Számvéber Norbert

Konrad 3


Páncéloscsata Budapestért
1945





HADTÖRTÉNELMI LEVÉLTÁRI KIADVÁNYOK
Sorozatszerkesztő dr. Szijj Jolán

Számvéber Norbert: Konrad 3
Páncéloscsata Budapestért
1945

Paktum Nyomdaipari Társaság
Budapest, 2001


Szerkesztette: Farkas Gyöngyi

Lektorálta Borus József
© Számvéber Norbert, 2001

Kiadja
© Hadtörténelmi Levéltár
Felelős kiadó dr. Szijj Jolán igazgató
© Paktum Nyomdaipari Társaság
Felelős vezető Tölgyesi Tibor
ISBN 963 00 6347 6
ISSN 1417 9598

Minden jog fenntartva. Sokszorosítás, audiovizuális vagy számítógépes másolatkészítés, nyilvános előadás, rádió- és televízióadás, idegen nyelvre fordítás kizárólag a szerző, a Hadtörténelmi Levéltár és a Paktum írásbeli hozzájárulásával.

Szedés és tördelés
Paktum
Tipográfiai tervezés
Glatz Krisztián
A kötet megjelenését támogatta a Hadtörténeti Intézet és Múzeum



Tartalom

Köszönetnyilvánítás

Előszó

Historiográfia – a teljesség igénye nélkül

A Kárpát-medence felértékelődése

Magyarország hadszíntérré válása

I. rész: Magyarország: a keleti front déli szárnya

1. fejezet: Az alföldi páncéloscsata

2. fejezet: Páncélos összecsapások Budapest körül

3. fejezet: Német ellentámadások Budapest irányában

II. rész: Az átcsoportosítás

4. fejezet: A súlypont áthelyezése

5. fejezet: A német maszkirovka

6. fejezet: A német csapatok erői és eszközei a támadás előtt

7. fejezet: A szovjet hadsereg erői és eszközei a támadás előtt

8. fejezet: Az utolsó előkészületek

III. rész: Az utolsó esély (A „Konrad 3” hadművelet)

9. fejezet: Áttörés a Dunához (1945. január 18-19.)

10. fejezet: Az északkeleti irány (1945. január 20-21.)

11. fejezet: Székesfehérvár visszafoglalása (1945. január 21-22.)

12. fejezet: Anyagcsata Hercegfalva körül és a Váli-víz mentén (1945. január 22-24.)

13. fejezet: Az északnyugati irány (1945. január 25-27.)

IV. rész: Anabázis lánctalpakon (A 3. Ukrán Front ellencsapása)

14. fejezet: A legjobb védekezés: a támadás (1945. január 28-30.)

15. fejezet: Német védelem minden arcvonalon (1945. január 31. – február 2.)

16. fejezet: A nyugati irány (1945. február 3-11.)

17. fejezet: Tisztogató műveletek (1945. február 12-15.)

18. fejezet: A csata után

Függelék

Melléklet — Képek

Jegyzetek



A 3. páncéloshadosztály járműjelzése


Az 1. páncéloshadosztály járműjelzése


Az 5. SS-páncéloshadosztály járműjelzése


A 3. SS-páncéloshadosztály járműjelzése







Köszönetnyilvánítás


A formai megkötések égbekiáltó igazságtalansága, hogy e könyv borítóján csupán egy név szerepel. Ugyanis valóban lelkiismeretes kutatómunkát egyetlen ember önerőből csak a legritkább esetben végezhet el.

Hiszen mihez kezdtem volna, ha a Hadtörténelmi Levéltárban dolgozó kollégáim és dr. Szijj Jolán igazgató asszony nem támogatnak mindenben? Hogyan egészíthettem volna ki az anyagot német levéltári adatokkal, ha dr. Manfred Kehrig ezredes úr, a freiburgi Bundesarchiv-Militrarchiv igazgatója kiváló házigazdaként nem lát vendégül és nem biztosít számomra tökéletes munkakörülményeket? Meddig tartott volna a könyvészeti források összegyűjtése Szabó Nándor úr hihetetlen olvasottsága alapján adott tanácsai nélkül? Milyen hosszú ideig tartott volna az orosz nyelvű források feldolgozása Kovács Zoltán András úr és dr. Báthy Sándor ezredes úr pótolhatatlan segítsége nélkül? Mivel helyettesíthettem volna Kalavszky Györgyi úrhölgy (Hadtörténeti Múzeum Fotóarchívum) és Illésfalvy Péter úr fényképekkel kapcsolatos segítségét? Hová helyeztem volna térben az eseményeket, ha dr. Jankó Annamária (Hadtörténelmi Térképtár) jóvoltából nem kapok kiváló korabeli térképeket? Nem ülnék-e még ma is a számítógép képernyője előtt, ha Kis Tóth Marianna nem lát el hasznos informatikai tanácsokkal? Nem lenne-e szegényebb a könyv számos adattal, ha Keresztes Lajos és Rolf Stoves urak nem segítik anyaggyűjtésemet? Mennyi pontatlanság maradt volna az anyagban, ha Seidner Katalin úrhölgy nem olvassa át a vaskos kéziratot? Egyáltalán nekifogtam volna-e a munkának, ha dr. Ravasz István alezredessel korábban nincs alkalmam a különböző kérdések megvitatására, profitálva alapos katonai és hadtörténeti ismereteiből? Előhozakodtam volna-e a témával nyomtatásban, ha előtte a kézirat nem került volna dr. Borus József “mindent látó szeme” elé, s ha át nem megy biztos tudása sűrű rostáján? S végül megjelenhetett volna-e egyáltalán e kötet, ha Tölgyesi Tibor úr a témát fel nem karolja? Ezek alapján úgy gondolom, ha a könyvnek van erénye, az csakis az ő érdemük, de minden fellelhető hiba kizárólag az én vétkem. Szeretnék továbbá köszönetet mondani családomnak is, akik már sokadik esztendeje kénytelenek rajtam osztozni a hadtörténelemmel. S végül, de nem utolsó sorban köszönöm James-nek, Lars-nak, Kirk-nek és Jason-nek (a fiatalabb zenehallgató olvasók biztosan tudják, miért).

Budapest, 2001. január 18.

Szerző






Előszó


Historiográfia – a teljesség igénye nélkül



A második világháborúban Magyarország akkori területén lefolyt harcok hazai és külföldi (elsősorban szovjet és orosz, német, román) szakirodalma több polcot megtölt. Akkor azonban, amikor az Olvasó rekonstruálni szeretne egyes eseménysorokat, rádöbben, hogy a rendelkezésre álló könyvészeti anyag nagyobb része alapján vagy nem képes pontos részletességgel követni a történéseket vagy nem látja át az azok hátterét alkotó folyamatokat és összefüggéseket.

Az e tárgyban megjelent műveket négy fő csoportba lehet sorolni. Mind a négyben jelentek meg korábban ma is használható alkotások, s jelennek meg újonnan olyan kiadványok, amelyek igen messze állnak a tudományosság igényétől és a minőségtől. Azt is látni kell persze, hogy tiszta csoportok sosem léteztek, mégis, valamennyi munka besorolható a négy kategória valamelyikébe. S akkor még nem szóltunk az alcsoportokról és az átmenetet képező alkotásokról. A legtöbb történész bizonyos szempontok szerint sorrendbe állítja a fő csoportokat, ám az is nyilvánvaló, hogy bármely besorolás valamely ok(ok)ból bírálható. Nem is biztos, hogy szükség van sorrendre: mind a négy fő csoportnak megvan a maga helye és szerepe a hazai történettudományban.

A rendelkezésre álló adatokat minél nagyobb mennyiségben, különféle elvek alapján csoportosító, ám megítéléseket nem szükségszerűen adó, s folyamatokat kevéssé felvázoló összefoglalók sorában már viszonylag korán születtek értékálló alkotások. Sajátos helyet foglal el ezek sorában Csima János: Adalékok a Horthy-hadsereg szervezetének és háborús tevékenységének tanulmányozásához (1938–1945) című munkája, amely a HM Központi Irattár gondozásában, Budapesten jelent meg 1961-ben. A kronológiai rendező elveket követő adattár igen részletesen foglalkozik szervezeti kérdésekkel, s viszonylag részletesen hadműveleti-harcászati történésekkel. Meg kell állapítanunk azonban, hogy e jeles munka éppen azon része a legelnagyoltabb, amely az 1944-es harcokkal foglalkozik. Bizonyos adatai továbbá már nem helytállóak, s hiányoznak belőle (talán politikai okból, hiszen a kötet 1961-ben jelent meg) alapvető megállapítások. Hasonló jelleget képvisel Kálmán Dániel: A m. kir. Honvédség a 2. világháborúban című háromkötetes összeállítása, amely – miután később készült, s így szerzője eleve több forráshoz jutott hozzá – Csimánál frissebb adatokat tartalmaz. E ma is kiválóan használható összeállítás legnagyobb problémája, hogy nem került kiadásra, csupán a Hadtörténelmi Levéltár Tanulmánygyűjteményében tanulmányozható.

E fő csoporthoz sorolható – bár jellegében és felépítésében egészen más – a Magyarország a második világháborúban című lexikon (Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 1997, javított és bővített utánnyomás). Ez ábécérendbe sorolt szócikkekben foglalja össze a korszakra vonatkozó valamennyi ismeretet, a lexikonoktól szokatlan adatgazdagságban. Közvetített ismeretanyagának 30–35 százaléka új vagy helyreigazít korábban tévesen ismert (esetleg politikai okból helytelenül leírt) adatokat. Az 1291 szócikket táblázatok, vázlatok és térképek tucatjai, több száz fénykép, bibliográfia és igen részletes kronológia egészíti ki. Az adattár és a lexikon kiadása között eltelt három és fél évtized már önmagában is indokolja az új vagy helyesbített ismeretek magas arányát, s nem szabad elfeledkeznünk a két összefoglaló munka kiadása között lezajlott politikai rendszerváltozásról sem, amely nagyobb lehetőséget adott az objektív és a neopozitivista történetírásra a korábbi időknél.

A fő csoportba igen, a tárgyalt időszakhoz látszólag nem tartozik a Magyarország az első világháborúban című lexikon (Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 2000), amely azonban 1665 szócikkével és elődjéhez hasonló kiegészítő apparátusával megadja és megmagyarázza a második világháborús történések előzményeit, egyben alapját. Az első világháború ismerete nélkül ugyanis nehezebben érthetőek meg a második világháború folyamatai és eseményei. Példának okáért az 1915–1917 között a Kárpátokban lefolyt állásharcokat tanulmányozva válik igazán magyarázhatóvá a magyar politikai és katonai vezetés 1944. szeptemberéig kimutatható elképzelése arról, hogy a harcok kívül tarthatók az ország határain, ha a Honvédség – német segítséggel – hosszabb ideig képes védelmezni a Kárpátokban kiépített megerődített vonalakat. Az első világháborús előzmények ismerete (is) kell annak belátásához, hogy miért döntött a magyar vezetés Románia 1944. augusztus végi átállása után a támadásról a Déli-Kárpátok hágóinak lezárására, még mielőtt a szovjet csapatok odaérkeznének. De ide tartozik a német rohamcsapatok kialakítása és harcászatának leírása is, amely csírájában már a most megjelent könyvben a szerző által felvázolt, kis kötelékekben vívott német harcászatot vetítette előre, s amelyet e könyv szerzője éppen az első világháborús lexikonban publikált először.

Az első világháborúban lezajlott várostromokat szükséges tanulmányozni annak teljes megértéséhez, hogy miért ragaszkodott több katonai és politikai vezető – közöttük Hitler – egyes nagyvárosok, köztük Budapest erőddé nyilvánításához és a végsőkig való védelméhez. A több lehetséges példa közül vizsgáljuk meg Przemyl védelmét. Ott is egy város mint mag köré épített védelmi rendszerben (szükség esetén magában a városban) kellett a parancs szerint a lehető legtovább harcolni. Azzal, hogy a védősereg addig tartott ki, amíg csak élelme volt, négy hónapra lekötött egy teljes orosz hadsereget. Ezzel nagymértékben késleltette az orosz hadvezetés terveinek végrehajtását, s oly mérvű veszteségeket okozott az ostromlóknak, hogy másfél hónap múltán az osztrák-magyar és a német csapatok lendületes és sikeres ellentámadást indíthattak – ez volt a gorlicei áttörés. Budapest 1944–1945-ös védői is egy város köré telepített védelmi rendszerben küzdöttek (november eleje óta), s amikor a szükség úgy hozta, (Újévtől) magában a városban. Összesen ők is lekötöttek egy hadseregnyi erőt – három és fél hónapig –, s jelentős mértékben hátráltatták a szovjet hadvezetés elképzeléseinek megvalósítását. S Budapest védelmének is ugyanez lett volna az értelme: kiinduló bázisa legyen egy nagy erejű ellentámadásnak, amely megtisztítja a Kárpát-medencét és helyreállítja a kárpáti védelmi vonalat. Hitler 1944. decemberében a hozzá látogató Szálasinak még ezt fejtegette, s legalább ők ketten ezt akkor még komolyan is gondolták. Igaz, hogy Németország 1944–1945 fordulóján már nem volt abban a helyzetben, hogy egy időben két fronton indítson hadászati méretű hadműveletet (december közepe óta folyt az ardenneki offenzíva), de Hitler komolyan tervezte azt – s ő volt a döntéseket legmagasabb szinten meghozó személy. Mint Przemyl esetében I. Ferencz József és II. Vilmos. Két nagyméretű támadásra egyszerre nem volt már lehetőség, de arra igen, hogy Hitler megkísérelje megnyújtani Budapest tartásának idejét. Ha mással nem, hát a IV. SS-páncéloshadtesttel, még azon az áron is, hogy a főiránynak számító Varsó alól kell elhozni azt. Megkísérelte megnyújtani, hogy kiinduló hídfője legyen az általa tervezett offenzívának. S lett is ilyen offenzíva, igaz később, Budapest eleste után, március 6-án. S az is más kérdés, hogy a Vezérrel ellentétben tábornokai a IV. SS-páncéloshadtest dunántúli hadműveleteinek más értelmet adtak, nem akarták beerőltetni azt is a budapesti katlanba, hogy ott menthetetlenül elvesszen – de ez derüljön ki a műből, amelyet az Olvasó most kezébe vett. Számvéber Norbert alkotása ugyanis éppen erről szól.

Megvan a maga helye a memoár-irodalomnak is. A hazai könyvkiadást 1989 előtt e téren a partizánemlékek túlsúlya jellemezte, ám – nyugati kiadásban – hozzá lehetett jutni komolyabb munkákhoz is. Ilyen a második világháborút komoly beosztásokban végigharcolt dálnoki Veress Lajos Magyarország honvédelme a II. világháború előtt és alatt (Danubia, München, 1973) című háromkötetes munkája, amely az 1920–1945 közötti időszakkal foglalkozik. Az 1990 után itthon kiadott memoárok közül – a teljesség igénye nélkül – ki lehet emelni Hollósy-Kuthy Lászlót, aki a tordai csatában a 25. gyaloghadosztályt vezette, majd az Északkeleti-Kárpátokban harcoló III. hadtest parancsnokságát vette át. Emlékiratait Élményeim a második világháború alatt 1939–1945 (Fejér megyei Levéltár, Székesfehérvár, 1992) címmel Szabó Péter rendezte sajtó alá és látta el jegyzetekkel. Több olyan memoár is ismert, amelyet különböző – ma már leginkább anyagi – okokból nem adtak ki, ám a történészek számára igen jól használhatók. Közülük példaként Hídvégi Lajos: Fegyver alatt 1944–1945, illetve Esze Jenő: A M. kir. Honvédség Erdélyért vívott hadművelete egy részének, a m. kir. 2. honvéd páncélos hadosztály Kolozsvár előterében 1944. szeptember 5. - október 11. között megvívott harcainak Hadikrónikája említhető meg. Mindkettő a Hadtörténelmi Levéltár Tanulmánygyűjteményében található. Hídvégi Lajos Markóczy János tábornok segédtisztje volt, aki a háború utolsó évében a hadosztályparancsnokságtól a hadtestparancsnokságon és a gyalogsági szemlélői beosztáson át eljutott a kormánybiztosságig. Esze Jenő a 2. páncélos-utászzászlóalj parancsnokaként harcolta végig a Kárpát-medencét.

A memoárirodalom közös jellemzője a részletes leírás, azonban meg kell állapítanunk, hogy adataik nem minden esetben helytállóak, értékeléseik hasonlóan nem vagy még annyira sem, s hogy egyoldalúak. Két szempontból is egyoldalúak. Egyrészt kiragadják az általuk bemutatott eseménysort az általános összefüggésekből, ha viszont kitekintést is adnak, akkor azok következtetéseikben nem mindig tükrözik a valós helyzetet. Másrészt nem mutatják be a szembenálló fél tevékenységét, ami nélkül egy eseménysor nem teljesen érthető meg.

Az általános (amennyiben ez a legjobb kategória e fő csoport megjelölésére) munkák alapvetően az átfogó kép nyújtását, az összefüggések boncolását, a folyamatok bemutatását, az elemzéseket, az összehasonlításokat stb. vállalják fel. Ez természetesen nem zárja ki, hogy elmerüljenek bizonyos részletekben, ám ez esetükben nem nevezhető általánosnak. Az 1989 előtti általános művek használhatóságát a leginkább az korlátozza, hogy minél korábban keletkeztek, annál erősebben közvetítették a rendszer által elvárt politikai megítéléseket – nem egyszer a szakmai anyag terjedelmének vagy tartalmának rovására. Bizonyos részeik ennek ellenére a mai napig alkalmasak az ismeretközlésre. E kategória megjelenítője például a Magyarország felszabadítása című tanulmánykötet (szerk.: Száva Péter, Zrínyi Kiadó – Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1980).

A friss kiadású általános művek igyekeznek megszabadulni a régebbi beidegződésektől – több-kevesebb sikerrel. Új összefüggéseket feltárva mutatják be a folyamatokat, illetve Magyarország helyének és szerepének alakulását a második világháborús Európában. Erre – éppen a korábbi általános munkák ideológiai töltete nyomán keletkezett hatások kiiktatása végett – igen nagy szüksége van a hazai történelemtudománynak. Arra azonban a legtöbb esetben nem alkalmasak, hogy az Olvasó (más könyvek polcról történő levétele nélkül) részleteiben is elmélyedhessen az általa megismerni kívánt eseményekben. Az új szemléletű kiadványok jellegzetes példája Romsics Ignác Magyarország története a XX. században (Osiris, Budapest, 1999) című alkotása.

A régebbi és a friss általános munkákat mintegy összeköti Dombrády Loránd és Tóth Sándor 1987-ben napvilágot látott közös munkája, A Magyar Királyi Honvédség 1919–1945 (Zrínyi Kiadó, Budapest). Belemegy általános összefüggések és folyamatok bemutatásába, s közben már nem törekszik korábban tabunak számító kérdések elhallgatására. Nem szakad el ugyanakkor az ideológiai töltettől, noha azt a korábbi kiadványoknál sokkal árnyaltabban építi be mondandójába. E kötet törekszik többet felölelni az elemzett kérdések hadtörténeti vonatkozásairól is, példának okáért a szerzőpáros leírja a magyar 2. hadsereg 1944. augusztus-szeptemberi újjászervezését és hadrendjét is. A lefolyt hadműveletekkel azonban ez a monográfia sem foglalkozik részletesen, megmarad a – jó értelemben vett – általános szinten.

Az általánosként aposztrofált munkák közös jellemzője, hogy „felülnézetben” közelítenek a vizsgált témához. A legfelső, legáltalánosabb szint elemzésétől jutnak egyre „lejjebb”, a részletek irányába. A szakirodalom negyedik csoportja az „alulnézetben” író munkáké. Ezek aprólékosan kikutatják és leírják a részleteket, s azok alapján állítva fel összefüggéseket haladnak az általános, illetve a felsőbb szintek felé. Az előzők előbb foglalkoznak állami szintű jelenségekkel, folyamatokkal, döntésekkel, majd a hadseregeken, hadtesteken, hadosztályokon, ezredeken keresztül jutnak el a zászlóaljakig-századokig-egyes emberekig, ha eljutnak egyáltalán idáig. Az utóbbiak az egyes embertől, harckocsitól, századtól indulva az egyre magasabb szintű parancsnokságokon keresztül érik el az államvezetés szintjét, ha egyáltalán elérik. A két szemlélet között természetesen nincs értékrendi különbség, a „felülnézet” nem magasabb rendű az „alulnézetnél” és fordítva. Sőt: csak egymást kiegészítve, együtt alkothatnak egységes hadtörténelmet.

A negyedik kategóriába tartozó munkák jellemzője részletesség és az igen nagy adatgazdagság. Általában egy adott történelmi eseményre vagy eseménysorozatra koncentrálnak, s törekednek annak minél teljesebb feltárására és bemutatására. Használatuk ezáltal a (had)történészek számára elengedhetetlen. Korábban is születtek ilyen jellegű munkák, például Ölvedi Ignác A Budai Vár és a debreceni csata (Zrínyi Kiadó, Budapest, 1974) vagy Veress D. Csaba A Dunántúl hadi krónikája 1944–1945 (Zrínyi Kiadó, Budapest, 1984) című kötete. E művek megjelenésük idején hiánypótló jelleggel bírtak, ám kiadásuk óta adataik több-kevesebb részét meghaladták az új kutatások. Enyhes túlzással ezt a jelenséget akár a történetírás „22-es csapdájának” is nevezhetnénk. Jellegükből adódóan az e csoportba tartozó művek tartalmazzák a legtöbb tényszerű adatot és (számszerűségét tekintve) ezek mögött áll a legtöbb „kutatási történés”, ennél fogva – feltételezve a tudományos igényességet – ezeket a legnagyobb energiaráfordítás befektetésével megalkotni. Ám éppen a bennük leírt adatok mennyiségéből következik, hogy esetükben fordulhat elő a leghamarabb egyes konkrét tényeik új tudományos eredményekkel való meghaladása. Igen nagy szükség van tehát arra, hogy rendre újabb és újabb „alulnézeti” munkák szülessenek.

E csoporthoz érve külön kell említeni Borus József munkásságát. Az 1953 utáni magyar hadtörténetírásban ő volt az első, aki német forrásanyagot is használt kutatásaihoz. Ebből következően szinte predesztinálta önmagát „alulnézeti” művek megalkotására, lévén a levéltári értékű korabeli német források másból sem állnak mint adatok jelentéséből, összefoglalásából stb. Időrendi elsőségén túlmenően indokolja – sőt elvárássá emeli – külön történő említését az általa publikált munkák nagy száma. Látni kell ugyanis, hogy az e kategóriába tartozó szerzők túlnyomó többsége – éppen a fent említett energia- és időráfordítás okán – csupán két-három kiadványt jelentet meg. Nehéz helyzetbe is kerül, aki egy historiográfiai elemzésre adja a fejét, hiszen nem könnyű kiválasztania: melyik munkát emelje ki példaként. Egyik lehet – e könyv előszavában feltétlen – a két bekezdéssel lejjebb említett tanulmánykötetben megjelent írása a Budapest felmentésére indított „Konrad” hadműveletekről, a másik pedig (bizonyítandó, hogy „felülnézeti” műveket is publikált) A magyarországi hadműveletek jelentősége a második világháború történetében címet viselő tanulmánya (Hadtörténeti Közlemények, 1964/3).

A negyedik kategória új generációját képezik azok a rendszerváltozást követően megjelent, igen részletes, „alulnézeti” művek, amelyek már szemléletükben is megújultak, s a különféle ideológiák követése helyett a történettudomány XIX. századi „hőskorának” objektív pozitivizmusára törekednek. Ismét hangsúlyozva, hogy a példák kiemelése nélkülözi a teljesség igényét, ide sorolható – időrendben Szabó Péter: Don-kanyar (Zrínyi Kiadó, Budapest, 1994), Ravasz István: Erdély mint hadszíntér – 1944 (Petit Real, Budapest, 1997), Jakus János: A Magyar Királyi Honvédség IV. önálló hadteste és a belőle kifejlesztett 3. hadsereg működése 1944. szeptember 2-től október 5-ig terjedő időszakban (Magyar Honvédség Humán Szolgáltató Központ, Budapest, 1997), Számvéber Norbert: Nehézpáncélosok. A német 503. nehézpáncélos-osztály magyarországi harcai (Paktum Nyomdaipari Társaság, 2000), Babucs Zoltán: Jászsági honvédek a II. világháborúban – I. kötet. „Század vigyázz! Harckocsira!” A jászberényi páncélos zászlóalj története a II. világháborúban (Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény, 2000) című munkája.

A közelmúltban látott napvilágot egy neves szakember és egy fiatal történész tollából egy-egy kötet a magyar főváros fél évszázaddal ezelőtti pusztulásáról. Gosztonyi Péter Budapest lángokban 1944–1945 című munkája (Móra, Budapest, 1998) elsősorban átfogó kép nyújtására törekszik. Ungváry Krisztián Budapest ostroma címet viselő műve (Corvina, Budapest, 1998) a részletekre koncentrál és igen sok idézetet citál. E két könyv jól példázza a „felülnézet” és az „alulnézet” viszonyát, egymást kiegészítő jellegét. A Budapest hadszíntérré válásához vezető folyamatok felvázolása, valamint egyes eseménysorozatok, illetve problematikus kérdések elemzésére azonban (talán szerzőik szándéka szerint) mindkettőből hiányzik. Megjegyzendő, hogy korábban a témáról mindössze két könyv látott napvilágot, Tóth Sándor Budapest felszabadítása 1944–1945 című monográfiája (Zrínyi, Budapest, 1975) és az ezen előszó írójának szerkesztésében megjelent A budapesti csata 1944/1945 című tanulmánykötet (Honvéd Vezérkar, Budapest, 1994). S most megjelent egy újabb, a tágan értelmezett budapesti csatával foglalkozó mű, amelyet az Olvasó kezében tart.

Egy monográfia mindazokon túl, amivel fentebb foglalkoztunk, attól is lehet jó, ha új tudományos eredményeket, új megközelítéseket tartalmaz, új fogalmakat vezet be, vitába száll korábban elfogadott elméletekkel, elvekkel, sommás ítéletekkel stb. Ezek – különböző mélységben – mind megtalálhatók e kötetben. A szerző bevezeti az eddig nem alkalmazott „székesfehérvári páncéloscsaták” fogalmat, új és eredeti megvilágításba helyezi a páncélos hadviselés stratégiáját és taktikáját a Kárpát-medencében, s bemutatja (mint már előző könyvében, a Nehézpáncélosokban is) a nagyfokú önállósággal bíró kis kötelékekben megvívott, feladatorientált harcászat gyakorlatát, aminek elemeit a korszerű amerikai és NATO-harcászat is átvette.

A könyv értékelése azonban nem az előszó megírására felkért kollega dolga, azt tegye meg a (had)történész szakma és nem utolsósorban maga az Olvasó. Ám éppen azért, mivel Számvéber Norbert legújabb könyve az „alulnézet” kategóriába tartozik, e sorok írója szükségét érzi, hogy az előszó második felében „felülnézeti” áttekintést nyújtson. Annak az egységnek a jegyében, amelyet a két szemléletmód együtt alkothat csak.

A Kárpát-medence felértékelődése



Magyarországot, tágabb értelemben a Kárpát-medencét a nyugati és a keleti szakirodalomban másodlagos, esetenként mellékhadszíntérként emlegetik. A számok ezt látszanak alátámasztani. Katonaföldrajzilag-stratégiailag a háború normandiai partraszállás utáni szakaszában megfigyelhető a törekvés, hogy ki érjen először a Harmadik Birodalom szívéhez, Berlinhez: az angolszászok a Ruhr-vidéken, vagy az oroszok Brandenburgon át. Ezek mellett sem szabad azonban szem elől téveszteni azokat a tényezőket, amelyek a Kárpát-medencét fontossá tették a hadviselő felek számára, ide értve Németországon és a Szovjetunión kívül Nagy-Britanniát is. Az Amerikai Egyesült Államok viszont nem tanúsított komoly érdeklődést Magyarország iránt.

A Kárpát-medence hadászati fontossága a második világháború utolsó évében folyamatosan nőtt. Mind a német, mind a szovjet hadvezetés új és új seregtesteket irányított át a magyarországi frontszakaszra. Példa erre német oldalról az 1944. decemberi ardenneki offenzívát végrehajtó 176. páncéloshadsereg áthozása 1945. márciusában a Dunántúlra, vagy a 3. Ukrán Front főerőinek Magyarországra irányítása Szerbiából és Horvátországból.

A fenti tényezők, a teljesség igénye és fontossági sorrendbe kényszerítésük nélkül a következőkben foglalhatók össze:

Németország számára a térség megtartása alapvetően volt fontos, hiszen:

– biztosítania kellett a túlélésre hivatott Alpenfestung (Alpesi Erőd) hadműveleti előterét, legalább annak kiépítéséig és katonai megszállásáig. Igaz, hogy az Alpenfestung 1945 tavaszáig sem épült ki katonailag számottevő erődrendszerré, de 1944 őszén kialakításának elvi lehetősége még fennállt, s éppen a magyar határon sikerült kiépíteni a leginkább a legkülső védőöveként is funkcionáló Reichsschutzstellungot (Birodalmi Védőállást);

– a román olaj elvesztését követően a magyarországi szénhidrogén-mezők birtoklása a háború folytatása szempontjából a német haderő számára létfontosságúvá vált.

A térség elvesztése a Harmadik Birodalom további szövetségeseinek elvesztését vonta (volna) maga után, amit Hitler természetesen több okból sem engedhetett meg:

– a Birodalom politikailag végérvényesen elszigetelődik, egyedül marad, ha ez megtörténik;

– azok haderejének kiesése, netán a németek ellen fordulása újabb hadosztályokat von el a lengyel, a nyugati és az itáliai frontról, mint ahogy ez megtörtént Románia átállását követően is;

– óhatatlanul nagy német veszteségek következnek be (a román átállás 23 német hadosztály teljes vagy részleges pusztulását okozta rövid idő alatt).

Hitler sokáig nem adta fel a reményt (egyre inkább szalmaszálai egyikeként kapaszkodva abba), hogy a Szovjetunió, mint a cári Orosz Birodalom terjeszkedési irányai örökösének megjelenése a Balkánon a háborúba való belépésre készteti a török vezetést, egykori (I. világháborús) szövetségese oldalán. Ebből a szempontból sem volt mindegy, hogy a németek katonailag jelen vannak-e a Balkánon, vagy legalább annak kapujában. A balkáni katonai jelenlét (egyik) alapfeltétele a Kárpát-medence, de legalább a Dunántúl megtartása volt. Később ez annyiban módosult, hogy a jelentős német balkáni haderő visszavonulásának vált létfeltételévé. Ráadásul Hitler a balkáni orosz terjeszkedéstől (is) várta az antifasiszta koalíció széthullását.

Nem voltak kevésbé lényegesek a szovjet fél motivációi sem. Nem volt szabad időt hagyniuk az Alpenfestung kiépítésére és (katonai) megszállására. Egy háborúban fokozottan érvényes a régi igazság, hogy csak az a biztos, ami elmúlt. A szovjet hadvezetés, illetve Sztálin sem tudhatta teljes bizonyossággal, hogy végül az Alpenfestung nem fogja betölteni hivatását. Belátva a magyar olaj fontosságát a német haderő és iparszámára, igyekezniük kellett azt mihamarabb kiütni a Birodalom kezéből. (Bár ez nem volt egyértelmű, hiszen inkább erőltették a bécsi irányban támadó hadműveleteket, mint a zalai szénhidrogénmezők megszerzését – igaz, a Dél-Dunántúlon álló szovjet 57. és később a bolgár 1. hadsereg így is jóval nyugatabbra helyezkedett el a 2. és 3. Ukrán Front főerőinél.)

A szovjet vezetés kifejezetten törekedett szövetségeseinek leválasztására Hitlerről, ahol erre egyáltalán esélyt láttak, vagy nem ellenkezett szerződésben foglalt kötelezettségeikkel. Nem mutatható ilyen ki a létében is kizárólag a Birodalom fennmaradásától függött Hungarista Munkaállammal, illetve Szlovákiával és Horvátországgal kapcsolatban. E törekvésében nem csupán politikai, hanem katonai, sőt presztízs-szempontok is szerepet játszottak.

Az sem volt lényegtelen, hogy a Kárpát-medencében mennyi német erőt sikerül lekötni, illetve elvonva a lengyelországi főiránytól mennyi hadosztállyal kevesebb ellenállásával kell számolnia a Birodalom szíve felé meginduló Rokosszovszkijnak, Zsukovnak és Konyevnek. Gondoljunk például arra, hogy 1944/1945 fordulóján a bekerített Budapest felmentésére Varsó alól hozták el Gille tábornok teljes IV. SS-páncéloshadtestét.

Sztálin, bár elsődlegesnek tekintette a berlini irányt, maga is jelentősnek nevezte a magyar hadszínteret. 1944. októberében úgy fogalmazott, hogy „... igyekszünk gyorsan kijutni a hitleri Németország határaihoz ... ehhez előzőleg, szét kell vernünk a magyar területen lévő ellenséget (ez Sztálin szóhasználata). Magyarországhoz fűződik fő érdekünk.”

Törökországgal kapcsolatban megjegyzendő, hogy a Hitler-ellenes koalíció nem csupán német oldalon történő belépését igyekezett elkerülni, de ezen túlmutató aspirációi is voltak. Különösen Churchill szerette volna elérni, hogy Törökország lépjen hadba, vagy legalább bocsássa repülőtereit a szövetséges légierő rendelkezésére. Törökország beléptetésének kívánalma a teheráni konferencia jegyzőkönyvében is megjelent.

A térség fő hadszíntérnek számított természetszerűen Magyarország számára, amely mindent elveszthetett a Vörös Hadsereg térnyerésével, így a politikai és az államberendezkedési struktúrát (annak személyi konzekvenciáival), vagy a Szent István-i határok helyreállításának nemzeti célját (ideértve a visszacsatolt területek ismételt és immár végleges elvesztését). Az utóbbiba – időlegesen – belenyugvó, az előbbit részben átmenteni megkísérlő, a még menthetőek mentését megkísérlő, s nem utolsósorban a további pusztulást és pusztítást megelőzni akaró Horthy Miklós kormányzó lemondatását követő nyilas rendszer számára önmagában is elsődlegessé tette a kérdést az egyszerre létét jelentő és veszélyeztető összefonódás Hitler Németországával. A finn minta viszont a katonaföldrajzi viszonyok következtében csak egyedi lehetett. Az pedig, hogy a korabeli magyar vezetők közül ki és milyen mértékben látta előre egy kommunista diktatúra kiépítését az országban, s hogy ez mennyiben befolyásolta cselekedeteiket, külön tanulmány lapjaira tartozik.

Mindezek azt bizonyítják, hogy a Kárpát-medence nem számítható a mellékhadszínterek közé. Sőt: Európában a harmadik helyre sorolható a germán-lengyel alföld, s a Svájctól Dániáig húzódó nyugati hadszíntér mögött.

Magyarország hadszíntérré válása



1944 nyaráig a magyar politikai és katonai vezetés nagyobb része komolyan bízott abban, hogy a Kárpátok szilárd védelmével Magyarország megvédhető attól a katonai és politikai pusztítástól, amelyet a front átvonulása jelent. Ezzel az ország kihúzhatja a brit haderő beérkezéséig vagy a fegyverszünetig, ráadásul az angolszász világ még hálás is lesz a bolsevizmus távol tartásáért Közép-Európától. Az elképzelésben, különösen, ami a kitartást illeti – lásd ismét az első világháborús gyökereket és alapvetést – volt valamennyi realitás, ám 1944. augusztus 23-án minden elképzelésük (lehetősége) összeomlott.

A 2. és 3. Ukrán Front 1944. augusztus 20-án indított Jasy-Kisinyov-i hadművelete és a három nappal később bekövetkezett román átállás olyan katasztrófát eredményezett a német haderő számára, amely a Sztálingrád, Kurszk vagy El-Alamein nevével fémjelzett vereségekhez mérhető. Szeptember 5-én a magyar csapatok átlépték a román határt, hogy egy utolsó utáni kétségbeesett kísérletet tegyenek a Kárpátok lezárására. Az alapvető kérdés ennek megfelelően nem az volt, hogy Magyarország megtámadja-e Romániát vagy sem, hanem az, hogy kitart-e Németország mellett vagy sem.

A támadás a Déli-Kárpátok irányába ugyanis kizárólag a már átállt Románia ellenében volt lehetséges, ez pedig azt jelentette, hogy Magyarország (egyelőre) Németország szövetségese marad. Az „egyelőre-helyzet” majd csak akkor múlt el, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Kárpátok lezárása helyett az ország belsejének szovjet elözönlése következik. Akkor viszont a kormányzó több irányba és azonnal jelezte fegyverszüneti szándékát, hogy ha a politikai változástól már nem is, de legalább a további háborús pusztítástól megóvja a magyar nemzetet.

1944. augusztus végén a Kárpát-medencében regisztrálható katonai erőviszonyok lehetővé tették volna a magyar kiugrást is – a románt követő néhány napban. Ez esetben Magyarország (továbbra is) azonos oldalon marad, mint Románia. Románia így hiába szerette volna fegyverrel is (!) visszaszerezni 1940-ben elvesztett területeit, mivel azt a Szovjetunió katonai jelenléte kizárta volna. Csakúgy mint azt, hogy Magyarország fegyveres erővel tegyen kísérletet a második bécsi döntéssel visszacsatolt területek megvédésére Romániával szemben. (Mindkét állam német szövetségi rendszerhez tartozásának időszakában a Német Birodalom sem engedte meg egy esetleges román-magyar konfliktus kirobbanását, noha arra többször is alkalom kívánkozott volna.) De nem ez történt.

Magyarország kitartott (legalábbis augusztus-szeptember fordulóján) Németország mellett. Ebből viszont az következik, hogy az akkor már a Szovjetunió oldalán állt Románia lehetőséget nyert Észak-Erdély és a Székelyföld fegyverrel történő visszaszerzésére. A lehetőséggel élt is (hiszen épp ezért állt át és épp ezért elsősorban a Szovjetunió oldalára), s az erre vonatkozó utasítások sokkal korábban napvilágot láttak, mint a magyar támadás megkezdődött volna. Már augusztus 23-án, akkor, amikor a magyar vezetésben még a polémia sem vette kezdetét a támadásról, amely egyébként sem politikai célból indult meg, nem Dél-Erdély visszacsatolásának szándékával, hanem – mint láttuk – katonaiból.

Ha Magyarország azonnal követi Románia példáját, a Szovjetunió nem engedte volna meg egy magyar-román háború kitörését. Magyarország azonban tovább harcolt Németország oldalán, ami elkerülhetetlenné tette a román-magyar háborút, függetlenül a magyar szándékoktól. A román vezetés ugyanis 1940-ben elvesztett területeinek visszaszerzésére mindenképpen megindult volna. Igaz, akkor nem Magyarország a támadó fél (annak ellenére, hogy nem magyar katonák lépték át először az akkori határt, a román csapatok ugyanezt már tíz nappal korábban megtették), de a lényeg a német-ellenes koalíció szempontjából nem ez volt. A lényeg az volt, hogy Magyarország szembefordul-e Németországgal, vagy tovább harcol oldalán. Magyarország tehát óhatatlanul és visszavonhatatlanul hadszíntérré vált.

Az 1944–1945. évi magyarországi hadműveletek szakaszolásáról eltérések figyelhetők meg a szakirodalomban. Más hadműveleteket vívtak a német-magyar és mást a szovjet-román-bolgár-jugoszláv csapatok. Ezek persze részben egybeestek, hiszen egy támadás megindítását a védőnek követnie kell saját hadmozdulataival. A magyar haderő utolsó önálló hadművelete az 1944. szeptemberi erdélyi támadás megindítása volt, 5-én Kolozsvár és 13-án Arad térségében. Ezt követően a magyar csapatok harca összefonódott a németekével, így helyesebb a magyar hadtörténelemben a német hadműveleti szakaszolást követni, mint az elmúlt évtizedekben átvett szovjetet.

A magyarországi hadműveletek hat szakaszra bonthatók. Az elsőben Románia átállását követően a Délkeleti-Kárpátokban 1944. augusztus 26-ától az összefüggő (amennyire annak tekinthető a visszavonuló német csapattöredékek és az őket üldöző szovjet csapatok térben sakktáblaszerűen széthúzódott halmaza) front elérte és átlépte Magyarország (akkori) határát. Augusztus 27-én a szovjet 2. lovas-gépesített csoport 23. harckocsihadtestének részei a 7. gárdahadsereghez tartozó gyalogsággal az Ojtoz völgyében elfoglalták Sósmezőt. Az Úz völgyében a lovas-gépesített csoport 5. lovashadteste harckocsikkal megerősítve meglepetésszerűen birtokba vette a határon lévő vámot, majd Úzvölgy-telepet és körülzárta a völgyzárat. A közigazgatásilag nem önálló, de állandóan lakott házakkal bíró, térben különálló Úzvölgy-telep elfoglalása Sósmezőnél néhány órával korábban történt. Ilyenformán Úzvölgy-telep volt az első település és Sósmező az első község, ami 1944-ben Magyarország akkori területén a szovjet csapatok birtokába került. A magyar 2. hadsereg szeptember 5-én, a IV. hadtest (21-től 3. hadsereg) 13-án indított támadása a Déli-Kárpátok lezárására a tordai, illetve az aradi csatába torkollott. A német Dél-Ukrajna (szeptember 24-től Dél) Hadseregcsoport Magyarország területére hátrált vissza. A Székelyföldet szeptember 7-től kiürítették. A 4. Ukrán Front felzárkózott az Északkeleti-Kárpátokra, a 2. Ukrán Front a magyar-román határra.

Ide tartozik, hogy az elmúlt évtizedekben hazánkban megjelent munkák általában 1944. szeptember 23-át jelölik meg kezdeti időpontként, amikor a szovjet 53. hadsereg 57. lövészhadteste Lökösháza - Battonya - Nagylak vonalában több ponton átlépte a mai magyar határt. E történelmi toposz a mai napig él. A szovjet csapatok valóban ott és akkor lépték át a trianoni határt, de az első magyar községek (Nagylak, Elek, Királyhegyes és Csanádpalota) ebben a térségben is csak egy nappal később kerültek kezükre. Ezen álláspont figyelmen kívül hagyja az ország korabeli határait. Az 1945 után újra élő trianoni határok visszavetítése 1944 kora őszére hasonló helyzetet teremt, mintha az 1683–1699-es törökellenes visszafoglaló háborúkat sem a teljes történelmi államterületen követnénk, hanem megállva a vasvári békében meghúzott határvonalnál Magyarország közepén Buda visszavívását már kihagynánk. Delente megszólalnak a harangok. Bár a pápa imaként rendelte el a déli harangszót a nándorfehérvári védőkért, évszázadok óta a diadalt ünneplik. Ezt a győzelmet magyarként ünnepeljük, noha a város, Belgrád már rég egy szomszédos ország fővárosa. A fél évezreddel későbbi magyarországi harcokat is a történettudománynak mindazon területeken vizsgálnia kell, ami az adott időben Magyarországhoz tartozott.

Az 1940 nyarán a második bécsi döntéssel visszatért Észak-Erdély és Székelyföld pedig 1944-ben a Magyar Királyság része volt.

A második szakasz az október 6-i szovjet támadással kezdődött, amely az Észak-Erdélyben harcoló magyar 2. és német 8., valamint az Északkeleti-Kárpátokban az Árpád-vonalban kitartó magyar 1. hadsereg bekerítését célozta. Bár október végére a 2. Ukrán Front elérte Budapestet és elfoglalta a Tiszántúlt, a német-magyar haderő az október 31-éig tartó tiszántúli csatában meghiúsította a hadműveleti szintű bekerítést. A magyar 2. és a német 8. hadsereg a Tisza felső folyása felé kitört a bekerítésből, a magyar 1. hadsereg pedig október 17-étől visszavonult Kárpátaljáról.

A harmadik szakaszban, november-december folyamán a 4. Ukrán Front a Kárpátokból visszavonuló magyar 1. hadsereg nyomában lassan haladt nyugatnak a Felvidéken. A 2. Ukrán Front a német 6. és 8. hadsereg ellenében elfoglalta Észak-Magyarországot és északról átkarolta Budapestet. A 3. Ukrán Front a Baranya-háromszögben belépett Magyarország területére, a magyar 3. hadsereggel és a német 2. páncéloshadsereggel szemben elfoglalta a Dél-Dunántúlt, majd áttörte a Margit-állás Balaton - Velencei-tó közötti szakaszát és délről befejezte a magyar főváros bekerítését.

A negyedik szakaszban a magyar I. és a IX. SS-hegyihadtest védte Budapestet a szovjet Budapesti Csoporttal szemben. A gyűrű december 26-án záródott be, Pest január 18-án esett el. A február 11-i sikertelen kitörési kísérletet követően a csata végleg eldőlt, 12-én a védők maradványai kapituláltak, a még ellenálló támpontok felszámolása, főként a Vár és a Duna között, 13-án fejeződött be. A kitört katonák utáni hajtóvadászat 16-áig tartott. Január folyamán a IV. SS-páncéloshadtest háromszor kísérelte meg Budapest felmentését („Konrad” hadműveletek). A harmadik és a negyedik szakasz között – a szakaszhatáron – átfedések vannak. A 2. Ukrán Front 46. hadserege október 29-tól indított sikertelen kísérletet a főváros menetből történő elfoglalására a Duna-Tisza közén a magyar 3. hadsereg állásain keresztül, 53. hadserege pedig már novembertől támadta a pesti hídfőt védő Attila-vonalat. Mindkét hadművelet a budapesti csata részét képezi, noha időben a harmadik szakaszba estek.

Az ötödik szakaszban a budapesti csatát 3 hetes hadműveleti szünet követte. Az ostrom, s az ennek következtében (is) bekövetkezett szovjet megtorpanás hozzájárult, hogy a német hadvezetés a Dunántúlra hozhassa át nyugatról a 6. páncéloshadsereget. Ez indított támadást február 17-én a Vág - Garam között, március 6-án a Dunántúlon. Ebbe a Délnyugat-Dunántúlon bekapcsolódott a német 2. páncéloshadsereg, a Dráva mentén a Horvátországban harcoló F Hadseregcsoport. A támadás, amely a német haderő utolsó „nagyoffenzívája” (Grooffensive) volt a második világháborúban, célját, a Dunántúl visszafoglalását nem érte el.

A hatodik szakasz a 2. és 3. Ukrán Front március 16-án megindított bécs-brűni hadműveletével kezdődött. Napokig találkozóharc zajlott a Dunántúlon, majd a szovjet hadsereg üldözésbe ment át. Az osztrák-magyar határon kiépített Birodalmi Védőállás lelassította, de nem állította meg a támadást, Bécs április 13-án elesett. A hadműveletek Magyarország nyugati határán nem 1945. április 4-én és nem Nemesmedvesnél fejeződtek be. A Muraközben lévő határt a visszavonuló német-magyar csapatok április 7-én Valkonya közelében lépték át. Ettől északra, Rábafüzes - Pinkamindszent térségében a Birodalmi Védőállás első védőöve a domborzatot követve jórészt a határ magyar oldalán húzódott. 1945. március végétől tíz napon keresztül folytak ott váltakozó eredményű harcok. Hol a szovjet csapatok törtek be a védővonalba, hol a németek foglaltak vissza egy-egy települést annak előterében. E harcok közben esett el Nemesmedves, valóban április 4-én. Április 10-én Heiligenkreuz (Rábakeresztúr) térségében a szovjet 37. lövészhadtest áttörte védelmet. Ehhez jobbról csatlakozva szorította ki a 27. hadsereg többi seregteste Magyarország maradék területéről április 11-12-én végleg a német-magyar csapatokat, amelyek a német 6. hadsereg IV. SS-páncéloshadtestének kötelékébe tartoztak.

A magyarországi hadműveletek befejeződésére három dátum-határ állapítható meg. Április 4., Nemesmedves elfoglalása után közigazgatásilag önálló községet német-magyar csapatok már nem tartottak, de magyar területeket még igen. Április 11., a különálló települések közül Magyarbüks került utolsóként a szovjet csapatok kezére. Ugyanekkor, de néhány órával korábban esett el a szintén különálló Szentimre-telep és a vele a „hegyvidékkel” összefüggő Rábafüzes-hegyközség. Április 12., a Pinkamindszenthez tartozó Dénes-, majd Kapuy-major szovjet csapatok általi elfoglalásával Magyarország mai határain belül véget értek a harccselekmények. Lényeges, hogy ezek során a front mint összefüggő arcvonal és vele mindkét fél összes harcoló seregteste hagyta el az ország területét. Ez az, ami miatt a fenti események jelentik a magyarországi harcok befejezését. Az ezt követően történtek már más kategóriába tartoznak.

PhD Ravasz István

Budapest, 2001. január 18.






I. rész
Magyarország: a keleti front déli szárnya


1. fejezet: Az alföldi páncéloscsata



A 2. és 3. Ukrán Front 1944. augusztus 20-án a keleti front déli szárnyán hadászati jelentőségű támadást indított „jaşi-kisinyovi hadművelet” néven. A szovjetek célja a német-román csapatokból álló Dél-Ukrajna Hadseregcsoport szétverése és Románia háborúból való kiléptetése volt.[1]

A kezdeti gyors szovjet sikerek nyomán 1944. augusztus 23-án bekövetkezett a román átállás. Ekkor – mivel a 2. Ukrán Front további frontális támadása csak a Foksányi Kapun keresztül vezetett eredményre – a legfelsőbb szovjet katonai vezetés lehetőséget látott a Keleti Kárpátok igen nehezen bevehető vonulatainak délről való megkerülésére, s így a német hadiipar számára fontos nyersanyagokkal rendelkező, valamint felvonulási területként is használható, stratégiai jelentőségű Kárpát-medence birtokba vételére.

A szovjet hadvezetés tervei szerint a kialakult helyzetben a 2., 3. és 4. Ukrán Front egyidejű és szoros együttműködésével nyugati-északnyugati irányban csapást lehet mérni a Kárpátok és a Balkán félsziget északi része között. Ezzel megakadályoznák Németországot egy szilárdabb védelmi rendszer létrehozásában, Magyarországot leválasztanák a német szövetségi rendszerről és közvetlenül veszélyeztetnék a Harmadik Birodalom délkeleti területét is, amely egyben az egyik legfontosabb német hadiipari körzetet is magában foglalta.[2]

Sztálin 1944. szeptember 29-én kelt, Winston Churchill-nek küldött táviratában egyebek mellett a szovjet csapatok elé állított közvetlen feladatként a következőket jelölte meg:

„…ki kell ütni Magyarországot a háborúból, s támadás révén ki kell tapogatni, illetve kedvező körülmények esetén fel kell göngyölíteni a keleti fronton a németek védelmi állásait”. [3]

1944. szeptember elején a támadó német-magyar csapatoknak nem sikerült biztosítaniuk a Déli-Kárpátok átjáróit. Noha a tordai csatában a magyar 2. hadsereg német harccsoportokkal közösen feltartóztatta a szovjeteket, szeptember végén a szovjet harckocsizó, gépesített és lovascsapatok mégis benyomultak a magyar Alföldre. Ezek az erők később Nyíregyháza – Nagyvárad – Szolnok térségében kiterjedt manőverező páncélos hadműveletekbe bonyolódtak a körzetben ellentámadás céljából összevont német páncéloscsapatokkal.

Szovjet részről úgy tervezték, hogy Debrecen és Nyíregyháza birtokba vétele, majd egy további északi irányú támadás lehetőséget teremt számukra a Johannes Friessner vezérezredes által irányított Dél-Ukrajna (1944. szeptember 24-től Dél-) Hadseregcsoport Észak-Erdélyben harcoló magyar 2. hadseregének és német 8. hadseregének, valamint a Kárpátokban elhelyezkedő magyar 1. hadsereg részeinek hadműveleti szintű bekerítésére. Ezt követően a 2. és 4. Ukrán Front együttes erővel a magyar főváros, Budapest felé fordulhatott.[4]

Azonban nem csak a szovjet csapatok készültek támadásra. A német Dél Hadseregcsoport Friessner vezérezredes parancsnoksága alatt szeptember 24-től azt tervezte, hogy a sík terep előnyeit kihasználva október 12-én öt páncélos-, illetve páncélgránátos-hadosztály Debrecen – Nagyvárad – Nagyszalonta körzetében való összevonása után a szovjet-román csapatokat visszaszorítja az erdélyi hegyekbe és ott téli védőállásokat rendez be. Ez lett volna a „Zigeunerbaron” („Cigánybáró”) hadművelet. Mivel az előkészületek közben október 6-án megindult a szovjetek támadása, a Maximilian Fretter-Pico tüzérségi tábornok német 6. hadseregéhez beérkezett német erőket az Alföldön a szovjet támadás feltartóztatására vetették be.

Nagyvárad térsége mind a németek, mind pedig a szovjetek számára kiemelten fontos volt, mivel a város a szovjetek csapatösszevonásainak szárnyán helyezkedett el. Ezért a 2. Ukrán Front 6. gárda-harckocsihadserege (176 harckocsival és önjáró löveggel) október 2-án és 3-án megpróbálta elfoglalni Nagyváradot, de a védők súlyos szovjet veszteségek mellett visszaverték támadásait. A német csapatok két nap alatt Nagyvárad térségében 28 szovjet páncélost lőttek ki.[5]

Ennek ellenére a szovjet 2. Ukrán Front R. J. Malinovszkij marsall parancsnoksága alatt 1944. október 6-án hajnali 04 óra 30 perckor[6] csaknem 800 kilométer széles arcvonalon támadásba lendült.

A front balszárnyát a 46. hadsereg és a frontnak alárendelt román 1. hadsereg fedezte. A jobbszárnyon a szovjet 40. és 7. gárdahadsereg támadott Szurdok – Apahida irányában. A szovjet 27. hadsereg (sávjában Sz. I. Gorskov altábornagy lovas-gépesített csoportjának 5. gárda-lovas- és 23. harckocsihadteste mintegy 146 harckocsival, illetve önjáró löveggel), valamint a román 4. hadsereg Kolozsvár elfoglalását kapta feladatul, majd tovább kellett támadniuk Zilah felé.

A front főerői Arad északnyugati körzetéből indították meg Debrecen – Nyíregyháza – Csap irányú támadásukat. A főcsapást mérő csoportosítást I. A. Plijev altábornagy lovas-gépesített csoportja (4. gárda- és 6. gárda-lovashadtest és a 7. gépesítetthadtest összesen 389 harckocsival és önjáró löveggel), A. G. Kravcsenko vezérezredes 6. gárda-harckocsihadserege (5. gárda-harckocsi-, 9. gárda-gépesített- és 33. lövészhadtest 166 harckocsival, illetve önjáró löveggel), valamint az 53. hadsereg (27. gárda-lövész-, 49., 57. lövész- és 18. harckocsihadteste 72 harckocsival és önjáró löveggel) alkotta. A 2. Ukrán Front csapatait és 773 páncélosát a szovjet 5. légihadsereg 1 215 repülőgépe támogatta.[7]

A „Plijev” lovas-gépesített csoport és az 53. hadsereg csapatai a Nagyszalonta – Szeged arcvonalon már a hadművelet első napján mintegy 100 kilométeres szélességben és 40 kilométer mélységben törték át a magyar 3. hadsereg védelmét. A magyar hadsereg parancsnoka, Heszlényi József altábornagy kénytelen volt csapatait a Tisza mögé visszavonni.

A lovas-gépesített csoport erői október 8-ára 90-100 kilométert nyomultak előre s elérték Karcag és Hajdúszoboszló térségét, noha 6-án és 7-én a magyar 3. hadsereg visszavonuló részei és a körzetben lévő német 25/I. légvédelmi tüzérosztály 8,8 cm űrméretű,[8] páncélosok ellen is kiváló lövegei Gyoma és Endrőd, valamint Körösladány körzetében jelentős saját veszteségek árán meglehetősen megnehezítették a szovjetek átkelését a Körösön.

A 6. gárda-harckocsihadsereg továbbra sem boldogult Nagyvárad körzetében és támadása már a város felé vezető utakon elakadt.

Október 7-én és 8-án a német 6. hadsereg III. páncéloshadtestének 1. és 23. páncéloshadosztályai sikertelenül próbálták meg feltartóztatni a szovjetek támadását a Sebes-Körös vonalán Komádi és Szeghalom között. A közel sem teljes harcértékű páncéloshadosztályok mozgékony páncéloscsoportjai gyors manőverezéssel próbálták meg kiegyenlíteni a szovjetek többszörös mennyiségi fölényét, de a Sebes-Körös átkelőit tartósan mégsem tudták lezárni. Erősítést csupán az újjászervezett német 13. páncéloshadosztály Törökszentmiklósra előreküldött páncéloscsoportja jelentett, amely október 8-án reggel meg is érkezett, majd továbbhaladt Kisújszállás felé, ahol beleütközött a szovjet 7. gépesítetthadtest támadó erőibe.

Október 8-án este Malinovszkij marsallnak – moszkvai utasításra – le kellett mondania Debrecen másnapi elfoglalását célzó terveiről. Felsőbb utasításra kénytelen volt a „Plijev” lovas-gépesített csoport zömét Nagyvárad felé (délkeleti irányba) visszafordítani, hogy ezzel segítse a város bevételével küszködő 6. gárda-harckocsihadsereg harcát. A kapott parancs szerint 10-ére kellett elfoglalniuk a várost. Debrecen irányában csak a 6. gárda-lovashadtest csapatai harcoltak tovább, amelyeknek 9-én kellett volna bevenni a helységet.

Október 9-én a „Plijev” lovas-gépesített csoport zöme megindult Nagyvárad felé, bekerítéssel fenyegetve a térségben harcoló német-magyar erőket. Emiatt a magyar 2. és a német 8. hadsereg még 8-án megkezdte a visszavonulást Észak-Erdélyből.

Eközben a német 1. páncéloshadosztály Bihartorda körzetéből nyugat felé támadva Biharnagybajom körzetében átvágta a szovjet gyorscsoport Szeghalom felé vezető egyetlen utánpótlási útvonalát, a 13. páncéloshadosztály pedig északkelet felé – kerülővel – elérte Püspökladányt. A 23. páncéloshadosztály részei egyéb német és magyar csapattöredékekkel együtt sikeresen állították meg a 6. gárda-lovashadtest Debrecen elleni támadását, de Hajdúszoboszlót a szovjetek mégis elfoglalták.

Október 10-én reggel 06 óra 20 perckor a német 1. páncéloshadosztály – kijutva Püspökladány körzetébe – felvette a kapcsolatot a 13. páncéloshadosztállyal. Ezzel a német csapatok a szovjet 6. gárda-lovashadtest utánpótlási vonalait átvágták és a nap folyamán erőit be is kerítették.

Ezen a napon német oldalon 59 harckocsi és 66 rohamlöveg harcolt, összesen 125 páncélos.[9] Beérkezőben volt a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály[10] 61 harckocsija és rohamlövege, a magyar királyi 2. honvéd páncéloshadosztály 12 páncélosa és egyéb kisebb német páncélvadász-alakulatok további 25 rohamlövege.[11] A térségben tehát a német-magyar csapatok október 10-én 223 bevethető páncélossal rendelkeztek. Német adatok szerint október 6-10. között csapataik 164 szovjet páncélost semmisítettek meg, illetve zsákmányoltak.[12]

A kialakult helyzetben mindkét fél arra kényszerült, hogy újabb erőket vezényeljen a térségbe. A németek hamarosan Magyarországra indították a 24. páncéloshadosztályt és a Tiger B („Királytigris”) nehézharckocsikkal felszerelt 503. nehézpáncélos-osztályt. A „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztályt Tiszafüredről Balmazújváros felé vonták előre. A hadosztály feltöltésére kijelölt, de egyenlőre még önállóan harcoló 109. páncélosdandárt Hajdúhadháza felé irányították.

A szovjetek visszarendelték a Tiszától a 18. harckocsihadtestet, amelynek előrevetett 12 harckocsija délkeleti irányból 12 kilométernyire közelítette meg Kecskemétet. A harckocsihadtest az 1. gárda-légideszant-hadosztállyal közösen azt a feladatot kapta, hogy Karcag és Püspökladány elfoglalásával szakítsa fel a német gyűrűt a 6. gárda-lovashadtest körül.

Október 11-én és 12-én a „Plijev” lovas-gépesített csoport zöme északnyugat felől sorozatos támadásokat intézett a Nagyvárad északi és északnyugati körzetében védő német 23. páncéloshadosztály és 76. gyaloghadosztály vonalai ellen. A szovjet front tartalékában álló „Gorskov” lovas-gépesített csoport részeinek a Nagyváradot védő magyar 12. tartalékhadosztály állásait délről rohamozó szovjet 33. lövészhadtestet kellett támogatnia. Ennek eredményeképpen október 12-én a szovjetek birtokba vették Nagyváradot. A 6. gárda-harckocsihadsereg zöme október 9-11. között többszöri kísérletezés után sem tudta Komádit elfoglalni, s ismét jelentős veszteségeket szenvedett.

Nagyvárad elveszítése után a Dél Hadseregcsoport célja az volt, hogy a 6. hadsereggel halogató harcokban feltartóztassa a szovjet előrenyomulást, legalább addig, amíg a német 8. és magyar 2. hadsereg erői visszavonulnak a Tisza mögé. Mivel a csapatok átkelését Nyíregyháza környékén tervezték, a Debrecen – Nyíregyháza irányban fekvő települések zömében körvédőképes állásokat és páncéltörő reteszállásokat létesítettek azzal a szándékkal, hogy a rohamozó szovjet lovas-, gépesített és harckocsizó erőket – időrabló helységharcokra kényszerítve – átmenetileg feltartóztassák. Malinovszkij marsall október 12-én este utasította a „Plijev” lovas-gépesített csoportot, hogy észak felé fordulva támadjon Debrecen – Nyíregyháza – Csap irányában. Gorskov altábornagy lovas-gépesített csoportjának a német 8. hadsereg visszavonulási útját kellett elvágnia. Másnap a szovjet gyorscsapatok megindították újabb támadásukat.

Október 13-án és 14-én heves harcok folytak a Berettyó – Sebes-Körös közén. A szovjetek támadása igen lassan haladt Debrecen irányában. Október 16-án a 18. harckocsihadtest végre összeköttetést teremtett a bekerítésben lévő 6. gárda-lovashadtesttel, amely napokig csak légi úton kapott némi utánpótlást. Derecske körzetében a 23. páncéloshadosztály a „Plijev” lovas-gépesített csoport részeivel vívott heves harcokat. Október 18-án Malinovszkij – látva csapatai szétforgácsolt erőkifejtését – Plijev altábornagy lovas-gépesített csoportját, a felzárkózott 6. gárda-harckocsihadsereget és a „Gorskov” lovas-gépesített csoport erőit Debrecen mielőbbi elfoglalására utasította.

Az október 15-16-i budapesti politikai események után felszabadult 24. páncéloshadosztály és 503. nehézpáncélos-osztály, kiegészülve a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály erőivel, a IV. páncéloshadtest törzsének vezetésével Szolnok körzetéből október 19-én keleti-délkeleti irányban támadást indított azzal a céllal, hogy a Debrecennél harcoló III. páncéloshadtesttel kapcsolatot létesítsen. A német csapatok átgázoltak a velük szemben álló román csapatokon és elfoglalták Mezőtúrt. Másnap Túrkeve és Kisújszállás körül harcoltak, de október 20-án reggelre az összpontosított szovjet támadás már elfoglalta a katonailag csaknem kiürített Debrecent.

A német IV. páncéloshadtest gyenge erőkkel[13] végrehajtott támadása október 19-21-én, majd ezt követően a hadtest Szolnok környéki halogató harcai tették lehetővé, hogy a Debrecen környékén harcoló német páncélos kötelékek meg tudták nyitni azt a rést, amelyen keresztül a magyar 2. és a német 8. hadsereg a Tisza irányában kivonhatta erőit. Tehették ezt többek között azért, mert Debrecen elfoglalása után az igen leharcolt állapotban lévő szovjet 6. gárda-harckocsihadsereg (56 harckocsival és önjáró löveggel) és a 18. harckocsihadtest csapatai (30 harckocsival és önjáró löveggel) a Karcag – Kisújszállás, a 7. gárdahadsereg erői pedig a Kisújszállás – Mezőtúr terepszakaszokra lettek átcsoportosítva a IV. páncéloshadtest ellen.

A várost kiürítő védők Debrecen északi körzetében megkapaszkodtak, és ellenlökésekkel lassították a Nyíregyháza felé törekvő szovjeteket. Német értékelések szerint Debrecen további védelme többek között azért vált lehetetlenné, mert vitéz dálnoki Veress Lajos vezérezredes, a magyar 2. hadsereg parancsnoka a 2. páncéloshadosztályt és a 25. gyaloghadosztályt Nagyvárad eleste után október 14-től – a Dél Hadseregcsoport egyértelmű parancsa ellenére – nem a Debrecen keleti körzetén át északi irányba támadó szovjet kötelékek ellen vetette be, hanem a Honvéd Vezérkartól kapott parancs értelmében – tekintettel a magyar csapatok gyenge harcértékére – a Tisza felé visszavonta őket.[14]

A „Plijev” lovas-gépesített csoport (alárendeltségében Gorskov csapataival) október 20-án megindult észak felé. Aznap csupán 20-22 kilométert tudtak előrenyomulni. Október 22-én reggel azonban elfoglalták Nyíregyházát és előrevetett kötelékei elérték Tokaj és Csap körzetét. Úgy tűnt, a szovjet hadvezetés eléri célját: birtokba veszi a tiszai átkelőket és ezzel elvágja a Dél Hadseregcsoport zömének visszavonulási útvonalát.

Október 22-én azonban más is történt: a német 23. páncéloshadosztály Újfehértó felől támadva elfoglalta Nagykállót, a Nyíregyházáig előretörő 4. gárda-, 5. gárda-lovas- és 23. harckocsihadtest fő utánpótlási vonalának csomópontját. Miután 24-én hajnalban keleti irányból a német 8. hadsereg 3. hegyihadosztályának és 15. gyaloghadosztályának részei is elérték Nagykálló körzetét, a szovjet csoportosítás gyakorlatilag bekerítésbe került. A szovjet csapatok délről többször is megpróbáltak áttörni gyűrűben lévő erőikhez, de a dél felé védő német 1. páncéloshadosztállyal szemben ez nem sikerült. Ekkor Malinovszkij arra utasította Plijev altábornagyot, hogy hagyjon némi erőt Nyíregyházán körvédelemben, a zömmel pedig október 26-án törjön ki Nagykálló felé.

A szovjetek csupán igen súlyos veszteségek árán, felszerelésük zömének hátrahagyásával tudtak kitörni a bekerítésből. A 30. lovashadosztály és a 23. harckocsihadtest 3. harckocsidandára gyakorlatilag megsemmisült. Nyíregyházát 26-án éjjel a német 23. páncéloshadosztály ismét elfoglalta, így a német-magyar csapatok átkelhettek a Tiszán és új összefüggő védelmi vonalat építhettek ki a folyó mögött. Az alföldi páncéloscsata október 31-én a polgári és tiszalöki német hídfők feladásával ért véget.[15]

Az 1944. október 6-tól október 31-ig lezajlott alföldi páncéloscsatában a szovjet 2. Ukrán Front 6. gárda-harckocsihadserege, „Plijev” lovas-gépesített csoportja és 53. hadserege, valamint román 1. hadserege ellen a harcok súlyát kisebb német és magyar gyalogos-, illetve rohamtüzér-kötelékek mellett a messze nem teljesen feltöltött német 1., 13., és 23. páncéloshadosztályok, valamint a térségbe később beérkező „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály és a 24. páncéloshadosztály alakulatai viselték. A kiterjedt, sík területen kialakuló igen heves és sokszor áttekinthetetlen páncélos-összecsapások sorozata miatt a szovjetek – jelentős területnyereségük ellenére – hadászati céljukat nem tudták megvalósítani: a német és magyar csapatok átjutottak a Tisza északnyugati partjára.

Ezekben a találkozóharcokban a szovjetek a gyorsaság kedvéért felhagytak az úgynevezett mély hadművelet elveinek megfelelő, begyakorolt harceljárásaikkal és egyfajta szovjet villámháborút szerettek volna megvalósítani. Erre viszont a németekétől eltérő vezetési rendszerük és módszereik, csapataik szervezete, tisztjeik képzettségi szintje és az egyéni kezdeményezőképesség csaknem teljes hiánya nem tette őket alkalmassá.

A szovjet veszteségek igen jelentősek voltak. Német adatok szerint a szovjet (és román) csapatok október 6-28. között Debrecen és Szolnok térségében egyebek mellett 25 ezer 095 halottat, 5 973 hadifoglyot, 3 965 dezertőrt, 611 harckocsit, 29 önjáró löveget, 22 felderítő páncélgépkocsit, 432 löveget és 859 páncéltörő ágyút veszítettek. A 2. Ukrán Front október 1. és november 1. között szovjet adatok szerint is 543 páncélost veszített. A későbbiek szempontjából lényegesebb, hogy 974 gépjármű és 2 133 fogatolt jármű is megsemmisült.[16] A harcok következtében főleg a szovjet harckocsizó, gépesített és lovascsapatok szorultak nagyobb feltöltésre. Emiatt döntő tényezőként egy ideig nem voltak bevethetők.[17]

A németek veszteségei sem voltak elhanyagolhatók, noha jóval elmaradtak a szovjet nagyságrendektől. Szovjet adatok szerint a német páncéloscsapatok október 20-ig 133 harckocsit és rohamlöveget, 37 lövészpáncélost és páncélgépkocsit, 130 löveget;[18] október 28-ig becslésem szerint körülbelül további 20-25 harckocsit és rohamlöveget veszíthettek kijavíthatatlanul. A Dél-Hadseregcsoport saját kimutatása szerint az 1944. október 1-31. közötti harcokban 2 369 halottat, 10 ezer 203 sebesültet és 2 756 eltűntet veszített.[19]

A szovjetek tehát pürrhoszi győzelmet arattak, a németek pedig elhárító sikert könyvelhettek el.

2. fejezet: Páncélos összecsapások Budapest körül





Szovjet roham Budapest felé


Sztálin és a szovjet vezérkar – elsősorban politikai megfontolásokból kiindulva – kitartott azon álláspontja mellett, miszerint a 2., 3. és 4. Ukrán Front határozott előretörése esetén reális lehetőség kínálkozik Budapest gyors elfoglalására, a Dunán való átkelésre és a Moravska-Ostrava – Brno terepszakasz, valamint Bécs megközelítő útvonalainak birtokba vételére.[20] Noha a szovjet haderő továbbra is a berlini irányt tekintette a fő hadászati iránynak, a keleti arcvonal déli szárnyán elhelyezkedő magyarországi hadszíntéren, a Budapest – Bécs irányban elért esetleges eredményekkel a Harmadik Birodalom „hátsó bejáratát” fenyegethette és arra kényszeríthette a német hadvezetést, hogy a főirányból erőket dobjon át a Kárpát-medencébe.[21]

Styemenko hadseregtábornok visszaemlékezései szerint Mehlisz vezérezredes, a 4. Ukrán Front politikai csoportfőnöke által a magyar 1. honvéd hadsereg gyenge állapotáról készített – s a magyar haderő egészére érvényesnek tekintett – jelentései győzték meg Sztálint Budapest gyors elfoglalásának lehetőségéről. Sztálin kérdésére a szovjet vezérkar válaszában „mit sem sejtve” kifejtette:

”…a Duna-Tisza közén a 2. Ukrán Front balszárnyán elfoglalt, jól kiszélesített hídfőállásból lenne célszerű támadni. Hiszen nem kellett átkelni a folyón és az ellenségnek kevesebb csapata volt itt, mint más irányokban.” [22]

A szovjet vezérkarnál hozzáfűzték, hogy a Duna-Tisza közén lévő szovjet 46. hadsereg a front többi seregtestéhez képest viszonylag érintetlen és az áttörés után segíteni tudná a 7. gárdahadsereg és a román 1. hadsereg keleti irányból indított Budapest elleni csapását.

Ennek tudatában Sztálin minden egyéb tájékoztatást és árnyaltabb értékelést figyelmen kívül hagyva 1944. október 28-án este rádión utasította Malinovszkij marsallt, a 2. Ukrán Front parancsnokát, hogy a 2. és 4. gárda-gépesítetthadtestek[23] 321 harckocsijával és önjáró lövegével megerősített 46. hadsereggel haladéktalanul indítson támadást Budapest gyors elfoglalása céljából. Malinovszkij katonai ellenvetéseit Sztálin politikai okokra hivatkozva elutasította. A szovjet marsall attól tartott, hogy a meglévő erőkkel végrehajtott támadás üteme lassú lesz, és elhúzódó, veszteségterhes harcok alakulhatnak ki. Öt napot kért a további felkészülésre és a 4. gárda-gépesítetthadtest bevárására. Nem kapta meg: másnap, 29-én meg kellett indítani a 46. hadsereget Budapest ellen.[24] Ezzel megkezdődött a 108 napig tartó budapesti csata.

1944. október 29-én 14.00 órakor rövid tüzérségi előkészítés után megkezdődött a szovjet 46. hadsereg támadása. Az Alpár – Kiskunfélegyháza – Rém vonalon támadó szovjet csapatokkal szemben a magyar 3. hadsereg (parancsnoka Heszlényi József vezérezredes) alárendeltségében Markóczy János altábornagy VII. hadteste (10. gyaloghadosztály, 23. tartalékhadosztály) és Lengyel Béla altábornagy VIII. hadteste (20. gyaloghadosztály, 8. és 5. póthadosztály) volt védelemben. A szovjet lövészcsapatok hamarosan áttörték a magyar csapatok harcászati védelmét és a keletkezett résen át az Alpár – Kiskunfélegyháza közötti terepszakaszról Kecskemét felé ütközetbe vetették a 2. gárda-gépesítetthadtestet is.

Ettől kezdve az alföldi páncéloscsata kapcsán már említett furcsa jelenség ismétlődött meg. A szovjet gépesített csapatok az 5. légihadsereg támogatásával megkísérelték gyorsított ütemben, a mély hadművelet elméletének normáitól és eszközeitől eltérő módon, menetből elérni és birtokukba venni Budapestet. Csakhogy a gyors támadási ütemmel – amit több helyen, így Kecskemétnél is sikeresen lassítottak a német-magyar ellenlökések – nem tudtak lépést tartani a feladat végrehajtására kijelölt szovjet lövészcsapatok. Csupán a 68. gárda-lövészhadosztály követte a gépesített erőket gépkocsiszállítással. A többi lövészhadosztály gyalog menetelt, vagy éppen szekereken vonult Budapest irányába.

Véleményem szerint ennek a jelenségnek az okai talán az alföldi páncéloscsata során a szállítójárművek terén elszenvedett súlyos szovjet veszteségek lehetnek, valamint az a körülmény, hogy ekkor a szovjet hadsereg állományában csupán elvétve voltak megtalálhatók alaprendeltetésükben azok a lövészeket szállító páncélozott szállító járművek (német viszonylatban lövészpáncélosok), amelyekről gyengébb ellenséges védelem esetén leszállás nélkül is vívhatók harccselekmények. A szovjetek a második világháborúban ilyen harcjárművet nem gyártottak, az angolszászoktól kapott mintegy 3 808 darab M2 és M3 típusú járművek különböző változatait pedig főleg páncélozott felderítő járműként, mozgó vezetési pontként, önjáró páncéltörő ágyúként és önjáró légvédelmi eszközként alkalmazták a harckocsizó, gépesített és lovascsapatoknál.[25]

Emiatt a gépesítetthadtestek páncélosai jelentősebb gyalogsági támogatás nélkül voltak kénytelenek felvenni a harcot a Budapest és Kecskemét között hirtelenjében létesített német-magyar támpontokkal és az Attila-vonalat megszálló csapatokkal, ami súlyos veszteségekhez vezetett (az elvesztegetett idő jelentőségéről nem is beszélve).

A szovjet gépesítetthadtestek 1944. október 30. és november 3. között a Fretter-Pico-seregcsoport[26] arcvonalán 71 harckocsit és önjáró löveget veszítettek. Ebből 67 páncélos megsemmisült, négy pedig mozgásképtelenné vált.[27] Ugyanis miután az alföldi páncéloscsata záró szakasza Nyíregyháza körül befejeződött, az ott bevetett német páncélos erőket október 30-tól átdobták a Budapest előterében támadó szovjet csoportosítás feltartóztatására. Megkezdődött a versenyfutás Budapestért.

A németek voltak a gyorsabbak. November 1-ig a német 13. páncéloshadosztály a Dunakeszi – Ócsa, a német 1. páncéloshadosztály a Tatárszentgyörgy – Örkény – Pilis terepszakaszt, a német 23. páncéloshadosztály pedig Cegléd térségét érte el, ahol a német 24. páncéloshadosztály is tartózkodott. Az 503. nehézpáncélos-osztály váltakozó alárendeltségben segítette a német páncéloscsapatok harcát.[28] Október 27-i adatok alapján a német 6. hadsereg páncélos- és páncélgránátos-hadosztályai 69 bevethető harckocsival (ebből 30 Tiger B nehézharckocsival) és 56 bevethető rohamlöveggel rendelkeztek.[29] Ezeknek a gyengén feltöltött, de mozgékony és nagy harci tapasztalatokkal rendelkező páncéloscsoportoknak az ellenlökései, valamint egyéb német és magyar csapattöredékek ellenállása elég időt biztosított a német hadvezetésnek ahhoz, hogy jelentősebb német (főleg páncélos- és SS-lovas-) kötelékekkel, valamint magyar erőkkel megszállja és hatásosan védje az Attila-vonal külső védőövét.

Az Attila-vonal a német hadászati-hadműveleti védelem pesti hídfőt védő, önálló támpontokból álló védelmi rendszere volt. 1944. szeptember 22-től építették ki. Szárnyaival félkörívben a Dunára támaszkodott. Három védőövből állt: a külső Dunaharaszti – Vecsés – Ecser – Maglód – Valkó – Gödöllő – Szada – Veresegyház – Csomád – Alsógöd; a közbülső Soroksár – Soroksárpéteri – Pestszentimre – Pécel – Isaszeg – Kerepes – Mogyoród – Fót – Dunakeszi; a belső (az Attila-vonal III.) az akkori peremvárosok: Csepel – Pestszenterzsébet – Pestszentlőrinc – Rákoskeresztúr – Rákoscsaba – Cinkota – Rákosszentmihály – Rákospalota – Újpest külső szélén húzódott. A védelmi vonal a budai oldalra nem terjedt ki. Kiépítéséhez I. világháborús terveket is felhasználtak, azonban elegendő létszám, idő, technikai eszköz és fegyver hiányában nem épült ki teljesen.[30]

A megszilárduló német-magyar védelem ellen november 4-én indított újabb szovjet frontális támadás csupán újabb jelentős veszteséget eredményezett. Német adatok szerint a Kecskemét, Budapest és Szolnok térségében, valamint a Tisza mentén 1944. október 29. és november 9. között vívott harcokban a szovjet csapatok többek között 5 733 halottat, 806 hadifoglyot, 139 harckocsit, két önjáró löveget, öt felderítő páncélgépkocsit, 51 löveget és 84 páncéltörő ágyút veszítettek.[31] A szovjetek ezek után már belátták, hogy a magyar főváros menetből való bevétele megvalósíthatatlan.[32]

A szovjet csapatok által november 6-án megkezdett, majd 11-étől újabb erők és eszközök bevetésével széles arcvonalon végrehajtott frontális támadás (a második szovjet kísérlet) november 26-ig ismét csak igen korlátozott eredményeket hozott. A szovjetek Szolnok – Hatvan irányú támadásuk során csupán 55-65 kilométert tudtak előrenyomulni, s közben a német 6. hadsereg csapatai a támadás első három napján újabb 124 páncélosukat lőtték ki.[33]

Ezek után a 2. Ukrán Front (harmadik kísérlete során) november 29-től Hatvan – Ipolyság általános irányban Budapest hadműveleti átkarolásával próbálkozott. Malinovszkij marsall azonban december 9-én kénytelen volt belátni, hogy ez a támadás sem hozta meg a kívánt eredményt.

A budapesti csata eddig lezajlott harcai során a szovjet csapatok támadó harcának üteme meglehetősen lassú volt, s ezzel együtt a német-magyar védelem harcászati mélységének áttörése is nehézkesebb volt annál, mint amit a szovjet hadvezetés elvárt. Érdekes jelenség, hogy a németek a háború utolsó két esztendejében nagyobb hatékonysággal tudták fékezni vagy megállítani a már megindult szovjet támadásokat, mint saját támadásukat kifejleszteni az általában jól megszervezett, szilárd szovjet védelemmel szemben.[34]

Az 1944. október 29 – 1945. február 13. között dühöngő budapesti csatában a szovjet csapatok támadási üteme 10-15-ször(!) volt lassúbb, mint a háború ezen időszakában megvívott egyéb hadműveletek során. Ez mindössze napi 1500 méternyi előrenyomulást jelentett.[35]

Szovjet részről ezt nem vezetési hibának, hanem annak a ténynek tulajdonították, hogy a szovjet csapatok nem rendelkeztek elegendő a gyalogságukat közvetlenül támogató harckocsival és önjáró löveggel.[36] A második szovjet kísérlet idején, november 11-én a 2. Ukrán Front csapásmérő csoportosítása (7. gárdahadsereg, 1. gárda lovas-gépesített csoport[37], 2. és 4. gárda-gépesítetthadtest) már csak 300 harckocsival és önjáró löveggel rendelkezett.[38] Felmerül a kérdés, hogy hová tűnt a 2. Ukrán Front november 1-én meglévő mintegy 230 százalékos szovjet harckocsi- és önjáró lövegfölénye (526 darab szovjet páncélos szemben 230 darab német-magyar harckocsival és rohamlöveggel[39])?

Fontos megjegyezni, hogy a harcok súlyát viselő német 1., 13., 23., 24. és „Feldherrnhalle” páncéloshadosztályok meglévő páncélosai közül 1944. november 4-én összesen(!) 32 harckocsi és 43 rohamlöveg (75 páncélos), november 11-én pedig 52 harckocsi és 31 rohamlöveg (83 páncélos) volt bevethető állapotban.[40] Egy november 12-i adat szerint a Dél Hadseregcsoport teljes állománya is csupán 146 bevethető harckocsival és rohamlöveggel rendelkezett.[41]

Német adatok szerint csapataik a Budapest körül folyó harcokban 1944. október 29. és november 27. között összesen 642 szovjet harckocsit és önjáró löveget lőttek ki.[42] Megközelítőleg annyit, mint az alföldi páncéloscsatában. Az ott megállapítható „kilövési arányt”[43] figyelembe véve ez ismét körülbelül 510 darab megsemmisült vagy súlyosan megrongálódott szovjet páncélost jelentett. Ezzel együtt a 2. Ukrán Front Magyarországon nem egész két hónap alatt több mint ezer harckocsit és önjáró löveget veszített.

E jelentős veszteség legfőbb oka véleményem szerint abban rejlik, hogy a szovjet harckocsizó és gépesített csapatok „áldozatul estek” a szovjet hadvezetésben (s részben az angolszász katonai vezetésben is) alkalmazott vezetési elveknek. Ezek szerint a megkapott, általában korábban és igen nagy részletességgel kidolgozott parancsot minden körülmények között végre kellett hajtani, így gyakorlatilag nem volt lehetőség a megvalósítandó cél elérése érdekében még számba vehető egyéb alternatív megoldásokra.

Ez a parancs-orientált harcvezetés konfrontálódott a német csapatok (kiváltképp a német páncéloscsapatok) vezetésében alkalmazott feladat-orientált harcászattal (németül Auftragstaktik), amely a feladat megoldásakor jóval nagyobb mozgásteret adott az egyes parancsnokoknak. Ez a módszer növelte a németek manőverezési lehetőségét a szó valós és képletes értelmében egyaránt. Leegyszerűsítve: amíg például egy német páncélososztály parancsnoka általában megválaszthatta a (ellen)támadásra alkalmas terepszakaszt, egy szovjet tiszt szinte sohasem. A felek elszenvedett veszteségeit ennek tükrében kell vizsgálnunk[44] – persze nem szem elől tévesztve a német és szovjet erőforrások közötti mennyiségi különbséget sem.

Miután a 2. Ukrán Front újabb kísérlete sem hozott eredményt, 1944 decemberének első hetére az október 29. óta vívott budapesti csata elhúzódó, szovjet és német részről egyaránt igen veszteségterhes harcai végre beláttatták a szovjet hadvezetéssel, hogy a 2. Ukrán Front legyengült erői egyedül nem képesek a Budapest körül védekező német-magyar csoportosítás felszámolására és a magyar főváros gyors birtokbavételére. A szovjet főhadiszállás megbízottja, Sz. K. Tyimosenko marsall, aki a 2., 3. és 4. Ukrán Front tevékenységét hangolta össze, 1944. november 24-i jelentésében megállapította:

„A 2. Ukrán Front az egyik legerősebb front. Komoly erőkkel rendelkezik az ellenálló ellenség szétverésére, de ennek ellenére az utóbbi időben nem ér el sikereket.” [45]

Ezek után a szovjet főparancsnokság 1944. december 12-én kiadott utasításában elrendelte, hogy a 2. és 3. Ukrán Front csapatai közösen, északról és délről egyidejűleg mért csapásokkal kerítsék be és semmisítsék meg a német-magyar csapatokat Budapest körzetében és foglalják el a várost. A frontoknak 1944. december 19-20-ig kellett felkészülniük a támadásra.[46]

A 3. Ukrán Front csapatai F. I. Tolbuhin marsall parancsnoksága alatt 1944. november 7-től Apatin és Kiskőszeg (Batina) körzetében keltek át a Duna nyugati partjára, 26-ára egyesítették a hídfőket, majd november 29-ére a szovjet 57. hadsereg élei már elérték Pécset is. December 2-án a szovjet csapatok elfoglalták Kaposvárt, 4-én Marcalit. A 4. gárdahadsereg gyors előretörése során a 2. Ukrán Front által a 3. Ukrán Frontnak átadott 46. hadsereggel együtt december 7-10. között felzárkózott a Margit-állás keleti szárnyára, de áttörni még nem tudta. A front csapatai december 9. után védelembe mentek át.[47]

A 220 kilométer hosszú terepszakaszon, önálló támpontokból álló, három védőövet magába foglaló Margit-állás (németül Margarethen-Stellung) nyugati szektorát a Dráva (Gyékényes) és a Balaton (Balatonszentgyörgy), keleti szektorát a Balaton (Balatonvilágos), a Velencei-tó és Érd között építették ki. Rudolf Konrad, a hegyicsapatok tábornoka parancsnoksága alatt, a magyar Országos Erődépítési Parancsnokság, a német 13. erődítési sáv-parancsnokság irányításával magyar, német és szlovák műszaki csapatok a polgári lakosság bevonásával építették. A főellenállási öv főellenállási vonala a Duna – Nagytétény vasútállomás – Szent László puszta – Baracska-D – Kápolnásnyék-D – Kisvelence-D – Velencei-tó északi partvonala – Dinnyés – Nádor-csatorna nyugati magaslatai – Belsőbáránd – Pötölle – Tác-D – Polgárdi-D – Füle-D – Balatonfőkajár-D – Balatonakarattya-DK – Balaton északi partvonala – Keszthely – Fenékpuszta – Zala-folyó torkolata – Határárok-csatorna – Pat – Iharosberény – Márjás-patak – Csurgó – Gyékényes – Dráva terepszakaszon húzódott. A Duna – Velencei-tó között a fővédőöv második vonala Kismarton-É – Martonvásár-D – Baracska vasútállomás – Pázmánd-D vonalon épült ki. A főellenállási öv és a második védőöv 16-20 kilométer harcászati mélységben épült ki. A fővédőöv 2-3 állásból állt, amelyek mélysége 5-7 kilométer volt. A második védőövben 1-2 állást építettek ki. A védőövek lövész- és összekötőárkokból, körvédőképes támpontokból, fa-, föld- és beton-kiserődökből álltak, amelyeket műszaki zárakkal, aknamezőkkel, harckocsiakasztókkal, drótakadályokkal is védtek. A védőövek előtt átlagosan 5 méter széles, 3 méter mély harckocsiárok húzódott. A Margit-állásba eső településeket körkörös védelmi állásokkal erősítették meg. A megkezdett munkákat nem tudták befejezni, így a védelmi vonal nem készült el teljesen. Maximális hadműveleti feladata az Ostmark (Ausztria), s ezzel a németek által tervezett Alpesi Erőd felé vezető utak lezárása, az osztrák hadiipari vidék védelme volt. Minimális hadműveleti feladata pedig a zalai olajvidék (mivel 1944 második felétől innen származott a még német kézen lévő területek kőolajtermelésének 80 százaléka), a dunántúli magyar ipar-, kőolaj-finomító és bányavidék, a nyugat-magyarországi mezőgazdasági körzetek fedezése, valamint Budapest nyugati irányú átkarolásának megakadályozása volt.[48]

1944. december 20-án a 2. és 3. Ukrán Front csapatai megindították közös, Budapest bekerítésére irányuló hadműveletüket. Ennek keretében a 6. gárda-harckocsihadseregnek a 7. gárdahadsereg jobbszárnyával együttműködve Ipolyság körzetéből kiindulva – biztosítandó a Budapestet bekerítő szovjet csapatok jobbszárnyát – támadást kellett indítania Nyitra irányában és a Garamon átkelve december 25-28-án elfoglalnia a Nyitra – Gimeskosztolány – Verebély vonalat, hogy a későbbiekben innen kiindulva elérhesse a Nyugati-Kárpátokat és a Cseh-Morva Medencét elválasztó nyereg irányából Budapest felé vezető utakat, majd a 2. Ukrán Front egyéb csapataival együttműködésben csapást mérhessen Pozsony felé.[49]

A szovjet marsall elgondolása az volt, hogy a front csapásmérő csoportosítása a Duna-kanyartól északra és északnyugatra áttöri a német-magyar védelmet és siker esetén a támadást északnyugati, nyugati és délnyugati irányban tovább folytatja: ez lett volna a „siker kifejlesztése”. Ezért Malinovszkij a bekerítés belső arcvonalán mindössze 10-11 hadosztályt szándékozott alkalmazni. A 7. gárdahadseregnek a bekerítés belső arcvonalának kialakítása mellett el kellett érnie a Zseliz – Szőgyén – Mocsa terepszakaszt és ezzel a Duna bal partját.

Malinovszkij ezzel egy időben azt is elrendelte, hogy a 7. gárdahadsereg balszárnyán a 30. lövészhadtest, a román 7. hadtest és az önálló 18. gárda-lövészhadtest december 20-án megindulva 23-án estig, mindössze három nap alatt(!) foglalja el Budapest keleti felét egészen a Duna vonaláig.[50]




Az első garami páncélosütközet


December 26-ára a 3. Ukrán Front 4. gárdahadseregének erői elfoglalták Esztergomot, a 2. Ukrán Front 7. gárdahadserege pedig birtokba vette Párkányt. Ezzel Budapest teljes bekerítése megvalósult, de a szovjeteknek a fenti kitűzött feladatok közül egyiket sem sikerült maradéktalanul végrehajtani.

Sőt, a 6. gárda-harckocsihadsereg kénytelen volt Lévától déli irányba kanyarodni, mivel a német LVII. páncéloshadtest december 22-én reggel Ipolyszakállas körzetéből Ipolyság általános irányban ellentámadást indított, veszélyeztetve a szovjet harckocsihadsereg utánpótlási vonalait. A 7. gárdahadsereg a támadó német 3., 6. és 8. páncéloshadosztályokat önerőből nem tudta visszavetni. Miként M. V. Zaharov vezérezredes, a 2. Ukrán Front törzsfőnöke fogalmaz: „ az Ipoly és a Garam közötti viszonylag nem nagy szakaszon nyolc napon át dúlt a német és a szovjet harckocsik közötti párviadal”.[51] A német páncélosok támadásához december 22-től a magyar „Szent László” hadosztály egységei is csatlakoztak. A szovjetekkel szemben később elakadt és visszavonult német csapatok főleg a letkési hídfőt védő magyar csapatok önfeláldozó harcának köszönhetően kerülhették el a súlyosabb veszteségeket.[52]

Ezek alapján jómagam a budapesti csata ezen hadszínterén 1944. december 22-30. között lezajlott harcokat mint az első garami páncélosütközetet értékelem.[53] Ezzel összefüggésben szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a szakirodalomban elterjedt állításokkal ellentétben a Dunától északra, illetve a Garam és az Ipoly között harcoló német 3., 6. és 8. páncéloshadosztályok nem csupán gépkocsizó páncélgránátos, tüzér- és páncélvadász-alakulatokkal rendelkeztek, hanem jelentősebb páncélos erővel is. Az a megállapítás, miszerint a szovjet 6. gárda-harckocsihadsereg és 7. gárdahadsereg erőinek feltartóztatására 1944. december második harmadában a körzetbe irányított német 3., 6., és 8. páncéloshadosztályok páncélozott erőiket teljes egészében Székesfehérvár – Mór térségében hagyták volna, nem állja meg a helyét. A páncéloshadosztályok csoportosításainak átvezénylését egy 1944. december 19-ére keltezett táviratban Heinz Guderian vezérezredes, a német szárazföldi haderő megbízott vezérkari főnöke valóban elrendelte, de a távirat szövege úgy fogalmaz, hogy azokat a Panther-osztályok nélkül („ohne die Panther-Abteilungen”) kell Budapesttől északra bevetni.[54]

A 3. páncéloshadosztály zömét azonban megerősítették annak szervezetszerű 6. páncélosezrede II. páncélososztályának részeivel, a 6. páncéloshadosztály zöméhez a seregtest szervezetszerű 11. páncélosezrede II. páncélososztálya csatlakozott, míg a 8. páncéloshadosztály saját 10. páncélosezredének megerősített II. páncélososztályával és egy lövészpáncélos-csoporttal is rendelkezett. Noha a Székesfehérvár – Mór körzetében maradt páncéloscsoportok (Pantherekkel felszerelt páncélososztályok, lövészpáncélosokkal felszerelt páncélgránátos-zászlóaljak és önjáró lövegekkel felszerelt páncélos-tüzérosztályok) valóban elegendő saját gyalogsági támogatás nélkül maradtak, a Dunától északra bevetett páncéloshadosztályok nem csupán páncélgránátos gyalogsággal és gépesített tüzéralakulatokkal rendelkeztek. Erejük (de nem hadrendjük!) inkább egy-egy gyengébb német páncélgránátos-hadosztály erejével volt egyenlő.[55]




Az első székesfehérvári páncélosütközet


A 3. Ukrán Front sávjában is adódtak problémák. Tolbuhin marsall december 19-én a 4. gárdahadsereg számára nyugati-északnyugati irányban a bekerítés nyugati (külső) arcvonalaként az Almásfüzitő vasútállomás – Tata – Bánhida – Kecskéd – Pusztavám – Mór – Isztimér – Várpalota – Öskü – Balatonfűzfő vonal elérését rendelte el.[56]

Ez december 30-ig – amikor a hadsereg a december 12-i főparancsnoki utasításnak megfelelően megkezdte ideiglenes védelmi állásainak kiépítését – csak részben valósult meg.

A front északi irányú támadásának balszárnyán harcoló 4. gárdahadseregnek Székesfehérvár december 23-i elfoglalása után a várostól délnyugatra lévő német-magyar csapatok körülzárása és megsemmisítése céljából egy lövészhadtestével és a 7. gépesítetthadtesttel ki kellett volna jutnia a Mór – Várpalota vonalra, de ezt a szovjet csapatok többszöri határidő-kitolás (utoljára 1945. január 2.) ellenére sem tudták megvalósítani.

A front páncélosveszteségeit növelte, hogy 46. és 4. gárdahadseregének támadási üteme kezdetben sokkal lassabb volt a vártnál, ezért Tolbuhin marsall december 21-én és 22-én a Margit-állásban védekező német-magyar erők harcászati mélységének teljes áttörésére a már bevetett önjáró tüzérezredeken[57] kívül kénytelen volt ütközetbe vetni a hadseregek, majd a front későbbre tartogatott sikerkifejlesztő lépcsőit is (a 2. gárda-gépesítetthadtestet 167, a 7. gépesítetthadtestet és a feltöltésről beérkezett 18. harckocsihadtestet 227 páncélossal) összesen legkevesebb 500 harckocsival és önjáró löveggel.[58]

A 4. gárdahadsereg támadási ütemének lassításában a legnagyobb szerepet a Balaton és a Velencei-tó között december 20-ára tervezett, de a szovjet támadás következtében már meg nem indított német ellentámadás, a „Spätlese” fedőnevű hadművelet céljából összpontosított német páncéloscsapatok játszották. A Fretter-Pico-seregcsoport 1944. december 15-i adatok szerint meglévő 410 harckocsijából és rohamlövegéből csupán 157 páncélos (38 százalék) volt bevethető állapotban.[59] Ehhez a mennyiséghez hozzá kell számolnunk a december 19-ig beérkező német 3. páncéloshadosztály bevethető 42 harckocsiját és 27 rohamlövegét, a 6. páncéloshadosztály bevethető 107 harckocsiját és 13 rohamlövegét,[60] a 130/I. páncélososztály meglévő 60 Panther harckocsiját, a 6/I. páncélososztály meglévő 60 Panther harckocsiját és a 208. páncélososztály meglévő 31 Panzer IV harckocsiját.[61] Ezek alapján december 20-án becslésem szerint körülbelül 470 bevethető német harckocsi és rohamlöveg vette fel a harcot a támadó szovjet páncélosokkal.

Viszont nem minden német páncélos a 3. Ukrán Front ellen került bevetésre. Miután december 20-án Budapesttől északra a 2. Ukrán Front is megindította támadását, a német 3., 6. és 8. páncéloshadosztályok zömét itt alkalmazták:


Hadosztály Panzer
IV
Panther Jagdpanzer
IV
Panzer
IV/70 (A)
Roham-
löveg
Jagdpanzer
38(t)
Összesen
3. pc.ho. 17 13 10 40
6. pc.ho. 30 +15[63] 6[64] 13 64
8. pc.ho. 8 6 8 22
Összesen 53 6 36 13 10 8 126

1. számú táblázat: a német páncéloshadosztályok bevethető páncélosai az első garami páncélosütközet kezdetén, 1944. december 22-én.[62]

A német harckocsik, rohamlövegek és vadászpáncélosok elegendő támogató gyalogság hiányában csupán helyi ellenlökéseket indíthattak.

Székesfehérvár körül súlyos harcokkal járó páncélosütközet alakult ki, amelyben német adatok szerint december 20-23. között a szovjetek 216 harckocsiját és önjáró lövegét lőtték ki.[65] A német-magyar csapatok ugyan visszafoglaltak kisebb területeket és a támadó szovjet csapatoknak mind haditechnikában, mind pedig élőerőben igen jelentős veszteségeket okoztak, de a Margit-állás védőöveinek megtartására (tehát területvédelemre), s ezzel Budapest nyugatról való bekerítésének megakadályozására ezek az alapvetően páncélosokkal felszerelt csapatok alkalmatlanok voltak.

A német páncéloscsapatok harcászati fölényére utalhat a következő adatsor is: a 6. páncéloshadosztály (beleértve a Dunától délre bevetett páncéloscsoportjának kiemelkedő eredményeit is) 1944. december 22-29. között jelentései szerint egyebek mellett 222 szovjet harckocsit és önjáró löveget, nyolc felderítő páncélgépkocsit és páncélozott szállítójárművet, 124 páncéltörő ágyút és 42 tehergépkocsit lőtt ki. Ezzel szemben a hadosztály kijavíthatatlanul csak 23 saját harckocsit és rohamlöveget veszített.[66]

A 2. és 3. Ukrán Front ellen harcoló német-magyar csapatok december 20-28. között Budapesttől nyugatra és északra összesen 415 szovjet páncélos kilövését jelentették.[67] A korábban is alkalmazott „kilövési arány” alapján ez ismét körülbelül 330 harcjármű elveszítését jelenti.

Az elszántan védekező német-magyar csapatok tehát lassították a két szovjet front hadműveletét, de ennek ellenére december 26-án reggel a szovjet 18. harckocsihadtest és a 4. gárda-lövészhadosztály már Esztergomot támadta. A várost kisebb német egységek mellett a magyar 2. honvéd páncéloshadosztály alakulatai tartották. A szovjet harckocsik feltartóztatására Dorognál a magyar 24/1. honvéd rohamtüzér-üteget, Esztergom-Kenyérmezőnél pedig a 20. honvéd rohamtüzérosztály részeit vetették be. Esztergom öt órás harc után elesett. Az utóvédként harcoló és északi irányban utolsónak visszavonuló 24/1. rohamtüzér-üteg járművei mögött a németek a Mária Valéria-hidat is felrobbantották.[68]

Tolbuhin marsallt a 3. Ukrán Front eredményei közel sem elégítették ki.[69] Különösen a 4. gárdahadsereg által elért vonal maradt el a kitűzött céloktól. Ennek megváltoztatása céljából a marsall csupán a hadsereg jobbszárnyát rendelte védelembe a bekerítés külső arcvonalán, a hadsereg centrum- és balszárny-alakulatainak tovább kellett folytatniuk támadásukat Mór és a Balaton északi partvidékének elfoglalásáig. Ez – mint ahogy már utaltam rá – 1945. január 1-ig nem sikerült, s így a német-magyar csapatok Székesfehérvártól északnyugatra és nyugatra megtartott előnyös állásaikból betekinthettek a 4. gárdahadsereg állásaiba.[70] Ennek a körülménynek a későbbiekben a szovjet gárdahadseregre nézve meglehetősen súlyos következményei lettek.

3. fejezet: Német ellentámadások Budapest irányában





A „Konrad” hadművelet


1944. december 24-én este Adolf Hitler – értesülve Budapest csaknem megvalósult bekerítéséről – elrendelte Herbert-Otto Gille SS-Obergruppenführer und General der Waffen-SS Modlin körzetében védőállásban lévő IV. SS-páncéloshadtestének ellentámadás céljából Magyarországra való vezénylését. Ezúttal megerősítő gyalogságról is gondoskodtak: a német 96. és a 711. gyaloghadosztályokat is a magyarországi hadszíntérre irányították. Heinz Guderian, a német szárazföldi haderő megbízott vezérkari főnöke stratégiai okokból helytelenítette a megkérdezése nélkül foganatosított átcsoportosítást. A tartalékban álló SS-páncéloshadtestre ő a berlini irányban küszöbön álló szovjet offenzíva megfékezésekor számított.[71]

A tervezett támadással kapcsolatban két változat látott napvilágot. A „Déli megoldás” (Südlösung vagy „Paula”) esetében a németek Székesfehérvár északi térségéből kiindulva északi-északkeleti irányban támadtak volna, a páncélosok számára igen kedvező terepen. Azonban a felvonuláshoz öt teljes napra lett volna szükség és a vasúthálózat rossz állapota miatt az úton való átcsoportosításhoz 900 köbméterrel több üzemanyagra lett volna szükség, mint az északi változatban.[72]

Az „Északi megoldás” (Nordlösung vagy „Konrad”) előnye a gyorsabb felvonulás és a kisebb üzemanyagigény volt, de a terep hegyvidéki jellege miatt a Komárom felől támadó SS-páncélosok manőverezése és harctevékenysége jelentős akadályokba ütközhetett.[73]

A kétséget Walther Wenck altábornagy, a német szárazföldi haderő vezérkarának vezetési csoportfőnöke oszlatta el, amikor 1944. december 30-án Eszterházán tartott megbeszélésen elfogadta a Dél Hadseregcsoport északi megoldást támogató érveit. Megállapodtak Otto Wöhler gyalogsági tábornokkal, aki december 23-tól a leváltott Friessner vezérezredes helyett a hadseregcsoport új parancsnoka volt, hogy a támadás 1945. január 1-én este északon indul „Konrad” fedőnévvel.[74]

Wöhler december 31-én este a Balck-seregcsoportnak[75] küldött táviratában a seregcsoport által végrehajtandó „Konrad” hadművelet céljaként elsősorban a Budapest és a Vértes-hegység között lévő szovjet erők szétzilálását és megsemmisítését, valamint a Budapesttel való kapcsolat megteremtését jelölte meg.[76]

A támadásban résztvevő német csapatok szállítmányai csak igen vontatottan érkeztek be. A támadás kezdetéig a IV. SS-páncéloshadtest 3. „Totenkopf” SS-páncéloshadosztályának 66 százaléka (harcoló részek, kevés ellátó csapatrész), az 5. „Wiking” SS-páncéloshadosztályának 32 százaléka (egy SS-páncélgránátos-ezred, az 5. SS-páncélosezred és a 5. SS-páncélos-tüzérezred részei stb.), valamint a 96. gyaloghadosztály 43 százaléka (egy teljes gránátosezred, a többi gránátosezred és a tüzérezred részei) érkezett meg.[77]

Érdemes megvizsgálni a IV. SS-páncéloshadtest 5. SS-páncéloshadosztályának 1945. január 1-i harcértékét[78], amely jól jellemzi a Magyarországra átcsoportosított SS-hadtest általános állapotát is, hiszen a 3. SS-páncéloshadosztály is hasonló jellemzőkkel bírt. A hadosztály a számára előírt 114 Panzer IV harckocsiból csupán 10 darab, 79 Panther harckocsiból 22 bevethető páncélossal rendelkezett. Páncélvadászosztályában 31 helyett csak 12 darab Jagdpanzer IV volt. A szervezési előíráson kívül a hadosztálynak volt még négy bevethető StuG. IV rohamlövege is.

Az előírás szerinti 272 lövészpáncélosából, felderítő páncélgépkocsijából és tüzérmegfigyelő járművéből 162 darab volt bevethető. Előírt 1 011 terepjáró tehergépkocsi helyett csak 418 üzemképes járművel rendelkezett, de 143 előírt „Maultier” tehergépkocsija[79] helyett volt 335(!) ilyen üzemképes gépjárműve. Az előírt 34 darab 7,5 cm-es páncéltörő lövegéből 25, az 59 tüzérségi lövegből 56 darab volt bevethető állapotban.

Az SS-páncélgránátosok fegyverzetéből teljesen hiányzott a rajonként előírt egy-egy távcsöves puska. Sturmgewehr–44 gépkarabélyból 600 helyett csupán 45 darabbal rendelkeztek, viszont az állománytáblában nem szereplő olasz 9 mm-es Beretta géppisztolyból 217 darab volt a csapatoknál. Az előírt 1 188 géppuskából csupán 575 volt bevethető.

Külön érdekesség, hogy a hadosztály 56 amerikai gyártmányú géppisztollyal és három géppuskával is rendelkezett. Emellett volt még 126 szovjet gyártmányú géppuskájuk, kilenc darab 82 mm-es és három darab 120 mm-es szovjet aknavetőjük is. A páncélgránátosok kézi páncéltörő fegyverkészlete 69 Panzerschreckből („páncélrémből”) és 2 873 Panzerfaustból („páncélökölből”) állt.

Ezek alapján láthatjuk, hogy a IV. SS-páncéloshadtest közel sem rendelkezett olyan jelentős harcértékkel, mint amekkorával az érvényben lévő szervezési utasítások alapján rendelkeznie kellett volna. Harceszközei között jelentősebb mennyiségű nem német gyártmányú zsákmányanyag is alkalmazásra került.

Mindezidáig – főként szovjet hadtörténeti feldolgozásokra és visszaemlékezésekre alapozva – a szakirodalomban tartotta magát a nézet, hogy a „Konrad” hadműveletek idején a támadó német csapatok páncélosok tekintetében jelentős fölényben voltak a szovjet 3. Ukrán Front 4. gárdahadseregével szemben.[80] Ez azonban ebben a formában nem állja meg a helyét. Egy szovjet levéltári források felhasználásával készült orosz kiadvány segítségével lehetőség kínálkozik a valós erőviszonyok felvázolására.

A német és szovjet páncélos erők január 1-én érvényes adatainak összevetését a következő táblázatok mutatják:


Alakulat Panzer
IV
Panther Tiger E Jagdpanzer
IV
Jagdpanzer
38(t)
StuG III.
StuG IV.
Összesen
3. SS-pc.ho.[81] 16 29 11 kb. 20[82] ? 76
5. SS-pc.ho.[83] 10 22 12 4 48
Gruppe Pape[84] 59[85] 20[86] 5[87] 84
Összesen 26 110 11 52 5 4 208[88]

2. számú táblázat: a „Konrad” hadműveletben résztvevő IV. SS-páncéloshadtest bevethető páncélos ereje 1945. január 1-én.

Alakulat T–34 ISZ–2 SZU–76 SZU–85 SZU–100 M4A2 [90] Összesen
18. hk.hdt. 120 19 11 150
1. gd. g.hdt. 62 184 246
2. gd. g.hdt. 35 8 11 54
Összesen: 155 27 22 62 184 450[91]

3. számú táblázat: a „Konrad” hadművelet támadási sávja mögött elhelyezkedő szovjet harckocsizó és gépesített erők 1945. január 1-én.[89]

December 31-ről január 1-ére virradó éjjel a német III. páncéloshadtest 1. páncéloshadosztályának páncélozott harccsoportja megtévesztő céllal Székesfehérvártól 22 kilométerre nyugatra támadást indított Ösi elfoglalására, de a január 1-jén délelőtt bevett helységet hamarosan fel kellett adniuk. A szovjet felderítés eközben nem tudta megállapítani, hogy a németek a 4. gárdahadsereg arcvonalának melyik szakaszán készülnek támadásra, de leginkább Székesfehérvár körzetét tartották veszélyeztetettnek.[92]

A német támadás súlya végül a Dunától közvetlenül délre elhelyezkedő 31. gárda-lövészhadtestet érte. A lövészhadtest parancsnoka Sz. A. Bobruk vezérőrnagy volt, aki 80. gárda-, 34. gárda- és 4. gárda-lövészhadosztályait Neszmély és Bánhida között, 53 kilométer széles arcvonalon mindössze másfél napja rendelte védelembe.

A hadtestet egy páncéltörő tüzérdandárral, egy sorozatvető-ezreddel, egy aknavető-ezreddel, két könnyű tüzérezreddel és egy légvédelmi tüzérezreddel erősítették meg. A 80. gárda-lövészhadosztály jobbszárnyán helyezkedett el a 18. harckocsihadtest 170. harckocsidandára is. A lövészhadosztályok létszáma a decemberi harcok során elszenvedett veszteségek következtében egyenként nem haladta meg az 5 500 főt.[93]

A IV. SS-páncéloshadtest az addig beérkezett erőivel 1945. január 1-én este, 19 óra 30 perckor megindította támadását. A balszárnyon a 3. SS-páncéloshadosztály, attól délre az 5. SS-páncéloshadosztály támadott. A jobbszárnyat a Pape-hadosztálycsoport fedezte. A 96. gyaloghadosztály ezrednyi erővel hídfőt létesített Mócstól délre és Nyergesújfalunál.

Azonban a kezdeti sikerek ellenére öt napi szakadatlan, igen heves helységharcokkal súlyosbított támadás[94] után a keleti-délkeleti irányban mintegy 28-37 kilométert előrenyomult páncéloshadtest arcvonala január 6-án este még messze volt Budapesttől. Az arcvonal a Bicske nyugat-északnyugat 3 kilométer – Bicske északkelet 3 kilométer erdő délkeleti széle – Csabdi nyugat-északnyugat – Mány északnyugat 2 kilométer és északkelet 3 kilométerre lévő magaslat – Szomor délkelet 1 kilométere lévő magaslat, Kirva nyugat 2 kilométerre lévő magaslat – Epöl kelet-délkelet 1 kilométerre lévő magaslat – Dág északnyugat 1 kilométerre lévő magaslat – Csolnok nyugati és északnyugati széle – Esztergom vonalon húzódott.[95] Jelentősebb sikernek számított, hogy a német 711. gyaloghadosztály aznap visszafoglalta Esztergomot.

Bicske és Zsámbék előtt a szovjet csapatok azonban megállították a németek támadását, mivel annak lassú üteme lehetőséget kínált a szovjet tartalékok (a 18. harckocsihadtest zöme, 1. és 2. gárda-gépesítetthadtestek részei, több lövészhadosztály, önálló páncéltörőtüzér- és tüzéralakulatok) átcsoportosítására és azok felhasználásával új védelmi vonal kiépítésére.[96]

A németek jelentősebb bevethető tartalékkal már nem rendelkeztek. Noha a harcászati fölény ismét német oldalon volt, a hegyvidéki terepen a páncélosok nehezen tudtak manőverezni, és tűzerejüket sem tudták kihasználni. A kiválóan álcázott szovjet páncéltörő lövegek és páncélosok ellen egyre inkább rászorultak a páncélgránátos gyalogság támogatására. Ennek következtében a IV. SS-páncéloshadtest 1945. január 1-7. között nem csekély veszteségeket szenvedett (529 halott, 2 625 sebesült, 358 eltűnt, megsemmisült legkevesebb 39 harckocsi és rohamlöveg).[97]




Szovjet támadás Komárom irányában: a második garami páncélosütközet


Január 6-án a 2. Ukrán Front 7. gárda- és 6. gárda-harckocsihadserege Garam menti állásaiból támadást indított Komárom – Érsekújvár általános irányba.[98] Ezzel kezdetét vette a második garami páncélosütközet.

A támadás céljaként a szovjet szakirodalom (s ennek nyomán a magyar hadtörténészek zöme is) a 4. gárdahadsereg tehermentesítését, illetve a Balck-seregcsoport (benne a IV. SS-páncéloshadtest) hátának veszélyeztetését jelöli meg. Ha valóban ez lett volna a kitűzött cél, vajon miért kellett (volna) a 4. gárdahadsereg jobbszárnyának is támadásba átmennie Komárom irányában?[99]

Véleményem szerint ennek az újabb akciónak a december 20-án kezdődött támadás maximális hadműveleti céljait (a „siker kifejlesztését”) kellett (volna) megvalósítania. A IV. SS-páncéloshadtest bekerítése tehát nem cél, csupán következmény lett volna.

A szovjetek azonban – ahogy néhány nappal korábban a németek is – alábecsülték ellenfelük képességeit. A szovjet csapatok a meglepetés érdekében tüzérségi előkészítés nélkül, éjszaka indítottak támadást.

A legkevesebb 170 harckocsival és önjáró löveggel, illetve 719 löveggel és aknavetővel[100] meginduló 6. gárda-harckocsihadsereg, 7. gárdahadsereg és az önálló 27. harckocsidandár támadása először meglepte Friedrich Kirchner páncélos tábornok LVII. páncéloshadtestét. A szovjeteknek sikerült egy 15 kilométer széles hídfőt kialakítani és a Garam folyó nyugati partjától 16 kilométert előretörni.[101]

A komáromi dunai átkelők és Érsekújvár felé törő szovjet 5. gárda-harckocsihadtest és 9. gárda-gépesítetthadtest páncélosai azonban hamarosan a német 8. páncéloshadosztály (14 harckocsival és rohamlöveggel), 211. népi-gránátoshadosztály, 13. páncéloshadosztály páncélvadászosztálya, a „Sachsen” géppuskás-zászlóalj, valamint a magyar Szent László hadosztály (11 harckocsival és rohamlöveggel[102]) egyre erősödő ellenállásába ütköztek.[103]

Január 7-én a 6. gárda-harckocsihadsereg főerői elérték ugyan Komáromot, de a város északi és északkeleti előterében súlyos harcokba bonyolódtak. Velük szemben a komáromi hídfő védelmével megbízott von Roden vezérőrnagy parancsnoksága alatt az IV. SS-páncéloshadtesttől aznap átvezényelt német 208. páncélososztály 12 bevethető harckocsija, 10 nehéz páncéltörő ágyú, néhány 8,8 cm-es légvédelmi löveg és a 8. páncéloshadosztály 200-300 főnyi páncélgránátosa megtartotta állásait.[104] A harcok hevességét jól jellemzi, hogy az LVII. páncéloshadtest jelentései szerint a német-magyar csapatok a szovjet támadás első két napján a Dunától északra 91 szovjet páncélost lőttek ki.[105]

A lehetőségeikhez mérten a magyar honvédek is kivették részüket a szovjet harckocsik elleni küzdelemből. Például Domonkos József tizedes, a magyar 1. honvéd ejtőernyős-ezred törzsszázadának katonája 1945. január 6-án hajnali 04.00 órakor a Párkány – nánai útelágazásnál a támadó szovjet harckocsikat bevárta és közülük egy T–34-et 30 méterről páncélököllel kilőtt. Az 1. honvéd ejtőernyős-ezred törzsszázadának egy másik katonája, Kocsis Imre őrmester ugyancsak január 6-án a Párkány – nánai útelágazásnál a támadó szovjet harckocsik közül kettőt 80 méterről páncélrémmel semmisített meg.[106]

Miután a németek január 6-án a Duna déli partján visszafoglalták Esztergomot, Malinovszkij marsall a front tartalékából kénytelen volt a 93. gárda-lövészhadosztályt Vác körzetében a Duna északi partjára vezényelni, nehogy a németek a 6. gárda-harckocsihadsereg hátába kerüljenek.[107]

Január 7-én a szovjet csapatok is erősítést kaptak. A 7. gárdahadsereg a 72. gárda-lövészhadosztályt kapta erősítésül. Malinovszkij a 2. Ukrán Front tartalékából a 6. gárda-harckocsihadseregnek alárendelve január 8-án Farnad irányában harcba vetette a 4. gárda-gépesítetthadtestet is.[108]

Miután a Lévától átcsoportosított német 20. páncéloshadosztály páncéloscsoportja január 10-én reggel 07.00 órakor 30 harckocsival Udvard déli körzetéből déli irányban ellentámadásra indult, a szovjet támadás végképp megrekedt.[109] A január 13-án védelembe kényszerített szovjet csapatokat a németek jelentős veszteséget okozva fokozatosan vissza is szorították kelet felé – anélkül, hogy a Dunától délre lévő saját csoportosításukat jelentősebben meggyengítették volna.




