállót. Nyíradony irányából Nyírbátor felé is szovjet csapatok nyomultak előre.[913]

A 25. gyaloghadosztály azonos hadrendi számú felderítőosztálya, amely a 25. rohamtüzérosztály egyik ütegének két 7,5 cm-es páncéltörő ágyújával megerősítve Nagykálló déli részét biztosította, 17 óra 30 perckor azt jelentette, hogy harckocsikkal megerősített szovjet erők támadták meg. A rohamtüzér-üteg parancsnoka, Zách Sándor hadnagy a szovjet harckocsik támadására így emlékezett vissza:

„Október 20-án, a visszavonulás során 13h körül azt a parancsot kapta [Zách hadnagy – Sz.N.], hogy Nagykálló délnyugati szélén, az Újfehértó felé vezető országúton foglaljon 1 páncéltörő ágyúval tüzelőállást, míg a másik páncéltörő ágyú tőle délkeletre, körülbelül 300 méterre lévő földúton foglalt tüzelőállást. A két tüzelőállás között sűrű kukoricás volt, így összeköttetés nem volt lehetséges. Saját gyalogság nem volt sehol. Körülbelül 1630-kor a hátuk mögül, Nagykállóból hallották a harckocsiágyú jellegzetes hangját. Ugyanakkor a kukoricáson keresztül rohanva jött a másik löveg egyik kezelője és jelentette, hogy a harckocsin magyar egyenruhás személyek kiabálták: ’Ne lőjetek, magyarok vagyunk!’ és utána lerohanták őket. Közben hátulról, a város felől közelgő harckocsi géppuskatüzet nyitott, de a beálló szürkület miatt nem látott jól, föléjük lőtt. A közelgő harckocsi és gyalogság miatt a löveget már nem lehetett megmenteni, míg a Botond vontatóval, amely körülbelül 300 méterre egy cserjésben rejtve állt, sikerült a szántóföldeken keresztül Nyíregyházára, az osztályhoz bevonulni.” [914]

A 25. honvéd gyaloghadosztály 1. gyalogezredének vonatoszlopát 17 órakor a Nagykálló és Kállósemjén közötti úton öt szovjet harckocsi szétverte. A magyar alakulatok között nagy zavar támadt. A gyalogezred Máriapócs–Ófehértó irányába tért ki.[915] A támadásra Keresztes Lajos 1946 novemberében így emlékezett vissza:

„[…] Hirtelen orosz támadást kaptunk. Olyan hirtelen jöttek, hogy a nagy zajban nem is lehetett észrevenni őket. T–34-es tankok robogtak végig a műúton, elgázolták a szekereket, lovakat, a menekülő polgári lakosság teheneit, lovait. Benkő [Péter honvéd – Sz.N.] kocsiját is elgázolta egy orosz harckocsi és Benkő ott helyben meg is halt. Több mint valószínű, hogy előzőleg lövést kaphatott és ezért nem tudott leugrani a kocsiról. Az orosz harckocsikon ugyanis géppisztolyos oroszok ültek és állandóan lövöldöztek. Zsembera Zsombor szakaszvezető odament megnézni Benkőt, de teljesen szét volt lapítva. Segíteni már úgysem lehetett rajta, eltemetni pedig nem tudtuk, mert olyan nagy volt a zavar és tumultus, hogy nem lehetett megállni.” [916]

Este 23 órakor Nyíregyháza frissen kijelölt német harcparancsnoka, von Schönfeldt vezérkari ezredes (eredetileg a XVII. hadtest vezérkari főnöke) arra kérte a 25. gyaloghadosztályt, hogy a város védelmére rendelje alá neki az ott állomásozó magyar csapatokat (a 25. gyalogezred részeit és a már mindössze csak három 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúval felszerelt 25. rohamtüzérosztályt).[917]

Plijev csapatai 20-án estig nem tudták teljesíteni az altábornagy által szabott eltúlzott feladatokat. A hadtestek csupán 20–22 kilométert haladtak, mivel mindenhol német ellenlökések lassították őket. Este az 5. gárda-lovashadtest zöme még Nyíradonynál volt. A 23. harckocsihadtest Geszteréd birtoklásáért harcolt. A 7. gépesítetthadtest egy dandárával Hajdúhadházat védte a német ellenlökésekkel szemben, zöme pedig a településtől délkeletre elterülő erdős területen harcolt. A 4. gárda-lovashadtest két hadosztálya Bökönynél menetelt. A 27. hadsereg kijelölt lövészhadosztályai még nem váltották le a 6. gárda-lovashadtestet, amely a németek kisebb támadásaival szemben Debrecen északnyugati részét védte. Ezért ez a szovjet hadtest még csak meg sem kezdte támadását.[918] Így a Nyíregyháza felé törő lovas-gépesített csoport balszárnya fedezetlen maradt.

A szovjet felderítés reálisnak tekinthető felmérése szerint a német III. páncéloshadtest aznap Debrecen és Nyíregyháza között legalább 180 harckocsival és rohamlöveggel rendelkezett.[919]

A szovjet 5. légihadsereg október 13–20. között mintegy 2200 bevetést hajtott végre. A szovjetek főleg csatarepülőgépeket és vadászrepülőgépeket alkalmaztak. A 15–20 repülőgépből álló kötelékekben repülő német– –magyar repülőcsapatok ugyanezen idő alatt szovjet adatok szerint 1770 bevetést teljesítettek, és harc közben 26 repülőgépet veszítettek.[920]


16. csatanap: 1944. október 21. szombat

(Időjárás: derült.)

A német IV. páncéloshadtest támadása a folyamatosan beérkező szovjet erősítésekkel szemben egyre erőtlenebbé vált. A Mezőtúr délkeleti részébe betört 303. lövészhadosztály ellen a 24. páncéloshadosztály gyalogsága sikertelen ellenlökést indított. Ezzel szemben a település északkeleti részét a németek visszafoglalták, és újra megnyitották a hadosztály innen északkeletre harcoló páncélozott harccsoportjához vezető utánpótlási útvonalat. A szovjetek Kisújszállás felől újabb támadást indítottak, és betörtek Túrkeve északi részébe.[921] A harcok után a Kisújszállásról Túrkevére vezető úttól nem messze, az úgynevezett „Egyháztanya” körüli árokban a 23/III. páncélososztály két Panzer IV harckocsija maradt.[922]

Az 503. nehézpáncélos-osztály első harccsoportja reggel azt a parancsot kapta, hogy Kisújszállástól Túrkeve felé szakadjon el az ellenségtől, mivel Mezőtúrt újra birtokba vették a szovjetek. Fromme százados az 503/1. nehézpáncélos-századdal ide indult, hogy az ott állomásozó karbantartó-csoport és az ellátó részek fogságba esését megakadályozza.

A Mezőtúrra érkező nehézharckocsik azonban hamarosan súlyos utcai harcba keveredtek. Az osztály itt találkozott először az 57 mm-es (kezdetben amerikai gyártmányúnak hitt) szovjet páncéltörő ágyúval, mely a Tiger B harckocsik páncélzatát különleges űrméret alatti páncélgránátjával szemből is át tudta ütni.[923]

A helység főutcáján haladó Tigereket egy templomtoronyba emelt 76,2 mm-es szovjet páncéltörő ágyú többször is eltalálta, majd egy harckocsi a torkolattüzet meglátva repeszgránáttal elhallgattatta. A német páncélosok 12 további páncéltörő ágyút lőttek ki, de a tizenharmadik lövedéke megsebesítette Piepgras hadnagyot. Erich Fürlinger hadnagy balszélen haladó harckocsiját is számtalan találat érte.

Az 503/1. nehézpáncélos-század egyik harckocsiját telibe találta egy 57 mm-es lövedék, melynek következtében Markus főtörzsőrmester és az irányzólövésze, Schielke szakaszvezető életét vesztette, Otto Beyer hadnagy és Walter Junge tizedes pedig megsebesült. A harcokban a „112”-es toronyszámú nehézharckocsi három szovjet páncéltörő ágyút lőtt ki.

Ezzel egy időben a Túrkevénél álló 503/3. nehézpáncélos-század részei is harcba keveredtek az északkeletről támadó 18. harckocsihadtest páncélosaival. Itt állomásozott a század ellátó és szerelő részlege is, melyek követték a harcoló osztagot, de közben meglepték őket a szovjetek. Ebben az összecsapásban szenvedte el az 503. nehézpáncélos-osztály első halálos magyarországi személyi veszteségeit. Ezen kívül megsemmisült egy vontatójármű és egy tehergépkocsi is.

A karbantartók lázas munkával próbálták a sérült harckocsikat és az egyéb járműveket vontatható állapotba hozni. Este érkezett a századtól a parancs, hogy az ellenségtől próbáljanak elszakadni. Végül Mezőtúr térségében sikerült csatlakozást találni az osztály törzséhez.[924]

Mivel az ellenség nyomása Szolnok irányban egyre erősödött, a németek támadásuk további erőltetésével felhagytak. A 24. páncéloshadosztály Törökszentmiklós védelmével próbálta megteremteni a lehetőséget a tiszai hídfő megtartására.

A szovjetektől való elszakadás folyamán az első Tiger-harccsoport járművei a 24. páncéloshadosztály oszlopának első harmadába soroltak be, hogy szükség esetén be tudjanak avatkozni. A német csapatok a környéken manőverező szovjet erőket illetően alig rendelkeztek valami információval. A nehézpáncélos-osztály üzemképtelen harckocsijainak vontatásához is harcképes Tigereket kellett alkalmazni, ezért az oszlop élén nehézharckocsik helyett a páncéloshadosztály motorkerékpáros lövészei haladtak. Mivel a szovjet csatarepülőgépek miatt csak sötétedés után mozoghattak, menetteljesítményük igen alacsony volt.[925]

A román 1. hadsereg 7. hadteste a Csongrád és Mindszent nyugati előterében tartott tiszai hídfőkből 21-én átcsoportosult a Hármas-Köröshöz. A 2. és 19. gyalog-, valamint a 19. lovashadosztálynak az volt a feladata, hogy északi arcvonallal rendezkedjen be védelemre, és ezzel zárja le a rést a Tisza és a Mezőtúrnál harcoló szovjet csapatok között.[926]

A 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály aznap alig tudott előrenyomulni.[927] Ezzel a IV. páncéloshadtest keleti irányú ellentámadása gyakorlatilag kifulladt. Ahogy a német haditengerészeti vezetés már idézett hadinaplója 21-i bejegyzésében is megállapította:

„A német páncéloshadtest előretörése Szolnoktól keletre erősödő ellenséges ellenállásba ütközik, és a helyi sikerek ellenére a Debrecennél álló saját erők számára már nem hoz tehermentesítést.”

A LXXII. hadtest Tisza menti arcvonalán a 12. tartalékhadosztály 48. honvéd gyalogezrede Ároktőnél felkészült a folyamvédelemre. Az ezredet a 89/1. önálló tüzérüteggel és három 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúval erősítették meg. A magyar hadosztályhoz előző nap beérkezett a 10. felderítőosztály[928] két gyalogszakasszal megerősített egy lovasszázada, összesen 350 fővel. A felderítőosztály Egerlövőn hadosztály-tartalék lett. A 12. tartalékhadosztály azt a feladatot kapta, hogy a két német hídfő, Tiszafüred és Polgár között védje a Tisza nyugati partját. Másnap a 36/I. gyalogzászlóalj Tiszabábolnára és Tiszadorogmára vonult, hogy ott átvegye a folyó biztosítását.[929]

A német III. páncéloshadtest alárendeltségében Polgárnál harcoló 2. honvéd páncéloshadosztály dél felé némi teret nyert, de támadása jelentősebb eredményt nem hozott.

Balmazújvárostól nyugatra, a vasút mentén a 13. páncéloshadosztály állásait zászlóalj erejű támadások érték. A németek mindet visszaverték, kivéve azt, amelyik végül a város délnyugati részébe is betört. A hadosztály erői ugyan ellenlökést indítottak, de kudarcot vallottak. Védelmük itt többé már nem szilárdult meg.

A „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportját is hasonló erejű szovjet támadások érték, de ezeket a németeknek sikerült visszaverni.[930] A páncélgránátos-hadosztályhoz aznap beérkezett egy 433 fős menetzászlóalj.[931]

A 23. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja Hajdúhadház dél-délnyugati előteréből támadást indított, és a településtől délre elérte a Nyíregyháza felé vezető vasútvonalat. Délben a hadosztály parancsot kapott, hogy csoportosuljon át Hajdúdorog–Újfehértó körzetébe, hogy onnan indíthasson támadást a szovjet csapásmérő csoportosítás fedezetlen balszárnya ellen. Estig a hadosztály összes eleme elszakadt a szovjetektől, és 22-én kora reggel a csapatok zöme már Újfehértón gyülekezett. A települést észak, kelet és dél felől biztosították, és felkészültek egy északkeleti irányú támadás végrehajtására.[932]

Az 1. páncéloshadosztály erői Hajdúhadháztól nyugatra indultak meg, és a helységet nagyjából visszafoglalták a 7. gépesítetthadtesttől. A település délnyugati felében súlyos harcok folytak. A németeknek sikerült visszaverniük a szovjetek Hajdúhadháztól északra, kelet felől indított gyengébb támadásait is.[933] A hadosztályhoz este beérkezett az 1. páncélosezred 6. százada (Stümke hadnagy), amely ekkor 12 Panzer IV harckocsival rendelkezett.[934]

A 23. harckocsihadtest az éjszaka folyamán birtokba vette Geszterédet, és 21-én hajnali 03 óráig elfoglalta Nagykállót is. Balkány északi előteréből a szovjetek harckocsikkal és amerikai gyártmányú féllánctalpas páncélozott szállító harcjárművekre szerelt 12,7 mm-es önjáró légvédelmi géppuskákkal megerősített lovas-kötelékekkel északi irányban támadtak. A 23. harckocsihadtest kelet felé kitért. A 3. harckocsidandár (I. D. Ivlijev alezredes) 20 páncélossal, az 56. gépkocsizó lövészdandár (F. F. Stanyko alezredes) támogatásával 13 óra körül betört Nyíregyházára. A 4. gárda-lovashadtest 30. és 10. gárda-lovashadosztálya Érpatakot megkerülve, Nagykállón keresztül 15 óráig elérte Nyíregyházát. A két szovjet hadtest együttes támadása a várost ötórás utcai harc után, az esti órákra elfoglalta. A szovjet erők egy része folytatta támadását észak felé.[935]

Nyíregyházát nem védték jelentősebb erők. A városban csak a 25. honvéd gyaloghadosztály 25. gyalogezredének I. zászlóalja és ezred-közvetlen alakulatai (közöttük egy aknavető-század és két nehéz páncéltörő ágyú) állomásoztak a 25. rohamtüzérosztály három 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyújával megerősítve. Ezeket a gyenge csapatokat már hajnalban alárendelték von Schönfeldt vezérkari ezredesnek, Nyíregyháza német harcparancsnokának. A 25. gyalogezred délelőtt 11 órakor azt jelentette, hogy Nagykálló felől egy szovjet harckocsi megközelítette a várost. A 13 órakor megkezdődő harcokban a 25. gyalogezred bevetett erőit a szovjetek szétverték. A maradványok csupán egy puskás századnyi erőt jelentettek, két géppuskával.[936]

A magyarok támogatására csupán a 23. páncélosezred itt működő műhelyszázadától vezényeltek néhány kijavított, illetve korlátozottan harcképes páncélost a város védelmére. A Takarékpalota és a Korona szálloda között, a Vay Ádám utcában lesállást foglaló egyik Panthert egy T–34 harckocsi lőtte ki, miután betörte a Vay Ádám utca és a Jókai út sarkán álló ház kapuját, majd ott tüzelőállást foglalt.[937] Egy másik Panther harckocsi Nyíregyháza keleti szélén, a Nagykálló felé vezető út mellett állt lesállásban.[938] A városban biztosító német harckocsikat a szovjetek mind kilőtték. A német műhelyszázad értékes javító-karbantartó felszerelését viszont a németeknek sikerült időben kimenekíteni. Így továbbra is biztosíthatták a hadosztály páncélos-technikájának javítását.[939]

A német–magyar csapatok által kiürített Nyíregyházától nyolc kilométerre északnyugatra a Tokaj felé vezető utat a német 241/II. vegyes légvédelmi tüzérosztály továbbra is fedezte.

Kállósemjén napközben többször is gazdát cserélt. A német 8. hadsereg 15. gyaloghadosztályának (Lengenfelder ezredes) kötelékei azonban egy ellenlökés segítségével az 5. gárda-lovashadtest erőivel szemben a nap végére ismét birtokba vették a települést. A szovjetek itt két harckocsit veszítettek.[940]

Nyíregyháza elfoglalásával és a környék birtokbavételével Plijev csapatai 21-i igen sikeres tevékenységükkel elérték a 2. Ukrán Front egyik legfontosabb hadműveleti célját: Wöhler tábornok visszavonuló német–magyar csapatait elvágták a legkedvezőbb tiszai átkelőhelyektől (Gávától, Vencsellőtől és Rakamaztól). Ez volt a legfontosabb lépés a német Dél Hadseregcsoport mintegy 150 ezer fős keleti csoportosításának átkarolása és megsemmisítése felé. Ettől kezdve minden azon múlott, a szovjetek Nyíregyháza körül meg is tudják-e tartani az elfoglalt terepszakaszokat?

Plijev altábornagy 21-én este csapatainak újabb feladatokat adott. A 23. harckocsihadtestnek Nyíregyháza megtisztítása után még 21-én éjjel folytatnia kellett támadását, és birtokba vennie Kótaj és Ibrányt körzetét, majd berendezkednie ezek megtartására. A 4. gárda-lovashadtestnek Nyíregyháza nyugati és déli szélétől másfél–két kilométerre védelembe kellett átmennie, lezárva a Büdszentmihály, Újfehértó és Nagykálló felől befutó utakat. A szovjet hadtestek viszont csak 22-én hajnalban kezdték meg a kapott feladatok végrehajtását.

Az 5. gárda-lovashadtestnek még 21-én este ki kellett jutnia Nyírtura– –Kemecse–Székely–Berkesz–Demecser terepszakaszra, ahol biztosítania kellett a főerőket északkeletről. A hadtest előrevetett osztagainak el kellett foglalniuk Kisvárdát és Dombrádot.

A 7. gépesítetthadtest Hajdúhadház és Téglás környékén elakadt a német ellenlökések miatt. A 9. gárda-lovashadosztállyal megerősített 6. gárda-lovashadtest még mindig Debrecenben védekezett. Csak azután indulhattak Nyíregyházára, ha a 27. hadsereg lövészcsapatai már leváltották őket. A német páncéloshadosztályok keleti irányú ellenlökései miatt, amelyek átvágták a Debrecen–Nyíregyháza műút és vasút vonalát, a 6. gárda-lovashadtest és Plijev törzse között megszakadt a kapcsolat. A lovas-gépesített csoport parancsnoki harcálláspontja egyébként 21-én 15 óra 10 perctől Nyíregyháza délkeleti szélén települt.[941]

A német helyzettájékoztató térképek tanúsága szerint 21-én este Tokaj és Kisvárda közelében szovjet harckocsikat, Gavánál pedig felderítő páncélgépkocsikat észleltek.[942]

A szovjetek által birtokba vett Debrecenben uralkodó állapotokról az 1946-ban keletkezett városi krónika így számol be:

„Mindenfelé füstölgő romok, elesett katonák holttestei, állati hullák, szétlőtt tankok, gépkocsik, eltorlaszolt utak…! Ilyen körülmények között szervezték meg a kenyérellátást, a hivatalokat, a fegyvertelen polgárőröket, a városházi népkonyhát, a piaci és üzleti árusítást, a romok takarítását stb., stb.

A Vörös Hadsereg megszálló és átvonuló csapatai betöltötték a várost. A kórházakat, középületeket, nagyobb lakóházakat lefoglalták. Az utcán összeszedett lakosságot különféle közmunkára alkalmazták, az utcai megnövekedett forgalmat irányították. Hősi halottaikat a városi parkokban temették el díszsortüzek kíséretében.” [943]

Eközben a német Dél Hadseregcsoport törzsében is lázas tevékenység folyt. Friessner aznap ugyanis parancsot adott a „Wöhler” seregcsoport csapatainak, hogy vonuljanak vissza a Tisza mögé. Nyíregyháza viszont szovjet kézbe került. Ezért a németek először úgy döntöttek, hogy a visszavonuló csapatok észak felé kerüljenek, és a Tisza felső folyásánál keljenek át. Von Grolman vezérőrnagy, a hadseregcsoport vezérkari főnöke azonban más véleményen volt. Azt javasolta, hogy Wöhler tábornok csapatai inkább nyugati irányban indítsanak támadást, és a 6. hadsereg III. páncéloshadtestével közösen verjék szét a szovjetek észak felé előretört csapásmérő csoportosítását.[944]

A hadseregcsoport főparancsnoka elfogadta a javaslatot. Ennek értelmében utasították a „Wöhler” seregcsoportot, hogy a nyugati irányú támadás végrehajtására képezzen támadó csoportosításokat. A seregcsoport német 8. hadserege aznap 12 órától átvette a magyar 2. hadsereg csapatainak harcvezetését is, mert Major Jenő altábornagyot törzsével együtt a Dunántúlon más feladattal bízták meg. Wöhler tábornok törzse, mint a seregcsoport törzse, e naptól kezdve a Dél Hadseregcsoport alárendeltségébe került magyar 1. hadsereget is irányította.

