MÁSODIK KÖTET

1
Mi járt a királyné fejében az 1789. július 14-éről 15-ére virradó éjszakán?

Hogy mennyi ideig tartott Andrée vallomása, meg nem tudnánk mondani, de annyi bizonyos, hogy sokáig tartott, mert csak tizenegy óra tájban nyílt a királyné kis szalonjának ajtaja. A küszöbön Andrée térdet hajtva kezet csókolt Mária Antóniának.

Aztán felegyenesedett, megtörülte kisírt szemét, a királyné pedig visszament a szobájába.

Andrée gyorsan távolodott a folyosón, mintha maga elől menekülne.

Mária Antónia egyedül maradt. Amikor a komorna bement, hogy levetkőztesse, azt látta, hogy a királyné szikrázó szemmel járkál fel s alá a szobában.

Mária Antónia intett a komornának, hogy menjen, hagyja magára.

A komorna meghajolt és távozott.

A királyné meghagyta, hogy ne zavarják, legfeljebb, ha fontos hírek érkeznek Párizsból.

A király La Rochefoucault-Liancourt-ral értekezett (aki megpróbálta megmagyarázni neki, hogy mi a különbség lázadás és forradalom közt), de hamarosan kijelentette, hogy fáradt, lefeküdt hát, és olyan békésen elszenderedett, mintha vadászaton volna, és a szarvas - jól idomított udvaronc - a legközelebbi szökőkútnál hagyná lepuffantani magát.

A királyné megírt néhány levelet, átment a szomszéd szobába, ahol két gyermeke aludt Tourzelné őrizete alatt, aztán lefeküdt, de nem azért, hogy aludjon, mint a király, hanem hogy kedvére álmodozzon.

Versailles elcsendesedett, sötétség borult a hatalmas kastélyra; már csak az őrök csikorgó lépte hallatszott a park sétányain, a puskatusok halk koppanása a folyosók márványpadozatán, s Mária Antónia nem bírta tovább tétlen mozdulatlanságban, úgy érezte, friss levegőre van szüksége, kiszállt hát az ágyból, bársonypapucsba bújt, hosszú fehér fésülködőköpenyt öltött, és odament az ablakhoz; beszippantotta a szökőkutak friss permetét, s hallgatta, milyen tanácsokat suttog a lázas, sajgó lelkek vigasztalója, az éjszakai szél.

A királyné eltűnődött, hogy micsoda váratlan eseményeket hozott számára ez a különös nap.

Elesett a Bastille, a királyi hatalom jelképe, elbizonytalanodott Olivier de Charny, az odaadó barát, akit hosszú-hosszú évek óta a szerelem járma alatt tartott; a férfi eleddig a szenvedélyes szerelem rabja volt, de most mintha megbánás és lelkifurdalás dúlná szívét.

Mária Antónia összegező elme volt, ezért is volt olyan nagy hatalma az emberek és a dolgok felett, rögtön átlátta hát, hogy két összetevője van rossz közérzetének: a baljós államügyek és a szívbéli bánat.

Egyfelől Párizsban aznap délután olyan világraszóló esemény történt, amely nyilvánvalóan valamennyi szellemben kikezdi az Isten akaratából uralkodó királyok iránti mindmostanáig töretlen szent hódolatot.

Másfelől Charny konokul ellenállt imádott uralkodónője mindenható akaratának. A királynénak az az előérzete támadt, hogy Olivier hű és odaadó marad ugyan, de már nem fogja vakon imádni, s a kijózanodás előbb-utóbb versenyre kél a hűséggel és az odaadással.

Ez a gondolat kegyetlenül összeszorította az asszony szívét, és féltékenységgel töltötte el, avval a keserű méreggel, melynek hatására ezernyi kelevény támad a sebzett lélekben.

De hogy szerelmi bánattal foglalkozzon, amikor pedig vész fenyeget... nem, ezt elutasítja a magasabb értelem.

Így hát Mária Antónia - sokkal inkább észokokból, mintsem lelke parancsára, inkább szükségből, mintsem ösztönösen - elébb a veszélyes politikai helyzetből fakadó komor gondolatainak adta át magát.

Hova forduljon? A másik táborban gyűlölet és nagyravágyás, az ő táborában gyengeség és közönyösség. Az ellenségei olyan emberek, akik rágalmazóként kezdték, és most már lázadók.

Következésképp semmitől se riadnak vissza.

A védelmezői olyan emberek, akiknek a nagy része lassanként hozzászokott, hogy mindent eltűrjön és elviseljen, következésképp már nem is érzik, hogy milyen mélyek a sebek.

Tétováznak, hogy visszavágjanak-e, mert attól félnek, hogy zajt csapnak.

Nem lehet egyebet tenni, csak mindenre ráborítani a feledés homályát, feledést színlelni, és közben emlékezni, megbocsátást színlelni, és nem megbocsátani.

De ez nem volt méltó Franciaország királynéjához, és még kevésbé Mária Terézia lányához, a szenvedélyes asszonyhoz.

Harcolni, harcolni! - erre buzdított a sértett királyi gőg; de vajon nem túl kockázatos-e a harc? Lehet-e vérontással elcsitítani a gyűlölködést? Nem szörnyű-e az a név, hogy "az osztrák nő"? Feláldozza-e a nevét - amiként Bajor Izabella és Medici Katalin feláldozta a magáét - vérfürdővel tartva új keresztelőt? Kivált, hogy igencsak kétséges a siker, ha hinni lehet Charny szavainak.

Harcolni és legyőzetni!

Íme, a királyné kínjai a politikai válságot illetően. Töprengésbe merülve olykor úgy érezte, mintha egy kígyót vert volna fel a fenyéren, s az most a lába felé siklana; királynéi kínjai közepette egyre jobban erőt vett rajta az olyan asszony csüggedése, aki azt hiszi, hogy hódolója most kevésbé szereti, holott az az igazság, hogy érdemén felül szerette.

Charny nem meggyőződésből mondta, amit mondott, hanem azért, mert fogytán az ereje; ő is - miként a királyné és sokan mások - fenékig ürítette a rágalmak keserű poharát. Charny most először beszélt kedvesen és szeretettel Andrée-ról (eddig mintha észre se vette volna, hogy a világon van): lehet, hogy most tudatosult benne, hogy a felesége még mindig fiatal és szép asszony? Mária Antóniát úgy égette ez a gondolat, mint az áspiskígyó marása, s döbbenten állapította meg magában, hogy az uralkodói balsors semmiség a szívfájdalomhoz képest.

Amíg a királynét sújtó balsorson tépelődött, mereven, fagyosan ült egy karosszékben, de dühödten talpra szökkent, amikor szívébe hasított a fájdalom: a nő fájdalma.

Lelke háborgása előrevetítette a boldogtalan asszony végzetét.

Hogyan térítheti el a balsorsot, s egyszersmind hogyan menekülhet a szenvedés elől? - egyre ezen töprengett fel-feltámadó aggodalommal. Szánja rá magát, hogy odahagyva a királynéi létet, élje a középszer boldog életét? Visszahúzódjon az ő Trianonja menedékébe, élvezve a tó békés nyugalmát, a falusi élet rejtett örömeit? Hagyja, hogy a csőcselék felossza maga közt a királyság maradékait, s beérje azzal a bizonytalan kevéssel, amit néhány végsőkig kitartó, hű alattvalója önszántából juttat neki?

Idáig jutott gondolataiban, amikor belemart a féltékenység kígyója.

Boldogság! Ugyan boldog lehet-e, ha el kell szenvednie az elutasított szerelem megaláztatását?

Boldogság? Boldog lehet-e a királynak, egy olyan embernek az oldalán, akiből hiányzik a hősi nagyság?

Boldog lehet-e Charny közelében, ha az boldogan él egy szeretett nő - talán éppen a felesége - mellett?

És erre a gondolatra a királyné szívében fellobbant az elárult szerelmeseket emésztő tűz, mely Didót is jobban égette, mint a máglya.

De a lázas gyötrelemben a vigasz villanása; a riasztó szorongásban az öröm fénysugara. Isten, az ő végtelen jóságában, csak azért teremtette volna a rosszat, hogy még inkább megbecsültesse a jót?

Andrée bizalmas vallomást tett a királynénak, felfedte vetélytársa előtt élete szégyenét; Andrée könnyes, lesütött szemmel bevallotta Mária Antóniának, hogy nem méltó egy tisztességes férfi szerelmére és tiszteletére: tehát Charny sosem fogja szeretni Andrée-t.

Igen, de Charny nem tud arról a trianoni tragédiáról és a következményeiről, és soha nem is fogja megtudni, tehát Charny számára mintha nem is esett volna meg az a tragédia.

És a királyné, miközben a gondolatai sebesen kergették egymást, belenézett önnön lelkiismerete tükrébe, és azt látta, hogy szépsége hervadozik, oda van régi víg kedélye, elszállt ifjúságának üdesége.

Aztán a gondolatai újra visszakanyarodtak Andrée-hoz, Andrée különleges, majdnem hihetetlen kalandjaihoz, amelyekről épp most szerzett tudomást.

Csodálta, hogy milyen fortélyosan számított a végzet: a trianoni kunyhók nyomorúságos világából kiválasztott egy kis kertészfiút, és összekötötte a sorsát egy nemes kisasszony sorsával, sőt, a királyné sorsával is.

"Lehetséges volna - gondolta magában a királyné -, lehetséges volna, hogy kifürkészhetetlen mennyei szeszélyből egy alantas régiókba tartozó parány - egy gyémántszemcse - feloldódjon a csillag isteni sugarában?

Vajon ez a Gilbert nevű kertészfiú nem élő jelképe-e mindannak, ami most történik? A nép fia, aki alacsony származásán felülemelkedve egy nagy királyság államügyeivel foglalkozik; furcsa komédiás, akiben a Franciaország fölött lebegő rossz szellem akaratából megtestesül mind a nemességet ért sértés, mind a királyi hatalmat ért támadás.

Gilbert-nek, aki a harmadik rend fekete ruháját viseli, aki Necker tanácsadója és egyszersmind a király bizalmasa, lám, ennek a tudóssá lett Gilbert-nek most - a Forradalom véletlene folytán - újra összefonódik a sorsa annak a nőnek a sorsával, akinek egy éjszaka lator módjára elrabolta a tisztességét."

Mária Antóniában ismét felülkerekedett a nő, és önkéntelenül megremegett az Andrée gyászos történetének emlékére; úgy érezte, kötelessége, hogy a szemébe nézzen annak a Gilbert-nek, hogy maga próbáljon olvasni e különös jellem vonásaiban, és bár - mint mondtuk - némi örömmel töltötte el vetélytársa megaláztatása, erős vágy támadt benne, hogy fájdalmat okozzon a férfinak, aki oly sok szenvedést okozott egy nőnek.

Szerette volna a saját szemével látni, és - ki tudja? - talán megcsodálni is (a szörnyeknek dukáló iszonyodó csodálattal) azt a rendkívüli férfit, akinek a bűne által alantas vér fertőzte meg a francia arisztokrácia vérét; látni akarta azt az embert, aki mintha azért idézte volna elő a Forradalmat, hogy megnyíljon előtte a Bastille kapuja, hiszen a forradalom nélkül örök életére megtanulhatta volna, hogy egy népi sarjadéknak nincs joga hozzá, hogy emlékezzen.

A királyné gondolatai ily módon ismét visszakanyarodtak a baljós államügyekhez, s hirtelen az az érzése támadt, hogy minden szenvedéséről egy és ugyanazon személy tehet.

Gilbert műve a királyi hatalmat megingató népfelkelés, igenis Gilbert-é: az ő eszméi adtak fegyvert a Bastille-t rohamozó Billot-k, Maillard-ok, Élie-k és Hulinek kezébe.

Gilbert tehát gonosz-szörnyeteg: ő okozta mind Andrée szenvedését; mind a Bastille elestét.

Meg kell hát ismernie, hogy elkerülhesse, vagy még inkább hogy eszközként használhassa.

Mindenáron találkoznia kell Gilbert-rel, beszélnie kell vele, magának kell megállapítania, hogy miféle ember.

Eltelt az éjszaka kétharmad része, három óra volt, a hajnal halovány fénye már megvilágosította a versailles-i park fáinak sudarát és a szobrokat.

A királyné álmatlanul töltötte az egész éjszakát: tekintete a szőke derengésben fürdő sétányokon kószált.

Lassan ólmos fáradtság lett úrrá a boldogtalan asszonyon. Ott, a nyitott ablaknál belehanyatlott egy karosszékbe, a feje hátrabillent.

Azt álmodta, hogy Trianonban sétál, és egy gonoszul vigyorgó törpe bújik elő egy virágágyásból; Gilbert az a német balladákból ismert kaján szörnyalak, és feléje nyúlkál a horgas ujjaival.

Felsikoltott.

Válaszul valaki felkiáltott.

Az a kiáltás felébresztette.

Tourzelné kiáltott: belépvén a szobába látta, hogy a királyné feldúltan, zihálva kuporog a karosszékben, és kitört belőle az ijedség és döbbenet kiáltása:

- Beteg a királyné! A királynénak fájdalma van! Hívjunk orvost?

A királyné kinyitotta a szemét; Tourzelné kérdése válasz volt az ő kérdésére.

- Igen - mondta -, hívjanak orvost! Kéretem Gilbert doktort, szóljanak neki!

- Ki az a Gilbert doktor? - kérdezte Tourzelné.

- A király új orvosa. Nemrég jött Amerikából, és tegnap nevezte ki a király.

- Én tudom, hogy őfelsége kire gondol - mondta félénken az egyik udvarhölgy. - A doktor a király előszobájában tartózkodik.

- Maga ismeri?

- Igen, felség - dadogta a hölgy.

- No de honnan ismeri? Nyolc-tíz napja érkezett meg Amerikából, és csak tegnap szabadult a Bastille-ból.

- Ismerem...

- Válaszoljon! Honnan ismeri? - kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon a királyné.

A hölgy lesütötte a szemét.

- Ejnye! Hajlandó végre megmondani, hogy honnan ismeri?

- Olvastam a műveit, asszonyom, és a művei felkeltették a kíváncsiságomat a szerző iránt, ezért ma reggel megkértem valakit, hogy mutassa meg nekem Gilbert doktort.

- Ó, ó! Ez nagyszerű - mondta gőgösen egyszersmind leereszkedően a királyné. - Nos, ha már egyszer ismeri, mondja meg neki, hogy gyengélkedem, és hogy hívatom őt.

A királyné beszólította a komornáit, hálóköntöst öltött, és megigazíttatta a frizuráját.

 

2
A király orvosa

Néhány perccel azután, hogy elhangzott a királyné óhaja, és hogy elsietett az az udvarhölgy, aki a megbízatást kapta, Gilbert belépett Mária Antónia hálószobájába. Az orvost meglepte, hogy a királyné hívatja, egy kicsit nyugtalan volt és nagyon is izgatott, de az arca nem árulta el az érzelmeit.

A tartása nemes és magabiztos; az arca előkelően halvány, nagy képzelőerővel megáldott tudós férfiúra vall, akinek döntően a tanulmányai formálták a jellemét; sápadtságát csak még jobban kiemeli a harmadik rendbeliek fekete frakkja, melyet nemcsak a képviselők öltöttek fel, hanem mindazok, akik magukévá tették a forradalom eszméit; az egyszerű kézelő muszlinfodrai szép formájú kezet takarnak, sebészkéshez szokott, finom, de erős kezet; a lábszára olyan karcsú és izmos, hogy még az udvartartás legélesebb szemű szakértő hölgyei és urai se tudnak különbet mutatni egész Versailles-ban; a vonásai egyszerre tanúskodnak a nő iránti félénk tiszteletről, a beteg iránti bátor nyugalomról és a királyné iránt való teljes közönyösségről - a kifinomult intelligenciájú Mária Antónia hirtelenében ennyit tudott megállapítani az előtte megjelenő Gilbert doktorról.

Gilbert-nek a legkevésbé sem volt kihívó a megjelenése és a viselkedése, de a királyné annál jobban felingerült ellene. Természetesen, és majdhogynem önkéntelenül, visszataszító alaknak képzelte, a szemérmetlenség olyasféle bajnokának, amilyet nem egyet látott a környezetében. Nem tehetett róla, de Andrée szenvedéseinek okozóját, Rousseau fattyú tanítványát, a hernyószedő kertészinasból orvossá, filozófussá, lélekidomárrá lett férfit olyannak látta lelki szemeivel, mint Mirabeau-t, vagyis azt az embert, akit a legjobban gyűlölt Rohan bíboros és La Fayette után.

Mielőtt találkozott volna Gilbert-rel, úgy gondolta, hogy csakis egy hatalmas, szörnyű testben lakozhat ilyen hatalmas, szörnyű akarat.

És amikor megpillantotta a szeretetre méltó és kedves arcú, előkelő megjelenésű, egyenes tartású, karcsú, fiatal embert, úgy érezte, hogy Gilbert még egy bűnnel tetézi bűneit: hazudik a külsejével. Gilbert, a bizonytalan származású népfi, Gilbert, az alantas paraszt, a bugris, Gilbert azt a bűnt követte el a királyné szemében, hogy elorozta egy jó nemesember küllemét. A kevély osztrák nő, mások hazugságának esküdt ellensége, most felháborodott, és hirtelen gyűlöletre és haragra gerjedt a szerencsétlen parány ellen, akit ellenségévé tettek a körülmények.

A bizalmasai, azok, akik megtanulták kiolvasni a szeméből, hogy éppen derűs vagy borús-e a kedélye, most világosan látták, hogy villám csapkod, vihar készülődik a szívében.

De nem volt egyetlen lény sem, aki követni tudta volna érzelmeinek útját a dühöngő fergetegben, nem volt egyetlen asszony sem, aki el tudta volna képzelni, micsoda ellentétes indulatok csapnak össze a királyné agyában, és töltik el halálos mérgekkel a lelkét.

A királyné szemének egyetlen villanásával elbocsátotta a jelenlevőket, még Miserynét is.

Mindenki kiment.

A királyné megvárta, hogy az ajtó becsukódjon az utolsó távozó mögött, aztán Gilbert-re emelte a tekintetét, és észrevette, hogy a férfi merően nézi őt.

Felháborította e vakmerőség.

A doktor tekintete látszólag ártalmatlan volt, de rezzenetlen és kiismerhetetlen, és úgy nyomasztotta Mária Antóniát, hogy úgy érezte, szembe kell szállnia vele.

- Ejnye, uram! - csattant a hangja, mint egy pisztolylövés. - Miért bámul rám, ahelyett, hogy megmondaná, hogy mi a bajom?

Ez a kirohanás minden udvaroncot arra kényszerített volna, hogy a villámló szemű királyné lába elé vesse magát, még egy marsall, sőt egy hős, egy félisten is kegyelemért esedezett volna.

De Gilbert nyugodtan így válaszolt:

- Az orvos mindenekelőtt a szemekből ítél, asszonyom. Felséged hívatott, és én nem kíváncsiságból nézem, hanem a parancsa szerint a hivatásomat gyakorlom.

- Nos, megvizsgált?

- Amennyire módom volt rá, asszonyom.

- Beteg vagyok?

- Felséged nem beteg a szó eredeti értelmében, de nagyfokú idegizgalomban szenved.

- Nocsak, nocsak! - mondta gunyorosan Mária Antónia. - Még jó, hogy nem azt mondja, hogy dühöngök.

- Engedje meg felséged, ha már egyszer orvost hívatott, hogy az orvos a megfelelő szakszót alkalmazza.

- Rendben van. No és mitől van az a nagyfokú idegizgalom?

- Felséged nyilván tudja, hogy az orvos, hála tanulmányainak és tapasztalatának, meg tudja állapítani a testi kórt, de nem jós, hogy első látásra felmérje az emberi lélek mélységeit.

- Ha jól értem, a második vagy a harmadik alkalommal már nemcsak azt tudná megmondani, hogy mi a bajom, hanem azt is, hogy mire gondolok...

- Meglehet, asszonyom - felelte Gilbert hűvösen.

A királyné megborzongott; szemlátomást mondani akart valamit, már az ajkán volt egy maró és epés megjegyzés, de visszatartotta.

Uralkodott magán.

- Nyilván igaza van - szólalt meg végül -, végtére is tudós ember.

És olyan vérlázító megvetéssel nyomta meg a két utolsó szót, hogy a harag villáma cikázott át Gilbert tekintetén.

De olyan ember volt, akinek egyetlen másodperc elegendő, hogy úrrá legyen indulatain.

A homloka tüstént kisimult, és könnyedén így válaszolt:

- Felséged túlságosan is jóságos, hogy tudós embernek nyilvánít, hiszen még nem volt alkalma kipróbálni a tudományomat.

A királyné az ajkába harapott.

- Nem tudom, hogy valójában tudós-e, én csak azt ismétlem, amit mindenki mond.

- Nos, ez esetben - mondta tiszteletteljesen Gilbert, és mélyen meghajolt - semmi sem indokolja, hogy egy olyan kiváló elme, mint felséged, elismételje, amit a hitványabbja mond.

- Mármint amit a nép mond? - vetette oda a királyné.

- Nem, asszonyom. Amit a hitványabbja mond - ismételte Gilbert olyan elszántsággal, hogy az asszony megremegett, és ismeretlen fájdalom hasított a szívébe.

- Eh, fölösleges erről vitatkoznunk - felelte. - Tudósnak mondják, ez a lényeg. Hol tanult?

- Mindenhol, asszonyom.

- Ez nem válasz.

- Akkor sehol.

- No, ez jobban hangzik. Szóval sehol se tanult?

- Ha így jobban tetszik felségednek - hajolt meg a doktor. - Habár ez kevésbé pontos, mint ha azt mondom, hogy mindenhol.

- Ejnye! Akkor adjon végre tisztességes választ! - kiáltott ingerülten a királyné. - Nagyon kérem, Gilbert úr, hogy kíméljen meg a közhelyektől. - Aztán mintha magának mondaná: - Mindenhol, mindenhol! Ez semmit se jelent. Egy tudatlan sarlatán, egy botcsinálta kuruzsló beszél így. Csak nem akar hangzatos szólamokkal elámítani? - Villámokat szórt a szeme, remegett az ajka. - Mindenhol! Rajta, Gilbert úr, sorolja, hogy hol mindenhol!

- Azért mondtam, hogy mindenhol - válaszolta hűvös nyugalommal Gilbert -, mert csakugyan mindenhol tanultam, asszonyom, kunyhóban és palotában, városban és sivatagban, emberen és állaton, magamon és másokon, amint az olyan emberhez illik, aki igen nagy becsben tartja a tudományt, és mindenütt igyekszik megszerezni, ahol csak megszerezhető, vagyis mindenhol.

A királynő, legyőzetve, ádáz pillantást lövellt Gilbert-re, ő pedig továbbra is kétségbeejtő hajthatatlansággal függesztette tekintetét az asszonyra.

Mária Antónia görcsösen felkapta a karját, és ahogy megfordult, fölborította a kis asztalkát, amelyen egy sèvres-i porceláncsészében feltálalták neki a kakaót.

Gilbert látta, hogy borul az asztal, cserepekre hull a csésze, de nem mozdult.

Mária Antóniának az arcába szökött a vér, hideg, nyirkos tenyerét lázas homlokára szorította, és hiába próbálta Gilbert-re emelni a tekintetét, nem volt bátorsága hozzá.

Azt a mentséget találta magának, hogy így megvetéssel viszonozza az arcátlanságot.

- Ki volt a mestere? - vette fel újra a beszélgetés elejtett fonalát.

- Nem is tudom, hogyan válaszoljak felségednek, mert nem kívánom ismét megsérteni.

A királyné megérezte, hogy végre esélyt kapott Gilbert-től, és úgy vetette rá magát a kínálkozó lehetőségre, mint oroszlán a zsákmányára.

- Még hogy megsért? Maga engem megsért? - kiáltotta. - Ó, uram, mit nem mond? Hogy maga megsérthet egy királynét? Esküszöm, nem tudja, mit beszél. Ó, Gilbert doktor úr, a nyelvtanulásban nyilván nem voltak olyan jó mesterei, mint az orvostudományban. Az olyan rangú személyt, mint én, nem lehet megsérteni, Gilbert doktor úr, engem csak zavarni, háborgatni, zaklatni lehet.

Gilbert meghajolt, és elindult az ajtó felé; a királyné hiába fürkészte az arcát, a düh vagy az ingerültség legkisebb jelét se tudta felfedezni rajta.

Ő viszont toporzékolt tehetetlen haragjában, és felszökkent, mintha vissza akarná tartani Gilbert-t.

A férfi azonnal megtorpant.

- Bocsásson meg, asszonyom - mondta -, elismerem, hogy eléggé el nem ítélhető módon megfeledkeztem róla, hogy egy beteghez hívattak. Bocsásson meg, asszonyom! mostantól észben fogom tartani. - Gondolkozott egy kis ideig. - Úgy látom - folytatta aztán -, hogy felségednek idegrohama van. Bátorkodom arra kérni, hogy próbáljon uralkodni az idegein, mert később már nem lesz módja rá. Jelenleg bizonyára alig kitapintható az érverése, minden vére a szívére tolul, felséged szenved, felséged majdnem megfullad, és talán ajánlatos volna, ha behívatná egy komornáját.

A királyné körbesétált a szobában, aztán visszaült.

- Magát Gilbert-nek hívják? - kérdezte.

- Igen, asszonyom, Gilbert-nek hívnak.

- Milyen különös! Van egy ifjúkori emlékem, s az a furcsa emlék alighanem nagyon megsértené magát, ha elmondanám. Eh, nem számít! A sebe majd begyógyul, elvégre maga nemcsak tudós orvos, hanem rendíthetetlen filozófus is.

És a királyné csúfondárosan mosolygott.

- Ez az, asszonyom - mondta Gilbert. - Mosolyogjon, és iparkodjon gúnyolódással uralkodni az idegein, az értelmes akarat egyik legnagyobb kiváltsága, hogy parancsolni tud magának. Türtőztesse, fékezze hát magát, asszonyom, de ne erőltesse túl a dolgot!

Gilbert olyan kedélyes nyájassággal mondta ezeket az orvosi tanácsokat, hogy a királyné, jóllehet érezte a bennük rejlő mélységes iróniát, nem sértődhetett meg rajtuk.

Hanem tovább rohamozott: ott folytatta a támadást, ahol abbahagyta.

- Nos, elmondom magának azt a bizonyos emlékemet.

Gilbert beleegyezése jeléül meghajolt.

A királyné minden erejét összeszedve egyenesen a férfi szemébe nézett.

- A férjem még trónörökös volt akkoriban, és Trianonban laktam. A kertben gyakran láttam egy fülig sáros, szurokfekete, mogorva sihedert, egy afféle fiók-Rousseau-t, aki ott ásott, kapált, hernyót szedett a horgas kis mancsával. Úgy hívták, hogy Gilbert.

- Én voltam az, asszonyom - mondta egykedvűen Gilbert.

- Maga? - Mária Antónia arca gyűlölködő fintorba rándult. - Hát akkor mégiscsak igazam volt! Maga nem tanult ember!

- Mivel felségednek ilyen kiváló az emlékezete, gondolom, azt se felejtette el, hogy ez mikor volt. Ha emlékezetem nem csal, 1772-t írtunk, amikor az a kertészfiú, akiről felséged beszél, ott túrta a földet a trianoni kastély környékén, hogy legyen miből megélnie. Most 1789 van. Tizenhét év telt el azóta, asszonyom. A mi korunkban ez igen hosszú idő. Sokkal hosszabb idő, mint amennyi ahhoz kell, hogy a vadember tudóssá váljon; bizonyos körülmények közt a szellem és a lélek olyan gyorsan fejlődik, akár a virág vagy más növény a melegágyban. Nos, asszonyom, a forradalmak a szellem melegágyai. Felséged rám néz, és bár a tekintete tiszta, mégsem veszi észre, hogy a tizenhat éves fiú harminchárom éves férfi lett; ne csodálkozzon hát, hogy a tudatlan, ártatlan kis Gilbert, akit megérintett két forradalom szelleme, ma tudós és filozófus.

- Hogy tudatlan, azt elfogadom, de hogy ártatlan lett volna... ártatlan, ahogy maga mondta! - kiáltotta dühösen a királyné. - Ha jól értettem, a kis Gilbert-t nevezte ártatlannak...

- Lehet, hogy tévedtem, asszonyom, és olyan jó tulajdonsággal ruháztam fel azt a kisfiút, amely hiányzott belőle, de el nem tudom képzelni, honnan tudhatja felséged nálam is jobban, hogy milyen volt a kis Gilbert, és miből gondolja, hogy nem volt ártatlan.

- Ez más kérdés - mondta zordan a királyné -, talán majd máskor beszélünk róla, de egyelőre térjünk vissza a férfihoz, ahhoz a kitanult, tudós, tökéletes férfihoz, aki itt áll előttem.

Gilbert rá se hederített a "tökéletes" jelzőre, habár nyilvánvaló volt számára, hogy ez újabb sértés.

- Térjünk vissza hozzá, asszonyom! - felelte egyszerűen. - Elárulná felséged, mi célból rendelt a színe elé?

- Maga a király orvosának ajánlkozott. Megértheti, uram, hegy szívemen viselem a férjem egészségét, és nem szeretném egy olyan emberre bízni, akit nem ismerek.

- Ajánlkoztam, asszonyom, és felfogadtak, felségednek pedig csakugyan sejtelme se lehet az alkalmatlanságom vagy a buzgalmam felől. Elsősorban is politikus orvos vagyok, és Necker úr ajánlott. Különben pedig, ha a királynak netalán szüksége lesz a tudományomra, jó orvosa leszek, már amennyire az emberi tudomány hasznos lehet Isten teremtményének. De azon kívül, hogy jó tanácsadója és jó orvosa leszek a királynak, mindenekelőtt jó barátja leszek.

- Jó barátja? - tört ki ismét a megvetés a királynéból. - Maga, uram? A király barátja?

- Természetesen - válaszolta Gilbert háboríthatatlan nyugalommal. - Miért ne lehetnék a barátja?

- Na, persze! Latba veti titkos hatalmát, okkult tudományát - sziszegte az asszony. - Ki tudja? Láttuk már a Jacquerie-t meg a Buzogányosok felkelését vagy négyszáz évvel ezelőtt; lehet, hogy most visszamegyünk a középkorba. Maga visszahozza a varázsitalok és bűbájosságok korát. Maga fogja kormányozni Franciaországot a mágia erejével, maga lesz Faust vagy az alkimista Nicolas Flamel.

- Nincs efféle szándékom, asszonyom.

- Mit számít az, uram! Mennyi-mennyi szörnyeteget, gonoszabbat, mint Cerberus, gonoszabbat, mint amilyenekkel Tasso népesíti be Armida bűvös kertjét, mennyi-mennyi szörnyeteget tudna elaltatni a mi poklunk küszöbén!

A királyné, amikor kiejtette az "elaltatni" szót, fürkész pillantást vetett a doktorra.

És Gilbert-nek enyhe pír futotta el az arcát.

Mária Antónia megörült; érezte, hogy a vágása ezúttal igazi sebet ejtett.

- Merthogy maga el tudja altatni az embereket - folytatta -, maga, aki mindenhol, mindenen és mindenkin tanult, nyilván századunk nagy álomkufárainál tanulmányozta a delejezés tudományát, azoknál, akik árulást követnek el az álommal: az emberek álmaiból kiolvassák titkaikat.

- Igen, asszonyom, sokáig tanultam a tudós Cagliostrónál, és sokat tanultam tőle.

- Tehát eltanulta tőle azt az erkölcsi lopást, amelyről az imént beszéltem, és amelyet nem habozok becstelennek nevezni, eltanulta tőle, hogyan kell azzal a bizonyos delejes álommal megszerezni egyesek lelkét és mások testét.

Gilbert ismét elértette a célzást, de most nem pirult el, hanem elsápadt. A királyné ujjongott magában.

"Ó, te nyomorult! - gondolta. - Végre én is sebet ütöttem rajtad, mégpedig véres sebet!"

De Gilbert arcán a legerősebb érzések is épp csak átsuhantak. A férfi odalépett a királyné elé, aki győzelme felett örvendezve óvatlanul ráfüggesztette a tekintetét.

- Asszonyom! - szólt. - Felséged helytelenül tenné, ha elvitatná az imént említett tudós emberektől a tudományuk legszebb adományát, azt a képességet, hogy delejes álomba tudják szenderíteni nem az áldozatokat, hanem az alanyokat, és kivált helytelenül tenné, ha elvitatná az ahhoz való jogukat, hogy minden lehetséges eszközzel kiaknázzanak egy olyan felismerést, amelynek a majdan megismerendő és szabályzandó törvényei talán gyökerestül megváltoztatják a világot.

És Gilbert, miközben odalépett a királyné elé, azzal a lenyűgöző akarattal nézett a királyné szemébe, amelynek az érzékeny Andrée nem tudott ellenállni.

A férfi közelségére borzongás futott végig a királyné erein.

- Gyalázat azokra az emberekre, akik titokzatos, sötét praktikák által elveszejtik a lelkeket és a testeket! - kiáltotta. - Gyalázat Cagliostróra!

- Ej, asszonyom! - mondta Gilbert indulattól fűtött hangon. - Ne ítélje meg ilyen szigorúan az emberek hibáit!

- Na de, uram!

- Egyetlen lény sem mentes minden hibától, asszonyom; minden teremtmény kárt okoz a teremtésnek, és a köz egyedül az egoizmusnak köszönheti biztonságát, mert az egyének önzése nélkül egyetlen hatalmas csatatér volna az egész világ. Azok a legjobbak, akik jók. Más vélemény szerint azok a legjobbak, akik a legkevésbé rosszak. Minél magasabb polcon van a bíró, annál elnézőbbnek kell lennie. Felségednek, aki a trón magasából tekint le az emberekre, mindenki másnál kevésbé van joga hozzá, hogy szigorú legyen a mások hibái iránt. A földi trónus gazdája legyen a megtestesült könyörületesség, hiszen az égi trónus ura az irgalom Istene.

- Én egészen máshogy tekintek a jogaimra, és kivált a kötelességemre, mint maga, uram. Énszerintem azért vagyok a trónon, hogy büntessek és jutalmazzak.

- Nem hiszem, asszonyom. Szerintem, ellenkezőleg, azért van a trónon, az a királynéi és asszonyi küldetése, hogy békítsen és megbocsásson.

- Remélem, uram, nem leckéztetni akar.

- Nem, nem, asszonyom, én csak válaszolok felségednek. Emlékszem például, hogy az a Cagliostro, akiről az imént beszélt, és akinek kétségbe vonta a tudós voltát, emlékszem... és ez az emlék régebbre nyúlik vissza, mint felséged trianoni emléke... hogy a Taverney-kastély parkjában Cagliostrónak alkalma volt rá, hogy bizonyságot tegyen a tudományáról Franciaország trónörökösének hitvese előtt. Nem tudom, mi történt pontosan, de feltételezem, hogy a leendő királyné nem felejtette el, mivel az a bizonyság igen mély hatást tett rá, olyan mély hatást, hogy elájult.

Most Gilbert vágott oda, igaz, vaktában, de a vágása talált: a királyné viaszfehér lett.

- Igen - mondta rekedten -, igen, álmomban egy iszonyatos szerkezetet jelenített meg előttem, de mindmostanáig nincs tudomásom róla, hogy az a szerkezet valóban létezik-e.

- Nem tudom, mit láttatott felségeddel - folytatta Gilbert elégedetten az elért hatással -, de azt tudom, hogy nem lehet elvitatni a tudós címet az olyan embertől, akinek ekkora hatalma van embertársain.

- Embertársain!... - sziszegte megvetően a királyné.

- Lehet, hogy tévedek - folytatta Gilbert -, és olyan nagy a hatalma, hogy a félelem igája alá tudja kényszeríteni a föld királyainak és fejedelmeinek fejét is.

- Még egyszer mondom: gyalázat! Becstelen, aki kihasználja a mások gyengeségét vagy hiszékenységét.

- Becstelen? Azt mondja becstelen, aki él a tudomány hatalmával?

- Agyrém, hazugság, gyávaság!

- Ezt hogy érti? - kérdezte higgadtan Gilbert.

- Úgy, hogy Cagliostro gyáva sarlatán, és az állítólagos delejes álom bűn.

- Bűn!

- Igenis bűn - folytatta a királyné -, mert varázsital okozza, bódító méreg. Vegye tudomásul, hogy az emberi igazságszolgáltatás, melynek letéteményese vagyok, meg fogja találni a méregkeverőket, és megbünteti őket.

- Asszonyom, asszonyom! - mondta Gilbert változatlan türelemmel. - Legyen elnéző azok iránt, akik megtévedtek!

- Á! Szóval bevallja?

A királynét megtévesztette a Gilbert hangjának lágysága: azt hitte, hogy önmagának kér megbocsátást.

Tévedett, és Gilbert habozás nélkül kihasználta az ebből származó előnyt.

- Mit? - nyitotta tágra a szemét, és tekintetének sötét lobogása arra kényszerítette a királynét, hogy - mintha a napba nézne - behunyja a szemét.

A királyné megdöbbent, de megpróbált felülkerekedni.

- Egy királynét éppúgy nem lehet faggatni, mint megsérteni - mondta -, kérem, ezt vegye tudomásul, ha már az udvarba került... De úgy rémlik, azokról beszélt, akik megtévedtek, és arra kért engem, hogy legyek elnéző irántuk.

- Fájdalom, asszonyom - mondta Gilbert -, nincsen gáncs nélküli ember, nincs olyan emberi lény, aki a lelkiismeret oly erős vértjét tudná magára ölteni, mely mögé be ne hatolhatna a többiek fürkész tekintete. Pedig gyakorta ez neveztetik erénynek. Legyen elnéző, asszonyom!

- De ha így okoskodik - mondta óvatlanul a királyné -, a maga szemében, uram, nincs erényes teremtmény, pedig maga azoknak az embereknek a tanítványa, akik tudni akarják az igazságot, s tekintetük a lelkiismeret mélyére hatol.

- Ez igaz, asszonyom.

Mária Antónia kacagni kezdett, s leplezetlenül kimutatta megvetését.

- Ó! Ó, uram! - kiáltott. - Kérve kérem, he feledje, hogy nem valami köztéren prédikál bolondoknak, parasztoknak vagy hazafiknak!

- Tudom, kivel beszélek, asszonyom, higgye el, hogy tudom - vágott vissza Gilbert.

- Akkor tanúsítson több tiszteletet, uram, vagy legyen ügyesebb! Tekintsen végig az egész életén, kutassa ki a lelkiismerete legmélyebb bugyrait, elvégre lelkiismerete éppúgy van a lángeszű és sokat próbált, nagy tapasztalatú embereknek is, mint a közönséges halandóknak, gondolja csak végig, hogy esetleg milyen alantas, kártékony, bűnös gondolat fordult meg a fejében, nem követett-e el kegyetlenséget, merényletet vagy akár bűnt is! Ne szóljon közbe!... És ha összegezi mindazt, amit csinált vagy gondolt életében, hajtsa le a fejét, doktor úr, legyen illően alázatos, és ne közelítsen ilyen szemtelen gőggel a királyokhoz, akiknek, legalábbis egyelőre, az az isteni rendeltetése, hogy kifürkésszék a gonosztevők lelkét, kikutassák az alattvalóik lelkiismeretét, s könyörtelenül és megfellebbezhetetlenül büntetést osszanak a bűnösöknek. Nos, uram, azt hiszem, világos, hogy mi a teendője. Kellőképp hálásak leszünk magának, ha megbánást tanúsít. Higgye el: az lenne a legjobb gyógymód a maga nagybeteg lelkének, ha magányban élne, távol a nagy emberektől, akik hamis képzetet keltenek a többiekben önnön értéküket illetően. Azt tanácsolom hát magának, hogy ne kívánkozzon az udvarba, és mondjon le róla, hogy a király gyógyítója legyen. Önmagát kell meggyógyítania, és ha az sikerül, az Úr hálásabb lesz magának, mint ha bárki mást meggyógyítana. A régi rómaiaknak volt egy erre vonatkozó mondása, uram: Ipse cura medici.[22]

Gilbert nem lázadozott ez ellen a javaslat ellen, amelyről a királyné úgy képzelte, hogy a lehető legfájdalmasabb, hanem szelíden így válaszolt:

- Már megtettem, amit felséged most tanácsol nekem.

- Ugyan mit tett, uram?

- Elmélkedtem.

- Önmagáról?

- Igen, önvizsgálatot tartottam.

- Lelkiismeret-vizsgálatot?

- Legfőképp a lelkiismeretemet akartam kikutatni.

- Gondolja, hogy kellőképp tájékoztatva vagyok, hogy mit talált a lelkiismeretében?

- Nem tudom, hogy mire gondol felséged, de érteni vélem a kérdését: vajon hányszor vétett Isten ellen egy magamkorú ember?

- Istent emlegeti!

- Igen.

- Maga!

- Miért ne?

- Egy filozófus! Hát hisznek Istenben a filozófusok?

- Hiszek Istenben.

- És nem vonul magányba?

- Nem, asszonyom, maradok.

- Vigyázzon, Gilbert úr!

És a királyné arca fenyegető kifejezést öltött.

- Ó, én alaposan végiggondoltam a dolgot, asszonyom, és arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy nem vagyok alábbvaló, mint bárki más: mindenkinek megvannak a maga vétkei. Nem könyvekből szűrtem le ezt az igazságot, hanem az emberi lelkek ismeretéből.

- Mert maga mindentudó és tévedhetetlen, ugyebár?

- Sajnos, asszonyom, bár nem vagyok mindentudó és tévedhetetlen, kellőképp megismertem az emberi nyomorúságot, és átéreztem a legmélyebb fájdalmakat. Ez olyannyira igaz, hogy csak ránézek felséged arcára, és látva fáradt, karikás szemét, a két szemöldöke közt húzódó vonalat, az ajka szegletében levő árkot, melyet mindközönségesen csak ráncnak neveznek, nos, mindezt látva, azonnal meg tudnám mondani magának, asszonyom, mennyi-mennyi kemény próbát kellett kiállnia, hányszor, de hányszor szorította össze aggodalom a szívét, s hányszor kellett csalódnia annak a szívnek. Mindezt elmondhatom felségednek, amikor csak akarja, és biztos vagyok benne, hogy nem fog meghazudtolni. Úgy mondom el, hogy felségedre függesztem a tekintetemet, mely olvasni akar és olvasni tud a lelkében, és ha majd magán érzi azt a tekintetet, mely úgy a lelke mélyére hatol, akár a mérőón a tenger mélyére, nos, akkor rá fog döbbenni, asszonyom, hogy engem nem tanácsos harcra ingerelni: nagy a hatalmam, és hálát érdemlek érte, ha nem élek vele.

A Gilbert akaratának sugárzó szilárdsága, a minden etikettnek fittyet hányó modor és a nőhöz intézett leplezetlen férfiúi kihívás leírhatatlan hatással volt a királynéra.

Úgy érezte, mintha köd borulna az elméjére, és megbénítaná a gondolatait, a gyűlölete rémületté változott. Lehanyatlott a keze, és egy lépést tett hátrafelé, hogy meneküljön az ismeretlen veszély elől.

- Most, asszonyom - mondta Gilbert, világosan látva, hogy mi játszódik le a nő lelkében -, most talán már elhiszi, hogy vajmi könnyű megtudnom, mit rejteget a világ előtt, s mit titkol saját maga előtt is, most talán elhiszi, hogy könnyűszerrel rákényszeríthetném, hogy beleomoljon abba a karosszékbe, amelyet az ujjai, ösztönösen támaszt keresve, megpróbálnak megérinteni.

- Ó! - jajdult fel a királyné, és rémülten érezte, hogy ismeretlen remegés fut végig a testén.

- Csak ki kellene mondanom magamban azt a szót, melyet nem akarok kimondani - folytatta Gilbert -, csak szabadon kellene engednem az akaratomat, és maga villámsújtottan a lábam elé zuhanna, kiszolgáltatva a hatalmamnak. Kételkedik, asszonyom? Ó, ne kételkedjen, mert még kísértésbe ejt, és akkor... De nem, nem kételkedik, igaz?

A királyné elfúló lélegzettel, meg-megtántorodva, kétségbeesetten kapaszkodott a karosszék támlájába, szemlátomást tehetetlen düh marcangolta.

- Ó, asszonyom - folytatta Gilbert -, higgye el, hogy ha nem a leghűségesebb, legodaadóbb, legalázatosabb alattvalója volnék, rettenetes kísérlettel győzhetném meg felségedet. De nem kell félnie. Mondom, alázatosan meghajlok sokkal inkább a nő, mintsem a királyné előtt. Borzongva hárítok el magamtól minden olyan gondolatot, mely a legkevésbé is felkarcolná a tudatát, inkább meghalok, hogysem megérintsem a lelkét.

- Uram! Uram - kiáltott a királyné, és felemelte a karját, mintha el akarná lökni magától Gilbert-t, aki pedig több mint háromlépésnyire állt.

- Pedig felséged a Bastille-ba záratott - folytatta Gilbert. - Csak azért sajnálja, hogy elfoglalták az erődöt, mert a behatoló nép felnyitotta a börtönöm kapuját. Csak úgy szikrázik a szeme a gyűlölettől egy olyan ember iránt, aki az égvilágon semmit se követett el felséged ellen. És lám, most, hogy lazítottam a béklyón, hogy kevésbé tartom a hatásom alatt, és hagyom, hogy magához térjen, máris újra feltámad magában a kétség.

És csakugyan: hogy Gilbert már nem tartotta féken a tekintetével és a kezével Mária Antóniát, az majdhogynem fenyegetően kihúzta magát, mint ahogy a madár is újra szárnyra kel, és dalolni kezd, mihelyt leveszik róla a fojtogató burát.

- Á! Szóval kételkedik? Visszatért gunyoros és megvető kedélye? Nos, akkor elárulom, hogy az imént támadt egy szörnyűséges ötletem; az, hogy arra ítélem magát, asszonyom, hogy felfedje előttem legrejtettebb fájdalmait, legmélyebb titkait, hogy arra kényszerítem, hogy ideüljön ehhez az asztalhoz, amelynek most a peremébe kapaszkodik, minden gondolatát leíratom magával, és később, amikor felébred, tulajdon kézírásával bizonyítom be, hogy milyen valóságos az a hatalom, amelyben kételkedni látszik, és kivált, hogy milyen valóságos annak az embernek a türelme vagy még inkább a nagylelkűsége, akit felséged egy álló órája sérteget, bár erre ő nem szolgáltatott okot, de még ürügyet se.

- Arra vetemedett volna, hogy engem, engem elaltasson, és beszédre kényszerítsen? - kiáltott a királyné halálra válva. - Tudja, mi ez? Tudja, mi ez a fenyegetés? Felségsértés, uram! Olyan bűn, amelyet halállal büntettem volna, mihelyt magamhoz térek, és visszanyerem a cselekvőképességemet.

- Asszonyom! - szólt Gilbert, pontosan látva, milyen szédítő indulatok kavarognak a királynéban. - Ne vádoljon elsietve, és kivált ne fenyegessen! Való igaz, elaltattam volna felségedet. Igaz, kiszedtem volna a nő minden titkát, de biztosíthatom felőle, hogy az nem ugyanilyen körülmények közt esett volna, nem a királyné és az alattvalója, a nő és az idegen férfi négyszemközti találkozóján. Nem, dehogy! Elaltattam volna a királynét, mi sem lett volna könnyebb, de úgy altattam volna el, úgy bírtam volna szóra, hogy tanúm is legyen.

- Tanúja?

- Igen, asszonyom. Egy tanú, aki híven megjegyezte volna minden szavát, minden mozdulatát, a jelenet minden részletét, hogy utóbb fel ne támadhasson felségedben a gyanú és a kételkedés.

- Egy tanú! - ismételte elszörnyedve a királyné. - Ki lett volna az a tanú?... Tudja meg, uram, hogy kettős bűnt követett volna el, mert az a tanú a cinkosa lett volna.

- No és ha maga a király lett volna a tanú?

- A király! - kiáltott Mária Antónia úgy megrettenve, hogy az sokkal jobban elárulta hitvesi titkait, mint ha álmában beszélt volna. - Ó, Gilbert úr! Gilbert úr!

- Igen, a király, felséged férje, támasza, védelmezője. Ő, a király tájékoztatta volna, asszonyom, mennyire tisztelettudó voltam, miközben felséged aludt, s egyben mennyire büszke is, hogy bizonyságot tehetek a tudományomról a legfelségesebb királyné előtt.

Gilbert elhallgatott, időt adott a királynénak, hogy megeméssze a hallottakat.

A királyné percekre megnémult, csak ziháló lélegzete hallatszott.

- Uram - szólalt meg végül -, annak alapján, amit mondott, nyilvánvaló, hogy halálos ellenségem...

- Vagy épp megingathatatlan barátja, asszonyom.

- Az lehetetlen, uram. A barátság nem élhet együtt félelemmel vagy gyanakvássál.

- Királyné és alattvalója közt csak úgy képzelhető el barátság, ha az alattvaló bizalmat kelt maga iránt. Gondolja csak meg: nem ellenség az, akit egyetlen szóval le lehet fegyverezni, és még kevésbé ellenség, aki maga mond le róla, hogy használja a fegyverét.

- Amit most mondott, uram... lehet-e bízni benne? - kérdezte a királyné nyugtalanul fürkészve a férfi arcát.

- Miért ne hinne nekem, asszonyom, hiszen máris meggyőzően bizonyítottam az őszinteségemet.

- Változnak az idők, változnak az emberek, uram...

- Vannak, akiknek veszélyes fegyver van a kezükben, de ezerszer meggondolják, hogy éljenek-e vele. Nos, én fogadalmat tettem, asszonyom, hogy csakis akkor használom a fegyveremet, ha ártani akarnak nekem. Nem támadni, védekezni! - ez a jelmondatom.

- Ó! - sóhajtott megalázkodva a királyné.

- Tudom, mi játszódik le magában, asszonyom. Szenved, amiért a lelke ki van szolgáltatva az orvosnak, hiszen olykor még az ellen is lázadozott, hogy a testi bajait felfedje az orvos előtt. Erősítse meg a lelkét, s legyen bizalommal irántam! Most láthatta, milyen végtelen türelemmel vagyok felséged iránt, és látni fogja, hogy számíthat rám mint tanácsadóra. Szeretni akarom, asszonyom, és azt akarom, hogy mindenki szeresse. Szívesen megosztom felségeddel is azokat a gondolataimat, amelyeket volt alkalmam elmondani a királynak.

- Vigyázzon, doktor! - mondta komoran a királyné. - Kelepcébe ejtett: elébb megijesztette a nőt, most pedig irányítani akarja a királynét.

- Nem, asszonyom - felelte Gilbert -, én nem vagyok hitvány számító. Nem akarom felségedre kényszeríteni a gondolataimat. Már most visszautasítom a vádat, amellyel örökké illetni fog, azt, hogy megfélemlítettem magát, megtörtem az akaratát. Kijelentem, hogy maga az első nő, akiben megvannak mind az asszonyi szenvedélyek, mind a férfira jellemző uralkodni tudás. Maga olyan asszony, aki nagyszerű barát lehet. Csodálom magát, és szolgálni fogom. Úgy szolgálom, hogy semmit se kérek cserébe, egyes-egyedül azért fogom szolgálni, hogy tanulmányozhassam. Sőt, többet is teszek: arra kérem, hogy küldjön, távolítson el, mihelyt fölöslegesnek vagy zavarónak érzi a jelenlétemet, vagy ha a mai jelenet emléke nem törlődik ki az emlékezetéből.

- Küldjem el? - kiáltott a királyné, és az öröme nem kerülte el Gilbert figyelmét.

- Nos, rendben van - mondta bámulatra méltó hidegvérrel. - Megtartom magamnak, amit mondani akartam a királynak, elmegyek. Hajlandó vagyok nagyon messzire elmenni, ha az megnyugtatja, asszonyom.

A királyné elámult a váratlan áldozatkészségen.

- Tudom, mire gondol, asszonyom. Felséged meglepően tájékozva van annak a delejes hatásnak a titkairól, amelytől oly igen megrémült az imént, és tudja, hogy a távolból éppolyan nyugtalanító és veszélyes leszek.

- Hogyhogy? - kérdezte a királyné.

- Ismétlem, asszonyom: aki ártani akar valakinek azokkal az eszközökkel, amelyeket felséged a szemére vetett a mestereimnek és jómagámnak, az ártalmas hatását éppúgy kifejtheti száz vagy ezer mérföldnyi távolságból, mint háromlépésnyiről. Ne féljen, asszonyom, én nem akarok ártani magának.

A királyné eltöprengett; nem tudott mit válaszolni ennek a különös embernek, aki tőle tette függővé az elhatározását.

Hirtelen távoli lépések hallatszottak a folyosóról. Mária Antónia felkapta a fejét.

- A király az. Jön a király.

- Nos, asszonyom, kérem, válaszoljon: menjek vagy maradjak?

- De hát...

- Ne habozzon, asszonyom! Ha óhajtja, még elkerülhetem a királlyal való találkozást; csak meg kell mutatnia, hogy melyik ajtón át tudok észrevétlenül távozni.

- Maradjon! - mondta a királyné.

Gilbert meghajolt, Mária Antónia pedig merően nézte a férfi arcát, hogy vajon a diadal jobban leolvasható-e róla, mint a harag vagy a nyugtalanság.

Gilbert érzéketlen maradt.

"Legalább egy kis örömet mutathatott volna!" - gondolta magában a királyné.

 

3
A tanács

A király, szokása szerint, élénken, de nehézkes léptekkel ment be Mária Antóniához.

Érdeklődő volt az arca, s olyan, mint akinek sok a dolga, ami éles ellentétben állt a királyné fagyosan merev tartásával.

A király most is pirospozsgás volt. Láthatólag jól kialudta magát, és élvezte az egészséges, friss reggeli levegőt. Fújtatva odamasírozott a feleségéhez.

- A doktor? - szólalt meg. - Hol a doktor?

- Jó reggelt, felség! Hogy érzi magát? Nem nagyon fáradt?

- Hat órát aludtam, és az nekem pont elég. Nagyon jól vagyok. Tiszta a fejem. Maga viszont sápadt egy kicsit, asszonyom. Hallom, hogy hívatta a doktort. Hol van?

- Íme, Gilbert doktor - mutatott arra az ablakmélyedésre a királyné, ahova a férfi behúzódott.

Tüstént felderült a király homloka, de hirtelen eszébe jutott valami:

- Igaz is - mondta -, hívatta az orvost... Csak nem beteg?

A királyné elpirult.

- Miért pirul, asszonyom? - kérdezte XVI. Lajos.

A királyné arca bíborpiros lett.

- Már megint titkol valamit?

- Ugyan mit titkolnék, uram? - vetette oda fensőbbségesen a királyné.

- Biztosra veszem, hogy ha nem valamelyik kedves orvosát hívatta, hanem Gilbert doktort, annak egyetlen oka lehet...

- Miféle oka?

- Az, hogy mindig el akarja titkolni előttem, ha valami baja van.

- Avagy úgy! - lélegzett fel a királyné.

- Igen, igen - fűzte tovább a szót XVI. Lajos -, de vigyázzon, Gilbert úr az én bizalmasom, és meg fogja súgni nekem, hogy mit hallott magától.

Gilbert elmosolyodott.

- Szó sem lehet róla, felség - mondta.

- Na tessék! a királyné megvesztegeti az embereimet.

Mária Antónia erőltetetten nevetgélt, nem jókedvéből, hanem jelezni akarván, hogy terhére van a társalgás, és szeretné, ha mielőbb vége szakadna.

Gilbert megértette a jelzést, a király nem értette meg.

- Rajta, doktor úr, mesélje csak el, mit mondott a királyné, hiszen láthatja, hogy mennyire mulattatja a dolog.

- Azt kérdeztem a doktortól - válaszolt Gilbert helyett a királyné -, hogy felséged miért hívatta ilyen korai órán. Készséggel elismerem, hogy erősen nyugtalanított, hogy mit keres a doktor már kora reggel Versailles-ban.

- Államügyekről kívántam beszélgetni vele - komorult el a király.

- Ó! Nagyszerű! - mondta a királyné.

Azzal leült, és szemlátomást várta, hogy beszélgetni kezdjenek.

- Jöjjön, doktor! - mondta a király, és sarkon fordult.

Gilbert mélyen meghajolt a királyné előtt, és indult a király után.

- Hova mennek? - kiáltott a királyné. - Csak nem akarnak elmenni?

- Nem valami vidám dolgokról fogunk beszélgetni, asszonyom, ugyan miért terheljük hát újabb gonddal a királynét?

- Maga gondnak nevezi a fájdalmat! - kiáltott méltóságteljesen a királyné.

- Egy okkal több, kedvesem, hogy megkíméljük tőle.

- Az az óhajom, hogy maradjanak itt - mondta Mária Antónia. - Gilbert úr! Remélem, engedelmeskedik.

- Gilbert úr, Gilbert úr! - bosszankodott a király. - Kíváncsi voltam Gilbert úr véleményére, azt akartam, hogy legjobb lelkiismerete szerint, kötetlenül beszélgessen velem, és ez most meghiúsul.

- Miért hiúsulna meg? - kérdezte a királyné.

- Azért, mert maga is jelen lesz - válaszolta a király.

Gilbert felkapta a fejét, mintha mondani akarna valamit. A mozdulat nem kerülte el a királyné figyelmét: érezte, hogy Gilbert másként vélekedik.

- Miből gondolja, hogy zokon veszem, ha Gilbert úr a lelkiismerete szerint, őszintén kimondja a véleményét?

- Abból gondolom, asszonyom, hogy a maga politikai nézetei sok tekintetben különböznek a mi nézeteinktől... következésképp...

- Úgy értsem, hogy felséged szerint Gilbert doktor nem ért egyet a politikámmal?

- Alighanem így van - válaszolt Gilbert -, és ezt felséged is tudja, hiszen ismeri az eszméimet. Csakhogy biztos lehet benne, asszonyom, hogy a jelenlétében is éppoly őszintén kimondom, amit gondolok, mintha négyszemközt volnék a királlyal.

- Na, ez már jobban hangzik - mondta Mária Antónia.

- Nem mindig ajánlatos kimondani az igazságot - mormogta XVI. Lajos.

- No és ha hasznos? - kérdezte Gilbert.

- Vagy legalábbis jó szándékból fakad? - toldotta meg a királyné.

- A jó szándék felől nem lehet kétségünk - mondta XVI. Lajos. - De bölcsességről tenne tanúbizonyságot, asszonyom, ha hagyná, hogy a doktor szabadon kifejthesse a véleményét... amire igen nagy szükségem lenne.

- Felség! - szólt Gilbert. - Mivel a királynénak határozott kívánsága, hogy hallja a teljes igazságot, és mivel tudom, hogy őfelsége szelleme van olyan erős és nemes, hogy ne riadjon vissza tőle, jobb szeretném, ha mindkét uralkodóm előtt beszélhetnék.

- Ez az óhajom, felség - mondta a királyné.

- Bízom felséged bölcsességében - hajolt meg Gilbert a királyné előtt. - Őfelsége, a király boldogsága és dicsősége a tét.

- Bízhat bennem - mondta a királyné. - Rajta, térjen a tárgyra, uram!

- Szép, szép - csökönyösködött szokás szerint a király -, de igen kényes kérdésről van szó, és tudom, hogy engem igenis zavarni fog a jelenléte.

A királyné nem tudta leplezni ingerültségét: felállt, visszaült, és jeges pillantást vetett a doktorra.

XVI. Lajos - látva, hogy kénytelen engedni a királyné kívánságának - nagyot sóhajtva leült a Gilbert-rel szemközti karosszékbe.

- Nos, miről van szó? - kérdezte a királyné, miután végre összeállt és összeült ez a tanácsféle.

Gilbert még egyszer a királyra nézett, mintegy engedélyt kérve tőle, hogy szabadon, őszintén beszélhessen.

- Rajta, uram, kezdje csak, ha már a királynénak ez az óhaja! - mondta a király.

- Nos, asszonyom, kevés szóval össze tudom foglalni, hogy mi végett jöttem már kora reggel Versailles-ba. Azért, hogy azt tanácsoljam őfelségének, a királynak, hogy menjen el Párizsba.

Ha szikra hullott volna a városházán felhalmozott puskaporos hordókra, az se robbant volna akkorát, mint amekkorát e szavak a királyné szívében.

- A király Párizsban! A király? Ó!

Olyan borzadály volt a hangjában, hogy a király megremegett.

- Na tessék - nézett Gilbert-re -, ugye, megmondtam?

- A király - folytatta Mária Antónia -, menjen el a király egy olyan városba, mely a felkelők prédája, menjen a kaszák meg a vasvillák közé, azok közé az emberek közé, akik lemészárolták a svájciakat, meggyilkolták Launay urat és Flesselles urat? A király menjen el a városházára, térdig gázolva a védelmezői vérében?... maga megőrült, uram! Hogy tanácsolhat ilyet? Mondom: maga őrült!

Gilbert lehajtotta a fejét; szemlátomást csak a tisztelet tartotta vissza, hogy megválaszoljon a királynénak.

Az uralkodó rettenetes zavarban volt, úgy hányta-vetette magát a karosszékben, mint elítélt a kínpadon.

- Lehetséges volna, hogy ilyen gondolat támadjon egy értelmes főben, egy francia szívében? - folytatta a királyné. - Hát nem tudja, uram, hogy Szent Lajos utódjával, XIV. Lajos dédunokájával beszél?

A király verdeste a lábával a szőnyeget.

- Azt azért nem feltételezem - folytatta tovább a királyné -, hogy meg akarja fosztani a királyt a testőrségétől és a hadseregétől, nem feltételezem, hogy azért akarná kicsalni a kastélya biztonságából, hogy egyedül és védtelenül odavesse ádáz ellenségeinek; ugye, nem azt szeretné, Gilbert úr, hogy meggyilkolják a királyt?

- Ha csak megfordult volna is a fejemben, hogy afféle árulásra vetemedjek, amilyenre felséged utalt, nem őrült volnék, hanem aljas gonosztevő. De hála Istennek, ezt maga éppoly kevéssé feltételezi rólam, asszonyom, mint én magam. Nem. Én azért adom ezt a tanácsot a királyomnak, mert hiszem, hogy ez a lehető legjobb tanács.

A királyné a keblére szorította a kezét, de olyan görcsös erővel, hogy a kelme majdnem elszakadt az ujjai alatt.

A király némiképp türelmetlenül megvonta a vállát.

- Az isten szerelmére, asszonyom! Legalább hallgassa végig, utána is tiltakozhat!

- A királynak igaza van, asszonyom - mondta Gilbert -, hiszen még nem is tudhatja, hogy mit akarok mondani felségteknek. Azt hiszi, hogy hűséges, odaadó, halni kész hadsereg veszi körül. Nagyon téved. A francia ezredek fele egyetért az új szellem képviselőivel, híve a forradalmi eszméknek.

- Vigyázzon, mit beszél, uram! - kiáltott a királyné. - Maga gyalázza a hadsereget.

- Ellenkezőleg, asszonyom: a dicsőségét zengem. Az, hogy az ember tiszteli a királynét, és odaadó híve a királynak, még nem zárja ki, hogy szeresse a hazáját, és odaadó híve legyen a szabadságnak.

A királyné villámló tekintettel meredt Gilbert-re.

- Uram! Az effajta beszéd...

- Igen, az effajta beszéd sérti magát, asszonyom, ami nagyon is érthető, hiszen alighanem most hall először ilyen beszédet.

- Kénytelenek leszünk hozzászokni - mondta XVI. Lajos a rá jellemző józan beletörődéssel.

- Soha! - kiáltott Mária Antónia. - Soha!

- Ejnye, hallgasson már! - kiáltott a király. - Énszerintem nagyon is megfontolandó, amit a doktor mond.

A királyné egész testében reszketett.

Gilbert folytatta:

- Én láttam Párizst, maguk viszont még Versailles-t se látták, asszonyom. Tudják, mit akar Párizs?

- Nem - felelte a király nyugtalanul.

- Csak nem akarja még egyszer elfoglalni a Bastille-t? - kérdezte megvetően a királyné.

- Nem, nem, asszonyom - válaszolta Gilbert -, de Párizs tudja, hogy van még egy erődítmény a nép és a király között. Párizs arra készül, hogy egybegyűjtse negyvennyolc körzetének a képviselőit, és Versailles-ba menessze őket.

- Jöjjenek csak, jöjjenek! - kiáltott ádáz örömmel a királyné. - Szívesen látjuk őket.

- Ne siesse el a dolgot, asszonyom! Azok a képviselők nem egyedül jönnek.

- Hanem kivel?

- Húszezer nemzetőrrel.

- Nemzetőrrel? Azok kicsodák?

- Ne vegye félvállról a nemzetőrséget, asszonyom! Egyszer még nagy hatalma lesz: oldani és kötni fog.

- Húszezer ember! - kiáltott a király.

- Eh, uram! - vette vissza a szót a királyné. - Magának tízezer embere van itt, és az a tízezer felér vagy százezer felkelővel. Hallgasson rám: riadóztassa őket, és az a húszezer gonosztevő elnyeri méltó büntetését. Ó, én egy röpke hét alatt móresra tanítanám az egész forradalmár söpredéket, de hát énrám senki sem hallgat.

Gilbert szomorúan csóválta a fejét.

- Nagyon téved, asszonyom, helyesebben nagyon megtévesztették. Hát nem tudja, mire vezet, ha egy királyné polgárháborút robbant ki?... Volt egy királyné, aki megtette, Bajor Izabella, s aztán a sírig kísérte a szörnyű jelző: "az idegen nő".

- Hogy érti, uram, hogy én robbantanám ki a polgárháborút? Talán én kezdtem el minden ok nélkül lőni a Bastille-t?

- Ej, asszonyom! - szólt a király. - Mielőtt erőszakra buzdítana, hallgassa meg a józanság szavát!

- A gyengeségét!

- Ne vesse el a sulykot, Antónia! - mondta szigorúan a király. - És ne tekintse kicsiségnek, hogy húszezer embert kellene kartácstűzzel fogadnunk. - Gilbert felé fordult: - Folytassa, uram, folytassa!

- Arra kérem, asszonyom, hogy kímélje meg tőle a királyt és magamagát, hogy növekedjen a szakadék és a gyűlölet, ne bízzon a bátorságnak látszó hősködésben, ne kívánja a bizonytalan kimenetelű harc zűrzavarát. A jóság politikája megakadályozhatja a párizsiak ideözönlését, a maga tanácsolta erőszak viszont csak felkorbácsolná a szenvedélyeket. A tömeg találkozni akar a királlyal? Előzzük meg! Hadd menjen a király a tömeg elé, sőt a tömeg közé! Ma még a hadsereg veszi körül; holnap adjon bizonyságot politikai bölcsességről és bátorságról: vegyüljön el a sokaságban! Lehet, hogy az a húszezer ember meghódoltatná a királyt. Hát hagyja, hogy a király egymagában meghódítsa azt a húszezer embert, mert az a húszezer ember maga a nép.

A király bólintott egyetértése jeléül. Ezt látva, Mária Antónia szenvedélyesen rárivallt Gilbert-re.

- Maga szerencsétlen! Hát nem érti, mit jelentene, ha a király a maga által javasolt körülmények közt Párizsba menne?

- Mondja meg, asszonyom!

- Azt jelentené: "Egyetértek..."; azt jelentené: "Jól tettétek, hogy megöltétek a svájci gárdistáimat"; azt jelentené: "Jól tettétek, hogy lemészároltátok a tisztjeimet, lángba és vérbe borítottátok szép fővárosomat, jól tettétek, hogy végre letaszítottatok a trónról. Köszönöm, uraim, köszönöm!"