A „Konrad 2” hadművelet és a második székesfehérvári páncélosütközet


Január 7-én a Breith-hadtestcsoport Székesfehérvár északnyugati körzetéből, súlypontban a német I. lovashadtest erőivel (4. lovasdandár, 23. páncéloshadosztály, valamint az 1. és 3. páncéloshadosztály páncéloscsoportjai) Csákvár irányába támadást indított, hogy az elakadt IV. SS-páncéloshadtest előtt harcoló szovjet csapatok utánpótlási vonalait elvágja és a páncéloshadtest Budapest felé történő további előrenyomulását elősegítse.[110]

A Balck-seregcsoport parancsnoka Wöhlernek tett aznapi jelentésében a támadás távlati céljaként azt jelölte meg, hogy a német csapatok Budaörsön keresztül szándékoznak betörni Budapestre.[111]

A Breith-hadtestcsoport bevethető páncélosainak megoszlását a következő táblázat mutatja:


Alakulat Panzer II Panzer IV Panther Tiger B Roham-
löveg
Jagdpanzer IV Összesen
1. pc.ho. pc. csop.-ja 3 12 2 17
23. pc.ho. 10 10 4 24
4. lov.dd. 3 11 14
Weymann- pc. csop. [113] 17[114] 26 7 50
"FHH"- n.pc.o. [115] min. 6 min. 6
3. pc.ho. 5 5
Összesen: 3 30 48 min. 6 24 5 min. 116

4. számú táblázat: a Breith-hadtestcsoport bevethető páncélosai 1945. január 6-án este.[112]

A Csókakő és Zámoly között védelemben lévő szovjet 20. gárda-lövészhadtest mögött a 7. gépesítetthadtest állt tartalékban, amely a németek által a magyarországi hadszíntéren első alkalommal észlelt 1. gárda-gépesítetthadtest részeivel közösen a németek feltartóztatására ellenlökéseket indított.

Ennek következtében Székesfehérvártól északra újabb – immár a második – páncélosütközet alakult ki. Ennek során igen súlyos harcok közepette a németek csupán csekély területnyereséget értek el, de a szovjetek jelentős páncéloserejét lekötötték és súlyos veszteséget okoztak nekik. Az első nap többek között kilőttek 30 szovjet páncélost, 45 páncéltörő ágyút, 14 tüzérségi löveget és öt darab 8,8 cm-es légvédelmi löveget, amiket a szovjetek zsákmányként beépítettek páncélelhárító rendszerükbe.[116] A németek hét páncélost veszítettek.[117]

Január 8-án Sárkeresztes és Székesfehérvár között tovább folyt a szovjet és német páncélosok küzdelme. A németek 38 páncéltörő ágyú és 60 tüzérségi löveg mellett 25 szovjet harckocsit lőttek ki, de a szovjet védelem is megsemmisített 16 német páncélost. Zámoly körül a német felderítés újabb 60-80 szovjet páncélos gyülekezését figyelte meg.[118]

Január 9-én az I. lovashadtest tovább támadott. Ez volt a „Konrad 2” hadművelet első csatanapja. A szakirodalom döntő többsége január 7-től, az I. lovashadtest támadásától számítja a „Konrad 2” hadművelet megindulását. Azonban a támadás 7-én és 8-án csak a IV. SS-páncéloshadtest korábbi feladatainak megvalósítását erőltető harcát támogatta, s csak január 9-én változott meg az SS-páncéloshadtest fő támadási iránya. Ezért jómagam Georg Maier szakaszolásával értek egyet, miszerint a „Konrad 2“ 1945. január 9-én kezdődött.[119]

Aznap a német lovas- és páncéloscsapatok elfoglalták Borbálapusztát, Sárkeresztesről pedig kivetették a szovjet csapatokat. Zámolynál újabb szovjet páncélos ellenlökésekbe ütköztek, de a kibontakozó páncélos találkozóharcban a támadó 80 szovjet páncélosból jelentéseik szerint 68 darabot kilőttek.[120]

Zámolyt a németek csak január 11-én foglalták el, miután újabb 31 szovjet harckocsit és önjáró löveget, valamint 31 páncéltörő ágyút, négy vontatott tábori tarackot és 3 tehervitorlázó repülőgépet semmisítettek meg.[121] A szovjet védők itt 38 német páncélos kilövését jelentették, ami valószínűleg enyhe túlzás.[122]

A második székesfehérvári páncélosütközetben a német csapatok területnyeresége elhanyagolható volt, de jelentős szovjet páncéloserőket kötöttek le és vertek szét. A szovjet 7. gépesített- és 1. gárda-gépesítetthadtest részeit Tolbuhin marsall máskülönben a budapesti védők, vagy a Pilis-hegységen keresztül Pomáz felé törő német csapatok ellen vethette volna harcba.

Január 9-ére virradó éjszaka a IV. SS-páncéloshadtest áthelyezte támadásának súlypontját a balszárnyra. Az 5. SS-páncéloshadosztály 10. SS-páncélgránátos-ezredének megerősített harccsoportját Esztergomtól délre, Gyarmatpuszta körzetében gyülekeztették, hogy a 711. gyaloghadosztály állásain keresztül délkelet felé, Szentendre és Pomáz irányában újabb támadásra készüljön fel. A „Westland” SS-harccsoport a 10. SS-páncélgránátos-ezreden kívül az 5. SS-páncélos-utászzászlóaljból, az 5/1. SS-páncélos-felderítőszázadból, az 5. SS-páncélvadászosztályból, az 5/II. SS-páncélos-tüzérosztályból, két sorozatvető-ütegből, valamint egészségügyi és ellátó alakulatokból állt. A harccsoportot maga a hadosztályparancsnok, Karl Ullrich SS-Standartenführer vezette.[123]

A 96. gyaloghadosztály által Esztergomtól keletre birtokba vett terepszakaszról a Dél Hadseregcsoport egy merész, de kockázatos vállalkozást készített elő. A Budapesten bekerített védők súlyos ellátási helyzetének javítása céljából egy körülbelül 200 tonna ellátmányt szállító tehergépkocsi-oszlopot akartak bejuttatni a magyar fővárosba. Úgy képzelték, miután Ernst Philipp alezredes harccsoportja[124] áttörte a szovjetek biztosító vonalait és a Duna partján vezető úton előretörve elérte Budapestet, a tehergépkocsik a harccsoportot követve jutottak volna át a gyűrűn.

A január 10-én megindult akció 11-én nehézkesen eljutott Pilismaróttól 3 kilométernyire északnyugatra, de ott az északi partról érkező harckocsiágyú- és páncéltörőágyú-tűz, valamint a szovjet 93. lövészhadosztály tűzellenállása lehetetlenné tette a továbbjutást. A 711. gyaloghadosztály támadása is csak nagyon lassan nyert tért, amint az Esztergom – Budapest irányban heves erdei harcok sorát vívta. A támadási ütem fokozására bevetett megerősített „Westland”-ezredcsoport mozgását az időjárás egyenlőre akadályozta.[125]

Január 11-én a „Westland”-ezredcsoport a magyar 1. SS-rohamvadász-ezred[126] részeivel közösen támadva a szovjet 10. gárda-lövészhadtest 99. lövészhadosztályának 197., 206. és 1. lövészezredeivel harcérintkezésben betört Pilisszentkeresztre. A falu templomának tornyában a szovjetek két géppuskafészket alakítottak ki. Január 12-én reggel a német-magyar SS-csapatok elfoglalták a helységet és a szovjeteket további 500 méternyire vetették vissza déli irányban.[127]

Azonban ekkor Hitler már nem bízott a támadás sikerében és még 11-én úgy döntött, hogy a támadást ebben a térségben leállítják és a IV. SS-páncéloshadtestet páncéloshadosztályait Székesfehérvártól délnyugatra gyülekeztetik egy újabb támadás céljából, amely gyakorlatilag a „Déli megoldás” céljait valósítja majd meg.[128]

A támadásban résztvevő SS-katonák – 21 kilométerre a fővárostól – már közel látták Budapest sikeres felmentését, s a támadás leállítását ezért nem is értették. Valójában a németek ereje csak a védőkhöz vezető folyosó létrehozásához lett volna elegendő, de annak megtartására már nem futotta volna. A Budapesttől 15 kilométerre északra csoportosuló szovjet 5. gárda-lovashadtest 11. gárda- és 12. gárda-lovashadosztálya ezeket az erőket is könnyen bekeríthette volna, hiszen a hegyvidéki terepen kanyargó keskeny utak nem éppen a támadókat segítették.

Gille SS-Obergruppenführer mindent megpróbált a támadás folytatása érdekében, de végül engednie kellett, és az SS-páncéloshadosztályok átcsoportosítása megkezdődött.






II. rész
Az átcsoportosítás


4. fejezet: A súlypont áthelyezése



Adolf Hitler kezdetben igen nagy várakozással tekintett a január 1-én este meginduló német ellentámadás elé. A heves harcok közepette lassan haladó német csapatokat a beérkező szovjet tartalékok január 6-ra azonban gyakorlatilag megállították.

Heinz Guderian vezérezredes január 5-8. között Magyarországon tartózkodott, hogy a magyar hadszíntérrel kapcsolatos további teendőket megbeszélje a Dél Hadseregcsoport főparancsnokával, Wöhler tábornokkal, illetve a Balck-seregcsoport parancsnokával és Gille SS-Obergruppenführerrel. A kialakult német vélemény szerint a támadás sikertelensége elsősorban annak tudható be, hogy a január 1-én este elért sikereket az éjszaka folyamán nem sikerült áttöréssé fejleszteni.[129]

A IV. SS-páncéloshadtest csapatait január 9-én egész nap heves szovjet támadások érték Bicske, Mány és Zsámbék körzetében. Bicskét és Zsámbékot a németek továbbra sem tudták elfoglalni. A megerősített 10. SS-páncélgránátos-ezred kivonása és átcsoportosítása az északi (bal-) szárnyra éppen ekkor kezdődött meg egy újabb támadás céljából.

Guderian vezérezredes aznap arról tájékoztatta a Dél Hadseregcsoportot, hogy a Führer ahelyett, hogy a rendkívül nehéz helyzetben lévő budapesti védők kitörésének ügyében végre döntött volna, egy újabb felmentési kísérlet ötletét mérlegeli, amelyet Székesfehérvár délnyugati körzetéből indítanának és a Velencei-tó déli partja mentén támadva hajtanának végre.[130] Ezek alapján úgy tűnik, Hitler ekkor már nem hitt igazán a hegyvidéki terepen harcoló német csapatok jelentősebb sikerében.

Pedig Budapest védői valóban haladéktalanul segítségre szorultak volna. Amint az a Budapestet védő IX. SS-hegyihadtest[131] január 9-i napijelentéséből kiderül:

„A keleti hídfőben tovább folytatódtak a súlyos védelmi harcok. További ellenséges támadások – újabban lángszórós harckocsik támogatásával – mély betöréseket eredményeztek a Keleti pályaudvar mindkét oldalán. A betöréseket nehéz utcai és épületharcokban sikerült elreteszelni. Az ellenséges és a saját veszteségek súlyosak. […]”[132]

A harcászati helyzetnél is komorabb volt a német-magyar védők anyagi ellátottsága. A hadtestparancsnokság jelentése szerint az élelmiszer január 11-ig, a lovak takarmánya, a páncélosok és gépjárművek üzemanyaga január 10-ig, a géppuskalőszer, az aknavető-lőszer és a könnyű tábori tarackok lőszere január 9-ig, egyéb lőszerféleségek csupán január 11-ig álltak rendelkezésre. Aznapi adatok szerint a bekerített magyar fővárosban 3 880 sebesült volt, közöttük 1 400 fő fekvő sebesült.[133]

Este 18 óra 50 perckor Wöhler gyalogsági tábornok tájékoztatta Guderian vezérezredest a budapesti helyzetről. Ismét szóba került az egy nappal korábban felmerült „huszáros roham” ötlete, amelynek keretében Philipp alezredes harccsoportja a Duna partja mentén támadva próbálná áttörni a szovjet állásokat. A vállalkozás alapját a 96. gyaloghadosztály később valótlannak bizonyult jelentése képezte, miszerint a hadosztály csapatainak sikerült Esztergomtól északkeletre szétszórni a tervezett támadás útjában létesített szovjet reteszállást. A Philipp-harccsoport támadását Szentendre felé a német 711. gyaloghadosztály támogatta volna a Pilisben. A helyzettől függően itt vetnék be az 5. SS-páncéloshadosztály „Westland” ezredcsoportját is. A német tervek szerint amennyiben Hitler végre elfogadja a Dél Hadseregcsoport kérelmét a budapesti védők kitörésének engedélyezésére vonatkozóan, a fenti német erők sikere Szentendre térségében lehetővé tenné a kitört védők sebesültjeinek elszállítását és a IX. SS-hegyihadtest lőszerrel való ellátását.

Guderian közbevetette, hogy felmerült a IV. SS-páncéloshadtest kivonásának és a Breith-hadtestcsoporttal együtt a Velencei-tótól délre való bevetésének gondolata. Wöhler ezt meggondolás tárgyává tette, hiszen ez az újabb manőver jelentős késedelmet jelentett volna a kritikus helyzetben lévő budapesti védők számára. Guderian ezzel egyetértett, mivel a maga részéről is kérdésesnek tartotta, vajon kitartanak-e a védők olyan sokáig.[134]

A beszélgetés során Guderian még egy alkalommal felvetette a IV. SS-páncéloshadtest helyzetét és ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy a Dél Hadseregcsoportnak fel kell készülnie arra is, hogy a Führer parancsot adhat a páncéloshadtest délre való átcsoportosítására a Breith-hadtestcsoporttal való újabb támadás céljából. A támadást lehetőség szerint a lehető legdélebbre kell megindítani, olyan terepen, ahol a szovjetek azt nem várják.

Wöhler erre megjegyezte, hogy ebben az esetben a IV. SS-páncéloshadtest helyére csapatokat kell vezényelni, különben az eddigi támadás minden eredménye veszendőbe megy. Guderian szerint meg kellett vizsgálni, hogy a német 3. lovasdandár és egy népi-tüzérhadtest alkalmas lehet-e erre a feladatra.[135]

Mivel várható volt, hogy Hitler parancsa a IV. SS-páncéloshadtest átcsoportosítására hamarosan megérkezik, Wöhler 19 óra 50 perckor ismét felhívta Guderian vezérezredest. Az volt a célja, hogy elérje a német szárazföldi haderő főparancsnokságánál (OKH), hogy megvárják a Philipp-harccsoport és a „Westland” ezredcsoport tervezett támadásának esetleges eredményét, amely a Dél Hadseregcsoport parancsnoka szerint az egyetlen esélye volt annak, hogy Budapest védőin gyorsan segítsenek. Wöhler indítványozta, hogy indítsák meg Philipp alezredes harccsoportjának tervezett akcióját, s ha az nem jár sikerrel, hajtsák végre az SS-páncéloshadtest átcsoportosítását. Guderian ezzel egyetértett. Wöhler hozzátette, ha át is csoportosítják az SS-csapatokat, azok január 15-e előtt akkor sem lesznek alkalmasak támadásra. Guderian közbevetette, hogy ő is így gondolja.[136]

Január 10-én Wöhler tábornok Balck tábornok harcálláspontjára utazott, ahol megbeszéléseket folytattak a kialakult helyzetről. Megállapodtak abban, hogy Budapest felmentésére továbbra is a Pilis-hegységen át kínálkozik a legnagyobb esély. A Budapest felé tartó német erők legrosszabb esetben megkönnyíthetik a védők kitörését. A IV. SS-páncéloshadtest déli, illetve a Breith-hadtestcsoport teljes arcvonalszakaszán csupán a szovjet csapatok további lekötésére és szétverésére van szükség, nehogy újabb szovjet erők csoportosuljanak az SS-páncéloshadtest északi és a budapesti védők nyugati szárnya közé. Véleményük szerint a Führer által felvetett átcsoportosítás és támadás nagyobb szovjet kötelékek elvágását, s így jelentősebb sikert ígért, mint a mostani akció. Azonban öt nap hadműveleti szünettel járt volna, amely esélyt adott a szovjeteknek tartalékok átcsoportosítására és a budapesti hídfők teljes felszámolására. Ezért a hadműveletet csak az IX. SS-hegyihadtest felmentése után tartották lehetségesnek.[137]

A IV. SS-páncéloshadtest északi szárnyán küzdő német csapatok aznap csupán elenyésző területnyereséget értek el. A Philipp-harccsoport támadása elakadt. Egy 19 óra 30 perckor kezdeményezett telefonbeszélgetés során Guderian vezérezredes közölte a Dél Hadseregcsoport vezérkari főnökével, Helmuth von Grolman altábornaggyal, hogy ő ettől az akciótól már semmit sem remél, s a legjobb lenne az egészet abbahagyni és átcsoportosítani az erőket.[138]

Január 11-én hajnali 02 óra 20 perckor Walter Wenck altábornagy, a német szárazföldi haderő vezérkara vezetési csoportjának főnöke Hitler főhadiszállásáról hívta fel Grolmant és arról tájékoztatta, hogy kétórányi küzdelem után sem sikerült kiharcolnia a Führer engedélyét a budapesti védők kitöréséhez. A IX. SS-hegyihadtesnek a magyar fővárosban kellett maradnia. Amennyiben a Balck-seregcsoport támadása nem jár átütő eredménnyel, az átcsoportosítást másnap meg is kell kezdeni. A kétségbeejtő anyagi helyzetben lévő SS-hegyihadtest ellátását tehervitorlázó repülőgépek bevetésével akarták javítani.[139]

Noha január 11-én a német csapatok valóban értek el eredményeket a IV. SS-páncéloshadtest északi szárnyán, ezek Hitlert nem elégítették ki. Este 20 óra 10 perckor Guderian vezérezredes arról tájékoztatta Wöhlert, hogy a Führer minden előterjesztett meggondolást félretéve, félve egy elhúzódó eredménytelen hegyvidéki küzdelemtől, parancsot adott a déli megoldás végrehajtására, ezzel együtt az átcsoportosítás azonnali megkezdésére.[140]

Nem sokkal ezt követően, 23 óra 40 perckor Gille SS-Obergruppenführer telefonon azt közölte Grolmannal, hogy csapatai elfoglalták Pilisszentkeresztet és a támadás folytatódik. Mivel egy rohamvállalkozásuk Körteles irányában eredménnyel járt, páncélosokat és gyalogságot helyezett készenlétbe, hogy a helységet még azon az éjszakán elfoglalhassák. Közben Gille táviratot kapott Heinrich Himmlertől, az SS birodalmi vezetőjétől, amelyben utasítást kapott, hogy a támadást minél gyorsabban folytassa.

Grolman azonban tájékoztatta Gillét Hitler időközben befutott ellentétes döntéséről és tolmácsolta a hadseregcsoport sajnálkozását, miszerint a harcászati helyzet csupán a führeri döntés után három órával lett kedvezőbb. Von Grolman kérdésére válaszolva Gille jelentette, hogy csapatai Pilisszentkeresztre betörtek (tehát még nem foglalták el), de a szovjetek ellenállása gyenge. Lényegében csupán a terepviszonyok akadályozzák a továbbjutást. A IV. SS-páncéloshadtest parancsnoka remélte, hogy a felváltásra kijelölt 3. lovasdandár beérkezéséig erőivel tovább tud törni Budapest felé.[141]

Grolman Gille jelentését éjfélkor továbbította Wencknek, aki még mindig a Führer főhadiszállásán tartózkodott. Fél óra múlva megérkezett a válasz: az átcsoportosításra vonatkozó parancs érvényben marad. Miután erről Grolman értesítette a IV. SS-páncéloshadtest parancsnokát, Gille mindenképpen kapcsolatba akart lépni Himmlerrel.[142]

A Dél Hadseregcsoport az előző este telefonon elrendelt átcsoportosításról szóló OKH-parancsot január 12-én hajnali 03.00 órakor távirat formájában is megkapta. Hitler parancsa szerint a 3. lovasdandár által leváltott IV. SS-páncéloshadtest két SS-páncéloshadosztálya, a német 1. és 23. páncéloshadosztály, valamint a 4. lovasdandár erői – kiegészülve a beérkezőben lévő megerősítő páncélosalakulatokkal – az 1. páncéloshadosztály arcvonalszakaszáról súlyponttal a Velencei-tótól délre indítanának támadást.

Ezzel egy időben a IV. SS-páncéloshadtest részeinek támadását Pilisszentkereszt – Körteles körzetében le kellett állítani. Ebben a térségben a németek számára a továbbiakban problémát jelentett, hogy az SS-csapatok nélkül milyen erőkkel tudják az eddig elért területnyereséget a szovjet csapatokkal szemben megőrizni.[143] Amennyiben erre a feladatra a 3. lovasdandár önmagában nem lenne elegendő erő, az átcsoportosítást elrendelő OKH-parancs kilátásba helyezte a 3. páncéloshadosztály itteni alkalmazását is.[144]

Az újabb hadművelet célja a Duna és a Vértes-hegység között lévő szovjet erők elvágása és a budapesti védőkkel való kapcsolat helyreállítása volt. A támadás lényeges eleme volt, hogy a német csapatok a lehető leggyorsabban elérjék a Duna vonalát, majd ezt követően a déli irány biztosítása mellett észak felé folytassák támadásukat.

A siker érdekében a németek maximálisan törekedtek a meglepetés jelentette előnyök kihasználására. A szovjetek megtévesztése céljából a hegyvidéki terepen is folytatni kellett a támadó harctevékenységet. Ezzel egyrészt elterelték a figyelmet az átcsoportosításról és szovjet tartalékokat kötöttek le, másrészt aktív tevékenységgel könnyebb volt megóvni az elért területnyereséget a németek számára oly fontos „folyosóban”, főként Pilisszentkereszt körzetében.

Az átcsoportosítás dél-észak irányú manővereit nappal, az észak-dél irányú mozgásokat éjjel kellett végrehajtani, hogy a szovjetekben az északi szárny erősítésének látszatát keltsék. A német csapatok a parancs szerint rádióforgalmazásukba továbbra is az SS-csapatokra utaló elemeket vegyítettek, mintha azok továbbra is ott tartózkodnának. A legteljesebb titoktartás érdekében csupán a legszűkebb kört informálták a tervezett támadásról. A harcászati meglepetés érdekében az átcsoportosított csapatok csak a legutolsó pillanatban foglalhatták el megindulási terepszakaszaikat. A Balck-seregcsoport ezzel együtt utasítást kapott az átcsoportosítás időtervének, a támadás végrehajtásának és a bevetendő erők csoportosításának kidolgozására is.[145]

A támadás fedőneve – mivel az újabb változat nem teljesen egyezett meg a korábbi „Déli megoldással” – „Paula” helyett „Konrad 3” lett.

A Balck-seregcsoport még aznap kidolgozta a „Konrad 3” hadműveletben résztvevő alakulatok átcsoportosításával kapcsolatos tennivalók tervét.[146] A csapatok mozgatását a következő ütemezés alapján tervezték végrehajtani:

– Január 12-éről 13-ára virradó éjjel: a IV. SS-páncéloshadtest csapatait leváltó 3. lovasdandár első egységeinek beérkezése (egyenlőre tüzérség, páncéltörő eszközök és nehézfegyverzet nélkül) Tata délnyugati körzetébe; az 5. SS-páncéloshadosztály megerősített 9. SS-páncélgránátos-ezredének menete Bajna – Tokod körzetéből a Duna déli partja mentén Nagyigmánd nyugati körzetébe, a megerősített 10. SS-páncélgránátos-ezred kivonása Esztergom délnyugati részére.

– Január 13-áról 14-ére virradó éjjel: az 5. SS-páncéloshadosztály többi alakulatának, illetve a 3. SS-páncéloshadosztály mintegy felének felváltása a 3. lovasdandár egységei által; a 3. SS-páncéloshadosztály egyes részei a 3. lovasdandár nehézfegyvereinek beérkezéséig korábbi állásaikban maradnak; a megerősített 9. SS-páncélgránátos-ezred beérkezése Veszprém északi részére, a megerősített 10. SS-páncélgránátosezred menete Nagyigmánd nyugati körzetébe.

– Január 14-éről 15-ére virradó éjjel: a 3. SS-páncéloshadosztály utolsó egységeinek leváltása; a 10. SS-páncélgránátos-ezred beérkezése Zirc térségébe, az 5. SS-páncéloshadosztály leváltott részeinek és a 3. SS-páncéloshadosztály első egységeinek menete Nagyigmád körzetébe.

– Január 15-éről 16-ára virradó éjjel: a 3. SS-páncéloshadosztály utolsó egységeinek menete Zirc felé; az 5. SS-páncéloshadosztály utolsó és a 3. SS-páncéloshadosztály első egységeinek beérkezése Veszprém és Zirc térségébe.

– Január 16-áról 17-ére virradó éjjel: a még menetelő utolsó alakulatok megérkezése Zirc körzetébe.

A csapatok mozgását az utak rossz állapota és az időjárás egyaránt jelentősen befolyásolta, s ez az időterv betarthatóságára is kihatott. Az IV. SS-páncéloshadtest páncélosainak zömét Komárom déli részéről Veszprémig vasúton szállították, de csupán napi két vonat indítására volt szabad kapacitás. Ezért a páncélosok egy részét „saját lábon” kellett átcsoportosítani, s ez a harcjárművek amúgy sem kifogástalan műszaki állapotának nem tett jót, a felhasznált jelentős üzemanyag-mennyiségről nem is beszélve.

Az SS-csapatok gyülekezési körletét Veszprém – Szentkirályszabadja – Hajmáskér – Olaszfalu – Csetény – Bakonyszentkirály – Borzavár – Lókút – Herend térségében jelölték ki.

A január 18-án reggelre tervezett támadásban részvevő német és magyar egységeket a kapott parancs feladatainak megfelelően a Balck-seregcsoport vezérkari főnöke, Heinz Gaedcke vezérőrnagy január 12-én a következőképpen csoportosította:

IV. SS-páncéloshadtest:

– az 5. SS-páncéloshadosztály,

– az 3. SS-páncéloshadosztály,

– a német 1. páncéloshadosztály az 509. nehézpáncélos-osztállyal és a 24/I. (Panther) páncélososztállyal,

– a 3. páncéloshadosztály az 1., 3. és 23. páncélos-felderítőosztályokkal,

– a 303. rohamtüzérdandár,

– a 403. népi-tüzérhadtest,

– a 17. népi-sorozatvető-dandár,

– az 1335. rohamlövegosztály,

– a 219. rohampáncélos-osztály.

III. páncéloshadtest:

– a 23. páncéloshadosztály,

– a 4. lovasdandár,

– a 351. lángszórós páncélosszázad,

– egy Taifun-század,

– a 19. népi-sorozatvető-dandár,

– az „Feldherrnhalle” nehézpáncélos-osztály,

– a magyar VIII. hadtest[147] alakulatai.

I. lovashadtest:

– a 6. páncéloshadosztály,

– a 3. lovasdandár,

– a 96. gyaloghadosztály,

– a 711. gyaloghadosztály,

– az 52/II., 77/I. és 959/III. hadseregközvetlen tüzérosztályok,

– a magyar 106/III. tüzérosztály és a 151. sorozatvető-osztály.

Másnap, január 13-án Grolman altábornagy elkészítette a Dél Hadseregcsoport tervét a „Konrad 3” hadművelet végrehajtására.

Eszerint a IV. SS-páncéloshadtest az 1. páncéloshadosztály korábbi arcvonalszakaszáról támad, hogy mindenekelőtt hídfőket vegyen birtokba a Sárvíz-csatorna keleti partján. Az 5. SS-páncéloshadosztálynak Sárkeresztúr – Aba körzetében, a 3. SS-páncéloshadosztálynak Fövenypuszta mindkét oldalán, az 1. páncéloshadosztálynak pedig Székesfehérvártól délre kellett átkelni a csatornán. A támadó csapatok jobbszárnyának biztosítására az 1., 3. és 23. páncéloshadosztályok páncélos-felderítőosztályai birtokba veszik a Sió-csatorna és a Balaton közötti területet, valamint Simontornyát. Ezt követően a még kitartó szovjet ellenállási támpontok felszámolására gyalogsági támogatásként a 4. lovasdandár erőit az SS-páncéloshadosztályok támadási sávjában vetik be.

Ezt megelőzően, egy nappal korábban – a szovjet hadvezetés megtévesztése céljából – a III. páncéloshadtest 3. és 23. páncéloshadosztálya összpontosított támadás keretében elfoglalja a Székesfehérvártól északra húzódó magaslatokat.

A IV. SS-páncéloshadtest támadását a Velencei-tó déli partja mentén északkeleti irányban folytatja. A két SS-páncéloshadosztály Ercsi és Ráckeresztúr felé, az 1. páncéloshadosztály pedig Baracska irányában nyomul előre. A terv a végső fázisáról, vagyis az utolsó szovjet állások áttöréséről és a bekerített saját erőkkel való kapcsolatfelvétel részleteiről azonban ez a változat sem tett említést.

A terv újabb gyalogsági erők bevetésével is számolt, amikor a németek von Rest altábornagy 44. „Hoch- und Deutschmeister” birodalmi gránátoshadosztályát a helyzettől függően a főirány támogatására vagy a Székesfehérvártól északra húzódó védővonal megerősítésére alkalmazták volna. A hadosztály Veszprém körzetébe harccsoportonként való beérkezésével január 17-től számoltak.

A támadás végrehajtására kijelölt erők hadrendjében a január 12-i Gaedcke-változathoz képest eltérést jelentett, hogy a 3. páncéloshadosztály a III. páncéloshadtest alárendeltségébe kerülne a IV. SS-páncéloshadtest sávjában alkalmazandó 4. lovasdandár helyett. A korábban már hadtest-alárendeltségbe beosztott 303. rohamtüzérdandárt és 19. népi-sorozatvető-dandárt egyenlőre megtartották hadseregközvetlen alakulatnak. Érdekes, hogy a 13-i Grolman-változatban a 4. lovasdandár egyik hadtest hadrendjében sem szerepel.[148] Talán seregcsoport- vagy hadseregcsoport-szinten akartak dönteni bevetéséről.

Miután az I. lovashadtest törzse még aznap átvette a parancsnokságot a IV. SS-páncéloshadtest arcvonalszakaszán, kezdetét vehette az SS-csapatok rejtett átcsoportosítása.

5. fejezet: A német maszkirovka[149]



Noha német oldalon bizonyára lemondtak volna róla, január 12-én és 14-én olyan meghatározó dolog történt a keleti front Krakkó és Varsó közötti szakaszán, ami megkönnyítette a IV. SS-páncéloshadtest rejtett átcsoportosítását, illetve a szovjet 3. Ukrán Front felderítésének összezavarását.

Az 1944. november vége óta tervezett visztula-oderai hadászati támadó hadművelet keretében az 1. Ukrán Front 12-én a varsó-berlini irányban megindította támadását. Két nappal később csatlakozott hozzá az 1. Belorusz Front is. A két szovjet hadseregcsoport együtt összesen 2 millió 200 ezer főt, 163 hadosztályt, 32 143 löveget és aknavetőt, 6 460 harckocsit és önjáró löveget és 4 772 repülőgépet vetett be a német „A” Hadseregcsoport erői ellen.[150]

A 3. Ukrán Front és a 4. gárdahadsereg törzse kezdettől fogva rendelkezett adatokkal azzal kapcsolatban, hogy a németek megkezdték csapataik mozgatását nyugati irányban. A felderítési adatok főként a foglyul ejtett német és az átszökött magyar katonák kihallgatásaiból származtak.[151]

Ezek az információk azonban egymásnak ellentmondó elemeket is tartalmaztak. Míg egyesek egy páncélos seregtest Komárom irányába való mozgásáról számoltak be, mások Székesfehérvártól délnyugatra gyülekező friss német kötelékekről beszéltek. A szovjet 17. légihadsereg ugyan állandóan folytatott légi felderítést, de a felhős idő és a gyakori havazás jelentősen csökkentette ennek hatékonyságát. A szovjet légierő felderítő kötelékei csupán kisebb csapat- és gépjárműoszlopok különböző irányú mozgásairól tettek jelentést.[152]

Az átszökött magyar katonák vallomásai megerősítették a 4. gárdahadsereg felderítőinek azt a feltételezését, hogy a IV. SS-páncéloshadtest csapatait északnyugati irányban csoportosították át. Egy magyar katona vallomása szerint:

„Január 15-én 13.00-kor Tata felől Komárom felé nagy mennyiségű gépkocsizó gyalogság, páncélgépkocsi és harckocsi haladt. Valamennyi katona karján a „Wiking” SS-páncéloshadosztály karszalagja volt látható. Január 15-én 24 órakor nagyszámú SS gépkocsizó gyalogság haladt át a Vértesszőlőstől északra (Komáromtól 25 km-re délkeletre) lévő területen.” [153]

A 4. gárdahadsereg törzsének felderítő osztálya ezek alapján arra a téves következtetésre jutott, hogy a hadsereg arcvonalán a németek felhagytak a további támadási kísérletekkel és erőiket más irányba csoportosítják át. A szovjet hadsereg sávjában január 16-án felderítő csoport működött, de ezek egyike sem tudta a németek igazi szándékát felfedni. Néhány ilyen osztag viszont olyan jelentéseket küldött, amelyek Kisbér – Mór, illetve Mór – Bodajk irányú nagyobb gépjárműforgalomról számoltak be. A veszprémi vasútállomáson négy, harckocsikkal megrakott vonatszerelvényt figyeltek meg.[154]

A szovjet légi felderítés január 16-án és 17-én jelentős mértékben Várpalota környékén tevékenykedett, de semmilyen jelét sem észlelte a német csapatok összpontosításának.[155]

A felderítés adatait összegezve a 4. gárdahadsereg törzse csapatai számára január 17-én olyan harcintézkedést adott ki, amely szerint „a foglyoktól és átálltaktól szerzett értesülések szerint az ellenség az SS-páncéloscsapatokat… nyugat felé vonja vissza”.

Ezt követően a hadseregtörzs arra hívta fel a csapatokat, hogy „a felderítők és üldöző osztagok aktívan tevékenykedve” akadályozzák meg a németeket abban, hogy elszakadjanak a szovjet csapatoktól.[156]

Ezt a harcintézkedést azonban nem csak a IV. SS-páncéloshadtest korábbi arcvonalszakaszán harcoló szovjet kötelékek kapták kézhez, hanem például a Balatontól északkeletre lévő 135. lövészhadtest 252. lövészhadosztálya is, amelynek üldöző osztagai számára a készültség idejét 1945. január 17-én 20.00 órára határozták meg.[157] Ezek alapján úgy tűnik, hogy a szovjetek nem csupán az SS-páncéloshadtest távozásával, hanem a Balck-seregcsoport jelentős részének visszavonulásával is számoltak.

Mivel a IV. SS-páncéloshadtest 1944. december végéig éppen Varsó környékén állomásozott, a szovjetek számára logikus volt, hogy a páncélostartalékok terén meglehetősen rosszul eleresztett német hadvezetés nyugat felé kivonja SS-páncéloserőit, Komárom térségében vonatra rakja és újabb „tűzoltásra” küldi őket. Vissza oda, ahol január 12-e után valóban el is kelt a segítség.[158]

A németek úgy gondolták, ha az SS-csapatok kivonásának és átcsoportosításának tényét nem is tudják sokáig titokban tartani, legalább annak irányát ne tudják a szovjetek idő előtt meghatározni.

Az átcsoportosítás álcázása és a titoktartás érdekében a németek számos intézkedést foganatosítottak. Ezek közé tartozott, hogy az SS-páncéloshadosztályok gépjárművein lemeszeltették a harcászati jeleket, a rendszámtáblákra pedig védőhuzatot húzattak, mivel ezek első két karaktere az SS-re utaló kettős S betűt alkotó sigruna volt.

Wöhler tábornok, a Dél Hadseregcsoport parancsnoka az átcsoportosítás megkezdése után nem sokkal a Dunától északra harcoló LVII. páncéloshadtesthez indult. Útközben számos olyan SS-alakulattal találkozott, amelyek gépjárművein a rendszámtábla nem volt letakarva. Január 15-én parancsot adott a Balck-seregcsoportnak, hogy az a „Konrad 3” csapatmozgásokban érintett valamennyi alakulatnál azonnal szerezzen érvényt az álcázási parancsnak.[159] A seregcsoport erre gépjármű-ellenőrző pontot állított fel, amelynél szigorúan ellenőrizték, hogy az új összpontosítási körlet felé haladó gépjárműveken álcázták-e a csapatok azonosítására alkalmas jelzéseket és a rendszámtáblákat.

A nagyobb titoktartás érdekében még az SS-csapatok nagy többsége sem volt sokáig tisztában újabb bevetése színhelyével. Néhányuk fogságba esése után azt vallotta a szovjeteknek, hogy a támadás előtt nekik is csak annyit mondtak, hogy a hadtestet feltöltés után a keleti front középső szakaszára irányítják. A január 18-án reggelre tervezett támadásról csak 8-10 órával annak kezdete előtt kaptak tájékoztatást.[160]

Január 13-án 09 óra 20 perckor Gaedcke vezérőrnagy arról tájékoztatta Grolmant, a Dél Hadseregcsoport vezérkari főnökét, hogy a tervezett támadás előzetes terveinek megfelelően a IV. SS-páncéloshadtest törzse a Balck-seregcsoport déli szárnyán átvette a parancsnokságot. Ezzel párhuzamosan az SS-páncéloshadtest korábbi arcvonalszakaszán tatai harcálláspontjáról az I. lovashadtest vette át az irányítást.[161]

11 óra 35 perckor Grolman altábornagy felhívta a Balck-seregcsoport vezérkari főnökét, és megvitatták a 4. lovasdandár „Konrad 3” keretében tervezett alkalmazását. A seregcsoport elképzelése szerint a lovasdandárnak a 23. páncéloshadosztállyal együtt a III. páncéloshadtest alárendeltségében Sárkeresztes és Zámoly között keleti irányban kellett támadást indítania. Gaedcke ezt azzal indokolta, hogy parancsnoka, Balck tábornok a lehető leggyorsabban le akarja zárni az arcvonalat Zámoly és a Velencei-tó között, s ehhez szüksége van a lovasdandárra a támadás északi szárnyán. Grolman szerint viszont meg kellett volna vizsgálni, hogy erre a feladatra nem alkalmazhatnák-e a 44. “Hoch- und Deutschmeister” birodalmi gránátoshadosztályt, mivel a 4. lovasdandárt a IV. SS-páncéloshadtest gyalogsági megerősítésére szánták. Felvetette továbbá, hogy inkább a 3. páncéloshadosztályt hagyják északon, a déli szárnyat pedig csupán a három páncéloshadosztály páncélos-felderítőosztályaival fedezzék.[162]

A Dél Hadseregcsoport hadinaplója szerint az átcsoportosítás január 14-én is a tervek szerint zajlott. A január 13-áról 14-ére virradó éjjel a 3. lovasdandár beérkező részei megkezdték az 5. SS-páncéloshadosztály még ott lévő alakulatainak és a 3. SS-páncéloshadosztály első kivonandó részeinek leváltását. A megerősített 10. SS-páncélgránátos-ezredet a 711. gyaloghadosztály részei váltották le és az ezred elindult új összpontosítási körlete felé. A megerősített 9. SS-páncélgránátos-ezred már előző éjjel elindult Bajna – Tokod térségéből.[163]

A német felderítés aznapi megfigyelése szerint a korábbi támadás sávjában a szovjetek különösen éberek voltak. A Sárkeresztes – Zámoly vonalon aknákat és szögesdrót-akadályokat telepítettek, jelentősebb földmunkákat végeztek és mélyen tagolt páncéltörő állásrendszert építettek ki, vagyis minden jel szerint nagyobb szabású támadás kivédésére rendezkedtek be. A szovjetek a Pilisben harcoló német csapatok élei ellen, amelyek ez idő szerint mintegy 20 kilométerre voltak a bekerített védők nyugati hídfőjétől, több hadosztály erejével, valamint tüzérség és páncélosok támogatásával támadásba mentek át. Az időjárás átmeneti javulása a szovjet csatarepülők nagyobb arányú bevetését is lehetővé tette.[164]

A harcok különösen Pilisszentkereszt körül lángoltak fel. A helységet a szovjet 10. gárda-lövészhadtest 99. lövészhadosztálya és az 5. gárda-lovashadtest 11. lovashadosztálya a nap folyamán vissza is foglalta.[165] Ezt leszámítva a német csapatok tartani tudták magukat a korábban elért vonalon.

Január 14-én egymás után érkeztek be a Balck-seregcsoportnak szánt megerősítő egységek szállítmányai is. A 403. népi-tüzérhadtest vasúti szállítása tíz vonat megérkezése után befejeződött. Az 509. nehézpáncélos-osztály első három szerelvénye befutott Veszprémbe. A 303. rohamtüzérdandár négy szállítmányából az első megérkezett Győrbe.

Az 5. SS-páncéloshadosztály alakulatai közül a 9. SS-páncélgránátos-ezred, az 5. SS-páncélosezred részei, az 5. SS-páncélos-felderítőosztály és az 5. SS-páncélos-tüzérezred, valamint az 5. SS-légvédelmi tüzérosztály zöme már beérkezett Veszprém és Zirc körzetébe. A hadosztály egyéb egységei az arcvonalban maradt 24/I. „Danmark” SS-páncélgránátos-zászlóaljat kivéve még menetben voltak.

A 3. SS-páncéloshadosztály 5. és 6. SS-páncélgránátos-ezredei egy-egy zászlóaljuk nélkül, a 3. SS-páncélosezred részei, a 3. SS-légvédelmi tüzérosztály és az 3. SS-páncélos-híradóosztály részei ugyancsak megérkeztek a kijelölt gyülekezési körletbe. Az 5/III. és a 6/II. SS-páncélgránátos-zászlóaljak, valamint a 3. SS-páncélos-utászzászlóalj még a korábbi arcvonalban voltak. A hadosztály egyéb alakulatai menetet hajtottak végre Veszprém és Zirc irányában.[166]

A IV. SS-páncéloshadtest törzsének harcálláspontja ekkor a Balaton északi csücskétől 3 kilométerre északnyugatra, egy erdőben volt.[167]

Január 14-én éjjel majdnem megvalósult a szovjet felderítés által feltételezett helyzet. Este 23.00 órakor Walter Wenck altábornagy, a német szárazföldi haderő vezérkara vezetési csoportjának főnöke azzal hívta fel Grolmant, hogy az „A” Hadseregcsoportnál rendkívül nehéz a helyzet. Mivel a szovjetek a keleti front eddigi legerőteljesebb támadását indították és gyakorlatilag nyílt terepen manővereztek, elképzelhető volt, hogy a IV. SS-páncéloshadtestet is oda vezényelhetik. Ezzel együtt Wenck azt is közölte, hogy véleménye szerint az SS-páncéloshadtest elvezénylése esetén a Dél Hadseregcsoportnak Budapest vonatkozásában szabad kezet kell kapnia. Nem sokkal később azonban – már 15-én hajnali 03.00 óra körül – az OKH szárazföldi haderő vezérkarának hadműveleti osztálya azt közölte Grolmannal, hogy a IV. SS-páncéloshadtestet meghagyják a Dél Hadseregcsoportnál. Napközben felmerült a támadás időpontjának előbbre hozatala is, de a Balck-seregcsoport felvetését a Dél Hadseregcsoport a két vezérkari főnök beszélgetése során nem tartotta célravezetőnek.[168]

Január 15-én napközben is tovább folyt a megerősítő erők szállítása. Az 509. nehézpáncélos-osztály újabb hat szerelvénye érkezett be, s ezzel az alakulat mozgása lezárult. A IV. SS-páncéloshadtest közvetlen alakulatai közül a hadtesttörzs, az 504. SS-sorozatvető-osztály, az 504. SS-híradóosztály és az 504. SS-gépkocsiszázad részei már beérkeztek az új összpontosítási körletbe. A két SS-páncéloshadosztály alakulatainak javarésze már szintén itt állomásozott.[169]

Január 16-án az „A” Hadseregcsoport súlyos helyzete miatt már elkerülhetetlenné vált, hogy a Dél Hadseregcsoporttól is erőket vezényeljenek át a berlini irányba. Ezzel egy átcsoportosítási láncreakció indult be, amely végeredményben megfosztotta a IV. SS-páncéloshadtest főirányban támadni szándékozó páncélosalakulatait a gyalogsági megerősítéstől.

Ugyanis a IV. SS-páncéloshadtest helyett a Dunától északra harcoló 8. és 20. páncéloshadosztályokat szándékozták átcsoportosítani, de ezek helyére azt a 44. „Hoch- und Deutschmeister” birodalmi gránátoshadosztályt szánta a német hadvezetés, amelyet korábban a Balck-seregcsoportnak ígértek a „Konrad 3” hadművelethez. A gránátoshadosztály eredeti „gazdája”, a Balaton és a Dráva között védelemben lévő német 2. páncéloshadsereg ígéretet kapott arra, hogy cserébe megkapja az Olaszországból hamarosan beérkező 356. gyaloghadosztályt.[170]

A 44. „Hoch- und Deutschmeister” birodalmi gránátoshadosztály erőinek elveszítése a „Konrad 3” szempontjából meglehetősen jelentős érvágást jelentett a Balck-seregcsoportnak. Noha a hadosztályt a január 13-i állapotjelentéskor csupán védelemre tartották maradéktalanul alkalmasnak, öt zászlóaljának és egy utászzászlóaljának gyalogsági ereje a páncélvadászosztály 12 bevethető Jagdpanzer 38(t) Hetzer vadászpáncélosának és 8 önjáró páncéltörő ágyújának támogatásával, kilenc könnyű és három nehéztüzér üteg fedezete alatt alkalmas lehetett volna a németek páncéloshadosztályai mögött még kitartó szovjet ellenállási fészkek felszámolására.[171]

A gyalogsági támogatás apadása mellett volt egy másik baljós előjel is. A rendkívül kiélezett üzemanyag-helyzet miatt a Dél Hadseregcsoport kénytelen volt parancsot adni arra vonatkozóan, hogy a nem feltétlenül szükséges gépjárműveket a csapatok ne használják. Ez a „Konrad 3” –hadműveletben résztvevő alakulatokra is vonatkozott. Amennyiben a csapatok nem teljesítik ezt a parancsot, a hadseregcsoport véleménye szerint fennáll a veszélye, hogy a meginduló támadást rövidesen üzemanyaghiány miatt kell majd abbahagyni.[172]

Aznap ismét felmerült annak lehetősége, hogy a IV. SS-páncéloshadtestet mégis átszállítják az „A” Hadseregcsoporthoz, de végül 18 óra 25 perckor az OKH szárazföldi haderő vezérkarának hadműveleti osztálya közölte a Dél Hadseregcsoporttal, hogy a Führer parancsa szerint a tervezett támadás végrehajtásához ragaszkodni kell.[173]

Eközben a támadás előkészületei tovább folytak. A IV. SS-páncéloshadtest átvette a parancsnokságot a német 1. páncéloshadosztály korábbi arcvonalszakaszán. A páncéloshadosztályt a 3. páncéloshadosztállyal, a 403. népi-tüzérhadtesttel és a 17. népi-sorozatvető-dandárral együtt a hadtest alárendeltségébe utalták.[174]

A nap folyamán befutott Veszprémbe a 24/I. (Panther) páncélososztály első vasúti szállítmánya is. Az alakulatot az 1. páncéloshadosztálynak rendelték alá. A 303. rohamtüzérdandár újabb két vonata is megérkezett. A 3. páncéloshadosztály zömét kivonták addigi arcvonalszakaszáról és szintén a gyülekezési körletbe vezényelték. A két SS-páncéloshadosztály egységei közül aznap a 10. SS-páncélgránátos-ezred zöme és az 5/II. SS-páncélos-tüzérosztály, valamint a 6/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj, a 3. SS-páncélosezred és a 3. SS-páncélvadászosztály részei, illetve a 3/IV. SS-páncélos-tüzérosztály érkeztek be.[175]

Este 19 óra 30 perckor Grolman arról tájékoztatta Gaedckét, hogy a „Konrad 3” hadműveletet továbbra is végre kell hajtani. Egyúttal tudomására hozta, hogy a hadseregcsoport Budapesten a keleti (pesti) hídfő vonatkozásában szabad kezet kapott.[176]

Január 17-én a „Konrad 3” előkészületei és csapatmozgásai a befejezésükhöz közeledtek. Aznap lezárult a 24/I. páncélososztály és a 303. rohamtüzérdandár szállítása is. A gyülekezési körletben volt már mind a két SS-páncéloshadosztály is, kivéve az 5/III. SS-páncélgránátos-zászlóaljat, a 3. páncélosezred kisebb részeit, a 3. SS-páncélvadászosztály részeit és a 3/III. SS-páncélos-tüzérosztályt, valamint a 24/I. „Danmark” SS-páncélgránátos-zászlóaljat és az 5. SS-páncélosezred részeit. A 10/I. és a 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóaljak, valamint az 5. SS-páncélvadászosztály éppen beérkezőben voltak.[177]

6. fejezet: A német csapatok erői és eszközei a támadás előtt





A német fegyveres erők általános állapota 1945 elején


A Wehrmacht[178] az 1943. július-augusztusban megvívott kurszki csata során immár a keleti fronton is véglegesen elveszítette stratégiai kezdeményezőképességét és hadászati védelembe kényszerült. Ereje azonban arra még bőven elegendő volt, hogy a szovjet csapatok előrenyomulását jelentősen akadályozza és súlyos veszteségeket okozzon nekik.

1944-ben mind a keleti, mind pedig a nyugati fronton döntő jelentőségű események zajlottak. Az angolszászok június 6-i partraszállása után kialakult normandiai csata megosztotta a németek apadó tartalékait. A keleti front középső szakaszán a Közép Hadseregcsoport július-augusztusban gyakorlatilag megsemmisült a szovjetek iszonyatos erejű „Bagratyion” hadművelete során, s a Vörös Hadsereg újabb hatalmas területeket vehetett birokba.

A német fegyveres erők számára az 1945-ös esztendő sem kezdődött különösebben jól. Mivel az 1944. december 16-án indított ardenneki támadás nem hozta meg a kívánt eredményt, a legnagyobb nehézségek árán összeszedett német páncélostartalékok további szétforgácsolódásának megakadályozása érdekében 1945. január 5-től megkezdődött azok kivonása. A megkezdett visszavonulást Hitler január 8-án utólag jóváhagyta. A német szárazföldi haderő veszteségei egyre növekedtek: csupán az ardenneki támadás során 10 ezer 749 halottat, 34 ezer 439 sebesültet és 22 ezer 487 eltűntet veszített.[179]

A keleti fronton ugyanakkor gigantikus szovjet csapatösszevonások jelezték, hogy rövid időn belül a Vörös Hadsereg is megindítja újabb offenzíváját. A németek felismerték ugyan a szovjet szándékot és a mintegy 1200 kilométer széles arcvonalon várható támadás irányát is jó közelítéssel meg tudták határozni, de a megfelelő páncélostartalékok kikülönítése Hitler állandó beavatkozásai miatt akadályokba ütközött. Miután a Führer a IV. SS-páncéloshadtestet a Dél Hadseregcsoporthoz vezényelte, a keleti front középső szakaszán Guderian vezérezredes minden ügyességére szükség volt, hogy a megmaradt nyolc páncélos- és hat páncélgránátos-hadosztályt megőrizze a hamarosan meginduló szovjet támadás feltartóztatására. Ahogy a szárazföldi haderő megbízott vezérkari főnöke fogalmazott:

„A keleti arcvonal olyan, akár egy kártyavár. Ha a frontot akár egyetlen helyen is áttörik, az összeomlik, mivel 12 és fél hadosztálynyi tartalék a hatalmas kiterjedésű arcvonalra túl kevés.” [180]

A német haderő 1944-ben minden korábbinál jelentősebb személyi és anyagi veszteségeket szenvedett. A valódi nagyságrendeket az ellenséges propaganda – természetes módon – igyekezett felnagyítani.

A német Wehrmacht pótolhatatlan személyi vesztesége – minden arcvonalat beleértve – 1939. szeptember 1. és 1944. december 1. között 4 millió 64 ezer 438 főt tett ki. Ebből 1 millió 911 ezer 300 fő a halott. Az eltűnt vagy hadifogságba került katonák száma 1 millió 714 ezer 054 fő volt.[181]

Az élőerő-utánpótlás nagyságrendje 1941 végétől folyamatosan csökkent. Ennek következtében a német alakulatok szervezési előírásainak létszámviszonyait fokozatosan csökkentették, hogy a szétvert vagy feloszlatott alakulatok helyett hasonló mennyiségű alakulatot tudjanak kiállítani. A német szárazföldi haderő létszáma az 1943-as sztálingrádi vereség óta gyalogság tekintetében a kitűzött feladatok végrehajtására folyamatosan elégtelennek bizonyult.

A szovjet híradások 1944 végén a keleti front 1941-1944 között vívott harcaiban 70 ezer 366 kilőtt német páncélosról számoltak be. Ezzel szemben a német páncéloscsapatok főszemlélője által 1945. január 15-én kiadott összefoglaló jelentés szerint a német páncéloscsapatok 1941. június 22. és 1944. december 31. között a keleti fronton az alábbi páncélosveszteségeket szenvedték:[182]


Időpont Harckocsi [183] Rohamlöveg [184] Önjáró tüzérség
és páncéltörő
ágyú
[185]
Lövészpáncélos
és felderítő
páncélgépkocsi
Egyéb [186] Összesen:
1941. 06. 22- 2 403 85 27 759 3 274
1941. 11. 30.
1941. 12. 01- 3 195 219 91 972 4 477
1942. 12. 31.
1943 5 637 1 459 1 111 2 676 153 11 036
1944[187] 4 438 3 468 1 669 4 746 216 14 537
Összesen: 15 673 5 231 2 898 9 153 369 33 324

5. számú táblázat: A német páncélosveszteségek a keleti fronton 1941-1944 között.

A német hadiipar termelékenysége ugyan a szövetséges stratégiai bombatámadások ellenére 1944-ben minden korábbi eredményt meghaladott, de a növekvő veszteségeket kielégítő mértékben már nem tudta pótolni.

1945. január elején a német hadsereg a főbb páncélos-típusokból az alábbi mennyiségekkel rendelkezett:[188]


Panzer III harckocsi (5 és 7,5 cm-es löveggel) 534
Panzer IV (7,5 cm-es löveggel) 1 684
Panther (7,5 cm-es löveggel) 2 151[189]
Tiger E (8,8 cm-es löveggel) 276
Tiger B (8,8 cm-es löveggel) 195
Rohamlöveg és rohamtarack 1 213
Összesen: 6 053

6. számú táblázat: A rendelkezésre álló német páncélosok mennyisége 1945. január elején.




A Dél Hadseregcsoport 1945. január közepén


A magyarországi hadszíntéren a Dél Hadseregcsoport (Heeresgruppe Süd) védekezett a Bécs és Pozsony irányában előretörő szovjet 2. és 3. Ukrán Frontok ellen. A hadseregcsoport e néven már a negyedik ilyen hadműveleti csoport volt a keleti front hadtörténetében. 1944. szeptember 24-én alakult a Dél-Ukrajna Hadseregcsoportból. Főparancsnoka 1944. december 23-ig Hans Friessner vezérezredes volt, őt váltotta a hadseregcsoport élén Otto Wöhler gyalogsági tábornok. 1945 januárjában a Dél Hadseregcsoport alárendeltségében a német 6. és 8. hadsereg, 1944. december 2-től a német 2. páncéloshadsereg,[190] illetve a magyar 1. és 3. hadsereg harcolt.

Wöhler Grossburgwedelben született 1894. július 12-én. 1913-tól gyalogos katona volt, 1912. évi ranggal lett hadnagy. 1941. április 1-i kinevezéssel vezérőrnagyi rendfokozatot kapott. 1942. október 1-től altábornagy, 1943. június 1-től gyalogsági tábornok. A második világháború kezdetén a 14. hadsereg első (hadműveleti) vezérkari tisztje volt, 1939. december 18-tól a XVII. hadtest vezérkari főnöke lett. 1940. október 1-től a 11. hadsereg, 1942. április 1-től 1943. március 1-ig a Közép Hadseregcsoport vezérkari főnökeként tevékenykedett. 1943. április 1-től az I. hadtest, 1943. augusztus 22-től 1944. december 23-ig a 8. hadsereg élén állt. 1944. október 3-tól december 23-ig egyúttal 8. hadserege és a magyar 2. hadsereg zöme által alkotott Wöhler-seregcsoport parancsnoka is. Friessner vezérezredes leváltása folytán 1944. december 23-tól ő lett a Dél Hadseregcsoport főparancsnoka. Hitler 1945. március 25-én majd őt is meneszti, ekkor úgynevezett vezéri tartalékba (Führerreserve) került.[191]

A Dél Hadseregcsoport vezérkari főnöke ekkor Helmuth von Grolman altábornagy volt, aki Reinshain-ban született 1898. november 6-án. Katonai szolgálatát 1916-ban a német 3. ulánusezredben kezdte. 1943. december 1-től vezérőrnagy, 1944. november 1-től altábornagy . 1938-tól a 28. gyaloghadosztály első (hadműveleti) vezérkari tisztje volt, 1940. augusztus 1-től 1942 decemberéig az OKH-nál a szárazföldi haderő vezérkar főnökség hadműveleti osztályának első (hadműveleti) vezérkari tisztjeként dolgozott. 1943. január 1-től az 1. páncéloshadosztály 1. páncélosezredének parancsnoka, majd 1943. augusztus 1-től a 2. páncéloshadsereg vezérkari főnöke lett. 1944. július 20-tól a Dél-Ukrajna, és 1944. szeptember 24-től a Dél Hadseregcsoport vezérkari főnöke volt.[192]




A Balck-seregcsoport 1945. január közepén


A sors kegyetlen fintoraként éppen az a német 6. hadsereg készülődött a Budapesten bekerített és csaknem mindenükből kifogyott német-magyar csapatok újabb felmentési kísérletére, amely annak a hadseregnek a hadrendi számát örökölte, amelyik pontosan két esztendővel ezelőtt hasonlóan katasztrofális helyzetben várta a véget a Volga parti Sztálingrád romjai között.

A Balck-seregcsoport (Armeegruppe Balck) 1944. december 24-én jött létre, amikor a német 6. hadsereg élén parancsnokváltás történt és ezért a Fretter-Pico-seregcsoportot átnevezték. Állományába 1945 januárjában a német 6. hadseregen kívül a magyar 3. hadsereg tartozott. Nevét a német 6. hadsereg parancsnokáról, Hermann Balck páncélos tábornokról nyerte.

A vezetésből kikapcsolt magyar 3. hadsereg hadrendjét a II. honvéd hadtest (20., 25. gyaloghadosztály), valamint rövid időszakokra a német III. páncéloshadtest alkotta. A Balck-seregcsoportba tartozó többi magyar seregtest közül a 23. tartalék- és az 1. huszárhadosztály a magyar VIII. hadtest, illetve a német I. lovashadtest; a „Szent László” hadosztály a német LVII. páncéloshadtest; a 10. gyalog-, a 12. tartalék- és az 1. honvéd páncéloshadosztály pedig a IX. SS-hegyihadtest kötelékében vett részt a budapesti csatában.[193]

A seregcsoport parancsnoka, Hermann Balck Danzig-Langfuhr-ban született 1893. december 7-én. Katonai pályafutását 1913-ban a gyalogságnál kezdte, 1921-től a lovasságnál szolgált, majd a páncélosoknál. 1942. április 1-től vezérőrnagy lett, 1943. január 1-től altábornagy, november 1-től a páncéloscsapat tábornoka. A második világháborúban előbb az OKH-nál szolgált, de már 1939. októberben az 1. lövészezred, 1940 decemberében a 3. páncélosezred, 1941 májusában a 2. páncélosdandár parancsnoka. 1941. júliusban az OKH hadfelszerelési és póthadsereg főnökségére osztják be, november 1-ével az OKH-nál ő volt a gyorscsapatok tábornoka. 1942. május 16-tól a 11. páncéloshadosztályt vezette, 1943. április 3-június 10. között a „Grossdeutschland” páncélgránátos-hadosztály megbízott parancsnoka, 1943. november 12-től a XXXX. páncéloshadtest, e hó 15-től a XXXXVIII. páncéloshadtest kinevezett parancsnoka volt. 1944. augusztus 5-től a 4. páncéloshadsereg, szeptember 21-től a „G” Hadseregcsoport élén állt. 1944. december 23-ával került Magyarországra Fretter-Pico tábornok helyére a 6. hadsereg, illetve a Balck-seregcsoport élére. 1944. augusztus 31-től a gyémántokkal ékesített Lovagkereszt birtokosa volt.[194]

A német 6. hadsereg hadtestei és azok seregtestei alapján gyakorlatilag páncéloshadseregnek tekinthető. 1945. január 18-án a keleti fronton bevetett 20 német páncéloshadosztály közül 10 hadosztály a Balck-seregcsoport állományában harcolt, a jelentős számú önálló páncélosalakulatról nem is beszélve.[195]




A „Konrad 3” hadműveletre kijelölt erők


A IV. SS-páncéloshadtest

A IV. SS-páncéloshadtestet először 1943 augusztusában kezdték szervezni, de ekkor még nem volt elég rendelkezésre álló alakulat a felállításához. Végül 1944. június 30-án a VII. SS-páncéloshadtest átnevezésével hozták létre. Az új SS-páncéloshadtest hamarosan átesett a tűzkeresztségen, amikor 1944 augusztusától Varsó körzetében bevetették a szovjet előretörés megállítására. Érdekesség, hogy ekkor a magyar 1. lovashadosztály is alárendeltségébe tartozott.

A hadtest parancsnoka 1944. augusztus 6-tól Herbert-Otto Gille SS-Obergruppenführer und General der Waffen-SS (a Waffen-SS tábornoka) volt. Gille Gandersheim-ban született 1897. március 8-án. Az első világháborúban tüzér volt, 1919-ben főhadnagyként vált ki a katonai szolgálatból. 1934-től az SS-Verfügungstruppe-ban század-, majd 1937-től zászlóaljparancsnok volt a „Germania” SS-Standarte-ban. A második világháború kezdetén a nehéztüzérosztály parancsnoka a Waffen-SS tüzérezredében. A Verfügungstruppe-ból 1940. április 1-én hadosztály lett, november 15-től Gille az 5. SS-tüzérezred parancsnoka lett, amely a december 1-ével felállított „Germania” gépkocsizó SS-hadosztály alárendeltségébe került. Gille 1942-ben SS-Brigadeführer, 1943-ban SS-Gruppenführer, 1944-ben SS-Obergruppenführer lett. 1943. március 29-től 1944. augusztus 6-ig az 5. „Wiking” SS-páncélgránátos- majd páncéloshadosztály parancsnoka volt. 1944. április 8-18. között Gille-csoport néven Kovelben, a Közép Hadseregcsoport 2. hadserege alárendeltségében vezette alárendelt csapatait.[196]

Gille SS-csapataival együtt jelentős tapasztalatokra tett szert a keleti fronton vívott harcokban. A bekerítésben való védelmi harcot is igen jól ismerte, tekintve, hogy 1944. március 19-én repülőn érkezett a bekerített Kovelbe és annak április 4-én történt felmentéséig sikerrel irányította a védelmet. Az aktív tevékenység sem volt azonban ismeretlen számára: 1944. február 16-án Cserkaszinál az 5. SS-páncéloshadosztály akkori parancsnokaként harccsoportjával belülről törte át a szovjet gyűrűt és ezzel két német hadtestet mentett meg a biztos megsemmisüléstől. Teljesítményéért 1944. április 19-én tölgyfalombbal és kardokkal ékített Lovagkeresztjéhez megkapta a gyémántokat is.[197] A német hadvezetés egy része tehát joggal remélhette, hogy Budapest esetében is lehet esélye a sikerre.

A IV. SS-páncéloshadtest vezérkari főnöke Manfred Schönfelder SS-Obersturmbannführer volt, az első (hadműveleti) vezérkari tiszt (Ia) teendőit 1945. február 2-ig Fritz Rentrop SS-Sturmbannführer, február 3-tól pedig Johann-Friedrich Velde SS-Hauptsturmführer látta el.[198]

Fontosabb hadtestközvetlen SS-alakulatok:

– 504. SS-híradóosztály

– 504. SS-nehéztüzérosztály két üteg hat-hat darab 15 cm-es s.F.H. 18 nehéz tábori tarackkal és egy üteg három 21 cm-es Mörser 18 nehézlöveggel[199]

– 504. SS-sorozatvető-osztály négy 15 cm-es sorozatvető-üteg hat-hat, összesen 24 darab sorozatvetővel.[200]

3. „Totenkopf” SS-páncéloshadosztály:

A hadosztályt 1939. októberében az SS-Totenkopfverbände[201] állományának felhasználásával állították fel mint részben gépkocsizó gyaloghadosztályt. Miután részt vett az 1940. évi nyugati hadjáratban, 1941. június 24-től a keleti fronton vetették be. 1942. november – 1943. január között rövid ideig Franciaországban állomásozott, majd ismét a szovjet csapatok ellen alkalmazták. A kurszki csata tetőpontjának tekinthető 1943. július 12-13-i prohorovkai páncélosütközetben is részt vett. Szervezete 1942. november 17 – 1943. október 21. között páncélgránátos-hadosztály, ezt követően a háború végéig páncéloshadosztály volt.[202]

– Hadosztályparancsnok: Helmuth Becker SS-Brigadeführer

– 1. vezérkari tiszt (Ia): Erich Eberhardt SS-Obersturmbannführer

3. „Totenkopf” SS-páncéloshadosztály törzse a hadosztály-kísérőszázaddal; [203]

5. „Totenkopf” SS-páncélgránátos-ezred: I-III. SS-páncélgránátos-zászlóalj és három ezredközvetlen (utász-, önjáró légvédelmi-, önjáró gyalogságilöveg-) század, az 5/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélosokkal felszerelve, a másik kettő terepjáró tehergépkocsikon szállítható;

6. „Theodor Eicke” SS-páncélgránátos-ezred: I-III. (gépkocsizó) SS-páncélgránátos-zászlóalj és három ezredközvetlen (utász-, önjáró légvédelmi-, önjáró gyalogságilöveg-) század, az ezredtörzs és az ezredközvetlen alakulatok részben lövészpáncélosokkal felszerelve;

3. SS-páncélosezred: ezredtörzs, I-II. SS-páncélososztály, 9. SS-nehézpáncélos-század Tiger E harckocsikkal, 10. SS-páncélos-utászszázad;

3. SS-páncélos-tüzérezred: I-IV. SS-páncélos-tüzérosztály, a 3/I. SS-páncélos-tüzérosztály önjáró lövegekkel felszerelve; további három gépvontatású tüzérosztály és egy páncélozott tüzérmegfigyelő üteg;

3. SS-páncélos-felderítőosztály: egy páncélgépkocsi-század és négy páncélos-felderítőszázad lövészpáncélosokkal, illetve egy ellátószázad;

3. SS-páncélvadászosztály: egy vontatott páncéltörőágyús-század és két vadászpáncélos/rohamlöveg-század;

3. SS-páncélos-utászzászlóalj: három páncélos-utászszázad, a 3/1. század lövészpáncélosokkal felszerelve;

3. SS-páncélos-híradóosztály: egy távbeszélő és egy rádiós század (részben lövészpáncélosokkal), valamint egy könnyű szeroszlop;

3. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály: három gépvontatású 8,8 cm-es üteg és egy gépvontatású 3,7 cm-es üteg, valamint egy fényszóróüteg;

3. SS-páncélos-tábori pótzászlóalj: öt kiképzőszázad;

3. SS-páncélos-karbantartó osztály;

3. SS-páncélos-utánpótlás-parancsnokság: ellátó és biztosító alakulatok.[204]

A hadosztály 1945. január 15-i fegyverállományát a függelék tartalmazza.

A tervezett támadás céljából a 3. SS-páncéloshadosztály 3. SS-páncélosezredének rendelték alá a német szárazföldi haderő 509. nehézpáncélos-osztályát is.

Az önálló nehézpáncélos-alakulatot 1943. szeptember 9-étől állították fel a németországi Sennelagerben. A tűzkeresztségen 1943. november 7-én esett át Fastovnál a Dél Hadseregcsoport alárendeltségében. 1944 szeptemberében az osztályt harckocsik nélkül kivonták a keleti frontról, s Sennelagerben az év végén 45 darab új (Henschel-toronnyal szerelt) Tiger B nehézharckocsival és nyolc Flak-Panzer IV légvédelmi páncélossal töltötték fel. Első szállítmányai a 2. századdal 1945. január 12-én indultak Magyarországra és január 15-én érkeztek be Veszprémbe. Innen az alakulat még aznap Hajmáskérre menetelt, ahol rövidesen a IV. SS-páncéloshadtest alárendeltségébe lépett.[205]

Az alakulat parancsnoka 1944. márciusától Hans-Jürgen Burmester őrnagy volt. A nehézpáncélos-osztály egy osztálytörzsből (3 parancsnoki Tiger B-vel), törzsszázadból (többek között nyolc Flak-Panzer IV-gyel és 11 Sd.Kfz. 251 lövészpáncélossal), három (1-3.) nehézpáncélos-századból (14-14 Tiger B-vel), műhelyszázadból és ellátószázadból állt.[206]

5. „Wiking” SS-páncéloshadosztály:

A hadosztályt 1940. december 1-étől német tisztek és altisztek mellett zömmel északi önkéntesekből (norvégokból, dánokból, hollandokból) állították fel „Germania” gépkocsizó SS-hadosztály néven. 1941. március 1-én az alakulatot „Wiking” SS-hadosztályra keresztelték át. 1941. június 29-től vett részt a keleti fronton zajló harcokban. 1943. március 29-től 1943. október 21-ig páncélgránátos-, utána a háború végéig páncéloshadosztály szervezettel rendelkezett. 1944-től a személyi veszteségek pótlására a hadosztályt már a Harmadik Birodalom határain kívül élő úgynevezett népi németekkel is feltöltötték. Az alakulat kizárólag a keleti fronton harcolt.[207]

– Hadosztályparancsnok: Karl Ullrich SS-Standartenführer

– 1. vezérkari tiszt (Ia): Braun SS-Sturmbannführer helyett Kleine vezérkari őrnagy, majd Willi Klose SS-Sturmbannführer

5. SS-páncéloshadosztály törzse a hadosztály-kísérőszázaddal;

9. „Germania” SS-páncélgránátos-ezred: I-III. SS-páncélgránátos-zászlóalj és három ezredközvetlen (utász-, önjáró légvédelmi-, önjáró gyalogságilöveg-) század, a 9/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélosokkal felszerelve, a másik két zászlóalj terepjáró tehergépkocsikon szállítható;

10. „Westland” SS-páncélgránátos-ezred: I-III. SS-páncélgránátos-zászlóalj és három ezredközvetlen (utász-, önjáró légvédelmi-, önjáró gyalogságilöveg-) század; mindhárom zászlóalj terepjáró tehergépkocsikon szállítható, az ezredközvetlen alakulatok részben lövészpáncélosokkal felszerelve,

5. SS-páncélosezred: ezredtörzs és I-II. páncélososztály;

5. SS-páncélos-tüzérezred: I-IV. SS-páncélos-tüzérosztály, egy 10 cm-es ágyús üteg és egy páncélozott tüzérmegfigyelő üteg, az 5/II. SS-páncélos-tüzérosztály önjáró lövegekkel felszerelve, a többi tüzérosztály gépvontatású;

5. SS-páncélos-felderítőosztály: egy páncélgépkocsi-század, négy páncélos-felderítőszázad lövészpáncélosokkal felszerelve, illetve egy ellátószázad;

5. SS-páncélvadászosztály: egy vontatott páncéltörőágyús-század és két vadászpáncélos-század;

5. SS-páncélos-utászzászlóalj: három páncélos-utászszázad, a 3. század lövészpáncélosokkal felszerelve;

5. SS-páncélos-híradóosztály: egy távbeszélő és egy rádiós század (részben lövészpáncélosokkal);

5. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály: három gépvontatású vegyes (8,8 és 3,7 cm-es) üteg, egy önjáró 2 cm-es üteg és egy gépvontatású 3,7 cm-es üteg, valamint fényszóróüteg;

5. SS-páncélos tábori pótzászlóalj: öt kiképzőszázad;

5. SS-páncélos-karbantartó osztály;

5. SS-páncélos-utánpótlás-parancsnokság: ellátó és biztosító alakulatok.[208]

Az 5. SS-páncéloshadosztály 1945. január 15-i fegyverállományát a függelék tartalmazza.

1944. november 16-tól az 5. SS-páncéloshadosztály alárendeltségében harcolt a 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóalj és a 24/I. „Danmark” SS-páncélgránátos-zászlóalj is. A zászlóaljak eredetileg a 11. „Nordland” SS-páncélgránátos-hadosztály páncélgránátos-ezredeinek részét képezték, s csak később kerültek gyalogsági erősítésként az 5. SS-páncéloshadosztályhoz. A zászlóaljak egyenként zászlóaljtörzsből, híradószakaszból, három páncélgránátos-századból és egy nehézfegyver-századból álltak. Az állomány néhány német tiszt és altisztet leszámítva a „Norge” esetében főleg norvég, a „Danmark” esetében pedig dán önkéntesekből állt. Egyes források szerint mindkettő lövészpáncélos-zászlóalj volt, de erre egyértelmű bizonyítékot nem találtam.[209] A 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóalj parancsnoka Fritz Vogt SS-Hauptsturmführer, a 24/I. „Danmark” SS-páncélgránátos-zászlóaljé pedig Hermann im Masche SS-Hauptsturmführer volt.[210]

A támadás céljából ugyancsak a hadosztály alárendeltségébe utalták a német szárazföldi haderő 303. rohamtüzérdandárát is. Az önálló alakulatot 1944 novemberében szervezték meg az 1944. február 14-én felállított 303. rohamlövegdandár felfejlesztésével.

A különbség a két alakulat-típus között csupán annyi volt, hogy a rohamtüzérdandárok kaptak egy 4. (kísérő-gránátos-) üteget is, amelyet parancsnoki osztag, málhaoszlop, három Sturmgewehr–44 gépkarabéllyal felszerelt gépkocsizó gránátosszakasz (43-43 fő) és egy utászszakasz (48 fő) alkotott. Az üteg gránátosai védelmezték a rohamlövegeket az ellenséges páncélvadász-gyalogságtól és páncéltörő ágyúktól. Minden rohamlövegnek saját gránátosai voltak, akik feladatuk szerint állandóan a páncélos közelében tartózkodtak.

A 303. rohamtüzérdandár törzsütege három StuG. III (7,5 cm-es L/48-as) rohamlöveggel, három rohamlöveg-ütegének két-két rohamlöveg-szakasza négy-négy StuG. III (7,5 cm-es L/48-as) rohamlöveggel és egy-egy (2.) szakasza négy StuH. 42 (10,5 cm-es L/28-as) rohamtarackkal volt felszerelve. A három ütegparancsnok további két-két StuG. III (7,5 cm-es L/48-as) rohamlöveggel rendelkezett. A rohamtüzérdandár tehát 33 rohamlöveget és 12 rohamtarackot, összesen 45 páncélost számlált.[211] Az alakulat parancsnoka 1944 szeptemberétől Günther Kokott őrnagy volt.[212]

1. páncéloshadosztály:

A hadosztály egyike volt a német páncélos fegyvernem három alaphadosztályának. 1935. október 15-től állították fel a német 3. lovashadosztály zömének felhasználásával. A második világháború első napjától részt vett a harccselekményekben, először 1939-ben Lengyelországban, majd a nyugati hadjáratban. A hadosztályt 1941 nyarától kizárólag a keleti fronton vetették be.

– Hadosztályparancsnok: Eberhard Thunert vezérőrnagy

– 1. vezérkari tiszt (Ia): H. U. Krantz vezérkari ezredes

1. páncéloshadosztály törzse a hadosztály-kísérőszázaddal;

1. páncélgránátos-ezred: I-II. páncélgránátos-zászlóalj, két ezredközvetlen (utász-, önjáró gyalogságilöveg-) század, I/1. páncélgránátos-század lövészpáncélosokkal felszerelve, a többi páncélgránátos-század terepjáró tehergépkocsikon;

113. páncélgránátos-ezred: I-II. páncélgránátos-zászlóalj, két ezredközvetlen (utász-, önjáró gyalogságilöveg-) század, a 113/I. páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélosokkal felszerelve, a másik páncélgránátos-zászlóalj terepjáró tehergépkocsikon;

1. páncélosezred: ezredtörzs, I-II. páncélososztály (a 2. és 8. páncélosszázad idegen alárendeltségben más hadszíntéren, az 5. század feltöltés alatt Erfurtban);

73. páncélos-tüzérezred: I-III. páncélos-tüzérosztály és egy páncélozott tüzérmegfigyelő üteg, a 73/I. páncélos-tüzérosztály önjáró lövegekkel felszerelve, a másik két tüzérosztály gépvontatású;

1. páncélos-felderítőosztály: egy páncélgépkocsi-század és négy páncélos-felderítőszázad lövészpáncélosokkal, illetve egy ellátószázad;

37. páncélvadászosztály: egy vontatott páncéltörőágyús-század és két önjáró páncéltörőágyús-század (?);[213]

37. páncélos-utászzászlóalj: három páncélos-utászszázad, a 2. század lövészpáncélosokkal;

37. páncélos-híradóosztály: egy távbeszélő és egy rádiós század (részben lövészpáncélosokkal); valamint egy szeroszlop.

299. (gépvontatású) légvédelmi tüzérosztály: három üteg;

81. páncélos-tábori pótzászlóalj: öt kiképzőszázad;

81. páncélos-utánpótlás-parancsnokság: ellátó és biztosító alakulatok.[214]

Az 1. páncéloshadosztály 1945. január 15-i fegyverállományát a függelék tartalmazza.

Az 1. páncéloshadosztály 1. páncélosezredének rendelték alá a 24/I. páncélososztályt is. Az alakulat eredetileg a 24. páncéloshadosztály 24. páncélosezredének része volt, de 1943 szeptembere óta önálló (Panther-) páncélososztályként alkalmazták. Mivel az anyahadosztályt a német 1. lovashadosztályból szervezték 1941 novemberében, az alakulatok hagyománytiszteletből továbbra is lovassági alakulatjelöléseket és rendfokozatokat használtak. Így a 24/I. páncélososztály századai hivatalosan svadronok voltak, parancsnoka (1944. december 5-től Gert-Axel Weidemann) pedig Rittmeister (százados).[215]

A nyugati hadszíntéren elszenvedett veszteségek után a páncélososztályt 1944. november közepétől Bergenben töltötték fel. Az alakulatot eredetileg éjjellátó eszközökkel felszerelt Panther harckocsikkal látták el csakúgy, mint a szintén önálló alakulatként Magyarországra szánt 6/I., 11/I. és 130/I. páncélososztályokat.[216]

Egyes források szerint 1944 legvégén vagy 1945 legelején a 24/I. páncélososztály 3. svadronjának egy Panther harckocsiját éjjellátó készülékkel felszerelve Magyarországon, Székesfehérvár körzetében titokban harctéri körülmények között is kipróbálták. A kísérlet valószínűleg egy Sd.Kfz. 251/20 60 cm átmérőjű infra-fényszóróval felszerelt lövészpáncélossal és egy ugyancsak éjjellátó eszközzel ellátott Sd.Kfz. 251 „Falke” („Sólyom”) páncélgránátos-gépjárművel közösen zajlott. Ez volt az úgynevezett „Sperber” („Karvaly”)-rendszer, amely a hatékonyabb német éjszakai gépesített hadviselést lett volna hivatva előmozdítani. A kísérlet egyes források szerint igen eredményes volt.[217]

Más források viszont arra utalnak, hogy a nem teljesen meggyőző eredmények után a négy páncélososztály Panthereiből a már beszerelt éjjellátó eszközök mindegyikét eltávolították.[218] Abban minden rendelkezésre álló forrás megegyezik, hogy a 24/I. páncélososztály 1945. január közepén Magyarországra szállított harckocsijai éjjellátó eszközök nélkül érkeztek.[219]

Az önálló páncélososztály éjjellátó eszközökkel való felszerelése ellen szól az a tény is, hogy az alakulat harckocsijainak döntő többségét Magyarország felé történő szállítása alatt, útközben kapta meg. A törzsből, a törzsszázadból, az ellátószázadból, egy műhelyszakaszból és a 24/4. páncélossvadron 14 Panther harckocsijából álló szállítmányhoz Breslauból 34 darab, Sennelagerből nyolc darab, Grafenwöhrből pedig négy darab Panther harckocsit vártak. Így egészült volna ki a páncélososztály állománya 60 harckocsira, amelyek négy páncélosszázadba (svadronba) kerültek beosztásra.[220]

A 24/I. páncélososztály 1945. január 17-én estig ugyan teljes létszámban beérkezett gyülekezési körletébe, de a Balck-seregcsoport vezérkari főnöke 23 óra 10 perckor azt jelentette a Dél Hadseregcsoport vezérkari főnökének, hogy a páncélososztály még nem teljesen harckész, ezért csak a támadás megindulása után vethetik be.[221]

3. páncéloshadosztály:

A hadosztályt 1935. október 15-től állították fel, mint a német páncélos fegyvernem harmadik alaphadosztályát. Az 1939-es lengyel és az 1940-es nyugati hadjárat után 1941. június 22-től a háború végéig a keleti fronton alkalmazták.

– Hadosztályparancsnok: 1945. január 26-ig Wilhelm Philipps altábornagy, 1945. január 26 – 1945. január 29. Wilhelm Söth ezredes (megbízva), 1945. január 30-tól Wilhelm Söth vezérőrnagy

– 1. vezérkari tiszt (Ia):

von Rotberg vezérkari őrnagy

3. páncéloshadosztály törzse a hadosztály-kísérőszázaddal;

3. páncélgránátos-ezred: I-II. páncélgránátos-zászlóalj, két ezredközvetlen (utász-, önjáró gyalogságilöveg-) század, a 3/I. páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélosokkal felszerelve;

394. páncélgránátos-ezred: I-II. páncélgránátos-zászlóalj, mindkét zászlóalj terepjáró tehergépkocsikon szállítható;

6. páncélosezred: ezredtörzs, I-II. páncélososztály (a korábban önállóan alkalmazott 6/I. páncélososztály Magyarországon ismét csatlakozott a hadosztályhoz);

75. páncélos-tüzérezred: I-III. páncélos-tüzérosztály és egy páncélozott tüzérmegfigyelő üteg, a 75/II. páncélos-tüzérosztály önjáró lövegekkel felszerelve, a másik két tüzérosztály gépvontatású;

3. páncélos-felderítőosztály: egy páncélgépkocsi-század, két (2. és 3.) páncélos-felderítőszázad, egy (4.) lövészpáncélos-század, ellátószázad;

543. páncélvadászosztály: egy vontatott páncéltörőágyús-század és két vadászpáncélos-század;

39. páncélos-utászzászlóalj: három páncélos-utászszázad, a 3. század lövészpáncélosokkal felszerelve;

39. páncélos-híradóosztály: egy távbeszélő és egy rádiós század (részben lövészpáncélosokkal);

314. (gépvontatású) légvédelmi tüzérosztály: két nehézüteg és egy vegyes üteg;

3. páncélos-utánpótlás-parancsnokság: ellátó és biztosító alakulatok.[222]

A 3. páncéloshadosztály 1945. január 15-i fegyverállományát a függelék tartalmazza.

A támadás napján a 3. páncéloshadosztálynak rendelték alá a 219. rohampáncélos-osztályt is.

Az alakulatot 1944. szeptember 30-án állították fel a 237. rohamlövegdandár és a 216/4. rohampáncélos-század erőinek felhasználásával. A három rohampáncélos-századból álló osztályt – állományában 28 darab, 15 cm-es tarackkal felszerelt Sturmpanzer IV (Sd.Kfz. 166) páncélossal – 1944. november végén vezényelték Magyarországra, s ettől kezdve résztvett a dunántúli harcokban.[223]

Az ilyen alakulatot a német gyalogság harcának megkönnyítésére, általában tábori erődítések rombolására és élőerő ellen vetették be. Harckocsikkal és önjáró lövegekkel szemben ezek a rohampáncélosok gyakorlatilag tehetetlenek (és védtelenek) voltak.

A IV. SS-páncéloshadtest alárendeltségében – a támadás első néhány napján – bevetésre került az 1335. rohamlövegosztály is. A név tulajdonképpen egy Jagdpanzer 38(t) Hetzer vadászpáncélosokkal felszerelt páncélvadászszázadot takart. A német haderőben gyakran alkalmazták azt az eljárást, hogy ha egy gyaloghadosztály páncélvadászosztályának vadászpáncélos-százada „elárvult”, vagyis anyahadosztályát szétverték vagy feloszlatták, a vadászpáncélos-századot önálló páncélvadász-alakulatként tovább alkalmazták hadtestek, illetve hadseregek páncéltörő tűzrendszerének támogatására. Ezek az alakulatok négyjegyű hadrendi számot kaptak (1 + az egykori páncélvadászosztály száma, ami jelen esetben a Kisinyovnál 1944 augusztusában szétvert, majd feloszlatott 335. gyaloghadosztály 335. páncélvadászosztálya volt). Az 1335. rohamlövegosztály 1945. január 16-án 16 Hetzerrel rendelkezett, ebből hat vadászpáncélos volt bevethető állapotban.[224]

Az SS-páncéloshadtest páncélosalakulatai jelentős tüzérségi megerősítést is kaptak. Hadtestközvetlen tüzéralakulatként alárendeltségébe utalták a 403. népi-tüzérhadtestet és a 17. népi-sorozatvető-dandárt is.

A népi-tüzérhadtesteket 1944 őszén kezdték szervezni, közvetlenül azt követően, hogy Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője a német tartalékhadsereg felett is átvette a parancsnokságot. Összesen 13 népi-tüzérhadtestet állítottak fel, ezek közül több alakulat az 1944. december 16-án kezdődött ardenneki német támadás során hatásos tűztámogatást nyújtott. Két különböző állománytáblával kerültek felállításra. Az egyik típus öt tüzérosztálya 75 löveggel rendelkezett, s egy sortüzével 2 223 kg lőszert zúdított a célra. A másik szervezési típus öt tüzérosztályának 72 lövegével ez a mennyiség 1 353 kg volt. Néhány népi-tüzérhadtest 1945 elején kapott egy hatodik tüzérosztályt is.[225] Sajnos a rendelkezésre álló források nem teszik egyértelművé, hogy a 403. népi-tüzérhadtest melyik szervezési típussal rendelkezett, de a Dél Hadseregcsoport hadinaplójában elszórt néhány adatból arra következtetek, hogy a 75 löveggel felszerelt első típusba tartozhatott. Egy 1945. január 28-i irat a tüzérhadtest hat osztályáról rendelkezik.[226] Ezért úgy vélem a 403. népi-tüzérhadtest állományába hat tüzérosztályban összesen 102 löveg és aknavető tartozott az alábbi szervezésben:

– I. tüzérosztály három üteggel, összesen 18 darab 7,5 cm-es 7 M85 tábori ágyúval

– II. tüzérosztály három üteggel, összesen 18 darab 8,8 cm-es M43 tábori ágyúval

– III. tüzérosztály három üteggel, összesen 18 darab 10,5 cm-es l.F.H. 18 könnyű tábori tarackkal

– IV. tüzérosztály két üteggel, összesen 12 darab zsákmányolt szovjet 122 mm-es M38 tábori tarackkal

– V. tüzérosztály két üteg 21 cm-es M18 mozsárral és egy üteg 17 cm-es ágyúval mozsár lövegtalpon, összesen 9 löveggel

– VI. (aknavető-) tüzérosztály 27 darab 21 cm-es nehézaknavetővel.[227]

Sajnos az egyes időszakokban bevethető tűzeszközök mennyiségéről a források hallgatnak. Véleményem szerint a tárgyalt hadiesemények első felében (január 27-ig) az eszközök 90 százaléka lehetett bevethető, a második periódusban pedig 75-80 százaléka, az anyagi veszteségeket is beleszámítva.

A 17. népi-sorozatvető-dandár 1945. január 9-i állománytábla alapján két népi-sorozatvető-ezredből állt. Az egyik ezred három sorozatvető-osztályából kettő 18-18 darab 15 cm-es Nebelwerfer 41 sorozatvetővel, egy osztálya pedig 18 darab 21 cm-es Nebelwerfer 42 sorozatvetővel rendelkezett. A másik ezred a két 15 cm-es osztály 36 vetője mellett rendelkezett egy 18 darab 30 cm-es Raketenwerfer 56 rakéta-sorozatvetővel felszerelt osztállyal is. A dandár teljes feltöltöttség esetén összesen 108 sorozatvetővel és 2 933 főnyi létszámmal rendelkezett.[228]

Mivel a bevethető eszközökre utaló adatok ezen alakulat esetében is hiányoznak, a bevethető eszközök aránya véleményem szerint úgy alakulhatott, mint a 403. népi-tüzérhadtestnél.




A III. páncéloshadtest


A III. páncéloshadtest parancsnoka, Hermann Breith egyike volt a keleti front legtapasztaltabb páncélos tábornokainak.

Breith Pirmasensben született 1892. május 7-én. Katonai pályáját a gyalogságnál kezdte meg 1910-ben. 1941. augusztus 1-től vezérőrnagyi, 1942. november 1-től altábornagyi rendfokozatot viselt; 1943. március 1-től lett a páncéloscsapat tábornoka. 1938-tól a 36. páncélosezred, 1940. február 15. – 1941. június 2. között az 5. páncélosdandár parancsnoka volt. Július 7-től a gyorscsapatok tábornoka az OKH-nál. 1941. október 2-ától a 3. páncéloshadosztály, 1943. február 13-tól a III. páncéloshadtest parancsnoka volt, egészen a háború végéig.[229] 1944 szeptemberétől hadtestével együtt Magyarországon harcolt.

A páncéloshadtest törzse a támadás első napjaiban gyakorlatilag egy hadtestcsoportot vezetett, mert a német alakulatokon kívül a magyar VIII. hadtest csapatai felett is Breith tábornok parancsnokolt.

23. páncéloshadosztály:

A hadosztályt 1941 késő nyarán állították fel a megszállt Franciaországban. 1942. március elején került a keleti front déli részére és a háború egésze alatt kizárólag ezen az arcvonalon harcolt. A hadosztály, akárcsak a Balck-seregcsoport más alakulatai, lassan „szovjet-specialista“ seregtest lett, amelynek katonái nagy harci tapasztalatra tettek szert a szovjetekkel vívott kíméletlen háború során.

– Hadosztályparancsnok: Josef von Radowitz vezérőrnagy

– 1. vezérkari tiszt (Ia): Schumm vezérkari őrnagy

23. páncéloshadosztály törzse a hadosztály-kísérőszázaddal;

126. páncélgránátos-ezred: I-II. páncélgránátos-zászlóalj, ezredközvetlen (nehéz gyalogságilöveg-, légvédelmigépágyús- és utász-) század, 126/I. páncélgránátos-zászlóalj elvileg lövészpáncélosokkal felszerelve[230], a másik zászlóalj terepjáró tehergépkocsikkal szállítható;

128. páncélgránátos-ezred: I-II. páncélgránátos-zászlóalj, ezredközvetlen (nehéz önjáró gyalogságilöveg-, légvédelmigépágyús- és utász-) század, mindkét zászlóalj terepjáró tehergépkocsikon;

23. páncélosezred: ezredtörzs, I-II. páncélososztály;

128. páncélos-tüzérezred: I-III. tüzérosztály és egy páncélozott tüzérmegfigyelő üteg, a 128/I. páncélos-tüzérosztály önjáró lövegekkel volt felszerelve;

23. páncélos-felderítőosztály: öt páncélos-felderítőszázad, páncélgépkocsikkal és lövészpáncélosokkal;

128. páncélvadászosztály: egy gépvontatású páncéltörőágyús-század és két vadászpáncélos-század;

51. páncélos-utászzászlóalj: három páncélos-utászszázad, a 3. század lövészpáncélosokkal;

128. páncélos-híradóosztály: egy távbeszélő és egy rádiós század (részben lövészpáncélosokkal);

278. (gépvontatású) légvédelmi tüzérosztály: három üteg;

128. páncélos-tábori pótzászlóalj: öt kiképzőszázad;

128. páncélos-utánpótlás-parancsnokság: ellátó és biztosító alakulatok.[231]

A 23. páncéloshadosztály 1945. január 15-i fegyverállományát a függelék tartalmazza.

4. lovasdandár:

A lovasdandárt 1944 májusában állították fel a keleti fronton harcoló Közép Hadseregcsoportnál. A 3. lovasdandárral együtt Gustav Harteneck lovassági tábornok lovashadtestében fogták össze. A német lovasdandárokat mozgó tartalékként vetették be a szovjetek által alkalmazott lovashadosztályok példája nyomán, általában olyan terepen (mocsaras területek, erdők stb.), ahol gépjárművek csak nehezen mozoghattak. A dandár 1944 decemberében érkezett Magyarországra.

– Hadosztályparancsnok: Rudolf Holste vezérőrnagy

– 1. vezérkari tiszt (Ia): Wahl vezérkari őrnagy

Dandártörzs

5. („von Mackensen”) lovasezred: két lovasosztály három-három lovasszázaddal és egy-egy géppuskás-, illetve egy-egy aknavető-századdal;

41. lovasezred: két lovasosztály három-három lovasszázaddal és egy-egy géppuskás-, illetve egy-egy aknavető-századdal;

70. páncélos-felderítőosztály: két páncélos-felderítőszázad lövészpáncélosokkal (1945. január 16-ig 4. nehéz lovasosztály);

70. páncélvadászosztály: három rohamlöveg-század és egy légvédelmigépágyús-század;

870. tüzérezred: két tüzérosztály egyenként 12 darab 10,5 cm-es könnyű tábori tarackokkal és egy tüzérosztály 24 darab 12 cm-es nehézaknavetővel;

70. utászsvadron: részben gépkocsizó utászszakaszok;

70. lovas-híradóosztály: egy távbeszélő és egy rádiós század.[232]

A 4. lovasdandár 1945. január 13-án bevethető nehézfegyverek tekintetében nyolc 7,5 cm-es nehéz páncéltörő ágyúval, két Panzer II harckocsival, egy Jagdpanzer IV vadászpáncélossal, nyolc StuG. III rohamlöveggel és három könnyű tüzérüteggel rendelkezett.[233]

A lovasdandárok lovasszázadai jelentős mennyiségű Sturmgewehr–44 gépkarabéllyal és 8,8 cm-es schwere Panzerbüchse 54 kézi rakétavetővel („páncélrémmel”) rendelkeztek. A lovakat a századok csupán manőverezéskor használták, akár a korábbi korok dragonyosai. Harcukat általában lóról szállva, gyalog vívták. A saját rohamlövegek és lövészpáncélosok által támogatott, mozgékony és nagy tűzerejű lovasdandárok a keleti fronton jól beváltak.

A III. páncéloshadtestet szintén megerősítették néhány önálló alakulattal. A harckocsi-erősítésként beosztott Feldherrnhalle” nehézpáncélos-osztályt mint 503. nehézpáncélos-osztályt 1942. május 5-től állították fel. Az osztály a Don Hadseregcsoport kötelékében 1943. január 7-én Rosztovnál esett át a tűzkeresztségen. Harcolt a kurszki csatában, majd 1943 második felétől harcolva hátrált a Dnyeperig. 1944. január-március folyamán részét képezte a német hadsereg egyetlen – csupán átmenetileg létező – nehézpáncélos-ezredének Franz Bäke őrnagy parancsnoksága alatt. Miután kivonták és feltöltötték, 1944 nyarán a normandiai csatában morzsolódott fel. Ismételt feltöltés után, 1944. október közepétől Magyarországon harcolt. December végén kapta a „Feldherrnhalle” nevet, mert eredetileg a hasonló nevű páncéloshadtest önálló páncélososztályának szánták.[234]

A törzsszázadból, három nehézpáncélos-századból, műhelyszázadból és ellátószázadból álló alakulat parancsnoka Dr. Nordewin von Diest-Koerber százados volt. A nehézpáncélos-osztály 1945. január 16-án 23 Tiger B nehézharckocsival rendelkezett, ebből öt páncélos volt bevethető állapotban.[235]

A 19. népi-sorozatvető-dandár a támadás megkezdésekor még csupán beérkezőben volt. Szervezete és tűzereje megegyezett a 17. népi-sorozatvető-dandárnál tárgyaltakkal.

A páncélosok harcának támogatására a páncéloshadtest alárendeltségébe utalták az önálló 351. lángszórós páncélosszázadot is. Az alakulat felállítását maga Hitler rendelte el 1944. november 27-én.[236] A század állományába 15 Panzer III (Fl.) lángszórós harckocsi tartozott.[237]

Ugyancsak a III. páncéloshadtest kapta meg a 670. („Taifun”) utászszázadot is. A gépkocsizó műszaki alakulat igen különleges felszereléssel harcolt. Az elsősorban városi harcra és bunkerek elleni küzdelemre felkészített utászok egy speciális, 80 százalék szénmonoxidból és 20 százalék etilénből álló gázkeveréket fúvattak a földalatti helységekbe vagy fedezékekbe, majd elektromos vagy más módon meggyújtották.[238] Az okozott pusztító tűzvihar miatt hívták az alakulatot „tájfunnak”.

A „Konrad 3” hadművelet végrehajtására kijelölt erők között a támadás megindításakor, 1945. január 18-án reggel tehát gyaloghadosztály nem volt. Az első nap kizárólag páncéloshadosztályok és egy lovasdandár, valamint megerősítő páncélos-, rohamlöveg- és tüzéralakulatok csaptak össze a szovjet csapatokkal. Ezért érdekes lehet megvizsgálni a két páncéloshadtest gyalogságának harcoslétszámát 1945. január 13-i adatok alapján (lásd 7. számú táblázatot).[239]


Alakulat Páncélgránátosok/lovasok Páncélos-utászok Pótzászlóalj Összesen:
3.SS-pc.ho. [240] 1 400 fő ? 300 fő 1 700 fő
5. SS-pc.ho. [241] 2 100 fő ? 300 fő 2 400 fő
1. pc.ho. 1 100 fő 100 fő 200 fő 1 400 fő
3. pc.ho. 600 fő 100 fő 700 fő
IV. SS-pc.hdt. összesen: 5 200 fő 200 fő 800 fő 6 200 fő
23. pc.ho. 900 fő 100 fő 400 fő 1 400 fő
4. lov.dd. 750 fő ? 300 fő 1 050 fő
III. pc.hdt.
összesen:
1 650 fő 100 fő 700 fő 2 450 fő
Mindösszesen: 6 850 300 fő 1 500 fő 8 650 fő

7. számú táblázat: A IV. SS-páncéloshadtest és a III. páncéloshadtest gyalogságának harcoslétszáma 1945. január 13-án.

A fenti adatsorok arról tanúskodnak, hogy a támadásra készülődő német csapatok a szovjet állításokkal ellentétben nem voltak igazán harci erejük teljében. Különösen a páncélgránátosok alacsony harcoslétszáma nem adott okot túl nagy optimizmusra. Január 17-én estig a pótzászlóaljak állományának beolvasztásával ezek a létszámok kissé növekedtek ugyan, de a várható veszteségek tükrében ez nem jelenthetett túl nagy megerősítést. Sok múlott azon, hogy ezeket az erőket a németek hogyan alkalmazzák majd.

A „Konrad 3” hadművelet légitámogatására a német 4. légiflotta keretén belül Paul Deichmann altábornagy I. repülőhadteste kapott utasítást. Mivel a hadtest iratanyagai nem állnak a kutatás rendelkezésére, nehéz pontosan megállapítani a német repülőgépek mennyiségét. Az ezzel foglalkozó szakirodalom mintegy 250 harci és szállítórepülőgépre becsüli a számukat.[242]

A német és magyar vadászrepülő-erők irányítását 1945. január 6-tól a német 76. vadászrepülő-ezred törzse vette át. A magyar 101. vadászrepülő-ezreden kívül a Dunántúlon állomásozott a német 51/II., az 52/II. és az 53/I. vadászrepülő-osztály is. Ekkor már a magyar 102. repülődandárnak is volt egy vadászrepülő-osztálya. A német és magyar vadászrepülő-alakulatok főleg Messerschmitt Bf 109 G–10 és G–14 vadászrepülőgépekkel rendelkeztek.[243]

A szárazföldi csapatok közvetlen légitámogatására és a szovjet páncélosok elleni harcra a csatarepülő-kötelékek készültek fel. Magyar részről a 102. repülődandár egy csatarepülő-ezreddel rendelkezett. Jelentősebb erőt képviselt a német 2/I. „Immelmann” csatarepülő-osztály, a 4. csatarepülő-ezred törzse és három osztálya, valamint a 10. csatarepülő-ezred törzse és három osztálya. Az alakulatok döntően Fw 190 A, F és G változatú csatarepülőgépekkel harcoltak.[244]

A 4/III. csatarepülő-osztály Fw 190 F–8 és F–9 páncélvadász-repülőgépekkel volt felszerelve. Ezek a repülőgépek a szárnyaik alatt kétszer hat nem irányított páncéltörő rakétát (úgynevezett Panzerblitzet – „páncélvillámot”) hordoztak, s ezeket vezetősínekről kilőve támadták az ellenséges páncélosokat. Az alakulat a tárgyalt időszak nagy része alatt, 1945. január 21. és február 20. között 25 alkalommal hajtott végre támadást a szovjet páncélosok ellen. Ez alatt 114 Fw 190-bevetés során 934 páncéltörő rakéta felhasználásával 23 páncélost semmisítettek meg, újabb tizenegyet pedig mozgásképtelenné tettek. Támadásaiknak két csapatszállító tehergépkocsi és egy lánctalpas jármű is áldozatul esett.[245] Vagyis mindent összevetve is csak körülbelül minden huszonötödik kilőtt rakéta talált.

Ugyancsak a szovjet harckocsik ellen alkalmazhatták a 9. csatarepülő-ezred 14. (páncélvadász-) századát is, amely Hs 129 típusú repülőgépekkel harcolt. Az I. repülőhadtest erőit ezen kívül éjjeli csatarepülő-, felderítő és szállítórepülő-alakulatok egészítették ki.[246]




A német csapatok harcászata és vezetése 1945 elején


A német páncéloscsapatok harcászata a háború korai éveihez képest 1942-1943-tól jelentősen átalakult. A német csapatok még 1941 második felében is páncélosok közötti összecsapásra többnyire alkalmatlan fegyverzetű harckocsikkal rendelkeztek. Az egyre nagyobb mennyiségben bevetett szovjet T–34 és KV–1 harckocsikkal szemben mind nyomasztóbb haditechnikai hátrányba kerültek. Az alakulatokra nehezedő nyomást csak a Luftwaffe Ju zuhanóbombázóinak és 8,8 cm-es légvédelmi lövegeinek páncélosok elleni alkalmazásával tudták csak valamelyest enyhíteni.

A német hadiipar csupán 1942-1943-ban rendezkedett be olyan harckocsik és rohamlövegek tömeggyártására, amelyek tűzerő, páncélvédettség és mozgékonyság tekintetében felvehették a versenyt a tömegesen előállított szovjet páncélosokkal. Szintén ekkor kezdett emelkedni jelentősebben az előállított lövészpáncélosok mennyisége is. Ezek a harcjárművek tették lehetővé, hogy a páncélosokat támogató páncélgránátosok terepen, ellenséges tűzben is követhessék a német harckocsikat és rohamlövegeket. Miután ezek a német páncélos-típusok nagyobb mennyiségben is rendelkezésre álltak, a német páncéloscsapatok 1943-tól az új feladatoknak megfelelően alakíthatták át harcászatukat.

A német páncélos- és páncélgránátos-hadosztályok meglévő páncélozott harcjárműveiket (harckocsikat, rohamlövegeket, vadászpáncélosokat, önjáró lövegeket és lövészpáncélosokat) a nagyobb ütőerő, a jobb vezethetőség és a kölcsönös tűztámogatás érdekében igyekeztek összefogottan alkalmazni. Ezért a hadosztályokon belül úgynevezett páncélozott harccsoportokat vagy páncéloscsoportokat (németül Gepanzerte Kampfgruppe vagy Panzergruppe) hoztak létre. Ezeket gyakran más seregtestek páncélos kötelékeivel is megerősítették.[247]

Az ilyen csoportosítások a keleti fronton rendszerint egy (ritkábban kettő) páncélososztályból, egy (páncélozott) páncélgránátos-zászlóaljból[248] (különböző fedélzeti fegyverzetű lövészpáncélosokkal), egy önjáró páncélos-tüzérosztályból (két üteg 10,5 cm-es „Wespe” önjáró löveggel és egy üteg 15 cm-es „Hummel” önjáró löveggel), valamint egy páncélos-utászszázadból álltak. Gyakran ide osztották be a seregtest páncélos-felderítőosztályát is, de itt felderítő feladatok megoldása helyett inkább könnyű páncélgránátos-zászlóalj szerepkörben alkalmazták.

A páncélozott harccsoport mintegy 1 000- 1 200 méter széles arcvonalon támadott. Az élen két páncélosszázad két-két szakasza haladt ék alakban. Mögéjük zárkóztak a századok harmadik szakaszai. A páncélosszázadokat követték páncélozott járműveken (parancsnoki lövészpáncéloson vagy parancsnoki harckocsiban) a harccsoport elemeinek (osztály- és zászlóalj-) parancsnokai és vezetési csoportjai, illetve maga a harccsoport parancsnoka. Őket az önjáró tüzérosztály, a páncélgránátosok lövészpáncélos-zászlóalja, egy páncélos-utászszázad és a biztosító (egészségügyi, műszaki karbantartó- stb.) alakulatok követték. A szárnyakat egy-egy páncélosszázad biztosította. A harccsoport harcrendjének mélysége körülbelül 1 200 méter volt.[249]

Ezek a páncélozott harccsoportok többnyire a hadosztály páncélosezredének (páncélososztályának) vagy valamelyik páncélgránátos-ezredének parancsnoka után kapták elnevezésüket, aszerint hogy ki irányította őket. A páncélososztályból és lövészpáncélosokkal felszerelt páncélgránátos-zászlóaljból álló úgynevezett vegyes páncélosezred (Gemischtes Panzer-Regiment) kialakításával az 1945. mintájú német páncéloshadosztályok szervezetét szabályozó – 1945. március 25-én kelt – utasítás ezt a jól bevált megoldást átvette ugyan a páncélos seregtestek állandó hadrendjébe, de ebből a szervezési irányelvből a háború végéig már alig valósult meg valami.[250]

A páncéloscsoportok által elért sikereket a páncélvadászosztályok rohamlövegei és vadászpáncélosai által is támogatott – jórészt tehergépkocsikon szállított – páncélgránátos-gyalogság szélesítette ki. Az ezután beérkező általános gyalogság – már ha volt – általában beásta magát és a beérkező páncélvadász-kötelékekkel védelemre rendezkedett be, vagy éppen felkészült egy újabb támadásra. 1944-től a német gyalogság és a páncélgránátosok egyre nagyobb létszámhiánnyal küzdöttek, s ez sokszor megakadályozta az elfoglalt terepszakaszok alapos megszállását, illetve a páncélosok ellenséges páncélvadász-gyalogság elleni közelbiztosítását.

A német gyalogság harcászata és tűzrendszere a nagy tűzgyorsaságú 7,92 mm-es MG–34 vagy MG–42 típusú általános célú géppuskákra épült. Kétlábú állványról vagy „csípőből” könnyűgéppuskaként (golyószóróként) használták őket, háromlábú állványról pedig tartós tűz lövésére is alkalmas nehézgéppuskaként. A lövész-, később gránátosraj egy, a páncélgránátos-raj két könnyűgéppuskával rendelkezett. Ezek tűzerejét egészítették ki a katonák többségénél megtalálható 7,92 mm-es Kar98k karabélyok, 9 mm-es MP–40 géppisztolyok, különböző kézigránátok, valamint a raj egy tagja által kezelt puskagránátvető. 1944-től a raj néhány tagjánál mindig volt Panzerfaust („páncélököl”) is, amely a páncélosok elleni közelharcban kiválóan bevált. A létszámukban megfogyatkozott német rajok, ha géppuskáik és páncélökleik még megvoltak, eredeti tűzerejük nagy részét megőrizhették. Ez a háború végén jelentősen hozzájárult a német védelem helyi sikereihez.

A Sturmgewehr–44 gépkarabély jóval kisebb mennyiségben állt rendelkezésre, de kiválóan egyesítette magában a géppuskák tűzgyorsaságát a karabélyok pontos tüzével. A gránátos- és páncélgránátos-zászlóaljakon belül felállított rohamszakaszokat is – amennyiben lehetőség volt rá –ilyen fegyverekkel szerelték fel. A gépkarabéllyal felszerelt rohamszakasz azonban közel sem volt általános jelenség.

A német gyalogság jelentős tűztámogatást kapott a századok nehézfegyver-szakaszainak nehézgéppuskáitól és 8 cm-es aknavetőitől, a zászlóaljak nehézfegyver–századaiban alkalmazott 2 cm-es légvédelmi gépágyúktól és 12 cm-es nehézaknavetőktől, valamint az ezredek 7,5 cm-es és 15 cm-es (olykor önjáró) gyalogsági lövegeitől is.

A német harceljárás sikerének egyik legmeghatározóbb feltétele mindenkor a kielégítő légitámogatás volt. 1943 nyarától a nagyszámú, mesterien álcázott és nagy tűzerejű szovjet védelmi támpont lefogása és megsemmisítése a német csatarepülő-alakulatok hatásos tevékenysége nélkül, csupán a páncéloscsapatok önerejéből – a legkiemelkedőbb egyéni teljesítmények ellenére – időrabló és veszteségterhes megoldásnak bizonyult.

Elegendő saját vadászvédelem hiányában ezeket a földi célokat támadó repülőgépeket a szovjet vadászrepülőgépek elűzhették az égről csakúgy, mint a szovjet harckocsi-tartalékok ellen vagy az áttört páncélosok feltartóztatására bevetett német páncélvadász-repülőgépek (például Ju 87G és Hs 129) kötelékeit.

A keleti fronton harcoló német páncéloscsapatok támadásának eredményessége tehát nagyrészt a levegőben dőlt el, csakúgy mint a nyugati és délnyugati frontok esetében. A német hadászati védelemre jellemző aktív védekezés során az azonnali ellenlökéseket, illetve megtervezett ellentámadásokat indító német páncéloscsapatok a keleti fronton mégis kevésbé érezték a szükséges mértékű légitámogatás hiányát, s a szovjetek minden vezetési hiányosságát villámgyorsan kihasználták, majd hatalmas – de szovjet részről gyorsan pótolható – veszteségeket okoztak a Vörös Hadsereg csapatainak.

1944 szeptemberében egy német páncéloshadosztály keleti fronton szerzett tapasztalatai alapján az egyre inkább szaporodó szovjet betörések ellen követendő harceljárást, az ellenlökések és ellentámadások menetét a következőképp foglalták össze:

„1. Az ellenséges betörést közvetlenül követő ellenlökés mindig eredményre vezet. Az ellenségnek nincs ideje védelmének kiépítésére és nehézfegyverei előrevonására (Pakfrontok [251] és tüzérségi állások kiépítésére).

2. A helyi tartalékokat (harckocsikat, rohamlövegeket és lövészpáncélosokat együtt a gyalogsággal) a főharcvonal [252] mögött úgy kell elhelyezni, hogy a támadás minden irányban bármikor lehetséges legyen.

3. Az ellenlökést abban az esetben is azonnal meg kell kezdeni, ha tüzérségi vagy nehézfegyverek által biztosított támogatás pillanatnyilag nem elérhető. Mérvadó a meglepetés!

4. Harckocsikkal, illetve rohamlövegekkel, valamint a rájuk ültetett gyalogsággal vezetett éjszakai ellenlökések szinte mindig eredményesen végződnek, mivel az ellenség ilyen vállalkozásokra nincs felkészülve és az ellenséges gyalogság összezavarodik. A felültetett gyalogság egyúttal a harckocsikat is védi a páncélromboló osztagoktól.

5. Nappal nem szabad a gyalogságot harckocsikra ültetni, hanem a páncélozott harcjárművekről leszállva kell harcolnia. Különben súlyos veszteségeket szenved, mert a harckocsik minden fegyver tüzét magukra vonják.

6. Egy tervszerű ellentámadás előkészítéséhez elegendő időt kell biztosítani a csapatok számára, hiszen olyan teljesen kiépített védelmű ellenséget támadnak, akinek volt ideje védelmi vonalának kiépítésére, s melynek páncélelhárító körleteiben a 30-40 darab páncéltörő ágyú sem ritkaság.

7. Egy ilyen módon megindított tervszerű ellentámadásnál célszerű az ellenséges gyalogság állásait még pirkadat előtt saját gyalogság és utászok felhasználásával áttörni. Az aknazárakat és akadályokat ezek távolítják el. Ez által megteremtődik a lehetőség a páncélosok előretöréséhez.

A páncélosok fő feladata az ellenség mélységébe betörni és a kitűzött támadási célpontokat elérni, de semmiképp sem a terepen visszamaradt páncéltörő ágyúkat megsemmisíteni. Ez a feladat a támogató gyalogságra hárul.

8. Egy ilyen ellentámadás sikeréhez a meglepetés nélkülözhetetlen (minden előkészület titkosítása; elővigyázatos rádióforgalmazás, felderítés és megfigyelés; mozgás csak éjjel; rádiórejtjelezés!).” [253]

A német páncéloscsapatok akkor harcolhattak a szovjet hadianyagfölény ellen a leghatásosabban, ha gyors ellenlökéseket indítottak és a már megindult szovjet offenzívába sikerült oldalról, a szárnyakra mért csapással beletámadniuk. Az ekkor kialakuló páncélos-találkozóharcban jobban érvényesülhetett a német páncélostechnika tűzfölénye és a németek rugalmasabb harcvezetési felfogása.

A német parancsnokok az általuk vívott mozgó harc közepette, az állandóan változó harchelyzethez igazodva általában nem adtak alárendeltjeiknek részletes parancsokat. Ez rádión való vezetéskor, pokoli harci zajban igen nehézkes is lett volna. A parancskiadás során legtöbbször csak a megvalósítandó feladatot határozták meg. A részleteket az alárendelt parancsnokokra bízták, akik a helyszínen jobban el tudták dönteni, mi a jobb megoldás, s a bekövetkező váratlan eseményekre is könnyebben tudtak reagálni. Ezt Guderian így fogalmazta meg:

„Az ember egy menetjegyet kap a végállomás megnevezésével. A legmegfelelőbb útvonalat, a különböző kerülőket az utazóra kell bízni.” [254]

Többek között ennek köszönhetően sikerült a rendkívül megcsappant bevethető páncélos-állománnyal rendelkező német páncélos seregtesteknek olyan sokszor feltartóztatni a túlerőben lévő szovjet csapatok gyalogsági és harckocsi-rohamait, és eközben jelentős veszteséget okozni nekik. Viszont a mélyen tagolt, jól kiépített szovjet védelem áttörése a német csapatoknak a háború második felében már egyre nagyobb nehézségeket – s ezzel együtt súlyos saját veszteségeket – okozott. E jelenség a magyarországi harcokat fokozottan jellemezte.

7. fejezet: A szovjet hadsereg erői és eszközei a támadás előtt





A Vörös Hadsereg általános állapota 1945 januárjában


1944 végére a Vörös Hadsereg befejezte a Szovjetunió területének visszafoglalását és helyenként behatolt a német szövetségi rendszer korábbi tagállamainak (Bulgária, Románia, Szlovákia stb.) területére, valamint Magyarországra is. A keleti front ekkor mintegy 2 200 kilométer hosszan húzódott a Balti-tengertől egészen az Adriai-tengerig.

1945 januárjában a szovjet fegyveres erők gigantikus erőt képviseltek. A Vörös Hadsereg ekkor 7 millió 109 ezer főt számlált. A legnagyobb haderőnem, a szárazföldi csapatok állományába 6 millió 289 ezer fő tartozott, ebből 458 ezer fő volt a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának (gyakorlatilag Sztálinnak) tartalékában.

A szovjet hadsereg fő csapásmérő erejét 457 lövész-, lovas- és légideszant-hadosztály mellett 34 harckocsi- és gépesítetthadtest, valamint 23 önálló harckocsi- és gépesítettdandár alkotta. Tartalékban volt 31 hadosztály, egy harckocsi- vagy gépesítetthadtest és hat harckocsi- illetve gépesítettdandár. A harcoló csapatok 12 900 harckocsival és önjáró löveggel rendelkeztek, a tartalékot 2 200 páncélos jelentette. A tüzérség mintegy 115 löveggel és aknavetővel rendelkezett (a sorozatvetők és 50 mm-es aknavetők nélkül), ebből 7 100 tűzeszköz tartalékban volt. A szovjet légierő a csapatokat 15 540 repülőgéppel támogathatta.[255]

Ebből a hatalmas katonai potenciálból az összfegyvernemi magasabbegységek 58,7 százalékát és a nagyobb harckocsi- és gépesített kötelékek 70,2 százalékát a keleti front középső szakaszán vetették be. A dél szárnyon, ahová a magyarországi hadszíntér is tartozott, a szovjet összfegyvernemi erők 23,9 százaléka harcolt, s itt alkalmazták a harckocsi- és gépesített erők 24,4 százalékát is. A többi szovjet alakulat az északi szárny küzdelmeiben vett részt.[256]

Az 1944 nyarán végrehajtott „Bagratyion” és az augusztus végén indított „jaşi-kisinyovi” hadműveletek során a szovjet csapatok szétzúzták a német Közép Hadseregcsoportot és igen jelentős veszteségeket okoztak a Dél-Ukrajna (később Dél) Hadseregcsoportnak is. Szeptembertől kezdve azonban lassult a szovjet előrenyomulás sebessége és a veszteségek is egyre nőttek.