A német 8. hadsereg két támadó csoportosítást alakított ki. Az egyik Nyírbátor körzetében gyülekezett. Ez a XXIX. hadtest parancsnoksága alatt a 3. hegyihadosztályból, a 15. gyaloghadosztályból és a hadsereg rohamlövegeinek zöméből állt. A másik Mátészalkától nyugatra készült fel a magyar IX. hadtest (Kovács Gyula altábornagy) vezetésével. Ez a csoportosítás a magyar 9. határvadász-hadosztályból (Szász Ferenc vezérőrnagy), a 27. könnyűhadosztályból (vitéz Horváth Győző vezérőrnagy) és a 2. tábori póthadosztályból (Dobák Dénes vezérkari ezredes) állt.[945]


17. csatanap: 1944. október 22. vasárnap

(Időjárás: derült.)

A IV. páncéloshadtest arcvonalán Fromme százados 503. nehézpáncélos-osztályának első Tiger-harccsoportja 22-én reggel már csak néhány kilométerre volt Törökszentmiklóstól, amikor saját felderítése az oszloptól balra erős szovjet kötelékeket észlelt. A 7. gárdahadsereg 1944. október 22-én meginduló ellentámadása keretében ezen arcvonalszakaszon Tiszaföldvár északkeleti részétől Törökszentmiklós felé a szovjet 297. lövészhadosztály, Mezőtúrtól ugyancsak Törökszentmiklós irányában pedig a 303. lövészhadosztály támadott. Az 503/1. és 3. nehézpáncélos-század öt–öt nehézharckocsija indult ellenük a gyümölcsfákkal, bokrokkal, magányosan álló tanyákkal tarkított terepen. A köd miatt a látótávolság alig érte el a 100 métert. Az 503/3. nehézpáncélos-század különítménye haladt elöl, utánuk az 1. század páncélosai. Mintegy két kilométer után érték el a meglepett szovjeteket, akik felszerelésük hátrahagyásával visszavonultak.

Az 503/3. nehézpáncélos-század harckocsijai 50 méteres térközökkel vonalalakzatba fejlődtek, és tovább támadtak. Von Rosen hadnagy harckocsiját, melynek lövege egy korábbi találat miatt már nem működött, egy közvetlen irányzással tüzelő 10,5 cm-es (román vagy zsákmányolt német) tarack mozgásképtelenné tette. Egy közeli Tiger B kilőtte a löveget.

Az 503/1. nehézpáncélos-századnál Fürlinger hadnagy, aki a támadás előtt vette át a „112”-es harckocsi parancsnokságát, tekintet nélkül a többiek helyzetére – melyet a ködben nehéz is volt meghatározni – lendületes manőverrel egy még tüzelő szovjet páncéltörő reteszállás hátába került. A meghökkent szovjetek gyorsan felocsúdtak, és lövegeikkel közvetlen közelről vették tűz alá Fürlinger harcjárművét. A német harckocsi azonban a bekapott 24 súlyos találat ellenére is mozgásképes maradt és két páncéltörő ágyú, valamint három páncéltörő puska kilövése után hamarosan visszatért harccsoportjához. Az 503/3. nehézpáncélos-század Tigerei még néhány páncéltörő ágyút kilőttek. Ezzel a szovjet ellenállás gyakorlatilag megszűnt. Von Rosen harckocsiját két Tiger vontatta, a többiek fedezték az utat Törökszentmiklós felé. A délután folyamán sikerült összeköttetést teremteni az ott állomásozó törzzsel és Wiegand százados második Tiger-harccsoportjával is.[946]

A IV. páncéloshadtest Mezőtúr felől északi irányban támadó 24. páncéloshadosztálya és a Fegyvernektől dél felé előretörő 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztálya tehát Törökszentmiklóstól hat kilométerre keletre egyesült. Ezzel jelentős szovjet erőket kerítettek be. A németek aznap összesen 22 páncéltörő ágyút és négy tüzérségi löveget semmisítettek meg. Mezőtúrra és Túrkevére azonban újabb szovjet csapatok törtek be.[947]

A III. páncéloshadtest jobbszárny-alakulatai, így 13. páncéloshadosztály és a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportja is, aznap feladták Balmazújvárost és Hajdúböszörményt, majd visszavonultak a Hajdúböszörménytől hat kilométerre északnyugatra és Hajdúhadháztól három kilométerre északra húzódó vonalra.[948]

Hajdúböszörményt a román 3. hegyihadosztály és a szovjet 337. lövészhadosztály erői foglalták el. Innen északnyugatra a román lovashadtest 1. kiképző-lovashadosztálya és 1. kiképző-gyaloghadosztálya támadott. A román csapatok balszárnyán a Tiszáig a szovjet 53. hadsereg 110. gárda-, 1. gárda-légideszant-, valamint 228. és 375. lövészhadosztálya zárkózott fel a németek új arcvonalára. A németek megszilárduló ellenállásával szemben a szovjet–román erők támadása itt hamarosan elakadt.[949]

Plijev altábornagy erői 22-én folytatták támadásukat északi irányban. Az 5. gárda-lovashadtest napközben elfoglalta Nyírtétet, Berkeszt, Demecsert és Kemecsét. A 23. harckocsihadtest lezárta az Ibrány, Vencsellő és Rakamaz területén áthaladó utakat. A 4. gárda-lovashadtest Nyíregyházát védte, főleg nyugati, délnyugati és déli irányból. A gyorsan mozgó hadtestek számára igen hátrányos következményekkel járt, hogy a 27. hadsereg még mindig Nagykállótól 20–25 kilométerre délre volt. Ezért Plijev nem rendelkezett elegendő gyalogsággal a hadtestei által elfoglalt területek hatékony védelmére.[950]

Az 1. páncéloshadosztály 22-ére virradó éjszaka a kapott parancs értelmében észak felé vonult vissza. A 37. páncélos-utászzászlóalj Hajdúnánás, az 1. páncélos-felderítőosztály Hajdúdorog, a 113. páncélgránátos-ezred pedig Újfehértó és Érpatak körzetében, déli arcvonallal foglalt újabb védőállásokat. Az 1. páncélgránátos-ezred részei Téglást védték a 7. gépesítetthadtest rohamai ellen.[951]

Napközben Újfehértó déli előteréből az 1. páncéloshadosztály Balkány felé indított támadást. A németeknek csak átmenetileg sikerült visszafoglalniuk Geszterédet és Balkányt.

A 23. páncéloshadosztály reggel 07 órától Újfehértó felől a 15 kilométerre északkeletre fekvő Nagykálló felé nyomult előre. A „Fischer” páncéloscsoport három Panther és négy Panzer IV harckocsiból, valamint három StuG. III rohamlövegből és a 23. páncélos-felderítőosztály néhány lövészpáncélosából állt. A páncélosok a hadosztály két páncélgránátos-ezredével közösen indítottak támadást. Feltételezhetően a 128. páncélvadászosztály nemrég érkezett Jagdpanzer IV vadászpáncélosai is támogatták őket.

A német csapatok csak Nagykálló előtt két és fél kilométerrel ütköztek szovjet ellenállásba. A németek egy páncéltörő ágyút legázoltak. A sáros terep miatt a német páncélosok csak a település közvetlen közelében tudták elhagyni a műutat, és megfelelően szétbontakozni. A németek már 09 óra körül elfoglalták Nagykálló vasútállomását.

Délelőtt 11 óra körül a 23. páncéloshadosztály páncélos éke felzárkózott Nagykálló szélére. A szovjetek egy újabb páncéltörő ágyút próbáltak felállítani, de a németek ezt is megsemmisítették. Másfél óra múlva, 12 óra 30 perc körül a német páncélosok páncélgránátos-támogatással betörtek a település északnyugati részébe. A helység tele volt szovjet hadtápalegységekkel, amelyeknek a németek súlyos veszteségeket okoztak.

Délután 16 órára Nagykálló egésze német kézbe került. Innen északra az 51. páncélos-utászzászlóalj és a 23/1. páncélosszázad három rohamlövege biztosított. A helységet a 126. és 128. páncélgránátos-ezredek szállták meg. A „Fischer” páncéloscsoport hét harckocsija Nagykálló központjában várakozott beavatkozásra készen. A települést délután és este heves szovjet tüzérségi tűz és repülőgép-támadás érte, ami a németeknek komolyabb veszteségeket okozott. A 128. páncélos-tüzérezred Újfehértótól délután Nagykálló délnyugati előterébe települt át.[952]

A szovjetek a továbbiakban északnyugat és észak felől harckocsikkal támogatott gyalogsági ellenlökéseket indítottak a Nyíregyházát megközelítő német páncélosok ellen.

A német 8. hadsereg XXIX. hadtestének Nagykállótól hat kilométerre keletre megindított támadása nyugat felé 18 órakor elfoglalta Kiskállót, és ezzel összeköttetést teremtett a 6. hadsereg 23. páncéloshadosztályával.[953] Ezzel Plijev altábornagy csapásmérő csoportosításának 4. gárda- és 5. gárda-lovashadtestét, valamint 23. harckocsihadtestét a németek elvágták a 2. Ukrán Front főerőitől. A szovjet hadműveleti célok veszélybe kerültek.


18. csatanap: 1944. október 23. hétfő

(Időjárás: derült, napos.)

A IV. páncéloshadtest szolnoki hídfőjének jobbszárnyán a szovjetek támadása három kilométer mélyen betört a 24. páncéloshadosztály arcvonalába. A németek haladéktalanul összpontosították erejüket, és néhány páncélos támogatásával felszámolták a betörést.

Törökszentmiklóstól délre tovább folytatták a bekerített szovjet erők felszámolását. A német felderítők Mezőtúr felől északnyugati irányban 2000 menetelő szovjet katonát és 60 páncélost azonosítottak be, amelyek felzárkóztak a német főharcvonalra. Hamarosan támadást is indítottak. Emiatt a 24. páncéloshadosztály arcvonalát két kilométerrel vissza kellett vonni. A szovjetek további előretörését azonban megállították, és hat harckocsijukat kilőtték.

A szovjet 6. gárda-harckocsihadsereg és 18. harckocsihadtest erői[954] reggel 08 órakor lövésztámogatással Kenderes körül támadást indítottak. A szovjet páncélosok betörtek a 4. SS-páncélgránátos-hadosztály arcvonalába, és átjutottak 8. SS-páncélgránátos-ezredének védelmén is, egészen a német tüzérségi állások mélységéig. A harckocsikra ültetett szovjet gyalogság rövid időn belül elérte a hadosztály 4. SS-tüzérezredének Szapárfalutól keletre elhelyezkedő állásait is. Az élen haladó öt T–34 harckocsiból a közvetlen irányzással tüzelő német tábori tarackok egyet megsemmisítettek, kettőt pedig mozgásképtelenné tettek. A németek vesztesége két löveg, három halott és néhány sebesült volt.

Az egyre veszélyesebbé váló helyzetet az 503. nehézpáncélososztály 1. és 3. nehézpáncélos-századának ellenlökése mentette meg. Az északnyugat felől támadó Tiger B harckocsik először ráijesztettek a szovjetekkel elkeseredett harcot vívó 4/I. SS-tüzérosztály 1. és 3. ütegének katonáira. Erről a 3. üteg akkori parancsnoka, Carlheinz Behnke SS-Untersturmführer így számolt be:

„Hátulról, bal felől csakhamar lánctalpzörgést hallottunk és már kaptuk is az irtózatos tüzet a hátunk mögül. Azt hittük, az Iván került meg minket, de aztán fehér nyomjelzős lövedékeket láttunk és tudtuk, hogy a Királytigrisek terepszínű álcaöltözékünk miatt oroszoknak néztek minket. Mi is nyomjelzős lövedékeket lődöztünk. Röviddel ez után megjelent egy szakaszparancsnok, egy hadnagy, és sajnálkozását fejezte ki hibás döntése miatt.” [955]

Ekkor a német tüzérek egy újabb lövegét érte találat, ezt fel kellett robbantani. Az SS-páncélgránátosok a Tiger B nehézharckocsik támogatásával végül sikeres ellenlökést indítottak: 12 szovjet harckocsit kilőttek, és egy támpont kivételével visszafoglalták korábbi arcvonalukat.[956]

A nap végére az 503. nehézpáncélos-osztály eddig külön harcoló két páncéloscsoportja újra egyesült. A 19-e óta eltelt négy nap alatt a Tigerek 120 szovjet páncéltörő ágyút és 19 tüzérségi löveget semmisítettek meg. A sok helyen büntetőzászlóaljaikat is bevető szovjetekkel heves tűzharcok alakultak ki. A mintegy 250 kilométeres, harc közben megtett út alatt nagyobb technikai probléma nem adódott. A Tigerek mind műszakilag, mind páncélvédettség szempontjából jól vizsgáztak: az akár 20 találat után még mindig harcképes harckocsi egyáltalán nem volt ritka.[957]

Német adatok szerint a IV. páncéloshadtest 1944. október 12–23. között az alábbi veszteséget okozta a szovjet–román csapatoknak: megsemmisített vagy zsákmányolt 18 páncélost, 280 tüzérségi löveget és páncéltörő ágyút, 17 légvédelmi ágyút, 58 gépkocsit, 235 géppuskát, 45 páncéltörő puskát, 112 géppisztolyt, 208 gépjárművet 424 fogatolt járművet, és jelentős mennyiségű kézifegyvert. A németek 4521 hadifoglyot ejtettek, és több mint 2400 ellenséges halottat számláltak meg.[958]

A III. páncéloshadtest jobbszárnyán harcoló magyar 2. páncéloshadosztály a túlerőben lévő szovjet lövészhadosztályok elől kénytelen volt három kilométert visszavonulni északi irányban. A vasútvonal mentén előrenyomuló szovjetek Polgárt, az egyik legfontosabb német–magyar tiszai átkelőt, nyolc kilométerre közelítették meg. A polgári hídfőben tartózkodott a 2. honvéd páncéloshadosztály parancsnoksága, valamint az 59. határvadász-zászlóalj és a német 921. hadsereg-közvetlen utászzászlóalj is. Ezek az erők támpontszerűen szállták meg a Tisza partját, és folyammegfigyelést folytattak. A folyó nyugati partján a 25. honvéd gyaloghadosztály és számos német légvédelmi tüzéralakulat bontakozott szét.[959]

A 13. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja sikeres felderítő előretöréseket hajtott végre Balmazújváros felé. Eközben a németek Hajdúböszörménytől nyugatra több szovjet támadást szétvertek, és a gyülekező erőket visszavetették. A Polgártól nyolc kilométerre délre előretört szovjet lövészkötelékek ellen a hadosztálynál másnapra ellenlökést terveztek.

A „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztályt és a 46. gyaloghadosztály balszárnyát csupán zászlóalj erejű támadások érték, amelyeket egy kisebb betörés kivételével sikerült visszaverni.[960]

Malinovszkij marsall a Nyíregyházától délre kialakult veszélyes helyzetben – mivel tartalékait Szolnoknál vetette be – nem tehetett mást, mint hogy a két részre szakított lovas-gépesített csoportnak adott parancsot a Hajdúdorog–Újfehértó–Nagykálló vonalában beékelődött német csapatok megsemmisítésére. A 27. hadseregtől a 2. Ukrán Front parancsnoka azt követelte, hogy lövészhadosztályaival Hajdúböszörmény– –Hajdúdorog, Újfehértó–Nyíregyháza és Nagykálló–Nyíregyháza irányokban törjön át, és egyesülve a lovas-gépesített csoport hadtesteivel, semmisítse meg a német csapatokat.[961] Plijev altábornagy öt hadtestében szovjet adatok szerint 23-ára összesen már legfeljebb csak 200 harckocsi és önjáró löveg maradt.[962]

Geszterédtől délnyugatra a 7. gépesítetthadtest néhány páncélosa átszivárgott a hézagos német biztosító állásokon északnyugati irányban, és Újfehértótól délre átvágta a közúti és vasúti közlekedési vonalakat. Ellenük az 1. páncéloshadosztály részei indítottak ellenlökést. A német hadosztály zöme igen elkeseredett küzdelemben visszafoglalta Geszterédet a szovjet gépesítetthadtesttől. A település visszaszerzésére a szovjetek ellenlökéseket indítottak déli és délkeleti irányból, de ezeket a németek 10 szovjet páncélos kilövésével visszaverték.

A 23. páncéloshadosztály által előző nap visszafoglalt Nagykálló körül egész nap súlyos harcok folytak. Hajnali 05 óra 30 perckor a hadosztály páncéloscsoportja (szovjet adatok szerint 20 harckocsival és rohamlöveggel) a 126/II. páncélgránátos-zászlóalj támogatásával támadást indított déli irányban Biri felé az ide előrevont szovjet 6. gárda-lovashadtest 13. gárda-lovashadosztályának erői ellen. Ezzel a támadással a XXIX. hadtest további nyugati irányú támadását akarták volna elősegíteni.

A németek hamarosan elakadtak, amikor a kiválóan álcázott lesállásban várakozó szovjet 250. harckocsiezred T–34 harckocsijai tüzet nyitottak. Szovjet források szerint hat német páncélost és három lövészpáncélost lőttek ki.[963] Német források alapján viszont csak egy Panther semmisült meg. A németek két szovjet harckocsit lőttek ki. Mivel a szovjetek átkarolták a német harccsoportot, a támadás három kilométer megtétele után kudarcba fulladt. Noha Nagykállót sikerült tartani, a 23. páncéloshadosztály saját támadása a páncélosok számára kedvezőtlen terepen Biri és Balkány ellen nem járt sikerrel. A németek dél körül visszahúzódtak megindulási állásaikba.[964]

A 23. páncéloshadosztály csapatait a szovjetek északkelet, észak és északnyugat felől ezred erővel indított ellenlökéseinek visszaverésében a 3. hegyihadosztály beérkezett elemei is támogatták. A szovjetek nem jártak sikerrel. A települést megtartó németek két harckocsijukat, egy önjáró lövegüket és több tüzérségi eszközüket semmisítették meg. Nagykállótól nyugatra is szovjet támadás indult a vasútvonalán keresztül déli irányban, de a németek ellenlökése ezt is visszavetette észak felé, a vasúton túlra.[965]

Kisvárda környékét a német 8. hadsereg 8. páncélos-felderítőosztálya[966] megtisztította, de Dombrádot továbbra is erősebb szovjet kötelékek tartották megszállva. A magyar IX. hadtest 27. könnyűhadosztálya aznap Nagykárolytól északra elérte Fehérgyarmat és Kocsord körzetét. A 9. határvadász-hadosztály Nyírbaktánál menetelt.[967]

A XXIX. hadtest arcvonala este Nagykálló északkeleti és délkeleti körzetében még csupán támpontokra támaszkodott. Kisléta és Nyírbogát német kézen volt, Szalmadpusztánál pedig előretolt harcelőőrssel rendelkeztek.[968]


19. csatanap: 1944. október 24. kedd

(Időjárás: záporesők, 12 Celsius-fok, a burkolatlan utak erősen feláztak.)

A IV. páncéloshadtest 24-ére virradóra erőit visszavonta a Szolnok körüli kibővített hídfő Vezsenytől keletre–Törökszentmiklós–Nagykörütől öt kilométerre délre húzódó arcvonalának védelmére. Kleemann páncélos tábornok harcálláspontja már a Tisza nyugati partján, Újszászon volt. A Duna–Tisza közén harcoló magyar 3. hadsereg német LVII. páncéloshadtestéhez irányított 24. páncéloshadosztály visszavonulása tervszerűen folyt, és 18 óráig a hadosztály csaknem minden alakulata elhagyta a Tiszántúlt.

Törökszentmiklóstól délkeletre a szovjetek század erőben indítottak támadást, valószínűleg felderítő célból. Fegyvernektől délre, a vasútállomás környékén harckocsikkal támogatott kötelékek törtek előre, de a németek mindkét kísérletet visszaverték.