Megvető mosoly játszott Mária Antónia ajkán.

- Nem, asszonyom - szólt Gilbert -, felséged téved.

- Uram!...

- Azt jelentené: "Elismerem, hogy a nép elkeseredése részben jogos volt. Azért jövök, hogy megbocsássak; én vagyok a vezér és a király, én állok a Francia Forradalom élén, amiként hajdan III. Henrik a Liga élére állt. A tábornokaitok az én tisztjeim, a nemzetőreitek az én katonáim, az elöljáróitok az én tisztségviselőim. Magasztos lépésem újólag bizonyítja, hogy Nagy Károly méltó utóda vagyok a francia trónon."

- Igaza van - mondta szomorúan a király.

- Könyörgök, felség, ne hallgasson erre az emberre! - kiáltott a királyné. - Ez az ember az ellensége.

- Hadd mondja meg a király, hogy mi a véleménye a szavaimról! - fordult Gilbert Mária Antónia felé.

- Az a véleményem, uram - mondta a király -, hogy maga az első, aki meg merte mondani nekem az igazságot.

- Az igazságot? - jajdult fel a királyné. - Nagy Isten. Miket beszél!

- Pedig így van, asszonyom - vette vissza a szót Gilbert -, és higgye el: csakis az igazság fáklyája tudja megvilágítani az utat, melyen haladnunk kell, csakis az igazsággal akadályozhatjuk meg, hogy szakadékba zuhanjon a trón és a királyság.

Azzal Gilbert alázatosan térdet hajtott Mária Antónia előtt.

 

4
Döntés

A királyné, most első ízben, meghatódott. Hogy a doktor érvelése vagy mély tiszteletről tanúskodó gesztusa volt-e rá ilyen hatással, nem tudhatni.

A király eltökélten felállt. Már a terv megvalósításán gondolkozott.

De mivel soha semmit nem csinált a királyné megkérdezése nélkül, odafordult Mária Antóniához:

- Egyetért, asszonyom?

- Mi mást tehetnék? - felelte a királyné.

- Nem arra kérem, hogy beletörődjön a döntésembe - mondta türelmetlenül XVI. Lajos.

- Hát mire kér?

- Arra, hogy erősítsen meg az elhatározásomban.

- Én erősítsem meg magát?

- Igen.

- Nos, akkor megerősíthetem, hogy egyvalamiről meg vagyok győződve.

- Miről?

- Arról, hogy ütött az óra, amidőn a világ legszánalmasabb és legmegalázóbb állama lesz a francia monarchia.

- Túloz, asszonyom - mondta a király. - Hogy szánalmas, azt elfogadom, de hogy megalázó... nem, az lehetetlen.

- Terhes örökséget hagytak magára király ősei, uram - sóhajtott Mária Antónia.

- Igen - mondta XVI. Lajos - és ezt az örökséget, fájdalmamra, megosztom magával, asszonyom.

- Engedelmével, felség, én nem hiszem, hogy olyan sötéten kellene látni a jövőt, amint azt a felséges asszony gondolja - szólt közbe Gilbert, aki a szíve mélyén megszánta a bukásra ítélt, boldogtalan királyi párt. - Véget ér a zsarnoki monarchia, és kezdődik az alkotmányos birodalom kora.

- Eh, uram, én nem vagyok alkalmas rá, hogy efféle birodalmat alapítsak - mondta a király.

- Miért ne lenne? - kérdezte a királyné, akit egy kicsit megvigasztaltak Gilbert szavai.

- Én józan és tudós ember vagyok, asszonyom - folytatta a király. - Világosan látok, ahelyett, hogy igyekeznék homályosan látni; épp azt tudom, amit nem szükséges tudnom az ország irányításához. Abban a percben, hogy megfosztanak az abszolút uralkodók sérthetetlenségétől, mihelyt láthatóvá válik az egyszerű ember, aki vagyok, nyomban elvesztem az erő látszatát, amely egyedül szükséges Franciaország kormányzásához, hiszen őszintén szólva XIII. Lajos, XIV. Lajos és XV. Lajos is csak azért tudott olyan jól elboldogulni, mivel megadatott nekik az erő látszata. Mi kell ma a franciáknak? Vezér. Én viszont csak arra érzem képesnek magam, hogy apa legyek. Mi kell a forradalmároknak? Pallos. Én viszont nem érzek magamban elég erőt, hogy lesújtsak.

- Nem érez magában elég erőt, hogy lesújtson? - kiáltott a királyné. - Hogy lesújtson azokra, akik elrabolják a gyermekei jussát, akik a francia korona minden ágát a maga homlokán akarják összetörni?

- Ugyan mit felelhetnék erre? - kérdezte nyugodtan XVI. Lajos. - Mondjam azt, hogy NEM? Azzal csak megint elszabadítanám az indulatait, és tudhatja, milyen gyötrelmesek nekem az efféle jelenetek. Maga tud gyűlölni, asszonyom. Sőt, ha kell, igazságtalan is... ezt nem szemrehányásként mondom, mert az igazságtalanság nélkülözhetetlen uralkodói erény.

- Netalán azt tartja, hogy igazságtalan vagyok a forradalommal?

- Szavamra mondom: igen.

- Azt mondja, hogy igen, uram? Azt mondja, hogy igen?

- Ha egyszerű állampolgár volna, kedves Antóniám, nem beszélne így.

- De nem vagyok az.

- Látja, ezért bocsátok meg magának, de ez nem jelenti, hogy egyet is értenék. Törődjön bele, asszonyom, hogy viharos időkben kerültünk a francia trónra, erő kellene hozzá, hogy mi is toljuk azt a kaszákkal felfegyverzett harci szekeret, amelyet forradalomnak neveznek, de nincs elég erőnk.

- Még szerencse - kiáltott fel Mária Antónia -, mert a gyerekeinken menne át.

- Sajnos, így van... De hát nem fogjuk tolni.

- Meghátráltatjuk, felség.

- Ó! Vigyázzon, asszonyom, mert hátrálás közben eltapossa magukat - mondta Gilbert nagy nyomatékkal.

- Uram! - mondta türelmét vesztve a királyné. - Megállapítom, hogy maga túlzásba viszi a tanácsadói őszinteséget.

- Hallgatni fogok, asszonyom.

- Ugyan, ugyan, hadd beszéljen! - legyintett a király. - Egyetlen hét alatt vagy húsz röpiratban olvastam ugyanezt. Hálás lehet a doktornak, mert ő legalább nem epésen mondja ki az igazságot, hanem a jó szándék sugallatára.

Mária Antónia hallgatott egy ideig, aztán keserűen felsóhajtott:

- Még egyszer mondom: ha elmegy Párizsba, azzal szentesíti mindazt, ami történt.

- Tudom - mondta a király.

- Azzal megtagadja és megalázza a hadseregét, mely készen állt, hogy megvédelmezze.

- Ha elmegy Párizsba, megakadályozza, hogy a franciák egymás vérét ontsák - mondta a doktor.

- Kinyilvánítja, hogy a lázadás és az erőszak rá tudja kényszeríteni a királyt bármire, amire a lázadók és az árulók akarják.

- Úgy rémlik, asszonyom, hogy alig egy fertályórája abban a megtiszteltetésben részesített, hogy elfogadta az érveimet.

- Igen, bevallom, hogy akkor egy múló pillanatra csakugyan lehullott szememről a hályog. De most, uram, most újra vak vagyok, és inkább befelé nézek magamba, keresem a tündöklő fényt, amelyhez a neveltetésem, a hagyomány és a történelem hozzászoktatott, inkább látom magam még mindig királynénak, mintsem hogy e nép rossz anyjának érezzem magam, e népének, mely gyűlöl és gyaláz.

- Antónia! Antónia! - mondta a király. Rémülve látta, hogy a királyné elsápad, ami a dühroham csalhatatlan előjele volt.

- Beszélni akarok, felség.

- Ne ragadtassa el magát, asszonyom!

És a király a doktor felé vágott a tekintetével, hogy figyelmeztesse Mária Antóniát.

- Eh, Gilbert úr pontosan tudja, mit akarok mondani - kiáltott a királyné. - Sőt, azt is tudja, hogy mit gondolok - tette hozzá, felidézve magában a kínos jelenetet, amely lejátszódott közte és a doktor közt. - Fölösleges hát fékeznem magam. Különben is, Gilbert urat a bizalmunkba fogadtuk, miért kellene bármit is titkolnom előtte? Én tudom, hogy befolyásolják magát, felség, tévútra viszik, akárcsak a szívemnek oly kedves német balladák hősét... Hova vezet az az út? Nem tudom. De azt tudom, hogy nincs visszaút.

- Ugyan, asszonyom! Szépen elmegyek Párizsba - válaszolta XVI. Lajos.

Mária Antónia vállat vont.

- Lehet, hogy bolondnak tart - mondta fojtott hangon. - Hát jó: elmegy Párizsba. De ki tudja, hogy Párizs nem az a szakadék-e, amelyet látni nem látok, de amelytől rettegek? Ki tudja, hogy nem ölik-e meg magát a nagy tolongásban? Ki tudja, hogy nem találja-e el egy kósza golyó? Ki mondja meg, hogy százezer fenyegető kéz közül melyik markolja a gyilkot?

- Ó, ettől igazán nem kell félnie! - kiáltott a király. - Engem szeret a nép.

- Ó, ne mondjon ilyet, felség, még hallgatni is szánalmas! Szeretik magát? És megölik, lemészárolják, halomra gyilkolják az Isten akaratából uralkodó király képviselőit? Nem volt-e a Bastille kormányzója felséged képviselője, helytartója?... Nem, nem, engem nem lehet azzal vádolni, hogy túlzásba esem: megölték Launayt, derék és hűséges szolgánkat, és magát is megölték volna, ha maga van a helyében, annál is inkább, mivel magát ismerik, és tudják, hogy nemhogy védte volna magát, hanem odatartotta volna nekik a mellét.

- Mi a végkövetkeztetése, asszonyom?

- Azt hittem, hogy kiderült a szavaimból, felség.

- Megölnek?

- Igen, felség.

- Hát Istenem! Ha meghalok, hát meghalok.

- Gondoljon a gyermekeinkre! - kiáltott a királyné.

Gilbert érezte, hogy ideje közbelépni.

- Asszonyom! - szólt. - A királyt olyan tisztelet övezi majd Párizsban, és a jelenléte akkora lelkesedést fog kiváltani, hogy nem a királyt kell félteni, hanem a fanatikusokat, akik alkalmasint a lovai lába elé vetik magukat, miként a hindu fakírok a bálványuk kocsijának kerekei elé.

- Ugyan, uram!

- Diadalmenet lesz a párizsi út, asszonyom.

- Miért nem válaszol neki, felség?

- Azért, mert azt hiszem, hogy a doktornak igaza van, asszonyom.

- És felséged alig várja, hogy élvezhesse azt a diadalt, igaz? - kiáltott a királyné.

- Ha így van, és a király csakugyan alig várja, hogy találkozzon a népével, az csak még inkább bizonyítja, hogy őfelsége milyen bölcsen ítéli meg az embereket és a dolgokat. Minél gyorsabban határoz őfelsége, annál nagyobb lesz a diadal.

- Biztos benne, uram?

- Biztos vagyok benne, mert ha a király halogatja az indulást, könnyen elveszítheti a gyors elhatározásból származó előnyöket. Gondolja csak meg, asszonyom: előfordulhat, hogy valaki más kezdeményezi a Párizsba való utazást, és az esetben igencsak megváltozna őfelsége helyzete a párizsiak szemében, hiszen úgy tűnne, mintha valamiféle parancsnak engedelmeskedne.

- Na látja! - kiáltott a királyné. - A doktor bevallja, hogy parancsot adnának felségednek. Hát még most se látja, hogy mi történik, felség?

- A doktor nem azt mondja, hogy parancsolnak nekem.

- Türelem, türelem! Vesztegesse csak az időt, felség, és előbb-utóbb jönni fog a kérés, vagyis inkább a parancs.

Gilbert bosszúsan összeszorította a száját, és bár azonnal uralkodott a vonásain, a királyné észrevette azt a kis fintort.

- Ó, de bolond vagyok - suttogta -, magam ellen beszéltem!

- Hogyhogy, asszonyom? - kérdezte a király.

- Úgy, hogy a halogatással elveszítheti a kezdeményezésből fakadó előnyt, márpedig én arra szeretném kérni, hogy halassza el az utat.

- Ó, asszonyom! Kérjen, követeljen bármit, csak ezt ne! - szólt közbe Gilbert.

- Antónia - csóválta a fejét a király -, maga a vesztemet akarja.

- Ó, felség! Hogy mondhat ilyet? - válaszolta szemrehányóan Mária Antónia, és a hangjában ott remegett szívének minden aggodalma.

Miért kívánja, hogy elhalasszam az utazást? - kérdezte a király.

- Ne felejtse el, asszonyom, hogy ilyen helyzetben meg kell ragadni a kedvező alkalmat, mert az a siker záloga! Gondolja meg, milyen fontosságuk van az óráknak, amikor egy feldühödött nép számlálja őket!

- Csak ma ne, Gilbert úr!... Holnap, felség, menjen holnap! Adjon nekem egy napot, és esküszöm, hogy holnap nem fogom ellenezni az utazását.

- Elvész egy teljes nap - mormolta a király.

- Huszonnégy hosszú óra - mondta Gilbert. - Gondolja meg, asszonyom, gondolja meg!

- Tegye meg nekem, felség! - könyörgött Mária Antónia.

- De miért? Mivel tudja megindokolni a kérését? - kérdezte a király.

- Csakis a kétségbeesésemmel... Sírva esedezem, felség...

- De ki tudja, mi minden változik egy nap alatt - mondta a király megindultan a hitvese gyötrődése láttán.

- Ugyan mi változna? - kérdezte a királyné, és könyörgő pillantást vetett Gilbert-re.

- Ó, Párizsban semmi - mondta Gilbert -, őnekik elég egy kicsinyke reménysugár, és türelemmel várnak holnapig, de...

- De itt történhet valami, igaz? - mondta a király.

- Igen, felség, itt...

- A nemzetgyűlésben?

Gilbert bólintott.

- A nemzetgyűlésben olyan emberek vannak, mint Monnier, Mirabeau, Sièyes, és azok képesek rá, hogy valami furfangos kérelmet intézzenek hozzám, akkor pedig nem tudom bizonyítani a jó szándékomat.

- Annál jobb! - kiáltott fojtott dühvel a királyné. - Azt legalább visszautasítaná, akkor legalább megőrizné királyi méltóságát, mert nem menne el Párizsba, és ha hadat üzennek nekünk, hát harcolunk, és ha kell, meghalunk, de dicső és hozzánk méltó halállal, uralkodóként és jó keresztényként, akik Istentől kapták hitüket és koronájukat.

XVI. Lajos, látva a királyné lázas izgalmát, tudta, hogy egyelőre semmit se tehet: engednie kell az akaratának.

Intett Gilbert-nek, aztán odament Mária Antóniához, és megfogta a kezét.

- Nyugodjon meg, asszonyom, minden az óhaja szerint lesz. Tudhatja, hogy az életem árán se tennék olyat, ami fájdalmat okoz hőn szeretett hitvesemnek, a világ legkiválóbb és legerényesebb asszonyának.

A király leírhatatlan nemességgel ejtette ki az utolsó szavakat, melyekkel vigaszt és elégtételt adott az oly sokat rágalmazott Mária Antóniának, mégpedig egy tanú jelenlétében, aki alkalomadtán beszámolhat róla, hogy mit látott és hallott a királyi párral való együttléte során.

E lelki finomság mélyen meghatotta a királynét. Két keze közé fogta a férje kezét, és így szólt:

- Csak holnapig kérek haladékot, felség, csak holnapig, de ezért a haladékért térden állva esedezem. Esküszöm, hogy holnap nem fogok az útjába állni, elmehet Párizsba, amikor csak akar.

- Vigyázzon, asszonyom! A doktor a tanúm - mosolygott a király.

- Soha egyetlen ígéretemet se szegtem meg, felség - válaszolt a királyné.

- Ez igaz, de azért mondanék valamit.

- Mit, felség?

- Furdal a kíváncsiság, hogy miért késlelteti huszonnégy órával az utamat, hiszen látszólag már beletörődött, hogy Párizsba menjek. Valami hírt vár Párizsból vagy Németországból? Esetleg...

- Ne faggasson, felség!

A király úgy volt a kíváncsisággal, mint Figaro a lustasággal: élvezte.

- Esetleg erősítést vár? Vagy politikai fordulatra számít?

- Ejnye, felség! - nézett rá szemrehányóan a királyné.

- Arról volna szó, hogy...

- Ne találgasson, felség!

- Titok?

- Hát jó: titok. Egy aggódó asszony titka, ennyi az egész.

- Szóval szeszély.

- Nevezze szeszélynek, ha tetszik!

- A szeszély a legfőbb törvény.

- Úgy van. A politikának és a filozófiának is a szeszély az alapja. Nemde, a királyoknak is előjoga, hogy legfőbb törvénnyé emeljék, amit a szeszélyük diktál nekik?

- Majd eltörlik ezt a törvényt, ne féljen - tréfálkozott a király. - Én már nem is élek vele. Nos, akkor viszontlátásra holnap!

- Viszontlátásra holnap! - ismételte szomorúan Mária Antónia.

- Óhajtja, hogy a doktor itt maradjon?

- Nem, nem - vágta rá olyan hevesen a királyné, hogy Gilbert elmosolyodott.

- Akkor magammal viszem.

Gilbert harmadszor is meghajolt Mária Antónia előtt, aki ezúttal viszonozta az üdvözlését: a nő felülkerekedett a királynén.

Gilbert a király nyomában elindult az ajtó felé.

- Úgy látom, elnyerte a királyné bizalmát, Gilbert úr - mondta a király már kint, a folyosón.

- Ezt a nagy kegyet felségednek köszönhetem - felelte a doktor.

- Éljen a király! - kiáltották az előszobákban gyülekező udvaroncok.

- Éljen a király! - visszhangozta az udvarban tülekedő seregnyi külföldi tiszt és katona.

A tovahullámzó és egyre erősödő éljenzés olyan nagy örömmel töltötte el XVI. Lajos szívét, amilyet tán még sosem érzett, pedig ugyancsak sokszor volt része ünneplésben.

A királyné mozdulatlanul ült az ablaknál, ugyanott, ahol oly kínos perceket kellett átélnie, hallgatta a királyt köszöntő és egyre halkuló lelkes éljenzést, és amikor az utolsó vivát is elhalt a legtávolabbi oszlopcsarnokban s a park legtávolabbi zugában, így szólt magában:

- Éljen a király! Ó, igen, éljen a király! Igen, a király élni fog, nem lesz az áldozatod, gyalázatos Párizs, te gyűlöletes, vérszomjas, pokoli város. Megvédem őt tőled, hiába gyenge a karom, megvédem őt, és megátkozlak téged, érjen utol a mindenható Isten bosszúja!

A királyné olyan ádáz gyűlölettel ejtette ki ezeket a szavakat, hogy a forradalom legszenvedélyesebb barátja is megrémült volna tőle, ha látnia és hallania adatik, aztán fenyegetően Párizs felé nyújtotta a kezét, s a csipke alól úgy villant ki az a gyenge, de elragadó kar, mint a hüvelyből kirántott kardpenge.

Aztán beszólította Campannét, azt az udvarhölgyét, akiben a legjobban bízott, és bezárkózott a dolgozószobájába, meghagyva, hogy senki se háborgassa.

 

5
A páncéling

Másnap is ragyogó, tiszta hajnal virradt Versailles-ra, tündöklő napfény aranyozta be a park márvány szökőkútjait és sétányait.

A fákon ezer és ezer madár üdvözölte csivitelve a melegnek és örömtelinek ígérkező új napot.

A királyné ötkor kelt. Meghagyta, hogy a király látogassa meg, mihelyt felébred.

XVI. Lajos előző este fogadta a nemzetgyűlés küldöttségét, majd írásban is válaszolt a képviselőknek (ez volt a párbeszéd kezdete), ezért egy kicsit tovább aludt, hogy kipihenje fáradalmait; a testnek is meg kell adni, ami jár.

Már felöltöztették, és éppen felcsatolta a kardját, amikor átadták neki a királyné kérését. XVI. Lajos összevonta a szemöldökét.

- Hogyhogy? Már felkelt a királyné?

- Már rég felkelt, felség.

- Megint rosszul érzi magát?

- Nem, felség.

- És mit kíván tőlem a királyné ilyen kora reggel?

- Nem mondta a felséges asszony.

A király elköltötte első reggelijét, amely erőlevesből és egy pohár borból állt, aztán átment Mária Antóniához.

A királyné díszruhában volt, mintha valami ünnepre készülne; szép volt, sápadt és tiszteletet parancsoló. Azzal a hűvös mosollyal fogadta a férjét, amely úgy csillogott, mint a téli nap, és olyankor szokott megjelenni az orcáján, amikor a nagy udvari fogadások alkalmával egy kis fénnyel kellett megajándékozni a sokaságot.

A király nem tudta mire vélni Mária Antónia tekintetének és mosolyának szomorúságát. Őt egyetlen dolog foglalkoztatta igazán, az, hogy vajon milyen ellenállást fog kifejteni a királyné az előző napi döntéssel kapcsolatosan.

"Már megint valami szeszély" - gondolta.

Hát ezért vonta össze a szemöldökét.

Balsejtelme igazolódni látszott, amikor Mária Antónia e szavakkal fogadta:

- Sokat gondolkoztam tegnap óta, felség.

- Kezdődik elölről - kiáltott fel a király.

- Kérem, küldjön el mindenkit, a lehető legszűkebb körben szeretnék beszélni felségeddel.

A király zsörtölődve utasította a tisztjeit, hogy távozzanak.

Egyetlen udvarhölgy maradt a királyi pár mellett: Campanné.

Akkor a királyné XVI. Lajos karjára tette két szép kezét, és azt kérdezte:

- Miért öltözött fel? Rosszul tette.

- Hogyhogy rosszul tettem? Miért?

- Hát nem arra kértem, hogy ne öltözzön fel, mielőtt meg nem látogat? És tessék: kabátot vett fel, kardot öltött. Azt reméltem, hogy hálóköntösben jön hozzám.

A királynak elkerekedett a szeme.

Mária Antónia hóbortja különös gondolatokat ébresztett benne, de olyan hihetetlennek találta őket, hogy mindet elhessegette.

A gyanakvás és aggodalom érzése volt a legerősebb.

- Mi lelte? - kérdezte. - Késleltetni akarja, vagy meg akarja akadályozni, amiben tegnap közösen megállapodtunk?

- Szó sincs róla, felség.

- Nagyon kérem, asszonyom, hogy vegye végre tudomásul: ez nem tréfadolog. El kell mennem Párizsba, és el is akarok menni. A párizsi út elkerülhetetlen. Már a kíséretem tagjait is kijelöltem tegnap este.

- Én semmit se kérek felségedtől, csak...

- Ne felejtse el - mondta a király egyre jobban belelovalva magát -, ne felejtse el, hogy a párizsi utam híre már nyilván elterjedt a párizsiak közt, már készülnek a fogadásomra, és hogyha visszavonom az elhatározásomat, az irántam való igen kedvező érzelmek egykettőre ellenséges indulatokká változhatnak, ami katasztrofális következményekkel járna. És végül ne felejtse el, hogy...

- De, felség! Én nem vitatom, amit felséged mondani méltóztat; tegnap beletörődtem az elhatározásába, és ez mit sem változott.

- Akkor mit jelent ez a hosszas bevezető?

- Én nem tartok bevezetőt.

- Bocsánat: miért kérdezget az öltözékem meg a terveim felől?

- Csakhogy végre visszatérünk az öltözékéhez! - mondta a királyné, és megpróbált mosolyogni, de igencsak hervadtra és keserűre sikeredett a mosolya.

- Mi kifogása van az öltözékem ellen?

- Arra kérném, hogy vesse le.

- Talán nem jól áll, asszonyom? Ibolyaszínű selyemruha. A párizsiak ebben szoktak meg, és mindig is szerették, ha ilyen színű ruha van rajtam, amelyen mellesleg szólva igen jól mutat a kék szalag. Ezt maga is gyakran mondta, asszonyom.

- Semmi kifogásom felséged öltözékének színárnyalatai ellen.

- Hát akkor?

- A bélés ellen van kifogásom.

- Miért ez az állandó mosoly, asszonyom?... A bélés ellen?... Miféle tréfa ez?

- Ez, sajnos, nem tréfa.

- Na, tessék! Most meg a mellényemet tapogatja! Az se tetszik? Fehér tafota ezüsthímzéssel... maga hímezte, asszonyom... az egyik kedvenc mellényem.

- A mellény ellen sincs kifogásom.

- Nem értem, mit kíván tőlem... Az ingfodor vagy a hímzett batiszting nem tetszik? Ejnye! Hát ne öltözzek fel szépen, ha meglátogatom jó Párizsomat?

Keserű mosoly húzta össze a királyné ajkát, az a bizonyos mosoly, amelyet oly sokszor az "osztrák nő" szemére vetettek; kivált a felső ajka csücsörödött előre, mintha a gyűlölet és a düh mérgei dagasztották volna.

- Nem, felség, én semmi kivetnivalót nem találok benne, hogy ünnepi ruhát öltött, énnekem a bélés ellen van kifogásom, csakis a bélés ellen.

- A hímzett ingem bélése ellen? Magyarázza már meg végre, mire gondol!

- Megmagyarázom. A nemkívánatos és gyűlölt király, aki most hétszázezer, forradalmi eszméktől és diadaltól megmámorosodott párizsi közé veti magát, e király nem középkori fejedelem, és most mégis milánói acélsisakban, talpig vértben kellene bevonulnia Párizsba, úgy kellene készülnie, hogy se golyó, se nyílvessző, se kő, se kés ne tudjon sebet ejteni rajta.

- Ebben van némi igazság - mondta elgondolkodva XVI. Lajos -, de mivel engem nem úgy hívnak, édes barátném, hogy VIII. Károly, I. Ferenc vagy IV. Henrik, és mivel a monarchia manapság meztelen a bársony és a selyem alatt, én is meztelen leszek a selyemruha alatt, sőt kiváló célpont leszek, mely valósággal vonzani fogja a golyókat; itt a szívemen a nagykereszt.

A királyné felsóhajtott.

- Végre kezdünk szót érteni, felség - mondta. - Mindjárt meglátja, hogy a hitvese nem tekinti tréfának a dolgot.

Intett Campannénak, aki mostanáig félrehúzódva állt; az udvarhölgy odament a királyné fiókos szekrénykéjéhez, és kivett belőle egy selyembe csomagolt, téglalap alakú, lapos tárgyat.

- Felség! - szólt a királyné. - Igaz, a király szíve mindenekelőtt Franciahoné, de erősen bízom benne, hogy a feleségéé és a gyermekeié is. Én nem akarom, hogy az a szív ki legyen téve az ellenséges golyóknak. Megtettem a kellő intézkedést, hogy minden vésztől megóvjam férjemet, királyomat, gyermekeim atyját.

Széthajtogatta a selymet: egy páncéling volt benne, melynek finom láncszemei olyan művészi tökéllyel voltak összeillesztve, hogy arab kelmének hitte volna az ember; lágy fényű, rugalmas anyag, mintha szőve volna.

- Mi ez? - kérdezte a király.

- Nézze meg, felség!

- Egy mellény, ha jól látom.

- Úgy van, felség.

- Egy magas nyakú mellény.

- És még egy külön kis gallér is van, a kabátgallér vagy a nyakkendő alá.

A király kezébe vette a mellényt, és kíváncsian vizsgálgatta.

Jóindulatú figyelmét látva a királyné igen megörült.

A király ámulva morzsolgatta ujjai közt a csodálatos lánchálót, melynek olyan lágy esése volt, akár a gyapjúszövetnek.

- Micsoda acél! - mondta.

- Mit szól hozzá, felség?

- És micsoda remek munka!

- Ugye?

- El nem tudom képzelni, honnan szerezte.

- Tegnap este vásároltam egy férfitól, aki már régen felajánlotta, hogy vegyem meg felségednek, mert jó szolgálatot tehet, ha vidékre utazik.

- Csodálatos! Csodálatos! - mondta a király műértő szemmel nézegetve a becses holmit.

- És azt hiszem, hogy olyan, mintha magára öntötték volna.

- Gondolja?

- Próbálja fel!

A király szó nélkül levetette ibolyaszín kabátját.

A királyné reszketett örömében; segített XVI. Lajosnak levenni az érdemrendeket, a levetett ruhadarabokat pedig Campannéra bízta.

A király maga csatolta le a kardját. Mária Antónia arca olyan győzedelmes fénnyel ragyogott, amilyet csak a legnagyobb boldogság tud gerjeszteni.

Leoldotta a király nyakba való kendőjét, és finom ujjaival alácsúsztatta az acélgallért.

Aztán maga kapcsolta be a páncélmellényt, mely bámulatosan felvette a test vonalát, nem szorított hónaljban, bár egy csepp rést se hagyott, és ki volt bélelve vékony bivalybőrrel, hogy a páncél ne dörzsölje a testet.

Ez a mellény hosszabb volt, mint egy mellvért: az egész testet védte, de persze nem látszott ki az ing és a kabát alól; alig egy hajszálnyival vastagította a törzset; a legkevésbé sem zavart a mozgásban.

- Nem nagyon nehéz? - kérdezte a királyné.

- Egy csöppet sem.

Mária Antónia Campanné felé fordult, aki épp a király kézelőjét gombolta:

- Na, mit szól? Ugye, milyen csodálatos? - kérdezte tapsikolva.

Campanné ugyanilyen együgyű módon fejezte ki örömét.

- Megmentettem a királyomat - kiáltotta Mária Antónia. - Tessék, tegye egy asztalra ezt a láthatatlan vértet, próbálja átdöfni egy késsel, vagy próbálja meg átlőni! Tessék, próbálja meg!

- Nono - kételkedett a király.

- Próbálja csak meg! - ismételte lelkes hévvel a királyné.

- Hát jó, megpróbálom, már puszta kíváncsiságból is - mondta a király.

- Fölösleges, felség.

- Ugyan miért volna fölösleges? Hát nem akar megbizonyosodni, hogy milyen remekmű az ajándéka?

- Lám, ilyenek a férfiak! Csak nem képzeli, hogy hitelt adtam volna egy idegen ember szavának, ha egyszer a hitvesem életéről, Franciaország üdvéről van szó?

- Mi mást tehetett, Antónia? Kénytelen volt hitelt adni neki, nem?

Az asszony bájos makacssággal ingatta a fejét.

- Kérdezze csak meg ezt a derék hölgyet, hogy mit csináltunk ma reggel!

- Uramisten, mit csináltak? - kérdezte felcsigázva a király.

- Ma reggel... jaj, mit is mondok... még éjszaka eltávolítottuk az egész személyzetet, és bezárkóztunk a Campanné szobájába, amely ott van az apródok legtávolabbi szálláshelye mögött... Az apródok még tegnap este áttették a szálláshelyüket Rambouillet-ba... Megbizonyosodtunk róla, hogy senki sem zavarhat meg bennünket, s aztán nekiláttunk, hogy megvalósítsuk a tervünket.

- Úristen! Most már csakugyan megijeszt, asszonyom. Mit forgatott a fejében a két Judit?

- Judit csak levágta Holofernész fejét, és az kisebb zajjal járt, mint amire mi készültünk. De különben tökéletes a hasonlat. Nos, Campanné vitte a páncélinget, én meg azt a hosszú pengéjű remek német vadászkést vittem, amellyel az apám jó néhány vaddisznót leterített.

- Judit! Mondom, hogy Judit - nevetett a király.

- Igen, csakhogy Juditnak nem volt pisztolya, én viszont elvettem egy jó súlyosat a felséged pisztolyai közül, és megtöltettem Weberrel.

- Pisztoly is volt magánál?

- Volt bizony! Látnia kellett volna, amint a legkisebb nesztől is megrémülve a fal mellett osonunk a sötét, kihalt folyosón, mint két falánk kisegér. Campanné becsukott három ajtót, elreteszelte a negyediket, és akkor ráadtuk a páncélinget arra a bábura, amelyre a ruhámat szokták tenni, odaállítottuk a falhoz, én pedig teljes erőmből beledöftem, de a penge meghajolt, kirepült a kezemből, és legnagyobb rémületünkre belefúródott a padlóba.

- Nahát! - mondta a király.

- Várjon, még nincs vége!

- Nem lyukasztotta ki a páncélinget? - kérdezte XVI. Lajos.

- Mondom, hogy még nincs vége a történetnek. Campanné felvette a kést, és azt mondta: "Maga nem elég erős, asszonyom, és talán remegett a keze, majd meglátja, hogy én sokkal erősebb vagyok." Megragadta a kést, és akkora erővel szúrt bele a bábuba, hogy szegény német penge azonnal eltörött a páncélszemeken. Nézze csak! Itt van, ami letörött a pengéből és itt, ami megmaradt. Ebből majd csináltatok egy tőrt felségednek.

- Hát ez hihetetlen - mondta a király. - És nem ütött rést rajta?

- Egy szem megkarcolódott, három pedig egymásra csúszott.

- Látni szeretném.

- Mindjárt meglátja.

Azzal a királyné tüneményes gyorsasággal vetkőztetni kezdte, élvezve, hogy a király mennyire csodálja az ő nagyszerű ötletét és a hőstetteit.

- Na, úgy látom, hogy itt egy kissé megrongálódott - mondta a király, és mutatta, hogy egyhüvelyknyi területen benyomódtak a láncszemek.

- Azt a pisztolygolyó csinálta, felség.

- Micsoda? Még rá is lőtt a pisztollyal, asszonyom?

- Mindjárt megmutatom a golyót. Egész fekete lett, és nézze, milyen lapos!

- Maga egy igazi őrangyal - mondta a király, miközben lassan kikapcsolta a páncélinget, hogy közelebbről is szemügyre vegye a kés meg a pisztolygolyó nyomát.

- Képzelheti, hogy meg voltam rémülve, kedves király uram, amikor rálőttem a páncélingre. Nemcsak az iszonyatos dörrenés miatt, hanem mert úgy éreztem, hogy felségedre lövök, amikor célba veszem azt a mellényt, amely épp arra van hivatva, hogy megóvja magát; reszkettem, hogy a golyó átfúródik rajta, és füstbe megy minden reményem, minden fáradságom.

- Drága nőm! - mondta XVI. Lajos levetve a mellényt. - Végtelenül hálás vagyok magának.

Az asztalra tette a mellényt.

- Mit csinál, felség? Miért teszi le? - kérdezte a királyné.

Fogta a mellényt, és újra odanyújtotta a királynak.

De az nyájas és előkelő mosollyal elhárította.

- Nem, köszönöm - mondta.

- Nem veszi fel?

- Nem.

- Ó, felség! Gondolja meg!

- Felség! - könyörgött Campanné is.

- De hiszen megmentheti az életét!

- Lehet - mondta a király.

- Nem akarja, hogy Isten megsegítse?

- Elég! Elég! - mondta a király.

- Nem fogadja el! Istenem! nem fogadja el...

- Úgy van, nem fogadom el.

- Meg fogják ölni!

- Kedvesem! A nemesurak úgy vonulnak hadba a mi XVIII. századunkban, hogy csak inget, posztókabátot öltenek, hadd találja meg őket a golyó, a harcmezőn pedig, amikor összemérik kardjukat, egy szál ing védi őket. Én vagyok e királyság első nemesura, úgy való hát, hogy ne maradjak le a barátaim mögött. Mi több: egyedül az, én kiváltságom, hogy selyembe öltözzek posztó helyett. Köszönöm, drága nőm, köszönöm, jó királyném, köszönöm.

- Ah! - kiáltott a királyné csüggedten, egyszersmind elragadtatva. - Milyen kár, hogy a hadsereg nem hallotta e fennkölt szavakat!

A király rendíthetetlen nyugalommal felöltözött, fel se fogta talán, hogy milyen hősi tettet hajtott végre.

- Nem vész el a monarchia, ha a válságos pillanatokban is megőrzi méltóságát - suttogta a királyné.

 

6
Az indulás

Amikor a király kilépett Mária Antónia lakosztályából, körülvették azok a tisztek és udvari személyek, akiket kijelölt, hogy vele utazzanak Párizsba.

Ott volt Beauvau, Villeroy, Nesle, d'Estaing.

Gilbert remélte, hogy a király észreveszi a sokaságban, és legalább elhaladtában odaint neki a szemével.

Látni való volt, hogy senki sem biztos benne, hogy a király kitart-e elhatározása mellett.

- Reggeli után indulunk, uraim - mondta a király. Megpillantotta Gilbert-t, odaszólt neki: - Á! Maga is itt van, doktor úr? Nagyszerű. Szeretném, ha a kíséretemben lenne.

- Parancsára, felség.

A király a dolgozószobájába ment, és két óra hosszat dolgozott.

Aztán az udvartartással egyetemben részt vett a misén, majd kilenc óra tájban asztalhoz ült.

A reggeli a szokásos külsőségek közepette zajlott, azzal a különbséggel, hogy a királyné, aki a misén vörösre sírta a szemét, ezúttal jelen akart lenni, hogy minél tovább a férje mellett maradhasson.

A királyné két gyermeke is ott volt: nyugtalanul lesték apjukat, és bámulták a sok tisztet meg testőrt. Időnként - nyilván anyjuk kívánságának megfelelően - el-elmorzsoltak egy-egy könnycseppet, és ez a látvány egyeseket szánalommal, másokat haraggal töltött el, de általában mindenki átérezte fájdalmukat.

A király sztoikus nyugalommal táplálkozott. Többször odaszólt Gilbert-nek, bár egyszer se nézett rá; jobbára a királynéhoz intézte szavait, és hangja gyöngéd szeretetről tanúskodott.

Végül utasításokat adott az útimarsalloknak.

Éppen végzett a reggelivel, amikor jelentették neki, hogy hatalmas tömeg közeledik; Párizsból jönnek gyalogszerrel, és hamarosan a Dísztérre érnek.

Azon nyomban tisztek és testőrök rohantak ki a teremből; a király Gilbert-re nézett, s látva, hogy Gilbert mosolyog, nyugodtan befejezte az evést.

A királyné elsápadt, odahajolt Beauvau-hoz, és megkérte, hogy tájékozódjon.

Beauvau kisietett.

A királyné odament az ablakhoz.

Beauvau öt perc múlva visszatért.

- Felség! - szólt. - A párizsi nemzetőrök azok. Tegnap meghallották, hogy felségednek az a szándéka, hogy meglátogassa a párizsiakat, s erre a hírre összegyűltek vagy tízezren, hogy a király elé jöjjenek, jöttek, jöttek, és mivel még mindig nem találkoztak felségeddel, végül ideértek Versailles-ba.

- Milyennek ítéli a szándékaikat? - kérdezte a király.

- Láthatóan igen jó szándékkal vannak, felség.

- Mindegy! - kiáltott a királyné. - Zárják be a kaput!

- Eszükbe ne jusson! - mondta a király. - Elég, ha a kastély ajtajai zárva vannak.

A királyné összevonta a szemöldökét, és Gilbert-re nézett.

A doktor várta már ezt a pillantást, hiszen a jóslata máris félig megvalósult. Azt ígérte, hogy húszezren jönnek; nos, tízezer már itt is van.

A király ismét Beauvau-hoz fordult:

- Gondoskodjon róla, hogy adjanak frissítőt azoknak a derék embereknek! - mondta.

Beauvau másodszor is lement, és átadta a pincemestereknek a király parancsát.

Hamarosan visszaért.

- Nos, mi a helyzet? - kérdezte a király.

- Az a helyzet, felség, hogy azok a derék párizsiak nagy vitába keveredtek a testőrséggel.

- Csak nem zördültek össze?

- Nem, nem, felség, nagyon békésen vitatkoznak. A párizsiak megtudták, hogy felséged két óra múlva indul útnak, szeretnék megvárni az indulást, s aztán elkísérni felségedet.

- De hiszen gyalog vannak, nem? - kérdezte a királyné.

- De igen, asszonyom.

- A király hintója elé viszont gyors lovak vannak befogva, a király gyorsan hajtat, nagyon gyorsan. Maga is tudja, Beauvau úr, hogy a király nagyon gyorsan szokott hajtatni.

E szavak azt jelentették: "Kössön szárnyakat őfelsége hintajára!"

A király csendet intett.

- Majd lépésben megyek - mondta.

A királyné akkorát sóhajtott, hogy az dühös kiáltással is felért.

- Méltánytalan lenne - folytatta XVI. Lajos -, ha futásra kényszeríteném ezeket a derék embereket, akik ily nagy fáradságot vállaltak, csak hogy kimutassák irántam való tiszteletüket. Lépésben fogok haladni, sőt lassú lépésben, hogy senki se maradjon le.

A jelenlévők nagy része egyetértően és elismerően morajlott, de voltak, akiknek az arca a királyné nyilvánvaló rosszallását tükrözte: Mária Antónia gyengeségnek vélte a lelki jóságot.

Nyílt egy ablak.

A királyné meghökkenve odafordult: Gilbert, orvosi minőségében, élt a jogával, hogy kiszellőztesse az ebédlőt, amelynek fojtogató lett a levegője az étkek szagától és a több mint száz jelenlevő lélegzésétől.

A doktor a függöny mögé állt, az udvarból pedig felhallatszott a tömeg zsivaja.

- Kik azok? - kérdezte a király.

- A nemzetőrök, felség. A tűző napon álldogálnak, és bizonyára nagyon melegük van.

- Talán meg kellene hívni őket, hogy reggelizzenek a királlyal - mondta fojtott hangon a királyné az egyik legkedvesebb tisztjének.

- Árnyékba kellene vezetni őket, a márványudvarba, az előcsarnokba, mindenhová, ahol hűsebb a levegő - mondta a király.

- Tízezer embert az előcsarnokba? - kiáltotta a királyné.

- Ha jól szétosztják őket, csak elférnek - mondta a király.

- Ha jól szétosztják őket! - mondta Mária Antónia. - Na de, uram! a végén még azt is megmutatja nekik, hogy merre menjenek felséged hálószobájába.

Íme, a rettenet szülte prófécia: három hónap se telt el, s a jövendölés valóra vált Versailles-ban.

- Sok gyerek van velük, asszonyom - mondta lágy hangon Gilbert.

- Gyerekek is vannak? - csodálkozott a királyné.

- Igen, asszonyom, sokan a gyereküket is magukkal hozták, mint egy sétára. A gyerekek is nemzetőrnek vannak öltözve, olyan nagy a lelkesedés az új testület iránt.

A királyné már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán csak lehajtotta a fejét.

Talán egy jó szava lett volna a gyerekekről, de a büszkeség és a gyűlölet belefojtotta a szót.

Gilbert figyelmesen nézte Mária Antóniát.

- Szegény kisgyerekek! - kiáltotta a király. - Aki magával hozta a gyerekét, annak biztosan nincsenek ellenséges szándékai egy családapa iránt. Egy okkal több, hogy a hűsre engedjék szegénykéket. Engedjék be őket!

Gilbert ekkor szelíden megcsóválta a fejét, mintha azt mondaná a hallgató királynénak:

"Látja, asszonyom, ezt kellett volna mondania, én alkalmat adtam rá magának. A szavai szájról szájra jártak volna, és két évre biztosította volna a népszerűségét."

A királyné elértette Gilbert néma beszédét, és a haja tövéig elpirult.

Érezte, hogy hibázott, de tüstént fel is mentette magát: a kevélység felülkerekedett benne, visszautasította Gilbert szemrehányását. Eközben Beauvau teljesítette a király parancsát a nemzetőrökkel kapcsolatosan.

Örömkiáltások harsantak, és a felfegyverzett tömeg nem győzte áldani a királyt, amiért a parancsára beengedték a kastélyba.

Zúgott az éljenzés, és az üdvrivalgás hallatára a királyi pár végképp megnyugodhatott: fölösleges volt rettegnie a párizsiaktól.

- Mit parancsol a kíséretének, felség? - kérdezte Beauvau.

- Először azt mondja meg, hogy mi van a nemzetőrök és a tisztjeim vitájával!

- Ó, felség, nincs már vita; olyan boldogok a derék párizsiak, hogy egyre csak azt mondogatják: "Odaállunk a menetben, ahova akarják. A király éppúgy a miénk, mint bárki másé, akárhol megy is, azért a mienk marad."

A király Mária Antóniára nézett; Mária Antónia megvetően, gunyorosan mosolygott.

- Azt üzenem a nemzetőröknek, hogy oda állnak a menetben, ahova nekik tetszik - mondta XVI. Lajos.

- Ne felejtse el, felség, hogy a testőrei elidegeníthetetlen joga, hogy körülvegyék a hintaját.

A tisztek, látva, hogy a király elbizonytalanodik, közelebb léptek, hogy csatlakozzanak a királyné véleményéhez.

- Hát, van benne igazság - mondta a király. - Na, majd meglátjuk.

Beauvau és Villeroy máris indultak, hogy elfoglalják helyüket a menetben, és kiadják a szükséges parancsokat.

Tízet ütött az óra Versailles-ban.

- No, majd holnap dolgozom - mondta a király. - Nem akarom tovább várakoztatni ezeket a derék embereket.

A király felállt.

Mária Antónia kitárt karral lépett oda hozzá, és megölelte. A gyerekek sírva akaszkodtak apjuk nyakába; XVI. Lajos meghatódott, de gyorsan kibontakozott ölelő karjaikból, mert félt, hogy nem tudja majd leplezni túláradó érzelmeit.

A királyné minden tisztet megállított: kinek a karját, kinek a kardját fogta meg.

- Uraim! Uraim! - mondta.

És ezzel a mindennél kifejezőbb felkiáltással a gondjukba ajánlotta a királyt, aki közben elhagyta a termet.

A tisztek a szívükre és a kardjukra tették a kezüket.

A királyné köszönetképpen rájuk mosolygott.

Gilbert az utolsókkal távozott.

- Uram! - mondta neki a királyné. - Maga javasolta ezt az utat a királynak. Rábeszélte, hogy menjen Párizsba, én hiába rimánkodtam, hogy maradjon. Ne felejtse el, milyen rettenetesen nagy felelősséggel tartozik a hitvesnek és anyának!

- Tudom, asszonyom - felelte Gilbert kimérten.

- És épen és egészségesen visszahozza nekem a királyt? - kérdezte ünnepélyes mozdulat kíséretében a királyné.

- Igen, asszonyom.

- Ne felejtse, hogy a fejével felel érte!

Gilbert meghajolt.

- Ezt ne felejtse el! - ismételte Mária Antónia, és hangjában fenyegetés csengett, egy kérlelhetetlen abszolút uralkodó fenyegetése.

- Igen, asszonyom, a fejemmel felelek érte - hajolt meg Gilbert -, habár én a fejemet igen csekély értékű zálognak tekinteném, ha úgy érezném, hogy a királyt veszély fenyegeti. De mint mondtam, a párizsi út diadalút lesz őfelségének, asszonyom.

- Azt akarom, hogy minden órában értesítsenek az eseményekről.

- Meglesz, asszonyom, ígérem.

- És most menjen, uram, már peregnek a dobok, hamarosan indul a király.

Gilbert harmadszor is meghajolt, és távozott. A főlépcsőn lefelé menet szembetalálkozott a király egyik szárnysegédjével, akit őfelsége küldött, hogy keresse meg őt.

Beauvau szertartásmester a saját hintaját jelölte ki Gilbert-nek, mivel nem akarta, hogy kipróbálatlan új ember létére valamelyik királyi hintóba szálljon.

Gilbert elmosolyodott, látva, hogy egyedül van a címeres hintóban (Beauvau lóháton volt, hogy mindig ott lehessen a király közelében).

Aztán Gilbert-nek eszébe jutott, hogy nevetséges dolog, hogy ő egy koronás, címeres hintóban terpeszkedjen.

Még javában ezen rágódott, amikor a hintók körül hömpölygő tömegből néhány nemzetőr benézett a hintó ablakán.

- Na, ez itt Beauvau herceg - súgta oda a társainak az egyik kíváncsiskodó.

- Á, dehogyis! - válaszolta neki a cimborája.

- Hát nem látod, hogy a herceg címere van a hintón?

- A herceg címere! Na és? Az nem jelent semmit.

- Ugyan mit bizonyít a címer? - mondta egy harmadik is.

- Teringettét! Ha egyszer Beauvau úr címere van a hintón, akkor biztos ő ül benne.

- Beauvau úr, az egy hazafi? - kérdezte egy asszony.

- Hát... - mondta az a nemzetőr, aki szerint Beauvau ült a hintóban.

Gilbert mosolyogva hallgatta a beszélgetést.

- Mondom, hogy ez nem a herceg - folytatta a vitát a másik nemzetőr. - A herceg hájas, ez meg itt sovány, a herceg testőrparancsnoki egyenruhát visel, ez meg feketét. Biztos az intendánsa.

Ellenséges moraj támadt a Gilbert-t becsmérlő kijelentés nyomán.

- Eh! rossz nyavalyát! - kiáltotta egy vastag hang, amelynek hallatára Gilbert felkapta a fejét. A hang gazdája könyökkel, ököllel utat vágott magának a hintóhoz. - Ez nem Beauvau úr, és nem is az intendánsa, hanem egy bátor és derék hazafi, sőt, mondhatom, hogy az egyik legnagyobb hazafi... Hé! Gilbert úr! Mi az ördögöt keres egy herceg hintójában?

- Nahát! Maga az, Billot gazda? - kiáltotta a doktor.

- Ki más volnék? Nem mulaszthattam el az alkalmat, hogy részt vegyek egy ilyen eseményen.

- Na és Pitou?

- Ő is itt van valahol... Hé! Pitou! Gyere ide! Na! Gyere már, ha mondom!

Pitou nagy nehezen odatolakodott Billot-hoz.

- Jó napot, Gilbert úr! - üdvözölte álmélkodva a doktort.

- Jó napot, Pitou, jó napot, barátom!

- Gilbert... Gilbert - az meg kicsoda? - kérdezgették egymástól az emberek.

"Ilyen a dicsőség - gondolta magában a doktor. - Hiába ismerik az embert Villers-Cotterets-ban, attól még nem lesz népszerű Párizsban is."

Kiszállt a hintóból, mely lépésben haladt tovább, és Billot-ba karolva gyalog folytatta az utat.

Pár szóban elmesélte a gazdának, hogy mi járatban volt Versailles-ban, és hogy milyen jó szándékkal van a nép iránt a király és a királyi család. Néhány perc alatt olyan királypárti szónoklatot kerekített, hogy a derék és együgyű emberek, akiket még könnyű volt befolyásolni, és szép szavakkal elbűvölni, lelkesen azt kiáltották: "Éljen a király!", és a kiáltás egyre hangosabban hullámzott tovább, s végül majd megsüketítette a hintójában ülő XVI. Lajost.

- Látni akarom a királyt - mondta felvillanyozva Billot -, látnom kell őt közelről. - Az arcából akarom megítélni, hogy milyen ember. A tekintet sok mindent elárul. Menjünk oda hozzá, Gilbert úr, menjünk oda hozzá, nagyon kérem.

- Na, várjon csak, azt hiszem, nem lesz nehéz - mondta Gilbert. - Amott jön Beauvau úr egyik szárnysegédje; sejtem, hogy kit keres errefelé.

És csakugyan: egy lovas kerülgette nagy óvatosan a gyalogszerrel haladó, fáradt, de boldog emberek csoportjait, és szemlátomást a felé a hintó felé igyekezett, amelyből Gilbert kiszállt.

Gilbert odakiáltott neki:

- Nem Gilbert doktort keresi, uram?

- De igen, őt - válaszolta a szárnysegéd.

- Én vagyok az.

- Nagyszerű. Beauvau úr hívatja a király nevében, uram.

E szavak hallatára Billot nagy szemeket meresztett, a tömeg pedig utat adott a lovasnak, aki Gilbert és a kíséretében levő Billot és Pitou előtt haladva egyre csak azt kiáltozta:

- Utat! Utat! Adjanak utat, uraim! A király nevében! Utat!

Gilbert hamarosan odaért a királyi hintóhoz, amely olyan lassan haladt, mint egy ökrös szekér a Meroving-korban.

 

7
Az utazás

Gilbert, Billot és Pitou lökdösődve és lökdöstetve, de szorosan követve Beauvau szárnysegédjét, végül is csak odaért ahhoz a hintóhoz, amely a királlyal és a társaságában levő d'Estaing-nel és Villequier-vel lassan haladt az egyre gyarapodó tömegben.

Különös, példátlan látvány! A vidéki polgárőrök - szedett-vedett katonák - ujjongva futottak oda, amerre a király elhaladt, éljenezték és áldották a nevét, igyekeztek a közelébe kerülni, aztán maguk is csatlakoztak a menethez, és követték a királyt Párizs felé.

Hogy miért? Ezt senki meg nem tudta volna mondani. Talán az ösztönük parancsára. Látni akarták szeretett királyukat, nem akartak elszakadni tőle.

Merthogy abban az időben XVI. Lajost szeretet övezte; a franciák oltárokat emeltek volna neki, ha Voltaire nem oltott volna mélységes megvetést a franciákba az oltárok iránt.

Nem emeltek hát oltárokat XVI. Lajosnak, de csak azért nem, mert a kor hangadói túlságosan becsülték őt, hogysem efféle megaláztatásban részesítsék.

XVI. Lajos megpillantotta a Billot-ba karolva közeledő Gilbert-t; mögöttük ott csörtetett Pitou, még mindig azzal a hatalmas karddal az oldalán.

- Á, doktor! Csodálatos idő van, és csodálatos a nép.

- Ugye, csodálatos? - felelte Gilbert. Odahajolt a királyhoz: - Hát nem ezt ígértem felségednek?

- De igen, uram, és igaza volt, nagyon igaza. - A király felszegte a fejét, és hangosan, hogy mindenki hallja, azt mondta: - Nagyon lassan megyünk, de azt hiszem, hogy még lassabban kellene, annyi sok látnivaló van.

- Felség! - mondta Beauvau. - Ha ilyen ütemben haladunk, egy mérföldet teszünk meg egy óra alatt. Ennél lassabban már bajos volna haladni.

Igaza volt: a lovak többet álltak, mint haladtak; rögtönzött szónoklatok repkedtek; a nemzetőrök fraternizáltak - ekkor keletkezett a szó - őfelsége testőreivel.

- Idehallgasson, Gilbert úr! - mondta Billot félhangon. - Jól megnéztem a királyt, meg is hallgattam. Hát, nekem az a véleményem, hogy a király derék ember.

És Billot, nagy lelkesedésében, olyan hangosan ejtette ki az utolsó szavakat, hogy a király és a társaságában levő urak is meghallották őket.

Az urak elnevették magukat.

A király elmosolyodott; majd felszegve a fejét azt mondta:

- Íme, egy dicséret, melynek örülök.

Billot meghallotta a király megjegyzését.

- Örülhet is felség, mert én aztán nem mondom mindenkire mondta olyan fesztelenül beszélgetésbe elegyedve királyával, mint Michaud IV. Henrikkel.

- Annál inkább örvendek - mondta a király. Zavarban volt, mert nem tudta, hogyan beszéljen kegyesen és jó hazafi módjára, de megőrizve királyi méltóságát.

Szegény uralkodó! Még nem szokta meg, hogy a franciák királyának neveztessék.

Azt hitte, hogy Franciaország királya.

Billot nem gondolkodott el rajta, hogy Lajos filozófiai szempontból nézve lemondott a királyi méltóságról, és felvette az "ember" címet; ő csak örömmel tapasztalta, hogy ez a beszédmodor vidékiesen kedélyes, és hogy kiválóan megértik egymást a királlyal.

Ennek volt köszönhető, hogy Billot egyre jobban fellelkesedett. Áhítattal bámulta a királyt, és a vonásaiból azt olvasta ki, hogy szép jövő vár az alkotmányos monarchiára. Meggyőződését tüstént megosztotta Pitouval, aki - maga is csordultig telve szeretettel királya iránt - érces, majd rikácsoló, végül elfúló kiáltozással adott hangot kikívánkozó érzelmeinek:

- Éljen a király! Éljen a nép atyja!

Az okozta Pitou hangjának elváltozását, hogy egyre jobban berekedt.

Már csak némán tátogni tudott, mire a menet Párizs határához ért, ahol La Fayette - híres fehér paripáját táncoltatva - igyekezett féken tartani a nemzetőrség fegyelmezetlen és türelmetlen csapatait, amelyek hajnali öt óra óta várták, hogy díszkíséretet adhassanak a királynak.

Már majdnem két óra volt.

A szemtanúk szerint közmegelégedésre zajlott le a király és a felfegyverkezett Franciaország új vezére közti találkozás.

De a király már fáradni kezdett; már nem beszélt, csak mosolygott.

A párizsi népfelkelők főparancsnoka már nem parancsolt, csak hadonászott.

A király elégedetten tapasztalhatta, hogy majdnem olyan hangosan zeng az "Éljen a király!", mint az, hogy "Éljen La Fayette!". Fájdalom, most utolszor ízlelhette meg a hiúság emez örömét.

Egyébiránt Gilbert még mindig ott állt a király hintajának ablakánál, Billot ott állt Gilbert mellett, Pitou Billot mellett.

Gilbert, ígéretéhez híven, már négy futárt küldött a királynéhoz, amióta elhagyták Versailles-t.

A futárok csupa jó hírt vittek, hiszen amerre csak a király elhaladt, az emberek feldobták a sipkájukat. Csakhogy azokon a sipkákon nemzetiszínű kokárda virított, ami néma szemrehányással illette a testőröket és magát a királyt, amiért ők fehér kokárdát viselnek a kalpagjukon.

A kokárdák közti ellentét volt az egyetlen dolog, ami megzavarta a lelkesedő Billot hiánytalan boldogságát.

Billot hatalmas kék-fehér-piros kokárdát viselt a háromszögletű kalapján.

A királynak fehér kokárda volt a kalapján: az alattvalónak és az uralkodónak tehát nem egészen egyezett az ízlése.

Billot-t annyira foglalkoztatta ez a gondolat, hogy nem is tudta magában tartani.

- Gilbert úr - fordult a doktorhoz -, miért nem tette fel a király a nemzetiszínű kokárdát?

- Azért, kedves Billot, mert a király vagy nem tudja, hogy új kokárda van, vagy úgy ítéli, hogy csakis az ő kokárdája lehet a nemzet kokárdája.

- Nem, nem, ezt nem hiheti, hiszen az ő kokárdája fehér, a miénk meg háromszínű.

- Figyeljen ide! - intette le Gilbert a derék gazdát, nehogy újságírói közhelyeket pufogtasson. - A király kokárdája fehér, mint Franciaország zászlaja. Nem tehet róla a király. A nemzeti kokárda és a zászló már réges-rég fehér volt, amikor ő a világra jött. Egyébként pedig, kedves Billot, dicső múltra tekint vissza mind a fehér zászló, mind a fehér kokárda. Fehér kokárdát viselt a kalapján Suffren admirális, amikor legyőzte az angolokat az indiai vizeken. Fehér kokárdát viselt a kalapján Assas lovag, amikor egy éjszaka feláldozta az életét, nehogy az ellenség rajtaüthessen a katonáin. Fehér kokárdát viselt a kalapján Saxe marsall, amikor Fontenoynál megverte az angolokat. És fehér kokárdát viselt a kalapján Condé herceg is, amikor megverte a császáriakat Rocroynál, Fribourg-nál és Lensnél. És még sokáig lehetne folytatni, hogy mi mindent tett a fehér kokárda, kedves Billot, a nemzeti kokárda viszont, amely talán egyszer bejárja a világot, ahogy La Fayette jövendölte, még semmit se tehetett, lévén, hogy csak három napja született. Értse meg: nem azt mondom én, hogy mindig is tétlen marad, de egyelőre nem tett semmit, ezért a király joggal várhat, amíg a nemzeti kokárda dicsőséget nem szerez.

- Hogyhogy még semmit se tett a nemzeti kokárda? - mondta Billot. - Hát nem foglalta el a Bastille-t?

- De igen - mondta szomorúan Gilbert -, igaza van, Billot.

- Nahát, ezért kellene feltennie a királynak - vágta ki diadalmasan a gazda.

Gilbert észrevette, hogy a király hallgatja a vitájukat, Billot bordái közé döfte hát a könyökét, és odasúgta:

- Megbolondult, Billot? Hát ki ellen foglalták el a Bastille-t? A királyi hatalom ellen, ha nem tévedek. És maga azt kívánná, hogy a király viselje a maguk győzelmi jelvényét és tulajdon vereségének bélyegét? Őrültség! A király nagylelkű, jóságos, őszinte ember, és maga most képmutatót akar csinálni belőle.

- De hát - mondta egy kicsit kevésbé magabiztosan Billot - énszerintem nem a király ellen foglaltuk el a Bastille-t, hanem a zsarnokság ellen.

Gilbert vállat vont; úgy érezte, fölényben van Billot-val szemben, de nem akarta összezúzni érvei súlyával.

- Nem, nem - folytatta a gazda felélénkülve -, mi nem jó királyunk ellen harcoltunk, hanem a csatlósai ellen. - Tudni való, hogy abban az időben a politikában csatlóst mondtak a katona helyett, mint ahogy a színházban paripát mondtak ló helyett. - Különben is, a király nem ért egyet velük, hiszen itt van köztünk, és ha nem ővelük ért egyet, akkor mivelünk. Mi, a bastille-i győzők a saját boldogságunkért és az ő dicsőségére tettük, amit tettünk.

Gilbert felsóhajtott: már maga se tudta, hogyan lehet összeegyeztetni azt, amit a király arca tükröz, azzal, ami alkalmasint a lelkében lejátszódik.

A király igyekezett minél többet felfogni a mellette zajló vitából, ami persze nem volt könnyű az általános zsivajgás közepette.

Gilbert, mint mondtuk, észrevette, hogy a király odafigyel, ezért megpróbálta kevésbé síkos terepre vezetni az egyre jobban felhevülő Billot-t.

Hirtelen megállt a menet: a Cours-la-Reine sétányhoz értek, Párizs régi kapujához, a Champs-Élysées-re.

Ott állt szépen felsorakozva az elektorok és tanácsosok küldöttsége Baillyval, az új polgármesterrel az élen, és velük háromszáz nemzetőr egy ezredes parancsnoksága alatt, valamint legalább háromszáz képviselő, akiket természetesen a nemzetgyűlés harmadik rendbeli tagjai közül toboroztak.

Két elektor, minden erejét és ügyességét latba vetve, egy aranyozott ezüsttálcát egyensúlyozott, amelyen két hatalmas kulcs pihent: Párizs városának kulcsai IV. Henrik idejéből.

Az ünnepélyes látványra elcsitult a beszélgetés moraja, és mind a felsorakozott fogadóbizottság, mind a csoportokba verődött sokaság a körülményeknek megfelelően néma áhítattal várta, hogy elhangozzanak a szónoklatok.

Bailly, a jeles tudós, derék csillagász, aki akarata ellenére lett képviselő, polgármester és szónok, hosszú díszbeszédet készített elő. A beszéd bevezetője - a retorika szigorú szabályai szerint - a király dicsőségét zengte volna Turgot miniszterré emelésétől a Bastille bevételéig. Az ékesszólás sajátosságai folytán kis híján az a látszat keletkezett, hogy maga a király kezdeményezte az eseményeket, a nép, a sanyargatott nép pedig legfeljebb elviselte, elfogadta, ami történt.

Bailly nagyon meg volt elégedve a beszédével, de egy váratlan eset - ezt maga Bailly meséli el az emlékirataiban -, szóval egy váratlan eset arra késztette, hogy megváltoztassa a bevezetőt, amely így sokkal hatásosabb lett, mint az eredeti; egyébiránt a beszédnek ezt az egy részletét őrizte meg a nép emlékezete, melyben általában azok a jó és főként szép mondatok szoktak megragadni, amelyek valami kézzelfogható tényhez kötődnek.

Bailly, Párizs határa felé haladva a tanácsosokkal és az elektorokkal, azon kezdett aggodalmaskodni, hogy a királynak átadandó kulcsok nagyon súlyosak.

- Csak nem képzelik - mondta nevetve -, hogy miután megmutatom ezeket az irdatlan kulcsokat a királynak, még vissza is cipelem őket Párizsba?

- Miért, mit akar csinálni velük? - kérdezte egy elektor.

- Hogy mit csinálok velük? Hát odaadom magának vagy belehajítom őket az árokba egy fa tövében.

- Isten őrizz! - kiáltott fel a választó megbotránkozva. - Nem tudja, hogy ugyanezeket a kulcsokat adta át a város IV. Henriknek is az ostrom után? Maga eldobná ezt a felmérhetetlen értékű történelmi ereklyét?

- Igaza van - válaszolta Bailly. - A Párizst meghódító IV. Henriknek felajánlott kulcsokat most XVI. Lajosnak ajánljuk fel, akit...

"Ejha! - folytatta magában a derék polgármester -, de hisz ez egy remek szónoki fordulat lehet!"

Azzal ceruzát ragadott, és a megírt beszéd elé biggyesztette az alábbi bevezetőt:

"Átadom felségednek jó Párizs város kulcsait. Azokat a kulcsokat, amelyeket IV. Henriknek adtak át. Ő visszahódította népét, ma a nép hódította vissza királyát."

Szép mondat volt, igaz mondat, bevésődött a párizsiak emlékezetébe, és Bailly egész beszédéből, sőt Bailly összes műveiből ez az egyetlen mondat maradt meg elevenen.

XVI. Lajos egyetértően bólintott, de közben elpirult, mert megérezte a tiszteletteljes szóvirágok közt megbújó tüskés iróniát.

"Mária Antónia nem hagyná, hogy félrevezesse Bailly hamis hódolata - mondta magában -, és egészen másképpen válaszolna ennek a szerencsétlen csillagásznak, mint ahogy én fogok válaszolni neki."

XVI. Lajos olyan jól megértette Bailly beszédének az elejét, hogy a folytatásra már oda se figyelt, és még kevésbé figyelt az elektorok szónokának, Delavigne-nak a szavaira.

Hanem a szónoklatok végeztével mégsem akarta, hogy az a látszat keletkezzék, mintha nem örvendene kellőképpen a kedves fogadtatásnak, így aztán igen fennkölt beszédben válaszolt a párizsi polgárság elöljárójának és az elektorok fejének hódolatteljes szavaira, és a legkisebb utalást se tette arra a bizonyos bevezetőre.

Aztán parancsot adott, hogy induljanak tovább.

De mielőtt továbbindultak volna, elbocsátotta a testőreit, ekként is bizonyságot téve kegyes bizalmáról, amellyel az őt udvariasan köszöntő város iránt viseltetik.

A kocsi most már gyorsabban haladhatott a nemzetőrök és a kíváncsiskodók tömegében.

Gilbert és kísérője, Billot ott maradt a hintó jobb oldali ajtaja mellett.

A kocsi éppen a XV. Lajos téren haladt át, amikor lövés dörrent a Szajna túlpartján: fehér füstfátyol lebbent a kék ég felé, aztán hamar el is enyészett.

Gilbert úgy érezte, mintha a dörrenés visszhangot verne a szívében. Megtántorodott, egy pillanatra kihagyott a lélegzete a fájdalomtól, a melléhez kapott.

Ugyanekkor jajkiáltás hangzott a királyi hintó közelében, és egy asszony elvágódott: golyó fúródott a jobb válla alá.

Ugyanaz a golyó rézsútosan eltalálta Gilbert egyik kabátgombját (a kor divatja szerint csiszolt, nagy fekete acélgomb volt).

Arról a gombról pattant vissza a golyó; ezért hasított fájdalom Gilbert mellkasába.

A golyó kiszakított egy darabot a fekete mellényből és az ingfodorból.