A keleti front hatalmas, sík területein tomboló csatákban páncélozott harcjárművek összecsapásaira jóval gyakrabban került sor, mint egyéb hadszíntereken (kivéve talán Észak-Afrikát). A szovjet harckocsizó- és gépesített alakulatok azonban még 1944-ben is igyekeztek kerülni a német páncéloscsoportokkal való találkozást, s inkább tüzérségükkel, páncéltörő ágyúikkal, valamint a légierő IL–2 típusú csatarepülőgépeivel vették fel ellenük a harcot.[257]

A Vörös Hadsereg páncélosállománya jócskán megsínylette ezeket a harcokat. 1941. június 22-én a szovjet csapatok 22 600 (igaz nagyrészt elavult) harckocsival rendelkeztek, de 1942 januárjában már csak 7 700 páncélossal. A szovjet hadiipar páncélos-termelését 1944 végéig az alábbi táblázat mutatja:[258]


Páncélosok 1941 [259] 1942 1943 1944 Összesen
Harckocsi 6 274 24 639 19 959 17 025 67 897
Önjáró löveg 51 4 047 11 958 16 056
Összesen: 6 274 24 690 24 006 28 983 83 953

8. számú táblázat: A szovjet páncélos-termelés 1941-1944 között.

Ezek alapján az 1941. június 22-én meglévő állománnyal együtt összesen 106 ezer 553 szovjet gyártmányú páncélos „fordult meg” a csapatok állományában. A szovjet páncélosok számát tovább növeli, hogy a fenti 106 ezer 553 darabos mennyiségben még egyetlen angolszász harckocsi és önjáró páncéltörő ágyú sincs benne, amelyekből a kölcsönbérleti szerződés alapján az Egyesült Államok 5 887 darabot, Nagy-Britannia és Kanada további 4 523 darabot szállított a Szovjetuniónak 1944 végéig.[260] Így mindösszesen 116 ezer 963 darab harckocsi, önjáró löveg és önjáró páncéltörő ágyú „ment át” a szovjet csapatok kezén 1944 végéig.

Ebből a mennyiségből a Vörös Hadsereg 1945 elején 25 ezer 400 harckocsival és önjáró löveggel rendelkezett. A harcoló csapatoknál a tartalékokkal együtt ebből 15 ezer 303 páncélos volt.[261] A fennmaradó mintegy 10 ezer darabot minden bizonnyal a kiképző alakulatok használták.

Hová tűnt több mint 91 ezer 500 darab harckocsi, önjáró löveg és önjáró páncéltörő ágyú? A szovjet harckocsiveszteségek időbeli megoszlását a következő táblázat mutatja:[262]


Vörös Hadsereg 1941 1942 1943 1944 Összesen:
Harckocsi-veszteség 20 500 15 000 22 400 16 900 74 800

9. számú táblázat: Szovjet harckocsiveszteségek 1941. június – 1944. december között.

Véleményem szerint ez az adatsor csupán a szovjet gyártmányú harckocsik veszteségeit tartalmazza, a szovjet használatban megsemmisült angolszász páncélosok mennyiségét nem. Szerintem a fennmaradó 16 ezer 700 darabos mennyiség az 1942-1944 között elveszített szovjet gyártmányú önjáró lövegeket és a szovjet kezelőszemélyzettel harcoló megsemmisült angolszász páncélosokat takarja.

Ha az 1941-1944 közötti szovjet és német páncélos-veszteségeket összehasonítjuk, azt láthatjuk, hogy mintegy 91 ezer 500 szovjet páncélos hiánya áll szemben körülbelül 23 ezer 800 elveszített német páncélossal.[263] Vagyis átlagban minden elpusztult német páncélosra csaknem négy megsemmisült szovjet harckocsi és önjáró löveg jutott. Egy angolszász elemzés szerint egy szovjet harckocsi várható élettartama legyártásától a harctéren való megsemmisüléséig alig hat hónapra rúgott.[264]

A szovjetek a második világháborúban tehát hatalmas páncélos-veszteségeket szenvedtek el. A szovjet hadiipar termelése azonban fedezte ezeket a veszteségeket, sőt a legfelsőbb hadvezetésnek tartalékok felhalmozására is volt lehetősége. Az ugyancsak súlyos személyi veszteségek pótlására egyre fokozottabb mértékben vonták be a visszafoglalt szovjet tagköztársaságok férfilakosságát is.




A 3. Ukrán Front 1945. január közepén


A 3. Ukrán Front 1945 januárjában a keleti arcvonal legdélibb szovjet hadműveleti csoportosítása volt, s mint ilyen, tevékenysége különös jelentőséggel bírt a főirányban tevékenykedő szovjet frontokra nézve is.

A szovjet hadműveleti csoport parancsnoka a front 1943. október 26-i megalakulásától kezdve 1944. május 15-ig az a R. J. Malinovszkij hadseregtábornok volt, aki a magyarországi hadszíntéren már mint a Szovjetunió marsallja a 2. Ukrán Front hadműveleteit irányította.

1944. május 16-tól a háború végéig F. I. Tolbuhin hadseregtábornok, majd marsall vezette a front csapatait. A front haditanácsának tagjai[265] A. Sz. Zseltov vezérezredes és V. M. Lajok vezérőrnagy voltak; a törzs főnökének teendőit 1944. október 29-től Sz. P. Ivanov vezérezredes látta el.[266]

Tolbuhin 1894. június 16-án született Andronikiben. Az I. világháború végén törzskapitány volt. A polgárháborúban hadosztály-törzsfőnök, majd a 3. hadsereg törzsében osztályvezető. Ezt követően hadosztály-, hadtest-törzsfőnök, majd hadosztályparancsnok. 1938-tól a Kaukázusontúli Katonai Körzet törzsfőnöke. 1942. júliusig a Kaukázusontúli, a Kaukázusi és a Krími Front törzsfőnöke. Az 57. hadsereg parancsnokaként részt vett a sztálingrádi csatában. 1943. márciustól a Déli Front, októbertől 4. Ukrán Front parancsnoka volt. 1944 májusában került a 3. Ukrán Front élére. Részt vett a Donyec-medencében és a Krímben folyt hadműveletekben. A jaşi-kisinyovi csatában aratott győzelemért, amely elősegítette Románia átállását, Tolbuhin (1944. szeptember 12-től) és Malinovszkij (szeptember 10-től) marsallá léptek elő. [267]

A 3. Ukrán Front harctevékenységét a Dnyepernél kezdte, majd részt vett a jobb parti ukrajnai, a nyikopol-krirovozsi és az ogyesszai hadműveletekben. A 2. Ukrán Fronttal együtt hajtotta végre a „jaşi-kisinyovi” hadműveletet, majd a bulgáriai bevonulás és a belgrádi hadművelet után, 1944. novemberében a Dunán átkelve kapcsolódott be a magyarországi hadműveletbe. A magyar hadszíntéren 1945-ben ez a front viselte a harcok fő súlyát.

A tárgyalt időszakban a front kötelékébe tartozott a 4. gárdahadsereg (1944. október 18-tól), a 26. hadsereg (1945. január 26-tól), a 46. hadsereg 117(1944. december 12-től), az 57. hadsereg, a bolgár 1. hadsereg, a szovjet 17. légihadsereg és a Dunai Flottilla (1944. november 9-től).

A front közvetlen alárendeltségében harcolt az 1. gárda-gépesítetthadtest (1944. november 29-től), 2. gárda-gépesítetthadtest (1944. december 12-től), a 18. harckocsihadtest (1944. november 4-től), 23. harckocsihadtest (1945. január 22-től) és az önálló 32. gárda-gépesítettdandár.[268]

A 3. Ukrán Front mögött az utóbbi hetekben igen súlyos harcok álltak. A német Dél Hadseregcsoport adatai szerint a két ukrán front csapatai a Budapest körüli harcokban 1944. december 20. és 1945. január 15. között egyebek mellett az alábbi veszteséget szenvedték:[269]

– körülbelül 22 ezer halott, 2 600 hadifogoly;

– 1 263 harckocsi és önjáró löveg;

– 7 felderítő páncélgépkocsi;

– 994 páncéltörő ágyú;

– 18 légvédelmi ágyú;

– 479 tüzérségi löveg;

– 179 aknavető;

– 945 géppuska;

– 731 páncéltörő puska;

– 308 géppisztoly;

– a német szárazföldi csapatok 45, a német és magyar pilóták 208 szovjet repülőgépet lőttek le;

– a német légierő további 126 páncélost és nyolc felderítő páncélgépkocsit, valamint hét löveget lőtt ki.

Noha ezek az adatok – a páncélosok vonatkozásában biztosan – kissé eltúlzottak, a veszteségek nagyságrendjét jól tükrözik.




A 4. gárdahadsereg 1945. január közepén


A IV. SS-páncéloshadtest és a III. páncéloshadtest tervezett előrenyomulásának útjában a szovjet 4. gárdahadsereg csapatai álltak. A szovjet hadsereget 1943. április 16-án állították fel a feloszlatott 24. hadsereg törzsének felhasználásával. Kötelékébe akkor a 20. gárda- és 21. gárda-lövészhadtest, valamint a 3. gárda-harckocsihadtest tartozott. A hadsereg parancsnoka 1944. november 29-től G. F. Zaharov hadseregtábornok volt.[270]

Zaharov 1897. május 5-én született Silovoban. 1939-től az Uráli Katonai Körzet törzsfőnöke volt. A Szovjetunió elleni német támadáskor a 22. hadsereg törzsfőnökeként tevékenykedett a Nyugati Front kötelékében. 1941 augusztusától a Brjanszki Front törzsfőnöke lett, majd nemsokára annak parancsnoka. December elejétől a Nyugati Front parancsnokhelyettese, 1942 tavaszától az Észak-kaukázusi Irány, majd az Észak-kaukázusi Front törzsfőnöke. 1942 augusztusától a Délkeleti (Sztálingrádi) Front törzsfőnöke, később parancsnokhelyettese lett. 1943 elejétől az 52. hadsereg, júliustól a 2. gárdahadsereg parancsnokaként harcolt. 1944. júniustól lett a 2. Belorusz Front parancsnoka. 1944. november 27-én vette át a beteg I. V. Galanyin altábornagytól a 4. gárdahadsereg vezetését.[271]

Miután a 2. és 3. Ukrán Front csapatainak 1944. december 26-án végre sikerült a magyar fővárost bekeríteni, a 4. gárdahadseregre várt a feladat, hogy a Duna és a Balaton között létrehozza a szovjet bekerítés külső arcvonalát.

A január elején indított két német ellentámadás megállításában jelentős szerepet játszottak a hadsereg területén végrehajtott átcsoportosítások, amelyek segítették a szovjeteket abban, hogy a német páncéloscsapatok útjába újabb és újabb harckocsizó-, gépesített-, önjáró löveg- és páncéltörőtüzér alakulatokat dobjanak át a nem támadott arcvonalszakaszokról.

1945. január közepén, az átmeneti hadműveleti szünet idején a hadsereg erői a következő csoportosításban helyezkedtek el Csókakő és a Balaton északkeleti sarka között.

A 20. gárda-lövészhadtest 17 kilométeres arcvonalszakaszt tartott a Csókakő – Zámoly – Gyulamajor vonalon. A hadtest parancsnoka 1945. január 7-től N. I. Birjukov altábornagy helyett átmenetileg P. I. Afonyin vezérőrnagy lett.[272]

A lövészhadtest első lépcsőjében helyezkedett el az 5. gárda- és a 7. gárda-légideszant-hadosztály, valamint a 80. gárda-lövészhadosztály. A 93. lövészhadosztály kissé hátrébb, Pátka – Csala térségében, a 63. lovashadosztály pedig Csákberény északkeleti részén foglalt állást.[273]

A 21. gárda-lövészhadtestet, amelynek parancsnoka P. I. Fomenko altábornagy volt, a bicskei irányból Székesfehérvár térségébe csoportosították át. A hadtest 41. gárda-lövészhadosztálya és a 84. lövészhadosztálya Gyulamajor és Gusztuspuszta között, 13 kilométer széles arcvonalon helyezkedett el. Székesfehérvártól északra a 69. gárda-lövészhadosztály volt védelemben.

A 135. lövészhadtest Gusztuspuszta és Balatonakarattya között 30 kilométeres arcvonalszakaszt tartott. A hadtest parancsnoka P. V. Gnyedin vezérőrnagy volt. A hadtest a 252. lövészhadosztállyal és az 1. gárda-megerődített körlettel[274] rendelkezett. Január 16-tól a hadtest tartalékában volt a 7. gépesítetthadtest 63. gépesítettdandára is.[275]

A 7. gépesítetthadtest élén F. G. Katkov, a harckocsicsapatok vezérőrnagya állt. Állományába tartozott a 16. gépesítettdandár (M. F. Marsev ezredes), a 63. gépesítettdandár (A. V. Zsukov ezredes), a 64. gépesítettdandár (A. I. Ogurov alezredes), a 41. gárda-harckocsidandár (M. M. Prokofjev ezredes), az ISZ–2 nehézharckocsikkal felszerelt 78. gárda-nehézharckocsi-ezred, az 1289. és 1438. önjáró tüzérezredek, valamint egyéb megerősítő kötelékek. A hadtest zöme (a 63. gépesítettdandár nélkül) Zaharov hadseregtábornok parancsára Székesfehérvár északi körzetében állt készenlétben, hogy szükség esetén ellencsapást mérjen északi vagy déli irányban.[276]

A 4. gárdahadsereg erőinek nagyobbik része tehát a székesfehérvári irányban volt összpontosítva. A csapatok feltöltöttsége azonban közel sem volt teljes. Az elmúlt hetek harcai során a hadsereg jelentős veszteségeket szenvedett. Január 15-i adatok szerint csapatai állományából hiányzott 536 géppuska, 1 138 páncéltörő puska, 197 darab aknavető, a hadosztályok tüzérségéből 227 löveg, valamint további 45 önjáró löveg. A mozgó záró osztagok készlete körülbelül 40 ezer aknával volt kevesebb.[277]

A 4. gárdahadsereg január 17-én négy (438., 521., 1312. és 1961.) páncéltörő tüzérezreddel és a három (7. gárda-, 9. és 49.) páncéltörő tüzérdandárral rendelkezett, ezekben mintegy 196 páncéltörő ágyúval. A hadsereg tüzérsége ezzel együtt összesen 1 052 löveggel számolhatott.[278]

Mivel a szovjet magasabbegységek esetében nem állnak rendelkezésre olyan részletes adatok, mint a német páncéloshadtestek esetében, ezért kénytelen vagyok az alakulattípusok szervezési állománytábláit ismertetni. Ezek viszont csupán arról tájékoztatnak, hogy egy-egy alakulatnak milyen erőkkel és eszközökkel kellett volna rendelkeznie, s nem arról, hogy mi állt rendelkezésére valójában.

A szovjet lövészhadosztályok zöme az európai háború végéig még nem az 1944. december 18-i új előírások által megszabott szervezettel harcolt, hanem egy korábbi állománytábla alapján, amelyet 1943. július 15-én rendeltek el.[279]

Ez alapján a szovjet lövészhadosztály hadosztályparancsnokságból, három lövészezredből, egy tüzérezredből, egy páncéltörő tüzérosztályból, valamint egyéb ellátó és kiszolgáló alegységekből állt.

Főbb létszám- és fegyverzeti adatai a következők voltak:[280]


Személyi állomány: 9 380 fő
Géppisztoly: 1 084 db
Puska és karabély: 6 274 db
Golyószóró: 494 db
Géppuska: 111 db
50 mm-es aknavető: 56 db[281]
82 mm-es aknavető: 83 db
120 mm-es aknavető: 21 db
Páncéltörő puska: 212 db
45 mm-es páncéltörő ágyú: 48 db
76 mm-es löveg: 32 db
122 mm-es tarack: 12 db
Gépjármű és tehergépkocsi: 124 db
Vontatójármű: 15 db

10. számú táblázat: A szovjet lövészhadosztály erői és eszközei.

A lövészezred három lövészzászlóaljjal (egyenként három lövészszázaddal, egy géppuskás-századdal, egy aknavető-századdal és egy 45 mm-es ágyús szakasszal), egy géppisztolyos századdal, egy 45 mm-es ágyús üteggel (hat csővel), egy 76 mm-es ágyús üteggel (hat csővel) és egy 120 mm-es aknavető-üteggel (hét csővel) rendelkezett. A gárda-lövészezredeknek két géppisztolyos százada volt, s nyolc 120 mm-es aknavetője. A gárda-lövészszázadok egy helyett két géppuskával rendelkeztek, a gárda-géppuskás-századnak kilenc helyett 12 géppuskája volt. A gárda-lövészzászlóaljak egy további 45 mm-es lövegekkel rendelkező páncéltörő szakaszt is kaptak.[282]

A szovjet gépesítetthadtest az 1945 elején érvényben lévő szervezési előírások szerint három gépesítettdandárral (bennük egyenként három gépkocsizó lövészzászlóaljjal és egy harckocsiezred 39 páncélossal), egy harckocsidandárral (65 harckocsival), három önjáró tüzérezreddel, egy aknavető-ezreddel, egy légvédelmi tüzérezreddel, egy sorozatvető-osztállyal, egy motorkerékpáros-zászlóaljjal, egy utászzászlóaljjal, egy híradózászlóaljjal és egyéb kiszolgáló alegységekkel rendelkezett.[283]

Főbb létszám- és fegyverzeti adatai a következők voltak:


Személyi állomány: 16 442 fő
Közepes harckocsi: 183 db
SZU-76 önjáró löveg: 21 db
SZU-85 önjáró löveg: 21 db
ISZU-152 önjáró löveg: 21 db
82 mm-es aknavető: 100 db
120 mm-es aknavető: 54 db
Löveg: 80 db
BM-13 sorozatvető: 8 db

11. számú táblázat: A szovjet gépesítetthadtest erői és eszközei.

A szovjet harckocsihadtest 1945 elején három harckocsidandárral rendelkezett, egyenként 65 harckocsival. Gépesítettdandár helyett lövészerőit egy gépkocsizó lövészdandár jelentette (harckocsik nélkül). Állományába továbbá egy könnyű tüzérezred és három önjáró tüzérezred tartozott. Egyéb vonatkozásban szervezete megegyezett a gépesítetthadtestével.

Főbb létszám- és fegyverzeti adatai a következők voltak:[284]


Személyi állomány: 12 010 fő
Közepes harckocsi: 207 db
SZU-76 önjáró löveg: 21 db
SZU-85 önjáró löveg: 21 db
ISZU-152 önjáró löveg: 21 db
Löveg: 36 db
82 és 120 mm-es aknavető: 94 db
BM-13 sorozatvető: 8 db

12. számú táblázat: A szovjet harckocsihadtest erői és eszközei.




A szovjet csapatok harcászata és vezetése 1945 elején


A szovjet harcászat az úgynevezett mély hadművelet elméletén alapult. Az elmélet kidolgozásában vezető szerepet játszott M. Ny. Tuhacsevszkij marsall (1893-1937), aki áldozatul esett a sztálini tisztogatásoknak. Az elmélet lényege: az ellenfél védelmének teljes mélységű, egyidejű lefogása, majd a kiválasztott irányban a védelem harcászati mélységének gyors áttörése, s ennek nagy mélységben történő kifejlesztése.

A siker érdekében az erőket négy lépcsőbe csoportosították:

– A rohamlépcső harckocsikkal és tüzérséggel megerősített lövészhadtesteinek feladata a harcászati mélységáttörése volt;

– A sikerkifejlesztő lépcső harckocsi-, gépesített- vagy lovashadtest(ek)ből álló gyorscsoportja az áttörés után került bevetésre és az ellenség arcvonalán ütött résen át támadva szélesítette ki azt, s került az ellenség hátába;

– A légilépcsőt (a légierő és a légideszant-csapatok) a védelem mélységének lefogására alkalmazták;

– A tartaléklépcsőből pótolták a veszteségeket.[285]

A szovjet harckocsizó-alakulatok az 1941 nyarán bekövetkezett katasztrófából 1942 októberére tértek magukhoz. Az október 16-án kiadott 325. számú direktíva megtiltotta az újonnan felállításra kerülő harckocsihadtestek megosztását, a siker kifejlesztése érdekében azok egy egységben való bevetését írta elő.

Ezzel szemben az önálló harckocsidandárokat a szovjet hadvezetés mint a gyalogságot közvetlenül támogató harckocsi-alakulatokat szándékozta alkalmazni. Ezek számára elrendelték a roham alatti, menetből való tüzelést. Fő feladatként az ellenséges gyalogság megsemmisítését jelölték meg. A gyalogsággal való szoros együttműködés érdekében a harckocsik 400 méternél távolabbra nem szakadhattak le a lövészalegységektől.[286]

Noha az elgondolás helyesnek bizonyult, állandóan kevés volt az ilyen feladatok végrehajtására alkalmazható harckocsizó-egységekből. Többek között emiatt maradt a háború végéig igen alacsony a szovjet csapatok harcászati mélységet áttörő harcának üteme.[287]

1943 nyarától a gyalogságot támogató harckocsik harcrendjét ismét lépcsőkre osztották. Az első lépcsőben T–34 közepes, míg a másodikban T–60 könnyű harckocsik támadtak. Sok esetben a németektől átvett új harcjármű-fajtával, a német rohamlövegek módjára alkalmazott önjáró lövegekkel is megerősítették őket. 1943 végétől a szovjet harckocsizó csapatok alapharckocsija a T–34 lett.[288]

1944-től már 20-30 darab gyalogságot közvetlenül támogató harckocsi és önjáró löveg jutott minden arcvonal-kilométerre.[289] Ettől kezdve az önálló harckocsidandárokat és -ezredeket a lövészcsapatok harcrendjében, a harckocsiveszélyes irányokban helyezték el. Védelemben mozdulatlan „tűzfészekként” alkalmazták őket. Ellenlökések esetén összevontan támogatták a támadó gyalogságot.[290]

1944 végétől a szovjetek egyre gyakrabban alkalmazták támadásaik során a 10-20 harckocsiból álló kisebb csoportokat. Ezek élén ISZ–2 típusú nehézharckocsik rövid harcfelderítéseket végeztek, magukra vonták a németek páncélelhárító eszközeinek tüzét s ezáltal felfedték állásaikat.[291]

A szovjet páncélelhárító képesség a háború kezdeti időszakában nem volt kielégítő. A németek először 1943 elején Harkovnál, majd nyáron a kurszki csatában tapasztalták meg, hogy a szovjet páncélelhárítás is új alapokra helyeződött.

A szovjet csapatok páncélelhárító körleteket hoztak létre a védelem egész mélységében (ezeket hívták a németek Pakfrontnak). Ezek általában nyolc darab 76 mm-es és négy darab 45 mm-es páncéltörő löveget, illetve 50-70 darab páncéltörő puskát kaptak. A lövészszázadok páncélelhárító támpontjait zászlóaljszinten csomópontokban, az ezredeknél körletekben vonták össze. A szovjet lövészhadosztály ezen kívül utolsó – harmadik – állásának előterében is berendezett egy-két páncélelhárító körletet. Bár 1943 nyarától a szovjet csapatoknál megjelentek a 57 mm-es páncéltörő ágyúk, a Panther, Tiger E, majd a Tiger B harckocsik ellen később is be kellett vonni a tábori tüzérség közvetlen irányzással tüzelő 122 és 152 mm-es lövegeit is.[292]

A szovjet lövészgyalogság harcászatát a háború második felében alapvetően két harcmód jellemezte. A nagy hadműveletek első szakaszában, az ellenség harcászati mélységének áttörésekor általában igen veszteségterhes tömegtámadásokat hajtottak végre, mivel az időtervet tartaniuk kellett. Ha az egyik rohamozó hullám elakadt, a támadást újabb tartalékok bevetésével megismételték.

Kisebb vagy kevésbé fontos támadások, illetve helyi összecsapások során a szovjet katonák már jobban kihasználhatták leleményességüket. Ennek egyik mesteri formája az úgynevezett „beszivárgás” volt, amikor kisebb, de jól felszerelt alegységek az éjszaka leple alatt átlopakodtak az ellenséges állások között és ott befészkelték magukat. Felszámolásuk általában nem volt könnyű, s ez a taktika a németek idegeit jócskán megviselte. Ugyancsak kiválóan harcoltak a szovjet lövészek éjszakai körülmények között, erdőkben és a településekért vívott helységharcok során.[293]

A szovjet gyalogság jelentős mennyiségű 7,62 mm-es PPSh–41 géppisztolyt és öntöltő puskát használt, de alapfegyvere a cári időkből származó, majd korszerűsített 7,62 mm-es 1891/30 mintájú Moszin-Nagant ismétlőpuska és karabély volt, amit a szovjet mesterlövészek távcsöves változatban halálos pontossággal használtak.

A tűzerő fokozására rajonként egy 7,62 mm-es Degtyarjov DP golyószórót is rendszeresítettek. A szovjet gyalogság 14,5 mm-es páncéltörő puskái 1943-tól a német harckocsik és rohamlövegek ellen – viszonylagos pontosságuk ellenére – már nem sokat értek, de a lövészpáncélosok és felderítő páncélgépkocsik páncélzatát még átütötték. A kiválóan célzó szovjet páncéltörőpuska-irányzók sok német harckocsi-parancsnokot lőttek ki a lövegtoronyból, amikor azok a jobb tájékozódás kedvéért nyitott búvónyílásból vezették páncélosuk harcát. A szovjet lövészek ennek ellenére kénytelenek voltak a német páncélosokkal hatásos egyéni kézi páncéltörő fegyverek nélkül, csupán páncélrobbantó kézigránátokkal és „Molotov-koktélokkal” felszerelkezve szembeszállni.

A lövészszázadok 81 mm-es és a lövészzászlóaljak 120 mm-es aknavetői gyakorlott kezelőszemélyzettel hihetetlenül precíz és pusztító tűzre voltak képesek, főleg élőerő ellen.[294]

A szovjet hadvezetés az ellenség védelmének áttörésére 1944-1945-ben az áttörési szakasz minden kilométerére 5-7 lövészzászlóaljat, 200-250 löveget és aknavetőt, 20-30 harckocsit és önjáró löveget, valamint 2-4 utászszázadot vont össze.[295]

Ha a harckocsikkal és önjáró lövegekkel, valamint tüzérséggel támogatott gyalogság áttörte az ellenség harcászati mélységét, harcba vetették a harckocsizó és gépesített erőket. Amennyiben a gyalogság nem tudta teljesen áttörni az ellenség vonalait, a harckocsi- és gépesítetthadtesteket az áttörés befejezésére vetették be, de ekkor a páncélos-veszteségek jelentősen megnövekedtek.

A szovjet gyalogsági és harckocsi-támadások zömét besulykolt módon hajtották végre, ahol „fentről” szinte minden lépést előre meghatároztak. Az alárendelt parancsnokok olyan térképeket kaptak, amelyeken színes vonalak jelölték a támadás irányát és az elérendő célokat. Ez a vezetési felfogás szinte semmi teret sem engedett az egyéni kezdeményezéseknek. A támadást sávokban hajtották végre, amely kicsit az első világháború viszonyaira emlékeztetett.[296]

A szovjet hadiipar páncélozott járművek terén a harckocsikon és önjáró lövegeken kívül csak felderítő páncélgépkocsikat gyártott, utóbbiakat nem túl jelentős számban. Páncélozott szállítójárműveket azonban nem, s emiatt a harckocsizó és gépesített alakulatok gyalogságát azokkal a tehergépkocsikkal szállították, amelyeket főleg az Egyesült Államok szállított a Szovjetuniónak.[297] A tehergépkocsik azonban ellenséges tűzben, vagy nehéz terepen nem követhették a páncélosokat, s ezért a harckocsiknak időről időre be kellett várni a tehergépkocsikon szállított lövészerőket.[298]

Ha a gyorsaság létfontosságú volt, a gyalogság „deszantként” felkapaszkodott a páncélosokra. Ez viszont a harckocsikat akadályozta a tűzharcban, mert lövészekkel megpakolva nem tudták elfordítani lövegtornyaikat. Ráadásul a páncélosokra zúduló elhárító tűz a szovjet gyalogság soraiban is nagy veszteségeket okozott.

Támadásban a szovjetek általában több harckocsi-kötelékkel operáltak. Először a német vonalakra merőleges utakon indultak meg. Ha a támadást megerősített ellenséges támpont akasztotta meg, a szovjetek – a német eljárástól eltérően – kikerülték és ott csak gyenge lekötő erőket hagytak, majd igyekeztek a támpontot minden irányból megkerülni és bekeríteni, s csak ezután felszámolni.[299]

A szovjet hadvezetés felső szintjén általában igen jó képességű katonák tevékenykedtek, nagy részük a német tábornokok elismerését is kivívta. Ugyancsak elismerően nyilatkoztak a németek sok alegységparancsnokról is. A szovjet tisztikar középső rétege azonban gyenge teljesítményt nyújtott, mert szinte jobban félt elöljáróitól s saját döntései következményeitől, mint magától a német hadseregtől. Erre meg is volt az oka, hiszen a németek gyakran hallgattak le olyan rádióbeszélgetéseket, amelyben szovjet tiszteket halálbüntetéssel fenyegettek meg, ha késlekedtek egy-egy elakadt támadást megismételtetni.

A csapatokat sokszor erőszakkal űzték előre, és hátulról kaphattak golyót, ha haboztak.[300] A szovjet hatóságok csak a sztálingrádi csatában mintegy 13 ezer 500 saját katonájukat – több mint egy teljes lövészhadosztály állományát – lőtték agyon különböző okokból.[301]

A szovjet harcvezetést nehezítette, hogy szinte teljesen hiányoztak a páncélozott vezetési pontok, s nagy volt a hiány motorkerékpárokból is.

Ha egy írásbeli parancsot kellett valahova eljuttatni, a feladatra sokszor harckocsit kellett alkalmazni. Mivel a hosszadalmas, minden részletre kiterjedő utasításokat és parancsokat rádión szinte lehetetlen volt továbbítani, páncélosok „futárszolgálatára” számos alkalommal került sor.[302]

8. fejezet: Az utolsó előkészületek



1945. január 17-én a sötétség beálltával a Balaton és Mór között lázas készülődés kezdődött. A IV. SS-páncéloshadtest alakulatai a kapott parancsoknak megfelelően gondos álcázás közepette folyamatosan érkeztek be megindulási állásaikba. A III. páncéloshadtestnél is folytak a támadás előkészítésével kapcsolatos munkálatok.

A IV. SS-páncéloshadtest balszárnyán az 1. páncéloshadosztály csapatai készülődtek. A hadosztályparancsnok (Thunert vezérőrnagy) harcálláspontja ekkor Öskün volt. A műhelyszázadok és a hadosztály karbantartó részlegei az elmúlt napokban éjt nappallá téve dolgoztak, hogy a hadosztály harccsoportjai a lehető legütőképesebb állapotban támadhassanak.

Marcks vezérkari őrnagy megerősített 113. páncélgránátos-ezredének hat századát teljesen feltöltötték. Az ezrednek az első hullámban kellett támadnia. Készenléti állásait az esti órákban, Ösitől nyugatra foglalta el. Helmut Huppert alezredes megerősített 1. páncélgránátos-ezrede és a 73. páncélos-tüzérezred (egy tüzérosztálya nélkül) szintén Ösi északi és északnyugati körzetében álltak készenlétben.[303]

A hadosztály páncéloscsoportját Ernst Philipp alezredes vezette. Harckocsiállománya az 1. páncélosezred I/1.,3., 4. és II/7. páncélosszázadainak Panther harckocsijaiból, a II/6. század Panzer IV harckocsijaiból és az ezrednek alárendelt 24/I. páncélososztály 12 harcképes Pantheréből állt.

A harccsoportba osztották be a 113/10. (páncélos-utász-) századot Sd.Kfz. 250 lövészpáncélosaival, a 73/I. páncélos-tüzérosztály önjáró lövegeit Theilen százados parancsnoksága alatt, a 299. gépvontatású légvédelmi tüzérosztály egy megerősített ütegét 8,8 és 2 cm-es lövegekkel, valamint a páncélos-tüzérezred páncélozott megfigyelő csoportját. A Philipp-harccsoport Berhida körül, a hadosztály balszárnya mögött csoportosult.[304]

Az 1. páncéloshadosztálytól jobbra a 3. SS-páncéloshadosztály alakulatai este 22.00 órától foglalták el készenléti állásaikat Berhidától délre. A hadosztály harcálláspontja Hajmáskéren, a magyar Honvédség tüzérségi lőterének területén volt. A támadás végrehajtására Becker SS-Brigadeführer hadosztályának csapataiból három harccsoportot alakított ki.

A hadosztály balszárnyán Fritz Eckert SS-Sturmbannführer által vezetett „Kampfgruppe Eckert” helyezkedett el, amely az 5. SS-páncélgránátos-ezredből (egy zászlóalja nélkül) és a 3. SS-páncélvadászosztály páncélosaiból állt. Utóbbi alakulat parancsnoka Boris Kraas SS-Sturmbannführer volt.

A hadosztály súlyponti csoportosítása Adolf Pittschellis SS-Sturmbannführer 3. SS-páncélosezredéből, valamint az ezrednek alárendelt 509. nehézpáncélos-osztályból állt, amelynek parancsnoka Burmester őrnagy volt. A páncéloscsoport Küngös körzetében gyülekezett, hogy az adott jelre északkelet felé támadásba lendüljön.

A hadosztály jobbszárnyát Franz Kleffner SS-Obersturmbannführer megerősített 6. SS-páncélgránátos-ezrede fedezte, amelynek Jenő felé kellett előretörnie.

Az éjszakai előkészületekről a 3. SS-páncélvadászosztály egyik katonája így számolt be:

„Az osztály úgy 22 óra körül foglalta el készenléti állását. Körülbelül 1 500 méternyire álltunk meg a szovjet vonalak előtt. Kis idő múlva magyar gyalogosok jelentkeztek nálunk, akiknek az első árkokat kellett majd bevenni és mintegy 2 kilométeren át velünk együtt előrenyomulni. Mögöttünk ezzel egy időben sorozatvetők és önjáró tarackok vonultak fel. Közénk 2 cm-es négycsövű és 3,7 cm-es kétcsövű légvédelmi gépágyúk soroltak be.” [305]

A „Totenkopf”-hadosztálytól jobbra az 5. SS-páncéloshadosztály harccsoportjai készültek a támadásra. A hadosztály balszárnyán a megerősített 9. SS-páncélgránátos-ezred állt, amelynek parancsnoka Hans Dorr SS-Obersturmbannführer volt.

Az ezred mögött, Veszprémtől keletre foglalt helyet Fritz Darges SS-Obersturmbannführer 5. SS-páncélosezredének két osztálya. A kisszámú bevethető Panther harckocsit az 5/II. SS-páncélososztály 5. (Lichte SS-Obersturmführer) és 6. (Grossrock SS-Untersturmführer) páncélosszázada között osztották el. A jobbszárnyat Franz Hack SS-Obersturmbannführer 10. SS-páncélgránátos-ezrede fedezte.

Az álcázás érdekében az SS-parancsnokok román(!) egyenruhában szemrevételezték az állásokat, s akkor is ilyen egyenruhát viseltek, amikor az első vonalban lévő német csapatokkal vették fel a kapcsolatot.[306]

A IV. SS-páncéloshadtest jobbszárnyát Philipps altábornagy 3. páncéloshadosztálya fedezte. A hadosztály harcálláspontja Balatonkenesén volt.[307]

1945. január 17-én estig a hadosztályok kijavított vagy menetben lévő páncélosai már szinte mind beérkeztek a csapatokhoz. Ekkor a IV. SS-páncéloshadtest a következő páncélosállománnyal rendelkezett:[308]


Alakulat Panzer III és Panzer IV [309] Panther [310] Tiger Rohamlöveg [311] Önjáró
löveg
[312]
Sturmpz. IV Összesen:
pct.
1. pc.ho. 12[313] (15) kb. 35[314] (55) 1 (2) 10 (15) kb. 58 (87)
24/I. pc.o. 12 (14)[315] 12 (14)
3. SS-pc.ho. 10 (25) 9 (24) 4 (11)[316] 21 (46) 44 (106)
509. npc.o. 42 (45)[317] 42 (45)
5. SS-pc.ho. 7 (13) 12 (22) 7 (18) 26 (53)
303. 45 (45) 45 (45)
rotü.dd.
3. pc.ho. 21 (30) 27 (43) 19 (22) 67 (95)
219. 11 (22) 11 (22)
ro.pc.o.
1335. 6 (16) 6 (16)
rolög.o.
Összesen: 50 (83) kb. 95 (158) 46 (56) 99 (149) 10 (15) 11 (22) kb. 311(483)

13. számú táblázat: A IV. SS-páncéloshadtest páncélosállománya 1945. január 17-én este.

Az SS-páncéloshadtest hadosztályai a megerősítő tüzéralakulatokkal együtt az alábbi eszközállománnyal rendelkeztek:[318]


Alakulat Aknavető Gyalogsági
löveg
Tábori
tarack és
ágyú
Önjáró
tarack
Sorozatvető Páncéltörő
ágyú
Összesen
1. pc.ho. 49 24 45 18 32 168
3. SS- 74 21 42 18 16 171
pc.ho.
5. SS- 75 26 40 16 19 176
pc.ho.
3. pc.ho. 62 7 18 17 14 118
504. SS- 15 15
tü.o.
504. SS- 24 24
sv.o.
403. népi- 27 75 102
tü.hdt.
17. népi- 108 108
sv.dd.
Összesen: 287 78 235 69 132 81 882[319]

14. számú táblázat: A IV. SS-páncéloshadtest tüzérségi eszközei 1945. január 18-án.

A készülődő német-magyar csapatokkal szemben a 3. Ukrán Front 4. gárdahadseregének csapatai a Dunántúlon egy viszonylag kis hídfőben helyezkedtek el. A szovjet egységek hátában hatalmas víziakadályként ott hömpölygött a Duna. A Velencei-tó az egész hídfőt két egyenlőtlen részre osztotta fel. A tó és a Duna közötti átjáró körülbelül 17-18 kilométer széles volt, ami megnehezítette a front erőivel és eszközeivel való manőverezést.

A szovjet hídfőben a terep alapvetően sík volt, s csak itt-ott szegdelték át kisebb dombok. Ez a hadszíntér gépesített hadviselés és páncélosok számára ideális volt ugyan, de a gyalogság védelmi lehetőségeit korlátozta. A Velencei-tótól északra, továbbá a Velencei-tó és a Balaton között kevés volt a manőverezést akadályozó erdő, csak a dombokat borították néhol apróbb tölgyligetek.

A páncélosok mozgását a Mezőföldön létesített Sárvíz- és Sió-csatornák viszont lassíthatták, s a sok talajjavító árok és kisebb patak is akadályozhatta harctevékenységüket. Ezek mentén a védelem számára már kedvezőbb lehetőségek kínálkoztak. A csatornák szélessége elérte a 15-30 métert, mélységük pedig 2-5 méter között váltakozott. Meredek, mintegy két méter magas partjaikon töltések húzódtak, amelyeket mindkét fél felhasználhatott védőövek, reteszállások, vagy éppen harckocsiakadályok kialakítására. A Velencei-tó és a Duna között már csak a Váli-víz képezett jelentősebb akadályt a támadó csapatok számára.

A szovjet hídfő területén valamennyi településen főleg kőépületek voltak és ezeket védelmi célból viszonylag könnyen meg lehetett erődíteni. A szovjet kézben lévő területen feküdt egyébként a Margit-állás tábori erődítéseinek zöme is. A régió fejlett közúti hálózattal rendelkezett, s így a csapatok mozgása még télen sem okozott nagyobb nehézséget.[320]

A támadásra készülődő német páncélosokkal szemben Sárkeresztes és a Balaton között, 35 kilométeres arcvonalon a 21. gárda-lövészhadtest 84. lövészhadosztályának egy része, valamint Gnyedin vezérőrnagy 135. lövészhadteste állt.

A lövészhadtest I. A. Gorbacsev vezérőrnagy 252. lövészhadosztályából, valamint Sz. I. Nyikityin vezérőrnagy 1. gárda-megerődített körletéből állt.

A védelem a 252. lövészhadosztály arcvonalán volt jobban előkészítve. Például a 928. lövészezred öt kilométeres sávjában három páncélelhárító körletet rendeztek be, mindegyikben 8-10 löveggel. Négy-öt kilométerre a peremvonaltól 11 önjáró löveg volt tüzelőállásban. A lövészezred harcrendje két lépcsőből állt. Nádasdladány irányában a védelem mélysége az öt kilométert is elérte.

Az 1. gárda-megerődített körlet ennél gyengébb erőkkel rendelkezett. Kilométerenként csupán négy géppuskát, négy páncéltörő puskát, két darab 45-, illetve 76 mm-es löveget és átlagban alig több mint egy aknavetőt tudott kiállítani. A védelem mélysége itt a páncélelhárító tüzértartalék állásaival együtt sem haladta meg a másfél-két kilométert. Nyikityin vezérőrnagy tartalékában egy géppuskás-tüzérzászlóalj egyik százada, egy motorkerékpáros-ezred géppuskás-százada és hét T–34 harckocsi volt. A 135. lövészhadtest mögött a teljes arcvonalon elosztva a 7. gépesítetthadtest 63. gépesítettdandárának lövészzászlóaljai és egy önjáró tüzérezred álltak tartalékban.[321]

A 135. lövészhadtest sávjában csoportosult további két páncéltörő tüzérezred, egy ágyús tüzérezred és egy aknavető-ezred. A tüzérség sűrűsége arcvonal-kilométerenként 10-11 darab löveg és aknavető volt, ami azt jelenti, hogy a szovjetek itt körülbelül 350-385 löveggel és aknavetővel rendelkeztek.[322]

A hadtest arcvonalszakaszán 7 000 méter lövészárok és 1 500 méter közlekedőárok volt kiásva és berendezve. Az aknamezők 3 000 harckocsik elleni és 4 500 gyalogsági aknából álltak. A 176-os magassági pont és a Balaton között elektromos műszaki zárat is telepítettek.[323]

Január 17-én este 23 óra 10 perckor Gaedcke vezérőrnagy, a Balck-seregcsoport vezérkari főnöke jelentette a Dél Hadseregcsoport vezérkari főnökének, hogy a „Konrad 3” hadművelet az előkészületek befejezése után másnap, január 18-án hajnali 05.00 órakor terv szerint megindulhat.[324]






III. rész
Az utolsó esély
(A „Konrad 3” hadművelet)


9. fejezet: Áttörés a Dunához (1945. január 18-19.)





1945. január 18. csütörtök
(Időjárás: legmagasabb nappali hőmérséklet mínusz öt Celsius-fok, felhős és párás idő, helyenként gyenge hóesés)
[325]


1945. január 18-án hajnali 04.00 óráig a IV. SS-páncéloshadtest hadosztályai elfoglalták készenléti állásaikat és felkészültek a támadásra. Fél óra múlva a német tüzérség lövegei és sorozatvetői tüzet nyitottak és harminc percen át verették a szovjetek állásait. A német páncéloscsapatok pontosan 05.00 órakor a Balaton és Csór között támadást indítottak.

A IV. SS-páncéloshadtest jobbszárnyán a 3. páncéloshadosztály Balatonkenese keleti előteréből támadott. A hadosztály páncélgránátosai a hadtesttüzérség lövegeinek és sorozatvetőinek tűzelőkészítése után kikászálódtak lövészárkaikból és megindultak a 6/I. páncélososztály Panther harckocsijainak nyomában. A szovjetek páncéltörő ágyúi persze azonnal tüzet nyitottak, így német oldalon hamarosan veszteségek keletkeztek. A németek előretörését három széles aknamező akadályozta, amit a szovjetek magasfeszültségű elektromos árammal töltött drótakadályokkal is megerősítettek. Nem volt más megoldás: a tüzérség és harckocsik tűzfedezete alatt az aknákat és műszaki zárakat fel kellett szedni. A 39. páncélos-utászzászlóalj katonái azonnal hozzá is kezdtek a nem éppen veszélytelen feladat végrehajtásához.

Ötórányi kemény munka után végre sikerült átjárót létesíteni az aknamezőkön, amelyen keresztül a hadosztály páncéloscsoportja megindulhatott. A támadó Panthereket a 6/II. páncélososztály Panzer IV harckocsijai és Panzer IV/70(A) vadászpáncélosai követték. A 3/I. páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélosokon igyekezett a páncélosok után.

Egy szovjet páncéltörő reteszállás még megpróbálkozott a támadás feltartóztatásával, de a lövészpáncélos-zászlóalj a harckocsik fedezetében balról megkerülte, majd hátulról lerohanta a lövegek kezelőit. Ezzel a szovjetek állásait át is törték.

A páncélos ék 14.00 óra körül lépte át a Lepsénytől 3,5 kilométerre délnyugatra található útkereszteződést, majd miután a páncélosok Enyingen egy sor szovjet ellátó alakulatot szétszórtak, 15 óra 30 perckor elérték Déget. A 394. páncélgránátos-ezred katonái kisebb magyar alakulatokkal együtt a hadosztály nyitott jobbszárnyát igyekeztek fedezni.

A 6. páncélosezred és a 3. páncélgránátos-ezred részei alkotta páncéloscsoport folytatta támadását keleti irányban, majd gyenge szovjet ellenállás közepette 18.00 óra körül Sárszentmiklóstól nyugatra hídfőt foglalt a Sárvíz-csatorna keleti partján .

A 3. páncéloshadosztály jobbszárnyát az 1., 3. és 23. páncélos-felderítőosztályok fedezték, amelyeket a nap folyamán a 219. rohampáncélos-osztállyal együtt a hadosztály alárendeltségébe utaltak. A felderítőszázadok páncélgépkocsijai és lövészpáncélosai, valamint a 3. páncélos-felderítőosztály Aufkl. auf Fgst. Pz.Kpfw. 38(t) lánctalpas felderítő harcjárművei a Lepsény – Siófok útvonalon nyugati-délnyugati, Enyingtől és Dégtől pedig déli irányban támadtak azzal a feladattal, hogy Siófoknál, Mezőkomáromnál és Ozoránál elérjék a Sió-csatornát.[326]

Az 5. SS-páncéloshadosztály Csajág körzetéből indította meg délkeleti irányú támadását. A 9. SS-páncélgránátos-ezred csapatai a 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóaljjal közösen betörtek ugyan a szovjetek vonalaiba, de Balatonfőkajáron és a településtől északkeletre fekvő magaslatokon a szovjet 1. gárda-megerődített körlet szívósan védekező gyalogságába ütköztek. Mivel a kora délutáni órákig a szovjetek állásait áttörni nem tudták, Ullrich SS-Standartenführer parancsot adott a hadosztály addig tartalékban tartott páncélozott harccsoportjának bevetésére is.

Dorr SS-Obersturmbannführer páncélosainak segítségével az SS-páncélgránátosok nehéz harcok árán, a délutáni órákban végül elfoglalták Balatonfőkajárt és a környező magaslatokat. A páncéloscsoport, a 9. SS-páncélgránátos-ezred és az 5. SS-páncélos-utászzászlóalj elemei ezután dél felé fordultak és Lepsény mellett keleti irányban, Kisláng felé törtek előre. Mivel nem ütköztek jelentősebb ellenállásba, az SS-csapatok Káloztól északra elérték a Sárvíz-csatornát és a túloldalon kisebb hídfőt létesítettek.[327]

A 3. SS-páncéloshadosztály csapatainak egy része már a tüzérségi előkészítés alatt megindult a szovjetek vonalai felé, persze kellő óvatossággal. Amint a lövegek és sorozatvetők tüzüket a szovjet állások mélységébe helyezték át, a hadosztály három harccsoportja Küngös és Berhida között megindította támadását.

A hadosztály jobbszárnyán a 3. SS-páncélvadászosztály StuG. III rohamlövegeivel és Jagdpanzer IV vadászpáncélosaival megerősített Eckert SS-harccsoport haladt délnyugati irányban. Az SS-rohamlövegekkel közösen támadó magyar katonák hamarosan veszteségeket szenvedtek, amikor mintegy nyolcszáz méterre a szovjet állások előtt orkánszerű páncéltörőágyú-tűz söpört végig rajtuk. A rohamlövegek célzott lövésekkel viszonozták a tüzet, s néhány szovjet löveget sikerült is kilőniük. A beérkező SS-páncélgránátosok aztán hozzáláttak a környék megtisztításához. Az SS-harccsoportnak szerencsés módon nem gyűlt meg a baja a szovjet aknamezőkkel.

Időközben a szovjet IL–2 csatarepülő-kötelékek rátaláltak a német harccsoportokra, és alacsonytámadásokat intéztek ellenük. A szétbontakozott harcrendbe beosztott 2 cm-es önjáró légvédelemi gépágyúk azonban még azelőtt visszaverték őket, hogy jelentősebb veszteségeket okozhattak volna.

Miután a rohamlövegek kilőtték a szovjetek tüzérmegfigyelő állását, a tüzérségi tűz is pontatlanabb lett. A szovjetek tűztámogatása tovább gyengült, amikor Sima SS-Obersturmführer 3/1. SS-páncélvadászszázadának vadászpáncélosai egy tüzérütegüket szabályosan földbe taposták. Az Eckert-harccsoport ezután gyors ütemben Lászlómajor felé folytatta előrenyomulását.

A harccsoport 12.00 óra körül, Polgárditól északra megosztotta erőit. A 3. SS-páncélvadászosztály rohamlövegei északkeleti irányba, Falubattyán felé fordultak. A zöm az 5/I. SS-páncélgránátos-zászlóaljjal és a Jagdpanzer IV-ekkel Polgárditól északra keleti irányba tartott, hogy a kapott feladatnak megfelelően Tácnál hídfőt létesítsen a Sárvíz-csatornán. Az éket Kraas SS-Sturmbannführer kilenc vadászpáncélosa képezte, amelyek meglehetősen heves szovjet ellenállás közepette 14.00 óra tájban Táctól délre elérték a csatorna partját. Még éppen időben érkeztek ahhoz, hogy lássák, a szovjetek miként repítik levegőbe a víz felett átívelő hidat, ami a folyamatos német előretörés szempontjából létfontosságú lett volna.

Jobb híján a németek a nyugati parton rekedt szovjeteket kezdték kifüstölni, Kraas pedig vadászpáncélosaival délről betört Tácra. A helység zsúfolásig volt amerikai gyártmányú járművekkel, amelyeket a németek páncélosaikkal annak rendje és módja szerint szétzúztak. Egy arra tévedt szovjet T–34 sem kerülhette el a sorsát: közvetlen közelről 7,5 cm-es páncélgránát végzett vele.

Időközben Berg SS-Hauptsturmführer 5/I. SS-páncélgránátos-zászlóalja is felzárkózott, de a Malom- és a közvetlenül mögötte húzódó Sárvíz-csatornán át való előrenyomulás lehetetlennek látszott. A szovjetek erős géppuska- és aknavetőtüzében a németek nappal nem kockáztatták meg az átkelést. Ezért a nyugati parton rekedt 5/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj részei a felrobbantott híd roncsától Tác északi kijáratáig biztosító állásokat vettek fel.

Kraast dühítette a híd elveszítése, mert mindenképpen hídfőt akart foglalni a keleti parton. Ezért saját elhatározásból összegyűjtötte a páncélvadászosztály kísérő gránátosszakaszát és az 5/I. SS-zászlóalj néhány páncélgránátosát, majd megindult, hogy a megsemmisített híd roncsain át megvesse lábát a túlparton. A szovjetek észlelték a veszélyt, és erős tűz alá vették a német különítményt.

Egy órányi küzdelem után, a késő délutáni órákban a 105-ös magassági ponttól északra mégis sikerült egy kisebb hídfőt kialakítani. A hídfő kiszélesítésére tett német erőfeszítések azonban rendre meghiúsultak. A 3/1. SS-páncélos-utászszázad megpróbálkozott azzal is, hogy a hidat rendbe hozza a vadászpáncélosok számára, de kísérletét a jelentős veszteségek miatt abba kellett hagynia. Úgy tűnt, az Eckert-harccsoport támadása végképp elakadt.

Kraas ekkor úgy döntött, mással próbálkozik. Fogta kilenc Jagdpanzer IV páncélosát és elindult Szabadbattyán felé, ahol szerencséjére a vasútállomástól északkeletre a felrobbantott vasúti híd nem semmisült meg teljesen. A németek a hidat némi munkával meg tudták erősíteni annyira, hogy a vadászpáncélosok tömegét elbírja. A híd keleti oldalán felállított szovjet páncéltörőágyú-állást hamarosan áttörték, majd gyorsan előrenyomulva hátba támadták a Táctól északkeletre lévő szovjet gyalogsági állásokat és páncéltörő ágyúkat. Kraas innen Fövenypuszta felé fordult és a 124-es magassági pontnál átvágta a Sárkeresztúr – Székesfehérvár útvonalat. Itt vadászpáncélosait éjszakára körvédőképes, úgynevezett sündisznóállásba rendelte.

Boris Kraas SS-Sturmbannführer helyzetfelismerése és vadászpáncélosainak lendületes támadása felszámolta a szovjet ellenállást Táctól keletre, s ezzel a hadosztály támadását kimozdította a holtpontról. Az SS-vadászpáncélosok ez alatt német adatok szerint 30 páncéltörő ágyút, egy nehéz önjáró löveget, egy felderítő páncélgépkocsit és mintegy 100 tehergépkocsit semmisítettek meg. Kraast január 24-én a Vaskereszt Lovagkeresztjére terjesztették fel, amit később – postumus – meg is kapott.

Amikor Polgárdinál dél körül az Eckert-harccsoport szétvált, a StuG. III rohamlövegek Falubattyán és Szabadbattyán felé indultak. Hamarosan találkoztak a hadosztály páncélos-felderítőosztályának részeivel s már éppen ráfordultak volna a szilárd burkolatú útra, amikor Polgárdi felől tehergépkocsikra szerelt sorozatvetők („Katyusák”) közeledő oszlopát vették észre. Egy másik szovjet gépkocsioszlop is elébük tévedt, amit már megállásra kényszerített és javában sorozott egy Fw 190 csatarepülőgépekből álló kötelék. Miután a páncélos-felderítőosztály katonái és a rohamlövegeken érkezett páncélgránátosok lefegyverezték a járművezetőket, furcsa felfedezést tettek:

„Sokan közülük nők voltak, a Vörös Hadsereg egyenruhájában. A zsákmányolt gépjárművek közé álltunk lövegeinkkel és tűz alá vettük az időközben megfordult és újra dél felé tartó oszlopot. Ami nem esett áldozatul csatarepülőinknek , az a mi zsákmányunk lett.” [328]

A rohamlövegek egy része otthagyta a tehergépkocsi-vadászat helyszínét és ismét Szabadbattyán felé indult. A helység előtt 400 méterrel az élen haladó rohamlöveg erősen befékezett egy balkanyarban, s végül ez mentette meg.

A harcjármű ugyanis kisodródott, így a település első háza mögött lesállást foglaló ISZ–2 nehézharckocsi első lövése cél tévesztett. A szovjet páncélos minden bizonnyal az úton várta az első beérkező német járművet. Nem sokkal később azonban maga volt nagy bajban, hiszen a StuG. III tüzet nyitott. Az első lövés lecsúszott a szovjet harckocsi vastag páncélzatáról. A németek voltak előnyösebb helyzetben, mert a szovjet páncélos lövege osztott lőszerrel tüzelt, s emiatt kezelőinek hosszabb idő kellett a lövedék és a töltet külön-külön való betöltéséhez.

A német rohamlöveg volt a gyorsabb és második lövésével már eltalálta ellenfelét. A harmadik lövés is talált. Ez felrobbanthatta az ISZ–2-ben tárolt lőszert, mert egy hatalmas detonáció a harckocsit darabokra tépte. A rohamlöveg tovább tört előre, de a benne ülő németeknek rá kellett döbbenniük, hogy egyedül maradtak. Ezért megálltak, s a rohamlövegen ülő páncélgránátosok a lövegparancsnok irányításával géppuskával és öntöltő puskákkal szisztematikusan tűz alatt tartották a környéket. Nemsokára szovjet gyalogság támadt rájuk szuronyt szegezve, de a 7,5 cm-es repeszgránátok iszonyatos pusztítást vittek végbe soraikban. Miután 2 cm-es lövegeikkel két német felderítő páncélgépkocsi is beszállt a tűzharcba, a szovjetek próbálkozása összeomlott.

Egy közeli tanyáról ekkor egy magányos T–34 kúszott elő, de több találatot kapott és harcképtelenné vált. A templom környékén egy ISZ–2 nehézharckocsi manőverezett nem túl magabiztosan, így a beérkező SS-felderítők az egyik lövészpáncélosról felugráltak a páncélos hátára és foglyul ejtették a kezelőket. A beérkező többi német rohamlöveg előnytelen körülmények közepette, igen kis lőtávolságon volt kénytelen megküzdeni a környéken felbukkanó szovjet páncélosokkal. Estére a rohamlövegek itt is sündisznóállásba vonultak. Néhány sebesültön kívül jelentősebb veszteségük nem volt.

Az Eckert-harccsoporttól balra a kora reggeli órákban a 3. SS-páncélosezred gyenge erői is támadásra indultak. Az ezrednek erősítés gyanánt alárendelt 509. nehézpáncélos-osztály 42 harcképes Tiger B nehézharckocsija Küngösnél várta a támadás megindulását. A hadosztály saját harckocsijai egyelőre a 3. SS-páncélvadászosztállyal együtt nyomultak előre. Nemsokára az egyik Panzer IV harckocsi páncéltörőágyú-találatot kapott. Noha a 3. SS-páncélos-felderítőosztály részei segítették a páncélosokat, a támadás a szovjet aknamező előtt elakadt. A páncélosezred utászszakasza a 3. SS-páncélos-utászzászlóalj osztagaival együtt a Pantherek és Tigerek tűztámogatása mellett nagy nehezen átjárókat nyitott az aknamezőn.

Már megvirradt, amikor a páncélosok folytathatták a támadást. Betörtek Sándorkára és mindent legázoltak, ami az útjukba került. A helység körül heves páncélos-összecsapás bontakozott ki, miután Füle felől 10 szovjet páncélos a németek oldalában ellenlökést indított. A németek több szovjet harckocsit kilőttek.

A támadás csupán dél körül folytatódhatott tovább, de alig egy kilométer múlva újabb szovjet páncéltörő reteszállást kellett szétverni. Miután az SS-páncélosfelderítők oldalba kapták a szovjeteket, a támadás a Felsősomlyótól a Falubattyánba vezető útig jutott előre, majd onnan tovább kelet felé.

A súlypontban alkalmazott 509. nehézpáncélos-osztály reggel 06.00 órakor Küngös körzetéből indult meg, de a németek rövidesen itt is aknamezőbe ütköztek, amit az 5. SS-páncélgránátos-ezred (16.) utászszázada csak 08.00 órára szedett fel. A páncélosok nem túl sokat haladtak előre, amikor az élen haladó 1. és 3. nehézpáncélos-századok mélyen lépcsőzött szovjet védelembe és beásott páncélosokba ütköztek. A német harckocsik súlyos harcok közepette „átrágták” magukat az állásokon, egészen Jenőtől délnyugatra a 188-as és 197-es magaslatokig. A nehézharckocsik mögött a 6. SS-páncélgránátos-ezred gránátosai és Pellin SS-Sturmbannführer 3. SS-páncélos-felderítőosztályának katonái számolták fel a megmaradt szovjet ellenállási fészkeket.

A német páncélos éket Jenőtől délnyugatra meglepte négy szovjet SZU–76 önjáró löveg. A németek először a nagy kavarodásban saját járműveknek nézték a gyorsan közeledő páncélosokat, s nem nyitottak rájuk tüzet. A szovjetek két Tiger B-t és egy Panzer IV-et lőttek ki hátulról, mire végül velük is végeztek a felocsúdó németek. Két SZU–76 önjáró löveggel egy nyolckerekű felderítő páncélgépkocsi 2 cm-es lövege végzett oldalról. Az akció annak a páncélos-ellenlökésnek volt része, amelyet a szovjetek Füle környékéről 10 páncélossal intéztek a német harccsoport oldalában.

Dél körül a „Királytigriseknek” végre sikerült rést vágni a szovjet védelmen. Veszteségeik azonban igen jelentősek voltak. Az élen haladó 3. század minden tisztje megsebesült, az osztály segédtisztje, Linden főhadnagy pedig elesett. Maga az osztályparancsnok, Burmester őrnagy is megsebesült, így az osztály vezetését König százados, a 2. század parancsnoka vette át.

König gyors átszervezést hajtott végre. Az 1. század élére Vaas hadnagy került, a 2. századot Böttger hadnagy vette át, a 3. századot pedig a továbbiakban Clauss törzsőrmester vezette.

Délután 14.00 óra körül a nehézpáncélos-osztály megmaradt 18 harcképes harckocsijával ismét megindult. Ezúttal Böttger hadnagy 2. százada haladt a támadás élén. A 3. SS-páncéloshadosztállyal való kapcsolat átmenetileg megszakadt, így a nehézharckocsik kénytelenek voltak magányosan átverekedni magukat Felsősomlyó és Antóniamajor irányában. Késő délután északnyugat felől elérték Szabadbattyánt.

A harckocsik nem sokkal később a Malom-csatorna partján dübörögtek, s buzgón keresték a hidat, amin átkelhetnének. A 2. század a templom közelében lévő közúti hídhoz hajtott, a 3. század a vasútállomás irányába indult. Ekkor már a helyszínen voltak a 3. SS-páncélvadászosztály 3. századának rohamlövegei és a hadosztály páncélos-felderítőosztályának részei is, de erről König százados egyelőre nem tudott.

A Tiger B harckocsik szovjet ISZ–2 nehézharckocsikkal harcérintkezésben közeledtek a híd felé. Nem volt szerencséjük. Amint az utolsó szovjet páncélos is átcsörömpölt a hídon, az a levegőbe repült. Az első német harckocsi alig ötven méterre volt tőle.

A nehézpáncélos-osztály mögött igen nehéz harcok álltak. Napközben összesen 20 szovjet harckocsi kilövését jelentették, de saját veszteségeik is tetemesek voltak. Tizenegy elveszített harckocsijukból három a helyszínen megsemmisült, négyet javíthatatlan sérüléseik miatt napokkal később kellett felrobbantani.

A következő órákban a 3. SS-páncélosezred harckocsijai is megérkeztek. Szabadbattyán katonai táborrá változott: dugig megtelt páncélosokkal, járművekkel és katonákkal. Emiatt a szovjet légierő számos bombatámadást hajtott végre a település ellen. A 3. SS-páncéloshadosztály parancsnoka, Becker SS-Brigadeführer is itt rendezte be harcálláspontját.

A legnehezebb dolga talán a hadosztály páncélos-támogatás nélkül támadó Kleffner-harccsoportjának volt. A 6. SS-páncélgránátos-ezredet tömörítő csoportosítás Jenő bevételével alaposan megszenvedett. Müller SS-Hauptsturmführer 6/III. SS-páncélgránátos-zászlóaljának a településtől északra végül sikerült áttörni a szovjetek állásait. Franke SS-Obersturmführer, a 11. század Lovagkereszttel kitüntetett parancsnoka szívlövéssel súlyosan sebesült, s órákkal később Veszprémben, a hadosztály hadikórházában meghalt. A németek veszteségei fenyegető módon emelkedtek.[329]

Az 1. páncéloshadosztály a tüzérségi előkészítést követően a IV. SS-páncéloshadtest balszárnyán támadott. A hadosztály páncélos-utászai a 73. páncélos-tüzérezred tűztámogatása mellet, a peremvonalban bevetett páncélgránátosok fedezetében hozzáláttak a saját és ellenséges aknák felszedéséhez. A hadosztály jobbszárnyán támadó 113/I. páncélgránátos-zászlóalj Weber százados parancsnoksága alatt birtokba vette a Birkásmajor – Buhimpuszta útvonalat és a 37/1. páncélos-utászszázaddal közösen aknamentes sávokat létesített.

Mögöttük haladtak a Philipp-páncéloscsoport első hullámának harckocsijai. A terep itt-ott még mindig aknákat rejtett. A harccsoport jobbszárnyán Weidemann százados 24/I. páncélososztályának 12 Panthere, a balszárnyon pedig az 1. páncélosezred megerősített I. osztálya támadott mintegy 35 Panther és 12 Panzer IV harckocsival. Az 1/I. páncélososztály parancsnoka Elias százados volt. A harckocsikat a 113/10. páncélos-utászszázad lövészpáncélosai és a 73/I. páncélos-tüzérosztály „Hummel” önjáró tarackjai követték.

Noha Kublitz őrnagy 73. páncélos-tüzérezrede mindent megtett a cél érdekében, a támadás lassan haladt. A számtalan akna mellett dél felől heves szovjet páncéltörőágyú-tűz is érkezett, amely tovább hátráltatta az előrenyomulást.

Stark százados 113/II. páncélgránátos-zászlóalja heves ellenállásba ütközött ugyan, de betört Birkásmajorba. Ezalatt a hadosztály balszárnyán az 1/I. páncélgránátos-zászlóalj Heinle százados vezetésével Rétipuszta irányából a vasútvonal mentén, kelet felé támadott. Az 1. páncélgránátos-ezred másik zászlóalja Ösitől északra nyomult előre. A német páncélgránátosok több aknazár felszedése után elfoglalták Pálmajor vasútállomását.

A 113/I. páncélgránátos-zászlóalj a támogatására rendelt Panther-századdal együtt elakadt abban a az erős oldalazó páncéltörő tűzben, amely a Buhimpusztától keletre fekvő magaslatok irányából záporozott rájuk. Egy pillanatig úgy tűnt, a támadás megfeneklik. A 113/II. páncélgránátos-zászlóalj azonban Birkásmajornál letörte a szovjetek ellenállását és Nádasdladány felé nyomult előre.

Amint megvirradt, a hadosztály páncéloscsoportja a 113/II. páncélgránátos-zászlóaljat követve, immár jól kivehető aknamentes sávokban újra megindult. Délebbre Weidemann Panther harckocsijai, attól északra az Elias-csoport páncélosai támadtak. Az élen az 1. és 3. századok, középen Hagen főhadnagy I/4. páncélosszázada haladt. A 3. század egy Panther-szakasza Reinhardt hadnagy vezetésével a jobbszárnyat fedezte.

Nem sokkal később Reinhardt szakasza elfoglalta Dénesmajort, az Elias-csoport pedig Nádasdladány irányában folytatta támadását. A település szélén és attól délre védekező szovjet csapatok ellenállását hamarosan letörték. A Pantherek – az élen ismét Reinhardt hadnagy szakaszával – a Sárkeszi felé vezető út mentén, Úrhida mellett Szabadbattyánig törtek előre, s ezzel a szovjetek Nádasdladány környékén kialakított állásait végérvényesen áttörték.

A németek a visszavonuló szovjet oszlopok között haladtak tovább. Az Elias-csoport hamarosan elérte az aznapra kitűzött célját, egy magaslatot Falubattyán mellett. A németek végül itt is sündisznóállást vettek fel.

Az 1/6. páncélosszázad Panzer IV harckocsijai először a 24/I. páncélososztály Panthereinek jobbszárnyát biztosították, de Ilonamajor körzetéből oldalazó páncéltörőágyú- és harckocsiágyú-tüzet kaptak, ami lelassította őket. Nem tehettek mást, ezért „előre menekülve” felgyorsítottak és Ilonamajortól nyugatra lerohanták a legveszélyesebb páncéltörőágyú-állást, majd Jenőt északról megkerülve tovább nyomultak kelet felé.

Thunert vezérőrnagy, a hadosztály parancsnoka és Philipp ezredes, a páncéloscsoport irányítója közvetlenül a támadó Panzer IV-szakaszok mögött haladtak páncélozott parancsnoki járműveiken. A német harckocsik kisebb szovjet csapattöredékek gyenge ellenállását letörve egészen Falubattyánig törtek előre.

Addigra az 1. páncélosezred Pantherei már ott voltak. A páncélosok a helység körül elkeseredett harcokba keveredtek a szovjetekkel. A heves küzdelemben elsősorban Reinhardt hadnagy szakasza szenvedett súlyos veszteségeket: egy harckocsi-parancsnok elesett, Reinhardt maga pedig a fején sebesült meg. A 24/I. páncélososztály a harcokban négy T–34 harckocsit és 12 páncéltörő ágyút lőtt ki.

A 113. páncélgránátos-ezred II. zászlóalja Úrhida környékén támadást indított. A német páncélgránátosok főleg a szovjet reteszállások felszámolásával voltak elfoglalva. Ennek során 25 páncéltörő ágyút és 20 amerikai gyártmányú „Studebaker“ tehergépkocsit zsákmányoltak.

Marcks őrnagy 113/I. zászlóalja eközben déli 12.00 órakor Sárszentmihálytól délkeletre átkelt a Sárvíz-csatornán és a keleti parton hídfőt létesített. A közelben fekvő hidat a szovjetek olyan súlyosan megrongálták, hogy csak lövészpáncélosokat és rohamlövegeket bírt el. A németek 45 tonnás Panther harckocsikkal inkább nem is próbálkoztak.[330]

A III. páncéloshadtest csaknem két órával az SS-hadtest támadása után indult meg.

A hadtest 23. páncéloshadosztálya azt a feladatot kapta, hogy déli és délkeleti irányú előrenyomulásával kösse le a vele szemben elhelyezkedő szovjet erőket és vegye birtokba a Székesfehérvártól északra húzódó magaslatokat. A hadosztály néhány alakulata már hajnali 05.00 óra óta a IV. SS-páncéloshadtest csapataival harcolt. A 23. páncélos-felderítőosztály a hadtest jobbszárnyát segített fedezni, az 51. páncélos-utászzászlóalj részei pedig az 5. SS-páncéloshadosztálynak segédkeztek a Sárvíz-csatornán való átkelésnél.

Tiedemann őrnagy 128. páncélvadászosztályának Jagdpanzer IV vadászpáncélosai és az 51. páncélos-utászzászlóalj egy százada kivetette a szovjeteket Gyulamajorból, ahová előző nap fészkelték be magukat. Támadásukat tovább folytatták dél felé, egészen a 166-os magassági pontig. Ezzel elvágták a Zámoly – Székesfehérvár útvonalat, de a harccsoport további támadása az erős szovjet védelemmel szemben elakadt. Egy tragikus tévedés eredményeképpen a németek saját tüzérségük tüzébe kerültek, de veszteségeket nem szenvedtek.

Ezzel egy időben, 06 óra 45 perckor a 23. páncéloshadosztály páncéloscsoportja Sárkeresztes körzetéből délkeleti irányban lendült támadásba. A harccsoport a 23. páncélosezred 14 páncélosából, a „Feldherrnhalle” nehézpáncélos-osztály nyolc Tiger B nehézharckocsijából és a 351. lángszórós páncélosszázad négy Panzer III(Fl.) harcjárművéből állt. A kötelék parancsnoka Kujacinski őrnagy volt.

Az élen haladó nehézharckocsik páncéltörő ágyúk biztosította szovjet aknamezőbe ütköztek. Mialatt a Tiger B-k a páncéltörő ágyúkat hallgattatták el, a 128. páncélgránátos-ezred 10. századának utászai a harckocsi- és gyalogsági aknáktól tisztították meg a terepet. A 153-as számú magaslattól nyugatra a páncélosok egy erősen felázott partú patakon csak nagy nehézségek árán, egy keskeny hídon át tudtak átkelni.

A szovjet 7. gépesítetthadtest 41. harckocsidandárának és 1438. (SZU–85) önjáró tüzérezredének páncélosai a 153-as és 113-as magaslatok között beásva védekező 84. lövészhadosztály 201. lövészezredének támogatására ellenlökést indítottak, de a németek visszaverték a támadást és hét páncélos mellett 13 páncéltörő ágyút lőttek ki. A szovjet hadifoglyok száma elérte a százat.

A szovjet tüzérségi, aknavető- és páncélelhárító tűzben négy Tiger B harckocsi kapott találatokat, ezeket később hátra kellett vontatni a tűzvonalból. Az osztályparancsnoki harckocsit is telitalálat érte: harckocsiágyúja működésképtelenné vált. A 23. páncélosezred Panthereiből csupán kettő maradt bevethető állapotban, s az őket követő Panzer IV harckocsik és StuG. III rohamlövegek is érzékeny veszteségeket szenvedtek.[331]

A szovjetek a német főerők támadásának megindulása után két órával a fenyegető áttörés szakaszára irányították a 4. gárdahadsereg tartalékait. Ezek közül egy páncéltörő tüzérezredet és egy önjáró tüzérezredet az 1. gárda-megerődített körlet parancsnoka kapott. A hadsereg páncélelhárító tüzértartalékát (két páncéltörő tüzérezredet) a 135. lövészhadtest alárendeltségébe utalták. Két hadseregközvetlen utászzászlóalj mozgó műszaki záró osztagait Szabadbattyánhoz vezényelték. Ezek a német páncélosok feltételezett mozgási irányaiban mintegy 5 000 harckocsiaknát telepítettek.

A 7. gépesítetthadtest parancsnoka, Katkov vezérőrnagy azt a parancsot kapta, hogy hadtestének zömével (a 63. gépesítettdandár nélkül), valamint a megerősítésül kapott 456. könnyű tüzérezreddel haladéktalanul szállja meg Úrhida körzetét és 40 páncélosával legyen készenlétben ellenlökés végrehajtására. A hadtest 10.00 óráig be is érkezett Úrhida környékére. A hadtest erőit heves harcokban a németek később felmorzsolták, de a szovjetek Úrhidát sötétedésig tartani tudták, s ezzel jelentősen akadályozták a német csapatok átkelését a Sárvíz-csatornán.

Délelőtt 09.00 órakor a 93. lövészhadosztályt Székesfehérvár északkeleti körzetéből ugyancsak Úrhidához vezényelték. Valamivel később a frontparancsnok, Tolbuhin marsall utasítására a 133. lövészhadtest 21. és 122. lövészhadosztálya Táctól délnyugatra vett fel állásokat. A hadtest harmadik (104. gárda-) lövészhadosztályát Seregélyestől északra csoportosították át.[332]

Ötórányi kemény küzdelem után, délelőtt 10.00 órakor a németek még mindig nem tudták teljesen áttörni a 135. lövészhadtest védelmét. A szovjetek hatalmas veszteségeket szenvedtek, de egyelőre kitartottak. A harcok hevességére jellemző, hogy például az 1. gárda-megerődített körlet 9. géppuskás-tüzérzászlóaljának délelőtt 09.00 és délután 13.00 óra között hét német rohamot kellett kivédenie. A szovjetek itt 29 harckocsi, három lövészpáncélos és öt rohamlöveg kilövését jelentették.

Miután délután 14.00 órakor az 5. SS-páncéloshadosztály erői betörtek Balatonfőkajárra, a településen kegyetlen helységharc bontakozott ki. Az 1. gárda-megerődített körlet csapatai tüzérségi támogatás nélkül harcoltak, s csakhamar elszigetelték őket egymástól. A szovjetek közlése szerint a németek a szovjet sebesülteket páncélosaikkal és géppuskáikkal pusztították. Az 1. gárda-megerődített körlet elszántan védekező századaiban ekkorra már csak kilenc-tíz harcképes katona maradt.[333]

A sötétedés beálltával a 7. gépesítetthadtest maradványait az Úrhida – Szabadbattyán terepszakaszról kivonták. A hadtest estig 40 német harckocsi és rohamlöveg kilövését jelentette. Ezzel a visszavonulással a szovjetek a Sárvíz-csatorna nyugati partját átengedték a németeknek. A keleti parton viszont szilárd védelemre rendezkedtek be.

Zaharov hadseregtábornok, a 4. gárdahadsereg parancsnoka a csatorna keleti partján öt tüzérezredet vont össze, amelyek lövegeit közvetlen irányzású tüzelésre állították be. A szovjet műszaki csapatok egyik hidat a másik után robbantották fel.

A 18. harckocsihadtest csapatait Herceghalom – Bia körzetéből átcsoportosítva délután 16.00 órától Aba – Sárkeresztúr térségében gyülekeztették.[334] A hadtest parancsnoka P. D. Govorunyenko, a harckocsicsapatok vezérőrnagya volt. Állományába tartozott a 110., 170. és 181. harckocsidandár, a 32. gépkocsizó lövészdandár, az 58. gárda-aknavető- (sorozatvető) ezred, valamint egyéb támogató, ellátó és biztosító alegységek. A hadtestet egy SZU–76 önjáró lövegekkel felszerelt önjáró tüzérezreddel is megerősítették. A harckocsihadtest páncélosállományáról a források hallgatnak, néhány nappal korábbi adatok alapján jómagam páncélosai mennyiségét összesen 70 harckocsira és önjáró lövegre becsülöm.

A keleti parton Úrhidától Szabadbattyánig a hadseregparancsnok tartalékából ide átdobott 93. lövészhadosztály foglalt védőállást, amelyet megerősítettek az 1. gárda-gépesítetthadtest 9. gárda-harckocsidandárával is. A dandárt amerikai gyártmányú M4A2 Sherman harckocsijaival együtt a 20. gárda-lövészhadtest sávjából vonták el, ahol a páncélosok korábban toronyig beásva a lövészcsapatok védelmét szilárdították. Az alakulat parancsnoka A. A. Verba ezredes volt.

A 252. lövészhadosztály szétvert maradványai Seregélyes délnyugati körzetébe vonultak vissza. Ugyanakkor a 69. gárda-lövészhadosztály erői Székesfehérvár nyugati és déli peremén rendezkedtek be védelemre.

A 7. gépesítetthadtest leharcolt erői a nap végéig minden eszközzel igyekeztek megakadályozni a németeket a Sárvíz-csatornán való erőszakos átkelésben. A hadtest 63. gépesítettdandárát később Polgárdi – Tác térségébe vonták vissza, míg más részei az 1. gárda-megerődített körlet csapataival együtt bekerítésbe kerültek. A 3. SS-páncéloshadosztály Szabadbattyántól délre átkelt erői a felvonuló 18. harckocsi- és a 133. lövészhadtest csapataival vívtak súlyos találkozóharcokat.

A szovjetek a Cece – Sáregres – Simontornya terepszakasz védelmére kiképző alakulatokból összeállított rögtönzött kötelékeket akartak alkalmazni, de január 18-án estig ezt a vonalat saját csapatokkal mégsem biztosították. Emiatt 18-án éjjel a német csapatok minden nehézség nélkül birokba vehették Simontornyát, majd az éjszaka folyamán elfoglalták Sáregrest is.[335]

A hajnali órákban meginduló német támadás felett nemsokára heves szovjet légi tevékenység vette kezdetét. A szovjet 17. légihadsereg repülőgépei egész nap mindenek előtt a németek páncélos ékeit igyekeztek feltartóztatni. Ezeket a harccsoportokat az időjárás függvényében 20-30 csatarepülőgépből, rosszabb idő esetén 4-6 repülőgépből álló kötelékekkel támadták. A légihadsereg pilótái aznap 718 bevetést repültek, 43 légiharcot vívtak és 37 ellenséges repülőgép lelövését jelentették. A szovjet légierő alkalmazását a továbbiakban nehezítette, hogy a német előretörés miatt a 17. légihadsereg kénytelen volt repülőhadosztályait a Székesfehérvár – Perkáta körzetében lévő repülőterekről a Dunától keletre létesített repülőterekre áttelepíteni.[336]

A német 4. légiflotta I. repülőhadteste csak az időjárás javulása után, déltől támogatta jelentősebb erőkkel a német páncéloscsapatok harcát. A Balaton északkeleti körzetében mintegy 270 bevetést hajtott végre. Ennek során 12 szovjet repülőgép lelövését jelentették, 19 másik repülőgépet eltaláltak. Egy 25 gépből álló szovjet csatarepülő-köteléket arra kényszeríttettek, hogy bombaterhét szovjet állásokra dobja le.[337]

A Dél Hadseregcsoport parancsnoksága 09 óra 30 perc körül kapta az első jelentéseket a „Konrad 3” eseményeiről. Ezek arról számoltak be, hogy a támadó ékek az egész arcvonalon erős szovjet ellenállásba és számtalan aknamezőbe ütköztek. A hadseregcsoport úgy vélte, miután letörték az ellenállást és felszedték az aknamezőket, a támadás üteme felgyorsulhat.

Délután 14.00 óráig a támadó német csapatok birtokba vették Enyinget, Balatonbozsokot és Polgárdit. A páncélos ékek Szabadbattyán déli körzetében, illetve Táctól délre elérték a Sárvíz-csatornát. Sárszentmihálytól másfél kilométerre délkeletre a németek már hídfőt is foglaltak a csatornán. Innen északkeletre, a székesfehérvári műút mentén az 1. páncéloshadosztály páncélosai Székesfehérvártól három kilométerre délnyugatra álltak.[338]

Kora délután, 13 óra 20 perckor a Balck-seregcsoport azt jelentette a hadseregcsoportnak, hogy a szovjetek mélyen tagolt védelmi rendszerét lényegében áttörték.

Tíz perccel később Grolman tájékoztatta Guderian vezérezredest a helyzetről. A német szárazföldi haderő megbízott vezérkari főnöke arra utasította Grolmant, hogy a Székesfehérvár körzetéből fenyegető szovjet szárnytámadás kivédése érdekében a támadó ékek mögött olyan páncélos erőket gyülekeztessenek, amelyek észak felé biztosíthatják a IV. SS-páncéloshadtest balszárnyát. Ezt a felvetést Grolman hamarosan továbbította a Balck-seregcsoportnak.

A napközben befutott, meglehetősen töredékes jelentések alapján a IV. SS-páncéloshadtest csapatai a szovjet alakulatoknak élőerőben is súlyos veszteséget okoztak. Hadianyag vonatkozásában eddig mintegy 80 páncéltörő ágyút semmisítettek meg, valamint 20 önjáró löveg és 11 harckocsi kilövését jelentették. Utóbbiak közül három ISZ–2 nehézharckocsi volt.[339]

19 óra 50 perckor a hadseregcsoport parancsot adott a Balck-seregcsoport vezérkari főnökének, hogy a IV. SS-páncéloshadtest erői még aznap éjjel a lehető legnagyobb távolságra nyomuljanak előre keleti, illetve északkeleti irányban.[340]

Valamivel később, este 22.00 órakor a Balck-seregcsoport újabb parancsot kapott, amely a IV. SS-páncéloshadtest csapatai számára azt szabta feladatul, hogy lehetőleg még az éjjel vegyék birtokba a dunai átkelőhelyet Ercsinél, így akadályozván meg a Budapest keleti részén feleslegessé vált szovjet alakulatok átcsoportosítását a Duna nyugati partjára.

Éjfélkor a Balck-seregcsoport táviratban közölte a hadseregcsoporttal az elkövetkező napra tervezett tevékenységével kapcsolatos szándékait. Ezek szerint :

– még az éjjel folytatná előretörését a Velencei-tó és Ercsi közötti terepszakaszig, hogy a Váli-vízen hídfőket hozzon létre;

– a páncélos-felderítőosztályokkal elfoglalná és tartaná a Sió-csatorna vonalát, valamint hídfőket hozna létre, amivel fedezné az SS-hadtest déli szárnyát;

– az I. lovashadtest erőivel Mánytól északra lekötné a szovjet erőket, nehogy azokat máshová csoportosíthassák át;

– a budapesti nyugati hídfőben kitörést készíttetne elő, amely a budaörsi repülőtér birtokbavételét célozná, a főharcvonalat itt továbbra is tartaná és a kitörést csak a hadseregcsoport külön parancsára hajthatnák végre.[341]

Ez azonban közel sem volt olyan egyszerű dolog. A Sárvíz-csatorna hat hídja romokban hevert, vagy olyan súlyosan megrongálódott, hogy harckocsikkal átkelni rajtuk lehetetlen volt. A páncéloscsoportok utászai mindenhol hozzáláttak ugyan a hidak megerősítési munkálataihoz, de ehhez időre volt szükségük. Ráadásul a csapatok egész nap heves harcokat vívtak: lőszer- és üzemanyagkészletük a végét járta. Az utánpótlás beérkezése előtt tovább támadni akkor sem lett volna tanácsos, ha a hidak közül valamelyiket a németek történetesen épségben foglalták volna el. A csapatok jelen körülmények között az egyetlen ésszerű megoldás választották: a páncélgránátosok igyekeztek kiszélesíteni a hídfőket, míg utászaik éjféltől gőzerővel dolgoztak a hidak helyreállításán, és várták a hőn áhított utánpótlást.

A IV. SS-páncéloshadtest már az első napon kemény harcokra kényszerült. Miután a németek kisebb-nagyobb nehézségekkel 20 kilométer szélességben és 15 kilométer mélységben áttörték a bátran harcoló 135. lövészhadtest állásait, a nap végéig 16-30 kilométernyire hatoltak be a 4. gárdahadsereg balszárnyának védelmébe és a Sárvíz-csatorna keleti partján kisebb hídfőket létesítettek. A 135. lövészhadtest és a 7. gépesítetthadtest katasztrofális veszteségeket szenvedett, de fel tudta tartóztatni a németeket addig, amíg a 4. gárdahadsereg parancsnoka a Sárvíz-csatorna keleti partján jelentősebb tartalékokat vont össze.

A harcokban a németek is érzékeny, nem várt mértékű veszteségeket szenvedtek. Szovjet jelentések szerint a német csapatok jelentős emberveszteségeiken kívül 120 harckocsijukat és rohamlövegüket, valamint 60 lövészpáncélosukat is elveszítették.[342] Ezek ugyan eltúlzott adatoknak tűnnek, de a heves harcok során minden bizonnyal jelentősebb mennyiségű német páncélos vált harcképtelenné harci sérülések vagy műszaki okok miatt. Különösen az aknamezőkkel gyűlhetett meg a bajuk.

Ennél is nagyobb jelentősége volt minden egyes elesett vagy megsebesült páncélgránátosnak, mert a IV. SS-páncéloshadtestet a korábbi tervekkel ellentétben az első napon se lovasdandár, se gyaloghadosztály nem követte. Így a Sárvíz-csatorna vonalára felzárkózott németek mögött a szétvert szovjet alakulatok maradványait, itt-ott befészkelődött mesterlövészeit a páncéloshadosztályoknak saját erőből, páncélgránátosaik bevetésével kellett felszámolni.

Ehhez némi erősítést csupán az I. lovashadtesttől visszaérkezett 5/III. és 24/I. „Danmark” SS-páncélgránátos-zászlóalj jelentett. Előbbi a 3. SS-, utóbbi az 5. SS-páncéloshadosztályhoz csatlakozott.[343]

Alig két órája folyt a német csapatok támadása Budapest irányában, amikor a szovjetek által bekerített Budapesten német utászok felrobbantották a Lánchidat és az Erzsébet hidat. Ezzel a Duna keleti partján, a pesti hídfőben folyó harcok véget értek.

A védők a város bekerítésétől január 18-ig bezárólag 58 szovjet páncélost semmisítettek meg, hat páncélost súlyosan megrongáltak, kettőt pedig zsákmányul ejtettek. A légvédelmi eszközök 56 szovjet repülőgépet lőttek le. A szovjetek többek között elveszítettek 108 páncéltörő ágyút és 174 géppuskát is.[344]

A német-magyar alakulatok Budára való átcsoportosításával átmenetileg kisebb tartalékok képzésére is lehetőség kínálkozott. Erre szükség is volt, mert a várost védő SS IX. hegyihadtest parancsnoksága aznap 15 óra 30 perckor a következő szövegű rádiótáviratot kapta a Balck-seregcsoport parancsnokától:

„1.) A Balaton és Székesfehérvár között 4 páncéloshadosztállyal áttörtünk. Támadó élek délben Polgárditól északra és a csatorna keleti partján Úrhidától északkeletre. Továbbnyomulás felétek.

2.) A IX. SS-hadtest egy előretörést készít elő a nyugati hídfő délnyugati részéből Budaörs irányába dél felé a repülőtér, mint ellátó bázis megszerzésére. Emellett a jelenlegi nyugati hídfő megtartandó. Megtörtént előkészületeket jelenteni. Balck” [345]




1945. január 19. péntek
(Időjárás: legmagasabb nappali hőmérséklet mínusz négy Celsius-fok, felhős idő, délután gyenge hóesés.)


Az éjszaka a Sárvíz-csatorna menti német hídfőkben a hidak körüli serény munkával és a hídfők felszámolására irányuló szovjet ellenlökések visszaverésével telt el. A hídfők körül a páncélgránátosok kisebb, de módfelett fárasztó éjszakai gyalogsági tűzharcok sorát vívták. Az utászok a munkára próbáltak koncentrálni, de hol itt, hol ott csapott be egy-egy szovjet aknagránát vagy géppuska-sorozat, s ez a teljesítményüket nem kimondottan növelte. Ha már nagyon gyakran kellett az utászoknak fedezéket keresniük, egy-egy rohamlöveg vagy harckocsi előrébb gördült és leadott néhány tekintélyt parancsoló lövést a sötét éjszakába.

A 3. páncéloshadosztály az éjszaka folyamán átcsoportosította erőit. A beérkező üzemanyag-utánpótlás azonban a teljes páncéloscsoportnak nem volt elegendő, ezért csak Schirp főhadnagy 6/4. páncélosszázadának Panther harckocsijait tölthették fel. A századot a 3/I. páncélgránátos-zászlóaljnak rendelték alá. A lövészpáncélosokkal felszerelt alakulat parancsnoka Schulze őrnagy volt. A támadás mielőbbi folytatása érdekében Philipps altábornagy, a hadosztály parancsnoka úgy döntött, hogy a benzinre váró 6. páncélosezred zöme nélkül támadnak tovább. A harckocsikkal megerősített 3/I. zászlóaljhoz Medicus őrnagy 543. páncélvadászosztályának Jagdpanzer IV vadászpáncélosai is csatlakoztak.

A páncélozott harccsoport tüzérségi előkészítés nélkül, hajnali 05 óra 15 perckor kitört a hídfőből. Az élen vadászpáncélosok és a páncélgránátosok lövészpáncélosai nyomultak előre nagy sebességgel. A keleti front veterán hadosztálya ilyen klasszikus páncélos rohamot utoljára 1942-ben, a Kaukázusban hajthatott végre. A páncélosok átsöpörtek Dégen, Sárbogárdon és Hercegfalván (ma Mezőfalva).

A szovjet alakulatok mindenhol egyre csak a Duna irányába igyekeztek, eszük ágában sem volt felvenni a harcot a németekkel. Gépjárműveik zömét szerteszét hagyták. A német páncélgránátosok így többek között 25 vadonatúj lánctalpas vontatójárművet és amerikai gyártmányú tartálygépkocsit is zsákmányoltak. A zsákmány nagy részét a lövészpáncélosok az út szélére tolták, hogy az útvonal járhatóságát biztosítsák.

A gyors ütemben támadó harccsoport páncélosai reggel 08.00 órakor gördültek be Dunapentelére, a mai Dunaújvárosba. Ezzel a IV. SS-páncéloshadtest ékei mindössze 27 óra alatt kettévágták a 3. Ukrán Front védelmét. Nemsokára beérkeztek a Panther harckocsik is, és tüzelőállásokat vettek fel a Duna nyugati partján. A várost kiürítő szovjet csapatok utolsó töredékei már csak a német harckocsik tüze alatt tudtak behajózni. A németek néhány folyami szállítóhajót is eltaláltak és ezek lángolva sodródtak a széles folyó hullámain Mohács felé. A 6/I. páncélososztály Pantherei furcsa tűzharcba keveredtek a szovjet Dunai Flottilla egy ágyúnaszádjával is, s rövid tűzváltás után szétlőtték. Egy szovjet aknarakó hajó hasonló sorsra jutott.

A Dunától keletre hosszú szovjet páncélos- és tehergépkocsi-oszlopok kúsztak Dunaföldvár felé, a legközelebbi Duna-hídhoz. A nyugati parton viszont már alig voltak szovjetek, ahogy azt egy német lövészpáncélos-század felderítés közben megállapította. A németek elhatározták, hogy a 3/I. páncélgránátos-zászlóalj erőivel dél felé nyomulnak és használhatatlanná teszik a hidat. A megindult és gyorsan haladó lövészpáncélosokat azonban egy rádión érkezett parancs visszarendelte Dunapentelére. Mint később kiderült, Dunaföldváron tartózkodott a 3. Ukrán Front törzse is, amit a németek talán lerohanhattak volna, ha a páncélgránátosokat nem rendelik vissza.

A páncélozott harccsoport olyan gyorsan és olyan messzire tört előre a hadosztály zöméhez képest, hogy a lőszert és üzemanyagot szállító tehergépkocsik aznap már nem is érhették el a harccsoportot. A 3. páncéloshadosztály többi alakulata még csak félúton volt és az SS-páncéloshadtest egyre nyúló déli szárnyát is biztosítaniuk kellett. A gyenge német fedező erők elleni szovjet felderítő vállalkozásokat egyelőre vissza tudták verni. Időközben a hadosztály harcálláspontját Dégen rendezték be. A Dunapentelén éjszakázó páncélozott harccsoport vezetését időközben gróf Schulenburg alezredes vette át.[346]

A január 19-én kialakult helyzetet I. I. Markin, a 4. gárdahadsereg törzsénél szolgálatot teljesítő egykori katona a háború után írt „A Duna partján” című regényében így jellemezte:

„Reggelre a fasiszta harckocsik betörtek Dunapentelére. A hadsereg fő átkelőhelyét felrobbantották. Felrobbantottak minden hidat a Sárvíz-csatornán. A gárdahadsereg hadtápszerveit elsöpréssel fenyegette a hitleristák harckocsi-lavinája. A hitlerista harckocsiáradat és a Budapesten bekerített ellenséges csoportosítás között üres térség tátongott. Ezt a térséget nem védték szovjet csapatok. Hatvan kilométer és semmi egyéb. Mindössze egy ugrás a fasiszta páncéloshadosztályoknak és már be is törtek Budapestre.” [347]

A 3. páncéloshadosztálynak alárendelt páncélos-felderítőcsoport erői a január 19-ére virradó éjjel is tovább folytatták déli és délnyugati irányú előretörésüket. Az 1. páncélos-felderítőosztály Siófoktól 3 kilométerre északnyugatra járt. A 23. páncélos-felderítőosztály erői Ádánd északkeleti körzetében álltak. A 3. páncéloshadosztály saját felderítői pedig Igarig jutottak, ahol lezárták a Sió-csatorna átkelőhelyeit.[348]

Napközben az 1. páncélos-felderítőosztály zöme elfoglalta Siófokot, egyes részei pedig Mezőkomáromot vették birtokba. A 23. páncélos-felderítőosztály a Sió-csatorna északi partját biztosította Ozora és Simontornya között. A 3. páncélos-felderítőosztály Sáregres körzetében délről támadó szovjet kötelékeket vert vissza. A bevezetett felderítés alapján a Cece – Alap útvonalon nem voltak szovjet erők. Az Előszállástól 3 kilométernyire északnyugatra fekvő magaslaton viszont a németek ellenséges erőket azonosítottak.[349]

Az 5. SS-páncéloshadosztály először északnyugati irányból több páncélosokkal támogatott szovjet ellenlökést vert vissza. Ezek során a 10 támadó szovjet harckocsiból négyet kilőttek. A hadosztály páncélozott harccsoportja Sárkeresztúr nyugati körzetéből a megerősített csatornahídon át hajnali 05 óra 30 perckor keleti irányban folytatta támadását. Az ék jobbszárnyán az 5/6., a balszárnyán az 5/5. SS páncélosszázad haladt. Középen, kissé lemaradva a harckocsikat az SS-páncélgránátosok lövészpáncélosai követték. Miután a páncélozott harccsoport Sárosdtól négy kilométerre délre átlépte a vasútvonalat, délután 16.00 óra körül elérte a településtől öt kilométerre keletre lévő térséget.

A 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóalj először elfoglalta a előző nap még kikerült Kislángot, majd követte a támadó éket. A szintén felzárkózó 10. SS-páncélgránátos-ezred a szovjetek által erősen védett Aba elfoglalásáért szállt harcba. Ezzel egyúttal a páncélozott harccsoport hátát is biztosította.[350]

Az 5. SS-páncéloshadosztály a IV. SS-páncéloshadtest parancsnokának küldött jelentésében közölte, hogy felderítése szerint arcvonalán a szovjet védelem súlypontja Sárkeresztúr térségében van. A január 19-i harcok során hét szovjet páncélost lőttek ki, de már négy saját Panther harckocsijuk is javíthatatlan sérüléseket szenvedett. Az SS-csapatok számtalan tehergépkocsit és páncéltörő ágyút is megsemmisítettek, továbbá jelentős mennyiségű szovjet fegyver és gépjármű került a kezükre.

Az 5. SS-páncélos-felderítőosztály ezen kívül megsemmisített két T-34 harckocsit, öt tehergépkocsit és egy fogatolt járműoszlopot. A zsákmány 16 tehergépkocsi, 35 golyószóró, 35 páncéltörő puska, nyolc nehézgéppuska és három tábori konyha volt. A harcok során az SS-felderítők egy szovjet lövészzászlóaljat is szétvertek. Terveik szerint a sűrű hóesés után folytatták a felderítést.

A jelentésben közölték a hadosztály páncélosainak állapotát is. Ezek szerint a 10 Panzer IV közül csak három harckocsi, a 18 Panther közül csak öt páncélos maradt bevethető állapotban. Öt StuG. IV rohamlövegen a karbantartók dolgoztak.[351]

A 3. SS-páncéloshadosztály szabadbattyáni harcálláspontján éjfél után nem sokkal helyzetmegbeszélést tartottak. Ezzel kapcsolatban König százados, az 509. nehézpáncélos-osztály megbízott parancsnoka a következőkre emlékszik:

„A hangulat kissé nyomott, mivel az első napi veszteségek a vártnál nagyobbak és rajtaütésünkkel sértetlen hidat sem sikerült birtokba venni …” [352]

A 3. SS-páncélos-utászzászlóalj katonái időközben hozzáfogtak a Tác és Szabadbattyán között található csatorna-hidak helyreállításához. A munkát itt is kisebb szovjet ellenlökések lassították. A 105-ös magaslat körül állásban lévő SS-páncélgránátosok azonban tartották magukat. Az utánpótlás ide is megérkezett, noha sok esetben jól felfegyverzett kíséretet kellett a tehergépkocsik mellé adni, mert a Sárvíz-csatornától nyugatra kóborló szétvert szovjet csapattöredékek időről időre fenyegették őket.

Még magában Szabadbattyánban is kitartott néhány szovjet katona. A 6/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj katonái kapták a feladatot, hogy tisztítsák meg a helységet. A 6/III. SS-zászlóalj Szabadbattyántól keletre, a 118-as magaslat körül keveredett kegyetlen közelharcba a szovjetekkel, és egyelőre nem is tudta elfoglalni a magaslatot.

A 3. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály ütegei Tác és Falubattyán között foglaltak tüzelőállást. Az 1. üteg a nap folyamán két IL–2 csatarepülőgépet és egy szovjet vadászrepülőgépet lőtt le.

Szabadbattyán hídjának helyreállításán Ostermaier SS-Untersturmführer 3/2. SS-páncélos-utászszázadának katonái dolgoztak. Már azt hitték, rendbe hozták a 15 méter hosszú hidat, amikor a Seregélyes felé induló páncéloscsoport első Panther harckocsija előtt a híd ismét összeomlott. Míg a 3. utászszázad a romokat takarította el, a 2. század hozzáfogott, hogy hídelemekből egy 40 tonna teherbírású hidat verjen kissé lejjebb a csatornán. A munkával öt óra előtt nem végezhettek, ezért más megoldást is kerestek. Végül kissé délebbre találtak egy vasbeton hidat, amiről úgy hitték, kellő mértékben meg tudják erősíteni.

A szabadbattyáni hídveréssel az SS-utászok 08 óra 15 percre végeztek. Negyed óra múlva König százados első Tiger B nehézharckocsija a 2. századból megpróbálkozott az átkeléssel. A páncélos csak az utolsó pillanatban tudott visszatolatni az újra összeomló hídról. Mint kiderült, az utászok csupán a Pantherek súlyának megfelelően erősítették meg a hidat, s ez a majdnem 70 tonnás Tigereket már nem bírta el. Rejtély, hogy hol volt ez alatt a nehézpáncélos-osztály saját utászszakasza, amely jobban ismerte és így orvosolhatta volna a nehézharckocsik hídon való mozgásának nehézségeit. A páncéloscsoport tehát még egy darabig kényszerű tétlenségre volt kárhoztatva.

Az Eckert-harccsoport viszont 07 óra 45 perckor Tác körzetéből folytatta támadását. Noha a 105-ös magaslat körül akadtak kisebb nehézségek, az 5/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj reggel 09.00 óra körül Fövenypusztától délnyugatra ismét harcban állt a szovjetekkel. Az itt kiépített páncéltörő reteszállást a németek elsőre át sem tudták törni.

Hamarosan a 3. SS-páncélvadászosztály 2. és 3 századainak rohamlövegei érkeztek az elakadt páncélgránátosok segítségére. A szovjetek jól álcázott állásaikban keményen védekeztek. Legalább két StuG. III rohamlöveget kilőttek, az egyik harcjármű ki is égett. A harcok délután 15.00 óráig tartottak, amikor a 3. SS-páncélos-felderítőosztály a szovjetek mögé került, mire azok sietve visszavonultak. Fél óra múltán az Eckert-harccsoport is folytatta támadását Seregélyes felé. Este 20.00 óra körül érték el a Seregélyestől négy kilométerre nyugatra, Belsőbáránd körül húzódó magaslatokat.

Időközben természetesen a 3. SS-páncélos-felderítőosztály és a 6. SS-páncélgránátos-ezred is támadásba lendült. A csapatok Szabadbattyán vasútállomásától tartottak keleti, illetve északkeleti irányba. A páncélosfelderítőknek az Eckert-harccsoport elakadt páncélgránátosain kellett segíteniük, de a vasútvonal mentén megindult támadásuk a szovjetek géppuska- és aknavetőtüzében hamarosan elakadt. A felderítőosztály egy könnyűpáncélgépkocsi-szakaszát felderítésre küldték, de a szovjetek hamarosan két járművüket is kilőtték. Az összes kezelő elesett.

A 6. SS-páncélgránátos-ezred III. zászlóalja egész nap a 118-as magaslat körül harcolt. A másik két páncélgránátos-zászlóalj reggel a hídfőből keleti irányban támadott tovább. A szovjet állásokat kemény összecsapásokban törték át, majd átlépték a Székesfehérvár – Sárkeresztúr útvonalat. Nem sokkal később éleik már a Székesfehérvár felé vezető vasútvonalat is elérték. Az ezred harcálláspontját este Jánosmajorban rendezték be.

A páncéloscsoport arcvonalszakaszán időközben a szabadbattyáni vasúti hídtól délre végre találtak egy gázlót a csatornán, amit vasúti talpfákkal megerősítettek. Az 509. nehézpáncélos-osztály 1. és 2. századának páncélosai az osztály időközben előkerült utászszakaszának segítségével, a 3. század harckocsijainak tűzfedezete alatt, csak a kora délutáni órákban kelhettek át a Sárvíz-csatornán.

Az átkelés helyszínét hamarosan ellepték a szovjet csatarepülőgépek. A legsúlyosabb légi támadást G. I. Belickij vezérőrnagy 189. csatarepülő-hadosztálya 615. csatarepülő-ezredének egyik százada hajtotta végre. A. L. Sepeljev százados 12 IL–2-ből álló köteléke 400 méter magasságban közelítette meg a helyszínt, majd a repülőgépek páncélromboló (PTAB) bombákkal, nem irányított rakétákkal és gépágyútűzzel támadtak a német páncélosokra. A heves támadásban a németeknek nagy szerencséjük volt: csupán az egyik Tiger B lövege sérült meg.

A Tigerek, miután nagy nehezen átkászálódtak a másik partra, sűrű hóesésben haladva a sötétség beálltáig elérték a Székesfehérvár – Sárkeresztúr műutat. A megbízott osztályparancsnok harckocsijába hátulról egy másik Tiger B véletlenül belelőtt, így az mozgásképtelenné vált. König századosnak át kellett szállnia egy másik páncélosba. A nap végére az összes nehézharckocsinak elfogyott az üzemanyaga.[353]

Az esti órákról König százados így számolt be:

„A beköszöntő éjszaka és az egyre erősödő hóvihar néhány méterre csökkenti a látótávolságot. Jómagam az élen haladok, de hamarosan a harckocsim előtt kell gyalogolnom, hogy lássam az utat és irányíthassam a járművezetőt. Éjfél körül aztán két vasútvonal között végképp megfeneklünk. Az éjszakai hófúvás minden tájékozódást megakadályoz. Sündisznóállásba vonulunk.” [354]

Az 1. páncéloshadosztály szakaszán csak dél körül készült el a csatorna-híd, pedig a hadosztály összes páncélos-utásza itt dolgozott. A Philipp-páncéloscsoport a 24/I. páncélososztály 45 bevethető harckocsijával a 113/I. zászlóalj hídfőjén keresztül Sárpenteléig zavartalanul nyomult előre. Nyomukban a Pantherekre felszállt 113/II. páncélgránátos-zászlóalj katonái és a 113/I. zászlóalj lövészpáncélosai haladtak.

Szabadbattyántól négy kilométerre északra a szovjetek jól előkészített reteszállásába ütköztek. Félórás közelharc árán, a 1/7. páncélosszázad 10 Panther harckocsijának, valamint lövészpáncélosok és önjáró lövegek tűztámogatásával a páncélgránátosoknak és a páncélos-utászzászlóalj részeinek a Sárvíz-csatornától keletre fekvő szőlőhegy pincéiből kialakított szovjet bunkerrendszert sikerült felszámolni. A harcok után a németek nagyszámú hadifoglyot és jelentős zsákmányt ejtettek.

A támadás folytatódott. A Székesfehérvár – Szabadbattyán vasútvonaltól nyugatra újabb páncélelhárító körletet sikerült áttörni. A II. zászlóalj jelentős veszteségei ellenére a 113. páncélgránátos-ezred folytatta előretörését és reteszállásokat létesített a hadosztály nyitott balszárnyának biztosítására.

Philipp alezredes páncéloscsoportja tovább tört kelet felé. Délután 15 óra 30 perc körül átlépte a Székesfehérvár és Sárkeresztes közötti műutat, majd 18 óra 30 perc táján Börgöndtől délre elérte a Székesfehérvár – Seregélyes útvonalat is, s gyorsan lezárta azt a szovjetek előtt.

Ez a jól kiépített műút volt a Székesfehérvártól délre küzdő szovjet csapatok legfőbb utánpótlási vonala. Ezért a szovjetek Székesfehérvártól, illetve déli irányból egész éjjel egymás után indították az ellenlökéseket, hogy az elvágott létfontosságú útvonalat újra megnyissák. Az 1. páncéloshadosztály páncélosai és páncélgránátosai azonban rendre visszaverték ezeket a próbálkozásokat. Harcukat a 73. páncélos-tüzérezred Fövenypuszta körüli tüzelőállásaiból hatásos tűzzel támogatta.

A hadosztály balszárnyán a megerősített 1. páncélgránátos-ezredből álló Huppert-harccsoport estig felzárkózott Székesfehérvár délnyugati előterébe, leváltotta a 113. páncélgránátos-ezredet, majd reteszállásokat foglalt a várostól délre és délnyugatra.

Philipp alezredes harccsoportja kora este az 1. páncélosezred 1. és 3. századának Panthereivel, valamint a 24/I. páncélososztály mintegy 40 harckocsijával Dinnyés irányába indult. A német páncélos oszlop a kisebb-nagyobb szovjet ellenállási kísérleteket menetből verte szét. Miután a páncéloscsoportot utolérték az 1/3. páncélosszázad lemaradt járművei is, Philipp alezredes a még bevethető állapotban maradt 15 saját harckocsijával és a 24/I. osztály 15 Pantherével a sötétség beálltáig elfoglalta Dinnyést, s ezzel ellenőrzése alá vonta a Velencei-tó délnyugati sarkát . A 24/I. páncélososztály az aznapi harcokban a 9. gárda-harckocsidandár két M4A2 Sherman harckocsiját, egy önjáró löveget és kilenc páncéltörő ágyút lőtt ki.

Este 20.00 óra körül Philipp azt jelentette, hogy Dinnyés körül sündisznóállást foglalt, s néhány erőtlen szovjet ellenlökést vert vissza. A páncéloscsoportban az 1. páncélosezrednek 10, a 24/I. páncélososztálynak pedig 12 bevethető Panther harckocsija maradt. A harccsoportnak haladéktalanul utánpótlásra és üzemanyagra volt szüksége. Egy óra múlva meg is érkeztek az első szállítmányok, amelyeket lövészpáncélosokból álló vezetési csoportja élén Thunert vezérőrnagy, a hadosztály parancsnoka is elkísért, hogy a helyszínen tájékozódjék a helyzetről. A Dinnyés körül álló német harckocsikat a szovjetek egész éjjel több oldalról is eredménytelenül támadták abból a célból, hogy a létfontosságú Székesfehérvár – Seregélyes útvonalat valamiképp ismét ők ellenőrizhessék.[355]

A hadosztálynál egy magyar összekötő tiszt is tartózkodott, aki folyamatosan tájékoztatta a magyar 3. hadsereg vezetését az eseményekről.[356]

A nap folyamán a 23/I. „Norge” és 24/I. „Danmark” SS-páncélgránátos-zászlóaljakat a IV. SS-páncéloshadtest közvetlen alárendeltségébe utalták.[357]

A Breith-hadtestcsoport arcvonalszakaszán a nap viszonylag eseménytelenül telt. Reggel a 23. páncéloshadosztály balszárnyán kellett néhány Zámoly déli előteréből indult szovjet támadást visszaverni.

Napközben a 23. páncéloshadosztály, valamint a 4. lovasdandárból és a magyar 2. honvéd páncéloshadosztályból álló Holste-hadosztálycsoport arcvonalán újabb felderítő vállalkozásokat és egy zászlóalj erejű támadást hárítottak el. Este 19 óra 30 perckor a német csapatok a Csór – Székesfehérvár út mentén támadást indítottak, de nem sok eredményt értek el vele.[358]

A nap folyamán a szovjet hadvezetés felismerte, hogy a németek célja mindenek előtt előrenyomulni a Velencei-tó és a Duna között. Ezzel összefüggésben a szovjet 63. lovashadosztály azt a parancsot kapta, hogy Kápolnásnyék körzetében rendezkedjen be védelemre és ott állítsa meg a németek előrenyomulását. Az 5. gárda-lovashadtest 11. gárda- és 12. gárda-lovashadosztályait további megerősítő erőkkel együtt Adonytól északra tervezték összpontosítani. Ezzel egy időben a 63. lovashadosztály visszakerült a gárda-lovashadtest alárendeltségébe.

A 18. harckocsihadtest beérkező erői Sárkeresztúr és Aba körzetében menetből léptek harcba a német csapatok feltartóztatására, de a szovjet páncélosok a 133. lövészhadtest elsőként harcba vetett kötelékeivel együtt az SS-páncéloshadosztályok térnyerése folytán hamarosan visszaszorultak az Aba – Perkáta – Seregélyes háromszögbe, s ott bekerítésbe kerültek.

Az 1. gárda-megerődített körlet szétszórt csapatai Lepsény körzetében nem tudtak tovább ellenállni a németeknek, így azok elfoglalhatták Mezőkomáromot is.

A visszavonuló szovjetek mindenáron a Duna keleti partjára igyekeztek. Az 1. páncélosnaszád-dandár hat naszádja és az általuk vontatott kompok a menekülés napjai alatt Dunapentele és Ercsi körzetében összesen 41 241 katonát, 117 harckocsit, önjáró löveget és páncélozott járművet, 683 gépkocsit, 235 löveget és aknavetőt, valamint 49 tonna üzemanyagot szállítottak át a folyamon.[359] A szovjet Dunai Flottilla, miután Dunapentelénél a 3. páncéloshadosztály harckocsijaival vívott tűzharcban veszteségeket szenvedett, biztonságosabb vizekre húzódott vissza.

A 21. gárda-lövészhadtest és a 7. gépesítetthadtest erői kiélezett védelmi harcokat vívtak Fövenypuszta nyugati körzetében. Az 1. gárda-gépesítetthadtest 9. gárda-harckocsidandára a 93. lövészhadosztály Székesfehérvártól délre védekező csapatait támogatta. A gépesítetthadtest többi köteléke egyelőre ebben a térségben nem került alkalmazásra.

Az erősítésként beérkező 133. lövészhadtest három (21., 104. gárda-, 122.) lövészhadosztálya csak másnap hajnali 04.00 órától került a 4. gárdahadsereg alárendeltségébe.

A 3. Ukrán Front helyzete ekkor már rendkívül súlyos volt. A szovjet híradóvonalak a Duna nyugati partján csaknem mind megszakadtak, ezáltal a harcvezetés szinte megbénult. A frontparancsnok tartalékában a helyszínen jelentős erők már nem voltak, ezért a nem támadott arcvonalszakaszokról kellett kisebb-nagyobb kötelékeket elvonni.

A kapott parancsok szerint Gorskov altábornagy 5. gárda-lovashadteste 19-én 21.00 órakor hozzákezdett, hogy a Velencei-tó és a Duna között a Kisvelence – Gróftanya – Iváncsa terepszakaszon védővonalat hozzon létre. A hadtest azt a feladatot kapta, hogy védelemre berendezkedve akadályozza meg az ellenséget abban, hogy elérje a Budapesten bekerített német-magyar csoportosítást.

A hadtest három lovashadosztályán és hadtestközvetlen alakulatain kívül jelentősebb megerősítést is kapott. Alárendeltségébe utaltak három páncéltörő tüzérezredet, két tarackos tüzérezredet, egy aknavető-ezredet, a 123. ágyús tüzérdandár egy osztályát és egy gárda-aknavető- (sorozatvető-) ezredet. További erősítést jelentett egy SZU–100 önjáró lövegekkel felszerelt önjáró tüzérezred beérkezése is.

A hadtest kijelölt védősávjának szélessége nem haladta meg a 20 kilométert. A hadtest harcrendje egy lépcsős volt, míg a lovashadosztályok két lépcsős védelem kiépítésére kaptak parancsot. A hadtest védelmi sávjában január 20-án reggelre arcvonal-kilométerenként 18 löveg és aknavető, valamint öt harckocsi és önjáró löveg állt készenlétben. Ezek alapján a lovashadtest körülbelül 360 löveget és aknavetőt, illetve 90-100 harckocsit és önjáró löveget állíthatott szembe a támadó német csapatokkal.[360]

A szovjet légierő január 19-én délelőtt részben átcsoportosította erőit. Az addig főképp a bekerített Budapest ellen bevetett kötelékek nagy részét a továbbiakban a német páncélos oszlopok ellen alkalmazták. A délután felszállt szovjet repülőgépek 745 bevetésben támadták a németek élőerejét és haditechnikáját, valamint a IV. SS-páncéloshadtestet támogató repülőgépeket.

A 4. légiflotta I. repülőhadteste aznap is csupán az időjárás javulása után tudta jelentősebb mértékben támogatni a Duna nyugati partján harcoló német csapatokat. A szovjet állásokat és járműoszlopokat bombákkal és fedélzeti fegyverekkel támadták, összesen 270 bevetésben. A vadászrepülőgépek a bekerített magyar főváros fölé is betörtek. Az előzetes jelentések szerint 20 szovjet repülőgépet lőttek le.[361]

A német támadás első két napján a 3. Ukrán Front visszavonuló oszlopain meglehetősen nagy pánik lett úrrá. Az összetorlódott járműoszlopok az adonyi, ercsi, dunaföldvári és bajai átkelőhelyek irányába araszoltak. Felettük időre-időre német repülőgépek jelentek meg, s lecsaptak a menekülőkre.

Egy szovjet felderítő, Marija Alekszandrovna Fortusz őrnagy erről így számolt be emlékirataiban:

„[Január 18-án] délfelé beértünk Paksra. A várost nagyon megtépázta a bombázás. Az utcákat törmelékhegyek és autóroncsok torlaszolták el. A hitleristák minden bizonnyal felfedezték a törzsünket, és több hullámban küldték a város fölé bombázóikat. Még fel sem ocsúdtunk, amikor Junkersek újabb csoportja csapott le ránk. Hat, egyenként három repülőgépből álló rajban repültek. Körülöttünk hullottak a bombák. Fülsiketítő robbanások reszkettették meg a földet, a hó- és törmelékhegyek kétemeletnyi magasságba repültek, sűrű fekete füstfelhő borult a városra, még az ég is elsötétedett. A két kompból egy szilánk sem maradt. […]

Végre eltávoztak a repülőgépek. Az egész utcát és a teret felszaggatták a bombák, a hó összekeveredett a földdel. Gyökerestől kitépett fák, füstölgő romok, sebesültek jajkiáltásai. Katonai mentők érkeztek Budapest felől sebesültekkel zsúfoltan. Útban a hátország felé kompon akartak átkelni a Dunán. […] Elindultunk Dunaföldvárra, abban a reményben, hogy ott még jár a komp. Ameddig a szem ellátott, az országutat bombatölcsérek tarkították, mindenfelé kilőtt mentőautók, teherautók vesztegeltek, s rajtuk a rengeteg sebesült.

A helyzet Dunaföldváron sem volt rózsásabb. A száz meg száz autó és a menekültek fogatai összetorlódtak a község szűk utcáin. Arra vártak, hogy megjavítsák a szétrombolt kompot. A Junkersek alapos munkát végeztek. Nagy nehezen átvergődtünk a sokaságon, és elindultunk Dunapentele irányába. Ott is ugyanez volt a helyzet.