A 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály erőinek zömét a déli órákban visszavonták a szűkebb hídfőbe, Vezseny észak és Szajol közé. Ezzel a németek feladták Törökszentmiklóst is. Az SS-csapatok visszavonulását a felázott talajon kívül délután több zászlóalj erejű szovjet támadás is nehezítette Blaskovich-tanya déli előterében. A kialakult betöréseket a németek felszámolták, s a támadásokat visszaverték. A páncélosokkal megerősített 4. SS-páncélos-utászzászlóaljat útba indították a Tisza nyugati partjára, Tószeg felé, hogy az átkelt szovjet 36. gárda-lövészhadosztály előrenyomulását feltartóztassa.

A visszavonulást fedező 503. nehézpáncélos-osztály Törökszentmiklóstól északnyugatra feltartóztatta a szovjeteket, és három T–34 harckocsit kilőtt.

Tiszabőtől nyugatra a szovjetek mintegy három századnyi erővel átkeltek a Tiszán, és aknavetőtűzzel visszaszorították az ott védő magyar köteléket.

A tiszafüredi hídfőt védő LXXII. hadtest („Schmidt” csoport) arcvonalán a szovjet 53. hadsereg zászlóalj erejű támadásai egy kisebb betörést eredményeztek.

A német hídfőnél két napja magyar csapatok is harcoltak. Itt került bevetésre az 1. honvéd ejtőernyős-pótzászlóalj század erejű, 83 fős harccsoportja[969] (Kiss Zoltán százados), valamint a 20. rohamtüzérosztály 2. ütege[970] (vitéz Koltay György hadnagy). Az állandó hidat a németek már felrobbantották, a Tiszán ezután már csak pontonhídon lehetett átjutni. Ahogy a már idézett Szabó Dezső tizedes a honvéd ejtőernyősök beérkezésére visszaemlékezett:

„A vasútállomásig tudtunk előre menni, az első raktárakig, mert a faluban már szovjet katonák voltak. Itt beástuk magunkat. Hamarosan rohamtüzérek [a 20/2. rohamtüzér-üteg katonái – Sz.N.] jöttek visszafelé gyalogosan, lövegeiket elhagyva. Kiss Zoltán százados a lövegek vezetőivel visszament a faluba, s három [Zrínyi – Sz.N.] rohamlöveget még ki tudott hozni. Ezeket a pontonhídon keresztül hátraküldték. A löveg nélkül maradt rohamtüzérek, valami negyvenen, nálunk ásták be magukat. A töltésen végig megrakott teherkocsik sorakoztak, ezeket már nem sikerült áthozni a magyar oldalra.” [971]

A magyar katonákon kívül Tiszafürednél német légvédelmi tüzérek is harcoltak. Négy 2 cm-es négycsövű légvédelmi gépágyújukból kettő az országutat lőtte, kettőt pedig légvédelemre állítottak be. A magyar–német hídfőt ingoványos terület vette körül, és ebből csak az út és a vasúti töltés emelkedett ki. A védőknek ezért főleg ezeket kellett tűz alatt tartani.[972]

Egyektől négy kilométerre északnyugatra, Tiszadorogmánál a szovjet 1. gárda-légideszant-hadosztály 13. gárda-légideszant-lövészezredének (Iszhakov gárda-alezredes) egy szakasza M. K. Sztyepanov gárdaalhadnagy vezetésével 15 óra körül átszivárgott a 36/I. honvéd gyalogzászlóalj vonalán, és egy csónak segítségével megvetette lábát a Tisza nyugati partján. Háromnegyed óra leforgása alatt a kis hídfőt már egy szovjet lövészszázad védte.[973] Ez ellen a 38/II. honvéd gyalogzászlóalj indított ellenlökést. A magyarok támadása csak Tiszabábolna keleti előteréig jutott. Hamarosan a 10. felderítőosztály lovasszázadát is itt vetették be védelemre.[974]

A kiskörei vasúti híd felrobbant, miután az elhelyezett robbanótölteteket több aknavető-találat érte.[975]

A Tisza vonalának védelmére visszavont magyar 2. honvéd páncéloshadosztályban harcoló Tarczay Ervin főhadnagy saját Pantherével és százada harckocsijaival együtt Polgártól délre, Kuntanya területén a vele szemben állásban lévő, hat páncéltörő ágyúból álló páncélelhárító reteszállást lendületes támadással lerohanta és három páncéltörő ágyút zsákmányolt. Eközben oldalról és hátulról két T–34 típusú szovjet harckocsi kerülte meg. A századparancsnok kis távolságra bevárva kilőtte őket, majd századával csatlakozva a jobbszárnyán előretörő német 13. páncéloshadosztály páncéloscsoportjához, a tiszacsegei műútig tört előre. Tarczay harckocsi-százada 1944. szeptember 5-től október 24-ig összesen 16 szovjet harckocsit semmisített meg. Eközben százada kilőtt egy szovjet önjáró löveget is, és három aknavetőt zsákmányolt. Tarczay századát az erős gyalogsági tűzben is Pantherének tornyában állva vezette.[976]

A 13. páncéloshadosztályt hajnali 02 órakor Balmazújvárostól kilenc kilométerre északnyugatra, a Kishortobágyi csárdánál lévő útkanyarulatnál erős támadás érte.[977] Napközben a hadosztály a magyar 2. honvéd páncéloshadosztály támogatásával ellenlökést indított a szovjet 53. hadsereg Polgár felé törő csapatai ellen, és visszafoglalta az előző nap elveszített területet. A 66. páncélgránátos-ezred egy páncélozott harccsoportja kihasználva a ködöt, Hajdúböszörmény északnyugati körzetéből támadást indított nyugati irányban, és a Polgár felé előrenyomuló szovjeteket oldalba támadta. Eközben egy gépvontatású tüzéralakulatot teljesen szétvertek: 21 szovjet löveg, 37 páncéltörő ágyú és számos amerikai gyártmányú tehergépkocsi semmisült meg, vagy lett német zsákmány. A 13. páncéloshadosztály, a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportja és a 46. gyaloghadosztály arcvonalát ért egyéb század és zászlóalj erejű támadásokat a németek kivétel nélkül visszaverték.[978]

Az 1. páncéloshadosztály arcvonalán 24-ére virradóra a román 2. hegyihadosztály Téglás ellen zászlóalj erejű támadást indított, de nem járt sikerrel. Napközben a románok megismételték a támadást, és sikerült betörniük a településre. A németek ellenlökése viszont ismét kivetette őket onnan. Téglástól északkeletre a szovjetek is betörtek a német biztosító állások közé. A németek Geszterédet kénytelenek voltak feladni.[979]

A 23. páncéloshadosztály Nagykállót védő csapatait 24-ére virradóra éjjel 02 órától leváltották a 3. hegyihadosztály (Paul Klatt tábornok) már beérkezett erői (a 138/I. hegyivadász-zászlóalj és a 112. hegyi-tüzérezred 7. és 9. ütege). E hadosztály 144. hegyivadász-ezredében szolgált a tiroli születésű Matthias Hetzenauer őrvezető, aki a háború végéig elért 345 bizonyított találatával a második világháború legeredményesebb német mesterlövésze volt.[980] A német hegyivadászok napközben a Nyíregyháza felől támadó 9. gárda-lovashadosztály támadásait visszaverték.

A 23. páncéloshadosztály még 23-án éjjel parancsot kapott, hogy Újfehértón keresztül csoportosuljon át Hajdúdorog körzetébe. Ugyanis a 23. páncélos-felderítőosztály jelentései szerint osztagai Nyíregyháza körzetében a szovjetek jelentősebb csapatmozgását észlelték.

A német felderítésnek igaza volt. A szovjet 4. gárda-lovashadtest 30. lovashadosztályának csapatai, megerősítve a 23. harckocsihadtest 3. harckocsidandárának 20–30 páncélosával, Nyíregyháza körzetéből támadást indítottak délnyugat felé abból a célból, hogy elfoglalják Hajdúdorogot és Hajdúnánást, amivel lezárták volna a németek által tartott folyosó nyugati végét a visszavonuló német 8. hadsereg előtt, illetve ezen aktív tevékenységükkel megtartották volna az elfoglalt területet a főerők beérkezéséig.[981]

A támadó szovjetek reggel 08 óra körül benyomultak Hajdúdorogra. Mire a 23. páncéloshadosztály páncélgránátosai odaértek, három T–34 harckocsi már behatolt a településre. Ezek közül a 128. páncélvadászosztály Jagdpanzer IV vadászpáncélosai kettőt kilőttek, a harmadik visszavonult észak felé. A vadászpáncélosokkal megerősített 126. és 128. páncélgránátos-ezredek a 128. páncélos-tüzérezred osztályainak tűztámogatásával 13 óra 30 perckor ellenlökést indítottak. A németek 16 órára kivetették a gyenge ellenállást tanúsító szovjeteket a településről, és elérték a Hajdúdorogtól öt kilométerre északra lévő útkereszteződést. Az 128/I. páncélgránátos-zászlóalj két 76,2 mm-es páncéltörő ágyút, egy géppuskát, nyolc nehézgéppuskát, három tehergépkocsit és tíz fogatolt járművet semmisített meg vagy zsákmányolt.

A hadosztály páncélozott harccsoportja reggel 06 órakor parancsot kapott, hogy Újfehértótól északnyugat felé előrenyomulva, majd nyugati irányba fordulva – az I. repülőhadtest csatarepülőgépeinek hatékony támogatásával – támadja oldalba a szovjeteket. A 23. páncélos-felderítőosztály 3. és 4. századának lövészpáncélosaival megerősített 23. páncélosezred 10 órakor indult meg. Csak Kálmánházától két kilométerre északra ütközött először szovjet ellenállásba. A menetből támadó német páncélosok három harckocsit kilőttek, és számos fogatolt járművet legázoltak. A szétvert szovjet csapatok roncsai észak-északkelet felé húzódtak vissza.

A páncélozott harccsoport Hajdúdorogtól északra felvette a kapcsolatot a páncélgránátos-ezredekkel, majd a 128. páncélgránátos-ezreddel együtt Hajdúnánásra menetelt. A 126. páncélgránátos-ezred továbbra is a Hajdúdorogtól északra fekvő útkereszteződést biztosította.[982]

A páncélozott harccsoport saját jelentése szerint aznap öt harckocsit, 24 páncéltörő ágyút, 11 aknavetőt, öt páncéltörő puskát, két légvédelmi nehézgéppuskát, hét géppuskát, három golyószórót, öt tehergépkocsit és 64 fogatolt járművet lőtt szét, de mindössze hét hadifoglyot ejtett.[983]

A 23. páncéloshadosztály 24-én a szovjetek összesen 13 harckocsiját lőtte ki. A német csatarepülőgépek 90 bevetésben támadták a megerősített 30. lovashadosztály csoportosítását. Ezalatt kilőttek további két harckocsit és hat páncélozott szállító járművet, másik ötöt pedig megrongáltak. A szovjetek elveszítettek 80 gépjárművet és szekeret, 100 lovat és néhány páncéltörő ágyút is. A 4. légiflotta csapatai aznap három szovjet repülőgépet lőttek le.[984]

A 2. Ukrán Front főerőitől elvágott „Plijev” lovas-gépesített csoport és a 27. hadsereg aznap sem tudott egyesülni. A németek hatékony aktív mozgóvédelmén kívül főleg azért vallottak kudarcot, mert széttartó irányban próbáltak támadni, és ezzel legyengült csapataik maradék erejét is tovább aprózták. Plijev hadtesteinél már ellátási nehézségek mutatkoztak. A csapatok egyre fáradtabbak lettek. Ezért Malinovszkij marsall 24-én este 22 óra körül utasította a 27. hadsereg parancsnokát, Trofimenko altábornagyot, hogy vonja alárendeltségébe Plijev erőit, vegye birtokba Nagykállót, majd egyesüljön az északnyugat felől támadó lovas-gépesített csoporttal.[985] Megítélésünk szerint Plijev önálló harcvezetési lehetőségeinek megszüntetése az altábornagy október 20-a utáni vezetési hibáinak egyenes következménye volt.

Október 24-én a III. páncéloshadtest valóban jelentős eredményeket ért el. Hajdúdorogtól északra a 6. hadsereg vezérkari főnöke szerint:

„[…] a harcmező olyan képet nyújt, amilyet régóta nem láttunk. Minden tele van megállt járművekkel, eldobált és megsemmisített fegyverekkel, stb.” [986]

A német 6. hadsereg másnapra azt tervezte, hogy a 23. páncéloshadosztály erőivel megakadályozza a szovjetek újabb, kitörési kísérleteknek minősített, áttörési próbálkozásait déli irányban.

A német 8. hadsereg harcálláspontja aznap Kistégláson, Csaptól északra települt. Wöhler csapatai is folytatták támadásukat a Tisza mentén Nyíregyházától északra. A tokaji hídfőből indított német támadás a szovjeteket visszavetette a Tiszanagyfalutól délkeletre lévő virányosi vasúti kereszteződésig. A hadsereg erői kelet-északkelet felől heves harcokban elérték Nyírtass–Székely kelet–Nyírtét nyugat–Napkor északkelet (magyar IX. hadtest)–Napkor dél–Nagykálló északkelet (XXIX. hadtest) vonalát, és ezzel 10–15 kilométerre megközelítették Nyíregyházát. A Székely és Nyírtét közötti utat az 5. gárda-lovashadtest 43. gárda-lovasezredének kozákjai védték, de vissza kellett vonulniuk Nyírturáig. A „Scholze” harccsoport Nyírtassig jutott. A 8. páncélos-felderítőosztályt és a 8. SS-légvédelmi tüzérosztályt[987] magában foglaló német harccsoportot a magyar IX. hadtest alárendeltségbe utalták.

A XXIX. hadtest harcálláspontja Nyírcsászáriban volt. Nagykállónál harcoló erőinek tüzérsége a helységtől délre szétlőtte a szovjetek egyik harckocsi-megindulási állását. Két harckocsit kilőttek, kettőt pedig súlyosan megrongáltak. A 15. gyaloghadosztály korlátozott célú támadása Kállósemjéntől délre és Nyírbogáttól délnyugatra kissé kitolta a német főharcvonalat.[988]

Von Grolman 21 óra 35 perckor telefonon tájékoztatta a nap eseményeiről a német szárazföldi haderő megbízott vezérkari főnökét. A Dél Hadseregcsoport vezérkari főnöke szerint, noha a németek még egyáltalán nem voltak túl a nehezén, a Debrecentől északra zajló harcok magukban hordozták annak lehetőségét is, hogy a helyzet a németek javára forduljon. Guderian vezérezredes úgy vélte, mindent egybevetve a Debrecennél és attól északra megvívott ütközetek „szép elhárító sikert” hoztak a németeknek.[989]


20. csatanap: 1944. október 25. szerda

(Időjárás: borult, 13 Celsius-fok, a mellékutak még nehezen járhatók.)

A IV. páncéloshadtest visszavonuló csapatait előző este a szovjetek Szajolnál és Törökszentmiklóstól délkeletre is tovább támadták. Ezred erejű rohamaikat harckocsik támogatták. A német 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály erői visszaverték a támadásokat, és egy T–34-et kilőttek. A szovjetek 25-ére virradó éjszaka tovább erőltették a rohamot Szajolnál, és sikerült betörniük a településre.

Napközben a szovjetek Szajolnál, Tiszapüspökinél és Nagykörünél is megpróbáltak átkelni a Tiszán, de részben kudarcot vallottak. Szajolnál a németek négy szovjet páncélost lőttek ki. Nagykörütől délnyugatra és Tiszabőnél a szovjetek tovább védték hídfőiket.

Késő este a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály és az 503. nehézpáncélos-osztály utolsó járműveit is terv szerint, szinte zavartalanul kivonták a Tisza nyugati partjára. A németek a szolnoki közúti hidat ezután felrobbantották.[990] A Dél Hadseregcsoport az SS-páncélgránátos-hadosztályt és a nehézharckocsikat már 24-én este mozgékony készenléti tartalékként akarta volna alkalmazni a Tiszától nyugatra.[991]

A LXXII. hadtest magyar 12. tartalékhadosztályának[992] Tisza menti arcvonalán a szovjet 1. gárda-légideszant-hadosztály 13. gárda-légideszant-lövészezrede 24-én az esti órákban egy zászlóaljjal megpróbált átkelni a Tiszán. Ároktőnél a 48. honvéd gyalogezred katonái visszaverték őket, de Tiszadorogmánál kialakított hídfőjükkel a szovjetek már másfél kilométer széles betörést értek el a magyar hadosztály arcvonalán. Napközben Tömöry Jenő vezérkari ezredes új beosztást kapott: a Szolnoktól délre harcoló 20. honvéd gyaloghadosztály parancsnokságát kellett átvennie. Utóda a 12. tartalékhadosztály élén vitéz Mikófalvy Ferenc ezredes lett. Markóczy altábornagy VII. hadtestének törzsét, amely eddig a német LXXII. hadtest alárendeltségében volt, a dunaföldvári hídfő védelmének megszervezésével bízták meg, és a magyar 2. hadsereghez irányították. A magyar hadtest továbbra is a Tisza mentén harcoló csapatainak vezetését vitéz Kiss István altábornagy II. hadteste vette át.[993]

Napközben a szovjet 228. lövészhadosztály tiszafüredi és kiskörei hídfők ellen indított támadásait visszaverték. Délután a támadást a szovjetek hosszabb tüzérségi előkészítés után Tiszafüred ellen megismételték. Tiszabábolnától délkeletre a magyar 12. tartalékhadosztály csapatai felszámoltak egy kisebb szovjet hídfőt, de a 38. honvéd gyalogezred I. zászlóaljának[994] (Péchy György százados) két puskás-századával szemben Tiszadorogma környékén megkapaszkodott szovjetek tartották állásaikat.[995]

A III. páncéloshadtest harcálláspontja aznap Polgártól hat kilométerre északkeletre, egy vasútállomáson volt. A hadtest arcvonalán a szovjetek az éjszaka Hajdúböszörménytől északra indítottak támadást, de a védők összpontosított tüze szétverte a rohamot.

Napközben a Polgártól 15 kilométerre délre lévő vasúti megállónál és onnan keletre a szovjetek zászlóalj és ezred erejű támadásai a 2. honvéd páncéloshadosztály és a 13. páncéloshadosztály kis létszámú biztosító gyalogságát[996] mintegy öt kilométernyire vetették vissza északi, illetve északnyugati irányban. Ezáltal egy három kilométer széles rés keletkezett a német–magyar védelem arcvonalán, amelyen keresztül szovjet kötelékek nyomultak előre északi irányban Polgár és az onnan északnyugatra lévő közúti híd felé.[997]

E szovjet betörés miatt az esti órákban a német 6. hadsereg törzse felvetette a Dél Hadseregcsoportnak, hogy a polgári Tisza-átkelő védelme érdekében a 23. páncéloshadosztályt a 13. páncéloshadosztály arcvonalszakaszára csoportosítsák át. Ezzel a másnapra tervezett, Nyíregyháza visszafoglalására indítandó döntő német támadást a legütőképesebb alakulatától fosztották volna meg. Von Grolman vezérőrnagy, a hadseregcsoport vezérkari főnöke 20 óra 55 perckor ezt táviratában megtiltotta, mert véleménye szerint inkább a polgári átkelő kerüljön szovjet kézbe, mintsem a Nyíregyháza elleni támadás valljon kudarcot, s ezáltal az Észak-Erdélyből visszavonuló német–magyar erők a Tiszántúlon rekedjenek.[998]

Az 1. páncéloshadosztály által védett Téglás elleni éjszakai szovjet–román támadások eredménytelenek maradtak. Napközben a támadóknak mégis sikerült betörniük a településre, de a németek kiszorították őket onnan. A szovjetek Téglástól északra elérték az Újfehértó felé vezető utat, amit a németek csak gyenge erőkkel tudtak lezárni.

Újfehértónál 12 harckocsival támogatott szovjet lövészgyalogság nyomult előre, és a déli órákban betört a helységbe. A német I. repülőhadtest mintegy 50 csata- és vadászrepülőgépe támadta a betört szovjet csapatokat, amelyek a légitámadásokban hat harckocsit, egy felderítő páncélgépkocsit és néhány szállító gépjárművet veszítettek.[999]

A támadók visszavetésére a III. páncéloshadtest Hajdúdorog és Hajdúnánás körzetében tartalékban álló 23. páncéloshadosztálya kapott utasítást. A 128. páncélgránátos-ezred II. zászlóalját (Böhmer százados) megerősítették a 23. páncélosezred három Panther harckocsijával (parancsnokuk Erb főhadnagy), az 1. páncéloshadosztály 37. páncélos-utászzászlóaljával és az 1. páncélosezred két Pantherével, valamint egy Marder páncélvadásszal. A német harccsoport tűztámogatásáról a 128. páncélos-tüzérezred részei gondoskodtak.