Az a golyó, Gilbert gombján irányt változtatva, halálos sebet ejtett a szerencsétlen asszonyon, akit máris felkaptak, és amúgy csurom véresen, haldokolva elvittek a közelből.

A király hallotta a dörrenést, de semmit se látott.

Mosolyogva hajolt oda Gilbert-hez:

- Díszlövéseket adnak le a tiszteletemre - mondta.

- Igen, felség - felelte Gilbert.

Őrizkedett tőle, hogy megmondja őfelségének, mi a véleménye a nagy ünneplésről.

De magában elismerte, hogy a királyné nem minden ok nélkül féltette a férjét, hiszen ha ő nem áll ott, és nem takarja el a hintó ablakát, az a golyó, amely irányt változtatott a gombján, bizony a királyt találta volna meg.

Csak az a kérdés, hogy ki húzta meg oly ügyesen a ravaszt?

Akkor senki sem firtatta különösebben a dolgot... így aztán sosem fogjuk megtudni.

Billot elsápadt, látva, mi történt, nem tudta levenni a szemét a Gilbert kabátján, mellényén és ingfodrán keletkezett szakadásról, és arra ösztökélte Pitout, hogy kiabálja még hangosabban: "Éljen a franciák atyja!"

Az események sodrásában hamar meg is feledkeztek a közjátékról.

Végre XVI. Lajos megérkezett a városháza előtti térre, miután a Pont-Neufön díszsortűz köszöntötte (azok az ágyúk csakugyan nem voltak megtöltve).

A városháza homlokzatára hatalmas felirat volt kiterítve; a betűi feketék voltak, de sötétben világítottak. A felirat a városi tisztségviselők dús fantáziáját dicsérte.

Íme, a felirat szövege:

"XVI. Lajosnak, a franciák atyjának és egy szabad nép királyának."

Ez a retorikai szembeállítás se volt kisebb jelentőségű, mint a Bailly szónoklatáé, méltán vívta ki a téren összecsődült párizsiak bámulatát.

A felirat felkeltette Billot figyelmét.

De mivel nem tudott olvasni, elolvastatta magának a feliratot Pitouval.

Aztán még egyszer elolvastatta, mintha rosszul hallotta volna.

Aztán, amikor Pitou egyetlen szóváltoztatás nélkül elismételte a mondatot, így kiáltott:

- Ez van odaírva? Pontosan ez van odaírva?

- Hát persze - mondta Pitou.

- A városháza azt íratta ki, hogy a király egy szabad nép királya?

- Igen, Billot gazda.

- No, ha a nemzet szabad, akkor felajánlhatja a kokárdáját a királynak.

Azzal odapattant XVI. Lajos elé, aki a városháza lépcsői előtt kiszállt a hintajából.

- Felség! - szólt. - Ugye, látta, hogy a hídon IV. Henrik bronzszobrára ki van tűzve a nemzeti kokárda?

- Igen, láttam - válaszolt a király.

- Nahát! Ha IV. Henrik nemzetiszín kokárdát visel, akkor maga is kitűzheti.

- Ki is tűzném, ha volna - mondta XVI. Lajos nagy zavarban.

- Hát akkor - mondta emelt hangon Billot - felajánlom magának ezt a kokárdát, ni, a fehér helyett, fogadja el!

Bailly odasietett.

A király sápadt volt. Érezte, hogy már nem ura az eseményeknek. Tanácstalanul Baillyra nézett.

- Felség - mondta Bailly -, ez minden franciák megkülönböztető jele.

- Akkor elfogadom - mondta a király, és átvette a kokárdát Billot-tól.

Levette a fehér kokárdát a kalapjáról, és a helyére erősítette a kék-fehér-pirosat.

Eget verő diadalkiáltás harsant a téren.

Gilbert szomorúan elfordította a fejét.

Úgy ítélte meg, hogy a nép túlságosan mohó, a király pedig nem fejt ki elegendő ellenállást.

- Éljen a király! - kiáltotta Billot, s e jelre újra felujjongott a sokaság.

- Meghalt a király - suttogta maga elé Gilbert. - Már nincs király Franciaországban.

A király kiszállt a hintóból, és ezernyi kard formálta acélboltozat alatt haladt egészen addig a teremig, ahova várták.

- Ez nem diadalív - mondta Gilbert -, ez a caudiumi iga. - Sóhajtott. - Mit szól majd a királyné?

 

8
Mi történt Versailles-ban, miközben a király a város szónoklatait hallgatta?

A városházán igen hízelgő fogadtatásban részesítették a királyt: a szabadság felvirágoztatójának nevezték.

Felkérték, hogy mondjon beszédet (sok szónoklat volt, mert részint egyre jobban szomjúhozták a szónoklatokat, részint pedig a király kíváncsi volt mindenki véleményére); a király a szívére tette a kezét, és csak ennyit mondott:

- Mindig számíthatnak szeretetemre, uraim.

Miközben a király odabent a kormány beszámolóit hallgatta - merthogy e naptól fogva valóságos kormány működött Franciaországban a trón és a nemzetgyűlés mellett -, a nép odakint közelebbről is szemügyre vette a király szép lovait, az aranyozott hintót meg a hajtókat és a lakájokat.

Pitou kék, fehér, piros szalagokat vásárolt (Billot-tól kapott rá egy Lajos-aranyat), és tömegével gyártotta a különböző méretű kokárdákat, felékesítette velük a hintót, a lovakat, a személyzetet.

Ezen felbuzdulva a nézősereg valóságos kokárdabolttá változtatta őfelsége hintaját.

A hajtók és a lakájok tetőtől talpig fel voltak pántlikázva.

A hintó belsejébe is jutott egypár tucat kokárda.

Megjegyzendő, hogy La Fayette, aki ott maradt a téren, mégpedig lóháton, megpróbálta mérsékletre bírni a nemzeti színek lelkes terjesztőit, de semmire se ment.

A királynak, kilépve a városházáról, azonnal megakadt a szeme a hintó tarkabarkaságán, de csak ennyit mondott:

- Nahát!

Aztán intett La Fayette-nek, hogy menjen oda hozzá.

La Fayette, leengedve kardját, tiszteletteljesen odament.

- La Fayette úr - szólt a király -, csak azt akarom mondani, hogy megerősítem nemzetőr-parancsnoki tisztségében.

Azzal általános ujjongás közepette hintóba szállt.

Gilbert megnyugodott a király biztonsága felől, és a tanácsteremben maradt az elektorokkal és Baillyval.

Még nem értek véget a szónoklatok.

Gilbert, hallva a királyt búcsúztató kiáltozást, az ablakhoz ment, és kinézett a térre, hogy lássa, hogyan viselkedik az ő két falusi barátja.

Azok változatlanul a király odaadó híveiként viselkedtek.

Gilbert észrevette, hogy egy portól szürke ruhájú lovas közeledik a Pelletier rakpart felől; a tömeg készségesen utat nyitott neki.

Az ekkor még szíves és jámbor nép vidáman kiáltozta:

- A király tisztje! A király tisztje!

"Éljen a király!" kiáltások kísérték a lovast, női kezek simogatták a tajtékos fehér lovat.

A tiszt pont akkor ért a hintóhoz, amikor a lakáj becsukta az ajtót a király mögött.

- Nahát! Maga az, Charny? - mondta XVI. Lajos. Halkan megkérdezte: - Mi hír Versailles-ban? - És még halkabban: - A királyné?

- Nagyon aggódik, felség - válaszolt a tiszt behajolva a hintóba.

- Visszamegy Versailles-ba?

- Igen.

- Nos, nyugtassa meg a barátainkat: minden fényesen sikerült.

Charny tisztelgett, felegyenesedett, és meglátta La Fayette-et, aki barátságosan intett neki.

Charny odaléptetett hozzá, és La Fayette kezet fogott vele, minek következtében a tömeg lovastul a rakpartig vitte magával, ahol - a nemzetőrség előrelátó parancsának megfelelően - díszsorfal várta őfelségét és kíséretét.

A király utasítást adott, hogy lépésben menjenek a XV. Lajos térig; ott már meglehetősen türelmetlenül várták a testőrei, és mivel a türelmetlenség a többiekre is átragadt, a király és kísérete egyre gyorsabb ütemben haladt Versailles felé.

Gilbert nem ismerte a lovast, de rögtön tudta, hogy mi a jövetele célja. Sejtette, mennyire aggódhat a királyné, hiszen három óra óta nem tudott futárt küldeni Versailles-ba, mert az óhatatlanul gyanakvást keltett volna a tömegben, vagy gyengeségről árulkodott volna.

De sejtése, hogy mi történhetett Versailles-ban, csak részben fedte a valóságot.

Térjünk hát vissza Versailles-ba, annál is inkább, mivel nem akarjuk hosszas történelmi leckével untatni az olvasót.

Mária Antónia három órakor kapta az utolsó híradást a királyról.

Gilbert szerét ejtette, hogy üzenetet küldjön, amikor a király épen és egészségesen belépett a városházára az acélboltozat alatt.

Ott volt a királyné mellett Charny grófné is, aki az egész előző napot és a délelőttöt is ágyban töltötte, mert gyengélkedett.

Még nagyon sápadt volt, a szeme le-lecsukódott, mintha fájdalom vagy szégyen súlya nehezedne a pilláira.

A királyné rámosolygott, de csak afféle merev mosollyal, amelyről az uralkodók bizalmasai jól tudják, hogy a legcsekélyebb érzelmet se fejezi ki.

A királyné most őszinte örömmel fordult a körülötte állókhoz, mert jó hírt kapott XVI. Lajos felől.

- A király biztonságban van. Ó, bárcsak itt lenne már!

- Nem kell aggódnia felségednek - mondta egy udvaronc -, a párizsiak tisztában vannak vele, hogy milyen nagy felelősség nehezedik a vállukra.

- Felséged biztos benne, hogy hitelesek a hírek? - kérdezte egy másik, kevésbé nyugodt udvaronc.

- Ó, igen - felelte a királyné -, aki az üzeneteket küldi, a fejével felel a király biztonságáért. És különben is: a barátunk.

- Ó, ha egy barátról van szó, az más - hajolt meg az aggodalmaskodó úriember.

Lamballe-né odalépett a királyné elé.

- A király új orvosa az a barát, ugye? - kérdezte Mária Antóniától.

- Igen. Gilbert-nek hívják - válaszolt szórakozottan a királyné. Meg se fordult a fejében, hogy szörnyű ütést mér a mellette álló Andrée-ra.

- Gilbert? - kiáltotta a grófné, és úgy megborzongott, mintha vipera mart volna a szívébe. - Gilbert felséged barátja?

Andrée ökölbe szorította a kezét haragjában és szégyenében; lángoló tekintettel, némán vádolta a királynét.

- De hát... - mondta bizonytalanul Mária Antónia.

- Ó, asszonyom, asszonyom! - suttogta Andrée keserű szemrehányással.

Halálos csend támadt.

A csendet halk lépések zaja törte meg.

- Charny gróf - súgta oda Andrée-nak a királyné, mintegy figyelmeztetve, hogy uralkodjon magán.

Charny mindent hallott, mindent látott a szomszéd szobából, csak épp semmit se értett.

Nem kerülte el a figyelmét Andrée sápadtsága és Mária Antónia zavara.

Ahhoz nem volt joga, hogy a királynét faggassa, de Andrée a felesége volt, őt kérdőre vonhatta.

Odament hozzá, és nyugtalanul azt kérdezte:

- Mi lelte, asszonyom?

Andrée megpróbált uralkodni magán.

- Semmi, semmi, gróf úr - válaszolta.

Charny a királyné felé fordult, aki bár igazán járatos volt a titkolózás tudományában, most hiába próbált mosolyt erőltetni az arcára.

- Úgy látom, kételkedik Gilbert úr odaadásában - mondta a gróf Andrée-nak -, van valami oka rá, hogy ne bízzon a hűségében?

Andrée nem válaszolt.

- Nos, asszonyom? - sürgette Charny. Andrée néma maradt. - Ejnye, asszonyom, válaszoljon! A tapintat ebben az esetben nem helyénvaló; ne feledje, hogy a király és a királyné üdve forog kockán.

- Nem értem, hogy ezt miért mondja nekem, uram - szólalt meg Andrée.

- Hallottam, asszonyom, hogy azt mondja... a hercegné a tanúm... - és Charny meghajolt Lamballe-né felé -, hallottam, hogy azt kiáltja: "Gilbert felséged barátja?"

- Csakugyan ezt mondta, kedvesem - erősítette meg a jámbor és naiv Lamballe hercegné. Ő is odalépett Andrée elé. - Igaza van a gróf úrnak: mondja meg, ha tud valamit!

- Könyörgök, asszonyom, könyörgök! - súgta Andrée, olyan halkan, hogy csak a hercegné hallhatta.

A hercegné hátrább húzódott.

- Istenem! Nem kell eltúlozni a dolgot - lépett közbe a királyné, mert méltatlannak érezte volna, ha cserbenhagyja Andrée-t. - A grófné félelmének adott hangot, nyilván arra gondolt, hogy bajosan képzelhető el, hogy egy amerikai forradalmár, La Fayette barátja a mi barátunk legyen.

- Igen... erre gondoltam - mondta gépiesen Andrée.

- A grófné ugyanazon aggódott, mint az előtte szóló urak - folytatta a királyné, és tekintetével megkereste azt a két udvaroncot, akik korábban a párizsi üzenetek miatt nyugtalankodtak.

De Charny kétségeit nem lehetett ilyen könnyen eloszlatni. Az általános zavarodottság láttán titkot szimatolt.

Nem hagyta hát annyiban.

- Akárhogy is, szerintem kötelessége, hogy megpróbálja okát adni a félelmének és aggodalmának, grófné - mondta.

- Ejnye, uram! Még mindig ezen lovagol? - csattant fel a királyné.

- De asszonyom, én...

- Úgy látom, hogy tovább akarja faggatni Charny grófnét.

- Bocsásson meg, asszonyom, engem...

- A hiúsága izgatja, ugyebár? Eh, Charny úr - folytatta metsző iróniával a királyné -, mondja ki kereken, hogy féltékeny!

- Féltékeny? - pirult el Charny. - Ugyan kire volnék féltékeny?

- Nyilván a feleségére - mondta élesen a királyné.

- Na de, asszonyom! - hebegte Charny meghökkenve a kihívó hangtól.

- Ez igen természetes - folytatta szárazon Mária Antónia -, hiszen a felesége gyönyörű asszony.

Charny egyenesen a királyné szemébe nézett, és a pillantásában figyelmeztetés volt: ne feszítse tovább a húrt!

De ugyan hiába volt a figyelmeztetés. Ha ezt az asszonyt elragadták az indulatai, úgy viselkedett, mint a sebzett anyaoroszlán: senkire és semmire nem volt tekintettel.

- Ó, megértem én, hogy féltékeny, Charny úr, hogy féltékeny és nyugtalan, ez természetes állapota minden léleknek, mely szeret, következésképp állandóan őrködik.

- Asszonyom! - ismételte Charny.

- Én ugyanazt érzem ezekben az órákban, mint maga, uram: féltékeny vagyok és nyugtalan. - Erősen megnyomta a "féltékeny" szót. - A király Párizsban van, s én nem élném túl, ha valami baja esne.

- De, asszonyom - mondta Charny végképp semmit se értve a villámokkal terhes érzelmi viharból -, felséged nemrég kapott híreket a király felől, mégpedig jó híreket, úgyhogy semmi oka az aggodalomra.

- Magát talán megnyugtatta, amit a grófné és jómagam mondtunk a kérdéseire?

Charny az ajkába harapott.

Andrée kezdett magához térni; csodálkozott és elszörnyedt. Csodálkozott azon, amit hallott, és elszörnyedt azon, amit érteni vélt.

Charny első kérdése után őrá néztek némán a jelenlévők - most ugyanúgy halálos csöndben nézték a királynét.

- Akik szeretnek, azoknak az a végzete, hogy szeretetük tárgya foglalja el minden gondolatukat - folytatta majdnem önkívületben a királyné. - E boldogtalanok mindent... igen, mindent... feláldoznának a szenvedélyük oltárán! Ó, Istenem! Mennyire aggódom a királyért!

- Jön majd az újabb üzenet - kockáztatta meg valaki.

- Ó! Miért is nem vagyok Párizsban? Miért is nem vagyok a király mellett? - mondta Mária Antónia jól látva, hogy Charny mennyire megzavarodott, amióta igyekszik átplántálni belé az őt mardosó féltékenységet.

Charny meghajolt.

- Ha csak ez nyugtalanítja, asszonyom, azonnal odamegyek, és ha veszély fenyegeti a királyt, amiként felséged gondolja, biztosíthatom, hogy akár életem kockáztatásával is azon leszek, hogy elhárítsam azt a veszélyt. Máris indulok.

Újra meghajolt, és indult az ajtó felé.

- Uram! Uram! - szaladt oda hozzá Andrée. - Vigyázzon magára - tört ki belőle az aggodalom -, ne rohanjon a veszélybe!

Más se hiányzott!

Amint a máskor oly hűvösen tartózkodó Andrée óvatlanul kiejtette e tőle szokatlan féltő szavakat, a királyné rémületesen elsápadt.

- Ej, asszonyom! - támadt Andrée-ra. - Ne bitorolja a királyné jogait!

- Én, asszonyom? - hebegte Andrée, és tudta, hogy most először kicsapott belőle a tűz, amely oly régóta emészti a lelkét.

- Miféle beszéd ez? - folytatta Mária Antónia. - A férje a király szolgálatában áll, a férje a király után indul, ha kockázatot vállal, a királyért vállal kockázatot, és maga azt tanácsolja neki, hogy ne rohanjon a veszélybe?

E megsemmisítő szavak hallatára Andrée elalélt; megtántorodott, és el is vágódott volna, ha az odaugró Charny nem fogja fel a karjaiban.

Charny - megfeledkezve a kötelező illemről - felháborodva nézett Mária Antóniára, és ez a végsőkig fokozta a királyné kétségbeesését. Azt hitte, hogy megbántott vetélytárs, holott igazságtalan uralkodó volt.

- A királynénak igaza van - szólalt meg végre Charny nagy nehezen türtőztetve magát. - Elragadtatta magát, grófné, elfeledte, hogy a király szolgálata mindenek előtt való. Ha hitvesi aggodalomból óvatosságra int, asszonyom, én kénytelen vagyok arra inteni magát, hogy fékezze az érzelmeit. - Mária Antónia felé fordult: - A királyné rendelkezésére állok - mondta hidegen. - Indulok, és én fogok hírekkel, jó hírekkel szolgálni felségednek a királyról... vagy senki.

Mélyen meghajolt, és kisietett. A rémült és dühös királyné nem is próbálta visszatartani.

Kisvártatva hallani lehetett, hogy egy vágtató ló patái dobognak az udvar kövezetén.

A királyné mozdulatlanul állt. Szörnyű vihar dúlt a lelkében, és annál jobban tombolt, minél inkább titkolni próbálta.

Ki értette, ki nem értette a felfokozott lelkiállapot okát, de mindenki érezte, hogy az a leghelyesebb, ha nem háborgatja a királynét.

Magára hagyták.

A többiekkel együtt Andrée is távozott a királyné lakosztályából. Akkor Mária Antónia parancsot adott, hogy engedjék be hozzá a gyermekeit, a velük való együttlétben keresett vigaszt.

 

9
A visszatérés

Már sötétség - baljós látomásoktól terhes sötétség - borult a versailles-i kastélyra, amikor hirtelen kiáltozások harsantak odakint.

A királyné remegve felállt. Odament a legközelebbi ablakhoz, kinyitotta.

De máris örvendező szolgák szaladtak be őfelségéhez, és azt kiáltozták:

- Futár érkezett, asszonyom, futár érkezett.

Három perc múlva egy huszár főhadnagy lépett be a királyné lakosztályába.

Charny küldte előre. Lóhalálában vágtatott Sèvres-től.

- A király? - kérdezte Mária Antónia.

- Negyedóra múlva itt lesz - válaszolta zihálva a tiszt.

- Épen és egészségesen?

- Épen, egészségesen és jókedvűen, felség.

- Találkozott vele?

- Nem, asszonyom, de Charny úr ezt mondta, amikor rám bízta az üzenetet.

A királyné ismét megremegett e név hallatára, melyet a véletlen, lám, összekapcsolt a király nevével.

- Köszönöm, uram - mondta a fiatal nemesnek. - És most menjen, pihenje ki a fáradalmait!

A fiatalember meghajolt és távozott.

Mária Antónia kézen fogta gyermekei, és kiment velük a nagy teraszra, ahol már ott voltak az összes udvaroncok és szolgák.

A királyné éles tekintete nyomban felfedezett egy sápadt fiatal nőt, aki a mellvédre könyökölve elnézett a sötét messziségbe.

Andrée volt az; úgy el volt merülve gondolataiba, hogy észre sem vette a királynét.

Vagy észrevette ugyan úrnőjét, de nem méltatta rá, hogy jelét adja figyelmének?

Neheztel rá, amiért felajzott lelkiállapotában olyan kegyetlenül meggyötörte délután?

Vagy olyan felfokozott izgalommal várja Charnyt, aki iránt leplezetlenül féltő gyöngédséget tanúsított, hogy minden másról megfeledkezik?

Mindkét eshetőség éles fájdalmat okozott a királyné sebzett szívének.

Szórakozottan hallgatta a barátnői és az udvaroncok örvendezését és jókívánságait.

Egy percre csitult a fájdalom, amely egész este marcangolta. Majdnem megfeledkezett róla, hogy micsoda aggodalomban telt a napja a király veszélyes útja miatt.

De nagy lelkierővel mindent kiűzött a szívéből, ami nem a hitvesi szeretetből fakadt. Kiűzte a féltékenységet, a haragot és a titkos örömöket is.

Bizonyára az isteni Gondviselés adott enyhet és támaszt neki; Isten adománya volt, hogy mindennél jobban szerette a királyt.

E percben úgy érezte, hogy a királyság és a király iránti aggodalom felülemeli minden földi szenvedélyen.

Már nem volt hát a szívében se asszonyi bosszúvágy, se kacérság, amikor a fasor végén feltűntek a király kíséretének fáklyái. A fények gyorsan, nagyon gyorsan közeledtek.

Már hallatszott a vágtató lovak nyerítése és fújtatása, dübörgött a föld a paták alatt.

Nyílt a kapu, és az őrök ujjongva szaladtak a király elé. A hintó kerekei már a nagy udvar kövezetén csattogtak.

A királyné túláradó örömmel, repesve sietett lefelé a lépcsőn, hogy köszöntse a királyt.

XVI. Lajos kiszállt a hintóból, és amilyen gyorsan csak bírt, megindult felfelé. Az eseményektől és a sikertől felhevült tisztek mind ott loholtak a nyomában, közben pedig a palotaőrök az istállómesterekkel és a lovászokkal elvegyülve versengve tépték le a rengeteg kokárdát, amellyel a lelkes párizsi nép felékesítette a hintókat és a lovakat.

A király és a királyné a márványlépcső pihenőjén találkozott. A királyné boldogan, szeretettel ölelte meg a férjét.

Nem látta, nem is láthatta, hogy néhány lépésnyire tőlük Charny és Andrée némán megszorítják egymás kezét.

Csak egy néma kézfogás volt, de Andrée ért oda először a férjéhez, Charny őt látta és érintette meg először.

A királyné odavezette a gyermekeit a király elé, a gyermekek megcsókolták apjukat, és akkor a trónörökös, meglátva XVI. Lajos kalapján az új kokárdát, melyre vöröses fényt hintett a fáklyák lángja, gyermeki csodálkozással így kiáltott:

- Mi van a kokárdáján, apám? Vér?

A királyné felsikoltott.

A király lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja a lányát; valójában, hogy leplezze szégyenét.

Mária Antónia undorral letépte azt a kokárdát; gőgös elméjében meg se fordult, hogy az egész nemzetet sérti meg, a nemzetet, mely egyszer majd megbosszulja a sértést.

- Dobja el, uram, dobja el! - kiáltotta.

És maga hajította a lépcsőre a kokárdát, melyet aztán mindenki megtaposott, aki csak a lakosztályába kísérte a királyt.

A kokárda miatti undor és harag egy csapásra minden hitvesi érzést kioltott a királynéban. Lopva Charnyt kereste a szemével; a gróf szerényen állt a tisztek sorában.

- Köszönöm, uram - mondta a királyné, amikor Charny végre rászánta magát, hogy ráemelje a tekintetét. - Híven megtartotta ígéretét.

- Kihez beszél? - kérdezte a király.

- Charny grófhoz - mondta ki bátran a királyné.

- Ó, igen... Szegény Charny! Nem volt könnyű odavergődnie... És hol van Gilbert? Sehol se látom - tette hozzá.

A királyné tanult a leckéből, gyorsan másra terelte a szót.

- Jöjjön vacsorázni, felség! Charny úr - fordult a grófhoz -, keresse meg Charny grófnét, tartsanak velünk! Szűk körben vacsorázunk.

Most úgy viselkedett, ahogy a királynéhoz illik. De magában keserűen felsóhajtott, amiért Charny szomorú arca egyszeriben felvidul.

 

10
Foullon

Billot boldogságban úszott.

Elfoglalta a Bastille-t, kiszabadította Gilbert-t; La Fayette kitüntetően a nevén szólította.

És végül ott volt Foullon temetésén.

Kevés embert gyűlöltek olyan hevesen, mint Foullont; talán csak egyvalakit: Berthier de Savignyt, a vejét.

A Bastille bevételének másnapján mindketten jól jártak.

Foullon meghalt, Berthier-nek menekülnie kellett.

Foullon népszerűtlenségét az tetőzte be, hogy elfogadta és elfoglalta az érdemes genfi helyét (ahogy Neckert nevezték akkoriban), és rövid ideig pénzügyminiszter volt.

Volt is nagy éneklés meg táncolás a temetésén!

Sokan azt javasolták, hogy vegyék ki a koporsóból, és akasszák fel, de Billot felugrott egy sarokkőre; s nagy szónoklatot tartott a halottak iránti kötelező tiszteletről, minek köszönhetően a halottaskocsi folytathatta útját.

Pitou... nos, Pitou hőssé magasztosult.

Élie és Hulin barátságába fogadta Pitout; mindenféle megbízásokat adtak neki.

Ezenkívül Billot bizalmasa volt, azé a Billot-é, akit - mint említettük - La Fayette kitüntetett a figyelmével, sőt olykor herkulesi erejét is kihasználta, ha túlságosan nagy volt körülötte a tülekedés.

Gilbert a király párizsi útja után Necker közvetítésével kapcsolatba lépett a nemzetgyűlés és a városháza legfontosabb személyiségeivel, és lankadatlanul munkálkodott a forradalom gyermekbetegségeinek gyógyításán.

Magára hagyta hát Billot-t és Pitout, akik ekként magukra hagyatva idejük nagy részét gyűléseken töltötték, melyeken a polgárok magasrendű politikai kérdéseket taglaltak.

Egy szép napon, amidőn Billot három óra hosszat fejtette ki a Párizs élelmezéséről való nézeteit az elektorok előtt, és a hosszú szónoklat után fáradtan, de elégedetten pihengetett babérjain (az utána szólók beszédéből csak monoton zsongás hatolt a fülébe), egyszer csak Pitou lépett be a városháza tanácstermébe, és mint az angolna, odasiklott Billot-hoz.

- Billot úr! Kedves Billot gazda! - mondta tőle szokatlan izgalommal.

- Na, mi van?

- Nagy hírem van.

- Jó hír?

- Csudálatos.

- Hadd hallom!

- Ugye, tudja, hogy elmentem az Erény klubba... amelyik ott van a fontainebleau-i kapunál.

- Igen. Na és?

- Na és hihetetlen dolgot mondtak.

- Mit?

- Tudja, hogy az a gazember Foullon halottnak adta ki magát, sőt látszólag el is temették.

- Hogyhogy halottnak adta ki magát? Hogyhogy látszólag eltemették? Meghalt az igazán, a mindenit neki, hiszen én magam láttam a temetési menetet!

- Márpedig igenis él, Billot uram.

- Él?

- Akárcsak maga vagy én.

- Megbolondultál.

- Dehogy bolondultam meg, Billot úr! Az áruló Foullon, a nép ellensége, Franciaország piócája, a harácsoló nem halt meg.

- De ha mondom, hogy megütötte a guta, és eltemették, a saját szememmel láttam a temetési menetet, sőt én akadályoztam meg, hogy kiszedjék a holttestét a koporsóból, és felakasszák.

- Nahát, én meg azt mondom, hogy élve láttam.

- Te?

- Én bizony? Azt mondják, hogy egy inasa halt meg, azt temettette el olyan úri pompával a gazember. De kiderült a turpisság. Azért csinálta, mert félt a nép bosszújától.

- Na, mesélj, Pitou!

- Jöjjön ki az előcsarnokba, Billot úr, ott kényelmesebben beszélgethetünk.

Kimentek az előcsarnokba.

- Először is tudnom kell, hogy Bailly úr itt van-e - mondta Pitou.

- Itt van hát. Na, beszélj már!

- Na, szóval ott voltam az Erény klubban, és egy hazafi beszédét hallgattam. Huhu, hogy az milyen műveletlenül beszélt! Meglátszott rajta, hogy nem Fortier abbénál nevelődött.

- Jól van, na! - mondta Billot. - Tudhatod, hogy akkor is lehet jó hazafi az ember, ha nem tud írni meg olvasni.

- Ez igaz - mondta Pitou. - Egyszer csak berohant egy ember. "Győzelem! - azt mondja. - Győzelem! Foullon nem halt meg, Foullon él. Felfedeztem, megtaláltam." Mind úgy voltunk, mint most maga, Billot gazda: egy szavát se hittük. Egyesek azt kérdezték: "Micsoda? Foullon él?" Mások azt mondták: "Eh! Ugyan már!" És volt, aki csak gúnyolódott: "Még jó, hogy nem azt állítod, hogy Berthier-t, a vejét is megtaláltad!"

- Berthier-t? - kiáltott Billot.

- Igen, Berthier de Savignyt. Tudja, a mi compiègne-i intendánsunkat, Isidor de Charny barátját...

- Hát hogyne tudnám! Aki mindenkihez olyan goromba volt, Catherine-hoz meg olyan udvarias.

- Az az - mondta Pitou. - Az a piszok adóbérlő, az a népnyúzó Berthier, az emberi nem gyalázata, a civilizált világ szégyene, ahogy az erényes Loustalot szokta mondani.

- Jól van, jól van - türelmetlenkedett Billot.

- Igaza van, ad aventum festina, ami annyit tesz, kedves Billot uram, hogy ne csűrd-csavard! Mondom hát a lényeget. Szóval, beront az az ember az Erény klubba, és kifulladva azt kiabálja: "Megtaláltam Foullont, megtaláltam!" Erre iszonyú hangzavar tört ki.

- Tévedett a fickó - makacskodott Billot.

- Nem tévedett, mert én magam is láttam.

- Te magad láttad, Pitou?

- A tulajdon két szememmel. De várjon csak...

- Várok, várok, de már égek a türelmetlenségtől.

- Nekem is elég melegem van... Na, szóval figyeljen ide! Mondom, halottnak adta ki magát, és egy inast temettetett el maga helyett. Szerencsére, a Gondviselés őrködött.

- Még hogy a Gondviselés! - legyintett megvetően a voltairiánus Billot.

- Vagyis hát a nemzet - adta meg magát Pitou. - Az a jó polgár, az a hazafi, aki lihegve hozta a hírt, ráismert Foullonra Viryben, merthogy ott rejtőzködött.

- Hűha!

- Megismerte, feljelentette, és az elöljáró, egy bizonyos Rappe, nyomban letartóztatta.

- És hogy hívják azt a derék hazafit, aki a bátor tettet elkövette?

- Márhogy azt, aki feljelentette Foullont?

- Igen.

- Azt úgy hívják, hogy Saint-Jean.

- Saint-Jean? Ez úgy hangzik, mintha egy inas volna.

- Az is! Annak a gazember Foullonnak az inasa. Úgy kell neked, te rohadt arisztokrata! Minek tartasz szolgákat?

- Ez kezd érdekes lenni, Pitou - mondta Billot, és közelebb húzódott a mesélőhöz.

- Meghiszem azt, Billot uram. Hát, szóval Foullont feljelentik, letartóztatják, és Párizsba hozzák. A feljelentő előreszalad, hogy jelentse a hírt, és felvegye a vérdíjat. Hamarosan Foullon is odaér a városkapuhoz...

- Te már ott találkoztál vele?

- Igen. Hát, tudja, furcsa egy látvány volt: csalánból volt fonva a nyakravalója.

- Csalánból? Aztán mért?

- Hát mert állítólag azt mondta az a gazember, hogy az embereknek kenyér kell, a lovaknak széna, a népnek meg jó a csalán is.

- Ezt mondta a nyomorult?

- Ezt, a hétszentségit!

- Na, tessék! Már káromkodsz is!

- Eh! Katonák egymás közt - mondta könnyedén Pitou. - Na, szóval gyalog jött, és végig az úton ütötték, verték a hátát meg a fejét.

- Hm, hm - mondta lohadó lelkesedéssel Billot.

- Csuda mulatságos volt, csak hát nem mindenki fért oda hozzá, mert voltak vagy tízezren a menetben.

- Aztán mi történt? - kérdezte Billot egy kicsit gondterhelten.

- Aztán a Saint-Marcel kerületi nemzetőrparancsnok elé vezették. Az igen derék ember...

- Ismerem. Úgy hívják, hogy Acloque.

- Úgy, úgy. Na és ő megparancsolta, hogy kísérjék a városházára, merthogy ő nem tud mit csinálni vele. Mindjárt itt lesz, majd meglátja.

- És hogyhogy te hozod a hírt, és nem az a híres Saint-Jean?

- Hát mert az én lábam hat hüvelykkel hosszabb, mint az övé. Előbb indult, de utolértem és lehagytam. Szólni akartam magának, hogy maga meg szóljon Bailly úrnak.

- Szerencsés fickó vagy, Pitou.

- És holnap még szerencsésebb leszek.

- Ugyan miért?

- Hát mert ugyanaz a Saint-Jean, aki feljelentette Foullont, megígérte, hogy kötélre juttatja Berthier-t is, aki szökésben van.

- Hát tudja, hogy hol van?

- Igen. A bizalmasuk lehetett a jó Saint-Jean, és állítólag sok pénzt kapott az apóstól meg a vőtől, akik meg akarták vesztegetni.

- És elfogadta a pénzt?

- Hát persze. Mért ne fogadta volna el az arisztokraták pénzét? De azt mondta: "Egy jó hazafi nem árulja el pénzért a nemzetet."

- Na igen - mormolta Billot -, csak a gazdáit árulja el. Tudod, Pitou, szerintem csirkefogó a te Saint-Jean barátod.

- Lehet, de mit számít az! Kézre kerítjük Berthier-t, ahogy Foullont, és szépen felakasztjuk őket egymással szemben. Huhu, micsoda pofákat vágnak majd egymásnak!

- No és miért fogjátok felakasztani őket?

- Hát mert gonosztevők, és gyűlölöm őket.

- Berthier úr többször járt nálunk a tanyán, ha ellenőrző körúton volt arrafelé, a mi tejünket itta, és arany fülbevalót küldött Catherine-nak Párizsból... Na nem! Nem fogják felakasztani.

- Eh, nem kár érte - mondta Pitou vérszomjasan. - Egy arisztokrata, egy gaz csábító.

Billot döbbenten nézett Pitoura. A gazda tekintetétől Pitou a haja tövéig elpirult.

Billot hirtelen megpillantotta Baillyt, aki valami tárgyalás végeztével a dolgozószobája felé tartott. Odasietett hozzá, és közölte vele a hírt.

Most Billot tapasztalhatta meg, hogy milyen az, ha nem hisznek az embernek.

- Foullon él? Foullont elfogták? - kiáltott a polgármester. - Az lehetetlen.

- Itt van Pitou - mondta Billot -, ő a saját szemével látta.

Pitou a szívére tette a kezét és meghajolt.

- Láttam, polgármester úr - mondta.

Bailly elsápadt; ő rögtön felmérte, hogy milyen nagy a baj.

- És Acloque úr ideküldi? - kérdezte halkan.

- Igen, polgármester úr.

- De hát hogy küldi ide?

- Ó, igazán nyugodt lehet - mondta Pitou félreértve Bailly aggodalmát -, épp elegen őrzik a foglyot, nem fogják útközben elrabolni.

- Bárcsak elrabolnák! - mondta maga elé Bailly. Aztán újra Pitouhoz fordult: - Hogy érti azt, barátom, hogy épp elegen őrzik?

- Hát egy, hogy nagy tömeg jön vele.

- Tömeg?

- Több mint húszezer ember a nőket nem számítva - vágta ki Pitou diadalmas arccal.

- Ó, a szerencsétlen! - kiáltotta Bailly. - Uraim! Elektor urak!

Kétségbeesett, éles hangon magához szólította az összes választókat.

Elkeseredett kiáltások kísérték a beszámolóját.

Az iszonyat csendje telepedett a városházára, és e csendben mindenki meghallotta a távoli, fenyegető morajlást, mely olyan volt, mint mikor az embernek zúgni kezd a feje, mert hirtelen az agyába tolul a vér.

- Hát ez meg mi? - kérdezte egy elektor.

- Mi volna? Közeleg a tömeg - válaszolta egy társa.

Ekkor egy kocsi gördült a térre; egy sápadt és reszkető férfi szállt ki belőle két fegyveressel az oldalán.

A kocsi mögött, a kimerült Saint-Jean vezetésével, vagy száz tizenkét-tizennyolc éves, beesett arcú, lángoló szemű kamasz futott.

- Foullon, Foullon - kiáltozták, és majdnem utolérték a lovakat.

De azért a két fegyveresnek volt néhány lépésnyi előnye, és az utolsó pillanatban sikerült belökniük Foullont a városházára. A kapu máris becsukódott: a csahos falka kívül rekedt.

- Csakhogy ideértünk vele! - mondta az egyik fegyveres az elektoroknak, akik néhány lépcsőfokkal feljebb várakoztak. - Nem volt könnyű, annyi szent.

- Uraim! Uraim! - kiáltott a minden inában reszkető Foullon. - Ugye, megmentenek?

- Magát súlyos bűnök terhelik, uram - sóhajtott Bailly.

- Jogvédelmet kérek, uram... Ugye, megkapom? - kérdezte Foullon kétségbeesetten.

Odakint nőttön-nőtt a zsivaj.

- Rejtsék el gyorsan, mert különben... - Bailly nem fejezte be a mondatot; ismét Foullonhoz fordult: - Hallgasson ide, uram! Olyan súlyos a helyzet, hogy kénytelen vagyok megkérdezni: akar-e, megpróbál-e elmenekülni a hátsó kapun át?

- Nem, nem! - kiáltott Foullon. - Megismernének, meggyilkolnának.

- Tehát inkább köztünk marad? Jómagam és az urak nevében kijelenthetem, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk a védelmére. Igaz, uraim?

- Igen... igen - kiáltották egy emberként az elektorok.

- Itt maradok, uraim... Mentsenek meg, könyörgök!

- Mondtam uram - szólt méltóságteljesen Bailly -, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk a védelmére.

Ekkor hatalmas rivalgás támadt a téren.

- Hallják ezt? Hallják? - suttogta Foullon halálra válva.

Rémisztően üvöltöző, hatalmas tömeg özönlött a városháza felé vezető utcákon, főleg a Pelletier rakparton és a Vannerie utcán.

Bailly odament az ablakhoz.

Kések, lándzsahegyek, kaszák, muskéták csillogtak a napfényben, és még fenyegetőbben villogtak a szemek. Tíz perc se telt belé, és a nagy tér megtelt emberekkel. Ott volt Foullon egész kísérete, amelyről Pitou beszélt, és tovább dagadt azokkal a kíváncsiskodókkal, akik a nagy lármát hallva mind összeszaladtak a Grève téren.

Több mint húszezer hang kiáltotta:

- Foullon, Foullon!

Bailly látta, hogy a vérszomjas előőrs, amelyet Saint-Jean vezetett, arra a kapura mutat, amelyen Foullon bejött, s az üvöltöző sokaság azonnal nekiveselkedett, hogy puskatussal, rúddal, puszta kézzel bezúzza a kaput.

A kapu hirtelen kitárult.

A városháza őrei szuronnyal szorították vissza az ostromlókat, és kihasználva első ijedségüket, megtisztították a kapu előtti térséget egészen a lépcsősor aljáig.

A tisztek nem fenyegetőztek, hanem megpróbálták szelíd szóval jobb belátásra bírni a támadókat.

Bailly nagy zavarban volt. A derék csillagász most először találta szemben magát a népharaggal.

- Mit tegyünk? - kérdezte az elektorokat. - Mit tegyünk?

- Ítéljük el! - kiáltották többen is.

- Nem lehet úgy ítélkezni, hogy a nép megfélemlíti a bírákat - mondta Bailly.

- Van elég embere, hogy megvédje magát? - kérdezte Billot.

- Alig kétszáz emberünk van.

- Akkor erősítés kellene.

- Ó, bárcsak értesíteni tudnám La Fayette-et! - sóhajtott Bailly.

- Hát mért nem értesíti, a mindenségit?

- Ki tudna áttörni ezen az emberáradaton?

- Én - felelte Billot.

És máris indult volna.

Bailly visszafogta.

- Megőrült? - mondta. - Nézze ezt az óceánt! Úgy elnyelné, hogy nyoma se maradna. Ha el akar jutni La Fayette-hez, menjen ki hátul, még úgy se kezeskedem érte, hogy élve megússza. Arrafelé menjen!

- Hát jó - mondta egyszerűen Billot.

És már ott se volt.

 

11
Az após

Eközben - amint arról a tömeg egyre növekvő lármája tanúskodott - odakint a téren elszabadultak az indulatok. Sistergett a gyűlölet, minden más érzést elsöpört a harag és a bosszúvágy.

Mint gyilkos kartácsgolyók, repkedtek a "Halál Foullonra! Le vele!" kiáltások, s az egyre dagadó tömeg valósággal megfojtotta, összepréselte a városháza őreit.

És a tömegben mind hangosabbá váltak az erőszakra bujtogató kiáltások.

E hangok már nemcsak Foullont fenyegették, hanem az őt védelmező elektorokat is.

- Hagyták, hogy megszökjön a fogoly.

- Menjünk be!

- Gyújtsuk fel a városházát!

- Előre! Előre!

La Fayette még mindig nem jött, és Bailly úgy érezte, hogy egyetlen reménye marad.

Az, ha az elektorok kimennek a nép közé, és sikerül jobb belátásra bírniuk a legvadabbakat.

- Foullon! Foullon! - harsogta, bömbölte a dühöngő sokaság.

Roham készülődött a városháza ellen, és nyilvánvaló volt, hogy nem tartana sokáig a harc.

- Uram! - mondta Bailly Foullonnak. - Ha nem mutatja meg magát a tömegnek, azt fogják hinni, hogy megszöktettük magát, betörik a kaput, bejönnek, és ha megtalálják, aligha kegyelmeznek magának.

- Nem tudtam, hogy ennyire gyűlölnek - mondta Foullon, és lehorgasztotta a fejét.

Bailly odatámogatta az ablakhoz.

Foullon láttára iszonyatos ordítás harsant. Félresöpörték az őröket, betörték a kapukat, egy perc alatt elözönlötték a lépcsőházakat, a folyosókat, a termeket.

Bailly a fogoly köré gyűjtötte az összes rendelkezésére álló őröket, aztán megpróbált a tömeg lelkére beszélni.

Arról akarta meggyőzni az embereket, hogy a gyilkosság olykor igazságot szolgáltathat ugyan, de sohasem azonos az igazságszolgáltatással.

És hihetetlen erőfeszítéssel, nemegyszer a saját életét kockáztatva sikerült is célt érnie.

- Igen, igen - kiáltozták az ostromlók -, ítéljék el! Ítéljék el, és akasszák fel!

Így álltak a dolgok, amikor Billot kíséretében megérkezett a városházára La Fayette.

Az emberek lecsendesedtek, amint meglátták a kék-fehér-piros forgót a kalapján (La Fayette az elsők között tűzte ki a nemzet jelvényét).

A polgárőrség főparancsnoka utat tört magának a tömegben, és Baillynál is határozottabban elismételte, amit Bailly mondott.

Szónoklata nagy hatással volt mindazokra, akik hallották, és Foullonnak nyert ügye volt a városháza tanácskozótermében.

De a kint lévő húszezer dühöngő nem hallotta La Fayette beszédét, és csillapíthatatlanul tombolt tovább.

- Nos tehát - fejezte be szónoklatát La Fayette abban a hitben, hogy a kintiekre éppúgy hatott, mint a hallgatóságára -, nos tehát, ezt az embert el kell ítélni.

- Úgy van - kiáltotta a tömeg.

- Következésképp megparancsolom, hogy azonnal vigyék börtönbe.

- Börtönbe vele!

A tábornok intett a városháza őreinek, s azok már indultak is, maguk előtt terelve a foglyot.

A kinti tömeg csak annyit értett, hogy végre megkapja a zsákmányát. Meg se fordult a fejükben, hogy bárki veszi magának a bátorságot, és megpróbálja elvitatni jussukat.

A fenevad megérezte a friss hús szagát.

Billot néhány elektorral és magával Baillyval az egyik ablakból nézte a jelenetet; várták, hogy Foullon az őrök gyűrűjében áthaladjon a téren.

A lépcsőn lefelé haladva Foullon egy-egy kétségbeesett mondatot intézett a közelben állókhoz; a bizodalmát akarta bizonyítani, de csak még jobban elárulta rettegését.

- Nemes lelkű nép! - mondogatta. - Én nem félek semmitől, hiszen polgártársaim vesznek körül.

Válaszul kinevették, és sértésekkel halmozták el.

Foullon kilépett a városháza kapuján, s megtorpant a térre vezető lépcsősor tetején; egy pillanatra megvakította az éles napfény.

Húszezer torokból harsant fel a harag és a gyűlölet fenyegető ordítása. A fergeteg felkapja, szétszórja az őrséget, ezernyi kéz ragadja meg Foullont, s a tér végzetes szegletébe repíti, a lámpaoszlop, e förtelmes bitófa alá.

Billot mindent látott az ablakból, és torkaszakadtából kiabált; az elektorok is biztatták az őröket, de azok tehetetlenek voltak: nem lehetett szembeszállni a néppel, mely azt hitte, hogy igazságot oszt, holott csak nemtelen bosszúját töltötte ki Foullonon.

La Fayette végső kétségbeesésében kirohant a városházáról, de beleütközött a tömör falba, melyet a tömeg a lámpaoszlop köré vont.

A nézők felléptek a sarokkövekre, felkapaszkodtak az ablakokhoz, az épületek kiszögelléseire, mindenhová, ahová csak felkapaszkodhattak, és onnan buzdították szörnyű üvöltözéssel az amúgy is felajzott szereplőket.

A szereplők úgy játszadoztak áldozatukkal, mint tigris a tehetetlen zsákmányával.

Egymás kezéből tépték ki Foullont. Aztán rájöttek, hogy ha élvezni akarják az agóniáját, fel kell osztani a szerepeket.

Különben pillanatok alatt darabokra tépik.

Egyesek felemelték Foullont, akinek már ahhoz se volt ereje, hogy kiabáljon.

Mások leszakították a nyakravalóját, eltépték a kabátját, és kötelet vetettek a nyakába.

És voltak, akik felmásztak a lámpaoszlopra, és átvetették rajta a kötelet.

Akkor magasra emelték Foullont, és - kötéllel a nyakán, hátrakötözött kézzel - megmutatták a tömegnek.

Amikor a tömeg kigyönyörködte magát, s vörösre tapsolta a tenyerét, valaki jelt adott, és a sápadt, vérző Foullont eget verő üvöltözés közepette felhúzták a lámpavasra.

Most már azok is látták a tömeg fölött libegő közellenséget, akik eddig semmit se láttak.

Újabb kiáltások harsantak: ezúttal a hóhérok ellen. Csak nem akarják, hogy Foullon ilyen hamar meghaljon?

A hóhérok vállat vontak, és mutatták a kötelet.

A kötél öreg volt, foszladozott. Ahogy a haláltusáját vívó Foullon kétségbeesetten rúgkapált, az utolsó szál is elszakadt, és Foullon félholtan a kövezetre zuhant.

Még csak a gyötrelmek kezdetén volt túl, még csak a halál előszobájáig jutott.

Mindenki ott tolongott körülötte, bár nem kellett félniük, hogy zsákmányuk elmenekül: eltörött a combcsontja, ahogy a földre zuhant.

Néhányan ostoba rágalommal illették a hóhérokat, azzal vádolták meg őket, hogy ügyetlenek. Holott ők nagyon is elmések voltak, hiszen éppen azért választottak elhasznált, rossz kötelet, hogy elszakadjon.

Amint azt az események bizonyították, jól választottak.

Összecsomózták a kötelet, és újra a szerencsétlen ember nyakára tették, a félholt Foullon pedig némán, elhomályosult tekintettel nézett körül, hátha akad abban a városban, melyet a civilizált világ központjának neveznek, annak a királynak, akinek ő a minisztere volt, és akinek százezer embere áll fegyverben, hátha akad egy szuronya, mely megpróbál utat törni e kannibál hordán keresztül.

De nem volt ott semmi, csak a gyűlölet, a mocskolódás, a halál.

- Öljenek meg, de ne kínozzanak ilyen kegyetlenül! - kiáltotta utolsó erejével Foullon.

- Ugyan mért rövidítenénk meg a szenvedésedet, hiszen te is jó sokáig sanyargattál bennünket - válaszolt egy hang.

- Meg aztán - lódította egy másik - még nem emésztetted meg a csalánt.

- Várjatok! Várjatok! - kiáltott a harmadik. - Majd idehozzuk neki Berthier-t, a vejét, és fellógatjuk a szemközti lámpavasra.

- Kíváncsi vagyok, milyen pofát vág majd az após meg a vő - tette hozzá a negyedik.

- Végezzenek velem! Végezzenek velem! - kiáltotta a boldogtalan.

Ezenközben Bailly és La Fayette kért, könyörgött, kiabált, megpróbált keresztültörni a tömegen; ekkor Foullon himbálózó teste ismét megjelenik a fejek fölött, ismét elszakad a kötél, s az ő könyörgésük, rimánkodásuk belevész az általános hahotába, mely az újabb zuhanást kíséri.

Bailly és La Fayette három napja még korlátlan ura volt hatszázezer párizsi akaratának, s most éppolyan hasztalanul s kínlódva vergődnek, mint maga Foullon; a gyerekek is fittyet hánynak nekik. Összesúgnak a hátuk mögött: minek zavarják a látványosságot?

Billot hiába próbál utat törni nekik; a roppant erejű harcos húsz embert ledönt, de ötvenet, százat, kétszázat kellene ledöntenie, már fogytán az ereje, s amikor egy pillanatra megáll, hogy letörölje homlokáról a verítéket és a vért, Foullon harmadszor is megjelenik a fejek fölött.

Végre megkönyörültek rajta: kerítettek egy új kötelet.

Az áldozat nem szenved többé. Meghalt.

A tömeg azonnal látja, hogy kihunyt benne az élet utolsó szikrája is. A tigris megölte zsákmányát, most már lakomázhat.

Leeresztik a hullát a lámpavasról. Még mielőtt földet érne, darabokra szedik.

A fejet elválasztják a törzstől, és egy pillanat alatt lándzsára tűzik, felmutatják; ez a divat igen gyorsan meghonosodott.

Bailly iszonyodva nézte a látványt. Az a fej olyan számára, mint a Medúza-fő.

La Fayette karddal a kezében undorodva hárította el magától az őröket, akik megpróbáltak mentegetőzni, amiért alulmaradtak.

Billot toporzékolt dühében, kirúgott jobbra-balra, mint egy tüzes Perche vidéki ló, és visszament a városházára, hogy ne is lássa, mi folyik a téren.

Pitouból elillant a bosszúvágy; nagy nehezen eltántorgott a folyópartig, s ott lehunyta a szemét, befogta a fülét, hogy ne lásson, és ne halljon.

A döbbenet lett úrrá a városházán; az elektorok rájöttek, hogy a nép csak addig fogadja el vezetőjének őket, ameddig arra mennek, amerre a nép is menni akar.

Miközben a megvadultak ide-oda vonszolják Foullon megcsonkított holttestét, hirtelen újabb kiáltozás, újabb mennydörgés támad a Szajna túlsó partján.

Hírnök közeleg. A tömeg már tudja, hogy miféle hírt hoz. Már tájékoztatták a főkolomposok, mint ahogy a falka is felveszi a nyomot, ha a vezérkopó megérzi a vér szagát.

A tömeg egyszeriben körülveszi a hírhozót; érzi, hogy újabb prédája lesz, megszimatolja, hogy Berthier-ről lesz szó.

És nem csalódik.

A futár a feléje záporozó kérdésekre kénytelen-kelletlen azt válaszolja:

- Berthier de Sauvignyt lefogták Compiègne-ben.

Aztán bemegy a városháza épületébe, ahol ugyanezt jelenti La Fayette-nek és Baillynak.

- Jól van - mondja La Fayette -, már tudomásom volt róla.

- Tudtuk - mondja Bailly is -, és parancs van rá, hogy ott tartsák.

- Hogy ott tartsák? - csodálkozik a futár.

- Igen, igen. Odaküldtem két biztost erős kísérettel.

- Kétszázötven emberrel, igaz? - kérdi egy elektor. - Na, annak elégnek kell lennie.

- Épp ezt akarom jelenteni, uraim - mondja a futár. - A tömeg szétszórta a csapatot, és elrabolta a foglyot.

- Elrabolták! - kiált La Fayette. - A kíséret hagyta, hogy elrabolják a foglyot?

- Ne vádolja igazságtalanul, tábornok úr, mindent megtett, amit tehetett.

- És mi van Berthier-vel? - kérdezte nyugtalanul Bailly.

- Párizsba hozzák, most éppen Le Bourget-ban van.

- Elveszett ember, ha idehozzák - kiáltott Billot.

- Gyorsan, gyorsan! Azonnal induljon ötszáz ember Le Bourget-ba! - adta ki a parancsot La Fayette. - A biztosok és Berthier szálljanak meg ott; éjszaka majd döntést hozunk.

- De ki meri vállalni a feladatot? - mutatott ki az ablakon a futár; a téren csak úgy hullámzott a gyilkos emberáradat.

- Én - mondta Billot. - Nem hagyom, hogy ezt is megöljék.

- Magát is megölik - kiáltott a futár -, az egész út feketéllik a tömegtől.

- Megyek - mondta eltökélten a gazda.

- Fölösleges - mormolta Bailly, és csendet intett.

A Saint-Martin kapu felől morajlás hallatszott, ahhoz hasonlatos, mint mikor a tenger végigzúdul a parti kavicsokon.

A vad moraj úgy szállt fel a házak fölé, ahogy a gyilkos gőzök szállnak fel a fortyogó mocsárból.

- Késő - mondta La Fayette.

- Jönnek... jönnek - suttogta a futár. - Hallják?

- Ide egy ezredet! - kiáltotta szent tébollyal La Fayette.

- Eh, az isten verje meg! - mondta Bailly (lehet, hogy életében először káromkodott). - De hisz a mi seregünk az a tömeg, amely ellen harcolni akar!

És tenyerébe temette az arcát.

Az utcákat és a teret ellepő tömegben futótűzként terjedt el a hír, hogy Berthier közeledik.

 

12
A Vő

Azok, akik Foullon földi maradványait gyalázták, otthagyták véres játékszerüket, és rohantak, hogy az áldozat vején is kitöltsék bosszújukat.

A tömeg nagy része késsel hadonászva, öklét rázva, üvöltözve zúdult a Saint-Martin utca felé, hogy minél előbb csatlakozzon az újabb halálmenethez.

Hamarosan létrejött a találkozás, és akkor a következők történtek:

Néhányan azok közül az elmés fickók közül, akik a Grève téren is főszerepet játszottak, lándzsahegyre tűzve odavitték Berthier-nek az apósa levágott fejét.

A kocsi, amelyben Berthier és az egyik biztos foglalt helyet, épp a Saint-Martin utca és a Saint-Merry utca kereszteződése táján haladt.

Lehajtható fedelű, kétkerekű, könnyű hintó volt (Berthier saját hintaja), az a fajta, amely nagyon népszerű volt akkoriban az arisztokraták körében, és annál utálatosabb a nép szemében, mivel gyakran megesett, hogy a divatdámákat meg a táncosnőket (akik maguk hajtottak, és ha sár volt, mindenkit befröcsköltek) elragadta a tüzes ló, és elgázoltak egy-két gyalogost.

Berthier lépésben haladt, és a kiáltozás, pfujolás, fenyegetőzés közepette nyugodtan társalgott Rivière elektorral, akit az ő megmentésére küldtek biztosként Compiègne-be, és aki aztán saját magát is csak nehezen tudta megmenteni, mivel a társa, a másik biztos is cserbenhagyta.

A nép a kis hintón kezdte: leszakította a fedelét, minek következtében Berthier-t meg a kísérőjét már semmi sem védte a gyilkos tekintetektől és rájuk zúduló ütésektől.

Berthier jól hallhatta, hogy a nép bőszen sorolja és mérhetetlenül eltúlozva taglalja az ő bűnös tetteit.

Hogy ki akarta éheztetni Párizst.

Megparancsolta, hogy arassák le a még zöld rozst és búzát, s ily módon felverve a gabona árát busás haszonra tett szert.

S nemcsak ezt tette, pedig már ez is bőven elég volna, hanem még összeesküvést is szőtt.

Találtak nála egy irattáskát, mondták, s abban az irattáskában felháborító dokumentumok voltak, tömegmészárlásra felszólító parancs, arra vonatkozó bizonyíték, hogy tízezer töltényt osztatott ki az ügynökei közt.

Mindez természetesen ostoba rágalom volt, de mint ismeretes, a nép, őrjöngő dühében, a legképtelenebb hazugságokat is készpénznek veszi.

Az a férfi, akire ezeket a rágalmakat szórták, választékosan öltözött, harminc-harminckét éves fiatalember volt, fittyet hányt a záporozó szitkoknak és ütéseknek, megvetően nézte a mocskolódó feliratokat, amelyeket ott lengettek körülötte, és vérlázító nyugalommal beszélgetett Rivière-rel.

Két férfi, felbőszülve a magabiztosságán, elhatározta, hogy jól ráijeszt és elveszi a kedvét a fennhéjázástól. Kétoldalt felkapaszkodtak a hintó hágcsójára, és Berthier mellének szegezték a szuronyukat.

De a vakmerőségig bátor Berthier-t nem lehetett egykönnyen megrettenteni: tovább beszélgetett az elektorral, mintha a két puska a hintó ártalmatlan tartozéka volna.

A tömeget felingerelte ez a megvető magatartás, mely oly igen különbözött a Foullon rémületétől; a tömeg bömbölve hömpölygött a kocsi körül, és türelmetlenül várta, hogy a fenyegetőzést tettekre válthassa.

Berthier hirtelen felkapta a fejét, és meredten nézett egy véres, alaktalan dolgot: az apósa feje volt az, melyet odatartottak a szája elé.

Azt akarták, hogy megcsókolja.

Rivière felháborodva félrelökte a lándzsát.

Berthier köszönetképpen biccentett. Nem fordult hátra, nem követte tekintetével az iszonyatos trófeát, amelyet a hóhérok ott hoztak a kocsi mögött, s odatartottak az ő feje fölé.

Így értek a Grève térre, s a foglyot - hála a sebtében összegyűjtött őrség hallatlan erőfeszítésének - sikerült átadni a városházának, az elektoroknak.

Veszélyes küldetés, szörnyű felelősség hárult rájuk: La Fayette belesápadt, Párizs polgármesterének pedig a torkában dobogott a szíve.

A tömeg megtépázta a kocsit, s ott hagyta a városháza lépcsősora előtt, aztán pedig ki-ki helyet keresett magának. Elállták az épület minden kijáratát, megtették a kellő előkészületeket, új köteleket vetettek át a lámpavasakon.

Pitou, látva a városháza főlépcsőjén nyugodtan felfelé baktató Berthier-t, nem tudta visszatartani a könnyeit, és tépte a haját.

Pitou időközben visszajött a folyópartról, mert az hitte, hogy Foullon felkoncolásával vége a szörnyűségeknek, és most zokogva kuporgott egy kőpárkány mögött; iszonyodott a várható eseményektől, pedig gyűlölte Berthier-t, akit nemcsak abban tartott bűnösnek, amit felróttak neki, hanem abban is, hogy arany fülönfüggőt küldött Catherine-nak.

Berthier, mintha nem is az ő élete forogna kockán, besétált a tanácsterembe, és fesztelenül beszélgetésbe elegyedett az elektorokkal.

Legtöbbjüket ismerte, sőt egyikkel-másikkal szívélyes viszonyban volt.

Ez utóbbiak elhúzódtak a közeléből; gyenge jellemek lévén, féltek, hogy Berthier népszerűtlensége rájuk is átháramlik, ha szót váltanak vele.

Egyre kevesebben voltak mellette: Bailly, La Fayette és még egykét állhatatos ember.

Részletesen elmeséltette magának, hogy milyen gyötrelmeket kellett Foullonnak kiállnia, aztán vállat vonva azt mondta:

- Hát igen. Azért gyűlölnek bennünket, mert mi voltunk az az eszköz, amellyel a királyság kínozta a népet.

- Nagy bűnöket tulajdonítanak magának, uram - mondta Bailly szigorúan.

- Uram! - felelte Berthier. - Ha elkövettem volna mindazokat a bűnöket, amelyeket nekem tulajdonítanak, nem is ember volnék, hanem vadállat vagy ördög, de hát, gondolom, törvényt ülnek felettem, és akkor minden kiderül.

- Úgy lesz - mondta Bailly.

- Nekem nincs is más kívánságom - folytatta Berthier. - Megvan az egész levelezésem, abból kiviláglik, hogy kinek a parancsára cselekedtem, és hogy kit terhel a felelősség.

Az elektorok a tér felé pislogtak, ahonnan rémületes zsivaj szállt feléjük.

Berthier megértette a választ.

Ekkor Billot áttört a Bailly mögött álló csoporton, megállt az intendáns előtt, és kezet nyújtott neki.

- Jó napot, Sauvigny úr! - mondta.

- Nahát! Te vagy az, Billot? - kiáltott Berthier, és keményen megszorította a gazda lapáttenyerét. Nevetve így folytatta: - Felkelőnek álltál Párizsban, te, aki olyan jó áron adtad el a búzádat a villers-cotterets-i, a crépyi meg a soissons-i vásáron?

Billot csodálta ennek az embernek a nyugalmát, aki arisztokrata létére képes így élcelődni, holott egy hajszálon függ az élete.

- Foglaljanak helyet, uraim! - mondta Bailly az elektoroknak. - Megkezdjük a vizsgálatot a vádlott ügyében.

- Nem bánom - mondta Berthier -, de hadd jegyezzem meg, hogy két napja nem aludtam, ma Compiègne-től Párizsig zaklattak, taszigáltak, ütöttek, amikor enni kértem, szénát tettek elém, ami vajmi kévéssé tápláló eledel; úgyhogy az volna a kérésem, hogy lefekhessek valahová, és legalább egy órát alhassak.

La Fayette kiment a teremből, hogy tájékozódjon. Máris visszajött, levertebben, mint valaha.

- Kedves Bailly uram - mondta -, elkeserítő a helyzet. Ha itt tartjuk Berthier-t, kitesszük magunkat az ostrom kockázatának, ha védjük a városházát, ürügyet adunk a dühödteknek, akik épp ezt szeretnék, ha nem védjük a városházát, azzal egyszer s mindenkorra elismerjük, hogy engedünk az erőszaknak.

Ezenközben Berthier leült egy padra, majd végigfeküdt rajta.

Aludni készült.

Hallotta ugyan az őrjöngő kiáltozást lent a téren, de nem zavartatta magát; derűs arcán jól látszott, hogy semmi sem érdekli, csak az, hogy végre kialhassa magát.

Bailly az elektorokkal és La Fayette-tel tanácskozott.

Billot Berthier-t nézte.

La Fayette szavazásra tette fel a kérdést, aztán a fogolyhoz fordult, akit már-már elnyomott az álom:

- Készüljön fel, uram!

Berthier sóhajtva fél könyökére emelkedett.

- Mire készüljek fel? - kérdezte.

- Az urak úgy határoztak, hogy átszállítjuk magát az Abbaye börtönbe.

- Az Abbaye-ba? Úgy is jó - mondta az intendáns. Végignézett a zavart elektorokon, akiknek nagyon is jól értette a zavarát.

- Én csak azt kérem, hogy így vagy úgy, de legyen vége az egésznek.

A sokáig visszatartott harag és türelmetlenség robbanva tört ki a Grève téren hullámzó tömegből.

- Nem, uraim, nem! - kiáltotta La Fayette. - Nem engedjük el. Most nem.

Bailly bátor tettre határozta el magát: két elektor kíséretében lement a térre, és csöndet parancsolt.

A nép ugyanolyan jól tudta, mint ő maga, hogy mit akar mondani, és mivel újabb gyilkosságot akart elkövetni, nem volt kíváncsi a szemrehányásra. Amint Bailly kinyitotta a száját, eget verő ordítozás támadt: a tömeg belefojtotta a szót a polgármesterbe.

Bailly belátva, hogy minden próbálkozás hiábavaló, visszatért a városházára.

- Berthier! Berthier! - zúgta a tömeg.

A zúgásba élesebb, fenyegetőbb kiáltások vegyültek:

- Lámpavasra vele! Felakasztani!

La Fayette úgy határozott, hogy megkísérli, ami Baillynak nem sikerült. Ő fiatal és lángoló, őt szereti a nép. Amit a hanyatló népszerűségű öregember hasztalan próbált elérni, azt ő, Washington és Necker barátja egyetlen szóval elérheti.

De a nép tábornoka hiába hatolt a legdühödtebb csoportok közepébe, hiába beszélt az igazság és az emberiesség nevében, hiába könyörgött összetett kézzel a hangadóknak vagy akikről azt hitte, hogy hangadók.

Azok rá se hederítettek, nem hallgatták meg a szavait, nem értették az indulatát, nem látták a könnyeit.

Visszaszorították a városháza kapujához; ott térdre rogyott, és könyörögve kérte a vérszomjas tigriseket, akiket polgártársainak nevezett, hogy ne becstelenítsék meg a nemzetet, ne becstelenítsék meg saját magukat, ne csináljanak mártírt a bűnösökből, akikre csak a törvény mérhet ki igazságos büntetést.

Már fenyegették, hogy hagyja abba, de ő szembeszállt a fenyegetőkkel. Akkor néhány őrjöngő az öklét, majd a fegyverét rázta feléje.

La Fayette odaállt eléjük, fegyvertelenül, és lehanyatlott a kezük.

Minél jobban fenyegették La Fayette-et, annál hevesebben fenyegették Berthier-t is.

La Fayette, éppúgy legyőzetve, mint Bailly, visszament a városházára.

Az elektorok látták, hogy La Fayette is tehetetlen az orkánnal szemben; utolsó reményük is füstbe ment.

Úgy döntöttek, hogy a városháza őrsége az Abbaye börtönbe kíséri Berthier-t.

Ezzel a halálba küldték.

- Na végre! - mondta Berthier, amikor megszületett a határozat.

Mélységes megvetéssel nézett körül, köszönetképpen odaintett Baillynak és La Fayette-nek, még egyszer megszorította Billot kezét, aztán beállt az őrök közé.

Bailly és La Fayette félrenézett. Baillynak könny, La Fayette-nek felháborodás csillogott a szemében.