[…]

Reggel felkerekedtünk és hamarosan beértünk Adonyba. Bár a komp úgy-ahogy működött, de az átkelőhelynél éppen olyan felfordulás és káosz uralkodott, mint az előző helyeken. Az átkelőhely parancsnoka, egy alezredes, néhány őrmesterrel és harcossal próbálta fenntartani a rendet. Már teljesen berekedt. Egyik kezében pisztolyt szorongatott, a másikban szócsövet, amelybe valamit kiabált, de a szócsőből csak rekedt hörgés és artikulálatlan hangok törtek elő.

Az állandó bombatámadások közepette csak erélyes fellépéssel lehetett megakadályozni, hogy a rend felboruljon. Minél gyakoribb és erősebb volt a bombázás, annál nagyobb pánik uralkodott el az embereken, és annál kevésbé engedelmeskedtek a parancsnok utasításának…” [362]

A Dél Hadseregcsoport hadinaplójának megállapítása szerint a IV. SS-páncéloshadtest északkelet felé törő csapatai ellen a szovjetek által bevetett 18. harckocsihadtest, a 7. gépesítetthadtest és a 133. lövészhadtest erőinek nem sikerült megakadályozni a németek kitörését a Sárvíz-csatorna nyugati partján létesített hídfőkből s a szovjet hadtestek erőiket nem tudták összpontosítva alkalmazni a német támadás megállítására. A lövészhadtesttel kapcsolatban a hadinapló megemlíti, hogy az nem sokkal ezelőtt a finn arcvonalról érkezett be.

A német felderítés szerint a szovjetek a Sió-csatona vonalának és dunaföldvári hídfőjük biztosítására nem csak délről, de a német 2. páncéloshadsereg arcvonala elől is vontak el csapatokat. A IV. SS-páncéloshadtest déli szárnyával szemben egyelőre erősebb szovjet csoportosítást nem észleltek.

A német hadseregcsoport azzal is számolt, hogy hamarosan szovjet erősítések érkezhetnek be a Velencei-tó és a Duna közötti átjáróba. Az 5. gárda-lovashadtesten kívül több lövészhadosztály átcsoportosítását is várták, amelyek páncélos erőik támadását jelentősen lassíthatták. Ezért a két SS-páncéloshadosztálynak a lehető leghamarabb, erőik maximális összpontosításával folytatniuk kellett a támadást északkelet felé, még mielőtt az újabb szovjet védelmi vonal kiépülhetne. A 3. páncéloshadosztálynak erői nagyobbik részének északi irányú támadása mellett déli irányban, Hercegfalva és Dunapentele körzetében is fedeznie kellett a páncéloshadtest jobbszárnyát.

Az 1. páncéloshadosztálynak főleg a Székesfehérvártól délre harcoló szovjet erőket kellett felszámolnia, amelyek a hadtest északi szárnyát veszélyeztették. Grolman kérdésére, miszerint mi a szándéka a német 6. hadseregnek Székesfehérvár körzetében, a Balck-seregcsoport vezérkari főnöke, Gaedcke vezérőrnagy azt válaszolta, nem tervezik, hogy a várost az 1. páncéloshadosztály erőivel foglalják vissza.

Az 1. páncéloshadosztály főerőire a hadsereg véleménye szerint az északkeleti irányban volt szükség, vagy pedig az 1. gárda-gépesítetthadtest zöme ellen, amit a németek ekkor Pákozd körül sejtettek. A valóságban a szovjet gépesítetthadtest 9. gárda-harckocsidandárát leszámítva ekkor még Bicske – Páty – Bia körzetében összpontosult.

Székesfehérvár visszafoglalására nyugatról csupán a III. páncéloshadtest erőit akartak bevetni, délről esetleg néhány riadóalakulatot és magyar csapatokat alkalmaztak volna erre a feladatra.

A németek megfigyelése szerint a szovjetek védelme Székesfehérvár körzetében egyre erősödött. A III. páncéloshadtest déli szárnyának aznapi támadása Csór felől alig járt eredménnyel, s az a veszély fenyegetett, hogy a Székesfehérvárnál álló szovjet erők oldalba támadják a IV. SS-páncéloshadtest északi szárnyát. Ezért a balszárny védelmében a 403. népi-tüzérhadtestet is be akarták vetni.

A Balck-seregcsoport I. lovashadtestének 6. páncéloshadosztályát és 3. lovasdandárának zömét is felkészítette arra, hogy amennyiben az SS-páncéloshadosztályok a Velencei-tó és a Duna között áttörnek, Mány és Bicske térségéből támadást tudjanak indítani Budapesttől nyugatra is, déli vagy keleti irányban.

A déli helyzettájékoztatás során a Balck-seregcsoport jelentette, hogy a 3. páncéloshadosztály 08 óra 35 perc körül birtokba vette Dunapentelét. A hadosztálynak ezt követően északi irányba kellett volna támadnia, de nem tette. A hadseregcsoport azt hitte azért, mert Philipps altábornagy csapatai a kapott utasítás ellenére helységharcokba bocsátkoztak Dunapentelén. Az igazság az volt, hogy a hadosztály páncéloscsoportja ismét lőszer- és üzemanyag-utánpótlásra várt.

A német felderítés Simontornyától keletre szovjet csapatösszevonást észlelt. A légifelderítés szerint Budapest délnyugati részéből 700 tehergépkocsi tartott délnyugat felé. Adonytól északra szovjet páncélosok vonultak déli irányban. A németek az Ercsinél lévő átkelőhely irányában is jelentős forgalmat észleltek.

Estefelé újabb jelentések érkeztek a szovjet csapatmozgásokról. Három harckocsi, 15 tehergépkocsi és 500 lovas tartott a Balaton déli partján, a Tihanyi-félsziget magasságában északkelet felé.

A hadseregcsoport megállapítása szerint a támadó SS-páncéloshadosztályok harctevékenységükről keveset jelentettek. Gille SS-Obergruppenführert sem lehetett elérni, mert harcálláspontját elhagyta és személyesen kereste fel csapatait.

A hadseregcsoport azt tervezte, hogy a magyar 25. honvéd gyaloghadosztály két zászlóaljával a Balaton jegén támadást kísérel meg dél felé, hogy ezzel is lekösse a szovjetek erejét a tótól délre, Zamárdi körzetében.

Egy 17 óra 45 perckor befutott jelentés szerint a légifelderítés a támadás körzetében 2 000 szovjet járművet azonosított, amelyek Budapest felé tartottak és 600 olyat, amelyek az ellenkező irányban, dél felé haladtak. A hadseregcsoport véleménye szerint az első esetben menekülő ellátó alakulatokról, a másodikban erősítések beérkezéséről lehetett szó.

Este fél nyolckor Grolman és Gaedcke megbeszélték a következő napi elképzeléseket. Mivel úgy tűnt, hogy az 1. és 3. páncéloshadosztályok főleg a szárnyak biztosításával kénytelenek törődni, az északkeleti irányú támadásra a két SS-páncéloshadosztályt kellett alkalmazni. A csapatok összefogott alkalmazása érdekében még a két SS-páncélos-felderítőosztály Dunaföldvár ellen indítványozott akcióját sem engedélyezték.

Balck és Wöhler 21 óra 20 perckor beszélték meg a nap történéseit. Balck szerint a támadó német csapatok ellen bevetett 18. harckocsihadtest, 7. gépesítetthadtest és három lövészhadosztály erőivel lényegében végeztek. Wöhler ezt a véleményt nem osztotta és szükségesnek tartotta az SS-hadosztályok mielőbbi összefogott támadását. Szerinte a szovjeteknek az 5. gárda-lovashadtest és a 2. gárda-gépesítetthadtest még rendelkezésükre állt. Arról, hogy az 1. gárda-gépesítetthadtest hol csoportosult és milyen erőkkel rendelkezett, a németeknek egyelőre halvány fogalmuk sem volt, bár ezen erők bevetésével, valamint erős páncélelhárító körletek létesítésével számoltak.

Már január 20-án hajnalban, 02 óra 20 perckor Wenck altábornagy közölte Grolmannal az OKH parancsát, miszerint a hadseregcsoport az SS-páncéloshadtest balszárnyának biztosítására alkalmazhatja a 403. népi-tüzérhadtestet, s így az 1. páncéloshadosztály lekötött erőit kiválthatják az északkeleti irányban folytatandó támadás céljaira.

Mivel a szovjetek erőket vontak el a német 2. páncéloshadsereg állásai elől, felmerült egy olyan támadás lehetősége is, amely a szovjet erők lekötésén túl távolabbi, jelentősebb célokat érhetne el, például Kaposvárt. A 2. páncéloshadsereg azt kérdezte, ehhez a támadáshoz megkapják-e az Olaszországból beérkezőben lévő 356. gyaloghadosztályt. Grolman erre azt válaszolta, ha a támadás sikeres, a hadseregcsoport felülvizsgálja a hadosztály alárendelését. Ha a támadás elakad, a hadosztály megy eredeti rendeltetési helyére, a Balck-seregcsoporthoz. A hadseregcsoport azt is felvetette az OKH-nak, hogy a tervezett támadásban esetleg a Drávától délre lévő német erők is részt vehetnének.[363]

A német IV. SS-páncéloshadtest 3. páncéloshadosztálya a nap folyamán, a reggeli órákban kettévágta a 3. Ukrán Front arcvonalát. A súlyos helyzetbe került szovjet hadseregcsoport törzse ekkor még Dunaföldváron volt, s a szovjetek bevallása szerint itt se tartalékcsapataik, se előkészített védelmi vonalaik nem voltak.[364] Ezt a németek valószínűleg nem tudták, mert akkor a 3. páncéloshadosztály dél felé törő erőit nem parancsolták volna vissza Dunapentelére és hagyták volna, hogy a 3/I. páncélgránátos-zászlóalj erői elfoglalják Dunaföldvárt.

A két SS-páncéloshadosztály heves harcokban nyomult előre északkelet felé, de a Velencei-tó és a Duna közötti átjárótól még messze volt. Az Aba – Perkáta – Seregélyes háromszögbe beszorított szovjet erőket gyakorlatilag bekerítették, de felszámolni nem tudták. Az SS-páncéloshadosztályok ehhez nem rendelkeztek elegendő erővel. Vagy északkeleti irányban támadnak, de akkor a hátukban marad ez a jelentősebb szovjet csoportosítás, vagy pedig felszámolják őket, de akkor ki támadott volna tovább a bekerített Budapest irányában?

A megoldást egy második hullámban érkező, páncéltörő ágyúkkal és rohamlövegekkel megerősített gyaloghadosztály vagy lovasdandár jelenthette volna, de ilyen egyelőre nem állt rendelkezésre. A 44. „Hoch- und Deutschmeister” birodalmi gránátoshadosztályt a Dunától északra szállították az LVII. páncéloshadtest leváltására, a 4. lovasdandárt pedig a szovjetek kötötték le Székesfehérvártól északra, Zámoly térségében.

A szovjet erősítések azonban már úton voltak. A nagy kérdés az volt, meg tudják-e előzni az SS-páncéloshadosztályok az 5. gárda-lovashadtestet, s előbb veszik-e birtokba azt a terepszakaszt, amelyen a szovjetek új védelmi vonalukat akarták kiépíteni?

10. fejezet: Az északkeleti irány (1945. január 20-21.)





1945. január 20. szombat
(Időjárás: gyenge fagy, általában borult égbolt, korlátozott látási viszonyok, csak átmeneti napsütés; az utak jegesek és a friss hó miatt részben nehezen járhatók.)


Az elmúlt éjjel a támadó német csapatok legtöbbje sündisznóállásban várta, hogy végre megvirradjon és megérkezzenek az utánpótlást szállító tehergépkocsik.

A 3. páncéloshadosztály esetében ezek a járművek csak 20-án délig futottak be. Miután a 6. páncélosezred, a 3/I. páncélgránátos-zászlóalj és az 543. páncélvadászosztály megkapta lőszer- és üzemanyag-utánpótlását, a harccsoport 13 óra 30 perckor a Budapest felé vezető úton megindult észak felé. Dunapentelén a megerősített 3/II. páncélgránátos-zászlóalj maradt.

A páncéloscsoportot több alkalommal is szovjet csatarepülőgépek támadták meg. A német harckocsik és lövészpáncélosok azonban gyors ütemben nyomultak előre Rácalmás és Perkáta irányában. Támadásuk csupán 15 óra 15 perc körül, Adony előtt öt kilométerre az ott lévő út- és vasúti kereszteződésnél akadt el, ahol a németek aknamezőbe ütköztek.

Dunapentelénél a németek a szovjetek átkelési kísérletét hiúsították meg, miközben elsüllyesztettek öt dunai vontatóhajót és kisebb dereglyét.[365]

A 6. páncélosezred 3. százada aznap parancsot kapott, hogy kerekes gépjárműveivel együtt von Veltheim főhadnagy parancsnoksága alatt azonnal induljon vissza Németországba. A századot Fallingbostelben ezúttal 10 darab olyan Panther harckocsival szerelték fel, amelyek éjjellátó készülékekkel voltak ellátva. A század 1945. március közepén érkezett vissza Magyarországra, s kezdetben csak biztosító feladatokra alkalmazták. Mivel a szovjetek legerősebb támadásai nappal zajlottak, a különleges eszközöket ismét kiszerelték a harckocsikból és Bécsbe küldték.[366]

Az SS-páncéloshadtest jobbszárnyát biztosító páncélos-felderítőcsoport egyre több helyen ütközött felvonuló szovjet alakulatokba. A 394/II. páncélgránátos-zászlóalj Sárbogárdtól délnyugatra, a 3. páncélos-felderítőosztály Sárszentmiklós és Dunapentele között erői állandó mozgatásával biztosította hadosztálya déli szárnyát. A felderítőosztály Alap körzetében erősebb ellenséges erőkbe ütközött. Cece felé déli irányból jelentősebb forgalmat észleltek. A 23. páncélos-felderítőosztály Felsőnyéktől északra a Sió-csatornán átkelt szovjet csapatok ellen kénytelen volt ellentámadást végrehajtani.[367]

Zamárdi körül a délelőtti órákban még nem észleltek szovjet alakulatokat. A nap második felében a Sió-csatorna mentén Siófok és Mezőkomárom között Kalkó Gyula vezérkari ezredes 25. honvéd gyaloghadosztályának 25. gyalogezrede vonult fel, hogy az 1. és 23. páncélos-felderítőosztályok erőit leváltsa. A hadosztályt a IV. SS-páncéloshadtest jobbszárnyának támogatásra vonták előre Tihany és Balatonfűzfő közötti védőállásából. Helyét a Balaton északi partján Tilger Ferenc vezérőrnagy 20. honvéd gyaloghadosztálya és a folyamőrdandár maradványaiból szervezett Illey-csoport (Illey Tamás főtörzskapitány parancsnoksága alatt) vette át. Két utóbbi alakulat a Balatonfüreden települt magyar II. hadtest alárendeltségébe tartozott.[368]

A német páncélosok után beérkező 25. gyaloghadosztály magyar honvédeit az elmúlt két nap harcainak iszonyatos képe fogadta. Szabó István hadnagy, a 1/III. zászlóalj 9. puskásszázadának parancsnoka így látta a környéket:

„Lepsénybe beérve megdöbbentő látvány fogadott. A falu romokban volt! – Mi történt itt? – Hol van a lakosság? – kérdeztük egymástól. Egy lelket se láttunk. A látvány friss harcok nyomait mutatta. Néhány kiégett csapatszállító volt csak a faluban, de kijutva onnan, egy páncélos csatatér tárult elénk. Legalább 50-60 kilőtt harckocsi – német és orosz egyaránt – szegélyezte a műutat. [369] Körülöttük halott katonák, a lángokból menekülő kezelő legénység. Mások, nyilván a páncélosokat kísérő gyalogság, a hősi önfeláldozás szobraivá merevedve még mindig görcsösen szorongatták a kilőtt ’Panzerfaustok’ csövét.

De a legborzalmasabb képet a műút mutatta! Harckocsikkal eltaposott orosz katonák ellapított körvonalai – mint valami őrült futurista festő torz műve – érték egymást kinyújtva és ráfagyva a betonra. Száz és száz páncélos jármű nyomán összefüggő képet alkottak, amivel betakarták az úttestet. Nem tudtuk kikerülni – iszonyodva vonultunk át rajtuk, mint az alvilág kapuján, ahonnan nincs visszatérés.

Mi voltunk az első gyalogság, aki a német páncélos éket követte, így tanúi lehettünk a meglepetés sikerét is viselő német támadásnak. Utunk hátralévő szakaszán láttunk házakat, ahol ágyaikból ugratták ki az orosz katonákat, hátrahagyva fegyverzetüket és ruházatukat.

[…]

Lajoskomárom volt utunk végcélja. Itt végre egyesültünk a másik két lövészszázaddal. A nehézfegyver-századot sose láttuk többet. Biztosan máshová vezényelték. A 7. és 8. század haladéktalanul megszállt egy 6 km-es védőállást a Sió-part mentén. A parancsnokságom alatt álló 9. század – mint állandó készültségben lévő tartalék – a falu szélső házaiban volt elhelyezve. Az ellenség is most zárkózhatott fel a Sió másik oldalán és egyelőre csak mesterlövészei okoztak károkat tökéletesen álcázott tüzelőállásaikból a havas túlsó parton.” [370]

A 25/II. gyalogzászlóalj Siófokról Balatonzamárdi irányában tört előre és 15.00 óra körül elérte a település nyugati szélét. A tihanyi tüzérmegfigyelő jelentése szerint Szántód és Szántódpuszta területén déli irányból mintegy 200 fős szovjet kötelék és nyolc harckocsi beérkezése volt megfigyelhető.

Valamivel később Zamárdinál a szovjetek kisebb felderítő csoportosítása tűzharcba keveredett a magyar csapatokkal, de a 25/II. gyalogzászlóalj páncélromboló szakasza két könnyűharckocsijukat 17.00 órakor és 17 óra 30 perckor „páncélrémmel” kilőtte. Az erősödő szovjet nyomás miatt a magyar zászlóalj később arcvonalát Siófok felé vette vissza.[371]

Mezőkomáromtól keletre a védők a csatorna északkeleti partjára előretört zászlóalj erejű szovjet csapatok támadását visszaverték.

A Simontornya – Pálfa – Cece háromszögben észlelt szovjet csapatösszevonásokat német csatarepülőgépek támadták. Az Előszállástól nyugatra lévő magaslatokon, valamint a település északi szélén és a keleti magaslatokon szovjet állásokat azonosítottak.[372]

Az 5. SS-páncéloshadosztály számára január 20-a nem kezdődött valami bíztatóan. Sárosdtól két kilométerre keletre páncélos éke állandó szovjet ellenlökéseket volt kénytelen visszaverni, de ennél jóval kellemetlenebb volt, amikor a 10/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj az éjszaka folyamán erős szovjet nyomás ellenében Abát nem tudta megtartani és visszavonult a Sárvíz-csatornáig, ahol új állásokat vett fel. A szovjetek megszállták Abát, s ezzel az SS-páncéloshadosztály erői Sárkeresztúr és Sárosd között védelembe kényszerültek.

Dorr SS-Obersturmbannführer erről egyelőre nem tudott, így Sárosdnál álló páncéloscsoportját korán reggel megindította Perkáta irányában. A délelőtt folyamán erői Perkátától négy kilométerre északnyugatra átvágták a Seregélyes felé vezető utat, majd 15.00 óra tájban gyenge szovjet védelem ellenében elfoglalták magát Perkátát is. Ezután a németek felderítőket küldtek ki, hogy megállapítsák, Seregélyesen keresztül kaphatnak-e utánpótlást, ugyanis a helységet 3. SS-páncéloshadosztály erői 15 óra 40 perc körül ugyancsak elfoglalták.

A 9. SS-páncélgránátos-ezred egységei Sárosd déli és délnyugati részén harckocsikkal támogatott, legfeljebb ezrednyi erejű szovjet támadásokat voltak kénytelenek kivédeni, amelyek déli és délkeleti irányban indultak. A támadások során a szovjetek jelentős veszteségeket szenvedtek.

A hadosztály Soponya és Sárkeresztúr körzetében lévő 10. SS-páncélgránátos-ezredének támadása viszont Aba visszafoglalására nem vezetett eredményre. Dél körül a támadást Sárkeresztúrtól kelet felé kerülve az ezred erőivel megismételték, de a támadás beleütközött a szovjetek egyik északkelet felől érkező, páncélosokkal támogatott ellentámadásába. A németeknek először ezt kellett kivédeni, s csak után folytathatták a támadást, ami most sem sikerült, s így a németeknek vissza kellett térniük megindulási állásaikba.

A késő délutáni órákban Sárosd és Aba között a szovjetek harckocsi-támogatással délkeleti irányban áttörték az SS-csapatok vékony biztosító vonalait, hogy a bekerített erőik utánpótlása szempontjából fontos útvonalat újra megnyissák. Ezalatt a 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóalj Seregélyes felé tört előre.

Este az SS-csapatok hátát Nagylángtól keletre a magyar 54/I. gyalogzászlóalj fedezte. Sárkeresztúr északi szélén a 10. SS-páncélgránátos-ezred részei foglaltak állást. Innen Sárosd déli és délkeleti körzetéig a 9. SS-páncélgránátos ezred és az 5. SS-páncélos-utászzászlóalj részei építettek ki biztosító állásokat. A Perkátáig terjedő térséget mozgékony felderítő osztagokkal ellenőrizték. Dorr SS-Obersturmbannführer páncélozott harccsoportja éjszakára Perkátától két kilométerre északnyugatra, az úton foglalt sündisznóállást.[373]

A 3. SS-páncéloshadosztály Seregélyestől nyugatra álló Eckert-harccsoportja január 20-ára virradó éjszaka szintén védelemre rendezkedett be. A megerősített 5. SS-páncélgránátos-ezred katonái egész éjjel hallották a környéken kelepelő géppuskák és géppisztolyok hangját. A sűrű hóesésben és sötétségben csak a fegyverek tűzgyorsasága alapján találgathatták, hogy hol vannak a szovjetek, s hol a saját csapatok. A német biztosító vonalakba botló szovjeteket számos helyen heves géppuskatűz verte vissza.

Amint megvirradt, az Eckert-harccsoport is folytatta támadását. A Seregélyes elleni támadás délelőtt 09.00 óra körül elakadt. A páncéloscsoport nem segíthetett, mert nem tudott átvergődni a helység előtt húzódó süppedős terepszakaszon.

Erre a IV. SS-páncéloshadtesttől az a parancs érkezett, hogy a 6. SS-páncélgránátos-ezred és a páncéloscsoport forduljon észak felé, és az 1. páncéloshadosztály mögött, a Velencei-tó déli partja mentén támadjon tovább. Gaedcke vezérőrnagy, a Balck-seregcsoport vezérkari főnöke 09 óra 25 perckor jelezte a hadtestnek, hogy nincs odáig az ötlettől, mert ez ellentmondott a hadseregcsoport eredeti parancsának, miszerint a két SS-páncéloshadosztály erőiket összpontosítva és egymást segítve támadjon tovább. Sőt, nem sokkal később a IV. SS-páncéloshadtestnek a Balck-seregcsoport parancsa alapján a 3. SS-páncéloshadosztály erőit kelet és dél felé kellett támadásra küldenie, hogy az 5. SS-páncéloshadosztály állásai körül kavargó szovjet erők megsemmisítésében segédkezzenek.

Becker SS-Brigadeführer 3. SS-páncéloshadosztálya átcsoportosította erőit. A páncélozott harccsoport észak felé fordult. A 6/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj végre kiverte a keményen védekező szovjeteket a Szabadbattyánnál lévő 118-as magaslatról és tovább indult Jánosmajor felé.

A Seregélyes előtt leragadt SS-csapatok egész délelőtt egy lépést sem jutottak előre. A szovjetek minden támadásukat visszaverték. Dél körül az Eckert-harccsoport a településtől délre, a 3. SS-páncélos-felderítőosztály pedig északra harcolt. Csupán kora délután futott be némi erősítés, amikor 14.00 óra körül észak felől az úton Kraas SS-Sturmbannführer Jagdpanzer IV vadászpáncélosai betörtek Seregélyesre. Ezt kihasználva az 5/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj is újabb támadást indított.

A helységben védekező szovjetek páncélosaikat jól kiválasztott lesállásokba helyezték el, így amikor Kraas vadászpáncélosai betörtek, két Jagdpanzer IV-et azonnal kilőttek. A németek tüze viszont két T–34 harckocsival végzett. Miután az SS-páncélgránátosok bekerítették a szovjeteket, a kezdetben heves ellenállás a helység nyugati és déli részén hamarosan összeomlott. Seregélyes 15 óra 40 perc körül már teljesen a 3. SS-páncéloshadosztály birtokában volt. Ide érkezett be a 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóalj is, amely helyőrség gyanánt egyelőre itt is maradt.

Ezután az 5. SS-páncélgránátos-ezred a páncélvadászosztály páncélosaival közösen tovább támadott északkeleti irányban. Estére a páncélgránátos-ezred elérte Pusztaszabolcs keleti szélét, s ezzel birtokba vette a Budapest felé vezető vasútvonalat.

A balszárnyon a 3. SS-páncélos-felderítőosztály lövészpáncélosai haladtak. Az SS-páncélos-felderítőosztály sötétedés után Pusztaszabolcstól öt kilométerre északra tört előre, ahol V. I. Grigorovics vezérőrnagy 12. gárda-lovashadosztályának 43. lovasezredébe ütközött.

A szovjeteket még korántsem győzték le a térségben. Alig indult meg az Eckert-harccsoport északkelet felé, keleti irányból szovjet ellenlökés érte őket. Harckocsik és a rájuk felkapaszkodott lövészek megpróbálták Seregélyest visszafoglalni.

Az első támadást a 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóalj visszaverte, de a szovjetek fokozták erőfeszítéseiket és hamarosan a helység nyugati szélére szorították vissza a norvég és német páncélgránátosokat. Az SS-zászlóalj ottmaradt sebesültjeivel, két egészségügyi katonájával és orvosával nem sokat teketóriáztak. Miután a 3. SS-páncélos-utászzászlóalj részei visszafordultak és segítettek, az SS-páncélgránátosok ellenlökést indítottak és visszafoglalták Seregélyest.

Az 509. nehézpáncélos-osztály sündisznóállásába húzódva, a Börgönd melletti repülőtértől csupán néhány száz méterre töltötte az éjszakát. Miután a nehézharckocsikat feltöltötték üzemanyaggal és lőszerrel, az osztály 26 bevethető páncélosa Seregélyes irányában indult tovább, de hamarosan elakadtak. König százados erről így számolt be:

„A helység előtti hídnál már megint elakadunk. Balra tőlünk a Velencei-tóig széles ingoványos terület húzódik, amely nehézpáncélosok számára járhatatlan. Az azonnal hívott utászok csak este érnek ide és megerősítik a hidat. Úgy tűnik, az SS-hadosztály nem készült fel nehézharckocsikból.” [374]

Pittschellis SS-Sturmbannführer páncéloscsoportja, amely reggel Seregélyestől észak felé fordult, dél körül Dinnyésre érkezett, majd tovább vonult Gárdony irányába. Útközben csak gyenge szovjet ellenállást tapasztaltak, amit minden nehézség nélkül fel is számoltak.

Ez alatt a 6. SS-páncélgránátos-ezred részei Jánosmajor körzetéből északkelet felé indítottak támadást, és hamarosan sikerült elfoglalniuk Agárdot. Sötétedéskor a 3. SS-páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja elérte Kisvelencét. A páncélgránátosok is felzárkóztak Gárdony északkeleti szélére, ahol a fagyott talajjal jól megszenvedve állások kiépítésébe kezdtek. Becker SS-Brigadeführer is ezen a településen rendezte be harcálláspontját.[375]

Az 1. páncéloshadosztály 113/I. páncélgránátos-zászlóalja a 37. páncélvadászosztály részeivel megerősítve a Seregélyes – Székesfehérvár vasútvonalig tört előre. A szovjet tüzérség heves tüze közepette támadó németek a vasútvonal két oldalán északi és keleti arcvonallal ásták be magukat.

A 113/I. zászlóalj jobbszárnya a hadosztály déli szárnyát fedező 113/II. páncélgránátos-zászlóaljra támaszkodott. Balján a Huppert-harccsoport foglalt állást, amelyet dél körül az 1/6. páncélosszázad 10 Panzer IV harckocsijával és a 37. páncélvadászosztály részeivel erősítettek meg. Ugyancsak a Hupper-harccsoport alárendeltségébe került Ney Károly SS-Obersturmbannführer magyar legénységű SS-harccsoportja is.[376]

Mögöttük volt tüzelőállásban a 299. légvédelmi tüzérosztály egy ütege, amely a Sárvíz-csatorna átkelőit védte a szovjet repülőgépekkel szemben.

Philipp alezredes páncéloscsoportja továbbra is Dinnyésnél állt, mert a harckocsik legtöbbje műszakilag nem volt már bevethető állapotban. Hagen főhadnagy I/4. századának még harcképes 10 Panthere elfoglalta Börgöndöt, s ezzel a Székesfehérvártól Budapest felé vezető fontos útvonal, valamint a délről ide betorkolló egyéb utak tartósan a németek kezébe kerültek. Itt a németek esténként jelentős mennyiségű erre elhaladó szovjet tehergépkocsit és egyéb járművet zsákmányoltak, amelyeket német felségjellel láttak el, majd gyorsan használatba is vettek.

Az 1. páncéloshadosztály aznap lényeges előretörést nem hajtott végre. Csapatai a Székesfehérvár körül harcoló szovjet csapatokkal szemben a Dinnyéstől három kilométerre északnyugatra – Dinnyéstől öt kilométerre nyugatra lévő vasúti csomópont – Jánosmajortól négy kilométerre északnyugatra – Fövenyi tanyától négy kilométerre északra – Falubattyántól három kilométerre északkeletre – Sárszentmihálytól keletre húzódó vonalon állásokat létesítettek.

Kisebb egységei Pálmajortól északkeleti irányban támadást intéztek és ennek során Gusztuspusztától másfél kilométerre délre, a Nagy-csatorna partján sikerült felvenni a kapcsolatot a Breith-hadtestcsoport jobbszárnyán harcoló 23. páncéloshadosztállyal.[377]

A Breith-hadtestcsoport arcvonalszakaszán a 23. páncéloshadosztály még január 19-én 23 óra 30 perc körül birtokba vette Gusztuspusztát, de a Sárkeresztesnél lévő arcvonal-beszögellés elleni másnapi támadása már nem vezetett eredményre.[378]

A szovjet csapatok január 20-án jelentős átcsoportosításokat hajtottak végre. Abból a megfontolásból, hogy a 3. Ukrán Front minden figyelmét a Budapest felé törő német páncéloscsapatok feltartóztatására fordíthassa, a nap folyamán a magyar fővárosban bekerített német-magyar csapatok elleni harc teljes egészében a 2. Ukrán Front csapataira hárult. A jobb vezethetőség érdekében a 3. Ukrán Front parancsnoka a 4. gárdahadsereg állományából a 31. gárda-lövészhadtestet és a 68. lövészhadtestet a 46. hadseregnek adta át. A 4. gárdahadsereg parancsnokának alárendeltségében csak a 20. gárda-, 21. gárda- és 135. lövészhadtest, valamint a védelemre berendezkedett 5. gárda-lovashadtest maradt.

Tolbuhin a gárdahadsereg balszárnyának megerősítése végett az 57. hadsereg önálló 32. gárda-gépesítettdandárát a Siófok – Simontornya terepszakaszra rendelte. A szovjetek a Dunaföldvár – Cece terepszakaszra, valamint Solt és Tököl közé a budapesti harcokból január 18-a után kivont 30. lövészhadtest három leharcolt lövészhadosztályát szánták.[379] Ezek a lövészalakulatok 20-án este még csak Dömsöd – Szalkszentmárton – Kunszentmiklós körzetében összpontosultak. A déli arcvonal megerősítésére Simontornyától nyugatra az 57. hadsereg 233. és 236. lövészhadosztálya vonult fel.

A szétvert 7. gépesítetthadtest maroknyi megmaradt páncélosát és élőerejét a 16. gépesítettdandárban vonták össze, majd a hadtest maradványait feltöltés céljából a Duna keleti partjára irányították. Mivel Székesfehérvártól délre a szovjetek nem tudták visszaszerezni az utak feletti ellenőrzést, s erőik sem voltak elegendők ilyen hosszú arcvonal tartásához, a 4. gárdahadsereg jobbszárny-csapatainak zömét a Velencei-tó nyugati partjához vonták vissza.

A 4. gárdahadsereg balszárnyát is tovább erősítették. Az 5. gárda-lovashadtest csapatai január 20-ára virradó éjszaka 60 kilométert meneteltek új összpontosítási körletük felé. A sűrű hóesés és a nehéz talajviszonyok megnehezítették a lovasság mozgását. A szovjetek felettébb tartottak attól, hogy a német páncélosok menetben lepik meg a vonuló csapatokat, amelyeknek ebben az esetben alig lett volna esélyük.

A szovjet alakulatok pirkadatig elfoglalták a kijelölt terepszakaszokat, de német páncélosoknak egyelőre még színét sem látták a térségben. Gorskov altábornagy hajnali 01 óra 20 perckor kiadott utasítása szerint a 63. lovashadosztálynak a Kisvelence – Gróftanya, a 12. gárda-lovashadosztálynak a Gróftanya – Göböljárás, a 11. gárda-lovashadosztálynak pedig a Göböljárás – Szinatelep arcvonalat kellett megszállnia.

A védelmi előkészületekről a már idézett I. I. Markin regényében így számolt be:

„Egymás után foglalták el futva védőkörletüket a lóról szállított, gyalogosított századok. A híradósok a vezetékeket húzták. A hóban mindenfelé műszakiak kúsztak: harckocsiaknákat telepítettek. Ezen a helyen, ahol minden pillanatban megjelenhetett az ellenség, kezdett kialakulni a védelem. Most már órákon, perceken múlik minden. Ha az ellenség késik, a kozákoknak lesz idejük arra, hogy beássák magukat, bebújnak a földbe, megszervezik a tűzrendszert, és akkor már az ellenséges harckocsik és gyalogosok nem tudnak olyan egyszerűen betörni Budapestre.

A kozákok nagy igyekezettel csákányozták a fagyott földet. A kubányiak megerősítésére a hadseregparancsnok minden arcvonalszakaszáról harckocsikat, tüzérséget, rohamlövegeket vont ki. Estére a kozákoknak sikerült egyes árokrészeket kiásniok.” [380]

A térségbe csoportosították át I. N. Russzijanov altábornagy 1. gárda-gépesítetthadtestének 1. (parancsnoka Sz. P. Zatulej ezredes) és 2. gárda-gépesítettdandárát (parancsnoka A. T. Hugyakov ezredes), valamint a 382. gárda-, 1821. és 1453. önjáró tüzérezredeit is.

A gárda-gépesítettdandárok harckocsiezredei M4A2 Sherman harckocsikkal, az önjáró tüzérezredek SZU–100 önjáró lövegekkel voltak felszerelve. A hadtest állományába 133 harckocsi és 37 önjáró löveg, összesen 170 páncélos tartozott. Ez a mennyiség tartalmazta a január 31-ig továbbra is Bicske körzetében tevékenykedő 3. gárda-gépesítettdandár harckocsijainak számát is.[381]

Az Érd körzetéből beérkező 113. lövészhadosztályt az 5. gárda-lovashadtest parancsnokának rendelkezésére bocsátották, aki azt a Váli-víz északkeleti partján, hadtestének második lépcsőjében helyezte el. Az 1. gárda-gépesítetthadtest erői ugyancsak a hadsereg második lépcsőjében, a gárda-lovashadtest mögött rendezkedtek be védelemre. Aznap újabb tüzérségi megerősítés is érkezett.

Az átcsoportosítás után, január 20-án este a Velencei-tó és a Duna között a szovjeteknek sikerült kialakítani egy hét-nyolc kilométer mélységű védelmi vonalat, amely jelentős páncélelhárító képességgel rendelkezett. A hadosztályok egyenként mintegy négy kilométer széles arcvonalon védtek és arcvonal-kilométerenként 26 löveg tűztámogatására számíthattak, vagyis a 18 kilométer széles arcvonalon legalább 468 különféle löveg állt rendelkezésükre.[382]

A szovjet légierő január 20-i harctevékenysége során is főleg a IV. SS-páncéloshadtest támadó ékeire összpontosított. Az elkövetkező napokban a szovjetek vadász- és csatarepülő-alakulatai átlag 450 bevetést hajtottak végre nappal, de éjszakai bombázókötelékeik is alkalmanként mintegy 220-230 bevetésben támadták a német páncéloshadosztályok éjszakára összevont erőit.

A német 4. légiflotta I. repülőhadteste főként a Velencei-tó és a Duna között, illetve a Duna nyugati partján futó utakon mozgó szovjet oszlopokat támadta ismeretlen számú bevetés alkalmával.[383]

A Dél Hadseregcsoport felismerte, hogy a Perkáta – Aba – Seregélyes háromszögbe beszorított szovjet harckocsi- és lövészcsapatok, miután visszafoglalták Abát és jelentősen fokozták tevékenységüket a térségben, egyúttal a 3. és 5. SS-páncéloshadosztályok utánpótlási vonalait is jelentősen veszélyeztették. Felszámolásukra erőket kellett átcsoportosítani az északkeleti támadási irányból.

A hadseregcsoport továbbra is azt tervezte, hogy az I. lovashadtest 3. lovasdandárának zömével és 6. páncéloshadosztályának részeivel Bicske – Mány körzetéből a helyzettől függően dél vagy kelet felé indít támadást. A támadást legkorábban január 21-én reggel lehetett volna megindítani, ha a IV. SS-páncéloshadtest a Velencei-tó és a Duna között előre tudott volna nyomulni.

A budapesti védők részéről is számoltak egy nyugati irányú támadással, amely a budaörsi repülőtér megszerzésére irányulna, de ezt az akciót csak akkor hajtanák végre, ha a támadó élek kellő távolságra megközelítették a várost, nehogy a védők idő előtt jelentősebb szovjet erőket vonjanak magukra, amelyek nem csak a kitörést akadályozhatják meg, de a nyugati hídfő megtartását is veszélyeztethetik.

A január 20-án hajnalra tervezett magyar lekötő támadás a Balaton jegén elmaradt. A hadseregcsoport azt tervezte, hogy a Sió-csatornát fedező erők irányítására a „Feldherrnhalle” páncéloshadosztály törzsét alkalmazza Günther Pape vezérőrnagy parancsnoksága alatt. A németek a későbbiekben azzal is számoltak, hogy ezen arcvonalszakasz felett majd Heszlényi József vezérezredes magyar 3. hadseregének törzse veszi át a parancsnokságot.

Délelőtt 10.00 órakor Balck és Wöhler megbeszélték a támadó csapatok helyzetét és az addig végrehajtott intézkedéseket. Nehezményezték, hogy az SS-páncéloshadtest csapatai, különösen az SS-hadosztályok meglehetősen ritkán számolnak be harctevékenységükről. Szándékuk szerint a 3. SS-páncéloshadosztálynak Adony körzetében oldalba kellene támadnia az 5. SS-páncéloshadosztállyal szemben lévő szovjet erőket, de mindketten tisztában voltak azzal is, hogy ez egyelőre nem lehetséges.

A déli helyzetmegbeszélés alkalmával, a Balck-seregcsoporttól 11 óra 50 perckor kapott beszámoló alapján a hadseregcsoport hadinaplója már megjegyezte, hogy jelek utaltak arra, miszerint az 5. gárda-lovashadtestet a Velencei-tó és a Duna közé csoportosítják át.

A hadinapló késő délutáni megállapítása szerint az Aba és Sárosd körül folyó elkeseredett harcok következtében az 5. SS-páncéloshadosztálynak már utánpótlási problémái voltak, s a hadosztály azt kutatta, vajon Seregélyes felől kaphat-e utánpótlást. A 18. harckocsihadtesttel kapcsolatban bizonyítást nyert, hogy a szovjet magasabbegység Sárkeresztúr ellen és Sárosdon át délkeleti irányba végrehajtandó támadásra kapott parancsot.

Este 20 óra 50 perckor Wöhler ismét beszélt Balck tábornokkal a kialakult helyzetről. Balck seregcsoportja azt tervezte, hogy a Sárosd – Aba – Seregélyes háromszögbe szorított szovjet alakulatokat a 3. SS- és az 5. SS-páncéloshadosztályok erőivel számolja fel, de ezzel egy időben a két SS-páncéloshadosztálynak a Duna mentén északi irányban is támadnia kellett.

Az 1. páncéloshadosztály páncélgránátosainak továbbra is Székesfehérvárnál kell biztosítaniuk, de a hadosztály páncéloscsoportja a 3. SS-páncéloshadosztály páncélozott harccsoportjával együtt folytatja előrenyomulását a Velencei-tó déli partján.

A páncéloshadosztályok tehát csupán páncéloscsoportjaikra számíthattak az északkeleti irányú támadás során, mivel a bekebelezett, de meg nem „emésztett” szovjet kötelékek felszámolására saját páncélgránátosaikat kellett bevetniük, hiszen második hullámban érkező gyalogság továbbra sem állt rendelkezésre. Felmerült, hogy talán a szállítás alatt lévő 356. gyaloghadosztályt alkalmazni lehetne e célra, de erre határozott ígéretet a Balck-seregcsoport egyelőre nem kapott.[384]

A magyar 25. honvéd gyaloghadosztály a nap során a IV. SS-páncéloshadtest alárendeltségébe került. A hadosztály megerősített 25. gyalogezrede vette át a Sió-csatorna biztosításának feladatát. A hadosztály nyolc feltöltött zászlóaljból és egy erős utászzászlóaljból állt. A hadosztály korábban a Balaton északi partját biztosította. A magyar seregtest létszáma megfelelő volt, de kiképzése, fegyverzete és fegyelme meglehetősen hiányos volt, mivel a legkülönbözőbb egységekből állították össze. Tüzérségét hat könnyű és egy nehéz üteg alkotta. Páncéltörő fegyverzete a kisebb mennyiségben rendelkezésre álló „páncélöklökön” és „páncélrémeken” kívül január 20-án este 11 darab gépvontatású 7,5 cm-es nehéz páncéltörő ágyúból állt.[385]

Ugyancsak az SS-páncéloshadtestnek rendelték alá Pape vezérőrnagy törzsét is, amely az 1., 3. és 23. páncélos-felderítőosztály erőit fogta össze.[386]

A Dél Hadseregcsoporthoz befutott, de még nem teljes jelentések összesítése alapján a IV. SS-páncéloshadtest január 18-án és 19-én a következő veszteségeket okozta a szovjet csapatoknak:

– 578 hadifogoly;

– 31 harckocsi;

– egy felderítő páncélgépkocsi;

– 10 önjáró löveg;

– 163 tábori, páncéltörő és légvédelmi löveg;

– 18 aknavető;

– 22 géppuska;

– 14 páncéltörő puska;

– 26 géppisztoly;

– 633 gépjármű és fogatolt jármű;

– nyolc repülőgép;

– egy üzemanyag- és lőszerraktár.[387]

A IV. SS-páncéloshadosztály katonái sejtették, hogy a következő napon súlyos harcok várnak rájuk. A hadtest fontosabb alakulatai január 20-án este másnapi harcfeladataik végrehajtására a következő páncéloserőkkel rendelkeztek:[388]


Alakulat Panzer III
és Panzer IV
[389]
Panther [390] Tiger Roham-
löveg
[391]
Önjáró
pct. ágyú
[392]
Sturmpz. IV Összesen:
1. pc.ho. 6 (15) 15 (55) 1 (2) Kb. 10 (15) Kb. 32 (87)
24/I. pc.o. 25 (49) 25 (49)
3. SS-pc.ho. 5 (25) 1 (22) 4 (11)[393] 20 (43) 30 (101)
509. npc.o. 27 (42)[394] 27 (42)
5. SS-pc.ho. 2 (10) 5 (18) 8 (18) 15 (46)
303. 34 (44) 34 (44)
rotü.dd.
3. pc.ho. 22 (30) 14 (43) 14 (21) 50 (94)
219. ro.pc.o. Kb. 5 (22) Kb. 5 (22)
1335. 7 (15) 7 (15)
rolög.o.
Összesen: 35 (80) 60 (187) 31 (53) 84 (143) Kb. 10 (15) Kb. 5 (22) Kb. 225 (500)

15. számú táblázat: A IV. SS-páncéloshadtest páncélosállománya 1945. január 20-án este.

A szovjetek felismerték, hogy a IV. SS-páncéloshadtest támadása január 20-án meglehetősen lelassult. Ennek – véleményem szerint helytálló – elemzésük alapján három alapvető oka volt. Egyrészt a német csapatok a támadás harmadik napján sem tudták birtokba venni Székesfehérvárt, ezt a jelentős vasúti és közúti csomópontot, amely a támadó német csapatok ellátása és híradórendszere szempontjából rendkívül fontos lett volna. Másrészt az SS-csapatok ugyan elvágták és részint be is kerítették a 18. harckocsihadtest és a 133. lövészhadtest erőit, de ezek felszámolására német második hullám hiányában a főirányból kellett csapatokat elvonni, amelyek egyelőre nem bírtak el az utánpótlási vonalaikat veszélyeztető szovjetekkel. S végül az sem elhanyagolható körülmény, hogy az egyre szélesedő arcvonalon támadó németeknek időre volt szükségük, amíg csapatokat és páncélosokat, valamint elegendő üzemanyagot és lőszert összpontosítanak a Velencei-tó és a Duna között tervezett áttöréshez, az SS-páncéloshadtest jobbszárnyának biztosításáról már nem is beszélve.[395]




1945. január 21. vasárnap
(Időjárás: továbbra is gyenge fagy, délelőtt köd és pára, valamint helyenként hóesés, délután napsütés és kevés felhő.)


Január 21-re virradó éjszaka az 5. SS-páncéloshadosztály vonalait előző nap Sárosd és Aba között áttörő szovjet 18. harckocsi- és 133. lövészhadtest erői déli irányban, Sárbogárd és Hercegfalva felé nyomultak. A támadó szovjetekkel a 3. páncéloshadosztály páncélos-felderítőosztálya (Golze százados) és 394/II. páncélgránátos-zászlóalja vette fel a harcot. Hercegfalvát a 3. páncélos-felderítőosztály katonái nem sokkal később kiürítették. A helységbe jelentős szovjet kötelékek vették be magukat.

A hadosztály páncéloscsoportja erről egyelőre semmit sem tudott, így reggel felújította támadását Adony ellen. A támadás kezdetben többszöri próbálkozás ellenére sem járt eredménnyel. Az Adonytól délre létesített szovjet páncéltörő reteszállást a németek először nem tudták áttörni, ezért azt a parancsot kapták, hogy a helységet nyugat felől kerüljék meg és folytassák a támadást északi irányban.

Dél körül Bürger főhadnagy 3/1. páncélgránátos-százada aztán végre letörte a szovjetek ellenállását és 12 óra 25 perc körül rohammal bevette Adonyt. Schulze őrnagy, a zászlóalj parancsnoka, Bürger főhadnagy és a lövészpáncélosokat támogató 6/4. páncélosszázad parancsnoka, Schirp főhadnagy a támadás három napja alatt mutatott teljesítményükért később megkapták a Vaskereszt Lovagkeresztjét.

Adony bevétele után a 3. páncéloshadosztály páncéloscsoportja folytatta támadását északi irányban. Estefelé azonban a IV. SS-páncéloshadtest utasította Philipps altábornagyot, hogy páncéloscsoportját állítsa meg és 180 fokkal fordítsa vissza, majd erőivel indítson támadást a Sárbogárd és Hercegfalva körzetébe északról betört szovjet alakulatok ellen, amelyek már a hadosztály utánpótlási vonalait fenyegették. A hadosztály csapatait Adonynál az 5. SS-páncéloshadosztály katonái váltották le. A 3/I. páncélgránátos-zászlóalj Perkátára vonult vissza és helység körül rendezkedett be védelemre.[396]

Az 5. SS-páncéloshadosztály arcvonalszakaszán a két SS-páncélgránátos-ezred azzal volt elfoglalva, hogy valamiképpen gátat szabjon a szovjetek déli irányú támadásainak. A 9. SS-páncélgránátos-ezred Sárosd déli és délkeleti részén épített ki állásokat, ahol aztán jó néhány déli és délkeleti irányú szovjet támadást volt kénytelen kivédeni. Ezekben a harcokban a szovjet csapatok ismét jelentősebb veszteségeket szenvedtek.

A 10. SS-páncélgránátos-ezred Sárkeresztúrtól északra kiépített állásaiban próbálta meg feltartóztatni az Abán és attól keletre harcoló szovjeteket. A két SS-ezredet egyelőre elvágták egymástól, noha azok az egyesülésre folyamatosan tettek kísérleteket. A kora délutáni órákban próbálkozásaikat siker koronázta, amikor elfoglalták Abát és Sárosdot.

Amikor jelentősebb szovjet erők jutottak át déli irányban és birtokba vették Hercegfalvát, valamint Sárbogárdot, a Dorr-féle páncélozott harccsoport Perkátától északnyugatra álló kötelékeit gyakorlatilag elvágták az 5. SS-páncéloshadosztály főerőitől.

A páncélozott harccsoport január 20-án este nem vette birtokba Sárosdot, noha erre lett volna lehetősége. Amint az 5/5. SS-páncélosszázad megbízott parancsnoka, Kerckhoff SS-Untersturmführer fogalmazott:

„Bár Sárosdon nem volt ellenség, Dorr nem tudta elhatározni magát arra, hogy még este bevegye a helységet. Az ellenség éjszaka összeszedte magát és megszállta a települést. A páncélozott harccsoport mögött az oroszok erős kötelékekkel áttörtek. A Dorr-harccsoportot elvágták a hadosztálytól.” [397]

Az éjszakára sündisznóállásba vonult harccsoportot nyugatról és délről az 5/6. SS-páncélosszázad, északról és keletről Kerckhoff 5. páncélosszázada biztosította. A 9/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélosai a páncélosok közé álltak. A hírek szerint Ullrich SS-Standartenführer útban volt ide.

A 9. SS-páncélgránátos-ezred harcálláspontját az éjszaka folyamán tüzérségi találat érte. Néhány tiszt azonnal meghalt, az ezred s egyben a páncéloscsoport parancsnoka, Dorr SS-Obersturmbannführer pedig súlyosan megsebesült. Neki ez volt a tizenhatodik, de egyben utolsó sebesülése, mert áprilisban egy ausztriai hadikórházban végül belehalt sérülésének következményeibe. Az ezred vezetését Helmut Müller SS-Sturmbannführer vette át.

Az 5. SS-páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja ennek ellenére 21-én erős tüzérségi támogatással megindította támadását Pusztaszabolcs ellen. Egyik páncélelhárító reteszállást a másik után kellett áttörniük. A német páncélosok összesen 14 ilyen állás leküzdését jelentették. Miután ezzel végeztek, a lövészpáncélosok is felzárkóztak és a harckocsikkal együtt vonalban támadtak tovább. Délután erősebb szovjet ellentámadások érték őket, amelyeket harckocsik is támogattak. Tizenkét T–34 kilövését jelentették, és nagy mennyiségű tehergépkocsi, illetve fogatolt jármű megsemmisítéséről számoltak be. A heves harcok után, 19.00 óra körül elérték az aznapra kitűzött céljukat, Pusztaszabolcsot. A tervek szerint innen később északi irányban, a Duna mentén folytatták volna a támadást. A páncélozott harccsoportnak ekkor már feltétlenül üzemanyag- és lőszerutánpótlásra volt szüksége.[398]

Gille SS-Obergruppenführer figyelmen kívül hagyta a Balck-seregcsoport azon parancsát, hogy a 3. SS-páncéloshadosztály jelentősebb erővel forduljon délnek. Éppen ellenkezőleg cselekedett, amikor a hadosztály zömét a Velencei-tó és a Duna közötti átjáró elfoglalására indította, mivel meg akarta megakadályozni a szovjeteket egy újabb védővonal kialakításában. Mint láthattuk, ezzel elkésett, mert a szovjetek január 20-án lényegében befejezték a vonalak kiépítését és felkészültek a németek „fogadására”.

Az 5. SS-páncélgránátos-ezredre épülő Eckert-harccsoport reggel Pusztaszabolcstól a Váli-víz irányában indított támadást. A támadás Felső-Besnyőtől nyugatra elakadt.

A 3. SS-páncélos-felderítőosztály a hóesés közepette Alsó-Besnyő irányából Aggszentpéter felé tört előre. A két támadás szerencsétlen módon keresztezte egymást.

A délelőtti órákban Pellin SS-Sturmbannführer, a páncélos-felderítőosztály parancsnoka azt jelentette rádión, hogy Aggszentpétertől északkeletre elérték a Váli-vizet, az ellenállást letörték és tovább folytatják a támadást. Az alakulat azt a feladatot kapta, hogy a Gárdonyból érkező 509. nehézpáncélos-osztállyal együtt dél felől átkarolva a szovjeteket, keljen át a Váli-vízen és Baracskánál támadják hátba a szovjeteket. Így a tervek szerint utat tudtak volna nyitni a Velencei-tó déli partja mentén Kápolnásnyék irányában támadó megerősített 6. SS-páncélgránátos-ezrednek és ezt támogató 24/I. páncélososztálynak.

A vállalkozás azonban nem járt eredménnyel, mert az 5. gárda-lovashadtest erői visszaverték a német támadásokat. A 3. SS-páncélos-felderítőosztály jelentős veszteségeket szenvedett és visszahúzódott Felső-Besnyőig.

Hasonlóképpen megsínylette a dolgot az 509. nehézpáncélos-osztály is. Az alakulat gárdonyi harcálláspontjára reggel érkezett meg a parancs, amit König százados így kommentált:

„A feladat lehetetlen gyalogsági támogatás nélkül, mivel felderítetlen és megerősítetlen utakon kell előrenyomulni, és a Váli-víz Baracskától délkeletre különösen ingoványos. Figyelmeztetésem pusztába kiáltott szó volt. Hirtelen felbukkant egy SS-Hauptsturmführer és a hadosztály parancsára átvette az osztályt.” [399]

A támadás a nehézharckocsik számára is rosszul kezdődött. Felső-Besnyő felé menet a 12 páncélosból hat műszaki okokból harcképtelenné vált. Sötétedéskor szovjet harckocsikba ütköztek, s két páncélost ki is lőttek. Nem sokkal éjfél előtt Felső-Besnyőnél újra csatlakoztak a 3. SS-páncélos-felderítőosztályhoz és éjszakára ismét sündisznóállást foglaltak.

A 3. SS-páncélosezred maradéka, valamint a 6. SS-páncélgránátos-ezred I. és III. zászlóalja Kisvelencétől délkeletre készültek fel a január 21-i támadásra. Erősítésként a 24/I. páncélososztály 36 Panther harckocsija is beérkezett. A kapott feladat alapján Kápolnásnyéken keresztültörve Baracskánál hídfőt kellett foglalniuk a Váli-vízen. A támadás Kápolnásnyékig jól haladt, de ott a németek beleütköztek az 5. gárda-lovashadtest 63. lovashadosztályának harckocsikkal megerősített védelmébe. A mintegy négy órás küzdelem során a 24/I. páncélososztály kilenc harckocsija vált harcképtelenné, miközben a Pantherek három páncéltörő ágyú mellett három T–34, egy SZU–76 és két SZU–100 kilövését jelentették.

Délelőtt 10.00 óra körül a 6/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj katonái betörtek Kápolnásnyék déli részébe, ahol súlyos utcai harcokba bonyolódtak a lóról szállva harcoló kozákokkal. A szovjetek igen keményen védekeztek, így sok esetben közelharcig fajult a küzdelem. A veszteségek mindkét oldalon jelentősek voltak. Estig a páncélgránátosok a helység nagy részét elfoglalták, de a település északi széle szovjet kézben maradt. Az SS-páncélgránátosok lezárták Baracska és Pázmánd felé vezető utakat.[400] Magát Baracskát és a Váli-vizet azonban meg sem közelítették.

Az 1. páncéloshadosztály Székesfehérvártól délre húzódó arcvonalán reggel Pálmajortól keletre, a csatornán átívelő vasúti hídnál kisebb szovjet betörést kellett felszámolni. Később a németek a szovjetek elszakadási kísérleteit észlelték. Dél körül az északnyugat felé vezető vasútvonalat – néhány géppuskafészket leszámítva – a szovjetek már kiürítették. Ennek következtében a németek délután követték a Vörös Hadsereg hátráló csapatait, s felkészültek a város ellen estére tervezett támadásra (lásd a Székesfehérvár visszafoglalása című fejezetet).

A hadosztály páncéloscsoportja, miután a 3. SS-páncéloshadosztály harccsoportjával együtt betört Kápolnásnyék déli részébe, Philipp alezredes saját elhatározása alapján nyugat felé fordult és elfoglalta Velencét. Ezután a harckocsik Sukoró és Nadap irányában törtek előre, ahol Székesfehérvár felől visszavonuló szovjet járműoszlopokba ütköztek. A rohamozó német páncélosok mintegy 150 szovjet járművet gázoltak le. A vállalkozás ugyan eredményes volt, de ezzel Philipp alezredes a IV. SS-páncéloshadtest parancsával ellentétesen cselekedett, mivel északkeleti irány helyett nyugat-északnyugat felé támadott. A hadtest utasítására a Tölgyfalombbal ékített Lovagkeresztet viselő alezredes végül tartotta magát a kapott parancshoz.[401]

A szovjet 5. gárda-lovashadtest védelme január 21-én már olyan mértékben kiépült és megszilárdult a Velencei-tó és a Duna között, hogy könnyedén ellen tudott állni a német páncélosok rohamának.

Aggszentpéter körzetében azonban a gárda-lovashadtest parancsnoka elégtelen erőket (csupán három lovasszázadot és hat harckocsit) jelölt ki a betört 3. SS-páncélos-felderítőosztály és 509. nehézpáncélos-osztály részeiből álló német páncélozott harccsoport megsemmisítésére, ezért a németek rövidesen kitörtek.

Kisvelencén pedig a németek kerítették be a 63. lovashadosztály 214. lovasezredét, de a szovjetek jelentős veszteségek mellett végül át tudtak törni saját csapataikhoz.

Január 21-ére virradó éjjel a 18. harckocsi- és 133. lövészhadtest bekerített erői újra megpróbálkoztak a déli irányú kitöréssel. A hadtestek ezúttal áttörték az SS-csapatok vonalait és eljutottak Előszállás körzetébe, ahol csatlakoztak a Duna keleti partjáról átszállítás alatt lévő 30. lövészhadtesthez. A 18. harckocsihadtest 110. harckocsidandára elfoglalta Hercegfalvát és megmaradt 10 harckocsijával tartós védelemre rendezkedett be. A bekerítésben vívott harcok és a kitörés során a 18. harckocsihadtest páncélosainak mintegy 50 százalékát veszítette el, elsősorban az üzemanyag és a műszaki mentéshez szükséges vontatójárművek hiánya miatt.

A nap folyamán a szovjet védelem tovább erősödött. Hajnali 02.00 órától az 1. gárda-gépesítetthadtest az 5. gárda-lovashadtest parancsnokának hadműveleti alárendeltségébe került. Az 1. gárda-gépesítettdandár SZU–100 önjáró lövegekkel megerősítve az első vonalba került, míg a 2. gárda-gépesítettdandár (szintén önjáró lövegekkel) Baracska – Kishalom között a 113. lövészhadosztályhoz csatlakozott. Az 5. gárda-lovashadtest arcvonalán védekező csapatokat 13 tüzér- és aknavető-ezred tüze támogatta. Ezeket a megerősítő tüzéralakulatokat részben a 2. Ukrán Front kötelékéből adták át.

Az 1. gárda-gépesítetthadtest egységei reggel 09.00 órakor kerültek először harcérintkezésbe a német csapatokkal. A szovjet csapatok arra kaptak parancsot, hogy az 5. gárda-lovashadtesttel együttműködve semmisítsék meg a németek Kápolnásnyék, illetve Aggszentpéter körzetébe betört harccsoportjait.

A gárda-gépesítettdandárok harckocsiezredeinek M4A2 Sherman harckocsijai azonban nehezen manővereztek a terepen és rövid idő alatt 70 százalékos veszteséget szenvedtek annak ellenére, hogy elsősorban lesállásból vették fel a harcot a német páncélosokkal. Az 1. gárda-gépesítetthadtest erőinek teljes szétverését többek között egy először itt alkalmazott, SZU–100 önjáró lövegekkel felszerelt önjáró tüzérezred tevékenysége akadályozta meg.

Philipp alezredes páncéloscsoportjának magánakciója után a szovjetek január 21-én délután kénytelenek voltak a 93. lövészhadosztályt elvonni Székesfehérvártól és a Sukoró – Kápolnásnyék északi széle terepszakaszon déli arcvonallal alkalmazni azért, hogy a németek további térnyerését Baracska felé megakadályozzák. A Baracska délkeleti részéig visszavont 252. lövészhadosztályt is az 5. gárda-lovashadtest második vonalában helyezték tartalékba. A 133. lövészhadtest 122. lövészhadosztálya szintén nem tartott a többiekkel dél felé, hanem északi irányban áttört a lovashadtesthez és alakulatait az itteni védelem megerősítésére osztották be. Az 5. gárda-lovashadtest arcvonalán a nap folyamán a csapatok 21 német harckocsi kilövését jelentették.

A 7. gépesítetthadtest maradványait egyesítő 16. gépesítettdandár a Velencei-tó északnyugati részét fedezte.

A Dunán átkelt 30. lövészhadtest 68. gárda-lövészhadosztálya Cece – Nagykarácsony között, az 57. hadsereg 74. lövészhadosztálya Dunaföldvártól északnyugatra, Nagykarácsony – Kisapostag között rendezkedett be védelemre. A 30. lövészhadtest másik magasabbegysége, a 36. gárda-lövészhadosztály Dunaföldvár körzetében összpontosult.

Így január 21-én a Sárvíz-csatorna és a Duna között is viszonylag szilárd szovjet védővonal jött létre, amelyet a már említett lövészcsapatokon kívül az északról ide áttört 18. harckocsihadtest erősen legyengült maradványai, a 133. lövészhadtest ugyancsak jelentősen szétforgácsolódott két lövészhadosztálya és egyéb önálló tüzéralakulatok alkottak.

Mindazonáltal január 21-én este a legnagyobb nyomás már kétség kívül a 4. gárdahadsereg jobbszárnyán, Székesfehérvár körzetében nehezült az elkeseredetten védekező szovjet csapatokra.[402]

Aznap a 3. Ukrán Front sávjában tovább romlott a helyzet. A Legfelsőbb Főhadiszállás (vagyis Sztálin) január 21-én Sz. K. Tyimosenkot, a Szovjetunió marsallját bízta meg a 2. és 3. Ukrán Front tevékenységének összehangolásával, egyúttal felmentette a 4. Ukrán Front harcainak koordinálása alól. Tyimosenko közreműködésével a 2. Ukrán Front 5. légihadseregének egy részét a 3. Ukrán Front azon csapatainak támogatására csoportosították át, amelyek a Budapest felé törő német páncélosok ellen harcoltak.[403]

Ebben a helyzetben Sztálin állítólag felhatalmazta a 3. Ukrán Front parancsnokát, Tolbuhin marsallt, hogy döntse el, megtartja vagy feladja a Duna nyugati partján a Velencei-tótól délre elfoglalt szovjet hídfőt.

Tolbuhin később erről így nyilatkozott:

„Az ellenségnek a Dunához való áttörése után a 3. Ukrán Front csapatai eleinte igen nehéz helyzetben harcoltak. Az áttörés déli szárnya nyitott volt, ezért a Balatontól délnyugatra és a Dráva folyó mentén védő 57. hadsereget, az 1. bolgár hadsereget, és a 12. jugoszláv hadtestet a bekerítés veszélye fenyegette.

A dunai átkelőhelyeket elsodorta a vihar. A front törzse Pakson tartózkodott. A várost már megközelítették az ellenség páncélosfelderítői. Őszintén szólva a helyzet igen súlyossá vált és felhatalmaztak bennünket, hogy döntsük el, célszerű-e tovább tartani a Dunától nyugatra lévő hídfőt. A Duna mögé visszavonulni nem szerettünk volna, mert ebben az esetben Bécs nagyon messzinek tűnt volna. Az ismételt erőszakos átkelésre az ellenség szervezett védelme miatt a közeljövőben már nem lett volna remény.” [404]

Tolbuhin döntött: a szovjet csapatok maradnak ott, ahol vannak és tovább harcolnak.

Január 21-én a IV. SS-páncéloshadtest felett a szovjet légierő tevékenysége korlátozott maradt. A 4. légiflotta viszont a kellemetlen időjárás ellenére is mintegy 100 bevetésben támogatta a német csapatokat. Hajnalban szovjet járműoszlopokat támadott Adony és Budapest között, illetve csapást mért a szovjet légvédelmi lövegek és fényszórók állásaira Budapest térségében, hogy ezzel is segítse a szállítórepülőgépeket, amelyek a bekerített főváros védői számára hozták az egyre apadó utánpótlást. A továbbiakban a német-magyar repülőgépek Ercsi körzetében szovjet átkelőeszközöket támadtak.[405]

A Dél Hadseregcsoport hadinaplója január 21-én tárgyilagosan megállapította, hogy gyalogság hiányában a 18. harckocsihadtest áttörését az 5. SS- és 3. páncéloshadosztályok mozgékony harccsoportjaival próbálták megakadályozni, de ez nem sikerült. Mindazonáltal a szovjet harckocsihadtest déli irányban való távozása megkönnyítette a térség megtisztítását, és ezáltal a német támadás folytatását északi irányban.

A hadseregcsoport áttekintését a kialakult helyzettel kapcsolatban akadályozta, hogy az SS-páncéloshadosztályok továbbra sem jelentettek megfelelő rendszerességgel. Wöhler szerint a Waffen-SS alakulatai szándékosan nem jelentenek rendszeresen, noha nekik több és jobb minőségű híradó-felszerelésük volt, mint a szárazföldi haderő hadosztályainak.[406]

A rendelkezésre álló töredékjelentésekből a hadseregcsoport azt a téves következtetést vonta le, hogy a szovjeteknek még nem sikerült megkapaszkodni a Velencei-tó és a Duna között.

A második hullámban biztosítási feladatokra alkalmazható német gyalogság hiányában a hadseregcsoport a 18. harckocsihadtest és a 133. lövészhadtest áttört részeivel megerősödött déli szovjet csoportosítás lekötésére kénytelen volt Adony közeléből visszafordítani a 3. páncéloshadosztály páncéloscsoportját. Adonytól az 5. SS-páncéloshadosztálynak kellett folytatnia a támadást északi irányban. Az SS-csapatok élei Pusztaszabolcs körül gyülekeztek.

A nap heves harcai ellenére a Vértes-hegységben álló szovjet erők még nem mozdultak. A hadseregcsoport ennek ellenére arra utasította a magyar VIII. hadtest erőit, hogy maradjanak harcérintkezésben a szovjetekkel és ha azok visszavonulnának, azonnal kövessék őket.

Az 5. SS-páncéloshadosztály kapta a feladatot, hogy az áttörés után még Aba – Sárosd térségében maradt szovjet erőket felszámolja. Ehhez kilátásba helyezték az 509. nehézpáncélos-osztály alárendelését is, de mint láttuk, az északabbra álló Tiger B nehézharckocsikat később a 3. SS-páncéloshadosztály páncélos-felderítőosztálya kapta erősítésül.

Gaedcke 09 óra 50 perckor tett reggeli jelentésében már megemlítette a 3. SS-páncélos-felderítőosztály rádiójelentését, miszerint Aggszentpéter térségében, a Váli-víznél nyomulnak előre. A felderítési adatok szerint Budaörsről déli irányban jelentősebb szovjet forgalom bonyolódott.

A Balck-seregcsoport 17 óra 20 perckor a hadseregcsoportnak tett jelentése arról panaszkodott, hogy a IV. SS-páncéloshadtest és hadosztályai a többszöri figyelmeztetés ellenére sem jelentenek rendszeresen. A szovjetek mind a IV. SS-páncéloshadtest balszárnyán, mind pedig a III. páncéloshadtest arcvonalán visszavonulóban voltak. Az SS-hadtest déli szárnyán azonban kiéleződött a helyzet, mivel a kitört 18. harckocsihadtest zöme Előszállás körzetében gyülekezett. A Hercegfalván maradt szovjet harckocsizó kötelékek a németek információi alapján parancsot kaptak, hogy egyelőre tartsák magukat.

Miután Wöhler visszaérkezett a IV. SS-páncéloshadtestnél és a 403. népi-tüzérhadtestnél tett látogatásáról, 19 óra 15 perckor felhívta Balck tábornokot. Beszámolt neki arról, hogy mit tapasztalt Philipp alezredes nyugati irányú támadása kapcsán. Majd arról esett szó, hogy az 1. páncéloshadosztály tüzérséggel megerősített egységei Székesfehérvár ellen készülnek.

Balck jelentette, hogy azt tervezi, amennyiben a Velencei-tó és a Duna között sikeresen folytatódik a német támadás, másnap az I. lovashadtestet is megindítaná Bicske és Mány körzetéből kelet vagy dél felé. Balck kihasználta az alkalmat, és a seregcsoportot meglátogató Szálasi Ferenc kíséretében érkező Beregfy Károly vezérezredes, honvédelmi miniszternek és a honvéd vezérkar főnökének is kifejtette, hogy a támadás szempontjából a Vértestől nyugatra harcoló magyar 1. huszárhadosztály[407] tevékenysége is fontos lehet. Beregfy biztosította, hogy személyesen száll ki a hadosztályhoz.

Wöhler 19 óra 25 perckor helyzettájékoztatást adott Guderian vezérezredesnek. Eszerint a Sió-csatornától délre még nem észleltek jelentősebb szovjet erőket, de Dunapentele és a Sió-csatorna között a 18. harckocsihadtest kitört erőivel megerősödött a szovjetek védelme. A hadtest egy dandára Hercegfalvánál éppen északi irányban tevékenykedik. Az 5. SS-páncéloshadosztály gyakorlatilag felszámolta a Velencei-tó délkeleti körzetében bekerített szovjet erők kétharmadát. Amint ezek az SS-erők felszabadulnak, északi irányban vetik be őket, s ezzel már az éjszaka folyamán is számolni lehetett.

A 3. SS-páncélos-felderítőosztály rádiójelentése nyomán Wöhler – tévesen – még este is úgy vélte, hogy sikerült megakadályozni az 5. gárda-lovashadtestet abban, hogy védelmi vonalat építsen ki a Velencei-tó és a Duna között. Délután 13.00 óra után Wöhler személyes parancsára a Székesfehérvár térségében kelet felé visszavonuló szovjet erőkre a 403. népi-tüzérhadtest összes tűzeszköze tüzet nyitott. Amennyiben a déli csoportosítás jól halad előre, másnap a tervek szerint az I. lovashadtest erői is megindulnak Bicske és Mány térségéből mintegy hat zászlóaljjal és 40 páncélossal.

A magyar 1. huszárhadosztály is parancsot kapott tevékenysége fokozására. A Sió-csatorna vonalára több magyar alakulatot kellett vezényelni, hogy a felszabaduló német páncélos-felderítőosztályokat máshol vethessék be.

A Luftwaffe tevékenysége sem Budapest ellátása tekintetében, sem pedig a szovjet folyami utánpótlás-szállítások zavarásakor nem felelt meg az elvárásoknak.

Gaedcke és Grolman 21 óra 50 perckor megbeszélték a másnapra tervezett intézkedéseket. Eszerint az 5. SS-páncéloshadosztály felszabaduló erőit a visszafordított 3. páncéloshadosztály helyett északi irányban vetik be. Utóbbinak a Dunaföldvártól északra gyülekező szovjet csapatokkal szemben kell védelmeznie az SS-páncéloshadtest jobbszárnyát. A Sió-csatornánál felszabaduló páncélos-felderítőosztályokkal Ozoránál a csatornán át déli irányban kellett támadni, majd Simontornyánál kelet felé folytatni a támadást, hogy ezzel megzavarják a szovjet csapatok ottani gyülekezését. Az I. lovashadtest tervezett támadásával kapcsolatban Balck még mindig nem adott ki parancsot.

Egy másik beszélgetés során Grolman kifejtette, hogy véleménye szerint ésszerűbb lenne a páncélos-felderítőosztályokkal a 18. harckocsihadtest Dunaföldvártól északra lévő nyugati szárnyát megtámadni. Ezzel kapcsolatban annak a sejtésének is hangot adott, hogy a felderítőosztályoknak esetleg meggyűlhet a bajuk a talajjal, ha a csatornán keresztül próbálkoznak.[408]

Wöhler 23.00 óra után nem sokkal távirati úton tájékoztatta a 2. páncéloshadsereget és annak parancsnokát, De Angelis tüzérségi tábornokot a Balck-seregcsoport által a támadás során eddig elért eredményekről. Tájékoztatásában úgy fogalmazott, hogy „az ellenség a Duna és a Vértes-hegység közötti térségben és attól délre még tervszerű ellenintézkedéseket nem tett”. Mivel véleménye szerint a Budapest felé törő német csapatokat a szovjetek minden eszközzel megpróbálják majd megállítani, ezért bizonyára más arcvonalszakaszokról – így a 2. páncéloshadsereg elől is – erőket fognak elvezényelni.

Ezt megakadályozandó, Wöhler arra utasította a 2. páncéloshadsereget, hogy minden rendelkezésére álló német erővel (legkevesebb két hadosztállyal) keskeny szakaszon törjön be a szembenálló szovjet 57. hadsereg vonalaiba és nyomuljon előre keleti irányban. A terep- és útviszonyok alapján elsősorban a Kaposvár felé való támadás kínálkozott megfelelő iránynak. Később a Balck-seregcsoport mozgékony erőivel együttműködésben talán a Dunáig is előretörhetnének. Az összevont német erők felváltására magyar erődalakulatokat kellett alkalmazni. Az „F” Hadseregcsoport egyidejű tájékoztatása mellett meg kellett érdeklődni, lehetséges-e a Drávától délre lévő német erők északi irányú alkalmazása. A 2. páncéloshadseregnek ki kellett dolgoznia a részleteket és jelenteni a hadművelet megindításának legkorábbi időpontját.[409]

A IV. SS-páncéloshadtest által a szovjet csapatoknak 1945. január 18-21. között okozott veszteségekről igen pontos adatok állnak rendelkezésre. Ennek oka az, hogy a támadás megindulásának napján a német csapatokat először arra a korábbi parancsra emlékeztették, miszerint a hadszíntéren fellelt kilőtt ellenséges páncélosokat, ha azok már saját célra nem használhatók, kivétel nélkül fel kell robbantani és erről január 25-ig a hadseregcsoportnak jelentést kell tenni. Ezt január 20-án kiegészítették az összes zsákmányolt, de fel nem használható ellenséges fegyverzet és felszerelés megsemmisítéséről szóló utasítással.[410]

A beérkező adatokat január 24-ig összesítették és pontosították, ezért a következőkben közölt lista a valóban megsemmisített vagy zsákmányolt fegyverzetet sorolja fel. Ennek alapján a IV. SS-páncéloshadtest hadosztályai és önálló alakulatai január 18-21. között megsemmisítettek vagy zsákmányoltak:

– 207 harckocsit és önjáró löveget;

– 18 felderítő páncélgépkocsit és páncélozott szállító járművet;

– 229 tábori löveget;

– 10 sorozatvetőt;

– 257 páncéltörő ágyút;

– 37 légvédelmi ágyút;

– 70 aknavetőt;

– 310 géppuskát;

– 135 páncéltörő puskát;

– 868 gépjárművet;

– 695 fogatolt járművet;

– egy tehervonatot;

– 15 repülőgépmotort;

– nagy mennyiségű lőszert és üzemanyagot[411];

– egy személyszállító hajót, egy ágyúnaszádot, két lőszeres dereglyét és két vontatóhajót;

– a szovjet hadifoglyok létszáma 1 175 fő volt.[412]

A IV. SS-páncéloshadtest hadosztályai 1945. január 21-én este egy súlyos harcokkal eltelt nap után (az alárendelt önálló alakulatok nagy részének adatai nélkül!) az alábbi bevethető páncélos-állománnyal várták a következő csatanapot:[413]


Alakulat Panzer IV Panther Tiger Rohamlöveg Jagdpanzer IV Egyéb: [414] Összesen:
1. pc.ho. 10 26+25[415] 1 7 69
3. SS-pc.ho. 6 1 2 12 6 27
5. SS-pc.ho. 3 5 4 12
3. pc.ho. 9 13 4 8 34
Összesen: 28 70 2 17 18 7 142

16. számú táblázat: A IV. SS-páncéloshadtest bevethető páncélosállománya 1945. január 21-én este.

Az 1. páncéloshadosztály katonái számára azonban a neheze még hátra volt. Székesfehérvárt kellett visszafoglalniuk, méghozzá éjszakai támadás keretében.

11. fejezet: Székesfehérvár visszafoglalása (1945. január 21-22.)



A IV. SS-páncéloshadtest balszárnyán a szovjetek által kitartóan védelmezett Székesfehérvár térségéből a németeket állandóan az a veszély fenyegette, hogy a Vörös Hadsereg csapatai esetleg erős ellentámadást indítanak a Velencei-tó északkeleti csücskéig előretört páncéloscsapataik hátában.

Ezt a támadást csak jelentős német gyalogság bevetésével lehetett volna megállítani, de ez nem állt rendelkezésre. A város körül a szovjetek immár negyedik napja kötötték le az 1. és 23. páncéloshadosztályok jelentős részét. Az 1. páncéloshadosztály erőit ezért nem lehetett az SS-páncéloshadosztályokkal együtt összefogva, az északkeleti irányban alkalmazni.

Székesfehérvár egyéb katonai jelentőséggel is bírt. Egyrészt fontos közlekedési csomópont volt, hiszen ide futottak be a környék jelentősebb vasútvonalai. A régió műút-hálózatának is itt volt a központja. Emellett a szovjetek itt alakították ki a 4. gárdahadsereg védelmi rendszerének egyik fontos páncélelhárító körletét. A német utánpótlási vonalak szempontjából is nagy jelentősége volt a városnak, mert ahogy egy szovjetek által zsákmányolt január 20-i német jelentés fogalmaz:

„Székesfehérvár környezetében az anyagszállítás gyakran megszakad az ellenség tüze miatt. Az élelmiszer és lőszer utánpótlása terén fennakadások vannak.” [416]

A várostól délre a németek szállítási útvonalai körül még jó néhány szétugrasztott szovjet csapattöredék kószált, s ezek felszámolása addig nehéz volt, míg Székesfehérvárt a szovjetek tartották. Emiatt a Velencei-tó irányában is csak páncélosok „védőőrizete” alatt lehetett utánpótlást szállítani.

Eberhard Thunert vezérőrnagy január 21-ére virradó éjjel érkezett vissza a Philipp-páncéloscsoportnál tett látogatásáról. A hadosztályparancsnok Úrhidától keletre kialakított harcálláspontján úgy döntött, hogy Székesfehérvárt csapataival éjszakai, összpontosított támadással teljesen elfoglalja. Gille SS-Obergruppenführer, a IV. SS-páncéloshadtest parancsnoka ezzel egyetértett, s még a 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóaljat, valamint az 509. nehézpáncélos-osztály néhány Tiger B harckocsiját is odaígérte az 1. páncéloshadosztály parancsnokának. Ezekből az erőkből egy újabb harccsoportot akartak kialakítani, amelynek parancsnokává Mertens őrnagyot szemelték ki. Az ígért erők azonban nem érkeztek meg időben. Sőt, a Tiger B-k egyáltalán nem jöttek. A 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóalj viszont Seregélyesről végül mégis elindult, hogy kivegye részét a Székesfehérvár elleni támadásból. A 23. páncéloshadosztályt is arra utasították, hogy északnyugatról vegyen részt a város elleni támadásban.[417]

Az 1. páncéloshadosztály Székesfehérvártól délre és délnyugatra gyülekező támadó csoportosításának jobbszárnyát egyelőre a 113. páncélgránátos-ezred II. zászlóalja fedezte, de később Börgönd irányából csatlakozott Marcks őrnagy ezredének zöme is, amit az I/4. páncélosszázad nyolc Panther harckocsija támogatott.

A balszárnyon Huppert alezredes 1. páncélgránátos-ezredét megerősítették a 1/6. páncélosszázad 10 Panzer IV harckocsijával, a 37. páncélvadászosztály önjáró páncéltörő ágyúival és a 37. páncélos-utászzászlóalj zömével. A harccsoportnak volt alárendelve a Ney-féle SS-harccsoport is, amelynek nyugat felől kellett támadást indítania a város ellen. A német-magyar csapatokat a 403. népi-tüzérhadtest és a 73. páncélos-tüzérezred ütegei támogatták.[418]

A támadás nem sokkal 19.00 óra után vehette kezdetét.[419] A meginduló német-magyar csapatok a város széléig gyors ütemben támadtak, de itt a szovjet védelem egyre erősebb lett. A délnyugatról támadó Huppert-harccsoport hamarosan letörte a város szélén létesített állások ellenállását, délről pedig a 113/10. (páncélos-utász-) század lövészpáncélosai zárkóztak fel és nyomultak tovább északi irányban.

A város felé törő Huppert-harccsoport Szabadbattyán felől a városba vezető út mentén visszavonuló szovjet páncélosokba, főleg a 9. gárda-harckocsidandár M4A2 Sherman harckocsijaiba ütközött. A német harccsoport élen haladó Panzer IV harckocsik egy útkereszteződésben bevárták őket és két Shermant alig húsz méter távolságból kilőttek. Az összecsapásban a 6. páncélosszázad parancsnoka is súlyosan megsebesült, így a század vezetését Reif főtörzsőrmester vette át.

Miután a német és magyar gyalogság elérte a város szélét, kezdetét vette a kegyetlen éjszakai helységharc. A város megtisztítása – főleg sötétben – nem volt könnyű feladat, de a támadók jól haladtak. Ennek ellenére akadtak olyan szakaszok, ahol a szovjetek nehezebben adták fel a harcot, és súlyos közelharcok alakultak ki. Így például a város délnyugati részének megtisztításakor a 37. páncélos-utászzászlóalj nemrégiben érkezett új parancsnoka, Behaim-Schwarzbach őrnagy éppen egy ilyen közelharcban sebesült meg.

A 113. páncélgránátos-ezred délről támadó erői előtt időről időre menekülő szovjet páncélosok jelentek meg a mellékutak irányából. Egy alkalommal lázas sietségükben és a nagy sötétben még a 113. páncélgránátos-ezred parancsnoki lövészpáncélosát is megtaszították, de mire a I/4. páncélosszázad parancsnoki Panther harckocsija feléjük fordította volna lövegcsövét, már el is tűntek a téli éjszakában. Az első két páncélost követő szovjet harckocsik és tehergépkocsik már nem voltak ilyen szerencsések, s nem úszták meg a Pantherek ágyútüzét.[420]

A város központja felé közeledve a szovjetek ellenállása egyre erősödött. Grolman este 23 óra 30 perckor Wenck altábornaggyal való beszélgetése során kifejtette, hogy benyomása szerint a szovjetek nem fogják Székesfehérvárt pánikszerűen feladni, mint ahogy azt a dél körül beérkező különböző jelentések először sugallták. Ahogy fogalmazott, a város bevételével kapcsolatban „azzal tisztában kell lenni, hogy nem lesz könnyű sétagalopp”. [421]

Ez alatt a 23. páncéloshadosztály – arra való hivatkozással, hogy erői saját arcvonalszakaszán vannak lekötve – csupán néhány páncélgránátosokból, páncélos-utászokból és vadászpáncélosokból álló kisebb rohamosztaggal támadta Székesfehérvár északi szélét.[422]

Éjfél után még csak a város nyugati fele volt német kézben, legalábbis Huppert alezredes ezt jelentette.

Valamivel később a 23. páncéloshadosztály rádión megkérdezte az 1. páncéloshadosztály parancsnokságát:

– Hol vannak a támadó élek? Kell segítség?

Erre Krantz vezérkari ezredes, a hadosztály első (hadműveleti) vezérkari tisztje némi iróniával így válaszolt:

A helység közepén – stop – köszönet a jelentős támogatásért! [423]

Reggel 06.00 óra tájban egy német harckocsi a Nádor utca felől megközelítette a Városházát,[424] majd 07 óra 15 perc körül már három német harckocsi tört előre a Városházánál páncélgránátos-támogatással. Shvoy Kálmán nyugállományú altábornagy szemtanúja volt az eseményeknek:

„Reggel 7 órakor férfiak, nők a tegnap délutáni [szovjet – Sz.N.] parancs alapján a Városháza előtt gyülekeztek munkára, amikor egyszerre negyed 8-kor valaki elkiáltotta magát: ’itt vannak a németek’, mire mindenki elszaladt. Nyomban utána az Ős-Fehérvár söröző sarkán meg is jelent 3 német tank, előttük az út két oldalán gyalogság. Onnan rövid megállás után folytatták menetüket a Felsőváros felé, a palota előtt el. A tankokat követték a felderítőkocsik, rádiós stb., de jöttek a gépek [vagyis a lövészpáncélosok – Sz.N.] a gyalogsággal is, s minden a legnagyobb rendben…

[…]

A kora reggel bejövő tankok, melyek szintén a balatoni út felől jöttek, fel volt gallyazva [álcázási célból – Sz.N.] és a nép ünnepelte őket. Fegyelmezetten viselkedtek, ezt meg kell hagyni.” [425]

Ezzel közel egy időben a Zichy-liget sarkán is megállt egy német harckocsi, amely a Fő utcán nyomult előre. A harckocsi parancsnoka németül figyelmeztette a környéken szintén közmunkára gyülekező polgári lakosságot, hogy ne menjenek tovább, mert utcai harcok folynak.

Ekkor a környező házakban (a törvényszék épületében, a Wertheim-házban, a Karl-házban, a Magyar Királyi Szállodában és az evangélikus templomban) állást foglaló szovjet katonák, valószínűleg adott jelre, gyalogsági fegyvereikből tüzet nyitottak a páncélosra.[426]

Az egész éjszaka tartó súlyos helységharcok után reggel 08.00 órára a német-magyar csapatok lényegében visszafoglalták Székesfehérvárt.[427]

A német járőrök 09.00 óra tájban kezdték átfésülni az óvóhelyeket, majd fél órával később a magyar SS-csapatok is megjelentek. Egy szemtanú leírása szerint:

„Fehér csuklya [téli álcaruha – Sz.N.] volt rajtuk, bal karjukon fekete szalag, halálfejjel. Bemutatkozásuk a tisztelgés után a következő volt: ’Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetsége!’ Elmondották, hogy Budapestre szorult német erők kiszabadítására érkeztek Fehérvárra is. Céljuk, a Velencei-tó déli partján, a főútvonal mentén előretörni a főváros felé…” [428]

A város területén vívott tisztogató harcok azonban még közel sem értek véget.

Délelőtt 10.00 óra körül Szárazrét és a városi piac felől, a Szőgyén-Marich utca irányából mintegy 300 szovjet katona, zömében géppisztollyal, hurrá-kiáltások közepette a Városháza tér felé rohamozott. A kitörést kelet felé megkísérlő szovjeteket azonban a német-magyar csapatok bekerítették és kegyetlen harcokban megsemmisítették. Szemtanúk szerint az Anna kápolna felől egy német harckocsi repeszgránátokkal lőtte a gyűrűbe került szovjeteket. A harcok után a Bazilika mögött halomban feküdtek az elesett szovjet katonák holttestei. A csekély szovjet túlélőt és sebesültet a magyar SS-csapatok hadifogolyként a püspöki palota kapujánál gyülekeztették, s kezdetben meglehetősen durván bántak velük.[429]

A szovjet hadifoglyok létszáma elérte a 800 főt. A nagy mennyiségben zsákmányolt amerikai gyártmányú „Studebaker” tehergépkocsik, a visszaszerzett német „Hanomag” vontatójárművek és „Opel-Blitz” tehergépkocsik segítségével az 1. és 113. páncélgránátos-ezredeket újra teljesen gépesíthették. A 113/I. páncélgránátos-zászlóalj gyors éjszakai előretörése a főpályaudvaron már gőz alatt várakozó szovjet vasúti szerelvényeket ejtett zsákmányul, rajtuk többek között szállításra előkészített német harckocsikkal. A németek jelentéseik szerint mintegy 40 páncélost zsákmányoltak. A kijavított páncélosok egy részével később az 1/6. századot erősítették meg, amely a városért folytatott harcokban legalább két Panzer IV harckocsit veszített.[430]

A Ney-féle SS-harccsoport a harcokban jelentős veszteségeket szenvedett. Január 20-án és 21-én Székesfehérvár körül és a városban folytatott harccselekmények során 171 fő elesett és több mint 300 katona megsebesült. Az eltűntek száma is meghaladta a százat. A magyar SS-katonák jelentéseik szerint 17 szovjet páncélost lőttek ki, de ez enyhe túlzásnak tűnik.[431]

Székesfehérvár északi részét és a város északkeleti előterét a németek a déli óráktól kezdve megtisztították. A 113/I. páncélgránátos-zászlóalj, az I/6. páncélosszázad egyik szakaszának Panzer IV harckocsijai, a Ney-féle SS-harccsoport és a 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóalj katonái elől visszahúzódó szovjetek 15.00 óra körül Kiskecskemétet is kiürítették. A német csapatok további előrenyomulását a IV. SS-páncéloshadtest rádión kapott parancsa leállította.

A Pákozdtól nyugatra ideiglenes védelembe vonuló erőket este a 113/II. páncélgránátos-zászlóalj leváltotta. Ezzel Székesfehérvár visszafoglalása gyakorlatilag befejeződött.[432]

A város visszafoglalása utáni állapotok jellemzésére egy január 24-én kelt hivatalos jelentésből idézek röviden:

„A lakóházak egy része rongált, de többnyire lakhatók. A nyilasok is visszatértek (akik Veszprémben voltak). Székesfehérváron két nap alatt 4 ezer önkéntes jelentkezett a nyilas katonai alakulatokhoz, a toborzást tovább folytatják. A város rendjét a magyar csendőrség vette kezébe. A halottakat temetni kezdik. Sok szovjet katona esett el a visszafoglaló harcokban. A békés élet jelei kezdenek kibontakozni. A megszállás 30 napja alatt a város élelmet nem kapott. A front közel van, a város tele van félelemmel.” [433]

A szovjetek legnagyobb sajnálatára a németek január 21-én este már nem kizárólag északnyugati irányból támadták Székesfehérvárt. Itt ugyanis a várost védő 21. gárda-lövészhadtest 41. gárda- és 84. lövészhadosztályai jól kiépített állásokkal és hatásos páncélelhárító tűzrendszerrel rendelkeztek. A 69. gárda-lövészhadosztály és 9. gárda-harckocsidandár erői viszont a várostól délre és délkeletre a támadó németeket nem tudták megakadályozni abban, hogy betörjenek Székesfehérvárra és a városközpont irányában nyomuljanak előre. Az északi városrészbe is beszivárgó német-magyar gyalogság lassan bekerítéssel fenyegette az északnyugaton harcoló szovjeteket.

A szovjetek, hogy elkerüljék a bekerítést, megkezdték a csapataik kivonását Székesfehérvárról. A manőver fedezésére a 338. páncéltörő tüzérezredből, két összevont lövészzászlóaljból és egy zsákmányolt német páncélosokkal felszerelt harckocsiszázadból utóvédet állítottak össze. Ezek az erők minden erőfeszítésük ellenére a német-magyar támadásokat csak lassítani tudták. Egy német harckocsit és egy lövészpáncélost kilőttek, de eközben maguk is négy páncéltörő löveget és három vontatójárművet veszítettek. A zsákmányolt harckocsikból a harc közben kifogyott az üzemanyag, ezért elhagyták őket.[434]

Székesfehérvár elfoglalásával az 1. páncéloshadosztály végre megnyugtatóan biztosította a IV. SS-páncéloshadtest balszárnyát. Így a hadosztály a továbbiakban minden erejét a Velencei-tó és a Duna között kibontakozó ádáz küzdelemben vethette be.

12. fejezet: Anyagcsata Hercegfalva körül és a Váli-víz mentén (1945. január 22-24.)





1945. január 22. hétfő
(Időjárás: legmagasabb nappali hőmérséklet mínusz hat Celsius-fok, részben borult égbolt mérsékelt látótávolsággal, részben pedig derült idő.)


Az észak felé törő 3. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportját január 22-ére virradó éjjel Adony térségében dél felé fordították, hogy az áttört szovjet 18. harckocsi- és 133. lövészhadtestet oldalba támadja.

A németek ezzel kicsit elkéstek, mert a szovjetek addigra már erőik zömével elérték Előszállás körzetét. A harccsoport ennek ellenére a 394/I. páncélgránátos-zászlóaljjal közösen északkelet felől támadást intézett Hercegfalva irányában, amelyet a szovjet 110. harckocsidandár már birtokba vett és szívósan védelmezett. A német támadás nem járt eredménnyel. A 394/II. páncélgránátos-zászlóalj időközben visszafoglalta az előző nap elveszített Sárbogárdot.

Ekkor a páncéloscsoport észak felé kerülve Hercegfalva délnyugati előterébe vonult. Miután a páncélosokat ellátták lőszerrel és üzemanyaggal, a harccsoport 15.00 óra körül délnyugati irányból újabb támadást indított Hercegfalva ellen. A németek heves harcok közepette egy óra múltán elérték a település délnyugati szélét. Aznap itt hét szovjet páncélos kilövését jelentették.[435]

Nyugtalanító körülmény volt, hogy a német felderítés adatai szerint a Hercegfalvánál harcoló erők hátában, Dunapentele magasságában a szovjetek csapatokat vontak össze a Duna-szigeten és a folyam keleti partja mentén.[436]

Az 5. SS-páncéloshadosztály sárosdi harcálláspontján megelégedéssel vették tudomásul, hogy az éjszaka folyamán Pusztaszabolcs térségéből felzárkózó 10/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj az Adonynál lévő Duna-szigetet megtisztította és a túlsó partról érkező szovjet tüzet is leküzdötte.

A hadosztály páncéloscsoportja a reggeli jelentések szerint Adonytól három kilométerre északra elfoglalt állásaiból éjszakai előrenyomulása során elérte a Váli-vizet.

A 10/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj kora délután, 13.00 óra körül Adonyból északi irányban támadást indított, de négy kilométer után kiterjedt aknamezőbe ütközött, amelynek felszedéséhez az utászok nyomban hozzá is láttak. Az ezred másik két zászlóaljának katonái délnyugati irányban előretörve elfoglalták Iváncsát.

A 9. SS-páncélgránátos-ezred zöme nyugatról ostromolta Iváncsa vasútállomását, amit a szovjetek páncéltörő ágyúkkal és páncélosokkal is megerősítettek. Miután a németek elfoglalták a vasút környékét, tovább indultak északkelet felé. Támadó éleik este Iváncsától egy kilométerre északkeletre állásokat létesítettek éjszakára.

A páncéloscsoport napközben a heves szovjet ellenállás következtében csak nagyon lassan haladt előre. Az 5/5. SS-páncélosszázad harckocsijai egy páncélelhárító körletet áttörtek, majd az egyre romló időjárási viszonyok miatt megálltak és biztosító állásba vonultak.

Az 5. SS-páncélos-felderítőosztály egyik százada ezalatt Aggszentpétertől északkeletre átkelt a Váli-vízen és az erős ellenállás dacára az északkeleti parton egy kisebb hídfőt alakított ki.[437]

A 3. SS-páncéloshadosztály aznap alig tudott valamennyit előrehaladni az 5. gárda-lovashadtest és az 1. gárda-gépesítetthadtest szívósan védekező csapataival szemben.

A 3. SS-páncélos-utászzászlóalj részei még Seregélyes körül harcoltak, ahol a szétvert szovjet csapattöredékek felszámolásával voltak elfoglalva.

Az 509. nehézpáncélos-osztály és a 3. SS-páncélos-felderítőosztály Felső-Besnyőnél éjszakázó katonáit hajnalban szovjet harckocsik támadták meg, de a német nehézharckocsik két páncélost kilőttek. Ezt követően az SS-páncélos-felderítőosztály ismét a Váli-víz irányában nyomult előre.

A nehézpáncélos-osztály már délelőtt elérte a víziakadályt Baracskától három kilométerre délkeletre Kishalomnál, de a terep okozta nehézségek és az erős szovjet páncéltörő tűzrendszer miatt az északkeleti partra nem tudott átkelni. A harckocsiknak, amennyiben találtak volna átkelésre alkalmas hidat, Martonvásár felé kellett volna előrenyomulniuk. Az osztály azonban nem tudta megtartani elért területnyereségét. A nehézharckocsik Aggszentpétertől három kilométerre északnyugatra kisebb szovjet erőket szórtak szét, majd dél felé kerülve északkeleti irányban folytatták a támadást.

König százados a 2. század hat páncélosával késő délelőtt Pusztaszabolcs irányában indított támadást, mert a németek hátában szovjet járműoszlop tűnt fel. A Tigerek néhány járművet és löveget kilőttek, majd az út két oldalán biztosító állásokat vettek fel. Innen egy szovjet támadás délután kivetette őket.

Késő délutánra az osztálynál már üzemanyag- és lőszerhiány lépett fel. Az utánpótlást ebben a harcászati helyzetben – szovjet erőkkel az osztály hátában – nehezen lehetett biztosítani. A január 20-án még bevethető 26 Tiger B nehézharckocsiból a harcok során 14 páncélos ellenséges behatás vagy műszaki hiba miatt már harcképtelenné vált. A megmaradt 12 bevethető harckocsiból három kocsi azt a kilenc társát fedezte, amelyek az alakulat lerobbant páncélosait próbálták meg elvontatni.

Az Eckert-harccsoport Györgymajor – Felső-Besnyő terepszakaszról Nagyhalom irányában indított támadást. Az SS-páncélgránátosok és az őket támogató páncélvadászok egyre-másra szovjet páncélosokba és támogató gyalogságba ütköztek. Egy ilyen páncélosösszecsapás alkalmával a 3. SS-páncélvadászosztály parancsnokának, Boris Kraas SS-Sturmbannführernek páncélosát is kilőtték, aki immár tizenhatodszor sebesült. Az alakulat vezetését Kolbe SS-Obersturmführer vette át.

Az 5. SS-páncélgránátos-ezred Kishalomnál a szovjetek kemény ellenállásával szemben a Váli-vízig tolta előre harcelőőrseit, majd az északkeleti parton egy reteszállást is kiépített, amelyet a szovjetek többször is megtámadtak. A 3/II. SS-páncélos-tüzérosztály Nagyhalomnál foglalt tüzelőállást.

A megerősített 6. SS-páncélgránátos-ezred egész nap heves szovjet támadásokat hárított el Kápolnásnyék körül, amelyek keleti és északkeleti irányból páncélosok támogatásával a helység visszafoglalását célozták. Innen délkeletre, Gróftanya körül a németek szovjet páncélosok és gyalogság gyülekezését verték szét, s eközben öt szovjet harckocsit kilőttek. Az ugyancsak Kápolnásnyék körül biztosító 24/I. páncélososztály 26 Panther harckocsija a nap során négy T–34-et és öt páncéltörő ágyút lőtt ki.

A 3. SS-páncélos-tüzérezred I. és III. osztálya is felzárkózott és tüzelőállásokat létesített a páncélgránátos-ezred vonalai mögött. A 3/1. SS-páncélos-légvédelmi tüzérüteg Pusztacsongrád körül települt.

Az SS-páncélgránátosok hamarosan elfoglalták a Kápolnásnyéktől két és fél kilométerre délkeletre lévő magaslatokat. Délután 15.00 óra körül a németek Kápolnásnyéktől keletre és délkeletre újabb 28 szovjet páncélos gyülekezését figyelték meg. A szovjetek a helységtől nyugatra délkeleti irányban mintegy négy kilométer hosszan állások kiépítésébe kezdtek.[438]

Az 1. páncéloshadosztály Székesfehérvárnál harcoló alakulatait sötétedés után (a 1/6. páncélosszázad továbbra is ott biztosító Panzer IV harckocsijai kivételével) leváltották, és útba indították a Gárdonytól keletre elterülő terepszakaszra, ahol az üzemanyaghiány miatt egész nap tétlenségre kárhoztatott Philipp-páncéloscsoport is állomásozott.[439]

A Breith-hadtestcsoport arcvonalán a 23. páncéloshadosztály rohamcsoportjai hajnalban Székesfehérvártól öt kilométerre északkeletre egy házcsoportnál a szovjetek tüzében elakadtak. A páncéloshadosztály csapatai ezután azt a feladatot kapták, hogy a 153-as és 166-os magaslatokon át támadjanak dél felé, majd Székesfehérvártól északra forduljanak kelet felé és folytassák a támadást Csala irányában.

Ruge alezredes 128. páncélgránátos-ezrede dél felé tört előre, hogy a 153-as magaslat és Kiskecskemét közé szorult szovjet csapatokat kiverje és felvegye a kapcsolatot a Székesfehérvárt elfoglaló német csapatokkal.

A 126. páncélgránátos-ezred Gusztuspuszta körzetéből keleti és délkeleti irányban indított támadást, birtokba vette Székesfehérvár északi szélét és délután elérte Kiskecskemétet is.

A hadosztály páncélozott harccsoportja Sárkeresztestől keletre készült fel a támadásra. A Kujacinski-páncéloscsoport a 23. páncélosezred 10 Panzer IV és Panther harckocsijából, valamint a „Feldherrnhalle” nehézpáncélos-osztály kilenc Tiger B nehézharckocsijából állt.

A csoportosítás 11.00 órakor indította meg támadását keleti irányban. A kezdetben jó ütemben haladó páncélosok szovjet páncéltörő ágyúk ellenében visszafoglalták Gyulamajort, majd átlépték a Zámoly felé vezető műutat. Innen két kilométerre keletre azonban a szovjetek kemény ellenlökései és a nehéz terepviszonyok miatt további előretörésük elakadt.

Délután 17.00 óra körül a két páncélgránátos-ezred és az őket támogató 128. páncélvadászosztály is felzárkózott a páncéloscsoporthoz. Átcsoportosítás után ismét megindultak Csala felé, de a 174-es magaslat előtt erős szovjet reteszállásba ütköztek, amelyet páncéltörő ágyúk és páncélosok alkottak. Ezt az állást már nem tudták áttörni, így a harckocsik páncélgránátosok fedezetében éjszakára védelembe mentek át. A harcok során a németek két T–34/85 harckocsit, hét SZU–76 önjáró löveget, 15 páncéltörő ágyút és három tehergépkocsit lőttek ki. A kilenc német nehézharckocsiból négy súlyos sérüléseket szenvedett, ráadásul a páncélosok lőszer- és üzemanyag-készlete is kimerülőben volt.[440]

A 4. lovasdandár Zámolytól délre a túlerőben lévő szovjetekkel szemben csak csekély területnyereséget ért el. A dandár 41. lovasezredét Székesfehérvárhoz csoportosították át és a 23. páncéloshadosztálynak rendelték alá.[441]

A szovjet hadvezetést január 22-én jelentős presztízsveszteség érte: Székesfehérvárt kénytelen volt feladni. A Vörös Hadsereg alakulatai 16.00 óráig elhagyták Székesfehérvár egész területét. A városból kiűzött három lövészhadosztály 17.00 óra körül a Velencei-tótól északnyugatra, a Fülöpmajor – Csala – Pákozd terepszakaszon kapaszkodott meg. A 21. gárda-lövészhadtest három ide vezényelt tüzérezred, valamint a 17. légihadsereg hatásos támogatásával védelemre rendezkedett be. A lövészhadtest legyengült erőit éjféltől a 223. lövészhadosztállyal erősítették meg.

A nap folyamán a Velencei-tó és a Duna között húzódó arcvonalon is heves harcokra került sor. A szovjetek kissé túlzó jelentései szerint Felső-Besnyő körzetéből mintegy 100 német harckocsi és rohamlöveg, valamint öt-hat (részben lövészpáncélosokkal felszerelt) páncélgránátos-zászlóalj támadását észlelték. Aggszentpéter körzetében, a 11. gárda- és 12. gárda-lovashadosztályok csatlakozásán a németek három kilométer szélességében és négy-öt kilométer mélyen betörtek az 5. gárda-lovashadtest védelmébe. A rés betömésére ide csoportosították át Adonytól a 41. gárda-lovasezredet is. A németek további előrenyomulását az 5. gárda-lovashadtest és az 1. gárda-gépesítetthadtest erői meg tudták állítani. Az itteni harcok során a szovjetek 70 páncélos és 23 lövészpáncélos kilövését jelentették.

A németek támadásával egy időben Dunaföldvár északnyugati körzetében a 68. gárda- és 74. lövészhadosztály Sárbogárd irányában aktív tevékenységbe kezdett, hogy lekösse a IV. SS-páncéloshadtest déli szárnyát fedező erőket. A szovjet lövészerők több helyen visszaszorították a németeket, majd lassú előrenyomulásba kezdtek.[442]

Sztálin a szovjet források szerint egyetértett Tolbuhin döntésével a hídfő megtartásával kapcsolatban és január 22-én parancsot adott a 2. és 3. Ukrán Front parancsnokainak, hogy a védelembe beékelődött ellenséget zúzzák szét és a Duna nyugati partján állítsák vissza az eredeti helyzetet.

A direktíva alapján a 3. Ukrán Frontnak harckocsikkal és önjáró lövegekkel fel kellett töltenie a 18. harckocsihadtestet, rendezni kellett a 133. lövészhadtest igencsak szétzilált sorait, majd ezekkel az erőkkel legkésőbb január 25/26-án ellencsapást kellett mérnie a Duna és a Sárvíz-csatorna között Sárosd irányában.

Ezzel egyidejűleg a 2. Ukrán Front is kapott feladatot. A komáromi irányban tovább védve Budapesttől délnyugatra összpontosítania kellett a 23. harckocsihadtestet és legalább egy lövészhadtestet, majd ezekkel az erőkkel legkésőbb január 25/26-án ellencsapást kellett mérnie a Velencei-tó és a Duna között ugyancsak Sárosd irányában.

Moszkvában a védelem szempontjairól sem feledkeztek meg. A Duna keleti partján fel kellett készülni egy esetleges átkelési kísérlet megakadályozására. A Sárvíz-csatorna és a Balaton között az 57. hadsereget fenyegető bekerítést kellett elhárítani, amihez viszont a németeknek aligha volt elegendő ereje.

Az 5. és 17. légihadseregeket arra utasították, hogy támogassák az ellencsapást végrehajtó csoportosítások harcát.[443]

Másnap a vezetést megkönnyítése végett a 2. Ukrán Frontnak a 23. harckocsi- és 104. lövészhadtesteket át kellett adnia a 3. Ukrán Frontnak. Malinovszkij marsallnak a 27. hadsereget is tartalékba kellett vonnia, amelyet Budapesttől délre csoportosítottak át azzal a feladattal, hogy szükség esetén a Csepel-szigetet védelmezze.[444]

A Balck-seregcsoport felett a nap első felében a szovjetek légitevékenysége csupán felderítő repülésekre szorítkozott. Déltől aztán megélénkült a csatarepülő- és vadászalakulatok harctevékenysége. A szovjet légierő csapásokat mért a német páncéloscsoportok és páncélgránátos-harccsoportok összevonási körleteire, elsősorban Székesfehérvár körzetében. A 17. légihadsereg és az 5. légihadsereg alakulatai összesen 1 034 felszállást hajtottak végre és 33 légiharc során 36 ellenséges repülőgép lelövését jelentették. A 4. gárdahadsereg utánpótlástól elvágott csapatait ezekben a napokban a szovjet légierő szállító repülőgépei látták el lőszerrel, összesen mintegy 500 bevetés alkalmával.

A 4. légiflotta I. repülőhadtestének bombázórepülőgépei január 22-ére virradó éjjel megtámadták a dunaföldvári hidat, de a támadásnak észlelhető eredménye nem volt. Napközben a csatarepülő- és vadászkötelékek mintegy 400 bevetés alkalmával támogatták a IV. SS-páncéloshadtest támadását.

A csatarepülőgépek 70 járművet és néhány löveget semmisítettek meg. Magyar gyorsbombázók megrongálták a dunaföldvári hidat és a Duna mentén a szovjetek járműoszlopait is támadták. A vadászrepülő-alakulatok heves légiharcokat vívtak a szovjetekkel, amelyek során 31 repülőgép lelövését jelentették.[445]

Székesfehérvár visszafoglalásától eltekintve ez a nap a Dél Hadseregcsoport számára a csalódások napja volt. A délelőtt folyamán kiderült, hogy az előző napi jelentéseket egy kicsit optimista olvasatban értelmezték. Ugyanis mint kiderült, a Váli-vizet elért és onnan Ercsi felé tovább támadó német erők esetében csupán a IV. SS-páncéloshadtest páncélos-felderítőkötelékeiről volt szó, némi nehézharckocsi-támogatással megerősítve. Ráadásul ezeket az előretört ékeket a szovjet csapatok időről időre megállították és elvágták. Kápolnásnyék esetében pedig az volt a teljes igazság, hogy a 3. SS-páncéloshadosztálynak előző nap csupán a település déli részét sikerült elfoglalnia és még ezen a mai napon is súlyos harcokat kellett vívnia a helység birtoklásáért.

Ezek alapján a hadseregcsoport kénytelen volt levonni a következtetést, miszerint a korábbi elképzeléssel ellentétben a szovjetek ellenállása a Velencei-tó és a Duna között igenis megszilárdult. Sőt, a térségbe feltöltés után beérkezett 1. gárda-gépesítetthadtest megjelenéséből a németek arra következtettek, hogy a szovjetek ellentámadásra készülődnek.

Ilyen körülmények között a németek úgy értékelték, hogy támadásuk időt rabló és veszteségterhes küzdelemmé változott, amelyet az egymással csupán laza kapcsolatban álló harccsoportjaik kénytelenek vívni a szovjetek reteszállásainak és csapatösszevonásainak megsemmisítése céljából. Ilyen harccselekmények már csak azért sem vívhatók sokáig, mert a bekerített magyar főváros nyugati hídfője ellen újabb szovjet támadás fenyegetett. Ebben a helyzetben sürgősen más megoldást kellett találni.

A Székesfehérvárnál felszabadult 1. páncéloshadosztály erőinek zömét a 403. népi-tüzérhadtesttel együtt éjszakai átcsoportosítás után másnap a két SS-páncéloshadosztály csapataival együtt, tüzérségi előkészítést követően a Velencei-tó és a Duna között létesített szovjet állások áttörésére kívánták alkalmazni. A csapatok feladata a Váli-víz átkelőinek birtokba vétele volt.

Felmerült az 1. páncéloshadosztály Székesfehérvártól északkeletre való bevetésének ötlete is, de a németek itt is megszilárduló szovjet ellenállással számoltak, s így az akció csak a IV. SS-páncéloshadtest összefogott alkalmazását késleltette volna.

Ebben a helyzetben már nem lehetett tovább halasztani az I. lovashadtest Bicske – Mány körzetéből indítandó támadását sem. A 3. lovasdandár zöme és a 6. páncéloshadosztály részei felkészültek arra, hogy még január 22-én este meginduljanak Etyek irányában, majd a Váli-víztől északkeletre egyesüljenek a IV. SS-páncéloshadtesttel és együtt folytassák a támadást Budaörs felé.

A magyar 3. hadsereg a nap folyamán átvette a parancsnokságot a Balaton és a Duna közötti szakaszon bevetett magyar-német fedező erők felett.

Reggel 10 óra 10 perckor Balck jelentést tett Wöhlernek. Eszerint a IV. SS-páncéloshadtest támadó ékei átkeltek a Váli-vízen és tovább törnek előre Ercsi és Ráckeresztúr felé. Mivel a németek felderítése szerint a szovjetek ellátási helyzete meglehetősen rossz volt, ebben a helyzetben döntő lehetett Ercsi birtokbavétele, hiszen így semlegesíthették volna az ottani jelentős dunai átkelőt. A Luftwaffenak éjjel-nappal támadnia kellett a szovjetek dunai szállításait.

A seregcsoport először úgy gondolta, hogy kihasználja a szovjetek visszavonulását Székesfehérvár körzetében, és az 1. páncéloshadosztályt a Velencei-tótól északra északkeleti irányban alkalmazza. Ezzel egy időben a III. páncéloshadtest déli szárnyát, vagyis a 23. páncéloshadosztályt is támadásra indítja, hogy az arcvonalat Székesfehérvártól északra továbbra is nyomás alatt tartsa. Az I. lovashadtestnek két órával sötétedés előtt meg kellett indulnia Egyek irányában, hogy találkozzék az SS-páncéloshadtesttel.

Balck kérését a szovjetek dunai szállításainak légierővel való zavarásával kapcsolatban Grolman 10 óra 45 perckor továbbította a 4. légiflotta vezérkari főnökének.

A hadseregcsoport hadinaplója aznap is megemlítette, hogy a IV. SS-páncéloshadtest harctevékenységéről mind a seregcsoporthoz, mind pedig a hadseregcsoporthoz kevés jelentés futott be.

A Balck-seregcsoport csupán este 18.00 órakor jelezte először kétségét azt illetően, hogy az SS-páncéloshadtest felderítő erői a jelentéseknek megfelelően Aggszentpéternél valóban átkeltek a Váli-vízen és hídfőt is foglaltak, valamint hogy tovább támadnának Ercsi és Ráckeresztúr felé.

A páncéloshadtest főerői mindenesetre csak 13.00 óra után indítottak támadást északi irányban. Ráadásul Kápolnásnyéktől délkeletre az 1. gárda-gépesítetthadtestet is azonosították, amelynek a felderítő-jelentések szerint ekkor 124 harckocsija és 30 önjáró lövege volt. A páncélosok felbukkanásából a németek arra következtettek, hogy a szovjetek ellentámadásra készülnek. A IV. SS-páncéloshadtest ezzel kapcsolatban azt tervezte, hogy a 3. SS-páncéloshadosztállyal kelet felé megkerüli a szovjetek Kápolnásnyéktől délkeletre kiépülőben lévő új arcvonalát és északról hátba támadja azt.

Miután a németek Székesfehérvárt kemény utcai harcokban elfoglalták és 16.00 óráig megtisztították, megkezdődött a csapatok átcsoportosítása. Az 1. páncéloshadosztályt gyülekeztetése után a IV. SS-páncéloshadtest balszárnyán vetették be. A 23. páncéloshadosztály és a 4. lovasdandár részeinek fel kellett zárkóznia az SS-páncéloshadtest támadásához, de velük szemben a szovjetek a Székesfehérvártól északkeletre lévő szőlőhegyeken egyelőre heves ellenállást tanúsítottak. Úgy tűnt, a szovjetek a Székesfehérvár elleni német-magyar támadás után kezdtek magukhoz térni és a városból észak felé vezető úttól három kilométerre keletre máris reteszállások kiépítésébe fogtak.

A Vértesben nem sok minden változott. A szovjetek továbbra sem mutattak hajlandóságot arra, hogy csapatokat vonjanak el a németek orra elől. Nem maradt más megoldás: az I. lovashadtestnek 20.00 órakor támadást kellett indítania.

A németekben kezdett formálódni az a legkevésbé sem megnyugtató felismerés, hogy a szovjetek a Duna és Velencei-tó, valamint a tó és a Vértes-hegység déli vonulatai között reteszállások kiépítésébe kezdtek azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a németek támadását megakasszák, s ennek tetejébe Kápolnásnyéktől délkeletre még ellentámadásra is készülődtek.

Ez minőségileg új helyzetet teremtett, amit 19 óra 50 perckor Grolman és Gaedcke meg is beszélt. A Balck-seregcsoport továbbra is északkelet felé kívánta folytatni a támadást. Abban bízott, hogy az 1. páncéloshadosztály zömének bevetése után támadásuk ebben az irányban sikerrel jár. Azt azonban még nem döntötték el a seregcsoportnál, hogy az 1. páncéloshadosztályt a Velencei-tótól északra vagy délre vetik-e be. A III. páncéloshadtest azt a feladatot kapta, hogy jobbszárnyával Pákozdon át Lovasberény felé indítson támadást.

Balck tábornok azonban már nem volt ilyen derülátó, amikor visszaérkezve Gille SS-Obergruppenführer harcálláspontjáról 21 óra 45 perckor megbeszélte a helyzetet Wöhlerrel. Balcknak az volt a benyomása, hogy a IV. SS-páncéloshadtest támadása megrekedt. Az eddigi jelentésekkel ellentétben szerinte néhány felderítőosztagot leszámítva sem Aggszentpéteren, sem a Váli-víznél nem voltak jelentősebb német erők. Az 5. SS-páncéloshadosztály csapatai a Váli-víz torkolatától délre, illetve Iváncsától két és fél kilométerre északnyugatra álltak. A 3. SS-páncéloshadosztály még mindig Kápolnásnyéken és a település körül harcolt.

A helyzet alapján Balck parancsot adott Gille hadtestének, hogy a két SS-páncéloshadosztályt, valamint az 1. páncéloshadosztályt és a 403. népi-tüzérhadtestet gyülekeztesse, majd összpontosított támadás keretében vesse be a Velencei-tó és a Duna közötti áttörés kierőszakolására. A III. páncéloshadtest jobbszárnyának először Pákozd északnyugati körzete felé előretörve, majd később Lovasberény és Vértesacsa irányában indított támadásával kell támogatni a IV. SS-páncéloshadtest erőfeszítéseit.