A harckocsikkal támogatott páncélgránátosok ellenlökése kiverte a szovjeteket Újfehértóról, és két kilométert nyomult előre déli irányban Bót-tanyacsoportig. A harcok itt tovább folytak. Sötétedés után a 23. páncélosezred három harckocsija visszatért Hajdúnánásra. A 128. páncélgránátos-ezred részei viszont Újfehértó északi részén tartalékban maradtak. A település déli részétől keletre húzódó vasúti töltésen át az időközben beérkezett 128/I. páncélgránátos-zászlóalj megszállta Nagymicskepusztát, és védőállást foglalt keleti arcvonallal. A zászlóalj az 1. páncéloshadosztály alárendeltségébe került.[1000]

A 23. páncéloshadosztály egyik páncélozott harccsoportja és a 126. páncélgránátos-ezred 15 óra 30 perckor Újfehértótól megindulva jelentősebb harcok nélkül északkelet felé ismét elérte Nagykállót. Itt a 23. páncéloshadosztály erői felvették az összeköttetést a 3. hegyihadoszálynak alárendelt 8. SS-felderítőosztállyal. A páncélgránátosok Nagykálló és Érpatak között biztosító állásokat foglaltak. A 126. páncélgránátos-ezred, miután 26-án hajnali 01 órakor a 15. gyaloghadosztály beérkező 106. gránátos-ezrede leváltotta, Hajdúdorogra indult.[1001]

A XXIX. hadtest előző este harckocsikkal támogatott század erejű szovjet támadásokat vert vissza Nagykállótól északkeletre, északnyugatra és délre. Napközben a német 8. hadsereg csapatai visszafoglalták Dombrádot és Beszterecet. A magyar IX. és a német XXIX. hadtest támadó csapatai a szovjetek megszilárduló ellenállásával szemben csak lassan jutottak előbbre Nyíregyháza felé.

A magyar 9. határvadász-hadosztály reggel elfoglalta Nyírturát, amelyet a szovjet 43. gárda-lovasezred védett. A település elveszítése után a szovjetek visszavonultak Nyíregyháza felé. Őket követve a magyar határvadászok 26-án hajnali 01 óra körül elfoglalták a Nyíregyházától alig néhány kilométerre északra fekvő Sóstót.

A német–magyar csapatok még 25-én napközben elérték Székelyt (ahol továbbra is jelentősebb szovjet kötelékek védekeztek), valamint Napkor északkeleti előterét, és a Kiskállótól északnyugatra fekvő erdőt. Kiskálló körzetéből a német 4. hegyihadosztály (Friedrich Breith tábornok) 91. hegyivadász-ezredét délnyugat felé vezényelték a 23. páncéloshadosztály ismét Nagykállónál harcoló részeinek leváltására. A hadsereg déli arcvonalát Biritől északra 10 szovjet harckocsi támadta, Kállósemjéntől délre és Fábiánházától délkeletre pedig zászlóalj és ezred erejű gyalogsági támadások zajlottak, amelyeket a németek nagyrészt visszavertek, a kialakult helyi betöréseket pedig elreteszelték.[1002]

A rossz időjárási körülmények és a felázott tábori repülőterek miatt a német–magyar repülőerők aznap csak néhány bevetést repültek. Az éjszakai csatarepülőgépek 25-ére virradóra Nyíregyházát támadták. Napközben a németek – mint már említettük – Újfehértótól délkeletre végrehajtottak néhány csata- és vadászrepülő-bevetést.[1003]


21. csatanap: 1944. október 26. csütörtök

(Időjárás: borult, felhős, 14 Celsius-fok, az utak felszáradóban.)

A német 6. hadsereg IV. páncélos- és LXXII. hadteste 26-ára virradóra és napközben továbbra is a Tiszán átkelni igyekvő román 1. hadsereg, illetve szovjet 7. gárda- és 53. összfegyvernemi hadsereg erői ellen harcolt.

A IV. páncéloshadtest arcvonalán éjszaka Tószegtől délre a szovjet–román csapatok folyamatosan keltek át a folyón. A településtől keletre a német felderítés jelentősebb mozgást észlelt, és a járművek között harckocsikat is láttak. Tiszapüspökitől északra gyengébb szovjet erők próbálkoztak meg a partváltással.

Napközben Tószegnél igen heves harcok folytak. A szovjet 36. gárda-lövészhadosztály többször intézett rohamot a település ellen, de a német–magyar csapatok visszaverték őket. A szovjetek ezred erejű támadásaik alkalmával háromszor is betörtek Tószegre, de a Tisza nyugati partján harcoló 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály kötelékei mindannyiszor visszavetették őket. A súlyos harcokban mindkét fél jelentős veszteségeket szenvedett.[1004]

A szovjet 7. gárdahadsereg erői a IV. páncéloshadtest sávjában északabbra is megpróbáltak kisebb erőkkel átjutni a Tiszán. Így például egy zászlóaljuk Tiszapüspökitől nyugatra foglalt hídfőt. Nagykörűtől északnyugatra a szovjet 81. gárda-lövészhadosztály 233. gárda-lövészezredének (Voron gárda-őrnagy) egy hasonló kísérletét a németek az 503. nehézpáncélos-osztály 10 Tiger B nehézharckocsijának bevetésével elreteszelték.[1005] A szovjet források két harckocsi megsemmisítéséről számolnak be, de ezt német források nem erősítik meg.[1006]

A szovjetek tiszabői hídfőjüket légvédelmi erők és további csapatok felvonultatásával tovább erősítették. A német–magyar csapatok ellenlökése kisebb területre szorította vissza őket.

A LXXII. hadtest Tiszaburánál 25-én 21 óra 30 perckor még vissza tudta verni a szovjetek átkelési kísérletét, de két óra múlva a támadók már sikerrel jártak. A betörés helyét a védők egyelőre csak elreteszelni tudták, de napközben a hídfő nagy részét felszámolták.

A kiskörei és tiszafüredi hídfők elleni támadást a német–magyar erők visszaverték. Tiszafüreden három szovjet harckocsit azonosítottak.

A szovjet 1. gárda-légideszant-hadosztály 13. gárda-légideszant-lövészezredének tiszadorogmai hídfője ellen magyar ellenlökések indultak, de egyelőre nem jártak eredménnyel. A szovjetek század erejű átkelési kísérleteit Ároktőnél viszont meghiúsították a védők.[1007]

A 13. páncéloshadosztály arcvonalán 26-ára virradó éjjel a szovjetek zászlóalj erővel indított támadása Hajdúböszörménytől nyugat-északnyugatra újabb helyi betörést ért el. A németek ellenlökést indítottak, de sikertelenül.[1008]

Napközben a szovjetek fokozták tevékenységüket a Tiszacsege–Polgár vasútvonaltól keletre, és az előző nap elért áttörést északkelet felé nyomulva kiszélesítették. A németek itt is ellenlökést hajtottak végre. A 13. páncéloshadosztály egyéb állásai, valamint a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály és a 46. gyaloghadosztály arcvonala ellen zászlóalj erőig bezárólag indított szovjet–román támadásokat a németeknek sikerült visszaverni, a helyi betöréseket pedig felszámolni.[1009]

A 23. páncéloshadosztály 128. páncélgránátos-ezredével és a 128. páncélos-tüzérezred zömével megerősített 1. páncéloshadosztály egész nap Újfehértó környékét védte a szovjet 27. hadsereg déli és délkeleti irányból indított felmentési kísérleteivel szemben. A német csapatok arcvonalán a szovjetek több kisebb betörést is elértek, de ezeket a németek öt harckocsi kilövése mellett felszámolták.[1010]

Az 1. páncélos-felderítőosztály Újfehértó északi részén állt tartalékban. A 23. páncéloshadosztály Nyíregyháza elleni támadása következtében a városból kiszorított szovjet oszlopok Újfehértó és Nagykálló között dél felé próbáltak áttörni. A német páncélos-felderítőosztályt utasították, hogy támadja oldalba a szovjeteket. A németek megindították támadásukat, és sötétedésig több mint 20 tehergépkocsit, hat páncéltörő ágyút, nagyszámú kézifegyvert és fogatolt járművet zsákmányoltak. Az 1. páncélos-felderítőosztály később a Nyíregyházát visszafoglaló 23. páncélos-hadosztállyal is felvette a kapcsolatot. A visszavonuló szovjet oszlopok szétverést nem tudták befejezni, mert a páncélos-felderítőosztálynak vissza kellett térnie Újfehértóra, hogy a 128. páncélgránátos-ezredet leváltsa.[1011]

Malinovszkij már 25-én éjjel úgy döntött, hogy Plijev elvágott hadtesteinek parancsot ad a kitörésre Nagykálló felé, ahol egyesülniük kellett a 27. hadsereg erőivel. Ennek érdekében a 2. Ukrán Front parancsnoksága 25-én éjfél előtt nem sokkal utasította Plijev altábornagyot, hogy a 3. gárda-légideszant-hadosztályt és a 23. harckocsihadtest 3. harckocsidandárát Nyíregyházán hagyja vissza körvédelemben, majd 26-án 18 órakor összes egyéb kötelékével induljon meg Nagykálló felé.[1012]

A kitörésre készülődő szovjet csapatokat azonban a németek megzavarták. A 23. páncéloshadosztály ugyanis 26-án reggel 09 órakor megindította támadását Nyíregyháza ellen. A hadosztály a korábban kapott parancsnak megfelelően délnyugatról, a Hajdúdorogtól öt kilométerre északra lévő útkereszteződés környékéről meglepetésszerűen tört előre Nyíregyháza felé, hogy megtisztítsa a várost a szovjet csapatoktól, és felvegye az összeköttetést a Nagykálló felől támadó német 3. hegyihadosztállyal.

A feladat végrehajtására kijelölt erők első lépcsőjében a „Fischer” páncélozott harccsoport haladt. Ennek élén egy lövészpáncélos-csoport nyomult előre. Ezt követte a 23. páncélosezred három Panther harckocsija, a 23/3. páncélos-felderítőszázad lövészpáncélos-oszlopa, majd négy rohamlöveg, egy Panzer IV harckocsi, valamint a 23/2. páncélos-felderítőszázad lövészpáncélosai. A páncélozott harccsoport mögött a 128/I. páncélos-tüzérosztály önjáró tarackjai haladtak. Némi térközzel lemaradva a 126. páncélgránátos-ezred (John ezredes) tehergépkocsikon szállított gyalogsága zárta a sort.

A németek támadása Nyíregyházától öt kilométerre délnyugatra birtokba vette Locibokor és az ottani kisebb tavak környékét. Itt a német harccsoport kettévált. A páncélozott harccsoport zöme bevárta a 126. páncélgránátos-ezredet, majd a páncélgránátosokkal kiegészülve betört a városba. A 23/2. páncélos-felderítőszázad a 23/1. páncélosszázad két rohamlövegével megerősítve észak felé haladt tovább, majd hamarosan kelet felé fordult, és az északnyugat felé vezető út lezárása után betört a városba. Eközben néhány szovjet páncéltörő ágyút kilőttek. A Panther harckocsikkal megerősített 23/3. páncélos-felderítőszázad az északi különítménnyel együttműködve dél felől fokozatosan megtisztította a város nyugati felét. A 23. páncéloshadosztály harckocsijai, rohamlövegei és lövészpáncélosai mindössze másfél órai harc után elérték Nyíregyháza központját. A 128/I. páncélos-tüzérosztály önjáró tarackjai sokszor közvetlen irányzással lőtték a szovjet ellenállási fészkeket.

A 126. páncélgránátos-ezred ezalatt azt a feladatot kapta, hogy nyugat felől fésülje át a város déli felét. A páncélgránátosok azonban a szovjetek heves ellenállásával szemben nem jutottak előre. Ekkor a páncélozott harccsoport egy részét, amely addig a városközpontban biztosított, Nyíregyháza déli széle felé vetették be. A páncélosok segítségével a páncélgránátosok – igaz, hogy csak hosszabb helységharc árán – már fel tudták számolni a szovjetek ellenállását, és meg tudták szállni a város északi és déli végét is. Eközben mintegy 1000 honvédet és néhány német katonát kiszabadítottak a szovjetek fogságából.

Ezután a hadosztály páncélozott harccsoportját a városközpontban gyülekeztették. Az északi irányból délkelet felé előretörő páncélozott harccsoport kiszorította a Nyíregyháza délkeleti részén még kitartó szovjeteket, és 16 óra 45 perc körül a várostól négy kilométerre délkeletre, Százkút-tanyánál felvette az összeköttetést a nyugat felé támadó 3. hegyihadosztály részeivel. A kapcsolatfelvétel után a 23. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja visszatért Nyíregyházára, ahol lőszert és üzemanyagot vételezett.[1013]

A 23. páncéloshadosztály a Nyíregyháza visszafoglalásáért vívott harcokban saját harcjelentése szerint 13 harckocsit, 80 páncéltörő ágyút, 17 tüzérségi löveget, 19 aknavetőt, 27 páncéltörő puskát, két gyalogsági löveget, hét légvédelmi ágyút, 19 géppuskát, három golyószórót, 88 tehergépkocsit, 11 személygépkocsit, nyolc motorkerékpárt és 332 fogatolt járművet semmisített meg, vagy ejtett zsákmányul. A harcok közben a hadosztály katonái mindössze 92 hadifoglyot ejtettek, de 650 szovjet halottat számláltak meg.[1014] A hadifoglyok alacsony száma megítélésünk szerint a rendkívül heves utcai harcok kíméletlenségének, és annak egyértelmű jele, hogy a németek a szovjetek megsemmisítésére, és nem fogságba ejtésére törekedtek.

Egy szemtanú naplójában így rögzítette élményeit Nyíregyháza visszafoglalásának napján:

„Reggel nagy ágyúzásra ébredtünk és csakhamar a már ismert utcai harc hangjait hallottuk. Páncélosok dübörögtek el a ház előtt, vadul ágyúzva. Lovasok, szekerek eszeveszett futásban. A bolsevisták annyira megrémültek, hogy nem tudták, mit is csinálnak. Két oszlopuk egymásnak futott. Aknák zuhogtak, hatalmas robbanások tarkították a zajt. A német csatarepülők is beavatkoztak a harcba. A német géppuskák nehézkes kattogása, majd a szovjet golyószórók szapora kopogása csitult kissé.

Nagybátyám, aki valamennyiünk közül a legmerészebb volt, kimerészkedett, és nemsokára futva jött vissza. Örömtől elcsukló hangon kiáltva: ’Itt vannak a németek’. Néhányan a még szaporán tartó harci zaj ellenére azonnal az utcára rohantunk. Azt a látványt, amit ott láttam, sohasem fogom elfelejteni. Az utcán rengeteg ember, csaknem mindegyik sír, ölelik, csókolják a német katonákat. A meghatottságtól alig tudok írni. Meglett emberek, felnőtt férfiak, asszonyok, lányok könnyekkel a szemükben a felszabadultság néma meghatottságával köszöntik az előregördülő páncélkocsikat és autókat. A gyalogosok, autók, páncélosok mind-mind fel vannak virágozva. Nem tudom honnan került elő ilyen hirtelen ennyi őszirózsa.

Az utcán körülpillantva körülbelül 60 méterre tíz döglött ló hevert, azokon túl pedig talán mintha páncélos égett volna. Nagybátyámmal az egyre fokozódó ágyúdörgéssel mit sem törődve, elindultunk a Bessenyei tér irányába. A házunktól körülbelül 200 méterre, ahol a villamos kikanyarodik a Kossuth utcából, két kilőtt T–34-es hevert. Mindkettő erős lánggal égett, és már feketék voltak az égéstől. Mellettük egy szétlőtt szovjet teherautó volt, ez is égett. A németek már a használható gumiabroncsokat szedték le róla. A vezetője ketté volt szakítva mellben, felső része a kormány felé volt beszorulva, és csak a feltépett emberi test látszott. Az úgynevezett Kisállomás mellett egy hat darabra tépett szovjet katona részei hevertek. Külön a feje a mellkassal, kezei, lábai, törzse mindez cafatokban, mintegy tízméternyi körben volt található. Géppisztolya is két darabba szakadt. […]

Egy lőszeres szekér is javában égett, és a lövedékek ott pattogtak húsz méterre tőlünk. A városban ekkor már hatalmas embertömeg járkált, most látszott csak, mennyi ember maradt itt. Hatalmas robbanás reszkette meg a levegőt, utána még egy és így tovább. Futásra vette mindenki a dolgot. Futás közben mindannyian egy pillanatra ledermedtünk, mikor egy német harckocsi fordult be elénk. A tankon egy halott kozák tiszt volt kifeszítve és drótokkal lekötve. Micsoda díszítés! A németek mindenesetre jót röhögtek rajtunk, ahogy az út szélén tátott szájjal figyeltük őket.” [1015]

A nyíregyházi polgári lakosság nyíltan németbarát viselkedésének és a 23. páncéloshadosztály katonáinak kegyeletsértő és kíméletlen magatartásának a város környékén szomorú előzményei voltak. A 3. hegyihadosztály 26-i napijelentése iszonyatos képet festett azokról az igen súlyos erőszakos cselekményekről, amelyeket Plijev altábornagy kozák csapatainak egy része követett el:

„A harctér átfésülése közben több helyen megcsonkított polgári személyekre és megbecstelenített nőkre bukkantunk. A hadosztály az alábbiakban néhány különösen súlyos esetről jelent:

’A 144. hegyivadász-ezred I. zászlóaljának (Kloss) hegyivadászai 1944. 10. 25-én egy Árdányerdő [sic] környéki szőlőskert megtisztításakor egy teljesen kétségbeesett magyarba ütköztek, aki egy földbe vájt bunker előtt gubbasztott. Amikor a katonák benéztek a bunkerba, ott a magyar meggyilkolt várandós feleségének hulláját látták. Torkát és felsőtestét felmetszették. A meg sem született gyermeket lefejezték. Napkorban egy nőt egymás után 20 vöröskatona, Csukoron [sic] egy 17 éves lányt 13 vöröskatona gyalázott meg. Nyíregyházán egy vendéglős felesége meghalt, miután tizennyolcszor erőszakolták meg. Nagykállón az orosz harckocsik a településre való betörésükkor tüzet nyitottak a menekülő polgári lakosságra. A német hadifoglyokat itt megkínozták és agyonlőtték.” [1016]

A Nyíregyházát visszafoglaló németek hamarosan megkezdték a szovjet megszállás időszakában elkövetett erőszakos tettek vélt, vagy valós magyar segítői elleni megtorlást. A már idézett szemtanú leírása szerint:

„A német parancsnokság, számos lakossági bejelentés alapján, azonnal hozzálátott azon polgári személyek felkutatásához, akik az orosz csapatoknak segítséget nyújtottak a fiatal lányok és elrabolható értékeket rejtő házak megtalálásában. Több ilyen személyt a helyszínen agyonlőttek. Arra is figyelmeztették a lakosságot, hogy a városban hemzsegnek a magyar polgári ruhába öltözött orosz katonák, akik segítése és bujtatása szintén agyonlövést vont maga után.” [1017]

A német 8. hadsereg alakulatai Nyíregyháza visszafoglalásában közvetlenül nem vettek részt. A XXIX. hadtest jobbszárnyán 26-ára virradó éjjel a 4. hegyihadosztály részei Kiskállótól délnyugati irányban biztosító állásokat építettek ki. A Kiskálló–Kállósemjén arcvonalszakaszon a szovjetek tüzérségi tüze egyre erősödött. A hadtest keleti szárnya megkezdte visszavonulását nyugat felé. A IX. hadtest magyar csapatai még 25-én késő este elfoglalták Nyírtura keleti előterét és Székelyt. A támadás folytatódott nyugat felé. A IX. hadtest harcálláspontja aznap Rohodon, a német XXIX. hadtesté pedig Ófehértón volt.

Napközben a német 8. hadsereg XXIX. hadteste és a magyar IX. hadtest erői nyugat felé törtek előre. Északnyugatról a hadseregcsoport egyik mögöttes területi parancsnokságának biztosító csapatai közelítették meg Nyíregyházát. A német „Scholze” harccsoport ismét birtokba vette Demecsert. Nyírtura és Nyírbogdány is német–magyar kézbe került.[1018]

Délután a német–magyar csapatok az egyre gyengülő szovjet ellenállással szemben elérték a Nyíregyházától öt kilométerre északnyugatra lévő terepszakasz–Buj–Kotaj–Nyírpazony északnyugat–Oros vonalat.