Berthier éppolyan nyugodtan ment le a városháza lépcsőjén, ahogy felment rajta.

Amikor megjelent a kapuban, olyan rémületes üvöltés csapott fel a térről, hogy még a kövek is megremegtek.

De ő megvetően, rezzenéstelenül nézett a lángoló szemekbe, és vállat vonva e szavakat mondta:

- Ej, de furcsa is a nép! Miért ordít ilyen szörnyűségesen?

Még be se fejezte a mondatot, máris a nép zsákmánya volt. Kezek nyúltak utána az őrök közé, vashorgok rántották el a lábát, s ő az ellenségei ölébe hullott, akik egyetlen pillanat alatt szétszórták a védőkíséretet.

Ellenállhatatlan áradat sodorta végig azon az úton, amelyen két órával korábban Foullon vére folyt.

Egy ember máris felkapaszkodott a végzetes lámpaoszlopra: kezében kötél.

De Berthier-be meg egy másik ember kapaszkodott, s az az ember dühöngve, őrjöngve csépelte és átkozta a gyilkosokat.

Azt kiáltozta:

- Nem engedem, hogy megöljétek... Nem engedem!

Billot volt az az ember; a kétségbeesés akkora erőt adott neki, hogy húszan se bírták legyűrni.

- Én is ott voltam a Bastille-nál - süvöltötte, és néhányan csakugyan megismerték, és kevésbé keményen sóztak oda. - Engedjétek a törvény elé! Felelősséget vállalok érte, ha megszöktetik, engem akaszthattok fel helyette.

Szegény jó Billot! Az áradat úgy ragadta magával őt és Berthier-t, ahogy az örvény a tollpihét és a szalmaszálat.

Villámsebesen repítették a vesztőhely felé.

Megérkeztek.

Akkor Berthier felnézett, és meglátta a feje fölött himbálózó kötelet.

Olyan erővel, amilyenre senki sem számított, kitépte magát a ráfonódó karok közül, kiragadott egy szuronyos puskát az egyik nemzetőr kezéből, és a hóhéraira vetette magát.

De azon nyomban ezernyi döfés érte hátulról. Elesett. Ezernyi újabb döfés fúrta keresztül a testét.

Billot eltűnt a gyilkosok lába alatt.

Berthier nem szenvedett. Minden csepp vére elfolyt egy pillanat alatt.

Ekkor minden korábbinál iszonyúbb látvány tárult Billot szeme elé. Egy férfi beletúrt a holttest feltépett mellkasába, és kiszakította a még gőzölgő szívet.

Aztán a kardja hegyére tűzte, a tömeg ordításától kísérve berohant vele a városházára, és letette arra a nagy asztalra, amelyet a tanácskozó elektorok szoktak körülülni.

Billot, bár kemény fából faragták, rosszul lett a látványtól, és leroskadt egy sarokkőre, tízlépésnyire a végzetes lámpaoszloptól.

La Fayette nem tudta elviselni, hogy ilyen gyalázatosan megsértik a tekintélyét, a forradalmat (mely forradalom vezérének hitte magát), eltörte hát a kardját, és a gyilkosok fejére hajította a darabjait.

Pitou odatörtetett Billot-hoz, felkapta, és azt súgta a fülébe:

- Billot uram! Billot uram! Vigyázzon! Ha meglátják, hogy rosszul van, azt fogják hinni, hogy Berthier cinkosa, és magát is megölik. Igazán kár lenne... kár lenne egy ilyen jó hazafiért.

A folyópart felé cipelte, tőle telhetően leplezve gazdája gyászos állapotát, mert néhány buzgó polgár máris fenyegetően összesúgott mögöttük.

 

13
Billot rájön, hogy nem fenékig tejfel a forradalom

Billot, aki Pitouval együtt jó ideig mámoros volt a forradalomtól, most igen gyorsan kijózanodott.

- Billot úr - mondta Pitou, amikor látta, hogy a gazda egy kicsit magához tér a folyónál lengedező hűs szellőtől -, én visszavágyom Villers-Cotterets-ba. Hát maga?

E szavaktól világosság gyúlt Billot elméjében, és egyszeriben erőre kapott.

- Gyere! - mondta Pitounak, és máris utat tört a tömegben; minél előbb ott akarta hagyni a barbár gyilkosságok színhelyét.

Úgy határozott, hogy mindenekelőtt meglátogatja Gilbert-t. A doktor Versailles-ban lakott (a királynéval azóta se találkozott, hogy XVI. Lajos visszatért Párizsból), és az újra miniszterré emelt Necker jobbkeze lett, azé a Neckeré, aki az egyetemes történelem kedvéért félbehagyta élete regényét, és a nyomort általánossá téve próbált közjólétet teremteni.

Pitou most se tágított Billot mellől.

Bevezették őket a doktor dolgozószobájába.

- Visszamegyek a tanyára, Gilbert úr - mondta Billot.

- Miért?

- Mert gyűlölöm Párizst.

- Á, értem! - mondta hűvösen a doktor. - Elfáradt.

- Torkig vagyok.

- Kiábrándult a forradalomból?

- Bárcsak vége lenne!

Gilbert szomorúan mosolygott.

- Még csak most kezdődik.

- Jaj! - kiáltott Billot.

- Csak nem csodálkozik, Billot uram?

- Azon csodálkozom, hogy ezt ilyen hidegvérrel mondja.

- Tudja, miből fakad ez a hidegvér, barátom?

- Csakis valami meggyőződésből fakadhat.

- Úgy van.

- És mi az a meggyőződés?

- Találja ki!

- Az a meggyőződése, hogy minden jóra fordul?

Gilbert most még szomorúbban mosolygott.

- Ellenkezőleg. Az a meggyőződésem, hogy minden rosszra fordul.

Billot megcsóválta a fejét.

Pitou eltátotta a száját: nem találta valami logikusnak az érvelést.

- Ejnye, no! - mondta Billot megvakarva a füle tövét. - Ezt magyarázza meg, mert nemigen értem.

- Fogjon egy széket, Billot, és üljön ide mellém!

Billot engedelmeskedett.

- Közelebb! Még közelebb! Nem akarom, hogy más is hallja.

- És én, Gilbert úr? - kérdezte Pitou, és jelezte, hogy ő akár ki is mehet, ha Gilbert úgy kívánja.

- Maradj csak, maradj! - mondta a doktor. - Fiatal vagy, nem árt, ha te is hallod.

Pitou leült a földre Billot széke mellé, és úgy hegyezte a fülét, mint egy vadászkutya. Furcsa egy látvány volt a három ember kupaktanácsa, ott, Gilbert dolgozószobájában, a levelek, papírok, nyomtatványok és újságok alatt roskadozó asztal mellett, négylépésnyire az ajtótól, amelyet egy majdnem teljesen vak, félkarú öreg ajtónálló védett a kérelmezők és panasztevők szüntelen ostromától.

- Figyelek - mondta Billot. - Nos, hogy érti, hogy minden rosszra fordul?

- Nézzen csak ide, barátom! Látja, mivel foglalatoskodom?

- Hát... ír valamit.

- Igen, de mit?

- Honnan tudjam? Nem tudok olvasni.

Pitou félénken odapislantott a doktor előtt lévő papirosra.

- Számokat ír - mondta.

- Úgy van, számokat. Nos, ezekben a számokban benne van Franciaország romlása is, üdve is.

- Nocsak! - mondta Billot.

- Nocsak, nocsak! - ismételte Pitou.

- Ezeket a számokat holnap kinyomtatják - folytatta a doktor -, eljutnak a királyi palotába, a nemesek kastélyába, a szegények kunyhójába, és mindenkitől elkérik a jövedelme egynegyedét.

- Micsoda? - kiáltott Billot.

- No, szegény Angélique néném - mormogta Pitou -, hű, de odalesz!

- Ez már csak így van, barátaim. A forradalomnak meg kell adni az árát.

- Igaz - mondta hősiesen Billot. - Hát jó, megadjuk az árát.

- Hohó! Csakhogy maga meggyőződéses ember, Billot. Magától ezt a választ vártam, de akinek nincs meggyőződése...

- Azzal mi lesz?

- Igen, az mit fog mondani?

- Hát tiltakozni fog - mondta Billot olyan hangon, hogy abból nyilvánvaló volt: ő bizony igen erélyesen tiltakozna, ha valami olyat akarnának csinálni a jövedelme negyedéből, ami ellenkezik a meggyőződésével.

- Akkor harc lesz - mondta Gilbert.

- De hát a többség...

- Fejezze csak be, Billot barátom!

- A többség rákényszerítheti az akaratát a többiekre.

- Vagyis elnyomhatja őket.

Billot kétkedve nézett Gilbert-re, aztán az értelem fénye gyúlt ki a tekintetében.

- Várjon, Billot - emelte fel a kezét a doktor -, tudom, mit akar mondani. Azt, hogy a nemességnek meg az egyháznak mindene megvan, igaz?

- Igaz, igaz. Meg aztán ott vannak a kolostorok...

- Mi van a kolostorokkal?

- Azok is dúskálnak minden földi jóban.

- Notum certumque[23] - jegyezte meg Pitou.

- A nemesek nem fizetnek a jövedelmükkel arányos adót. Én, egyszerű majoros, több mint kétszer akkora adót fizetek, mint a szomszédaim, a Charny fivérek, akik hárman együttvéve legalább kétszázezer frank jövedelmet húznak évente.

- És maga szerint a nemesek meg a papok kevésbé franciák, mint maga?

Pitou felkapta a fejét Gilbert kérdésére, mely igencsak eretnek nézeteket tükrözött, hiszen olyan idők jártak, amikor azon mérték a hazafiasságot, hogy kinek keményebb az ökle meg a könyöke a Grève téren.

- Úgy gondolja, hogy kevésbé franciák, igaz, barátom? Nem ismeri el, hogy a nemesek meg a papok, akik mindent összeharácsolnak, és semmit se adnak vissza belőle, éppúgy hazafik lehetnek, mint maga.

- Úgy van, nem ismerem el.

- Téved, barátom, nagyon téved. Épp hogy nagyobb hazafik, mint maga, és ezt mindjárt be is fogom bizonyítani.

- Na, azt nem hiszem - mondta Billot.

- A kiváltságaik miatt?

- Hát persze, a mindenségit!

- Várjon, várjon!

- Várok én türelemmel!

- Nos hát, kezeskedem érte, Billot, hogy három nap múlva az lesz Franciaország legkiváltságosabb embere, akinek semmije sincs.

- Az én vagyok - mondta ünnepélyes komolysággal Pitou.

- Úgy van! Te leszel a legkiváltságosabb.

- Hogyhogy? - kérdezte Billot.

- Úgy, barátom, hogy a hazafiúi láz bejárja Franciaországot, és azokat a nemeseket és egyházi embereket is eléri, akiket maga önzéssel vádol. Egyelőre összedugják a fejüket, mint a birkák az árok szélén; a legmerészebb ugrani fog... holnapután, holnap vagy talán még ma este. És a többi utána ugrik.

- Ezt hogy értsem, Gilbert úr?

- Úgy, hogy le fognak mondani az előjogaikról; a hűbérurak a parasztjaikról, a földesurak a haszonbérről és a járadékokról; egyetlen nemesnek se lesznek kiváltságai.

- Ejha! - mondta döbbenten Pitou. - Komolyan gondolja, hogy minderről hajlandók lesznek lemondani?

- De hiszen ha ez megvalósul, az maga lesz a csodálatos szabadság - kiáltotta Billot lelkesülten.

- Igen, igen... És mit csinálunk, ha majd mindannyian szabadok leszünk?

- Hogy mit csinálunk? - Billot egy kicsit zavarba jött. - Hát... majd meglátjuk.

- Ez az! - kiáltott Gilbert. - Majd meglátjuk.

Gondterhelten felállt, némán fel-alá járkált egy kis ideig, aztán visszament Billot-hoz, és már-már fenyegető komolysággal szorította meg kérges kezét.

- Igen - mondta. - Majd meglátjuk- Te is, én is, ő is. Nahát, pont erre gondoltam, amikor elcsodálkoztál, hogy olyan hidegvérrel nézem a dolgokat.

- Megrémít, doktor! Az egységes nép, mely összefogva, vállvetve kivívja a közjólétet: ez magát komor gondolatokkal tölti el?

Gilbert felvonta a vállát.

- De hát akkor mi a véleménye saját magáról? - szegezte neki a kérdést Billot. - Hogy lehet, hogy tele van kétségekkel, hiszen épp maga készítette elő az új világot, maga harcolt a szabadságért a régi világban?

- Lehet, hogy nem is sejted, Billot, de most kimondtad azt a szót, mely a rejtély lényegére tapint. Azt a szót, melyet La Fayette is használ, és melyet senki, de senki, még ő se ért... Igen, szabadságot adtunk az új világnak.

- Mi, franciák! Ez nagyszerű.

- Igen, nagyszerű... de drágán fogunk fizetni érte - mondta szomorúan Gilbert.

- Eh! A pénz úgyis elfolyik. Ha fizetnünk kell, hát fizetünk - mondta vidáman Billot. - Egy kis arany, jó sok vér, és máris ki van egyenlítve a számla.

- Vaknak kell lenni hozzá, hogy valaki ne lássa: a Nyugat hajnala egyben valamennyiünk romlásának is a kezdete. De hát nincs jogom vádolni e vakokat, hiszen magam sem láttam világosabban, mint ők. Félek, Billot, hogy azzal, hogy szabadságot adtunk az új világnak, elvesztettük a régi világot.

- Rerum novus nascitur ordo[24] - mondta Pitou forradalmár-öntudattal.

- Hallgass, fiú! - szólt rá Gilbert.

- Hát nem volt nehezebb meghódoltatni az angolokat, mint megnyugtatni a franciákat?

- Új világ - ismételte Gilbert -, vagyis tabula rasa, üres lap: nincsenek gondolatok, de nincsenek előítéletek sem. Franciaországban harmincezer négyzetmérföld harmincmillió ember számára, vagyis ha felosztanák, csak egy talpalatnyi föld jutna mindenkinek. Ott, Amerikában, kétszázezer négyzetmérföld hárommillió embernek, eszményi határok: tengerek, melyek a végtelen tér felé tágítják a horizontot, és azon a kétszázezer négyzetmérföldön ezer mérföld hosszan hajózható folyók, akkora őserdők, melyeknek csak a Mindenható ismeri a kiterjedését, vagyis megvan az élet, a civilizáció és a jövő minden feltétele. Ó, de könnyű is, Billot, ha La Fayettenek hívják az embert, és bízhat a kard erejében, ha Washingtonnak hívják, és bízhat a gondolat erejében, milyen könnyű cölöpvárak, földvárak vagy akár kővárak ellen harcolni, emberekkel tusázni, de ha építés helyett rombolunk, ha azt látjuk, hogy a régi rend eszmei falai leomlanak, és rengeteg ember és érdek húzódik e romok mögé, ha azt tapasztaljuk, hogy ha el akarjuk fogadtatni a néppel a megtalált eszmét, talán meg is kell tizedeltetnünk e népet, az emlékező öregeket is, meg az épp csak eszmélő gyermekeket is, ha le kell dönteni az emlékezet építményét, és ki kell irtani az ösztön csíráját, nos, ez olyan feladat, Billot, melytől megremegnek, akik messzire tekintenek. Én messzire tekintek, és remegek.

- Bocsásson meg, uram, de az imént még azzal vádolt, hogy gyűlölöm a forradalmat, és lám, most maga festi le gyűlöletesnek - mondta józan paraszti ésszel Billot.

- De mondtam-e egy szóval is, hogy megtagadom?

- Errare humanum est - jegyezte meg Pitou -, sed perseverare diabolicum.[25]

És maga alá húzta a lábát.

- Én mégis makacsul kitartok - folytatta Gilbert -, mert látom ugyan az akadályokat, de mögöttük felsejlik a magasztos cél. Én nemcsak Franciaország szabadságáról álmodom, hanem az egész világ szabadságáról, nemcsak az anyagi egyenlőségről, hanem a törvény előtti egyenlőségről is, nemcsak az állampolgárok testvériségéről, hanem a népek testvériségéről is. Lehet, hogy oda kell adnom érte a lelkemet, sőt az életemet, de mit számít az! A katona, akit rohamra vezényelnek egy erőd ellen, látja az ágyúkat, látja, amint megtöltik őket, látja az égő kanócot, sőt azt is látja, hogy ráirányulnak az ágyúcsövek, s érzi, hogy mindjárt a mellébe fúródik a gyilkos szilánk, és mégis megy előre, mert el kell foglalni az erődöt. Mi mindannyian katonák vagyunk, Billot. Előre hát! És hadd lépjenek át holttestünkön az új nemzedékek, melyeknek ez a fiú itt az előhírnöke.

- Igazán nem értem, miért esik kétségbe, Gilbert úr. Azért, mert egy szerencsétlent meggyilkoltak a Grève téren?

- És te miért iszonyodsz, Billot?... Eridj, gyilkolj te is!

- Hogy mondhat ilyet, Gilbert úr?

- Legyél következetes, a mindenségit! Bátor és erős férfi létedre sápadtan, remegve jöttél el hozzám, és azt mondtad: "Torkig vagyok." Kinevettelek, Billot, és lám, most, hogy megmagyarázom neked, hogy miért voltál sápadt, miért volt eleged az egészből, most te nevetsz ki engem.

- Én csak arra kérem: ne vegye el tőlem a reményt, hogy visszatérve vidéki otthonomba gyógyulást és vigaszt találok.

- Tudd meg, Billot, hogy minden reményünk a vidék. A vidék szunnyadó forradalom, mely ezerévenként mozdul meg, de ha megmozdul, elszédül a királyi hatalom. A vidék is meg fog mozdulni, ha majd megvásárolhatja vagy meghódíthatja azokat a javakat, amelyekről az imént beszéltél, és amelyeknek bővében van a nemesség meg a papság. De ahhoz, hogy a vidék befogadja az új eszméket, elébb rá kell venni a parasztokat, hogy elhódítsák a földet. Az ember, ha tulajdonossá válik, felszabadul, s ha felszabadul, jobb emberré válik. A mi dolgunk, kiváltságosoké, akik előtt Isten fellebbentette a jövő fátylát, a mi rettenetesen nehéz dolgunk tehát, hogy ne csak szabadságot, hanem tulajdont is adjunk a népnek. Ha itt maradsz, Billot, lehet, hogy szenvedned kell a jótettedért, de sokat tehetsz, lesz részed örömben és fájdalomban, dicsőségben és rágalomban is; amott a tehetetlen, fagyos álom vár reád, tehetetlenül kell várnod a feltámadást, a hajnalt, amely a mi szavunkra fog felvirradni. Ha majd felébred a vidék, véget ér a mi véres munkálkodásunk, és megkezdődik a békés kor, amelyben a vidéké a főszerep.

- Mit tanácsol hát, Gilbert úr?

- Ha tenni akarsz az országodért, a nemzetedért, a testvéreidért, a világért, maradj itt, Billot, fogj egy kalapácsot, és dolgozz ebben a műhelyben, amelyben Vulcanus villámokat kovácsol a világnak.

- Maradjak, hogy lássam, hogyan gyilkolnak, s hogy talán magam is gyilkoljak?

- Még hogy te gyilkolnál? - mosolygott keserűen Gilbert. - Miért mondod ezt, Billot?

- Azért mondom, mert ha itt maradok, amint azt maga tanácsolja, és meglátom, hogy valaki kötelet dob át egy lámpavason, istenemre mondom, hogy azt az embert a saját kezemmel fogom felakasztani.

Billot remegett az indulattól.

Gilbert ajkáról lehervadt a mosoly.

- Akkor csakugyan te is gyilkos leszel - mondta.

- Igen, gazemberek gyilkosa.

- Ugye, láttad, Billot, amikor meggyilkolták Losme-ot, Launayt, Flesselles-t, Foullont, Berthier-t?

- Igen.

- Mit mondtak rájuk a gyilkosaik?

- Azt, hogy gazemberek.

- Ez igaz - mondta Pitou -, csakugyan azt mondták rájuk.

- Igen, de én joggal mondom - kiáltott Billot.

- Igazad lesz, ha te akasztasz, de nem lesz igazad, ha téged akasztanak.

Billot lehajtotta a fejét a pörölycsapás alatt, de aztán büszkén Gilbert szemébe nézett.

- Mondja meg nekem: azok, akik a tömeg üdvrivalgása közepette védtelen embereket gyilkolnak, ugyanolyan franciák, mint én?

- Ó, ez más kérdés - mondta Gilbert. - Franciaországban többféle francia van. Először is van a nép, amelyből Pitou, te meg én származunk, aztán van a francia papság, és van a francia nemesség. Háromféle francia, és mind francia a maga szempontjából, vagyis az érdekei szempontjából, nem is számítva a francia királyt, aki szintén francia a maga módján. Látod, Billot, az az igazi forradalom, hogy minden francia a maga módján lehessen francia. Te a magad módján francia leszel, Maury abbé másképp lesz francia, mint te, Mirabeau másképpen, mint Maury, a király másképpen, mint Mirabeau. Nos, Billot, kiváló barátom, egyenes lelkű és romlatlan elméjű férfiú, ezzel a kérdés második feléhez értünk. Nézz csak ide!

Gilbert egy nyomtatott papírt mutatott a gazdának.

- Mi ez? - kérdezte Billot a kezébe véve a papirost.

- Olvasd el!

- De hiszen tudja, hogy nem tudok olvasni!

- Akkor olvastasd el Pitouval!

Pitou feltápászkodott, és lábujjhegyre állva, Billot válla fölött nézte a papírt.

- Nem franciául van - mondta -, nem is latinul és nem is görögül.

- Igen, angolul van - mondta Gilbert.

- Márpedig én nem tudok angolul - mondta kevélyen Pitou.

- Én viszont tudok - mondta Gilbert -, és mindjárt lefordítom nektek, ami itt írva van, de elébb olvasd el az aláírást!

- Pitt - olvasta Pitou. - Az meg kicsoda?

- Elmagyarázom - mondta Gilbert.

 

14
A két Pitt

- Pitt Pittnek a fia - folytatta Gilbert.

- Pont, mint a Szentírásban - mondta Pitou -, Pitt nemzé Pittet.

- Úgy van. És az első Pitt... No, figyeljetek jól ide, barátaim!

- Figyelünk - felelte Billot és Pitou egyszerre.

- Az első Pitt harminc éven át Franciaország esküdt, ellensége volt. A podagra ugyan a dolgozószobájához kötötte, de onnan is lankadatlanul harcolt Montcalmmal és Vaudreuiljel Amerikában, Suffrennel és d'Estaing-nel a tengeren, Noailles-jal és Broglie-val a kontinensen. Azt akarta, hogy Franciaország megszűnjön Európa vezető hatalma lenni. Harminc éven át sorra elvette tőlünk a gyarmatainkat és a külhoni érdekeltségeinket, elhódította India egész partvidékét, lehasított tizenötezer négyzetmérföldet Kanadából, és amikor látta, hogy Franciaország háromnegyedrészt tönkrement, a fiát ültette a maga helyébe, hogy az egészen tönkretegye.

- Nahát! - kiáltott Billot szemlátomást felcsigázva. - Ezek szerint ez a mostani Pitt...

- Úgy bizony, az apja örökébe lépett - vette vissza a szót Gilbert. - És a fiú most májusban volt harmincéves.

- Harmincéves?

- Nem pocsékolta az időt, annyi szent. Már hét éve ő kormányozza Angliát, s az a legfőbb célja, hogy megvalósítsa az apja elképzeléseit.

- Na, akkor még sokáig nem fogunk szabadulni tőle - mondta Billot.

- Annál is kevésbé, mivel a Pittekben igencsak erős az élet lehelete. Hadd mondjak egy példát rá!

Pitou és Billot hevesen bólogattak, jelezve, hogy nagy érdeklődéssel hallgatják Gilbert-t.

Gilbert folytatta:

- Ellenségünk apja 1778-ban már halálos beteg volt. Az orvosok megmondták neki, hogy egy cérnaszálon függ az élete, és a legkisebb erőfeszítéstől is elszakadhat az a cérnaszál. Akkoriban tűzték napirendre a Lordok Házában azt a kérdést, hogy nem kellene-e kielégíteni az amerikai gyarmatok függetlenségi vágyát, s így véget vetni a franciák szította háborúnak, mely azzal fenyegetett, hogy elnyeli Nagy-Britannia egész gazdagságát és összes katonáit.

Ugyanakkor, amikor jó királyunk, XVI. Lajos, akit most az egész nemzet a francia szabadság atyjaként tisztel, ünnepélyesen elismerte Amerika függetlenségét, s a harctéren felülkerekedett a francia kard, a tárgyalásokon pedig a francia szellem, Anglia felajánlotta Washingtonnak, azaz a felkelők vezérének, hogy elismeri az amerikai nemzetet, ha az új nemzet hajlandó szövetségre lépni Angliával, és Franciaország ellen fordul.

- Szerintem ez tisztességtelen ajánlat volt, és elfogadni se lett volna tisztességes - mondta Billot.

- Az ilyesmit diplomáciának nevezik, kedves barátom, és a furfangot igen nagyra becsülik a politikában. Nos, bármilyen erkölcstelennek találja is a dolgot, Billot, és bármilyen szavatartó ember is Washington, könnyen lehet, hogy bizonyos amerikaiak még e szégyenletes engedmény árán is hajlandók lettek volna megvásárolni a békét.

De Lord Chatham, az idős Pitt, az a halálos beteg ember, aki fél lábbal már a sírban volt, s látszólag már csak arra vágyott, hogy nyugalma legyen, míg rá nem teszik a koporsófödelet, nos, az aggastyán a Lordok Házába vitette magát.

Pompás ruhát öltött, mely nevetségesen lógott aszott testén, halálsápadt volt, le-lecsukódó szemében alig pislákolt az élet, és tizenkilenc éves fiába meg a vejébe karolva a helyére vánszorgott, a lordok pedig - döbbenten a váratlan jelenéstől - olyan csodálattal és hódolattal adóztak neki, amilyennel a római szenátus adózhatott a halottnak hitt Tiberiusnak.

Áhítatos figyelemmel hallgatta Lord Richmond előterjesztését, és a beszéd után szólásra emelkedett.

És e halott embernek volt ereje három óra hosszat beszélni; valami rejtélyes erő tüzet gyújtott a szívében, felszikráztatta a tekintetét, s ez a lelki nagyság mindenkit a hatása alá kerített.

Franciaország ellen beszélt, minden erejét, tüzet azért szította fel, hogy tönkretegye, elpusztítsa országa gyűlölt vetélytársát. Megtiltotta, hogy elismerjék Amerika függetlenségét, megtiltott minden egyezkedést; "Háborút! Háborút!" - kiáltotta. Úgy beszélt, mint Hannibál Róma ellen, mint Cato Karthágó ellen. Kijelentette, hogy minden jó angolnak kötelessége, hogy inkább meghaljon mindenétől megfosztva, hogysem eltűrje, hogy egyetlen gyarmat is elszakadjon az anyaországtól.

Befejezte a szónoklatát, és összeesett. Úgy vitték ki a teremből.

Eleget tett földi küldetésének. Néhány nap múlva meghalt.

- Hűha, micsoda ember! - kiáltott Billot és Pitou egyszerre.

- Ilyen volt az apja annak a harmincéves fiatalembernek, aki oly sok fejtörést okoz nekünk - folytatta Gilbert. - Chatham hetvenéves korában halt meg. Ha a fiú is elél addig, mint az apa, még negyven évig kell szenvednünk William Pitt-től. Ez az ember kormányozza Angliát, és ő sosem felejti el Lametht, Rochembeau-t, La Fayette-et, egytől egyig tudja a nemzetgyűlés minden tagjának a nevét, halálosan gyűlöli XVI. Lajost az 1778-as békeszerződés miatt, s nem nyugszik, amíg egyetlen megtöltött puska és egyetlen teli zseb van Franciaországban... Nos, értitek már?

- Értem, hogy gyűlöli Franciaországot - mondta Billot. - Igen, ezt értem... De nem tudom, hová akar kilyukadni, Gilbert úr.

- Én se - mondta Pitou.

- Nahát akkor olvasd csak el ezt a négy szót!

Egy papírt mutatott Pitounak.

- Angolul van.

- Don't mind the money - mondta Gilbert.

- Hallom, hallom, de érteni nem értem - vont vállat Pitou.

- A pénz nem számít - fordította a doktor. Aztán egy másik mondatra bökött: - "Mondjátok meg nekik, hogy ne takarékoskodjanak, nem tartoznak elszámolással."

- Szóval fegyverkeznek? - kérdezte Billot.

- Nem. Vesztegetnek.

- De hát kinek van címezve ez a levél?

- Mindenkinek és senkinek. Szórják, tékozolják a pénzt, parasztoknak, munkásoknak és mindenféle nyomorultaknak adják, akiktől azt remélhetik, hogy megrohasztják a forradalmunkat.

Billot lehajtotta a fejét. Hirtelen sok minden világos lett előtte.

- Maga, Billot, maga képes lett volna rá, hogy puskatussal bezúzza Launay fejét?

- Nem.

- Képes lett volna lelőni Flesselles-t?

- Nem.

- Képes lett volna felakasztani Foullont?

- Nem.

- Képes lett volna kitépni Berthier szívét és odatenni az elektorok asztalára?

- Gyalázat! Akármilyen bűnös volt is az az ember, én széttépettem volna magam, hogy megmentsem. Tessék! Meg is sebesültem, amikor védeni próbáltam, és ha Pitou ki nem vonszol a folyópartra...

- Meg kell hagyni, hogy ha én nem vagyok, bizony szorult helyzetbe került volna a jó Billot apó - mondta Pitou.

- Nos, Billot, sokan vannak, akik éppúgy cselekednének, mint maga, ha támaszt éreznének maguk mellett, de magukra hagyatva a rossz példát követik, és gonosszá, aztán kegyetlenné, aztán fékezhetetlenné válnak, és a rosszat soha többé nem lehet jóvátenni.

- Jó, én elfogadom, hogy Pittnek, vagyis hát a pénzének szerepe van Flesselles meg Foullon meg Berthier halálában... De kinek van haszna belőle?

Gilbert nevetni kezdett, azzal a hangtalan nevetéssel, mely meghökkenti az együgyűeket, és megrémíti a gondolkodó elméket.

- Azt kérdi, hogy kinek van haszna belőle?

- Igen. Ezt mondja meg!

- Meg is mondom... Ugye, maga lelkes híve a forradalomnak, hiszen térdig járt a vérben, hogy elfoglalja a Bastille-t?

- Lelkes híve voltam.

- Tehát most már kevésbé lelkesedik érte, visszavágyik Villers-Cotterets-ba, szeretné újra élvezni a földek nyugalmát, az erdők hűvösét.

- Frigida Tempe[26] - mormogta Pitou.

- De még mennyire! - mondta Billot.

- Nos, maga, Billot, aki majorosgazda, Île-de-France szülötte, tehát tősgyökeres francia, aki a harmadik rend képviselője, tehát azok közül való, akiket a többségnek szoktak nevezni, maga is kiábrándult.

- Nem tagadom.

- Nahát, az egész többség ki fog ábrándulni.

- Folytassa!

- És egy nap kitárt karral fogja üdvözölni Brunswick vagy Pitt katonáit, akik Franciaország e két szabadítója nevében visszaállítják a világ rendjét.

- Én? Soha!

- Na, csak várjon!

- Flesselles, Berthier meg Foullon végső soron gazemberek voltak - próbált vitába szállni Pitou.

- Ahogy Sartines és Maurepas is gazember volt, és korábban Argenson és Philippeaux, meg Law is, Duverney is és a Leblanc-ok, meg a Paris-k, továbbá Fouquet, vagy Mazarin, vagy Semblançay, mint ahogy gazember volt hajdanán Enguerrand de Marigny, és mint ahogy Brienne gazember Calonne szemében, és Calonne Necker szemében, és ahogy Necker is gazember lesz annak a kormánynak a szemében, amely két év múlva intézi majd a dolgokat.

- Nem, doktor, Neckert sosem fogják gazembernek tartani.

- Mint ahogy maga is gazember lesz Pitou szemében, jó Billot, ha Pitt valamelyik ügynöke kiadós pálinkázás közben felvilágosítja némely eszmékről, és lázadásra buzdítja napi tíz frankkal. Látja, kedves Billot, a gazember szó az a szó, amellyel azokat szokták megbélyegezni a forradalomban, akik másként gondolkoznak, s többé-kevésbé valamennyiőnknek viselni kell ezt a bélyeget. Lesznek, akikre úgy ráragad, hogy a honfitársaik még a sírjukra is ezt fogják írni, és lesznek, akikről az utókor se fogja lemosni a gyalázatot. Ez az, amit én látok, maga pedig nem lát, kedves Billot. Nem szabad, hogy a tisztességes emberek félreálljanak.

- Eh! Ha félreállnak is a tisztességes emberek, a forradalmat úgyse lehet megállítani.

Gilbert ajkán ismét megjelent az a bizonyos mosoly.

- Ez olyan, mintha elengedné az eke szarvát, kifogná a lovakat, és azt mondaná: "Jól van, az ekének nincs szüksége rám, magától is tud szántani." De hát ki csinálta a forradalmat, barátom? Nem a tisztességes emberek?

- Szerintem Franciaország joggal lehet büszke rá, hogy olyan tisztességes emberek csinálták a forradalmat, mint La Fayette, Bailly, Necker, olyanok, mint Élie, Hulin, Maillard, akikkel együtt harcoltam. És itt van maga is, Gilbert úr, aki...

- Na látja, Billot! Ki csinálja majd a forradalmat, ha félreállnak az olyanok, mint maga meg én, meg Maillard és Hulin, és Élie meg Necker, meg Bailly és La Fayette? Kik csinálják? Hát azok a nyomorult gyilkosok, azok a gazemberek, akikről az imént beszéltem: Pitt ügynökeinek az ügynökei.

- Na, ehhez mit szól, Billot úr? - kérdezte Pitou, akit Gilbertnek máris sikerült meggyőznie.

- Azt, hogy puskát kell ragadni és lelőni őket, mint a veszett kutyát - mondta Billot.

- Hohó! De ki fog puskát ragadni?

- Hát mindenki!

- Ejnye, Billot! Ne felejtse el, hogy amit mi most csinálunk, azt úgy nevezik, hogy... Nos, hogy nevezik?

- Úgy nevezik, hogy politizálás, Gilbert úr.

- Nos, a politikában nincs abszolút bűn: az ember aszerint jó vagy gonosz, hogy sérti-e azoknak az érdekeit, akik megítélik. Akiket maga gazembernek tart, olyan agyafúrtan fogják megindokolni gaztettüket, hogy sok tisztességes ember szemében is hősök lesznek, kivált, ha azokhoz a gaztettekhez a tisztességeseknek is valami közvetett vagy közvetlen érdekük fűződik. És akkor nagy baj lesz, Billot, nagyon nagy baj. Lesz, aki fogja az eke szarvát, és megy majd az eke... de nélkülünk.

- Szörnyű - mondta a gazda. - Hova megy nélkülünk az eke?

- Annak csak Isten a megmondhatója - felelte Gilbert. - Nekem fogalmam sincs róla.

- Hát ha tudós létére maga se tudja, Gilbert úr, akkor honnan tudhatnám én, aki tudatlan vagyok? De azt tudom, hogy...

- Hadd halljam, mit tud, Billot!

- Tudom, hogy az a leghelyesebb, ha Pitou meg én visszamegyünk Pisseleux-be. Megfogjuk az eke szarvát, az igazi, vasból és fából levő ekéét, amely a földet szántja, és nem azét az eleven ekéét, amelyet francia népnek neveznek, és amely úgy hányja-veti magát, mint egy makrancos ló. Búzát fogunk vetni, aratni, ahelyett, hogy vért ontanánk, és szabadon, boldogan élünk: mi leszünk az urak a magunk portáján. Jöjjön maga is velünk, Gilbert úr! Én szeretem tudni, hogy hova megyek, a mindenségit!

- Ismétlem: én nem tudom, hova megyek, de nem akarok és nem is fogok megállni. Sorsom felől Isten határoz, de tetteimről a hazának kell számot adnom. Elég, ha a lelkiismeretem azt mondja: "Menj, Gilbert, a jó úton haladsz." Nekem nem kell egyéb. Ha tévedek, az emberek megbüntetnek, de Isten feloldoz.

- De van, hogy az emberek azokat is megbüntetik, akik nem tévednek. Hisz épp maga mondta az imént.

- Nem vonom vissza, amit mondtam. Akkor is kitartok az elhatározásom mellett, Billot. Tévedek vagy sem, továbbmegyek az úton. Tudom, hogy erre azt mondhatja valaki: nem biztos, hogy az események igazolni fognak. De mint írva van, Isten békéje megadatik a jóakaratú embereknek, és én ehhez tartom magam. Lásd, La Fayette alól már a harmadik fehér ló dől ki, és még ki tudja, hány fog kidőlni. Bailly nem kíméli a tüdejét, a király kockára teszi a népszerűségét. Hát ne legyünk mi se önzők, Billot, ne kíméljük olyan nagyon magunkat! Maradj velem, barátom!

- De hát mi értelme van, ha úgyse akadályozhatjuk meg, hogy rosszra forduljanak a dolgok?

- Nem méltó hozzád ez a beszéd, Billot. Összerugdostak, ököllel, puskatussal ütöttek, amikor meg akartad menteni Foullont és Berthier-t.

- Épp eleget kaptam - mondta a gazda megtapogatva még mindig sajgó tagjait.

- Nekem meg majdnem kitolták a szemem - mondta Pitou.

- Na, látjátok! Ha nemcsak tíz vagy tizenöt vagy húsz ilyen bátor ember akadt volna, hanem száz, kétszáz vagy háromszáz, akkor megmenthettétek volna Foullont és Berthier-t az iszonyatos haláltól, és nem esett volna folt a haza becsületén. Ezért kérem, követelem, Billot, már amennyire bármit is követelhetek tőled, hogy ne menj vissza a faluba, hanem maradj Párizsban. Szükségem van erős karodra és bátor szívedre, szükségem van rá, hogy a józanságod és tiszta hazaszereteted legyen a próbaköve minden gondolatomnak és tettemnek, és végül szükségem van rá, hogy elhintsd az aranynál is többet érő hazafiság eszméjét, vagyis hogy az ügynököm legyél a szerencsétlen tévelygők tömegében, hogy bot legyél a kezemben, ha megcsúszom, vagy ha le kell sújtanom.

- Azt várja tőlem, amit vak a kutyájától - mondta fenséges egyszerűséggel Billot.

- Igen.

- Hát jó, megteszem, amit kíván.

- Tudom, hogy mindent oda kell hagynod: asszonyt, családot, boldogságot. De ne félj, Billot, nemsokára mindent visszakapsz.

- És velem mi lesz? - kérdezte Pitou.

- Te - nézett Gilbert a nagy erejű, de egy kicsit együgyű fiúra -, te menj vissza Pisseleux-be, vigasztald a Billot családot, és magyarázd meg, hogy milyen szent küldetést vállalt a családfő.

- Máris indulok - mondta Pitou remegve a boldogságtól, hogy visszamehet Catherine-hoz.

- Milyen utasításokat ad neki, Billot?

- Azt akarom, hogy Catherine legyen a gazda, amíg távol vagyok. Világos?

- Nem a felesége? - csodálkozott el Pitou.

- Idehallgass, Pitou! - szólt Gilbert látva, hogy Billot-nak kezd a fejébe tolulni a vér. - Jusson mindig eszedbe az arab közmondás: "Aki hallgat, engedelmeskedik."

Most Pitou pirult el; megérezte, hogy tapintatlan volt.

- Catherine a család esze - mondta ki kereken Billot.

Gilbert egyetértően bólintott.

- Nincs más utasítása? - kérdezte a fiú.

- Nincs - felelte Billot.

- Én viszont megkérlek valamire - mondta Gilbert.

- Hallgatom és engedelmeskedem - mondta Pitou megszívlelve az arab közmondást.

- Vidd el ezt a levelet a XIV. Lajos Kollégiumba, add át Bérardier abbénak, ő rád bízza Sébastient, hozd ide hozzám, hadd öleljem meg, aztán kísérd Villers-Cotterets-ba Fortier abbéhoz. Minden vasárnap és csütörtökön elmehet veled: járj vele nagyokat erdőn, mezőn! Jót fog tenni az én nyugalmamnak is, az ő egészségének is, ha vidéken lesz és nem Párizsban.

- Értettem - kiáltott Pitou boldogan, hogy újra megtalálja a gyermekkori barátot is, meg Catherine-t is, aki iránt felnőttesebb érzések ébredeztek a szívében.

Felállt, és búcsút vett a mosolygó Gilbert-től és az elrévedő Billot-tól.

Aztán nyaka közé kapta a lábát, hogy minél előbb elkérje Bérardier abbétól Sébastien Gilbert-t, a tejtestvérét.

- Dologra fel, Billot! - mondta Gilbert, amikor kettesben maradtak.

 

15
Médea

A szörnyű lelki és politikai zűrzavar után egy kis ideig nyugalom volt Versailles-ban.

A király fellélegzett, és bár olykor eszébe jutott, hogy a párizsi út bizony megalázó volt számára - végtére mégiscsak Bourbon ivadék! - azzal vigasztalta magát, hogy sikerült visszahódítania a népszerűségét.

Ezenközben Necker lassanként, módszeresen elvesztette a magáét.

A nemesség egy része pártütésre, más része ellenállásra készült.

A nép várt és figyelt.

A királyné tudván tudta, hogy ő a közgyűlölet legfőbb célpontja, és szerényen meghúzta magát. De a szerénység csak álca volt, mert nemcsak azt tudta, hogy nagyon sokan gyűlölik, hanem azt is, hogy sokan belé vetik a reményüket.

A párizsi út óta ritkán látta Gilbert-t.

Egyszer aztán összetalálkoztak a királyi lakosztályhoz vezető előszobában.

Gilbert mélyen meghajolt. A királyné megszólította:

- Jó napot, uram! A királyhoz megy? - Elmosolyodott; mosolyában irónia bujkált. - Tanácsadói vagy orvosi minőségében?

- Orvosi minőségemben, asszonyom - felelte Gilbert. - Ma én vagyok szolgálatban.

Mária Antónia intett Gilbert-nek, hogy kövesse. Gilbert engedelmeskedett.

Bementek egy kis szalonba, mely szomszédos volt a király hálószobájával.

- Nos, uram - mondta a királyné -, most már bevallhatja, hogy megtévesztett a múltkor, amikor a párizsi út előtt biztosított róla, hogy a királyt a legkisebb veszély sem fenyegeti.

- Nem tévesztettem meg, asszonyom.

- Dehogyisnem! Hiszen rálőttek őfelségére.

- Ki állítja ezt, asszonyom?

- Mindenki, és főleg azok, akik látták, hogy az a szerencsétlen asszony összeesik, méghozzá a királyi hintó közvetlen közelében. Azt kérdi, ki állítja? Például Beauvau úr és d'Estaing úr. Ők ugyanis látták a maga szakadt kabátját és ingfodrát.

- Asszonyom...

- Azt a golyót nem magának és nem is annak a szegény nőnek szánták, uram.

- Nem hiszem, hogy bűntény történt volna - mondta Gilbert bizonytalanul.

- Én viszont meg vagyok győződve róla - mondta a királyné, és Gilbert-re függesztette a tekintetét.

- És ha bűntény történt is, nem a nép követte el.

A királyné még merőbben nézett a férfira.

- Hát ki, ha szabad kérdeznem?

- Nem, nem, asszonyom - folytatta Gilbert a fejét rázva -, higgye el, hogy nem a nép követte el. Tapasztalataim birtokában kijelenthetem, hogy ha forradalmas időkben gyilkol a nép, a kezével öl: olyankor dühöngő tigris, felbőszített oroszlán. A tigris meg az oroszlán nem iktat eszközt az erő és az áldozat közé, a gyilkolás kedvéért gyilkol, azt szereti, ha zsákmányába vájhatja fogait, ha belemélyesztheti karmait, ha belegázolhat a vérébe.

- Példa rá Foullon és Berthier, igaz? De talán Flesselles-lel nem pisztolygolyó végzett? Én legalábbis így hallottam - folytatta gunyorosan Mária Antónia -, habár az is lehet, hogy nem igaz, hiszen minket, koronás főket sok-sok hízelgő vesz körül.

Most Gilbert nézett merően a királynéra.

- Ó, azt felséged se hiheti, hogy őt is a nép ölte meg. Bizonyos személyeknek nagyon is érdeke volt, hogy Flesselles meghaljon.

A királyné elgondolkozott.

- Ez csakugyan igaz lehet - mondta.

- Nos, asszonyom? - hajolt meg Gilbert, mintegy azt tudakolva, hogy van-e még valami mondanivalója a királynénak.

Mária Antónia majdhogynem baráti mozdulattal tartotta vissza.

- Biztosra veszem - mondta -, hogy a tudományával sosem fog olyan életmentő szolgálatot tenni a királynak, mint három napja a mellkasával.

Gilbert ismét meghajolt.

De látva, hogy a királyné nem mozdul, ő se mozdult.

- Rég nem találkoztunk - törte meg a csendet a királyné.

- Felséged nem hívatott, tehát nyilván nem volt szüksége rám.

- Maga túlságosan szerény, uram.

- Szeretnék kevésbé szerény lenni.

- Miért?

- Mert ha kevésbé volnék szerény, több szolgálatot tehetnék a barátaimnak, és többet árthatnék az ellenségnek.

- Azt mondja, hogy a "barátaim", és azt, hogy az "ellenség". Miért nem mondja úgy, hogy az "ellenségeim"?

- Azért, mert nincsenek ellenségeim, vagyis hát nem ismerem el, hogy volnának.

A királyné csodálkozva nézett Gilbert-re.

- Úgy értem - folytatta Gilbert -, hogy vannak ugyan, akik gyűlölnek, de én senkit se gyűlölök.

- Ez hogy lehet?

- Úgy, hogy már szeretni se szeretek senkit, asszonyom.

- Csak nem becsvágyó, Gilbert úr?

- Egy időben becsvágyó voltam, de...

- De?

- De ez a szenvedély is kihunyt a szívemben, mint minden más szenvedély.

- No, azért maradt egy szenvedélye - mondta a királyné finom iróniával.

- Nekem, asszonyom? Ugyan, miféle szenvedély?

- A hazaszeretet.

Gilbert meghajolt.

- Igen, ez igaz - mondta -, rajongok a hazámért, és minden áldozatra kész vagyok érte.

- Volt idő, amikor egy jó francia bizonnyal nem így nyilvánította volna ki a hazaszeretetét - mondta mélabúsan Mária Antónia.

- Hogy kell értenem felséged szavait? - kérdezte Gilbert mély tisztelettel.

- Úgy, uram, hogy azokban az időkben elképzelhetetlen volt, hogy valaki szeresse a hazáját, és ne szeresse egyszersmind királyát és királynéját is.

Gilbert elpirult; szíven ütötte a szemrehányás, és hirtelen megérezte a királynéból sugárzó bűvös erőt, melynek hatása alól senki sem tudta kivonni magát.

- Nem válaszol, uram...

- Ha kérkedésnek tetszik is, hadd jelentsem ki, asszonyom, hogy nálam jobban senki sem szereti a monarchiát.

- Manapság már nem kell tettekkel bizonyítani az efféle kijelentéseket?

- Higgye el, asszonyom, hogy bármit parancsol a király vagy a királyné...

- Maga engedelmeskedik, igaz?

- Igen, asszonyom, készséggel engedelmeskedem.

- Csakhogy azzal csupán a kötelességét teljesíti, uram - csattant fel dölyfösen Mária Antónia.

- Asszonyom...

- Isten, aki teljhatalommal ruházta fel a királyokat, felmentette őket a kötelezettség alól, hogy hálásak legyenek azoknak, akik csak a kötelességüket teljesítik.

- Fájdalom, asszonyom, közeleg az idő, amikor a szolgái többet érdemelnek majd, mint hálát, ha teljesíteni igyekeznek kötelességüket - vágott vissza Gilbert.

- Hogy értsem ezt, uram?

- Úgy, asszonyom, hogy a fejetlenség és a rombolás napjaiban hiába keres majd barátokat ott, ahol szolgákat szokott találni. Imádkozzon Istenhez, asszonyom, buzgón imádkozzon hozzá, hogy küldjön új szolgákat, új barátokat, új támaszokat a mostaniak helyett!

- Tud ilyeneket ajánlani?

- Igen.

- Rajta, nevezze meg őket!

- Nos, asszonyom, tegnap még én is az ellensége voltam.

- Az ellenségem? Ugyan miért?

- Azért, mert börtönbe csukatott.

- És ma?

- Ma hűséges szolgája vagyok - hajolt meg Gilbert.

- No és mi célból?

- Asszonyom...

- Mi célból lett az én hűséges szolgám? Idegen a természetétől, hogy ilyen hirtelen megváltoztassa a véleményét, a hitét vagy az érzelmeit. Maga haragtartó ember, Gilbert úr. Mondja hát meg, mi a célja a pálfordulással!

- Az imént azt vetette a szememre, asszonyom, hogy túlságosan szeretem a hazámat.

- Nem, nem, az ember sohasem szeretheti túlságosan a hazáját, csak az a kérdés, hogy hogyan szereti. Én, én szeretem a hazámat. - Gilbert elmosolyodott. - Ó, ne magyarázza félre a szavaimat, uram! Az én hazám Franciaország. A vérem német, de a szívem francia. Szeretem választott hazámat, Franciaországot, de az Isten kegyelméből való, felszentelt király által szeretem... Tessék! Most magáé a szó.

- Mit mondjak, asszonyom?

- Ó, semmit se kell mondania, minden világos. Maga nem úgy szereti Franciaországot, mint én, hanem egyszerűen Franciaországot szereti.

- A felséged iránti tisztelet megköveteli, hogy őszinte legyek - hajolt meg Gilbert.

- Ó, micsoda korban élünk - kiáltott a királyné -, hogy minden ember, aki csak tisztességesnek tartja magát, különválasztja azt, amit sohasem lehetett különválasztani: Franciaországot és a francia királyt. Corneille egyik tragédiájában megkérdezik a mindenki által elhagyott, megtagadott királynétól, hogy mi maradt neki. És ő azt válaszolja: én! Hát én olyan vagyok, mint Médea: én megmaradok magamnak... aztán majd meglátjuk.

Azzal dühödten faképnél hagyta Gilbert-t.

A férfi előtt egy pillanatra fellebbent a fátyol, amely mögött az ellenforradalom készülődött.

"A királyné forral valamit" - gondolta Gilbert, és belépett a királyhoz.

"Eh! Ezzel az emberrel nincs mit kezdeni - gondolta a királyné a lakosztálya felé menet. - Van benne erő, de nincs benne odaadás."

Boldogtalan fejedelmek, akiknek a szótárában az odaadás azt jelenti, hogy szolgalelkűség!

 

16
Mit akart a királyné?

Amilyen zaklatott volt a királyné, olyan nyugodt a király.

Adó- és törvényreformokon gondolkozott; számolt, mérlegelt.

Ez az egyenes lelkű, gyöngéd tekintetű, jóakaratú ember, akit csak a királyi méltóságából fakadó előítéletek vezettek tévútra, makacsul próbált jelentéktelen kiváltságokat visszahódítani cserébe azokért az életbevágó dolgokért, amiket elvettek tőle. Rövidlátó szemével makacsul kémlelte a látóhatárt, és nem vette észre, hogy szakadék tátong a lába előtt. Gilbert mély szánalmat érzett iránta.

A királyné iránt viszont közömbös volt, bár jól látta, hogy olyan asszony, akit szenvedélyesen szeretni kell, vagy halálosan gyűlölni.

Mária Antónia, visszatérve a lakosztályába, úgy érezte, mintha hatalmas kő nyomná a szívét.

Semmi szilárdat nem látott maga körül, semmit, ami segíthetett volna neki, az asszonynak és a királynénak, hogy elviselje a ránehezedő szörnyű terhet.

Bármerre fordult, bizonytalanságot vagy kételkedést látott a szemekben.

A vagyonukért aggódó udvaroncok mindenüket pénzzé teszik.

A rokonok és a barátok száműzetésbe készülnek.

A büszke Andrée lassanként eltávolodik tőle.

Charny, az a férfi, aki a legkedvesebb a szívének, a nemes lelkű Charny gyötrődik valami miatt, és kétségek közt hányódik.

A királynét nem hagyta nyugodni a kérdés: hogy lehet, hogy ez az állhatatos, tiszta ember ilyen hirtelen megváltozott.

"Nem, még nem változott meg - sóhajtott magában -, de meg fog változni."

Meg fog változni! Rémisztő bizonyosság egy olyan asszonynak, aki szenvedélyesen szeret, elviselhetetlen érzés egy olyan asszonynak, aki kevélyen szeret.

Márpedig a királyné szenvedélyesen és kevélyen szerette Charny grófot.

Kétszeresen szenvedett hát.

Pedig amikor rájött, hogy igazságtalanul, oktalanul bántja a férfit, még módja lett volna rá, hogy helyrehozza hibáját.

De nem volt benne hajlékonyság; nem tudta meghajtani koronás fejét. Titkon érezte tán, hogy igazságtalan, de makacs volt, megátalkodott.

Lehet, hogy egy olyan ember előtt, aki közömbös számára, meg akarta volna mutatni lelki nagyságát, és bocsánatot kért volna. De Charnyt forró és tiszta szerelemmel szerette, legtitkosabb gondolataiba is beavatta; az iránta való érzelmei lehetetlenné tették, hogy bármi engedményt tegyen.

Boldogtalan az a királyné, ki leereszkedik az alattvalójához, és szerelemre lobban iránta, mert a szerelemben is királyné marad.

Mária Antónia, a gőgös királyné, azt hitte, hogy közönséges halandónak nincs mivel fizetnie az ő szerelméért; se a könny, se a vér nem elég ellenérték.

Attól a perctől fogva, hogy féltékeny lett Andrée-ra, hanyatlani kezdett.

A hanyatlás ingerültséget szült.

Az ingerültség dühöt.

A düh téves gondolatokat, majd elhibázott cselekedeteket.

Charny csak azt látta mindebből, hogy Mária Antónia féltékeny - jogtalanul féltékeny - Andrée-ra, a feleségére.

A feleségére, akire ő soha rá se nézett.

Semmi sem lázítja fel jobban az egyenes lelkű embert, aki képtelen az árulásra, mint az, ha látja, hogy képesnek hiszik az árulásra.

Nincs jobb figyelemkeltő, mint ha féltékenységgel becsülnek meg valakit.

Kivált, ha igaztalan a féltékenység.

Akire gyanakszanak, gondolkodóba esik.

Megpróbálja kifürkészni a féltékenykedő szívét és gondolatait.

Minél több értéket lát, annál nagyobb veszély leselkedik a féltékenykedőre.

Hiszen hogyan is lehetne feltételezni, hogy a büszke, nagy lélek, a kifinomult értelem semmiért vagy valami csekélységért nyugtalankodik?

Ugyan, miért féltékeny a szép nő? Miért féltékeny az elmés nő? Miért féltékeny az olyan nő, akinek hatalma van? Hogyan is lehetne feltételezni, hogy semmiért vagy valami csekélységért nyugtalankodik?

A féltékeny ember olyan, mint a kopó, mely értékes vad nyomára vezeti a vadászt.

Charny tudta, hogy Andrée de Taverney kisasszony a királyné legkedvesebb barátnője volt. Miért fordult el tőle Mária Antónia? Miért féltékeny rá Mária Antónia?

Nyilván olyan titkos értékeket fedezett fel benne, amelyeket ő, Charny, nem vett észre, mert hiszen nem is keresett.

Nyilván megérezte, hogy Andrée méltó volna rá, hogy Charny több figyelmet szenteljen neki, és fél tőle, hogy ez bekövetkezik.

Vagy talán úgy érzi, hogy Charny - minden külső ok nélkül - kevésbé szereti, mint azelőtt?

Nincs végzetesebb a féltékenyre nézve, mint ha azzal vádolja szerelmesét, hogy szívében már nem lobog olyan hevesen a tűz.

Sokszor, nagyon sokszor megesik, hogy valaki abból döbben rá, hogy kezd elhidegülni szerelmesétől, hogy szerelmese szemrehányásokkal illeti, amiért kezd elhidegülni tőle.

Mondják meg, hölgyeim: tapasztalták-e valaha is, hogy a szeretett férfi, érezve a szemrehányás jogosságát, újra felszította volna a lelkében a szerelem hamvadó parazsát?

Ó, milyen ügyetlenek is a szerelmesek! Igaz, aki ügyes, az nem is szerelmes.

Egy szó, mint száz, Mária Antónia - haragos és igazságtalan viselkedésével - maga vezette rá Charnyt, hogy a férfi szívében már gyengébben lobog a láng.

Charny pedig keresni kezdte, hogy miért lehet féltékeny a királyné, és nem volt nehéz megtalálni az okot.

Andrée volt az ok, a szegény, elhagyott Andrée, akivel házasságot kötött ugyan, mégse a felesége, a hitvese.

Megszánta Andrée-t.

A Párizsból való visszatérés után lejátszódott jelenet felfedte előtte a királyné mindenki előtt titkolt féltékenységét.

A királyné rájött, hogy lelepleződött, de nem akart meghajolni Charny előtt; azt hitte, hogy másként is célhoz érhet.

Újra elhalmozta kegyeivel Andrée-t.

Hívta, ha sétálni ment, maga mellett tartotta, ha virrasztott, gyöngéd és figyelmes volt hozzá; iriggyé tette iránta a többi udvarhölgyet.

Andrée csodálkozott, de nem volt hálás Mária Antóniának. Régóta abban a tudatban élt, hogy a királyné az úrnője, azt csinál vele, amit akar.

De mivel kellett valaki, akin a királyné kitölthette a bosszúságát, kezdett igen cudarul bánni Charnyval. Nem szólt hozzá, és napokig, hetekig pillantásra se méltatta.

Csakhogy ha Charny nem volt jelen, szegény asszonynak elszorult a szíve; nyugtalanul kereste a tekintetével azt az embert, akinek különben kerülte a tekintetét.

Az első jöttmentnek odanyújtotta a karját; kitől szívességet kért, kire rámosolygott.

Csak az volt a fontos, hogy jóképű és elegáns férfi legyen.

A királyné azt hitte, hogy begyógyíthatja sebét, ha megsebzi Charnyt.

A férfi szenvedett és hallgatott. Rendkívüli önuralma volt. Rezzenetlenül viselte a kínzatást.

Mindennek különös következménye lett, olyasmi, amit csakis nők tudnak előidézni és megérteni.

Andrée átérezte a férje szenvedését, és mivel angyali tisztaságú szerelemmel szerette, szánta őt, és nem is leplezte szánalmát.

Az együttérzés következményeképpen közelebb kerültek egymáshoz, Andrée vigasztalni próbálta Charnyt, de - birtokában lévén annak a finom tapintatnak, amely egyedül az érzékeny lelkű nők sajátja - nem mutatta, hogy tudja: a férfinak csakugyan szüksége van vigasztalásra.

Mária Antónia, aki az "Oszd meg, és uralkodj!" elvet követte, egyszer csak azt vette észre, hogy tévúton jár, és nemhogy szándéka szerint eltávolította volna egymástól a két lelket, hanem éppenséggel közelítette őket egymáshoz.

Akkor aztán az éjszaka csendjében és magányában úgy rátört szegény asszonyra a kétségbeesés, hogy Isten igencsak meg lehetett elégedve az erejével, hiszen, lám, olyan teremtményeket alkotott, akik még az efféle megpróbáltatásokat is kibírják.

Igaz, a királynét bizonyára legyűrték volna a lelki bajok, ha a politika nem foglalkoztatja olyan nagyon. De hát, akinek minden tagja sajog a fáradtságtól, az nem panaszkodik, hogy kemény az ágy.

Így élt a királyné a király Versailles-ba való visszatérte óta egészen addig a napig, amíg azon nem kezdett gondolkozni, hogy újra gyakorolnia kellene korlátlan hatalmát.

Gőgjében azt hitte, hogy azért, csakis azért hanyatlik a hatalma, mert egy ideje csökken női vonzereje.

E tevékeny szellem számára a gondolat egyenlő volt a cselekvéssel.

Haladéktalanul cselekvésre szánta el magát.

És egyenesen a vesztébe rohant.

 

17
A flandriai ezred

Mint láttuk, egyre rosszabbra fordultak a dolgok Versailles-ban, de még nem volt veszve minden: határozott és leleményes politikával orvosolni lehetett volna a bajokat. Csak összefogásra lett volna szükség.

A királyné - látva, hogy a párizsiak katonává vedlettek, és láthatólag háborúzni akarnak - úgy határozott, hogy megmutatja nekik, milyen az igazi háború.

- Eddig csak a Bastille rokkantjaival meg a magukra maradt, ingadozó svájciakkal kerültek szembe, most majd megmutatjuk nekik, mit ér egy-két jól kiképzett, királyhű ezred. Csak lehet találni egy olyan ezredet, amely már futamított meg lázadókat, és nem félt vért ontani a polgárháború zűrzavarában. Rendeljük ide a leghíresebb ilyen ezredet! A párizsiak akkor majd ráébrednek, hogy egyetlen esélyük van, az, ha meghúzzák magukat.

Hogy a királyné így határozott, abban nagy része volt a nemzetgyűlés és a király vitájának, melynek az volt a kulcsszava, hogy vétó. A király két hónapon át viaskodott, hogy megtartsa maradék hatalmát; a kormánnyal és Mirabeau-val karöltve megpróbálta visszaverni a republikánus rohamot, mely el akarta törölni a királyságot Franciaországban.

A királyné belebetegedett ebbe a harcba, mivel azt kellett látnia, hogy a király marad alul.

A király minden hatalmát és maradék népszerűségét is elvesztette. A királyné csak annyit ért el, hogy újabb csúfnév ragadt rá.

Egy olyan szó, amely idegenül hangzott a népnek, de - talán éppen ezért - megtetszett neki, egy név, amely még nem volt igazán sértő, de nemsokára a legvéresebb sértés lesz az összes sértés közül. Elnevezték Mária Antóniát Vétó asszonyság-nak.

E név a forradalmi dalok szárnyán elrepült Németországba, és rémülettel töltötte el annak a családnak a barátait és híveit, mely német királynét küldvén Franciaországnak, joggal csodálkozott rajta, hogy Mária Antóniát úgy szidalmazzák: az osztrák nő.

Később, a vérengzés napjaiban, amikor a tömeg őrült körtáncot lejt a nyaktiló körül, ez a név harsogja majd túl az áldozatok halálsikolyát.

Mária Antóniát Vétó asszonyságnak hívták, egészen addig, amíg özvegy Capet-néra nem változtatták a nevét.

Korábban, mielőtt osztrák nőnek titulálták, úgy nevezték: Deficit asszonyság.

A királyné azzal próbálta felsorakoztatni maga mellé a barátait, hogy felhívta a figyelmüket az őket is fenyegető veszélyre, de ennek csak az lett az eredménye, hogy hatvanezer útlevélkérelem futott be a városházára.

Hatvanezer előkelő francia távozott külföldre, és csatlakozott a királyné rokonaihoz és barátaihoz. Intő jel, megdöbbentő példa a királynénak!

Nem is maradt hatástalan: ettől fogva a királyné egyre azon töprengett, hogyan szervezze meg a szökést, hogyan kovácsoljon a szükségből erényt, hogy a szökése ne menekülés legyen, hanem lehetőség rá, hogy Franciaországban maradó hívei kirobbantsák a polgárháborút, vagyis megfenyítsék a forradalmárokat.

Nem volt rossz terv. Bizonyára sikerült volna, ha a királyné nem születik rossz csillagzat alatt.

Különös végzet! Ennek a nőnek, akinek oly sok lelkes híve volt, nem voltak titoktartó barátai.

Párizsban már akkor tudták, hogy szökni készül, amikor még ő maga sem volt biztos benne.

Ettől a pillanattól véghezvihetetlen volt a terv, de ezt Mária Antónia nem vette észre.

Ezenközben egy híresen királypárti ezred közeledett erőltetett menetben Párizshoz, a flandriai ezred.

A végsőkig kimerült versailles-i városi tanács hívatta, mert a nemzetőrség nem volt megfelelő katonai erő, hogy megvédje a palotát az állandó fenyegetésektől, hogy féken tartsa a lázongókat, és rendben megejtse az élelmiszerosztást.

A palotaőrségnek épp elég volt a maga baja.

Közeledett tehát a flandriai ezred, és hogy nyomban a kívánt tekintély övezze, olyan fogadtatásban akarták részesíteni, amely felkelti a nép figyelmét.

D'Estaing admirális maga köré gyűjtötte a nemzetőrség, valamint a Versailles-ban tartózkodó katonai alakulatok tisztjeit, és a flandriaiak elé ment.

Az ezred - ágyústul, társzekerestül - ünnepélyesen bevonult Versailles-ba.

E központi mag köré seregnyi olyan fiatal nemes sorakozott fel, akik semelyik fegyvernemhez se tartoztak.

Uniformist választottak maguknak, hogy megismerjék egymást, odacsapódtak azok mellé az állományon kívüli katonatisztek és Szent Lajos-rendi lovagok mellé, akik előrelátásból, vagy megérezve a veszélyt, Versailles-ba siettek; nemcsak Versailles-t, hanem Párizst is elárasztották, és az emberek dermedten nézték a pökhendi új ellenségeket, akiket szemlátomást majd szétfeszít valami nagy titok... Az első adandó alkalommal ki fogják fecsegni titkukat.

A király most elmehetett volna. Lett volna, ki védelmezze az úton, és a felkészületlen Párizs talán hagyta volna, hogy elmenjen.

De hát "az osztrák nő" rossz csillagzat alatt született.

Lüttich fellázadt a császár ellen, és Ausztriát annyira lekötötte a lázadás, hogy el is felejtkezett Franciaország királynéjáról.

Mária Antónia különben úgy gondolta, hogy jobb, ha ő nem avatkozik a dolgokba.

Az események, a kezdő lökést megkapván, szédítő sebességgel követték egymást.

A királyi testőrség, miután ünnepélyes fogadtatásban részesítette a flandriaiakat, úgy döntött, hogy díszebédet ad az ezred tisztjeinek.

Október elsejére tűzték ki a lakoma időpontját. Versailles minden tekintélyes személyisége meghívót kapott.

Miről volt szó? Arról, hogy baráti találkozón vegyenek részt a flandriai katonákkal. De hát miért is ne fraternizálnának egymás közt a katonák, ha egyszer a kerületek meg a megyék is fraternizálnak?

Hát tiltja az alkotmány, hogy a nemesurak barátkozzanak?

Ekkor még a király parancsolt az ezredeinek, a korlátlan uruk volt. A király tulajdona volt a versailles-i kastély. Egyedül ő dönthetett felőle, hogy kit lát vendégül a kastélyában.

Miért ne látta volna vendégül a Douaiból jött bátor katonákat és derék nemesurakat, akik mindmostanáig jól viselkedtek?

Mi sem természetesebb, mint hogy vendégül látja őket. Nincs ezen semmi csodálkoznivaló, és aggodalomra sincs ok.

A közös lakoma tovább fogja erősíteni a baráti szálakat, melyek szükségképpen összefűzik a hadsereg különböző csapatait, azét a francia hadseregét, melynek kettős hivatása, hogy védelmezze a szabadságot és a királyi hatalmat.

De vajon tudta-e egyáltalán a király, hogy mire készülnek?

A király egy ideje semmivel se foglalkozott; levették a válláról az ügyek terheit. Már nem akart uralkodni, hiszen úgyis uralkodtak helyette. Hanem azért unatkozni se akart naphosszat.