Wöhler este 22 óra 15 perckor tájékoztatta Guderiant a helyzetről, mely szerint Székesfehérvárt ugyan elfoglalták, de a Velencei-tó és a Duna között remélt áttörést nem tudták végrehajtani. Wöhler kissé pontatlanul úgy fogalmazott, hogy „a IV. SS-páncéloshadtest jelentései néhány harccsoport áttöréséről [kiemelés tőlem – Sz.N.] részben valótlanok voltak”.[446] Az igazság az, hogy a IV. SS-páncéloshadtest áttörésről egyetlen jelentésében sem adott hírt.[447]

Ennek ellenére Wöhler bizalmatlansága oda vezetett, hogy a hadseregcsoport képviseletében egy rádió-felszereléssel ellátott századost küldött a IV. SS-páncéloshadtest harcálláspontjára, hogy közvetlen forrásból értesüljön a fejleményekről. Azt is tervezte, hogy Zircen előretolt hadseregcsoport-harcálláspontot rendeztet be, hogy bármikor felkereshesse a támadó csapatokat. Guderian válaszában kifejtette, hogy Hitler még mindig a Dunántúl teljes megtisztításában gondolkodik, méghozzá a jelenleg meglévő erőkkel, ezért jobb, ha gondolatban a hadseregcsoport is felkészül erre. Ezzel kapcsolatban esetleg lehet szó a Délkeleti Főparancsnok (OB. Südost) segítségéről is.[448]

Időközben 20 óra 55 perckor a 2. páncéloshadsereg táviratilag felterjesztette tervét a szovjet 57. hadsereggel szemben tervezett hadművelettel kapcsolatban. Eszerint Nagybajomtól északra a LXVIII. hadtest parancsnoksága alatt a 71. gyaloghadosztály és az 1. hegyihadosztály szétverné a szovjet erőket, majd Kaposvár irányában törne előre. A támadás január 26-án venné kezdetét.

A támadással egy időben kissé északabbra a XXII. hegyihadtest 118. vadászhadosztályának le kellene kötnie a szovjetek két és fél lövészhadosztályból és egy harckocsidandárból álló csapatösszevonását, majd ha Nagybajomnál megtörtént az áttörés, csatlakozna a LXVIII. hadtest támadásához.[449]

1945. január 22-én este a IV. SS-páncéloshadtest az alábbi bevethető páncélosállománnyal rendelkezett:[450]


Alakulat Panzer IV Panther [451] Tiger Roham-
löveg
[452]
Önjáró
pct. löveg
[453]
Sturmpz. IV Összesen:
1. pc.ho. 4 18 1 Kb. 6 29
24/I. pc.o. 26 26
3. SS- 7 3 1[454] 7 18
pc.ho.
509. npc.o. 12[455] 12
5. SS- 6 6 0 12
pc.ho.
303. 21 21
rotü.dd.
3. pc.ho. 7 10 2 19
219. 3 3
ro.pc.o.
Összesen: 24 63 13 31 Kb.6 3 140

17. számú táblázat: A IV. SS-páncéloshadtest bevethető páncélosállománya 1945. január 22-én este.

Már január 23-án hajnalban, 04 óra 30 perckor a Balck-seregcsoport vezérkari főnöke arról tájékoztatta Grolmant, hogy az előzetes tervekkel ellentétben a IV. SS-páncéloshadtest, amely időközben Seregélyesre helyezte át harcálláspontját, reggel nem tud támadást indítani, mert az erők gyülekeztetése az 1. páncéloshadosztály tüzérsége és a népi-tüzérhadtest átcsoportosítása miatt legkorábban január 23-án estig fejeződhet csak be. Balck tábornok ennek ellenére úgy döntött, a tüzéralakulatok beérkezését meg kell várni, mert a tüzérségi előkészítés nélkül indított támadás esetleg nem érne el eredményt. Amíg a tüzérség tűzkész nem lesz, a csapatok azt a feladatot kapták, hogy indítsanak vállalkozásokat a szovjetek egy-egy támpontjának kiemelésére, s ha a szovjetek visszavonulnak, kövessék őket.

Balcknak az volt a benyomása, hogy az 1. páncéloshadosztály Székesfehérvár elleni támadása, amit a IV. SS-páncéloshadtest rendelt el,[456] eredményes volt ugyan, de a páncéloshadtest összefogott északkeleti irányú alkalmazását jelentősen hátráltatta.[457]




1945. január 23. kedd
(Időjárás: legmagasabb nappali hőmérséklet mínusz nyolc Celsius-fok; derült, párás idő.)


Miután a magyar 3. hadsereg átvette a parancsnokságot a Sió-csatorna mentén, a 3. páncéloshadosztály egy része is alárendeltségébe került. Másnap a hadosztály Dunánál harcoló részeit is a magyar hadsereg alárendeltségébe rendelték, ezzel a 3. páncéloshadosztály a Budapest felé irányuló német támadásból véglegesen kivált.

A szovjetek tevékenysége Alap és Hercegfalva között megélénkült. A 3. páncéloshadosztály arcvonalán a szovjeteknek harckocsikkal támogatott ellenlökés során sikerült ismét benyomulni Hercegfalvára és mintegy egy kilométernyi mélységben átlépni a Nagyvenyim – Dunapentele útvonalat.

A 6/I. páncélososztály, a 394/II. páncélgránátos-zászlóalj és az 543. páncélvadászosztály napközben újabb támadást indított, hogy kivesse a Hercegfalvára ismét betört szovjet 110. harckocsidandár erőit. A szovjetek keményen védekeztek. Harckocsijaikat a házak között, lesállásokban helyezték el. Amikor a 6/I. páncélososztály elsőként betört a helységbe, a szovjet harckocsik és páncéltörő ágyúk négy Panthert szinte azonnal kilőttek.

Ezután a páncélgránátosok és az 543. páncélvadászosztály vadászpáncélosai indítottak támadást. Három T–34 harckocsit hamarosan megsemmisítettek, s ezzel a 110. harckocsidandár valószínűleg utolsó páncélosait is elveszítette. A páncélgránátosok házról házra folyó harcban tisztították meg a települést, de ezalatt maguk is jelentős veszteségeket szenvedtek. Berg századost, a 394/II. zászlóalj parancsnokát parancsnoki lövészpáncélosában már a támadás kezdetén halálos lövés érte. A délutáni harcok alatt az 5. század parancsnoka, Deckwerth hadnagy is elesett. A páncélgránátosok súlyos veszteségei miatt a 394/5. századot feloszlatták. A többi század harcoslétszáma is alig érte el a húsz-húsz főt. A 110. harckocsidandár gyalog harcoló katonái viszont megkapaszkodtak és tartották magukat a templom körül, majd később Hercegfalva keleti szélére húzódva harcoltak tovább.

A 3. páncéloshadosztály harccsoportja Schramm százados Panthereivel az élen folytatta a támadást és hamarosan elérte a Hercegfalvától négy kilométernyire délkeletre lévő vasúti kereszteződést. A németek célja az volt, hogy innen északkelet felé fordulva oldalba támadják a Dunapentelétől délre létesített szovjet állásokat. A hadosztály a nap végéig összesen 22 szovjet páncélos, 19 páncéltörő ágyú, négy tábori tarack, nyolc aknavető, 10 gépjármű kilövését és egy repülőgép lelövését jelentette.[458]

Az 5. SS-páncéloshadosztály, akárcsak a IV. SS-páncéloshadtest többi hadosztálya aznap gyakorlatilag egy helyben topogott, s csak alig néhány kilométerrel jutott közelebb a bekerített Budapesthez.

Az Adonytól északi irányban támadó 10/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj Szinateleptől északra elérte a Dunába ömlő Váli-vizet. Az átkelés akadályokba ütközött, mert a szovjetek az északi parton keményen ellenálltak.

A hadosztály más részei négy páncélossal és páncélgránátos-rohamosztagokkal ugyancsak elérték a víziakadályt, majd Aggszentpétertől délkeletre egy épségben talált hídon átkeltek és a vasút mentén, Szinateleptől három kilométerre keletre kisebb hídfőt foglaltak.

A szovjetek azonban északról déli és délkeleti irányban ellenlökéseket indítottak, amelyeket számos páncélosuk támogatott. Ezek az erők visszaszorították a 9. SS-páncélgránátos-ezred részeit, elfoglalták Aggszentpétert, Göböljárást és egészen Iváncsa vasútállomásáig törtek előre. A 9. SS-páncélgránátos-ezred csapatai délkeletről, a 10. SS-páncélgránátos-ezred részei pedig keletről indítottak támadást a szovjetek elreteszelésére.[459]

A 3. SS-páncéloshadosztály 5. SS-páncélgránátos-ezredének alakulatait a sűrű hóesésben nehéz volt együtt tartani. Az ezred I. zászlóalja január 22-én este 23.00 órakor Kishalom déli előteréből keleti irányban támadást indított. A szovjetek késedelem nélkül ellenlökést hajtottak végre és csapataik támadása bevette Nagyhalom tanyacsoportot, majd az SS-ezred részeit déli irányban visszavetették. Csak az SS-páncélgránátosok balszárnya tudta tartani magát.

A 6. SS-páncélgránátos-ezred I. zászlóalja és III. zászlóaljának részei Gróftanyát rohamozták, amit a szovjetek páncélosokkal is megerősítettek. Az erődként kiépített tanyáért súlyos közelharcra került sor, amelyben a 6/2. SS-páncélgránátos-század jelentős veszteségeket szenvedett. A németek végül elfoglalták a tanyát. A 3. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály 1. ütege Pusztacsongrádtól Gróftanyához vonult és ott földi célok elleni harcra készült fel.

A 6/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj zöme eközben Kápolnásnyéken harcolt, hogy a szovjeteket a helység északi részéből is kivesse. Miután ez sikerült, a páncélgránátosok meg tudták akadályozni, hogy a szovjetek ellenlökése visszaszerezze az elveszített házakat.

Napközben a 23/I. „Norge” és 24/I. „Danmark” SS-páncélgránátos-zászlóaljak is beérkeztek Székesfehérvárról, amelyek a 3. SS-páncéloshadosztály alárendeltségébe lépve leváltották a 6. SS-páncélgránátos-ezred Kápolnásnyéken tartózkodó részeit. Nem telt azonban unalmasan a napjuk, mert a nap hátralévő részében több kelet és délkelet felől indított szovjet ellenlökés is lekötötte őket a műút és a vasútvonal két oldalán.

A 6/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj a továbbiakban Kápolnásnyéktől Baracska felé támadott. A zászlóalj azt a feladatot kapta, hogy foglaljon hídfőt a Váli-vízen és minden körülmények között tartsa addig, amíg az ezred egyéb alakulatai be nem érkeznek. Zährl SS-Oberscharführer így számolt be a kísérletről:

„Hát nekiindulunk: 50 gránátos, két páncéltörő ágyú és hat Schwimmwagen. Mintegy négy kilométernyire jutunk a híd közelébe. [Pettendig – Sz.N.] Ott aztán szanaszét lőnek minket, ráadásul ellenség által megszállt terepen kell visszavonulásba kezdenünk.” [460]

A zászlóalj jelentős veszteségeket szenvedett. Az alakulat parancsnoka, Bock SS-Hauptsturmführer elesett. A páncélgránátos-zászlóalj vezetését este Stienen SS-Hauptsturmführer vette át.

A Kápolnásnyék és Velence között biztosító 24/I. páncélososztály 31 bevethető Panthere aznap négy M4A2 Sherman harckocsi kilövését jelentette.[461]

Az 509. nehézpáncélos-osztály aznap nem vett részt a harcokban. Burmester őrnagy, az alakulat parancsnoka jelentést fogalmazott az elmúlt három nap keserű tapasztalatairól és a III. páncéloshadtest parancsnokán, Breith tábornokon keresztül a páncéloscsapatok főszemlélőjének küldte el.

A jelentés kiemelte, hogy az osztályt csak késve tájékoztatták a harcászati helyzetről; egy SS-páncélosezrednek rendelték alá ahelyett, hogy együttműködésre utasították volna; elégtelen volt a nehézharckocsik műszaki biztosítása; idegen tiszt vette át a vezetést s végül az osztály páncélosait arra alkalmatlan terepen gyalogsági támogatás nélkül vetették be. A bajt tetézte, hogy König százados egészségügyi okokból két hétig pihenőre kényszerült.[462]

Az 1. páncéloshadosztály erőinek zömét aznap Székesfehérvártól a Velencei-tó északkeleti csücskébe csoportosították át.

Miután Hagen főhadnagy I/4. páncélosszázadának 12 Pantherét is kivonták, a század Gárdonytól keletre csatlakozott a Philipp-páncéloscsoporthoz. A harckocsikat Börgöndnél feltöltötték üzemanyaggal és lőszerrel, majd a 3. és 7. század páncélosaival megerősítve alárendelték őket az 1. páncélgránátos-ezred II. zászlóaljának. Feladatuk a zászlóalj parancsnoka, Ellinger százados vezetése alatt egy éjszakai támadás volt Kápolnásnyék irányában.

A támadásra való felkészülést szovjet csatarepülőgépek zavarták meg, amikor Agárdnál és Gárdonynál megtámadták az üzemanyagot vételező német harckocsikat és jelentős veszteségeket okoztak nekik. Főként a 24/I. páncélososztály harcjárművei és kezelőszemélyzete fizetett figyelmetlenségéért, mivel a rosszul álcázott feltöltési művelet odavonzotta a szovjet repülőgépeket.

Délután a szovjetek betörtek a Kápolnásnyéktől délre létesített német reteszállásba, de a Philipp-páncéloscsoport részei a 3. SS-páncéloshadosztály tüzércsoportjának támogatásával ellenlökést hajtottak végre és csaknem visszaállították az eredeti helyzetet.

A Kápolnásnyék felől Baracska felé vezető út mentén az 1. páncéloshadosztály nyolc Panther harckocsija és három 2 cm-es önjáró légvédelmi gépágyúja segített az SS-csapatoknak megtartani a helységet a szovjetek ismétlődő támadásaival szemben.

Az Ellinger-harccsoport este végül mégis támadást indított. A Panther harckocsik és páncélgránátosok egymással szoros együttműködésben, tüzérségi támogatással indultak rohamra. Kápolnásnyéken, illetve a helységtől északra és keletre elkeseredett közelharc vette kezdetét. Az I/4. páncélosszázad egy szakaszának sikerült lezárni a helységből kelet felé vezető műutat, de a páncélgránátosok meg-megújuló rohamai ezt a kezdeti sikert végül mégsem tudták kifejleszteni.

Este 23.00 óra körül az Ellinger-harccsoporttól jobbra feltűntek a 113/I. páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélosai is. A zászlóaljat csupán késő délután csoportosították át Székesfehérvártól, majd járműveiket Börgöndnél feltöltötték üzemanyaggal.

Míg az Ellinger-harccsoport páncélgránátosai a beígért újabb harckocsi-támogatás beérkezésére vártak, a hadosztály jobbszárnyán a 113. páncélgránátos-ezred azt a feladatot kapta, hogy keleti és északkeleti irányban előretörve Baracskánál keljen át a Váli-vízen. Ezzel egy időben a 37. páncélos-utászzászlóaljnak a balszárnyon észak felé törve el kellett foglalnia Velencét, majd a hadosztály balszárnyának fedezése céljából reteszállást kellett ott kialakítania. A felkészülő csapatok előtt tehát ritka nehéz csatanap körvonalazódott.[463]

A Breith-hadtestcsoport jobbszárnyán a 23. páncéloshadosztály erőltetett támadásai január 22-én este elérték Csala előterét. A keményen védekező szovjetek állásai ellen a hadosztály páncéloscsoportja lőszer- és üzemanyag-vételezés után 23-án hajnali 01.00 óra körül keleti irányban ismét támadást indított.

A hadosztálynak közben alárendelték a magyar 2. honvéd páncéloshadosztály (parancsnoka Zádor Endre ezredes) 3/II. harckocsi-zászlóalját 15 Panzer IV H harckocsival. A magyar páncélosok a Kujacinski-páncéloscsoporthoz kerültek, amely a 23. páncélosezred néhány Panther és Panzer IV harckocsiján kívül a „Feldherrnhalle” nehézpáncélos-osztály öt Tiger B nehézharckocsijából állt.

A harccsoportnak a páncélgránátos-ezredek számára kellett utat törnie, de a páncélosoknak a 128. páncélos-tüzérezred kiváló tűztámogatása ellenére sem sikerült túljutniuk a 174-es magaslaton. A terepszakaszt a Székesfehérvárról visszavonult szovjet 338. páncéltörő tüzérezred ütegei védték.

Ekkor a német páncélosok északnyugat felé kerültek és a 183-as magaslaton keresztül északi irányból támadtak rá a Csalát védő szovjetekre. A Székesfehérvárról kiszorított demoralizált lövészerők, félve az újabb bekerítéstől, pánikszerűen átkeltek a Császár-víz keleti oldalára. A pánik odáig fokozódott, hogy a szovjet utászok egymás után robbantották fel a csatorna hídjait, miközben a nyugati parton a 338. páncéltörő tüzérezred félig bekerítve még tovább harcolt. A szovjetek keményen védekeztek, így a német és magyar páncélosok csak 10.00 óra körül tudtak betörni Csalára. A német nehézharckocsik négy szovjet harckocsi kilövését jelentették.

Időközben a szovjet utászok észbe kaptak, s az egyik hidat megerősítették annyira, hogy a 338. páncéltörő tüzérezred három lövegét és kilenc vontatójárművet átvonszolhatta a keleti partra.

A környéket csak a Székesfehérvártól keletre elterülő szőlőhegyek átfésülése után beérkező páncélgránátosokkal együtt sikerült megtisztítani.

Délután 14.00 óra körül a páncélosok megpróbáltak átkelni a Császár-víz keleti oldalára, de kísérletüket az odavezényelt 762. páncéltörő tüzérezred és egyéb tüzéralakulatok meghiúsították. A páncéloscsoport azon próbálkozása, hogy támadását keleti irányban folytassa, a szovjetek erős tüzérségi tüzében és páncéltörő tűzrendszerük megszilárduló ellenállása miatt kudarcot vallott. Az előrébb merészkedő nehézharckocsik öt darab közvetlen irányzással tüzelő sorozatvetőt és néhány löveget szétlőttek.

A németek Kisfalud és Csala között elérték ugyan a Császár-víz nyugati partját, de a szovjetek heves ellenállásával szemben a Pátka felé vezető vasútvonalat nem tudták átlépni. Estére a páncéloscsoportban a 23. páncélosezred hét harckocsija, öt Tiger B nehézharckocsi és az alárendelt magyar harckocsi-kötelék nyolc Panzer IV páncélosa volt bevethető állapotban.

A 126. és 128. páncélgránátos-ezredek katonái Csala körül és attól északra állásokat létesítettek. Ezzel a 23. páncéloshadosztály főharcvonala január 23-án este Kisfaludtól Csalán és a 183-as, 204-es magaslatokon át Talliánmajorig húzódott.[464]

A 4. lovasdandárból és a magyar 2. honvéd páncéloshadosztályból álló Holste-hadosztálycsoport Csókakőnél szovjet felderítő vállalkozást vert vissza. Később a Zámolytól délre indított német támadás csak elenyésző területnyereséget tudott elérni.

Délután a Breith-hadtestcsoport arcvonalszakaszán a Vértes déli, nyugati és északnyugati peremén mindenfelé a szovjet csapatok visszahúzódását állapították meg. A szovjeteket követő német és magyar rohamosztagok benyomultak Csákberény területére, bevették a Csókakőtől északnyugatra húzódó magaslatot (Csóka-hegy), valamint a Pusztavámtól délre elterülő erdős területet is. Kecskédnél és Környétől keletre a német-magyar csapatok két kilométert nyomultak előre.[465]

Az I. lovashadtest 3. lovasdandára még január 22-én 20.00 órakor megindította támadását Mány irányában. A német tüzérség mintegy fél órán át erős tűzcsapásokat mért a szovjet 23. lövészhadtest 19. lövészhadosztályának állásaira Mány és Zsámbék között. A német tüzérségi tűzelőkészítés során a 19. lövészhadosztály törzse és a lövészezredek között megszakadt a vezetékes híradókapcsolat. Sőt, az ezredek is elveszítették összeköttetésüket a zászlóaljakkal. Emiatt a hadosztály parancsnoka, Sz. V. Szalicsev ezredes sokáig csak tétlen szemlélője volt az eseményeknek. Mint később kiderült, Szalicsev ezredes közel sem fordított elegendő figyelmet a védelem megszervezésére Mány körzetében.

Groeben ezredes 3. lovasdandára Mány irányában a 31. lovasezredet és a 69. páncélvadászosztály nyolc Jagdpanzer IV vadászpáncélosát, illetve 11 rohamlövegét vetette harcba. A támadáshoz csatlakoztak a 6. páncéloshadosztály páncéloscsoportjának részei is.

A német csapatok először a 19. lövészhadosztály 1310. és 32. lövészezredének csatlakozására mértek csapást. A szovjet védelem alapját azok az aknamezők, páncéltörő reteszállások és beásott sérült harckocsik képezték, amelyeket még a IV. SS-páncéloshadtest korábbi támadásának feltartóztatása céljából létesítettek. A szovjetek ezekben az állásokban keményen védekeztek, s jelentős veszteségeket okoztak a támadóknak. A német páncélosok ennek ellenére gyorsan behatoltak a védelembe és a 1310. ezred szárnyai ellen fordultak. A lövészezred súlyos veszteségeket szenvedett, s nem tehetett mást, feladta a Mánytól északkeletre lévő Alsóörspusztát.

M. F. Grigorovics vezérőrnagy, a 23. lövészhadtest parancsnoka ekkor utasítást adott a hadtest alárendelt tüzérségének és a támogató tüzérség jelentős részének, hogy a pusztánál összpontosított tűzzel állítsák meg a németeket.

A heves tűz hatása nem bizonyult tartósnak, mert a németek kis idő múlva folytatták támadásukat Mány és a 286-os magaslat irányában. A németek nemsokára az 595. páncéltörő tüzérezred ütegei által alkotott 6. számú páncélelhárító körletet is áttörték és elérték a szovjet 90. tüzérezred állásait. A 31. lovasezred és a német páncélosok támadása a szovjet tüzérséget közelharcra kényszerítette, amelyben szovjet források szerint a németek vesztesége két lövészpáncélos és ötven katona volt. Az 1310. és 32. lövészezredek végül nem bírták a németek nyomását és miután feladták Mány községet, jelentős veszteségek mellett visszavonultak.

A hadtestparancsnok saját tartalékából harcba vetett egy újabb lövészzászlóaljat, amely öt önjáró löveggel megerősítve beásta magát a 286-os magaslat nyugati lejtőjén. További páncéltörő tüzéralegységekkel közösen, aknamező mögé húzódva ezek a szovjet erők megpróbálták feltartóztatni a németeket.

Január 23-án hajnali 04.00 óra körül a németeknek nagy nehezen sikerült átkelni a széles aknamezőn és ezután összevonták erőiket. A 31. és 32. lovasezredeket már nem csak a lovasdandár saját páncélosai segítették, hanem a 6. páncéloshadosztály teljes páncéloscsoportja is őket támogatta mintegy 39 Panther és 12 Panzer IV harckocsival.

Az újra meginduló támadás 70 német páncélos hatékony támogatásával reggel 09.00 óra körül birtokba vette a 286-os és 179-es magaslatokat. Ezzel egy időben a németek átlépték a Bicskétől keletre húzódó vasútvonalat is és páncélosaik keskeny szakaszon három kilométert nyomultak előre déli irányban.

Itt azonban a 23. lövészhadtest tüzéralakulatai és az 59. gárda-lövészhadosztály lövészezredei a 2. gárda-gépesítetthadtest 37. gárda-harckocsidandárának és 5. gárda-gépesítettdandárának 20-30 páncélosával együtt ellenlökést indítottak. Ezzel a németek további előrenyomulását megállították. Ebben rendkívül jelentős szerepet játszottak a 991. és 366. önjáró tüzérezredek is, amelyek reggel, erőltetett menet után foglaltak tüzelőállást Herceghalom vasútállomásától nyugatra és északnyugatra. Az itt kialakuló tűzharcban Alimkulov alhadnagy önjáró lövege a 366. önjáró ezredből többek között két német harckocsi és öt lövészpáncélos kilövését jelentette.[466]

A német I. lovashadtest január 23-án nyolc szovjet harckocsi és önjáró löveg, 34 páncéltörő ágyú, egy légvédelmi ágyú, egy 122 mm-es tarack, egy zsákmányolt német sorozatvető és 11 géppuska kilövéséről tett jelentést.[467]

Január 23-ára virradó éjjel a 68. lövészhadtest a Tatabányától délre kialakult arcvonal-kiszögellés megszüntetése céljából visszavonult és egy lövészhadosztályával védelmet épített ki az Újszár – Vérteskozma – Gánt terepszakaszon. Másik lövészhadosztálya Vértesboglár és Vértesacsa között rendezkedett be védelemre.

A szovjet csapatokat aznap Szomor és a Duna között állandó német támadások érték. A németek ugyan elfoglalták Mányt, s ezzel elérték a Bicske – Zsámbék útvonalat, de itt megállították őket, s ezért nem tudtak jelentősebb területnyereséget elkönyvelni. A szovjet csapatoknak Székesfehérvártól északra is sikerült megakasztani a Pátka felé törő német harccsoportokat.

A Velencei-tó és a Duna között I. V. Tyerentyev ezredes 11. gárda-lovashadosztályának 37. gárda-lovasezredét Göböljárás körzetében a német csapatok már január 21-én este elvágták a szovjet csapatoktól. Az ezred parancsnoka, Nyigyeljevics őrnagy azonban hidegvérrel szervezte meg a védelmet. A parancsnok jól hangolta össze a lovasszázadok, a tüzérség és a megerősítésként kapott önjáró lövegek harctevékenységét.

Miután a hadosztályparancsnok erre engedélyt adott, Nyigyeljevics őrnagy megszervezte az ezred kitörését a bekerítésből. Napközben felderítést végeztek, majd a sötétség beállta után az ezred keskeny sávban áttörte a németek védelmét és csatlakozott a hadosztály csapataihoz. A többnapos harc alatt a lovasezred 13 német harckocsi, 11 lövészpáncélos és hat löveg kilövését, valamint 1 000 főnyi német személyi veszteség okozását jelentette.

Az 5. gárda-lovashadtest arcvonalán indított német támadások visszaverésében az előrevont 252. és 113. lövészhadosztály csapatai is részt vettek.[468]

A szovjet légierő csata- és vadászrepülő-alakulatai aznap is élénk tevékenységet folytattak. A legtöbb bevetést a németek észlelése alapján a Velencei-tó körzetében repülték. Az 5. és 17. légihadsereg erői összesen több mint ezer bevetést hajtottak végre. A szárazföldi csapatok felett 33 légiharcot vívtak és 36 ellenséges repülőgép lelövését jelentették

A 4. légiflotta kötelékei szintén a IV. SS-páncéloshadtest felett hajtották végre a legtöbb bevetést. Az erők egy része támogatta az I. lovashadtest Mány környéki támadását is, valamint szovjet gépjármű-oszlopokat támadott Balassagyarmattól délre. Január 23-ára virradó éjjel Budapesttől délnyugatra és északnyugatra német éjszakai csatarepülőgépek szovjet közlekedési útvonalakat támadtak.[469]

A hadseregcsoport minden igyekezete ellenére az 1. páncéloshadosztály és a 403. népi-tüzérhadtest átcsoportosítása, valamint a IV. SS-páncéloshadtest összefogott alkalmazására megfelelő megindulási állásokért folytatott küzdelem gyakorlatilag az egész napot felemésztette. A szovjetek nagyszámú páncélossal támogatott ellenlökésének visszaverése tovább lassította az előkészületeket.

A reggeli helyzettájékoztatás alkalmával a Balck-seregcsoport vezérkari főnöke 10.00 óra körül arról tájékoztatta a hadseregcsoportot, hogy a magyar 3. hadsereg átvette a parancsnokságot a Sió-csatorna szakasza felett és a későbbiekben erre a Dunáig terjedő arcvonalon is sor kerül.

A megfigyelések szerint a szovjetek itt is fokozták tevékenységüket. Betörtek Hercegfalvára, átvágták a Dunapentelétől délnyugatra vezető utat és folyamatosan erősítették állásaikat a térségben. Ezért a 3. páncéloshadosztály azt a feladatot kapta, hogy nyugatról indított támadással semmisítse meg a betört erőket.

A nap során csupán a IV. SS-páncéloshadtest jobbszárnyának harccsoportjai értek el előrehaladást, s Aggszentpéternél elérték a Váli-vizet. Az I. lovashadtest Mány bevétele után Etyek irányában támadott tovább, de a Bicske körzetéből indított állandó szovjet ellenlökések a vasútvonal átlépése után lelassították. A hadtest balszárnyán a seregcsoport feltételezése szerint a szovjet 2. gárda-gépesítetthadtest esetleg támadást indíthatott Esztergom ellen, hogy a fontos dunai átkelőt használatba vegye.

Dél körül a Balck-seregcsoport újabb tájékoztatást adott a hadseregcsoportnak. Eszerint a Sárvíz-csatorna és a Duna között növekedett a védelem szilárdsága, mivel a magyar 25. honvéd gyaloghadosztály, amely a nap folyamán Günther Pape vezérőrnagy törzsének alárendeltségébe lépett, Mezőkomárom és Simontornya között leváltotta a 3. páncélos-felderítőosztályt, s így az alakulat visszakerülhetett a 3. páncéloshadosztályhoz. A magyar hadosztály Sió-csatorna menti állásai mögött a biztonság kedvéért még ott állomásoztak az 1. és 23. páncélos-felderítőosztályok.

A szovjet csapatok Székesfehérvárnál, Sukoró és Nadap körzetében kelet felé mozogtak, de Pákozdtól nyugatra kemény ellenállást tanúsítottak a III. páncéloshadtest támadásával szemben. Páncélosaik és légierejük Kápolnásnyéknél nyugati irányban tevékenykedett. Az I. lovashadtest támadása mélyen tagolt szovjet védelembe ütközött Bicskétől keletre, amit egyelőre nem tudott áttörni. A németek itt a sok beásott sérült, de működő fegyverzettel rendelkező szovjet páncélossal nem tudtak mit kezdeni, s előretörésük megakadt.

Az esti helyzettájékoztatás során a Balck-seregcsoport 18 óra 20 perckor jelentette, hogy a 3. páncéloshadosztály a Hercegfalvára betört szovjet erőket a helység keleti széléig vetette vissza, majd páncéloscsoportja délkelet felé folytatta támadását. A IV. SS-páncéloshadtest egész nap folytatott támadási előkészületeinek befejezéséről addig még nem érkezett jelentés. A magyar VIII. hadtest a Vértes-hegységben követte a visszavonuló szovjeteket. Az I. lovashadtest elakadt támadásának felújítása előtt a védelembe beépített sérült szovjet páncélosokat az éjszaka folyamán német robbantó kommandók bevetésével tervezték kiiktatni. A szovjet tüzérséggel is meggyűlt a németek baja, mert az egész nap jelentős veszteséget okozott nekik.

Wöhler 22.00 óra körül tájékoztatta Guderian vezérezredest a napi helyzetről. Guderian kategorikusan rákérdezett, hogy a Dél Hadseregcsoport parancsnoka a meglévő erőkkel át tud-e törni a Velencei-tó és a Duna között, hiszen a legsürgetőbb kérdés ez volt. Válaszában Wöhler ismét hangot adott annak a meggyőződésének, hogy a több helyen elakadt német támadás részben a gyalogság hiánya miatt jutott ilyen dicstelen helyzetbe és ezért kérte Guderiant, hogy a beérkező 356. gyaloghadosztályt a Balck-seregcsoport kapja meg. Wöhler szerint a pillanatnyilag bevetett német erők elégtelenek voltak az áttörésre, de remélte, hogy a szovjet visszavonulás nyomán a Vértesből átcsoportosítható német erők és az említett gyaloghadosztály együtt lehetővé teszik a támadás folytatását. Guderian erre megjegyezte, hogy el kellene dönteni, beéri-e a hadseregcsoport a mostani kevéske gyalogsággal, vagy szükség van egy újabb alakulat idevezénylésére, amelynek egyelőre más feladatot szántak.

Grolman ezt a problémát 22 óra 25 perckor megbeszélte a Balck-seregcsoport vezérkari főnökével is. Gaedcke szerint a kérdés felvetése még korai volt. Amennyiben a IV. SS-páncéloshadtest éjszakára tervezett támadása sikeres és a Vértesben is jól alakultak a dolgok, akkor az erők elegendők. A kialakult német vélemény szerint az I. lovashadtest támadásától közeli siker nem remélhető, mivel elszánt szovjet ellenállásba ütközött, s csak akkor juthatott volna előbbre, ha a IV. SS-páncéloshadtest csapatai már áttörtek. A magyar csapatok utasítást kaptak, hogy állítsanak fel riadóalakulatokat, amelyekkel a Vértesben visszaszerzett területeket fésülhetik át.

Grolman 22 óra 50 perckor a hadseregcsoport és a Balck-seregcsoport elképzeléseiről tájékoztatta Wenck altábornagyot, a német szárazföldi haderő vezérkarának vezetési csoportfőnökét. A felmerült kérdést, miszerint a most bevetett erők elegendők-e vagy sem, még nem tudták megválaszolni. A 356. gyaloghadosztályra minden valószínűség szerint szükség lesz, de hogy kell-e még egy alakulat, vagy esetleg mindkettőről lemondhatnak, erről csak másnap 10.00 óra körül fognak dönteni.

Grolman öt perccel később beszélt Balck tábornokkal, aki arra kérte a hadseregcsoport vezérkari főnökét, hogy továbbítsa kérését, miszerint további két-három rohamlövegdandárra lenne szüksége ahhoz, hogy a támadást minden szakaszon folytathassa, s ezzel a szovjeteket a seregcsoport egész arcvonalán lekösse. Ellenkező esetben a Vértesben visszavont szovjet erőket a német súlyponti támadások irányában alkalmazhatják.[470]




1945. január 24. szerda
(Időjárás: legmagasabb nappali hőmérséklet mínusz öt Celsius-fok, borult és ködös idő, sűrű hóesés, a főutak járhatók.)


A magyar 3. hadsereg arcvonalán Sárszentmiklós és Dunapentele körül szovjet támadásokat kellett visszaverni. A német 3. páncéloshadosztály csapatai Hercegfalvát nehéz harcok árán megtisztították a 110. harckocsidandár maradványaitól. A 3. páncéloshadosztály törzse Kishantosra helyezte át harcálláspontját.

A Sió-csatorna vonala napközben nyugodt maradt, de a Sárvíz-csatorna és a Duna között a szovjetek Sárszentmiklós ellen déli és délkeleti irányból harckocsikkal támogatott támadást indítottak. Miután betörtek a helységbe és kiszorították a 39. páncélos-utászzászlóalj egyik gyenge századát, néhány harckocsijuk elérte a Sárszentmiklós – Hercegfalva útvonalat. A 3. páncéloshadosztály 394/II. páncélgránátos-zászlóalja és a 23. páncélos-felderítőosztály által indított ellenlökés nem ért el eredményt. A 23/3. páncélos-felderítőszázad tüzérségi és nehézfegyver-támogatás nélkül meginduló támadása során a szovjet páncéltörő ágyúkkal és páncéltörő puskákkal vívott harcban három lövészpáncélost veszített.

A hadosztály 6. páncélosezrede és 543. páncélvadászosztálya viszont a megtisztított Hercegfalváról déli irányban indított támadást és hamarosan nyolc szovjet harckocsi kilövéséről tett jelentést. Dunapentelénél a németek egy zászlóalj erejű szovjet támadást vertek vissza.[471]

A magyar 25. honvéd gyaloghadosztály a nap folyamán a Mezőkomárom – Sárvíz-csatorna közötti terepszakaszon is átvette a parancsnokságot. A hadosztály jobbszárnyán a Balaton és Mezőkomárom között a 25. gyalogezred, középen az 1/III. gyalogzászlóalj, a balszárnyon pedig a 26. gyalogezred I. és II. zászlóalja helyezkedett el. A hadosztályt a továbbiakban is a Pape-féle vezetési törzsnek rendelték alá. Az 1. páncélos-felderítőosztály Enying körül tartalékban állt.[472]

Miután a 3. páncéloshadosztályt előző nap a magyar 3. hadsereg alárendeltségébe utalták, a IV. SS-páncéloshadtestnek csupán három páncéloshadosztálya maradt a Velencei-tó és a Duna között kiépített, mélyen tagolt szovjet védelem áttörésére.

Az immár a hadtest jobbszárnyán harcoló 5. SS-páncéloshadosztály erői január 23-án, nem sokkal éjfél előtt kivetették a szovjeteket Szinatelepről, majd újabb csapatösszevonást követően támadást indítottak északi irányban. A németek Szinateleptől három kilométerre északra elhúzódó harcokba bonyolódtak a szovjetek páncélelhárító körleteivel, de a teleptől négy kilométerre északnyugatra lévő házcsoportot az elszánt szovjet védelem ellenére elfoglalták.

A hadosztály páncélozott harccsoportja és a 9. SS-páncélgránátos-ezred erői az Adony – Ercsi útvonal mentén előretörve 10.00 óráig átkeltek a Váli-víz alsó folyásán, de támadásuk a megerősödött szovjet védelem és a Duna keleti partjáról lőtt oldalazó tűz következtében a torkolattól négy kilométerre északra ismét elakadt. A páncéloscsoportot és a 9. SS-páncélgránátos-ezredet a magyar 54/I. gyalogzászlóaljjal váltották le, majd a német kötelékeket nyugat felé átcsoportosították.

A hadosztály balszárnyán harcoló 10. SS-páncélgránátos-ezred (I. zászlóalja nélkül) heves harcok közepette a Pusztaszabolcs – Nagytétény vasútvonaltól északra birtokba vett két hidat a Váli-vízen, majd 18.00 óráig a szovjetek elkeseredett védekezése és ellenlökései ellenére két kilométer széles és egy kilométer mély hídfőt létesített az északkeleti parton. A 9. SS-páncélgránátos-ezred egy részét is ide csoportosították át.[473]

A 3. SS-páncéloshadosztály páncéloscsoportja előző este elérte a Baracskától négy kilométerre délnyugatra lévő házcsoportot, majd támadását északi irányban folytatta. A hadosztály erői a Kápolnásnyéktől négy kilométerre délkeletre húzódó magaslatokról is kivetették a szovjet védőket.

Az Eckert-harccsoport Felső-Besnyő és a 157-es magaslat körzetéből Aggszentpéter felé kitérve a Baracskától délkeletre védekező szovjetek állásai ellen indított támadást. Az SS-páncélgránátosok a még bevethető StuG. III rohamlövegek tűztámogatásával megpróbálták visszaszorítani a szovjeteket, de eközben maguk is jelentős veszteségeket szenvedtek. Az egyik SS-rohamlöveg parancsnoka így számolt be a harcokról:

„Vérző gránátosok vonszolják magukat mellettünk hátrafelé. Elöl repeszgránátok és géppuskasorozatok veretik az oroszok által védett tanyát. A harci zajon át egyre csak ’Hurrá’ és ’Urrá’ kiáltásokat hallunk. Dél körül az első ellenséges állást bevettük. Az égő tanya vörös fénye rátelepszik a hóborította vidékre. Gyalogságunknak az első roham során jelentős veszteségeket kellett elszenvednie. Tovább nyomulunk. Balra tőlünk egy T–34 vakítóan kékes lánggal robban szét. Egy négycsövű légvédelmi gépágyú nyomjelzős sorozatai a tanyaépületet cibálják. A szovjetek nehézaknavető-tüze hirtelen viharként csap az előretörő gránátosok közé. A forró repeszek sebeket tépnek. A sebesültek ordítása és jajveszékelése elviselhetetlen. Parancsot kapunk, hogy kerüljük meg a tanyát. Nem sokkal később az oroszok hátába kerülünk…” [474]

Bachmann SS-Hauptsturmführer 6/II. SS-páncélgránátos-zászlóalja aznap heves harcok után elfoglalta Kishalmot. A páncélgránátosok harcát a 3/II. SS-páncélos-tüzérosztály tűzcsapásai támogatták. A németek az előző nap elveszített Nagyhalmot is visszafoglalták. Az 5. SS-páncélgránátos-ezred este Aggszentpétertől két és fél kilométerre északnyugatra, egy Nagyhalomnál lévő tanya körül harcolt.

Az 5. SS-páncélgránátos-ezredtől balra az 509. nehézpáncélos-osztály még harcképes nehézharckocsijai a reggeli órákban Felső-Besnyőtől támadást indítottak. A behavazott terepen előretörő német páncélosok Kishalomtól délre elérték a Váli-vizet. A szovjetek itt, a 157-es magaslat körül még tartották állásaikat. A Tiger B harckocsik hamarosan elkeseredett páncélosösszecsapásba keveredtek. Húszpercnyi tűzharc után 15 szovjet harckocsi és 50 páncéltörő ágyú kilövését jelentették. A páncélososztály parancsnoka néhány nehézharckocsival Pettend körül vert vissza néhány szovjet ellenlökést.

Kápolnásnyék körzetében a Kleffner-harccsoport erői készülődtek, hogy az 1. páncéloshadosztály páncéloscsoportjával, az előző este beérkezett 113. páncélgránátos-ezreddel, valamint a 24/I. páncélososztállyal közösen Baracska irányában indítsanak támadást. A feladat szerint hídfőt kell foglalniuk a Váli-vízen.

A Kleffner-harccsoport ekkor a 6/III. SS-páncélgránátos-zászlóaljból, a 6/14. SS- (önjáró légvédelmigépágyús-) századból és a 6. SS-páncélgránátos-ezred felderítőszakaszának részeiből, valamint a 3/III. SS-páncélos-tüzérosztály tűztámogatást adó ütegeiből állt. A hadosztály páncéloscsoportja és a Kleffner-harccsoport Kápolnásnyék déli előteréből keleti irányban indultak támadásra, majd észak felé fordultak és betörtek Baracska déli részébe. Addigra már az 1. páncéloshadosztály páncéloscsoportját és 113. páncélgránátos-ezredét is ide csoportosították át.

A 3/1. SS-páncélos-légvédelmi tüzérüteg aznap Ferenczmajornál vett fel tüzelőállásokat, majd 8,8 cm-es lövegeivel egy kétmotoros szovjet bombázórepülőgépet lőtt le. A légvédelmi tüzérosztály aznap összesen hat repülőgép lelövését jelentette. Gróftanyánál a 6/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj körvédőképes sündisznóállást létesített.[475]

Az 1. páncéloshadosztály 113. páncélgránátos-ezrede a 24/I. páncélososztály 33 Panther harckocsijának támogatásával 01 óra 30 perckor indított támadást Baracska irányában. A balszárnyon a 113/I. zászlóalj, a jobbszárnyon a 113/II. zászlóalj haladt Stark százados parancsnoksága alatt. Az I. zászlóalj lövészpáncélosai menetből vették be a gyenge erőkkel védett Merey-majort, a II. zászlóalj katonái pedig Annamajort foglalták el. Ezután a lövészpáncélos-zászlóalj észak felé, Pettend irányába fordult, ahonnan a felderítés erősebb szovjet erőket jelentett.

Hajnali 02 óra 30 perc körül a 113/I. zászlóalj parancsnoka, Weber százados rádión parancsot kapott, hogy lövészpáncélosaival és a Panther harckocsikkal menetből indítson támadást a Pettend körül lévő szovjet állások ellen. A harckocsiknak keletről, a páncélgránátosoknak a Merey-major felől vezető út mentén kellett támadniuk. Az előretolt tüzérmegfigyelők a 113/1. századnál tartózkodtak.

Mintegy háromnegyed óra múlva a páncélgránátosok Pettend előtt harcérintkezésbe kerültek a szovjetekkel, de kezdetben nehezen boldogultak, mert tüzérségi támogatást nem kaptak. Ennek az volt az oka, hogy az előretolt megfigyelők összes rádióadója meghibásodott. Sőt, még a harckocsikkal való híradó-összeköttetés is akadozott.

A Panther harckocsik – ahelyett, hogy megvárták volna, amíg a páncélgránátosok elérik a település szélét – menetből indítottak támadást, de akciójuk a szovjet páncéltörő és harckocsiágyúk tüzében hat T–34 harckocsi és nyolc páncéltörő ágyú kilövése ellenére összeomlott. Ekkor a harccsoport parancsára átcsoportosították erőiket és Merey-majortól három kilométerre északra vonultak fel. Csakhogy a páncélosok vörösen izzó kipufogódobjait a sötétben messziről is látni lehetett és ez figyelmeztette a szovjeteket. Mindez akkor történt, amikor a páncélgránátosok már csak mintegy 200 méterre voltak Pettendtől.

A szívós szovjet védelemmel szemben Pettendnél a 113/I. zászlóalj támadása végleg elakadt. A rendkívül előnytelen helyzetből csupán a hadosztályparancsnok pirkadat előtt érkezett visszavonulást elrendelő parancsa és a német harckocsik tehermentesítő támadása menekítette ki a páncélgránátosokat. A sebesülteket nagy nehezen sikerült Seregélyesre és Székesfehérvárra szállítani. A 113/I. páncélgránátos-zászlóalj maradványai Merey-major körül gyülekeztek, ahol a 2. és 3. századot a veszteségek miatt össze kellett vonni. A legyengült zászlóalj ezután a Székesfehérvár – Budapest útvonaltól délre helyezkedett el.

A 113/II. zászlóalj támadása, amelyet egy páncélosszázad is támogatott, Annamajortól Baracskáig ugyan eljutott, de ott elakadt. A 6. SS-páncélgránátos-ezreddel közösen indított újabb próbálkozás sem vezetett eredményre, bár a 6/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj betört Baracska déli részébe és ott elkeseredett helységharcba bonyolódott a szovjetekkel. Nem volt mit tenni: be kellett várni a 113/I. páncélgránátos-zászlóalj beérkező erőit, hogy velük együtt folytathassák a támadást.

Weber százados, miután páncélgránátos-zászlóaljával megérkezett és felmérte a terepet, arra a következtetésre jutott, hogy arcból támadni nem sok sikerrel kecsegtet. Ezért úgy döntött, hogy a baracskai temetőn keresztül kelet felé próbálja meg elérni az észak-dél irányú utat, s ennek mentén benyomul a helységbe.

Azonban a meginduló nappali támadás sem hozott sikert. A szovjet védelem már a megindulás során kilőtt három Panthert. Újabb négy német harckocsit akkor ért találat, amikor a páncélgránátosokkal együtt behatoltak a Baracskától délre lévő temető területére.

Sötétedés után Marcks őrnagy 113. páncélgránátos-ezrede a 24/I. páncélososztály 20 Panther harckocsijának támogatásával újabb támadást indított. A 113/I. zászlóalj délkeletről betört Baracskára és észak felé nyomult előre, egészen a Váli-vízen átívelő közúti hídig. Itt azonban a szovjetek összevont harckocsijaiba és önjáró lövegeibe ütköztek, amelyek elállták a németek útját. A 24/I. páncélososztály Pantherei két harckocsit, egy önjáró löveget és egy önjáró légvédelmi tűzeszközt lőttek ki.

Noha 18.00 óra körül Baracska déli része már német kézen volt, a kitűzött fő feladatot nem sikerült teljesíteni. A németek hídfőt nem tudtak kialakítani, mivel a hidat sem sikerült birtokba venniük. A 113/7. páncélgránátos-század a Budapest felé vezető vasútvonal mentén ugyan átkelt a Váli-vízen, de miután a heves harcokban a századparancsnok is elesett, visszavonultak a délnyugati partra. A 113/6. század és a 37/2. páncélos-utászszázad még át sem tudott kelni a vízen.

A nap végén az arcvonal kettészelte Baracskát. Az 1. páncéloshadosztály balszárnyát fedező 113/1. páncélgránátos-század több szovjet ellenlökést hárított el, amelyeket a jelentések szerint nem egyszer ISZ–2 nehézharckocsik is támogattak.

Napközben és éjszaka Kápolnásnyék, Velence és Pettend körül – a Baracskát támadó német harccsoportok hátában – továbbra is heves harcok folytak. A települések körül az 1. páncélgránátos-ezred, a 37. páncélos-utászzászlóalj zöme, a 37. páncélvadászosztály és az 1. páncélos-felderítőosztály részei, valamint a 23/I. „Norge” és 24/I. „Danmark” SS-páncélgránátos-zászlóaljak védekeztek az északi és északnyugati irányból indított szovjet támadások ellen. Kápolnásnyék északkeleti részében a szovjet 63. lovashadosztály kozákjai még tartották magukat, s a németeknek egyelőre Velencét sem sikerült elfoglalni a 93. lövészhadosztály csapataival szemben.[476]

A Breith-hadtestcsoport arcvonalán a 23. páncéloshadosztály támadása Pákozdtól és Pátkától nyugatra a mélyen tagolt szovjet védelemmel szemben nem ért el eredményt. Innen északra a 4. lovasdandár (amely időközben visszakapta 41. lovasezredét) és a magyar 2. honvéd páncéloshadosztály összesen 15 páncélossal Zámoly nyugati előteréből és Csákberénytől támadást indítottak északkeleti és keleti irányban.

A német-magyar csapatok a 80. gárda-lövészhadosztály 230. lövészezredét hamarosan vissza is szorították. Mivel más tartalékuk már nem volt, a szovjetek egy légvédelmi tüzérezredet vetettek be, amelynek 37 mm-es gépágyúi Miklósmajornál vettek fel tüzelőállásokat és tüzükkel végül megállították a támadást. A német-magyar csapatok a nap során a Zámolytól északra lévő útkereszteződést és annak északnyugati körzetét, valamint a Csákberénytől három kilométerre keletre húzódó vonalat érték el.

A magyar VIII. hadtest csapatai egész nap követték a visszahúzódó szovjet erőket és öt-tíz kilométert nyomultak előre. Gyenge ellenállással szemben sikerült elfoglalniuk Oroszlányt, Várgesztest és Kőhányáspusztát. Az élen haladó kötelékek megközelítették Vérteskozma északnyugati előterét is, de a helységet a szovjetek egyelőre szilárdan tartották.[477]

Az I. lovashadtest 6. páncéloshadosztályának jobbszárnya déli irányban támadva szétverte az Alsógalla – Tatabánya ipari körzetben még kitartó szovjet csapattöredékeket, majd követte a visszavonuló erőket. A hadosztály támadása azonban Felsőgallától hat kilométerre délkeletre egy vasúti kereszteződésnél a megszilárduló védelem tűzereje és az egyre ismétlődő szovjet ellenlökések miatt elakadt.

A hadtest támadó harccsoportjai Mány és Bicske körzetében sem tudták a tegnap elért eredményeiket kifejleszteni, mivel mind a 31. lovasezrednek, mind pedig a páncélozott harccsoportnak Bicske irányából harckocsikkal támogatott szovjet ellenlökéseket kellett kivédeni.[478]

A szovjet 5. gárda-lovashadtest csapatait saját felderítésük szerint január 24-én hajnalban Kápolnásnyék térségében 100 német harckocsi és 70 rohamlöveg összpontosított támadása érte. Ez minden bizonnyal eltúlzott szám. Az biztos, hogy a IV. SS-páncéloshadtest három hadosztályának és önálló alakulatainak csaknem összes bevethető páncélosát a Velencei-tó és a Duna között vetették be, de ezek száma immár a 3. páncéloshadosztály és a 219. rohampáncélos-osztály állománya nélkül véleményem szerint már alig haladta meg a száz bevethető harckocsit és rohamlöveget.

A IV. SS-páncéloshadtest csapatainak a német 6. hadsereg tüzérségének hatásos támogatása mellett ezen a napon sikerült áttörni a szovjetek védelmét, s az 5. gárda-lovashadtest soraiban helyenként zavarodottság és pánik lett úrrá a katonákon.

A szovjetek szerint a Baracskára betört német páncélosok (szerintem a 3. SS-páncéloshadosztály páncéloscsoportjának megmaradt harckocsijai), amelyek elérték a Váli-vizet is, útközben beleütköztek a 4. gárdahadsereg helyszínen tartózkodó törzsébe! K. N. Gyerevjanko vezérőrnagy, a hadsereg törzsfőnöke vezetésével a szovjetek megvédték vezetési pontjukat és visszaverték a németek támadását.

Időközben az 5. gárda-lovashadtest egyes alegységei visszavonulásra kényszerültek és elkeseredett, több helyütt önfeláldozó ellenállás után visszahúzódtak második védelmi vonalukba.

Baracska északi része és a 101-es magaslat között a 252. és 113. lövészhadosztály, valamint a lovashadosztályok ezredei voltak védelemben. Ezeket az erőket támogatták az 1. gárda-gépesítetthadtest részei is. Baracskától északnyugatra a 46. hadseregtől átadott 34. gárda-lövészhadosztály rendezkedett be védelemre. Székesfehérvártól északkeletre a védelem szilárdítása érdekében Lovasberény térségébe vezényelték a 41. gárda-lövészhadosztályt is.

Amikor megvirradt, a németeknek ismét szembe kellett nézni a szovjet tüzérség elsöprő fölényével, hiszen nappali viszonyok között már könnyebb volt hatásos, célzott tüzet vezetni.[479]

A szovjet légierő a hajnali harcokban a sötétség ellenére is támogatta saját csapatait. Az éjszakai bombázórepülő-alakulatok 413 bevetést repültek, amelyek során főként a német tüzérség lövegeit és aknavetőit támadták. Emiatt a német tüzérségi tűz veszített eredményességéből. A szovjet csata- és vadászrepülő-tevékenység a IV. SS-páncéloshadtest felett napközben is jelentős maradt.

A 4. légiflotta I. repülőhadteste az igen kedvezőtlen időjárás miatt alig hajtott végre bevetést. Repülőgépei két harckocsit és egy felderítő páncélgépkocsit kilőttek, négy páncéltörő ágyút és négy sorozatvetőt pedig megrongáltak. A bombázórepülőgépek támadása a dunaföldvári híd ellen nem járt jelentős eredménnyel. Január 24-ére virradó éjjel az éjszakai csatarepülő-kötelékek a Csepel-sziget északi részén, Budapesttől nyugatra és északnyugatra, valamint Balassagyarmattól délre szovjet járműoszlopokat támadtak.[480]

A Dél Hadseregcsoport hadinaplójának aznapi bejegyzése megállapította, hogy a IV. SS-páncéloshadtest támadása széles arcvonalon, Baracska és a Duna között áttört a Váli-vízig és a torkolatvidéken hídfőt is létesített, de a Váli-víz túlsó oldalán kiépített szovjet védelemmel szemben a németek ismét elakadtak.

A reggeli helyzettájékoztatás során 10.00 óra körül Gaedcke vezérőrnagy többek között arról tájékoztatta Grolmant, hogy a IV. SS-páncéloshadtest támadása lassan haladt. A hadtest jobbszárnyán támadó 5. SS-páncéloshadosztály erőit Szinateleptől északra létesített hídfőjükben erős oldalazó tűz érte és a Váli-víztől északra lévő magaslatokon is jelentős szovjet gyalogsági és páncéltörő reteszállásokat észleltek.

A III. páncéloshadtest sem jutott előbbre Pákozd és Pátka között. A Balck-seregcsoport azt tervezte, hogy a 4. lovasdandár 41. lovasezredét Zámolyhoz irányítja át, és onnan a 23. páncéloshadosztály páncéloscsoportjával együtt Csákvár irányában indít támadást. A német 6. hadsereg szerint itt kedvezőbbek voltak a feltételek a sikerre, mint Székesfehérvártól északkeletre, hiszen ott a szovjetek még mozgásban voltak.

Az I. lovashadtestnél aznap csak a 6. páncéloshadosztály ért el csekély eredményt Felsőgalla körzetében. A 3. lovasdandár a szovjet ellenlökések és a tüzérség tevékenysége következtében nem jutott előbbre, s ráadásul jelentős veszteségeket is szenvedett. A dandár páncélozott harccsoportja reggel 07 óra 30 perckor ismét támadást indított, de hamarosan el is akadt a Bicske körül gyülekező szovjet erőkkel szemben.

Felmerült egy újabb elhatározás lehetősége is, de ezt egyelőre elvetették. A hadseregcsoport és a seregcsoport meg akarta várni, sikerül-e a nap folyamán áttörni a Velencei-tó és a Duna között. Amennyiben nem, akkor az úgy nevezett „kis megoldást” választják, vagyis a Váli-víz mentén északnyugati irányban indítanak támadást, hogy a Velencei-tó északi partja és Lovasberény között elhelyezkedő szovjet csapatokat hátba támadva felszámolják őket.

Guderian előző napi kérdésére, miszerint milyen erőkre van szüksége a hadseregcsoportnak a Duna nyugati partjának teljes megtisztításához, 11.00 óra körül Gaedcke azt a választ adta, hogy a Balck-seregcsoport véleménye szerint még egy gyaloghadosztály és újabb rohamlövegek kellenének, amelyeket Esztergom körzetében vetnének be. Ott ugyanis a szovjetek az utóbbi időben meggyengítették erőiket. Balck tábornok szerint nem lehet elegendő helyen támadni ahhoz, hogy a szovjeteket megakadályozzák abban, hogy erőiket mindig a német súlyponti támadások helyszínére csoportosítsák át.

Grolman és Gaedcke 11 óra 15 perckor megbeszélte Guderian felvetését, vagyis miképpen lehetne teljesen felszámolni a szovjetek hídfőjét a Duna nyugati partján. Grolman szerint az első ütemben Budapestet kell felmenteni, a második ütemben – mihelyt a 2. páncéloshadsereg támadása teret nyer – meg kell tisztítani a 2. páncéloshadsereg előtt elterülő területet. A harmadik ütemben aztán már az Esztergomtól keletre lévő vidék megtisztítására is gondolhatnak. Lehetőség szerint a német 8. hadsereg gyalogsága is előrenyomulhatna Ipolyság felé, amelyet egy délről átcsoportosított páncélosalakulat támogatna.

Gaedcke megjegyezte, hogy amint csapataik Budapest közelébe kerülnek, a gyorsan mozgó seregtestekkel – legalábbis a IV. SS-páncéloshadtesttel és egy lovasdandárral – dél felé kell fordulni. A Pilis-hegység megtisztítását a 96. és 711. gyaloghadosztályra kellene bízni. Meggyőződése szerint a szovjetek a IV. SS-páncéloshadtesttől délre támadási szándékkal hamarosan erősítéseket fognak összevonni. Balck tábornok is azt remélte, hogy a Vértesben felszabaduló erőkkel a déli arcvonalat erősítheti meg.

A déli helyzettájékoztatás alkalmával 11 óra 55 perckor a Balck-seregcsoport arról tájékoztatta a hadseregcsoportot, hogy a Váli-víztől északra szovjet tábori erődítéseket azonosítottak, Baracska keleti felében pedig a szovjetek erős páncélelhárító tűzrendszert hoztak létre.

Grolman később Wenck altábornaggyal is beszélt Guderian felvetéséről. Ezzel kapcsolatban jelentette a Balck-seregcsoport azon kívánságát, hogy a beérkezőben lévő 356. gyaloghadosztályon kívül még egy gyalogos alakulatot kaphassanak, hogy azzal Esztergom térségében támadást indíthassanak. Grolman maga nem értett egyet ezzel a felfogással, mert ez az erők összpontosított alkalmazása ellen szólt. A 356. gyaloghadosztályt viszont minden körülmények között a Balck-seregcsoportnak kellett kapnia, mert az eddig csak meglehetősen gyenge gyalogsági erőkkel rendelkezett.

Wenck felvetette, hogy amennyiben a német erők a Velencei-tó és a Duna között aznap nem tudnak áttörni, a IV. SS-páncéloshadtestet csoportosítsák át és Zámolytól északkelet felé indítsanak vele támadást.

Ezt a javaslatot Grolman 12 óra 20 perckor továbbította a Balck-seregcsoport vezérkari főnökének. Az átcsoportosítás ötletével kapcsolatban azonnal felmerült, hogy milyen erőkkel tudnák ezután megtartani a Váli-víz mentén elért vonalat. Gaedcke megismételte, hogy amíg a Zámolyhoz való átcsoportosítás időveszteséggel jár és újabb erőket igényel a Váli-víz mentén, addig a seregcsoport elképzelése a Váli-víz előtt való „balrafordulással” kapcsolatban talán sikeres lehet.

Az esti helyzettájékoztatás során 18.00 órakor a Balck-seregcsoport többek között arról számolt be a hadseregcsoportnak, hogy az 5. SS-páncéloshadosztály a megszerzett két híd mentén 800-1 000 méterrel mélyítette ki a kialakított hídfőt. Baracska északi része, Pettend és Kápolnásnyék északkeleti része még mindig szovjet kézben volt. Baracska teljes elfoglalása után az 1. páncéloshadosztály részeit a Kápolnásnyék – Pettend útvonal birtokbavételére kellett alkalmazni.

A magyar csapatok jól haladtak a Vértes-hegységben és már Vérteskozma előtt álltak. A 6. páncéloshadosztály teljesen birtokba vette a Felsőgalla körüli ipartelepeket. Az I. lovashadtest erői Mánytól délkeletre azonban nem jutottak előbbre.

A IV. SS-páncéloshadtest arcvonalán ekkor még nem volt teljesen áttekinthető a helyzet, így nem lehetett tudni, hogy szükség van-e újabb döntésre. Sok függött attól, sikerül-e a Váli-vízen kialakított hídfőből tovább támadni.

Nem sikerült. Estére egyértelművé vált, hogy a Váli-víztől északra húzódó magaslatokon a szovjetek olyan mélyen tagolt, jelentős erőkkel védett állásrendszert építettek ki, amelynek sikeres áttörése a németek szerint is valószínűtlen volt.

Ezért Wöhler a IV. SS-páncéloshadtest harcálláspontján Balck tábornokkal és a hadtest vezérkari főnökével, Manfred Schönfelder SS-Obersturmbannführerrel megbeszélte a további tennivalókat. Megállapították, hogy jelen pillanatban további északkeleti előretörésre nem is gondolhatnak, ezért a lehető leggyorsabban erőket kell gyülekeztetni egy északnyugati irányú támadás végrehajtásához, amely a Váli-víz és a Velencei-tó között indulna.

Balck még Wöhler jelenlétében parancsot adott, hogy ezt a támadást, amely főképpen a páncélosokra épített, még aznap éjjel hajtsák végre. Ezt a félreértések elkerülése végett Gille SS-Obergruppenführernek is megismételte, aki Wöhler elindulása előtt nem sokkal érkezett vissza aznapi arcvonal-látogatásáról.

Gaedcke 19 óra 45 perckor Grolmant is tájékoztatta az új irányról és Balck tábornok kiadott parancsáról. A vezérkari főnök a Balck-seregcsoport további terveit is ismertette. Mivel a Vértes-hegységben a szovjetek a Felsőmajor – Gánt – Vérteskozma – Felsőgalla vonalon új főellenállási vonalat építettek ki, a védelem megszilárdulásának megakadályozására másnap a 4. lovasdandár erőivel és a 23. páncéloshadosztály megmaradt páncélosaival Zámolytól Csákvár felé indítanak támadást. A 41. lovasezred Székesfehérvártól már át is csoportosult Zámolyhoz.

Az I. lovashadtest támadása Mánytól délkeletre a Bicske és Zsámbék irányából érkező szovjet ellenlökések következtében megrekedt. Észak felé, Zsámbék irányában sem tudták kiszélesíteni a január 23-án elért eredményeket. Ha a lovashadtest csapatait akár Bicskétől nyugatra, akár Szomortól északra csoportosítanák át, jelentős eredményt akkor sem tudnának elérni, de a szovjet 2. gárda-gépesítetthadtest viszont felszabadulna és Tolbuhin máshol vethetné be.

Este 20 óra 15 perckor Grolman előterjesztette a meghozott döntéseket Guderiannak is. A vezérezredes megismételte Wenck korábbi felvetését, miszerint ha a IV. SS-páncéloshadtest támadása északnyugati irányban sem érne el eredményt, csoportosítsák át Zámolyhoz. Az viszont még nem volt eldöntve, vajon ehhez a 356. gyaloghadosztályt is megkaphatnák-e.

Húsz perccel később Grolman tudatta Gaedckével, hogy Guderian vezérezredes is beleegyezett abba, hogy a IV. SS-páncéloshadtest északnyugat felé folytassa a támadást. Ezzel együtt felvetődött, hogy esetleg a 6. páncéloshadosztályt Vérteskozma térségébe csoportosíthatnák át, és onnan a magyar csapatokkal együtt váratlan támadást indíthatna Vértesacsa felé, együttműködésben a IV. SS-páncéloshadtest északnyugati irányú támadásával.

Wenck 21 óra 30 perckor felhívta Grolman figyelmét arra a körülményre, hogy amennyiben a IV. SS-páncéloshadtest északnyugati irányban sem jár szerencsével, Hitler el fogja rendeltetni az átcsoportosítást. A Führer felfogása szerint az 1. páncéloshadosztályt és a 403. népi-tüzérhadtestet kellene a Váli-víz mentén hagyni, ha az SS-hadosztályokat Zámolyhoz csoportosítanák át.

Grolman erről negyed óra múlva Gaedckét is tájékoztatta. A Balck-seregcsoport vezérkari főnöke felvázolta, hogy amennyiben az SS-csapatokat átcsoportosítanák Zámolyhoz, az I. lovashadtestet Vérteskozmához irányítanák. Grolman megkérdezte Gaedckét, miért nem csoportosítják már most át a lovashadtestet, hiszen Mánytól délkeletre támadása láthatóan sikertelen. Gaedcke erre azt válaszolta, hogy amennyiben átcsoportosítanának, a Mánynál kiharcolt betörést fel kellene adni, s ez azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a 2. gárda-gépesítetthadtest felszabadul és azonnal rátör a IV. SS-páncéloshadtestre.

Grolman végül 22 óra 30 perc körül Balck tábornokkal is megbeszélte a helyzetet. A hadseregcsoport vezérkari főnöke felhívta Balck figyelmét Hitler véleményére, miszerint amennyiben a IV. SS-páncéloshadtest északnyugati irányú támadása nem járna eredménnyel, gyors döntésre van szükség az átcsoportosításra vonatkozóan.

Balck válaszában megjegyezte, hogy az északnyugati előrenyomulást elrendelte és az időközben valószínűleg már meg is indult. A németek azt tervezték, hogy északnyugati irányban újabb hídfőket létesítenek a Váli-vízen, majd ezután ismét északkeleti irányba fordulnak. Ha a támadás eléri Vált, de nem tudnak átkelni északkelet felé, akkor a kisebbik megoldás alapján a Zámoly felől támadó III. páncéloshadtesttel együttműködve hátba támadják a szovjeteket a Velencei-tótól északra. Ez utóbbi megoldásra Balck tábornok minden körülmények között lehetőséget látott.[481]

Időközben a hadseregcsoport megkapta a 2. páncéloshadsereg támadásának tervét is, amely szerint a Nagybajom körüli szovjet állások áttörése után a 71. gyaloghadosztály, az 1. hegyihadosztály és a „Rudno” gépesített harccsoport rohamlövegek támogatásával Kaposvár irányában folytatná a támadást. A hadművelet megindítását 1945. január 25-én reggel 07.00 órára tűzték ki, s fedőneve „Eisbrecher” („Jégtörő”) hadművelet volt.[482]

Időközben a bekerített IX. SS-hegyihadtest a szovjetek január 22-e óta ismét erőltetett támadó tevékenysége miatt arra kényszerült, hogy a „Glückspiel” fedőnevű vállalkozás végrehajtására összevont tartalékait az állások puszta megtartásáért folyó harcokban vesse be. A 13. páncéloshadosztály kikülönített harccsoportját január 25-ére virradó éjjel a Sas-hegy és a Duna között alkalmazták. A még meglévő csekély tartalékokat (a 66/I. páncélgránátos-zászlóaljat, a 13. páncélos-felderítőosztályt és a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-ezred I. zászlóalját) a 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztály vonalára kellett vezényelni, mert e nélkül az arcvonal tarthatatlanná vált volna.[483]

Mivel a „Glückspiel” vállalkozás végrehajtása megfelelő erők hiányában már nem volt lehetséges, a IX. SS-páncéloshadtest aktívan többé nem segíthette a IV. SS-páncéloshadtest Budapest felé igyekvő csapatait.

13. fejezet: Az északnyugati irány (1945. január 25-27.)





1945. január 25. csütörtök
(Időjárás: enyhe fagy, alacsony felhőalap; helyenként erős havazás; az utak a friss hó következtében néhol alig járhatók.)


A magyar 3. hadsereg arcvonalán napközben a Sió-csatorna mentén Ádándnál század erejű szovjet támadást kellett visszaverni.

Simontornyától keletre a szovjet csapatok zászlóaljnyi erővel a Sió-csatornán keresztül északi irányban támadtak és betörtek Jánosházamajorba, valamint Sáregresre. A magyar 25. honvéd gyaloghadosztály 25. felderítőosztálya nyugat felől ellenlökést indított. Később támadásához az erősítésként beérkező német 1. páncélos-felderítőosztály is csatlakozott. Szarvaspusztától délre, a 182-es magassági pontnál a 3. páncélos-felderítőosztály harcelőőrsei század és zászlóalj közötti erővel indított szovjet támadást vertek vissza, majd a visszavonuló szovjeteket üldözve 72 hadifoglyot ejtettek és három páncéltörő ágyút zsákmányoltak.

A 3. páncéloshadosztály egyéb részei Hercegfalvától északkelet felé indítottak támadást és benyomultak Nagyvenyimre és az onnan két kilométerre keletre lévő területre. Dunapenteléről egy harccsoport ugyancsak előretört délnyugat felé és birtokba vette Apátszállást, majd folytatta a támadást a délnyugat felől közeledő saját erők irányában.[484]

Az 5. SS-páncéloshadosztály reggel 05 óra 30 perckor indított támadást, hogy az Aggszentpétertől keletre elfoglalt hídfőt kiszélesítse. Később azonban a szovjetek egymás után indították század és zászlóalj erejű ellenlökéseiket, amelyek a 9/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj támadását megakasztották. Az SS-páncélgránátosok kénytelenek voltak védelembe átmenni. A hídfőt egész nap irtózatos szovjet tüzérségi és aknavetőtűz érte.

A hadosztály páncéloscsoportja aznap csupán biztosítási feladatokat hajtott végre. Késő délután, alig valamivel sötétedés előtt szovjet gyalogság és harckocsik támadtak rájuk. Az 5/5. és 5/6. SS-páncélosszázad páncélosai hét szovjet páncélos (főleg T–34 harckocsik) kilövését jelentették, saját veszteség nélkül. A hadosztály ellátó alakulatainak legénységéből riadózászlóaljat állítottak össze, és Adonyban vetették be.[485]

A 3. SS-páncéloshadosztály 5. SS-páncélgránátos-ezredének részei Kishalomtól délre, az 509. nehézpáncélos-osztály és a 3. SS-páncélvadászosztály részei pedig Nagyhalom körül folytattak heves harcokat a Váli-víz délnyugati partján rekedt szovjet csapattöredékek felszámolása céljából.

Január 25-ére virradó éjjel a Baracskán harcoló 113. páncélgránátos-ezrednek és 6/III. SS-páncélgránátos-zászlóaljnak a 24/I. páncélososztály támogatásával sikerült magukat előreküzdeni a szovjet kézben lévő átkelő felé. A közúti hídtól 200 méterre északra azonban ismét elakadtak. A települést kettéválasztó arcvonal mentén kegyetlen küzdelem tombolt. A szovjetek minden erejükkel meg akarták akadályozni az SS-páncélgránátosokat a híd birtokbavételében. Ahogy a német zászlóalj segédtisztje írta:

„Az oroszok nem félnek a páncélosoktól. Amint egy harckocsi átgördül a szovjet állásokon, hátulról támadják meg közelharc-eszközökkel, páncéltörő puskákkal és Molotov-koktélokkal.” [486]

Reggelre a 24/I. páncélososztálynak itt már csak hat bevethető Panther harckocsija maradt, mert 12 Panther a Pettend elleni támadáshoz csatlakozott. Ez a hat páncélos segítette a páncélgránátosokat, amikor a sorra induló század és zászlóalj erejű szovjet ellenlökéseket kellett visszaverniük. A szovjetek minden esetben erős tüzérségi és aknavetőtűzzel, valamint páncéltörőágyú-tűzzel kísérték támadásaikat. A németek mindent megpróbáltak, hiszen már csak alig néhány tíz méter választotta el őket a hídtól, amelynek déli előterében folytak a harcok.

A szovjetek ekkor minden tartalékukat összeszedve újabb támadásra indultak és a németeket Baracska délnyugati részébe vetették vissza. A 24/I. páncélososztály két T–34 harckocsit kilőtt ugyan, de ez sem változtatott azon a tényen, hogy a fontos átkelő továbbra is szovjet kézben maradt.[487]

Az 1. páncéloshadosztály 37. páncélos-utászzászlóaljának zöme egyéb csapatrészek támogatásával egész éjjel Velence körül harcolt, de a település továbbra is a szovjet 93. lövészhadosztály birtokában maradt.

A Baracskán harcoló 113. páncélgránátos-ezred és a páncélos-utászok között, Pettend körül az 1. páncélgránátos-ezred éjszakai harcokat vívott. Noha balszárnyát még a 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóalj is biztosította, támadása egyelőre nem járt eredménnyel. A páncélgránátosok rohamait a 73/III. páncélos-tüzérosztály ütegei támogatták. Az éjszaka folyamán Hagen főhadnagy I/4. páncélosszázadának öt Panthere ugyancsak támadást indított, de az 1. gárda-gépesítetthadtest Pettend körül védekező harccsoportja visszaverte a német páncélosok rohamát.

Reggel 07.00 órakor Huppert alezredes harccsoportja újabb támadást indított Pettend elfoglalására. Ezúttal az 1. páncélgránátos-ezred 1. századának 15 lövészpáncélosát az 1. páncélosezred 4. és 7. századának[488] összesen 15 bevethető Panthere, valamint a 24/I. páncélososztály 16 harckocsija támogatta. A támadást a hadosztály 2 cm-es önjáró légvédelmi gépágyúi és 299. légvédelmi tüzérosztály 8,8 cm-es légvédelmi ágyúi is kísérték.

A támadó harccsoport heves harcok után 09 óra 30 percig elfoglalta Pettendet, majd a 1/II. páncélgránátos-zászlóalj segítségével meg is tisztította a szovjetek visszamaradt kisebb kötelékeitől. A helységért folyó harcok során, illetve a nem sokkal később meginduló szovjet ellenlökések visszaverésekor a németek 17 szovjet páncélos kilövését jelentették. Ezen túl a szovjetek nyolc 122 mm-es löveget is veszítettek, amelyeket jelentős lőszerkészlettel együtt épen kerültek német kézbe.

A Pettendért folyó harcok során a németek is jelentős emberveszteségeket szenvedtek, elsősorban a szovjetek aknavetőitől és csatarepülőgépeitől.

A harcok után a 37. páncélos-híradóosztály katonái Pettendet is bekötötték a hadosztály híradó-rendszerébe, s így lehetővé vált, hogy a Kápolnásnyék körül állásban lévő 73. páncélos-tüzérezred támogatását is igénybe vegyék a szovjet támadások visszaveréséhez. A Panther harckocsik a Philipp-páncéloscsoporton belül két különítményben harcoltak tovább.[489]

Napközben a 23/I. „Norge” és 24/I. „Danmark” SS-páncélgránátos-zászlóaljakat az 1. páncéloshadosztály alárendeltségébe utalták.[490]

A Breith-hadtestcsoport arcvonalán reggelig a magyar VIII. hadtest csapatai az elszántan védekező szovjet 68. lövészhadtest utóvéd-csapataival szemben elfoglalták Gántot és Vérteskozmát, majd tovább törtek előre és elérték a Felsőgallától hat kilométerre délkeletre lévő vasúti kereszteződést.

Székesfehérvártól keletre a németek a szőlővidéken nem jutottak előbbre. A Holste-hadosztálycsoport reggel 07.00 órakor negyven perces tüzérségi előkészítés után a 4. lovasdandár 5. és 41. lovasezredével, valamint a magyar 2. honvéd páncéloshadosztály és a „Feldherrnhalle” nehézpáncélos-osztály részeivel Zámolytól keleti és északkeleti irányban támadást indított. A lovasezredek a 80. gárda-lövészhadosztály négy erősen elaknásított és szögesdrót-akadályokkal védett állását és öt kilométer mély lövészárokrendszerét voltak kénytelenek áttörni, amíg elérték a Zámolytól négy és fél kilométerre keletre, illetve Csákvártól ugyanekkora távolságra délre elterülő terepszakaszt.

A szovjet 9. páncéltörő tüzérdandár Miklósmajor és Fornapuszta között állásban lévő 1172. páncéltörő tüzérezredének hat ütege a 4. lovasdandárt támogató 30 német-magyar páncélosból 10 darabot kilőtt. Azok sem kímélték azonban a szovjeteket, s a 4. és 6. páncéltörő ütegeket kíméletlenül legázolták. A szovjet páncéltörő tüzérezred összesen 16 páncéltörő ágyút, 39 halottat és 47 sebesültet veszített.

A magyar 2. honvéd páncéloshadosztály északi irányú támadása Felsőmajortól északra, a 156-os magaslat előtt ugyanakkor elakadt.

Az I. lovashadtestnél a 6. páncéloshadosztály támadásai Szártól északra és északnyugatra ugyancsak elakadtak. Zsámbék délnyugati előtere felől a szovjetek páncélosokkal támogatott ellenlökéseket indítottak, amelyeket a németek visszavertek és eközben három harckocsi kilövését jelentették. A Zsámbékon gyülekező szovjet csapatokat a németek összpontosított tüzérségi tűzzel szétkergették.[491]

Mivel a németek január 25-én egy-másfél kilométer mélyen betörtek a 252. lövészhadosztály védelmébe, fennállt a veszélye annak, hogy áttörnek a Baracska – Pettend vonalon. Ezért Zaharov hadseregtábornok a 4. gárdahadseregnek átalárendelt 34. gárda-lövészhadosztályt a Kajászószentpéter – Martonvásár vonalon bontakoztatta szét. A 41. gárda-lövészhadosztály ezzel egy időben Lovasberény körzetében körvédelemre rendezkedett be.

Az 1. gárda-gépesítetthadtest Pettendet védő harccsoportja sem volt irigylésre méltó helyzetben. A 19. harckocsiezred hét páncélosából, az 1458. önjáró tüzérezred egy ütegéből, valamint az 1. gárda-gépesítettdandár törzsszázadából és egy géppisztolyos századából álló különítmény öt órán keresztül verte vissza a németek ismétlődő támadásait. A heves harcok során 12 harckocsi és hét lövészpáncélos kilövését jelentették, de végül mégis fel kellett adniuk a helységet.

A harcok hevességére jellemző, hogy a 4. gárdahadsereg csapatai aznap összesen 48 német páncélos kilövését jelentették.

A szovjetek harctevékenysége a Balck-seregcsoport déli szárnyán is megélénkült. A nap során a 30. lövészhadtest 36. gárda-lövészhadosztálya is bevetésre került. Az 57. hadsereg arcvonalán a 236. lövészhadosztály leváltotta az önálló 32. gárda-gépesítettdandárt, amely ezután tartalékba került. A szovjetek ezen az arcvonalszakaszon január 24-től lassú előrenyomulásba kezdtek, amely a Sió-csatorna és a Duna között gyakorlatilag lekötötte a magyar és német erőket. A szovjet vonalak mögött megkezdődött a 18. harckocsihadtest és a 133. lövészhadtest csapatainak feltöltése.

Míg az északi arcvonalon lévő szovjet csapatok kegyetlen küzdelem közepette próbálták megállítani a szüntelenül rohamozó németeket, a vonalak mögött megkezdődött a tervezett ellencsapás végrehajtására kijelölt szovjet erők gyülekeztetése. Budapesttől délnyugatra a Duna jobb partjára szállították át a 104. lövészhadtest 3. gárda-légideszant-, 66. gárda-lövész- és 151. lövészhadosztályát, amelyek az 5. gárda-lovashadtest állásai mögött, a Martonvásár – Budapest vasútvonal két oldalán helyezkedtek el.

A 4. gárdahadsereg jócskán megtizedelt páncélosállományát jelentősen megerősítette a 2. Ukrán Front által átadott 23. harckocsihadtest, amely a Csepel-szigetnél kelt át a Dunán, majd Etyek – Páty – Torbágy térségébe érkezett be. A hadtest parancsnoka A. O. Ahmanov, a harckocsicsapatok altábornagya volt. A szovjet seregtest a 3., 39. és 135. harckocsidandárokból, az 56. gépkocsizó lövészdandárból és egyéb támogató alegységekből állt. Állományába január 25-én 174 T–34 harckocsi és 19 ISZU–122 önjáró löveg tartozott.[492]

A német páncélosokkal harcoló 4. gárdahadseregnek már nem volt elég lőszere. Ezzel kapcsolatban a már többször is idézett Markin megjegyzi:

„A Dunán keresztül, Dunaföldvárnál és Dunapentelénél létesített központi átkelőhelyeket szét kellett rombolni. Ezekben a körzetekben a németek elérték a Duna partját. Az Ercsinél megszervezett kompátkelő sem működött zavartalanul. Az ellenség állandóan tüzérségi tűz alatt tartotta. Egyetlen pontonhíd maradt meg, Csepelen, de az is a végsőkig meg volt terhelve. A Főparancsnokság tartalékából érkezett egy páncélos- és egy lövészhadtest, éppen az vonult át rajta. A lőszereket újra csak repülőgépekkel lehetett átszállítani a Dunán.” [493]

A szovjet 5. és 17. légihadsereg csata- és vadászrepülő-alakulatai január 25-én is jelentős tevékenységet folytattak a IV. SS-páncélhadtest arcvonalán.

A 4. légiflotta I. repülőhadtestét az igen kedvezőtlen időjárás jelentősen hátráltatta a szárazföldi csapatok hatásos támogatásában. Ennek ellenére összesen mintegy 60 bevetésben támadták a szovjetek átkelő alakulatait Szentendre és Vác térségében, valamint a vasúti szerelvényeket Budapesttől északra, illetve északkeletre. A szovjet összevonási körleteket, gépjármű-oszlopokat, vasúti berendezéseket és pályaudvarokat bombázórepülőgépek támadták hatásosan. A vadászrepülőgépek Budapest felett egy szovjet repülőgépet lelőttek.[494]

Jelentősebb szovjet csapatmozgásról, vagy a kötelékek partváltásáról azonban a német légifelderítés nem számolt be.

A IV. SS-páncéloshadtest alakulatai január 24-én délután 15 óra 30 perc körül kapták meg az északnyugati irányban való támadásról szóló parancsot, de ennek végrehajtása mégis több mint egy napos késedelmet szenvedett.

Január 25-én reggel 08.00 óra körül Wöhler zirci előretolt harcálláspontjáról a IV. SS-páncéloshadtesthez érkezett. Gille SS-Obergruppenführer azzal fogadta, hogy az 1. páncéloshadosztály teljesen csődöt mondott, mivel a tegnap 15 óra 30 perckor tőle kapott parancsot – miszerint foglalja el készenléti állásait – nem hajtotta végre.

Wöhler ekkor felhívta Thunert vezérőrnagyot, az 1. páncéloshadosztály parancsnokát, aki a hadseregcsoport parancsnokának ez irányú kérdésére azt válaszolta, hogy ő Gille tegnapi közlését nem parancsnak, csupán egy készülő elhatározásról szóló általános tájékoztatónak értelmezte. Egyébként is páncéloshadosztályának erői a Pettend körüli harcokban voltak lekötve. Wöhler felhívta Thunert figyelmét, hogy Pettend elfoglalása nélkül nem lehetséges az északnyugati támadás, amihez viszont mind ő, mind pedig a Balck-seregcsoport határozottan ragaszkodik.

Ezután Wöhler Gilléhez fordult, és tudomására hozta, hogy azt a kérdést kell megfontolni, tudnak-e a jelenlegi erőkkel az eddigi főirányban előrenyomulni, vagy pedig egy nagyszabású átcsoportosítás során helyezzék át a főerőket a III. páncéloshadtest arcvonalára. Wöhler szerint most bármiféle átcsoportosítás hátrányos lenne, de fel kellett rá készülni, hogy Hitler így fog dönteni. Ezért mindennél fontosabb, hogy minden elérhető erővel egy irányban, egy cél elérése érdekében tevékenykedjenek, hogy valahol végre átütő eredményt érjenek el. Ezt véleménye szerint a jelenlegi helyzetben még északnyugati irányban megtehetik.

A IV. SS-páncéloshadtest harcálláspontján tett látogatása után Wöhler Gille SS-Obergruppenführert mint hadtestparancsnoki teendők ellátására alkalmatlan tisztet értékelte, de mivel bátor katonának ismerte meg és az SS-tábornok naponta több órát is csapatainál töltött, leváltását nem kezdeményezte.

Más volt a helyzet Schönfelder SS-Obersturmbannführer, a hadtest vezérkari főnöke esetében. Wöhler szerint a tiszt képességei nem feleltek meg beosztásának. A hadtestnél tapasztalt törzsmunka elégtelen volt. A jelentés- és parancstovábbítás rendszere a többszöri figyelmeztetés ellenére sem működött kielégítően. Ennek fényében Wöhler kénytelen volt Schönfelder leváltását indítványozni, „mivel az elkövetkező feladatok még meglehetősen fontosak” voltak.

Más kérdés, hogy Schönfelder eltávolítása végül mégsem történt meg, hiszen a háború végéig ebben a beosztásában tevékenykedett. Mivel a Waffen-SS személyi állományával kapcsolatos döntésekben Himmleré volt az utolsó szó, Wöhler valójában nem sokat tehetett…

A reggeli helyzetjelentés során Gaedcke arról számolt be Grolmannak, hogy a IV. SS-páncéloshadtest északnyugati irányú támadása még mindig nem indult meg. Ennek okaként a hadtest jelentése utánpótlási nehézségeket jelölt meg.

A 4. lovasdandár viszont megindította támadását északkelet felé. A magyar VIII. hadtest azonban a Vértes-hegység keleti vonulatain a szovjetekkel szemben elakadt és Vérteskozmát sem tudta elfoglalni.

Az I. lovashadtest páncélozott harccsoportja Mánytól délkeletre tartott állásaiból kelet felé ugyancsak támadást indított, de hamarosan szovjet harckocsik támadták hátba. Itt – mivel az áttörésre pillanatnyilag nem volt remény – egyre inkább az a megoldás körvonalazódott, hogy a páncélozott csapatok egy részét átcsoportosítják a Szárnál harcoló magyar csapatok mögé és délkelet felé indítanak velük támadást. Ezt a felvetést azonban a seregcsoport még mérlegelte.

Grolman szerint a IV. SS-páncéloshadtestnek ismét utasítást kellett adni, hogy végre indítsa meg támadását északnyugati irányban.

Gaedcke 10 óra 35 perc körül Grolmannak tett jelentése szerint Balck tábornok a IV. SS-páncéloshadtest harcálláspontjára hajtott, hogy az északnyugati irányban indítandó támadást elrendelő parancsnak végre érvényt szerezzen.

Grolman 10 óra 55 perckor Wencknek arról számolt be, hogy a IV. SS-páncéloshadtest ellátási gondok miatt még mindig nem indította meg a támadást. Jelentésében rámutatott, hogy a szovjetek Dunaföldvár körül erősítéseket vontak össze, többek között egy olyan lövészhadtestet, amely korábban a budapesti keleti hídfőben harcolt. Minden bizonnyal a 30. lövészhadtestre gondolt. Ezen kívül a 61. gárda-lövészhadosztály egy ezredét is észlelték itt, amely korábban a 2. páncéloshadsereg arcvonalán harcolt.

A déli helyzetjelentés alkalmával, 11 óra 25 perckor a Balck-seregcsoport arról adott tájékoztatást a hadseregcsoportnak, hogy Pettend még nincs teljesen a német csapatok kezében. Az 1. páncéloshadosztály újabb támadást indított a szovjetek végeleges kiűzésére. A szovjet csapatok még Baracska és Kápolnásnyék északi részében is tartották magukat.

A 4. lovasdandár támadása sem ért el áttörést Zámolytól keletre, s a magyar 2. honvéd páncéloshadosztály is elakadt Felsőmajor körzetében. Összességében az volt a németek benyomása, hogy a szovjetek a Vértes keleti vonulatait már szilárdan tartani akarták, hogy megakadályozzák a betekintést keletebbre húzódó állásaikba.

Délután 16.00 óra körül Gille SS-Obergruppenführer felhívta Grolmant s elpanaszolta, hogy hadteste a Balck-seregcsoporttól a Váli-vízen keresztül való támadás beszüntetésére és a III. páncéloshadtesttel való együttműködésben a Váli-víztől nyugatra harcoló szovjet erők megsemmisítésére kapott parancsot. Ez a parancs pedig más feladatot írt elő, mint amit reggel Wöhlerrel megbeszéltek.

Grolman felhívta Gille figyelmét arra, hogy ezt a parancsot már előző este kiadták. Erre a IV. SS-páncéloshadtest parancsnoka azt válaszolta, hogy a korábbi parancs szerint északnyugat felé kellett támadni, majd kissé északnyugatabbra átkelni a Váli-vízen. Ez a parancs egyezett az ő véleményével is, de a mostani új parancs ezt hatályon kívül helyezte. Az a veszély fenyegetett, hogy sem a IV. SS-páncéloshadtest, sem a III. páncéloshadtest nem fog tudni az új irányban előrenyomulni. Gille szerint az is kérdéses volt, egyáltalán van-e annyi idejük, hogy először felszámolják a Váli-víztől nyugatra csoportosuló szovjet erőket és csak azután induljanak Budapest felmentésére.

Grolman erre reagálva megjegyezte: északnyugat felé csak kerülni kell, hogy az SS-páncéloshadtest balszárnyának fenyegetettségét megszüntethessék, majd ezt követően újra Budapest felé kell fordulni.

Gille szerint a Balck-seregcsoport nem ezt adta parancsba, hanem a Váli-víztől nyugatra lévő szovjetek megsemmisítését. Erre a hadtestparancsnoknak saját bevallása szerint sem ideje, sem pedig elegendő ereje nem volt. A IV. SS-páncéloshadtest véres vesztesége naponta 300 főt tett ki. Gille Budapest felmentését tekintette fő feladatának és ehhez ragaszkodott. Szerinte Balck parancsa megvalósíthatatlan volt.

Grolman hangsúlyozta, hogy maga a Führer rendelte el, hogy ne ragaszkodjanak a korábbi irányhoz, hanem haladéktalanul hozzanak újabb elhatározást. Maga ugyan nem ismerte még Balck új parancsát, de bizonyára az értelme megegyezett a hadseregcsoport tegnapi parancsával, vagyis az északnyugati irányú támadás elrendelésével.

Fél óra múlva Grolman tisztázta a helyzetet Gaedcke vezérőrnaggyal. A Balck-seregcsoport vezérkari főnöke arról számolt be, hogy utasították a IV. SS-páncéloshadtestet, szüntesse be támadását a Váli-vízen át, majd biztosító erők hátrahagyása után minden rendelkezésre álló erejével nyomuljon előre Vértesacsa irányában és a III. páncéloshadtesttel együttműködve mindenekelőtt a Velencei-tótól északra lévő szovjet erőket semmisítse meg. A parancs értelméből következően ez csak az első ütem volt, mielőtt a támadást északkelet felé folytatnák.

Grolman erre megjegyezte, hogy ebből a parancsból hiányzik az utalás arra vonatkozóan, hogy amennyiben ezt a feladatot végrehajtották, újra az északkeleti irányban folytatják a harcot. Ezt leszámítva a parancs megfelelt a hadseregcsoport szándékainak is.

Gille viszont minden bizonnyal ezt az apró utalást hiányolta Balck parancsából. A parancs körül kialakult félreértés-sorozat jelentős időveszteséget okozott a támadás megindítása körül. Azt a veszélyforrást, amely ezúttal egyértelmű írásbeli fogalmazás hiányában vezetési zavart okozott, jómagam a német feladat-orientált harcvezetés egyik hiányosságaként értékelem.

Grolman és Gaedcke között a továbbiakban arról esett szó, hogy a 4. lovasdandár arcvonalán a szovjetek újabb erők odavezénylésével megállították a német támadó éket. Balck tábornok úgy döntött, a 6. páncéloshadosztályt a 4. lovasdandárnál veti be. Délelőtt még a Vértes-hegységben, Szárnál tervezték a páncélosok bevetését, de ez Balck szerint a nehéz hegyvidéki terep miatt technikailag megvalósíthatatlan volt.

Délután 17 óra 50 perckor a Balck-seregcsoport újabb jelentést tett a hadseregcsoportnak. Eszerint a szovjetek a Simontornyánál foglalt hídfőjükből kitörtek és benyomultak Sáregresre. Itt a magyar csapatok ellenlökést indítottak.

A IV. SS-páncéloshadtest Pettend elfoglalása után a seregcsoport szándéka szerint még aznap éjjel támadást indítana Vértesacsa irányában. Ehhez a hadtest a Balck-seregcsoport közlése szerint jelen pillanatban mindössze 50 bevethető páncélossal rendelkezett.[495]

Ezek megoszlása a következő volt:[496]


Alakulat Panzer IV Panther Tiger Rohamlöveg és
vadászpáncélos
Összesen:
1. pc.ho. 1 (15) 14 (73) 1 (2) 16 (90)
24/I. pc.o. 11 (48) 11 (48)
3. SS-pc.ho. 1 (21) 0 (18) 2 (8) 4 (33) 7 (80)
509. npc.o. 9 (42)[497] 9 (42)
5. SS-pc.ho. 3 (8) 2 (20) 2 (18) 7 (46)
Összesen: 5 (44) 27 (159) 11 (50) 7 (53) 50 (306)

18. számú táblázat: A IV. SS-páncéloshadtest páncélosállománya 1945. január 25-én este.

A 303. rohamtüzérdandár 21 bevethető rohamlövege[498] nem szerepelt ebben a mennyiségben, de vajon miért nem? Az egyik szovjet könyvészeti forrás hadrendi szám szerint is említi a dandárt a január 26-ára virradó éjjel indított német támadásban résztvevő alakulatok között.[499] Véleményem szerint az alakulatot valóban bevetették, de a StuG. III rohamlövegeket valamivel később küldték a már támadásba lendült páncéloscsoportok után, hogy a páncélgránátosok harcát támogassák.

Vajon mi volt az oka annak, hogy a IV. SS-páncéloshadtest meglévő páncélosainak alig 16 százaléka volt bevethető állapotban? A szovjetek által zsákmányolt egyik német dokumentumban ez állt:

„A kevés mentőeszköz miatt nehéz volt a sérült harckocsik és rohamlövegek gyors elvontatása a javító helyekre. Emiatt nagymértékben csökkent a páncélos egységek harcképessége.” [500]

Este 19 óra 15 perckor a Balck-seregcsoport arról tájékoztatta a hadseregcsoportot, hogy Dunaföldvár körzetébe újabb két lövészhadosztályt csoportosítottak át Budapest keleti részéről. Ezzel egy időben a német felderítés azt is megállapította, hogy a 18. harckocsihadtestet amerikai gyártmányú M4A2 Sherman harckocsikkal töltik fel. A seregcsoport emiatt páncéltörő eszközökből erősítést kért. A hadseregcsoport erre válaszolva felvetette, hogy a seregcsoport megvizsgálhatná a Galántán feltöltés alatt álló magyar 16. és 20. honvéd rohamtüzérosztályok térségbe való átcsoportosításának lehetőségét.

A szovjetek déli csapatösszevonásáról 19 óra 50 perckor Balck tábornok is beszélt Wöhlerrel. Balck szerint a 18. harckocsihadtesten kívül a Duna keleti partján a 7. gépesítetthadtestet is átcsoportosították a dunaföldvári hídfőbe. Ennek nyomán azt tervezte, hogy a 3. páncéloshadosztályt megerősíti a 15. légvédelmi tüzérhadosztály három vegyes légvédelmi tüzérosztályával, páncéltörőágyús-alakulatokkal és magyar rohamlövegekkel, majd ezeknek az erőknek a felhasználásával védelmi súlypontot képez a körvonalazódó szovjet ellencsapás útjában. Szükség esetén még a 23. páncéloshadosztály délkeletre való átcsoportosítását is megfontolná. Lezárásképpen Balck tábornok kitért a budapesti védők megoldatlan ellátási problémájára, amit csak tovább súlyosbított, hogy az erős hófúvások miatt a bekerítésben harcolók 24 órája légi úton sem kaphattak ellátmányt. Félő volt, hogy a kedvezőtlen időjárás még napokig eltart majd.[501]

Wöhler éjfél után tíz perccel táviratot küldött az OKH szárazföldi haderő vezérkara hadműveleti osztályának, amelyben arról panaszkodott, hogy az éppen zajló támadás végrehajtására az OKH által megállapított üzemanyag-kiszabat (500 köbméter naponta) nem elegendő. A legszigorúbb takarékossági intézkedések foganatosításával együtt is minden nap legalább 700 köbméter üzemanyag fogyott el. Ezért Wöhler kérte az OKH-t, ehhez a mennyiséghez igazítsa az üzemanyag-kiutalást.[502]

Az OKH a 2. páncéloshadsereg által végrehajtandó támadás megindítását még január 24-én megtiltotta. Ezzel kapcsolatban arra az álláspontra helyezkedett, hogy meg kell várni, amíg a kijelölt erőknek a Balck-seregcsoport, vagy pedig a Délkeleti Főparancsnok (vagyis az „F” Hadseregcsoport) segítséget tud nyújtani. Ellenkező esetben az a veszély fenyegetett, hogy a 2. páncéloshadsereg támadó ékeit a szovjetek visszaszorítják és ezzel éppenséggel a Balatontól nyugatra elterülő olajvidék kerülne veszélybe. A Balck-seregcsoport tehát egyelőre nem számolhatott a déli arcvonalára nehezedő szovjet nyomás csökkenésével.

Mint láttuk, a németek csak a Balck-seregcsoport déli szárnyán észlelték a szovjetek csapatösszevonásait és készülődését egy esetleges ellentámadásra. Északon azonban a felderítés ilyen tendenciákra egyáltalán nem lett figyelmes.

A IV. SS-páncéloshadtest csapatai január 25-én este abban a tudatban készülődtek a küszöbön álló éjszakai támadásra, hogy a Váli-víz mögött beásott szovjet csapatok orra előtt elhaladva azoknak az alakulatoknak kell megadniuk a kegyelemdöfést, amelyeket a napok óta tomboló kegyetlen harcokban már erősen meggyengítettek. A beérkezett 23. harckocsihadtestről, a 104. lövészhadtestről, valamint az egyéb megerősítő erők beérkezéséről halvány sejtelmük sem volt.

Hátborzongató, hogy a hadseregcsoport hadinaplójában aznap legalább háromszor szerepelt a 23. harckocsihadtest – német mintára római számmal írva (XXIII. Pz. Korps) –, de minden alkalommal át is volt húzva, és felette ceruzával a 18. harckocsihadtest hadrendi száma állt, persze ez is római számmal (XVIII. Pz. Korps). A különbség csupán egy betű. A hadinaplót gépelő katona kezét vajon milyen erők vezették, amikor háromszor egymás után ugyanazt a karaktert vétette el?




1945. január 26. péntek
(időjárás: borult égbolt, erős szél, hóesés, néhol eső; az utak jegesedés, friss hó és hófúvások miatt nehezen járhatók.)


A magyar 3. hadsereg II. hadtestének[503] arcvonalán az éjszaka csendesen telt el. Mindkét oldalon csupán helyi felderítő vállalkozásokat hajtottak végre. Jelentősebb harccselekményekre itt nem került sor. Hajnali 04.00 órakor azonban a szovjetek Sáregres irányában támadást indítottak.

Napközben a harcok hevessége fokozódott. Simontornyától északra és északkeletre a magyar 25. honvéd felderítőosztály és a német 1. páncélos-felderítőosztály ellentámadása visszafoglalta Jánosházamajort. A sötétedés beálltával a támadást folytatták.

A 3. páncéloshadosztály Hercegfalvától északkeleti és Dunapentelétől délnyugati irányban támadó kötelékei Nagyvenyimnél egyesültek, s ezáltal a Balck-seregcsoport déli szárnyát Dunapentelétől nyugatra megszilárdították.

A hadosztály páncéloscsoportja (11 Panther, nyolc Panzer IV, valamint 10 rohamlöveg és vadászpáncélos a 3/I. páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélosainak támogatásával)[504] Szarvaspusztától délnyugati irányban indított támadást. A német páncélosok széles elaknásított terepszakaszokat voltak kénytelenek leküzdeni, ráadásul a szovjet lövészcsapatok védelmét helyenként T–34 harckocsik is szilárdították. A szovjet sorozatvetők tüze ugyancsak jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a támadás egyre lassabban nyert teret. A kora délutáni órákban a német harccsoport Alaptól másfél kilométernyire északkeletre harcolt. A németek két szovjet önjáró löveg és nyolc páncéltörő ágyú megsemmisítését, illetve zsákmányolását jelentették.

A szovjetek egyre elszántabban védekeztek. A harcok közben Weymann alezredes parancsnoki lövészpáncélosát is kilőtték. A 3/1. páncélgránátos-század parancsnoka, Bürger főhadnagy megsebesült. A németek ereje fogytán volt. Jelentős veszteségeik miatt a támadást hamarosan leállították.

A délelőtti órákban a 3. páncéloshadosztály élén parancsnokváltás történt. Philipps altábornagyot 1945. január 1-i hatállyal a szárazföldi haderő Fegyverzetügyi Hivatalához (Heereswaffenamt) vezényelték vissza. A páncéloshadosztály vezetésével Wilhelm Söth ezredest bízták meg.

Sárszentmiklóstól három kilométerre keletre kisebb német kötelékek még harcban álltak a szovjetekkel. A németek felderítése szerint a Rácalmástól keletre lévő Duna-szigetet is szovjet csapatok tartották megszállva.[505]

Az 5. SS-páncéloshadosztály alakulatai és gyenge bevethető páncélosereje a IV. SS-páncéloshadtest által január 25-én este északnyugat felé indított támadásban nem vettek részt, mivel a Váli-víz mentén a Dunától Baracskáig biztosítási feladatokat kaptak.

A IV. SS-páncéloshadtest jobbszárnyát fedező SS-csapatokat 25-én 17.00 óra körül az Adonytól keletre lévő Duna-szigetről kisebb támadás érte, amelynek során szakasznyi szovjet erő behatolt Adonyba. A gyenge támadó köteléket egy német ellenlökés kiverte a helységből. A Dunától közvetlenül nyugatra a szovjetek élénk felderítő tevékenységbe fogtak. Január 26-án napközben a hadosztály csapatai Baracskától délre zászlóalj erejű szovjet támadást vertek vissza. A hadosztály jobbszárnyán, a Váli-víz északkeleti partján tartott hídfőt a jelentések szerint fel kellett adni.[506]

A 3. SS-páncéloshadosztály és az 1. páncéloshadosztály erői január 25-én este felkészültek a támadásra. A 6/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj Baracska déli részén védelemre rendezkedett be, de az 1. páncéloshadosztály itt védő 113/I. páncélgránátos-zászlóalját leváltották és így az csatlakozhatott a támadásra felkészült harccsoportokhoz.

Az átcsoportosítások után a két német páncéloshadosztály erői a Kápolnásnyék – Baracska útvonaltól délre foglalták el megindulási állásaikat. A balszárnyon Kápolnásnyék és Pettend között az 1. páncéloshadosztály, attól jobbra Pettend és Baracska között a 3. SS-páncéloshadosztály harccsoportjai hajtották végre az utolsó előkészületeket. A kapott feladat szerint át kellett törniük a Pázmánd – Felső-Pettend – Kajászószentpéter vonalon, amelyet az 1. gárda-gépesítetthadtest erői, a 63. lovashadosztály egy lovasezrede és a 252. lövészhadosztály nagy veszteségeket szenvedett lövészalegységei védtek.

Becker SS-Brigadeführer két harccsoportba osztotta hadosztályának erőit. Pettend körzetében Kleffner SS-Obersturmbannführer harccsoportja gyülekezett, amely egyesítette Kleffner 6. SS-páncélgránátos-ezredét (a III. zászlóalj nélkül), Stienen SS-Hauptsturmführer 5/I. SS-páncélgránátos-zászlóalját, Heinlein SS-Hauptsturmführer 6/14. SS- (önjáró légvédelmigépágyús-) századát, Schmidbauer SS-Sturmbannführer 3/I. SS-páncélos-tüzérosztályát, Dost SS-Hauptsturmführer 3/III. SS-páncélos-tüzérosztályát és Pittschellis SS-Sturmbannführer páncéloscsoportját. A páncéloscsoport a 3. SS-páncélosezred maradványaiból (egy Panzer IV és két Tiger E harckocsi), a 24/I. páncélososztály nyolc Pantheréből és az 509. nehézpáncélos-osztály kilenc Tiger B nehézharckocsijából állt.

Baracskától délre Eckert SS-Sturmbannführer harccsoportja készült fel a támadásra. A harccsoport Bachmann SS-Hauptsturmführer 5/II. SS-páncélgránátos-zászlóaljából, Kiklasch SS-Hauptsturmführer 5/III. SS-páncélgránátos-zászlóaljából, von Liebe SS-Hauptsturmführer 3/II. SS-páncélos-tüzérosztályából, Messerle SS-Sturmbannführer 3/IV. SS-páncélos-tüzérosztályából és a Kolbe SS-Obersturmführer vezette 3. SS-páncélvadászosztály négy StuG. III rohamlövegéből, illetve Jagdpanzer IV vadászpáncélosából állt. A hadosztály jobbszárnyát a Váli-víz mentén támadó 3. SS-páncélos-felderítőosztály fedezte.[507]

A hadseregcsoport hadinaplója szerint a két páncéloshadosztály harccsoportjai nem egy időben indítottak támadást. A Kleffner SS-harccsoport és Pittschellis páncéloscsoportja január 25-én 18 óra 30 perckor indult meg.

A német hadosztályok tüzérsége és a 403. népi-tüzérhadtest ütegei a támadást zavarótűzzel támogatták. A német lövegek és sorozatvetők főleg Baracska, Martonvásár, Pázmánd és Vereb körzetére összpontosították tüzüket. Termit-lövedékekkel lőttek, s felgyújtották a falvakat, hogy a páncélosok számára megvilágítsák a terepet.[508]

A támadás élén a páncéloscsoport haladt. Pettendtől északra a németek erős ellenállásba ütköztek, de január 26-án 01.00 óra körül az első szovjet állásokat már bevették. Néhány német páncélos páncéltörőágyú-találat következtében megsérült.

A 24/I. páncélososztály Panthereinek parancsnokait a támadás előtt nem igazították el kielégítően, s amikor két kilométer megtétele után megálltak, hogy egyeztessenek, az SS-harccsoport parancsára haladéktalanul folytatniuk kellett a támadást. Emiatt – és a pocsék látási viszonyok miatt – a harckocsikat nem sikerült összpontosítva alkalmazni.[509]

A Kleffner SS-harccsoport 03 óra 30 perc körül elérte Kajászószentpétert. A 24/I. páncélososztály egyik Panthere itt alig 20 méter távolságból három szovjet harckocsit is kilőtt, mert a meglepett szovjet páncélosok rosszul szervezett híradókapcsolatuk miatt egy ideig nem tudtak reagálni.

A Panther harckocsikhoz hamarosan a 3. SS-páncélos-felderítőosztály is csatlakozott, amely heves harcok közepette elfoglalta Kajászószentpéter nyugati felét. A helységben talált híd páncélosok átkelésére azonban nem volt alkalmas.

A németek eközben folytatták támadásukat északnyugat felé, Vál irányában. Pirkadatkor a Kleffner-harccsoport 5/III. SS-páncélgránátos-zászlóalja Váltól két kilométerre délre, az SS-harccsoport zöme pedig Váltól négy kilométerre délnyugatra állt. A harcok közepette a németek két szovjet tüzérüteget legázoltak és nyolc löveget zsákmányoltak.

Reggel Balck tábornok a két támadó páncéloshadosztályt határozottan arra utasította, hogy forduljanak nyugat felé és a Holste-hadosztálycsoport erői felé előretörve támadják hátba a Lovasberény – Pátka terepszakaszon védekező szovjet kötelékeket.

Vál körül, ahol a Kleffner-harccsoport támadása a szovjetek megszilárduló ellenállásával szemben reggel amúgy is elakadt, az Eckert-harccsoport vette át a jobbszárny fedezésének feladatát.

A Kleffner-harccsoport nyugat – délnyugat felé fordulva folytatta támadását és az 1. páncéloshadosztály erőivel együtt délelőtt elérte Vereb északi előterét. A helységet a német páncélgránátosok hamarosan elfoglalták, de nemsokára a körzetbe beérkezett szovjet 23. harckocsihadtest egyik erős ellenlökése a másikat érte. Vereb körül ezzel igen súlyos harcok kezdődtek. A németek a harcok során innen 10 szovjet páncélos kilövését jelentették, de a 23. harckocsihadtestet mégsem tudták azonosítani.

A 3. SS-páncélosezredet jelentős veszteség érte: parancsnoka, Adolf Pittschellis SS-Sturmbannführer halálosan megsebesült, amikor egy másik páncélosba akart átszállni. A páncélosezred vezetését Meier SS-Sturmbannführer vette át.

Délután 13.00 óra körül a Vereb körzetében harcoló német harccsoportoknak támadást kellett volna indítaniuk nyugati irányban, de a sorozatos szovjet ellenlökések miatt kénytelen voltak ideiglenes védelembe átmenni. Ezért a támadás nyugat felé gyakorlatilag meg sem kezdődhetett.

Eközben a 3. SS-páncélos-felderítőosztály Kajászószentpéter északkeleti részében hídfőt létesített a Váli-vízen, de ezt a szovjetek 26-án délután nagyszámú harckocsival támogatott heves ellenlökéssel felszámolták. Az itteni harcokban a 24/I. páncélososztály balszárnyon biztosító öt Panthere közül a szovjetek négy páncélost utánpótlás vételezése közben megsemmisítettek. A páncélososztály a január 25/26-i támadás során összesen két KV–85 és egy ISZ–2 nehézharckocsi, két T–34 és négy M4A2 Sherman közepes harckocsi, valamint két páncéltörő ágyú kilövését jelentette.[510]

Az 509. nehézpáncélos-osztály három kijavított Tiger B nehézharckocsiját napközben Seregélyesről Dinnyésen keresztül Kápolnásnyékre vezényelték.[511]

Az 1. páncéloshadosztály arcvonalán január 25-én este 23.00 órakor indult meg a támadás. Huppert alezredes harccsoportja a 113/I. páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélosaival és harckocsikkal megerősített 1. páncélgránátos-ezredből állt. A lövészpáncélos-zászlóalj és az I/4. páncélosszázad hat Panther harckocsija a 73/I. páncélos-tüzérosztály és 37. páncélos-utászzászlóalj részeinek támogatásával az ezred állásain keresztül meglepetésszerű támadást intézett Pázmánd ellen. A harckocsik által támogatott páncélgránátosok leszállás nélkül, lövészpáncélosokról vívott tűzharc közben hamarosan elfoglalták a helységet. A szovjetek jelentős veszteségeket szenvedtek.

A megerősített 113/I. páncélgránátos-zászlóalj mögé Pettenden keresztül felzárkózott a Philipp-páncéloscsoport is, amely az 1. páncélosezred törzséből, az 1/I. páncélososztály megmaradt 14 bevethető Pantheréből, a 24/I. páncélososztály három harckocsijából,[512] valamint a 113/10. (páncélos-utász-) század és a 37/2. páncélos-utászszázad lövészpáncélosaiból állt.

A németek ezen erőkkel folytatták tovább a támadást észak felé. A páncélozott harccsoport január 26-án hajnali 04 óra 48 perckor elérte a Verebtől két kilométerre északkeletre lévő erdő déli szélét.

Ezt követően Philipp alezredes – annak ellenére, hogy Balck tábornok a IV. SS-páncéloshadtestnek nyugati irányú támadásra adott parancsot – északkelet felé fordította harccsoportját. A Vál felé tartó harckocsikat és lövészpáncélosokat dél körül mégis megállították és visszavonták Verebhez, ahol a szovjetek már a sokadik támadásukat indították a helységet védő német páncélgránátosok ellen.

Vereb körül az 1/I. páncélgránátos-zászlóalj, a 113/1. páncélgránátos-század lövészpáncélosai, a 37. páncélos-utászzászlóalj részei és a 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóalj egyik erősítésként idevezényelt százada harcolt. A hullámzó küzdelem során a német harckocsik repeszgránátokkal füstölték ki a pincékbe befészkelődött szovjet lövészalegységeket, ezután a lövészpáncélosaikról harcoló páncélgránátosok észak felé szorították vissza őket.

A németek hiába próbálták biztosítani a Verebről Pázmándra vezető utat, amely egyben az 1. páncéloshadosztály Verebnél harcoló harccsoportjának utánpótlási vonalaként is funkcionált. A helységben csak gyenge német biztosító erők maradtak, amelyek a 37. páncélos-utászzászlóalj katonáiból, néhány önjáró légvédelmi gépágyúból és a 81. páncélos-tábori pótzászlóalj riadóegységeiből állt. A szovjetek délelőtt egy újabb támadás keretében visszafoglalták Pázmándot, s ezzel a német utánpótlás útját elvágták.

Philipp alezredes délután 14.00 óra körül újra északkelet felé próbálkozott. Annak rendje és módja szerint gyülekeztette és rendezte páncélozott harccsoportjának erőit, majd megindult Vál irányában. A harccsoport ekkor egy parancsnoki különítményből (két Panther, egy parancsnoki Panther és egy parancsnoki Panzer III harckocsi), az 1/I. páncélososztály Panthereiből, a 113/10. (páncélos-utász-) század és a 37/2. páncélos-utászszázad lövészpáncélosaiból, néhány önjáró légvédelmi gépágyúból, a 299. légvédelmi tüzérosztály 8,8 cm-es légvédelmi lövegeiből és a 73/I. páncélos-tüzérosztályból és azok páncélozott előretolt megfigyelőiből (tüzérmegfigyelő harckocsikból) állt.

A német harccsoport Váltól mintegy négy kilométerre délre érte el a Váli-vizet. A víziakadály keleti partja jeges volt, így a páncélosok nem tudtak átkelni rajta. A Panther harckocsik, a lövészpáncélosok és 15 cm-es „Hummel” önjáró tarackok észak, kelet és dél felé tüzelőállást foglaltak. Innen fedezték a 37/2. páncélos-utászszázad katonáit, akik kemény munkával kapaszkodót robbantottak a part oldalában. Az így kialakított „páncélos-gázlón” megkezdődhetett az átkelés.

Miután az átkelés helyszínét az 1/3. páncélosszázad néhány Panther harckocsija, két 8,8 cm-es légvédelmi löveg, valamint a 37/2. páncélos-utászszázad részei Rank százados parancsnoksága alatt biztosították, a páncélozott harccsoport zöme megindult észak – északkeleti irányban.

Az élen Hutter főhadnagy 1/1. páncélosszázadának 10 Panthere haladt. Ezeket követte néhány önjáró légvédelmi gépágyú és a megerősített 113/1. páncélgránátos-század. Mögöttük Philipp alezredes parancsnoki különítménye követte a támadást. Egyelőre csak gyenge szovjet ellenállásba ütköztek, de Philipp parancsnoki Pantherének kupoláját hamarosan páncéltörőágyú-találat érte és a harckocsirádió is megsérült. Emiatt az alezredes kénytelen volt térképeivel együtt átszállni az 1. páncélosezred parancsőrtiszjének, Bach hadnagynak parancsnoki Panzer III harckocsijába, s így lépést tartani támadó páncélosaival.

A Budapest felé közeledő páncélozott harccsoportnak nemsokára sikerült rádiókapcsolatot létesíteni a bekerített magyar főváros nyugati részében, a Sas-hegy (266) körül harcoló Schmidhuber-csoport[513] erőivel.

A Philipp-páncéloscsoport támadását azonban 16.00 óra körül Gyúrói majortól két kilométerre nyugatra egy rádión érkezett parancs megállította. A német csapatokat légvonalban még mintegy 25 kilométer választotta el egymástól. Philipp alezredes nem hitt a fülének, ezért Seibold hadnagy, a páncélosezred híradótisztje útján megerősítést kért. Válaszként ekkor már az 1. páncéloshadosztály első (hadműveleti) vezérkari tisztje, Krantz ezredes közölte, hogy térjenek vissza Verebhez. Philipp alezredes ennek a parancsnak már eleget tett. Noha a németek ekkor még nem hitték, ennél közelebb már sohasem jutottak Budapesthez.

Philipp alezredes Hutter főhadnagy vezetésével 10-12 Panther harckocsiból, önjáró légvédelmi gépágyúkból és hat utász-lövészpáncélosból álló erős utóvédet hagyott hátra, majd a harccsoport zömével visszaindult a „páncélos-gázlóhoz”.

Miután partot váltottak, a páncélosokat Váltól délnyugatra fel kellett tölteni üzemanyaggal. Amikor az utóvéd is átkelt a gázlón, a helyszínen megjelent Gille SS-Obergruppenführer, a IV. SS-páncéloshadtest parancsnoka. Az „Öreg Farkas” – ahogy katonái Gillét nevezték – éppen aktuális tájékozódó arcvonal-látogatása keretében érkezett ide és azonnal kérdőre is vonta Philipp alezredest, hogy miért állt meg. Az alezredes jelentette a körülbelül egy órával korábban rádión kapott parancs tartalmát. Erre Gille maga lépett rádiókapcsolatba vezérkari főnökével, Schönfelder SS-Obersturmbannführerrel, illetve a Balck-seregcsoport törzsével, hogy rákérdezzen a dologra. Neki is ugyanazt mondták: az 1. páncéloshadosztály páncéloscsoportja azonnal vonuljon vissza Verebhez!

Gille morogva hajtatott vissza Gárdonyba. Eddig sem felhőtlen kapcsolata Balck tábornokkal az újabb jelentős nézetkülönbség miatt csak tovább romlott.

A közjáték alapján úgy vélem, Gille tudhatott Philipp alezredes páncéloscsoportjának akciójáról, vagy egyenesen ő adott rá parancsot. Ekkor viszont felmerül a kérdés, hogy akkor nem szándékosan hagyta-e figyelmen kívül Balck tábornok reggel kiadott parancsát a nyugati irányú támadásra vonatkozóan?