Az Oros község nyugati szélén folyó harcokról Mészáros Béla szakaszvezető, a 9. határvadász-hadosztály katonája néhány nappal a történtek után így számolt be:

„Oros község nyugati szélén 1944. október 26-án 14 h-kor a magyar királyi 28. honvéd ezred előosztaga előnyomulásban egy hídnál elakadt, annak környékét az ellenség egyrészt aknavetőtűz alatt tartotta, másrészt egy ellenséges nehézpuskás [páncéltörőpuskás – Sz.N.] fészek lesállásból a csatárokat egymás után kilőtte.

Dr. Gönczi főhadnagy [1019] öntevékenyen előre ment, az ott elakadt raj felett átvette a parancsnokságot, megállapította a nehézpuskás fészek helyét, azt a rajjal rohamtávolságig megközelítette. A rohamot az út másik árkából körülbelül 30 méter távolságból akarta végrehajtani. Az odavaló gyülekezést elrendelte, elsőnek ő maga ugrott fel.

Midőn az út közepén futott, a nehézpuska robbanólövedéke bal vállán találta és azt leszakította. Néhány percnyi szenvedés után az út közepén meghalt…

Miután a támadás sikerült, dr. Gönczi főhadnagy földi maradványait a borsai őrs legénysége kocsijára tette, beszállította a közben visszafoglalt Nyíregyházára, ahol 1944. október 27-én 10 h-kor a 28. határvadász-ezred tábori lelkésze katonai díszszakasz kísérete mellett az összes beosztott csendőrök jelenlétében a nyíregyházi hősi temetőben eltemette.” [1020]

Nyírpazonynál még jelentősebb szovjet ellenállást tapasztaltak. Emiatt a tovább támadó magyar IX. hadtest csak késő este vehette fel a kapcsolatot a 23. páncéloshadosztály Nyíregyházán állomásozó erőivel.

Klatt tábornok, a 3. hegyihadosztály parancsnoka már 25-én este kiadta parancsait a Nyíregyháza felé indítandó támadásra. Eszerint 26-án reggel a 144. hegyivadász-ezred a jobbszárnyon, a 138. hegyivadász-ezred (egy zászlóalja nélkül) pedig a balszárnyon lendült támadásba. A hadosztály 83. hegyi-utászzászlóalja a támadás jobbszárnyát fedezte Oros körül. Innen északra a magyar IX. hadtest csapatai támadtak nyugati irányban.

A rohamlövegekkel megerősített hegyivadász-ezredek 06 órakor indítottak támadást. A németek sokáig tüzelés nélkül törtek előre, így sikerült meglepniük az 5. gárda-lovashadtest csapatait. A lerohant szovjetek sietve visszavonultak, hátrahagyva teljes nehézfegyverzetüket és kiépített híradó-hálózatukat. A 3. hegyihadosztály csapatai, miután visszafoglalták a Kiskállótól északnyugatra fekvő erdős terület nyugati szegélyét, a szovjetek heves tűztevékenysége ellenére is megtartották az elért terepszakaszt.

Különösen súlyos harcok zajlottak le Kiskálló északnyugati körzetében, ahol a Nyíregyházáról dél felé kitört szovjet 5. gárda-lovashadtest kötelékei összes megmaradt páncélosukkal és nehézfegyverükkel a végsőkig védekeztek. A szovjetek által gyorsan kialakított páncéltörő reteszállás feltartóztatta a német hegyivadászokat támogató rohamlövegeket. Különösen L. A. Szlanov ezredes 11. gárda-lovashadosztálya tanúsított elszánt ellenállást, amellyel fedezte a hadtest zömének visszavonulását.[1021]

A 3. hegyihadosztály két hegyivadász-ezrede, újabb nehézfegyverekkel és tüzérséggel megerősítve, 14 órakor felújította támadását. A rendkívül heves, elkeseredett küzdelem közepette, amely mindkét részről súlyos veszteségeket eredményezett, a német hegyivadász-harccsoport közép-alakulatai 16 óra 45 perc körül elérték Százkút-tanyát, ahol hamarosan felvették a kapcsolatot a 23. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportjával. A 3. hegyihadosztály részei 27-én hajnali 01 órakor érték el Nyíregyházát. A hegyivadászok hamarosan leváltották a 23. páncéloshadosztály alakulatait, majd átvették a város védelmét.

A Nagykállónál dél felé biztosító arcvonalat a 4. hegyihadosztály 91. hegyivadász-ezrede (Schassner őrnagy), a 94. hegyi-tüzérezred IV. osztálya, a leharcolt 15. gyaloghadosztály részei, a 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztály 15. SS-lovasezredének részei és a 8. SS-felderítőosztály egy Volkswagen terepjáró gépkocsikkal felszerelt százada, a 3. hegyihadosztály 138/I. hegyivadász-zászlóalja, valamint a 112. hegyi-tüzérezred IV. osztálya tartotta. Ezeket az erőket a „Schassner” harccsoportban fogták össze. A szovjet 27. hadsereg erői dél felől reggel 09 órakor és délután 14 órakor tüzérségi, aknavető- és sorozatvető-tűzzel előkészített, hadosztály erejű támadásokat indítottak. A támadó lövészgyalogság a német tüzérség tüzében azonban jelentős veszteségeket szenvedett, és támadásai eredménytelenek maradtak. A védők három szovjet harckocsit is kilőttek.

A déli óráktól kezdve a német harccsoport a Nagykálló–Újfehértó úton keresztül dél-délkelet felé kitörő szovjet csapatrészekkel is harcokba keveredett. Ekkor Nagykálló nyugati szélén a 4. hegyihadosztály gyalogsági nehézfegyverekkel megerősített 91/II. hegyivadász-zászlóalja foglalt védőállást. A „Schassner” harccsoportot megerősítették a 15. gyaloghadosztály páncélvadászosztályának 1015. rohamlövegosztályával is. A valójában század méretű alakulat hat–hét bevethető Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélossal rendelkezett.[1022]

Délután a szovjetek újabb kitörési kísérlete vette kezdetét Nagykálló nyugati és délnyugati előterében. A 4. hegyihadosztály részei és a 8. SS-felderítőosztály vadászpáncélosok támogatásával Nagykállótól délnyugati irányban, Újfehértó felé támadást indítottak a kitörő szovjetek szárnya ellen. A harcokban a németek hat szovjet harckocsit lőttek ki.

A szovjet 4. gárda-lovashadtest 152. gárda-páncéltörő tüzérezrede aznap öt német támadást vert vissza, és eközben egy német páncélos, hat löveg és 10 géppuska kilövését jelentette.[1023]

A súlyos veszteségeket szenvedett szovjet csapattöredékek letértek az utakról, és a nyílt terepen keresztül igyekeztek kijutni a németek gyűrűjéből. A szétvert 4. gárda- és 5. gárda-lovas-, valamint 23. harckocsihadtestek roncsai 27-én Balkány körzetében gyülekeztek.[1024]

A német 8. hadsereg Kiskálló és Kállósemjén közötti déli arcvonalszakaszán továbbra sem indultak szovjet gyalogsági támadások, csupán tüzérségi tűz volt tapasztalható. A német hadsereg visszavonulása a Tisza felé tervszerűen zajlott.[1025]

Noha Polgártól délre továbbra is feszült volt a helyzet, von Grolman vezérőrnagy korábbi döntése helyesnek bizonyult. A 23. páncéloshadosztály aznap visszafoglalta Nyíregyházát. Ezzel a németek meghiúsították a 2. Ukrán Front legfontosabb hadműveleti célkitűzését, Wöhler tábornok csapatainak elvágását a Tisza átkelőitől.

A szovjet 5. légihadsereg vadász- és csatarepülőgép-bevetéseinek zömét a német 6. hadsereg jobbszárnyán, a IV. páncéloshadtest arcvonalán hajtotta végre. A német 4. légiflotta erői összesen 270 alkalommal szálltak fel. A Tiszán átkelő és előrenyomuló szovjet–román csapatokat, illetve a Nyíregyházánál bekerített „Plijev” lovas-gépesített csoportot egyenlő arányú bevetésben támadták. A légitámadásokban aznap összesen 180 szovjet és román tehergépkocsit semmisítettek meg. A magyar 102. repülődandár Me 210 gyorsbombázó-repülőgépei Debrecentől nyugatra járműoszlopokat támadtak.[1026]


22. csatanap: 1944. október 27. péntek

(Időjárás: borult, felhős, helyenként esős, 14 Celsius-fok, az utak állapota romlott.)

A német 6. hadsereg IV. páncéloshadtestének déli szárnyán a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály egy harccsoportja támogatta a 24. páncéloshadosztály támadását. A németek északi irányból két kilométerre megközelítették a tiszavárkonyi vasútállomást. Szolnoktól északkeletre, a Tiszapüspökinél előző nap átkelt szovjet zászlóaljat az SS-csapatok visszavetették a folyó kanyarulatába, Szajoltól két kilométerre északnyugatra. Tiszabőnél a szovjetek behatoltak a védők reteszállásába, de ezek hamarosan felszámolták a betörést.[1027]

Aznap a 24. páncéloshadosztály bevethető páncélos-állománya 11 Panzer IV harckocsiból és Panzer IV L/70 (A) vadászpáncélosból, valamint hét rohamlövegből állt. A páncélgránátosok harcoslétszáma 1600 fő volt, és 13 bevethető 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúval rendelkeztek. A hadosztály páncélos-tüzérezrede 45 löveget vethetett be. A páncéloshadosztály támadásra csak korlátozottan volt alkalmas.

A 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály páncélgránátosainak harcoslétszáma 1100 fő volt. A hadosztály tüzérsége 41 lövegből állt. Harcképes páncéltörő ágyúinak száma ekkor 18 volt, és még rendelkezett nyolc bevethető StuG. IV rohamlöveggel is. A támadásra korlátozottan alkalmas hadosztály alárendeltségében volt a teljes 503. nehézpáncélos-osztály is, 30 harcképes Tiger B nehézharckocsival.[1028]

A LXXII. hadtest Tisza menti arcvonalán 26-án, a késő esti órákban csökkent a tiszafüredi hídfőért vívott harcok hevessége. A német–magyar védők nagyjából visszafoglalták a korábbi állásokat, kivéve a Tisza-hídtól három kilométerre északra kialakult betörést, és a Tiszadorogmánál tartott kisebb szovjet hídfőt.[1029]

Délelőtt a szovjetek szakasz és század erővel átkeltek a folyón Tiszafüred közelében, Tiszaörvénytől északnyugatra, de erőiket a védők megsemmisítették. A késő délutáni órákban a szovjetek ugyanazon a helyszínen újabb 30–50 katonával keltek át.

A tiszafüredi hídfő ellen is több szovjet támadás indult, amelyeket heves tüzérségi előkészítés előzött meg. Ezeket a rohamokat a védők csak súlyos saját veszteségek árán tudták visszaverni.

Tiszafüredtől északra az átkelt szovjeteket a német–magyar ellenlökések vagy megsemmisítették, vagy visszavetették a folyó keleti partjára.

A magyar 12. tartalékhadosztály részei (az 57. határvadász-zászlóalj és a 38. honvéd gyalogezred I. zászlóalja) öt német rohamlöveg támogatásával reggel 07 órakor Tiszadorogma körül támadást indítottak a szovjetek hídfőjének felszámolására.[1030] A rohamlövegek kijutottak ugyan a Tisza partjára, de a magyar gyalogság nem követte őket. Miután a német– –magyar csapatok két rohamlöveget veszítettek, a támadás kudarcot vallott. A szovjetek Ároktőtől két kilométerre délre is többször megpróbáltak átkelni a folyón, de itt visszaverték őket.[1031]

A Tisza nyugati partján harcoló német 76. gyaloghadosztály gránátosainak harcoslétszáma aznap este mintegy 1900 fő volt, és két bevethető 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúval rendelkeztek. A hadosztály tüzérezrede csupán 13 löveget számlált. A 1176. rohamlövegosztálynak már csak két bevethető Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosa maradt. Ennek ellenére a hadosztályt védelemre korlátozás nélkül alkalmasnak találták.[1032]

A III. páncéloshadtest jobbszárnyán harcoló 13. páncéloshadosztály erőinek 27-ére virradóra a Hajdúböszörmény–Polgár műúton ismét zászlóalj erejű szovjet támadásokat kellett visszaverniük.[1033]

Napközben a szovjetek a német várakozásokkal ellentétben nem indítottak újabb támadást. Ezt kihasználva a hadosztály tüzérsége a Tiszacsege–Balmazújváros útvonalon mozgó, fogatolt járművekből és tehergépkocsikból álló (mintegy ezerfős) szovjet oszlopot vette tűz alá, amely keleti irányban haladt. Az oszlop visszafordult.[1034]

Aznap a hadosztály bevethető páncélos-állománya hat Panther harckocsiból, egy parancsnoki Panzer III harckocsiból és egy Panzer IV L/70 (V) vadászpáncélosból állt. A páncélgránátosok harcoslétszáma 1100 fő volt. A 13. páncélos-tüzérezred csupán 14 löveg tüzével támogathatta a csapatokat. Ennek ellenére a hadosztályt támadásra korlátozottan még alkalmasnak tartották.[1035]

A „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály arcvonalának közepe ellen reggel 08 órakor ezred erejű szovjet támadás indult, de a németek visszaverték a rohamot.[1036] Napközben von Grolman vezérőrnagy felvetette, hogy talán ideje lenne kivonni a harccsoportot az arcvonalból, és Polgárhoz átcsoportosítani, ahonnan könnyebb volt átvonni a Tisza nyugati partjára. Este azonban a német 6. hadsereg kérésére mégis úgy döntöttek, hogy a harccsoportot nem vonják ki, mert attól tartottak (indokolatlanul), hogy arcvonalán a szovjet 6. gárda-harckocsihadsereg másnap esetleg támadást indíthat.[1037]

Pape ezredes harccsoportjának aznap 10 harcképes rohamlövege volt. A páncélgránátosok 900 főnyi harcoslétszámot jelentettek. A hét bevethető 7,5 cm-es páncéltörő ágyún kívül a kötelék csak a megerősített tüzérüteg három lövegére számíthatott. A harccsoport ennek ellenére német megítélés szerint védelemre korlátozás nélkül alkalmas volt.[1038]

A 46. gyaloghadosztály arcvonalát napközben több szovjet roham is érte. A támadásokat általában visszaverték a németek, de a szovjetek egyik alkalommal egy körülbelül egy kilométeres betörés alakítottak ki, amit a német gránátosok csak súlyos közelharcban tudtak felszámolni.

Az 1. páncéloshadosztály jobbszárnyát is több, század erejű támadás érte, de ezek eredménytelenek maradtak. Azonban a késő délutáni órákban, Újfehértótól keletre, a szovjet erők néhány harckocsi támogatásával észak felé újabb tehermentesítő támadást indítottak a még mindig bekerítésben harcoló 3. gárda-légideszant-hadosztály[1039] kijutásának megkönnyítésére. A zászlóalj erővel indított szovjet támadás a német állásokban helyi betöréshez vezetett. Az ellenlökést végrehajtó németek késő estig tartó, súlyos harcokba keveredtek. Eközben kilőttek egy szovjet páncélost, de két német Panther harckocsi is megsemmisült. A kitörni szándékozó szovjetek északi irányból zászlóalj erővel az Érpataktól északkeletre elterülő 150-es magassági pont (Szomjúhát) ellen is támadást indítottak, de a németek visszaverték őket. Végül a 23. páncéloshadosztály részei megtisztították az Újfehértó–Nagykálló műutat. Eközben Nagykállótól nyugatra szétvertek egy szovjet zászlóaljat. A németek jelentős mennyiségű hadianyagot zsákmányoltak, és hadifoglyokat ejtettek. A 23. páncéloshadosztály délután beérkezett Hajdúdorog és Hajdúnánás körzetébe, és hozzálátott harcjárművei és fegyverzete karbantartási munkálataihoz.[1040]

Az 1. páncéloshadosztály bevethető páncélos-állománya este kilenc Panzer IV és nyolc Panther harckocsit, valamint két rohamlöveget számlált. A páncélgránátosok 1000 főnyi harcoslétszámot jelentettek. A hadosztály 11 darab 7,5 cm-es gépvontatású és önjáró páncéltörő ágyúval rendelkezett. A 73. páncélos-tüzérezrednek 30 lövege volt. A hadosztályt korlátozott támadó feladatok megoldására még alkalmasnak tartották.

A 23. páncéloshadosztály bevethető páncélos-állománya ugyanakkor két Panzer IV és két Panther harckocsiból, valamint 28 rohamlövegből és Jagdpanzer IV vadászpáncélosból állt. A páncélgránátosok harcoslétszáma mindössze 850 főt tett ki. A csapatok kilenc bevethető 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúval rendelkeztek. A 128. páncélos-tüzérezrednek 30 lövege volt. Német értékelés szerint a hadosztály korlátozottan még támadásra is alkalmas volt.[1041]

A „Wöhler” seregcsoport német és magyar csapatai előző éjszaka elérték Nyíregyházát. A magyar IX. hadtest 2. tábori póthadosztályának zöme éjjel bevonult a városba. A XXIX. hadtest 3. hegyihadosztálya – mint arra korábban már utaltunk – hajnali 01 órakor délkelet felől közelítette meg Nyíregyházát.

Nagykállótól délnyugatra még 27-ére virradóra is heves harcok folytak. A szovjetek néhány megmaradt páncélosuk támogatásával, kisebb csoportokban megpróbáltak dél felé áttörni. Ezzel egy időben a németek biztosító állásait déli és délkeleti irányból is támadások érték. A délkelet felől rohamozó szovjeteknek kisebb erőkkel sikerült behatolni a német vonalakba, és egyesülni a bekerített kötelékekkel. Nagykálló déli és délkeleti előterében a szovjetek csak század és zászlóalj erejű támadásokat indítottak, de ezeket a németek visszaverték. A szovjeteknek Nagykállótól délkeletre is sikerült betörniük, de egy német ellenlökés visszavetette őket megindulási állásukba.[1042]

Napközben a magyar IX. hadtest kötelékei folytatták nyugati irányú visszavonulásukat. Elöl menetelő csapataik Tiszalök–Büdszentmihály vonalát érték el.

A német XXIX. hadtest csapatai Nagykállótól délnyugatra napközben is folytatták a bekerített szovjet erők felszámolását. A 3. hegyihadosztály és a 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztály Nyíregyháza délkeleti előterét tisztogatta a visszamaradt szovjet csapattöredékektől. A 4. hegyihadosztály részei Újfehértó felé nyomultak előre. A 8. SS-felderítőosztály, amelyet 2 cm-es önjáró négycsövű légvédelmi gépágyúkkal erősítettek meg, a 4. hegyihadosztály alárendeltségében támadást indított az Újfehértó–Nyíregyháza vasútvonaltól keletre, s ennek során átlépte az Újfehértó–Nagykálló utat.[1043] A szovjetek bátran és szívósan védekeztek, és ez a németek számára további elhúzódó és súlyos tisztogató harcokat eredményezett. Például a 8. SS-felderítőosztály Nyíregyháza körüli harcaiban 16 halottat, 78 sebesültet és két eltűntet veszített.[1044] Az esti órákra azonban a szovjetek ellenállása már csaknem megszűnt.

Ezután a 15. gyaloghadosztály 88. gránátos-ezredét (megerősítve a 127/I. tábori tüzérosztállyal) gépkocsi-szállítással útba indították a „Scholze” harccsoporthoz, Csap északi előterébe. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a III. páncéloshadtest Nyíregyháza körül bevetett alakulatainak kivonása is.[1045]

A 3. hegyihadosztály saját jelentése szerint a Nyíregyháza körül október 25–27. között vívott harcokban a szovjet 5. gárda-lovashadtest állományából mindössze 34 hadifoglyot ejtett. Ezzel szemben a német hegyivadászok 852 szovjet halottat számláltak össze. A hadosztály által okozott szovjet hadianyag-veszteség 14 kilőtt páncélos (ebből hatot közelharcban, páncélököllel vagy páncélrémmel semmisítettek meg), 79 golyószóró, 69 géppuska, 58 páncéltörő puska, 15 (németektől zsákmányolt) 2 cm-es légvédelmi gépágyú, 28 darab 82 mm-es és két 120 mm-es aknavető, 49 páncéltörő ágyú, két gyalogsági löveg, 11 tüzérségi löveg, egy rakéta-sorozatvető, két tábori konyha, 384 fogatolt jármű, 554 ló, hat személy- és 34 tehergépkocsi volt.[1046]

Este a 3. hegyihadosztály hegyivadász-ezredeiben és felderítőosztályában mintegy 2000 fős harcoslétszámot regisztráltak. A hadosztály csapatait 10 bevethető 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyú és öt bevethető rohamlöveg támogatta. A 112. hegyi-tüzérezrednek 35 lövege volt. A hadosztályt korlátozások nélkül csak védelemre tartották alkalmasnak.