A király, miközben a nemzetgyűlési urak mindenről rendelkeztek a háta mögött, a király vadászgatott.

A király augusztus 4-én, amikor a nemesurak meg a püspök urak lemondtak minden hűbéri jogukról, a király - maga is részt vállalván az áldozatokban - megszüntette a vadászkapitányságait, de azért persze nem hagyott fel a vadászattal.

Nos, a király, miközben a flandriai urak együtt lakomáznak a testőr urakkal, a király éppen vadászni fog, mint mindennap, és mire hazaér, le lesz szedve az asztal.

A királyt olyan kevéssé zavarták az urak, és az urak olyan kevéssé zavarták a királyt, hogy Versailles-ban úgy döntöttek, hogy megkérik a királynét: hadd rendezzék a kastélyban a lakomát.

Mária Antónia rendelkezésükre bocsátotta a színháztermet, és engedélyezte, hogy ácsoljanak egy deszkaemelvényt, mely az egész nézőteret egy szintre emeli a színpaddal; úgy elegendő hely lesz a katonáknak és a vendégeiknek is.

Egy királyné, ha francia nemesurakat lát vendégül, illő vendéglátásban részesíti őket. Az ebédlő már megvolt; még szükség volt szalonra is, és a királyné odaadta nekik a Herkules termet.

Mint mondtuk, október elsején, egy csütörtöki napon került sor arra a lakomára, mely külön fejezet a királyi szűklátókörűség vagy inkább vakság krónikájában.

A király vadászni volt.

A királyné a lakosztályába bezárkózva szomorkodott, eltökélve, hogy meg se hallja a poharak összecsendülését, a beszélgetés moraját.

Tűnődve dajkálta a kisfiát; Andrée volt mellette; a szoba sarkában két asszony kézimunkázott. Íme, a környezete.

Sorra érkeztek a kastélyba a csillogó fegyverű, cifra ruhás tisztek. Fel-felnyerítettek a lovak az istállók előtt, szóltak a harsonák, együtt játszott a flandriai ezred meg a testőrség zenekara.

A versailles-i kastély kapuinál sápadt, kíváncsi, gyanakvó tömeg figyelte a vidám vendégeket és a zeneszót, s a bámészkodók rosszmájú megjegyzéseket fűztek a látottakhoz és hallottakhoz.

A vidám morajjal együtt illatfuvallat szállt ki a nyitott ajtókon, ablakokon, s meg-megerősödött, mint távoli vihar előszele.

Nagy óvatlanság volt hagyni, hogy a korgó gyomrú, mogorva nép beszippanthassa a pecsenyék meg a bor jó szagát.

Ennek ellenére háborítatlanul zajlott a lakoma; a tisztek egy kicsit megilletődve, halkan beszélgettek egymással, és mértékkel ittak. Az első negyedóra pontosan úgy telt el, ahogy tervezték.

Feltálalták a második fogást.

Lusignan, a flandriaiak ezredese felállt, és pohárköszöntőt mondott; azt javasolta, hogy igyanak a király, a királyné, a trónörökös és a királyi család egészségére.

Négyszeres vivát remegteti meg a boltíveket, s hatol az odakint szomorúan álldogáló emberek fülébe.

Felállt egy tiszt. Lehet, hogy okos és bátor, józan ember volt, aki sejtette, hogy mi fog következni, lehet, hogy őszintén kötődött a királyi családhoz, amelyet most oly zajosan ünnepeltek.

Az a férfi alkalmasint rádöbbent, hogy ha a nemzetet kihagyják az ünneplésből, erőszakkal fogja megtorolni mellőztetését.

A nemzetre emelte hát a poharát.

Moraj támadt, aztán kiáltozás.

- Nem! Nem! - zúgták az egybegyűltek.

És elvetették az indítványt, hogy a nemzet egészségére igyanak.

Kendőzetlenül megmutatták igazi arcukat, leleplezték a lakoma igazi jellegét.

Mondták - és ez a vélekedés még ma is tartja magát -, hogy az a tiszt, aki a nemzetre emelte poharát, valójában ellenséges ügynök volt.

Ha az volt, ha nem, a szavainak kínos következménye lett. Megfeledkezni a nemzetről még csak-csak bocsánatos bűn, de megsérteni! Azt már nem! A sértésért bosszút áll.

Egyszeriben megtört a varázs, vége volt az udvarias, halk beszélgetésnek, ki-ki igyekezett túlharsogni a másikat, a fegyelemnek nyoma se maradt; behívták a dragonyosokat, a gránátosokat, a svájci testőröket, a kastély minden közkatonáját.

Tízszer is körbejárt a boroskancsó; egy pillanat alatt eltűnt a desszert. Mindenki részeg volt, a katonák elfelejtették, hogy a tisztjeikkel koccintanak. Mindenki mindenkivel cimborált.

"Éljen a király! Éljen a királyné!" - kiáltozták mindenütt. Mennyi virág! Milyen szép fények szivárványlanak az aranyozott boltíveken! Milyen átszellemültek az arcok, milyen bátran csillognak a szemek! Milyen kedves volna ez a látvány a királynénak, milyen megnyugtató a királynak!

Be kár, hogy a boldogtalan király és a szomorú királyné nem vesz részt egy ilyen nagyszerű ünnepségen!

Néhány készséges udvaronc szalad Mária Antóniához, s nagy lelkendezve mesélik, hogy miként zajlik a lakoma.

Mária Antónia felpattan, a tekintete megélénkül. Mégse veszett ki a szeretet és a hűség a francia szívekből!

Tehát van remény.

A királyné mégis mélabús.

Az udvaroncok hada ott sürgölődik körülötte. Kérlelik a királynét, könyörögnek neki, hogy látogassa meg az ünnepélyt, legalább egyetlen percre jelenjen meg a monarchia kétezer odaadó híve és támasza előtt.

- Nincs itt a király, nem mehetek egyedül - mondja szomorúan Mária Antónia.

- Menjen a trónörökössel! - javasolja néhány elvakult nemes.

- Asszonyom! Asszonyom! Könyörgök, maradjon itt... Maradjon! - súgja egy hang a fülébe.

A királyné megfordul: Charny áll mögötte.

- Hogyhogy maga nincs lent a többi urakkal?

- Kijöttem, asszonyom. Az urak szertelensége többet árthat felségednek, mint gondolná.

Mária Antónia szeszélyes, durcás kedvében volt; abban lelte örömét, hogy épp az ellenkezőjét csinálja, mint amire Charny kéri.

Megvető pillantást vetett a grófra, s már valami rideg válaszra készült, de Charny nem hagyott időt neki.

- Kérve kérem, asszonyom, várja meg, hogy mit tanácsol a király - mondta mély tisztelettel.

Azt remélte, hogy időt nyerhet.

- A király! A király! - harsant fel a kiáltás. - Őfelsége megjött a vadászatból.

Úgy is volt.

Mária Antónia a király elé siet. A király még le se vetette a csizmáját, a ruhája csupa por.

- Uram! - szól a királyné. - Odalent olyan látvány várja, mely méltó Franciaország királyához. Jöjjön, jöjjön!

Belékarol, és magával vonja; rá se néz Charnyra, aki tehetetlenségében a mellébe vájja mind a tíz körmét.

A királyné bal kezével a kisfia kezét fogva, nyomában a tülekedő udvaroncokkal lemegy a lépcsőn, megáll a színházterem ajtajában. Ekkor már vagy huszadszor ürülnek ki a poharak, és zendül fel az "Éljen a király! Éljen a királyné!" kiáltás.

 

18
A testőrök díszlakomája

Eget verő üdvrivalgás támadt, amikor a királyné a királlyal és a fiával az oldalán megjelent a színházterem porondján.

A megrészegült katonák és a tomboló tisztek a kalapjukkal meg a kardjukkal hadonásztak, és azt kiáltották:

- Éljen a király! Éljen a királyné! Éljen a trónörökös!

A zenekar rázendített arra a dalra, hogy Ó, Richárd, ó, jó király!

Olyan nyilvánvaló volt a célzás, a dal olyan pontosan kifejezte a jelenlévők gondolatait és a lakoma szellemét, hogy amint felcsendültek az első taktusok, mindenki énekelni kezdte a szövegét.

A királyné nagy lelkesedésében észre se vette, hogy részeg férfiak társaságában van; a király meglepődött, és józan ember lévén érezte, hogy nem volna szabad itt lennie, de hízelgett a hiúságának, hogy olyan ünneplésben van része, amilyennel a népe nemigen kényeztette el az utóbbi időben, elaltatta hát a lelkiismeretét, és hagyta, hogy magával ragadja a mámoros hangulat.

Charny, aki az egész lakoma alatt csak vizet ivott, halálsápadtan állt; azt remélte, hogy a királyi pár távollétében zajlik le a mulatság, és akkor nem olyan nagy a baj: mindent le lehet tagadni, mindent cáfolni lehet, de így, hogy megjelent a király és a királyné, az események történelemmé váltak.

És még jobban megborzadt, amikor látta, hogy Georges, az ő öccse, odalép a királynéhoz, és egy mosolytól felbátorítva mond neki valamit.

Távolabb volt, hogysem hallhatta volna az öccse szavait, de a taglejtéséből látta, hogy valami kérést intézett a királynéhoz.

Mária Antónia beleegyezően bólintott, gyorsan levette a kalapjára tűzött kokárdát, és odaadta a fiatalembernek.

Charny remegve felemelte a kezét, és majdnem felkiáltott.

Még csak nem is fehér kokárdát, francia kokárdát adott át a királyné a meggondolatlan lovagjának. Hanem fekete kokárdát, az osztrák kokárdát, az ellenség kokárdáját.

Amit a királyné tett, már nem is hebehurgyaság volt, hanem árulás.

És olyan esztelenek voltak azok a rajongó fanatikusok, akiket Isten el akart veszejteni, hogy amikor Georges de Charny felmutatta a fekete kokárdát, ki-ki elhajította a fehér kokárdát, vagy rátiport a kék-fehér-piros kokárdára, amelyet viselt.

Akkor aztán olyan féktelenné váltak a szenvedélyek, hogy a flandriai ezred felséges vendégei kénytelenek voltak visszavonulni a lakosztályukba, mert még megfojtották volna őket az eléjük térdeplő férfiak, vagy ők tapostak volna rá mámoros híveikre.

Mindez csak afféle francia mulatság lett volna, amit a franciák könnyen megbocsátanak. Csakhogy a dorbézolás nem maradt meg dorbézolásnak, és a helyzet egyre jobban elfajult.

Ha egyszer buzgó királypárti az ember, nem elégedhet meg annyival, hogy élteti a királyt, annak is szükségét érzi, hogy egy kicsit odamondjon a nemzetnek.

Hiszen a nemzet nevében sok-sok keserűséget okoztak a királynak!

A zenekar játszani kezdte azt a dalt, amelynek ez az első sora:

"Sose gyötörd, akit szeretsz!"

E dal kíséretében távozott a király, a királyné és a trónörökös.

Alighogy kitették a lábukat, a felajzott vendégsereg ostromlott várossá alakította át a színháztermet.

D'Estaing szárnysegédje, Perseval jelt ad, és a kürtös rohamot fúj.

Hogy ki ellen intéznek rohamot? A képzelt ellenség ellen.

A nép ellen.

A francia fülnek oly kedves kürtszó egy csapásra csatatérré változtatta a díszes termet; ellenségnek pedig ott voltak a szép hölgyek, akik a páholyokból nézték a szívüknek oly kedves látványt.

Felharsant a csatakiáltás: "Rohamra!", és megkezdődött a páholyok ostroma. Ami igaz, az igaz: az ostromlók vajmi kevéssé voltak rémisztők, és az ostromlottak odanyújtották nekik a kezüket, hogy segítsenek.

A flandriai ezred egyik gránátosa ért fel elsőnek az erkélyre. Perseval kitüntetés gyanánt átadta neki a kabáthajtókáját díszítő keresztet. (Szirom formájú kereszt volt, igazából alig-alig hasonlított keresztre.)

Osztrák színekben gyalázták a nemzetiszínű kokárdát. És hiába nyomta el az ostromlók rivalgása és a trombitazaj a sértő kiáltásokat, az odakint fülelő nép meghallotta, és előbb megdöbbent, aztán felháborodott.

Megtudták a téren, aztán a környező utcákban is, hogy fekete kokárda került a fehér helyébe, a kék-fehér-piros kokárdát pedig lábbal tiporták.

Megtudták, hogy egy bátor nemzetőrtiszt a fenyegetés ellenére sem volt hajlandó levenni a kék-fehér-piros kokárdát, és ezért súlyosan megsebesítették, mégpedig a király lakosztályában.

Még azt is mondogatták, hogy egy tiszt szomorúan, mozdulatlanul állt a cirkuszporonddá átalakított hatalmas terem ajtajában, ahol őrjöngve tomboltak a többiek; nem tudván szembeszegülni a többség mindent elsöprő akaratával, magára vállalta a mások bűneit, esküjéhez hű katona lévén átérezte a felelősséget mindazokért a szertelenségekért, amelyeket a hadsereget képviselő flandriai ezred tisztjei elkövettek e gyászos napon; de senki sem mondta annak a férfinak a nevét, ki bölcs maradt a bolondok között, és ha mondták volna is, senki sem hitte volna, hogy éppen Charny grófot, a királynéért halni kész kegyencet bántja a legjobban, amit a felséges asszony elkövetett.

A királyné elbűvölve, elragadtatva tért meg lakosztályába.

Hamarosan ostrom alá vette őt az udvaroncok és a hízelgők serege.

- Most láthatja, felség, micsoda szellem uralkodik a csapatainál - mondogatták neki. - Most láthatja, hogy a lázadás eszméjétől megfertőzött népi csürhe szembeszállhat-e a monarchista eszmékért hevülő szilaj francia katonákkal.

A királyné titkos vágyainak adtak hangot, nem csoda hát, hogy Mária Antónia hagyta, hogy elringassák e szép szavak, és fel se tűnt neki, hogy Charny távol maradt.

Lassan elcsitult a lárma; elnyomta a fáradtság a duhaj vedégsereget. Aznap a király is megjelent a királyné esti fogadásán, és eme mély bölcsességről tanúskodó megjegyzést tette:

- Holnap majd elválik.

Kár volt e bölcs szavakért! Mindenki józan tanácsot olvasott volna ki belőle, de a királynéban csak a konokság és dac már-már elszunnyadó lángját élesztette fel.

"Igen, igen - mondta magában, amikor egyedül maradt -, a tűz, amely ma este fellobbant a palotában, éjszaka elterjed majd Versailles-ban, és holnapra egész Franciaországot lángba borítja. Azokat a katonákat, azokat a tiszteket, akik ma este bizonyítékát adták irántam való forró odaadásuknak, holnap már a nemzet árulóinak fogják nevezni. A haza gyilkosainak fogják bélyegezni a legkiválóbb arisztokratákat, holnaptól Pitt és Coburg ügynökei és bérencei lesznek, a hatalom csatlósai, barbárok, vademberek.

A Grève téri lámpavason szeretnék látni mindazokat, akik kitűzték a fekete kokárdát.

Legszívesebben kést, lándzsát döfnének mindazokba, akik lelkesen azt kiáltották, hogy éljen a királyné.

És én, én, csakis én tehetek majd róla, ha ez bekövetkezik. Én okozom majd halálát oly sok bátor hívemnek, én, a sérthetetlen királyné. A közelemben levőket képmutatásból megkímélik, de a többiekre lesújt a gyűlöletük.

Ó, nem! Inkább mindent magamra vállalok, csak ne vádolhassanak gyávasággal, és azzal, hogy háládatlan vagyok a még megmaradt barátaim iránt. Énértem történt minden, magamra kell hát vonnom a csőcselék gyűlöletét... Majd elválik, meddig merészkednek, elválik, hogy felcsap-e a trónusig a piszkos áradat."

Hagymázos gondolatok közt hánykolódott a királyné, és végül gyászos következményekkel járó elhatározásra jutott.

Másnapra sokan bánták már, amit tettek, és nagy volt a zúgolódás.

Lesunyt fejjel, sandán pislogva jött a nemzetőrség, amely nemrég kapta meg zászlait a királynétól, jött a nemzetőrség, hogy köszönetet mondjon a királynénak.

Lesírt a küldöttség tagjairól, hogy egy cseppet se tetszik nekik, ami történt, sőt nagyon is helytelenítenék, ha volna hozzá bátorságuk. Ott voltak a menetben, amely üdvözölte a flandriai ezred jövetelét; meghívást kaptak a díszlakomára, és el is fogadták a meghívást. Inkább polgárok, mintsem katonák lévén próbáltak is tiltakozni a dáridó közben, de lehurrogták őket.

Másnap, amikor telve keserűséggel a palotába vonultak, hogy köszönetet mondjanak a királynénak, nagy tömeg kísérte őket.

A súlyos körülmények jelentőséget adtak a ceremóniának.

Most aztán mindkét fél számára kiderül, hogy kivel van dolga.

A megbotránkoztatott, vérig sértett néppel szemben felsorakoztak a tisztek, akik előző nap olyan menthetetlenül lejáratták magukat. A tisztek feszülten várták, kiáll-e mellettük a királyné, a nép pedig kíváncsian leste, mi lesz a kastélybeliek első hivatalos megnyilatkozása.

Az ellenforradalom teljes súlya a királyné vállára nehezedett.

Még lett volna rá lehetősége, hogy elhárítsa a szörnyű felelősséget, elhárítsa a balsorsot.

De ő, kevély fajtájának legkevélyebbike, körbehordozta magabiztos tekintetét a barátokon és ellenségeken, és csengő hangon e szavakat intézte a nemzetőrség tisztjeihez:

- Uraim! Örömömre szolgál, hogy átadhattam maguknak a zászlaikat. Kívánom, hogy a nemzet és a hadsereg éppúgy szeresse a királyt, mint ahogy mi szeretjük a nemzetet és a hadsereget. El voltam ragadtatva attól, ami tegnap történt.

Az utolsó szavak hallatára, melyeket még erősen meg is nyomott, a tömeg felmorajlott, a tisztek pedig üdvrivalgásban törtek ki.

- Kiállt mellettünk - mondták emezek.

- Elárult bennünket - mondták amazok.

Tehát október elsejének végzetes estéje nem a véletlen műve volt! Tehát a királyné nem bánja, ami tegnap történt, nem érez lelkiismeret-furdalást miatta!

Sőt, nemhogy nem bánja: el van ragadtatva tőle!

A tisztek egy csoportjával álló Charny mély fájdalommal hallgatta a testőrök dáridójának igazolását... mit igazolását!... felmagasztalását.

A királyné tekintete végigsiklott a tömegen, és egy pillanatra megállt a szeretett férfi orcáján. Találkozott a tekintetük; a királynéé mintha ezt kérdezte volna:

"Ugye, bátor voltam?"

"Ó, asszonyom! Ez nem bátorság volt, hanem bolondság" - felelte a gróf komor tekintete.

 

19
Beavatkoznak a nők

A versailles-i udvar lovagjai hősködéssel bőszítették a népet.

Párizs népe felvonultatta a maga lovagjait az udvar ellen, csakhogy azok a lovagok toprongyosak voltak, gyalog száguldoztak a város utcáin; kezük kardot vagy pisztolyt markolt, és üres volt a zsebük, üres volt a hasuk.

Versailles-ban többet ittak a kelleténél, Párizsban kevesebbet ettek a kelleténél.

Versailles-ban az okozta a bajt, hogy túl sok bor került az asztalokra.

Párizsban meg az, hogy nem került elegendő liszt a pékségekbe.

Hihetetlen vakság! Ma már szánakozva mosolyog rajta, aki csak jártas a politikában. (Igaz, azóta jó néhány trón omlott össze a szemünk láttára.)

Ellenforradalmat csinálni, és harcra ingerelni kiéhezett embereket!

Dőreség! - mond ítéletet a materialista filozófiával felvértezett történelem: nincs ádázabb ellenfél, mint a korgó gyomrú nép.

Pedig hát nem lett volna nehéz kenyeret adni a népnek, és akkor talán nem keltett volna olyan felzúdulást a versailles-i lakoma.

De nem jött liszt a Corbeilból. Hiszen olyan messze esik a Corbeil Versailles-tól! Van az egynapi járóföld is. Ugyan ki gondolt volna hát a Corbeilra a király vagy a királyné környezetéből?

Az udvar feledékenysége miatt Párizsba beköltözött az éhínség, e rémisztő szellem, mely nehezen alszik el, de annál könnyebben felébred. Ott fülel minden utcasarkon, csavargókból és gonosztevőkből toboroz kíséretet magának, vészjóslóan leskelődik a gazdagok és a tisztségviselők ablakánál.

A férfiak még emlékeznek rá, hogy mennyi vért követelt a lázadás, emlékeznek a Bastille-ra, emlékeznek Foullonra, Berthier-re, Flesselles-re; nem akarják, hogy újra gyilkosnak nevezzék őket; várnak hát.

De a nők, akik eddig csak a szenvedésből vették ki részüket, a nők, akik szenvednek, szenvednek háromszorosan is - a gyerek miatt, aki nem érti, miért kell éheznie, és sírva kérdi: "Anyám, mért nem adsz kenyeret?"; a férj miatt, aki reggel hallgatagon és mogorván megy el hazulról, és még hallgatagabb és mogorvább este, amikor hazatér; és maguk miatt, hiszen nincs nagyobb fájdalom számukra, mint átérezni gyermekeik és férjük szenvedését - a nők égnek a vágytól, hogy megfizessenek, a nők a maguk módján akarják szolgálni a hazát.

Végtére nők műve volt, ami október elsején Versailles-ban történt!

Válaszképp a nők műve lesz a párizsi október ötödike.

Gilbert és Billot a Palais-Royalban voltak, a Foy kávéházban. Egyszer csak nyílik a kávéház ajtaja, beviharzik egy nő, és izgatottan jelenti, hogy nagy veszély van: bejöttek Párizsba a versailles-i fehér és fekete kokárdás urak.

Charny azt mondta egyszer a királynénak: "Akkor lesz baj, ha a nők is beavatkoznak."

Gilbert-nek ugyanez volt a véleménye.

Látva, hogy már a nők is beavatkoznak, Billot-hoz fordult, és csak annyit mondott:

- Menjünk a városházára!

A Billot, Gilbert és Pitou közt lezajlott beszélgetés óta (minek következtében Pitou visszament Villers-Cotterets-ba Sébastiennel), Billot a doktor első szavára, egyetlen mozdulatára, jelére engedelmeskedett, mivel meggyőződött róla, hogy ő az erő, de Gilbert az ész.

Kisiettek a kávéházból, átvágtak a Palais-Royal parkján, elhaladtak a szökőkutak mellett, és hamarosan kiértek a Saint-Honoré utcára.

A vásárcsarnok közelében, a Bourdonnais utca sarkán hirtelen szembetalálkoztak egy doboló lánnyal.

Gilbert csodálkozva megtorpant.

- Hát ez mi? - kérdezte.

- Láthatja, doktor - válaszolt Billot. - Egy szép lány veri a dobot, és én mondom, hogy egész ügyesen csinálja.

- Biztosan elvesztett valamit - mondta egy járókelő.

- Ej, de sápadt szegény! - jegyezte meg Billot.

- Kérdezze meg tőle, miért dobol! - szólt Gilbert.

- Hé! Szép leányzó! Miért püföli azt a dobot? - kérdezte Billot.

- Mert éhes vagyok - válaszolta éles, de gyönge hangon a lány.

Azzal a dobot pergetve továbbment.

- Haj, haj! Ebből nagy baj lesz - mondta Gilbert. Jobban szemügyre vette a doboló lány nyomában haladó nőket.

Sápadtak voltak és elgyötörtek, a lépteik bizonytalanok.

Volt köztük, aki harminc órája nem evett.

Kiáltások röppentek föl a menetből, gyenge, de annál fenyegetőbb kiáltások, mert érezni lehetett, hogy az éhezés vette el a nők hangjának erejét.

- Versailles-ba! - kiáltozták. - Menjünk Versailles-ba!

És amerre csak elhaladtak, hívták a házak küszöbén meg az ablakokban álldogáló nőket, hogy tartsanak velük.

Arra jött egy hintó: két hölgy ült benne. Kidugták a fejüket az ablakon, és kacajra fakadtak.

Az asszonyok menete megtorpant. Vagy két tucat nő odaszaladt a hintóhoz, kirángatták a két hölgyet, néhány csattanós pofonnal megtörték ellenállásukat, és kényszerítették őket, hogy csatlakozzanak a menethez.

A nők lassan haladtak, gyakran meg-megálltak a toborzás végett. Egy férfi bandukolt mögöttük, mindkét kezét a zsebébe süllyesztette.

Vékony arcú, sápadt, ösztövér ember volt, fekete térdnadrágot és mellényt, piszkosszürke frakkot viselt, gyűrött háromszögletű kalap volt a fejébe csapva.

Hosszú kard verdeste vékony, de izmos lábszárát.

Bozontos szemöldökét összevonva ide-oda vágott a tekintetével; semmi nem kerülte el éber figyelmét.

- Hohó! - kiáltott Billot. - De hisz én ismerem ezt a fickót! Ott volt mindenütt, ahol csak történt valami.

- Ő Maillard, a törvényszolga - mondta Gilbert.

- Ej, hát persze! Ő egyensúlyozott azon a pallón a Bastille-nál. Ügyesebb volt, mint én, mert ő nem esett bele az árokba.

Maillard a nőkkel együtt eltűnt az utca fordulójánál.

Billot szívesen követte volna a példáját, és a nők nyomába szegődött volna, de Gilbert magával vonszolta a városháza felé.

Biztos volt benne, hogy akár férfiak tüntetnek, akár nők, végül úgyis a városházához mennek. Nem követte hát a folyó kanyargását, hanem egyenesen a torkolathoz sietett.

A városházán tudták, hogy mi zajlik Párizsban. De nemigen törődtek vele. Egy nőnek arra szottyant kedve, hogy dobot pergessen? Istenem! egy kicsit előbbre hozta a farsangot.

Csak akkor fogták fel, hogy milyen súlyos a helyzet, amikor a dobos nyomában megjelent két-háromezer nő a téren, és a percről percre gyarapodó asszonysereg segédcsapataként majd ugyanannyi férfi, és a férfiak - alattomban gyilkos fegyverüket szorongatva - sunyin mosolyogva lesték, hogy mire készülnek a nők, tudván tudva, hogy a hatóságnak nem lesz ereje hozzá, hogy megakadályozza a népharag kitörését, és ahhoz se lesz ereje, hogy megtorolja az újabb galád tettet.

Azért mosolyogtak a férfiak, mert örültek, hogy a gyengébb nem megteszi helyettük, amit ők már nem merészeltek volna.

Fél óra se telt belé, és tízezer nő gyűlt össze a Grève téren.

Az asszonyságok, úgy ítélve, hogy már elegen vannak, csípőre tették a kezüket, és nagy tanácskozásba fogtak.

A tanácskozás egy csöppet sem volt békés hangulatú, lévén a tanácskozók java része kapusnő meg vásártéri kofa meg utcalány. Sokan közülük királypártiak voltak, és nemhogy ártani akartak volna a királynak és a királynénak, hanem egyenesen tűzbe mentek volna értük. Tán még a Szajna szigetén levő Notre-Dame néma tornyaiban is hallani lehetett a heves eszmecserét, ama tornyokban, melyek sokat láttak ugyan az elmúlt évszázadokban, de most felkészülhettek rá, hogy különbeket is látnak majd az elkövetkező néhány esztendőben.

Íme, mire jutottak a tanácskozók:

"Ugyan gyújtsuk már fel a városházát, ahol azért gyártják a sok fene papírt, hogy nekünk ne legyen meg a betevő falatunk!"

A városházán éppen akkor tárgyalták egy súlycsonkító pék ügyét.

Nem kétséges, hogy minél drágább a kenyér, annál hasznosabb az efféle furfang, csak az a baj, hogy minél jövedelmezőbb, annál veszélyesebb.

Bizonyíték erre, hogy a lámpavas hívei új kötéllel várták a péket.

A városháza őrsége mindenáron meg akarta menteni a boldogtalant, és evégből minden erejét mozgósította. Csakhogy egy idő óta - mint láttuk - bármily dicséretes volt is az őrség emberbaráti buzgalma, vajmi kevéssé volt eredményes.

A nők megrohanták az őrséget, szétszórták, beözönlöttek a városházára, és kezdődött a haddelhadd.

A nők a Szajnába akartak hajigálni mindent, ami csak a kezük ügyébe került, kivéve a bajosan mozdítható dolgokat: azokat majd a helyszínen elégetik.

Vagyis az embereket a vízbe, a többi hadd égjen!

Nagy munka várt rájuk.

A városháza igencsak zsúfolva volt.

Először is ott volt vagy háromszáz elektor.

Ott voltak az elöljárók.

Ott voltak a többi tisztségviselők.

- Sokáig fog tartani, mire ezeket mind a vízbe dobjuk - mondta egy józan gondolkozású asszony, akinek nyilván drága volt az ideje.

- Megérdemlik, nem? - csattant fel egy másik nő.

- Én csak azt mondom, hogy sokáig fog tartani.

- Hát akkor égessük el őket is, az lesz a legegyszerűbb - javasolta egy hang.

Máris szaladtak, hogy fáklyát, tűzszerszámot kerítsenek, a többiek pedig - hogy addig is elfoglalják magukat - nekiláttak, hogy felakasszanak egy papot, név szerint Lefèvre d'Ormesson abbét.

Szerencse, hogy a szürke frakkos férfi ott volt a közelben. Elvágja a kötelet, az abbé tizenhét láb magasból a földre zuhan, kificamítja a bokáját, és a nők hahotájától kísérve elsántikál.

Az abbé örült, hogy így alakult a sorsa, ugyanis már égtek a fáklyák, a gyújtogatók már odatartották a fáklyákat az iratokhoz; még tíz perc, és minden lángba borul.

De a szürkefrakkos odaront, kitépi a nők kezéből az égő fáklyákat és fahasábokat; a nők persze nem akarják hagyni; a férfi fáklyával csépeli őket, és miközben a szoknyák lángra kapnak, ő gyorsan eloltja a fellobbanó papírmáglyát.

Ki ez a férfi, és hogy mer szembeszállni tízezer őrjöngő embertársa szörnyű akaratával?

Miért tűrnék el, hogy átvegye a parancsnokságot? Lefèvre abbét csak félig sikerült felakasztani, no, majd őt teljesen felakasztják, mivel nem lesz, aki elvágja a kötelet.

E gondolatmenet végére érve felzeng az ádáz kórus, halállal fenyegeti a vakmerőt, és a fenyegetés után nem késlekednek a tettek.

A nők körülveszik a szürke frakkos férfit, és kötelet vetnek a nyakára.

Billot odarohan. Ugyanazt a szívességet teszi meg Maillard-nak, amit Maillard megtett az abbénak.

Belecsimpaszkodik a kötélbe, és darabokra vágja egy borotvaéles késsel, melyet e pillanatban kötélvagdalásra használ bivalyerős tulajdonosa, de nem kétséges, hogy ha szükség lenne rá, habozás nélkül másra is használná.

Billot, miközben buzgón vagdalja a kötelet, azt kiabálja:

- Ej, ti szerencsétlenek! Hát nem ismeritek meg a Bastille egyik hősét? Ő vette át a kapitulációs levelet, amikor én beestem az árokba arról a nyavalyás pallóról. Nem ismeritek meg Maillard-t?

A híres név hallatára lehanyatlanak a kezek. A nők egymásra néznek, megtörlik a homlokukat.

Hát igen: olyan kemény munkát végeztek, hogy beleizzadtak, ha október van is.

- A Bastille egyik hőse! A tetejébe maga Maillard! Maillard, a törvényszolga. Éljen Maillard!

A fenyegetés éltetésbe csap át; ölelgetik Maillard-t; mindenki azt kiáltja:

- Éljen Maillard!

Maillard megszorítja Billot kezét, és mélyen a szemébe néz.

A kézszorítás azt jelenti: "Barátok vagyunk."

A tekintet azt jelenti: "Számíthatsz rám, ha úgy hozza a sors."

A nők most már alávetik magukat Maillard akaratának, annál is inkább, mivel van egy kis lelkiismeret-furdalásuk, amiért az imént mostohán bántak vele.

Maillard ismeri a dürgést; tudja, hogy a külvárosok népe egykettőre megdühödik, de ha értenek a nyelvükön, hamar le lehet csillapítani.

És ő tudja, hogyan kell beszélni velük - ha ugyan lehetőséget adnak az embernek, hogy beszéljen.

Most itt a lehetőség: csend támad Maillard körül.

Maillard nem akarja, hogy a párizsiak lerombolják a városházát, azaz az egyetlen hatóságot, amely védelmezi őket, nem akarja, hogy megsemmisítsék az anyakönyveket, amelyek bizonyítják, hogy nem mind fattyú, aki a nép gyermeke.

Maillard átható hangjának, választékos, csúfondáros beszédének megvan a hatása.

Most már senkit sem akarnak megölni, semmit sem akarnak felgyújtani.

Viszont el akarnak menni Versailles-ba.

Ott van minden baj forrása, ott dáridóznak, miközben Párizs éhezik. Versailles emészt el mindent. Párizsban azért kevés a gabona meg a liszt, mert a rakományokat nem teszik le Párizsban, hanem a Corbeilból egyenesen Versailles-ba viszik.

Más lenne a helyzet, ha a pék, a pékné meg a kis pékinas Párizsban lenne.

Ezekkel a csúfnevekkel illetik a királyt, a királynét meg a trónörököst, a nép kenyéradó gazdáit.

Irány Versailles!

És ha már a nők igazi sereget alkotnak, ha már van puskájuk, ágyújuk, lőporuk - és akinek se puskája, se lőpora, annak van lándzsája vagy vasvillája -, akkor tábornok is kell nekik.

Elvégre a nemzetőrségnek is van tábornoka!

A férfiak tábornoka La Fayette.

A nők tábornoka legyen Maillard!

La Fayette azoknak a semmirekellő gránátosoknak a vezére, akik úgy viselkednek, mintha egy tartalék hadsereg katonái volnának: semmit se csinálnak, pedig van bőven tennivaló.

Maillard lesz a tevékeny sereg vezére.

Maillard nagy komolyan, habozás nélkül vállalja.

Mostantól ő a párizsi nők vezére.

A hadjárat rövid lesz, de sorsdöntő.

 

20
Maillard mint tábornok

Maillard egy igazi hadsereg parancsnoka lett.

E hadseregnek voltak ágyúi, igaz, talp meg kerék nélkül, de sebaj: kordékra tették őket.

Voltak puskái, igaz, soknak hiányzott a kakasa meg az ütőszege, de mindnek megvolt a szuronya.

Volt rengeteg más fegyvere, igaz, otromba jószág valahány, de akkor is csak fegyver.

Volt puskapora, teli voltak vele zsebkendők, sipkák, zsebek, és az eleven lőportartók közt égő kanóccal sétálgattak a pattantyúsok.

Mennyei csoda volt, hogy nem repült a levegőbe az egész ármádia.

Maillard ismeri a serege hangulatát. Tudja, hogy hasztalan próbálna győzködni velük, hogy maradjanak a téren vagy legalább Párizsban; egyetlen dolgot tehet, azt, hogy Versailles-ba vezeti őket, és ott igyekszik elérni, hogy minél kisebb bajt okozzanak.

És Maillard-ban van elég erő, hogy véghezvigye e nehéz, sőt hősi tettet.

Maillard odamegy ahhoz a lányhoz, aki a dobot pergetve a városházához vezette a nők menetét. A lány már nem bírja tartani a dobot: szédeleg az éhségtől. Elnyúlik a földön, fejét egy sarokkőnek támasztja.

Kemény vánkos... éhség vánkosa.

Maillard elveszi tőle a dobot, megkérdi, hogy hívják. Madeleine Chambry a neve. Templomi fafaragó volt. De ugyan kinek van gondja rá, hogy szép bútorokkal, szobrokkal, féldomborművekkel ékesítse a templomokat, mint a tizenötödik században?

Az éhhalál fenyegette, elment hát virágárusnak a Palais-Royalba.

De ugyan ki vásárol virágot, ha kenyérre sincs pénze? A virágok csillagok a béke és a bőség világának égboltozatán, de a viharok és a forradalmak szele elhervasztja őket.

Madeleine Chambry - hogy már senkinek nem volt szüksége szép faragványaira, se rózsára, jázminra, liliomra -, Madeleine Chambry éhségriadót dobolt.

Őneki is velük kell mennie Versailles-ba, s mert nem bírja el a lába, kordén viszik.

Versailles-ban tizenegy társával bebocsátást kér a palotába; ő lesz a szószóló, ő fogja képviselni a többi éhezők ügyét a király előtt.

Lelkesen elfogadták Maillard emez indítványát.

Lám, Maillard-nak máris sikerült lelohasztani az ellenséges indulatokat.

Igazából nem is tudták, miért akartak Versailles-ba menni, és hogy mit akartak ott csinálni.

Most már tudják: azért mennek Versailles-ba, hogy egy tizenkét tagú küldöttség Madeleine Chambryval az élen az éhség nevében arra kérje a királyt, hogy segítse meg a népét.

Mintegy hétezer nő indul a rakparton Versailles felé.

A Tuilériákhoz érve nagy kiáltozás támad.

Maillard felhág egy kerékvetőre, hogy az egész sereg hallja, amit mond.

- Mit akartok? - kérdi.

- Át akarunk menni a Tuilériákon.

- Az lehetetlen - mondja Maillard.

- Miért? - kiáltja hétezer hang.

- Azért, mert a Tuilériák kertje és palotája a királyé, és ha a király engedélye nélkül végigvonulunk rajta, megsértjük a királyt, mi több, nemcsak a király személye ellen, hanem valamennyiünk szabadsága ellen követünk el merényletet.

- No jó - mondták az asszonyok -, akkor kérj engedélyt a svájcitól!

Maillard odament a svájci gárdistához, és kalapját levéve így szólt hozzá:

- Kérem, barátom, engedje meg, hogy a hölgyek áthaladjanak a Tuilériákon. Ígérem, nem megyünk be az épületbe, és nem teszünk kárt a fákban és a virágokban.

Válasz gyanánt a svájci kirántja hosszú kardját, és Maillard-ra ront.

Maillard is kardot ránt - az ő kardja vagy másfél arasszal rövidebb - és kivédi a vágást. Miközben a két férfi hevesen tusázik, egy nő odalép, és úgy fejbe kólintja egy seprűnyéllel a gárdistát, hogy az menten összecsuklik.

Maillard visszateszi hüvelyébe a kardját, hóna alá csapja a svájci kardját meg a nő fegyverét, felveszi a földről háromszögletű kalapját, mely leesett a fejéről a nagy vagdalkozás közben, a fejébe nyomja, aztán belép a Tuilériák kapuján.

A sereg áthalad a parkon; semmiben nem tesznek kárt, ahogy Maillard megígérte.

Hagyjuk most magukra őket (egyelőre a sèvres-i úton vonulnak, később majd két csapatra válnak), és lássuk, mi történt Párizsban!

A nők, mint emlékezetes, felakasztották Lefèvre abbét és Maillard-t, és nekikészültek, hogy megfojtsák az elektorokat, felgyújtsák a városházát, és e ténykedésük némi lármával járt.

A lárma a legtávolabbi külvárosokba is elhallatszott, és eljutott La Fayette fülébe is.

A nemzetőrség parancsnoka aznap seregszemlefélét tartott a Mars-mezőn, kora reggeltől nyeregben volt.

A korabeli gúnyrajzok kentaurnak ábrázolták La Fayette-et. Csakugyan valósággal összenőtt azzal a bizonyos híres-nevezetes fehér lóval. A forradalom kitörése óta alig szállt le róla: úgy beszélt, evett, parancsolt.

Gyakran úgy is aludt, lóháton.

Így aztán, ha rendes ágyban alhatott, igen jól aludt.

A városháza előtt találkozott Gilbert-rel, aki épp egy pompás telivér nyergébe pattant. A doktor Versailles-ba indult, hogy figyelmeztesse a királyt a fenyegető veszélyre, és felajánlja szolgálatait.

Néhány szóval beszámolt róla, hogy mi történt.

Aztán ki-ki ment a dolga után.

La Fayette a városházára.

Gilbert Versailles-ba.

Csakhogy mivel a nők a Szajna jobb partján meneteltek, ő átment a hídon a bal partra.

A városháza előtti tér most férfiakkal népesült be.

E férfiak fizetett vagy önkéntes nemzetőrök voltak, javarészt régi királyi gárdisták, akik átállván a nép soraiba, elvesztették kiváltságaikat, melyek örökletesek voltak a testőrség és a svájci gárda körében.

A nők zsivaja után most kürtzengéstől, dobpergéstől volt hangos a tér.

La Fayette átvágott a sokaságon, a lépcső tövében kiszállt a nyeregből, és nem törődve se az éljenzéssel, se a szórványos fenyegetéssel, amellyel a megjelenését fogadták, besietett egy irodai helyiségbe, és levelet kezdett diktálni a királynak a délelőtti forrongásról.

A hatodik sort mondta tollba, amikor kivágódott az ajtó.

La Fayette felnézett. A gránátosok egy küldöttsége kért kihallgatást a tábornoktól.

La Fayette intett a küldöttségnek, hogy bejöhet.

Belépett a gránátosok küldöttsége.

A szóvivőjük megállt az asztal előtt.

- Tábornok úr! - szólt határozott hangon. - Tíz gránátosszázad képviseletében jöttünk. Meggyőződésünk, hogy maga nem áruló, de az is meggyőződésünk, hogy a kormány elárul bennünket. Ezt nem tűrjük tovább. Nem vagyunk hajlandók nők ellen fordítani a szuronyunkat, nők ellen, akik kenyeret kérnek tőlünk. Nem tudom, hogy a hadtápparancsnokság lop-e vagy csak tehetetlen, de akár tolvaj, akár tehetetlen, le kell váltani. A nép nyomorog, és Versailles-ban van a bajok gyökere. Párizsba kell hozni a királyt, le kell számolni a flandriai ezreddel és a királyi testőrséggel, mindazokkal, akik arra vetemedtek, hogy megtiporják a nemzeti kokárdát. Ha a királynak nincs ereje hozzá, hogy viselje a koronát, hát tegye le, majd megkoronázzuk a fiát. Régenstanácsot alakítunk, és minden jobbra fordul.

La Fayette elámul. Látott lázadásokat, gyilkosságokat, de most először csap az arcába a forradalom lehelete.

Megdöbbenti, hogy a nép úgy véli: meglehet a király nélkül is; elképeszti ez az eshetőség.

- Hogy értsem ezt? - kiáltja. - Csak nem az a tervük, hogy nekitámadjanak a királynak, és arra kényszerítsék, hogy ellenünk forduljon?

- Tábornok úr! - felel a gránátosok szószólója. - Mi szeretjük és tiszteljük a királyt, nagyon zokon vennénk, ha hátat fordítana nekünk, mert nagyon szeretjük őt. De ha minden kötél szakad, ott van a trónörökös.

- Uraim, uraim, ne heveskedjenek! - mondja La Fayette. - Most már a koronát támadják, és azt nem tűrhetem.

- Az utolsó csepp vérünket is odaadnánk magáért, tábornok úr - hajolt meg a nemzetőr. - De a nép szenved, a bajok gyökere Versailles-ban van, Párizsba kell hát hozni a királyt, ez a nép akarata.

La Fayette látja, hogy most már a saját életét is kockára kell tennie. És ő sosem hátrált meg a veszély elől.

Kimegy a tér közepére, és beszédet akar intézni a néphez, de a hangját elnyomják a "Versailles-ba! Versailles-ba!" kiáltások.

Hirtelen moraj támad a Vannerie utca felől. Bailly közeledik a városházához.

Bailly láttára a sokaság még hangosabban zúgja: "Versailles-ba! Versailles-ba!... Kenyeret! Kenyeret!"

La Fayette ott áll egyedül a tömegben, érzi, hogy mindjárt elsodorja az emberáradat.

Mint a hajótörött, ki meglát egy sziklazátonyt, minden erejét összeszedi, és nagy nehezen odaevickél a lovához.

Nyeregbe pattan, és megpróbál a lépcső felé oldalazni, de el van zárva az út, eleven fal magasodik közte és a városháza közt.

- Teringettét! Velünk kell maradnia, tábornok úr - kiáltják körülötte.

És közben tovább zúg a jelszó: "Versailles-ba! Versailles-ba!"

La Fayette nem tudja, mitévő legyen. No, igen, ha elmegy Versailles-ba, hasznára lehet a királynak, csak az a kérdés, hogy ura lesz-e a tömegnek, mely Versailles-ba sodorja. Meg tudja-e majd fékezni ezeket az embereket, akiknek a szorításában most valósággal fulladozik?

Ekkor egy féri lép ki a városháza kapuján, lemegy a lépcsőn, és utat vágva a tömegben, odacsörtet La Fayette-hez egy levéllel a kezében.

Az elnyűhetetlen Billot az.

- Tessék, tábornok úr - szól -, a Háromszázak küldik.

Háromszázaknak nevezték az elektorokat.

La Fayette feltöri a pecsétet, és megpróbálja magában elolvasni a levelet, de sok ezer hang harsan:

- Halljuk a levelet!

La Fayette kénytelen hát felolvasni. Felemeli a kezét, csendet int. És varázsütésre elnémul a lárma, mindenki hallja a levél minden szavát:

"Tekintettel a körülményekre és a nép akaratára, valamint arra, hogy a főparancsnok úr hasonló értelmű nyilatkozatot tett, az elektorok tanácsa úgy döntött, hogy engedélyt, sőt utasítást ad a főparancsnok úrnak, hogy Versailles-ba utazzon.

A Város négy biztost ad kíséretéül."

Szegény La Fayette semmiféle nyilatkozatot nem tett az elektor urak előtt, de azok úgy gondolták, hogy nem árt, ha ráhárítják a felelősség egy részét azért, ami szükségképpen bekövetkezik. A nép viszont azt hitte, hogy La Fayette csakugyan nyilatkozott, és mivel a levél tanúsága szerint a véleménye összhangban volt a nép akaratával, a nép azt kiáltotta:

- Éljen La Fayette!

Akkor La Fayette sápadtan így válaszolt:

- Versailles-ba!

Az útnak induló tizenötezres férfisereg nem volt olyan lármás, mint a nők előhada, de annál félelmetesebb volt az elszántsága.

A két sereg egyesül majd Versailles-ban, és arra fogják kérni a királyt, hogy juttasson nekik néhány morzsát a testőrök október elsejei lakomájának maradékából.

 

21
Versailles

Versailles-ban szokás szerint fogalmuk se volt róla, hogy mi zajlik Párizsban.

Az október elsejei lakoma óta - amely, mint emlékezetes, elragadtatással töltötte el a királynét - a királyné pihent.

Volt hadserege, voltak odaadó alattvalói; számba vette ellenségeit, és harcra vágyott.

Hiszen meg kell bosszulnia július 14-ét. Hiszen el kell feledtetnie az udvarral és önmagával is a király párizsi útját, és azt, hogy őfelsége kék-fehér-piros kokárdával a kalapján jött vissza Párizsból.

A boldogtalan! Nem gondolta volna, hogy hamarosan ő is utazni kényszerül.

A Charnyval való vitája óta nem beszélt a férfival. Már korábban is csak akkor nézett rá, ha nem kerülhette el, hogy megbízást vagy utasítást adjon neki. (Andrée-t viszont elhalmozta a régi barátság jeleivel.)

Nem a Charny családot fosztotta meg kegyeitől, hiszen annak a napnak a reggelén, amelyen a párizsiak Versailles-ba vonultak, barátságosan beszélgetett Georges-zsal, a középső Charny fivérrel, aki Olivier-val ellentétben olyan harcias tanácsokat adott a királynénak, amikor hírül vették a Bastille bevételét.

Kilenc óra felé járt, amikor a fiatal tiszt átvágott az előcsarnokon, hogy jelentse a vadászmesternek, hogy a király vadászni készül. Mária Antónia a kápolnából, a miséről jövet megpillantotta őt, és odaszólította magához.

- Hova szalad, uram? - kérdezte a lakosztálya felé sétálva.

- Csak addig futottam, míg meg nem láttam felségedet - válaszolta Georges -, de amint megláttam, meg is álltam, és alázattal vártam, hogy felséged méltóztatik-e megszólítani.

- De ez ugye, nem akadályozza meg benne, hogy válaszoljon a kérdésemre, és megmondja, hogy hová szaladt?

- Szolgálatban vagyok, asszonyom. Őfelsége a vadászmesterhez küldött, hogy tájékozódjam, melyik vadásztanya az úti cél.

- Ó! A király ma is vadászni megy - mondta a királyné, és a Párizs felől gyülekező nagy szürke felhőkre nézett. - Rosszul teszi, mert elromlik az idő. Igaz, Andrée?

- Igaz, asszonyom - válaszolt szórakozottan Andrée.

- És magának mi a véleménye, uram?

- Szerintem is rossz idő lesz, de hát a királynak ez az akarata.

- Hát akkor legyen meg a király akarata erdőn, mezőn! - mondta azzal a természetes jókedvvel a királyné, amelytől se a lelki bánat, se az államügyek gondja nem tudta megfosztani. Halkan azt mondta Andrée-nak: - Legalább ennyi öröme legyen! - Ismét Georges-hoz fordult: - Megmondaná, uram, hogy merrefelé vadászik a király?

- A meudoni erdőben, asszonyom.

- Jól van. Kísérje el, és vigyázzon rá!

Ebben a pillanatban lépett be Charny gróf. Kedvesen rámosolygott Andrée-ra, és fejét felvetve nagy merészen így szólt a királynéhoz:

- Erre az intelemre nem most, a király kedvtelése közben kell emlékeznie az öcsémnek, hanem majd a veszély óráiban.

Mária Antónia megremegett.

- Ez a megjegyzés igazán Olivier de Charny grófra vall - mondta megvetően lebiggyesztve az ajkát.

- Miért, asszonyom? - kérdezte Charny tiszteletteljesen.

- Azért, uram, mert maga vészmadár - felelte gorombán a királyné.

Andrée elsápadt, látva, hogy a gróf elsápad.

Charny némán meghajolt.

Aztán felesége kérdő tekintetét látva mégiscsak válaszolt:

- Nagy szomorúság nekem, hogy már nem tudom, hogyan kell beszélni a királynéval, ha az ember nem akarja megsérteni.

Úgy megnyomta a már-t, ahogy az ügyes színész szokta megnyomni azt a szót, amelyet hangsúlyozni akar.

A királyné - nemhiába volt kifinomult a hallása az efféle dolgokhoz - rögtön észrevette, hogy Charny milyen nagy nyomatékot adott a szócskának.

- Már... - csattant fel -, mit jelent az, hogy már?

- Lám, megint rosszul fejeztem ki magam - tért ki az egyenes válasz elől a gróf.

Egymásra néztek Andrée-val; a sokatmondó pillantás ezúttal nem kerülte el a királyné figyelmét.

Elsápadt a dühtől, és száját összeszorítva azt mondta:

- Rossz a szó, ha rossz a szándék.

- Ellenséges a fül, ha ellenséges a gondolat - vágott vissza joggal, de vajmi kevés tisztelettel Charny.

- Erre majd csak akkor válaszolok, ha Charny úr azt támadja, aki megérdemli.

- Én pedig akkor fogok támadni bárkit is, ha a királyné szerencsésebben választja meg a szolgáit, mint mostanában.

Andrée megragadta a férje kezét, és az ajtó felé mozdult.

A királyné tekintete megállította.

- Végül is mit akart mondani nekem... a férje? - kérdezte Mária Antónia.

- Azt akarta mondani felségednek, hogy a király parancsára tegnap Párizsba ment, és azt tapasztalta, hogy az egész város forrong.

- Már megint? De hát miért? A párizsiak elfoglalták a Bastille-t, és most éppen lerombolják a falait. Mit akarnak még? Válaszoljon, Charny úr!

- Úgy van, ahogy mondja, asszonyom, de mivel a köveket nem tudják megenni, azt mondják, hogy éhesek.

- Éhesek, éhesek! Tehetünk mi arról?

- Volt idő, asszonyom, amikor a királyné mélyen együtt érzett a nélkülözőkkel, és minden igyekezetével azon volt, hogy megsegítse őket. Volt idő, amikor a szegények padlásszobáiba is ellátogatott, és a nevét imáikba foglalták a padlásszobák lakói.

- No, igen. És meg is lett érte a jutalmam, hogy úgy a szívemen viseltem a mások bajait - mondta keserűen a királyné. - Életem egyik legnagyobb szerencsétlensége származott belőle, hogy ellátogattam egy ilyen padlásszobába.

- Abból, hogy felséged egyszer tévedett, és érdemtelenre tékozolta kegyeit, még nem szabad azt a következtetést levonnia, hogy az egész emberiség gyalázatos. Ó, asszonyom, asszonyom! Mennyire szerették magát az emberek akkoriban!

A királyné szikrázó szemmel nézett Charnyra.

- Arra válaszoljon, hogy mi történt tegnap Párizsban! Azt mondja, amit a saját szemével látott, mert csak az igazságra vagyok kíváncsi.

- Hogy mit láttam, asszonyom? Azt láttam, hogy tolong a nép a rakpartokon, és hiába várja, hogy jöjjenek végre a lisztszállítmányok. Azt láttam, hogy tömegek állnak sorba a péküzletek előtt, kenyérre várnak, de hiába. Kiéhezett népet láttam, elkeseredett férjeket, elkeseredett anyákat. Azt láttam, hogy az emberek Versailles felé rázzák öklüket. Ó, asszonyom, asszonyom! Félek, hogy közeleg a veszély, hogy hamarosan itt lesz az alkalom, hogy az öcsém meg én bizonyságot tegyünk róla, hogy készek vagyunk az életünket adni felségedért.

A királyné ingerülten hátat fordított Charnynak, odalépett a márványudvarra nyíló ablakhoz, és az üvegnek nyomta forró homlokát.

- Andrée! - kiáltott hirtelen, és egész testében megremegett. - Jöjjön ide!... Ki az a lovas, aki most nyargalt be a kapun? Úgy nézem, híreket hozott.

- Ó, asszonyom! - mondta szemrehányóan Andrée. Sápadtan hátrahőkölt.

Charny jól látta, mennyire megrémült a királyné is, Andrée is.

- Gilbert doktor az a lovas - mondta az ablakhoz lépve, és fürkész pillantást vetve a két asszonyra.

- Ó, csakugyan ő az - mondta a királyné olyan természetes hangon, hogy még Andrée se tudta megállapítani, hogy Mária Antónia azért hívta-e az ablakhoz, mert örül, ha egy kicsit kitöltheti rajta női bosszúját, vagy mert a virrasztásban és sírásban meggyengült szemével azokat se ismeri meg, akiket pedig nagyon is érdekében volna megismerni.

Jeges csönd telepedett a jelenet három szereplőjére.

Gilbert, aki Charny jóslatát igazolva rossz híreket hozott, leugrott a lóról, és felsietett a lépcsőn. A királyné, Andrée és Charny a felé az ajtó felé fordult, amerről Gilbert-t várták, de az ajtó csak nem akart kinyílni.

Mindhárman szorongva, némán várakoztak.

Hirtelen nyílt a mögöttük lévő ajtó, és belépett egy tiszt.

- Asszonyom - jelentette -, Gilbert doktor fontos és sürgős ügyről szerette volna tájékoztatni a királyt, de mivel őfelsége már egy órával ezelőtt Meudonba ment, Gilbert úr arra kéri felségedet, hogy méltóztasson fogadni őt.

- Jöjjön be! - mondta határozottan, már-már keményen a királyné.

Andrée hátralépett, és - mintegy természetes támaszt keresve - belekarolt Charny grófba.

Gilbert megjelent a küszöbön.

 

22
Október ötödike

Gilbert végigtekintett a fentebb vázolt jelenet három szereplőjén, aztán Mária Antónia elé járult.

- Az a tiszteletteljes kérésem - szólt -, hogy a király távollétében hadd tájékoztassam felségedet a legújabb eseményekről.

- Beszéljen, uram! Látva, hogy milyen sietős a dolga, összeszedtem minden erőm, mert gyanítottam, hogy rossz híreket hoz nekünk.

- Inkább vállaltam e kellemetlen feladatot, hogysem az események felkészületlenül érjék a királynét. Felséged, a rá jellemző józansággal és ítélőképességgel, nem fog meghátrálni a veszély elől, s akkor tán a veszély fog meghátrálni őelőle.

- Miféle veszélyről beszél, uram?

- Asszonyom! Hét-nyolcezer felfegyverzett nő indult Párizsból Versailles felé.

- Eh! Hét-nyolcezer nő... - mondta megvetően a királyné.

- Csakhogy könnyen lehet, hogy útközben megállnak, és lesznek tizenöt-húszezren is, mire ideérnek.

- És minek jönnek?

- Éhesek, asszonyom. Azért jönnek, hogy kenyeret kérjenek a királytól.

A királyné Charnyra nézett.

- Sajnos, amitől féltem, bekövetkezett - mondta a gróf.

- Mit tegyünk? - kérdezte Mária Antónia.

- Mindenekelőtt értesíteni kell a királyt - mondta Gilbert.

- A királyt? Ó, nem! - tiltakozott hevesen a királyné. - Ne tegyük ki a veszélynek!

E kiáltás valósággal kiszakadt Mária Antónia szívéből. E kiáltás híven kifejezte lelkierejét és magabiztosságát, de egyszersmind azt is felfedte, amit tán nem lett volna szabad felfednie idegenek előtt: gyengének és sebezhetőnek tartja a királyt.

De hát idegen volt-e Charny? Idegen volt-e Gilbert?

Nem arra jelölte-e ki őket a Gondviselés, hogy védjék és megóvják a királyi párt, Charny Mária Antóniát, Gilbert XVI. Lajost?

Charny egyszerre felelt a királynénak és Gilbert-nek!

- Gilbert úrnak igaza van, asszonyom - mondta leküzdve büszkeségét -, értesíteni kell a királyt. A király még közszeretetnek örvend, a király majd kiáll a nők elé, beszédet intéz hozzájuk, lefegyverzi őket.

- De ki vállalja, hogy értesítse a királyt? - kérdezte Mária Antónia. - Már bizonyára el van vágva az út, nagyon kockázatos a vállalkozás.

- A király a meudoni erdőben van, ugye?

- Igen, és mint mondtam, az utak...

- Katonaember áll felséged előtt - vágott a királyné szavába Charny. - A katona nem retten vissza a haláltól.

Így szólván, meg se várta a választ, nem hallgatta meg a sóhajtozást, hanem lesietett, lóra pattant, és két testőrt maga mellé véve elvágtatott Meudon felé. Az udvarból még búcsút intett az ablaknál álló Andrée-nak.

Alighogy Charny eltűnt, viharos tenger zúgásához hasonlatos tompa dörgés reszkettette meg az ablakokat. A királyné úgy érezte, mintha Versailles Párizs felé eső legtávolabbi házaitól gördült volna végig a moraj a ködben elnyújtózó fasoron.

Elsötétedett a látóhatár, s eleredt az eső: fehér, éles pásztákat vágott a szürkén gomolygó ködbe.

A mostoha idő ellenére egyre nagyobb társaság gyűlt össze Versailles-ban. Sokan hozták a hírt, hogy nagy tömeg közeledik Párizsból, és a korábbi napok örömeire, diadalmámorára gondolva ki lelkifurdalást, ki félelmet érzett.

A katonák aggodalmas arccal néztek össze, és kínos lassúsággal vették kézbe fegyvereiket. A tisztek mintha bódulatból ébredeztek volna: megzavarodtak a katonák nyilvánvaló nyugtalanságától és a tömeg morajától, érezték, hogy vész közelít, s hogy őket fogják felelőssé tenni azért, ami történt.

A testőrök (mintegy háromszázan voltak) elszántan nyeregbe szálltak, de őket is bizonytalansággal töltötte el, hogy nem tudták, hogyan vegyék fel a harcot e különös ellenféllel.

Hogyan harcoljanak nők ellen? Nők ellen, akik felfegyverkezve indultak útnak, de a hírhozók beszámolói szerint azóta elhagyták fegyvereiket, s olyan kimerültek és éhesek, hogy a kezüket se tudják felemelni...

A testőrök - biztos, ami biztos - harci alakzatba rendeződtek, és kivonták szablyájukat.

Végre feltűntek a nők. Két úton jöttek: az egyik csapat Saint-Cloud-n, a másik Sèvres-en haladt keresztül.

Mielőtt két csapatra váltak volna, élelmet osztottak. Nyolc kenyerük volt. Harminckét font kenyéren kellett osztoznia hétezer személynek.

Versailles-ba érve már alig vonszolták magukat. A háromnegyed részük útközben elszórta a fegyverét; a többieket Maillard rábírta, hogy hagyja a fegyverét a város határában.

A kastélyhoz közeledve parancsot adott:

- Mutassuk meg, hogy a királyság barátai vagyunk, énekeljük, hogy "Éljen Henrik, jó királyunk!".

És elhaló hangon énekelni kezdték a dalt.

Nagy volt a csodálkozás a palotában, amikor a várt kiáltozás és fenyegetőzés helyett énekszót hallottak, és kivált amikor meglátták a tántorgó éneklőket - az éhség hasonlít a részegséghez -, amint verítéktől és esőtől csatakos, viaszfehér, beesett, rémisztő, arcukat odanyomják az aranyozott kapuhoz. Tétova kezek kapaszkodnak a rácsba, könyörgő szempárok lesnek be a kerítés vasrúdjai között.

Olykor panaszos üvöltés szakad fel a kísérteties sokaságból; fel-felszikrázik az indulat az eltompultnak látszó arcokon.

Olykor kezek nyúlnak a rács rúdjai közt a kastély felé.

Reszkető, nyitott, esdeklő kezek.

És ökölbe szorított, fenyegető kezek.

Komor látvány!

Fönt eső, lent sár.

Az ostromlók éhesek és fenyegetők.

Az ostromlottak szánalom és kétség közt hánykolódnak.

A király távollétében Mária Antónia lázasan és eltökélten szervezi a kastély védelmét. Először is maga köré gyűjti az udvaroncokat, a magas rangú tiszteket és hivatalnokokat.

Ott áll köztük Saint-Priest, Párizs minisztere.

- Menjen, uram, és tudja meg, mit akarnak azok az emberek - parancsolja a királyné.

Saint-Priest lemegy, átvág az udvaron, odamegy a kapuhoz.

- Mit akarnak? - kérdi a nőktől.

- Kenyeret! - zúgja tízezer hang.

- Kenyeret? - válaszolja ingerülten Saint-Priest. - Amíg csak egy gazdájuk volt, nem kellett éhezniük. Most aztán láthatják, mire mentek vele, hogy egy helyett ezerkétszáz gazdájuk van.

Saint-Priest megparancsolja, hogy tartsák zárva a kaput, és az éhezők kiáltozásától kísérve visszavonul a kastélyba.

De küldöttség lép elő a tömegből; előttük meg kell nyílnia a kapunak.

Maillard a nők nevében megjelent a nemzetgyűlés előtt, és elérte, hogy egy tizenkét tagú küldöttség - Mounier-val, a nemzetgyűlés elnökével az élen - a király elé járulhasson.

A király épp ekkor vágtat be az egyik hátsó kapun a kastély parkjába.

Charnynak sikerült megtalálnia őt a meudoni erdőben.

- Ó! Maga az, Charny úr? - kérdezte a király. - Engem keres?

- Igen, felség.

- Mi történt? Látom, nagyon hajszolta a lovát.

- Tízezer párizsi nő vonul Versailles-ba, felség. Kenyeret követelnek.

A király vállat vont, de a mozdulata inkább szánalmat fejezett ki, mintsem megvetést.

- Ha volna kenyerem, nem várnám meg, hogy szegények Versailles-ba jöjjenek érte.

Mást nem is mondott, csak fájdalmas pillantást vetett távolodó vadásztársai után: sajnálta, hogy abba kellett hagynia kedvenc időtöltését.

A kastélyba érve nagy hangzavar csapott a fülébe a Dísztér felől.

- Mi történik ott? - kérdi a király.

- Felség! - kiáltja a halottsápadtan belépő Gilbert. - A testőrsége Georges de Charnyval az élen megtámadta a nemzetgyűlés elnökét és a küldöttséget, amelyet Mounier úr felségedhez vezet.

- Az lehetetlen - kiált fel a király.

- Hallja, felség, ezt a jajveszékelést? Mindenki hanyatt-homlok menekül.

- Nyissák ki a kaput! - parancsolja a király. - Fogadom a küldöttséget.

- De felség... - próbál tiltakozni a királyné.

- Nyissák ki a kaput! - mondja XVI. Lajos. - A király otthonában senkinek se eshet bántódása.

- Legfeljebb magának a királynak - sóhajt fel Mária Antónia.

 

23
Október ötödike estéje

Charny és Gilbert lerohannak a lépcsőn.

- A király nevében! - kiáltja Gilbert.

- A királyné nevében! - kiáltja Charny.

- Nyissák ki a kaput! - kiáltják mindketten.

De mire a parancsot végrehajtják, a nemzetgyűlés elnökét már fellökték és megtaposták az udvarban.

A nők küldöttségének két tagja is megsebesült.

Charny és Gilbert a kapu felé futnak. Egyikük arisztokrata, másikuk a nép gyermeke, s lám, most szövetségesek.

Charny a királynét akarja megmenteni, mert szereti a királynét, Gilbert a királyt akarja megmenteni, mert szereti a királyságot.

Kitárulnak a kapuk, a nők beözönlenek az udvarba, a testőrök meg a flandriai ezred katonái közé vetik magukat; fenyegetőznek és könyörögnek. Hogyan is tudnának szembeszállni velük a férfiak, hiszen az anyjuk, nővérük nevében rimánkodnak?

- Utat, uraim! Utat a küldöttségnek! - kiált Gilbert.

És megnyílnak a sorok, a katonák utat adnak Mounier-nak és a szerencsétlen nőknek, akiket a nemzetgyűlés elnöke a király elé vezet.

A király - Charny tájékoztatta már a helyzetről - a kápolna melletti szobában várja a küldöttséget.

Mounier beszél majd a nemzetgyűlés nevében.

Madeleine Chambry beszél majd a nők nevében, az a virágáruslány, aki riadót dobolt.

Mounier csak néhány szót mond a királynak, és bemutatja a virágáruslányt.

A lány előrelép, szóra nyitja a száját, de csak ennyit tud mondani:

- Felség... kenyeret!

Elájul.

- Segítsenek! - kiáltja a király. - Gyorsan! Segítsenek!

Andrée máris odaadja a királynak az illatos üvegcséjét.

- Ej, asszonyom! - mondja Charny szemrehányóan a királynénak.

A királyné elsápad, és visszavonul a lakosztályába.

- Fogjanak be! - parancsolja. - A király és én Rambouillet-ba megyünk.

Időközben szegény lány magához tért, és látva, hogy a király hajol fölé, felsikoltott szégyenében, és meg akarta csókolni a kezét.

De a király nem hagyta.

- Édes lányom! - mondta. - Hadd öleljem meg, igazán megérdemli!

- Ó, felség! Felséged olyan jóságos, adjon hát parancsot!

- Mire adjak parancsot? - kérdi a király.

- Arra, hogy hozzanak gabonát, hogy legyen vége az éhezésnek!

- Én szívesen aláírom a parancsot, amit kér, de félek, hogy nem sokra megy vele, gyermekem.

A király leült az asztalhoz, és írni kezdett, amikor odakint lövés dörrent, melyet meglehetősen heves lövöldözés követett.

- Jaj, Istenem! - kiáltott fel a király. - Mi történt már megint? Menjen, nézze, meg, Gilbert úr!