A visszavont Philipp-páncéloscsoport részei sötétedés után Vereb körül foglaltak tüzelőállást és heves tűzharcot vívtak az északi és északnyugati irányból szüntelenül rohamozó szovjet csapatokkal.

A Pettendtől elvont 1/II. páncélgránátos-zászlóalj Hay hadnagy 1/3. páncélosszázadának négy Pantherével késő délután észak felől támadást indított Pázmánd visszafoglalására. A szovjetek harckocsik támogatásával elszántan védekeztek, így a németeknek csak a helység felét sikerült visszafoglalni – annak ellenére, hogy a harcok közben a megerősített 4. páncélosszázadtól újabb nyolc Panther harckocsi érkezett és a 113/10. század lövészpáncélosai is bekapcsolódtak a küzdelembe. Pázmándtól délre a németek egy szovjet harckocsit kilőttek, egyet pedig zsákmányoltak. Az így kialakított, valamivel kedvezőbb német állásokat újra a 81. páncélos-tábori pótzászlóaljból és az 1. páncéloshadosztály ellátó csapataiból felállított riadóegységek szállták meg.

A IV. SS-páncéloshadtest csapatai január 26-án estig összesen 15 szovjet páncélos kilövését jelentették.[514]

A németek szempontjából a Breith-hadtestcsoport arcvonalán sem mentek jól a dolgok. Reggelre a szovjet ellenlökések mintegy ezer méterrel szorították vissza nyugat felé a Holste-hadosztálycsoport Zámolytól keletre kialakított arcvonal-kiszögellését.

A magyar VIII. hadtest támadó élei Gántot és Kőhányáspusztát nem tudták megtartani. A visszafoglalásukra indított ellenlökések súlyos magyar veszteségek után elakadtak. Egy magyar harccsoportnak mégis sikerült elérnie a Vértesboglártól három és fél kilométerre északnyugatra lévő erdőt.

Napközben Székesfehérvártól keletre a magyar „Ney” SS-ezred elfoglalta a szőlőhegyek magaslatait, de a szovjet tüzérség összpontosított tüzében állásaikat már nem tudták megtartani. A német-magyar tüzérség tűzcsapása után a magyar SS-önkéntesek újabb rohamra indultak és megint sikerült birtokba venniük a 182-es magaslatot, de a szovjet tüzérség tüze és a lövészerők ellenlökése megint visszavetette őket. A jelentős veszteségek ellenére késő estére újabb támadást terveztek.[515]

Délután 13 óra 50 perckor a 23. páncéloshadosztály Kujacinski-páncéloscsoportja (a 23. páncélosezred hat harckocsijával és a 128. páncélvadászosztály három Jagdpanzer IV vadászpáncélosával) Gyulamajortól támadást indított északkelet felé. Az akció célja a 4. lovasdandár keleti irányú támadásának elősegítése volt.

A meginduló páncélosok kezdetben jól haladtak, de Talliánmajortól egy kilométerre délnyugatra erősebb szovjet ellenállást kellett leküzdeniük. Öt páncéltörő ágyú kilövése után haladhattak csak tovább. A szovjet védelem azonban egyre szilárdabb lett, a mindkét oldalról érkező oldalazó páncéltörő tűz pedig tovább nehezítette az előrejutást. Mivel a balszomszéd nem követte a páncéloscsoportot, vissza kellett húzódnia. A szovjetek összpontosított tüzében hét német páncélos kapott találatot, ebből egy Panther és egy Panzer IV harckocsi megsemmisült. Este a páncéloscsoport maradéka visszatért Gyulamajorhoz.[516]

A 4. lovasdandárnak alárendelt „Feldherrnhalle” nehézpáncélos-osztályt Borbálamajorra vezényelték, ahonnan kiindulva korlátozott célú támadást kellett végrehajtania keleti, illetve délkeleti irányban. Ehhez csupán három Tiger B és a magyar 2. honvéd páncéloshadosztály 11 Panzer IV harckocsija, illetve négy Nimród önjáró páncélozott légvédelmi gépágyúja állt rendelkezésre. A délután 14.00 órakor induló ellenlökés a major szétlőtt házai közül indult. A magyar páncélosok mélységben szétbontakozott harcrendjét a Tiger B nehézharckocsik zárták.

A meginduló páncélosokat még a házak között érte a szovjet páncélelhárítás első tűzcsapása. A támogató gyalogságot a magyar 2. páncélos-utászzászlóalj két százada (zászlóaljparancsnok Esze Jenő százados), az 52. páncélgépágyús-zászlóalj egy gyalogsági feladatra beosztott szakasza, és egy fiatal német katonákból álló század erejű kötelék alkotta. Balról a magyar 5. gépkocsizó lövészzászlóalj, jobbról a német 23. páncéloshadosztály egy páncélgránátos-zászlóalja kísérte a támadást, ami kezdetben jól haladt, annak ellenére, hogy a csoportosítást a Zámoly – Székesfehérvár műút átlépése előtt újabb összpontosított szovjet páncélelhárító tűz érte.

A harckocsik lendületes előretörésükkel és tűzerejükkel áttörték a szovjetek első vonalát, de ettől kezdve a szovjet páncélelhárító tűz gyalogsági nehézfegyverek és kézifegyverek tüzével is kiegészült. A támadó harcot gyakorlatilag csak a páncélosok vívták, mivel a szovjet gyalogság visszahúzódott előlük – néhány fogságba esett társuk hátrahagyásával. Így az egyébként is lemaradozó német-magyar gyalogságnak nem igen akadt dolga. Az egyre erősödő szovjet harckocsi- és páncéltörőágyú-tűz miatt hamarosan elrendelték a csoportosítás visszavonását. A harcképtelenné vált nehézharckocsikat este 22.00 óra felé hátra kellett vontatni.[517]

A magyar VIII. hadtest 1. huszárhadosztályának csapatai a nap folyamán újabb támadásokat indítottak Kőhányáspuszta elfoglalása céljából. Súlyos közelharc árán délután végre sikerült elfoglalni a helységet és az onnan két kilométerre délkeletre lévő útelágazást. Ezekben a harcokban kitűnt Mihályi István alezredes 4/I. huszárosztálya, amely az 52. lövészhadosztály vele szemben álló 431/II. lövészzászlóalját gyakorlatilag megsemmisítette.

Az 1. huszárhadosztálynak alárendelt 42. honvéd gyalogezred[518] részei Vérteskozmát igyekeztek birtokba venni, de a helységbe már betört magyar erőket a szovjeteknek két ízben is sikerült visszaverni.[519]

Az I. lovashadtest arcvonalán a 6. páncéloshadosztály Felsőgallától északkeletre elfoglalt két magaslatot, de reggel a német csapatok már azzal voltak elfoglalva, hogy Mány és Sárisáp körzetében a szovjetek egy-két lövészszázad erejével és három harckocsival indított ellenlökéseit visszaverjék.

Napközben a Felsőgallától hat kilométerre lévő vasúti kereszteződés birtokba vétele céljából indított német támadás sem járt eredménnyel. A németeknek itt is szovjet ellenlökéseket kellett elhárítani, ami lelassította őket. Zsámbék és Bicske környékén a német lövegek és sorozatvetők szovjet csapatösszevonásokat lőttek.[520]

Pettend és Baracska között a 4. gárdahadsereg 1. gárda-gépesítetthadteste, 63. lovashadosztályának egy lovasezrede és 252. lövészhadosztályának leharcolt erői voltak védelemben. Január 25-én éjjel 23 óra 30 perc körül a német páncélozott harccsoportok – pontosnak tekinthető szovjet adatok szerint összesen 62 harckocsival és rohamlöveggel, valamint 40 lövészpáncélossal támadva – szétverték a 63. lovashadosztály két századának védelmét és lerohanták egy szovjet tüzérezred állásait is. Miután a németek elfoglalták Pázmándot, Verebet és Kajászószentpéter nyugati részét, 10 kilométer mélyen és hat kilométer szélességben törtek be a 4. gárdahadsereg védelmébe.

A szovjet gárdahadseregnek már egyáltalán nem voltak bevethető tartalékai, így igen súlyos helyzetbe került. Arra kényszerült, hogy a német páncéloscsoportok megállítására az ellencsapás végrehajtására tartalékolt 23. harckocsihadtestet alkalmazza.

Január 26-án reggel 08 óra 20 perckor Zaharov hadseregtábornok parancsára riadóztatták Ahmanov altábornagy harckocsihadtestének 3. és 135. harckocsidandárait és a előrevonták őket Vereb irányában. A seregtestet megerősítették a 20. gárda-lövészhadtest 1501. páncéltörő tüzérezredével, és egy sorozatvető-osztállyal. A harckocsidandárokat a hadsereg-tüzércsoport 123. ágyús tüzérdandárának és két (1669. könnyű- és 1092. ágyús) tüzérezredének lövegei – többek között 54 darab 152 mm-es tarack – is támogatták. A hadtest azt a parancsot kapta, hogy január 26-án 12.00 órára semmisítse meg a Verebre betört német erőket és érje el a Pázmánd – Kajászószentpéter vonalat.

A 4. gárdahadsereg parancsnoka eközben a 93. lövészhadosztály két lövészezredét kivonta a Velencei-tó északi partjáról és a 251. önálló páncéltörő tüzérosztállyal, valamint a 419. páncéltörő tüzérezreddel megerősítve szétbontakoztatta őket a Kápolnásnyék – Pázmánd terepszakaszon. A lövészerők mögött az 1. gárda-gépesítetthadtest páncélosai álltak ellenlökésre készen. A 69. gárda-lövészhadosztály egy lövészezredét átcsoportosították Vereb déli körzetébe, ahol védelemre rendezkedett be. Tőle balra a 41. gárda-lövészhadosztály Lovasberényből kivont egyik lövészezrede foglalt védőállást. A szükséges tűztámogatást a Lovasberénynél települt 222. és 1232. ágyús tüzérezredek biztosították.

Baracskától Válig a Váli-víz északkeleti partján a 34. gárda-lövészhadosztály védekezett. Arcvonalát Kajászószentpétertől északkeletre a 562. páncéltörő tüzérezred szilárdította. Vál nyugati és déli szélén egy szovjet lövészezred volt védelemben, amelyet két tüzérezred és egy aknavető-ezred is támogatott. Ez a csoportosítás állította meg január 26-án reggel a Kleffner SS-harccsoport északnyugati irányú támadását.

Baracskán a 63. lovashadosztály maradványai védtek a 184. és az 1255. páncéltörő tüzérezredekkel megerősítve. A január 26-án reggelre kialakult úgynevezett „pázmándi zsákot” körülvevő szovjet csapatok a 23. harckocsihadtest két harckocsidandárának délelőtti harcba lépésekor összesen 165 harckocsival és önjáró löveggel, valamint 264 löveggel és aknavetővel rendelkeztek. A szovjet erősítések egész nap folyamatosan érkeztek be.

A 23. harckocsihadtest egységei menetből léptek harcba és ütköztek meg a német páncélozott harccsoportokkal. A rossz időjárás miatt légitámogatást nem kaphattak, ezért be kellett érniük a szovjet tüzérség tűztámogatásával. Verebtől északra a 3. harckocsidandár és a később beérkező 56. gépkocsizó lövészdandár erői indítottak támadásokat; Vál és Kajászószentpéter között a nap második felében beérkező 39. harckocsidandár vonult fel; Kajászószentpéter és Baracska között pedig a 135. harckocsidandár páncélosai támadtak.

A szovjetek veszteségei rohamosan növekedtek, ezért a kapott feladatot (vagyis a betört német harccsoportok megsemmisítését és a Pázmánd – Kajászószentpéter vonal elérését) január 26-án nem tudták végrehajtani. A németek támadását mindenesetre megállították. [521]

Az északnyugat felé törő német csapatok január 26-án gyakorlatilag átvágták a Velencei-tótól északra harcoló szovjet csapatok utánpótlási vonalait. Az itt harcoló német alakulatok aznap már észlelték is, hogy a szovjeteknek fogytán volt a lőszere.[522]

A kedvezőtlen időjárás miatt a szovjet és a német-magyar repülőgépek alig hajtottak végre bevetést. A német csatarepülőgépek 22 gépjárművet lőttek ki (részben az általuk vontatott páncéltörő ágyúkkal együtt), valamint két mozgó tábori konyhát és egy repülőgépet is megsemmisítettek. Tizenkilenc további szovjet repülőgépet a földön rongáltak meg.[523]

Reggel 09 óra 05 perckor Gaedcke jelentette Grolmannak, hogy miután a IV. SS-páncéloshadtest északnyugati irányú támadása Váltól délre erős szovjet ellenállásba ütközött, Balck tábornok arra utasította a 1. és 3. SS-páncéloshadosztályokat, hogy forduljanak nyugat felé és Lovasberénytől északra a Holste-hadosztálycsoport erői felé támadva együttes erővel semmisítsék meg a szovjet erőket a Lovasberény és Pátka közötti magaslatokon. A III. páncéloshadtest ugyanakkor azt a parancsot kapta, hogy a 23. páncéloshadosztály erőivel erősítse meg a Zámolynál harcoló Holste-hadosztálycsoport német és magyar kötelékeit.

A 6. páncéloshadosztály páncéloscsoportjának[524] kivonása ugyan már megkezdődött az I. lovashadtest Mánytól délkeletre harcoló csoportosításából, de a manőver a havazás és esőzés miatt késedelmet szenvedett. A páncéloscsoportnak az lett volna a feladata, hogy a magyar csapatokat követve Vértesboglár vagy Csákvár felé támogassa támadásukat. A páncélosok átcsoportosítása Móron keresztül Zámoly felé azért késett, mert a Mór környéki hidak nem voltak teljesen épek. A páncéloscsoport távozása után a Mánytól délkeletre tartott kiszögellésből a legyengült német csapatok lényegében visszahúzódtak. Ezután csupán Mányt és a Zsámbéktól délnyugatra lévő magaslatokat tartották megszállva.

Balck tábornok 10 óra 15 perckor felhívta Wöhlert, és közölte véleményét, miszerint „mereven ragaszkodni kell az ellenség részenként való megsemmisítéséhez, mert a Váli-víztől keletre készenlétben álló 2. gárda-gépesítetthadtest [valójában a 23. harckocsihadtest – SZ.N.] miatt minden huszáros roham Budapest felé északkeleti irányban nagyon gyorsan el fog akadni”. Balck szerint addig kell a Zámolynál harcoló saját csoportosítással kapcsolatot teremteni, amíg ennek a szovjet hadtestnek a tevékenysége aznap délután ki nem bontakozik. Ha sikerülne egyesülni – vetette fel Balck – a Székesfehérvártól északra harcoló 23. páncéloshadosztályt a helyzet szerint Budapest irányában vagy a seregcsoport déli szárnyán alkalmazhatták volna.

A hadseregcsoport törzsének első (hadműveleti) vezérkari tisztje 10 óra 40 perc körül közölte az OKH szárazföldi haderő vezérkarának hadműveleti osztályával, hogy az adott pillanatban a nyugati irányú támadás az egyetlen lehetőség. Különben a Váli-vízen északkelet felé átkelt ékeknek hasonló nehézségei támadnának, mint az I. lovashadtest Mánytól délkeletre elakadt csoportosításának, vagyis azonnal oldalba támadják őket. Ebben az esetben pedig a támadás rövid idő alatt elakadna.

A déli helyzettájékoztató során 11 óra 40 perckor a Balck-seregcsoport jelentette a hadseregcsoportnak, hogy az 1. páncéloshadosztály Verebtől másfél kilométerre északra nyugati irányba fordult, de hogy ezt a 3. SS-páncéloshadosztály is megtette-e, arról egyelőre nem rendelkeztek információval. A 3. SS-páncélos-felderítőosztály közben betört Kajászószentpéterre és ott kisebb hídfőt is foglalt. Vál körül a szovjetek ellenállása továbbra is igen határozott volt. A német felderítés – meglehetős pontossággal – egy tüzérséggel támogatott ezredre becsülte az ott védekező szovjet erőket.

Pázmándon továbbra is harcok folytak. A helységtől délkeletre három szovjet harckocsi zárta le az utat. Zámolynál a 4. lovasdandár zöme és a 23. páncéloshadosztály részei felkészültek arra, hogy birtokba vegyék a Zámolytól délkeletre lévő szőlőhegyeket és ezzel kiiktassák a magaslatok felől érkező szovjet oldalazó tüzet. Ez volt a feltétele a további kelet – északkeleti irányú támadásuknak, amely végeredményben ugyancsak Lovasberény északi előterét célozta. A jelentés idején a 6. páncéloshadosztály páncéloscsoportja Tata-Tóvárostól délre vonult. A harccsoport arra kapott parancsot, hogy miután beérkezett Kömlődre, vegye az irányt a Vértes-hegység felé és különösebb előkészület nélkül a magyar csapatokkal együtt támadjon keleti irányban. Közben Mány körül a felderítés szovjet csapatösszevonásokról számolt be.

A Balck-seregcsoport 12 óra 35 perckor azt a kiegészítő jelentést tette, hogy a 3. páncéloshadosztály Sárbogárdtól keletre támadást indít, hogy szétverje a Sárszentmiklóstól keletre harcoló szovjet erőket és visszafoglalja a helységet.

Az esti helyzettájékoztatón 17 óra 50 perckor a Balck-seregcsoport kénytelen volt közölni, hogy a IV. SS-páncéloshadtest tervezett támadása nyugat felé még mindig nem indult meg, pedig a 1. és 3. SS-páncéloshadosztályok páncélozott harccsoportjainak Verebtől már 13.00 órakor meg kellett volna indítani a támadást. Erőiket azonban egyelőre legkevesebb zászlóaljnyi erővel indított szovjet ellentámadások visszaverése kötötte le, amelyek során eddig 10 páncélost lőttek ki. Érdekes, hogy Philipp alezredes harccsoportjának északkeleti irányú akciójáról a hadinapló nem tett említést!

Mivel a szovjetek ellenállása egyre erősödött, a seregcsoport azt tervezte, hogy a éjszaka tovább folytatja a támadást és a minden bizonnyal már kialakított szovjet páncéltörő reteszállások ellenére átkelnek a Lovasberény és Vértesacsa közötti mélyen fekvő vasútvonalon. Pázmándot ugyan napközben visszafoglalták a szovjetek, de az 1. páncéloshadosztály odavezényelt páncélgránátosai a helység felét heves harcok után újra birtokba tudták venni. Zámolynál a Holste-hadosztálycsoport viszont nem jutott előrébb, ráadásul a 23. páncéloshadosztály hét páncélosát is kilőtték. A seregcsoport itt is azt tervezte, hogy a támadást éjszaka megismétli, hiszen a magaslatok birtoklása nélkül nem támadhattak tovább kelet felé.

A Balck-seregcsoport vezérkari főnöke 18 óra 50 perckor beszámolt Grolmannak a seregcsoport további terveiről. Eszerint Balck tábornok még a IV. SS-páncéloshadtest harcálláspontján tartózkodott. Az volt a benyomása, hogy az északnyugati irányú előretörést aznap éjjel a csapatok jól hajtották végre. A hirtelen eldöntött nyugat felé fordulás viszont, amelyet csak reggel rendelt el Balck, az SS-páncéloshadtestnél harcrendbeli nehézségeket támasztott. A hadtestnél először átcsoportosítást akartak végrehajtani az újabb támadási iránynak megfelelően. Balck ezután egyértelmű parancsot adott a Lovasberény és Vértesacsa közötti vasútvonalon való éjszakai átkelésre, amely azonban véleménye szerint sem volt egyszerű feladat. A hírek szerint a 6. páncéloshadosztály páncéloscsoportjának is gondjai akadtak, mivel a frissen leesett hó miatt a Vérteskozmától északra tervezett kerülőutat nem használhatták. Ezért a páncélosokat arra utasították, hogy másnap reggel a főútvonalon haladva tovább a 398-as magaslaton át Csákvár felé indítsanak támadást.

Este 21 óra 15 perckor Balck azzal hívta fel Wöhlert, hogy a IV. SS-páncéloshadosztály még mindig nem indult meg nyugat felé. Pedig a hadtest azt az újabb parancsot kapta, hogy 23.00 órakor végre indítsa meg a támadást. Balck hangsúlyozta, hogy ezzel együtt a hadtest már 36 órája halasztgatta a tegnapelőtt este Pettend körzetéből északnyugat felé tervezett támadás megindítását. Ráadásul, amikor a támadás aznap délelőtt végre eredménnyel járt, a hadtest ismét nem használta ki a sikert és nem nyomult tovább.

Balck azt is szóvá tette, hogy a 3. SS-páncéloshadosztály egy része erejét a Kajászószentpéternél létesített hídfőnél „aprózta el”, holott erre parancsot sem kapott. A 3. SS-páncélos-felderítőosztály által kialakított hídfőt pedig a szovjetek már gyakorlatilag fel is számolták. Persze felmerülhet a kérdés, milyen mértékben gyengítette a 3. SS-páncéloshadosztály erejét egy meglehetősen leharcolt páncélos-felderítőosztály akciója, amely egyébként is a hadtest jobbszárnyát kellett, hogy biztosítsa?

Balck a továbbiakban megemlítette, hogy Gille SS-Obergruppenführer a nyugati irányú támadás késleltetését azzal indokolta, hogy felderítésük szerint a szovjetek kitartásra biztatták csapataikat, mert páncélosokat vezényeltek a megsegítésükre. A Balck-seregcsoport parancsnoka ezt úgy kommentálta, hogy valóban észlelték aznap szovjet páncélosok bevetését (estig 15 darabot ki is lőttek belőlük), de ezek nem akadályozhatták a támadás folytatását.

Wöhler úgy nyilatkozott, hogy erről beszélni akar Guderiannal is. Megemlítette, hogy Balcknak a korábbi napokhoz hasonlóan továbbra is be kell avatkoznia a IV. SS-páncéloshadtest harcvezetésébe.

Wöhler 22 óra 30 perckor megvitatta Guderiannal a IV. SS-páncéloshadtest aznapi vezetését. Guderian ezzel kapcsolatban megígérte, hogy megvizsgálják a hadtest vezetésével kapcsolatos személyi konzekvenciák levonásának lehetőségét. Ez véleményem szerint annyit tesz, hogy Guderian és Wöhler között felmerült Gille és/vagy Schönfelder leváltásának lehetősége.

Ezután Wöhler tájékoztatta Guderiant a bekerített Budapesten uralkodó rendkívül kiélezett helyzetről. Egy 18 óra 20 perc körül Guderian egyik beosztott tisztjének továbbított beszámoló szerint a budapesti nyugati hídfőt a szovjetek – hadifoglyok vallomása alapján – még azelőtt fel akarják számolni, hogy a várva várt felmentés megérkezne. A védők ellátási helyzete szintén kritikus volt: az egyre csökkenő hídfő területén mintegy 11 ezer sebesült zsúfolódott össze. Wöhler szerint egyes értékelések szerint e súlyos helyzet ellenére sincs remény arra, hogy azonnal megindulhatnának Budapest felé. Gyakorlatilag megismételte Balck korábbi elemzését, miszerint ha a Verebtől nyugat felé indított támadás sikere után felszabadul a 23. páncéloshadosztály, annak erőivel kiegészülve már megindulhatnának északkeleti irányban.

Guderian számolt azzal is, hogy a német csapatok sem nyugat, sem pedig északkelet felé nem érnek majd el eredményt. Ebben az esetben véleménye szerint a Balck-seregcsoportnak a 2. páncéloshadsereg támadásával összhangban déli irányban kellene támadást indítani. Ehhez az OKH a nyugati frontról újabb csapatokat bocsát majd rendelkezésre, bár ez a felvetés közel sem egyezett Guderiannak az általános helyzet alapján alkotott saját elképzeléseivel. Wöhler valószínűleg ekkor értesült először a később „Frühlingserwachen” („Tavaszi ébredés”) fedőnéven megindított német ellentámadás ötletéről.

Wöhler ezek után rákérdezett, továbbra is ragaszkodjanak-e a Budapest felé történő előrenyomuláshoz, mire Guderian igennel válaszolt, de egyben felkérte a hadseregcsoport parancsnokát a déli irányú támadás részletesebb hadműveleti tervének kidolgozására.

Szó esett a Veszprémben éppen kivagonírozó 356. gyaloghadosztály részeinek[525] alkalmazásáról is. Wöhler a beérkezett erőkkel a 23. páncéloshadosztályt szerette volna leváltani, hogy azzal erősíthessék meg a támadó csoportosítást. Guderian kifejtette, hogy ő sem gondolta másképp.[526]

Mint láthattuk, a IV. SS-páncéloshadtest legyengült erői január 26-án újra elakadtak a megszilárduló szovjet védelemmel szemben. A Verebig előretört németek beleütköztek a szovjetek átcsoportosított tartalékokból létrehozott új védelmi vonalába és erőiket a sorozatos ellenlökések visszaverése kötötte le, de a további támadásról a Balck-seregcsoport és a Dél Hadseregcsoport egyelőre nem mondott le.

A német páncélozott harccsoportok január 26-án estére egy 10 kilométer mély és hat kilométer széles északnyugati irányú betörésben helyezkedtek el. Ez volt az úgynevezett „pázmándi zsák”, amely körül félkörívben a 3. Ukrán Front 4. gárdahadseregének csapatai is felkészültek arra, hogy ellenlökéseiket másnap ellencsapássá fokozva szétzúzzák a IV. SS-páncéloshadtestet.




1945. január 27. szombat
(Időjárás: a legmagasabb nappali hőmérséklet mínusz három Celsius-fok, általában alacsony felhőalap és sűrű hóesés, délután kissé felszakadozottabb felhőzet; az utak a friss hó és a helyenként egy méter magas hótorlaszok miatt csak a legnagyobb nehézséggel járhatók.)


A magyar 3. hadsereg arcvonalán nyugodtan telt az éjszaka, leszámítva azt, hogy az esti órákban a Sárvíz-csatornától nyugatra erős gépjárműforgalmat észleltek.

Reggel 09.00 órakor a szovjetek a Balck-seregcsoport déli szárnya ellen is megindították ellencsapásukat. Ekkor északon a IV. SS-páncéloshadtest csapatait már egy órája rohamozták a 4. gárdahadsereg egységei.

A szovjet 233. lövészhadosztály erői a Sárvíz-csatornától nyugatra, Simontornya és Alsómajor területéről erős tüzérségi és aknavető-tűztámogatással támadást indítottak és elfoglalták Jánosházamajort. Előretörésüket Igartól 500 méterre délre a magyar 25. honvéd felderítőosztály Igarról délkeleti irányban végrehajtott ellenlökése és a német 1. páncélos-felderítőosztály Igartól északkeletre indított ellenlökése meg tudta állítani. A településtől két kilométerre délkeletre lévő területet a német-magyar csapatok vissza is foglalták.[527]

A Galántán állomásozó magyar 16. és 20. honvéd rohamtüzérosztályokat a 3. hadseregnek rendelték alá és vasúti szállítással útba is indították. Az alakulatok Jagdpanzer 38(t) Hetzer vadászpáncélosokkal voltak felszerelve.[528]

A 3. páncéloshadosztály a Sárvíz-csatorna keleti partja és a Duna között mintegy 45 kilométer hosszú arcvonalat tartott. A védelmet nehezítette, hogy a mély hó és az utak pocsék állapota mozgó harctevékenységet gyakorlatilag nem tett lehetővé.

A szovjetek Sárbogárd és Nagyvenyim között jelentős mennyiségű páncélos támogatásával, széles arcvonalon indították meg támadásukat.

Elsőként a 3. páncéloshadosztály balszárnyát érte támadás, ahol a 3. páncélos-felderítőosztály és a 39. páncélos-utászzászlóalj erői voltak védelemben. A szovjetek nyomását a németek nem sokáig bírták, így a támadók kora délután betörtek Sárbogárd délnyugati részébe.

A 3. páncéloshadosztály páncéloscsoportja 09.00 órakor Sárbogárd és Szarvaspuszta területéről indított ellenlökést. A német páncélosok legkevesebb öt szovjet harckocsi kilövését jelentették. Saját veszteségük három páncélos volt.

A szovjetek támadása kiterjedt a keletebbre védő 394. páncélgránátos-ezred állásaira is. Hat T–34 harckocsi egészen az ezred harcálláspontjáig tört előre. Az ezred parancsnoka, Siebenhüner őrnagy és törzse még időben vissza tudott húzódni előlük. A páncélosokkal a közelben tartózkodó híradóosztag vette fel a harcot: Griessenbeck hadnagy vezetésével páncélöklökkel igyekeztek megállítani őket. A két páncélgránátos-zászlóalj elszántan védekezett, de veszteségeik egyre növekedtek. Miután visszahúzódtak, a szovjetek újra elfoglalták Hercegfalvát és Nagyvenyimet.

Ezt követően egy 20-30 harckocsiból álló szovjet páncélos ék egészen Nagylóktól két kilométerre északkeletre jutott előre. Más szovjet kötelékek megkerülték a 3. páncéloshadosztály egymástól nagy távolságra elhelyezkedő védelmi támpontjait, majd elérték Kisvenyimalsópusztát és Mélykutat.

A németek a Sárbogárdtól egy kilométerre északra – Kishantospusztától két kilométerre délnyugatra húzódó általános vonalon új védelmi támpontokat akartak létesíteni.

Seifert százados 3/II. páncélgránátos-zászlóalja egész nap Dunapentelén védekezett. A szovjetek itt ugyan nem értek el jelentősebb sikert, de páncélosaik késő este átlépték a Perkáta – Dunapentele útvonalat, s ezzel átkarolták, majd az utánpótlástól is elvágták a helységben védekező németeket.[529]

Mint később látni fogjuk, a szovjetek délen elért eredményei sok szempontból jelentősebbek voltak, mint a IV. SS-páncéloshadtestre zúduló, jórészt meddő szovjet rohamok.

A IV. SS-páncéloshadtest katonái szemhunyásnyit sem aludtak az éjjel. Éjfél körül az 5. SS-páncéloshadosztály vonalán Baracskánál harckocsikkal támogatott szovjet ellenlökés indult, amit végül sikerült visszaverni. A németek a helységben és attól nyugatra összesen négy szovjet páncélos kilövéséről tettek jelentést.

Hajnali 04.00 órakor északkeleti irányból hét szovjet páncélos és zászlóaljnyi gyalogság támadta meg Pettendet. A szovjeteknek sikerült betörni az 5. SS-páncéloshadosztály alárendeltségében harcoló 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóalj védelmi vonalába. A betörés helye körül heves közelharcra került sor, amely során két szovjet páncélost megsemmisítettek.

Reggel 08.00 óra után Baracska felől 30 szovjet harckocsi ezrednyi erejű csoportosítás élén a köd leple alatt támadást indított délnyugati irányban, hogy Pettendet dél felé megkerülve elfoglalja. A helységet a 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóalj katonái védték az 509. nehézpáncélos-osztály időközben beérkezett három Tiger B harckocsijával együtt.

A szovjet harckocsik első támadása a „Királytigrisekkel” szemben 10.00 óra után elakadt. Nagy sebességgel végrehajtott második támadásuk 11.00 óra után azonban már betört a helységbe. Az SS-páncélgránátosok páncélöklökkel és tányéraknákkal vették fel a harcot a páncélosokkal és hamarosan számos harckocsi kilövését jelentették. A huszonhét éves zászlóaljparancsnok, Fritz Vogt SS-Hauptsturmführer egymaga három harckocsit lőtt ki páncélököllel.

A jelentős ellenállást tanúsító német és norvég SS-páncélgránátosok harcát Dost SS-Hauptsturmführer 3/III. SS-páncélos-tüzérosztályának lövegei is támogatták. A szovjetek nyomására Vogt SS-páncélgránátosai és a Tiger B nehézharckocsik azonban kénytelenek voltak a vasúti töltés mentén délnyugat felé visszahúzódni. Pettend átmenetileg szovjet kézre került.

Az 509. nehézpáncélos-osztály három Tiger B nehézharckocsija Kápolnásnyékről a vasúti töltés keleti oldalán előrenyomulva reggel 09.00 óra tájban érte el Pettendet. A „133”-as toronyszámú német harckocsi parancsnoka, Bauer törzsőrmester ekkor még így látta a helyzetet Pettend körül:

„… kétséges, hogy a terepen előttünk szanaszét heverő számtalan harckocsi valóban ki van-e lőve! De semmi mozgás, lövés se dördül. Amikor Pettendet elértük, halálos csend volt!” [530]

A másik két nehézharckocsi (Neuhaus főtörzsőrmester és Kollmannsberger törzsőrmester páncélosai) átgördültek a falun. Bauer Tiger B-je a település délkeleti szélén nyomult előre. Az utolsó házak között megálltak és lövegtornyaikat északkelet felé, a vasúti töltés irányába fordították.

Délelőtt 10.00 óra körül a vasúti töltés mögül szovjet T–34 harckocsik bukkantak fel. A páncélosok a németek legnagyobb meglepetésre nem szétbontakozva, hanem egymás mögött, „libasorban” közeledtek.

A „133”-as nehézharckocsi mintegy 1 200 méterről tüzet nyitott és öt T-34-et lőtt ki. A többi szovjet harckocsi nagy sebességgel a falu irányába igyekezett, ahol a házak között lendületük szétforgácsolódott. A faluban lesállást foglaló másik két nehézharckocsi és az SS-páncélgránátosok egyik harckocsit a másik után semmisítették meg. A szovjetek ekkor menekülőre fogták a dolgot, de a vasúti töltés felé visszahúzódó páncélosok közül Bauer törzsőrmester irányzólövésze, Hohmann szakaszvezető újabb három T–34-et lőtt ki. Egy negyedik harckocsit is találat ért, amely füstölve még el tudott menekülni.

Egy óra múltán a vasúti töltés irányából ismét felbukkantak a szovjet harckocsik. Ezúttal is hosszan elnyúló sorban, egymás mögött közeledtek. Most azonban olyan nagy sebességgel jöttek, hogy nem volt értelme tüzet nyitni rájuk. Persze lövegstabilizátor hiányában a száguldó szovjetek sem tudtak célzott lövést leadni a német harckocsikra.

Pillanatokon belül lerohanták a falut. Az SS-páncélgránátosok és a német nehézharckocsik a faluból kissé délnyugatabbra húzódtak vissza, s onnan ritkították a faluból nyugat felé igyekvő szovjet páncélosokat.

Dél körül megjelent a helyszínen Burmester őrnagy is, az 509. nehézpáncélos-osztály parancsnoka és az ő harckocsija is kilőtt két T–34-et. Mivel páncélosának motorproblémái voltak, hamarosan vissza kellett térnie Kápolnásnyékre.

Pettend körül átmeneti nyugalom állt be. Noha a faluban szovjet gyalogság ásta be magát, a német nehézharckocsik gond nélkül el tudták foglalni korábbi állásaikat, mivel a szovjetek egyelőre semmi aktivitást sem mutattak.

Kora délután aztán a 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóalj a három Tiger B nehézharckocsi hatékony tűztámogatásával ellentámadást indított és 17.00 órára visszafoglalta Pettendet. A páncélgránátosok a helység keleti széle előtt, a nyílt terepen foglaltak védőállást. A nehézharckocsik sötétedéskor – a páncélgránátosok figyelmeztetése után – végeztek egy sérült T–34 harckocsival, amelynek egy közelről leadott lövése a művelet közben az egyik német harckocsit is megrongálta. A szovjetek ugyan megpróbáltak egy ellenlökést Pettend visszafoglalására, de Vogt SS-Hauptsturmführer katonái visszaverték őket.[531]

Pettend körül a németek az egész napos harc során 53 szovjet harckocsi kilövését jelentették. Ebből 16 darabot a 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóalj, 36 páncélost az 509. nehézpáncélos-osztály négy harckocsija, egyet pedig a 3. SS-páncéloshadosztály jelentett.[532] Ha ezt a mennyiséget a már korábban alkalmazott módszer szerint 80 százalékos kilövési aránnyal vesszük figyelembe, azt láthatjuk, hogy a támadó 135. harckocsidandárból mintegy 42 páncélos, vagyis egy teljesen feltöltött szovjet dandár állományának több mint 64 százaléka került veszteséglistára alig két óra alatt.

A IV. SS-páncéloshadtest keleti szárnyát fedező 5. SS-páncéloshadosztályt délután több erős szovjet támadás is érte. A hadosztály, amelynek harcálláspontja ekkor Felsőcikolamajorban volt, a korábbi jelentésekkel ellentétben a 9/I. SS-páncélgránátos-zászlóaljjal az Aggszentpétertől északkeletre foglalt német hídfőt még tartotta. Innen délkeletre a szovjetek támadása azonban visszavetette az ott védő 54/I. honvéd gyalogzászlóaljat. A magyarokat üldöző szovjet lövészerők átkeltek a Váli-vízen és egy kilométert nyomultak előre délnyugati irányban. A 10. SS-páncélgránátos-ezred egyik zászlóalja ellenlökést indított, de a harcok még este is folytak.[533]

A szovjetek sorozatos támadásai és a hófúvások miatt a IV. SS-páncéloshadtest tehát január 27-ére virradó éjszaka sem indította meg támadását nyugati irányban, pedig erre 27-én reggel 05.00 órakor ismételten parancsot kapott.

Az 1. és 3. SS-páncéloshadosztály erői Vereb és Kajászószentpéter között egész éjjel állandó szovjet támadások elhárításával voltak elfoglalva.

A szovjeteknek sikerült betörni Vereb északkeleti részébe, de a 113/I. páncélgránátos-zászlóalj ellenlökése innen még visszaszorította őket keleti irányban. Eközben 14 szovjet harckocsi kilövését jelentették, ebből öt harckocsit a németek állítása szerint közelharcban semmisítettek meg. A napokkal később felülvizsgált adatok alapján itt 12 kilövést tulajdonítottak a hadosztálynak.

Pázmándot reggelre a németek teljesen birtokba vették. A helység szélén a 73/II. páncélos-tüzérosztály a páncélgránátosokat fenyegető szovjet páncélosok elreteszelésére közvetlen irányzású tüzelésre állította be lövegeit.

Valamivel később a környező magaslatokon gyülekező mintegy 40 szovjet harckocsi és a nyomukban támadó gyalogság a kilőtt két páncélos ellenére is legázolta a 73/8. páncélos-tüzérüteget. Az üteg parancsnoka és három katonája elesett, sok volt a sebesült is. A tüzelőállásokat fel kellett adni.

Délután a páncélgránátosok, a 37. páncélvadászosztály két StuG. III rohamlövege és a 24/I. páncélososztály öt Panther harckocsija, valamint a gyalog harcoló német tüzérek ellenlökést indítottak és visszafoglalták a tüzérségi állásokat. Így alkalom nyílt a hátrahagyott halottak, járművek és vontatók elszállítására. A harcok közben 25 harckocsi kilövését jelentették, ebből a 24/I. páncélososztály két páncéltörő ágyún kívül két T–34 és két M4A2 Sherman harckocsi megsemmisítéséről számolt be.

Az 1. páncéloshadosztály tiszti állományát aznap jelentős veszteség érte, amikor az éjszaka Gárdonyba visszaérkezett Philipp alezredes bomba- vagy aknavetőgránát-repesztől megsebesült. Az 1. páncélosezred vezetését Elias századosra bízták, aki saját posztját az 1/I. páncélososztály élén Staudte századosnak adta át.

Két órával sötétedés után beérkezett Gárdony körzetébe Mischke százados 1/5. páncélosszázada is, amely Erfurtból 14 Panthert és egy parancsnoki Panther harckocsit hozott.

Az 1. páncéloshadosztály este előzetes parancsot kapott arra, hogy készüljön fel egy déli irányú átcsoportosításra, amely a Balck-seregcsoport déli szárnyán kialakult rendkívül feszült helyzettel állt kapcsolatban.[534]

A 3. SS-páncéloshadosztály arcvonalán a Kajászószentpétertől délre támadó szovjetek csupán kisebb területnyereséget könyvelhettek el. További támadásaikat a 3. SS-páncélos-felderítőosztály visszaverte.

A szovjeteknek Váltól délre sem sikerült jelentősen előrenyomulniuk. Itt a 5/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj erőivel szemben alig nyertek teret. A tűztámogatásról ebben a körzetben a 3/IV. SS-páncélos-tüzérosztály ütegei és a 3. SS-páncélvadászosztály StuG. III rohamlövegei gondoskodtak, amelyek jó néhány betört szovjet harckocsit kilőttek. A németek Kajászószentpétertől nyugatra 17 páncélos, Váltól délre pedig egy szovjet harckocsi megsemmisítését jelentették. Egy SS-rohamlöveget a szovjetek is kilőttek.

Vereb körül a 6. SS-páncélgránátos-ezred zömére épülő Kleffner-harccsoport, akárcsak az 1. páncéloshadosztály 113/I. zászlóalja, előző nap délutántól egész éjszaka folyamatosan harcban állt a megállás nélkül rohamozó szovjetekkel. A település házai már jórészt a lángok martalékává váltak. A romok között elkeseredett éjszakai küzdelem zajlott.

Éjfél után nem sokkal a szovjetek több helyen is betörtek Verebre. A Kleffner-harccsoport erői egyik veszteségterhes ellenlökést indították a másik után, de a szovjeteket Verebről mégsem tudták kiverni. Az SS-páncélgránátosok a kegyetlen éjszakai közelharc során a helység délkeleti részébe szorultak vissza, miközben nyolc harckocsi kilövését jelentették.

A reggeli szürkületben kibontakoztak az éjjeli helységharc pokoli pusztításának nyomai. Amint megvirradt, a szovjetek a helységben leállították támadásukat. A két fél ezután csupán kölcsönös felderítő tevékenységre szorítkozott. Dél körül a szovjet csapatok páncélosaikkal kelet felé folytatták az előretörést.[535]

Mint láthattuk, a IV. SS-páncéloshadtest arcvonalát északkeleti, északi és nyugati irányból egyaránt egész nap sorozatos szovjet támadások érték. Ezek a támadások azonban – noha érzékeny személyi veszteséget okoztak a németeknek – lényegében nem értek el jelentősebb előrehaladást. A betört szovjet ékeket csaknem mindenhol megsemmisítették, ez alól talán csak a Váltól délre, illetve Kajászószentpétertől nyugatra kiharcolt szovjet pozíciók jelentettek kivételt.

A szovjetek azonban ezért a csekély sikerért igen magas árat fizettek, hiszen jelentős élőerő-veszteségeiken túl a IV. SS-páncéloshadtest csapatai 122 páncélosuk kilövését jelentették. A 23. harckocsihadtest, amely január 26-án reggel még az északi szovjet csoportosítás legjelentősebb tényezője volt, január 27-én szovjet források szerint is több mint száz páncélosát veszítette el.[536] Ez körülbelül 75-80 megsemmisült páncélost jelentett egyetlen napon, vagyis a január 25-én meglévő állomány több mint 41 százalékát.

Mi lehetett ennek a katasztrofális teljesítménynek az oka? A már idézett Markin-regényben olvashatunk egy fiktív, de nagyon is jellemző párbeszédet, amely a 23. harckocsihadtest egyik harckocsidandár-parancsnoka és a 4. gárdahadsereg törzsének képviselője között folyt:

„ – Tudja, a menetvonalat nem ismerjük, az utakat sem tudtuk szemrevételezni, aztán most gyerünk, rohamozzunk vaktában. Kértem a hadtestparancsnokot, adjon legalább egy félórácskát felderítésre, de köti az ebet a karóhoz s azt mondja, rohamozz minden vita nélkül és félórán belül foglald el Verebet.

– Ilyen a helyzet – magyarázta Akszenov.

– A helyzet, a helyzet – zsörtölődött Ribakov. [537] – Ha meg belebotlok a páncélelhárító védelembe, akkor aztán végleg befellegzett.” [538]

Így is lett. Azon a hideg januári napon a 23. harckocsihadtest jó néhány szerencsétlen harckocsizó katonája számára „végleg befellegzett”. A szovjetek keserű tapasztalatai szerint a frontálisan rohamozó páncélosaikra a lesállásban elhelyezett német harckocsik és rohamlövegek 1 000 - 2 000 méteres lőtávolságból nyitottak tüzet. Emiatt a szovjetek megtorpantak, páncélosaik feltorlódtak és kénytelenek voltak tűzharcba bocsátkozni a jobb optikai eszközökkel és hatékonyabb lövegekkel felszerelt német páncélosokkal.[539]

1. számú ábra: A IV. SS-páncéloshadtest által 1945. január 27-én kilőtt 122 szovjet páncélos megoszlása az azokat kilövő német alakulatok között.

A Breith-hadtestcsoport arcvonalán az éjszaka nyugodtan telt el. Napközben sem került sor jelentősebb harctevékenységre. A magyar „Ney” SS-ezred a Székesfehérvártól keletre fekvő szőlővidéken elfoglalta a 182-es magaslatot, de a szovjetek megindított ellenlökésével szemben megtartani már nem tudta.

Az I. lovashadtest csapatai is csupán Felsőgallától keletre keveredtek harcba a szovjetekkel, ahol egy magaslatot elfoglaltak, majd a szovjetek ellenlökése miatt újra elveszítettek.[540]

A szovjet hadvezetés a Budapest irányában előretört német erők megsemmisítésére és a január 18-a előtti eredeti helyzet visszaállítása céljából két csapásmérő csoportosítást hozott létre. Északon, a Velencei-tó északkeleti körzetében a 4. gárdahadsereg 23. harckocsihadteste, 5. gárda-lovashadteste és 104. lövészhadteste készült fel a támadásra. Délen, Cece északkeleti térségében a 18. harckocsihadtest, a 30. és 133. lövészhadtest erői fejezték be a csapatösszevonásokat. A két csoportosításnak északról, illetve délről Sárosd általános irányban támadva csapást kellett mérni a német csapatok „bekerítése és megsemmisítése” céljából.[541]

Szovjet becslések szerint az erőviszonyok a támadás megkezdése előtt a következőképpen alakultak. Északon a szovjet csapatok fölénye élőerőben három és félszeres, lövegekben háromszoros, aknavetőkben 1,4-szeres; délen élőerő és lövegek terén 2,7-szeres, aknavetőkben pedig 2,1-szeres volt. A szovjet könyvészeti források északon 1:0,4, délen 1:0,8 arányú német páncélosfölényt említenek.[542] A német páncélosfölényt – a bevethető haditechnika mennyiségét figyelembe véve – a német levéltári adatok nem támasztják alá.[543]

A szovjet védelem január 26-tól az északi szárnyon (a Velencei-tó és a Duna között) 11-13 kilométer mélységben, összesen 21 magasabbegység erőinek felhasználásával épült ki. Alig két kilométernyi arcvonal jutott egy-egy hadosztályra. A tüzérségi tűzeszközök száma elérte a 41 darabot arcvonal-kilométerenként.

Délen a feltöltött 18. harckocsihadtest (állományában mintegy 200 harckocsival és önjáró löveggel),[544] valamint a 30. és 133. lövészhadtestek három-három hadosztálya a Duna és a Sárvíz-csatorna között összesen 34 kilométer széles arcvonalon bontakozott szét. Ez hadosztályonként 4,8 kilométeres arcvonalszakaszt jelentett. Itt a tüzérségi tűzsűrűség valamivel alacsonyabb volt: 22 tűzeszköz jutott egy arcvonal-kilométerre (összesen 748 darab).

A Sió-csatorna és a Sárvíz-csatorna között az 57. hadsereg 135. lövészhadtestének 233. és 236. lövészhadosztálya 50 kilométeres arcvonalat tartott megszállva. A tüzérség itt öt eszközzel rendelkezett arcvonal-kilométerenként (összesen 100 darab). A lövészhadtest parancsnokának tartalékát az önálló 32. gárda-gépesítettdandár képezte.[545]

Január 27-én reggel 08.00 órakor (moszkvai idő szerint 10.00-kor) északon a 23. harckocsihadtest és a 151. lövészhadosztály, valamint az 5. gárda-lovashadtest, a 66. gárda- és a 113. lövészhadosztály részei támadásba lendültek Vereb és Pettend irányában, de a kapott feladatot – szovjet megfogalmazás szerint – nem tudták „teljesen” megvalósítani.

Délen egy órával később indult meg a 18. harckocsihadtest és a hat lövészhadosztály támadása. Az északnyugat felé előrenyomuló szovjet csapatok itt jelentősebb eredményeket értek el.[546]

A déli előretörés ütemét alig befolyásolta, hogy a 18. harckocsihadtest 110. harckocsidandára a német páncélosokkal folytatott tűzpárbajban rövid idő alatt hét harckocsit veszített.[547]

A Velencei-tótól északra harcoló szovjeteknek 27-én éjjel repülőgépekről dobtak le lőszert, nehogy a heves harcokban lekötött csapatok lőszerhiány miatt kényszerüljenek feladni a harcot.[548]

A szovjetek aznap is jelentős csata- és vadászrepülő-tevékenységet folytattak, főként a IV. SS-páncéloshadtest felett. A német-magyar légierő repülőgépeit a hófúvások nagyrészt a repülőtereken marasztalták. A páncélvadász-csatarepülőgépek ennek ellenére bevetéseket hajtottak végre és Sárbogárdtól keletre négy szovjet páncélost lőttek ki. Egy szovjet repülőgépet a vadászrepülőgépek lőttek le.[549]

A reggeli helyzettájékoztatás során Gaedcke vezérőrnagy arról számolt be Grolmannak, hogy a Balck-seregcsoport déli szárnyán az ellenség felvonulóban van. Egész éjjel gépjárművek és vonuló gyalogság zaját észlelték. A bevetett felderítő osztagok a Sió-csatornától délre számtalan páncéltörő ágyút és kiterjedt aknamezőket azonosítottak. Ezzel összefüggésben a 3. páncéloshadosztálynak meg kell változtatnia eddig alkalmazott harceljárását és „tűszúrások” helyett erősebb szovjet csoportosítások ellen kellett erőit összevonnia.

Északon, a IV. SS-páncéloshadtest arcvonalán időközben azonosították a 23. harckocsihadtestet, amelynek 30 harckocsija éppen Pettendet támadta. Az éket északi irányból, Baracskán keresztül sűrű szovjet oszlopok követték. A támadók már be is törtek Pettendre. Kajászószentpéter és Vereb körül is erőteljes szovjet támadások bontakoztak ki, mintegy 100 páncélos bevetésével.

Emiatt a Balck-seregcsoport utasította a IV. SS-páncéloshadtestet, hogy a nyugati irányú támadást ideiglenesen függessze fel (valójában még meg sem indította azt) és először ezeket a szovjet csoportosításokat verje szét, valamint tartsa a Pázmánd – Vereb – Váltól délre húzódó vonalat. A védelem erősítése érdekében a hadtest csapatai még a sérült páncélosok és a mélységben lévő erők előrevonására is parancsot kaptak, hogy ezekkel kiegészülve visszaverhessék a 23. harckocsihadtest támadását.

A hadinapló megemlíti: milyen sajnálatos, hogy a Luftwaffe nem észlelte a szovjet harckocsihadtest partváltását, amely Budapest északkeleti részéből érkezve kelt át a Dunán.

Ezzel kapcsolatban meg szeretném jegyezni, hogy véleményem szerint nem csak a Luftwaffe hibázott, amelynek felderítését a rossz időjárási viszonyok amúgy is megnehezítették. A Balck-seregcsoport törzse sem vette komolyan Gille SS-Obergruppenführer egy nappal korábbi jelentését, miszerint a szovjetek páncélosok beérkezését várják. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az 1. és 3. SS-páncéloshadosztály katonái is elmulasztották átvizsgálni azt a mintegy 15 szovjet páncélost, amelyeket január 26-án estig kilőttek. A hadosztályok mentségére szolgált, hogy erre a szakadatlan és rendkívül heves harcok közepette nem nagyon maradt idejük. Amennyiben Gille jelentését a seregcsoportnál figyelembe veszik és alaposabb felderítést vezetnek be, bizonyára nem adtak volna még 27-én hajnalban is parancsot a nyugati irányú támadás haladéktalan megindítására.

A Vértesben a magyar 1. huszárhadosztály erői a 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportjának 12 páncélosával együtt Csákvár irányában indítottak támadást.[550] A seregcsoport azt szerette volna, ha a magyar huszárok támadása Csákváron keresztül teret nyerne dél felé és így a Zámolytól keletre elakadt 4. lovasdandár kötelékeivel megvalósulhatna az együttműködés.

Gaedcke a továbbiakban javasolta, hogy amennyiben a déli szárny ellen is támadás indul, a 23. páncéloshadosztályt Székesfehérvárnál tartott állásaiból vonják ki és a Velencei-tó déli sarkánál gyülekeztessék. Így szükség esetén a hadosztályt déli irányban is be tudnák vetni.

Délelőtt 10 óra 20 perckor Balck tábornok felhívta Wöhlert, és arról folytattak megbeszélést, hogy a IV. SS-páncéloshadtest támadásának mintegy 48 órás halogatása miatt a seregcsoportnak északi szárnyán már ellenséges támadásokat kellett kivédeni és így védelemre kényszerült. Wöhler úgy gondolta, a legfontosabb a 23. harckocsihadtest támadásának kivédése volt. Egyben arra kérte Balckot, a lehető legalaposabban avatkozzon be a IV. SS-páncéloshadtest harcvezetésébe.

A Balck-seregcsoport és a Dél Hadseregcsoport két vezetője e véleményalkotáskor vajon miért nem vette figyelembe, hogy a 48 órás késedelemből a IV. SS-páncéloshadtest két páncélozott harccsoportnyi erőre zsugorodott páncéloshadosztálya 24 órája már a 23. harckocsihadtesttel és azt támogató szovjet kötelékekkel szakadatlan harcban állt?

Gaedcke 11 óra 50 perckor arról volt kénytelen beszámolni Grolmannak, hogy reggel 09.00 óra óta a seregcsoport déli szárnyát is jelentős szovjet lövészerők támadják 30 harckocsi támogatásával. A támadó kötelékek Sárszentmiklós körzetből Sárbogárd felé törtek előre, délről pedig Hercegfalva ellen nyomultak. Ezért a Balck-seregcsoport azt az elhatározást hozta, hogy akár a 4. lovasdandár gyengítése árán is, de a 23. páncéloshadosztályt kivonja és Székesfehérvártól délre gyülekezteti. Egyben a seregcsoport kérte, hogy a 356. gyaloghadosztályt is utalják alárendeltségébe, mivel ennek erőit Székesfehérvár körül védelemre kívánta alkalmazni. Grolman közölte, hogy a hadseregcsoport engedélyezi a kérelmet. A hadosztály alárendelését távirati úton hamarosan el is rendelték. A beérkező csapatokat Székesfehérvár körzetében harccsoportokban kellett alkalmazni.

A 23. páncéloshadosztály és a 356. gyaloghadosztállyal kapcsolatos szándékokról a hadseregcsoport 13.00 órakor tájékoztatta az OKH szárazföldi haderő vezérkarának hadműveleti osztályát is.

Időközben a németek számára egyértelművé vált, hogy a szovjet csapatok a Balck-seregcsoport déli szárnyán Simontornya és a Duna között széles arcvonalon indítottak támadást, amelyet jelentős mennyiségű páncélos is támogatott.

A Balck-seregcsoport jelentése szerint a szovjetek betörtek Sárbogárdra, a 18. harckocsihadtest 30 harckocsija pedig Hercegfalvától délnyugatra nyomult előre. Innen keletre a szovjetek már átlépték a Hercegfalva – Dunapentele útvonalat is. Ezen támadó csoportosítások ellen jelen pillanatban csak a 3. páncéloshadosztály néhány gyenge harccsoportja állt rendelkezésre, amelyek a mozgó védelem eszközével csupán a szovjetek súlyponti csoportosításaival szemben operálhattak. A hadosztály páncéloscsoportját a Hercegfalvától nyugatra előretörő szovjet páncélos ék ellen vetették be.

Gaedcke 14.00 óra körül felhívta Grolmant és javasolta, hogy a Velencei-tótól északnyugatra tartott arcvonal-kiszögellést (vagyis a „pázmándi zsákot”) szüntessék meg, az 1. páncéloshadosztályt pedig vonják ki. A javaslat szerint a kivont hadosztály az ugyancsak átcsoportosítandó 23. páncéloshadosztállyal és a 3. páncéloshadosztállyal közösen összpontosított támadást indíthatna dél felé, hogy az ott betört szovjet erőket szétverjék.

Grolman a javaslatot 16 óra 55 perckor továbbította Wenck altábornagynak, a német szárazföldi haderő vezérkara vezetési csoportfőnökének. Grolman altábornagy azt javasolta, hogy északon a Váli-víz – Baracska – Pettend – Kápolnásnyék vonalat tartsák és az 1. páncéloshadosztályt déli irányban való alkalmazás céljából vonják ki. Wenck ezzel egyetértett.

Grolman kitért arra is, hogy a támadás leállítása északon Budapest védői számára új harcászati és lélektani helyzetet jelent, és ezért megkérdezte, engedélyezhetik-e nekik a kitörést. Wenck válasza nemleges volt, és hozzátette, valószínűtlen, hogy a védőknek még sikerülhet áttörni. Ezzel a Budapesten bekerített német-magyar csapatokat német részről gyakorlatilag leírták.

A Balck-seregcsoport 17 óra 10 perckor leadott esti helyzettájékoztató jelentése szerint délen a 18. harckocsihadtest már mindhárom harckocsidandárával támadásban volt. Hercegfalvát elfoglalták a szovjetek. A 3. páncéloshadosztály páncéloscsoportja innen északnyugatra páncélosütközetet vívott a szovjet harckocsikkal. A Balck-seregcsoport azt tervezte, hogy e szovjet csoportosítás ellen Nagyhantostól öt kilométerre délre reteszállást alakít ki.

A IV. SS-páncéloshadtest arcvonalán is tovább folytatódtak a szovjet támadások. Ezred erejű szovjet csoportosítás kelt át az 5. SS-páncéloshadosztály aggszentpéteri hídfőjétől keletre, de Pettendet ekkorra már visszafoglalták a németek. A szovjet csapatok Kajászószentpétertől délre nyugati irányban, Verebtől kelet felé, Váltól pedig délkelet felé folytatták támadásukat.

Guderian vezérezredes 17 óra 25 perckor felhívta Grolmant és azt kérdezte, folytatható-e a IV. SS-páncéloshadtest támadása. Grolman nemmel válaszolt. Guderian erre közölte Hitler parancsát, miszerint a IV. SS-páncéloshadtestnek védelembe kell átmennie, délen pedig a hadseregcsoport az 1. és 3. páncéloshadosztály, valamint később a 23. páncéloshadosztály erőivel indítson támadást. A 23. páncéloshadosztályt addig nem szabad kivonni Székesfehérvártól, amíg leváltására elegendő erő nem áll rendelkezésre. A Führer külön kiemelte, hogy Székesfehérvár térségében nem történhet semmi bizonytalan dolog.

Grolman öt perccel később, 17 óra 30 perckor a következő parancsot továbbította a Balck-seregcsoport vezérkari főnökének:

1. A IV. SS-páncéloshadtest támadását az északi arcvonalon beszüntetni;

2. A Velencei-tó és a Váli-víz között a lehető legtávolabbi védőállás kialakítására kell törekedni;

3. Az északról kivont és délre átcsoportosítandó 1. páncéloshadosztállyal, a délen harcoló 3. páncéloshadosztállyal, valamint a Székesfehérvártól kivonandó 23. páncéloshadosztállyal egy déli irányú támadást kell előkészíteni;

4. Székesfehérvár térségét a 23. páncéloshadosztály megfelelő erőkkel addig tartsa, amíg megfelelő erőkkel le nem váltják őket.

Guderian egyetértett ugyan a IV. SS-páncéloshadtest védelembe rendelésével, de szerinte a Velencei-tó és a Váli-víz között kívánatos lenne egy hídfő megtartása. A vezérezredes még egyszer rámutatott arra, hogy Hitler szerint Székesfehérvár keleti és északi előtere veszélyben volt, ezért szükséges a 23. páncéloshadosztály átcsoportosításával addig várni, amíg megfelelő erőkkel le lehet váltani.

Gaedcke hamarosan közölte, hogy a IV. SS-páncéloshadtestet védelembe rendelő parancsot kiadták. Ezzel a Budapest felmentésére indított utolsó, „Konrad 3” fedőnevű hadművelet véget ért.

Az 1. páncéloshadosztály a továbbiakban parancsot kapott, hogy Pusztaszabolcsnál gyülekezzék és vonuljon dél felé. Gaedcke szerint a páncéloshadosztály kivonása után a megmaradt erők nem teszik majd lehetővé, hogy a németek a Váli-víz és a Velencei-tó között hídfőt tartsanak meg. Balck tábornok inkább a Baracska – Kápolnásnyék útvonalat tartotta volna. Abban megegyeztek, hogy meg kell várni, hogyan alakul a helyzet azok után, hogy aznap számtalan szovjet páncélost sikerült kilőniük.

A Balck-seregcsoport úgy tervezte, hogy a vezetés megkönnyítése és a III. páncéloshadtest törzsének felszabadítása érdekében a IV. SS-páncéloshadtest törzse veszi majd át a harcvezetést a Vértes déli sarkáig, az I. lovashadtest parancsnoka pedig egyben a magyar VIII. hadtestet is vezetné. Ezáltal Breith tábornok III. páncéloshadteste a Sárvíz-csatorna és a Duna között az 1., 3. és 23. páncéloshadosztály déli irányú támadását irányíthatná. A Sárvíz-csatorna és a Balaton között továbbra is Pape vezérőrnagy törzse vezette a csapatokat.

Gaedcke ez után kitért arra, hogy attól tart, a támadás súlypontjának délre való áthelyezése gyakorlatilag egyet jelentett Budapest felmentésének feladásával. Grolman erre erőtlenül annyit mondott, reméli, hogy a szovjet gyorsan mozgó kötelékek szétverése után még döntő eredményt tudnak elérni. Mindazonáltal meg kellett fontolni azt is, hogyan tudna a IX. SS-hegyihadtest kitörni.

Wenck 17 óra 55 perckor beszélt Grolmannal és felvetette neki, hogy az IV. SS-páncéloshadtest részeit, de különösen a 403. népi-tüzérhadtestet Székesfehérvárhoz kellene átcsoportosítani, hiszen a IV. SS-páncéloshadtest „a védelemhez túl erős”. Ezt a véleményét a hadtest alárendeltségében megmaradt két legyengült SS-páncéloshadosztály parancsnokai bizonyára vitatták volna…

Ezek alapján Grolman 18 óra 10 perckor közölte Gaedckével, hogy az ottani védelmet szilárdítandó a 403. népi-tüzérhadtestet Székesfehérvár térségébe kell átcsoportosítani.

Balck tábornok este 18 óra 30 perckor arról számolt be Grolmannak, hogy a déli szárnyon meglehetősen kiélezett a helyzet. A támadásban a 18. harckocsihadtest legalább két harckocsidandára és hat lövészhadosztály erői vesznek részt. Hercegfalva elfoglalása után a szovjet harckocsi-kötelékek Nagylók és Kisvenyimalsópuszta körzetéig nyomultak előre. Ha a németek nem cselekszenek gyorsan, másnap a szovjetek dél felől támadva Székesfehérvár előtt állhatnak.

Az 1. páncéloshadosztály kivonásának időpontja meglehetősen kétséges volt, mivel csapatait éppen minden irányból támadták. A legoptimistább becslések szerint sem lehetett dél felé alkalmazni másnap délutánnál korábban. Az egyetlen rendelkezésre álló erőt a 23. páncéloshadosztály jelentette, amelyre délen égető szükség volt, még az előtt, hogy a 356. gyaloghadosztály harccsoportjai és a 403. népi-tüzérhadtest ütegei beérkeztek volna.

Wöhler erre azt javasolta, hogy a 23. páncéloshadosztály Jagdpanzer IV vadászpáncélosait és egy ezred-harccsoportját hagyják a székesfehérvári arcvonalszakasz mögött, ezeket erősítsék meg a IV. SS-páncéloshadtest egy zászlóaljával, a páncéloshadosztály egyéb erőit pedig meneteltessék dél felé.

Ekkor Grolman közbeszólt, hogy a Führer parancsát szem előtt kell tartani, vagyis a szovjetek betörését Székesfehérvárnál minden körülmények között meg kell akadályozni. Grolman szerint inkább délen kockáztassanak, mint északon, hiszen egy Székesfehérvár környéki kudarc az egész Dél Hadseregcsoport helyzetét veszélyeztethette.

Ezt figyelembe véve Wöhler utasította a Balck-seregcsoport vezérkari főnökét, hogy a 23. páncéloshadosztálytól csak egy zászlóaljat küldjenek dél felé. A hadosztály egyéb kötelékeit csupán másnap reggel indítsák útba, feltéve, ha kiderült, hogy a szovjetek nem Székesfehérvárt támadják és a leváltó német csapatok is tervszerűen beérkeznek.[551]

Grolman 19 óra 05 perckor tájékoztatta Wencket az elrendelt intézkedésekről. Wenck erre engedélyezte a 403. népi-tüzérhadtest Székesfehérvárnál való alkalmazását.

Grolman és Gaedcke 19 óra 15 perckor ismét megbeszélték a helyzetet. Grolman felvetette, hogy a 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportját kivonhatnák a Vértesből és Székesfehérvárhoz csoportosíthatnák át, így a 23. páncéloshadosztály erői felszabadulnának. Gaedcke ezzel kapcsolatban arról számolt be, hogy a páncéloscsoport amúgy is elakadt Csákvár irányában, miközben több páncélosa aknára futott.

A 6. páncéloshadosztály páncéloscsoportjának tervezett átcsoportosításáról a hadseregcsoport 19 óra 30 perckor értesítette az OKH szárazföldi haderő vezérkarának hadműveleti osztályát is.

A félreértések elkerülése végett a szóban közölt intézkedéseket távirat formájában írásban is eljuttatták a Balck-seregcsoport törzséhez.

Éjfél után, hajnali 01 óra 10 perckor az OKH-tól távirati parancs érkezett, amely elrendelte a IV. SS-páncéloshadtest támadásának beszüntetését, a 356. gyaloghadosztály és a 403. népi-tüzérhadtest Székesfehérvártól északkeletre való alkalmazását, valamint az 1., 3. és 23. páncéloshadosztály déli irányú támadását, amelyet a dunaföldvári folyamátkelő birtokbavételének feladatával is kiegészítettek.[552]

Január 28-án hajnali 02 óra 45 perckor látott napvilágot a január 27-i napijelentés azon kiegészítése, amely a Balck-seregcsoport új hadrendjét és sávhatárait rögzítette.

Eszerint az 1., 3. és 23. páncéloshadosztály a III. páncéloshadtest alárendeltségébe került. A IV. SS-páncéloshadtestben megmaradt két SS-páncéloshadosztály mellé került beosztásra a Holste-hadosztálycsoport (a 4. lovasdandár és a magyar 2. honvéd páncéloshadosztály). A hadosztálycsoport átvette a 23. páncéloshadosztály korábbi arcvonalszakaszát is. Az I. lovashadtest parancsnoka, Harteneck lovassági tábornok egyben a magyar VIII. hadtestet is irányította, így alakult meg a Harteneck-hadtestcsoport.

A IV. SS-páncéloshadtest és a Harteneck-hadtestcsoport között az alábbi sávhatárt állapították meg: Súr déli széle – Mórtól három kilométerre lévő útelágazás – a 458-as magaslat déli lejtője – Gánt déli széle – Vértesacsa déli széle.[553]

A Balck-seregcsoport két páncéloshadtestének páncéloshadosztályai és 4. lovasdandára az alárendeltségi viszonyok átalakítása után január 27-én este az alábbi bevethető páncéloserővel várták a következő csatanapot:[554]

19. számú táblázat: A IV. SS-páncéloshadtest és a III. páncéloshadtest bevethető páncélosállománya 1945. január 27-én este.


IV. SS-pc.hdt. Panzer IV Panther [555] Tiger Jagd-panzer IV StuG. III Sturmpz. IV Összesen:
3. SS-pc.ho. 1 1 1[556] 3 6
5. SS-pc.ho. 3 9 6 2[557] 20
4. lov.dd. 10[558] 0[559] 1 4 15
m. 2. pc.ho. 14 14
Összesen: 18 20 1 7 9 55
III. pc. hdt.
1. pc.ho. 10 2 12
24/I. pco. [560] 5 5
3. pc.ho. 4 9 6 4 23
23. pc.ho. 3 3 6 1 13
Összesen: 7 27 12 7 53
Mindösszesen: 25 47 1 19 16 108

Pontosan két órával azután, hogy Grolman továbbította a Balck-seregcsoportnak a IV. SS-páncéloshadtest támadását leállító parancsot, 19 óra 30 perckor a seregcsoport újabb táviratot kapott a Dél Hadseregcsoporttól. Ezúttal arra utasították Balck tábornokot, hogy Budapest felett repülőgépről dobassa le a Führer napiparancsát a következő szöveggel:[561]

„Főhadiszállás, 1945. I. 27.

Napiparancs Budapest védőőrségének.

Budapest védőőrsége 1944. XII. 16-a óta Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer hősies vezetésével heteken keresztül a legsúlyosabb harcokban verte vissza a bolsevisták valamennyi támadását és nagy veszteséget okozott az ellenségnek élőerőben és anyagiakban. A szárazföldi haderő gránátosainak, a Waffen-SS tagjainak és a velük harcoló magyar kötelékeknek hősiessége és vezetőjük felelősségteljes irányítása valamennyi front katonájának példaképül szolgál.

A német és a szövetséges magyar nép köszönetet mond Budapest férfiainak hősies harcukért és a közös ellenséggel szembeni áldozatkészségükért. A kiválóan helytállt védőőrségnek tartania kell Budapestet mindaddig, míg a felmentés órája el nem érkezik.

Adolf Hitler s.k.”

Ez az óra azonban sohasem jött el.






IV. rész
Anabázis lánctalpakon
(A 3. Ukrán Front ellencsapása)


14. fejezet: A legjobb védekezés: a támadás (1945. január 28-30.)





1945. január 28. vasárnap
(Időjárás: fagy, felhős égbolt, a déli órákban kissé felszakadozottabb, helyenként gyenge havazás; az utak állapota változatlan. )


A magyar 3. hadsereg arcvonalán a szovjetek január 28-ára virradó éjszaka Ozorától északkeletre századnyi erővel hídfőt foglaltak a Sió-csatornán. A német-magyar erők éjszakai ellenlökés során Igartól keletre visszafoglalták korábbi állásaikat, de az ezrednyi erővel támadó szovjetek Igar déli széle, a helységtől két kilométerre északkeletre lévő útkereszteződés és Fancspuszta déli széle között mégis betörtek.

Éjszaka a Sárvíz-csatornától keletre is folytatódtak a szovjet támadások. A harckocsikkal megerősített lövészerők elérték Káloz délkeleti körzetét. A 18. harckocsihadtest 25 páncélosa Kishantospuszta felé támadott. A német felderítők hajnali 01.00 órakor Mélykúttól két kilométerre délre 35 harckocsi, tüzérség, páncéltörő ágyúk, valamint lövészcsapatok vonulását észlelték északi irányban.

A III. páncéloshadtest január 28-án a magyar 3. hadsereg alárendeltségébe lépett, majd a Sárvíz-csatorna és a Duna között átvette a harcvezetést.

Napközben a balatoni arcvonal továbbra is nyugodt maradt. Ádándtól és Ozorától északkeletre a magyar csapatok a Sió-csatorna északkeleti partjáról egy-egy század erejű szovjet támadást vertek vissza.

A szovjet 233. lövészhadosztály Simontornyától északra és északkeletre kiharcolt betöréséből az önálló 32. gárda-gépesítettdandár páncélosainak támogatásával északi és északnyugati irányban indított támadást. Két lövészzászlóalj négy harckocsi támogatásával elfoglalta Igart. A Simontornya – Huszárpuszta útvonal mentén négy lövészzászlóalj és három harckocsi nyomult előre. A szovjetek áttörték a gyenge fedező vonalat, majd hamarosan elérték a Mezőszilastól három kilométerre keletre fekvő terepszakaszt.

Sáregres körzetéből a szovjetek hadosztálynyi erővel észak – északnyugat felé indítottak támadást. Elfoglalták Fanospusztát, majd tovább folytatták előrenyomulásukat északnyugati irányban.

Az 1. páncélos-felderítőosztály ellenlökéssel próbálkozott, de a túlerőben lévő szovjetekkel szemben nem ért el eredményt. A német-magyar csapatok hozzáláttak, hogy Vámpuszta – Igartól nyugatra és északra lévő magaslatok – Mezőszilastól keletre lévő magaslatok – Huszárpuszta déli része – Örspuszta déli szegélye vonalában újabb reteszállást építsenek ki.[562]

A III. páncéloshadtest törzsének napközben a Sárvíz-csatorna és a Duna között a szovjetek nagyszámú harckocsival támogatott támadásaival kellett megbirkóznia.

A széles arcvonalon rohamozó szovjetek erős lövészkötelékei néhány páncélos támogatásával elérték a 103-as magassági pontot Káloztól négy és fél kilométerre keletre. A Sárbogárd – Sárkeresztúr útvonaltól keletre a szovjetek körülbelül zászlóaljnyi gyalogsággal és hat harckocsival északnyugati irányban törtek előre. A támadók elérték Felsőkörtvélyes északnyugati körzetét és birtokba vették Nagylókot.

A 3. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja és a 394. páncélgránátos-ezred erői délelőtt Kishantospusztától délre még vissza tudták verni a 18. harckocsihadtest 25 páncélosának támadását. Világosmajornál a harcok közben nyolc szovjet harckocsi kilövését jelentették. Délután azonban a szovjetek összevonták erőiket, s újabb támadásuk Nagyhantosig vetette vissza a németeket.

A szovjetek délelőtt négy harckocsival elérték és lezárták a Dunapentele – Perkáta és a Perkáta – Adony útvonalakat. Délután hat harckocsi támogatásával keletről támadást indítottak Perkáta elfoglalására, de az itt védekező 23. páncélos-felderítőosztály a betört szovjet csoportokat visszaverte. A németeket meglehetősen nyugtalanította, hogy Perkáta déli és délkeleti körzetében a szovjetek jelentős erőket vontak össze.

Az előretört szovjet ékek már az 5. SS-páncéloshadosztály jobbszárnyát és Felsőcikolamajorban lévő harcálláspontját fenyegették. A veszély elhárítása érdekében 11.00 óra körül a hadosztály egy kisebb páncélozott harccsoportja Felsőcikolamajortól délnyugati irányban támadást indított és Alsócikolamajornál, a 143-as magaslat környékén öt szovjet harckocsiba ütközött, amelyekkel felvette a harcot.

Dunapentelén a szovjetek elvágták a 3/II. páncélgránátos-zászlóaljat, majd délnyugati irányból két zászlóalj erejű támadást is indítottak ellene. A németek azonban mindkettőt visszaverték.

A nap során beérkezett – nem végleges – jelentések alapján a németek a Sárvíz-csatorna és a Duna között összesen 25 szovjet páncélost lőttek ki.[563]

A IV. SS-páncéloshadtest északi arcvonaláról kivont 1. páncéloshadosztály a reggeli óráktól kezdve megkezdte erői átcsoportosítását Pusztaszabolcs körzetébe. A hadosztály kisebb páncélgránátos-kötelékeket küldött előre Felsőcikolamajorhoz, ahol azok páncéltörő reteszállásokat létesítettek. Ezek védték a gyülekező csapatokat az előretört szovjet páncélosok rajtaütésszerű támadásától.

A gyülekezési körletbe beérkezett csapatokat jelentős mértékben átszervezték. A 113. páncélgránátos-ezred nagy veszteségeket szenvedett századait Stark százados parancsnoksága alatt a 113. zászlóaljban (Kampf-Bataillon 113) egyesítették. A zászlóalj a Mahler-századból (az 1-3. század maradványaiból) és a Stehling-századból (az 5-7. század még harcképes katonáiból) állt össze.

A zászlóalj nehézfegyver-százada a 113/4. század Sd.Kfz. 251/9 „Stummel” 7,5 cm-es löveggel felszerelt lövészpáncélosaiból, valamint a 113/4., 8. és 9. századok önjáró 2 cm-es légvédelmi gépágyúiból és gépvontatású 7,5 cm-es páncéltörő ágyúiból állt.

A hadosztály parancsnoka harcálláspontját Zichyújfaluban rendezte be. Thunert vezérőrnagy a páncéloshadosztály gyenge páncélgránátos-gyalogságát két harccsoportba osztotta.

Huppert alezredes harccsoportja az 1. páncélgránátos-ezred maradványaiból szervezett 1. zászlóaljból, a 37. páncélvadászosztály két szakaszából, az 1. páncélgránátos-ezred törzsszázadából (légvédelmigépágyús-, páncéltörőágyús-, gyalogságilöveg- és motorkerékpároslövész-szakaszokból) állt. Ígéretet kaptak rá, hogy őket támogatja majd az 509. nehézpáncélos-osztály öt Tiger B nehézharckocsija is.

Marcks őrnagy harccsoportja a 113. zászlóaljból, a 113/10. (páncélos-utász-) század lövészpáncélosaiból, a 37. páncélvadászosztály két szakaszából és a 24/I. páncélososztály 11 Panther harckocsijából állt. A 24/I. páncélososztály egyúttal a 3. SS-páncéloshadosztálytól az 1. páncéloshadosztály alárendeltségébe lépett.

Az 1. páncélosezred megbízott parancsnoka, Elias százados Gárdony körül gyülekeztette a hadosztály bevethető Panther harckocsijait, amelyeknek Staudte százados volt a parancsnoka. A 73. páncélos-tüzérezred Pusztaszabolcs keleti körzetébe vonult. A tüzérosztályok jelentős veszteségeket szenvedtek a szovjet csatarepülőgépektől, amelyek a dél felé vonuló ütegeket támadták. Gárdonyt is szovjet légitámadás érte, amelyben az éppen üzemanyagot vételező páncélosok kezelőszemélyzete komolyabb veszteségeket szenvedett.

A hadosztály 1. páncélos-felderítőosztályának kisebb részei az 1/6. páncélosszázad Panzer IV harckocsijaival megerősítve még Székesfehérvárnál biztosítottak.[564]

A 23. páncéloshadosztály leváltott és déli irányban átcsoportosított kötelékei január 28-án hajnali 02.00 óráig elérték Aba körzetét. Az 51. páncélos-utászzászlóaljat, a 23. páncélos-felderítőosztály néhány páncélgépkocsiját, a 128/I. páncélos-tüzérosztály erőit a Schulz-páncéloscsoport (23/8. páncélosszázad) nyolc páncélosa támogatta. A 23. páncélosezred egy másik páncéloscsoportja még a 4. lovasdandár arcvonalán tartózkodott. A 126. és 128. páncélgránátos-ezredek, valamint a 128. páncélvadászosztály Aba térségébe való átcsoportosítása reggel már folyamatban volt.

Dél körül Középmajornál, Sárkeresztúrtól mintegy 10 kilométerre délkeletre a szovjet harckocsik közeledésének hírére páncélos riadót rendeltek el. A Schulz-páncéloscsoport megindult, de egyelőre nem ütközött szovjet kötelékekbe.

Középmajornál azonban a hadosztály 278. légvédelmi tüzérosztályának biztosító vonalába páncéltörő ágyúkat vontató szovjet tehergépkocsik futottak bele. A németek hét tehergépkocsit kilőttek, a többi délkelet felé visszavonult.[565]

A IV. SS-páncéloshadtest a kapott parancs szerint a Duna és a Velencei-tó között védelembe ment át. Az éjszaka folyamán visszavett arcvonal Adonytól a Duna nyugati partján a Váli-torkolatig, onnan a Váli-víz délnyugati partja mentén Baracska déli részén és Pettenden át Kápolnásnyékig húzódott. Adonyban csupán az 5. SS-páncéloshadosztály ellátó alakulataiból felállított riadózászlóalj védett. Innen északra a 10. SS-páncélgránátos-ezred volt védelemben. Az Aggszentpéternél létesített hídfőt a 9/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj még mindig tartotta.

Aggszentpéter és Baracska déli része között a 9. SS-páncélgránátos-ezred zöme és a 3. SS-páncéloshadosztály 5/I. SS-páncélgránátos-zászlóaljának részei helyezkedtek el. A Baracska – Pettend műutat az 5. SS-páncélos-felderítőosztály fedezte.

Pettend körül a meglehetősen legyengült 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóalj készült fel a védelemre. Ebben az 509. nehézpáncélos-osztály két Tiger B nehézharckocsija és néhány StuG. III rohamlöveg támogatta. A zászlóalj balszárnyát a 3/3. SS-páncélos-utászszázad biztosította.

Pettend és Kápolnásnyék között az 5. SS-páncélgránátos-ezred részei váltották le az 1. páncéloshadosztály kötelékeit. A páncélgránátosok mögött a támogatásukra kijelölt 3/II. SS-páncélos-tüzérosztály tüzelőállásai helyezkedtek el. A 3/1. SS-páncélos-légvédelmi üteg katonái Ferenczmajornál állították fel lövegeiket. Mellettük a 24/I. „Danmark” SS-páncélgránátos-zászlóalj biztosított.

A 3/IV. SS-páncélos-tüzérosztály a Velencei-tótól déli partján vezető út mentén foglalt reteszállást. A 8. üteg egyetlen megmaradt harcképes tarackját átadta a 9. ütegnek. Ezzel az SS-tüzérosztályban a 10. üteg 10 cm-es ágyúi mellett már csak egy tarackos üteg maradt.

Kleffner SS-Obersturmbannführer harccsoportja az éjszaka harcolva vonult vissza Verebtől és Gárdonyban rendezte sorait. A harccsoport parancsnoka a 3. SS-páncéloshadosztály Seregélyestől keletre, Ferenczmajornál lévő harcálláspontjára ment, hogy Becker SS-Brigadeführert a Vereb körüli pusztító harcokról tájékoztassa. Kleffner itt azt az újabb utasítást kapta, hogy Gárdonyban várja meg a további parancsokat. Harccsoportját az előzetes tervek szerint valószínűleg Pusztaszabolcshoz csoportosítják majd át.[566]

Reggel a 9/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj ellenlökése Aggszentpétertől keletre, Kishalom és a német hídfő között visszafoglalta a korábbi német állásokat és ezzel helyreállította az arcvonalat. A szovjet csapatok harckocsik támogatásával betörtek Baracska déli részébe is, de a 9. SS-páncélgránátos-ezred másik két zászlóaljának katonái felszámolták a betörést és kilőttek négy M4A2 Sherman harckocsit.

Napközben a szovjetek a Váli-víz mentén a Dunától Kishalomig számos század erejű támadást indítottak, hogy lekössék a németek erejét. A Nagytétény – Pusztaszabolcs vasútvonal mentén zászlóaljnyi erővel be is törtek, de egy német ellenlökés visszavetette őket.

Baracskánál már nem volt ilyen könnyű megállítani őket. A hadosztálynyi szovjet csoportosítás számos zászlóalj-, illetve ezred erejű támadást indított, amelyeket alkalmanként mintegy 10 páncélos is támogatott. A szovjetek kíméletlen harcban elfoglalták Baracska déli részét, ezzel a település a temető kivételével már a kezükben volt. A temetőt az SS-páncélgránátosok még tartották.

A támadás délnyugat felé tovább folytatódott. Többször megismételt ezrednyi erővel végrehajtott támadás után a 10 harckocsival előretörő szovjetek Pettendet is elfoglalták.

A 3. SS-páncéloshadosztály már dél felé elindított 6. SS-páncélgránátos-ezredének részei ellenlökést indítottak. A 6/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj katonáit a 24/I. páncélososztály öt Panther harckocsija is támogatta. A páncélgránátosok rohama összeomlott, és egyik századparancsnokuk is elesett. A német harckocsik viszont négy T–34 és két páncéltörő ágyú kilövését jelentették.

A Holste-hadosztálycsoport arcvonalán a Lovasberény – Székesfehérvár út mentén szovjet század erejű kötelék támadott, de visszaverték. Zámolytól délnyugatra és északra a 4. lovasdandár egy-egy zászlóaljnyi erővel indított szovjet támadást hárított el.[567]

A 3. Ukrán Front déli csapásmérő csoportosításának (18. harckocsihadtest, 30. és 133. lövészhadtest) vezetését január 28-án hajnalban a Karéliai Fronttól beérkező 26. hadsereg törzse vette át. A hadsereg parancsnoka N. A. Gagen altábornagy volt.[568]

Az aznapi harcokban a 18. harckocsihadtest 110. harckocsidandára újabb nyolc harckocsiját veszítette el.[569]

Délelőtt 11.00 órakor az északi csoportosítás rövid tüzérségi előkészítést követően felújította támadását. A 23. harckocsihadtest, amely aznap összesen 106 harckocsival és önjáró löveggel rendelkezett, a 151. lövészhadosztállyal közösen Pettenden át Pusztaszabolcs és Sárosd irányában indított támadást. A 104. lövészhadtest, állományában a 3. gárda-légideszant-, 66. lövész- és 34. gárda-lövészhadosztályokkal, Aggszentpéter és a 101-es magaslat között ugyancsak ebben az irányban indult meg. A támadás második hullámában az 1. gárda-gépesítetthadtest követte a főerőket, állományában 18 M4A2 Sherman harckocsival és 19 SZU–100 önjáró löveggel. A szovjet csapatok harctevékenysége azonban lassan bontakozott ki és nem hozta meg a kívánt eredményt.[570]

Az eredménytelenséget a szovjetek elsősorban a németek páncélosfölényének tulajdonították. Szovjet források szerint a IV. SS-páncéloshadtest két SS-páncéloshadosztálya – az önálló páncélososztályokkal és a 303. rohamtüzérdandárral együtt – aznap mintegy 200 harckocsival és rohamlöveggel rendelkezett.

A szovjet csapatok hatékonyságát az is jelentősen gyengítette, hogy a hadtestparancsnokok sehol sem képeztek helyi erőfölényt. Éppen ellenkezőleg: az alakulatokat az egész arcvonalon egyenlően osztották szét. Ráadásul a fegyvernemek közötti együttműködést sem tudták kielégítően megszervezni. A szovjetek értékelése szerint az arcvonal-kilométerenként összevont 30 löveg nem volt elegendő a német tüzérség lefogásához.[571]

Ami a németek állítólagos páncélosfölényét illeti: meglehet, hogy a IV. SS-páncéloshadtest hadosztályai és önálló páncélosalakulatai valóban rendelkeztek 200 harckocsival és rohamlöveggel, de hogy ebből nem volt mind bevethető, az egészen bizonyos. Ha a korábban vázolt harctevékenységek során említett harcképes német páncélosokat összeadjuk, a következő képet kapjuk:

– 3. SS-páncéloshadosztály: hat harckocsi és rohamlöveg (egyébként Gárdonyhoz visszavonva);

– 5. SS-páncéloshadosztály: 20 harckocsi és rohamlöveg;

– 303. rohamtüzérdandár: körülbelül 19 rohamlöveg;

– 24/I. páncélososztály: öt harckocsi;

– 509. nehézpáncélos-osztály: két nehézharckocsi, tehát összesen körülbelül 52 páncélos.

A 4. gárdahadsereg északi csoportosítása – szovjet forrás szerint – két hadtestében legalább 106 + 37 páncélossal rendelkezett. Ez összesen 143 harckocsit és önjáró löveget jelent. Ha csak minden második szovjet páncélos volt bevethető állapotban, akkor is körülbelül 70 páncélost vethettek harcba a németek ellen. A szovjet haditechnika viszont sokkal kevesebb karbantartást igényelt és esetükben műszaki hiba is jóval kisebb arányban lépett fel, mint a német konstrukcióknál. Ezért a meglévő haditechnika a szovjeteknél magas arányban maradt bevethető állapotban. Csak egy jellemző példa: noha a súlyos harcok után, 1945. február végén a 18. és 23. harckocsihadtest, az 1. gárda-gépesítetthadtest és a 22. harckocsiezred állományában összesen csupán 142 harckocsi maradt, de ebből csak 12 páncélos szorult javításra (8,4 százalék).[572] Az is nagyon könnyen megeshet, hogy a szovjet források csak az „üzemképes”, vagyis harcképes járművek számát közlik. Ezek alapján megállapítható, hogy ha valamelyik félnél volt páncélosfölény, az biztos nem német oldalon jelentkezett. Sokkal inkább az arcvonal másik oldalán…

A szovjetek egész nap jelentős légitevékenységet folytattak. Felderítő-, csatarepülő- és vadászrepülő-kötelékeik főleg a III. páncéloshadtest és a IV. SS-páncéloshadtest felett hajtottak végre bevetéseket.

A német légierő is fokozta tevékenységét. Éjszakai csatarepülők és bombázókötelékek január 28-ára virradó éjjel mintegy 200 bevetés alkalmával elsősorban a dunaföldvári Duna-átkelőt, a Csepel-sziget északi részén, valamint Budapest környékén azonosított szovjet csapatösszevonásokat és csapatmozgásokat támadták.

A 4. légiflotta I. repülőhadteste napközben összesen 320 bevetésben támogatta a Balck-seregcsoport csapatait. A harcok közepette a csatarepülőgépek kilőttek három harckocsit, 60 gépjárművet és két légvédelmi löveget. A vadászrepülőgépek hat szovjet gépet lőttek le, másik hatot pedig eltaláltak. A dunaföldvári hídon bombavetés során két telitalálatot értek el.[573]

Reggel 09 óra 40 perckor Gaedcke kénytelen volt jelenteni Grolmannak, hogy a szovjetek az éjszaka folyamán a Balck-seregcsoport déli szárnyán előretörtek. A Simontornyától északra kialakított betörést az 1. páncélos-felderítőosztály és a magyar 25. honvéd gyaloghadosztály kötelékei az Igar déli széle – Sáregrestől három kilométerre délre húzódó vonalon próbálták felfogni. Kisebb csapatrészek Káloz körül, a kis tavak környékén biztosítottak. A 3. páncéloshadosztály páncéloscsoportja Nagyhantostól délkeletre próbálta meg feltartóztatni a szovjeteket. A szovjet harckocsik Dunapentelét nyugatról megkerülték, és elérték a Perkáta és Adony felé vezető utakat.

A IV. SS-páncéloshadtest a Váli-víz mentén védelembe ment át és tartotta a két kiharcolt hídfőt. Arcvonala a Dunától Baracska déli részén át a Pettend – Kápolnásnyék déli része vonalon húzódott. Az 1. páncéloshadosztály Kápolnásnyék és Gárdony térségében gyülekezett, hogy a lehető leggyorsabban dél felé vonuljon.

Időközben Gille SS-Obergruppenführer és törzse a Székesfehérvár környéki arcvonal irányítását is átvette. A 23. páncéloshadosztály rendelkezésre álló kötelékeinek gyülekeztetése az előzetes tervek szerint délután 14.00 óra körül befejeződhetett, miután a térség kellő biztosítására odavezényelték a 3. SS-páncéloshadosztály néhány páncélossal megerősített, 300-400 fős harcoslétszámmal rendelkező 3. SS-páncélos-utászzászlóalját. Ez azért is fontos volt, mert a 356. gyaloghadosztály első gránátoszászlóaljának beérkezésére délutánnál előbb nem számíthattak.

A magyar 3. hadsereg azt javasolta, hogy a déli támadás során érjék el a Cece – Dunaföldvár vonalat, de erre a Balck-seregcsoport közölte, hogy figyelembe véve a szovjet erők létszámát inkább összevont erőkkel, súlypontszerűen kell támadni.

A 11 óra 40 perckor megejtett déli helyzettájékoztató után a németek számára Perkáta körzetében rajzolódott ki a szovjetek fő erőkifejtése. Harckocsizó ékeik elfoglalták a Perkátától három kilométerre keletre, Alsócikolamajornál lévő magaslatot. Ellenük az 5. SS-páncéloshadosztály egy kisebb páncélozott harccsoportját vetették be.

Időközben az északi szárnyon is fokozódott a szovjetek nyomása. Baracskát és Pettendet elfoglalták, páncélosaik a Baracska – Pettend útvonalon mozogtak. Az 1. páncéloshadosztály legtöbb alakulata 12.00 óráig elérte Pusztaszabolcs körzetét. A 23. páncéloshadosztály további átcsoportosított erői a tervek szerint 14.00 óra körül érik majd el Abát és Sárkeresztúrt.

A további harctevékenységgel kapcsolatban Gaedcke 11 óra 50 perckor a következőket terjesztette elő Grolmannak:

1. A 356. gyaloghadosztály részenként beérkező erőivel leváltanák a 4. lovasdandár Zámoly és a Velencei-tó között bevetett 41. lovasezredét és tartalékként a székesfehérvári arcvonal mögött gyülekeztetnék. Ezen kívül 6. páncéloshadosztály Vértesben elakadt páncéloscsoportját, majd a továbbiakban a magyar 2. honvéd páncéloshadosztályt is Székesfehérvárhoz csoportosítanák át.

2. A 3. SS-páncéloshadosztályt éjszaka kivonnák az északi szárnyról és Pusztaszabolcsnál gyülekeztetnék, hogy erői alkalmazásával délen gyors eredményt érjenek el. A hadosztály egyelőre mint a Balck-seregcsoport tartaléka álljon készenlétben.

3. Az 1. és 23. páncéloshadosztály erőivel összpontosított támadást kellett indítani Sárbogárd irányában, hogy a Sió-csatorna mentén harcoló magyar 25. honvéd gyaloghadosztály szárnyát fenyegető veszélyt felszámolják. A két német páncéloshadosztály ezután kelet felé fordulna.

4. A 3. SS-páncéloshadosztállyal és a 3. páncéloshadosztály balszárny-erőivel a Duna mentén keletről kellett rátámadni a szovjetekre.

Grolman a javaslatokkal kapcsolatban megjegyezte, hogy kétséges, adnak-e engedélyt a 3. SS-páncéloshadosztály alkalmazására a IV. SS-páncéloshadtest kötelékén kívül, de azért a hadosztály Pusztaszabolcs körüli gyülekeztetését engedélyezte. Ezzel együtt felvetette: a Duna mentén Dunaföldvár irányában alakítsanak ki súlypontot, hogy a Sárvíz-csatorna és a folyam között elhelyezkedő szovjetekre végzetes csapást mérhessenek.

Gaedcke ezt ellenezte, mert a seregcsoport szerinte súlyos helyzetbe kerülne, ha a támadás mégsem sikerül. A támadó csoportosítást nyugat felől fenyegető szárnytámadások veszélyén túl megmaradna a magyar 25. honvéd gyaloghadosztályt keletről fenyegető szovjet csoportosítás manőverezési szabadsága. Arról nem is beszélve, hogy a szovjetek így nyugat felé kerülve egyenesen Székesfehérvárig nyomulhatnának előre.

A Dél Hadseregcsoport 12 óra 25 perckor tájékoztatta az OKH szárazföldi haderő vezérkara hadműveleti osztályát az elrendelt átcsoportosításokról és a kialakult elképzelésekről. A hadseregcsoport hangsúlyozta, hogy az 1. és 23. páncéloshadosztályok bevetéséről végleges döntés még nem született. Ennek oka az volt, hogy a németek meg akarták várni a 7. gépesítetthadtest harcbavetését, hiszen a seregtest bevetésével számoltak. A németek tehát nem tudták, hogy a gépesítetthadtest zöme éppen feltöltés alatt állt.

A hadseregcsoport 12 óra 55 perckor továbbította a Balck-seregcsoport kérését a hadműveleti osztály felé, miszerint engedélyezzék a 3. SS-páncéloshadosztály bevetését a III. páncéloshadtest keretében Pusztaszabolcstól dél felé. A tervek szerint a hadosztály a 3. páncéloshadosztály csapataival együtt a Dunától nyugatra képezett volna támadó csoportosítást.

Az OKH döntése 13 óra 30 perckor érkezett meg. Eszerint vagy az egész IV. SS-páncéloshadtesttel támadjanak dél felé, vagy hagyják északon, de mindkét hadosztályával együtt. A hadseregcsoport maga döntse el, melyik variációt választja. A IV. SS-páncéloshadtestet tehát nem engedték megosztani. Grolman 17 óra 30 perckor tájékoztatta a Balck-seregcsoportot a döntésről.

Délután a szovjetek nyomása tovább erősödött a déli szárnyon. A németeknek az volt a benyomása, hogy a Dunapentelén még kitartó német páncélgránátosokat el akarják szigetelni és birtokba akarják venni a Perkáta környékén észak felé vezető utakat. A szovjetek ezzel egy időben balszárnyukon is jelentős lövészerőket vetettek be.

Délután 17 óra 40 perckor a Balck-seregcsoporttól újabb összefoglaló jelentés érkezett. A szovjetek simontornyai hídfőjükből több mint egy hadosztálynyi erővel indítottak támadást és elfoglalták Igart. Támadó éleik már Huszárpusztától délre jártak. Az ellenük bevetett 1. páncélos-felderítőosztály ott harcoló hat lövészpáncélosa közül mindegyik telitalálatot kapott. Emiatt az alakulat mozgó harctevékenységre már nem volt képes.

A Sárvíz-csatornától keletre a 35 harckocsival támadó szovjetek a 3. páncéloshadosztály csapatait Nagyhantosig vetették vissza. Perkátától délkeletre, keletre és északra páncélosütközet zajlott: a németek összesen 25 szovjet páncélos kilövését jelentették. Dunapentelén a 3/II. páncélgránátos-zászlóalj még tartotta magát, de közöttük és Perkáta között már nem voltak német csapatok. A zászlóaljat gyakorlatilag bekerítették. A német felderítés továbbra is lázasan kereste a 7. gépesítetthadtestet, de persze nem találta.

A IV. SS-páncéloshadtest arcvonalán is felismerték, hogy a szovjetek szándéka visszaszorítani a németeket a Dunától. Amíg a két szovjet támadó csoportosítás között nem volt kapcsolat, tevékenységük nem lehetett olyan hatékony, mint egy közös arcvonalon való támadás esetén.

A előző napi páncélos-összecsapások után megfigyelték, hogy a január 27-én tapasztaltaktól eltérően északon a szovjetek csak Pettend és Baracska ellen kísérték gyalogságukat kisebb harckocsi-különítményekkel, máshol páncélosaik nem mutatkoztak. A németek úgy gondolták, hogy előző nap a 23. harckocsihadtest állományának nagy részét kilőtték, s ezzel a hadtest méregfogát kihúzták. Ercsi és Ráckeresztúr között viszont jelentős szovjet lövészerők gyülekeztek.

A nap folyamán 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja, amelyet a IV. SS-páncéloshadtestnek rendeltek alá, beérkezett Sárkeresztesre. A harccsoport aznap nyolc bevethető Pantherből, két parancsnoki Panther harckocsiból, 53 lövészpáncélosból és 21 felderítő páncélgépkocsiból állt. Ezt az erőt a helyzettől függően akár Székesfehérvárnál, akár a déli szárnyon bevethették.

A III. páncéloshadtest szándéka szerint a 23. páncéloshadosztály beérkezett erőivel Sárbogárd felé indítana támadást, majd északkelet felé fordul és megpróbál egyesülni az 1. és 3. páncéloshadosztályok Perkátánál harcoló csapataival. Az ehhez szükséges csapatmozgások már megindultak. A 23. páncéloshadosztály egyik páncélgránátos-ezrede még Székesfehérvárnál állt tartalékban addig, amíg a 356. gyaloghadosztály[574] és a IV. SS-páncéloshadtest által küldött kötelékek be nem érkeznek. A Dél Hadseregcsoport megjegyezte, hogy a 23. páncéloshadosztály tervezett alkalmazása ellentmondott a páncéloshadosztályok összpontosított bevetéséről szóló korábbi elhatározásnak.

Gaedcke 18 óra 20 perckor jelezte Grolmannak, hogy a szovjetek Perkátánál kialakított csapatösszevonása ellen valamit tenni kellene. A III. páncéloshadtest támadása másképp körvonalazódott, mint ahogy azt a seregcsoport tervezte. A 23. páncéloshadosztály támadó csoportosítása éppen Sárkeresztúron vonult át és már nem tudott Perkáta felé fordulni. Sárkeresztúrtól délre a németeknek csapatokat kell előretolniuk, különben a szovjetek áttörnek Székesfehérvár felé.

Grolman erre sajnálkozásának adott hangot, mert ezzel akadályozták a támadó csoportosítás súlypontképzését. Így az a veszély fenyegetett, hogy a németek megállítják ugyan a szovjeteket Sárkeresztúrnál, de Perkátánál saját támadásuk is elakad. Ezért Grolman szerint jobb lenne, ha a 23. páncéloshadosztály rendelkezésre álló erőit az 1. páncéloshadosztályhoz irányítanák. A Perkátán át délkelet felé indított támadás a leghatásosabb módja volt a szovjet csoportosítás felszámolásának, még akkor is, ha emiatt nyugatabbra kockáztatniuk kellett.

Rövid mérlegelés után Gaedcke 18 óra 55 perckor közölte Grolmannal Balck tábornok döntését. Eszerint másnap a rendelkezésre álló teljes légierő a Simontornyánál kialakult szovjet betörés ellen kerül bevetésre, hogy itt ne szárazföldi csapatokat kelljen bevetni. A magyar 3. hadsereg a betörés mentén arcvonal-rövidítést hajt végre és visszahúzódik az Ozora kelet – Mezőszilas – a Sárvíz-csatorna Sárszentmiklóstól nyugatra húzódó partja vonalra. A 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportját úgy kellett átcsoportosítani, hogy másnap akár a magyar 25. honvéd gyaloghadosztály, akár a 3. páncéloshadosztály arcvonalán alkalmazni tudják.

Mivel északon is számítani lehetett további szovjet támadásokra, a 3. SS-páncéloshadosztályt végül nem emelték ki a IV. SS-páncéloshadtest állományából. Különben is, eddig csupán a 6. SS-páncélgránátos-ezredet sikerült kivonni az arcvonalból, de később ezt is újra be kellett vetni. Az ezredet ezután a Velencei-tó délnyugati körzetébe szándékoztak átcsoportosítani. A 3. SS-páncélos-felderítőosztály és a 3. SS-páncélos-utászzászlóalj tartalékként Székesfehérvárhoz került. Így mindegyik SS-alakulat a IV. SS-páncéloshadtest parancsnoksága alatt maradt.

A III. páncéloshadtest azt a parancsot kapta, hogy a 23. páncéloshadosztály kisebb kötelékeivel zárja le a Sárkeresztúr – Sárbogárd útvonalat, majd erői zömével délkelet felé indítson támadást, csatlakozzon a 3. páncéloshadosztályhoz, majd ezzel együtt összpontosított támadás keretében Hercegfalván egyesüljenek a Perkáta felől kelet felé kerülő 1. páncéloshadosztály csapataival.

Wöhler este 21 óra 25 perckor beszélt Guderian vezérezredessel. A Dél Hadseregcsoport parancsnokának az volt a benyomása, hogy ezt a napot is „megúszták ép bőrrel”. A 3. páncéloshadosztály eredményes mozgó harctevékenysége jelentősen hátráltatta a szovjet támadás kibontakozását a déli szárnyon, másnap pedig a Sárvíz-csatornától keletre megindulhatott a III. páncéloshadtest három páncéloshadosztályának támadása is. Továbbra is számolni kellett azonban a szovjet északi és déli csoportosításának súlyképzésével a Duna mentén. Wöhler továbbra is attól tartott, hogy a szovjetek délen előbb-utóbb harcba vetik a 7. gépesítetthadtest erőit is.

Wöhler kitért arra is, hogy aznap ugyan a 6. páncéloshadosztály páncéloscsoportjának alkalmazásával még sikerült megakadályozni az SS-hadosztályok szétválasztását, de kialakulhatott olyan helyzet is, amikor a két SS-páncéloshadosztályt majd külön-külön kénytelenek bevetni. Néhány nap múlva igaza lett…

Napközben megérkezett a Délkeleti Főparancsnok („F” Hadseregcsoport) javaslata a Duna – Dráva – Balaton háromszög 2. páncéloshadsereggel közösen tervezett megtisztítására. A terv egy nagy és egy kis megoldást vetett fel, de a végrehajtásra kijelölt erők a Drávától délre a vasúti hálózat állapota, az időjárás és az ellenség magatartása függvényében csupán február 6-ig voltak összevonhatóak. Ezzel a 2. páncéloshadsereg „Eisbrecher” hadművelete jelentős késedelmet szenvedett, s korábbi formájában és célkitűzéseiben hamarosan aktualitását is veszítette.

A 3. Ukrán Front ellencsapásának kivédése közben a Dél Hadseregcsoport Guderian vezérezredes felkérése nyomán kidolgozta az „Operation Süd” („Dél” hadművelet) terveit is.

A hadműveleti terv lényege abból állt, hogy a német 6. hadsereg Székesfehérvártól délre elfoglalt állásaiból a IV. SS-páncéloshadtest és a Breith-hadtestcsoport (III. páncéloshadtest és magyar II. hadtest) csapataival közösen támadást indítana dél felé. A 2. páncéloshadsereg ezzel a támadással együttműködésben Nagybajom térségéből keleti irányban végrehajtja az „Eisbrecher” hadműveletet, és hozzá csatlakozik a Délkeleti Főparancsnok négy gyaloghadosztályának észak – északkeleti irányú támadása. Ezzel a három összetartó irányú támadással kívánták felszámolni a 3. Ukrán Front Dunától nyugatra, a Balaton és a Dráva között kialakított hídfőjét és egyszersmind birtokba venni a Duna vonalát a Dráva torkolatáig.

A Dél Hadseregcsoport szerint a támadás sikeréhez alapvetően három feltétel szükségeltetett:

1. Miután szétverték a Dunaföldvár irányából észak felé támadó szovjet erőket, felújítják a „Konrad 3” hadműveletet és felszámolják a szovjet erőket a Vértes-hegység és a Duna között.

2. A Dunától északra, a német 8. hadsereg arcvonalán megszilárdítják a helyzetet, nehogy ide később jelentősebb erőket kelljen támogatásként átdobni.

3. A hadseregcsoport páncéloshadosztályait személyi és anyagi vonatkozásban fel kell tölteni és két-három újabb gyaloghadosztályt is a térségbe kell vezényelni.

A német páncéloshadosztályokra rá is fért volna a feltöltés, hiszen a szervezési előírásokhoz képest január 27-én este összesen 344 Panzer IV és Stug. III, 56 Jagdpanzer IV, 206 Panther, 53 Tiger E és Tiger B, valamint 797 lövészpáncélos hiányzott állományukból. A hadseregcsoport a hiányok pótlására „gyorssegélyként” 115 Panzer IV harckocsit és rohamlöveget, 20 Jagdpanzer IV vadászpáncélost, 70 Panthert, 18 Tigert és 200 lövészpáncélost kért.

A Délkeleti Főparancsnoknak küldött táviratában a Dél Hadseregcsoport közölte, hogy az „Operation Süd” csakis azután indulhat meg, miután a német csapatok Budapest felé sikeresen áttörtek. Ennél fogva a tervezett támadás időpontja egyelőre még nem volt meghatározva.[575]




1945. január 29. hétfő
(Időjárás: erős fagy, mínusz 20 Celsius-fok, helyenként borult égbolt, erős szél és hófúvások, az utak a hófúvások miatt részben nem járhatók.)


A magyar 3. hadsereg II. hadteste a Tihany-félsziget körül szovjet felderítő vállalkozásokat hárított el.

A Pape-csoport arcvonalán a Sió-csatorna mentén éjszaka különösebb harccselekményekre nem került sor. A szovjet 233. lövészhadosztály csapatai csupán Örspuszta ellen indítottak kisebb támadást, amelyet a nap folyamán aztán el is foglaltak.

A Balaton északi partján napközben továbbra is viszonylagos nyugalom volt. Ádánd körül már sokkal erősebb támadás érte a 25. honvéd gyalogezred védelmét. A szovjet 236. lövészhadosztály ezrednyi erővel három kilométer széles arcvonalon betört a magyar csapatok főellenállási vonalába és 10 kilométer mélyen előrenyomult. A magyar kötelékek Enying körzetéből déli irányban ellenlökést indítottak és a betörést elreteszelték. A szovjetek visszavetésére és a betörés teljes felszámolására a körzetbe irányították a 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportját is.

Ozorától északkeletre és keletre egy-két századnyi erővel próbálkoztak a szovjetek, de itt a 233. lövészhadosztály Sió-csatorna északi partjára átjutott lövészerőit a magyar védők visszavetették. A szovjetek nem adták fel, és az esti órákban Ozorától északra mégis sikerült hídfőt foglalniuk.

Simontornyától északra zászlóaljnyi szovjet támadások visszaverése foglalkoztatta a védőket. Délután Kisdád és Örspuszta között is támadtak a szovjetek. A 233. lövészhadosztály két ezrednyi gyalogsága elfoglalta Sáregres keleti felét és Örspusztát.[576]

A III. páncéloshadtest 23. páncéloshadosztálya az éjszaka folyamán Káloztól keletre a 104. gárda-lövészhadosztály kisebb támadásait verte vissza.

Január 29-én a III. páncéloshadtest a hadosztálynak azt a parancsot adta, hogy Alsósismándpuszta irányában indítson támadást azzal a céllal, hogy elérjék a Gardamajor – 138-as magassági pont vonalat. A támadás végrehajtására a 126. páncélgránátos-ezredet, az 51. páncélos-utászzászlóaljat és a Schulz-páncéloscsoportot jelölték ki. Mivel a támogató tüzérség késve foglalta el tüzelőállásait, a támadás csak 06 óra 45 perckor indulhatott meg.

A németek a 138-as magaslatot ellenállás nélkül érték el. A balszárnyon támadó 126/I. páncélgránátos-zászlóalj Feige százados vezetésével viszont beleütközött a szovjetek védelmébe, s emiatt a többi alakulathoz képest le maradt.

Schulz főhadnagy páncélosai északi irányban támadtak, hogy a páncélgránátosok számára szabaddá tegyék a Szilfamajor felé vezető utat. A házcsoporttól közvetlenül délre egy páncéltörő ágyúkkal, páncéltörő puskákkal és géppuskákkal megerősített szovjet lövészszázad volt védelemben, amit a német páncélosok heves küzdelemben megsemmisítettek. Miután a 126/I. páncélgránátos-zászlóalj katonái elfoglalták a majort, a páncélosok az 51. páncélos-utászzászlóalj támogatásával Gardamajor ellen intéztek támadást, amelyet a szovjetek elszántan védelmeztek. A harccsoport Nagylóktól két kilométerre délre birtokba vett egy magaslatot, majd Hercegfalva irányában folytatta támadását.

A német támadás széles arcvonalon átlépte a Simontornya – Budapest vasútvonalat. Estefelé a 126/II. páncélgránátos-zászlóalj Grünwaldt őrnagy parancsnoksága alatt elfoglalta a 156-os magaslatot és kivetette a szovjeteket Gardamajorból. Mivel a német balszárny lemaradt, az elért vonalon a további délkeleti irányú támadást leállították. A német páncélgránátosok Józsefmajorban, a 156-os magaslaton és Gardamajorban támpontokat alakítottak ki.[577]

A 3. páncéloshadosztály reggel 07.00 órakor indította meg déli irányú támadását. A 3. páncélos-felderítőosztály a hadosztály balszárnyán az erős hófúvás ellenére elfoglalta Kisvenyimalsópusztát. Az alakulat jelentős veszteségeket szenvedett a szovjet csatarepülőgépek támadásaitól, a rendkívüli hideg pedig a fagysérültek számát növelte. A legyengült páncélos-felderítők éjszaka kénytelenek voltak ismét feladni a helységet.

A jobbszárnyon támadó 6. páncélosezred és 394. páncélgránátos-ezred erői Kishantospusztától nyugat felé indítottak támadást, hogy a 23. páncéloshadosztállyal együttműködésben visszafoglalják Nagylókot. A települést a szovjet 36. gárda-lövészhadosztály jelentősebb erői védték, így a németek támadása nem járt eredménnyel. A heves harcokban Siebenhüner őrnagy, a 394. páncélgránátos-ezred parancsnoka is megsebesült.

Az ezred II. zászlóalját, miután csupán nyolc(!) harcképes katonája maradt, fel kellett oszlatni. Ez a raj erejű csoport Halboth hadnagy vezetésével Kishantospusztánál biztosította az utat.[578]

Az 1. páncéloshadosztály Huppert-harccsoportja január 28-án este Pettend körül északnyugati irányból még szovjet gyalogsági támadások elhárításával volt elfoglalva. A német páncélgránátosok a 37. páncélvadászosztály két StuG. III rohamlövegének és a 1/7. páncélosszázad hat Panther harckocsijának tűztámogatásával visszaverték ezeket a rohamokat.

A hadosztály páncéloscsoportja Agárd délkeleti körzetében gyülekezett. Az 1/3. és 1/7. páncélosszázadok már csak öt-öt sérült harckocsival rendelkeztek, ezért ezeket a börgöndi repülőtérre vezényelték, ahol az 1. páncéloshadosztály javítóműhelye dolgozott.

Az esti órákban az 1. páncéloshadosztály erői támadást indítottak Perkáta irányában. Egy harccsoportjuk visszafoglalta a helységet a szovjet 68. gárda-lövészhadosztálytól, majd elérte a település déli szélét és az innen két kilométerre délkeletre lévő magaslatot. A balszárnyon támadó harccsoport viszont Perkátától északra a 18. harckocsihadtest páncélosaiba ütközött és támadása elakadt.

Január 29-én hajnalban a hadosztály felújította támadását. Thunert vezérőrnagy erőit két harccsoportra osztotta. Az 1/I. páncélososztály 1. és 4. századainak 20-25 bevethető Panther harckocsija Staudte százados vezetésével a Huppert-harccsoportot támogatta. A Huppert-harccsoport az 1. zászlóaljból (1/I. páncélgránátos-zászlóalj egy lövészpáncélos-századdal, vontatott páncéltörő ágyúkkal, önjáró légvédelmi gépágyúkkal és gépvontatású 15 cm-es gyalogsági lövegekkel), a 37. páncélos-utászzászlóalj részeiből, az 509. nehézpáncélos-osztály öt Tiger B nehézharckocsijából és a Perkátától északra tüzelőállást foglalt 73. páncélos-tüzérezredből állt. Mischke százados 1/5. páncélosszázada egyelőre a hadosztályparancsnok tartalékában maradt.

A hadosztály Perkátától északra elfoglalt készenléti állásaiból Dunapentele irányában indított támadást, hogy kapcsolatot létesítsen az ott bekerített 3/II. páncélgránátos-zászlóaljjal.

Staudte Panther harckocsijai előretörtek és Dunapentelétől hét kilométerre északra elérték az Adonyba vezető utat. Innen a páncéloscsoport parancsnoka felderítő különítményt küldött ki Dunapentele irányába, amely egy összevont páncélosszázadból, lövészpáncélosokból, önjáró légvédelmi gépágyúkból és a 73. páncélos-tüzérezred tüzérmegfigyelő harckocsijaiból állt.

Dél körül az előretörő Huppert-harccsoport Csillagpuszta nyugati körzetében sündisznóállást foglalt, mivel a szovjetek ellenlökései megakasztották előrenyomulását. Ezalatt számos szovjet szárnytámadás érte a páncéloscsoportot is, de ezeket mind visszaverték. A szovjetek támadó harckocsijai közül a németek 23 páncélos kilövését jelentették.

A Marcks-harccsoport (a 113. zászlóalj megerősítve a 37. páncélos-utászzászlóalj és a 37. páncélvadászosztály részeivel) a Hupper-harccsoporttól nyugatra valamivel később, a délután folyamán indított támadást. Itt a németek – miután délnyugat felé kerültek – a Dunapentelétől öt kilométerre északnyugatra lévő Galambospusztáig jutottak, ahol ugyancsak körvédelmre kényszerültek.

A Huppert-harccsoport a hadosztály kísérőszázadának és törzsének részeivel egyelőre tartotta állásait Ciliamajor körül.

Éjszaka Thunert vezérőrnagy előrevonta Mischke százados 5. páncélosszázadát (13 bevethető Panther harckocsival, 2 cm-es önjáró légvédelmi gépágyúkkal és utász-lövészpáncélosokkal). Mischke különítménye fedezte azokat a járműveket, amelyek a Galambospusztánál és Dunapentelénél álló harccsoportokat látták el utánpótlással (főleg páncélöklökkel és aknákkal a páncélgránátosokat, valamint lőszerrel az elöl lévő Panther harckocsikat).

Az 1. páncéloshadosztály első (hadműveleti) vezérkari tisztje a nap végén 27 kilőtt szovjet T–34 és M4A2 Sherman harckocsiról tett jelentést.[579]

Ezzel együtt a III. páncéloshadtest aznap összesen 36 szovjet harckocsi, nyolc önjáró löveg (ebből négy SZU-76) és 12 páncéltörő löveg megsemmisítéséről számolt be.[580]

A IV. SS-páncéloshadtest arcvonalán sem csendesedtek a harcok. A szovjetek erőteljes, páncélosokkal támogatott támadásai a Velencei-tó és a Duna között lassan szorították dél felé a németeket.

A Nagytétény – Pusztaszabolcs vasútvonal mentén a szovjeteknek sikerült betörni az 5. SS-páncéloshadosztály védelmébe. A németek természetesen azonnal ellenlökést indítottak.

Baracskától keletre a hadosztály védelmét 25 harckocsi és jelentősebb lövészcsapatok rohamozták meg észak felől. A támadás során a szovjetek elfoglalták Kishalmot és Aggszentpétert. A helységtől északkeletre tartott hídfőt a 9/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj kénytelen volt kiüríteni.

A szovjetek tovább folytatták az előrenyomulást és 20 páncélossal elérték a Szinatelep vasútállomástól három kilométerre északra lévő magaslatot is.