A 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztály lovasságának harcoslétszáma 3060 fő volt. Az SS-csapatok 19 bevethető 7,5 cm-es páncéltörő ágyúval, és a 8. SS-páncélvadászosztályban 10 harcképes Jagdpanzer 38(t) Hetzer vadászpáncélossal rendelkeztek. A 8. SS-tüzérezred 37 löveggel támogatta a támadásra korlátozottan alkalmas hadosztály harcát.

A leharcolt 15. gyaloghadosztály gránátosainak harcoslétszáma 900 fő körül mozgott. A hadosztály 14 bevethető 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúval, de csak három tüzérségi löveggel rendelkezett. Az 1015. rohamlövegosztálynak hat bevehető Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosa maradt.

A 4. hegyihadosztály gyalogsága viszonylag jelentős, 3350 fős harcoslétszámot jelentett. Csapatai 12 bevethető 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúval és 35 tüzérségi löveggel harcoltak. A hadosztály összesen 17 bevethető rohamlöveggel[1047] és Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélossal rendelkezett, ezért támadásra korlátozottan még alkalmasnak ítélték.[1048]

A „Wöhler” seregcsoport szándéka az volt, hogy másnap, 28-án a IX. magyar hadtest erőit már a Tiszától nyugatra, Szerencs déli körzetében gyülekezteti. A 3. hegyihadosztály és a 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztály zömének Hajdúdorog–Hajdúnánás terepszakaszt kellett elérnie, a 4. hegyihadosztálynak pedig leváltania a Tisza mögé irányított 1. páncéloshadosztályt Újfehértónál.[1049]

A szovjet 5. légihadsereg vadász- és csatarepülőgépei főleg a német IV. és III. páncéloshadtest, illetve a XXIX. és XVII. hadtest felett kerültek bevetésre. A szovjet repülőcsapatok október 21–28. között több mint 1500 felszállást hajtottak végre, de ennek csupán egy hatodát Szolnok és Nyíregyháza körzetében.[1050] Ez azt jelenti, hogy nyolc nap alatt legfeljebb 250 bevetést repültek a főerőktől elvágott „Plijev” lovas-gépesített csoport felett, ami naponta alig több mint 30 felszállás. Viszont ebből a mennyiségből még a Szolnok környéki bevetéseket is le kell vonni, tehát a Nyíregyháza körül alkalmazott szovjet repülőgépek száma tovább csökken. A német csata- és vadászrepülőgépek ezért helyi légi fölény birtokában, csaknem zavartalanul tevékenykedhettek az alföldi páncéloscsata záró szakaszának legfontosabb színtere felett.

A német 4. légiflotta bombázó-repülőgépei 27-ére virradó éjjel Orosháza vasútállomását támadták. A német csatarepülőgépek Kiskunfélegyháza környékén zavarták a közlekedést, illetve Hajdúböszörményt és a debreceni repülőteret támadták. Az I. repülőhadtest erői napközben 130 bevetést repültek, súlyponttal Tiszafüred és Debrecen–Nyíregyháza körzetében. A szovjet–román csapatok készenléti állásait és menetoszlopait támadó német csatarepülőgépek 50 gépkocsit és 20 fogatolt járművet semmisítettek meg. A szovjetek debreceni repülőterét a német csatarepülőgépek és az alacsonytámadást végrehajtó vadászrepülőgépek nappal is megtámadták. Német adatok szerint 25–30 szovjet repülőgép megsemmisült, további 12 pedig súlyosan megrongálódott. Légiharcban a németek öt repülőgép lelövését jelentették.[1051]

A Dél Hadseregcsoportnak az volt a szándéka, hogy a 23. és 1. páncéloshadosztályokat 28-án Hajdúdorog és Hajdúnánás körzetében gyülekezteti, hogy a III. páncéloshadtest teljes arcvonalán támadó tevékenységet indíthasson, illetve, hogy védekezhessenek a szovjet 6. gárda-harckocsihadsereg másnapra várt északi irányú támadása ellen. Ha a szovjet harckocsicsapatok[1052] mégsem támadnának, a német páncéloshadosztályokat a Tisza mögé kellett irányítani. A 6. hadsereg III. páncéloshadtestét (az 1. páncéloshadosztály nélkül) 28-án este 18 órakor átmenetileg a „Wöhler” seregcsoportnak rendelnék alá, elsősorban a Tisza mögé visszavonuló erők menetvonalainak könnyebb átláthatósága miatt.[1053]

Friessner hadseregcsoportja 28-ára virradó éjjel táviratban meghatározta az alárendeltségébe tartozó hadseregek további feladatát. Eszerint a hadseregcsoport feladata a továbbiakban a Tisza vonalának védelme volt, amint Wöhler tábornok seregcsoportja visszavonult a folyó nyugati partjára. Mivel a német–magyar csapatok gyalogságának harcoslétszáma jelentősen lecsökkent, a folyó vonalát csupán támpontszerűen kellett megszállni. Az esetleges szovjet–román betöréseket a készenlétben tartott páncélozott harccsoportok és gépkocsizó tartalékok számolták volna fel. A Duna–Tisza közén, a magyar 3. hadsereg előtt gyülekező jelentős szovjet csoportosítás[1054] már Budapestet fenyegette. Döntés született arról, hogy a németek által két napon belül várt szovjet támadás feltartóztatása céljából október 29-én 18 órai hatállyal ismét létrehozzák a magyar 3. és a német 6. hadseregből álló „Fretter-Pico” seregcsoportot. A német tervek szerint Jászberény környékén a IV. páncéloshadtest irányítás alatt egy páncéloscsoport állna készenlétben. A III. páncéloshadtest további erőinek beérkezését követően egy erősebb páncélos-csoportosítást hoznának létre, amely a Duna és a Tisza között támadást indítana dél felé abból a célból, hogy a szovjeteket megsemmisítse, és az F Hadseregcsoporttal való összeköttetést helyreállítsa.[1055]


23. csatanap: 1944. október 28. szombat

(Időjárás: borult, esős, 12 Celsius-fok, az utak feláztak.)

A német 6. hadsereg IV. páncéloshadtestének tiszai arcvonalán 28-ára virradóra csupán Tiszabőnél folytak kisebb jelentőségű harcok a folyón átkelni próbáló szovjet csapatokkal. Napközben az arcvonalszakaszon nyugalom volt. A német–magyar tüzérség Tiszavárkony és Tiszabő körzetében súlyos veszteségeket okozott a szovjet–román csapatoknak.

A LXXII. hadtest 27-én éjjel terv szerint kiürítette a tiszafüredi hídfőt. A hídfőt védő honvéd ejtőernyősök visszavonulására Szabó Dezső tizedes így emlékezett vissza:

„Nyolc napig voltunk a hídfőben, nyolc napig a gödrökben [lövészgödrökben – SZ.N.] laktunk, még éjszaka sem tudtunk onnan kijönni. Mikor feladtuk, a 83-ból már csak 43-an voltunk. Sok volt a halottunk, ezeket még eltemetni sem tudtuk. Itt kapta halálos sebeit Cseke Endre főhadnagy is. A nyolcadik nap éjjelén kaptuk meg a parancsot a visszavonulásra. Ekkora már a pontonhidat is elbontották, bennünket erős aknatűzben gumicsónakokon hoztak át. A fegyverek egy részét is el kellett hagynunk, mert nem lehetett a csónakokat túlterhelni.” [1056]

A magyar ejtőernyősök és rohamtüzérek által a hídfőben tanúsított példamutatóan hősies védelmi és támadó harctevékenységért néhány nappal később a Dél Hadseregcsoport főparancsnoka, Friessner vezérezredes személyesen mondott köszönetet az elöljáró német 6. hadsereg parancsnokságán keresztül.[1057]

A 76. gyaloghadosztály balszárnyán 27-én a késő esti órákban a szovjetek század erővel betörtek a német állások közé. Ezzel egy időben a magyar 12. tartalékhadosztály is több, egyenként század erejű támadást vert vissza.[1058]

Napközben a Tiszafüredtől északra beszivárgott szovjetek elleni német–magyar támadás a nehezen belátható, süppedős terepen kudarcot vallott.

A III. páncéloshadtest jobbszárnyán a szovjetek 28-ára virradó éjszaka, éjfél után nem sokkal, heves tüzérségi előkészítés után Polgárnál széles arcvonalon újabb támadást indítottak a magyar 2. honvéd páncéloshadosztály állásai és a német 13. páncéloshadosztály jobbszárnya ellen. A német–magyar csapatok a szovjeteket visszaverték. Csupán a Polgár felé vezető vasútvonaltól keletre sikerült a szovjet kötelékeknek betörniük, de a védők ezt a szovjet eredményt is hamarosan felszámolták.

Napközben a 13. páncéloshadosztály arcvonalát több század és zászlóalj erejű sikertelen támadás is érte a Hajdúböszörménytől északra vezető út mentén.

A „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportjának arcvonalát és a 46. gyaloghadosztály jobbszárnyát a késő délelőtti órákban a szovjet tüzérség igen erősen lőtte.[1059]

Este 18 órától a III. páncéloshadtest alakulatai átmenetileg a „Wöhler” seregcsoport német 8. hadseregének alárendeltségébe kerültek. A hadtest harcálláspontja ekkor még mindig a Polgártól öt kilométerre északkeletre lévő vasútállomáson volt.[1060] A páncéloshadtest alárendeltségében lévő önálló rohamlöveg-alakulatok közül október 29-i adatok szerint a 325. hadsereg-közvetlen rohamlövegdandár nyolc, a 228. hadsereg-közvetlen rohamlövegdandár pedig 13 bevethető páncélossal rendelkezett. Az 1172. rohamlövegosztálynak kettő, az 1335. rohamlövegosztálynak pedig egy harcképes Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosa maradt. Az 1257. rohamlövegosztálynak már nem volt bevethető harcjárműve.[1061]

Aznap döntés született arról, hogy a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály erőit a legrövidebb időn belül kivonják a Tiszántúlról. Egy német páncéloshadosztálynak viszont a Tiszától keletre az utolsó pillanatig fedeznie kellett a visszavonulást.[1062] Mint később kiderült, ez a hadosztály a 13. páncéloshadosztály lett.

Az 1. és 23. páncéloshadosztály Hajdúdorog és Hajdúnánás körzetében leváltott alakulatainak első menetoszlopai délután Polgárnál átkeltek a Tisza nyugati partjára.[1063] Az 1. páncéloshadosztály (egy zászlóalja nélkül) este már Jakabszállásnál gyülekezett, de utolsó kötelékei csak 29-én 13 órakor keltek át a folyón.

A „Wöhler” seregcsoport nyugati szárnyán a 4. hegyihadosztály részei 28-ára virradó éjjel megkezdték az 1. páncéloshadosztály Újfehértónál harcoló egyik páncélgránátos-ezredének leváltását. A hegyivadászok napközben század, illetve zászlóalj erejű támadásokat vertek vissza a településtől délre és délkeletre.

Napközben a szovjet 27. hadsereg csapatai Balkány északi előteréből nyolc kilométer szélességben indítottak támadást. A gyalogsági rohamokat jelentős tüzérségi támogatással indították, majd kiszélesítették Kállósemjén északnyugati előteréig. A németek szerint a szovjetek tehermentesítő támadásáról volt szó. Ugyanis Nyíregyházától 15 kilométerre keletre, Apagy környékén a német 8. vadászhadosztály által bekerítve, hét harckocsival és tüzérséggel megerősítve, még harcolt egy mindössze két zászlóaljból álló szovjet csoport. A 27. hadsereg erői ide akartak áttörni. A támadási kísérlet csak Kállósemjéntől keletre ért el kisebb eredményt, amikor a rohamozó szovjetek megközelítették a település szélét. A németek a helyi tartalék bevetésével viszont innen is visszaszorították őket.[1064]

A nap végén a XXIX. hadtest 3. hegyihadosztálya és a 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztály erői Hajdúnánás és Hajdúdorog felé vonultak. A magyar IX. hadtest 9. határvadász-hadosztálya Büdszentmihálytól 25 kilométerre nyugatra menetelt. A hadosztály élei 18 óra körül elérték a tiszaluci hidat. A 27. könnyűhadosztály 22 órakor Tiszalök körzetéből Taktaharkány felé indult, a 2. tábori póthadosztály pedig akkor érte el Büdszentmihályt és Tiszalököt.[1065]

A XXIX. hadtestnek alárendelt 286. hadsereg-közvetlen rohamlövegdandár másnap, október 29-én 11 darab, a 239. hadsereg-közvetlen rohamtüzérdandár pedig hat bevethető páncélossal rendelkezett.[1066]

Von Grolman vezérőrnagy, a Dél Hadseregcsoport vezérkari főnöke 10 óra 20 perckor közölte a „Wöhler” seregcsoporttal, hogy Nyíregyházát lehetőség szerint még két napig tartsa annak érdekében, hogy a városban lévő vasúti gördülőanyagot elszállíthassák vagy megsemmisíthessék. Von Grolman minden egyéb vonatkozásban a seregcsoportra bízta, hogy erőit milyen módon vonultatja vissza a Tisza mögé.[1067]

Az alföldi páncéloscsata befejező szakasza a Nyíregyháza környéki szovjet ellenállás felszámolásával október 28-án lényegében véget ért. Másnap, 29-én a 8. hadsereg napijelentésében közzétette a Nyíregyháza körül lezajlott ütközet szovjet veszteségeit. Tekintve, hogy a harctér a német csapatok birtokában maradt, és így lehetőségük volt annak alapos átfésülésére, a jelentés adatai ezúttal bizonyára pontosabbak, mintha csak a harcmezőt kiürítő csapatok jelentéseinek összesítésére hagyatkoztak volna. A jelentés szerint a szovjetek Nyíregyháza térségében október 28-ig bezárólag 552 hadifoglyot és 3434 megszámlált halottat veszítettek. A hadianyag-veszteségük 78 harckocsi, hat önjáró löveg, egy felderítő páncélgépkocsi, 76 tüzérségi löveg, egy rakéta-sorozatvető, 151 páncéltörő ágyú, 30 légvédelmi löveg és gépágyú, 86 aknavető, 325 golyószóró és géppuska, 136 páncéltörő puska, 359 gépkocsi, 1037 fogatolt jármű és mintegy 600 ló volt.[1068] Egy nappal később még nyolc szovjet tiszt és 97 katona esett hadifogságba a 214. lovasezred ezredzászlójával együtt.[1069]

A német–magyar csapatok még hat napig harcoltak a Tiszántúlon. Eközben – október 29-én – már megkezdődött a 2. Ukrán Front megerősített 46. hadseregének Budapest elleni támadása. Ezzel kezdetét vette a 108 napig tartó budapesti csata.

A 13. páncéloshadosztály a magyar 2. honvéd páncéloshadosztállyal együtt október 29-én és 30-án még utóvédharcokat folytatott Polgár körzetében, hogy védje a fontos átkelőhelyet, amelyen át a „Wöhler” seregcsoport egy része átkelt a Tiszán. E harcok során október 30-án Polgártól délre, Bivaly-tanya területén a magyar 3/I. harckocsi-zászlóalj Panther-századának (Tarczay Ervin főhadnagy) harcálláspontját az éjjel áttört szovjet kötelék bekerítette. A súlyos közelharcban a magyar harckocsik sikeresen kivágták magukat, és nem törődve az elaknásított terepszakasszal, támadásba lendültek. Eközben megsemmisítettek egy zászlóaljnyi szovjet gyalogságot. A támadás közben Tarczay Panthere 25 méterről páncéltörőágyú-találatot kapott, de harckocsija harcképes maradt és a löveget legázolta. Tovább nyomulva a századparancsnok harckocsijaival oldalba támadott egy felvonuló szovjet tüzérüteget, és azt módszeresen szétlőtte.[1070]

A német 13. és a magyar 2. páncéloshadosztály 31-én kelt át a Tiszán. A német hadosztály november 1-én Emődtől délnyugatra gyülekezett.[1071]

A „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály október 29-én kölcsönadott hat StuG. III rohamlöveget a polgári hídfő védelmére, de a Tiszán való átkelés után a „Wöhler” seregcsoportnak vissza kellett irányítania őket eredeti alakulatukhoz.[1072] A harccsoport október 30–31-én Polgárnál kelt át a folyón, majd Mezőkövesdnél gyülekezett.

A „Wöhler” seregcsoport csak október 31-ig védte Nyíregyházát, majd miután minden alakulata elérte a tiszai átkelőhelyeket, a német csapatok kiürítették a várost. A 3. hegyihadosztály november 1-ére virradó éjjel Polgáron keresztül Tiszakeszi körzetébe menetelt. A német 8. hadsereg utóvéd-alakulataként harcoló 4. hegyihadosztály néhány egysége a tiszadobi hídfőbe vonult vissza. A polgári hídfőt a 46. gyaloghadosztály gránátosai védték november 2-án hajnalig. November 3-án hajnalban a németek feladták a tokaji, napközben pedig a tiszadobi hídfőt is.[1073] Ezzel a Tiszántúl teljes területe szovjet kézbe került.






Befejezés: Győzelem vagy vereség?


A hadtörténelemben általában három alapvető szempont alapján határozzák meg a katonai összecsapás győztesét. Az első szempont: ki uralta a harc színterét a harccselekmények végén (megfordítva: ki hagyta el a harcteret)? Második szempont: mekkora volt a felek elszenvedett vesztesége? Itt elsősorban nem az abszolút számok, hanem az arányok fontosak a harc kezdetén meglévő saját eszközök mennyiségéhez képest. Ebből következik, hogy a felek alkalmasak-e a továbbiakban a saját maguk által meghatározott harctevékenység (alapvetően a támadás vagy a védelem) végrehajtására? S végül a harmadik fő szempont: sikerült-e a korábban meghatározott hadműveleti tervet végrehajtani, és ezáltal elérni a kitűzött célokat?

Az alföldi páncéloscsata három fő szakaszából az első kettő etap végén a szovjetek birtokolták a harcteret. Kivétel ez alól az utolsó, nyírségi szakasz, amelyben a szovjetek kénytelenek voltak kiüríteni Nyíregyháza tágabb körzetét. Mivel a németek nem szándékozták tartósan védeni a visszafoglalt területet, és néhány nap múlva (csapataik biztonságos visszavonulása után) terv szerint fel is adták, ennek csupán a hadműveleti végeredményt illetően volt némi jelentősége. A német–magyar csapatok az alföldi páncéloscsatában igen jelentős nagyságú területet veszítettek, hiszen Észak-Erdély után a trianoni Magyarország területének 29 százaléka is szovjet kézbe került.[1074]

Mi a helyzet a résztvevő felek veszteségeivel? Előre kell bocsátanunk, hogy az alföldi páncéloscsata konkrét veszteségeit csupán a német csapatok élőerejének tekintetében lehet levéltári adatok alapján, viszonylag pontosan meghatározni. A szovjet és román felek viszonylatában megbízhatónak tűnő adatok csak az úgynevezett „debreceni támadó hadművelet” egészére vonatkozóan állnak rendelkezésre. Ezek azonban az észak-erdélyi harcok szovjet–román személyi veszteségit is tartalmazzák. Ezért a szovjet–román csapatok alföldi veszteségeinek meghatározásához német jelentéseket is fel kellett használnunk, de csak a teljes szovjet–román adatok tükrében, és a nélkülözhetetlen forráskritika alkalmazása után.

Sajnos a magyar csapatok 1944. októberi veszteségeiről csupán igen töredékes adatokkal rendelkezünk. A honvéd csapatok személyi és anyagi veszteségének megállapítására jelenleg levéltári források hiányában nem kínálkozik lehetőség. A magyar személyi veszteségeket csak a Honvédség veszteségi lajstromában található adatok alaposabb, és ezért időigényes vizsgálata után, kizárólag becsléssel állapíthatnánk meg.