Az történt, hogy a nők egy másik csoportját is megtámadták, ezért dörrent az a lövés, amely aztán kiváltotta a lövöldözést.

A nép közül lőtt valaki, és eltörte Savonnières testőr főhadnagy karját, amikor a tiszt éppen emelte a kezét, hogy lesújtson egy közkatonára, aki egy mögötte térdeplő nőt védelmezett a puszta kezével.

A testőrök öt-hat lövéssel válaszoltak a lövésre.

Két golyó talált: egy asszony meghalt.

Egy másik súlyosan megsebesült.

A nép visszavág, és két testőr lefordul a lováról.

Ugyanekkor kiáltások harsannak:

- Helyet! Helyet!

Megérkeztek a Saint-Antoine külvárosi férfiak; három ágyút vontatnak, felállítják őket a kapuval szemben.

Szerencsére zuhog az eső, hiába közelítik a kanócot a robbantólyukhoz, nem gyullad meg az átázott lőpor.

Valaki Gilbert fülébe súgja:

- Jön La Fayette, már csak egy fél mérföldnyire van.

Gilbert megpenderül, de nem látja, ki adta a tanácsot. Mindegy: akárki adta is, jó tanács. Megpillant egy gazdátlan lovat, felpattan rá, és elvágtat Párizs felé.

A másik lelőtt testőr lova utánairamodik, de még az udvaron elkapják a zabláját. Gilbert azt hiszi, hogy kitalálták a szándékát, és űzőbe akarják venni. Hátrafordul a nyeregben.

Nem, nem akarják üldözni. Enni akarnak, mert éhesek. Leszúrják a lovat, a ló elesik; egy pillanat alatt feldarabolják.

Ezenközben a királynak is jelentették már, hogy La Fayette közeleg.

A király alig egy perce írta alá az Emberi Jogok Nyilatkozatát.

És Madeleine Chambry kívánságának megfelelően aláírta a parancsot, hogy engedjék át a gabonaszállítmányokat.

Maillard, azt remélve, hogy a nyilatkozattal és a paranccsal meg lehet nyugtatni a kedélyeket, mintegy ezer nő élén visszaindult Párizsba.

Versailles utolsó házainál találkoznak La Fayette-tel, aki Gilbert ösztökélésére nagy sietve vezeti a nemzetőrséget a kastély felé.

Maillard meglobogtatja a nyilatkozatot, és ezer nő kiáltja:

- Éljen a király!

- Miért mondta, hogy őfelsége veszélyben van? - fordul La Fayette csodálkozva Gilbert-hez.

- Jöjjön, tábornok! - sürgeti őt Gilbert. - Jöjjön! Majd mindjárt meglátja maga is.

La Fayette megsarkantyúzza a lovát.

A nemzetőrség nagy dobpergéssel vonul be Versailles-ba.

A dobpergés már behallatszik a kastélyba, amikor a király azt érzi, hogy valaki tiszteletteljesen megérinti a karját. Hátrafordul:

Andrée áll mögötte.

- Ó, maga az, grófné? - mondja a király. - Mit csinál a királyné?

- Felség! A királyné kéreti, hogy menjenek el, ne várják meg a párizsiakat. Bárhol átjuthatnak, ha felséged a testőrség és a flandriai ezred élére áll.

- Magának is ez a véleménye, Charny úr? - kérdi a király.

- Igen, felség, ha egyúttal a határon is átmennek, mert különben...

- Különben?

- Különben jobb, ha marad.

A király megrázza a fejét.

Marad, de nem bátorságból, hanem mert nincs lelkiereje hozzá, hogy nekivágjon az útnak.

- Egy szökevény király... egy szökevény király! - suttogja. Aztán Andrée-hoz fordul, és fennhangon így szól: - Mondja meg a királynénak, hogy menjen egyedül!

Andrée máris viszi az üzenetet.

Öt perc múlva belép a királyné; odaáll XVI. Lajos mellé.

- Miért jött ide, asszonyom? - kérdezi a király.

- Mert együtt akarok meghalni magával, uram - feleli a királyné.

- Ó! Ilyenkor a legszebb - mormolja Charny.

A királyné megremeg: meghallotta a gróf szavait.

- Igen, azt hiszem, csakugyan jobb lenne, ha meghalnék - néz a férfira.

Ekkor már a palota ablakai alatt peregtek a nemzetőrség dobjai.

Beviharzik Gilbert.

- Nincs mitől tartania felségednek - hajol meg a király előtt -, itt van La Fayette.

A király nem szerette La Fayette-et, de beérte annyival, hogy nem szereti.

A királyné viszont szívből gyűlölte, és nem is leplezte gyűlöletét.

Gilbert hiába gondolta hát, hogy örömhírt közöl, fagyos csend fogadta a bejelentést.

De Gilbert-t nem olyan fából faragták, hogy megfélemlítette volna a királyi hallgatás.

- Ismétlem, felség - mondta eltökélten -, itt van La Fayette, és felséged parancsaira vár.

A királyné továbbra is hallgatott.

A király erőt vett magán, és megszólalt:

- Adják át neki köszönetemet, és hívják ide a nevemben!

Egy tiszt meghajolt és kisietett.

A királyné három lépést hátrált.

De a király már-már uralkodói mozdulattal visszatartotta.

A jelenlévők két csoportra váltak.

Charny és Gilbert a király mellett maradt.

Az összes többiek ugyanúgy hátráltak, mint a királyné, és felsorakoztak mögötte.

Lépések közeledtek, és La Fayette megjelent az ajtó négyszögében.

A La Fayette láttára beálló csöndet egyetlen hang törte meg, az egyik udvaronc hangja:

- Íme, Cromwell.

La Fayette elmosolyodott.

- Cromwell nem egyedül ment I. Károlyhoz - mondta.

XVI. Lajos hátrafordult, és végighordozta a tekintetét szörnyű barátain, akik ellenségévé akarják tenni azt az embert, aki az ő védelmére vágtatott Versailles-ba.

- Maradok, gróf úr - mondta Charnynak. - Most, hogy La Fayette úr itt van, nincs mitől tartanom. Azt parancsolom, hogy a csapatok vonuljanak vissza Rambouillet felé. A nemzetőrség vegye át a külső őrhelyeket! A testőrségé marad a kastély védelme. - Aztán La Fayette-hez fordult: - Jöjjön, tábornok úr, beszélni akarok magával.

Gilbert elhúzódott a király mellől, de Lajos nem hagyta, hogy elmenjen.

- Jöjjön maga is, doktor - mondta -, maga nem zavar.

Azzal bevezette La Fayette-et és Gilbert-t egy dolgozószobába.

A királyné is utánuk ment, és amikor becsukódott az ajtó, így szólt:

- Ma kellett volna elmenekülni. Ma még lehetett volna. Holnap talán már késő lesz.

És válaszra se várva visszavonult a lakosztályába.

Nagy vörös fények - akár egy tűzvész fényei - táncoltak a palota ablakain.

Hatalmas máglya égett; a leszúrt lovat sütötték rajta.

 

24
Az október ötödikéről hatodikára virradó éjszaka

Az éjszaka viszonylag nyugalmasan telt; a nemzetgyűlés hajnali háromig ülésezett.

Három órakor még kiküldtek két teremőrt, hogy nézzenek körül a kastély tájékán meg a parkban.

Minden csendes volt, vagy legalábbis csendesnek látszott.

A királyné éjféltájban ki akart menni a trianoni kapunál, de a nemzetőrség nem engedte át.

Megnyugtatták, hogy Versailles-ban nagyobb biztonságban van, mint bárhol másutt.

Mária Antónia akkor visszavonult a lakosztályába, és csakugyan megnyugodott, látva, hogy a leghűségesebb testőrei védelmezik.

Georges de Charny állt a lakosztály ajtajában. Egy olyan rövid puskára támaszkodott, amilyennel a dragonyosok meg a testőrök voltak felfegyverezve. Ez szokatlan látvány volt, mivel a belső őrök általában csak kardot viseltek.

- Ó! Maga az, báró úr? - szólította meg a királyné.

- Szolgálatára, asszonyom.

- Hűségesen őrködik...

- Rendíthetetlenül.

- Ki állíttatta ide?

- A bátyám, asszonyom.

- És hol van a bátyja?

- A király mellett.

- Miért ott?

- Azért, asszonyom, mert mint mondta, ő a család feje, az ő joga hát, hogy életét adja a királyért, aki az állam feje.

- Hát igen - mondta némi keserűséggel a királyné -, magának viszont csak ahhoz van joga, hogy a királynéért áldozza életét.

- Nagy megtiszteltetés volna számomra - hajolt meg a fiatalember -, ha Isten abban a kegyben részesítene, hogy meghalhassak felségedért.

A királyné az ajtó felé lépett, de megtorpant, mert a szívébe mart a gyanú.

- És... és a grófné? - kérdezte fürkész oldalpillantást vetve Georges-ra. - Mi van a grófnéval?

- A grófné tíz perce tért vissza, asszonyom, és felséged előszobájában állíttatott ágyat magának.

A királyné az ajkába harapott.

Nem volt olyan tagja a Charny családnak, akit akár csak egyszer is kötelességmulasztáson lehetett volna érni.

- Köszönöm, uram - mondta a királyné kecsesen meghajolva -, köszönöm, hogy ilyen állhatatosan vigyáz a királynéra... - És adja át köszönetemet a bátyjának, hogy olyan állhatatosan vigyáz a királyra.

Azzal bement. Az előszobában ott találta Andrée-t: a grófné nem feküdt le, hanem tiszteletteljes tartásban várta úrnőjét.

Mária Antónia erőt vett magán, és feléje nyújtotta a kezét.

- Most mondtam köszönetet Georges de Charnynak, a sógorának - szólt -, meghagytam neki, hogy mondjon köszönetet a nevemben a férjének is, és most magának is köszönetet mondok, grófné.

Andrée bókolt, és félreállt, hogy utat nyisson a királynénak, aki bement a hálószobájába.

A királyné nem kérte, hogy oda is kövesse; feszélyezte, hogy Andrée, noha már nem érez szeretetet iránta, életre szóló hűséggel szolgálja őt.

Nos, mint mondtuk, három órakor még nyugalom honolt Versailles-ban.

Gilbert La Fayette-tel együtt hagyta el a palotát (a tábornok tizenkét óra hosszat volt nyeregben, és majdnem eldőlt a fáradtságtól); a kapuban találkoztak Billot-val, aki arra gondolván, hogy Gilbert-nek szüksége lehet rá, a nemzetőrséghez csatlakozva utána jött Versailles-ba; úgy követte mindenhova a doktort, mint hűséges eb a gazdáját.

Három órakor minden csendes volt. A nemzetgyűlés tagjai meghallgatták a két teremőr jelentését, aztán megnyugodva visszavonultak.

Remélték, hogy senki sem fogja háborgatni a kastély nyugalmát.

Rosszul számítottak.

Forradalmas időkben, a nagy változások előtt általában van egy békés időszak, amikor az emberek azt hiszik, hogy vége a harcnak, most már nyugodtan alhatnak.

Tévedés.

Az élharcosok mögött ott várakoznak azok, akik csak azt lesik, hogy lezáruljon a harc első szakasza, és hogy megpihenjenek a küzdelemben elfáradt vagy a kiküzdött eredményekkel elégedett emberek.

Ekkor bukkannak elő a homályból e gonosz szenvedélyektől fűtött ismeretlenek, a mozgalom élére állnak, és féktelenségükkel iszonyattal töltik el a későn ébredő úttörőket, akik félútnál nyugovóra tértek, mert azt hitték, hogy már az út végére jutottak, elérték a célt.

Két nagyon különböző csapat jött Versailles-ba; az egyik este, a másik éjszaka.

Az egyiket éhség hajtotta, azért jött, hogy kenyeret kérjen.

A másikat gyűlölet hajtotta, azért jött, hogy bosszút álljon.

Tudjuk, ki vezette az első csapatot: Maillard és La Fayette.

De vajon ki vezette a másodikat? A történelem nem nevez meg senkit. A hagyomány viszont három embert is megnevez.

Az egyik Marat.

Ismerjük. Ott volt Mária Antónia menyegzőjén, vígan ropta a táncot a XV. Lajos téren. Aztán ott volt a városháza előtti téren, és a Bastille ostromára buzdította a tömeget.

És most ott oson a sötétben, mint a birkanyáj körül settenkedő farkas, mely arra vár, hogy a juhász elaludjon, és ő elkövethesse véres tettét.

A másik Verrière.

Őt most nevezzük meg először. Torz, púpos, visszataszító törpe volt; a lábszára aránytalanul hosszú. Valahányszor vihar kavarta fel a társadalmat, e véres rém a felszínre bukkant; a rettenetes időkben látták néhányszor, amint fekete lovon nyargalászik Párizsban, olyan volt, mint az Apokalipszis egyik alakja vagy a Szent Antalt megkísértő ördög, amilyennek Callot rajzolta.

Egyszer egy klubban felállt az asztalra, és megtámadta, megvádolta, megfenyegette Dantont. Ez már azokban az időkben történt, amikor megingott Danton népszerűsége. Úgy érezte, veszve van, veszve, mint az oroszlán, mely kétujjnyira a szájától megpillantja a mérges kígyó iszonyatos fejét. Körbehordozta tekintetét, fegyvert vagy támaszt keresve. Megpillantott egy másik púpost. Megragadta a hóna alatt, és feltette az asztalra, szembe Verrière-rel.

- Válaszoljon az úrnak, barátom - mondta -, átadom magának a szót.

Kirobbant a hahota, és Danton megmenekült.

Legalábbis egy időre.

A hagyomány szerint tehát Marat volt az egyik, Verrière a másik, a harmadik pedig:

D'Aiguillon herceg.

D'Aiguillon herceg, a királyné esküdt ellensége.

D'Aiguillon herceg, nőnek öltözve.

Hogy ki állítja ezt? Mindenki.

Például Delille abbé és Maury abbé, akik oly kevéssé hasonlítanak egymásra.

Az előbbinek tulajdonítják ezt a híressé vált verssort:

Mint férfi gyáva, mint nő gyilkos fenevad.

Maury abbénak pedig a következő esete volt vele:

Két héttel azután, hogy a most taglalt események lejátszódtak, D'Aiguillon véletlenül találkozott az abbéval, és meg akarta szólítani.

- Hagyj békén, te szajha! - förmedt rá Maury, és faképnél hagyta.

Nos, állítólag ez a három ember vezette az említett második csapatot, mely olyanokból állt, akik nem harcolni akarnak, hanem csak leszüretelni a győzelem gyümölcseit.

Nem harcolni, hanem rabolni és gyilkolni.

Már a Bastille-nál is volt gyilkolás, de rablás nem volt.

Versailles-ban kárpótolhatták magukat.

Hajnali négykor értek Versailles-ba.

Fél hatkor puskalövésre riadt a kastély.

A márványudvarban dördült el a lövés.

Nem sokkal korábban öt-hatszáz ricsajozó, lökdösődő ember jelent meg a kapunál; sokan átmásztak a kerítésen, a többiek pedig közös erővel benyomták a kaput.

Ekkor sütötte el az őr a puskáját.

Egy ostromló holtan rogyott az udvar kövére.

A lövés után két csoportra oszlott a rablóbanda; az egyiknek a kincstárra fájt a foga, a másiknak - ki tudja? - tán a királyi koronára.

Az egyik csoport a királyné lakosztálya felé rohan, a másik a kápolna, vagyis a király lakosztálya felé.

Kövessük elébb azt a csapatot, amelyik a király lakosztálya felé rohan!

A király teljes őrsége egyetlen svájci ajtónálló, valamint egy tiszt, aki most kitépi az alabárdot a rémült svájci kezéből, és kiront az előszoba elé.

- Állj! Ki vagy? - kiáltja az őr. - Állj! Ki vagy?

De nem kap választ, és mivel az emberáradat egyre nyomul előre, harmadszor is így kiált:

- Állj! Ki vagy?

És vállához emeli a puskát.

A tiszt nem akarja, hogy lövöldözés legyen a király lakosztálya előtt, felüti hát a puska csövét, az ostromlók elé siet, és az alabárddal teljes szélességében elállja az utat.

- Uraim! Uraim! - kiáltja. - Mit akarnak?

- Ó, semmit, semmit - hangzik a csúfondáros válasz. - Engedjen át bennünket, őfelsége jó barátai vagyunk!

- Őfelsége jó barátai, és fegyverrel törnek be hozzá...

Most már csak vészjósló hahota a válasz.

Egy férfi megragadja az alabárd rúdját, de a tiszt nem engedi el fegyverét. A férfi erre beleharap a kezébe.

A tiszt kitépi ellenfele kezéből az alabárdot, keményen megragadja a tölgyfa markolatot, és lesújt: széthasítja a férfi koponyáját.

Olyan erővel csap le, hogy az alabárd rúdja kettétörik.

A tisztnek most már két fegyvere van: egy bot meg egy tőr.

A botot suhogtatja, a tőrrel döf. Közben a svájci kinyitja az előszoba ajtaját, és segítségért kiált.

Öt-hat testőr fut elő.

- Gyorsan, uraim - mondja az őrszem -, segítsenek Charny úrnak!

A kardok előreppennek hüvelyükből, megcsillannak a lépcsőházi lámpás fényében, aztán Charny mindkét oldalán dühödten lecsapnak az ostromlókra.

Fájdalomkiáltások harsannak, vér fröccsen, emberek zuhannak, menekülnek lefelé; mögöttük vörös és csatakos a lépcső.

Harmadszor is nyílik az előszoba ajtaja.

- A király azt parancsolja, hogy menjenek be, uraim - kiáltja az ajtónálló.

A testőrök kihasználják a támadók soraiban keletkezett zűrzavart; visszarohannak az előszobába. Charny marad utolsónak. Becsukódik mögötte az ajtó, behúzzák a két nagy reteszt.

A támadók vadul dörömbölnek, de belülről székkel, asztallal, minden mozdíthatóval eltorlaszolják az ajtót. Tíz percig biztosan tartani fog.

Tíz percig... Azalatt csak jön erősítés!

És most lássuk, mi történt a királynénál!

A másik csoport az ő lakosztálya felé rohant, de ott szűk a lépcsőház, és csak két ember fér el egymás mellett.

Ott őrködik Georges de Charny.

Háromszor kiáltotta, hogy "Állj! Ki vagy?" Nem kapott választ; lőtt.

A dörrenésre kinyílt a királyné előszobájának ajtaja.

Andrée dugta ki rajta a fejét.

- Mi történik itt? - kérdezte sápadtan, de nyugodtan.

- Mentse meg őfelségét, asszonyom, az ő életére törnek! - kiált Georges. - Ezren jönnek, én meg egyedül vagyok... Nem számít, kitartok, amíg bírok... Siessenek! Siessenek! - És már ott is vannak a támadók. A férfi berántja az ajtót, de még azt kiáltja: - Húzza be a reteszt! Nem halok meg, amíg a királyné fel nem kel, és el nem menekül.

Megpördül, és szuronyt döf az első két támadóba.

A királyné mindent hallott, és amikor Andrée belép, ő már ott áll a szoba közepén.

Két komornája, Hoguéné és Thibault-né nagy sietve öltöztetik.

Még csak félig van felöltözve, amikor a két asszony kinyitja előtte a királyi lakosztályhoz vezető rejtekfolyosó ajtaját. Andrée, mit sem törődve a veszéllyel, egyenként kulcsra zárja minden szoba ajtaját, amelyen Mária Antónia áthalad.

 

25
Reggel

Egy férfi várta a királynét a két lakosztály határán.

Az a férfi Charny volt; csepegett róla a vér.

- A király? - kiáltott Mária Antónia megpillantva a fiatalember vértől pirosló ruháját. - A király? Maga azt ígérte, uram, hogy megvédi a királyt!

- A király biztonságban van, felséges asszonyom - felelte Charny.

Merően nézett az ajtók felé, amelyeket a királyné nyitva hagyott, amint lakosztályából a királyi hálószoba előszobájába sietett, az Ökörszem szalonba, ahol már ott volt a királyi pár leánya és fia néhány testőr kíséretében, s már-már megkérdezte, hogy hol van Andrée, de ekkor találkozott a tekintete a királyné tekintetével.

És az a tekintet a torkára forrasztotta a szót.

A királyné tekintete Charny szívébe hatolt.

Nem kellett szólnia, Mária Antónia kitalálta a gondolatát.

- Jön - mondta az asszony -, legyen nyugodt.

Odaszaladt a kis trónörököshöz, és a karjába kapta.

És Andrée már jött is, becsukta az utolsó ajtót, és belépett az Ökörszem szalonba.

Andrée és Charny egyetlen szót se váltott.

Egymásra mosolyogtak: és avval mindent elmondtak.

Milyen különös! A két szív, melyet oly sokáig egy egész világ választott el egymástól, egy ütemre dobbant.

Ezenközben a királyné körbepillantott, és mintha örömét lelné benne, hogy mulasztáson éri Charnyt, így kiáltott:

- A király? Hol a király?

- A király magát keresi, asszonyom - válaszolt nyugodtan Charny -, a lakosztályába sietett egy rejtekfolyosón, miközben felséged egy másikon idejött.

Hirtelen nagy kiáltozás hallatszott a szomszédos teremből.

A gyilkosok ordítoztak.

- Le az osztrák nővel! Halál a Messalinára! Halál Vétó asszonyságra! Akasszuk fel, vágjuk el a torkát!

Két pisztolylövés csattan, és két golyó fúrja át az ajtót.

Az egyik lövedék alig néhány hüvelyknyivel a trónörökös feje mellett süvített el, és belefúródott a falba.

- Ó, Istenem! - hullt térdre a királyné. - Mind meghalunk.

Charny intésére az öt-hat testőr önnön testéből vont eleven falat a királyné és a két királyi gyermek köré.

Sápadtan, könnyes szemmel belépett a király: úgy szólongatta a királynét, ahogy a királyné szólongatta őt.

Aztán meglátta, és a karjaiba vetette magát.

- Él, hála az égnek!

- Hála neki, asszonyom - mutatott Charnyra a király.

- Az én életemet pedig az ő fivére mentette meg - mondta Mária Antónia.

- Uram! - fordult XVI. Lajos a grófhoz. - Olyan nagy hálával tartozunk a családjának, hogy azt sohasem lesz módunk leróni.

A királyné tekintete találkozott az Andrée-éval, és Mária Antónia pirulva elfordult.

Az ostromlók döngették az ajtót.

- Ki kell tartanunk, uraim, legalább egy óra hosszat - mondta Charny. - Heten vagyunk, ha minden erőnket megfeszítjük, beletelik egy órába, mire végezni tudnak velünk. Lehetetlen, hogy egy órán belül ne jöjjön segítség a felséges asszony és a felséges úr megmentésére.

Azzal Charny nekiveselkedett egy hatalmas szekrénynek, mely a királyi szalon sarkában terpeszkedett.

A többiek követték a gróf példáját, és máris bútortorlasz emelkedett az ajtó elé. A testőrök tüzelőállást foglaltak el.

A királyné ölébe vette két gyermekét, oltalmazón a fejük fölé tartotta a kezét, és imádkozott.

A gyermekek visszafojtották jajszavukat és könnyeiket.

A király bement a dolgozószobájába, hogy elégessen néhány fontos iratot: nem akarta, hogy az ostromlók kezébe kerüljenek.

Az ostromlók pedig ádázul döngették az ajtót. Hasadozott a fa a szekercék csapásai alatt, egyre nagyobb darabokat téptek ki belőle a feszítővasak.

A nyílásokon át vértől piros dárdahegyek meg szuronyok hatoltak a szalonba, mohón próbáltak életet kioltani.

Puskagolyók lyuggatták az ajtótáblákat a barikád fölött, belefúródtak az aranyozott mennyezetbe.

Hirtelen lezuhant egy szék az ajtónak vetett szekrény tetejéről. A szekrény is megbillent, és mögötte tátongó nyílás támadt: egy egész ajtótábla beszakadt. A dárdák, szuronyok helyét véres kezek foglalták el, vadul tágították a rést.

A testőrök az utolsó golyóbisig tüzeltek, és nem is hatástalanul, mivel az egyre szélesebb nyíláson át látni lehetett, hogy halottak és sebesültek hevernek a folyosó padozatán.

A király, meghallván a halál közeledtét érző asszonyok jajongását, visszament a szalonba.

- Felség! - szólt Charny. - Zárkózzon be a királynéval a legtávolabbi szobába, torlaszoltasson el maga mögött minden ajtót, állíttasson két-két embert minden ajtóhoz. Arra kérem, engedje meg, hogy én őrizhessem az utolsót. Két óra hosszat biztosan tartani tudjuk magunkat, hiszen több mint negyven percbe telt, mire ezt az ajtót betörték.

A király tétovázott; megalázónak érezte, hogy szobáról szobára meneküljön, hogy visszavonuljon a zárt ajtók mögé.

Ha nem lett volna ott a királyné, egyetlen lépést se hátrált volna.

Ha a királynénak nem lettek volna ott a gyermekei, éppolyan eltökélten kitartott volna, mint a király.

De fájdalom, gyarló emberek vagyunk. Egyre megy, uralkodó vagy alattvaló: mindenkinek van egy rejtett rés a szívén, amelyen át kiszökik a merészség, és behatol a félelem.

A király már-már parancsot adott, hogy húzódjanak vissza a legtávolabbi szobába, de ekkor hirtelen eltűntek a karok, dárdák, szuronyok, elhallgatott a fenyegető ordítozás.

Pillanatnyi csend támadt, mindenki visszafojtott lélegzettel, ámulva figyelt.

Aztán hallani lehetett, hogy katonás léptekkel közeledik egy nagyobb alakulat.

- A nemzetőrség! - kiáltott Charny.

- Charny úr! Charny úr! - kiáltotta egy hang.

És Billot ábrázata tűnt fel az ajtón ütött nyílásban.

- Billot! - örvendezett a gróf. - Maga az, barátom?

- Én hát. Hol a király meg a királyné?

- Itt vannak.

- Épen és egészségesen?

- Épen és egészségesen.

- Hála Istennek! Gilbert úr! Erre, erre, Gilbert uram.

A Gilbert név hallatára két asszonynak is megremegett a szíve. A királynénak és Andrée-nak.

Charny ösztönösen megfordult, és látta, hogy Andrée is, a királyné is elsápad.

Megrázta a fejét és sóhajtott.

- Nyissák ki az ajtót, uraim! - mondta a király.

A testőrök sietve félreszórták az útból a barikád romjait.

Kint La Fayette hangja harsant.

- Párizsi nemzetőr uraim! Tegnap becsületszavamat adtam a királynak, hogy sem neki, sem a környezetének nem esik bántódása. Ha nem védik meg a testőröket, az egyet jelent azzal, hogy én megszegem adott szavamat, és méltatlanná válok rá, hogy a parancsnokuk legyek.

Végre nyílt az ajtó, és a küszöbön megjelent La Fayette és Gilbert; tőlük balra pedig Billot. A derék gazda majd' kibújt a bőréből örömében, hogy része lehetett a király kiszabadításában.

Ő, Billot riasztotta La Fayette-et.

La Fayette, Gilbert és Billot mögött ott állt Gondran kapitány, a saint-philippe-du-roule-i század parancsnoka.

Adélaïde hercegnő, a király nővére, mindenkit megelőzve La Fayette-hez sietett, és rettegés szülte hálától indíttatva a nyakába borult.

- Ó, uram! - kiáltott. - Megmentette az életünket.

La Fayette tiszteletteljesen előrelépett, de egy tiszt útját állta.

- Bocsásson meg, uram - mondta a tiszt -, de van engedélye rá, hogy beléphessen őfelsége hálószobájának előszobájába?

- Ha nincs, most megadom az engedélyt - mondta a király, és kezet nyújtott La Fayette-nek.

- Éljen a király! Éljen a királyné! - kiáltott Billot.

A király odafordult.

- Ezt a hangot már ismerem - mondta mosolyogva.

- Nagyon kedves magától, felség - válaszolt a gazda. - Hát igen, eleget hallhatta a hangomat, amikor Párizsba jött. Hej, bárcsak Párizsban maradt volna, és ne jött volna vissza ide!

A királyné összevonta a szemöldökét.

- No igen - mondta -, a párizsiak igazán rendkívül kedvesek hozzánk.

- Nos, uram? - fordult La Fayette-hez a király, és kérdése nyilvánvalóan azt jelentette: "Maga szerint mi a teendő?"

- Felség - felelt mély hódolattal La Fayette -, azt hiszem, üdvös lenne, ha felséged megjelenne az erkélyen.

A király kérdően Gilbert-re nézett. Aztán szilárd léptekkel az erkélyajtóhoz ment, habozás nélkül kinyitotta, és kilépett az erkélyre.

Ezer torokból harsant a lelkes kiáltás:

- Éljen a király!

És máris követte az újabb kiáltás:

- Jöjjön Párizsba a király!

A kiáltozásba egy-egy dörgő hang vegyült:

- Hol a királyné? Lássuk a királynét!

E hangok hallatára mindenki megremegett; elsápadt a király, elsápadt Charny, elsápadt maga Gilbert is.

A királyné felszegte a fejét.

Ajkát összeszorítva, homlokát ráncolva, sápadtan állt az erkélyajtó mellett. A lánya hozzásimult, előtte pedig ott állt a trónörökös. Mária Antónia ökölbe szorította a kezét, amellyel eddig a fiúcska szőke fejét simogatta.

- A királyné! Hol a királyné? - süvöltötték odakint a hangok.

- A nép látni óhajtja, felséges asszonyom - mondta La Fayette.

- Jaj, nehogy kimenjen, anyám! - csimpaszkodott kétségbeesve Mária Antónia nyakába a lánya.

A királyné La Fayette-re nézett.

- Nincs mitől tartania, asszonyom - mondta a férfi.

- No és egyedül menjek ki? - vetette oda a királyné.

La Fayette elmosolyodott, és a rá jellemző eleganciával, amit még öregségére is megőrzött, tisztelettel elválasztotta a két gyereket az anyjától, és szelíden kiterelte őket az erkélyre.

Aztán karját nyújtotta a királynénak, mondván:

- Bízza rám magát, felséged, mindenért felelek.

És kivezette a királynét az erkélyre.

Szörnyű látvány volt, valósággal szédítő, ahogy az emberáradat bömbölve hullámzott a márványudvaron.

A királyné láttára fülsiketítő kiáltás szakadt ki a tömegből; nem volt ember, aki a megmondhatója lett volna, hogy fenyegető vagy örömkiáltás.

La Fayette kezet csókolt a királynénak, erre aztán eget verő üdvrivalgás harsant.

Merthogy olyan nemes a mi nemzetünk, hogy még a legparlagibb francia vérében is benne van a lovagiasság.

A királyné fellélegzett.

- Milyen különös a nép! - mondta. Egész testén remegés futott végig. - És a testőreimért, uram... a testőreimért, akik megmentették az életemet... őértük semmit se tehet, uram?

- Hívja ide egyiküket, asszonyom! - mondta La Fayette.

- Charny úr! Charny úr! - szólította a grófot a királyné.

De Charny hátralépett: rögtön átlátta a helyzetet.

Nem akart nyilvánosan bocsánatot kérni azért, ami október elsejének éjszakáján történt.

Ő nem volt bűnös, hát nem kellett neki a bűnbocsánat.

Andrée ugyanúgy érzett, ahogy a férje; Charny felé nyújtotta a kezét, hogy visszatartsa.

A keze találkozott a gróf kezével, s a két kéz összefonódott.

A királyné, bár e percben igazán jócskán volt látnivalója, meglátta a mozdulatot.

A szeme lángot vetett, és ziháló kebellel, feldúltan odaszólt egy testőrnek:

- Jöjjön, uram, megparancsolom.

A testőr engedelmeskedett.

Különben neki nem is voltak olyan indokai a tétovázásra, mint Charnynak.

La Fayette magával vonta az erkélyre, megölelte, és kitűzte a saját nemzetiszínű forgóját a testőr kalapjára.

- Éljen La Fayette! Éljenek a testőrök! - zúgta az ötvenezres tömeg.

Néhányan megpróbáltak közbekiabálni, de hangjukat elnyomta az általános üdvrivalgás.

- Nos, végre elvonult a vihar, újra kiderült az ég - mondta La Fayette, aztán, már bent, a szalonban így folytatta: - De még egy áldozatot kell hoznia, felség, nehogy újra beboruljon.

- Igen - mondta elgondolkozva a király -, el kell hagynom Versailles-t, igaz?

- Így van, felség, Párizsba kell mennie.

- Bejelentheti a népnek, uram, hogy a királyné, én meg a gyermekeink egy órakor útnak indulunk Párizsba. - A királynéhoz fordult: - Menjen a lakosztályába, asszonyom, és készüljön fel az útra!

Charnynak szemlátomást eszébe jutott valami a királyi parancsról, mégpedig valami fontos dolog, amiről megfeledkezett.

Mária Antóniát is megelőzve, sietve elindult a királyné lakosztálya felé.

- Hova megy, uram? - szólt rá haragosan a királyné. - Nincs szükség a jelenlétére.

- Nagyon remélem, hogy igaza van, asszonyom - válaszolta Charny -, és higgye el, hogyha csakugyan nincs rá szükség, jelenlétem igen rövid ideig fogja terhelni felségedet.

Mária Antóniával a nyomában továbbindult. A királyné észrevette, hogy vérnyomok éktelenkednek a parketten. Behunyta a szemét, és támaszt keresve Charnyba karolt. Néhány lépést vakon tett meg.

Hirtelen megérezte, hogy a gróf egész testében megremeg.

- Mi történt, uram? - kérdezte, és kinyitotta a szemét. - Jaj, Istenem - kiáltott fel -, egy holttest!

- Bocsásson meg, felség, hogy elengedem a karját! - mondta Charny. - Megtaláltam, amiért a lakosztályába jöttem: Georges fivérem holttestét.

Igen, az a holttest a boldogtalan fiatalember holtteste volt, Georges de Charnyé, akinek a bátyja megparancsolta, hogy élete árán is óvja meg a királynét.

Híven engedelmeskedett.

 

26
Georges de Charny halála

Az eseményeket, amelyeket fentebb elbeszéltünk, már százféleképpen elbeszélték, hiszen nem kétséges, hogy ez volt az egyik legérdekesebb részlete annak az 1789 és 1795 közt eltelt korszaknak, amelyet nagy francia forradalomnak neveznek.

Bizonyos, hogy további száz változat születik majd, de azt bízvást leszögezhetjük, hogy egyik se lesz olyan pártatlan, mint a miénk.

De születhetett, születhet akárhány leírás az eseményekről, a történet sosem lesz teljes. Ahány tanú, annyi változat, és minden kis részletnek megvan a jelentősége, a költészete, már csak azért is, mert különbözők.

De ugyan mit ér a sok beszámoló, ha mégoly valósághűek is? Volt-e valaha politikus, aki tanult volna a politikai leckéből?

Volt-e valaha hatása a könnyeknek, a tanúskodásnak vagy a királyok kiontott vérének, akár oly csekélyke is, mint a követ vájó vízcseppnek?

Nem: hiába hullott a királynék könnye, hiába hullott a királyok vére, az utódaik sosem tanultak a végzet könyörtelen leckéjéből.

Az odaadó hívek csak fecsérelték odaadó hűségüket: áldozatukkal sosem tudták megakadályozni, hogy uraik balsorsa beteljesedjen.

Lám, a királyné majdhogynem belebotlott annak a férfinak a holttestébe, aki vérbe fagyott társaival együtt a végső bukás felé haladó király útját szegélyezte.

Néhány órával azután, hogy a királyné borzadva felsikoltott, s éppen amikor a királlyal és gyermekeivel elhagyta Versailles-t, ahová soha többé nem tért vissza, az alábbi jelenet játszódott egy eső áztatta kis belső udvaron, amelyet hiába próbált felszárítani a hideg őszi szél:

Egy fekete ruhás férfi hajolt egy holttest fölé.

Egy testőregyenruhás férfi térdepelt a holttest mellett.

Háromlépésnyire tőlük egy harmadik férfi állt, ökölbe szorult kézzel, merev tekintettel.

A halott huszonkét-huszonhárom éves fiatalember volt, nagy sebek tátongtak a fején és a mellkasán.

Viaszfehér melle mintha fel-felemelkedett volna; a szája félig nyitva volt; a feje hátranyaklott. Arcán fájdalom és düh tükröződött.

A fölé hajló férfi Gilbert volt.

A térdelő tiszt Charny gróf.

A harmadik férfi Billot.

A halott Georges de Charny báró. Gilbert olyan merően nézte a holttestet, mintha életre akarná kelteni.

- Meghalt - szólalt meg végül. - Nincs mit tenni.

Charny gróf rekedten felnyögött, és karjába szorítva az élettelen, érzéketlen testet, olyan szívbe markoló zokogásban tört ki, hogy az orvos megremegett, Billot pedig a kis udvar szögletébe menekült, és a falnak nyomta a homlokát.

A gróf felkapta a halottat, a fal tövébe ültette, majd lassan elhátrált tőle, de le nem vette a szemét róla, mintha azt várná, hogy meggyilkolt öccse életre keljen, és kövesse őt.

Gilbert mozdulatlan maradt, fél térden állt, töprengve, borzadva két keze közé szorította a fejét.

Billot előjött a sötét zugból, és odament Gilbert-hez. Más nem hallotta a gróf szívtépő zokogását.

- Hát, igen, Gilbert úr - mondta -, ilyen a polgárháború. Sajnos, bekövetkezik, amit megjósolt, és még gyorsabban is, mint ahogy gondolta volna. Láttam, amint ezek a gazemberek meggyilkoltak tisztességtelen embereket. És most azt látom, hogy tisztességes embereket gyilkolnak meg. Láttam, amint lemészárolták Flesselles-t, Launayt, lemészárolták Foullont és Berthier-t. Reszketett az inam, és borzadtam a gaztettük miatt. Pedig hát igazából nyomorultakat gyilkoltak meg. Maga, Gilbert úr, akkor megmondta, hogy eljön a nap, amikor jóravaló embereket fognak megölni. És most meggyilkolták Charny bárót. Már nem reszketek, hanem sírok; nem borzadok a mások tette miatt, hanem félek magamtól.

Gilbert mondani akart valamit, de Billot-ba nem lehetett belefojtani a szót.

- Meggyilkoltak egy ártatlan fiatalembert - folytatta -, katona volt, hát harcolt; ő nem gyilkolt, mégis meggyilkolták. - Keserveset sóhajtott. - Ó, Istenem! Emlékszem rá gyerekkorából, magam előtt látom, amint Boursonne-ból Villers-Cotterets-ba lovagol a kis fakó nyergében, az édesanyja küldte, hogy kenyeret vigyen a szegényeknek. Szép kisfiú volt, fehér és rózsás volt az arca, porcelánkék a szeme, és mindig nevetett. Milyen furcsa! Amióta megláttam kiterítve, vérbe fagyva, mindig azt a mosolygós gyereket látom magam előtt, aki bal kezében kosarat, jobb kezében erszényt tart... Hej, Gilbert úr, az az igazság, hogy elegem van az egészből, nem akarom magát is halva látni, mert akkor...

- Nyugalom, Billot - csóválta meg szelíden a fejét Gilbert doktor -, még nem ütött az utolsó órám.

- Akkor is elegem van, doktor úr. Odahaza elrohadt a gabona, parlagon a föld... és vár szeretett családom, amely még sokkal, de sokkal jobban hiányzik, amióta láttam ezt a szerencsétlen fiatalembert, akit gyászol a családja.

- Mit akar ezzel mondani, Billot uram? Csak nem azt akarja, hogy megessen magán a szívem?

- Ó, dehogy - válaszolta együgyű őszinteséggel Billot. - Csak szenvedek, hát panaszkodom, és minthogy a panaszkodás mit sem ér, szeretnék a magam módján segíteni magamon.

- Vagyis?

- Vagyis szeretnék hazamenni a tanyára, Gilbert úr.

- Már megint hazakívánkozik, Billot?

- Tudja, Gilbert úr, egy hang hazaszólít...

- Vigyázzon, Billot, az a hang dezertálásra buzdítja.

- Én nem vagyok katona, nem dezertálhatok.

- Amit csinálni akar, az dezertálás, Billot, még ha nem katona is.

- Ezt nem értem, doktor úr.

- Azért jött Párizsba, hogy leromboljon egy építményt, és most akar megfutni, amikor már recseg-ropog a ház?

- Igen, mert nem szeretném, ha a barátaimra dőlne.

- Vagy inkább attól fél, hogy magára dől.

- Miért? Olyan nagy bűn az, ha az ember magára is gondol egy kicsit?

- Eh, miféle okoskodás ez? A lezúduló kövek azokat is agyonnyomhatják, akik gyáván elszaladnak.

- Tudhatja, Gilbert úr, hogy én nem vagyok gyáva.

- Akkor maradjon, Billot, még szükségem van magára.

- A családomnak is szüksége van rám odahaza.

- Ejnye, Billot! Azt hittem, egy véleményen van velem: aki a hazáját szereti, annak nincsen családja.

- Kíváncsi vagyok, hogy fenntartaná-e a véleményét, ha a maga fia, Sébastien volna ennek a fiatalembernek a helyében.

És a halottra mutatott.

- Eljön a nap, amikor Sébastien fiam az én élettelen testem fölé hajol - válaszolta Gilbert rezzenetlenül.

- Nem fog könnyet ejteni magáért, ha olyan hideg lesz a szíve, mint most magának.

- Remélem, hogy kevésbé fog ellágyulni, mint én, és éppen azért, mert példát adok neki szilárdságból és lelkierőből.

- Egyszóval azt akarja, hogy a fia lássa, amint patakokban folyik a vér, hogy már ilyen fiatalon hozzászokjon a tűzvészek, akasztófák látványához, a lázongáshoz meg az éjszakai rajtaütésekhez, ahhoz, hogy gyalázzák a királynét, fenyegessék a királyt? Gondolja, hogy ha már hideg és kemény lesz, mint a kardpenge, szeretni és tisztelni fogja magát?

- Nem, Billot, nem akarom, hogy mindezt lássa, ezért is küldtem Villers-Cotterets-ba... habár kezdem bánni, hogy elküldtem.

- Micsoda? Sajnálja, hogy elküldte?

- Igen.

- De miért?

- Mert most a gyakorlatban is látta volna, milyen igaz az oroszlán meg a patkány axiómája, amely az ő számára csak egy állatmese.

- Nem értem, mire gondol, Gilbert úr.

- Arra gondolok, hogy most láthatná, amint egy írástudatlan, jóravaló szegény gazda, akit a véletlen Párizsba vezényelt, és aki sohasem gondolta volna, hogy az életének bármilyen jó vagy rossz befolyása lehet azoknak a nagyságoknak a sorsára, akikre felnézni is alig mert... nos, arra gondolok, hogy Sébastien láthatná, amint ez az ember, aki már másodszor szeretne hátat fordítani Párizsnak, hathatósan hozzájárult a király, a királyné és a két királyi gyermek megmentéséhez.

Billot döbbenten bámult a doktorra.

- Én, Gilbert úr? - kérdezte.

- Ki más, te együgyű? Hát nem te ébredtél fel az első gyanús hangokra, megsejtve, hogy pusztító vihar fenyegeti Versailles-t? Nem te ébresztetted fel La Fayette urat... merthogy La Fayette úr mélyen aludt.

- Hát persze hogy mélyen aludt, hiszen tizenkét órája nyeregben volt, és egy álló napja nem hunyta le a szemét.

- Te vezetted a palotába - folytatta Gilbert -, te ugrasztottad a gyilkosok falkájának közepébe, te kiáltottad, hogy "vissza, nyomorultak, mert szétcsapok köztetek!".

- Mi tagadás, ezt csakugyan én mondtam.

- Na, látod, Billot, kedves barátom! Igaz, hogy nem tudtad megakadályozni, hogy meggyilkolják ezt a fiatalembert, viszont alighanem neked köszönhető, hogy a királyt, a királynét és két gyermeküket nem gyilkolták meg. Hálátlan vagy, ha nem akarod tovább szolgálni a hazát, épp amikor a haza ilyen jutalomban részesít.

- De hát ki fogja tudni, hogy mit cselekedtem, hiszen még jómagam se voltam tisztában vele.

- Te meg én, Billot. Nem elég ez neked?

Billot elgondolkozott, aztán odanyújtotta kérges kezét a doktornak.

- Igen, igaza van, Gilbert úr - mondta -, de tudja, az ember gyönge teremtmény, önző és állhatatlan, egyedül magában van meg a kellő erő, önzetlenség és állhatatosság. Mi tette ilyenné?

- A balsors - válaszolta Gilbert mosolyogva, de mosolyában több szomorúság volt, mint egy jajkiáltásban.

- Hm, különös. Én azt hittem, hogy a boldogtalanság gonosszá teszi az embert.

- Csak a gyöngébbjét.

- És ha én boldogtalan leszek, én gonosszá válok?

- Lehet, hogy boldogtalan leszel, Billot, de gonosz, az soha.

- Biztos benne?

- Kezeskedem róla.

- Hát akkor... - sóhajtott Billot.

- Hát akkor? - visszhangozta Gilbert.

- Hát akkor maradok. De tudom, hogy nem most gyöngültem el utoljára.

- Én majd mindannyiszor erőt öntök beléd, jó Billot.

- Úgy legyen! - sóhajtott a gazda.

Aztán még egy utolsó pillantást vetve Charny báró holttestére, amelyet a szolgák éppen hordágyra tettek, azt mondta:

- Hanem azért nagyon szép fiúcska volt ám a kis Georges de Charny! Most is magam előtt látom, amint a kis fakó nyergében ül, bal kezében kosár, jobb kezében meg pénzes zacskó.

 

27
Hogyan indult el, utazott és érkezett meg Pitou és Sébastien Gilbert?

Felvázoltuk már, hogy - jóval az előző fejezetekben leírt események előtt - milyen körülmények közt határoztatott el Pitou és Sébastien Gilbert utazása.

Mint emlékezetes, Gilbert doktor megbízta Pitout, hogy menjen el Sébastienért, e célból fiákerbe ültették, és egy óra múltán már ott is volt a két fiú a Saint-Honoré utcában bérelt lakásban.

A doktor megkérdezte a fiát, hogy örül-e, hogy viszontláthatja a szívének oly kedves erdőket, mire Sébastien így válaszolt:

- Igen, apám, de csak ha maga meglátogat engem Villers-Cotterets-ban, vagy ha én meglátogathatom magát Párizsban.

- Légy nyugodt, gyermekem - mondta Gilbert, és homlokon csókolta Sébastient. - Tudhatod, hogy most már nem tudok meglenni nélküled.

Pitou, nos, Pitou boldog volt, hogy még az este útnak indulhatnak.

Sápadt is, pirult is örömében, amikor Gilbert az egyik kezébe adta Sébastien kezét, a másik kezébe pedig vagy egy tucat negyvennyolc frankos Lajos-aranyat nyomott.

Az orvos még jó néhány tanáccsal - többségében egészségügyi természetű tanáccsal - látta el őket.

Sébastien szemét lesütve, áhítatos figyelemmel hallgatta apja szavait.

Pitou az aranyakat latolgatta, csörgette feneketlen zsebében.

Aztán Gilbert átadott egy levelet a nevelővé előléptetett Pitounak.

A levél címzettje Fortier abbé volt.

A doktor szónoklata után Billot vette át a szót:

- Gilbert úr rád bízta a fiát, vigyázz hát rá, mint a szemed fényére! Kemény az öklöd, sózz oda, ha szükség lenne rá, ha bárki bántani akarná!

- Meglesz - mondta Pitou -, meg aztán kardom is van.

- Na, na! Csak ne heveskedj! - intette Billot.

- Most már csak az van hátra, hogy megbeszéljük, hogyan fogtok utazni.

- Eh! Tizennyolc mérföld az egész út - kiáltott Pitou -, majd beszélgetünk közben.

Sébastien kérdően az apjára nézett, hogy vajon nem lesz-e igencsak terhes foglalatosság végigbeszélgetni egy tizennyolc mérföldes utat Pitouval.

Pitou észrevette a pillantását, és sietett megnyugtatni:

- Majd latinul beszélgetünk, hogy tudósnak nézzenek bennünket.

Latinul beszélgetni: ez volt az álma a jámbornak.

Sokan mások biztosan azt mondták volna a helyében:

- Majd veszünk mézeskalácsot.

Gilbert egy pillanatra elbizonytalanodott.

Pitoura nézett, majd Billot-ra.

- Értem - mondta a gazda. - Nem biztos benne, hogy Pitou jó útikalauz lesz-e, és hogy a gondjaira bízhatja-e a fiát.

- Ó - mondta Gilbert -, nem őrá bízom én a fiamat.

- Hát kire?

Gilbert némán fölfelé emelte a tekintetét; túlságosan voltairiánus volt hozzá, hogysem azt felelje: "Istenre."

Végül is úgy döntöttek, hogy teljes bizalmat szavaznak Pitounak, aki megígérte, hogy nem nagyon fárasztó, viszont szórakoztató útja lesz az ifjú Gilbert-nek, és másnap reggelre tűzték ki az indulás időpontját.

Gilbert postakocsin is Villers-Cotterets-ba utaztathatta volna a fiát, vagy akár a saját hintaján is, de tudjuk, mennyire óvni akarta tőle Sébastient, hogy merengésbe merüljön, márpedig nincs jobb alkalom a magányos merengésre, mint ha a kocsikerekek monoton zörgését hallgatjuk.

Beérte hát annyival, hogy elvitte a két fiút le Bourget-ig, ott a fákkal szegélyezett, napsütötte útra mutatva széttárta a karját, s így szólt:

- Rajta! Induljatok!

Elindultak hát, de Sébastien vissza-visszanézett, integetett az apjának, aki összefont karral, mozdulatlanul állt azon a helyen, ahol elvált a fiától, és úgy követte a tekintetével, mintha álmot látna.

Pitou kevélyen kihúzta magát: igen büszke volt rá, hogy kitüntető bizalommal van iránta egy olyan kiváló és fontos személyiség, mint Gilbert doktor, a király orvosa.

Pitou eltökélte, hogy híven eleget tesz feladatának: Sébastien védelmezője és társalkodónője lesz egy személyben.

Különben telve volt önbizalommal, és a legnagyobb nyugalommal haladt át Sébastien kíséretében a párizsi forradalom hatására felbolydult falvakon (ne feledjük, hogy bár október ötödikéig-hatodikáig követtük az eseményeket, Pitou és a Gilbert fiú még július végén, augusztus elején hagyta el a várost).

Pitou egyébként rendületlenül viselte harcban szerzett sisakját és hatalmas kardját. Ennyi volt az egész, amit a július 12-14-diki események során zsákmányolt, de e kettős trófea bőven kielégítette becsvágyát, egyben marcona külsőt kölcsönzött neki, és biztonsággal töltötte el.

Nem mintha a hetyke sisak meg a dragonyoskard nélkül nem lett volna kellőképpen marcona a külleme. Aki egyszer ott volt a Bastille-nál, és részt vett az ostromban, az örök életére viselte a hősiesség jegyeit.

Pitou azonkívül ügyvédi erényekre is szert tett.

Elvégre végighallgatta a városháza előtti beszédeket, Bailly szónoklatait, La Fayette dörgedelmeit, korábban pedig tanulmányozta a latin auktorokat, akiknek a nyelvezete nagy hatással volt a tizennyolcadik század végi francia orátorokra, nem véletlen hát, hogy igencsak járatosnak érezhette magát a szónoklás tudományában.

Ha hozzávesszük, hogy Pitou azt is tudta, hogy kemény ökle, ritka kedves mosolya és bámulatos étvágya van, nincs mit csodálkoznunk rajta, hogy igen kellemesen telt az útja Villers-Cotterets felé.

A politika iránt érdeklődőknek hírekkel szolgálhatott, annál is könnyebben, mivel a hírek egy részét maga találta ki, követve ezzel a párizsiak példáját, akik ez idő tájt már nagyban gyártották a híreket.

Beszámolt róla, hogy Berthier kincseket ásott el valahol, és hogy a városháza emberei hamarosan meg fogják találni a hatalmas vagyont. Hogy a vidékiek szemében dicsfénnyel övezett híres-neves La Fayette Párizsban bizony sokat vesztett népszerűségéből, és a rímfaragók az ő fehér lován köszörülik a nyelvüket. Hogy Bailly, aki a családjával együtt La Fayette kitüntető barátságát élvezi, igazából arisztokrata, sőt a rossz nyelvek szerint még annál is rosszabb.

Pitou felkorbácsolta a hallgatóság indulatait, de - miként Neptunus a szeleket - le is tudta csendesíteni azokat: ismeretlen anekdotákat mesélt az osztrák nőről.

Kiapadhatatlan mesefolyamának köszönhetően végiglakmározta az utat Vauciennes-ig, amely már az utolsó falu Villers-Cotterets előtt.

Mivel Sébastien Pitouval ellentétben keveset evett vagy egyáltalán nem is evett, beszélni nem beszélt, és betegesen halovány arcú fiú volt, mindenki érdeklődött iránta, s az emberek csodálták, milyen óvó gondossággal, mennyi atyáskodó figyelemmel veszi őt körül Pitou: mindenben, mindenben pártfogoltja kedvét keresi, és mellesleg helyette is eszik.

Vauciennes-be érve Pitou szemlátomást töprengeni kezdett valamin; tanácstalanul Sébastienre nézett, Sébastien tanácstalanul Pitoura nézett.

Pitou megvakarta a fejét. Ez csalhatatlan jele volt, hogy zavarban van.

Sébastien ismerte már.

- Mi a baj, Pitou? - kérdezte.

- Baj, az nincs - válaszolta Pitou -, csak arra szeretnélek kérni, hogy ha nem vagy nagyon fáradt, ne egyenesen menjünk Villers-Cotterets-ba, hanem kerüljünk Haramont felé.

És elpirult a jámbor, ahogy Catherine pirult volna el, ha valami kevésbé ártatlan kívánsággal áll elő.

- Ó, hát persze! - mondta megértően Sébastien Gilbert. - Ott halt meg szegény Pitou mama.

- Gyere, fivérem, induljunk!

Pitou olyan erősen magához ölelte Sébastient, hogy kis híján megfojtotta, aztán kézen fogta, és nekieredt árkon-bokron át a Wuala-völgy felé; de olyan iramban, hogy alig tettek meg száz lépést, szegény Sébastien lihegve megállt, és kénytelen volt azt mondani:

- Nem bírom, Pitou, menjünk lassabban!

Pitou csodálkozva nézett rá: nem ment ő gyorsabban, mint általában.

Látva a sápadt, kifulladt Sébastient, karjába kapta a fiút, mint Szent Kristóf Jézust, és úgy vitte tovább.

Ekként nem kellett lassítania a lépteit.

Sébastien pedig nem tiltakozott, hiszen annak idején gyakran vitte őt Pitou az ölében.

Hamarosan Largnyba értek. Sébastien, érezve, hogy Pitounak egyre jobban zihál a mellkasa, kijelentette, hogy már kipihente magát, és lépést tud tartani Pitouval, haladjon, amilyen gyorsan csak akar.

Pitou nagylelkűen visszafogta az iramot.

Fél óra múlva Haramont-ba, Pitou szülőfalujába értek. Megálltak és körülnéztek, hogy tájékozódjanak.

Az első, amin megakadt a tekintetük, a falu határában álló feszület volt.

Fájdalom, már Haramont-ban is éreztette a hatását, hogy a párizsiak egyre jobban elfordultak a vallástól. A Krisztus jobb karját és a lábát tartó szögeket megette a rozsda, és nem volt, akinek az a kegyes gondolata támadt volna, hogy az immár egyetlen szögön fityegő Krisztust, a szabadság, egyenlőség, testvériség ősi szimbólumát visszaállítsa eredeti helyzetébe.

Pitou nem volt vallásos, de azért maradt benne valami a gyerekkori neveltetésből. Elfacsarodott a szíve az elfeledett Krisztus láttára. Kihúzott egy erős liánt egy közeli sövényből, letette a fűbe a sisakját meg a kardját, felmászott a keresztre, odakötötte a keresztfára az isten-vértanú jobb karját, aztán megcsókolta a lábát, és lemászott.

Sébastien eközben a feszület előtt térdepelve imádkozott. Hogy kiért imádkozott? Ki tudja...

Talán azért a gyerekkorában kísértő látomásért, akit úgy szeretett volna viszontlátni a nagy fák alatt, azért az ismeretlen anyáért, aki sosem egészen ismeretlen. Mert igaz, hogy nem táplálta a fiát kilenc hónapon át a tejével, de kilenc hónapon át táplálta a vérével.

Pitou, kegyes tettét megcselekedvén, újra a fejébe nyomta a sisakot, és felkötötte a kardot.

Sébastien befejezte az imádkozást, keresztet vetett, és újra megfogta Pitou kezét.

Bementek a faluba, egyenesen ahhoz a kunyhóhoz, ahol Pitou született, és ahol Sébastient dajkálták.

Pitou úgy ismerte Haramont-t, mint a tenyerét, mégsem lelte a kunyhót. Kénytelen volt megkérdezni; egy palatetős kis kőházat mutattak neki.

A házikót kőfal vette körül.

Angélique néni eladta volt a nővére házát, és az új tulajdonos - joga volt hozzá - lebontotta. Semmi se maradt a régi vályogfalakból, a régi ajtóból, amelybe lyuk volt vágva a macskának, a régi ablakokból, amelyeket többnyire papír borított üveg helyett (rajta a betűvetést tanuló Pitou ákombákomjai), a mohosodó zsúpfedélből, amelynek a gerincét minden nyáron felverte a gaz.

Az új tulajdonos mindent, de mindent megsemmisített.

Csukva volt a kapu, és a küszöbről nagy fekete kutya vicsorgott Pitoura.

- Gyere, Sébastien - mondta Pitou könnyes szemmel -, menjünk oda, ahol biztosan semmi se változott.

A temetőbe ment, ahol anyja nyugodott.

Igaza volt: a temetőben semmi sem változott, csak a fű nőtt meg, de az olyan magasra, hogy nem volt könnyű megtalálni a sírt.

Még szerencse, hogy három-négy év alatt fává cseperedett az annak idején letűzött szomorúfűzág. Pitou egyenest a fűzfához sietett, és megcsókolta alatta a földet, éppolyan szívből jövő, ösztönös áhítattal, ahogy a Krisztus lábát csókolta meg.

Felállt; a szomorúfűz szélfújta ágai ott libegtek a feje körül.

Összefogta az ágakat, és a melléhez szorította őket.

Úgy érezte, mintha az édesanyja haját simogatná, még egyszer, utolszor.

A két gyermek sokáig időzött a temetőben; észre se vették az idő múlását.

Végre aztán búcsút vettek a sírtól, és Pitounak eszébe villant, hogy leszakítson egy fűzfaágacskát és a sisakja mellé tűzze, de a keze megállt a levegőben.

Hátha fájdalmat okoz szegény édesanyjának, ha letör egy ágat arról a fáról, amelynek a gyökerei körülfonják a hamvait rejtő, korhadt fenyőkoporsót.

Még egyszer megcsókolta a földet, aztán kézen fogta Sébastient, és elhagyták a temetőt.

Mindenki a mezőn vagy az erdőn dolgozott, kevesen látták hát Pitout, és azok sem ismerték meg sisakosan, kardosan.

Fájó gondolatokba merülve tette meg az erdőn keresztül Villers-Cotterets-ba vezető háromnegyed mérföldes szép utat; senki és semmi nem háborgatta.

Sébastien elmerengve, némán lépdelt a nyomában.

Délután öt óra felé értek Villers-Cotterets-ba.

 

28
Hogy esett, hogy Angélique néni egy párolt kakas miatt
újra megátkozta és újra elkergette Pitout?

Pitou a Fácánoskert felől közelítette meg Villers-Cotterets-t, átment a - hétköznap lévén - néptelen tánctéren, ahová három hete Catherine-t kísérte.

Micsoda változások zajlottak le ez alatt a három hét alatt Franciaországban és Pitouban!

Aztán végigment a gesztenyefasoron, kiért a kastélytérre, és bekopogott Fortier abbé kollégiumának hátsó kapuján.

Pitou már három éve elhagyta Haramont-t, Villers-Cotterets-t viszont alig három hete hagyta el, érthető hát, hogy Haramont-ban nem ismerték meg, Villers-Cotterets-ban viszont megismerték.

Egy perc alatt híre futott a városban, hogy megjött Pitou és Sébastien Gilbert, hogy bementek Fortier abbé hátsó kapuján, hogy Sébastien nem sokat változott a távozása óta, Pitounak viszont kardja és sisakja van.

Ennek az lett a következménye, hogy kisebb tömeg gyűlt össze a nagy kapu előtt, hiszen joggal gondolták az emberek, hogy ha Pitou a kastély kis kapuján ment be Fortier abbéhoz, a Soissons utca felőli nagy kapun fog kijönni belőle.

A nagy kapu esett közelebb Angélique néni házához.

Úgy is lett: Pitou épp csak addig időzött Fortier abbénál, amíg át nem adta az abbé nővérének Gilbert doktor levelét és az öt dupla Lajos-aranyat Sébastien kosztjára, kvártélyára.

Fortier abbé nővére igen megijedt, amikor meglátta, hogy egy marcona katona kinyitja a kertkaput, de aztán megismerte Pitou békés és becsületes képét a dragonyossisak alatt, és ettől megnyugodott egy kicsit.

És végképp megnyugodott, amikor meglátta az öt dupla Lajos-aranyat.

A szegény vénkisasszony ijedsége különben annál is inkább érthető volt, mivel Fortier abbé sétálni volt a tanítványaival, és ő egyedül tartózkodott a házban.

Pitou, miután átadta a levelet és az öt dupla Lajos-aranyat, megölelte Sébastient, és sisakját katonásan a szemébe húzva távozott.

Sébastien könnyezett a búcsúzásnál. Bár nem kellett hosszú időre megválnia Pitoutól, és a fiú társasága nem is volt valami pihentető számára, elszomorodott, hogy ezután nélkülöznie kell jókedvét, jóságát, szolgálatkészségét. Pitou olyan volt, mint egy új-fundlandi: a derék kutya is sokszor terhére van az embernek, de olyan lefegyverző kedvességgel tudja megnyalni a gazdája kezét!

Sébastient csak az vigasztalta, hogy Pitou megígérte neki, hogy gyakran meglátogatja majd. Pitout, nos, őt az vigasztalta, hogy Sébastien köszönetet mondott érte.

Most pedig kövessük hősünket Fortier abbé házától az Angélique néni házáig, amely, mint tudjuk, a Pleux negyed túlsó végén volt.

Vagy húszan várták a Fortier abbétól kilépő Pitout. A legtöbben már hallották, micsoda különös öltözékben pompázik. Tudván, hogy Párizsból jön, ahol harcok folynak, arra a következtetésre jutottak, hogy Pitou is harcolt, és azt akarták, hogy számoljon be az eseményekről.

Pitou, szokása szerint, méltóságteljesen elbeszélte élményeit: a Bastille bevételét, Billot, Maillard, Élie, Hulin hőstetteit, elmesélte, hogyan pottyant Billot az erőd vizesárkába, és hogyan húzta ki onnan ő, Pitou; hogyan szabadították ki Gilbert-t, aki már vagy nyolc-tíz napja a Bastille-ban raboskodott.

A hallgatóság majdnem mindenről értesülve volt, hiszen olvasták a korabeli hírlapokat, de hát bármilyen érdekesen ír is egy hírlapíró, nem ér fel a szemtanúval, aki élőszóban mondja el a történteket, akit kérdezgetni lehet, aki válaszol a kérdésekre.

És Pitou élvezettel mesélt, készségesen válaszolt minden kérdésre, szíves örömest ment bele a részletekbe.

Már vagy egy órája tartotta szóval az egész Soissons utcát ellepő sokaságot, amikor a hallgatóság egyik tagja észrevette, hogy Pitou arcán a nyugtalanság jelei mutatkoznak.

- Szegény Pitou már nagyon fáradt lehet - mondta -, és itt kell rostokolnia miattunk. Hagyjuk végre, hogy hazamenjen Angélique nénjéhez. Hogy fog örülni az a jótét lélek, hogy viszontlátja az unokaöcsikéjét!

- Á, nem fáradt vagyok én, hanem éhes - mondta Pitou. - Én sose vagyok fáradt, viszont mindig éhes vagyok.

A sokaság - az együgyű vallomás hallatára és belátva, hogy a gyomor parancsának engedelmeskedni kell - tisztelettel utat nyitott Pitounak, és a legény, nyomában a legkíváncsibbakkal, elindult a Pleux negyed, pontosabban Angélique néni háza felé.

Angélique néni nem volt otthon, nyilván pletykálkodott valamelyik szomszédasszonynál. Az ajtaja zárva lévén, többen is felajánlották Pitounak, hogy csillapítsa náluk az éhségét, de Pitou kevélyen elhárította a meghívást.

- De hát láthatod, hogy zárva van a nagynénéd ajtaja - erősködtek egyesek.

- Egy nagynéni ajtaja sosincs zárva egy engedelmes és éhes unokaöcs előtt - jelentette ki Pitou.

És kivonta kardját, aminek láttára hátrahőköltek a nők és a gyerekek, bedugta a pengét a zár nyelve és a csappanó közé, és jól nekifeszülve kipattintotta az ajtót a jelenlevők nagy ámulatára, akik látva, hogy Pitou ilyen merészen kihívja maga ellen a vénlány haragját, már a legkevésbé sem kételkedtek benne, hogy Pitou csakugyan véghezvitte azokat a hőstetteket, amelyekről beszámolt.

A ház belseje pontosan olyan volt, mint Pitou idejében: középen ott trónolt a híres-nevezetes bőrfotel, körötte sánta székek, ócska zsámolyok; hátul a kenyeresláda, jobbra a pohárszék, balra a kandalló.

Pitou szelíden mosolyogva lépett be a házba, nem őrzött rossz emlékeket a hitvány bútorokról, sőt gyerekkori barátainak tekintette őket. Igaz, hogy majdnem olyan kemények voltak, mint Angélique néni, de ha kinyitotta őket az ember, csak-csak talált bennük valami jót; bezzeg Angélique néni belül még ridegebb és szárazabb volt, mint kívül.

Pitou tüstént bizonyította is a fentebb mondottakat az őt kísérő embereknek, akik kívülről lesték, mit művel Pitou, és roppant kíváncsiak voltak rá, hogy mi lesz, ha megjön Angélique néni.

Egyébként látni való volt, hogy a kíváncsiskodók nagy rokonszenvvel viseltettek Pitou iránt.

Említettük, hogy Pitou éhes volt, olyan éhes, hogy az arca is elváltozott.

Nem vesztegette hát az időt, egyenest a kenyeresládához és a pohárszékhez sietett.

Régen - azt írjuk, régen, holott alig három hét telt el Pitou távozása óta, de hát az a véleményünk, hogy az idő hosszúságát nem az órák, napok számával, hanem az események fontosságával kell mérni -, régen Pitou - hacsak nem a rossz szellem sarkallta volna vagy a leküzdhetetlen éhség, e két pokoli hatalom, mely oly közeli rokonságban van egymással -, nos, régen Pitou leült volna a küszöbre, engedelmesen megvárta volna, hogy hazaérjen Angélique néni, kedves mosollyal üdvözölte volna, előreengedte volna, illedelmesen mögötte lépett volna be a házba; aztán fogja a kenyeret meg a kést, odaviszi, megkapva a porcióját sóvárgó, párás és - legalábbis hite szerint - delejező szemmel néz a pohárszéken lévő sajtra vagy más ínyencfalatra.

A delejezés, vagyis az ínyencségek odavonzása vajmi ritkán járt eredménnyel, de azért volt rá eset, hogy eredménnyel járt.