Pettend felől 20 másik harckocsival betörtek a 3. és 5. SS-páncéloshadosztály itt harcoló erőinek hátába és déli irányban előretörve két kilométert haladtak. A betörés körül heves harcok alakultak ki.[581]

A 3. SS-páncéloshadosztály január 28-án este még tett egy kísérletet Pettend visszafoglalására, de az 5. SS-páncélgránátos-ezred nyugati és déli irányból megindított támadása a kezdeti sikerek után elakadt a szovjetek jelentős páncélelhárító védelmén. A 24/I. „Danmark” SS-páncélgránátos-zászlóalj éjjel Kápolnásnyék felől páncélosokkal is támogatott szovjet támadásokat igyekezett visszaverni. Kápolnásnyéknél Bachmann SS-Hauptsturmführer 5/II. SS-páncélgránátos-zászlóalja harcolt.

Január 29-én délelőtt főként a Pettend felől betört szovjet harckocsikkal folytak heves harcok. Az 5. SS-páncélgránátos-ezred részeit és a dán SS-önkénteseket a Ferencmajornál állásban lévő 3/1. SS-páncélos légvédelmi üteg és a 3/II. SS-páncélos-tüzérosztály támogatta. A harcokban az 5/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj parancsnoka, Kiklasch SS-Hauptsturmführer is megsebesült. A zászlóalj vezetését az ezred addigi segédtisztje, Kugler SS-Hauptsturmführer vette át.

A betört szovjet páncélosok feltartóztatására délután Gárdonyból harcba vetették a 6/I. SS-páncélgránátos-zászlóaljat és a 3. SS-páncélosezred néhány kijavított Panther és öt Tiger E harckocsiját is. A 6/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj egy esetleges szovjet áttörés esetére utolsó hadosztály-tartalékként Gárdonyban maradt, hogy megakadályozza a szovjetek előretörését nyugati irányban a Velencei-tó déli partja mentén.

Estére a szovjetek betörését a két SS-páncéloshadosztály az Aggszentpéter északi széle – Kápolnásnyék vonalon felfogta ugyan, de ehhez minden rendelkezésre álló tartalékukat fel kellett használniuk.[582]

Az 509. nehézpáncélos-osztályt aznap Székesfehérvár északi szélére vonták vissza. A karbantartók megfeszítve dolgoztak a megrongált harckocsik kijavításán. A még bevethető öt Tiger B nehézharckocsi a III. páncéloshadtest 1. páncéloshadosztályának alárendeltségében volt.[583]

A Holste-hadosztálycsoport arcvonalán 28-án éjszaka a megerősített 41. lovasezred ellentámadása Székesfehérvártól északkeletre visszafoglalta a német állásokat, a betört szovjet erőket pedig visszavetette.[584]

A szovjetek északi csapásmérő csoportosításának kötelékei január 29-én sem haladtak sokkal gyorsabban, mint a két korábbi napon. A 23. harckocsihadtest és a 104. lövészhadtest magasabbegységei 15.00 óráig csupán 1-2 kilométert nyomultak előre. A harckocsihadtest második lépcsője és 39. harckocsidandára kiszélesítették a betörést és a nap végére elfoglalták Aggszentpétert.

A harckocsikkal együtt támadó lövészhadosztályok azonban nem tudták kihasználni a páncélosok által elért sikert és leszakadtak harcrendjükről, így a visszahúzódó németek tűzrendszere megállította őket.

A 104. lövészhadtest 66. gárda-lövész-, 113. lövész- és 3. gárda-légideszant-hadosztályai igen súlyos harcokban csupán 1-4 kilométert tudtak előrenyomulni. Ezt a szovjet értékelések szerint nem csak a németek elszánt ellenállása okozta, hanem a lövészhadtest parancsnokának, A. V. Petrusevszkij altábornagynak vezetési hibája is. Ugyanis az altábornagy továbbra sem vonta össze erőit, hanem arcvonala teljes hosszában egyenletesen osztotta el azokat. Tovább lassította a szovjeteket, hogy minden hadosztályuk egyedül támadott és nem működött együtt szomszédaival.[585]

A 4. gárdahadsereg parancsnoka a 3. Ukrán Fronttól azt a parancsot kapta, hogy a 23. harckocsihadtest támadjon tovább a 104. lövészhadtestet feltartó erők felgöngyölítése céljából, a lövészhadtest pedig Adony vasútállomása felé mérjen csapást, hogy egyesülhessen a 26. hadsereg csapataival.

Viszont a 26. hadsereg is alig tudott teret nyerni a III. páncéloshadtesttel szemben. A déli szovjet csoportosítás annyira nem haladt, hogy Tolbuhin marsall a 133. lövészhadtestet kénytelen volt védelembe rendelni a Sárbogárd – Sárkeresztúr műút és a Sárbogárd – Sárosd vasútvonal között. A 3. Ukrán Front parancsnoka még mindig attól tartott, hogy a 23. és 3. páncéloshadosztály erői áttörnek dél felé! Parancsára a veszélyeztetett terepszakaszokon 10 ezer harckocsiaknát telepítettek.

A hadsereg 30. lövészhadteste és 18. harckocsihadteste a továbbiakban azt a parancsot kapta, hogy január 30-án Adony közelében találkozzanak az északi csoportosítás erőivel. A frontparancsnok figyelmeztette a 26. hadsereg parancsnokát, Gagen altábornagyot, hogy ne engedje a 18. harckocsihadtestet Perkátáért harcolni, hanem bízza azt a tüzérséggel megerősített lövészhadosztályokra.[586]

A szovjet légierő továbbra is jelentős mennyiségű bevetést repült a Duna – Balaton – Velencei-tó háromszög felett, de a német-magyar repülőgépek az erős hófúvások miatt zömmel repülőtereiken maradtak.[587]

A meglehetősen zord időjárás aznap nem kedvezett a németek páncélozott harccsoportokra épített aktív védelmének. A mínusz húsz fokos hideg, a hófúvások és behavazott utak sokszor a lánctalpas járművek mozgását is erősen gátolták. Ezért a 23., 3. és 1. páncéloshadosztályok páncéloscsoportjai között nem valósulhatott meg a kellő hatékonyságú együttműködés. A harccsoportok több helyen, így Nagylóknál, Kishantospusztánál és Kisvenyimalsópusztánál is heves harcokba bonyolódtak.

A reggeli helyzettájékoztatás alkalmával Gaedcke jelentette a hadseregcsoportnak, hogy a 23. páncéloshadosztály Sárkeresztúr déli és délkeleti előteréből délkeleti irányban nyomul előre. A 3. páncéloshadosztály Nagyhantos körzetéből ugyancsak délkelet felé tört. Az 1. páncéloshadosztály, miután visszaszerezte Perkátát, Dunapentele előterének érintésével Hercegfalva felé vette az irányt. A jelentés szerint a páncéloshadosztályok támadását az utakat borító jég és hó jelentősen megnehezítette.

Pettend körül a IV. SS-páncéloshadtest a szovjet 23. harckocsihadtesttel vívott kemény csatát.

Dél körül újabb jelentés futott be a hadseregcsoporthoz. Eszerint az Ádándnál kierőszakolt betörést a szovjeteknek Enyingtől négy kilométerre délre és innen öt kilométerre délkeletre egy patakmederig sikerült kimélyíteni. A Balck-seregcsoport úgy döntött, nem hagyja a magyarok arcvonalát szétesni, és ezért a 6. páncéloshadosztály Székesfehérvárnál állomásozó páncélozott harccsoportját Enyingen való gyülekezésre utasította. A páncéloscsoport azt a feladatot kapta, hogy ellenlökésével számolja fel a szovjet betörést. A támadást Pape vezérőrnagynak kellett irányítani. A tervek szerint a páncélosok legkorábban aznap délután indíthattak támadást.

A 23. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja 10.00 óra körül érte el Nagylók déli előterét. A páncélgránátosok északi irányból indított támadása nem járt sikerrel.

A 3. páncéloshadosztály támadása Nagyhantostól délre a 18. harckocsihadtest 20 harckocsijába ütközött. A hadosztály balszárnya jobb ütemben haladt előre és elfoglalta Kisvenyimalsópusztát. A páncélozott harccsoport azt a parancsot kapta, ha végzett a Nagyhantos körül harcoló szovjet erők szétverésével, forduljon nyugat felé és egyesüljön a 23. páncéloshadosztály erőivel. Az egyesült német harccsoportoknak Hercegfalva ellen kellett támadást indítaniuk.

A Perkáta felől támadó 1. páncéloshadosztály 09 óra 30 perc körül felvette a kapcsolatot a Dunapentelét védő német páncélgránátosokkal, majd azt az utasítást kapta, hogy délnyugat felé fordulva Hercegfalva felé törjön tovább.

Északon tovább dühöngött a küzdelem a Baracska felől déli irányban rohamozó szovjet páncélosokkal.

Este felé, 17 óra 45 perckor a Balck-seregcsoport megnyugodva jelenthette, hogy a 25. honvéd gyaloghadosztály saját erőire támaszkodva Ádándtól északra meg tudta állítani a szovjetek előretörését. A seregcsoport véleménye szerint a 6. páncéloshadosztály páncéloscsoportja majd gyorsan visszaveri a szovjeteket és felszámolja a betörést. A gond csak az volt, hogy a kedvezőtlen időjárás miatt a Székesfehérvártól érkező páncélozott harccsoport átcsoportosítása elhúzódhatott. A páncélosok az idő tájt éppen Polgárdiban álltak, és üzemanyagot vételeztek.

A 23. páncéloshadosztály Nagylókot támadó páncéloscsoportja a szovjetek erős páncélelhárítása miatt nem járt sikerrel. Ezért a páncélosok azt az utasítást kapták, hogy kerüljék meg a települést és folytassák előrenyomulásukat délkeleti irányban Hercegfalva felé. Nagylók bevételét a páncélgránátosokra hagyták.

A 3. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja még mindig azzal a 20 szovjet páncélossal birkózott, amelyekkel a délelőtt folyamán találkozott.

Noha az 1. páncéloshadosztálytól még nem érkezett be újabb jelentés, a korábbi tervek alapján 13.00 óra körül kellett volna támadást indítania Dunapentelétől Hercegfalva irányában.

Az északi fronton Aggszentpéternél és Baracskánál betört szovjet ékeket az Aggszentpéter – Kápolnásnyék vonalon akarták megállítani, de ez közel sem volt olyan könnyű, tekintve, hogy a támadások még mindig folytak. A németek benyomása szerint a szovjetek csapataikat vissza akarták szorítani a Velencei-tótól, hogy további délnyugati támadásukhoz megszerezzék a déli part mentén futó fontos műutat.

Gaedcke 18 óra 40 perckor felhívta Grolmant, hogy megbeszéljék a nap eseményeit. A Balck-seregcsoport vezérkari főnöke szerint a 25. honvéd gyaloghadosztály saját erőivel meg tudta állítani a szovjeteket Ádándnál, sőt egy kisebb betörést Ozoránál fel is számolt. Ennek alapján a seregcsoportnál azt remélték, hogy a 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportjának támadása gyors eredménnyel jár majd, mivel a szovjeteknek még nem sikerült átszállítani páncéltörő ágyúkat a Sió-csatornán. Ha a páncélosok itt végeztek, Simontornyánál kellett felszámolniuk a nap folyamán tovább mélyített szovjet betörést.

Német vélemény szerint a kedvezőtlen időjárás jelentette nehézségek ellenére a III. páncéloshadtest támadása megelégedésre adhatott okot. Mivel a 18. harckocsihadtest állományából előző nap 25, aznap pedig legkevesebb 35 szovjet páncélost lőttek ki, a hadtest már nem jelentett olyan jelentős veszélyt, mint két nappal korábban. Azt azonban figyelembe kellett venni, hogy 20 szovjet harckocsi Hercegfalvától északnyugatra még mindig harcban állt a német csapatokkal.

Gaedcke úgy vélte, a három páncéloshadosztály páncélozott harccsoportjai talán még aznap egyesülhetnek Hercegfalván.

Az északi arcvonalon zajló eseményekkel kapcsolatban megjegyezte, hogy azok „valóban nagyon súlyosak voltak”. A szovjetek egyik páncélososzlopa a Váli-víz mentén északnyugat felől délkelet felé felszakította a német vonalat. Ezért a IV. SS-páncéloshadtest csapatai Aggszentpétert és az ottani hídfőállást elveszítették.

Wöhler 19 óra 15 perckor Guderian vezérezredessel beszélte meg a napi eseményeket. A Dél Hadseregcsoport parancsnokának értékelése szerint a 18. harckocsihadtest erejét a tegnapi és a mai harcokban lényegében felőrölték. Ezért úgy vélte, a német páncéloscsoportok másnap egyesülhetnek Hercegfalván. Wöhler ismét utalt rá, hogy a szovjet 7. gépesítetthadtest bevetésével számolni kell.

Mivel északon fokozódott a szovjetek nyomása, Baracskától délre fel kellett adni az arcvonal-kiszögellést. Ennek ellenére Wöhler várakozása szerint másnap északon is sikerülhet megállítani a szovjetek előretörését.[588]




1945. január 30. kedd
(időjárás: mínusz tíz Celsius-fok, helyenként borult égbolt, máshol napsütés; az utak állapota a hóeltakarítás után és a viharok elmúltával javult.)


A magyar 3. hadsereg arcvonalán, Ádándtól északra betört szovjetek ellen reggel megindult a 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportjának támadása. A 11. páncélosezred harckocsijai és a 114/II. páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélosai 08 óra 20 percre két kilométerre megközelítették a Sió-csatornát Siómarostól keletre. A 6. páncélos-felderítőosztály erői ezalatt az Enyingtől délkeletre kiharcolt szovjet betörés ellen indultak. A hídfőt a németek felszámolták.

Mire a harckocsik és lövészpáncélosok délután az Ádándnál lévő hídfőt „jelentősen megtisztították”, a szovjetek betörtek Siómarosra és Balatonszabadiba. Itt újabb hídfőt sikerült kialakítaniuk. A korábbi feladatát elvégzett német páncélozott harccsoport késedelem nélkül ellenük is támadást intézett.

A szovjetek Simontornyánál is támadást indítottak. Néhány harckocsival kísért támadásaik Mezőszilas és Huszárpuszta birtokbavételét célozták. Az 1. páncélos-felderítőosztálynak azonban sikerült megakadályozni, hogy a vékony német-magyar arcvonalat a 233. lövészhadosztály felszakítsa.[589]

A III. páncéloshadtest Sárvíz-csatornától keletre harcoló páncéloshadosztályai az összpontosított déli irányú támadás helyett külön-külön bonyolódtak találkozóharcokba az ideiglenes védelemből ismét támadásba lendült szovjet csapatokkal.

A 23. páncéloshadosztály 126/II. páncélgránátos-zászlóaljának harcálláspontját január 30-án reggel a szovjetek három irányból támadták. A helyzet meglehetősen veszélyes volt, mivel hét T–34 harckocsi áttört a németek vonalán. A 126/8. (nehézfegyver-) század egyik 7,5 cm-es páncéltörő ágyúja Karl Schuster tizedes irányzásával tizenhárom perc alatt öt szovjet páncélost lőtt ki közülük. A harckocsikat páncéltörő ágyúkat vontató szovjet tehergépkocsik követték, amelyből kettővel szintén Schuster lövege végzett. A páncélosokat kísérő szovjet lövészek közül lövegének kezelőszemélyzetével 21 főt fogságba ejtettek. Az irányzó később ezért a teljesítményéért megkapta a Vaskereszt Lovagkeresztjét.

A német páncéloshadosztály feladata továbbra is Nagylók bevétele volt. A 126/II. páncélgránátos-zászlóalj, az 51. páncélos-utászzászlóalj egy százada és hadosztály páncéloscsoportja a délelőtt folyamán újabb támadást indított. A nehéz terepen sem a délnyugati irányból támadó Schulz-páncéloscsoport, sem pedig a 3. páncéloshadosztály északkeleti irányból előretörő páncélgránátosai nem tudták elérni a települést.

Dél körül a németeknek fel kellett hagyni a támadó tevékenységgel, mert a szovjetek Nagylók és Szilfamajor körzetéből két lövészezrednyi erővel támadást indítottak a Sárosd – Sárbogárd vasútvonal mentén. Miután a Nagylóktól délre lévő magaslatokról visszaszorították a németeket, Gardamajor irányában folytatták a támadást. Itt a páncélgránátosoknak jócskán elkelt a Schulz-páncéloscsoport segítsége. A páncélosok estig szétverték a szovjet támadást, majd a visszahúzódó szovjetek után nyomultak.

A szovjetek 16 óra 30 perc körül északról és keletről támadást indítottak a hadosztály Józsefmajor és a 156-os magaslat körül kiépített páncélgránátos-támpontjai ellen is. A páncéloscsoport itt is segített és a támadást vissza tudták verni.

Január 30-ról 31-ére virradó éjjel a hadosztály parancsot kapott, hogy főharcvonalát vegye vissza a Simontornya – Budapest vasútvonalra. A jobbszárnyon a 128. páncélgránátos-ezred, a balszárnyon pedig a 126. páncélgránátos-ezred harcolt. Az 51. páncélos-utászzászlóalj és a páncélosok egy csoportja Középmajornál készenléti tartalékban állt. A 128. páncélos-tüzérezred Sárkeresztúrtól keletre létesített tüzelőállásokat. A hadosztály ellátó és kiszolgáló alakulatai Székesfehérvár és Hajmáskér körül települtek. Székesfehérváron volt a város körül harcoló német hadosztályok egészségügyi hálózatának központja is.[590]

A 3. páncéloshadosztály arcvonalán is szaporodtak a szovjetek betörései. A 3. páncélos-felderítőosztályt szovjet harckocsik kiszorították Kisvenyimalsópusztáról. Az alakulat dél körül innen északra még tartotta magát.

A szovjetek zászlóalj és ezred közötti lövészerőkkel támadást intéztek a hadosztály gyenge biztosító erői ellen Kishantospusztától északkeletre. A németek Nagyhantos délkeleti körzetéig szorultak vissza.

Innen a 3. páncéloshadosztály erői ellenlökést indítottak és visszafoglalták Világosmajort, illetve Kisvenyimalsópusztát. A harcok során a németek 13 harckocsit és hat páncéltörő ágyút lőttek ki.

Az 1. és 3. páncéloshadosztály Dunapentelén és környékén harcoló elcsigázott alakulatai számára január 30-ára virradó éjjel páncélosokkal kísért szállítójárművek hoztak utánpótlást. A műveletet megakadályozni szándékozó szovjetek 10 T–34 harckocsit veszítettek az 1/5. páncélosszázad Panthereivel vívott éjszakai tűzharcban.

Mélyvölgypusztánál a szovjetek napközben lövészkötelékekkel és harckocsikkal igyekeztek lezárni a Perkáta – Dunapentele útvonalat. Ezzel együtt Perkátától nyugatra kísérletet tettek a támadás folytatására, de a németek ezt egyelőre meg tudták akadályozni.

Noha a 3. páncéloshadosztály páncélgránátosainak létszáma ijesztően lecsökkent, és páncéloscsoportjában is csupán öt bevethető páncélos maradt, a szovjetek vele szemben aznap sem tudtak jelentősebb eredményt elérni.[591]

Az 1. páncéloshadosztály Galambospuszta körül éjszakázó Marcks-harccsoportját reggel 08.00 órától kezdve sorozatos szovjet támadások érték. A 74. gárda- és 68. gárda-lövészhadosztály tüzérségi és sorozatvető-tűzzel is támogatott zászlóaljnyi erővel indított támadásai három hullámban indultak. A lövészhullámokat a 18. harckocsihadtest állományából egyenként mintegy 20-20 harckocsi támogatta (főleg M4A2 Sherman, kevés T–34).

Az egyik támadás alkalmával a szovjetek négy betört T–34 harckocsija kilőtte az 1/5. páncélosszázad két biztosító Pantherét és elérte Galambospuszta majorépületét. A rohamozó szovjet páncélosokkal a 113. zászlóalj páncélgránátosai vették fel a harcot. Két T–34-et páncélököllel kilőttek, egy harmadik páncélost harckocsiaknával tettek harcképtelenné közvetlenül Marcks őrnagy harcálláspontjának bejárata előtt.

Ekkor a Huppert-harccsoportnak alárendelt Tiger B nehézharckocsik és a 3. páncéloshadosztály 543. páncélvadászosztályának Jagdpanzer IV vadászpáncélosai hátba támadták a Galambospuszta körül harcoló szovjet páncélosokat. Hamarosan Staudte százados Pantherei is csatlakoztak. A németek a kialakuló páncélosütközetben 13.00 óráig a szovjet páncélosok egy részét kilőtték, egy részüket pedig visszavonulásra kényszeríttették. A németek innen összesen 22 harckocsi és önjáró löveg kilövését jelentették. Az égő páncélosok övezte Galambospusztánál délután újra nyugalom volt.

A szovjet lövészcsapatok és a 18. harckocsihadtest harckocsi-kötelékei délután lezárták a Perkáta – Dunapentele útvonalat, hogy megakadályozzák a három oldalról bekerített Dunapentele körül harcoló német csapatok utánpótlását. A veszély elhárítására Perkáta déli széle és Mélyvölgypuszta irányában a 24/I. páncélososztály hét Panther harckocsija és néhány önjáró légvédelmi gépágyúja indított támadást. A német páncélosok újabb 10 T-34-et lőttek ki és megsemmisítettek két páncéltörő ágyút is. Ezzel átmenetileg ismét sikerült szabaddá tenni az utat, de később megint a szovjetek kerültek fölénybe és újra elzárták a Galambospusztánál lévő német erők ellátásának egyetlen lehetséges útját.

Ezzel a Galambospusztánál és Ciliamajornál harcoló németek veszélyes helyzetbe kerültek. A heves harcok során páncélosaikból csaknem kifogyott az üzemanyag. Ezért a Huppert-harccsoportnál tartózkodó Thunert vezérőrnagy döntött: északnyugati irányban áttörnek Perkáta felé, hogy ott felvehessék az előkészített utánpótlást. Újabb páncélosokkal kísért szállítóoszlophoz már nem volt elegendő nélkülözhető harckocsijuk.

Sötétedés után az 1. páncéloshadosztály harccsoportjai megindultak. Az élen a hadosztály Pantherei és a 113/10. (páncélos-utász-) század lövészpáncélosai haladtak. Ezután következtek a Huppert-harccsoport egyéb gépjárművei, majd a 73. páncélos-tüzérezred ütegei, amelyeket a 37. páncélvadászosztály részei fedeztek. A sort a Marcks-harccsoport és az 509. nehézpáncélos-osztály öt Tiger B nehézharckocsija zárta.

Az oszlop élén haladó német harckocsik Mélyvölgypusztánál és a 188-as magassági pontnál (Hangos-dombnál) áttörték a szovjetek reteszállását. A gépjárművek jelentős anyagi és személyi veszteségek árán január 31-én hajnalban elérték Perkátát. Miután az oszlop beért Perkátára, a biztosítást a megerősített 37. páncélos-utászzászlóalj és a 73. páncélos-tüzérezred vette át. A harccsoportok zöme végre kipihenhette magát.

Már Perkátán kapta a hírt Staudte százados, hogy az 1/6. páncélosszázad 12 Panzer IV harckocsival és néhány önjáró légvédelmi gépágyúval Zámolynál állt tartalékban.[592]

A másnapi összesítés szerint a III. páncéloshadtest alakulatai január 30-án összesen 43 szovjet harckocsit, hét önjáró löveget és négy páncéltörő ágyút lőttek ki. Ezzel szemben a német csapatok csupán egy kijavíthatatlan (megsemmisült) harckocsit veszítettek.[593]

A IV. SS-páncéloshadtest arcvonalát Velence és a Pusztaszabolcs – Nagytétény vasútvonal között igen erős szovjet támadások érték, amelyeket mintegy 60 páncélos támogatott. A támadások súlypontja Aggszentpéternél volt, ahol előző nap a szovjetek hídfőt foglaltak a Váli-víz délnyugati partján. A szovjetek áttörték az 5. SS-páncéloshadosztály hézagos védővonalát, majd betörésüket egy három kilométer mély és hat kilométer széles hídfővé szélesítették ki.

A betört harckocsik Aggszentpéter körzetéből három irányban folytatták előretörésüket. Délen 18 szovjet harckocsiból álló különítményük elérte az Aggszentpétertől délnyugatra lévő vasútvonal keleti szélét. A középső harccsoport hét páncélosa innen nyugatra harcolt. A harmadik szovjet páncélos ék 15 harckocsival Baracskától öt kilométerre délre kissé lemaradt a másik két csoporttól. A szovjetek ezzel a manőverrel az 5. SS- és 10. SS-páncélgránátos-ezredek részeit Kishalomtól nyugatra gyakorlatilag bekerítették.

A IV. SS-páncéloshadtest ekkor úgy határozott, hogy az 5. SS-páncéloshadosztály minden rendelkezésre álló erejével (vagyis az 5. SS-páncélos-felderítőosztállyal, 5. SS-páncélos-utászzászlóaljjal és az 5. SS-páncélosezred harccsoportjával) Alsó-Besnyő körzetéből észak felé támadást indít. Ehhez Kápolnásnyék irányából a 3. SS-páncéloshadosztály 6. SS-páncélgránátos-ezrede csatlakozott, amely keleti irányban előretörve próbálta megállítani a szovjeteket.

Dél körül az 5. SS-páncélosezred 14 páncélossal rendelkező harccsoportja harcérintkezésbe került a támadó szovjet páncélosokkal. Kerckhoff SS-Untersturmführer erről így számolt be:

„Déltájban elszabadul a pokol. Zászlóalj erejű gyalogság támad. Mi és a tüzérség vissza tudjuk verni őket. Aztán – mint valami hamvából feltámadt főnixmadár – körülbelül 30 ellenséges páncélos (T–34 és T–43[594]) tűnik elő a gyér ködből. Estére 17 ellenséges harckocsi és két tehergépkocsi lángol.” [595]

A két SS-páncéloshadosztály támadása végül eredményre vezetett és heves harcok közepette sikerült megállítaniuk a szovjet támadást. Sőt, helyenként vissza is verték a támadókat, majd hevenyészett védelmi vonalat létesítettek az elért terepszakaszokon. A két hadosztály bekerített erői időközben kitörtek a szovjet gyűrűből és csatlakoztak saját alakulataikhoz.

Kápolnásnyéknél is több század- és zászlóalj erejű szovjet támadás indult. Az itt védekező 5/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj és a leharcolt 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóalj katonáit a 3. SS-páncélosezred kilenc páncélosa támogatta. A német páncélosok főleg szovjet géppuskafészkekre vadásztak, amelyek igen megkeserítették az ellenlökésre induló páncélgránátosok életét. A távolban feltűnt az 1. gárda-gépesítetthadtest hét M4A2 Sherman harckocsija is, de a szovjetek a német harckocsiágyúk lőtávolságán kívül maradtak.

Az itt támadó szovjet erőket néhány jelentéktelen betörést leszámítva a németek visszaverték. Erejükből még néhány kisebb ellenlökésre is futotta. Egy ilyen előretörés alkalmával az „501”-es toronyszámú Panzer IV aknára hajtott és súlyosan megrongálódott. A jármű vezetője meghalt.

Este Sutter SS-Unterscharführer „333”-as toronyszámú Pantherével éjszakára Kápolnásnyék egyik üresen álló házához húzódott. A harckocsi tornyában őrséget adó rádióslövész a többnapos szakadatlan harcban kifáradva elaludt. Az éjszakai hóesés közepette a németeket meglepték a szovjetek. A házban alvó kezelőszemélyzet azonban felriadt és felvette a harcot a beszivárgott szovjetekkel. Néhány kézigránát és pisztolylövés segítségével visszaszorították őket, de amikor harckocsijukkal akarták üldözni a szovjeteket, a járművezetőnek a befagyott búvónyílását először kalapáccsal jégtelenítenie kellett.

A németek végre bekászálódtak a Pantherbe és elérték Kápolnásnyék szélét. Itt hirtelen szembe találták magukat a napközben látott hét szovjet Sherman harckocsival, amelyek szépen egymás mögött közeledtek. Az első két páncélos kissé oldalt haladt, de láthatóan fogalmuk sem volt a felriasztott német harckocsi jelenlétéről. Herbert Lindenau SS-Rottenführer, az irányzólövész kétszer lőtt. Az első két Shermant azonnal találat érte. Kezelőik a hóesésben kereket oldottak.

Aznap a IV. SS-páncéloshadtest nem végleges adatok alapján 16 szovjet páncélos kilövését jelentette.[596]

A délután folyamán a Holste-hadosztálycsoport arcvonalán is megélénkült a szovjetek harctevékenysége. A Velencei-tó és a Vértes-hegység között széles arcvonalon számtalan kisebb támadást indítottak. Ezek a Székesfehérvár – Lovasberény műúton, innen északra, valamint Zámolytól délre helyi betöréseket eredményeztek, amelyek felszámolására ellenlökések indultak.[597]

A 4. gárdahadsereg 23. harckocsihadteste és 104. lövészhadteste január 30-án reggel ismét felújította támadását. Aggszentpéter körül sikerült bekeríteniük a 3. SS- és 5. SS-páncéloshadosztályok részeit. A 23. harckocsihadtest aznap is csupán hat kilométer nyomult előre.

A 3. Ukrán Front parancsnoksága kénytelen volt megállapítani, hogy az ellencsapás végrehajtására összevont erőik sem északon, sem pedig délen nem elegendőek az eredeti helyzet visszaállításához. A német-magyar csapatok minden lakott településen és környező terepszakaszon igyekeztek megkapaszkodni. Olyan megoldást kellett tehát találni, amely a két lassan araszoló szovjet hadsereget feltartóztató ellenséges erőket kimozdíthatta elszántan védett állásaikból.

Ennek nyomán döntés született, hogy kihasználják a Székesfehérvár körzetében történt változásokat. A németek innen délre csoportosították át a 23. páncéloshadosztályt és a páncélosok helyére a német hadvezetés a gyengébb harcértékű 356. gyaloghadosztály harccsoportjait szánta. A szovjetek úgy gondolták, Székesfehérvárnál a németek védelme sebezhető.

Ha a szovjetek elfoglalják a német csapatok híradórendszerének és utánpótlásának kulcspontját jelentő várost, a 3. Ukrán Front erőivel szemben harcoló német-magyar erők nehéz helyzetbe kerülnek. Amennyiben ezután Székesfehérvártól délkeleti irányban támadást hajtanának végre és egyesülnének a 133. lövészhadtest erőivel, a IV. SS-páncéloshadtest is bekerítésbe kerülne.

A szovjetek abból indultak ki, hogy a németek a fenyegetett Székesfehérvár védelme érdekében majd visszavonják a Dunánál álló erőiket, s így a 26. hadsereg csapatainak tevékenységét megkönnyíthetik.

Tolbuhin marsall a Székesfehérvár ellen intézendő támadás érdekében január 30-án éjjel az 1. gárda-gépesítetthadtestet Pátka körzetébe, az 5. gárda-lovashadtestet pedig Lovasberényhez csoportosítatta át. A szovjet tervek szerint az 1. gárda-gépesítetthadtest január 31-én a 20. gárda- és 21. gárda-lövészhadtestek három lövészhadosztályával közösen, jelentősebb mennyiségű tüzérséggel megerősítve keskeny arcvonalon támadást indít Sárkeresztes irányában. Miután a támadás átvágta a Mór – Székesfehérvár útvonalat, a csapásmérő csoportosítás észak felől fedezi magát, majd a főerők déli irányban tovább támadva elfoglalják Székesfehérvárt.[598]

Ezzel immár a szovjetek is arra kényszerültek, hogy az ellencsapásuk végrehajtására kidolgozott tervüket a német-magyar csapatok elszánt ellenállása miatt módosítsák. Ahogy január 25-én a Váli-víz mentén elakadt IV. SS-páncéloshadtestet Balck tábornok – eltérve a korábbi tervtől – északnyugat felé fordította, úgy most Zaharov 4. gárdahadserege volt kénytelen átcsoportosítani erőit, hogy a nehézkes délnyugati irány helyett nyugat felé törjön előre.

Volt azonban egy lényeges különbség. Míg a január 18-án megindult IV. SS-páncéloshadtestnek jelentéktelen tartalékai voltak csupán a támadás ütemének fenntartására, a szovjetek 4. gárda- és 26. hadserege január 27-én majd háromszoros erőfölénnyel és elegendő tartalékkal rendelkezett a kitűzött feladatok végrehajtására. Más kérdés, hogy ezek a szovjet tartalékok az elszántan védekező német páncélosok és páncélgránátosok tüzében gyors ütemben apadtak.

A szovjet légierő vadász- és csatarepülő-kötelékei ismét főként a III. páncéloshadtest és a IV. SS-páncéloshadtest felett, valamint Budapest körzetében hajtottak végre bevetéseket. A repülőgépek fedélzeti fegyvereikkel és bombákkal támadtak a német csapatokra.

A 4. légiflotta I. repülőhadtestének erőit jórészt továbbra is tétlenségre kárhoztatta a kedvezőtlen időjárás. Ennek ellenére Dunaföldvár körzetében támadásokat intéztek a szovjetek átkelési manőverei és gépjárműoszlopai ellen, valamint támadták a Balck-seregcsoport páncéloshadtestei előtt gyülekező erőket és az áttört ékeket. A bevetések során kilőttek két harckocsit, 50 fogatolt járművet és gépkocsit. Légiharcban nyolc szovjet repülőgép lelövését jelentették.[599]

A Balck-seregcsoport vezérkari főnökének reggeli helyzetjelentése 09 óra 50 perckor beszámolt a 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportjának Ádánd körzetében megindult támadásáról. A seregcsoport azt remélte, a páncélosok délig végezhetnek a betörés felszámolásával.

A páncéloscsoportra Simontornyánál is szükség lett volna, ahol a kialakított hídfőből szovjet lövészalakulatok páncélosok támogatásával indítottak támadást Mezőszilas és Huszárpuszta ellen. A támadásokat Huszárpuszta és Hatvanpuszta vonalában a védők feltartóztatták. Itt egy szovjet harckocsit ki is lőttek.[600]

A Sárvíz-csatornától keletre a 3. páncélos-felderítőosztályt visszaszorították Kisvenyimalsópusztától. Dunapentelét a szovjet 74. lövészhadosztály egyéb erőkkel kiegészülve déli, nyugati és északnyugati irányból is támadta. A IV. SS-páncéloshadtest arcvonalán Velence szovjet kézbe került.

A németek a kialakult helyzetben csak a helyi betörések felszámolására indított ellenlökésekre szorítkozhattak. A III. páncéloshadtest azt tervezte, mindenek előtt Nagylók körzetében, valamint Dunapentele és Perkáta között semmisíti meg a szovjet erőket. Ennél jelentősebb hadműveletre a rendelkezésre álló erők nem voltak elegendőek.

Az 1. páncéloshadosztály páncélgránátos-ezredeinek harcos létszáma körülbelül 100-100 fő volt. A 3. páncéloshadosztálynál hasonló volt a helyzet, és csupán öt harcképes páncélosa maradt. A 23. páncéloshadosztály csak január 29-én 250 katonát veszített (ebből 50 főt a hóviharok okozta fagysérülések miatt). Páncéloscsoportjában alig volt öt-hét páncélos. A IV. SS-páncéloshadtestnél sem volt jobb a helyzet. A hadtest összesen 23 bevethető páncélossal rendelkezett.

Déli 12.00 órakor Wöhler tábornok parancsba adta a Balck-seregcsoportnak és a magyar 3. hadseregnek: elvárja, hogy a 3. hadsereg a szovjetek további előretörését a Balaton és a Sió-csatorna között feltétlenül akadályozza meg.

A déli helyzettájékozató alkalmával 12 óra 05 perckor a Balck-seregcsoport beszámolt a 6. páncéloshadosztály páncéloscsoportjának eredményeiről és jelentette, hogy a szovjetek Siómarosra húzódtak vissza. A seregcsoport remélte, 13.00 óráig helyreállíthatják a korábbi arcvonalat. Ezzel egy időben a páncélozott harccsoport néhány harckocsiját már átdobták Simontornyához, hogy biztosítsák az ott tervezett ellenlökés megindulási állásait.

A 23. páncéloshadosztály páncéloscsoportja és a 3. páncéloshadosztály páncélgránátosai Nagylók körzetében tevékenykedtek, de egyelőre nem sok eredménnyel. A települést továbbra is jelentős szovjet erők védték.

A IV. SS-páncéloshadtestnél egyelőre nehezen volt átlátható a helyzet. A szovjet páncélosok feltartóztatására a két SS-páncéloshadosztály összes rendelkezésre álló kötelékét be akarták vetni. A kialakult helyzet miatt a németek azt is mérlegelték, hogy a IV. SS-páncéloshadtest Székesfehérvárhoz tartalékként átcsoportosított kötelékeit (a 3. SS-páncélos-felderítőosztályt és a 3. SS-páncélos-utászzászlóalj részeit) visszairányítják az északi arcvonalra, ahol már semmi tartalékuk sem maradt. Székesfehérvárnál viszont még ott volt a 4. lovasdandár 41. lovasezrede.

Az ellenség erejéről alkotott német elképzelések szerint a szovjet harckocsizó és gépesített alakulatok már közel sem voltak olyan erősek, mint korábban. Ezt bizonyította az is, hogy a Váli-víz északkeleti partjáról erős tüzérségi támogatás mellett jelentősebb lövészerők kerültek bevetésre.

A Balck-seregcsoport esti helyzetjelentésére 17 óra 55 perckor került sor. A beszámoló szerint a III. páncéloshadtest páncélozott harccsoportjai védekező harcokat folytattak a szovjetek frissen beérkezett lövész- és harckocsi-alakulataival szemben. A 23. páncéloshadosztály dél felől Nagylók ellen indított támadása a szovjet páncéltörő ágyúk miatt negyedszer sem járt sikerrel. A szovjetek nem sokkal később délről oldalba támadták a német harccsoportot.

Az 1. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportjától egyelőre nem érkezett újabb jelentés, de a seregcsoport szerint Perkátától délre tartózkodott.

A szovjetek támadását az északi szárnyon is sikerült lefékezni. Aggszentpétertől nyugatra a szovjet támadás elakadt. A 3. SS- és 5. SS-páncéloshadosztályok támadást indítottak a betörések felszámolására. A bekerített SS-kötelékek időközben kivágták magukat.

A Velencei-tó és a Vértes-hegység között délután végrehajtott szovjet támadások noha csupán századnyi erővel indultak, itt-ott kisebb betöréseket értek el.

A 356. gyaloghadosztály ezrednyi erejű harccsoportja Székesfehérvár körül gyülekezett. Az arcvonal mögött, Székesfehérvártól északra a 41/I. lovasosztály és 10 páncélos állt készenlétben. A 41/II. lovasosztályt a 356. gyaloghadosztály erőivel tervezték leváltani, hogy a 2. honvéd páncéloshadosztály harckocsijaival együtt Zámolynál képezzenek belőle tartalékot.

Gaedcke 19 óra 25 perckor jelentette Grolman altábornagynak, hogy mialatt a 6. páncéloshadosztály páncélosai Ádándtól északra felszámolták a szovjetek betörését, újabb ellenséges kötelékek Siómaroson kívül Balatonszabadiba is betörtek. Ezért a páncélozott harccsoport most ellenük került bevetésre. Innen egyenesen Simontornyához kellett átcsoportosulnia.

A III. páncéloshadtest védelembe szorult erői a nap folyamán az addig befutott jelentések szerint 26 szovjet páncélost lőttek ki. A IV. SS-páncéloshadtestnél nagyjából sikerült elreteszelni a szovjet betöréseket. A Balck-seregcsoport arra utasította a hadtestet, hogy próbálja meg arcvonalát a betörést felfogó reteszállások mentén az ellenség irányában kiegyenesíteni.

A Vértes-hegység és Székesfehérvár között végrehajtott mintegy tíz, egyenként század erejű szovjet támadás Gaedcke szerint valószínűleg felderítő vállalkozások voltak, amelyek mögött újabb erők beérkezése zajlott. A Balck-seregcsoport vezérkari főnöke fején találta a szeget...

Balck tábornok 21 óra 40 perckor felvázolta Wöhlernek helyzetértékelését. Eszerint a Sárvíz-csatorna és a Duna között aznap különösen súlyos harcok folytak. Egyedül az 1. páncéloshadosztály 32 szovjet páncélos kilövését jelentette. A 7. gépesítetthadtestet a németek felderítése még mindig nem találta. A német páncéloshadosztályok páncélgránátos-zászlóaljai nagyon legyengültek és ez kihatott harctevékenységükre is. A III. páncéloshadtest aktív védelemre kényszerült, amelynek keretében csupán kisebb ellenlökésekkel lassíthatta a szovjetek előretörését.

A Vértes és a Velencei-tó között a német felderítés adatai alapján aznap hat-nyolc lövészhadosztály kötelékei támadtak. Itt a németek szerint nagyobb támadás készülődött. Az arcvonal mögött a 2. gárda-gépesítetthadtestet sejtették.

Balck tábornok arra is kitért, hogy a magyar 25. honvéd gyaloghadosztály a vele szemben támasztott követelményeknek eddig megfelelt.[601]

15. fejezet: Német védelem minden arcvonalon (1945. január 31. – február 2.)





1945. január 31. szerda
(Időjárás: mínusz öt Celsius-fok, általában felhős égbolt, korlátozott látótávolság, helyenként hóesés; a nem takarított utak hóakadály miatt nem járhatók.)


A magyar 3. hadsereg alárendeltségében harcoló Pape-csoportnál a 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja kora reggel visszafoglalta a Siómarostól délre húzódó magaslatokat. A páncélosok Balatonszabadi és Siómaros ellen intézett támadását a szovjetek páncéltörő reteszállása azonban visszaverte.

A páncélozott harccsoport átcsoportosította erőit, majd 11.00 órakor ismét támadásba lendült. A 11. páncélosezred harckocsijai északi irányból betörtek Balatonszabadi területére, majd a 114/II. zászlóalj lövészpáncélosokról leugráló páncélgránátosai elkeseredett helységharcban megtisztították a települést. A támadás folytatásaként 15.00 órakor a harccsoport Siómarost is visszafoglalta. A páncélosok támadása után még kisebb szovjet kötelékek tartották magukat a korábbi betörés területén, de ezek felszámolása is megkezdődött.

Ádándnál a magyar védők folytatták a terület megtisztítását, Mezőkomáromtól északnyugatra pedig visszamaradt szovjet támpontokat számoltak fel.

Mezőszilas ellen délről és kelet felől a szovjet 233. lövészhadosztály zászlóaljnyi erővel támadást indított és betört a helységbe. A támadást azonban a védők visszaverték és a betört szovjeteket kivetették. Éjfél körül a szovjetek megismételték a támadást, de a magyar 26/I. honvéd gyalogzászlóalj ellenlökésével ismét visszavetette őket. A magyarok két golyószórót, egy géppuskát és két géppisztolyt zsákmányoltak.[602]

A III. páncéloshadtest arcvonala éjszaka sem csendesedett el. Január 30-án éjfél körül Káloztól öt kilométerre délnyugatra hét szovjet harckocsi lövész-deszanttal megpakolva támadást indított, de kísérletüket visszaverték.

A 23. páncéloshadosztály jobbszárnyát napközben igen heves szovjet aknavető-, páncéltörőágyú- és sorozatvető-tűz érte. A Sárbogárd – Sárkeresztúr vasútvonaltól keletre a németek a 104. gárda-lövészhadosztály több, egyenként zászlóalj erővel indult támadását verték vissza.

Az 1. páncéloshadosztály Perkátáig áttört harccsoportjai reggel még harcban álltak a 186-os magaslat körül létesített reteszállást védő szovjet erőkkel. A délelőtt folyamán az alakulatok rendezték soraikat, lőszert és üzemanyagot vételeztek, majd felkészültek egy újabb délkeleti irányú támadásra Dunapentele felé.

A támadás végrehajtására a Marcks-harccsoportot utasították. A harccsoport a 113. páncélgránátos-ezred törzséből, Stark százados két lövészpáncélos-századdal megerősített 113. zászlóaljából, az 1/I. páncélososztály 12 bevethető Panther harckocsijából, a 37. páncélos-utászzászlóalj és a 37. páncélvadászosztály részeiből, valamint a 73. páncélos-tüzérezred Sd.Kfz. 250 lövészpáncélosokkal felszerelt tüzérmegfigyelő-osztagaiból állt. A páncélgránátosok harcoslétszáma csupán mintegy 250 fő volt. A harccsoportot támogatta a 24/I. páncélososztály 20 Panthere is.

A harccsoport a déli órákban Perkátától keletre indította meg támadását. Heves harcok után elfoglalták a 186-os magaslatot és az ettől nyugatra lévő tanyát. A harcokban a németek egy szovjet SZU–85 és két SZU–76 önjáró löveg, 11 páncéltörő löveg és nyolc tehergépkocsi kilövését, illetve zsákmányul ejtését jelentették.

A tovább nyomuló harccsoport élosztaga (a 113/10. század lövészpáncélosaival és Hutter hadnagy 10 Pantherével) 14.00 óra körül a gyenge szovjet ellenállás letörése után elérte a Galambospusztától két kilométerre nyugatra lévő útelágazást. A támadás szempontjából fontos útkereszteződést három irányból is sorozatos szovjet támadások érték, de a németek szilárdan tartották az elért terepszakaszt. A Galambospuszta ellen intézett szovjet század erejű ellenlökések visszaverése alkalmával a 24/I. páncélososztály további két SZU–85 önjáró löveg, három harckocsi (ebből kettő KV–85) és négy páncéltörő ágyú kilövését jelentette.

Sötétedés után a Marcks-harccsoporthoz csatlakozott a Huppert-harccsoport is, amelyet most Ritz őrnagy vezetett. A harccsoportot támogatta az 509. nehézpáncélos-osztály időközben Seregélyesen kijavított 12 Tiger B nehézharckocsija Tischendorf százados parancsnoksága alatt.

Az 1. zászlóaljból és a „Királytigrisekből” álló különítmény Györgymajor és Hangos-domb érintésével a Dunapentele felé vezető út mentén érte el Galambospusztát, ahol Ritz felvette a kapcsolatot a 3. páncéloshadosztállyal.

A 3. páncéloshadosztály Dunapentelén bekerített 3/II. páncélgránátos-zászlóalját időközben már csak légi úton tudták volna ellátni. Mivel az 1. páncéloshadosztály legyengült harccsoportjai ahhoz nem voltak elég erősek, hogy áttörjenek Dunapenteléig, a Balck-seregcsoport rövid engedélyeztetési folyamat után kora délután engedélyt adott a 3/II. páncélgránátos-zászlóalj északnyugati irányú kitörésére. Mielőtt a németek végleg elhagyták volna Dunapentelét, hogy Galambospusztánál egyesüljenek a Huppert-harccsoporttal, annyi ladikot és egyéb átkelési eszközt kellett megsemmisíteniük, amennyit csak tudtak.

Miután a 3. páncéloshadosztály Medicus-harccsoportjának kitört katonái este egyesültek Ritz embereivel, a német harccsoportok visszahúzódtak Perkátára. A harccsoportok visszavonulását a 113. zászlóalj és az 1/5. páncélosszázad utóvédként virradatig fedezték. A 3/II. páncélgránátos-zászlóalj és Medicus őrnagy 543. páncélvadászosztályának maradékai megmenekültek.[603]

Thunert vezérőrnagy 1. páncéloshadosztálya az alárendeltségében harcoló 509. nehézpáncélos-osztály és a 24/I. páncélososztály erőivel együtt Perkáta és Dunapentele körül 1945. január 29-31. között hét saját harckocsi elveszítése mellett összesen 78 szovjet harckocsi és önjáró löveg kilövését jelentette.[604]

Amíg az 1. páncéloshadosztály harccsoportjai délelőtt a Dunapentele felé indítandó támadásra készültek fel, a 18. harckocsihadtest 12 harckocsija előretört és Rácalmástól nyugatra átvágta az Adony – Dunapentele műutat. A szovjetek célja minden bizonnyal a 4. gárdahadsereg 104. lövészhadtestének 3. gárda-légideszant-hadosztályával való kapcsolat felvétele volt. Így egyesülhetett volna a szovjetek északi és déli csapásmérő csoportja, de ez ekkor még nem sikerült.

Perkátától keletre a szovjetek másik 10 harckocsival – kihasználva a hézagos német arcvonal réseit – elérték Alsócikolamajort. A betört szovjet páncélosokkal a 23. páncélos-felderítőosztály részei vették fel a harcot, amelyben a IV. SS-páncéloshadtest 5. SS-páncélosezredének négy harckocsija és két StuG. IV rohamlövege is támogatta őket. A hiányos jelentések szerint egy szovjet harckocsit kilőttek.[605]

A IV. SS-páncéloshadtest arcvonalán kora reggel a németek egy ellenlökése Aggszentpétertől nyugatra elakadt. A hadtest arcvonalán Szinateleptől egészen Velencéig összesen négy szovjet csapatösszevonást azonosítottak.

Az 5. SS-páncéloshadosztály vonalai ellen nem sokkal ezután a szovjetek támadásba is lendültek. A hadosztály alárendeltségében volt a 303. rohamtüzérdandár is, állományában 12 bevethető StuG. III rohamlöveggel.[606]

A Pusztaszabolcs – Nagytétény vasútvonal mentén ezrednyi erejű lövészkötelékkel és kilenc harckocsival előretörő szovjetek a 10/I. SS-páncélgránátos-zászlóaljat Iváncsa vasútállomásáig vetették vissza és az innen két kilométerre északnyugatra lévő tanyát is birtokba vették. A támadás során a 9/I. SS-páncélgránátos-zászlóaljnak is fel kellett adnia állásait Szinatelepnél és visszahúzódnia a Váli-víz délnyugati partjára. Ezzel a németek az utolsó hídfőjüket is elveszítették a Váli-víztől északkeletre.

Az Iváncsa vasútállomástól északnyugatra elveszített tanya visszafoglalására az 5. SS-páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja ellenlökést indított és nem sokkal később ki is szorította innen a szovjeteket.

A szovjetek által Aggszentpétertől nyugatra elért betörés ellen Alsó-Besnyő felől az 5. SS-páncéloshadosztály egy harccsoportja északi irányban, a 3. SS-páncéloshadosztály 6. SS-páncélgránátos-ezrede pedig Kápolnásnyéktől déli irányban indított támadást. A német támadás a jelentős szovjet ellenállás ellenére elérte Aggszentpéter nyugati előterét. Mivel az 5. SS-páncéloshadosztály páncéloscsoportját 11.00 óra körül az Alsócikolamajorig jutott 18. harckocsihadtest ellen dél felé kellett átcsoportosítani, a visszafoglalt terület egy része újra szovjet kézbe került. Ennek ellenére az Aggszentpéternél elért helyi sikerek nyomán a IV. SS-páncéloshadtest arcvonalát több helyen sikerült kelet felé kitolni.

Pettendtől délre az 5/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj század és zászlóalj erejű szovjet támadásokat vert vissza. Gróftanya körül a 6/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj védekezett.

Az 5/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj is meg tudta tartani Kápolnásnyék körüli állásait. A németek itt belefoglalták tűzrendszerükbe annak a két sérült, de ki nem égett Sherman harckocsinak a lövegeit is, amelyet előző este Sutter SS-Unterscharführer Panthere lőtt ki. A harckocsi irányzója, Lindenau SS-Rottenführer erről így számolt be:

„Mivel a harckocsik tele vannak lőszerrel, Bachmann zászlóaljának emberei tudni akarják, hogyan védhetik meg magukat a páncélosok lövegeivel. Elmagyarázzuk hát a gránátosoknak a kezelésüket…” [607]

A Holste-hadosztálycsoport arcvonalán Székesfehérvártól északkeletre, a vasút mentén északi irányban előretörő szovjeteket reggelig Csala északi szélére sikerült visszavetni.

A kora délutáni órákban Pátkától nyugatra a szovjetek 30-40 páncélos és hadosztálynyi erejű lövészalakulatok bevetésével délnyugati irányban támadást indítottak. Mint később kiderült, ezek az erők az átcsoportosított 1. gárda-gépesítetthadtest páncélosai és az ezek támogatására kijelölt 223. lövészhadosztály zászlóaljai voltak.

A szovjetek mintegy nyolc kilométer széles arcvonalon, egy-két lövészzászlóaljból és mintegy 10-10 harckocsiból álló harccsoportokkal rohamozták meg a német-magyar csapatok vonalait. A 356. gyaloghadosztály 871. gránátosezredének keleti fronton sohasem járt, a szovjetekkel szemben tapasztalatlan zászlóaljait lerohanták. A szovjetek négy kilométer szélességben és hat kilométer mélyen törtek be a Holste-hadosztálycsoport arcvonalába.

A 4. lovasdandár Székesfehérvárnál lévő tartalék erői azonnal ellenlökést indítottak. A 41/I. lovasosztály a 70. páncélvadászosztály kilenc StuG. III rohamlövegével és egy Jagdpanzer IV vadászpáncélosával együtt a Székesfehérvár – Zámoly műút mentén, a várostól öt kilométerre északra nyomult előre.

Sárkeresztes körül a lovasdandár nehéz lovasosztályából szervezett 70. páncélos-felderítőosztály[608] Panzer II könnyűharckocsijai és lövészpáncélosai a „Feldherrnhalle” nehézpáncélos-osztály kilenc Tiger B nehézharckocsijával együtt álltak készenlétben. A páncélos-felderítőosztályt Sonntag százados (Rittmeister), a nehézpáncélosokat dr. Nordewin von Diest-Koerber százados vezette. A harccsoportnak a szovjetek által elfoglalt Gyulamajort kellett visszaszerezni.

Gyulamajornál a magyar 2. honvéd páncéloshadosztály 3. gépkocsizó lövészezredének 5. zászlóalja volt védőállásban. A zászlóalj parancsnoka Majthényi Imre százados volt.

Kora délután a szovjetek félórás tüzérségi és aknavető-tűzcsapással készítették elő támadásukat. A szovjet lövedékek a zászlóalj teljes távbeszélő-hálózatát szétrombolták. A zászlóaljtól balra a szovjetek betörtek a németek vonalába, majd rajtaütéssel a magyar zászlóaljat is oldalba kapták.

Ekkor Szabó Sándor tartalékos őrmester, a zászlóalj távbeszélő szakaszának parancsnoka a szovjet támadás közepette megszervezte a védelmet és a major épülete mellett védőállást foglalt. Miután a zászlóalj-harcálláspont kiürítése megkezdődött, Szabó őrmester csekélyke erejével ellenlökést indított, hogy a major udvarán álló gépjárműveknek elegendő időt biztosítson a távozásra. A kézigránáttal és géppisztollyal támadó honvédek közelharcban sikeresen feltartották a szovjeteket. Szabó a harc közben láblövést kapott. Teljesítményéért soron kívül zászlóssá való előléptetésre terjesztették fel.[609]

A 70. páncélos-felderítőosztály és a „Királytigris” nehézharckocsik Sárkeresztestől keletre indították meg támadásukat. A német harcjárművek az állandó tüzérségi és aknavetőtűz ellenére jó ütemben haladtak. Gyulamajor előtt azonban már szovjet harckocsikba és páncéltörő ágyúkba ütköztek. A frontális támadás elakadt.

Ekkor Diest-Koerber százados négy nehézharckocsival a Zámoly – Székesfehérvár műút mellett fekvő 214-es magaslat felé került. Itt is szovjet páncélosokba ütköztek, amelyekből az éjszaka folyamán többet kilőttek. A megmaradt szovjet harckocsik visszahúzódtak. A harcok során egy Tiger B súlyosan megsérült. A 4. lovasdandár beérkező erői végül birtokba vették a magaslatot és beásták magukat.

Az esti órákban a „Feldherrnhalle” nehézpáncélos-osztály három nehézharckocsija Kopp hadnagy vezetésével betört Gyulamajor területére, de az elégtelen gyalogsági támogatás miatt hamarosan vissza kellett vonulniuk.[610]

Tolbuhin marsall és Zaharov hadseregtábornok, a 4. gárdahadsereg parancsnoka figyelmesen tanulmányozta azokat a jelentéseket, amelyek a 20. gárda-lövészhadtest harcfelderítő vállalkozásairól befutottak. Ezek Székesfehérvártól északra a német-magyar védelem meggyengüléséről számoltak be.

Tolbuhin ezt is figyelembe vette, amikor a Velencei-tó és a Duna között igen nehezen haladó 4. gárdahadsereg fő erőkifejtésének súlypontját ide helyezte át. Az éjszakai menetek során január 31-én reggelre átcsoportosított 1. gárda-gépesítetthadtest és 5. gárda-lovashadtest erői a 20. gárda-lövészhadtest sávjában készültek fel a délutáni rohamra. Ezeket az erőket jelölték ki a délnyugati irányú támadás végrehajtására és Székesfehérvár visszafoglalására.

Délután 14.00 órakor Russzijanov altábornagy 1. gárda-gépesítetthadteste (állományában 38 bevethető M4A2 Sherman harckocsival és 24 SZU–100 önjáró löveggel) az 5. gárda-lovashadtest és a 20. gárda-lövészhadtest hadosztályainak támogatásával rövid tüzérségi előkészítést követően támadásba lendült.

A csoportosítás jobbszárnyát Zámolytól északra a 80. gárda-lövészhadosztály fedezte. A gárda-gépesítetthadtest páncélosait középen az 5. gárda-légideszant-hadosztály, a jobbszárnyon pedig a 223. lövészhadosztály gyalogsága kísérte. A legnagyobb eredményt a 223. lövészhadosztály és a Bicskétől aznap átcsoportosított 3. gárda-gépesítettdandár (parancsnoka K. P. Vjaznyikov alezredes) érte el Gyulamajor elfoglalásával.[611]

A szovjet csapatok jelentős betörést értek el. Gyulamajornál a Zámoly – Székesfehérvár útvonalat is átvágták.

Sikereiket viszont nem tudták kihasználni, ezért a kitűzött támadási feladatot (a Mór – Székesfehérvár műút elérését) egyelőre nem tudták végrehajtani. A 4. gárdahadsereg csapatainak végül sem a németek által lehallgatott szovjet rádióforgalmazásban sűrűn emlegetett mély áttörés, sem pedig Székesfehérvár elfoglalása nem sikerült.[612]

A csapnivalóan rossz időjárás miatt a mezőföldi hadszíntér felett minkét oldalon alacsony volt a repülőtevékenység. A Balck-seregcsoport felett a németek néhány felderítő repülőgépe próbálta feltérképezni a szovjetek erejét és arcvonalát. Simontornya térségében két német csatarepülő-század – dacolva a mostoha időjárással – alacsonytámadásokat hajtott végre.[613]

A Dél Hadseregcsoport hadinapló-bejegyzése aznap megállapította, hogy a Balck-seregcsoport immár minden arcvonalon (tehát délen is) védelemre kényszerült.

A reggeli helyzetjelentés alkalmával 09 óra 30 perckor Gaedcke vezérőrnagy jelentette a hadseregcsoportnak, hogy a 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja az Ádándnál felszámolt betörés után a Balatonszabadiba betört szovjetek ellen indult támadásra. Ezzel egy időben a 23. páncéloshadosztály erői Nagylóktól nyugatra jelentős szovjet lövészerők támadását voltak kénytelenek kivédeni. Az 1. páncéloshadosztály erői áttörtek Perkátához. Dunapentelét továbbra is tartotta a 3. páncéloshadosztály bekerített páncélgránátos-zászlóalja.

A IV. SS-páncéloshadtestnél két páncélos-, illetve páncélgránátos-harccsoport indított támadást a szovjet betörés felszámolására.

Székesfehérvártól északra az előző nap beékelődött szovjet kötelékeket kettő kivételével sikerült visszaverni. A 4. lovasdandár ezek felszámolásával volt éppen elfoglalva.

Kühl ezredesnek, a 356. gyaloghadosztály parancsnokának az előzetes tervek szerint déli 12.00 órakor kellett átvennie a harcvezetést a Székesfehérvártól északra húzódó arcvonal felett. A hadosztály csapatai közül már a 871. gránátosezred, valamint a 356. tüzérezred ütegeinek zöme is a térségben tartózkodott.

A Balck-seregcsoport vezérkari főnöke azt is közölte Grolmannal, hogy a seregcsoport tudtára adta a Budapesten bekerített IX. SS-hegyihadtestnek: immár maga is védelemre kényszerült.

A délelőtt folyamán a német felderítés felfedezte, hogy a Balck-seregcsoport déli arcvonalán, a III. páncéloshadtest balszárnyán a szovjetek jelentős harckocsizó és lövészerőket vontak össze abból a nyilvánvaló célból, hogy Perkáta és Dunapentele között Adony felé törjenek előre.

Gaedcke 10 óra 45 perckor jelentette Grolmannak, hogy a szovjetek a Perkáta és Dunapentele közötti utat ismét átvágták. A szovjet harckocsizó ékek Rácalmástól nyugatra álltak. A jelentés szerint a III. páncéloshadtest parancsnoksága igen aggódott a Dunapentelén szorult páncélgránátosokért, akiket immár sem ellátni, sem megerősíteni nem tudott. Ezért Gaedcke útján kérte a hadseregcsoportot, engedélyezze, hogy a védők Dunapenteléről az éjszaka folyamán északnyugati irányban áttörhessenek az 1. páncéloshadosztály feléjük indított tehermentesítő támadása felé.

Grolman ekkor megkérdezte, van-e annyi ereje a III. páncéloshadtest balszárnyának (vagyis az 1. páncéloshadosztálynak), hogy arcvonalát ismét Dunapenteléig tolja ki. Gaedcke nemmel válaszolt.

A déli helyzettájékoztató során 11 óra 40 perckor a Balck-seregcsoport arról számolt be hadseregcsoportnak, hogy a szovjetek egyértelmű szándéka a Dunától közvetlenül nyugatra egyesíteni északi és déli csoportosításaikat. Ennek érdekében képeztek súlypontot a parti út mentén. A németek azt várták, hogy a Rácalmásig előretört szovjet kötelékek még aznap folytatják északi irányú támadásukat.

Ezt támasztotta alá az is, hogy az északi csoportosítás a Duna mentén fejtette ki a legnagyobb nyomást a német vonalakra. Szinateleptől északra felszámolták a német hídfőt és az erőket visszavetették a Váli-víz mögé. A szovjeteknek a Váli-víz torkolatánál egy kisebb betörést is sikerült kialakítaniuk. A IV. SS-páncéloshadtest két harccsoportjának ellentámadása Aggszentpétertől nyugatra jól haladt előre, de e miatt a szovjet betörés miatt az egyik harccsoportnak délnyugat felé kellett fordulnia, hogy elreteszelje azt.

A Dunapentelét tartó 3/II. páncélgránátos-zászlóalj kitörésének ügyében 12 óra 15 perckor a hadseregcsoport az OKH szárazföldi haderő vezérkara hadműveleti osztályához fordult jóváhagyásért. A kitörést egy óra múlva engedélyezték. Ezt a hadseregcsoport 13 óra 25 perckor közölte a Balck-seregcsoporttal.

A németek dél felé már észlelték a gyülekező viharfelhőket Székesfehérvártól északra. Grolman 12 óra 40 perckor felhívta a Balck-seregcsoport figyelmét arra, hogy a felderítés adatai szerint az átcsoportosított 1. gárda-gépesítetthadtest, az 5. gárda-lovashadtest és valószínűleg a 23. harckocsihadtest részeinek támadása küszöbön áll. A seregcsoportnak ebben a helyzetben azonnali intézkedéseket kellett hoznia.

A Balck-seregcsoport 14 óra 25 perckor jelentette a hadseregcsoportnak, hogy Zámoly körül erősebb szovjet támadás indult.

A támadás részleteiről csak a 17 óra 20 perckor tett esti helyzetjelentés számolt be. Eszerint a kora délutáni órákban megindult támadás hét-nyolc kilométer szélességben és mintegy négy kilométer mélyen tört be a német-magyar vonalakba.

Két szovjet támadó csoportosítást azonosítottak. Az egyik éle Székesfehérvártól négy kilométerre északkeletre állt, a másik szovjet ék pedig Borbálapusztától keletre, illetve a Zámoly – Székesfehérvár műúttól másfél kilométerre nyugatra. Lovasberénytől gépkocsiszállítással állandóan újabb szovjet gyalogsági kötelékek érkeztek.

A 356. gyaloghadosztály már bevetett gránátosezredét a szovjetek gyakorlatilag szétverték. Maradványait a jelentés idején Székesfehérvártól északra a műút vonalán próbálták gyülekeztetni. A 4. lovasdandár tartalékai már harcba léptek, de a IV. SS-páncéloshadtest nélkülözhető erőit is azonnal át kellett csoportosítani Székesfehérvárhoz.

Gaedcke 17 óra 30 perckor megbeszélte a helyzetet Grolmannal. Megállapították, hogy a szovjetek hihetetlenül gyorsan csoportosították át erőiket a Velencei-tó északi részére. A németek az éjszaka beállta előtt nem várták a szovjet támadás megindulását.

A Balck-seregcsoport feleszmélve meglepetéséből, Székesfehérvártól északra ellentámadást tervezett. Ehhez a IV. SS-páncéloshadtesttől egy megerősített ezred-harccsoportot vezényeltek a körzetbe. A támadás harckocsi-támogatása érdekében az 509. nehézpáncélos-osztály Tiger B páncélosait is visszarendelték a déli szárnyról. A tüzérségi támogatásról a 17. népi-sorozatvető-dandár és az északi arcvonalról visszavont 403. népi-tüzérhadtest ütegeinek kellett gondoskodni.

A kialakult helyzetben Balck tábornok utasítást kért a hadseregcsoporttól arra vonatkozóan, hol húzódjon az az arcvonal, amelyet a sorozatos szovjet támadások folytatódása esetén is mindenképpen tartaniuk kell. Saját elképzelése szerint a Balaton és Velencei-tó között, Siófok – Káloz – Seregélyes – Velencei-tó déli sarka vonalon kellene megtartani egy hídfőt, amely a későbbi déli irányú támadás kiinduló pontja lehetett.

Grolman ezzel kapcsolatban kifejtette, hogy a Dunától való visszavonulás nehéz döntés volt, hiszen ha feladják a folyam vonalát, csak egy jóval rövidebb arcvonal jöhet számításba, amely mögött a tervezett későbbi hadművelet erői összpontosíthatók. Könnyen belátható, hogy nincs értelme olyan arcvonal-kiszögellés tartásának, amelynek védelme csak az erőket pazarolja. A Dél Hadseregcsoport vezérkari főnöke visszadobta Balcknak a labdát: javasoljon a tábornok egy olyan arcvonalat, amelyről majd dönthetnek.

Grolman megkérdezte, a Balck-seregcsoport Esztergom környéki erőiből el kell-e vonni tüzér- és rohamlöveg-alakulatokat, hogy azokkal erősítsék meg a székesfehérvári arcvonalat. Gaedcke szerint nem, mert ott is elkelt a segítség. Grolman ezzel egyetértett.

Grolman 18 óra 50 perckor ismét beszélt Gaedckével. Felhívta a Balck-seregcsoport vezérkari főnökének figyelmét, hogy Székesfehérvártól északra minden körülmények között meg kell akadályozni a szovjetek áttörését, mert az a várostól keletre húzódó arcvonal összeomlásával járna együtt. Grolman szerint kérdéses volt, van-e értelme a 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportjával felszámoltatni a simontornyai szovjet hídfőt. Talán inkább csak el kellene reteszelni a szovjetek betörését és a páncélozott harccsoportot a 4. lovasdandár mögött készenlétbe helyezni.

Másik megoldás lehetett, hogy a páncélosokkal a lehető legnagyobb veszteséget okozzák a Simontornyánál lévő szovjet erőknek. Gaedcke szerint a Sárszentmiklóstól nyugatra húzódó magaslatokon kiváló reteszállások létesíthetők. Grolman megígérte, hogy a hadseregcsoport a kérdésről hamarosan dönteni fog.

Nem sokkal később a Balck-seregcsoport távirati úton értesült a Dél Hadseregcsoport döntéséről. Eszerint:

– a seregcsoport fő feladata megakadályozni a szovjeteket abban, hogy a Vértes és Székesfehérvár között áttörjenek;

– a Simontornyánál kialakított szovjet hídfőt fel kell számolni, és az ott támadásra összevont erőket szét kell zúzni;

– a Sárvíz-csatorna és Duna között, valamint a Velencei-tó és a Duna között az erők támadólagos bevetésével az eddigi arcvonalat kell védeni.

A Székesfehérvárnál kialakult helyzetről és a hadseregcsoport által foganatosított intézkedésekről 19 óra 45 perckor Grolman tájékoztatta Wenck altábornagyot, a német szárazföldi haderő vezérkarának vezetési csoportfőnökét. Grolman szerint a szovjetek déli és északi csoportosításuk támadásának folytatása mellett már északkeleti irányból is át akarnak törni a székesfehérvári átjárón. A 2. gárda-gépesítetthadtestet is bizonyára azért vonták Budapesttől Bicske körzetébe, mert Székesfehérvár ellen fogják alkalmazni. Grolman nem vette figyelembe, hogy ennek a hadtestnek részeit a szovjetek már az I. lovashadtest január 22-én este Mánynál indított támadásának megállítására is bevetették Bicskétől északkeletre.

A hadseregcsoport egyértelműen arra utasította a Balck-seregcsoportot, hogy az áttörést Székesfehérvárnál feltétlenül akadályozza meg. Wenck a hozott intézkedésekkel egyetértett.

Grolman kitért rá, hogy a hadseregcsoport csak akkor tudja visszaszerezni a hadműveleti kezdeményezést, ha az újonnan beérkezett erőket is bevetheti.

Itt a hadseregcsoport vezérkari főnöke az ardenneki offenzíva kudarca után kivont és többé-kevésbé feltöltött I. SS-páncéloshadtest beérkező alakulataira utalt. Az SS-alakulatok első szállítmányai 17.00 óra után érkeztek meg Győrbe. Az 1. SS- és 12. SS-páncéloshadosztályból álló hadtest részét képezte annak a 6. páncéloshadseregnek, amelynek Magyarországon való alkalmazásáról Hitler már január 22-én, tehát még a „Konrad 3” hadművelet elakadása előtt döntött. A hadsereg két SS-páncéloshadtestét és közvetlen alakulatait a legnagyobb titoktartás mellett akarták átcsoportosítani a keleti front déli szárnyára.[614]

Wenck erre azt válaszolta, hogy az új kötelékek átcsoportosítása még legkevesebb öt napot vesz igénybe és utána is Hitler dönt alkalmazásukról.

A kialakult helyzetről Balck és Wöhler 20 óra 45 perckor cserélt véleményt. Eszerint a 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportjának ellentámadása jól haladt. A páncélosok visszafoglalták Balatonszabadit és Siómarost. A 25. honvéd gyaloghadosztály Mezőszilason felszámolt egy újabb szovjet betörést. Az 1. páncéloshadosztály Perkátától Dunapentele felé megindította támadását. Székesfehérvárnál az 1. gárda-gépesítetthadtest és az 5. gárda-lovashadtest menetből lendült támadásba, miután átcsoportosították őket a Velencei-tó keleti sarkától. Az itt védő 871. gránátosezred nem tudta állásait megtartani, így a mögötte álló tartalékok bevetése vált szükségessé.

Wöhler megjegyezte: ahhoz képest, hogy a szovjetek az 1. gárda-gépesítetthadtestet és az 5. gárda-lovashadtestet is harcba vetették, támadásuk kezdeti eredményei nem voltak túl jelentősek.

Balck erre közölte, hogy az 1. gárda-gépesítetthadtest a felderítés adatai szerint 53 harckocsival rendelkezett, s ebből aznap 50 darabot már be is vetettek.[615] A Székesfehérvárnál keletkezett rés betömésére a IV. SS-páncéloshadtest egy ezred-harccsoportját (a 6. SS-páncélgránátos-ezredet és a 3. SS-páncélos-utászzászlóaljat) csoportosítják át, amelyhez hamarosan a hadtestnek alárendelt 509. nehézpáncélos-osztály is csatlakozik.

Wöhler megkérdezte Balcktól, hogy felelősségteljes dolog-e a 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportját a Székesfehérvárnál kialakult helyzet ellenére továbbra is a magyar 3. hadsereg arcvonalán hagyni.

Balck szerint ez nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy a 25. honvéd gyaloghadosztály aránytalanul széles arcvonalát fedezni tudják. A székesfehérvári arcvonalra viszont újabb erők érkeztek, hiszen ide várták másnap a 356. gyaloghadosztály egy újabb gránátosezredét is. Balck szerint inkább az a kérdés, hol van a 7. gépesítetthadtest. Mivel leginkább ennek felbukkanásától tartott, a 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportját kénytelen volt ott tartani.

Wöhler a továbbiakban rámutatott, Székesfehérvár megtartása nem csak propagandisztikus megfontolásokból kívánatos, hanem azért is, mert a fontos közlekedési csomópontra harcászati szempontból is szükségük volt.

Balck arra kérte Wöhlert, másnap személyesen beszéljék meg a további teendőket. A Dél Hadseregcsoport parancsnoka erre megígérte, hogy másnap a seregcsoport harcálláspontjára utazik.

Az OKH szárazföldi haderő vezérkarának hadműveleti osztálya február 1-én hajnali 02 óra 30 perckor közölte a Dél Hadseregcsoporttal Hitler döntését, miszerint a beérkező SS-páncéloshadtestet mindkét hadosztályával a hadseregcsoport kapja meg.[616]

A hadseregcsoportnál az üzemanyag-helyzet időközben tovább romlott. Mivel Wöhlernek nem sikerült feletteseinél elérni, hogy csapatai az eddig kiutalt napi 500 köbméternél többet kapjanak, újabb súlyos megszorításokat volt kénytelen elrendelni. Azoknak az alakulatoknak az üzemanyag-mennyiségét, amelyeket statikus (álló) védelembe rendeltek, jelentős mértékben csökkentették, s az így nyert üzemanyagot a mozgó védelembe bevetett páncélosalakulatoknak és a beérkező hadműveleti tartalékoknak adták. A felesleges gépjárműforgalmat a német tábori csendőrség szigorúan ellenőrizte.[617]

Grolman a nap folyamán intézkedett arról a talpra szerelt 50 darab 8,8 cm-es harckocsiágyúról is, amelyeket a Margit-állás páncéltörő tűzrendszerének növelésére utaltak ki. Ezekből 25 löveget a Balaton és a Dráva között, a másik 25 darabot pedig Balaton és a Velencei-tó között kellett beépíteni. A lövegeket erőd-páncéltörőágyús-századokba osztották be, szakaszonként négy-öt löveggel. A helyhez kötött páncéltörő szakaszokat a legveszélyeztetettebb irányokban kellett elhelyezni úgy, hogy a lövegek egymástól 1 000 - 1 200 méterre legyenek. A beépítésről külön parancs rendelkezett.[618]

Néhány nappal később a hadinapló igen érdekes adatot közölt. A jelentések összesítése után a Balck-seregcsoport arcvonalán a német szárazföldi haderő, a Waffen-SS és a légvédelmi tüzérség alakulatai 1945. január 1-31. között összesen 1 399 szovjet harckocsi és önjáró löveg kilövését, valamint 45 páncélos zsákmányul ejtését jelentette. Ezzel szemben a német seregcsoport kijavíthatatlanul 164 harckocsit és rohamlöveget veszített.[619]

Ha a már korábban alkalmazott módszert követve a tévesen vagy kétszer is lejelentett kilövések miatt levonjuk a jelentésekben foglalt mennyiség 20 százalékát, körülbelül 1 120 valószínűleg kilőtt páncélost kapunk. Ebben nem csak a három „Konrad” hadművelet és január 27. után a hónap végéig kilőtt szovjet haditechnika mennyisége foglaltatik benne, hanem a 6. gárda-harckocsihadsereg Komárom környéki jelentős vesztesége is.

Első látásra talán úgy tűnhet, a szovjetek hatalmas páncélosvesztesége csupán a német „háryjánosok” lódításának eredménye. A 2. és 3. Ukrán Front hadseregei azonban 1945 januárjában összesen három harckocsihadtestet, öt gépesítetthadtestet és három harckocsiezredekkel is rendelkező lovashadtestet vetettek be a Balck-seregcsoport erői ellen. Ebbe még nem számoltam bele az önálló 27. harckocsidandárt, az önálló 32. gárda-gépesítettdandárt és a jelentős számú önálló önjáró tüzérezredet.

Amennyiben csak a páncélosokkal rendelkező hadtestek számát veszem figyelembe, az 1 120 kilőtt harckocsi és önjáró löveg mennyiségét tizeneggyel kell elosztanom. Így azt az eredményt kapom, hogy ezek a szovjet hadtestek egy hónap alatt – a kisebb önálló alakulatok veszteségeit bele sem számolva – átlagosan mintegy 100 harckocsit és önjáró löveget veszítettek. Emlékezzünk csak a feltöltött 23. harckocsihadtest szerencsétlen alkalmazására január 27-én a Vereb – Kajászószentpéter – Pettend háromszögben: egyetlen nap leforgása alatt több mint száz páncélosát veszítette el – szovjet forrás szerint!

Mint korábban említettem, a kilőtt szovjet páncélosok 75 százaléka már a harc helyszínén megsemmisült, 15 százalékát pedig hosszabb idő alatt lehetett csak kijavítani. Ezek alapján a kilőtt technikának 90 százaléka végleg, vagy jelentősebb időre elveszett a szovjet csapatok számára. Így a 2. és 3393. Ukrán Front 1945 januárjában véleményem szerint körülbelül 1 000 harckocsit és önjáró löveget veszíthetett.

Ha ezt összehasonlítjuk a 164 megsemmisült német és magyar páncélossal: a januári harcokban minden elveszített német-magyar páncélosra hat szovjet harckocsi vagy önjáró löveg jutott.

Ezek tükrében a magam részéről nem tartom túlzásnak a német-magyar csapatok által 1945 januárjában okozott szovjet veszteségek mértékét és a későbbiekben kiindulási alapul tekintem a harmadik székesfehérvári páncéloscsata összveszteségének megállapításakor is.




1945. február 1. csütörtök
(Időjárás: olvadás, változóan felhős égbolt, este a Balck-seregcsoport területén eső; az utak rosszul járhatók.)


A magyar 3. hadsereg arcvonalán az éjjel csupán Simontornyától négy kilométerre nyugatra voltak kisebb harcok, ahol a védőknek több szovjet század erejű támadást kellett visszaverni. Az arcvonal egyéb szakaszain csupán jelentős szovjet felderítő tevékenység folyt.

A 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja a déli órákban Dég keleti előteréből támadást indított és estig elérte a Mezőszilastól négy kilométerre keletre fekvő 159-es magassági pontot. A terep erősen el volt aknásítva.

Közben a szovjetek ezrednyi erejű lövészkötelékkel és öt harckocsival (két ISZ–2, három T–34) támadást indítottak Mezőszilas ellen. A német páncéloscsoport beavatkozott és a támadást visszaverte. A szovjetek egy ISZ–2 nehézharckocsiját és a három T–34 közepes harckocsiját kilőtték, a másik nehézharckocsi megsérült. Német oldalon páncélosveszteség nem volt.[620]

A III. páncéloshadtest 23. páncéloshadosztálya Káloztól négy kilométerre keletre jelentős tüzérségi támogatással indított zászlóaljnyi erejű szovjet támadást vert vissza.

A kora reggeli órákban dél felől szovjet harccsoport tört be Sárszentágotára és kiverte onnan a 128. páncélgránátos-ezred biztosító erőit. Miután Kujacinski százados páncéloscsoportja visszaérkezett a hadosztályhoz, már volt megfelelő erő az ellenlökésre. A páncéloscsoport kilenc páncélossal támadást indított és kivetette a szovjeteket Sárszentágotáról.

A szovjeteket üldöző páncélosok azonban hamarosan páncéltörő tűzzsákba kerültek. Egy Panther megsemmisült, két StuG. III rohamlöveg és egy Panzer IV harckocsi pedig javítható sérüléseket szenvedett. A harc közben egy szovjet páncéltörő ágyút a németek is kilőttek.

A németek napközben Káloztól délkeletre újabb zászlóaljnyi erővel indított szovjet támadásokat vertek vissza. A hadosztály balszárnyán század erejű kísérletek indultak, de ezeket is elhárították. Nagylók körül az átállt szovjetek szerint három lövészezred gyülekezett.

A hadosztály sávjától távolabb, az 1. páncéloshadosztálynál harcoló 23. páncélos-felderítőosztály Alsócikolamajornál három szovjet harckocsit lőtt ki.[621]

A 3. páncéloshadosztály egyik páncélozott harccsoportja Nagyhantostól keletre lerohanta a szovjetek egyik gyülekezési körletét és jelentős veszteséget okozott nekik.

A nap folyamán a hadosztály parancsot kapott, hogy vonalait mintegy 12-15 kilométerrel vegye vissza. Az új arcvonal Sárosdtól északkelet felé húzódott. A hadosztály harcálláspontját Seregélyesre helyezték át. A 3. páncélgránátos-ezred Andormajor körül foglalt állásokat. A csapatok ellátását nehezítette, hogy a hadosztály csupán egyetlen utánpótlási útvonallal rendelkezett.[622]

Az 1. páncéloshadosztály csapatai február 1-én hajnalban, immár a Dunapenteléről kitört védők maradékával együtt visszahúzódtak Perkátáig.

Az 509. nehézpáncélos-osztály nehézharckocsijai Tischendorf százados vezetésével próbálták feltartóztatni a szovjetek előretörését észak felé. Január 31-én és február 1-én összesen 20 szovjet harckocsi kilövését jelentették. Tischendorf az itt mutatott teljesítményéért később megkapta a Vaskereszt Lovagkeresztjét.

A németeket követő szovjet 68. gárda-lövészhadosztály egyelőre nem tudta elfoglalni Perkátát. Sőt, az 1. páncéloshadosztály csapatainak dél felé másfél kilométernyire sikerült előretolni a peremvonalat. Eközben 50 foglyot ejtettek és 10 páncéltörő ágyút zsákmányoltak. A szovjetek körülbelül 50 halottat veszítettek.

A páncéloshadosztály balszárnyát a szovjetek a Dunapentele – Adony út mentén Radicsapusztánál északnyugat felé visszaszorították. A szovjet harckocsik Adonytól nyugatra, már az 5. SS-páncéloshadosztály jobbszárnyán dübörögtek.

Napközben az 1. páncéloshadosztály parancsot kapott, hogy Seregélyesen és Székesfehérváron keresztül vonuljon Nádasdladány körzetébe.[623]

A IV. SS-páncéloshadtest arcvonalán reggel a szovjet 26. hadsereg 18. harckocsihadtestének 14 páncélosa zászlóaljnyi gyalogsággal délről betört Adonyba. Az 5. SS-páncéloshadosztály itt harcoló erőit kivetették állásaikból és a település északnyugati részébe szorították vissza.

A németek hamarosan ellentámadásba lendültek. Az 5. SS-páncélosezred megmaradt Panthereinek támogatásával az SS-páncélgránátosok heves utcai harcok során visszafoglalták Adony nyugati felét. Innen öt szovjet harckocsi és egy önjáró löveg kilövését jelentették.

Ezzel egy időben észak felől, a Váli-víz torkolatánál a 9/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj igen hézagos arcvonalán a 4. gárdahadsereg 3. gárda-légideszant-hadosztályának osztagai is Adony felé szivárogtak át.

Aggszentpétertől nyugatra a 23. harckocsihadtest 25 páncélosa és a 113. lövészhadosztály ezred, illetve zászlóalj erejű lövészcsoportjai próbálkoztak. Helyi betöréseiket a két SS-páncéloshadosztály csatlakozásán a németek felszámolták.

A 3. SS-páncéloshadosztály arcvonalán Kápolnásnyéket is páncélosokkal támogatott szovjet század erejű támadások érték, de eredményt ezek sem értek el.

A 3. SS-páncélos-utászzászlóalj 3. századát azzal bízták meg, hogy biztosítsa és aknásítsa el a Velencei-tó délnyugati sarkát.[624]

Székesfehérvártól északra az éjjeli harcok során sem sikerült a szovjetek által ütött rést betömni. A 41/I. lovasosztály ellenlökése a várostól öt kilométerre északra egy ezred erejű szovjet csoportosítással szemben elakadt. Zámolytól három és fél kilométerre nyugatra 300 főnyi szovjet kötelék tört át.

A 41/II. lovasosztály nyugat felől Gyulamajor visszafoglalására indult támadása napközben eredménnyel járt. A lovasokat itt kezdetben a „Feldherrnhalle” nehézpáncélos-osztály három nehézharckocsija is támogatta Koppe hadnagy vezetésével. A majortól keletre futó műút azonban továbbra is szovjet ellenőrzés alatt állt, annak ellenére, hogy innen északra, az út mellett fekvő 214-es magaslaton Piepgras hadnagy parancsnoksága alatt két másik Tiger B harckocsi biztosított. A biztosító nehézharckocsik az éjszaka folyamán hat szovjet páncélos kilövését jelentették.

A 4. lovasdandár február 1-én jelentős fegyverzetet állíthatott szembe a betört szovjet csapatokkal. A dandár bevethető páncélosállománya három StuG. III rohamlövegből, két Panzer II könnyűharckocsiból és hét lövészpáncélosból állt. Páncéltörő fegyverek terén a csapatok hét harcképes 7,5 cm-es Pak40 páncéltörő ágyúval, két 3,7 cm-es Pak35/36 páncéltörő ágyúval és két zsákmányolt szovjet 45 mm-es páncéltörő ágyúval rendelkeztek. A gyalogsági fegyverzet 336 (ebből 240 MG–42) géppuskából, 25 francia golyószóróból, 5 777 karabélyból, 32 távcsöves karabélyból, 152 öntöltő puskából, 1 195 Sturmgewehr–44 gépkarabélyból, 399 MP–38/40 géppisztolyból, 15 zsákmányolt PPSh–41 géppisztolyból, 965 pisztolyból és 183 puskagránátvető-toldatból állt.[625]

A kora reggeli órákban az 1. gárda-gépesítetthadtest 30 M4A2 Sherman harckocsija és a páncélosokat kísérő lövészzászlóaljak dél felé fordultak, majd a németeket Székesfehérvár északi és északnyugati szélére vetették vissza. A „Ney” SS-ezredet kivetették Kisfaludból, de a magyar önkéntesek a nagy harcászati jelentőséggel bíró 182-es magaslatot visszafoglalták.

Az 1. gárda-gépesítetthadtest 14 páncélosa a zámolyi úton támadva elérte Székesfehérvár északi szélét és az ott lévő útkereszteződést, míg másik 16 harckocsi a lovasberényi úton a 133-as magaslatot közelítette meg.

A szovjet harckocsik gyülekezését a 166-os magaslat körül a 4. lovasdandár már kora reggel észlelte. A dandár azonnal utasította is az alárendeltségében lévő „Feldherrnhalle” nehézpáncélos-osztály parancsnokát, von Diest-Koerber századost, hogy páncélosaival induljon ellenük. A százados négy nehézharckocsival indult el, de különböző meghibásodások miatt csak saját harckocsija érte el a megjelölt magaslatot. Útközben rádión Piepgras hadnagy két páncélosát hívta segítségül a 214-es magaslatról.

Von Diest-Koerber hamarosan észrevette a szovjet páncélosokat. Annak ellenére tüzet nyitott, hogy csak egy harckocsija volt. Egy páncélost kilőtt, de ezután sorozatban kapta a találatokat, amelyek ugyan nem semmisítették meg a Tigert, de mozgás- és harcképtelenné tették. Ekkor érkeztek meg Piepgras hadnagy nehézharckocsijai, amelyek újabb három szovjet páncélost lőttek ki. A többi szovjet páncélos dél felé távozott.

A nehézpáncélos-osztály a továbbiakban Gyulamajornál védett tovább. A február 1-ére virradó éjszaka kilőtt páncélosokkal együtt aznap 17 szovjet harckocsi és önjáró löveg megsemmisítését jelentették. Este Gyulamajornál az egyik Tiger B olyan mélyen megsüllyedt, hogy nem tudták kivontatni a sárból, s ezért felrobbantották. A majornál csak két kijavított harckocsi maradt biztosítani, a többi Sárkeresztesre vonult karbantartás céljából.

A kora reggeli órákban a szovjetek Zámolytól északnyugatra is áttörték a német-magyar arcvonalat. A 80. gárda-lövészhadosztály ezred erejű csoportosítása Magyaralmást északkeleti irányból két kilométernyire megközelítette. Zámolyt keletről az 5. gárda-légideszant-hadosztály, északról pedig a 80. gárda-lövészhadosztály együttes támadása elfoglalta. Az előretörő szovjet gyalogságot a német-magyar csapatok csak Zámolytól három kilométerre délnyugatra, illetve két kilométerre nyugatra tudták felfogni. A betört erők visszaszorítására a 356. gyaloghadosztály egyik újonnan beérkezett gránátoszászlóalja indított ellenlökést.[626]

Tolbuhin és Zaharov terve bejött. A Székesfehérvárnál elért szovjet betörés miatt a Balck-seregcsoport a nap folyamán mind északon, mind pedig délen arcvonal-rövidítéseket foganatosított, hogy erőket szabadítson fel a rettegett áttörés megakadályozására. A 4. gárda- és 26. hadsereg erői előtt a németek fokozatosan visszahúzódtak, így azok jelentősebb ellenállás nélkül nyomulhattak előre.

Február 1-én reggel rövid tüzérségi előkészítés után az 1. gárda-gépesítetthadtest és a 21. gárda-lövészhadtest (69. gárda-lövész- és 84. lövészhadosztályok) egységei támadást indítottak Székesfehérvár ellen. A 69. gárda-lövészhadosztály alakulatai betörtek Kisfaludba és estére el is foglalták. Az 1. gárda-gépesítetthadtest erői Székesfehérvárra törtek be északi irányból.

Székesfehérvár keleti előtere az itt fekvő magaslatokkal kiemelkedő jelentőséggel bírt a város védelme szempontjából. Aki itt állásokat birtokolt, az ellenőrizte a városba futó utakat is. A magaslatokon felállított tüzérségi eszközökkel egész Székesfehérvárt tűz alatt lehetett tartani.[627] Ezért volt nagyon fontos, hogy a magyar „Ney” SS-ezred még február 2-ára virradó éjjel visszafoglalta a 182-es magaslatot.

Az időjárás továbbra sem kedvezett a repülőtevékenységnek. Aznap sem a szovjetek, sem a német-magyar repülőerők nem hajtottak végre jelentősebb mennyiségű bevetést. A 4. légiflotta a Balck-seregcsoport felett csupán felderítő repülésekre szorítkozott.[628]

A reggeli helyzetjelentés során 09 óra 45 perckor Gaedcke jelentette Grolmannak, hogy a szovjetek dél felől a part menti úton Adony felé törnek előre. A Perkátánál harcoló 1. páncéloshadosztályt utasították, hogy a balszárnyán Adony felé nyomuló szovjeteket támadja hátba és semmisítse meg. A szovjetek az 5. SS-páncéloshadosztály erőit már ki is vetették Adonyból. A szovjet páncélosok ez idő szerint Pusztaszabolcs felé vették az irányt. Észak felől lövészalakulatok próbáltak meg Adony felé átszivárogni a német vonalakon.

Székesfehérvárnál a szovjet páncélosok elérték a város északi szélét. Zámoly elesett, a szovjet gyalogság már Magyaralmástól északkeletre harcolt.

Székesfehérvár védelmére éjszaka a következő intézkedések történtek. A 3. SS-páncéloshadosztály 6. SS-páncélgránátos-ezredének I. és II. zászlóalja (összesen mintegy 350 főnyi harcoslétszámmal) biztosító állásokat létesített a város északi szélén. Mivel páncélosaik nem voltak, a tervezett ellentámadáshoz be kellett várniuk az 509. nehézpáncélos-osztály 11 nehézharckocsiját és a IV. SS-páncéloshadtestnek időközben alárendelt 24/I. páncélososztály Panthereit.

Az 509. nehézpáncélos-osztály 1. és 2. százada Vaal és Böttger hadnagyok vezetésével Székesfehérvár északi részén fedezték a bevezető utakat, s eközben 10 szovjet harckocsi kilövését jelentették. Ennek azonban ára volt: estére csak hat Tiger B maradt bevethető állapotban.

A 24/I. páncélososztály 28 bevethető harckocsija a nap folyamán már ugyancsak Székesfehérvár északi szélén biztosított és egy T–34, valamint három nehéz önjáró löveg (valószínűleg SZU–100) kilövését jelentette. A megfelelő gyalogsági fedezet nélkül manőverező német harckocsik álcázott szovjet páncéltörő ágyúkba ütköztek és estére csak öt Panther maradt harcképes állapotban.

A kialakítandó csoportosításhoz osztották be a 23. páncéloshadosztály 51. páncélos-utászzászlóalját is, amely Aba – Sárkeresztúr körzetéből vonult Székesfehérvárra. Mór irányából a 356. gyaloghadosztály beérkező 870/I. gránátoszászlóalját várták. Ennek a zászlóaljnak kellett lezárni a Zámoly és Csákberény között tátongó rést.

Gaedcke közel sem volt biztos benne, hogy az így összeszedett erők elegendők lesznek-e egy eredményes ellentámadáshoz. Ezért a Balck-seregcsoport nevében engedélyt kért, hogy a IV. SS-páncéloshadtest északi arcvonalát visszavegye az Adony – Velencei-tó északkeleti csücske vonalra. Ezzel a Kápolnásnyéknél lévő arcvonal-kiszögellést feladták volna, de az ott védő 5. SS-páncélgránátos-ezredet is átcsoportosíthatták volna Székesfehérvárhoz.

Az első sokkhatás után végrehajtott vizsgálat megállapította, hogy az előző nap bekövetkezett szovjet betörés azért alakulhatott ki, mert a 356. gyaloghadosztály 871. gránátosezrede visszavonult a szovjet harckocsizó ékek elől. Jelentősebb szovjet gyalogság jelenlétét ugyanis akkor még nem észlelték. Gaedcke szerint a gyaloghadosztály egy leharcolt seregtest volt, amelynek tapasztalatlan újoncai nem állták a szovjetek harcmodorát. Ezért is szükséges volt arra, hogy Székesfehérvártól északra tapasztalt, a keleti frontot megjárt német csapatok harcoljanak.

A 356. gyaloghadosztály parancsnoka napközben átvette a parancsnokságot a Szabadbattyán (kizárva) és Sárkeresztes (bezárva) közötti arcvonalon. A 871. gránátosezredet és a 870/I. gránátoszászlóaljat a Holste-hadosztálycsoportnak rendelték alá.[629]

Guderian vezérezredest nyugtalanította a székesfehérvári arcvonalon kialakult helyzet, ezért 11 óra 02 perckor felhívta Grolmant. A Dél Hadseregcsoport vezérkari főnöke vázolta a helyzetet és beszámolt a Balck-seregcsoport azon szándékáról, hogy az 5. SS-páncélgránátos-ezred felhasználása érdekében az arcvonalat Adony és a Velencei-tó között lerövidíti.

A tervezett arcvonal-rövidítés ügyében 12 óra 10 perckor a hadseregcsoport kérte az OKH szárazföldi haderő vezérkara hadműveleti osztályának engedélyét. A hadseregcsoport utasította a Balck-seregcsoportot, hogy csak akkor vegye vissza az arcvonalat, ha ezt a harcászati helyzet kikényszeríti.

Gaedcke 13 óra 50 perckor ismét tájékoztatta Grolmant a kialakult helyzetről. Szerinte a páncélosokkal támogatott 6. SS-páncélgránátos-ezred támadása egészen Gyulamajorig juthat. Ennél több ettől a harccsoporttól viszont nem volt elvárható.

Zámolytól délre a németek egyelőre nem rendelkeztek olyan erőkkel, amelyek lezárhatták volna a rést. Erre a 356. gyaloghadosztály gránátoszászlóalja a korábbi tapasztalatok szerint aligha volt alkalmas. Ennek következtében a németek arcvonalában Gyulamajor és Zámoly között továbbra is rés tátongott.

Balck ezt is mérlegelve azt javasolta, hogy a 25. honvéd gyaloghadosztály arcvonalát Siófok és Mezőkomárom között hagyják változatlanul, de a hadosztály balszárnyát vonják vissza a Mezőkomárom – Dég – Káloztól hat kilométerre délre húzódó vonalra. Ezzel összefüggésben a 23. páncéloshadosztály tartsa korábbi arcvonalát, de a 3. páncéloshadosztály húzódjon vissza a Sárosd – Seregélyestől nyolc kilométerre keletre lévő magaslat – Gárdony vonalra. Így az 1. páncéloshadosztály és a 3. SS-páncéloshadosztály felszabadulna a Székesfehérvárnál történő alkalmazás céljaira.

Ezekkel az erőkkel első ütemben fel kellett számolni a város északi részén álló szovjet erőket és le kell zárni a rést Zámolytól délre. Később a 3. páncéloshadosztály segítségével akár teljesen vissza is állíthatnák a korábbi helyzetet Székesfehérvár körül.

Grolman megjegyezte, hogy szerinte visszaütött a Balck-seregcsoport előző napi optimista helyzetértékelése. Ha akkor megfelelően értékelik a szovjet csapatösszevonásokat, most nem szovjet támadások közepette kellett volna ellenintézkedéseket tenni.

Balck javaslatait a hadseregcsoport 14 óra 15 perckor továbbította a hadműveleti osztálynak. Nem sokkal később, 14 óra 35 körül megérkezett a válasz: az OKH engedélyezi a Kápolnásnyéknél lévő kiszögellés feladását.

Késő délután, 17 óra 45 perckor Wenck közölte Grolmannal, hogy engedélyezik a III. páncéloshadtest és a IV. SS-páncéloshadtest elszakadását a Dunától. Ezt Grolman öt perccel később továbbította a Balck-seregcsoportnak is. Este 23.00 órakor írásban is Balck tudtára adták, hogy február 1-éről 2-ára virradó éjjel szabad kezet kapott a déli arcvonal Siófok – Mezőkomárom – Dég – Káloz dél – Sárosd – Velencei-tó közepe vonalra való visszavételére. A felszabaduló két páncéloshadosztállyal a Székesfehérvártól északra kialakult fenyegető helyzetet kellett felszámolnia.

Közben Hitler a hadműveleti osztály útján rákérdezett, hol vetették be a 403. népi-tüzérhadtestet. A hadseregcsoport január 28-i adatok szerint válaszolt: három tüzérosztálya Székesfehérvártól északkeletre, két tüzérosztálya a várostól délkeletre volt tüzelőállásban. Egy tüzérosztály még a IV. SS-páncéloshadtest északi arcvonalán harcolt és csak azután kezdte meg az átcsoportosítást, miután lőszerkészletét ellőtte. Grolman erről Balck kézjegyével ellátott aktuálisabb jelentést szeretett volna kapni.

Balck tábornok 18.00 órakor megbeszélte Wöhlerrel a székesfehérvári hadműveleti helyzetet. A várostól északra a németek nagyjából tartották az arcvonalat. Gyulamajort visszafoglalták, Zámolyt viszont elveszítették. A tervek szerint a IV. SS-páncéloshadtest megerősített 6. SS-páncélgránátos-ezrede Tiger B és Panther harckocsik támogatásával még aznap éjszaka támadást indít északi irányban, hogy Sárkeresztesnél végleg felszámolja az arcvonalon támadt rést. A harccsoport ezután tartja állásait, és bevárja a délről érkező erősítést. Balck Székesfehérvárnál nem akart kockáztatni.

Wöhler ezzel egyetértett. Szerinte is az volt a legfontosabb, hogy Székesfehérvárnál tartalékokat különíthessenek ki.

Balck közben válaszolt a 403. népi-tüzérhadtesttel kapcsolatban felmerült kételyekre is. A tüzérhadtest a szovjetek január 31-i támadása idején egy tüzérosztályát kivéve tűzkész volt, de nem tudta befolyásolni az eseményeket, mert a 871. gránátosezred, amint a szovjet harckocsik elérték állásait, egyszerűen visszavonult.[630]

Noha a gránátosezred minden bizonnyal igyekezett kitérni a szovjet páncélosok elől, önmagában bűnbaknak kikiáltani mégsem volt indokolt. Az ezred saját páncéltörő képessége jószerével csupán a gránátosoknál páncélöklökre és páncélrémekre korlátozódott, mert a 356. gyaloghadosztály páncéltörő ágyúkkal vagy vadászpáncélosokkal felszerelt páncélvadászosztállyal még nem rendelkezett (az alakulat éppen felállítás alatt volt). Az újoncok tapasztalatlansága a felsőbb német katonai vezetés előtt sem volt titok, ezért őket is felelősség terhelte azért, hogy a gránátosezredet jelentősebb páncéltörő fegyverzet nélkül alkalmazták.

Február 1-én este a Balck-seregcsoport magyar 3. hadserege, III. páncéloshadteste és IV. SS-páncéloshadteste az alábbi páncéloserővel rendelkezett:[631]


IV. SS-pc.hdt. Panzer IV Panther [632] Tiger Jagd-
panzer IV
StuG. III Sturm-
Pz. IV
[633]
Összesen:
3. SS-pc.ho. 5 (17) 3 (17) 2 (10)[634] 2 (8) 7 (19) 19 (71)
509. npc.o. 6 (38) 6 (38)
24/I. pco. 5 (45) 5 (45)
5. SS-pc.ho. 2 (4) 8 (20) 0 (10) 0 (5)[635] 10 (39)
303. rotü.dd. 12 (23) 12 (23)
1. pc.ho. 4 (16) 9 (65) 2 (2) 15 (83)
4. lov.dd. 2(5)[636] 3 (17) 5 (22)
m. 2. pc.ho. 10 (24) 0 (2) 10 (26)
"FHH" npc.o. 8 (26) 8 (26)
351. lgsz.
hk.szd.
7 (13)[637] 7 (13)
Összesen: 30 (79) 25 (149) 16 (74) 2 (18) 24 (66) 97 (386)
III. pc. hdt.
3. pc.ho. 4+4
(18+11)[638]
10 (33) 4 (8) 4+1
(8+1)[639]
27 (79)
23. pc.ho. 3 (13)[640] 4 (36) 8 (14) 0 (9) 15 (72)
Összesen: 11 (42) 14 (69) 12 (22) 5 (18) 42 (151)
16. honv. rotü.o. 8 (16)[641] 8 (16)
m. 20. honv. rotü.o. 24 (24)[642] 24 (24)
6. pc.ho. pc.csop. 2 11 13
Mindösszesen: 43 50 16 14 61 184 (590)

20. számú táblázat: A Balck-seregcsoport magyar 3. hadseregének, IV. SS-páncéloshadtestének és III. páncéloshadtestének páncélosállománya 1945. február 1-én este.

Milyen páncéloserők által ekkor a 3. Ukrán Front rendelkezésére? Nos, a január 27-én megindult kétirányú ellencsapás során a meglévő szovjet harckocsik és önjáró lövegek száma igen jelentős mértékben lecsökkent. 1945. február 1-én az 5. gárda-lovashadtest már nem rendelkezett páncélosokkal, vagy csak olyan kis mennyiség tartozott állományába, hogy azt a szovjetek nem tartották érdemesnek számításba venni. A 7. gépesítetthadtest korábban szétvert alakulatainak maradékát a Velencei-tó északi partján harcoló 16. gépesítettdandárban fogták össze, de jelentősebb harckocsi-mennyiséggel ez a kötelék sem rendelkezhetett.

Az 1. gárda-gépesítetthadtest, a 23. harckocsihadtest és a 18. harckocsihadtest február 1-én rendelkezésre álló állományát az alábbi táblázat mutatja:[643]


Alakulat T–34 M4A2
Sherman
ISZ–2 SZU–85 SZU–100 ISZU–122 ISZU–152 Összesen:
1. gd.-g.hdt. 47 17 64
23. hk.hdt. 13 11 6 30
18. hk.hdt. 3 26 11 8 48
Összesen: 13 50 26 22 17 6 8 142

21. számú táblázat: A 3. Ukrán Front három hadtestének páncélosállománya 1945. február 1-én este.

A szovjet front állományába tartozó önjáró tüzérezredek eszközeiről sajnos nem állnak rendelkezésre hitelt érdemlő adatok. Ugyancsak nem ismerjük ezen a napon az önálló 32. gárda-gépesítettdandár harckocsiállományát, amely a Balck-seregcsoport déli szárnyán került bevetésre. Véleményem szerint a szovjet harckocsizó és gépesített alakulatok valószínűleg folyamatos, bár esetenként nem túl jelentős utánpótlást kaphattak, mert ellenkező esetben a nagyarányú veszteségek miatt előbb-utóbb szó szerint elfogyott volna haditechnikájuk.

Minden körülményt és a részadatokat figyelembe véve úgy vélem, 1945. február 1-én a szemben álló felek a bevethető páncélosok mennyisége tekintetében közel azonos erővel rendelkeztek. Minőség szempontjából már lényeges német fölényt állapíthatunk meg, hiszen a szovjetek közepes harckocsik terén főként amerikai gyártmányú M4A2 Sherman típussal rendelkeztek, míg a másik oldalon ebben a kategóriában főleg Panzer IV és Panther harckocsikat vetettek be.[644]




1945. február 2. péntek
(Időjárás: reggel mínusz kettő, napközben plusz nyolc Celsius-fok, helyenként borult, másutt napos idő; az utak az olvadás és a jég miatt nehezen járhatók.)


A harmadik székesfehérvári páncéloscsatában január 18-a óta első alkalommal ezen a napon volt érezhető némi enyhülés a harcok hevessége tekintetében. A Duna körül terjengő tartós ködöt mindkét fél főként arra használta fel, hogy csapatait a másik szeme elől lehetőleg rejtve átcsoportosítsa. A németek mindenek előtt Székesfehérvár északi körzetét akarták megerősíteni, akár a Sárvíz-csatorna és a Duna között húzódó arcvonaluk visszavétele árán is. A szovjetek pedig a meglehetősen szétzilált és legyengült 26. és 4. gárdahadseregeik sorait próbálták rendezni, hogy utána újult erővel rohamozhassanak dél- és északnyugati irányban.

A magyar 3. hadsereg arcvonalán a 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja tovább folytatta a betört szovjet kötelékek szisztematikus felszámolását. A páncélosok elfoglalták a Mezőszilas déli szélétől három kilométerre délkeletre lévő magaslatot, majd bevették Örspusztát is.

Napközben a terveknek megfelelően folyt a csapatok előző nap megállapított új arcvonalra való visszavonása. A csapatmozgások biztosítása érdekében a korábbi állásokban utóvéd-osztagok maradtak.[645]

A III. páncéloshadtest 23. páncéloshadosztályát reggelig csupán erős szovjet sorozatvető-tűz érte, de lövészcsapatok egyelőre nem mutatkoztak. Ezen az arcvonalszakaszon most észlelték első ízben ilyen tüzérségi eszközök alkalmazását.

Napközben a szovjetek erősebb nyomására a hadosztály Középmajort kénytelen volt kiüríteni.[646]

A 3. páncéloshadosztály alakulatainak visszavonása reggel a tervek szerint tovább folytatódott. A hátrahagyott utóvédeknek a szovjet 36. gárda- és 68. gárda-lövészhadosztályok jelentős nyomásával kellett megbirkózniuk. A 3. páncélgránátos-ezred arcvonalát reggelig a szovjetek üldöző osztagai felszakították. Nagyhantosnál is század és zászlóalj erejű támadások érték a hadosztály fedező erőit.

Miután a szovjetek az ugyancsak visszavont 5. SS-páncéloshadosztály után vetették magukat, 15 páncélosuk pirkadatig egészen Seregélyesig tört előre. Nem csak a 3. páncéloshadosztály és a IV. SS-páncéloshadtest harcálláspontja volt itt, de reggel 08.00 órától a helység keleti felében tartózkodott az 5. SS-páncéloshadosztály törzse is.

A szovjet harckocsik tűz alá vették Seregélyest. A kibontakozó küzdelem során a németek kénytelenek voltak feladni a település keleti felét. A 3. páncéloshadosztály harcálláspontja körül a hadosztály kísérőszázada Poincilit hadnagy parancsnoksága alatt közelharcra készült fel. A sötétség és a köd nagyon megnehezítette a tűzvezetést. Mindenfelé géppuska-sorozatot és harckocsiágyú-lövések dörrentek, de a küzdők nem nagyon vehették célba egymást a nagy kavarodásban.[647]

Hogyan történt mindez? A IV. SS-páncéloshadtest 5. SS-páncéloshadosztálya hajnali 02.00 órakor kezdte meg csapatai visszavonását a kijelölt arcvonalra. Az alakulatok mozgását itt is nagy tűzerővel rendelkező utóvéd-osztagok fedezték.

Az átcsoportosítás egy ideig zavartalanul folyt, majd a szovjet lövészerők a 23. harckocsihadtest 30 páncélosával Pusztaszabolcsnál visszavetették az utóvédeket és a Seregélyes felé vezető vasútvonal két oldalán áttörték a németek vonalait. A harckocsihadtest 15 páncélossal (ezúttal már kísérő gyalogság nélkül) Seregélyestől két kilométerre keletre tört előre. A 3. páncéloshadosztály és az 5. SS-páncéloshadosztály harccsoportjai páncélos-támogatással felvették velük a harcot.

Ettől a naptól kezdve a magyar 1. SS-rohamvadász-ezred részei újra az 5. SS-páncéloshadosztály alárendeltségében harcoltak. Parancsnokuk a források szerint Ridegh Kelemen SS-Sturmbannführer volt.[648]

A IV. SS-páncéloshadtest a szovjet betörés és a megindult arcvonal-rövidítés miatt új harcálláspont után volt kénytelen nézni. A hadtest első (hadműveleti) vezérkari tisztje, Fritz Rentrop SS-Sturmbannführer gépkocsivezetőjével együtt el is indult Székesfehérvár felé, hogy előkészítse az áttelepülést.

Balszerencséjére a várostól délnyugatra személygépkocsiját észrevették a szovjet 11. motorkerékpáros-zászlóalj felderítői. A mintegy 60 fős szovjet kötelék két páncélos támogatásával Kisfaludtól délre tört be a német-magyar vonalakba és elérte a Székesfehérvár – Seregélyes műutat.[649]

I. I. Csuranov főhadnagy csoportja azonnal tüzet nyitott. A gépkocsivezető meghalt, Rentrop súlyosan megsebesült. Miután a IV. SS-páncéloshadtest első (hadműveleti) vezérkari tisztjét fogságba ejtették, a szovjetek alig akartak hinni a szemüknek. A gépkocsiban ugyanis megtalálták Rentrop táskáját, benne számtalan paranccsal, harc- és hadműveleti jelentésekkel, térképekkel, állományjelentésekkel, különböző táviratok másolataival és német felderítő jelentésekkel.[650]

Rentrop véres személygépkocsiját a IV. SS-páncéloshadtest törzsének később erre elhaladó egyik oszlopa találta meg. A környékbeli magyar lakosok elmondták a németeknek, hogy a tiszt sebesülten szovjet fogságba esett.[651] További sorsa ismeretlen.

A 3. SS-páncéloshadosztály Kápolnásnyéktől északkeletre harcoló erőit az éjjel ugyancsak visszavonták. A csapatok Székesfehérvár felé vonultak.

Az éjszakai fagy és a napközbeni olvadás jelentősen megnehezítette a járműforgalmat.

A hadosztály zöme az éjszaka folyamán elérte Székesfehérvárt. Becker SS-Brigadeführer harcálláspontja délelőtt 09 óra 45 perc körül már Falubattyánban volt. A 3. SS-páncélos-utászzászlóalj részei Seregélyesről Falubattyánon át Nádasdladány felé indultak. A zászlóalj 3. százada még Székesfehérvár keleti szélén biztosított.

A városba beérkező SS-alakulatok keleten és északon azonnal elfoglalták állásaikat. Az 5/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj kora reggel a város keleti szélén helyezkedett el. Itt foglalt tüzelőállást a 3/2. SS-páncélos-légvédelmi tüzérüteg is. Kiskecskeméttől északkeletre a szovjetek befészkelték magukat az ottani téglagyárba.

A Székesfehérvár északi szélén biztosító 6. SS-páncélgránátos-ezred erői február 2-ára virradó éjjel több páncélosokkal támogatott gyalogsági támadást vertek vissza a zámolyi út mentén. A szovjetek éjszakai támadásai miatt az ezred nem tudta megindítani a február 1-én estére tervezett támadását. Az SS-ezred harcálláspontját a városon kívül, a Moha felé vezető vasútvonal mellett, egy őrházban rendezték be.

A szovjet kísérletek visszaverésében az SS-páncélgránátosokat a 24/I. páncélososztály Pantherei is segítették. A bevethető harckocsik száma időközben ismét 18 darabra emelkedett. Az egyik álcázott harckocsisvadron február 2-án a gyártelepek körül öt óvatlanul közeledő Shermant és három T–34 harckocsit lőtt ki mindössze húsz perc alatt. Az osztály aznap még további egy Sherman harckocsi, egy felderítő páncélgépkocsi és hat páncéltörő ágyú kilövését jelentette. Ezeket nagy valószínűséggel reggelig lőhették ki a Pantherek, mert napközben a város északi szélén viszonylagos nyugalom volt.

Időközben a 3. SS-páncéloshadosztály harcálláspontját áthelyezték Székesfehérvárra. A IV. SS-páncéloshadtest törzse Falubattyánban maradt. Az 5. SS-páncélgránátos-ezred törzse Nádasdladányban szállásolt be.[652]

Az 1. páncéloshadosztály csapatai napközben elérték Nádasdladány – Úrhida körzetét. Thunert vezérőrnagy Úrhidán rendezte be harcálláspontját, s itt értesült arról, hogy hadosztályát Székesfehérvártól északra kívánják alkalmazni. Marcks vezérkari őrnagy, akit az OKH visszarendelt, a zászlóaljnyi erőre apadt 113. páncélgránátos-ezred parancsnokságát átadta a visszatért Bradel ezredesnek.

A Holste-hadosztálycsoport arcvonalán reggelre a szovjetek egy-két zászlóaljnyi gyalogsággal és 15 páncélossal megkerülték Sárkeresztest, majd megrohamozták és elfoglalták a helységet. Az itt védő 4. lovasdandár 70. páncélos-felderítőosztálya kivágta magát és innen nyugatra reteszállást létesített.

A szovjet felderítő osztagok Zámolytól három kilométerre délnyugatra meglepetésszerű akcióval betörtek a német-magyar csapatok közé, de innen egy ellenlökés kivetette őket.[653]

Az 1. páncéloshadosztály története szerint a szovjetek napközben mintegy 30 harckocsival Sárkeresztesnél átvágták a Móron át Kisbér felé vezető műutat. A beérkezőben lévő Bradel-harccsoport, megerősítve Böttger hadnagy 509/2. páncélosszázadának hat Tiger B nehézharckocsijával parancsot kapott, hogy Sárkeresztesen keresztül északkeleti irányban ellenlökést hajtson végre. A támadás során a német nehézharckocsik saját veszteség nélkül 22 szovjet páncélos kilövését jelentették. A páncélos-összecsapásban az éppen visszatért Bradel ezredes is megsebesült, immár ötödször a háború folyamán.

A német ellenlökés a sűrű ködben elakadt. A 113. zászlóalj páncélgránátosai sötétedésig tartották állásaikat, majd 20.00 óra körül visszahúzódtak a visszafoglalt Sárkeresztes keleti szélére.

A hadosztálytól jobbra harcoló 6. SS-páncélgránátos-ezred emberei az 1. páncéloshadosztály története szerint a sorozatos szovjet támadások és az egyre növekvő nyomás miatt csaknem pánikszerűen vonultak vissza, mígnem tisztjeik rendezték soraikat és visszavezényelték őket állásaikba.[654]

A Sárkeresztesnél kialakult helyzet tisztázására a hadosztály délután kiküldött egy megerősített zászlóalj-harccsoportot, amely az 1/I. páncélgránátos-zászlóalj részeiből, öt Pantherből, néhány önjáró légvédelmi gépágyúból, a 37. páncélvadászosztály önjáró páncéltörő ágyúiból és a 73. páncélos-tüzérezred megfigyelőiből állt. A különítmény először jó ütemben haladt, de a településtől északnyugatra aknamezőbe ütközött. A műszaki zárat szovjet páncéltörő reteszállás biztosította.

Az éjfélig teljes létszámban beérkező Bradel-harccsoport gyülekezését Sárkeresztes körül a 37. páncélvadászosztály önjáró páncéltörő ágyúi és a 37. páncélos-utászzászlóalj részei biztosították. Bradel ezredes harccsoportja ekkor a 113. páncélgránátos-ezred maradványaiból szervezett 113. zászlóaljból (két lövészpáncélos-századdal), a 73/II. páncélos-tüzérosztályból és Hagen százados 4. páncélosszázadának Börgöndön kijavított Panthereiből állt.

A hadosztály harcálláspontját a Holste-hadosztálycsoport törzsének közelében, Iszkaszentgyörgyön rendezték be. A páncéloshadosztály csapatait – miután előző nap átmenetileg a 3. SS-páncéloshadosztálynak rendelték alá – február 2-án a IV. SS-páncéloshadtest közvetlen alárendeltségébe utalták.[655]

A nap legfontosabb eseménye szovjet szempontból kétségtelenül az volt, hogy a 4. gárda- és 26. hadseregek erői Adony térségében egyesültek. A 104. lövészhadtest és a 18. harckocsihadtest találkozása után csapataik immár közös arcvonallal indíthatták meg nyugati irányú támadásukat a január 17-i arcvonal visszaállítása céljából.[656]

Más kérdés, hogy a Székesfehérvártól északkeletre és északra harcoló szovjet csapatok percről percre messzebb kerültek a város elfoglalásának lehetőségétől, hiszen a térségbe egymás után érkeztek be azon német páncéloshadosztályok alakulatai, amelyek gyors átcsoportosítása tette lehetővé a 4. gárda- és a 26. hadsereg csapatainak találkozását.