Veszteségekkel kapcsolatos vizsgálódásainkat kezdjük a támadók, vagyis a 2. Ukrán Front szovjet–román csapatainak személyi veszteségeivel. A rendelkezésre álló, viszonylag friss kutatási eredmények alapján Malinovszkij marsall erői 1944. szeptember 21. és október 28. között az alábbi élőerő-veszteségeket szenvedték:[1075]


2. Ukrán Front Időpont Összlétszám a harcok kezdetén
(fő)
Halottak és eltűntek
(fő)
Sebesültek
(fő)
Összesen
(fő)
Veszteségi arány
Szovjet csapatok 1944. október 6–28. 698 ezer 200 19 ezer 713 64 ezer 927 84 ezer 10 12%
Román 1. hadsereg 1944. szeptember 21–október 25. 67 ezer 347 Nincs adat Nincs adat 8720 13%
Román 4. hadsereg 1944. szeptember 21–október 25. 120 ezer 861 Nincs adat Nincs adat 24 ezer 630 20%
Összesen 886 ezer 408 Nincs adat Nincs adat 117 ezer 360 13%

A fenti adatsorok nagy valószínűséggel nem tartalmazzák az 1944. októberében szovjet alárendeltségben harcoló román 1. „Tudor Vladimirescu” önkéntes-hadosztály, az 1. kiképző-gyaloghadosztály, 1. kiképző-lovashadosztály, valamint a 3. hegyihadosztály veszteségeit. Tekintettel a harcok hevességére, a román erők szovjetekénél rosszabb felszerelésére és alacsonyabb képzettségi szintjére, ezek a román veszteségek is jelentősek lehettek.

Az összesített német adatok szerint a szovjet–román csapatok élőerőben október 6–28. között Debrecen, Szolnok és Nyíregyháza térségében 10 ezer 595 megszámlált és 14 ezer 500 feltételezett (összesen 25 ezer 095) halottat, 5973 hadifoglyot, 3965 (főleg román) dezertőrt veszítettek.[1076] A Dél Hadseregcsoport szerint tehát a 2. Ukrán Front a sebesülteken és betegeken kívül az alföldi páncéloscsatában mintegy 35 ezer fős végleges személyi veszteséget szenvedett. Ez alapvetően nem mond ellent a fentebb ismertetett szovjet–román összesített adatoknak.

A szovjet hadosztályok valóban jelentős veszteségeket szenvedtek. Személyi állományuk az 1944. október 1-én érvényes átlagos 6000–7500 főhöz képest a hónap végére 4000–5500 főre csökkent.[1077] Ez átlagosan hadosztályonként 2000 halottat, sebesültet és eltűntet jelentett (az eredeti létszámuk csaknem egyharmadát). Minőségileg is romlott a hadosztályok állapota, miután jelentős mértékben a romániai hadifogolytáborokból kiszabadított szovjet katonákkal töltötték fel soraikat. Ennek aránya az 1. gárda-légideszant-hadosztálynál például csaknem 33 százalék volt, mivel 27 lövésszázadából kilenc ilyen utánpótlást kapott.[1078]

Hasonlóképpen súlyos volt Malinovszkij csapatainak anyagi vesztesége is, elsősorban harckocsik terén. Erre vonatkozó konkrét összefoglaló szovjet levéltári források egyelőre nem állnak rendelkezésre, de a részadatok összesítése talán eredményre vezethet. Szovjet források szerint a 2. Ukrán Front páncélosokkal rendelkező hadműveleti magasabbegységei (a front- és hadsereg-közvetlen alakulatok nélkül) a „debreceni támadó hadművelet” alatt az alábbi veszteségeket szenvedték el:


Hadműveleti magasabbegység Beosztott magasabbegység Páncélos-állomány 1944. október 6-án Veszteségi arány [1079] Számszerű veszteség
6. gárda-harckocsihadsereg 5. gárda-harckocsihadtest és 9. gárda-gépesítetthadtest 130 69% 91
Plijev és Gorskov
altábornagyok csoportjai
4. gárda-, 6. gárda-lovashadtestek, 7. gépesítetthadtest, illetve az 5. gárda-lovashadtest és a 23. harckocsihadtest 535 66% 353
53. hadsereg 18. harckocsihadtest 72 65% 46
Összesen 8 hadtest 737 66% 490

Német levéltári adatok szerint a szovjetek október 6–28. között 629 harckocsit, valamint 29 önjáró löveget és 22 felderítő páncélgépkocsit veszítettek.[1080] Felmerülhet a kérdés, hogy vajon mennyire fedik a német jelentések a valóságot?

A 2. Ukrán Front október 3-án szovjet adatok szerint összesen 825 harckocsival és önjáró löveggel rendelkezett. Október végén Malinovszkij csapatainak birtokában – ugyancsak szovjet levéltári források alapján[1081] – 525 harckocsi és 181 önjáró löveg (összesen 706 páncélos) volt. Ezek közül azonban csaknem 400 páncélost az újonnan beérkezett 2. gárda- és 4. gárda-gépesítetthadtestek állományában találunk.[1082] Marad tehát mintegy 300 harckocsi és önjáró löveg, amelyek az alföldi páncéloscsatát végigharcolt nyolc szovjet gyorsan mozgó hadtest és front-közvetlen alakulatok[1083] állományában bevethető állapotban vagy éppen javítás alatt, de megmaradtak. Ezek alapján – csupán szovjet adatokat elemezve – azt állapíthatjuk meg, hogy a 2. Ukrán Front 1944. október 3–29. között összesen 825 – 300, vagyis mintegy 525 páncélost veszíthetett. Ezek szerint tehát a németek jelentései túloznak. Vajon miért?

A válasz talán kissé összetett. A harc hevében a német harckocsik, rohamlövegek, vadászpáncélosok és páncélvadászok parancsnokai általában rádión jelentették, ha kilőttek egy ellenséges páncélost. Az így beérkező adatokat az elöljáró osztály- vagy ezredparancsnokságokon összesítették, és belefoglalták az alakulat harcjelentésébe. Ez a harcjelentés felkerült a hadosztályhoz, ahol beillesztették a többi alakulat harcjelentései közé, majd elkészítették belőlük a hadosztály jelentését. Ez ment a hadtesthez, és így tovább egészen a hadseregcsoport páncélelhárítási és páncélos-ügyekkel megbízott törzstisztjéig, aki összesítette az adatokat.

A jelentések valóságtartalmát persze néhány körülmény jelentősen torzíthatta. A német páncélosok ritkán vették fel a harcot magányosan. Általában szakaszkötelékben, három–öt páncélos egyszerre nyitott tüzet. Így sokszor nehéz volt eldönteni, ki is lőtte ki az adott ellenséges harcjárművet, mivel legtöbbször a szakasz minden páncélosának parancsnoka jelentette felfelé a kilövést. Ráadásul egy „kilőtt” páncélos még nem semmisült meg feltétlenül. Általában kezelőszemélyzete veszteséget szenvedett, a harcjármű mozgásképtelen és/vagy harcképtelen lett. A harctérről elvontatva azonban sokszor meg lehetett javítani, és így egy idő múlva újra bevethető volt.[1084] Így egy páncélozott harcjárművet ugyanazon hadművelet alatt esetleg többször is kilőhettek. A „megsemmisített” páncélossal viszont még a helyszínen végeztek a másodlagos robbanások, amikor belsejében felrobbant a lőszer vagy az üzemanyag, és a harcjármű emiatt darabokra szakadt vagy kiégett.

A jelentésekből nyerhető információkat a németek és a szovjetek – erősen különböző vezetési filozófiájukból adódóan – elérően elemezték. A németek (szöges ellentétben a szovjetekkel) nem törekedtek arra, hogy eltúlozzák ellenfeleik veszteségeit, hiszen akkor saját parancsnokaik nem a valós erőviszonyoknak megfelelő helyzetből indulhattak ki feladataik végrehajtásakor. Ezért a német központi katonai felderítés elemzői általában 20 százalékot levontak a csapatoktól (hadseregcsoportokig bezárólag) beérkező jelentések páncélos-kilövési adataiból. A megmaradt mennyiség jó közelítéssel megadta a valóban kilőtt harckocsik és önjáró lövegek számát. A megsemmisült, tehát még gyári nagyjavításon sem javítható haditechnika becsléséhez a németek a fennmaradó mennyiségből újabb 15 százalékot vontak le.[1085] Ezek után a megmaradt mennyiség már csak 68 százaléka volt az eredeti csapatjelentésekben foglaltaknak. Ha tehát a Dél Hadseregcsoport által szovjet veszteségként lejelentett mintegy 658 harckocsiból és önjáró lövegből levonjuk a 20 százalékos „kalibrációs” mennyiséget, megkaphatjuk azon szovjet páncélosok számát, amelyek megsemmisültek a harctéren vagy gyári nagyjavításra kellett küldeni, és ezért törölték a csapatok állományából. Ez az érték kerekítve éppen 526. Tehát a német jelentések valóságtartalma a szovjet adatok tükrében mintegy 80 százalékos. Ezek alapján úgy véljük, a 2. Ukrán Front az alföldi páncéloscsatában eredeti páncélos-állományának 63 százalékát veszíthette el.

Mi okozhatta ezt az igen súlyos szovjet anyagi veszteséget? Megítélésünk szerint a válasz abban rejlik, hogy a gyors sikerek kedvéért a szovjet csapatok felhagytak az úgynevezett mély hadművelet elveinek megfelelő, begyakorolt harceljárásaikkal. Ezek alapvetően a harckocsikkal, önjáró lövegekkel, tüzérséggel és csatarepülőgépekkel támogatott nagy tömegű lövészgyalogság rohamaira épültek. Malinovszkij marsall páncélosokkal felszerelt lovas-, gépesített- és harckocsihadtesteit viszont nem az áttört lövészgyalogság sikereinek kifejlesztésére vetette be (mint ahogy azt a szovjet szabályzatok és kézikönyvet előírták), hanem az első hadműveleti lépcsőben alkalmazta őket. Így a gyorsan mozgó hadtesteknek kettős feladata lett: áttörni az ellenség védelmét, majd közvetlenül ezután kifejleszteni a sikert a hadműveleti mélységben. Úgy véljük, hogy a 2. Ukrán Front parancsnoka ezzel az elgondolásával egyfajta „szovjet villámháborút szeretett volna megvalósítani, amellyel mindössze hat nap alatt megsemmisítheti a német Dél Hadseregcsoport zömét. Erre viszont a szovjet frontok a németekétől jelentősen eltérő vezetési módszerek, a híradó- és hadtáprendszer, a gyorsan mozgó hadtestek hadszervezete, a tisztek alacsonyabb képzettségi szintje, a csapatok gyengébb kiképzése és az egyéni kezdeményezőképesség csaknem teljes elnyomása miatt nem voltak alkalmasak.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az ilyen elvek alapján bevetett szovjet lovas-, gépesített- és harckocsi-alakulatok ne értek volna el jelentős eredményeket az alföldi páncéloscsatában. Csak éppen ezeket az eredményeket a lassan utánuk menetelő lövészhadtestek beérkezéséig nem tudták megőrizni. Ugyanis a nagy ütemben előretörő szovjet gyorscsapatok és a lemaradó lövészgyalogság között keletkezett résekbe behatoltak a német páncélozott harccsoportok. A harcászati (harcvezetési és haditechnikai) fölényben lévő német harckocsik és rohamlövegek a sík területen megvívott páncélos-találkozóharcokban legtöbbször súlyos veszteségeket okoztak a kezdetben mennyiségi fölényben lévő szovjet páncélosoknak. Így a német számbeli hátrány lassan kiegyenlítődött.

Bizonyára felmerül a kérdés a tisztelt Olvasóban, hogy vajon a tömegtermelésre beállított hadiiparral rendelkező szovjetek miért nem pótolták azonnal elveszített harckocsijaikat és önjáró lövegeiket? Mint korábban már utaltunk rá, a 2. Ukrán Front hadtápterületén is volt mintegy 500, utánpótlásnak szánt páncélos. A szovjetek viszont a már bevetett magasabbegységeiket harc közben általában nem töltötték fel, legfeljebb újabb magasabbegységeket dobtak harcba. A leharcolt kötelékeket csupán egy–egy hadművelet végeztével vonták ki, majd a frontok tartalékába helyezve őket, messze az arcvonal mögött, a hadtápterületen megkezdték haditechnikával való feltöltésüket. Ez általában akár egy hónapig is eltarthatott. A 2. Ukrán Front legyengült harckocsi-csapatait például a Temesvár körzetében települt front-javítóbázison csak november végéig töltötték fel, s nem is teljesen. Így Malinovszkij az 1944. október 29-én megindított Budapest elleni támadásban sokáig kénytelen volt nélkülözni mind a nyolc, páncélosokkal harcoló magasabbegységét, amelyeket a németek az alföldi páncéloscsatában szétvertek.[1086]

Ezzel szemben a németek akár külön egy páncélosszázadot is visszavezényeltek Németországba, hogy új harcjárműveket vegyen át, és utána haladék nélkül visszatérjen az arcvonalba. A fronton utánpótlásként kapott (igaz nem túl nagy mennyiségű) páncélost is legtöbbször az arcvonal közvetlen közelében vették át a csapatok, majd késedelem nélkül bevetették őket.

Az elhamarkodottan, csak Sztálin személyes sürgetésére megindított „budapesti támadó hadművelet”, a magyar főváros menetből való birtokbavételének első szovjet kísérlete napokon belül, november elejére kudarcot vallott. Véleményünk szerint a szovjet fiaskó egyik legfontosabb oka éppen az volt, hogy Malinovszkij csupán két gárda-gépesítetthadtestet vethetett be az alföldi páncéloscsata végeztével a Duna-Tisza közére gyorsan átcsoportosított német páncéloshadosztályok ellen, és ez kevésnek bizonyult. Így az alföldi páncéloscsatában elszenvedett, és csak hosszabb időn belül pótolható szovjet páncélos-veszteség megítélésünk szerint egy időre megakadályozta Malinovszkij marsall csapatait jelentősebb támadó hadműveletek sikeres végrehajtásában. Más szavakkal: a német páncélozott harccsoportok harcászati fölénye (mennyiségi fölény nélkül) átmenetileg a szovjetek hadműveleti hátrányát okozta.

Az alábbiakban összefoglaljuk az alföldi páncéloscsatában német adatok szerint elszenvedett szovjet–román összesített veszteségeket, azzal a megjegyzéssel, hogy megítélésünk szerint ezeknek is körülbelül 80 százalékos a valóságalapja:


Jelentett veszteség összesen Ebből Szolnok körzetében 1944. október 12–23. között Ebből Nyíregyháza körzetében 1944. október 21–28. „Kalibrált” teljes veszteség (a jelentések 80 százaléka)
Halott Kb. 25 ezer 2400 3434 Kb. 20 ezer
Hadifogoly 5973 4521 552 Kb. 4700
Átállt (dezertőr) 3965 Nincs adat Nincs adat 3172
Harckocsi 629 18 78 503
Önjáró löveg 29 6 23
Felderítő páncélgépkocsi és páncélozott szállító jármű 22 1 17
Tüzérségi löveg 432 280 76 345
Gyalogsági löveg 11 280 9
Páncéltörő ágyú 859 280 151 687
Légvédelmi ágyú 58 17 30 46
Aknavető 296 Nincs adat 86 236
Páncéltörő puska 419 45 136 335
Géppuska és golyószóró 1228 235 325 982
Légvédelmi géppuska 10 8
Géppisztoly 448 112 Nincs adat 358
Gépjármű 974 266 359 779
Fogatolt jármű 2133 424 1037 1706
537 200 600 429

A szovjet 5. légihadsereg pontos veszteségeinek megállapítása megbízható források hiányában nem könnyű feladat. A 2. Ukrán Front 1944. október 3-án 1216 repülőgéppel, 1944. november 1-én pedig 925 repülőgéppel rendelkezett.[1087] A különbség 291 darab. Ebben viszont már a „budapesti támadó hadművelet” első négy napjának (1944. október 29 – november 1.) veszteségei is benne foglaltatnak, amelyek német adatok szerint körülbelül 29 repülőgépet tettek ki. Mindezt mérlegelve, úgy véljük, hogy az 5. légihadsereg az alföldi páncéloscsata idején körülbelül 260 repülőgépet veszített különféle okokból. A Vörös Hadsereg 1944-es repülőgép-veszteségeinek átlagban csupán 34 százaléka keletkezett harci körülmények között. Így könnyen elképzelhető, hogy csupán mintegy 90 szovjet repülőgépet semmisítettek meg harc közben.[1088]

A Dél Hadseregcsoport saját kimutatása szerint Friessner vezérezredes német csapatai az 1944. október 1–31. közötti harcokban 2369 halottat, 10 ezer 203 sebesültet és 2756 eltűntet, összesen 15 ezer 328 főt veszítettek:[1089]


Alakulatok Elesett tisztek Megsebesült tisztek Eltűnt tisztek Elesett altisztek és legénység Megsebesült altisztek és legénység Eltűnt altisztek és legénység Összesen
1. pc. ho. 4 29 176 729 126 1064
3. hgy. ho. 5 12 93 319 10 439
4. hgy. ho. 9 24 195 817 75 1120
4. SS-pcgr. ho. 6 9 1 256 1038 94 1404
8. SS-lov. ho. 3 7 4 238 764 89 1105
8. vad. ho. 5 19 1 93 353 36 507
13. pc. ho. 3 11 1 78 466 133 692
„FHH” pcgr. ho. hcs.[1090] 2 21 1 169 768 159 1120
15. gy. ho. 12 42 1 243 1366 209 1873
23. pc. ho. 4 24 225 1065 60 1378
24. pc. ho. 3 10 74 357 12 456
46. gy. ho. 2 25 114 572 47 760
76. gy. ho. 7 31 1 139 569 438 1185
Kisebb hcs-ok 4 7 27 93 32 163
6. hds.-közvetlenek 2 3 13 9 52 20 99
8. hds.-közvetlenek 6 22 6 135 539 104 812
Hds.csop.-közvetlenek 9 3 84 19 37 999 1151
Összesen 86 299 113 2283 9904 2643 15 ezer 328

Az 1944. október 1-én körülbelül 260 ezer német katonát számláló Dél Hadseregcsoport egy hónap alatt tehát körülbelül 5,8 százalékos élőerő-veszteséget szenvedett el. Ez összességében nem tekinthető különösebben súlyos veszteségi aránynak, de ennek ellenére a német hadosztályok átlagos harcoslétszáma október végére kétségkívül igen lecsökkent.

A német csapatok haditechnikai veszteségeinek részleteiről csupán az 1. és 23. páncéloshadosztály, valamint a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály vonatkozásában állnak rendelkezésre levéltári adatok. Ezek alapján megállapítható, hogy súlyosabb anyagi veszteségek csupán páncélosok terén mutatkoztak. A három hadosztály páncélos-vesztesége 1944. október 1–31. között[1091] az alábbi volt:


Alakulat Panther Panzer IV rohamlöveg páncél-
vadász
Páncélos összesen Veszteségi arány Utánpótlás 1944. októberben
1. pc. ho. 44/16 22/19[1092] 7/3 12/3 85/41 48% 17 Panzer IV
23. pc. ho. 49/15 13/4 13/5 5/2 80/26 32% 21 vadászpáncélos
„FHH” pcgr. ho.[1093] 36/24 11/5 (L/70) 31/12 78/41 52%
Összesen: 129/55 46/28 51/20 17/5 243/108 44% 38

A Dél Hadseregcsoport hadinaplójában található egy 1944. október 28-án keletkezett, és az OKH-nak küldött távirat, amelyben von Grolman vezérőrnagy a német csapatok személyi veszteségeit ismerteti 1944. szeptember 1. és október 23. között. Ebben megemlíti, hogy a hadseregcsoport páncélos- és páncélgránátos-hadosztályai azonnal el tudtak látni kezelőszemélyzettel 69 Panthert, 100 Panzer IV harckocsit és rohamlöveget, valamint 29 nehéz páncéltörő ágyút. A német gyalogsági harcászat alapját jelentő könnyű- és nehézgéppuskákból is jelentős volt a csapatok vesztesége. Von Grolman sürgősen legkevesebb 950 ilyen fegyvert kért.[1094] Az 1. és 23. páncéloshadosztály, valamint a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály ismertetett veszteségi adataiból arra következtetünk, hogy von Grolman jelentése a Dél Hadseregcsoport négy páncélos- és két páncélgránátos-hadosztályának 1944. októberi páncélos-veszteségét tartalmazta.

Szovjet adatok szerint a német–magyar csapatok október 6–20. között 248 harckocsit és rohamlöveget, 122 lövészpáncélost és páncélgépkocsit, 490 különféle löveget és 140 repülőgépet veszítettek.[1095] Figyelembevéve a német levéltári adatokat, véleményünk szerint ezek reális adatok, de az alföldi páncéloscsata egészére vonatkozóan, 1944. október 28-ig. A német–magyar páncélos-veszteség tehát az alföldi páncéloscsatában becslésünk szerint mintegy 250 harckocsi, rohamlöveg, vadászpáncélos és páncélvadász lehetett. Ebben a páncélos- és páncélgránátos-hadosztályok veszteségein kívül benne foglaltatnak a német gyalog- és hegyihadosztályok elveszített rohamlövegei és vadászpáncélosai, a hadsereg-közvetlen rohamlövegdandárok, az önállóan bevetett Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélosokkal felszerelt rohamlövegosztályok, valamint a magyar páncéloshadosztályok és rohamtüzérosztályok veszteségei is. Amennyiben elfogadjuk, hogy a Dél Hadseregcsoport az alföldi páncéloscsatában körülbelül 250 páncélost veszített, megállapíthatjuk, hogy az október elején feltételezett 570 darabos állományhoz képest ez mintegy 44 százalékos veszteséget jelent.