Hanem a megemberesedett Pitou ma már egészen máshogy viselkedett: nyugodtan kinyitotta a kenyeresládát, elővette széles pengéjű zsebkését, fogta a kenyeret, és levágott belőle egy darabot, amely biztosan megvolt egy kilogramm - az új mértékek bevezetése óta használatos elegáns szóval élve.

Aztán fesztelenül visszatette a maradékot, és lecsukta a láda fedelét.

Minekutána rendíthetetlen nyugalommal kinyitotta a pohárszék ajtaját.

Egy röpke pillanatra úgy hallotta, mintha Angélique néni felhördülne a háta mögött, de a pohárszék ajtaja csikorogva fordult a pántokon, és ez a valóságos zaj elnyomta a másikat, a képzelet szülte hangot.

Amikor még Pitou is a ház lakója volt, a fösvény nagynéni nem bíbelődött a főzéssel, s legfeljebb egy-egy darab marolles-i sajtot vagy jókora káposztalevelekbe göngyölt szalonnaszeletkéket tartott a pohárszékben, de amióta a mesebeli étvágyú fiú odébbállt, a vénlány - fukarsága ellenére - jobb ételeket is készített, akkora adagokat, hogy akár egy hétig is elélt rajtuk.

Csinált magának szalonnazsírban megforgatott, sárgarépával, hagymával párolt marhahúst, ürütokányt bőségesen körítve finom, puha főtt krumplival, borjúlábat ecetes gyöngyhagymával ízesítve, omlettet metélőhagymával, petrezselyemmel vagy néhány akkora szelet füstölt szalonnát, hogy alig fértek bele a nagy serpenyőbe, és egy is elég lett volna, hogy a vénlány jóllakjon tőle, még ha nagyon megjön is az étvágya.

De Angélique néni módjával evett szakácsművészete termékeiből, mindig csak annyit csipegetett a finom falatokból, amennyi éppen jólesett neki.

Mindennap örvendezett, hogy egyedül élvezheti e pompás ízeket, és nem volt olyan napja a hétnek, hogy ne gondolt volna az unokaöccsére: valahányszor elővette az ételt, és szájához vitte a falatot, eszébe jutott Ange Pitou.

Pitounak szerencséje volt.

Pont egy olyan napon, egy hétfői napon toppant be, amikor Angélique néni rizses kakast főzött; az öreg baromfi olyan sokáig párolódott, hogy a húsa levált a csontról, és majdhogynem puha lett.

Étvágygerjesztő látvány: a hatalmas, mély tál kívülről fekete volt, de annál fényesebb és igézőbb volt a belseje.

A vastag rizspárnán húsdarabok dombvonulata hullámzott, és kimagaslott közülük a piros kakastaréj.

De Pitout még egy elismerő füttyentésre se ragadtatta a szeme elé táruló csoda.

Úgy el volt kényeztetve az utóbbi hetekben, hogy elfelejtette - a háládatlan! -: soha efféle gyönyörűséget nem rejtett az Angélique néni pohárszekrénye.

Jobb kezében volt a kenyér. Bal hüvelykujját első ízig a jó szagú, vastag zsírba nyomva könnyűszerrel egyensúlyban tartotta a tálat.

E szent pillanatban egy árnyék jelent meg az ajtó négyszögében.

Pitou nyájasan mosolyogva odafordult; mosolyogva, mert jámbor lélek lévén mindig az arcára volt írva, hogy mi játszódik le a bensőjében.

Az az árnyék maga Angélique néni volt.

Angélique néni, fösvényebben és mordabban, mint valaha.

Régen - kénytelenek vagyunk megint csak ezzel a fordulattal élni, mert nincs szó, ami hívebben kifejezné a viszonylag rövid idő alatt eltelt nagy változásokat -, szóval régen Pitou bizonyára elejtette volna a tálat, ha meglátja a nagynénjét, és miközben Angélique néni kétségbeesetten lehajol, hogy mentse, ami még menthető a kakasból meg a rizsből, ő, Pitou átugrik a feje fölött, és hóna alatt a kenyérrel elszalad.

De Pitou megváltozott: a korszak nagy filozófusaival való érintkezése jobban megváltoztatta a jellemét, mint a sisak és a kard a küllemét.

Nem szaladt hát el rémülten a nagynénje elől, hanem kedvesen mosolyogva odament hozzá, kitárta a karját, és bár a vénlány megpróbált kitérni előle, a kenyeret meg a pecsenyéstálat tartó csápjait összefonta a fösvény mögött, és úgy megszorította, hogy majdnem eltörte a bordáit.

A hite szerint kötelező rokoni szeretetet imigyen kifejezvén, teleszívta levegővel a tüdejét, és így szólt:

- Én vagyok az, Angélique néném, megjöttem.

A vénlány úgy értelmezte a szeretetnyilvánításnak ezt a köztük eleddig példátlan formáját, hogy a rajtakapott Pitou ki akarja szorítani belőle a lelket, amiként hajdan Herkules tette Anteusszal.

Ő is nagyot lélegzett tehát, amikor végre kiszabadult a veszélyes ölelésből.

Hanem azt észrevette, hogy Pitou az ámulat semmi jelét nem mutatja a kakaspecsenye láttára.

Pitou hálátlan alak és faragatlan tuskó.

És Angélique néninek nemcsak a herkulesi öleléstől akadt el a lélegzete, hanem attól is, hogy az a Pitou, aki régen még az ócska székekre meg a sánta zsámolyokra se mert leülni, ha ő, Angélique néni ott trónolt a bőrfotelban, most kényelmesen a karosszékbe telepedett, és ölében a tállal falatozni kezdett.

Hatalmas jobbjában viharsebesen forgatta a már említett bicskát, amelynek olyan széles volt a pengéje, hogy Polüphémosz, a küklopsz könnyűszerrel kikanalazhatta volna vele a levest.

A bal kezével tört egy-egy falat kenyeret, úgy háromujjnyi vastag, hat hüvelyk hosszú kis darabkát, arra rizst lapátolt, a tetejébe meg illő méretű húst vágott a bicsakkal.

Buzgó és módszeres munkálkodása eredményeképpen néhány perc múlva előtűnt a majolikatál kék-fehér belseje, amiként apálykor láthatóvá válnak a móló kövei és nagy vaskarikái.

Nincs szó leírhatni, mennyire elszörnyedt és kétségbeesett a jó Angélique néni.

Sikításra tátotta a száját.

De egy árva hangocskát se tudott kipréselni magából.

Pitou olyan elbűvölően mosolygott, hogy Angélique néninek torkára forrt a sikoltás.

Akkor megpróbált ő is mosolyogni, hátha avval lecsillapíthatja az unokaöccse zsigereiben lakozó rémes fenevadat, az éhséget.

De az a rémes fenevad idomíthatatlannak bizonyult.

A néni nem bírta tovább mosollyal, és sírva fakadt.

A sírás feszélyezte egy kicsit Pitout, de egy csöppet sem zavarta az evésben.

- Ó, édes néném - szólt -, milyen kedves magától, hogy könnyezik örömében, amiért újra láthat! Köszönöm, édes néném, köszönöm.

És evett tovább.

Hát, igen: a nagy francia forradalom tökéletesen megváltoztatta ezt az embert.

Felfalta a kakas háromnegyedét, és csak egy kevés rizst hagyott a tál fenekén.

- Maga jobb szereti a rizst, igaz, drága néném? - mondta. - Az nem veszi annyira igénybe a fogát, úgyhogy meg is hagyom magának a rizst.

Angélique néni alkalmasint csúfolódásnak vette az unokaöccsi figyelmességet, mert kis híján megfulladt. Eltökélten odament az ifjú Pitouhoz, kiragadta kezéből a tálat, és olyan cifrát káromkodott, hogy az húsz év múlva dicsőségére vált volna a napóleoni régi gárda bármelyik sokat próbált őrmesterének is.

Pitou felsóhajtott.

- Hej, néném, sajnálja szegény kakast, ugye?

- Csirkefogó! - hörögte Angélique néni. - Van mersze gúnyolódni.

Pitou felállt.

- Nem volt szándékomban ingyen lakmározni - jelentette ki méltóságteljesen. - Van nekem pénzem. Felfogadom magát szakácsnőnek, ha óhajtja, de ragaszkodom hozzá, hogy én állíthassam össze az étlapot.

- Gazember! - sikoltott Angélique néni.

- Lássuk csak!... Legyen, mondjuk, húsz centime egy adag... akkor most tartozom magának húsz centime rizzsel és tíz centime ára kenyérrel. Az annyi mint harminc centime.

- Még hogy harminc centime! - kiáltott a nagynéni. - Harminc centime! De hiszen csak a rizs megvolt vagy negyven centime, a kenyér meg legkevesebb harminc! És a húst még nem is számoltam!

- A kakast nem is kell számolni, drága nénikém, mivelhogy az a maga baromfiudvarából való. Régi jó ismerősöm, rögtön megismertem a taréjáról.

- Annak is ára van azért.

- Kilencéves volt. Én loptam magának a kotlós szárnya alól. Akkorka volt, mint az öklöm, és emlékszem, hogy maga még meg is vert engem, mert nem hoztam magot, amivel etethette volna. Végül aztán magot is szereztem. Ez a kakas az én tulajdonom volt, a saját tulajdonomat ettem meg, jogom volt hozzá.

A néni dühtől mámorosan, villámló tekintettel nézett az elvetemült forradalmárra.

- Ki innen! - préselte ki nagy nehezen a torkán.

- Na, na, ne olyan hevesen! Evés után kell egy kis időt adni az emésztéshez, nem gondolja? Megfeledkezik az illemről, néném.

- Takarodj!

Pitou, aki közben visszaült a karosszékbe, most ismét felállt; kéjes örömmel tapasztalta, hogy egy szem rizs nem sok, annyi se férne a bendőjébe.

- Néném! - mondta fensőbbségesen. - Maga rossz rokon. Most meg fogom mutatni magának, hogy éppolyan igazságtalan, szívtelen és fösvény hozzám, mint régen. Nem akarom, hogy telekürtölje a várost, hogy kieszem magát a vagyonából.

Peckesen megállt a küszöbön, és olyan sztentori hangon, hogy nemcsak az őt elkísérő és a fenti jelenetet végignéző, -hallgató emberek, hanem az ötszáz lépésnyire lévő közömbös járókelők is meghallhatták, a következő szónoklatot intézte a nagynénjéhez:

- Ezek a derék emberek a tanúim rá, hogy én, aki az elsők között foglaltam el a Bastille-t, most jöttem meg gyalogszerrel Párizsból, fáradtan, éhesen leültem, és ettem a rokonomnál, és hogy a rokonom annyira zokon vette, hogy nála csillapítottam éhemet, olyan könyörtelenül ajtót mutatott nekem, hogy nem tehetek mást, távoznom kell.

Pitou olyan patetikus hevülettel adta elő ezt az exordiumot, hogy a szomszédok összesúgtak:

- Hát, ez igazán nem járja...

- Távoznom kell - fűzte tovább a szót Pitou -, nekem aki, tizenkilenc mérföldet gyalogoltam, akit becsületes helytállása miatt bizalmával tüntetett ki Billot úr és Gilbert úr, aki Fortier abbéhoz vezette Sébastien Gilbert-t, nekem, a Bastille megostromlójának, Bailly úr és La Fayette tábornok barátjának. Tanúnak szólítom magukat, emberek, hogy engem innen elüldöznek.

- Gyalázat! - háborogtak a szomszédok.

- És mivel nem vagyok koldus - folytatta Pitou -, mivel megfizetem én a kenyeret, ha nem adják szívesen, tessék, itt hagyok egy ötfrankos ezüstöt a nénémnél evett étel fejében.

Azzal Pitou gőgösen elővett egy ezüstöt a zsebéből, és az asztalra tette. A pénz mindenki szeme láttára felpattant az asztallapról, bele a tálba, a rizs közepébe.

Ez volt a kegyelemdöfés: olyan zúgás támadt, hogy a vénlány behúzta a nyakát ijedtében, Pitou pedig megtörölte a cipője talpát a küszöbön, és méltóságteljesen távozott. Húsz kar nyúlt feléje, húszan hívták, hogy egyen, aludjon szerény hajlékukban; mindenki azt remélte, hogy őt fogja megtisztelni a bastille-i győző, Bailly és La Fayette tábornok barátja.

A nagynéni kivette a rizsből az ötfrankost, amely oly különös módon került a birtokába, megtörülte, és odatette a fatálkába a többi ezüstpénz közé, várni a dupla aranypénzzé váló átváltozás boldog pillanatát.

Angélique néni nagyot sóhajtott, és arra gondolt, hogy egy szava se lehetett volna, ha Pitou az egész pecsenyét megeszi minden rizsestül, hiszen igazán gavallérosan fizetett.

 

29
Pitou mint forradalmár

Pitou, miután eleget tett a Gilbert doktortól kapott parancsnak, úgy gondolta, ideje, hogy engedelmeskedjen a szíve parancsának is.

Van-e jobb, mint engedelmeskedni, ha a kapott parancs pontosan megegyezik a szív legtitkosabb és leghőbb vágyaival?

Pitou nyaka közé kapta a lábát, és máris loholt a keskeny kis Lonnet utcán, hogy mielőbb a pisseleux-i majorba érjen.

De annyi emlék tolult az agyába, hogy hamarosan kénytelen volt lelassítani a lépteit.

Ha az ember megtér szülővárosába vagy falujába, színpompás szőnyegként terül a lába elé az ifjúsága, s minden megélt nap egy-egy szín, egy-egy minta azon a szőnyegen.

Minden lépésnél boldog órák, fájdalmas órák emlékétől dobban, sajdul a szív: emitt örömömben sírtam, amott bánatomban.

Pitou nem volt lélekbúvár, de éppolyan ember volt, mint bárki más; a Pisseleux-be vezető út az emlékek útja volt neki, és sok-sok érzés kavargott a lelkében, mire Billot mama majorjába ért.

Amikor meglátta a tanyaépületek hosszan elnyúló gerincét, az évszázados szilfákat, amelyek mintha csak azért csavarodtak volna meg, hogy felülről nézhessék a füstöt eregető mohlepte kéményeket, amikor meghallotta az istállók népének távoli neszezését, a kutyák morgását, a szekérzörgést, megtorpant, megigazította a sisakot, a dragonyoskardot, igyekezett minél előnyösebb külsővel megjelenni, ahogy az már egy szerelmeshez és katonához illik.

Senki sem ismerte meg, ami azt bizonyítja, hogy igyekezete nem volt hiábavaló.

Egy béres a lovakat itatta a tókánál; zajt hallott, megfordult, és egy fűzfa borzas ágai közt megpillantotta Pitout, pontosabban a sisakját meg a kardját.

A béres megkövült a rémülettől.

Pitou elhaladtában odaszólt neki:

- Hé, Barnaut! Jó napot!

A béres úgy megdöbbent, hogy a sisakos-kardos férfi tudja a nevét, hogy lekapta a kalapját, és elengedte a lovak kötőfékét.

Pitou nyájasan rámosolygott.

De a bérest nem nyugtatta meg a nyájas mosoly, annál is kevésbé, mivel nem is látta a jókora sisak miatt.

Ebben a pillanatban Billot mama kinézett az ebédlő ablakán, és megpillantotta az idegent.

Felpattant.

Olyan idők jártak, hogy senki sem érezte biztonságban magát; rémhírek terjedtek, hogy például haramiák járják a vidéket, és lekaszálják a még éretlen gabonát.

Miért jött ez a katona? Védelmező-e vagy támadó?

Billot mama jól szemügyre vette Pitout, de továbbra is kétségek közt hányódott: a lábbeli parasztra, a fényes sisak hadfira vallott.

De ha paraszt, ha katona volt a jövevény, egyenest belépett a konyhába.

Billot-né elébe sietett.

Pitou, nehogy modortalannak lássék, levette a sisakot.

- Ange Pitou! - kiáltotta Billot-né. - De hisz ez Ange!

- Jó napot, Billot mama - mondta válasz gyanánt Pitou.

- Ange! Uramisten! Ki gondolta volna? Hát felcsaptál katonának?

- Még hogy katonának! - Pitou fensőbbségesen mosolygott. Aztán körülsandított, de nem látta, akit keresett. Billot-né figyelmét nem kerülte el Pitou vizsla tekintete.

- Catherine-t keresed, igaz? - kérdezte.

- Igen, Billot mama - válaszolta Pitou -, szeretném köszönteni.

- Odakint van a mosóházban, ruhát tereget. Ülj le, Pitou, mesélj!

- Örömmel - mondta a legény. - Hát, megjöttem, itt vagyok. Örülök, hogy látom, Billot mama.

Pitou maga alá húzott egy széket.

Közben egyre többen lettek a konyhában: a béres szétvitte a hírt, és mezei munkások, szolgálólányok, mind összeszaladtak.

Valahányszor bejött valaki, suttogás támadt!

- Csak nem Pitou az?

- De bizony ő.

- Nahát!

Pitou körbehordozta tekintetét régi barátain. Legtöbbjük számára simogatás volt a jól ismert kedves mosoly.

- Egyenest Párizsból jössz? - kérdezte a ház asszonya.

- Egyenest onnét.

- Na és hogy van a gazda?

- Nagyon jól, Billot mama.

- Aztán hogy állnak a dolgok Párizsban?

- Nagyon rosszul.

- Rosszul?

A hallgatóság gyűrűje összébb szorult.

- A király? - kérdezte a gazdasszony.

Pitou ajkát biggyesztve fejezte ki megvetését a monarchia iránt, és csak annyit mondott:

- Hát, hát...

- A királyné?

Na, erre már Pitou semmit se mondott.

- Hűha! - csóválta a fejét Billot mama.

- Hűha! - visszhangozta a gyülekezet.

- Rajta, Pitou, mesélj! - mondta a gazdasszony.

- Ejnye, hát kérdezzen! - válaszolta Pitou.

Nem volt ínyére, hogy Catherine távollétében mondja el mindazt, amit érdekesnek gondolt.

- Miért viselsz sisakot? - kérdezte Billot-né.

- Trófea - mondta Pitou.

- Trófea? Az mit jelent?

- Ó, hát persze! Honnan is tudhatná, hogy mi az, hogy trófea - mosolygott elnézően Pitou. - A trófea hadizsákmány. Azt jelenti, hogy az ember legyőzött egy ellenséget.

- És te legyőztél egy ellenséget, fiam?

- Még hogy egyet? Hát nem tudja, hogy mi ketten foglaltuk el a Bastille-t, Billot gazda meg én?

A bűvös Bastille szó felvillanyozta a hallgatóságot. Pitou a bőrén érezte az emberek leheletét.

- Mesélj! Meséld el, mi mindent csinált az uram! - mondta büszkeségtől és aggodalomtól remegve Billot-né.

Pitou leste, hogy jön-e már Catherine, de Catherine nem jött.

Sértőnek érezte, hogy Catherine a mosott ruhával bíbelődik, amikor ő, a legfrissebb eseményekről is tájékozott Pitou, megérkezik Párizsból.

Bosszúsan csóválta a fejét.

- Nagy sora van annak - mondta kényszeredetten.

- És éhes vagy, igaz? - kérdezte Billot-né.

- Mi tagadás.

- És szomjas is.

- Egy kicsit.

Erre aztán olyan sürgés-forgás támadt, hogy Pitounak arra se volt ideje, hogy meggondolja, mit mondott, máris almabort, húst, kenyeret és mindenféle gyümölcsöket tettek eléje.

Pitou pokolbélű volt, ahogy vidéken mondani szokás, vagyis nagyétkű, de bármilyen gyors munkát végeztek is a gyomornedvei, még nem tudta megemészteni az Angélique néni kakaspecsenyéjét, amelynek alig fél órája nyelte le az utolsó falatját.

Ráadásul egykettőre feltálalták neki az ételt-italt, így aztán még időt se nagyon nyert vele, hogy elfogadta a szíves kínálást.

De hát most már mit tehetett szegény, nekifohászkodott az evésnek.

Hanem hiába volt az elszántság, hiányzott az étvágy.

- Valami baj van? - kérdezte Billot-né, látva, hogy Pitou nem boldogul a falattal.

- Nincs semmi baj, csak...

- Adjatok inni Pitounak!

- Még tele a poharam.

- De talán jólesne egy kis pálinka.

- Pálinka?

- Hátha rászoktál az ivásra Párizsban.

Azt hitte a jóasszony, hogy két hét elég volt hozzá, hogy a romlatlan Pitou kivetkőzzön magából.

Pitou sértett önérzettel utasította vissza a feltételezést.

- Pálinkát, azt én sosem iszom - mondta.

- Akkor mesélj!

- Jó, jó, de aztán kezdhetem elölről az egészet Catherine kisasszony kedvéért - akadékoskodott Pitou.

Ketten vagy hárman máris szaladtak a mosóházba. A többiek is Catherine kisasszony keresésére indultak.

Pitou véletlenül az emeletre vezető lépcső felé tekintett, és egy nyitott ajtón át észrevette Catherine-t.

Catherine az ablakban ült, és az erdő felé nézett, vagyis Boursonne felé.

Úgy el volt merülve gondolataiba, hogy észre se vette a házbeli sürgés-forgást és a ház körüli jövést-menést.

"Ó! - gondolta szomorúan Ange Pitou -, az erdő felé néz, Boursonne felé, biztos, hogy Isidor de Charnyra gondol."

És keserveset sóhajtott.

Közben visszajöttek a hírvivők a mosóházból és mindenhonnan, ahol csak keresték Catherine-t.

- Na? - kérdezte Billot-né.

- Nem tudjuk, hol van a kisasszony.

- Catherine! Catherine! - kiáltott Billot-né.

De a lány se látott, se hallott.

- Én tudom, hogy miért nem találták Catherine kisasszonyt a mosóházban - mondta Pitou Billot-nénak.

- Na, miért?

- Hát mert nincs ottan.

- Te talán tudod, hogy hol van?

- Igen.

- Na, hol?

- Odafönt.

És Pitou kézen fogta a gazdasszonyt, fölment vele néhány lépcsőfokot, és Catherine-ra mutatott, aki a hajnalkával és repkénnyel körbefuttatott ablak deszkáján üldögélt.

- Fésülködik - mondta az anya.

- Nem hinném - válaszolta búsan Pitou -, már szépen meg van fésülködve.

A gazdasszony nem vette észre a legény búbánatát.

- Catherine! Catherine! - kiáltotta teli torokból.

A lány összerezzent, mint akit rajtakaptak, gyorsan becsukta az ablakot, és azt kérdezte:

- Mi történt?

- Gyere már, Catherine! - mondta Billot mama. Nem is sejtette, hogy milyen hatással lesznek a szavai: - Ange megjött Párizsból.

Pitou szorongva várta, mit válaszol Catherine.

- Nocsak - mondta hűvösen Catherine.

Olyan hűvösen, hogy Pitou körül megfordult a világ.

Catherine olyan egykedvűen jött lefelé a lépcsőn, amilyennek Van Ostade vagy Brauwer képei mutatják a flamand nőket a 17. században.

- Hát megjött, Pitou úr? - mondta a földszintre érve.

Pitou pirulva és reszketve fejet hajtott.

- Sisakja van neki - súgta oda egy szolgálólány Billot kisasszonynak.

Pitou meghallotta, mit mondott, és Catherine arcát lesve várta a hatást.

Leste Catherine kicsit megsápadt, de hamvasságából mit sem vesztett bájos orcáját.

És Catherine arcán nem látszott, hogy illő ámulattal adózna Pitou sisakjának.

- Sisakja van? - mondta szórakozottan Catherine. - Na és minek?

Ez már a derék Pitounak is sok volt.

- Sisakom is van, meg kardom is - mondta sértett hiúsággal -, mégpedig azért, mert harcoltam, és megöltem egy csomó vértest meg svájci gárdistát, és ha nem hiszi, Catherine kisasszony, hát kérdezze majd meg az apjaurától!

Catherine olyan szórakozott volt, hogy csak a válasz utolsó része hatolt el a tudatáig.

- Hogy van az apám - kérdezte -, és miért nem jött haza magával? Talán rosszul mennek a dolgok Párizsban?

- Nagyon rosszul - mondta Pitou.

- Úgy hallottam, hogy minden elrendeződött - vetette ellen Catherine.

- Elrendeződött, de aztán újra összezavarodott - mondta Pitou.

- Hát nem azt követelte a nép, hogy a király hívja vissza Necker urat?

- Követelni követelte - válaszolta fölényes hangon Pitou.

- És a király eleget tett a követelésnek, a nép pedig megnyugodott, nem igaz?

- Olyannyira megnyugodott a nép, hogy maga akar igazságot tenni, és most éppen leöldösi az összes ellenségeit.

- Az összes ellenségeit! - kiáltotta, döbbenten Catherine. - És kik a nép ellenségei?

- Hát az arisztokraták - vetette oda Pitou.

Catherine elsápadt.

- Kik az arisztokraták? - kérdezte.

- Hogyhogy kik? Hát akiknek nagy földjeik vannak... meg szép kastélyaik... akik kiéheztetik a népet... akiknek mindenük megvan, miközben nekünk semmink sincs.

- Tovább! - sürgette Catherine.

- Azok, akiknek szép lovaik meg hintajuk van... mi bezzeg gyalog járunk.

- Jézus Mária! - kiáltotta halálra válva Catherine.

Pitou könyörtelenül folytatta:

- Magának is van olyan ismerőse, aki arisztokrata.

- Nekem?

- Nekünk? - kapta fel a fejét Billot-né.

- Ugyan kicsoda? - kérdezte Catherine.

- Például Berthier de Sauvigny.

- Berthier de Sauvigny?

- Akitől azt az arany fülbevalót kapta, amit akkor is viselt, amikor Isidor úrral táncolt.

- Na és?

- Na és én a tulajdon két szememmel láttam, amint az emberek megették annak a Berthier-nek a szívét.

A hallgatóság borzadva felhördült. Catherine kis híján lefordult a székről.

- És te láttad ezt! - kérdezte Billot mama minden ízében remegve.

- De még Billot úr is.

- Uramisten!

- Mostanra már, gondolom, minden párizsi és versailles-i arisztokratát megöltek vagy megégettek.

- Rémes! - suttogta Catherine.

- Mért volna rémes? Maga például, Billot mama, nem arisztokrata.

- Az az érzésem, Pitou úr, hogy nem volt ilyen vérengző, mielőtt Párizsba ment volna - mondta komor határozottsággal Catherine.

- Én most se vagyok vérengző, Catherine kisasszony - mondta megzavarodva Pitou -, csak hát...

- Akkor ne büszkélkedjen azokkal a rémtettekkel, amelyeket a párizsiak követtek el, elvégre maga nem párizsi, és nem követte el azokat a rémtetteket.

- Olyannyira nem - kapott a szón Pitou -, hogy Billot úr meg én majdnem otthagytuk a fogunkat, amikor védelmünkbe vettük Berthier-t.

- Ó, az én drága jó apám! Ez rávall - kiáltotta rajongó szeretettel Catherine.

Billot-né szemét elfutotta a könny.

- Micsoda nagyszerű ember az én uram! - mondta. - És mit csinált?

Pitou elmesélte a Grève téri szörnyű jelenetet, hogy Billot mennyire nekikeseredett, és hogy haza akart jönni Villers-Cotterets-ba.

- Hát miért nem jött haza? - mondta olyan hangon Catherine, hogy Ange Pitounak megremegett a szíve, és baljós érzések kerítették hatalmukba.

Billot mama összekulcsolta a kezét.

- Gilbert úr ottmarasztalta - mondta Pitou.

- Azt akarja, hogy megöljék az uramat? - kérdezte Billot-né, és rázta a zokogás.

- Azt akarja, hogy gyászba boruljon apám háza népe? - tette hozzá Catherine őszinte fájdalommal.

- Dehogy, dehogy! - tiltakozott Pitou. - Gilbert doktor végül is meggyőzte Billot urat, hogy még egy ideig Párizsban kell maradnia, hogy sikerre vigyék a forradalmat.

- Ők ketten? - kérdezte Billot-né.

- Nem, velük van La Fayette és Bailly is.

- Ó, La Fayette és Bailly! - álmélkodott a gazdasszony. - Ha ők is velük vannak, az mindjárt más.

- És mikorra tervezi, hogy hazajön? - kérdezte Catherine.

- Hát azt már igazán nem tudom, kisasszony.

- És hogyhogy te hazajöttél?

- Én azt a feladatot kaptam, hogy kísérjem Fortier abbéhoz Sébastien Gilbert-t, aztán jöjjek ide, és adjam át Billot úr utasításait.

Azzal Pitou felállt, diplomatához illő tapintattal jelezve, hogy bizalmas közlései vannak. Ha a béresek, szolgálók nem is, a ház úrnői tüstént megértették a célzást.

Billot mama felállt, és elbocsátotta a személyzetet.

Catherine ülve maradt, és Pitoura függesztette tekintetét.

"Vajon mi mondandója van?" - töprengett.

 

30
Billot-né lemond a lánya javára

A két nő feszült figyelemmel várta, hogy Pitou tolmácsolja a családfő kívánságait. A fiú tudta, hogy igen nehéz feladatnak kell eleget tennie, hiszen az anya megszokta, hogy Billot távollétében ő parancsoljon a háznál, Catherine pedig természeténél fogva minden béklyót nehezen tűrt. Kedves, szorgos, jólelkű lány volt ugyan, de képességei a többiek fölé emelték, és a majorban mindenki hallgatott a szavára, márpedig a független szellem és a tekintély az alapja, hogy valaki uralkodjon a környezetén.

Pitou tisztában volt vele, hogy küldetésének eleget téve örömöt szerez majd Catherine-nak, és bánatot okoz az anyának. Egyébként, ő maga nehezen tudta elképzelni Billot mamát mint másodhegedűst. És persze nem örült neki, hogy a megváltozott körülmények közt tovább nő a távolság közte és Catherine közt.

De hát mit tehetett: hírnökként nem okoskodnia kellett, hanem pontosan átadnia az üzenetet. Mindenesetre nem rohant ajtóstul a házba:

- Billot mama - mondta -, a férjeura azt szeretné, ha magának a lehető legkevesebb vesződsége lenne.

- Ezt meg hogy értsem? - lepődött meg az asszonyság.

- Ezt úgy kell érteni, hogy egy ekkora gazdaság igazgatása rengeteg gonddal és munkával jár, mert ugye piacozni kell...

- Hát aztán?

- Fizetni, napszámot osztani...

- Hát aztán?

- Ellenőrizni a mezei munkát...

- Hát aztán?

- A szántást, aratást...

- Hát persze! Mondta valaki, hogy nem kell?

- Dehogy, senki se mondta, de hát a piacozáshoz utazni kell.

- Van lovam.

- A fizetéseknél veszekedni.

- Van nyelvem.

- Folyton ellenőrizni a munkát.

- Nem szoktam elhanyagolni.

- Na és aztán az aratás! Az már nem csekélység: főzni a sok aratómunkásnak, segíteni a fuvarosoknak...

- Nem ijedek én meg a munkától, ha segíthetek vele a páromnak - jelentette ki a derék asszony.

- No jó, de...

- De?

- De hát túl sok ez... a maga korában...

- Hohó! - emelte fel az ujját Billot mama, és igencsak görbén nézett Pitoura.

- Segítsen már, Catherine kisasszony! - mondta szegény fiú érezve, hogy kezd kifogyni az érvekből, és egyre nehezebb a helyzet.

- Nem tudom miben segíthetnék - mondta Catherine.

- Hát jó! - durálta neki magát Pitou. - Billot gazda azt kívánja, hogy ne a feleségének kelljen mindezzel vesződnie.

- Hanem kinek? - csattant fel Billot-né.

- Olyasvalakinek, aki erősebb egyéniség, és aki egyesíti az ő és a maga erényeit: Catherine kisasszonynak.

- A lányom vezesse a házat? Nahát!

- Természetesen a maga irányításával, anyám - sietett kijelenteni Catherine.

- Nem, nem, szó sincs róla - erősködött Pitou. Most már nem akart tovább kertelni. - Azt az üzenetet kell átadnom, hogy Billot úr megbízza és meghatalmazza Catherine kisasszonyt, hogy amíg ő távol van, vezesse a házat és az összes munkálatokat.

E szavak, melyek nyilvánvalóan híven tolmácsolták a gazda akaratát, sértették ugyan Billot-nét, de ő olyan jó természettel volt megáldva, hogy se féltékenység, se harag nem támadt a szívében: férje csalhatatlanságának tudata rögtön megbékéltette a megváltozott helyzettel.

Az nem lehet, hogy Billot tévedjen. Az nem lehet, hogy az akarata ne teljesüljön.

E két érvet hozta fel maga ellen a derék asszony.

És nem voltak ellenérvei.

A lánya szemébe nézett, és nem látott mást, csak szerénységet, bizalmat, jóakaratot, gyöngédséget, tiszteletet.

Billot-né meg volt győzve.

- Az uramnak igaza van - szólt. - Catherine fiatal, jó eszű, állhatatos, sőt csökönyös.

- Ez már igaz! - bólogatott Pitou. Biztos volt benne, hogy közbeszólásával legyezgeti a lány hiúságát, de úgy, hogy az egy gúnyos megjegyzéssel is felér.

- Catherine-nak nem esik majd olyan nehezére az utazgatás - folytatta Billot-né -, és jobban ellenőrizni tudja a mezei munkákat. Ő majd olcsóbban vásárol, drágábban ad el. És lesz tekintélye a lánynak, engedelmeskedni fognak neki.

Catherine elmosolyodott.

- Hát igen! Az én kislányom mostantól ide-oda nyargal a földeken, vezeti a pénzügyeket, vásárokra jár... mostantól úgy kell viselkednie, mintha férfiember volna.

- Ne féltse Catherine kisasszonyt! - mondta Pitou fontoskodva. - Itt vagyok, mellette leszek, mindenhova elkísérem.

A kegyes ajánlat, amelytől Ange alkalmasint azt várta, hogy nagy hatással lesz Catherine-ra, egészen máshogy sült el, mint ahogy a fiú várta volna.

A leány elpirult, de nem az örömtől, hanem a haragtól, és mert kikívánkozott belőle valami csípős megjegyzés, de nagy nehezen visszafojtotta.

Pitou nem volt világfi, nem tudott különbséget tenni arcpír és arcpír között, de Catherine villámló tekintetéből azért rájött, hogy lovagi szolgálatát nem fogadják valami szívesen.

- Miért nem mond valamit, Catherine kisasszony? - A legkedvesebb mosolyát vetette a lányra: lapátfogai kivillantak vastag ajka mögül.

- Azért, mert ha nem vette volna észre, butaságot méltóztatott mondani, Pitou úr.

- Butaságot? De miért? - kiáltotta a szerelmes fiú.

- Eh! Még hogy az én Catherine lányomat egy testőr kísérgesse mindenhová! - csóválta a fejét Billot-né.

- De hát... az erdőkben... egyedül! - dadogta Pitou olyan naiv aggodalommal, hogy a két nőnek nem volt szíve nevetni rajta.

- Ez is szerepel az uram óhajai közt? - kérdezte Billot mama elárulva, hogy némi csúfondárosság nem idegen amúgy jámbor természetétől.

- Ó, dehogy! - kapott a szón Catherine. - Az lustáknak való mesterség lenne, és az én apám biztosan nem biztatta lustaságra Pitou urat, és ha netán mégis arra késztette volna, Pitou úr visszautasította volna ezt a szerepet.

Pitou elkerekedett szemmel bámult Catherine-ra és Billot mamára. Minden terve füstbe ment.

Catherine, csalhatatlan női ösztönnel, látta, milyen fájdalmas csalódás érte Pitout.

- Nyilván Párizsban látott olyan lányokat, Pitou úr - mondta -, akik nem bánták, ha oda a jó hírük, és kedvüket lelték benne, ha férfiak legyeskednek körülöttük.

- De hát maga nem egyszerű lány, hanem mától fogva a ház úrnője!

- Na jó, elég a fecsegésből - vágta el a vitát Billot-né -, a ház úrnőjének más dolga van. Gyere, Catherine, átadom neked a házat, ahogy apád parancsolta.

Ezután olyan jelenet játszódott le a döbbent Pitou szeme láttára, amely egyszerűségében is megható és fenséges volt.

Billot-né átadta a kulcsokat Catherine-nak, és elszámolt neki minden ruhával, ágyneművel, minden palack borral, a bútorokkal és az élelmiszerrel. Odavezette a lányát az ötvenéves intarziás íróasztalhoz, amelynek a fiókjaiban tartotta Billot papa az iratokat meg a Lajos-aranyakat, a családi kincseket és feljegyzéseket.

Catherine ünnepélyesen vette át a teljhatalmat; okos kérdéseket tett fel az anyjának, minden válaszon elgondolkozott, és az új értesüléseket szemlátomást gondosan elraktározta az elméjében és az emlékezetében, hogy alkalomadtán a lehető legjobban tudja használni őket.

A tárgyak lajstromba vétele után a jószágszemle következett. Az egészséges és beteg birkák, bárányok, kecskék, tyúkok, galambok, lovak, ökrök és tehenek számbavétele.

Ami különben puszta formalitás volt.

A lány már régóta jószágigazgatónak számított.

Senki sem ismerte nála jobban a majorságot; a bárányok már egy hónapos korukban jó barátságban voltak vele, a galambok úgy szerették, hogy mihelyt megjelent a dúc környékén, körülrepkedték, a lába elé telepedtek, sőt a vállára szálltak.

A lovak nyerítve üdvözölték; egyedül Catherine tudta lecsitítani a legtüzesebbeket. Volt egy csődör, amely nem tűrte, hogy a közelébe menjenek, de tüstént megszelídült, ha meglátta Catherine-t, és a tenyeréből ette a száraz kenyeret.

Némely emberi lény igézni tud a tekintetével: úgy megbűvöli vagy megrettenti az állatot, hogy az meg se próbál szembeszállni vele.

Gyakran látni, hogy a vad bika percekig bánatosan, szelíden bámul az előtte álló mosolygó kisgyerekre, aki nem is sejti a veszélyt.

És gyakran látni, hogy a vad bika alattomosan és hökkenten néz farkasszemet az előtte álló tagbaszakadt paraszttal, aki némán, csak a tekintete erejével féken tudja tartani. A bika leszegi a fejét, láthatólag támadni készül, de a lába földbe gyökerezik, remeg, imbolyog: fél.

Catherine minden állatot megbűvölt. Olyan nyugodt és határozott volt, olyan szelíd, egyszersmind erős akaratú, s oly kevéssé kihívó vagy félős, hogy az előtte álló állatot meg se kísértette, hogy ellene forduljon.

Gondolható, hogy még bűvösebb hatással volt az emberekre. Nem volt olyan férfi, aki léhán beszélt volna róla; nem volt olyan legény, akinek hátsó gondolata lett volna vele kapcsolatban; akik szerelmesek voltak belé, azt kívánták, bárcsak a feleségük lenne, akik nem voltak szerelmesek belé, azt kívánták, bárcsak a nővérük volna.

Pitou lehajtott fejjel, csüngő karral, gépiesen lépdelt Catherine és az anyja nyomában, amíg csak a jószág- és határszemle tartott.

Nem szóltak hozzá. Néma, komor tanúja volt az eseményeknek. A szemleút után Billot-né összehívatta az embereket.

- Gyermekeim - szólt a félkörben álló béresekhez, szolgálókhoz. - A gazda még egy ideig Párizsban marad, és úgy döntött, hogy amíg távol van, Catherine vezesse a gazdaságot. Igaza van a gazdának. Én már öregszem, és nem tudok mindent fejben tartani.

Catherine fiatal és erős. Mostantól ő a gazdasszony. Ő kezeli a pénzt. Mindenki engedelmességgel tartozik neki. Én leszek az első, aki örömmel teljesíti minden kívánságát.

Catherine nem tartott beszédet. Gyöngéden megcsókolta az anyját.

Az a csók nagyobb hatással volt az emberekre, mint bármilyen szónoklat. Billot mama sírva fakadt. Pitou meghatódott.

Az emberek megéljenezték az új gazdát.

Catherine tüstént hivatalba lépett, és kiosztotta a feladatokat. Mindenki nagy buzgalommal látott munkához, ahogy az már lenni szokott, amikor új uralkodó lép a trónra.

Pitou kettesben maradt Catherine-nal.

- És velem mi lesz? - kérdezte.

- Magával? Nem is tudom... Nem tudom, milyen munkát adhatnék magának.

- De hát nem maradhatok tétlenül!

- Mit akar csinálni?

- Hát amit az előtt csináltam, hogy Párizsba mentem.

- Akkor az anyám fogadta be.

- Most maga a gazdasszony.

- Hiába, nem tudok munkát adni magának, Ange úr.

- Miért?

- Mert maga tudós ember, párizsi uraság, akihez nem illenek a paraszti munkák.

- Ugyan már! - tiltakozott Pitou.

Catherine széttárta a karját.

- Még hogy én tudós! - szerénykedett Pitou.

- Hát persze.

- Nézze meg, micsoda karom van, Catherine kisasszony!

- Az nem számít!

- Miért teszi ezt velem, Catherine kisasszony? - mondta Pitou nekikeseredve. - Azzal az ürüggyel, hogy tudós vagyok, éhhalálra akar ítélni. Hadd emlékeztessem, hogy Epiktétosz, a nagy filozófus rabszolgaként született Rómában, és Ezópusz, a meseíró is verejtékes munkával kereste meg a kenyerét. Pedig azok az urak igazán tudósabb emberek voltak énnálam.

- Sajnálom, nem tudok mit tenni.

- De hát Billot úr befogadott a házába, és most is ő küldött ide.

- Csakhogy az apám rákényszeríthette magát, hogy olyan munkát végezzen, amit én, a lánya nem követelhetek meg magától.

- Hát ne követelje meg, Catherine kisasszony!

- Igen, de akkor tétlenül lesz, és én ezt nem engedhetem meg. Amit az apám mint gazda megtehetett, azt én mint megbízott nem tehetem meg. Úgy kell sáfárkodnom a javaival, hogy jövedelmezzenek.

- De ha dolgozni fogok, hasznot is hajtok! Láthatja, Catherine kisasszony, hogy circulus vitiosusba került.

- Az meg micsoda?

- A hibás okoskodást nevezik circulus vitiosusnak, kisasszony. Kérem, engedje meg, hogy a tanyán maradjak, és bízza rám a legnehezebb munkákat! Akkor majd meglátja, hogy tudós és semmirekellő vagyok-e. Különben is valakinek a könyvelést is vezetnie kell, és az efféle számolásban én igazán otthon vagyok.

- Szerintem az igencsak kevéske elfoglaltság egy férfinak - mondta Catherine.

- Hát semmire se vagyok jó? - kiáltott Pitou.

- Egyelőre itt maradhat a tanyán - enyhült meg Catherine -, majd gondolkozom, és meglátom, mit tehetek az érdekében.

- Azt akarja eldönteni magában, hogy egyáltalán megtűrjön-e a tanyán. De hát mit vétettem én maga ellen, Catherine kisasszony? Ó, nagyon, de nagyon megváltozott.

Catherine alig észrevehetően megvonta a vállát.

Nem tudott érveket mondani Pitounak, de az nyilvánvaló volt, hogy terhére van a fiú erősködése.

Véget vetett hát a társalgásnak:

- Fejezzük be, Pitou úr, Ferté-Milonba kell mennem.

- Akkor szaladok, felnyergelem a lovát, Catherine kisasszony.

- Köszönöm, nem tartok rá igényt.

- Nem engedi, hogy elkísérjem?

- Nem. Maradjon itt! - parancsolta ellentmondást nem tűrve Catherine.

Pitounak földbe gyökerezett a lába, lehajtotta a fejét, és csak nehezen tudott visszatartani egy könnycseppet, amely úgy égette a szemét, mint a forró olaj.

Catherine faképnél hagyta Pitout, és egy lovászfiút utasított, hogy nyergelje fel a lovát.

- Ó - suttogta Pitou magára maradva. - Azt mondja, megváltoztam, de igazából maga változott meg, Catherine kisasszony, méghozzá gyökeresen.

 

31
Mi bírja rá Pitout, hogy elhagyja a Billot-tanyát,
és visszamenjen Haramont-ba, az ő igazi otthonába?

Billot-né zokszó és keserűség nélkül adta át az irányítói szerepet a lányának, s az emberek is újult erővel folytatták a rövid időre félbeszakadt munkát.

Catherine, a lova felnyergelésére várva, bement a házba, futó pillantást vetett Pitoura, aki még mindig ugyanazon a helyen állt, s csak a fejét forgatta a lány után, aztán eltűnt a szobájában.

"Vajon mit csinál Catherine a szobájában?" - tűnődött Pitou.

Szegény jámbor Pitou! Hogy mit csinált? Hát szépen megfésülködött, fehér főkötőt, finom harisnyát vett fel.

Aztán, amikor végzett a szépítkezéssel, és hallotta, hogy a felszerszámozott ló ott dobrokol az eresz alatt, gyorsan elbúcsúzott az anyjától, és elment.

A tétlenségre kárhoztatott Pitout egy csöppet sem nyugtatta meg Catherine irgalmas-közömbös pillantása. Kétségek közt hányódott, és ez az állapot elviselhetetlen volt számára. Elviselhetetlen, mert amióta újra találkoztak, el se tudta képzelni az életét Catherine nélkül.

Meg aztán valami homályos gyanú is ott motoszkált a fejében.

Pitou, hallva a ló távolodó lépteit, az ajtóhoz szaladt. Catherine épp ráfordult arra a keskeny szekérútra, mely az erdős dombháton át a ferté-miloni országúthoz vezetett.

A fiú sajgó szívvel búcsút intett neki, bár tudta, hogy nem várhat választ Catherine-tól. És akkor hirtelen eszébe jutott valami.

Catherine megtilthatta neki, hogy elkísérje, de azt nem akadályozhatja meg, hogy kövesse.

Mondhatta, hogy "nem akarom látni magát", de azt nem mondhatja, hogy "megtiltom, hogy nézzen engem".

Dolga nem lévén, mi akadályozhatja meg, hogy észrevétlenül kövesse Catherine-t, és az erdő rejtekéből messziről szemmel tartsa?

Másfél mérföld az út a tanyáról Ferté-Milonba. Másfél mérföld oda, másfél mérföld vissza: igazán semmiség Pitounak.

Meg aztán a szekérút nagy kanyarral szeli át az erdőt. Ha ő, Pitou toronyiránt megy, megtakaríthat negyed mérföldet. Összesen tehát két és fél mérföld az út oda-vissza.

És mi az, két és fél mérföld, egy olyan embernek, aki gyorsabban jár, mint Hüvelyk Matyi az óriástól elorzott hétmérföldes csizmában?

Pitou nem sokat teketóriázott; épp hogy megfogamzott benne a szándék, máris valóra váltotta.

Miközben Catherine az országút felé ügetett, ő bevetette magát a rozsba, és meggörnyedve az erdő felé futott.

Egykettőre az erdő széléhez ért, átugrott az árkon, s nekiiramodott a fák közt, kevésbé kecsesen, mint a megriasztott őz, de nem kevésbé sebesen.

Futott vagy fertályóra hosszat, és fertályóra múltán megpillantotta maga előtt az országút világos szalagját.

Megállt, és elrejtőzött egy hatalmas tölgyfa göcsörtös törzse mögé. Biztos volt benne, hogy megelőzte Catherine-t.

Várt tíz percet, várt negyedórát, de senki se jött.

Lehetséges volna, hogy Catherine ott felejtett valamit a tanyán, és visszafordult érte?

Pitou nagy óvatosan kilopakodott az erdőszélre, és egy vastag bükkfa mögül kidugta a fejét. Ellátott egészen a lapályig: senki nem járt az úton.

Igen, Catherine nyilván otthon felejtett valamit, és visszament.

Pitou újra futásnak eredt: látni akarta, amint Catherine kilovagol a tanyáról. De hirtelen megtorpant.

Meghallotta Catherine lovának lépteit.

Catherine tehát elhagyta a ferté-miloni országutat, és most azon az ösvényen poroszkál, amelynek a torkolatában ez olvasható egy kis táblán:

Boursonne felé

Pitou végigtekintett az ösvényen. Messze, nagyon messze, az erdő sötétzöld háttere előtt megpillantotta Catherine kese lovát és piros köpenyét.

Catherine, mint mondtuk, messze járt, de hát Pitou számára nem volt olyan messze a messze.

- Hohó! - kiáltotta, s újra futásnak eredt az erdőben. - Szóval nem Ferté-Milonba megy, hanem Boursonne-ba. Pedig azt mondta, hogy Ferté-Milonban van dolga, azt mondta, hogy Ferté-Milonba megy.

Pitou inaszakadtából rohant, rohant, mint aki eszét vesztette.

Meggörnyedve futott, sisakjával neki az ágaknak, átgázolva tüskebokrokon, szükség esetén kardjával vágva utat magának.

Kétszer olyan gyorsan haladt gyalog a sűrűben, mint Catherine lóháton az úton.

Már nemcsak látni akarta Catherine-t. Hazugságon akarta kapni, hogy fölébe kerekedhessen.

Hamarosan egy vonalba került Catherine-nal, de mivel a lány már csak lépésben haladt, Pitounak meg kellett állnia, mert a lába alatt meg-megreccsentek a gallyak, és a Fickó hegyezni kezdte a fülét.

Pitou kifújta magát, ló és lovasa pedig megnyugodott.

Egyszer csak a Fickó felnyihogott, és egy másik ló válaszolt neki.

Catherine megpálcázta a keselyt, vágtába ugratta.

Szemből egy szintén vágtató lovas közeledett. Találkoztak, megálltak egymás mellett.

Pitout olyan váratlanul érte Catherine mozdulata, hogy ő maga mozdulni se bírt, csak a szemét meregette, hogy lásson valamit. Nem sokat látott, olyan nagy volt a távolság.

De ha látni nem is látta, érezte, mi játszódik le Catherine lelkében; érezte, hogy elpirul örömében, hogy boldogságtól hullámzik a keble, csillog a tekintete.

Nem látta a lovas arcvonásait, de rögtön tudta, ki az. Megismerte zöld bársony vadászmentéjéről, paszományos kalapjáról, büszke tartásáról. Az az elegáns, jóképű fiatalember, aki Catherine-nal táncolt Villers-Cotterets-ban!

Isidor de Charny!

Csakugyan ő volt.

Pitou akkorát sóhajtott, hogy valósággal szélvihart támasztott, aztán nekieredt, hogy hallótávolságba kerüljön: Catherine és az ifjú Charny úgy el voltak foglalva egymással, hogy nem törődtek vele: négylábú vagy kétlábú lény csörtet-e a bozótban, alig húszlépésnyire tőlük.

Igaz, a fiatalember egy pillanatra felegyenesedett a nyeregben, és Pitou felé nézett. De nem látta, nem is láthatta meg a fiút, mert Pitou villámgyorsan hasra vetette magát. Hasra vetette magát, és mint a kígyó, odakúszott a közelükbe.

Hallgatózott.

- Jó napot, Isidor úr - mondta Catherine.

"Tudtam, hogy ő az" - suttogta magában Pitou. Elhagyta az ereje, úgy érezte, összeroppan a fáradtság és a féltékenység súlya alatt.

A fiatalok elengedték a kantárszárat, és megfogták egymás kezét. Némán, mosolyogva, remegve néztek egymásra, a két ló pedig - nyilván két régi ismerős - vidáman bókolt, dörgölődzött.

- Késve jött ma, Isidor úr - törte meg a csendet Catherine. "Ma! - gondolta Pitou. - Tehát máskor nem szokott elkésni."

- Nem tehetek róla, Catherine kisasszony - mentegetőzött a fiatalember -, levelet kaptam a bátyámtól, és postafordultával válaszolnom kellett. Ne féljen, holnap újra pontos leszek.

Catherine mosolygott, és Isidor gyöngéden megszorította a kezében felejtett kezet.

Pitou szívét mintha éles kések hasogatták volna.

- Friss híreket kapott Párizsból, igaz? - kérdezte Catherine.

- Igen.

- Képzelje, én is! Hát nem különös? Épp a napokban mondta, hogy gyakran megesik, hogy ha két ember szereti egymást, ugyanaz történik velük.

- Bizony. Na és magának ki hozott híreket Párizsból, szép Catherine-om?

- Pitou.

- Pitou? Hát az miféle szerzet? - kérdezte a fiatal nemes könnyed derűvel.

E kérdéstől bíborszínűre vált Pitou amúgy is piros ábrázata.

- Hát nem emlékszik? Pitou az a szegény fiú, akit apám felkarolt, és aki a kísérőm volt néhány hete a bálban.

- Ó, igen, igen! - mondta a nemesúr. - Akinek olyan pipaszárlába és bütykös térde van...

Catherine felkacagott. Pitou, porig alázva, a hátára fordult, végigtekintett pipaszárlábán, bütykös térdén, aztán felült, de végül meggondolta magát, és sóhajtva visszahanyatlott.

- Ejnye - évődött Catherine -, ne bántsa azt a szegény fiút! Tudja, mit ajánlott nekem fél órája?

- Nem én! De nagyon kíváncsi vagyok.

- Nos, el akart kísérni Ferté-Milonba.

- Pedig nem is oda ment.

- Nem hát, hiszen tudtam, hogy maga itt fog várni. Igaz, tévedtem, mert végül majdhogynem nekem kellett várnom magára.

- De kár, Catherine, hogy nem fogadta el a szép lovag ajánlkozását! Jól elszórakoztatott volna bennünket.

- Azt hittem, hogy jobban szeret kettesben lenni velem, Isidor úr - nevetett Catherine.

- Úgy is van, Catherine.

A fiatalembernek szerelemtől csillogott a szeme. És mellére vonta a szép leány piruló orcáját.

Pitou lehunyta a szemét, hogy ne lássa, ami ezután következik, de elfelejtette befogni a fülét, így aztán tisztán hallotta, hogy Isidor megcsókolja az ő Catherine-ját.

Pitou tépte a haját kétségbeesésében, mint az a pestises, akit Gros festett meg a Napóleon meglátogatja a jaffa pestiskórházat című híres vásznán.

Mire magához tért, a két szerelmes már továbbléptetett.

Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket Pitou hallott:

- Igaza van, Isidor úr... Sétáljunk egy órácskát! Majd a lovam gondoskodik róla, hogy gyorsan hazaérjek... És még árulkodni se fog a derék jószág.

A pár eltűnt Pitou szeme elől. Alkonyodott, és Pitou úgy érezte, hogy számára örökre bealkonyult. Végighemperedett az avarban, és átengedte magát a fájdalomnak.

A hűvös esti szellő térítette magához.

"Nem megyek vissza a tanyára - határozta el. - Ott csak gúnyban, megaláztatásban lenne részem, egy olyan nő kenyerén kéne élnem, aki más férfit szeret, egy olyan férfit, aki mi tagadás, szebb is, gazdagabb is, előkelőbb is, mint én. Nem, nem... semmi keresnivalóm Pisseleux-ben, Haramont az én hazám, ott a helyem, ott talán nem fognak csúfolni, amiért bütykös a térdem."

Azzal Pitou megdörzsölte pipaszárlábát, amely már annyi szolgálatot tett neki, és elindult Haramont felé. Nem tudta, hogy híre, no meg a sisakja, kardja híre, már megelőzte őt, és hogy szülőfalujában, ha nem is a boldogság, de a dicső jövő várja.

Ami nem kevés, hiszen - mint tudjuk - embernek ritkán jut osztályrészül a tökéletes boldogság.

 

32
Pitou mint szónok

Pitou tíz óra tájt ért Villers-Cotterets-ba, ahonnan vagy hat órával korábban indult el a fentiekben leírt embert próbáló vándorútra, és bár nagyon szomorú volt, rájött, hogy okosabban teszi, ha a Dauphin fogadóban tölti az éjszakát, mintsem a szabad ég alatt egy tölgy- vagy bükkfa csekélyke oltalmában.

Eszébe se jutott, hogy egy haramont-i háznál kérjen éjszakai menedéket, hiszen legkorábban fél tizenegykor ért volna a faluba, és jól tudta, hogy olyankor már másfél órája minden ajtó zárva, minden lámpás eloltva.

Pitou tehát a Dauphinben szállt meg, és másfél frankért kiváló ágyat kapott, továbbá egy négyfontos kenyeret, nagy darab sajtot és egy kancsó almabort.

Pitoun két érzés uralkodott el, az elcsigázottság érzése és a reménytelen szerelemé. A test és a lélek csatájában a lélek sokáig tartotta magát, de végül alulmaradt.

Másképpen szólva: tizenegy órától hajnali kettőig Pitou nyögött, sóhajtozott, álmatlanul forgolódott az ágyban, de hajnali kettőkor elaludt, és aztán csak hétkor nyitotta ki a szemét.

Amiként Haramont-ban este fél tizenegykor minden teremtett lélek mélyen alszik, Villers-Cotterets-ban reggel hétkor már mindenki talpon van.

Pitou ismét csak magára vonta a közfigyelmet a sisakjával meg a kardjával.

Alighogy kilépett a fogadó kapuján, csődület támadt körülötte.

Nem kétséges, népszerű emberré vált az egész vidéken.

Nem minden vándornak van ilyen szerencséje. Azt mondják, a nap mindenkire egyformán süt, de az is igaz, hogy a nap ritkán süt le az olyanokra, akik próféták akarnak lenni a saját hazájukban.

De kevés embernek van olyan házsártos és a kegyetlenségig fösvény nagynénje, amilyen Angélique néni volt; nem minden feneketlen bendőjűnek van olyan szerencséje, hogy öt frankot tudjon adni, ha kínálás nélkül bekebelez egy egész kakast.

És az esik meg a legritkábban a tékozló fiúkkal, hogy sisak csillog a fejükön, kard csörög az oldalukon, az öltözetük további része pedig mindennek mondható, csak katonásnak nem.

Merthogy őszintén szólva leginkább az a kard meg a sisak vonzotta Pitoura a honfitársai figyelmét.

Mint látjuk, volt, mi vigasztalja a szerelmi bánat sújtotta Pitout.

Néhány villers-cotterets-i lakos, aki előző nap Fortier abbé kapujától a Soissons utcába, Angélique néni kapujáig kísérték Pitout, most úgy döntött, hogy folytatják az ünneplést, és elkísérik a fiút Haramont-ba.

Amint határoztak, úgy is cselekedtek, Haramont népe pedig látva, hogy a villers-cotterets-iak milyen nagyba nézik Pitout, rögtön illő tisztelettel fogadták falujuk szülöttét.

Az is igaz, hogy a mag termékeny talajba hullott. Pitou előző napi átvonulása nagy hatással volt az haramont-iakra: a sisak meg a kard látványa belevésődött mindazok emlékezetébe, akik csak látták a fényes jelenést.

Következésképp a falubeliek - megtisztelve érezve magukat Pitou nem remélt visszatérése miatt - nagyrabecsülésük megannyi jelével halmozták el a fiút. Felkérték, hogy vesse le a harci díszét, és pihenjen meg a főtéren a négy hársfa árnyékában, amiként Mars hadistent pihenésre invitálták Thesszáliában a nagy győzelmei évfordulóján.

Pitou örült a szíves fogadtatásnak, annál is inkább, mert úgy tervezte, hogy megtelepszik Haramont-ban. Tüstént ki is bérelt egy szobát teljes bútorzattal.

A bútorzat egy szalmazsákos ágyból, két székből, asztalból valamint egy korsóból állt.

A tulajdonos évi tíz frankot kért az egészért, vagyis két párolt kakas árát.

Megállapodván a bérleti díjban, Pitou elfoglalta lakhelyét, mindenkit meghívott egy pohár italra, aki csak elkísérte, és mivel a sok esemény, no meg az almabor alaposan a fejébe szállt, szónoklatot intézett híveihez a ház küszöbéről.

A szónoklat nagy esemény volt Haramont-ban, ezért aztán az egész falu felsorakozott a ház előtt.

Pitou deákos ember volt, végtére tanulta az ékesszólás művészetét, és főleg ismerte azt a nyolc kulcsszót, amellyel a kor néptribunjai mozgósítani tudták a nemzetet.

Pitou nem volt La Fayette, de hát Haramont se volt Párizs.

Az exordium még Fortier abbé kényes ízlését is kielégítette volna.

- Polgártársak, honfitársak! - dörögte. - Milyen jóleső érzés is kiejteni ezt a szót, amit már más franciáknak is mondtam, mivel minden francia testvér, de itt, azt hiszem, igazi testvéreimhez szólok, és haramont-i honfitársaim személyében igazi családra találok.

Volt néhány nő a hallgatóságban, ők kevésbé lelkesedtek Pitouért - göcsörtös térde, pipaszárlába kiábrándító látvány volt a szemükben -, de a család szóról azonnal az jutott eszükbe, hogy Pitou korán árvaságra jutott, és hogy az anyja halála óta egyszer sem lakhatott jól szegény. Elég volt hát, hogy az árva Pitou kiejtse száján a család szót, és többük lelkében máris megpendült az a bizonyos érzékeny húr, amelynek pendülése óhatatlanul elindítja a könnyeket.

Pitou végzett az exordiummal, és rátért a narrációra, a szónoki beszéd második szakaszára.

Elbeszélte Párizsba való útját, a dragonyosokkal való összecsapását, a Bastille bevételét és a nép bosszúját; elsiklott fölötte, hogy ő maga milyen szerepet játszott a Palais-Royal környékén és a Saint-Antoine külvárosban vívott harcokban, de minél kevésbé dicsekedett a hőstetteivel, annál nagyobbat nőtt a honfitársai szemében, és az elbeszélő rész végére Pitou sisakját akkorának látták, mint az Invalidusok palotájának kupoláját, a kardját meg mint az haramont-i haranglábat.

Pitou végzett a narrációval, és rátért a konfirmációra, a szónoklat ama kényes részére, amelyről - Cicero szerint - megismerszik az igazi orátor.

Bebizonyította, hogy jogosan zúdult a népharag a harácsolókra. Említést tett a két Pittről, a nemesi és papi kiváltságokkal magyarázta, hogy kitört a forradalom, végül pedig felhívást intézett Haramont népéhez, hogy kövesse a nagy francia nép példáját, és keljen fel a közös ellenség ellen.

A konfirmáció után következett a befejező rész, a peroráció, amelynek Pitou olyan fenséges gesztussal adott nyomatékot, hogy az a legkiválóbb szónokok között jelölte ki a helyét.

Leejtette a kardját, és ahogy lehajolt érte, heves mozdulattal kirántotta a hüvelyből.

Egyetlen gyújtó hangú mondattal fegyverbe szólította az haramont-iakat, honfiúi kötelességüknek nevezte, hogy kiteljesítsék a párizsi forradalmat.

A feltüzelt haramont-iak üdvrivalgásban törtek ki.

És kihirdették a forradalmat Haramont-ban.

Azok a villers-cotterets-iak, akik jelen voltak az eseményen, hazafias érzelmektől dagadó kebellel indultak vissza otthonukba, és olyan szilaj elszántsággal fújták a dalt, hogy "Éljen Henrik, hős királyunk!", hogy az semmi, de semmi jóval nem kecsegtette az arisztokratákat.

Rouget de l'Isle még nem komponálta meg a Marseillaise-t, és az önkéntesek, akik 1790-ben annyi dicsőséget szereztek, azok se elevenítették még fel a Ça ira kezdetű régi népdalt, lévén, hogy még csak az Úr 1789. esztendejében jártak.

Pitou azt hitte, hogy csak egy jól sikerült szónoklatot tartott, de valójában forradalmat csinált.

Bement a házba, elfogyasztotta a Dauphin fogadóban vásárolt kenyér és sajt maradékát, aztán elment rézdrótot vásárolni, a drótból hurkokat készített, és amint besötétedett, kifeszítette őket az erdőben.

Éjszaka egy óra tájban már haza is tért az első zsákmánnyal, két nyúllal.

Lefeküdt, és bár még mindig sajgott a szíve, s ráadásul az ágy kemény volt és göröngyös, azonnal mély álomba merült.

Reggel hétkor arra ébredt, hogy a nap bekukucskál az ablakon.

De nemcsak a nap kukucskált be az ablakon, hanem vagy három tucat haramont-i is.

Pitou felült, megdörgölte a szemét, honfitársaira mosolygott, és szívélyesen megkérdezte tőlük, minek köszönheti, hogy ily korai órán ily nagy számban megtisztelik a látogatásukkal.

Egy Claude Tellier nevű favágó vállalta a szószóló szerepét.

- Ange Pitou! - mondta. - Egész éjjel gondolkoztunk. Arra jutottunk, hogy minden igaz honfinak fel kell fegyverkeznie a szabadságért, ahogy te mondtad tegnap.

- Úgy van - mondta Pitou olyan határozottan, hogy mindenki láthatta: ő vállalja szavai következményeit.

- Csakhogy hiányzik valami, ami nélkül nem tudunk felfegyverkezni.

- Micsoda?

- A fegyver.

- Hát, anélkül pedig nem megy.

- De mi arra jutottunk a sok gondolkozással, hogy mi mindenáron felfegyverkezünk.

- Amikor elmentem, öt puska volt Haramont-ban - mondta Pitou -, három elöltöltő puska és egy egylövetű meg egy kétlövetű vadászpuska.

- Most már csak négy van - válaszolt Claude Tellier -, az egyik vadászpuska egy hónapja végleg bemondta az unalmast.

- A Désiré Maniquet puskája, igaz? - kérdezte Pitou.

- Igen, és nemcsak hogy bemondta az unalmast, hanem még két ujjamat is elvitte - mondta Désiré Maniquet, és felmutatta megcsonkított kezét. - És mivel annak a Longpré nevezetű arisztokratának a vadaskertjében történt a baleset, az arisztokraták meg fognak fizetni érte.

Pitou bólintott, jelezve, hogy szerinte is jogos a bosszú.

- Egy szó, mint száz, csak négy puskánk van - vette vissza a szót Claude Tellier.

- Nohát négy puskával már öt embert fel tudtok fegyverezni - mondta Pitou.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy az ötödiknek lándzsája lesz. Párizsban is így van: négy puskás, egy lándzsás. Jó, ha van lándzsa, mert föl lehet rá tűzni a levágott fejeket.

- Hohó! - mondta egy öblös, vidám hang. - Remélem, mi nem fogunk fejeket vagdosni.

- Talán nem - mondta Pitou ünnepélyesen. - Feltéve, hogy sikerül ellenállnunk idősebb és ifjabb Pitt pénzének. De egyelőre a puskáknál tartottunk, és ahogy Bailly úr szokta mondani: ne térjünk el a tárgytól. Hány fegyverfogható ember van Haramont-ban? Összeszámoltátok?

- Igen.

- Na, és hány?

- Harminckettő.

- Tehát huszonnyolc puska hiányzik.

- Sose lesz annyi puskánk - legyintett az öblös hang jól megtermett gazdája.

- Majd meglátjuk, Boniface.

- Mondom, hogy nem lesz.

- Én meg azt mondom, hogy lesz, és azt is tudom, hogy hogyan.

- Na, hogyan?

- Úgy, hogy szerezni fogunk.

- Szerezni?

- Szerezni hát. A párizsi népnek se volt fegyvere. S akkor Marat, egy nagy tudású, de nagyon csúf orvos, megmondta a párizsi népnek, hogy hol talál fegyvert, a párizsi nép elment arra a helyre, amit Marat mondott, és talált is fegyvert.

- És mit mondott Marat a párizsiaknak, hová menjenek fegyverért? - kérdezte Désiré Maniquet.

- Azt mondta nekik, hogy menjenek az invalidusok palotájához.

- Igen ám, de itt, Haramont-ban nincs invalidusok palotája.

- De én tudok egy helyet, ahol több mint száz puska van - mondta Pitou.

- Hol?

- Fortier abbé kollégiumának egyik termében.

- Fortier abbénak száz puskája van? Csak nem a ministránsait akarja fölfegyverezni az a piszok csuhás?