Az 57. hadsereg 135. lövészhadtestét megerősítették a Dunapentelétől átcsoportosított 74. lövészhadosztállyal, amely Mezőkomáromtól délre a 236. és a 233. lövészhadosztályok között foglalt állást.[657]

A szovjet légierő aznap főként vadász- és csatarepülő-kötelékeivel hajtott végre jelentősebb tevékenységet a III. páncéloshadtest felett. Felderítő repülőgépei a ködös időjárás miatt alig szálltak fel.

A 4. légiflotta I. repülőhadteste a rossz látási viszonyok és a köd miatt csupán 80 repülőgépet vetett be. A csatarepülőgépek Dunaföldváron és onnan északnyugatra a szovjetek dunai átkelőit támadták. A vadászrepülőgépek Budapest fölé is berepültek és légiharc során öt szovjet repülőgépet lőttek le.[658]

A Balck-seregcsoport reggeli helyzettájékoztatója során Gaedcke 09 óra 45 perckor jelentette, hogy a csapatok visszavonása általában tervszerűen zajlik. Székesfehérvárnál a magyar „Ney” SS-ezred visszafoglalta annak a szőlőhegynek nyugati felét is, ahonnan előző nap a szovjetek támadása kivetette. A várostól északra, a téglagyár körül viszont a szovjetek beásták magukat.

A 4. lovasdandár részeit Gyulamajorból kiverték, de a németek innen nyugatra és északnyugatra reteszállásokat létesítettek, amelybe bevonták a 356. gyaloghadosztály beérkezett 870/I. gránátoszászlóalját is.

A 6. SS-páncélgránátos-ezred az éjszaka nem tudta megindítani tervezett támadását, mert a szovjetek páncélosokkal támogatott rohamait kellett kivédenie. A 3. SS-páncéloshadosztály és az 1. páncéloshadosztály erőit be kellett várniuk. Előbbi éppen úton volt Székesfehérvártól délre, utóbbit pedig a várostól nyugatra kellett gyülekeztetni. A tervek szerint a két páncéloshadosztály erőivel és a 4. lovasdandár részeivel éjszaka támadnának, hogy lezárják a Székesfehérvártól északra keletkezett rést és a szovjeteket kelet felé visszaszorítsák.

Délután háromnegyed hatkor a hadseregcsoport megküldte a Balck-seregcsoportnak azt az előző napi táviratot, amelyben Wenck altábornagy közölte: Hitler jóváhagyta a III. páncéloshadtest és a IV. SS-páncéloshadtest csapatainak visszavonását a Siófok – Mezőkomárom – Káloz – Henrichmajor – Gárdony vonalra. Ezt az arcvonalat viszont tartaniuk kellett.

A Balck-seregcsoport 18.00 órakor megejtette esti helyzetjelentését. Eszerint a nap általában jelentősebb harcok nélkül telt el. Kivétel volt ez alól annak a 15 szovjet páncélosnak a betörése, amelyeket Seregélyesnél a 3. páncéloshadosztály és az 5. SS-páncéloshadosztály harccsoportjai reteszeltek el. Ezután a seregcsoport beszámolt a IV. SS-páncéloshadtest első (hadműveleti) vezérkari tisztjének fogságba ejtéséről. A rádiólehallgatás során kiderült, hogy a szovjetek az esettel egy időben egy német őrnagy elfogásáról adtak hírt.

A seregcsoport benyomása szerint a szovjetek aznap átcsoportosították erőiket, amelyekkel másnap úgy a Velencei-tótól délre, mint Székesfehérvártól északra újra megpróbálnak majd áttörni. Mivel a köd miatt a szovjet csapatmozgások megfigyelésére nem volt mód, a németek nem tudták biztosan, a szovjetek hol képeztek új súlypontot. A Balck-seregcsoport törzsét továbbra is aggasztotta a 7. gépesítetthadtest, amelynek hollétéről semmit sem tudtak.

A gépesítetthadtest körüli homály tovább gyűrűzött. A hadseregcsoport 18 óra 20 perckor rákérdezett a seregcsoportnál, lehetséges-e, hogy a 7. gépesítetthadtest a Sárvíz-csatornától nyugatra a 25. honvéd gyaloghadosztály csapataival állt szemben. A Balck-seregcsoport szerint valóban voltak ilyen hírek, de a szovjetek ezen az arcvonalon olyan passzívak voltak, hogy lehetetlen, hogy a hadtestet itt vetették volna be. Nagyobb volt az esélye, hogy a 23. páncéloshadosztály előtt helyezkedett el, de még itt sem alkalmazták.

Balck tábornok 22 óra 05 perckor felvázolta Wöhlernek elképzeléseit a helyezettel kapcsolatban. A seregcsoport parancsnokának az volt a határozott benyomása, hogy a szovjetek ereje már a végét járja. A 25. honvéd gyaloghadosztály és a III. páncéloshadtest visszavont csapatait a szovjetek alig követték. A IV. SS-páncéloshadtestnél szinte csak azzal a bizonyos 15 páncélossal próbálkoztak. Az érem másik oldala viszont azt mutatta, hogy a német csapatoknak sem maradt túl sok erejük.

Ennek ellenére Balck azt tervezte, hogy másnap reggel a IV. SS-páncéloshadtesttel támadást indít. A 3. SS-páncéloshadosztály a jobbszárnyon, az 1. páncéloshadosztály középen, a 4. lovasdandár kötelékei pedig a balszárnyon lépnek majd akcióba. A nyugat – keleti irányú támadás célja az volt, a Zámoly – Székesfehérvár műúton átkelve az arcvonalat a Császár-vízig tolják ki.

Wöhler egyetértett a tervvel, de megjegyezte, hogy a Székesfehérvártól délre még mindig ott leng „a 7. gépesítetthadtest damoklészi kardja”. A hadseregcsoport parancsnoka attól tartott, hogy a hadtestet a Sárvíz-csatornától nyugatra a magyar 3. hadsereg ellen alkalmazzák.

Balck sietett megnyugtatni, hogy a 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja megszilárdította a magyarok helyzetét. Ezért nem hitte, hogy a 7. gépesítetthadtestet a magyarok ellen vetnék be.

16. fejezet: A nyugati irány (1945. február 3-11.)





1945. február 3. szombat
(Időjárás: olvadás, helyenként borult, másutt derült égbolt, köd; az utak továbbra is nehezen járhatók.)


A magyar 3. hadsereg arcvonalán az éjszaka nyugodtan telt. A Balaton és Mezőkomárom között napközben sem került sor harcokra. A szovjetek csupán a Pape-csoport balszárnyán próbálták felmérni, hogy hol is húzódhat a magyar-német csapatok új arcvonala. Eközben lövészerőik néhány páncélos támogatásával beleütköztek a védők harcelőőrseibe és új peremvonalába. Az akció során két szovjet páncélost kilőttek.[659]

A III. páncéloshadtest 23. páncéloshadosztályának reggelig Káloztól öt és nyolc kilométerre keletre a szovjet 104. gárda-lövészhadosztály zászlóaljnyi erővel indult előretöréseit kellett visszavernie.

Napközben a szovjetek ismét betörtek Sárszentágotára. A 128. páncélgránátos-ezred támogatására a 23. páncélosezred öt Panther harckocsija érkezett. A borzasztóan kimerült és kis létszámú páncélgránátosokat a szovjetek sikeresen leválasztották a páncélosokról. Így saját páncélromboló osztagaik gond nélkül cserkészhették be a német harckocsikat. A németek három Panthert veszítettek, ebből az egyik páncéltörőágyú-találat következtében kiégett. A betörést végül el tudták reteszelni.[660]

Éjszaka a 3. páncéloshadosztály arcvonalán is próbálkoztak a szovjetek. Hajnali 02.00 órakor a Perkáta – Seregélyes műút mentén törtek előre páncélosokkal támogatott lövészeik. A németek egyelőre vissza tudták verni őket. Felsőszabadegyháza körül, a műút mentén egy szovjet páncélost kilőttek.

Napközben a helyzet egyre komolyabbá vált. A hadosztály balszárnya és a szomszédos 5. SS-páncéloshadosztály arcvonala ellen nagy létszámú szovjet gyalogság indított támadást. A lövészeket mintegy 50-60 páncélos támogatta. A szovjetek áttörtek a hézagos német védelmi vonalon, megkerülték Seregélyest és a településtől három kilométerre délkeletre 15 páncélossal átvágták a Sárosd felé vezető utat. A németek Seregélyest egyelőre még tartották.

Sárosd vasútállomásától keletre késő este a szovjetek újabb páncélosokkal támogatott támadásba kezdtek. A 6. páncélosezred hat Panther, hat Panzer IV és Panzer IV/70 páncélossal ellenlökést indított. A német páncéloscsoport lassan nyomult előre, és körülbelül négy és fél kilométert haladt északnyugati irányban. Itt a német páncélosok sündisznóállást vettek fel.

Időközben a 3. páncélgránátos-ezred sem bírta a szovjet 36. gárda- és 68. gárda-lövészhadosztályok nyomását és Sárosdra vonult vissza. A helység körül a következő éjszaka heves harcok dúltak. A 3. páncélos-felderítőosztály részei délkeleti irányban nyomultak előre, hogy felvegyék a kapcsolatot a páncélgránátosokkal.

Söth vezérőrnagy, a hadosztály parancsnoka a kialakult helyzetben azt javasolta a III. páncéloshadtestnek, hogy vonják vissza a csapatokat. Breith tábornok ezt elutasította. Az egyre kritikusabb helyzetben Söth – miután beszélt erről Ullrich SS-Standartenführerrel, az 5. SS-páncéloshadosztály parancsnokával – felsőbb engedély nélkül, saját elhatározásából kissé hátrébb vonta csapatait. A hadosztály harcálláspontját a belsőbárándi kastélyban rendezték be.[661]

A IV. SS-páncéloshadtest 5. SS-páncéloshadosztálya február 3-ára virradó éjjel sem volt irigylésre méltó helyzetben. A sűrű köd és a sötétség leple alatt a szovjetek elérték Seregélyes északkeleti, keleti és délkeleti szélét is. A rossz látási viszonyok miatt a németek először fel sem tudták mérni, mekkora szovjet erőkkel állnak szemben, de 3. páncéloshadosztály csapataival közösen ellenlökésbe kezdtek. A két páncéloshadosztály a körzetben mindössze nyolc-nyolc bevethető páncélossal rendelkezett.

Amint megvirradt, a németek 27 szovjet páncélost számoltak össze Seregélyes körül. Napközben tovább dúlt a harc Seregélyes és Dinnyés között. Seregélyest a 10. SS-páncélgránátos-ezred, a 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóalj, az 5. SS-páncélosezred maradványai és a 3. páncéloshadosztály kisebb kötelékei védték. Estig a németek itt nem végleges jelentéseik szerint 12 szovjet páncélost lőttek ki.

A Seregélyestől északnyugatra előretörő szovjetek a településtől északra délután bekerítették a 9. SS-páncélgránátos-ezred egy részét és az éppen tüzelőállást váltó 5. SS-páncélos-tüzérezred parancsnoki törzsét. Kiszabadításukra Vogt SS-Hauptsturmfüher 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóalja és az 5. SS-páncélosezred néhány bevethető harckocsija estefelé Seregélyesről északi irányban sikeres támadást indított. Miután a bekerített kötelékeket felmentették, Vogt páncélgránátosai a még német kézben lévő Dinnyés felé fordultak, amelyet a szovjet lövészzászlóaljak délkelet felől egész nap rohamoztak.

A heves küzdelem ellenére a szovjetek több helyen harc nélkül kerülték meg az 5. SS-páncéloshadosztály támpontjait és a köd leple alatt zavartalanul nyomultak tovább nyugat felé.

Este a hadosztály harcálláspontját ugyancsak Belsőbárándra helyezték át.[662]

A 3. SS-páncéloshadosztály erői az éjszaka felkészültek a Zámoly felé indítandó támadásra. Hajnalra a csapatok Székesfehérvár északkeleti és északi szélén elfoglalták megindulási állásaikat. Az 5/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj egyik katonája így látta a támadás előtti feszültséget:

„Még sötét van. Didergünk. Néhányan kenyeret majszolnak, mások cigarettáznak. Megint mások a fegyvereiket ellenőrzik még egyszer. Én is meggyőződöm róla, hogy „kályhacsövem” [8,8 cm-es kézi páncéltörő rakétavető – Sz.N.] működőképes és ügyelek rá, hogy az elsütőbillentyű ne koszolódjon be. Világosodik… A támadási parancsra azonban még várni kell…” [663]

A késedelem egyik oka az volt, hogy az 1. páncéloshadosztály Sárkeresztes körül gyülekező erői az utak borzasztó állapota miatt még nem álltak készen.

A támadást 10.00 órakor kellett volna megkezdeni, de mint kiderült, a 3. SS-páncéloshadosztály sem úgy állította fel alakulatait, ahogy azt korábban elrendelték számára. Északnyugat helyett északkelet felé csoportosultak, hogy később majd keleti irányba fordulhassanak. A Balck-seregcsoport szerint ez túl nehézkes manőver volt, így ennek végrehajtásától óvta a IV. SS-páncéloshadtestet.

Reggel 09.00 óra körül Székesfehérvár északnyugati részén, a temetőnél szovjet támadás indult. A szovjet gyalogság rohamát tüzérségi előkészítés vezette be, majd a lövészek előtt 12 Sherman harckocsi indult meg a német állások felé.

Az 5/I. (páncélozott) SS-páncélgránátos-zászlóalj egyik Sd.Kfz. 251/9 lövészpáncélosa Pelka SS-Unterscharführer parancsnoksága alatt öt percen belül négy szovjet páncélost lőtt ki rövid csövű L/24-es 7,5 cm-es lövegének gránátjaival. Tíz perc múlva egy újabb Sherman borult lángba a lövészpáncélos előtt. Két további szovjet harckocsit egy másik német harcjármű lőtt ki. A páncélgránátosok közben a gyalogságot vetették vissza. A szovjetek támadókedve ezzel le is lohadt.

Később a szovjetek három harckocsival újabb támadást intéztek a németek ellen, ezúttal Kiskecskeméttől nyugatra, a téglagyár felől. Ezzel sem értek el eredményt.

A 3. SS-páncéloshadosztály harccsoportja végül 11 óra 30 perckor lendült támadásba. A 6. SS-páncélgránátos-ezred és a 24/I. páncélososztály 18 Panther harckocsija a Mór felé vezető úttól jobbra először északnyugat felé tört előre, majd három kilométer megtétele után kelet felé fordult. Néhány német harckocsi visszamaradt, hogy biztosítsa a harccsoport hátát.

A keleti irányú német előretörés azonban alig tudott teret nyerni és két-három kilométer megtétele után elakadt a páncéltörő reteszállás és a páncélosok állásai előtt. A 24/I. páncélososztály egy Sherman harckocsi, egy nehéz önjáró löveg és két páncéltörő ágyú kilövését jelentette. A sűrű ködben végrehajtott támadás során a páncélososztály egyik Panthere is megsemmisült.

Délután Becker SS-Brigadeführer erőit a hadosztály balszárnyára csoportosította át, hogy a szovjeteket távozásra bírja a várostól északra lévő gyártelepről és környékéről. A 6/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj legyengült századai nyugatról megközelítették a zámolyi utat, ahol aztán este heves harcokba bonyolódtak.[664]

Az 1. páncéloshadosztály Sárkeresztestől keletre készült a támadásra. Thunert vezérőrnagy a hadosztály maradékát két harccsoportba osztva kívánta alkalmazni. A hadosztály balszárnyára a 4. lovasdandár csapatai zárkóztak fel.

A jobbszárnyon Bradel ezredes harccsoportja a 113. zászlóaljból és Staudte százados 1/I. páncélososztályának mintegy 16 bevethető Pantheréből állt. Tűztámogatásáról a 73. páncélos-tüzérezred gondoskodott.

Huppert alezredes 1. páncélgránátos-ezredének balszárnyon gyülekező megerősített összevont zászlóalját Fürlinger hadnagy parancsnoksága alatt a „Feldherrnhalle” nehézpáncélos-osztály öt Tiger B nehézharckocsija támogatta.[665]

A keleti irányú támadás itt is 11 óra 30 perckor indult. A Bradel-harccsoport a 166-os magaslaton keresztül tört kelet felé. Az 1. páncélgránátos-ezred századai és az öt nehézharckocsi estig visszafoglalta Gyulamajort, majd a 37. páncélos-utászzászlóalj részeivel együtt lezárta a Székesfehérvárból Zámoly felé vezető műutat. A harcok során a németek öt páncéltörő ágyút zsákmányoltak. A Székesfehérvártól északra ütött rést a németek ezzel gyakorlatilag lezárták.

A IV. SS-páncéloshadtest támadó alakulatai Székesfehérvártól északra aznap nem végleges adatok alapján 12 szovjet páncélos kilövését jelentették, amelyeket a német utász-rohamosztagok a biztonság kedvéért még fel is robbantottak.[666]

A rossz időjárási körülmények miatt aznap a szovjet légitevékenység szünetelt. A németek is csupán néhány felderítő repülést végeztek és egy csatarepülő-századot küldtek bevetésre Budapesttől délre lévő célpontok ellen. A vasúti forgalmat támadó gépek kilőttek egy mozdonyt, három vonatszerelvényt pedig bombákkal támadtak.[667]

A IV. SS-páncéloshadtest támadása a hadseregcsoport értékelése szerint Székesfehérvártól északra helyreállította az arcvonalat és elvette a szovjetek kedvét attól, hogy ebben a térségben tovább próbálkozzanak az áttöréssel. Más szóval védelembe kényszeríttették őket.

A reggeli helyzetjelentés alkalmával Gaedcke 09 óra 45 perckor arról tájékoztatta a hadseregcsoportot, hogy a Seregélyes körül benyomult páncélosok száma 15-ről 27-re emelkedett. A felderítés egyelőre nem tudta kideríteni, hogy kíséri-e a páncélosokat lövészgyalogság.

A szovjetek gyors előrejutásának oka a seregcsoport szerint az volt, hogy az 5. SS-páncéloshadosztály első vonala nem volt egyértelmű. A hadosztály egyes részei Szabadegyházánál álltak, de innen Csiribmajorig nem voltak német állások. Csiribmajortól Gárdonyig már ismét a hadosztály csapatai tartották megszállva a terepet. Gárdonytól délnyugatra egy második biztosító vonalat is létrehoztak, de emiatt a rés lezárására nem maradt elég bevethető német alakulat. Ekkor a Balck-seregcsoport beavatkozott, és utasította az 5. SS-páncéloshadosztályt a rés mielőbbi lezárására.

A IV. SS-páncéloshadtest által 10.00 órára kitűzött támadás céljai a következők voltak: a 3. SS-páncéloshadosztálynak el kellett érnie a Császár-vizet Pákozdtól nyugatra, az 1. páncéloshadosztály erőinek a Pákozdtól öt kilométerre északnyugatra lévő útkereszteződést kellett birtokba venni, míg a balszárnyon támadó 4. lovasdandárnak Pátkától nyugatra, a szőlőhegyekig kellett előretörni.

A Balck-seregcsoport vezérkari főnöke 12 óra 35 perckor beszámolt Grolmannak az 5. SS-páncéloshadosztálynál történtekről. Eszerint a hadosztály parancsnoka az éjszaka saját elhatározásából kettős vonalat alakított ki a Velencei-tótól délre, s ennek következtében keletkezett a rés Szabadegyháza és Csiribmajor között. A Seregélyesnél kialakult veszélyes helyzet megszüntetéséig a seregcsoport a hadosztályt átmenetileg Breith tábornok III. páncéloshadtestének rendelte alá.[668]

Úgy tűnik, hogy a Söth vezérőrnagy és Ullrich SS-Standartenführer „különegyezményéről” az egyéni arcvonal-visszavétellel kapcsolatban sem a seregcsoportnál, sem pedig a hadseregcsoportnál nem szereztek tudomást.

Az 5. SS-páncéloshadosztály átmeneti alárendeléséről a hadseregcsoport 12 óra 50 perckor az OKH szárazföldi haderő vezérkarának hadműveleti osztályát is tájékoztatta.

Dél körül a Balck-seregcsoport a IV. SS-páncéloshadtest Székesfehérvártól északra indult támadásáról még nem kapott jelentést. Ennek az volt az oka, hogy a hadtest törzse Schönfelder SS-Obersturmbannführer utasítására áthelyezte harcálláspontját Inotára, noha erre a seregcsoport nem adott engedélyt. Mivel Balckék sem az SS-hadtest törzsét, sem pedig a csapatainál tartózkodó Gille SS-Obergruppenführert nem találták, nem volt kitől jelentést kérni.

Az első hírek csupán 16 óra 40 perckor futottak be, amikor a Balck-seregcsoport végre beszámolhatott a hadseregcsoportnak arról, hogy a 11 óra 30 perckor indult támadás Gyulamajornál elérte a Zámoly – Székesfehérvár műutat. A továbbiakban a tervek szerint átcsoportosítják az erőket a jobbszárnyra, majd folytatják a támadást keleti irányban, hogy kiszorítsák a szovjeteket a várostól északra még tartott állásaikból.

A Seregélyesnél tomboló harcokról 17 óra 45 perckor kapott jelentést a hadseregcsoport. Itt a németek napközben a 27 páncélosból 12 darabot már kilőttek, de a szovjet gyalogság a megmaradt páncélosokkal együtt még mindig tartotta magát a település körül. A Balck-seregcsoport véleménye szerint a körzetben nem egy általános támadás folyt, csupán a köd leple alatt jelentősebb szovjet kötelékeknek páncélosokkal megerősítve sikerült átszivárogni a németek állásai között. A betört erők ellen megindult ellenlökések sikerétől a seregcsoport azt remélte, hogy a német csapatok Seregélyestől keletre továbbra is tartani tudják állásaikat.

Ezalatt Székesfehérvárnál a 3. SS-páncéloshadosztály támadása még a zámolyi út elérése előtt elakadt. Az 1. páncéloshadosztálynak nagyobb szerencséje volt: Gyulamajornál támadó harccsoportjai előtt jelentősebb szovjet kötelékek nem védekeztek. A SS-páncéloshadosztály elakadt erőinek támogatása érdekében tervbe vették, hogy az 1. páncéloshadosztályt észak felé kerülve vetik be. A 4. lovasdandár támadása aznap még nem bontakozott ki, de az arcvonalat nélküle is sikerült helyreállítani.

A támadás kitűzött célját, vagyis áttörni a Zámoly – Székesfehérvár műút vonalán, még nem sikerült megvalósítani. Ha a csapatok végrehajtották volna a korábbi tervekben megfogalmazott célokat, az erők egy részét már átcsoportosíthatták volna Seregélyestől északra. A jelenlegi képlékeny helyzetben erre viszont még nem volt reális lehetőség.

Balck tábornok 22 óra 20 perckor beszámolt Wöhlernek a helyzetről. Értékelése szerint az 5. SS-páncéloshadosztály arcvonalán a szovjetek erős csoportosítása tört be. A támadást a sűrű ködön kívül az is segítette, hogy a hadosztály gyéren szállta meg a számára kijelölt arcvonalat. A nap folyamán indított ellenlökések, ha nem is reteszelték el a szovjetek előretörését, de mindenképpen lefékezték azt. Balck azt remélte, a hadosztály tartani tudja a Seregélyes – Dinnyés vonalat.

Azzal a Balck-seregcsoport parancsnoka is tisztában volt, hogy az 5. SS-páncéloshadosztály megmaradt 600 harcképes páncélgránátosával csodákra nem lehet képes. Ezért indítványozta, hogy Székesfehérvártól keletre az arcvonalat még nyugatabbra vegyék vissza, mert így talán valamivel mélyebb német állásrendszer kialakítására lenne lehetőség. Az ily módon csökkentett terület még mindig alkalmas volt további hadműveletek kiindulási bázisaként.

Balck a IV. SS-páncéloshadtest támadásának folytatása érdekében elrendelt átcsoportosítás befejeződéséről estig még nem értesült. A seregcsoport azon igyekezett, hogy a biztonság kedvéért egy páncéloshadosztályt innen minél előbb átcsoportosíthasson a III. páncéloshadtest állásai mögé.

Napközben a seregcsoport távirati úton utasítást kapott a Dél Hadseregcsoport vezérkari főnökének aláírásával. A távirat a Führer parancsa nyomán arra utasította a Balck-seregcsoportot, hogy a felső-sziléziai szénbányák elveszítése miatt fokozottan ügyeljen a Felsőgalla környéki szénmezők biztosítására. A német-magyar csapatok akadályozzanak meg bármiféle ellenséges behatást a környéken, mert az innen nyert szén elengedhetetlenül szükséges volt a magyarországi, szlovákiai és részben a németországi vasúti közlekedés működőképességének fenntartásához.[669]




1945. február 4. vasárnap
(Időjárás: enyhe fagy, mínusz öt Celsius-fok, általában derült égbolt; az utak továbbra is nehezen járhatók.)


A magyar 3. hadsereg arcvonalán az éjszaka említésre méltó esemény nem történt.

A 25. honvéd gyaloghadosztály Sió-csatorna menti állásai előtt napközben jelentős szovjet felderítő és rohamvállalkozások zajlottak. A szovjetek több helyen is felzárkóztak a magyar csapatok arcvonalára.

A szovjetek Lajoskomáromtól délre, Középbogárdnál és Nagyhörcsökpusztánál támadást is indítottak. A század, zászlóalj és ezred erejű lövészkötelékek támadását a védők mindenhol visszaverték.

Egyes szovjet csoportok elérték Mezőszilas északi szélét, de a 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja Dég délkeleti előteréből ellenlökést indított, és saját veszteség nélkül jelentős pusztítást vitt véghez a támadók soraiban. Többek között kilőtték a szovjetek egyik páncélosát és két páncéltörő ágyúját is.[670]

A III. páncéloshadtest 23. páncéloshadosztálya Sárkeresztúrtól délre több század és zászlóalj erejű szovjet gyalogsági támadást vert vissza.

A 3. páncéloshadosztály már nem úszta meg ennyivel a napot. A hadosztály csapatai reggelig még fel tudták tartani a Sárosd vasútállomását kelet felől támadó szovjeteket, de délelőtt a szovjetek összevonták erőiket és 30 páncélos támogatása mellett mintegy három lövészezrednyi erővel indultak rohamra. Elfoglalták Szabadegyházát és Jakabszállást, majd három irányból összpontosított támadást intéztek Sárosd ellen.

A 3. páncélgránátos-ezred itt védekező 4. százada Rhinow főhadnagy parancsnoksága alatt gyakorlatilag megsemmisült. Az ezred által utoljára vett kétségbeesett rádióüzenet így hangzott: „körös-körül oroszok!”. Aztán néma csend...

A 3/I. páncélgránátos-zászlóalj hiába indított azonnal ellenlökést, már ez sem segített. A németeket kiverték Sárosdról. Az ezred a nap végére Belsőbárándig vonult vissza.

A településtől nyugatra a hadosztály még tartotta magát. A szovjetek estefelé ismét rohamra indultak és jelentős erőkkel elfoglalták Csillagmajort. A 394. páncélgránátos-ezred visszavonult, de részeit átmenetileg így is bekerítették. A németek csak nehezebb málhájuk hátrahagyása után tudtak kitörni.

A szovjetek 12 páncélosa folytatta előretörését és három kilométerre megközelítette a hadosztály Belsőbárándon berendezett harcálláspontját. A feltartóztatásukra bevetett 543. páncélvadászosztály nyolc T–34 harckocsi kilövését jelentette.[671]

A III. páncéloshadtestnek átmenetileg alárendelt 5. SS-páncéloshadosztály 9. SS-páncélgránátos-ezredét a február 4-ére virradó éjszaka Seregélyestől északra visszaszorították a Margit-állásba. A szovjet 104. lövészhadtest gyalogsága napközben a helységtől északnyugatra a Margit-állás állásrendszerébe is betört.

A hadosztály erői a 303. rohamtüzérdandár StuG. III rohamlövegeivel megerősítve támadást indítottak a Dinnyéstől keletre és a 128-as magassági pont körül elhelyezkedő szovjetek ellen. Dinnyéstől délre a rohamlövegekkel támogatott SS-páncélgránátosok erős szovjet páncéltörő reteszállásba ütköztek, ezért a páncéltörő ágyúkat dél felé kikerülték és inkább a Seregélyestől északra harcoló szovjetekkel vették fel a harcérintkezést.

Dinnyés ellen délkeleti és északkeleti irányból a több – páncélosokkal támogatott – század és zászlóalj erejű szovjet támadás indult, de a helységet a német csapatok továbbra is tartották.[672]

A III. páncéloshadtest aznap a Dinnyés és Sárosd között vívott súlyos harcok során 12 szovjet páncélos kilövését jelentette.[673]

A IV. SS-páncéloshadtest csapatai szinte percre pontosan akkor újították fel az előző nap megkezdett keleti irányú támadásukat, amikor a szovjetek még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tettek Székesfehérvár visszafoglalására.

A 3. SS-páncéloshadosztály – miután erőit a várostól északra átcsoportosította – hajnali 04 óra 30 perckor az 5. SS-páncélgránátos-ezred zászlóaljaival támadást indított. A megmaradt StuG. III rohamlövegekkel támogatott 5/I. SS-páncélgránátos-zászlóaljnak a várostól északkeletre, a Lovasberény felé vezető útnál fekvő 133-as magaslat körül kellett felvenni a kapcsolatot a visszafoglalt Gyulamajor irányából kelet felé támadó 1. páncéloshadosztály harccsoportjaival.

Amint a németek támadásba lendültek, Székesfehérvár keleti és északi peremén páncélosaik támogatásával a szovjetek is rohamra indultak. A város keleti szélén a magyar „Ney” SS-ezred és az 5/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj védekezett.

Az 5/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj és a rohamlövegek támadása nagyon lassan haladt, mert a szovjetek jelentős mennyiségű páncéltörő ágyúval és páncélosokkal erősítették meg lövészcsapataik védelmét. A szőlővidéken északkelet felé vánszorgó német támadás során a szovjetek a 3. SS-páncéloshadosztály két rohamlövegét kilőtték. Sima SS-Obersturmführer, a 3/1. SS-páncélvadászszázad parancsnoka elesett. A német zászlóalj nem sokkal később kénytelen volt átmenni védelembe.

A Kiskecskeméttől északnyugatra lévő gyártelep (téglaégető) területén beásott szovjet erők ellen az 5/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj századai indítottak támadást. Az erősen elaknásított terepen igen durva közelharcra került sor. A páncélgránátosok először maguk is védelemre kényszerültek az erős tüzérségi támogatással támadó szovjetekkel szemben. Később a századok rendezték soraikat és épületről épületre haladva megtisztították a terepet a szovjet ellenállási fészkektől. A tovább nyomuló SS-zászlóalj nem sokára újabb páncéltörő reteszállásba és aknamezőbe ütközött. Támadása ismét elakadt.

Becker SS-Brigadeführer rájött, ha nem támadják hátba a szovjeteket, frontális északi és északkeleti irányú támadásuk számára ilyen heves ellenállás mellett sok babér nem terem. Ezért utasította a 6. SS-páncélgránátos-ezredet, hogy a 24/I. páncélososztály 20 Panther harckocsijával együtt indítson támadást a Székesfehérvár – Zámoly műút irányában.

A szovjetek minden elkövettek, hogy megakadályozzák a németek betörését a Székesfehérvárt északkelet és kelet felől rohamozó saját csapataik szárnyába. Főként páncéltörő ágyúik és Sherman harckocsijaik próbálták meg feltartóztatni a támadást. A németek a támadás során 38 szovjet páncélost, körülbelül 40 tehergépkocsit és több mint 50 páncéltörő ágyút lőttek ki. Ebből a 24/I. páncélososztály Pantherei aznap 26 Sherman és egy T–34 harckocsi, valamint 45 páncéltörő ágyú kilövését jelentették. A német támadás Székesfehérvártól északra végül áttörte a szovjetek reteszállását, majd a német páncélosok a támadását felújító 5/III. SS-páncélgránátos-zászlóaljjal együtt a várostól öt kilométerre északra lévő terepszakaszig visszafoglalták a Zámoly felé vezető utat. Sokkal messzebb azonban már nem jutottak.

Ezzel egy időben a magyar „Ney” SS-ezred is kissé keletebbre tudta kitolni arcvonalát.

A súlyos harcok árán visszafoglalt iparterületet és a műutat először is aknamentesíteni kellett. Erre a veszélyes munkára a 6/16. (ezredközvetlen) SS-páncélos-utászszázadot és a 3. SS-páncélos-utászzászlóalj részeit vetették be. A németek mintegy 300 különféle aknát szedtek fel. A szovjetek jelentős lőszerkészlete is veszendőbe ment: az utászok a hadosztály által zsákmányolt mintegy 10 ezer darab páncéltörőágyú- és aknavető-lőszer nagy részét felrobbantották.

A 3. SS-páncéloshadosztály erői az 1. páncéloshadosztály harccsoportjaival együtt késő délutánig a balszárnyon széles arcvonalon átlépték a Zámoly felé vezető műút vonalát.[674]

Ettől keletre azonban a szovjetek olyan szilárd védelmet építettek ki, amelyet a borzasztóan legyengült SS-páncéloshadosztály áttörni már nem tudott. A hadosztály csapatai a támadás céljaként megjelölt Császár-víz vonalát meg sem közelítették.

Az 1. páncéloshadosztály is hajnali 04 óra 30 perckor indított támadást a Gyulamajortól keletre igen szívósan védekező szovjetek ellen. A támadás nehezen bontakozott ki, mert a majort állandó szovjet ellenlökések érték, s többek között 19 szovjet páncélos is bevetésre került.

A németek csak azután tudtak lassan előrenyomulni, miután a Huppert-harccsoport támogatására bevetett „Feldherrnhalle” nehézpáncélos-osztály Tiger B harckocsijai nyolc páncélost kilőttek. A harccsoport ezután a „Királytigrisek” támogatásával dél felé fordult és a 166-os magaslat környékén legázolta a szovjetek öt lövegből álló páncéltörő reteszállását, amely addig feltartotta a jobbszárnyon támadó Bradel-harccsoportot.

A német csapatokat aznap már jelentős szovjet légitevékenység zavarta. A szovjetek bombatámadásaitól és csatarepülőgépeik alacsonytámadásaitól főleg a Sárkeresztes körül települt 73/I. páncélos-tüzérosztály ütegei és a „Feldherrnhalle” nehézpáncélos-osztály itt dolgozó karbantartó osztagai szenvedtek súlyosabb anyagi veszteséget.

A hadosztály harccsoportjainak egyre csökkenő erejéből már csak arra futotta, hogy a Zámoly – Székesfehérvár útvonaltól keletre fekvő magaslatokon megvessék a lábukat. A számtalan páncéltörő ágyúval megerősített szovjet védelem áttörése már nem sikerült.[675]

Az elakadt páncéloshadosztályok támadását a Balck-seregcsoport parancsnoka végül le is állította, mert a Velencei-tó délnyugati csücskében kialakult fenyegető helyzet újabb csapatokat igényelt. Ezeket az erőket a németek viszont csak valamelyik másik arcvonalszakasz meggyengítése árán csoportosíthatták át.

Ezzel Székesfehérvártól északra lezárult az az ötnapos ütközet, amely során a Velencei-tó délkeleti előteréből gyorsan átcsoportosított német páncéloscsapatok 1945. január 31. és február 4. között megakadályozták a 4. gárdahadsereg jobbszárny-alakulatait abban, hogy rajtaütésszerű támadásukkal Székesfehérvártól északra áttörjék a Balck-seregcsoport védelmét, visszafoglalják a kulcsfontosságú dunántúli várost, és bekerítéssel fenyegessék a Balaton és a Velencei-tó között harcolva visszavonuló német-magyar csapatokat.

Az elmúlt öt nap során Székesfehérvár körül igen intenzív páncélos-összecsapásokra került sor. A IV. SS-páncéloshadtest alárendeltségében harcoló alakulatok a várostól északra és délkeletre összesen 186 szovjet páncélos kilövését jelentették. Ebből 50 harckocsit és önjáró löveget a jelentések szerint az 509. nehézpáncélos-osztály „Királytigrisei” lőttek ki. A németek ezzel szemben – igaz nem végleges adatok szerint – ugyanezen idő alatt összesen kilenc megsemmisült harckocsit és rohamlöveget veszítettek.[676]

A német harcjelentésekből nyert szovjet veszteségi adatok bizonyára kissé eltúlzottak, ezért jómagam – tekintettel az adott időszak alatt jellemző korlátozott látási viszonyokra (köd és sok éjszakai harc) – ezúttal nem a „szokásos” húsz százalékot vonom le, hanem harminc százalékot. A németek ezek szerint mintegy 130 szovjet páncélossal végeztek öt nap alatt. Ez az 1. gárda-gépesítetthadtest, valamint a 18. és 23. harckocsihadtestek február 1-i együttes állományának több mint 90 százaléka! Más szóval minden megsemmisült német páncélosra legkevesebb 14 elveszített szovjet harckocsi és önjáró löveg jutott…

A február 4-i harcok különösen Székesfehérvártól északra voltak hevesek. Az aznap jelentett 59 kilőtt szovjet páncélos közül 47 darabbal a németek ebben a térségben végeztek.[677] Ez egyben azt is jelentette, hogy a 4. gárdahadsereg jobbszárnyán harcoló 1. gárda-gépesítetthadtest gyakorlatilag megsemmisült. Ha maradt is néhány bevethető harckocsija, azok a németek féltve őrzött arcvonalára veszélyt már nem jelentettek, hiszen a szovjeteknek elengedhetetlenül szükségük volt rájuk lövészhadosztályaik védelmének megszilárdításához.

A németek elsősorban élőerőben szenvedtek érzékeny veszteségeket. Például a 4. lovasdandár február 1-4. között halottakban, sebesültekben és eltűntekben 347 főt veszített.[678]

A IV. SS-páncéloshadtest páncélosalakulatainak zöme nem ülhetett sokáig babérjain, mert Székesfehérvár délkeleti előterében újabb szovjet áttörés fenyegetett. Ezúttal a III. páncéloshadtest elcsigázott csapatai szorultak sürgős segítségre.

A javuló időjárást mindkét harcoló fél légiereje kihasználta. A szovjetek a Balck-seregcsoport felett lázas felderítő tevékenységbe fogtak. Felderítő repülőgépeik egészen Győrig repültek. A 17. légihadsereg csata- és vadászrepülő-alakulatai Székesfehérvár és Mány körzetében hajtották végre a legtöbb bevetést.

A 4. légiflotta I. repülőhadtestének német-magyar csapatai főleg a Velencei-tó körül és Budapest légterében tevékenykedtek. Összesen 460 bevetést repültek. A szovjetek gyülekezési körleteit és járműoszlopait bombákkal támadó csatarepülőgépek hat páncélos, két páncéltörő ágyú és egy üzemanyagszállító-vonatszerelvény megsemmisítéséről számoltak be. Légitámadások érték a szovjetek budafoki hídját is. A kialakult légiharcok során 12 szovjet repülőgépet lőttek le.

Az erők egy része Budapesttől északkeletre és délre „mozdonyvadászatot” tartott, hogy ezzel is akadályozza a szovjetek utánpótlását szállító vasúti közlekedést. A nap folyamán három mozdonyt tettek üzemképtelenné.[679]

A Balck-seregcsoport 09 óra 35 perckor tett reggeli helyzetjelentése szerint a szovjetek folyamatos támadásai Sárosd, Seregélyes és Dinnyés vonalában az 5. SS-páncéloshadosztályt visszaszorították a Margit-állásba, egészen az ott húzódó patak nyugati partjára. A seregcsoport azt mérlegelte, hogy utasítja a hadosztályt, Seregélyes keleti széle és Dinnyés között vigye peremvonalát kissé keletebbre. Ennek azonban több volt a hátránya, mint az előnye, hiszen így a süppedékes talajú terep a csapatok hátában lett volna, s ezért kérdéses volt, megéri-e az áldozatot.

Székesfehérvárnál ugyancsak viharfelhők tornyosultak a német támadás egén. A szovjetek ugyanis erős tüzérségi támogatással éppen akkor indultak rohamra, amikor a IV. SS-páncéloshadtest is megindult. Gyulamajornál 19 szovjet páncélos keserítette meg az 1. páncéloshadosztály harccsoportjainak életét. A szovjet támadások miatt a 3. SS-páncéloshadosztály sem jutott előbbre. A IV. SS-páncéloshadtest azt tervezte, hogy Gyulamajortól és onnan délre csapataival keleti irányban támad, majd lefordul dél felé. Így elvonnák a szovjet erők zömét Székesfehérvártól, s ezzel a németek reményei szerint megúsznák az erőik felemésztődésével járó helységharcot. Ez idő szerint azonban ettől még messze voltak, hiszen az 1. páncéloshadosztály erői egyelőre azzal a 19 szovjet páncélossal küzdöttek, amelyek feltartották őket Gyulamajornál.

A német légifelderítés időközben nyugtalanító felfedezést tett. A Lovasberény – Vértesacsa műúton mintegy ezer szovjet gépjárművet figyelt meg menetben. A felderítő repülőgép jelentéséből a seregcsoport egyelőre nem látta tisztán, milyen irányban is haladnak a szovjet oszlopok. Ha a járművek délről haladnak észak felé, bizonyára a 2. gárda-gépesítetthadtestet csoportosítják át az északi szárnyra – vélekedtek a Balck-seregcsoportnál. A helyzet tisztázása érdekébe csatarepülő-kötelékeket vezényeltek a járműoszlopok ellen, amelyek a pusztítás mellett haladásuk irányát is pontosíthatták.

A kellemetlen meglepetéseknek még korántsem volt vége. Gaedcke 11 óra 20 perckor felhívta Grolmant és beszámolt neki arról, hogy a német rádiófelderítés reggel 06.00 óra óta több olyan szovjet rádióüzenetet is lehallgatott, amelyben a Velencei-tótól délre a 9. gárda-gépesítetthadtestet és az 5. gárda-harckocsihadtestet emlegették. Ezek a 6. gárda-harckocsihadsereg magasabbegységei voltak, s korábban a Dunától északra, a német 8. hadsereg déli szárny előtt tevékenykedtek. A bizonytalanságot növelte, hogy a Luftwaffe légifelderítése nem látott olyan jeleket, amelyek Székesfehérvár délkeleti előterében ezen hadtestek jelenlétére utaltak volna.

Ha a szovjet hadtestek valóban átcsoportosításra kerültek a Velencei-tótól délre húzódó arcvonalra, s egyszer csak csatlakozik hozzájuk a napok óta „eltűntnek nyilvánított” 7. gépesítetthadtest is, a III. páncéloshadtest alakulatai biztosan nem állíthatják meg őket. Ezért a seregcsoport azt javasolta, ne várják meg, míg a szovjetek támadnak, hanem már az előtt vonják vissza a III. páncéloshadtestet a Margit-állásba. Így lenne idejük a 3. páncéloshadosztályt, a 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportját és a Székesfehérvártól átcsoportosítandó 1. páncéloshadosztályt a vonal mögött mozgó tartalékként elhelyezni.

Grolman hangsúlyozta, hogy Székesfehérvárnál még egy darabon szélesíteni kell a város körül német-magyar kézben lévő területet, mert másképp a Margit-állás sem tartható. Egyébként a seregcsoport javaslatát célszerűnek tartotta, és jelezte, erről hamarosan döntés születik.

Gaedcke még arról is kénytelen volt beszámolni, hogy a szovjetek erős páncélos-támogatással ismét elfoglalták Mányt. A saját csapatok a helységtől nyugatra és északnyugatra lévő magaslatokon rendezkedtek be védelemre.

A Dél Hadseregcsoport vezérkari főnöke 11 óra 55 perckor beszélt Wenck altábornaggyal a szovjet hadtestek valószínű átcsoportosításáról a III. páncéloshadtest arcvonalára. Grolman szerint a Sárosd és Dinnyés között bevetett szovjet páncélosok mennyisége alátámasztja gyanújukat, miszerint a 9. gárda-gépesítetthadtest és az 5. gárda-harckocsihadtest erői a III. páncéloshadtest balszárnyán tevékenykednek. Ez a székesfehérvári arcvonal számára jelentős fenyegetést jelentett.

Grolman megemlítette a német páncéloshadtest Margit-állásba való visszavonásának és a páncélostartalékok kikülönítésének felvetését. Megkérdezte Wencket, számíthatnak-e az OKH engedélyére, ha a 6. gárda-harckocsihadsereg jelenléte Székesfehérvár előtt megállapítást nyer. Wenck tartózkodóan csak annyit mondott, a kérdést szóba hozza a Führer helyzetmegbeszélésén.

Időközben újabb adatok érkeztek be a hadseregcsoporthoz a III. páncéloshadtest arcvonalán tevékenykedő szovjet páncélosok mennyiségéről. A Balck-seregcsoport 12 óra 15 perckor tett jelentése szerint Seregélyestől északra 25, innen még északabbra további 10 páncélos támadott és tört be a német vonalakba. A Velencei-tó partján Dinnyést 15 páncélos támadta. A németek egyelőre nem tudták eldönteni, hogy ezek már az átcsoportosított szovjet hadtestek erői lehetnek-e.

A 3. SS-páncéloshadosztály erői Székesfehérvárnál, a gyártelep területén időközben ismét támadásba lendültek és a zámolyi út mentén északi irányban törtek előre. Az 1. páncéloshadosztály viszont újabb szovjet ellenlökés elhárításával volt elfoglalva Gyulamajor körül.

Mánynál egyelőre minden csendes volt.

A hadseregcsoport 12 óra 55 perckor engedélyt kért az OKH szárazföldi haderő vezérkara hadműveleti osztályától, hogy Székesfehérvártól keletre az arcvonalat visszavehesse a Margit-állásra, amint egyértelmű bizonyítékok állnak rendelkezésre az ott sejtett szovjet hadtestek jelenlétéről.

Egy óra múlva a hadseregcsoport utasította a német 8. hadsereget, hogy a hadseregközvetlen 662. nehéz páncélvadászosztályt (8,8 cm-es vontatott páncéltörő ágyúkkal) és a 721. páncélvadászosztályt tartsa menetkészültségben, és amint bebizonyosodik a 6. gárda-harckocsihadsereg csapatainak jelenléte Székesfehérvárnál, a páncélvadász-alakulatokat indítsa útba a Balck-seregcsoporthoz.

A Balck-seregcsoport 17 óra 45 perckor ismét jelentést tett a szovjetek Velencei-tótól délre folytatott támadó tevékenységéről. Sárosdot a szovjetek 30 páncélos támogatásával elfoglalták. Szabadegyházától 25 páncélos egészen a Sárosd – Seregélyes útvonalig tört előre. Seregélyestől északra továbbra is 25 szovjet páncélos harcolt. A kialakított betörésekbe folyamatosan szovjet lövészerők kerülnek bevetésre. Dinnyésen a németeknek szakadatlan támadásokat kellett visszaverniük.

Székesfehérvártól északra a 3. SS-páncéloshadosztály lényegében már kiszorította a szovjeteket a város ipari körzetéből. Az SS-páncélgránátosok hozzáláttak a terepszakasz teljes megtisztításához.

A Sárosd – Seregélyes – Dinnyés arcvonalon időközben nagyon kiéleződött a helyzet. Ezért Gaedcke 18 óra 05 perckor a következő javaslattal fordult Grolmanhoz:

1. engedélyezzék a seregcsoport számára, hogy arcvonalát Siófoktól nyolc kilométerre északkeletre – Enyingtől nyugatra – Kislángtól északra – Nagyláng déli szegélye – Abától nyugatra, Seregélyestől nyugatra egészen a Velencei-tóig visszavehesse a Margit-állásra, s egyben a 3. páncéloshadosztályt is kivonhassa;

2. Székesfehérvártól északra állítsák le a támadást, az 1. páncéloshadosztályt vonják ki és a seregcsoport tartalékaként Falubattyánnál gyülekeztessék;

3. a seregcsoport sávjába vezényeljenek páncélvadász-egységeket.

Grolman megkérdezte Gaedckét, felvetésük független-e a 6. gárda-harckocsihadsereg feltételezett jelenlététől. A Balck-seregcsoport vezérkari főnöke szerint az új szovjet erők megjelenése nélkül, csupán a Seregélyesnél estére kialakult helyzet alapján is ilyen megfontolásokkal kellett foglalkozniuk.

Grolman megjegyezte, hogy a seregcsoport páncélvadász-alakulatokat csakis akkor kaphat, ha a 6. gárda-harckocsihadsereget egyértelműen azonosítják a térségben.

Rövid gondolkodás után Wöhler egyetértett Balck terveivel. Grolman 18 óra 50 perckor közölte a seregcsoporttal, hogy Székesfehérvártól északra leállíthatják a támadást, de az elért vonalat tartani kell. Az 1. páncéloshadosztály kivonása is megkezdődhetett.

A támadás leállításáról és az 1. páncéloshadosztály átcsoportosításáról 19 óra 05 perckor a hadseregcsoport az OKH szárazföldi haderő vezérkarának hadműveleti osztályát is értesítette. Egyúttal továbbította a Balck-seregcsoport arcvonal-rövidítésre vonatkozó javaslatát is.

Este Seregélyesnél tovább romlott a helyzet. Gaedcke 21 óra 10 perckor jelentette, hogy a település szovjet kézbe került. A támadók a helységen keresztül behatoltak a Margit-állásba is. Az 5. SS-páncéloshadosztályt utasították, hogy Seregélyestől nyugatra reteszelje el a szovjeteket.

A III. páncéloshadtest jelentette, hogy a súlyos veszteségek miatt a 3. páncéloshadosztályt már akkor sem tudnák nélkülözni, ha visszavonulhatnának a javasolt rövidebb arcvonalra. Balck először hallani sem akart róla, hogy a 3. páncéloshadosztály az arcvonalban maradjon, de később kénytelen volt belátni a páncéloshadtest érveinek indokoltságát. Később Grolman is elismerte, a 3. páncéloshadosztály leharcolt erőit nem lehet kivonni.

A sürgető helyzetben a hadseregcsoport 23 óra 30 perckor gyors döntést kért az OKH-tól az arcvonal-visszavétel ügyében. A műveletet még az éjjel végre akarták hajtani, hogy a másnapi biztosra vett szovjet összpontosított támadásnak valahogy ellen tudjanak állni. Választ ekkor még nem kaptak.

Tíz perccel később a hadseregcsoport és a Balck-seregcsoport egyeztetett a visszavonás kérdéséről. Ezzel kapcsolatban a seregcsoport közölte, döntése szerint ha az engedély megérkezik, éjszaka csak a német csapatokat vonja vissza. A magyar 25. honvéd gyaloghadosztályt nem lehetett ilyen gyorsan mozgatni. Mivel a hadosztály kissé nehézkesen manőverezet, fennállt a veszélye, hogy a visszavonás közben a szovjetek meglepik a magyarokat. A helyzet ott különben sem igényelt sürgős intézkedéseket.

Február 5-én 00 óra 40 perckor végre megérkezett az OKH engedélye. Wenck arról tájékoztatta Grolmant, hogy a Führer belátta, a legfontosabb a Székesfehérvártól északra húzódó arcvonal megtartása. Hitler ezért engedélyezte a Margit-állásba való visszavonulást – de csak akkor, ha ezt a szovjetek támadása és a saját erők állapota kikényszeríti. Seregélyesnél éppen ez volt a helyzet...

Tíz perccel később erről a Balck-seregcsoport is értesült. Grolman szerint a seregcsoportnak azonnal utasítást kellett adnia a 23. és 3. páncéloshadosztályoknak a visszavonulásra, hiszen a 3. páncéloshadosztály balszárnyán és az 5. SS-páncéloshadosztálynál a szovjet betöréseknél súlyos helyzet alakult ki. A fenyegetést csak erők felszabadítása révén háríthatták el, de ehhez olyan arcvonalra kellett visszavonulniuk, amely tartására kevesebb kötelék is elegendő. A 25. honvéd gyaloghadosztályt csak másnap vonják vissza, mert kapkodás esetén a magyarok vonalát könnyen áttörhetik. A IV. SS-páncéloshadtestnek Székesfehérvártól északra már nem kellett folytatnia a támadást, de rohamosztagok alkalmazásával az arcvonal kedvezőbb vonalvezetésén kellett fáradoznia.[680]

Vajon a szovjetek tényleg átcsoportosították a 6. gárda-harckocsihadsereget? Igen, de nem a Velencei-tótól délre. Miután a seregtest erői Komáromnál a második garami páncélosütközetben szétforgácsolódtak, Malinovszkij a harckocsihadsereget 1945. január 26-án a 2. Ukrán Front tartalékába rendelte. A hadsereg alakulatait átszállították Budapesttől keletre, Gödöllő és Rákosliget környékére, ahol azok február 19-ig állomásoztak.

Miután február 17-én a garami szovjet hídfőt német támadás érte (ez volt a „Südwind” hadművelet), a hadsereget ismét átcsoportosították Ipolyság körzetébe. Alig egy hónappal a tartalékba vonása után, február 21-én a 6. gárda-harckocsihadsereg újra 224 harckocsival és önjáró löveggel rendelkezett.[681]

A Velencei-tótól délre február 1-én a 18. és 23. harckocsihadtestek összesen 78 harckocsival és önjáró löveggel rendelkeztek. Ebből a mennyiségből a németek február 2-án nem jelentettek kilövést, 3-án pedig 12 darabot lőttek ki. Maradt tehát körülbelül 66 páncélos, amely február 4-én harctevékenységet folytathatott. Aznap délben a német felderítés összesen 50 páncélost észlelt. Az adatok összevágnak: a 4. gárdahadsereg és 26. hadsereg csapatai önerőből is alkalmazhattak ennyi páncélost. Nem zárhatjuk ki, sőt, igen valószínű, hogy a szovjetek február 2-án a ködös időjárást csapataik újjászervezésén kívül utánpótlásra is felhasználták, és valószínűleg páncélosokat is szállítottak a Sárvíz-csatorna és a Duna között harcoló csapataiknak. Nem zárható ki, hogy a feltöltés alatt álló 6. gárda-harckocsihadsereg állományából is adtak át páncélosokat a 3. Ukrán Frontnak.

Ezek alapján mégis úgy vélem, a szovjetek rádióforgalmazásukban csupán megtévesztésből emlegették a 6. gárda-harckocsihadsereg egységeit. Elérték, amit akartak: a III. páncéloshadtest visszahúzódott a Margit-állásba. Ezt a vonalat viszont a németek már minden áron tartani akarták.




1945. február 5. hétfő
(Időjárás: további olvadás, felhős égbolt; a burkolatlan utak feláztak, a szilárd utak járhatósága javult.)


Éjszaka a magyar 3. hadsereg arcvonalán a Pape-csoport erői ellen több szovjet rohamvállalkozás is indult. A Középbogárdra betört szovjeteket visszaverték.

Napközben a szovjetek század erejű köteléke Siómarosnál átkelt a Sió-csatornán, de a védők ellenlökése csaknem felszámolta területnyereségüket. Középbogárdnál zászlóaljnyi erővel próbálkoztak. A magyar 25. honvéd gyaloghadosztály balszárnyán Káloztól és Nagylángtól délkeletre, illetve északkeletre század és zászlóalj erejű szovjet csapatok a Sárvíz-csatorna nyugati partján elhelyezett magyar harcelőőrsöket visszavetették a Malom-csatorna nyugati partján futó főellenállási vonalra és betörtek a két csatorna közé.[682]

A III. páncéloshadtest jobbszárnya hajnali 04 óra 30 perctől tervszerűen vonult vissza a lerövidített arcvonalra. A délelőtt folyamán szovjet páncélosok és lövészkötelékek felzárkóztak a visszavonuló németekre és harcelőőrseiket visszaszorították.

Délután a 23. páncéloshadosztály arcvonalán, Abától északnyugatra a 18. harckocsihadtest kilenc ISZ–2 nehézharckocsival betört a német vonalakba. A páncélosok elreteszelésére ellenlökés indult ugyan, de este Abát Sárkeresztúrral együtt mégis fel kellett adni.

A hadosztály addigra visszavonult a Felsőszentiván – Külsőkajtor – 143-as magaslat vonalra. A Kujacinski-páncéloscsoport Méhesvölgyi tanyánál állt beavatkozásra készen. A szovjetek egyelőre csak felderítő vállalkozásokat indítottak, s tüzérségük eresztett meg néha egy-egy tűzcsapást.

A hadosztály bevethető páncélosereje este hat Panzer IV és kilenc Panther harckocsiból, valamint összesen nyolc Jagdpanzer IV vadászpáncélosból és StuG. III rohamlövegből állt.[683]

A 3. páncéloshadosztály csapatai is 04 óra 30 perckor kezdték meg az elszakadást a szovjetektől. A visszavonuló németeket két alkalommal mintegy 1 000 fős szovjet lövészkötelék támadta meg hat páncélos támogatásával. Gaebler százados 75/II. páncélos-tüzérosztályának összpontosított tüze visszaverte a támadásokat.

Frevert alezredes leharcolt 394. páncélgránátos-ezredének alig volt már harcképes katonája. A zászlóaljak roncsait ismét az ellátó alakulatok soraiból próbálták feltölteni.

A 3. páncélgránátos-ezredet kivonták, hogy az 5. SS-páncéloshadosztály 10. SS-páncélgránátos-ezredét leváltsa, amelyet Székesfehérvár védelmére csoportosítottak át. A páncélgránátosok állásait a 23. páncéloshadosztály részei vették át. Mivel a szovjetek az elkövetkező éjszaka tovább szorították északnyugat felé az SS-csapatokat, Weymann alezredes 3. páncélgránátos-ezrede is visszavonult.

A 3. páncéloshadosztály bevethető páncélosereje este négy Panzer IV és Panzer IV/70-ből, hét Panther harckocsiból és négy rohamlövegből, illetve vadászpáncélosból állt.[684]

Az 5. SS-páncéloshadosztály Seregélyesnél álló erőit éjszaka a szovjetek erős tüzérségi előkészítés után három irányból rohamozták meg. A páncélos-támogatással támadó kötelékek betörtek a településre és elfoglalták.

A szovjetek napközben Seregélyes északnyugati kijáratánál és Dinnyéstől négy kilométernyire délnyugatra betörtek a Margit-állásba. Az SS-csapatok a helyi betörések felszámolására 15.00 óra körül ellenlökést indítottak.

Délután Dinnyést is három alkalommal érték szovjet támadások. Az északkeleti, keleti és délkeleti irányból zászlóaljnyi erővel indult rohamokat a németek sorra visszaverték.

Az 5. SS-páncélosezred este összesen négy bevethető Panther harckocsival rendelkezett. A hadosztálynak alárendelt 303. rohamtüzérdandár 21 StuG. III rohamlövegéből mindössze hét volt harcképes.[685]

A IV. SS-páncéloshadtest 3. SS-páncéloshadosztályának arcvonalán az éjszaka szovjet felderítő előretöréseket vertek vissza.

Székesfehérvártól északra a hadosztály katonái a város pereme előtt és a Zámoly felé vezető út mentén alakították ki állásaikat. Az előző napon elfoglalt ipartelep megtisztítása során a németek nagy mennyiségű kézifegyvert, 15 páncéltörő ágyút és egy szovjet ruharaktárt zsákmányoltak.

A lecsökkent harcoslétszám emelésére az ellátó alakulatokból is harccsoportokat szerveztek és bevetették őket az első vonalban.

Az 5/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj parancsnoka, Kiklasch SS-Hauptsturmführer megsebesült. Helyét a zászlóalj élén az a Gerret Korsemann foglalta el, aki korábban SS-Brigadeführerként a Kaukázusban, majd SS-Gruppenführerként Oroszországban magasabb SS- és rendőri vezető (Höhere SS- und Polizeiführer) volt.[686] Mivel Korsemannak semmilyen harci tapasztalata sem volt, a zászlóaljat közvetve valójában Brunst SS-Obersturmführer vezette.

A hadosztály tüzérségénél is átszervezések történtek. A 3. SS-páncélos-tüzérezred I. és II. osztályát a prágai SS-tüzér-kiképző és pótezredtől érkezett Nix SS-Hauptsturmführer parancsnoksága alatt Nix-tüzércsoport néven összevonták.

A 3. SS-páncéloshadosztály február 5-én este öt bevethető Panzer IV és két Tiger E nehézharckocsival, valamint hét StuG. III rohamlöveggel és Jagdpanzer IV vadászpáncélossal rendelkezett.[687]

A hadseregtartalékba került 1. páncéloshadosztály Bradel-harccsoportja – miután a 3. SS-páncéloshadosztálynak alárendelt 356. gyaloghadosztály erői[688] leváltották – hajnali 01.00 óráig kivált az előző napi támadás során Székesfehérvártól északra elért arcvonalból és megkezdte menetét Falubattyán körzetébe. A leváltás során a szovjetek napközben zászlóaljnyi erővel újra elfoglalták Gyulamajort.

A Falubattyán körül gyülekező csapatokkal tartott az 509. nehézpáncélos-osztály és a 24/I. páncélososztály is. A két önálló páncélosalakulat este mindössze nyolc bevethető Tiger B nehézharckocsival, illetve négy Pantherrel rendelkezett.

Az 1. páncélosezred 4. századának öt bevethető Panther harckocsija Hagen százados parancsnoksága alatt Börgöndre indult, hogy mint mozgó tartalék csatlakozzon a 23. páncéloshadosztály 23/II. páncélososztályának megmaradt Panthereihez.

A hadosztályt ismét a III. páncéloshadtestnek rendelték alá. Törzse újra Úrhidán rendezte be harcálláspontját.[689]

A szovjetek aznap végrehajtott légitevékenységéről nem állnak rendelkezésre adatok. A 4. légiflotta I. repülőhadtestének erői napközben a kedvezőtlen időjárás miatt nem hajtottak végre bevetést. A német-magyar kötelékek február 5-ére virradó éjszaka főleg a bekerített Budapest légi ellátásával voltak elfoglalva. Budapest, Esztergom és Vác környékét mintegy 160 éjszakai csatarepülő-bevetés alkalmával támadták.[690]

A németek Székesfehérvártól délkeletre továbbra sem találtak perdöntő bizonyítékot a 6. gárda-harckocsihadsereg jelenlétére. A szovjetek az előző napokhoz hasonlóan hol pusztán páncéloskötelékekkel, hol pedig páncélosokkal támogatott gyalogsággal támadtak. Semmi sem utalt jelentősebb csapatösszevonásra vagy nagyobb seregtestek jelenlétére.

A Balck-seregcsoport reggeli helyzetjelentése 09.00 óra után arról adott hírt, hogy a 3. és 23. páncéloshadosztályok visszavonása hajnal óta tervszerűen zajlik. Az 5. SS-páncéloshadosztály csapatai visszavonultak a Margit-állásba, s csak Dinnyésnél tartottak egy kisebb „hídfőt” a vonaltól keletre. A szovjetek páncélosokkal támogatott támadásai néhány helyen átvágták a Seregélyes – Székesfehérvár műutat és betörtek a Margit-állásba.

Az 1. páncéloshadosztály a 24/I. páncélososztály és az 509. nehézpáncélos-osztály harckocsijaival Falubattyán felé tartottak, ahol legkevesebb 24 órát pihentetni akarták őket.

Gyulamajort ismét elfoglalták a szovjetek, de Balck úgy döntött, nem foglalják vissza, mert védelme túl sok erőt kötne le. A németek csupán a major körül elhelyezkedő magaslatokat tartották.

A Balck-seregcsoport 12 óra 05 perckor jelentette, hogy a Sárvíz-csatorna és a Velencei-tó között megkezdett elszakadási manőver lényegében befejeződött. Az 5. SS-páncéloshadosztály viszont még mindig hullámzó harcokat folytatott Seregélyestől nyugatra húzódó főharcvonalán és a településtől északra lévő magaslat birtoklásáért.

A 3. páncéloshadosztálynak is az arcvonalban kellett maradnia, mert csapatai nélkül a német vonalak túlságosan elvékonyodtak volna. A seregcsoport véleménye szerint az 5. SS-páncéloshadosztály arcvonalán a szovjetek nem voltak túlságosan erősek, így a hadosztály csapatai megbirkózhattak feltartóztatásuk feladatával.

Az esti helyzetjelentés során, 17 óra 35 perckor a seregcsoport arról számolt be, hogy a szovjetek első alkalommal intéztek támadást a 25. honvéd gyaloghadosztály balszárnya ellen. Balck ennek ellenére nem tervezte a hadosztály visszavonását (noha az előző napon kapott felhatalmazása ezt lehetővé tette volna), hiszen a magyar csapatokat csupán gyenge támadás érte és vonalaik előtt jelentősebb szovjet csapatösszevonást egyelőre nem észleltek. A seregcsoport parancsnoka a magyar hadosztály erőit csak szovjet nyomásra akarta visszavonni.

Éjfél előtt nem sokkal a hadseregcsoport utasította a Balck-seregcsoportot, hogy a tatabányai és felsőgallai bányászokat, amelyeket állások építésére alkalmaztak, azonnal engedjék vissza a széntermelésbe, hiszen a termelés már eddig is 4 600 tonnáról 2 600 tonnára esett vissza. Az innen nyert szén pedig elengedhetetlenül fontos volt a térség vasúti közlekedésének fenntartásához.[691]




1945. február 6. kedd
(Időjárás: plusz öt Celsius-fok, alacsony felhőalap, helyenként eső; a szilárd burkolatú utak járhatók, a burkolatlanok erősen felázottak.)


Előző este a magyar 3. hadsereg arcvonalán is véget ért a nyugalom. A Sió- és Malom-csatornák partján állásban lévő erőket több szovjet támadás is érte. A 135. lövészhadtest hadosztályai a Siómarost védő magyar csapatokat a helység északkeleti szélére szorították vissza. Mezőkomáromtól délkeletre a 25. honvéd gyaloghadosztály erői nem tudták megakadályozni a szovjeteket abban, hogy hídfőt foglaljanak a Sió-csatornán.

Este 22.00 óra körül a 133. lövészhadtest kötelékei betörtek Kálozra. Visszavetésükre a 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja indított ellenlökést. Február 6-án hajnali 04 óra 30 perckor már csak a település déli része volt szovjet kézben. Éjfél körül a 133. lövészhadtest erői Nagyhörcsökpuszta irányában is támadást indítottak.

Napközben a szovjet 74. lövészhadosztály zászlóaljnyi erővel Siómarosnál három kilométer széles és egy kilométer mély betörést ért el, majd behatolt a helységbe. A szovjetek itt hamarosan hídépítésbe kezdtek. Nagyhörcsökpusztát és Déget is zászlóalj erejű támadások érték.

Káloznál a német páncéloscsoport gyakorlatilag felszámolta a betörést, de innen északra a szovjetek egy század erejű köteléke átkelt a Malom-csatornán és lezárta a Káloz – Nagyláng útvonalat. A szovjetek visszaszorítására ellenlökés indult.

A Malom- és Sárvíz-csatornák között a szovjetek elfoglalták a Soponyától másfél kilométerre keletre lévő 106-os magaslatot.[692]

A III. páncéloshadtest 23. páncéloshadosztálya éjszaka balszárnyán század erejű szovjet előretörést vert vissza.

A 23. páncéloshadosztály arcvonalán a szovjetek három helyi betörést is elértek, de a páncélgránátosok és a Kujacinski-páncéloscsoport harckocsijai felszámolták azokat. Abától északra, Fiáthkajtornál a németek a 18. harckocsihadtest négy páncélosának kilövését és a szovjet lövészcsapatok jelentős élőerő-veszteségét jelentették.

Napközben a szovjetek a Sárvíz-csatorna és a vasútvonal között, illetve attól keletre öt támadást indítottak, mindegyiket század, vagy zászlóaljnyi erejű gyalogsággal és négy-nyolc páncélos támogatásával. A 3. páncéloshadosztály legyengült csapatai – részben ellenlökéssel – visszaverték őket és a 18. harckocsihadtest hét páncélosát kilőtték.

A 3. páncélos-felderítőosztály az 5. SS-páncéloshadosztály alárendeltségébe került.[693]

Az 5. SS-páncéloshadosztály jobbszárnyán február 5-én este igen súlyos helyzet alakult ki. A szovjetek továbbra is Seregélyesnél akartak áttörni Székesfehérvár felé. A 23. harckocsihadtest 12 páncélossal betört az SS-páncélgránátosok vonalaiba. Noha a németek nyolc páncélost kilőttek (ebből ötöt közelharcban páncélököllel), a veszély egyáltalán nem múlt el.

A szovjetek éjszaka Seregélyestől északnyugatra, a vasúti hídnál ismét betörtek. Előretörésüket a németek csak Külsőbárándnál, az 5. SS-páncélos-tüzérezred állásai előtt tudták feltartóztatni. Hajnali 03.00 órakor a 9. SS-páncélgránátos-ezred részei a betörés felszámolására ellenlökést indítottak és Seregélyes felé vetették vissza a támadókat.

Délelőtt a szovjetek újra támadtak. A sűrű ködben 20 páncélossal és lövészalakulatokkal Seregélyesről északnyugati irányban indítottak támadást. A Székesfehérvár felé vezető út két oldalán támadó szovjetek szétszórták a 9. SS-páncélgránátos-ezred részeit és elfoglalták Jánosmajort. Az uralgó 130-as magaslat (Lászlóhegy) szovjet kézbe került.

Ezzel a szovjet csapatok Jánosmajornál mintegy másfél-két kilométeres rést ütöttek az SS-hadosztály arcvonalán. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy 12 szovjet páncélos Börgöndig tört előre. A 23. harckocsihadtest erői a Dinnyést védő 23/I. „Norge” és 24/I. „Danmark” SS-páncélgránátos-zászlóaljakat, valamint a magyar 1. SS-rohamvadász-ezred részeit elvágták az 5. SS-páncéloshadosztály főerőitől és öt kilométer mélységben beékelődtek a III. páncéloshadtest védelmébe.

A Jánosmajornál tátongó rés lezárására dél körül harcba vetették a „Flieder” [„Orgona”] fedőnevű harccsoportot. Az 5. SS-páncélosezred 2. századának egyik harckocsiparancsnoka, Max Juhr visszaemlékezése szerint a páncéloscsoport négy Tiger E-ből, két Panzer IV-ből és a harccsoportot vezető Bauer SS-Obersturmführer Panther harckocsijából állt.[694]

Mivel a térségben Tiger nehézharckocsik a nehézpáncélos-osztályokon kívül csak a 3. SS-páncélosezred 9. nehézpáncélos-századában voltak, feltételezem, hogy a harccsoport zömét a 3. SS-páncéloshadosztály „kölcsönözte” saját jobbszárnya védelmében. A február 5-én este jelentett, bevethető páncélosokra vonatkozó adatok alapján úgy vélem, Juhr rosszul emlékezett és inkább két Tiger E és négy Panzer IV harckocsi érkezhetett a 3. SS-páncélosezredtől, miután az 5. SS-páncélosezred előző este még bevethető négy Pantheréből az éjszakai súlyos harcok után már csak egy harckocsi maradt harcképes állapotban.[695]

A páncéloscsoport a Sárkeresztúr – Székesfehérvár vasútvonaltól délre indított támadást. A kezdeti lendület nemsokára elfogyott, és a Tigerek elakadtak. A támadás nem járt eredménnyel.

A rendkívül meggyengült 5. SS-páncéloshadosztályt napközben visszaminősítették harccsoporttá.[696]

A 3. SS-páncéloshadosztály jobbszárnyán a szovjetek által szétzilált 9. SS-páncélgránátos-ezred harcolt. A vasútvonaltól északra, a Székesfehérvárra bevezető műút mentén a 3. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály 3. ütegének 8,8 cm-es légvédelmi lövegeit a biztonság kedvéért páncéltörő reteszállásba rendelték. A reteszállás parancsnoka Lenkert SS-Obersturmführer volt.

Mivel a hadosztálynak alárendelt 356. gyaloghadosztály még nem érkezett be teljes létszámban (a 870/I. gránátoszászlóalj például a Holste-hadosztálycsoport alárendeltségében volt), az SS-páncélgránátosok kénytelenek voltak erősítésként állásaikban maradni. Ezek az állások Székesfehérvár északi szélétől egészen a 166-os magaslatig húzódtak.

Február 6-ára virradó éjjel a szovjetek zászlóaljnyi erővel kísérletet tettek a Zámoly felé vezető úton való átkelésre, de az 5. SS-páncélgránátos-ezred részei visszaverték őket. Napközben századnyi szovjet lövész próbálkozott, de ekkor sem jártak szerencsével.

A hadosztály csapatai napközben a várostól északra hozzákezdtek állásaik megerődítéséhez. Becker SS-Brigadeführer harcálláspontját Iszkaszentgyörgyre helyezte át.[697]

Székesfehérvár körzetében jelentős mennyiségű szovjet aknavető, valamint több sorozatvető is volt, amelyek a Székesfehérvár – Várpalota műutat tűz alá vették.[698]

Az 1. páncéloshadosztály Falubattyán körül gyülekezett. A karbantartók munkája nyomán a hadosztálynál február 6-án este 20 Panther, három parancsnoki Panther, 10 Panzer IV, egy-egy parancsnoki Panzer III és Panzer IV harckocsi, hét 7,5 cm-es önjáró páncéltörő ágyú (páncélvadász) és egy StuG. III rohamlöveg volt bevethető állapotban.

Az 5. SS-páncéloshadosztálynál kialakult kritikus helyzet ellenére a hadosztályt nem alkalmazták azonnal. Gaedcke vezérőrnagy, a Balck-seregcsoport vezérkari főnöke elérte, hogy a hadosztály katonái újabb bevetésük előtt legalább egyszer rendesen kialudhassák magukat.

A hadosztály erőit csak február 6-án éjfélkor riadóztatták. Ismét két harccsoportot képeztek. A Bradel-harccsoport a 113/I. páncélgránátos-zászlóaljból és Staudte százados 6. századdal megerősített 1/I. páncélososztályának Panther és Panzer IV harckocsijaiból állt. A Huppert-harccsoport egyelőre az 1. páncélgránátos-ezred törzsével és I. zászlóaljával, az 1. páncélos-felderítőosztály 3. (páncélozott) századával, Mischke százados 1/5. páncélosszázadának 10 Pantherével és a 37. páncélvadászosztály önjáró páncéltörő ágyúival rendelkezett.

Thunert vezérőrnagy, a hadosztály parancsnoka aznap a III. páncéloshadtest harcálláspontján Gille SS-Obergruppenführertől átvehette a Vaskereszt Lovagkeresztjét, amelyet Székesfehérvár visszafoglalásával érdemelt ki.[699]

Aznap este az 509. nehézpáncélos-osztályt is riadóztatták. Az alakulat már 16 bevethető Tiger B nehézharckocsival rendelkezett, amelyek König százados vezetésével nemsokára csatlakoztak is a 113/I. páncélgránátos-zászlóaljhoz.[700]

A 4. gárdahadsereg február 6-i előrenyomulása során elfoglalta Börgöndöt, Jánosmajort és Külsőbárándot. A 26. hadsereg támadása a Sárvíz-csatornán átkelve betört Kálozra és elfoglalta Külsőkajtort. A 26. hadsereggel együttműködő 57. hadsereg 135. lövészhadteste a Sió- és Sárvíz-csatornák között Dég – Nagyhörcsökpuszta vonalát érte el.

Mivel az 5. SS-páncéloshadosztály részei még tartották a Dinnyés – Börgönd vasútállomás vonalat, a 4. gárdahadsereg parancsnoka elhatározta, hogy a 104. lövészhadtesttel, a 23. harckocsihadtest és a 21. gárda-lövészhadtest részeivel február 7-ére virradó éjszaka csapást mér Kisfalud vasútállomása és a Börgöndtől két kilométerre északnyugatra lévő út- és vasútkereszteződés irányában, elfoglalja a két vasútállomást és megsemmisíti a németeket Dinnyés körzetében. A szovjet csapatok a továbbiakban szilárdan biztosítanak a Székesfehérvár délkeleti széle – 133-as magaslattól másfél kilométerre keletre lévő vasútkanyar – Börgönd északnyugat két kilométer – Dinnyés vasútállomás terepszakaszon.

A 26. hadsereg számára Tolbuhin marsall a következő feladatokat szabta: a 30. lövészhadtest és a 18. harckocsihadtest foglalja el a 106-os és 124-es magaslatokat, majd folytassák a támadást és érjék el az Úrhida – Falubattyán terepszakaszt; a 133. lövészhadtest fejezze be az átkelést a Sárvíz- és Malom-csatornákon, és foglalja el Rózsamajor – Polgárdi vonalát.

Az 57. hadsereg 135. lövészhadteste azt a feladatot kapta, hogy támadását folytassa és érje el a Polgárdi – Füle – Balatonakarattya terepszakaszt.[701]

A Balck-seregcsoport felett a kedvezőtlen időjárás miatt aznap sem szovjet, sem pedig német-magyar repülőtevékenység nem volt.[702]

A Balck-seregcsoport 09 óra 30 perckor tett reggeli helyzetjelentése során Grolman megkérdezte Gaedckét, a seregcsoport mérlegeli-e, hogy az 1. és 3. páncéloshadosztály, valamint az 5. SS-páncéloshadosztály erőivel Seregélyes körzetében helyi ellentámadást indít a szovjetek ellen. A seregcsoport vezérkari főnöke szerint a Falubattyánnál gyülekező 1. páncéloshadosztályt pihentetni kellene. A 3. páncéloshadosztály is úgy legyengült az állandó harcok során, hogy előbb-utóbb majd ki kell vonni. Emiatt jelen pillanatban nem volt lehetőség összpontosított támadásra. Amennyiben az 5. SS-páncéloshadosztály Seregélyestől északra elreteszeli a szovjetek betörését, a 3. páncéloshadosztályt azonnal ki kell vonni és az arcvonal mögött tartalékként gyülekeztetni. Akár azon az áron is, hogy a többi hadosztály arcvonala tovább vékonyodik.

Grolman altábornagy 10 óra 10 perckor feltette Gaedckének a kérdést, milyen lehetőségek kínálkoznak arra, hogy Székesfehérvár térségében ismét támadólag lépjenek fel. Gaedcke erre felvázolta Balck tábornok ez irányú javaslatát. A Balck-seregcsoport parancsnoka szerint az 5. SS-páncéloshadosztályt le kellene váltani a 356. gyaloghadosztállyal, s csapatait a 3. SS-páncéloshadosztállyal és az 1. páncéloshadosztállyal együtt összpontosítva kellene bevetni Székesfehérvár északi előteréből keleti irányban. A páncéloscsapatok a Velencei-tó keleti végén jobbra fordulva újra birtokba vennék a Váli-víz vonalát.

Gaedcke ezzel kapcsolatban a következő nehézségekre hívta fel a figyelmet. Szerinte a támadáshoz hosszabb időt igénylő átcsoportosítás szükséges. A legyengült és „lélektanilag is megroggyant” 356. gyaloghadosztályra máshol volt szükség: kötelékeivel a kivérzett 3. páncéloshadosztályt akarták megerősíteni a Velencei-tótól délre. Az újabb támadás esetén a Velencei-tó és a Sárvíz-csatorna között még jobban szét kellene húzni a hadosztályok arcvonalát. S végül a szovjet 2. gárda-gépesítetthadtest által képviselt, északi irányból fenyegető veszélyt sem szabad lebecsülni.

Grolman megjegyezte, hogy a hadseregcsoport a Dunától északra, a „Feldherrnhalle” páncéloshadtest arcvonalán is támadást fontolgat a szovjetek garami hídfője ellen. A két tervezett támadás egyidejű végrehajtására a jelenlegi erőkkel nem tűnt lehetségesnek.

Déli 12.00 óra után pár perccel a Balck-seregcsoport jelentette a hadseregcsoportnak, hogy a szovjetek 20 páncélossal ismét betörtek. Ezúttal a Seregélyes – Székesfehérvár műúton hatoltak be mintegy másfél-két kilométernyire a német vonalakba. Az 5. SS-páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja ellenlökést indított.

Este 18.00 órakor a seregcsoport megejtette esti helyzettájékoztatóját. Eszerint a szovjet páncélos ékek Jánosmajortól északra álltak. A IV. SS-páncéloshadtest a szétugrasztott 9. SS-páncélgránátos-ezred erőivel próbált biztosító vonalat kiépíteni a 3. SS-páncéloshadosztály jobbszárnyán. A német vonalak előtt Dinnyést még tartották az 5. SS-páncéloshadosztálynak alárendelt 23/I. „Norge” és 24/I. „Danmark” SS-páncélgránátos-zászlóaljak és a magyar 1. SS-rohamvadász-ezred kisebb részei.

A kialakult helyzetben a Balck-seregcsoport a következőket tervezte:

1. a gyengén támadott magyar 25. honvéd gyaloghadosztállyal továbbra is tartja a Sió- és Sárvíz-csatornák közötti arcvonalat, a kialakult betöréseket felszámolják;

2. a Margit-állás Seregélyestől nyugatra és északnyugatra lévő szakaszának visszafoglalására a már ott harcoló 5. SS-páncéloshadosztály csapatain kívül az 1. páncéloshadosztályt is bevetik, mert a szovjeteket nem engedhetik közelebb Székesfehérvárhoz.

Grolman 19 óra 15 perckor beszélt Wenck altábornaggyal is. A Dél Hadseregcsoport vezérkari főnöke szerint a szovjetek 2. gárda-gépesítetthadtestüket és 5. gárda-lovashadtestüket Bicske körzetébe csoportosították át. Grolman szerint a szovjetek vagy megtudtak valamit a gyülekező I. SS-páncéloshadtestről és most megerősítik védelmüket, vagy maguk is támadást terveznek a Duna északi és déli partja mentén Komárom irányában.

Itt a német 8. hadsereg mélyen tagolt védelemmel rendelkezett, de a szovjeteknek nem volt jól felismerhető súlypontja a térségben. A hadseregcsoport azt vizsgálta, lehetséges-e a 46. gyaloghadosztállyal támadást indítani az Érsekújvár – Esztergom vasútvonaltól északra? Addig kellene cselekedni, amíg a szovjetek támadást nem indítanak, vagy annyira meg nem erősítik a védelmüket, hogy aztán a hadosztály már nem érhet el eredményt.

A Balck-seregcsoport szerint a két SS-páncéloshadosztállyal, az 1. páncéloshadosztállyal, illetve lehetőség szerint a 3. páncéloshadosztállyal indítandó sikeres támadása esetén volt remény arra, hogy a Székesfehérvártól északra a legyengült és elővigyázatos szovjetekkel elbírnak. Grolman szerint ezzel az utolsó felmentési kísérlettel Budapesti védőinek is tartoztak.

A seregcsoport 22 óra 10 perckor közölte a hadseregcsoporttal további elképzeléseit. Február 7-én este meg kívánta kezdeni a 6. páncéloshadosztály Bicske körül harcoló csapatainak kivonását, hogy a páncélozott harccsoporttal egyesítve erősebb tartalékra tegyen szert. Balck szerint Bicskénél a helyzet nem követelte meg, hogy a páncéloshadosztály zömét ott tartsák. Székesfehérvárnál viszont könnyen előfordulhatott, hogy az 1. páncéloshadosztályt a tervezett támadás végrehajtása után kénytelenek lesznek az arcvonalban tartani, s akkor újabb jelentősebb tartalékra lesz szükségük. Mivel a 25. honvéd gyaloghadosztály harcoslétszáma is folyamatosan apadt, tartalékok ott is elkelhettek. Emiatt a 6. páncéloshadosztályt a magyar csapatok mögött kívánták készenlétben tartani.

A hadseregcsoport 22 óra 35 perckor tájékoztatta az OKH szárazföldi haderő vezérkarának hadműveleti osztályát a Balck-seregcsoport szándékairól. Indoklásként rámutattak arra, hogy a még be nem vetett 7. gépesítetthadtest bevetésével a 25. honvéd gyaloghadosztály arcvonalán kell számolni. Ezért a 6. páncéloshadosztály egészét Polgárdi körül kellett gyülekeztetni. Bicskénél emiatt viszont meg kellett nyújtani az ott harcoló német erők vonalait, hogy a páncéloshadosztály erőit kivonhassák.

A hadműveleti osztály nem volt elragadtatva az ötlettől. Úgy gondolták, a szovjetek nem véletlenül csoportosították át a 2. gárda-gépesítetthadtestet és az 5. gárda-lovashadtestet. Bizonyára támadást terveznek a Duna mentén Komárom irányában. A gyülekező friss SS-páncéloshadosztályokkal a Dél Hadseregcsoport pedig még véletlenül se kalkuláljon.

A hadseregcsoport sietett megnyugtatni a hadműveleti osztályt, hogy eszükbe sem jutott az új erőket is számításba venni.

A hadseregcsoport kis idő múlva, 23.00 órakor továbbította a hadműveleti osztálynak a Balck-seregcsoport azon kérését, hogy a 6. páncéloshadosztály északon maradt erőit a szárnyak további megnyújtása mellett kivonhassa Bicske nyugati körzetéből. A további alkalmazásra vonatkozó döntéssel várnak addig, amíg a kivont csapatokat rendben gyülekeztetik és a szovjetek szándékairól is világosabb képet kapnak.

A hadműveleti osztály szerint a kérést valószínűleg nem fogják ellenezni. Valóban, a Führerrel való helyzetmegbeszélés után közölték is, hogy az OKH beleegyezett a 6. páncéloshadosztály kivonásába.[703]




1945. február 7. szerda
(Időjárás: plusz nyolc Celsius-fok, napos, néhol gyengén felhős; a burkolatlan utak feláztak és nehezen járhatók, a burkolt útvonalak állapota javult, bár helyenként eljegesedtek.)


Reggelre a magyar 3. hadsereg arcvonalán végképp megszűnt a nyugalom. Mezőkomáromtól északnyugatra a szovjetek helyi betörést értek el, de egy magyar ellenlökés visszaszorította őket. A szovjet csapatoknak Kálozra is sikerült újra betörniük. A támadók előretörésük során az innen északra fekvő Belmajort is elfoglalták.

Napközben a szovjetek a Sió-csatorna mentén is támadásba lendültek. Század és zászlóalj erejű előretöréseik Siómaroson tovább mélyítették a betörést, Mezőkomárom és Dég körzetében pedig újabb betöréseket értek el.

Lajoskomárom környékén a már idézett Szabó hadnagy alakulata, az 1. gyalogezred 9. százada is nehéz helyzetbe került:

„Február 7-én reggel egy összekötő járőr jelentette, hogy a 8. század eltűnt! Védőállásaikat elhagyták és a nyomokból ítélve, átmentek az oroszokhoz. Mélységes felháborodást váltott ki ez a gyalázatos tett. Egy kb. 2 km-es hézag támadt a balszárnyunkon. Ezen kívül az ellenség tisztában lett az erőviszonyokkal, ami végzetes volt számunkra. […]

Két szakaszom támpontszerű védelembe ment a hézag mögött azzal a paranccsal, hogy nagyobb erejű orosz támadás esetében halogató harccal vonuljon vissza a falu széléig, ahol újra egyesül a század többi részével, ami az állásaiban maradt 7. század mögött volt tartalékban.

Az oroszok bevárták a sötétedést, amikor heves aknavető-tűzzel lekötötték a 7. századot és először kisebb, majd később nagyobb egységekkel feltűntek a hézagban. Ekkor már valahonnan egy német alakulat [704] – talán századnyi – páncélozott nyitott rajkocsijaikon [lövészpáncélosokon – Sz.N.] száguldozott a havas mezőn, villámgéppuskákkal [705] pásztázva a terepet. Lőttek, ahol mozgást láttak, így a 7. század mögé kerülve, olykor őket is. Nem sok kellett ezeknek az idegeikben megviselt embereknek. Pánikba esett rajok egymás után hagyták el helyeiket és futottak visszafelé a sötétben. Századparancsnokuk eltűnt! Mi türelmetlenül vártuk a hézag-védő két szakaszt, de helyettük vegyes csoportok tűntek fel – most már németek is – elhagyva sérült járműveiket.

A pánik ragályos volt! Ez nekünk is elég volt. Egységesen ugyan, de mi is velük tartottunk. A falu túlsó határában német tüzérség állta el az utunkat. Nagy megkönnyebbüléssel egyesültünk a másik két szakasszal.” [706]

A Nagyhörcsökpusztától nyugatra védekező biztosító erőket a szovjetek a Dég – Káloz közötti út vonalára vetették vissza.

A reggeli órákban Káloz és Csősz között a szovjet 68. gárda-lövészhadosztály erői mintegy 12 kilométer szélességben átkeltek a Sárvíz- és Malom-csatornákon, és azok nyugati partján hídfőt létesítettek.

Káloztól délre és északra ezred erejű szovjet kötelék kelt át a Malom-csatornán és páncélosok támogatásával bekerítette Kálozt. A települést védők a kapott parancs alapján átverekedték magukat északnyugat felé.

Délután a szovjetek zászlóaljnyi erővel betörtek Nagylángra. Soponyára ezred erejű kötelékkel hatoltak be. Innen csapataik Csősz déli pereméig törtek előre, de a 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja a 23. páncéloshadosztály részeivel közösen délkeleti irányban visszavetette őket.[707]

A III. páncéloshadtest 23. páncéloshadosztályának jobbszárnyán február 7-ére virradó éjjel szovjet betörést reteszeltek el.

Napközben a hadosztály arcvonalát több szovjet támadás is érte. A kialakult három betörést a németek ellenlökésekkel felszámolták. A harcok során három szovjet harckocsit, két önjáró löveget és öt páncéltörő ágyút semmisítettek meg. A küzdelem súlyát ezúttal a 128. páncélvadászosztály Jagdpanzer IV vadászpáncélosai viselték, amelyek közvetlenül a főharcvonal mögött biztosítottak, s veszély esetén gyorsan bevethető mozgó páncéltörő tartalékot képeztek.

A Malom-csatornán átkelt és Csőszre betört szovjet alakulatok ellen a hadosztály harccsoportot állított össze, amelyet Tiedemann őrnagy, a 128. páncélvadászosztály parancsnoka és törzse vezetett. A harccsoport a páncélvadászosztályon kívül a 23. páncélosezred négy Panther harckocsijából, a 23/3. páncélos-felderítőszázad lövészpáncélosaiból, a 351. lángszórós páncélosszázad két Panzer III(Fl.) lángszórós harckocsijából, egy magyar sorozatvető-ütegből és egy 21 cm-es mozsárütegből állt. A 25. honvéd gyaloghadosztály környéken harcoló kötelékeit a harccsoport alárendeltségébe utalták.

A harccsoport ellenlökése Csősztől Soponyáig tört előre, de elegendő gyalogság hiányában a terepszakaszt nem tudta megtisztítani a szovjet kötelékektől.[708]

A szovjetek a 23. páncéloshadosztály arcvonalán német jelentések szerint mintegy 180 halottat, négy foglyot és három páncéltörő ágyút veszítettek. A németek vesztesége összesen hét fő volt.[709]

A 3. páncéloshadosztály egyelőre nem tudta megszállni a Margit-állás számára kijelölt szakaszát, mert az állások az utóbbi napok olvadása miatt nagyrészt víz alatt álltak. Emiatt a hadosztály csapatai továbbra is a Seregélyestől nyugatra elterülő magaslatokon tartották az arcvonalat.[710]

Az 5. SS-páncéloshadosztály legyengült csapatai a tartalékból bevetett 1. páncéloshadosztály harccsoportjaival közösen reggel 08.00 órakor támadást indítottak a Margit-állásba Seregélyestől északnyugatra betört szovjet csapatok felszámolása céljából. A hajnali 02.00 órától Fövenypusztánál gyülekező 1. páncéloshadosztály balszárny-harccsoportjának a 3. páncéloshadosztály részeit is alárendelték. A támadást a 73. páncélos-tüzérezred ütegei is támogatták.

Az 1. páncéloshadosztály balszárnyán harcoló 113/I. páncélgránátos-zászlóalj az I/1. páncélososztály Panthereivel és az 509. nehézpáncélos-osztály 16 Tiger B nehézharckocsijával visszafoglalta Börgöndöt, ahol szovjet páncélosokba ütköztek. A páncélozott harccsoport később déli irányban támadott tovább, hogy birtokba vegye a 130-as magaslatot. A magaslat körül délután még 12 szovjet páncélos védekezett.

Az 1. páncélgránátos-ezred századai a 24/I. páncélososztály négy harckocsijával, Mischke százados 1/5. páncélosszázadának 10 Pantherével, az 1/3. páncélos-felderítőszázaddal, a 37. páncélvadászosztály önjáró páncéltörő ágyúival és a 37. páncélos-utászzászlóalj részeivel északnyugati irányból támadást intéztek a Jánosmajor körül védekező szovjetek ellen.

A páncélgránátosokat ezúttal Ritz őrnagy vezette, aki hol katonái élén osztogatta a parancsokat, hol pedig az 5. század parancsnoki harckocsijából irányította a támadást. A németek dél körül visszafoglalták a majort. A harcokban 17 szovjet páncéltörő ágyút semmisítettek meg, vagy ejtettek zsákmányul.

Miután Jánosmajort birtokba vették, a harccsoport erői délkeleti irányban folytatták előretörésüket. A szovjetek ellenlökéssel próbálkoztak, de nem jártak eredménnyel. Az 1. páncéloshadosztály az 5. SS-páncéloshadosztály részeivel közösen hamarosan elérte a Seregélyestől közvetlenül északnyugatra lévő út- és vasútkereszteződést.

A helységtől északnyugatra lévő közúti hidat a szovjetek felrobbantották. A 37. páncélos-utászzászlóalj 2. századának katonái a közelben elhelyezkedő vasúti híd őrségét lerohanták. A szovjet páncéltörő ágyúk az akció során több utász-lövészpáncélost kilőttek. Hamarosan ez a híd is a levegőbe repült – ezúttal a németek kezétől. Ezután a német harccsoport észak felé fordult és a 130-as magaslat felé indított támadást. Céljuk a Bradelharccsoporttal való egyesülés volt.

Ezalatt Dinnyésnél a helységet védő SS-páncélgránátosok erőtlen szovjet támadásokat vertek vissza.

A sikeres támadás során a németek visszafoglalták az 5. SS-páncéloshadosztály Seregélyes körül elveszített állásait és kiszorították a szovjeteket a Margit-állásból. A harccsoportok összesen 12 szovjet páncélos kilövését jelentették.[711]

A betört szovjet erők visszaszorítása során a Sárvíz-csatorna és a Velencei-tó között február 6-án és 7-én a németek összesített jelentéseik alapján 30 szovjet páncélost és legkevesebb 43 páncéltörő ágyút semmisítettek meg. Saját veszteségük egy-egy megsemmisült harckocsi, felderítő páncélgépkocsi és páncéltörő ágyú, valamint további 22 megsérült, de kijavítható páncélos volt.[712]

A IV. SS-páncéloshadtest arcvonalán nyugodtan telt az éjszaka. Napközben is csupán két század erejű szovjet támadás indult a Székesfehérvár – Dinnyés vasútvonal irányában, amelyeket a 356. gyaloghadosztály csapatai visszavertek.

Székesfehérvártól északra a 3. SS-páncéloshadosztály 5. SS-páncélgránátos-ezrede korlátozott célú támadást indított az arcvonal kiegyenesítésére. A 3. SS-páncélos-utászzászlóaljat kivonták az arcvonalból és tartalékként a városban gyülekeztették.[713]

A kedvezőtlen időjárási körülmények miatt a küzdő felek aznap is csak elszórtan vetették be légierejüket. Német csatarepülőgépek Budapest déli részén hét mozdony használhatatlanná tettek, egyet megsemmisítettek, több vasútállomást pedig bombatalálatokkal romboltak.[714]

Wöhler aznap az OKH-hoz és a Führer főhadiszállására repült, hogy a magyar hadszíntérrel kapcsolatos kérdésekről megbeszéléseket folytasson.

Gaedcke 09 óra 20 perckor tájékoztatta Grolmant arról, hogy a szovjetek betörtek Nagyláng keleti felébe. A 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja a betörés felszámolása céljából már meg is indította ellenlökését. Az események alapján egyre inkább szükségesnek tűnt, hogy a 25. honvéd gyaloghadosztályt is visszavonják a Sió-csatorna vonaláról, mivel a magyar csapatok lélektanilag nehezen tűrték a balszárnyukban hullámzó harcokat. Grolman szerint inkább tervezetten vonják őket hátrébb, mintsem a szovjetek nyomására a magyarok szárnya veszélybe kerüljön.

A Balck-seregcsoport vezérkari főnöke arról is beszámolt, hogy az 1. páncéloshadosztály és a 3. páncéloshadosztály részei Jánosmajortól nyugatra, az 5. SS-páncéloshadosztály pedig a majortól északra indította meg támadását keleti irányban. A 08.00 órakor indított támadás célja az volt, hogy a németek visszafoglalják a Margit-állás állásait Seregélyestől északra. A továbbiakban vissza akarták foglalni a Dinnyés és Seregélyes közötti magaslatokat is, hogy a két település között helyreállítsák az arcvonalat.

A Balck-seregcsoport 11 óra 40 perckor jelentette, hogy a szovjet lövészalakulatok a Sárvíz- és Malom-csatornákon keresztül, Káloz körül fokozták támadó tevékenységüket. A 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja Nagyláng déli szegélyéig jutott, a szovjetek azonban Abától újabb erőket vetettek be a két csatorna között. A kialakult helyzetben Balck tábornok döntést várt az OKH-tól a 25. honvéd gyaloghadosztály visszavétele ügyében, mivel azzal számolt, hogy a magyarok csapatmozgása nehézkes lesz. Az OKH korábban általánosságban már engedélyezte a seregcsoport alakulatainak visszavonását egy jobban védhető vonalra.

Grolman és Gaedcke 12 óra 10 perckor egyetértettek abban, hogy a 25. honvéd gyaloghadosztály visszavonására alapvetően már engedélyt kaptak, de seregcsoport még várta az OKH értesítését. A hadseregcsoport 12 óra 50 perckor felhívta a hadműveleti osztályt, és közölte, az OKH nemrég engedélyezte a hadosztály visszavonását az Enying észak – Soponya vonalra. A csapatmozgásokat este kezdik meg. Ha az OKH másként döntene, időben tegye, mert a magyar csapatok lassabban menetelnek, mint a németek.

A hadműveleti osztály 13 óra 20 perckor közölte a hadseregcsoporttal, hogy az OKH egyelőre mégsem engedélyezi a 25. honvéd gyaloghadosztály visszavonását. Döntés csak az újabb führeri helyzetmegbeszélés után volt várható, amelyet legközelebb este 18.00 órakor tartottak.[715]

A Dél Hadseregcsoport 17 óra 05 perckor újra érdeklődött a hadműveleti osztálynál a döntés felől, de nem kapott választ. Öt perccel később a Balck-seregcsoport már sürgős döntésért fordult a hadseregcsoporthoz, hiszen a szovjetek időközben Siómarosnál, Dégnél és innen északkeletre is betörtek a magyarok főellenállási vonalába. Kálozt délkeletről, keletről és északról is támadták. A települést már nem sokáig tarthatták a védők, mert ehhez nem volt elegendő erejük. Nagylángot is elfoglalták a szovjetek. Csapataik ezrednyi erővel innen Soponya felé támadtak. Ezek a szovjet manőverek egyre inkább veszélybe sodorták a tervezett csapatmozgásokat, a magyar csapatokat már az oldalba támadás veszélye fenyegette.

Az 1. páncéloshadosztály és az 5. SS-páncéloshadosztály támadása viszont jól haladt. A hadosztályok csapatai a 130-as magaslat előtt álltak, amelyet még 12 szovjet páncélos védett. Ha ezt a magaslatot is beveszik, a Margit-állásban immár folyamatos védővonalat alakíthattak ki.

Balck tábornoknak 17 óra 30 perc körül fogyni kezdett a türelme és Grolmannál megsürgette a magyar hadosztály visszavonására vonatkozó döntést. A seregcsoport parancsnoka csak addig tartotta a magyar csapatokat a Sió-csatornánál, amíg a 23. páncéloshadosztályt a szovjetek erősen szorongatták, s ezzel valamit enyhíthetett a nyomáson. A szovjetek viszont már nem a 23. páncéloshadosztályt támadták, hanem a magyarok szárnyát. Ezért a 25. honvéd gyaloghadosztály kiugró arcvonalát vissza kellett vonni, különben a szovjetek már másnap végezhettek a hadosztállyal.

Balck unszolására Grolman 17 óra 45 perckor előadta Wencknek, hogy a seregcsoport a 25. honvéd gyaloghadosztályt eddig bonyolult helyzetben is ott tartotta Sió-csatorna partján, de most már sürgősen engedélyt kért a kijelölt vonalra való visszavonására. Wenck ezek után végre megadta az engedélyt.

A Balck-seregcsoport erről este 18.00 óra előtt néhány perccel értesült. Gaedcke jelezte, mivel időközben Nagylángot elfoglalták a szovjetek, a kijelölt vonal a korábbi jelentésekkel ellentétben a településtől nyugatra nem húzódhat.

A seregcsoportnak a 6. páncéloshadosztály kivonásának ügyében is nehézségei adódtak. Előző nap jelezték, hogy a hadosztály erőit ki kívánják vonni az Harteneck-hadtestcsoport arcvonaláról és az ismét bevetett 1. páncéloshadosztály helyett Székesfehérvárnál akarják tartalékban tartani.

Gaedcke reggel úgy tájékoztatta Grolmant, hogy a páncéloshadosztály erőit február 11-ig vonnák ki. Grolman felhívta a figyelmet arra, hogy a szovjetek Mány körzetében mozgatják a 2. gárda-gépesítetthadtestet és az 5. gárda-lovashadtestet. Ekkor a beszélgetésbe bekapcsolódott a hadseregcsoport hadműveleti tisztje is és közölte, hogy Hitler táviratban adott parancsot a 3. és 4. lovasdandár kivonására az I. lovashadtest parancsnoksága alatt.

A kezdetben nehezen érthető intézkedés mögött a német katonai felső vezetés nehézkessége húzódott meg. A Balck-seregcsoport által felvetett problémára, miszerint Székesfehérvárnál tartalékot akar képezni, az OKH és Hitler – egyeztetés nélkül – két különböző megoldást választott. Az OKH engedélyezte a 6. páncéloshadosztály kivonását, Hitler pedig ugyanabból a célból az I. lovashadtest két lovasdandárának kivonását rendelte el. Bizonyára a szovjetek örültek volna a legjobban, ha mindhárom német alakulat egyszerre távozik az arcvonalból. A félreértésre 09 óra 50 perckor a hadseregcsoport hívta fel a hadműveleti osztály figyelmét, mondván mindkét átcsoportosítást nem lehetett egy időben végrehajtani. A hadműveleti osztály döntést ígért az ügyben.

A döntést segítendő a Dél Hadseregcsoport 11.00 órakor kifejtette a hadműveleti osztálynak, hogy amennyiben a lovashadtestet valóban ki kell vonni, két intézkedés elengedhetetlennek látszik. Egyrészt a hadtest jelenlegi arcvonalát vissza kell vonni, ami valószínűleg Esztergom feladásával járna; másrészt a 2. páncéloshadseregtől át kellene csoportosítani egy hadtestparancsnokságot, amely a lovashadtest helyett vezetné a Balck-seregcsoport északi szárnyán harcoló hadosztályokat.

A hadműveleti osztály erre közölte, hogy az I. lovashadtest kivonása a fontosabb, de ha lehetséges, a 6. páncéloshadosztályt is ki kell vonni. Ez utóbbiról döntsön a hadseregcsoport. A hadseregcsoport hadműveleti tisztje szerint a 6. páncéloshadosztály pótlólagos kivonása lehetetlen volt. A hadműveleti osztály sietett megnyugtatni, hogy a dolgot majd megbeszélik Wöhlerrel is, aki éppen Hitlernél tartózkodott.[716]




1945. február 8. csütörtök
(Időjárás: nulla és plusz öt Celsius-fok közötti hőmérséklet, részben borult, részben derült égbolt, helyenként csapadék, látótávolság korlátozott; utak állapota változatlan, a Duna jégpáncélja megolvadt és jégzajlás kezdődött, a vízállás is emelkedett.)


A magyar 3. hadsereg arcvonalán a harcvezetési rendszerben ezen a napon változás történt. Günther Pape vezérőrnagy, a „Feldherrnhalle” páncéloshadosztály parancsnoka a hadosztály törzsével és híradóosztályával együtt kivált a hadsereg alárendeltségéből és a kapott parancs szerint útba indult a Dunától északra harcoló „Feldherrnhalle” páncéloshadtesthez. A csapatok vezetését von Roden vezérőrnagy, a 286. biztosító hadosztály korábbi parancsnoka vette át törzsével. A harccsoport neve ettől kezdve von Roden-csoport lett.[717]

A visszavont 25. honvéd gyaloghadosztály csapatmozgásai terv szerint zajlottak. A korábbi félelmek ellenére a szovjetek nem igen zavarták a manővert. A magyarok Enying déli széle – Kisláng délkeleti széle vonalon harcelőőrsöket állítottak fel, amelyeket délután jórészt visszavettek az Enying északi széle – Kisláng észak – Soponya észak vonalon futó főellenállási vonalra.

A von Roden-csoport jobbszárnyát és centrumát a szovjet csapatok csak lassan követték. Soponya körzetéből a szovjetek északnyugati irányban, Csősz felé több támadást is indítottak. A 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja két zászlóalj erővel és egy ezrednyi erővel indított támadásukat verte vissza, s ezzel lehetővé tette az új főellenállási vonal megszállását. A harcokban részt vett Szabó hadnagy 1/9. százada is:

„Másnap délelőtt [február 8-án – Sz.N.] autóbuszok jöttek értünk. Nem tetszett, hogy a németek ilyen előzékenyek voltak.

Egy dűlőúton közelítettük meg Csősz községet. Rögtön nagy aknavető záporral fogadtak az oroszok. Német tüzérségnek kellett lőni az ellenséges állásokat, hogy be tudjunk jutni a faluba a nyílt terepről. Harcálláspontján egy német páncélos zászlóalj parancsnoka [718] térképet húzott elő és elrendelte egy képzelt védőállás azonnali megszállását Csősz és Soponya között. A terep – teljesen sima szántóföld – semmi védelmet nem nyújtott. […]

Századom megszaporodott néhány 7. századbelivel, akik közben megkerültek. Most hozzánk tartozva hallgatták feladatuk ismertetését.

A falu Soponya felé eső szélén, házak mögött talált a ’légió’ ideiglenes védelmet a rendszertelen, szétszórt ellenséges aknatűz ellen. Innen leskelődtek ki a parancsnokok és a kíváncsiak az orosz állások felé. Nem lehettek messzebb 500-600 méternél, mégse tudtunk felfedezni egy tüzelőállásukat sem. Tökéletesen voltak álcázva.

Körülöttünk várakozó német ’Pantherek’ motorzúgása betöltötte a levegőt. A szakaszok még ott a szélső házak mögött csatárlánc alakzatot vettek fel kijelölt védőállásuk irányában. A parancs nagyjából úgy szólt, hogy kis távolságokat szökellve, a harckocsik védelme alatt fogjuk megszállni a védelmi vonalat. Ott azonnal beássuk magunkat! Tartsanak összeköttetést velem és egymással!

A németek sürgettek bennünket. A pokolba küldtük őket! Sötétedés előtt akarták végrehajtani az akciót. Láttam, hogy embereim iszonyodtak a harckocsiktól. Még élesen élt emlékeikben a lepsényi borzalmas csatatér. Nem volt tapasztalatunk páncélos támadásban. Félelmetesek is voltak ezek a vas-szörnyetegek közelről. Bömbölő motorjaik, kiszámíthatatlan taposó mozdulataik, süketítő lövegeik, mind megrettentették a saját bajával amúgy is megterhelt puskás csatárt.[…]

Megindultunk! A nyílt terepre kiérve szinte egyszerre szólaltak meg a ’stalin-orgonák’ és a harckocsik lövegei. Ezekhez csatlakoztak a villámgéppuskák és az orosz páncéltörő ágyúk, a ’csim-bumok’. A mi elavult Mauser puskáink furkósbotnak tűntek ebben a fejlett haditechnikában. Fanyar humorral állapítottam meg magamban, hogy mindez a mi tiszteletünkre történik.

Nem volt egyetértés a németek és mi közöttünk. Ők a harckocsik előtt hajtottak bennünket, mi pedig mögöttük akartunk menni. Kölcsönösen szitkozódtunk, de mégis az ő akaratuk érvényesült. Száz métert se haladtunk, máris veszteségeink voltak. Megdöbbentő volt a sűrű gyalogsági tűz. Két német harckocsi – látva, hogy ez lelassít bennünket – kitört közülünk és előre száguldott mélyen, be az oroszok elé és géppuskáival pásztázta a sejtett ellenséges állásokat. Perceken belül mozgásképtelenné tették az egyiket a páncéltörők. Ettől kezdve a figyelem odaterelődött. Három harckocsi körülvette a sérültet, amíg a mentési munkálatok folytak, az oroszok pedig minden fegyverükkel rájuk összpontosítottak.

Közben elértük a kijelölt védelmi vonalat és lázas igyekezettel ástuk be magunkat. Mire a németek bevontatták sérült harckocsijukat, a ’légiónak’ 25 sebesültje volt.

A rohamos sötétedés lehetővé tette, hogy sebesültjeinket hátra szállítsuk. Úgy látszott, hogy a főellenállási vonal megszilárdult.[…]

A harckocsik visszavonultak, de nagy örömömre két német páncélos rajkocsi forgótornyos gépágyúval [719] a szomszédos szalmakazlak mögött várakozott.” [720]

Este a szovjet lövészhadosztályok aktívabbak lettek. Nagylángtól nyugatra támadást indítottak, de kísérletüket visszaverték. A szovjetek négy páncéltörő ágyújukat elveszítették.

Csősznél is újra fellángoltak a harcok. A szovjetek 22.00 óra körül meglepetésszerűen betörtek a község délkeleti részébe. Hátulról támadtak, a falu előtt védőállásokban éjszakázó magyar szakaszokat megkerülték.

Kegyetlen közelharc kezdődött géppisztolyokkal és kézigránát-párbajjal, amelybe a két német lövészpáncélos 2 cm-es repeszgránát-sorozatokkal avatkozott be. A német-magyar csapatok még az éjjel kiverték a szovjeteket Csőszről, de ez a 1/9. századnak legkevesebb 15 elveszített katonájába került.[721]

A III. páncéloshadtest arcvonalán a 23. páncéloshadosztály Tiedemann-harccsoportjának támadása jó ütemben haladt. A németek a Malom- és Sárvíz-csatornák között északnyugati irányban támadó szovjetek ellenében megközelítették az Abától három kilométerre nyugatra lévő 106-os magassági pontot, s ezzel elérték a számukra kijelölt főharcvonalat.

A hadosztály arcvonalán a szovjetek rövid tüzérségi előkészítést követően század és zászlóalj erejű támadásokat indítottak, amelyeket néhány páncélos is támogatott. Minden szovjet próbálkozás véres kudarcba fulladt.

A 23. páncéloshadosztály alárendeltségébe került 26/I. honvéd gyalogzászlóalj a németekkel együtt harcolt.

A 3. páncéloshadosztály Seregélyestől nyugatra zászlóaljnyi szovjet rohamot vert vissza.[722]

Az 5. SS-páncéloshadosztály harccsoportnyi erőre zsugorodott csapatai az 509. nehézpáncélos-osztály „Királytigriseivel” támadást indítottak a 401130-as magaslat környékének elfoglalására. Ez volt az utolsó terepszakasz, amely még a Margit-állásból a szovjetek kezén volt.

A németek kemény küzdelemben elfoglalták a magaslatot. A harcok közben 10 szovjet harckocsi, három önjáró löveg és 16 páncéltörő ágyú megsemmisítését jelentették. A szovjetek élőerő-veszteségét – talán kissé eltúlozva – körülbelül ezer halottra becsülték. Hadifoglyok ejtéséről a jelentés nem tett említést. A németek 50 főt veszítettek, öt német nehézharckocsi könnyen javítható sérüléseket szenvedett.

A harcok befejeztével az 509. nehézpáncélos-osztály harckocsijait Falubattyánhoz rendelték, ahol a III. páncéloshadtest tartalékába kerültek.[723]

Burmester őrnagy nehézpáncélos-osztálya február 13-án összesített jelentései szerint 1945. január 18. és február 8. között 10 megsemmisült Tiger B nehézharckocsi mellett 205 szovjet harckocsit és önjáró löveget semmisített meg. Ebből 11 ISZ–2 nehézharckocsi volt. A páncélosok kilőttek továbbá 113 páncéltörő ágyút, 21 tüzérségi löveget, öt sorozatvetőt, hat négycsövű légvédelmi géppuskát és öt repülőgépet.[724]

Ha a páncélosok mennyiségéből a szokásos 20 százalékot levonjuk, még mindig marad 164 harckocsi és önjáró löveg…

Az 1. páncéloshadosztály a nehézharckocsik által támogatott SS-páncélgránátosokra hagyta a 130-as magaslat visszafoglalását, mivel parancsot kapott, hogy a Balck-seregcsoport tartalékaként Falubattyán körül gyülekezzék. A nap folyamán a hadosztályhoz bevonult a január 18-a óta idegen alárendeltségben harcoló 1. páncélos-felderítőosztály is.[725]

A IV. SS-páncéloshadtest arcvonalán eseménytelenül telt a nap. A 3. SS-páncéloshadosztály jobbszárnyán védekező 356. gyaloghadosztály kivált az SS-hadosztály alárendeltségéből és közvetlenül a IV. SS-páncéloshadtesttől kapta a parancsokat. A gyaloghadosztály visszakapta 870/I. gránátoszászlóalját is, amely eddig a Holste-hadosztálycsoport alárendeltségében harcolt. A szovjetek nem mutatkoztak az arcvonalon.[726]

Az időjárás ismét megakadályozta a jelentősebb légitevékenységet. Csupán a 2. páncéloshadsereg arcvonala felett repült el néhány szovjet felderítő repülőgép.[727]

A Balck-seregcsoport 09 óra 25 perckor tette meg reggeli helyzetjelentését a hadseregcsoportnak. Eszerint a 25. honvéd gyaloghadosztály még nem fejezte be az elszakadást. A szovjetek egyelőre nem veszélyeztették a magyar csapatmozgásokat. A 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja Nagylángnál lekötötte a szovjeteket, hogy később se fenyegethessék a magyarok szárnyát. Az 5. SS-páncéloshadosztály még harcban állt a Seregélyes északnyugati előterében lévő 130-as magaslat birtoklásáért. Mivel a helyzet kedvezően alakult, az 1. páncéloshadosztályt kivonták és Falubattyánnál gyülekeztették.

Délután 17 óra 10 perckor a seregcsoport jelentette, hogy az 5. SS-páncéloshadosztály elfoglalta a 130-as magaslatot. A hadosztály csapatai immár összefüggő főharcvonalat szállhattak meg a magaslattól egészen a Velencei-tó déli partjáig.

Grolman este 20.00 óra után beszélt a Balck-seregcsoport vezérkari főnökével azokról a napok óta lehallgatott szovjet rádióüzenetekről, amelyek a seregcsoport északi szárnyán készülődő szovjet támadásra utaltak. Grolman furcsának találta, hogy a szovjetek hirtelen kivonták az 5. gárda-lovashadtestet is, amely eddig Székesfehérvártól északra nem is teljesen kilátástalan helyzetben támadott. A szovjetek talán felfedték a gyülekező SS-páncéloshadtestek titkát és ettől megrémülve átcsoportosították erőiket.

Gaedcke szerint a seregcsoport csapatai a szokásos felderítő vállalkozásokon kívül támadásra utaló jelre nem lettek figyelmesek. Talán a szovjetek a Duna két partján, a garami hídfőből indítandó Komárom elleni támadásuk miatt csoportosították át csapataikat.

Grolman felajánlotta, ha a seregcsoportnak szüksége van a 19. népi-sorozatvető-dandárra az I. lovashadtest megerősítéséhez, akkor nyolc napra megkaphatja.

Gaedcke kifejtette, hogy szerinte a szovjet támadások a Sárvíz-csatorna és Seregélyes között minden bizonnyal kifulladtak és hamarosan le is fognak állni, de a szovjet csapatok Seregélyestől északra még egyszer próbálkozni fognak.[728]

Wöhler közben Hitlerrel és Guderiannal tárgyalt a magyar hadszíntéren tervezett további hadműveletekről.

Hitler és az OKH joggal feltételezte, hogy a szovjetek harckocsi- és gépesítetthadtesteik feltöltése és a bizonyára szállítás alatt lévő lövészhadosztályaik beérkezése után fel fogják újítani támadásukat. Ennek a támadásnak az lesz a célja, hogy a garami hídfőből és az elért székesfehérvári átjárón át nyugat – északnyugat felé birtokba vegyék a németek számára létfontosságú ipari létesítményeket és a Nagykanizsa környéki kőolajmezőket. Miután ez sikerült, minden bizonnyal megpróbálkoznak majd Pozsonyon keresztül behatolni a Bécsi-medencébe.

Az OKH parancsban utasította a Dél Hadseregcsoportot a védelem megszervezésére. Eszerint a hadseregcsoportnak minden eszközzel meg kellett védenie a nagykanizsai, székesfehérvári és komáromi iparvidékeket és megakadályoznia a szovjetek áttörését Bécs felé. A cél érdekében mélyen tagolt védelmet kellett kiépíteni és páncélosokkal megerősített tartalékokat kikülöníteni. Az I. lovashadtestet két lovasdandárával együtt tartalékként Veszprém és Székesfehérvár körül kellett gyülekeztetni. A védelem tagolása érdekében folytatni kellett a Klára-állás[729] kiépítését, akár polgári egyének munkára való alkalmazásával is.[730]

A szovjetek által megtartott garami hídfő nemcsak a Balck-seregcsoport északi szárnyát veszélyeztette, de a kiemelten fontos komáromi iparvidéket is. Felszámolása a német 8. hadsereg déli szárnyát is stabilizálta volna. Bizonyára ezeket a szempontokat mérlegelte Wöhler, amikor javaslatot tett Hitlernek a szovjet h