A 4. légiflotta veszteségeit levéltári forrásokból ismerhetjük meg. Ezek szerint a németek 117 repülőgépe semmisült meg ellenséges behatás következtében (a legtöbb még a földön), további 31 pedig ellenséges behatás nélkül.[1096]

Nyilvánvaló, hogy a rendelkezésre álló hiteles részadatok még oly alapos elemzése sem pótolhatja teljes értékűen az összefoglaló levéltári forrásokat. Mégis úgy véljük, hogy mindezek után talán kísérletet tehetünk az alföldi páncéloscsatában résztvevő német és szovjet csapatok veszteségeinek összehasonlítására:


Élőerő-
veszteség
Veszteségi arány Páncélos-
veszteség
Veszteségi arány Repülőgép-
veszteség
Veszteségi arány
Németek Kb. 15 ezer fő 5,8% Kb. 250 44% 148 24%
Szovjetek Kb. 84 ezer fő 12% Kb. 525 63% Kb. 260 21%

A fentiek alapján a németek mennyiségileg és arányaiban is kisebb veszteségeket szenvedtek, mint a szovjetek. Az élőerő-veszteségek esetében a legjelentősebb a megfigyelhető különbség. A szovjetek számszerűleg több mint ötször annyi katonát veszítettek, mint a németek. Amíg a németek az alföldi páncéloscsatában páncélosaik közel felét veszítették el, a szovjetek eredeti harckocsi- és önjárólöveg-állományuk közel kétharmadával fizettek a Tiszántúl elfoglalásáért. A felek repülőcsapatai arányukat tekintve közel azonos mértékű veszteségeket voltak kénytelenek elkönyvelni.

Mielőtt rátérnénk a győzelem harmadik kritériumára, a kitűzött hadműveleti feladatok végrehajtásának vizsgálatára, fel kell idéznünk, mi is volt a felek terve 1944. október 5-én, az alföldi páncéloscsata előestéjén?

Friessner vezérezredes hadseregcsoportja a Déli-Kárpátok hágóinak birtokbavételére, tulajdonképpen a Kárpát-medence védelmének megkönnyítésére, korlátozott célú támadást készített elő. A szovjetek 2. Ukrán Frontja viszont a SZTAVKA által elrendelt hat nap alatt ketté akarta vágni a Dél Hadseregcsoportot, majd észak-északkelet felé előrenyomulva a 4. Ukrán Fronttal közösen bekeríteni és megsemmisíteni az Észak-Erdélyben harcoló „Wöhler” seregcsoportot. Ennek következtében a német hadseregcsoport szervezett ellenállása összeomlott volna, és a széthullott német katonai jelenlét hiányában az előrehaladott magyar fegyverszüneti tapogatózások Magyarországot rövid időn belül leválasztották volna a nemzetiszocialista Németország szövetségi rendszeréről. Ezek után a Kárpát-medencén átvonuló Vörös Hadsereg jelentősebb harcok nélkül, még az angolszász szövetségesek előtt, elérhette volna a Nagynémet Birodalom délkeleti határait.

A szovjetek október 6-án megindított hadművelete a németek támadó terveit keresztülhúzta, és a Dél Hadseregcsoportot védelembe kényszerítette. A németek hamarosan belátták, hogy a tiszántúli területek megtartása az egyenlőtlen erőviszonyok alapján nem lehet céljuk. Már az alföldi páncéloscsata harmadik napján rájöttek a szovjetek legfontosabb hadműveleti céljára, és ettől kezdve minden erőt annak megakadályozására összpontosítottak.

A szovjet „Plijev” lovas-gépesített csoport kétharmada október 9–12. között igen nehéz helyzetbe hozta a német 6. hadsereget, amikor a III. páncéloshadtest mögöttes területén keresztül tört Nagyvárad felé.

Ezt követően azonban az észak felé forduló szovjetek jelentős időt vesztegettek el a német–magyar csapatok által rugalmasan védett települések birtokbavételével. Erre a legszemléletesebb példa a Debrecen elleni október 19-i általános szovjet roham, amelyben a 2. Ukrán Front nyolc gyorsan mozgó hadtestéből hét vett részt. Német részről a páncéloshadosztályokat már korábban átcsoportosították a várostól északra futó létfontosságú utak védelmére. Debrecenben csak halogató harcot folytató gránátos-alakulatok maradtak. Úgy véljük, a németek nem szándékozták megmaradt bevethető páncélosaikat egy nagyobb település védelmében, helységharcban feláldozni. Inkább megtartották őket a mozgóvédelem céljaira.

Nyíregyháza és a város északi előterének október 21-i elfoglalása – bár a települést csupán jelentéktelen német–magyar erők védték – hadműveleti szempontból igen jelentős szovjet haditett volt. A szovjet gyorsan mozgó hadtestek azonban már túl gyengék voltak ahhoz, hogy önerőből meg is tartsák az elfoglalt terepszakaszokat. Az erre alkalmas lövészgyalogság még messze délebbre menetelt, a 2. Ukrán Front egyetlen tartalékát, a 7. gárdahadsereget pedig október 19. után Szolnoknál vetették be. Az így kialakult hézagba ismét benyomultak a német páncélozott harccsoportok, és elvágták Plijev altábornagy csapatainak utánpótlási útvonalait. A németek déli arcvonala az időközben felzárkózó lövészhadtestek rohamait is visszaverte. Ebben a helyzetben Ölvedi Ignác szerint a csata nyíregyházi szakasza is a szovjetek sikerét hozhatta volna, ha az október 25-e körül beérkezett 2. gárda- és 4. gárda-gépesítetthadtesteket bevetették volna Nyíregyháza körzetében. A németek is számítottak valami ilyesmire. Igaz, hogy ők a 6. gárda-harckocsihadsereg észak irányú támadását várták október 28-án. A gépesítetthadtestek bevetésére mégsem került sor. Valószínűleg azért, mert Malinovszkij marsall attól tartott, hogy a németek az alföldi terepen elkerülhetetlen páncélos-páncélos elleni küzdelemben ezeknek a hadtesteknek is súlyos veszteségeket okozhatnak, és akkor nem maradt volna több harcképes gyorsan mozgó magasabbegysége.

Amikor a tovább gyengülő szovjet csapatok Nyíregyházát is elveszítették, a „Wöhler” seregcsoport számára ismét megnyílt az út a tiszai átkelők felé. Így a német–magyar csapatok erőiket kivonták a szovjetek bekerítési kísérletéből, majd a Tisza nyugati partján védelmi állásokat foglaltak, csatlakozva a magyar 3. hadsereg Duna–Tisza közén dél, illetve a magyar 2. hadsereg Duna mentén kelet felé védekező arcvonalához. Ezzel – bár jelentős veszteségek árán – megőrizték a Dél Hadseregcsoport harcképességét és arcvonalának folytonosságát. Friessner vezérezredes csapatai biztosították csatlakozásukat a balszárnyon harcoló német A Hadseregcsoporthoz is. A Dél Hadseregcsoport balszárnya (beleértve a Keleti-Kárpátokban harcoló magyar 1. hadsereget) egy rövidebb, s ezért hatékonyabban védhető arcvonalra vonult vissza. Így német–magyar gyalogsági erők szabadultak fel, amelyekkel leválthatták, majd átcsoportosíthatták a sikeres mozgóvédelemhez és a halogató harctevékenységhez nélkülözhetetlen német páncélozott harccsoportokat.

Figyelembe véve az erőviszonyokat az alföldi páncéloscsata kezdetén, és a szovjetek megfogalmazott hadműveleti céljait az Észak-Erdélyben harcoló német–magyar erők elvágására, illetve a Dél Hadseregcsoport teljes megsemmisítésére vonatkozóan, megítélésünk szerint az alföldi páncéloscsata végeredménye hadműveleti szempontból német elhárító sikert jelentett. Ez azonban távolról sem egyenlő a győzelem klasszikus fogalmával.

Megítélésünk szerint a szovjetek a „debreceni támadó hadműveletben” hadműveleti szempontból vereséggel felérő, amolyan pürrhoszi győzelmet arattak. A katonapolitikai következményeket vizsgálva kijelenthetjük, hogy a szovjetek e tekintetben az alföldi páncéloscsatával egyértelműen kudarcot vallottak, ugyanis Magyarország tovább harcolt német oldalon. Mindez hadászati léptékben sem jelentett egyértelmű szovjet sikert. A Dél Hadseregcsoportot nem tudták megsemmisíteni. A németek határozott ellenállása miatt a Kárpát-medence még több mint öt hosszú hónapig, 1945. április elejéig a legsúlyosabb összecsapások színtere maradt, s emiatt a Vörös Hadsereg számára egyelőre átjárhatatlannak bizonyult. Ez a körülmény megítélésünk szerint jelentősen kihatott Európa német nyelvet beszélő népeinek háború utáni sorsára is.






Függelék


1. számú függelék: A 2. Ukrán Front hadrendje 1944. október 5-én[1097]



Hadseregek Hadtestek Hadosztályok és dandárok Páncélosok
40. hadsereg 40. lövészhadtest

51. lövészhadtest
240. lövészhadosztály,
54. és 159. gárda-megerődített körletek
42. gárda-, 38., 232. és 133. lövészhadosztály
7. gárdahadsereg 24. gárda-lövészhadtest



25. gárda-lövészhadtest
6., 72. gárda-,
81. gárda-lövészhadosztály
36. gárda-, 53. lövész-,
6. gárda-légideszant-,
227. lövészhadosztály
román 4. hadsereg 2. és 6. hadtest 3., 6., 9., 11. 18. és 20. gyalog-, 1. és 8. lovashadosztály
27. hadsereg 104. lövészhadtest

35. gárda-lövészhadtest
180., 206. lövész-,
4. gárda-légideszant-hadosztály
93., 163., 202. lövész-,
3. gárda-légideszant-hadosztály
„Gorskov” lovas-harckocsicsoport 5. gárda-lovashadtest
23. harckocsihadtest
11. gárda-, 12. gárda és 63. lovashadosztály 3., 39. és 135. harckocsidandár,
56. gépkocsizó lövészdandár


146
6. gárdaharckocsihadsereg 5. gárda-harckocsihadtest
9. gárda-gépesítetthadtest
33. lövészhadtest
20. gárda-, 21. gárda-
22. gárda-harckocsidandár,
6. gárda-gépkocsizó lövészdandár
18. gárda-, 30. gárda-,
31. gárda-gépesítettdandár,
46. gárda-harckocsidandár
78., 337. lövészhadosztály, román 1.
„Tudor Vladimirescu” önkéntes-hadosztály






130
„Plijev” lovas-gépesített csoport 4. gárda-lovashadtest
6. gárda-lovashadtest
7. gépesítetthadtest
9. gárda-, 10. gárda-,
30. lovashadosztály
8., 8. gárda-, 13. gárda-lovashadosztály
16., 63., 64. gépesítettdandár,
41. gárda-harckocsidandár




389
53. hadsereg 27. lövészhadtest
57. lövészhadtest
49. lövészhadtest
18. harckocsihadtest
203., 409., 297. lövészhadosztály
228., 243. lövészhadosztály
110. gárda-, 375. lövészhadosztály,
1. gárda-légideszant-hadosztály
110., 170., 181. harckocsidandár,
32. gépkocsizó lövészdandár





72
román 1. hadsereg 4. és 7. hadtest, román lovashadtest 1., 2., 4., 19. gyaloghadosztály, 2., 3. hegyihadosztály, 1. kiképző-lovas-, 9. lovashadosztály
46. hadsereg 37. lövészhadtest
31. gárda-lövészhadtest
10. gárda-lövészhadtest
59. gárda-, 108. gárda-,
320. lövészhadosztály
4. gárda-, 34. gárda-
40. gárda-lövészhadosztály
49. gárda-, 86. gárda-,
109. gárda-lövészhadosztály
5. légi hadsereg (1216 repülőgép) 3. gárda-csatarepülőhadtest
5. csatarepülőhadtest
3. gárda-vadászrepülő-hadtest

218. éjjeli bombázórepülő-hadosztály
Fronttartalék 25. gárda-,
303. lövészhadosztály
5., 7., 11., 16. tüzérhadosztály
26., 30. légvédelmi tüzérhadosztály
2., 22. páncéltörő tüzérdandár
Önálló alakulatok 27. harckocsidandár 52

2. számú függelék: A német Dél Hadseregcsoport hadrendje 1944. október 5-én[1098]



Hadsereg Hadtest-törzsek Hadosztályok, dandárok
„Wöhler” seregcsoport

Német 8. hadsereg










Magyar 2. hadsereg


n. XVII.



m. IX.


n. XXIX.



m. II.

m. 9. határvadász-dandár,
n. 8. vadászhadosztály,
m. 27. könnyűhadosztály;

n. 3. hegyihadosztály,
m. 2. tábori póthadosztály;

n. 46. gyaloghadosztály,
n. 4. hegyihadosztály,
n. 8. SS-lovashadosztály;

m. 2. páncéloshadosztály,
m. 25. gyaloghadosztály,
m. 9. tábori póthadosztály roncsai;


m. 7. tábori póthadosztály,
m. 1. hegyi-pótdandár
m. 2. hegyi-pótdandár
n. „Ludwig” záróosztag
n. „Kessel” záróosztag
Német 6. hadsereg

„Breith” páncéloscsoport


n. III. páncéloshadtest


n. LXXII. különleges feladatú

m. VII.

n. 23. páncéloshadosztály,
n. 1. páncéloshadosztály;

n. 76. gyaloghadosztály;

m. 4. tábori póthadosztály,
m. 12. tartalékhadosztály;
Magyar 3. hadsereg



m. VIII.





n. LVII. páncéloshadtest
m. 1. páncéloshadosztály,
m. 1. huszárhadosztály,
m. 1. tábori huszár-pótezred

22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportja,
m. 20. gyaloghadosztály részei,
m. 8. tábori póthadosztály,
m. 23. tartalékhadosztály részei,
m. 6. tábori póthadosztály roncsai;

4. SS-páncélgránátos-hadosztály
OKH-tartalék Kleemann-törzs n. 13. páncéloshadosztály
n. „FHH” páncélgránátos-hadosztály harccsoportja,
109. páncélosdandár

3. számú függelék: A Dél Hadseregcsoport páncélos-állománya
1944. szeptember végén–október elején
[1099]



Alakulat Harckocsi [1100] Rohamlöveg [1101] Vadász-
páncélos
Páncélvadász Összesen Megjegyzés
1. pc. ho. 66 7 12 85 Teljes állomány október 1-én
13. pc. ho. 42 11 53 Teljes állomány október 1-én
23. pc. ho. 64 13 5+5 zsákmány 87 Teljes állomány október 1-én
„FHH” pcgr. ho. hcs. 31 31 Teljes állomány október 4/5-én
109. pc. dd. 40 11 51 Teljes állomány október 5-én
4. SS-pc.gr. ho. 2 34 36 Teljes állomány október elején
228. rolg. dd. 34 34 Bevethető szeptember 30-án
239. rotü. dd. 3 8 11 Bevethető szeptember 26-án
286. rolg. dd. 21 21 Teljes állomány szeptember 24-én
325. rolg. dd. min. 19 19 Teljes állomány október 2-án
905. rolg. dd. 5 5 Bevethető szeptember 26-án
1257. rolg. oszt. 9 9 Bevethető szeptember 26-án
8. SS- pc.vad. oszt. 7 7 Bevethető szeptember 26-án
1179. rolg. oszt. 7 7 Bevethető szeptember 26-án
1015. rolg. oszt. 8 8 Bevethető szeptember 26-án
1335. rolg. oszt. 3 3 Bevethető szeptember 26-án
1176. rolg. oszt. 7 7 Bevethető szeptember 26-án
1008. rolg. oszt. 5 5 Bevethető szeptember 26-án
662. n. pc.vad. oszt. 5 5 Bevethető október 1-én
Összesen: 217 172 68 27 484

4. számú függelék: A német 6. hadsereg bevethető páncélosai az alföldi páncéloscsatában



1944. október 10-én [1102]

Alakulat Harckocsi Rohamlöveg/vadászpáncélos Összesen Megjegyzés
1. pc. ho. 23 1 24 Bevetve
13. pc. ho. 20 20 Bevetve
23. pc. ho. 16 5 21 Bevetve
„FHH” pcgr.
ho. + 109. pc. dd. 33 28 61 Beérkezőben
228. rolg. dd. 34 34 Bevetve
325. rolg. dd. 26 26 Bevetve
1176. rolg. oszt. 9 9 Beérkezőben
1179. rolg. oszt. 7 7 Beérkezőben
1257. rolg. oszt. 9 9 Beérkezőben
Összesen 92 119 211

1944. október 19-én[1103]

Alakulat Harckocsi Rohamlöveg/vadászpáncélos Összesen
1. pc. ho. 32 4 36
13. pc. ho. 3 3
23. pc. ho.[1104] Min. 5 5 Min. 10
24. pc. ho.[1105] 17 4 + min. 15[1106] Min. 36
„FHH” pcgr. ho.
+ 109. pc. dd. 46 28 74
4. SS-pcgr. ho. 2 10 12
228. rolg. dd. 30 30
325. rolg. dd. 12 12
503. npc. o. 11 11
1176. rolg. oszt. 4 4
1179. rolg. oszt. 1 1
1257. rolg. oszt. 1 1
1335. rolg. oszt. 7 7
Összesen Min. 116 Min. 121 Min. 237

1944. október 27/29-én [1107]

Alakulat Harckocsi Rohamlöveg/vadászpáncélos Összesen
1. pc. ho. 17 2 19
13. pc. ho. 7 1 8
23. pc. ho. 4 28 32
24. pc. ho.[1108] 11 7 18
„FHH” pcgr. ho.
+ 109. pc. dd. 10 10
4. SS-pcgr. ho. 8 8
228. rolg. dd. 13 13
325. rolg. dd. 8 8
503. npc. o. 30 30
1176. rolg. oszt. 2 2
1257. rolg. oszt. 0 0
1335. rolg. oszt. 1 1
Összesen 69 80 149

5. számú függelék: A német 4. légiflotta 1944. október havi repülőgép-veszteségei[1109]



Repülőgép Átlagos állomány 1944 októberében Ellenséges behatás következtében Ellenséges behatás nélkül
Bevetés közben Saját területen (földi veszteség) Egyéb Összesen Bevetés közben Nem bevetés közben (üzemi veszteség) Összesen
Eltűnt Lgv. által Fedélzeti fegyverektől Gyal. tűztől
Elg. észlelésével Elg. észlelése nélkül Bombák miatt Fedélzeti fegyverek miatt Szárazf. egység tüzétől
M. R. M. R. M. R. M. R. M. R. M. R. M. R. M. R. M. R. M. R. M. R. M. R.
Közelfelderítő- 50 1 1 1 4 2 6 12 3 2 1 2 2 4 3
Távolfelderítő- 13 4 9 13 1 1
Nappali vadász- 83 4 2 1 7 14 20 8 4 8 2 7 6 15
Éjszakai vadász- 10 7 7 1 1
Csata- 180 6 6 7 4 1 6 21 6 28 29 9 15 4 2 13 17
Éjszakai csata- 97 14 3 1 15 3 1 1 3 2 3
Bombázó- 90 1 1 3 4 1 10 1 1 2 4 3 5
Szállító- 87 1 8 1 3 12 1 3 3
Összesen 610 17 10 8 11 1 1 48 34 31 117 44 17 26 14 19 31 42

M. = megsemmisült
R. = megrongálódott
Elg. = ellenség
Gyal. = gyalogsági
Szárazf. = szárazföldi

6. számú függelék: Német–magyar repülőerők az alföldi páncéloscsata kezdete előtt és a csata után[1110] (1944. szeptember 30 – 1944. október 31.)



Alakulat Repülőgép-állomány
1944. 09. 30-án
Jelentett veszteség[1111]
1944 októberében
Utánpótlás 1944 októberében Repülőgép-állomány
1944. 10. 31-én
Stab JG 76 6
I./JG 53 24 Bf 109 9 18 24 Bf 109
II./JG 51 34 Bf 109 4 33 Bf 109
II./JG 52 15 Bf 109 20 22 28 Bf 109