Pitou nem nagyon szerette Fortier abbét, mégis rosszulesett neki a régi tanára elleni heves kirohanás.

- Nana, Claude - mondta -, nana! Én egy szóval se mondtam, hogy azok a puskák Fortier abbé puskái.

- De ha egyszer nála vannak!

- Hamis az okoskodásod, Claude. Én itt vagyok Bastien Godinet házában, de Bastien Godinet háza mégsem az enyém.

- Ez már igaz - erősítette meg kéretlenül Pitou állítását Bastien Godinet.

- Azok a puskák nem Fortier abbé puskái - mondta Pitou.

- Hát akkor kié az a sok puska?

- A városé.

- De ha a városé, akkor miért van Fortier abbénál?

- Azért, mert Fortier abbé háza is a városé, Fortier abbé csak azért lakhat ott, mert ingyen misézik, és tanítja a szegény polgárok gyerekeit. Márpedig mivel Fortier abbé háza igazából a város tulajdona, a város teljes joggal tárolja a tulajdonában levő ház egyik szobájában a puskáit. Világos?

- Világos - válaszolta kórusban a hallgatóság.

- Jó, de most arra felélj, hogy hogy tudjuk megszerezni azokat a puskákat, he?

A kérdés váratlanul érte Pitout. Megvakarta a füle tövét.

- Felelj, de gyorsan ám - mondta egy másik hang -, mert mennünk kell dolgozni.

Pitou fellélegzett: ez utóbbi közbeszólás kibúvót adott neki.

- Dolgozni? - kiáltott. - A munkán jár az eszetek, amikor arról van szó, hogy fegyverre keltek a haza védelmére?

És Pitou olyan gunyoros és megvető kacajjal adott nyomatékot szavainak, hogy az haramont-iak porig alázva néztek össze.

- Ha muszáj, föláldozunk mi néhány napot, hogy szabadok legyünk - mondta valaki.

- A szabadságért nem egy-két napot kell föláldozni - mondta Pitou -, hanem minden napot.

- Ezek szerint ha az ember a szabadságért munkálkodik, akkor pihen - mondta Boniface.

- Ejnye, Boniface! - vágott vissza Pitou, és olyan arcot vágott, mint a haragvó La Fayette -, sosem lesz szabad, aki nem képes lábbal tiporni az előítéleteket.

- Jól van, én egy csöppet se bánom, ha nem kell dolgoznom - mondta Boniface. - Csakhogy akkor nem lesz mit ennünk.

- Miért, most, van mit enni?

- Haramont-ban még van. Párizsban talán nincs.

- Majd akkor eszünk, ha legyőzzük a zsarnokokat. Azt hiszed, mi ettünk július 14-én? Vedd tudomásul, hogy még csak eszünkbe se jutott, hogy együnk. Különben nem is volt időnk rá.

- Hűha! - mondták a leglelkesebbek. - Nem lehetett tréfadolog a Bastille bevétele.

- Enni! - folytatta megvetően Pitou. - Nem mondom, inni ittunk. Szörnyű hőség volt, és az ember torkát csípte az ágyúfüst.

- És mit ittatok?

- Hogy mit ittunk? Vizet, bort, pálinkát. A nők gondoskodtak az innivalóról.

- A nők?

- A nők bizony! Csodálatosak voltak a nők... zászlót csináltak a ruhájuk elejéből.

- Nahát! - ámuldozott a hallgatóság.

- Jó, jó, de azért másnap csak ettetek valamit - kötötte az ebet a karóhoz egy kételkedő kedvű haramont-i.

- Másnap igen - bólintott Pitou.

- Aha! - diadalmaskodott Boniface. - De ha ettetek, akkor dolgoznotok is kellett.

- Idehallgasson, Boniface úr! Maga olyasmiről beszél, amiről fogalma sincs. Párizs nem egy kis porfészek. Ott nem afféle nemtelen falusiak laknak, akik csak a hasukra hallgatnak. Ezt a magamfajta deákos ember úgy mondja latinul, hogy oboedientia ventri.[27] Na, nem! Párizs, ahogy Mirabeau mondja, a nemzetek feje, Párizs az agy, amely az egész világ sorsán gondolkozik. Márpedig az agy, az sose eszik... érti már uraságod?

"Van benne valami" - gondolta a hallgatóság.

- Az agy sose eszik, mégis táplálkozik - folytatta Pitou.

- Hogyan tud táplálkozni, ha nem eszik? - tamáskodott Boniface.

- Hát láthatatlanul, a test táplálékával.

Na, ezt már nem értették az haramont-iak.

- Magyarázd meg, Pitou! - kérte Boniface.

- Mi sem egyszerűbb. Mint mondtam, Párizs az agy. A vidék pedig a többi testrész, a vidék majd dolgozik, eszik, iszik, és Párizs gondolkodik.

- Na, akkor én itt hagyom a falut, és Párizsba megyek - mondta kötekedve Boniface. - Velem jöttök, emberek?

A hallgatóság egy része hahotában tört ki; szemlátomást Boniface-szal értettek egyet.

Pitou látta, hogy a Boniface gúnyolódása fenyegeti a tekintélyét.

- Hát, rajta! Menjetek csak Párizsba! - mennydörögte. - Ha egyetlen olyan bamba pofát találtok, amilyen a tiétek, ígérem, hogy egy egész aranyat adok nektek minden ilyen fianyúlért.

Azzal Pitou bal kézzel felmutatta éjszakai zsákmányát, a jobb markában pedig megcsörgette azt a néhány Lajos-aranyat, ami még megmaradt a Gilbert doktor bőkezű adományából.

Pitou is megnevettette a hallgatóságot.

Boniface viszont vérig sértődött.

- Hé, hé, Pitou nagyságos úr! Azt mondtad ránk, hogy bamba a pofánk.

- Neked igenis bamba a pofád - jelentette ki Pitou.

- Nézz a tükörbe, te! - acsarkodott Boniface.

- Nézhetném magam én napestig - vágott vissza Pitou -, de minek? Lehet, hogy ugyanolyan csúf a képem, mint a tied, de az biztos, hogy nem olyan ostoba.

Erre már nem volt szava Boniface-nak, ökölcsapással felelt hát, amelyet Pitou ügyesen a szemével fogott fel, s amire rúgással válaszolt, amúgy párizsi módra.

Az első rúgást követte a második, amitől úgy elterült az okvetetlenkedő Boniface, mint a gyalogbéka.

Pitou lehajolt legyőzött ellenfeléhez, mintha végezni akarna vele, s az emberek már éppen Boniface segítségére akartak sietni, amikor Pitou felegyenesedett, s ekként szólott.

- Tanuld meg, hogy a bastille-i győzők nem verekednek puszta ököllel. Keríts egy kardot, és mérjük össze erőnket!

Azzal Pitou kivonta kardját, megfeledkezve róla (vagy tán nem feledkezve meg róla?), hogy Haramont-ban egyetlen kard van az övén kívül, a mezőőré, de az meg vagy egy fél rőffel rövidebb, mint a dragonyoskard.

Pitou mindenesetre felvette a sisakot.

Olyan lelki nagyságról tett tanúbizonyságot, hogy az haramont-iaknak leesett az álla. Most már mindenki egyetértett, hogy Boniface tökfej, faragatlan tuskó, nincs joga belebeszélni a közügyekbe.

Következésképp kiutasították a népgyűlésből.

- Hát ilyen a párizsi forradalom - szónokolt Pitou. - Ahogy Prudhomme mondta... vagy inkább Loustalot... igen, igen, az érdemdús Loustalot, hát persze hogy ő: "Csak azért látjuk nagynak a nagy embereket, mert térden állunk. Talpra, franciák!"

A bölcs mondás a legkevésbé sem illett a helyzethez. De talán éppen ezért volt olyan rendkívüli hatással.

Az okvetetlenkedő Boniface, aki már vagy húszlépésnyire volt a háztól, úgy megdöbbent, hogy visszakullogott, és meghunyászkodva azt mondta Pitounak:

- Ne haragudj ránk! Mi nem ismerjük olyan jól a szabadságot, mint te.

- Nem a szabadságról van szó, hanem az emberi jogokról - mondta Pitou.

Ettől az újabb pörölycsapástól a hallgatóság végképp Pitou lába elé omolt.

- Minden tiszteletünk a tiéd - mondta Boniface -, te igazán tudós ember vagy.

Pitou meghajolt.

- Hát igen - mondta -, neveltetésem és a tapasztalat fölétek emelt, és ha az imént egy kicsit keményen beszéltem veletek, az is csak azért volt, mert baráti érzéseket táplálok irántatok.

Üdvrivalgás harsant. Pitou látta, hogy eljött az ő ideje.

- A munkáról beszéltetek - mondta -, de vajon tudjátok-e egyáltalán, hogy mi a munka? Nektek munka a fahasogatás, a vetés, aratás, bikkmakkgyűjtés, a falrakás. Ti ezt nevezitek munkának. A ti szemetekben az nem munka, amit én csinálok. Nohát nagyon tévedtek: én egymagamban nagyobb munkát végzek, mint ti együttvéve, mert én a ti felemelésteken gondolkozom, a ti szabadságotokról, egyenlőségtekről álmodom. Egyetlen percem annyit ér, mint nektek száz napotok. Az ekét húzó ökrök mind ugyanazt csinálják, de a gondolkozó ember fölülmúlja az anyag erejét. Én egyedül érek annyit, mint ti mindannyian... Tessék, ott van La Fayette: szőke, sovány kis ember, alig magasabb, mint Claude Tellier. Hegyes orra van, vékonyka karja, lába, a keze meg olyan kicsi, hogy nem is érdemes beszélni róla. Nahát! Az az ember két világ terhét viselte a vállán, eggyel több világét, mint Atlasz, a pici keze meg leverte a bilincset Amerika és Franciaország kezéről. És ha az ő kis keze erre volt képes, ítéljétek meg magatok, hogy mire képes az én lapáttenyerem!

És Pitou meglengette öklét, mely akkora volt, mint egy pöröly.

Ezzel a hasonlattal, aztán be is rekesztette a szónoklatát. Biztos volt benne, hogy sikerült meggyőznie a hallgatóságot.

Csakugyan sikerült.

 

33
Pitou mint összeesküvő

A meggyőzött tömeg szétszéledt, Pitou pedig, akit e pillanatban az éhség jobban marcangolt, mint a szerelmi bánat, gyorsan főzéshez látott, majd bekebelezte a nyulat, váltig mondogatva magában: de kár, hogy csak üregi nyulat sikerült fognia, és nem mezeit.

Akkor nem ette volna meg, hanem eladja.

Szépen kereshetett volna vele. Egy mezeinyúlért a méretétől függően hetvenkét-kilencvenhat centime-ot lehetett kapni, s Pitou - bár még maradt néhány Lajos-aranya, és bár nem volt fukar, mint Angélique néni - jó adag takarékosságot örökölt az anyjától, így hát inkább gyarapította volna a vagyonkáját, mintsem hogy költsön belőle.

Jól belegondolva a dologba, pazarlásnak tartotta, hogy egyik nap három frankot ad ki az ételért, másik nap meg hetven-nyolcvan centime-ot. Végtére nem Lucullus ő, és ha mezeinyulat fogott volna, egy egész hétig elélt volna az árából.

Továbbá: feltételezve, hogy nemcsak az első nap, pontosabban az első éjjel, sikerül mezeinyulat fognia, hanem, mondjuk, még hármat zsákmányol a hét folyamán, abból egy hónapra való étkezését megoldhatta volna.

Folytatva a számolgatást: negyvennyolc frankból egy évig elél, a többi pedig tiszta nyereség lett volna.

Pitou, miközben elvégezte e bonyolult számítást, végzett az üregi nyúllal, amely nemhogy hetven-nyolcvan centime-ot hozott a konyhájára, hanem elvitt ötöt vajra, ötöt meg szalonnára. A hagyma viszont nem került pénzébe, azt úgy szedte a községi földeken.

"Munka után édes a pihenés" - tartja a közmondás. Nos, Pitou úgy gondolta, hogy evés után is édes a pihenés, mert kiballagott az erdőbe, keresett egy kies zugot, és leheveredett, hogy szundítson egyet.

Mondani se kell, hogy mihelyt magára maradt a boldogtalan, és nem kellett gyújtó hangú szózatokon törnie a fejét, a gondolatai visszatértek Catherine-hoz és Isidor úrfihoz; egyre csak az ő enyelgésük lebegett a szeme előtt.

Sóhajtozásától meghajoltak a tölgyek és a bükkfák; a természet, mely mosolyogni szokott a jóllakott emberekre, kivételt tett Pitouval, és szegény fiú most sötét pusztaságnak látta a nyulaktól, őzektől hemzsegő, szívének oly kedves erdőt.

Hanem azért menedéket találva a százados fák enyhet adó árnyékában, Pitou megerősítette magát hősies elhatározásában, hogy eltűnik Catherine szeme elől, nem erőlteti rá nyilvánvalóan terhes társaságát, és nem teszi ki magát újabb megaláztatásoknak.

Kínzó fájdalommal töltötte el, hogy nem láthatja Catherine kisasszonyt, de ha férfi vagy, légy férfi!

Különben is nem egészen így vetődött fel a kérdés. Ő, Pitou láthatja Catherine-t, csak Catherine ne lássa őt!

Mi akadályozhatja meg, hogy gondosan elrejtőzve meg-meglesse a szép hűtelent? Semmi.

Mekkora a távolság Haramont és Pisseleux között? Alig másfél mérföld, igazán semmiség.

Nemtelen tolakodás lenne, ha a történtek után megpróbálná Catherine társaságát keresni, de nincs benne semmi kivetnivaló, ha továbbra is figyelemmel kíséri, mit csinál, merre jár Catherine; különben is egy kis testmozgás jót tesz az egészségnek.

Meg aztán a Pisseleux-től Boursonne-ig húzódó erdőkben rengeteg a nyúl. Éjszaka kifeszíti a hurkokat, reggel pedig valamelyik domb tetejéről szétnéz a lapályon, és megfigyeli, mikor hova megy Catherine. Joga van hozzá, sőt bizonyos mértékig a kötelessége is, hiszen Billot gazda a lelkére kötötte, hogy vigyázzon a lányára.

Imigyen felbiztatván magát, Pitou végre abbahagyta a sóhajtozást. Megette vacsorára a magával vitt jókora darab kenyeret, aztán sötétedéssel kifeszített egy tucat hurkot, és lefeküdt a nap melegétől még langyos mohára.

Rögtön elaludt, és aludt, mint akit fejbe vertek, míg föl nem ébredt az éjszaka hűvösétől.

Megnézte a hurkokat, üresek voltak. Nem keseredett el, mert eleve inkább a hajnali fogásban bízott. De mivel egy kicsit nehéznek érezte a fejét, úgy határozott, hogy hazamegy, és majd reggel újra kijön megnézni, van-e zsákmány.

A délután, mint láttuk, eseménytelenül telt el Pitounak, a falucska azonban annál jobban felbolydult.

Mindenki gondolkozott, töprengett, oly igen erősen, hogy a favágók kezében megállt a fejsze, a cséplőkében a cséphadaró, az asztalosokéban a gyalu.

Pitou - az erdőben merengő Pitou - tehetett róla, hogy aznap Haramont-ban nem úgy haladt a munka, mint máskor, s ő tehetett arról is, hogy az emberek bizony összerúgták a patkót.

És ő, aki elhintette a viszály magvát, már nem is emlékezett rá, hogy mit csinált délelőtt.

Este tíz után aztán, ahogy hazafelé tartott, különös csoportosulást vett észre a faluban. Bár ilyen késői órán már minden haramont-i aludni szokott, most ott álldigáltak, üldögéltek, járkáltak a ház előtt, ahol ő, Pitou lakott.

Pitou - nem tudta volna megmondani, hogy miért - rögtön arra gondolt, hogy a furcsán viselkedő emberek róla beszélnek.

Ahogy elment mellettük, az emberek felvillanyozódva összenéztek, és ujjal mutogattak Pitoura.

"Hát ezeket meg mi lelte? - töprengett Pitou. - Pedig nincs is rajtam a sisak."

És ide-oda köszöngetve szerényen bement a házba.

Alig húzta be maga mögött a megvetemedett ajtót, kopogtatást hallott.

Pitou nem gyújtott gyertyát lefekvés előtt; pazarlás lett volna egy olyan embernek, aki nem téveszthette el az ágyát, mivel csak egy ágy volt a szobában, és olvasni se olvashatott, mivel nem volt könyve.

Hanem az biztos, hogy kopogtattak az ajtón.

Pitou elhúzta a reteszt.

Két haramont-i fiatalember lépett fesztelenül a szobába.

- Mi van, Pitou, nincs gyertyád? - szólt az egyik.

- Nincs - válaszolta Pitou. - Minek volna?

- Hát hogy lássál.

- Én sötétben is látok. - És bizonyíték gyanánt hozzátette: - Jó estét, Claude, jó estét, Désiré.

- Mi volnánk azok - mondták amazok.

- Minek köszönhetem a látogatástokat, barátaim?

- Gyere ki a fényre - mondta Claude.

- Fényre? Nincs is holdfény.

- Akkor is világosabb van odakint.

- Mondani akarsz valamit?

- Igen, Ange, beszédünk van veled - mondta Claude minden szót megnyomva.

- Gyerünk!

És mindhárman kimentek.

Szótlanul gyalogoltak, míg egy erdei tisztásra nem értek. Pitou még mindig nem tudta, hogy mit akarnak tőle.

- Na? - kérdezte, látva, hogy két társa megáll.

- Az a helyzet, Ange - mondta Claude -, hogy én meg Désiré Maniquet, mi ketten állunk a falu élén... csatlakozol-e hozzánk?

- Minek?

- Hogy minek?

- Igen - mondta Pitou -, ez a kérdés. Mit terveztek?

- Összeesküvést - súgta Pitou fülébe Claude Tellier.

- Mint Párizsban, mi? - kuncogott Pitou. - Fejtsd ki egy kicsit bővebben!

- Arról van szó, hogy... - elhallgatott, és közelebb intette magához Désirét. - Menj, nézz körül, nem követett-e bennünket valaki!

Désiré bólintott, és nesztelen vadorzóléptekkel eltűnt a sötétben. Egy perc múlva megjelent - éppolyan nesztelenül, ahogy eltűnt.

- Senki sincs a közelben - mondta. - Nyugodtan beszélhetsz.

- Azt mondtad, Pitou - vágott bele Claude -, hogy minden francia falu fel akar fegyverkezni, és ki akarja állítani a maga nemzetőrségét.

- Úgy van - mondta Pitou.

- Nahát. Haramont mért maradna le a többi falu mögött?

- Csakhogy te magad mondtad, Claude, amikor fegyverbe szólítottalak benneteket, hogy Haramont nem tud felfegyverkezni, mert Haramont-ban nincs elég puska.

- Eh, most már nem fáj a fejünk amiatt, hiszen te tudod, hogy hol van puska.

- Tudni éppen tudom - mondta Pitou. Tudta, hogy hova akar Claude kilyukadni, és egy csöppet se volt ínyére a dolog.

- Mi, a falu ifjú hazafiai tanácskozást tartottunk ma délután - folytatta Claude.

- Remek.

- És harminchárman vagyunk.

- Az száznak az egyharmada mínusz egy - fitogtatta számtantudását Pitou.

- Te tudod, hogy kell használni a fegyvert? - kérdezte Claude.

- Még jó! - horkantott Pitou.

- És a menetgyakorlattal hogy állsz?

- Vagy egy tucatszor láttam, hogy mozgat negyvenezer embert La Fayette tábornok - válaszolta fölényesen Pitou.

- Akkor jó - szólt közbe Désiré, csak hogy ő is mondjon valamit.

- Akarsz-e hát a parancsnokunk lenni? - kérdezte Claude.

- Én? - Pitou ugrott egyet meglepetésében.

- Te hát.

A két összeesküvő merően nézett Pitoura.

- Csak nem tétovázol? - kérdezte Claude.

- De hát...

- Szóval mégsem vagy jó hazafi? - vetette oda Désiré.

- Micsoda?

- Félsz valamitől?

- Én? Aki hadiérmet érdemelt ki a Bastille ostrománál?

- Kitüntetést is kaptál?

- Majd akkor fogom megkapni, ha meglesznek az érmek. Billot úr megígérte, hogy az enyémet is átveszi a nevemben.

- Kitüntetést fog kapni. Egy hadiérmes lesz a vezérünk - tört ki a lelkesedés Claude-ból.

- Na, vállalod? - kérdezte Désiré.

- Vállalod? - kérdezte Claude.

- Hát jó, vállalom - felelte Pitou, akit szintén magával ragadott a lelkesedés, meg talán az az ébredező érzés is, amit úgy neveznek: büszkeség.

- Akkor megegyeztünk - kiáltott Claude -, holnaptól fogva te vagy a parancsnok, te irányítod.

- Mit irányítok én?

- Hát a lőgyakorlatot.

- Puska nélkül?

- De hiszen te tudod, hogy hol a sok puska.

- Igen, Fortier abbénál.

- Ott, ott.

- Csakhogy Fortier abbé nyilván nem adja oda őket.

- Nem számít, majd elveszed, mint a párizsi honfiak az Invalidusok palotájánál.

- Én egyedül?

- Mindannyian aláírjuk a kérvényt, és ha kell, segítünk is, sőt egész Villers-Cotterets-t fellázítjuk.

Pitou rázta a fejét.

- Fortier abbé nagyon csökönyös - mondta.

- Ugyan már! A kedvenc tanítványa voltál, neked nem tud nemet mondani.

- Látszik, hogy nem ismeritek - sóhajtott Pitou.

- Micsoda? Szerinted ellen fog állni az öreg?

- Még egy német svadronnak is ellenállna. Nagyon megátalkodott egy ember, injustum et tenacem...[28] Ó, persze, ti nem tudtok latinul.

De a két haramont-it nem kápráztatta el se az idézet, se a megjegyzés.

- Szép kis parancsnokot választottunk magunknak, Claude - mondta epésen Désiré -, a saját árnyékától is fél.

Claude értetlenül csóválta a fejét.

Pitou látta, hogy húzódozásával kockáztatja a felajánlott magas rangot. Eszébe jutott, hogy bátraké a szerencse, ahogy Vergilius mondja: Audentes fortuna juvat.[29]

- Hát jó, nem bánom.

- Szóval vállalod, hogy megszerzed a puskákat.

- Vállalom... hogy megpróbálom megszerezni őket.

- Megpróbálod, megpróbálod - morgott Claude. - Az kevés.

- Ha kevés, hát rajta, szerezd meg te a puskákat! - mondta Pitou. - Máris átadom neked a parancsnokságot. Kíváncsi vagyok, mire jutsz Fortier abbéval... meg a korbácsával.

- Na, tessék! - mondta megvetően Maniquet. - Hazajön Párizsból karddal, sisakban, és még egy vacak korbácstól is megijed.

- A kard meg a sisak még nem vért, és ha vért volna is, Fortier abbé egyszerre megtalálná a gyenge pontját, és jól odacsördítene a korbácsával.

Claude és Désiré most mintha megértette volna Pitou tartózkodását.

- Csak bátran, Pitou fiam! - buzdította Claude.

(A "fiam" nem lekezelő, hanem igen baráti megszólítás a vidéken.)

- Hát jó, rendben van - mondta Pitou -, de akkor engedelmeskedjetek, a hétszázát!

- Majd meglátod, milyen engedelmes katonáid leszünk - mondta Claude, és Désirére kacsintott.

- Csak szerezd meg a puskákat! - tette hozzá Désiré.

- Meglesz - mondta nagy hangon Pitou, bár legbelül erős kétségek gyötörték.

- Megígéred?

- Esküszöm.

Pitou kinyújtotta a kezét, és két társa követte a példáját. Így történt, hogy egy tisztáson, a csillagok világánál három haramont-i legény - Tell Vilmos méltó követője - kihirdette a forradalmat.

Pitou szeme előtt már az lebegett, hogy nemzetőrparancsnoki jelvényekkel ékesen parádézik a csapata élén, és hogy azok a dicső jelvények ha lelkifurdalásra nem késztetik is Catherine kisasszonyt, de legalább gondolkozóba ejtik.

Pitou, választói akaratából magas polcra emeltetvén, azon tűnődött hazafelé menet, hogy miként fog fegyvert szerezni a parancsnoksága alatt álló harminchárom nemzetőrnek.

 

34
Amelyben összecsap a Fortier abbé képviselte monarchikus szellem
és a Pitou képviselte forradalmiság

Azon az éjszakán Pitou lelkét úgy lekötötte a nagy tisztesség, melyben részeltetett, hogy megfeledkezett a hurkokról.

Másnap reggel sisakot, kardot öltött, és elindult Villers-Cotterets-ba.

Hat órát ütött a templom toronyórája, amikor Pitou halkan megkocogtatta a Fortier abbé kis kertkapuját.

A kopogtatás elég hangos volt hozzá, hogy megnyugtassa Pitou lelkiismeretét, és elég halk, hogy senki se hallhassa meg a házban.

Pitou azt remélte, hogy így kap fertályórányi haladékot, s lesz alkalma néhány szóvirággal kicirkalmazni a Fortier abbéhoz intézendő szónoklatát.

Nagy volt a csodálkozása, hogy bármily halkan kopogtatott is, tüstént kinyílt a kertajtó, de egyszerre el is illant a csodálkozása, amikor látta, hogy Sébastien Gilbert áll a kapuban.

A fiú a kis kertben sétálgatott, a leckéjét tanulta a nap első sugarainál, illetve csak mímelte, hogy tanul; szórakozottan lóbálta a nyitott könyvet, és szeszélyes gondolatokba merült e szépséges világ dolgairól.

Pitou láttára felkiáltott örömében.

Megcsókolták egymást, aztán Sébastiennek ez volt az első szava:

- Van híred Párizsból?

- Nincs. És neked? - kérdezte Pitou.

- Nekem van, apám küldött egy nagyon kedves levelet.

- Aha - mondta Pitou.

- Neked is van benne üzenet - folytatta Sébastien.

Elővette a levelet a zsebéből, és megmutatta Pitounak.

"Ui: Billot üzeni Pitounak, hogy ne nagyon untassa vagy szórakoztassa a tanyasiakat."

- Na, ezt igazán kár volt üzennie - sóhajtott. - Nincs, kit untassak vagy szórakoztassak a tanyán. - Még nagyobbat sóhajtott, és magában hozzátette: "Ezt Isidor úrnak kellett volna írnia." Erőt vett magán, és visszaadta a levelet Sébastiennek. - Hol az abbé? - kérdezte.

A fiú fülelt egy kis ideig, és bár az egész udvar és a kert egy része elválasztotta a lépcsőtől, meghallotta, hogy megreccsennek a grádicsok a tiszteletre méltó abbé léptei alatt.

- Most jön lefelé - mondta.

Pitou átment az udvarba, és csak akkor hallotta meg a nehézkes lépteket.

A tiszteletre méltó tanár újságot olvasva jött lefelé.

Az oldalán ott függött hűséges korbácsa, akár egy kapitányi kard.

Fortier abbé úgy ismerte a házat, mint a tenyerét, azt is pontosan tudta, hogy hány lépcsőfok van, ezért aztán fel se emelte a fejét az újságból, és a lépcső aljában majdnem nekiütközött Ange Pitounak, aki mellét kidüllesztve, a lehető legméltóságteljesebb tartásban várta politikai ellenfelét.

És most kénytelenek vagyunk rövid kitérőt tenni, hogy megmagyarázzuk, hogy került Fortier abbéhoz az a harminc-negyven puska, amelyre oly igen fájt Pitounak és két cinkosának, Claude-nak és Désirének a foga.

Amint azt már korábban mondtuk, Fortier abbé a kastély alamizsnása volt, s idővel ő lett a korlátlan hatalmú intendánsa mindazon tárgyaknak, amelyeket színházi nyelven kelléknek neveznek.

Ő volt a letéteményese nemcsak a szent kelyheknek, a könyvtárnak, a bútoroknak, hanem az orléans-i herceg (Lajos Fülöpről van szó, Égalité Fülöp apjáról) régi vadászfelszerelésének is. A felszerelés némely darabja még XIII. Lajosé és III. Henriké volt. Mindezeket a tárgyakat Fortier abbé művészien elrendezte a kastély e célra rendelkezésére bocsátott termében, s a festői hatás kedvéért pajzsokkal, kopjákkal, késekkel, tőrökkel és a Katolikus Liga idejéből való intarziás muskétákkal egészítette ki őket.

A terem ajtaját két ezüsttel befuttatott kis bronzágyú védte: XIV. Lajos ajándékozta őket a nagybátyjának.

Ezen kívül vagy félszáz kanócos puska is volt a kollégium épületében. Az ouessant-i csatában zsákmányolt fegyvereket az Orléans-i-ház egyik sarja ajándékozta a városnak, a város pedig, amely - mint mondtuk - ingyen bocsátotta Fortier abbé rendelkezésére a házat, nem tudván mit kezdeni a muskétákkal, ott helyezte el őket az egyik szobában.

Nos, ezt a kincset őrizte a Fortier nevű sárkány, és ezt a kincset veszélyeztette az Ange Pitou nevű argonauta.

A kastélybeli arzenálról természetesen mindenki tudott a környéken, és sokan szerették volna megszerezni.

De hát az abbé éppolyan éberen őrizte e kincseket, mint a Heszperiszek az aranyalmát termő fát.

És most kanyarodjunk vissza Pitouhoz!

Halkan köhécselt, hogy magára vonja Fortier abbé figyelmét, és igen kecsesen meghajolt.

Az abbé fölnézett az újságból.

- Nicsak! Pitou - mondta.

- Szolgálatára, abbé úr - hajolt meg újra Pitou.

Az abbé összehajtogatta az újságot, pontosabban becsukta, mint egy levéltárcát, mivel abban a boldog korban az újságok még csak akkorák voltak, mint egy kisebbfajta könyv.

Aztán az övébe dugta az újságot, az ellenkező oldalra, mint ahol a korbácsot tartotta.

- A szolgálatomra? - kérdezte csúfondárosan. - Ugyan miben lehetnél te a szolgálatomra.

- De abbé úr...

- Hallottad, mit kérdeztem, hipokrita úr?

- De abbé úr...

- Hallotta, forradalmár úr?

- Na, tessék! Még egy szót se szóltam, és maga máris dühösködik. Szép kis fogadtatás, nem mondom.

Sébastien, aki két napja tanúja volt, hogy Fortier abbé mindenkinek szidja Pitout, mint a bokrot, jónak látta, ha nélküle robban ki a perpatvar a barátja és a tanítója közt - mert hogy kirobban, afelől biztos volt -, és szép csöndben elsomfordált.

Pitou szomorúan nézett utána. Ha nem is tekinthette erélyes harcostársának, mégiscsak szellemi szövetségese volt.

Nagyot sóhajtott, amikor Sébastien eltűnt az ajtó mögött, aztán ismét az abbéhoz fordult:

- Mondja, abbé úr! Miért nevez maga engem forradalmárnak. Talán én tehetek róla, hogy kitört a forradalom?

- Azért nevezlek forradalmárnak, mert a forradalmárok mellett állsz.

- Na de, abbé úr! - mondta önérzetesen Pitou. - Hát a szabadgondolkozással mi lesz?

- Micsoda?

- Est penes hominem arbitrium et ratio.[30]

- Mi a szösz? Hát latinul is tudsz, fajankó?

- Csak annyit, amennyit magától tanultam - szerénykedett Pitou.

- Ismerem a latintudásodat. Nem tudsz helyesen leírni vagy mondani egy mondatot, a barbarizmusban viszont élen jársz.

- Ej, barbarizmus, barbarizmus! Édes Istenem! Ugyan ki beszél hibátlan latinsággal?

- Te gazember! - Az abbét szemlátomást sértette Pitou általánosítása. - Szerinted én nem beszélek hibátlanul latinul?

- Annak bizonyára nem, aki jobb latinos, mint maga.

- Nézze meg az ember! - sápadt el a dühtől Fortier abbé. Szíven ütötte, hogy Pitou okoskodása nincs minden logika híján. - Most példát adtál rá, hogyan gondolkoznak a magadfajta gonosztevők: mindent lerombolnak, lealjasítanak. Hogy kinek a hasznára? Azt maguk se tudják. Rajta, te ostoba! Mondd meg, hogy ismersz-e jobb latinost, mint én!

- Nem, de attól még lehet, hogy van... Nem ismerhetem mindegyiket!

- Azt elhiszem, a hétszázát!

Pitou keresztet vetett.

- Mit művelsz, te istentelen? - förmedt rá az abbé.

- Keresztet vetek, mert káromkodott, abbé úr.

- Na, ebből elég, te csirkefogó! Azért jöttél, hogy vegzáljál?

- Hogy vegzáljam? - ismételte Pitou.

- No lám! Már ezt se érted.

- Már hogyne érteném, abbé úr? Hiszen magától tanultam: vexare latin ige, azt jelenti, hogy háborgat, bosszant, zaklat, gyötör.

Az abbénak tátva maradt a szája.

- Ugyanebből a tőből képzett főnév: vexatio, vagyis megrázkódtatás, kínlódás, gyötrődés, fáradság, például vexatio corporis, melléknév: vexator, vagyis kínzó, sanyargató, gyötrő.

- Még ilyet! - mondta az abbé elképedve. - Többet tud a csibész, mint amennyit régen tudott.

- Áh, semmiség - mondta álszerényen Pitou.

- Hogy van az, hogy amikor a tanítványom voltál, egyszer se tudtam ilyen kerek feleletet kicsikarni belőled?

- Ennek az a magyarázata, abbé úr, hogy amikor a tanítványa voltam, maga elbutított engem, a despotizmusával eltompította az agyamat. A szabadság most felszabadította az elmémet és a szellememet. Érti, abbé úr? A szabadság. - Pitou megkocogtatta a homlokát. - Úgy bizony, a szabadság.

- Te... te gazember!

- Nono, abbé úr! - emelte fel az ujját figyelmeztetően, sőt fenyegetően Pitou. - Ne szidalmazzon! Contumelia non argumentum, a szidalom nem érv.

- Azt hiszed, csirkefogó, hogy le kell fordítanod nekem a latin idézeteidet? - kiáltotta dühösen Fortier abbé.

- Ez nem az én idézetem, abbé úr, ezt Cicero mondta, vagyis egy olyan ember, akihez képest maga legalább annyi barbarizmussal beszélne latinul, mint én magához képest.

- Csak nem gondolod - mondta Fortier abbé lelke fenekéig megrendítve -, csak nem gondolod, hogy hajlandó vagyok vitatkozni veled?

- Miért? A vita megvilágosít, nem?

- Nahát! - kiáltott Fortier abbé. - Nahát! A forradalmárok iskolájába járt a gazember.

- Már hogy jártam volna? Különben is, maga szerint a forradalmárok tudatlan fajankók.

- Azok hát.

- No, akkor hamisan okoskodik, abbé úr, rossz a szillogizmus.

- Én hamisan okoskodom? Nekem rossz a szillogizmusom?

- De még mennyire, abbé úr. A premisszák: Pitou jól érvel, Pitou a forradalmárok iskolájába járt. Konklúzió: a forradalmárok jól érvelnek. Ez a hibátlan szillogizmus.

- Ostoba! Szamár! Ökör!

- Fölösleges becsmérelnie, abbé úr. Objurgatio imbellem animum arguit, a düh a gyengeség jele.

Az abbé vállat vont.

- Nem tud mit válaszolni, igaz? - mondta Pitou.

- Azt állítod, hogy a forradalmárok jól érvelnek. De mondj nekem egyetlenegy forradalmárt, egyetlenegyet, aki írni, olvasni tud.

- Itt vagyok mindjárt én - mondta Pitou magabiztosan.

- Olvasni még csak-csak tudsz, az igaz. De írni!

- Írni is tudok.

- Hiba nélkül, mi?

- Igenis tudok írni.

- Fogadjunk, hogy ha diktálok neked, legalább négy hibát csinálsz egy oldalon!

- Fogadjunk, hogy ha én diktálnék magának, legalább két hibát csinálna egy fél oldalon.

- Hallatlan pimaszság!

- Na, fogadjunk! Keresek én magának olyan rendhagyó igéket meg kacifántos szavakat, hogy biztos megnyerném a fogadást.

- Nincs nekem ilyesmire időm - mondta az abbé.

- Mert veszítene.

- Pitou, Pitou! Emlékezz a mondásra: Pitoueus Angelus asinus est.[31]

- Eh, ilyen mondást bárkire ki lehet találni. Tudja például, mit susogott a fülembe a wualai nádas?

- Nem, de igen kíváncsi vagyok rá, szamárfüles Midas uraság.

- Azt, hogy Fortier forte fortis.[32] Fortier nem mindig vagy nem mindenben erős.

- Vádolni könnyű, bizonyítani nehéz.

- Csakhogy ezt nagyon könnyű bizonyítani, abbé uram... Lássuk csak! Mit tanít a diákjainak?

- De...

- Kövesse az okfejtésemet! Nos, mit tanít nekik?

- Amit tudok.

- Remek! Ne felejtse el, hogy mit válaszolt: "Amit tudok."

- Igenis, ezt válaszoltam - mondta az abbé elbizonytalanodva, mert érezte, hogy amióta Pitou elszakadt tőle, igencsak kinyílt a csipája. - Azt tanítok, amit tudok. Na és?

- Nahát akkor lássuk, hogy mit tud, mit tanít!

- Franciát, latint, görögöt, történelmet, földrajzot, matematikát, asztronómiát, botanikát, numizmatikát.

- És még? - kérdezte Pitou.

- De hát...

- Ennyi az egész?

- Rajzot.

- Tovább!

- Építészetet.

- Tovább!

- Algebrát.

- Az a matematika egyik ága ugyan, de nem baj. Tovább!

- Hova akarsz kilyukadni?

- Nagyon egyszerű: felsorolt mindent, amit tud, vagy amihez konyít, most sorolja fel, amit nem tud!

Az abbé összerázkódott.

- Ó, ó! Látom, hogy ehhez már segítenem kell - mondta Pitou. - Nem tud németül, héberül, arabul, szanszkritul, pedig azok alapnyelvek. A rengeteg származéknyelvről most nem is beszélek. De nem ismeri a természettudományokat, a kémiát, a fizikát...

- Pitou úr!

- Ne szakítson félbe! Tehát nem ismeri a fizikát, a síkháromszögtant, az orvostudományt, az akusztikát, a hajózástant, fogalma sincs a gimnasztikáról.

- Tessék?

- Azt mondtam, gimnasztika, vagyis a testedzés tudománya. A szó a görög gümnosz-ból származik, ami azt jelenti, hogy meztelen, mivel az atléták meztelenül edzették a testüket.

- Ezt éntőlem tanultad - kiáltotta az abbé némi vigaszt találva benne, hogy a saját tanítványa kerekedik fölébe.

- Igen, magától.

- Örülök, hogy beismered.

- Mégpedig hálásan, abbé úr... Nos, ott tartottunk, hogy nem ismeri a...

- Elég! Nyilvánvaló, hogy több dolgot nem tudok, mint amennyit tudok.

- Tehát elismeri, hogy vannak, akik többet tudnak, mint maga.

- Lehetséges.

- Biztos. És minél többet tud az ember, annál világosabban látja, hogy milyen keveset tud.

- Halljam a konklúziót!

- Máris az következik.

- Hát következzen, de azonnal!

- Nos, az a konklúzióm, hogy tekintve viszonylagos tudatlanságát, enyhébben kellene megítélnie a mások viszonylagos tudását. Ezzel kettős erényről, vagyis virtus duplex-ről tenne tanúbizonyságot, amit állítólag Fénelon... márpedig ő volt olyan nagy tudású, mint maga... Fénelon mindenek fölé helyezett. E kettős erény a keresztényi könyörületesség és az alázat.

Az abbé elbődült haragjában:

- Kígyó! Te kígyó!

- Szidalmazol, de nem válaszolsz - ezt egy görög bölcs mondta. Görögül is idézhetném éppen, de hát már mondtam valami hasonlót latinul.

- Lám, ez is a forradalmi eszmék hatása - mondta az abbé.

- Micsoda?

- Az, hogy abba a hitbe ringattak, hogy egyenlőnek tekintsd magad velem.

- Ha ebbe a hitbe ringattak volna is, az még nem jogosítaná fel tanár uramat, hogy nyelvi hibára ragadtassa magát.

- Tessék?

- Csak azt mondom, hogy csúnya hiba volt az előző mondatában.

- Na, ne mondd! És mi volna az a hiba?

- Azt mondta: "Abba a hitbe ringattak, hogy egyenlőnek tekintsd magad velem."

- Na és?

- Na és a "tekintsd", az felszólító mód.

- Az.

- Márpedig itt a kijelentő módot kellett volna használnia a cselekvés képességének vagy lehetőségének kifejezésére szolgáló igeképzős formájában. Vagyis azt kellett volna mondania: "tekintheted".

- Ó! - nyögte az abbé, és minden vére az arcába tolult.

- Az efféle mondattani hibát nevezik szolecizmusnak, nemdebár...

- Pitou, Pitou! - kiáltott Fortier abbé, aki már-már földöntúli erők mesterkedését látta benne, hogy volt tanítványa ilyen mérhetetlenül megokosodott. - Miféle démon hajt, hogy nem szűnsz támadni egy öregembert és az egyházat?

Olyan őszinte kétségbeesés remegett e szavakban, hogy Pitou egy kicsit elérzékenyült.

- Nem démon hajt engem, abbé úr - mondta -, és dehogyis támadom én magát. Csak hát maga mindig olyan lekezelően beszél és viselkedik velem, és elfelejti, hogy minden ember egyenlő.

Az abbé újra dühbe gurult.

- Nem tűröm ezt az istenkáromlást. Még hogy te egyenlő volnál egy olyan emberrel, akit hatvan éven át formált Isten és a tapasztalat? Nem, nem és nem!

- Kérdezze csak meg La Fayette-et, ő hirdette ki az emberi jogokat!

- Ez az! Egy hitszegő alattvalóra hivatkozol, egy árulóra, aki elhintette a viszály magvait a franciák között.

- Micsoda? - képedt el Pitou. - Még hogy La Fayette hitszegő alattvaló? Még hogy La Fayette kelt viszályt? La Fayette áruló? De hisz maga az istenkáromló, abbé úr. Hát hol él maga? Nem tudja, hogy akit maga hitszegőnek nevez, az egyetlen, aki szívvel-lélekkel szolgálja a királyt? Hogy aki maga szerint viszályt kelt, a nemzeti megbékélés legfőbb záloga? Hogy ez az áruló a legjobb francia?

- Sohasem hittem volna, hogy a királyi tekintély olyan mélyre zuhan, hogy egy ilyen semmirekellő - vádlóan Pitoura mutatott - úgy hivatkozik La Fayette-re, ahogy annak idején Ariszteidészre vagy Phókionra hivatkoztak.

- Örülhet, abbé úr, hogy a nép nem hallja, hogy miket beszél - mondta óvatlanul Pitou.

- Ó! Végre lehullt az álarc! - diadalmaskodott az abbé. - Fenyegetőzöl, mi? A nép, mely gyáván lemészárolta a király tisztjeit, a nép, mely kitépte az áldozatai szívét. Igen, igen, a nép, La Fayette úr, Bailly úr, Pitou úr népe. Rajta! Fuss! Szaladj! Árulj be Villers-Cotterets forradalmárainak! Vonszolj végig a város utcáin! Tűzd fel az ingujjad, és akassz fel a lámpavasra! Mire vársz, Pitou? Macte animo, Pitou! Sursum! sursum, Pitou![33] Hol az a kötél? Hol a lámpavas? Ímhol a hóhér: Macte animo, generose Pitoue!

- Sic itur ad astra[34] - vetette oda Pitou, csak hogy ő is mondjon valamit latinul, és nem vette észre, hogy az idézetnek e helyütt igencsak baljós értelme van.

Annál inkább észrevette a végsőkig elkeseredett abbé.

- Á! Á! - süvöltötte. - Szóval így állunk! Á! Szóval így megyek én a csillagokig! Á! szóval azt akarod, hogy lámpavasra kerüljek!

- Én ezt egy szóval se mondtam - tiltakozott Pitou. Elrémült a vita e váratlan fordulatától.

- Á, szóval a szerencsétlen Foullon meg a boldogtalan Berthier sorsát szánod nekem.

- Dehogyis, abbé úr!

- Á! már ott a kezedben a kötél, vérszomjas vadállat, te másztál fel a lámpára a városháza előtt, a te rémséges pókkarjaid vonszolták fel az áldozatokat.

Pitou dühösen méltatlankodni próbált, de Fortier abbé belefojtotta a szót.

- Te voltál az, megismerlek - folytatta Joadhoz méltó eksztázisban. Megismerlek. Te Catilina, te!

- Most már elég! - kiáltott Pitou. - Tisztában van vele, hogy gyaláz engem, abbé úr? Tisztában van vele, hogy aljas rágalmakat szór a fejemre?

- Én csak neveden nevezlek.

- Vegye tudomásul, hogy ha folytatja, panaszt emelek maga ellen a nemzetgyűlés előtt! Mit képzel?

Az abbé felkacagott.

- Rajta, jelentsen fel! - mondta keserű gúnnyal.

- És a rossz honpolgárok elnyerik méltó büntetésüket, ha gyalázzák a jó honpolgárokat.

- A lámpavas!

- Maga rossz honpolgár.

- Aki kötelet érdemel, mi? Kötelet! - Az abbénak hirtelen tágra meredt a szeme. - Ó, a sisak! Ő a sisakos ember.

- Miféle sisakos ember?

- A sisakos ember, aki kitépte Berthier gőzölgő szívét, a kannibál, aki odavitte Berthier szívét az elektorok asztalához. Te vagy az a sisakos ember, Pitou, te vagy az az emberi szörnyeteg... Takarodj! Takarodj! Takarodj!

És minden "takarodj!"-ra egy-egy lépést tett Pitou felé, Pitou pedig döbbenten hátrált előle.

A szörnyű vád hallatára - melyről az olvasó tudja, hogy ugyan igaztalanul érte Pitout - szegény fiú messzire hajította a sisakot, melyre pedig oly nagyon büszke volt. A sisak csörömpölve gurult az udvar kövezetén.

- Ez felért egy vallomással, bűnös lélek, bevallottad gonosztettedet - dörögte Fortier abbé.

- Hé, hé! - tiltakozott magánkívül az ártatlanul megvádolt Pitou. - Ne túlozzon, abbé úr!

- Á, szóval túlzok? Szóval csak egy kicsikét akasztottál, épp csak egy csöppet gyilkolásztál, báránykám?

- Nagyon jól tudja, abbé úr, hogy az nem én voltam, hanem Pitt.

- Miféle Pitt?

- Hát az ifjabbik Pitt, idősebb Pittnek, Chatham lordnak a fia, aki pénzt osztogatott, mondván: "Költsétek el, nem kell róla számot adnotok." Ha tudna angolul, angolul idézném, de hát nem tud.

- Talán te tudsz angolul?

- Gilbert úr megtanított.

- Három hét alatt? Te hazug, te csaló!

Pitou látta, hogy veszélyes terepre tévedt.

- Idehallgasson, abbé úr! - mondta. - Nem vitatom, hogy joga van úgy gondolkozni, ahogy akar.

- Nocsak!

- Ez így van.

- Tehát Pitou úr megengedi, hogy a saját fejemmel gondolkozzam. Köszönöm, Pitou úr.

- Na, tessék! Ezen is megsértődik... Ha ez így megy tovább, nem fogom tudni megmondani, hogy mi célból jöttem magához.

- Á! Szóval valami céllal jöttél ide! Csak nem küldöttségben?

És az abbé gúnykacajt hallatott.

- Abbé úr! - mondta Pitou örvendve, hogy az abbé jóvoltából végre jövetele tárgyára térhet. - Tudhatja, abbé úr, hogy mindig nagy tisztelettel voltam a jelleme iránt.

- Ó, micsoda meglepetés!

- És mindig csodálattal adóztam a nagy tudásának.

- Kígyó!

- Én, kígyó?

- Halljam, mit akarsz kérni tőlem! Vegyelek vissza a kollégiumba? Hogyisne! Hogy megrontsd a tanítványaimat? Na, nem! Halálos mérgeddel megfertőznéd zsenge palántáimat: Infecit pabula tabo.

- De abbé úr...

- Nem, ezt hiába is kérnéd. Gondolom, enni szeretnél, merthogy, ugye, a hitvány párizsi hóhérok éppúgy esznek, mint a tisztességes emberek. Ismerem az étvágyadat... Nos, ha azt akarod, hogy vessek neked egy-egy darab véres húst, megkapod. De a küszöbön, kis kosárban, azaz sportalában, ahogy a római patrónusok adták a klienseiknek.

- Én nem enni kérek magától, abbé úr - húzta ki magát Pitou. - Van mit ennem, hála Istennek, és senkinek se akarok a terhére lenni.

- Ejha! - mondta meglepetten az abbé.

- Én nem vagyok koldus, úgy élek, mint minden magabíró ember, dolgozom. Sőt nemhogy nem szorulok mások könyöradományára, de olyan tekintélyre tettem szert, hogy többen vezérükké választottak.

- Miii? - mondta az abbé olyan döbbenettel vegyes borzadállyal, mintha áspiskígyóra lépett volna.

- Igen, igen, vezérükké választottak - ismételte önelégülten Pitou.

- Minek a vezérévé?

- Egy szabad emberekből álló csapat vezérévé.

- Uramisten! Megőrült szegény.

- Az haramont-i nemzetőrcsapat parancsnoka vagyok - mondta tettetett szerénységgel Pitou.

Az abbé közel hajolt Pitouhoz, hogy leolvassa a vonásairól, nem hazudik-e.

- Haramont-ban van nemzetőrcsapat? - kiáltotta.

- Igen, abbé úr.

- És te vagy a parancsnoka?

- Igen, abbé úr.

- Te?

- Én.

Az abbé égnek emelte karját.

- Ó, borzalom! Vége a világnak - suttogta.

- Nyilván tudja, abbé úr - mondta Pitou nyájasan -, hogy a nemzetőrség intézményét azért hozták létre, hogy védelmezze a honpolgárok életét, szabadságát és javait.

Az öregember úgy le volt sújtva, hogy csak annyit tudott kinyögni: - Ó!

- És hogy kívánatos lenne minél jobban megerősíteni ezt az intézményt - folytatta Putou -, kivált vidéken, a bandák miatt.

- Ezt te mondod, te bandavezér? Te, te, haramiák, gyújtogatók, gyilkosok vezére!

- Tévedésben van, kedves abbé úr. Remélem, hamarosan találkozik az embereimmel, és majd meglátja, hogy milyen becsületes honpolgárok.

- Hallgass! Hallgass!

- Az a legfőbb célunk, hogy védelmezzük magukat, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy egyenesen magához jöttem.

- Mi végett? - kérdezte Fortier abbé.

- Hát ez az - mondta Pitou megvakarva a füle tövét. Nézte, hogy hová gurult a sisakja; nem kell-e túlságosan eltávolodnia a visszavonulás vonalától, ha fel akarja venni a földről katonás öltözékének ezt a nélkülözhetetlen kellékét.

A sisak ott hevert alig néhány lépésnyire a Soissons utcára nyíló nagy kaputól.

- Azt kérdeztem, mi végett - ismételte az abbé.

- Nos, küldetésem célja a következő - mondta Pitou, és két lépést tett a sisak felé. - Engedje meg, abbé úr, hogy bölcsességében bízva feltárjam maga előtt jövetelem indítékát.

- Ez volt az exordum - dörmögte az abbé.

Pitou tovább oldalazott a sisakja felé.

De nem kis nyugtalanságára nem nőtt a távolság közte és az abbé közt, mivel ahányat lépett ő, Pitou a sisak felé, ugyanannyit lépett Fortier abbé feléje.

- Nos - mondta Pitou felbátorodva tőle, hogy végre védelmi fegyvere közelébe ért -, nos, a katonának puska kell, nekünk pedig nincsen puskánk.

- Á! Szóval nincs puskátok! - kiáltotta az abbé örömtől repesve. - Szép kis katona, akinek nincs puskája! Szép kis katonák vagytok.

- De tudja, abbé úr - mondta Pitou két lépéssel megint közelebb kerülve a sisakhoz -, ha az embernek nincs puskája, hát keres magának.

- És ti kerestek magatoknak, mi?

Pitou a lábával odapiszkálta magához a sisakot, és úgy el volt foglalva ezzel a művelettel, hogy nem tudott válaszolni.

- Szóval kerestek magatoknak - ismételte az abbé.

Pitou felvette a földről a sisakot.

- Igen, abbé úr.

- Na és hol?

- Hát magánál - mondta Pitou fejébe nyomva a sisakot.

- Puskát nálam?

- Igen, igen. Van itt bőven puska, nem igaz?

- Ó! A múzeumom! - kiáltott az abbé. - Azért jöttél, hogy kifoszd a múzeumomat. Vitéz őseink vértjében akartok parádézni, gazemberek. Az imént már megmondtam magának, Pitou úr, és most újra mondom: megőrült. Pitou úrnak és bandájának az almanzai spanyolok meg a marignani svájciak kardjaira, lándzsáira fáj a foga. Hahaha!

Az abbé olyan fenyegető megvetéssel hahotázott, hogy a hideg futkározott Pitou hátán.

- Nem, abbé úr, a marignani és az almanzai ütközetben forgatott fegyverek nem kellenek nekünk. Nem is tudnánk mit kezdeni velük.

- Örülök, hogy belátod.

- Azokra a fegyverekre nincs szükségünk.

- Hát akkor melyik fegyvereket szeretnétek megkaparintani?

- Azokat a tengerészpuskákat, abbé úr, amelyeket olyan gyakran kellett büntetésből tisztogatnom, amikor volt szerencsém az abbé úr alázatos tanítványának lenni - hajolt meg mosolyogva Pitou.

- Igazán? - Az abbénak a néhány maradék haja szála is égnek állt Pitou nyájas mosolyától. - Igazán? Csak a tengerészpuskáimat akarod?

- Mivel azoknak nincs történelmi értékük, viszont alighanem jól lehet használni őket.

- Á! - kiáltott az abbé, és megragadta a korbács markolatát. - Á! végre felfedi magát az áruló.

Pitou könyörgőre fogta a dolgot:

- Kérem, abbé úr, adjon át nekünk harminchárom tengerészpuskát.

- Távozz, sátán!

Fortier abbé lépett egyet előre, Pitou pedig hátra.

- És magáé lesz a dicsőség - folytatta Pitou -, a dicsőség, hogy hozzájárult az elnyomók elleni felszabadító küzdelem sikeréhez.

- Én adjak fegyvert nektek, amit ellenem meg az enyéim ellen fordíthattok? Én adjak puskát nektek, amivel rám lőhettek? - Az abbé kihúzta a korbácsot az övéből. - Soha! Soha!

És megsuhogtatta a korbácsot a feje fölött.

- Pedig akkor benne lenne a neve a Prudhomme újságjában.

- Az én becsületes nevem a Prudhomme újságjában? - kiáltott az abbé.

- Mint aki fényesen eleget tett honfiúi kötelességének.

- Inkább állítsanak pellengérre, ítéljenek kényszermunkára!

- Nem utasíthatja vissza a kérésünket - tiltakozott Pitou, de vajmi kevéssé erélyesen.

- De visszautasítom, téged pedig elkergetlek.

Az abbé ajtót mutatott Pitounak.

- Ebből még nagy baj lesz - mondta Pitou -, hűtlenséggel és az állampolgári kötelességek elmulasztásával fogják megvádolni. Könyörgök, abbé úr, ne tegye ki magát ennek a veszélynek!

- Csinálj csak mártírt belőlem, te Néró! - kiáltotta lángoló tekintettel az abbé. Sokkal jobban hasonlított hóhérra, mint áldozatra.

Pitou is így gondolhatta, mert megkezdte a visszavonulást.

- Abbé úr! - mondta hátralépve. - Én békekövet vagyok, azért jöttem, hogy...

- Azért jöttél, hogy elrabold a fegyvereimet, amiként a cinkosaid kirabolták az Invalidusok palotáját.

- Amiért ők ott dicséretet kaptak.

- És amiért te itt olyan ütlegel kapsz, hogy megemlegeted.

- Na, na, abbé úr! - mondta Pitou tapasztalatból tudván, hogy régi tanára nem a levegőbe beszél. - Csak nem fogja lábbal tiporni az emberi jogokat?

- Nem-e?

- Abbé úr, abbé úr! Én követi minőségben jöttem.

- Igen? Na, várj csak!

- Jaj, abbé úr, ne hamarkodja el a dolgot!

Pitou az utcára nyíló kapuhoz ért, és szembefordult ellenfelével. Két választása volt: vagy felveszi a harcot, vagy elmenekül.

De hogy elmeneküljön, ki kellett nyitnia az ajtót, és hogy kinyissa az ajtót, hátat kellett fordítania.

Márpedig ha hátat fordít, épp a legvédtelenebb testrészét kínálja oda az abbé ütlegeinek.

- Á, szóval a puskáimat akarod? - mondta az abbé. - Azért jöttél, hogy elvedd a puskáimat. Azt akarod mondani: "Puskát vagy életet!"

- Abbé úr, én semmi ilyesmit nem akartam mondani.

- Nos hát, tudod, hol vannak a puskák. Ölj meg, hogy megkaparintsd őket... Csak a testemen keresztül!

- Ugyan, abbé úr...

És Pitou, kezét a kilincsen, szemét az abbé felemelt karján tartva, már nem azt számolgatta, hogy hány puska van az abbé fegyvertárában, hanem hogy hány fenyegető suhintás a korbács szíjaiban.

- Egy szó, mint száz, nem akarja átadni nekem a puskákat, abbé úr.

- Nem.

- Először kérdem: adja őket?

- Nem.

- Másodszor...

- Nem.

- Harmadszor...

- Nem, nem és nem.

- Hát akkor tartsa meg!

Pitou megpenderült, és felrántotta az ajtót.

De bármily gyors volt is a mozdulat, nem volt elég gyors: a korbács fütyülve lesújtott, és véresre sebezte Pitou alfelét. A Bastille hős ostromlója nagyot kiáltott fájdalmában.

A kiáltásra kiszaladtak a szomszédok az utcára, és nagy volt a csodálkozásuk, amikor azt látták, hogy Pitou - kardostul, sisakostul - inaszakadtából menekül, Fortier abbé pedig ott áll a háza küszöbén, és úgy rázza a korbácsát, mint az öldöklő angyal a lángpallost.

 

35
Pitou mint diplomata

Láttuk, miként mentek füstbe Pitou tervei.

Mélyre, nagyon mélyre zuhant reményei ormáról; a mennyekből letaszított Sátán se zuhant ekkorát. És a Sátán a nagy zuhanás után a pokol fejedelme lett, Pitou viszont, akit nem villám sújtott, hanem csak Fortier abbé korbácsa, egyszerűen visszavedlett Pitouvá.

Most aztán hogyan jelenjen meg a meghatalmazói előtt? Hogyan mondja meg nekik, hogy önbizalomtól duzzadó vezérük hetvenkedő szájhős, aki sisakkal a fején, karddal az oldalán eltűrte, hogy egy öreg abbé a fenekére verjen?

Hencegni, hogy majd ő megmutatja Fortier abbénak, és aztán kudarcot vallani! Nagy hiba.

Pitou, kiérve a városból, leült az árokpartra, két keze közé fogta a fejét, és töprengett.

Azt remélte, hogy sikerül meglágyítania Fortier abbé szívét, ha latinul meg görögül beszél vele. Együgyűségében abba a hitbe ringatta magát, hogy szóvirágokkal megvesztegetheti Cerberust, de lám, a virágok fonnyadtnak találtattak, és Cerberus beleharapott a kézbe, mely az áldozati ajándékot odanyújtotta neki. És most oda minden reménye.

Fortier abbé mérhetetlenül hiú ember, és ő, Pitou nem számolt a hiúságával. Mert hát nem is annyira az dühítette fel Fortier abbét, hogy meg akart szerezni tőle harminc puskát, hanem hogy nyelvtani hibát talált az egyik mondatában.

Fortier abbé tehát veszett royalista és főként gőgös filológus.

Pitou keserű szemrehányást tett magának, amiért XVI. Lajosra és a "tekint" ige helytelen használatára tett megjegyzéseivel felbőszítette az abbét. Tudta, hogy milyen; meg kellett volna kímélnie a megjegyzésétől.

Most már látta, hogy mi volt a hiba, de csak utólag, mint általában. Kérdés maradt viszont, hogy mit kellett volna csinálnia.

Ékesszólását latba vetve el kellett volna hitetnie Fortier abbéval, hogy ő is királypárti, és főleg szemet kellett volna hunynia az abbé nyelvtani hibája fölött.

Meg kellett volna győznie, hogy az haramont-i nemzetőrség a forradalom ellen van.

Meg kellett volna ígérnie, hogy csapata a király védelmére fog hadba szállni.

És főleg: egy árva szót se kellett volna szólnia arról a szerencsétlen "tekint" igéről.

Akkor, semmi kétség, az abbé megnyitotta volna kincseskamráját és fegyvertárát, hogy a bátor haramont-i csapat és hős vezére megsegélhesse a monarchiát.

Az efféle álnokságot nevezik diplomáciának. Pitou, idáig jutva gondolataiban, felidézte a réges-régi históriákat.

Macedóniai Fülöp sok-sok hamis esküt tett, és mégis nagy embernek tartják.

Brutus erőszakot téve magán úgy viselkedett, mintha durva, kíméletlen ember volna, és nagy embernek tartják.

Themisztoklész folyton becsapta a honfitársait, hogy szolgálja őket, és nagy embernek tartják.

Igaz, ott van Arisztidész, aki sose volt hajlandó letérni az egyenes útról, és őt is nagy embernek nevezik.

Ez utóbbi érv gondolkodóba ejtette.

Arra jutott, hogy Arisztidésznek szerencséje volt, mert olyan korban élt, mikor a hit ereje is elég volt hozzá, hogy legyőzze a perzsákat.

Aztán még tovább gondolkodva arra jutott, hogy Arisztidészt végül is száműzték, és ez az igazságtalan száműzetés mégiscsak Macedóniai Fülöp, Brutus meg Themisztoklész felé billenti a mérleg nyelvét.

Pitou most a kortárs példaképeket vette sorra, és elgondolkozott, hogy vajon Gilbert vagy Bailly vagy Lameth vagy Barnave vagy Mirabeau hogy viselkedett volna hasonló helyzetben: hogyan érték volna el, hogy a király felfegyverezzen háromszázezer-ötszázezer nemzetőrt?

Pont az ellenkezőjét csinálták volna, mint amit ő, Pitou csinált.

Meggyőzték volna XVI. Lajost, hogy a franciáknak nincs hőbb vágyuk; mint hogy óvják, védelmezzék minden franciák atyját, és ahhoz, hogy megóvhassák, okvetlenül szükségük van háromszázezer-ötszázezer puskára.

És Mirabeau-nak bizonyára sikerült volna meggyőznie.

Pitounak eszébe jutott a közmondás is, hogy "Szólítsd illendően a sátánt, ha már hozzá fohászkodol".

Mindezek alapján azt a következtetést vonta le, hogy ő, Ange Pitou, hatökör, és akkor térhetett volna vissza dicsőséggel övezve a választóihoz, ha pont az ellenkezőjét csinálja, mint amit csinált.

Márpedig ha ez így van, ravaszsággal vagy erővel kell megszereznie a fegyvereket, amelyeket meggyőzéssel nem sikerült megszereznie.

Hogyan szerezhetné meg őket fondorlatos úton?

Például úgy, ha behatol az abbé múzeumába, és ellopja a puskákat a fegyvertárból.

Ő maga hajtaná végre a lopást, de mivel egyedül nem bírja el a sok puskát, a társai vinnék el a lopott holmit.

Csakhogy a "lopás" szó nagyon bántotta a becsületes Pitou fülét. Meg aztán nemcsak a becsülete forgott kockán: ahhoz, hogy megőrizze a tekintélyét az haramont-iak előtt, egyedül kell boldogulnia.

E kettős megfontolás alapján Pitou elhessegette a lopás gondolatát.

Töprengett tovább, mitévő legyen.

Végül felkiáltott, mint Arkhimédész: "Heuréka!", ami egyszerűen azt jelenti: "Megvan".

A következő volt Pitou gondolatmenete:

La Fayette a Francia Nemzetőrség főparancsnoka.

Haramont Franciaországban van.

Haramont-nak nemzétőrcsapata van.

Következésképp La Fayette az haramont-i nemzetőrség főparancsnoka.

La Fayette nem tűrheti, hogy az haramont-i nemzetőrök fegyvertelenül maradjanak, hiszen a többi alakulatok már vagy fel vannak fegyverezve, vagy hamarosan felfegyverkeznek.

La Fayette-hez Gilbert-en keresztül juthat el, Gilbert-hez pedig Billot-n keresztül.

Levelet írt tehát Billot-nak.

Minthogy Billot nem tud olvasni, Gilbert doktor felolvassa majd neki a levelet, és természetesen intézkedni fog.

"Hát, idáig eljutottunk volna" - gondolta Pitou. Megvárta, míg besötétedik, hazalopózott Haramont-ba, és tüstént tollat ragadott.

De hiába próbált észrevétlen maradni, Claude Tellier és Désiré Maniquet meglátta.

Utánaosontak a házba, és pisszenés nélkül, áhítattal nézték, amint Pitou levelet ír.

Íme, a levél:

"Igen tisztelt kedves Billot úr!

Jól halad mifelénk a forradalom ügye: az arisztokraták teret veszítenek, a hazafiak teret nyernek.

Haramont község úgy határozott, hogy a nemzetőrség kötelékébe lép.

De nincs neki fegyvere.

Van egy lehetőség rá, hogy szerezzen. Egyesek birtokában nagy mennyiségű hadifegyver van, és ha e fegyverek a nemzet szolgálatába jutnának, az nagy költségektől kímélné meg a közkincstárat.

La Fayette tábornok úr méltóztasson elrendelni, hogy a törvénytelen fegyvertárak a községek rendelkezésére bocsáttassanak a felfegyverezendő emberek számával arányosan, és ez esetben én vállalom, hogy harminc puskával gyarapítom Haramont fegyverállományát.

Ez az egyetlen lehetőség, hogy gátat vessünk az arisztokraták és a nemzet ellenségei üzelmeinek.

Alázatos szolgája és honfitársa,
ANGE PITOU"

Pitou már alákanyarította a nevét, amikor rájött, hogy egy sort se írt a gazdának a tanyáról és a családjáról.

Nem könnyű feladat: Catherine-ról írván hazudnia kellett volna, vagy fájdítani az apai szívet, arról nem is beszélve, hogy az emlék felszakította volna Pitou lelkében a még friss sebet.

Pitou némán sóhajtott, és azt írta utóiratként:

"Billot-né asszony, Catherine kisasszony és a ház népe jól van, tiszteltetik Billot uramat."

Ily módon se nem hazudott, se nem árulkodott.

Az haramont-i fegyveres erők parancsnoka megmutatta a fehér borítékot két bennfentes cimborájának, aztán postára adta a levelet.

A válasz nem sokáig váratott magára.

Harmadnap lovas futár érkezett Haramont-ba, és Ange Pitout kereste.

Az egész falu összefutott, a nemzetőrök izgatottan lesték, mi a hír.

A futár a párizsi nemzetőrség vezérkarának egyenruháját viselte.

Kese lova csupa tajték.

Pitounak hevesen dobogott a szíve. Sápadtan, remegve ment oda a tiszthez, az pedig mosolyogva átadta neki a küldeményt.

A küldeményt, Billot - Gilbert keze által írt - válaszát.

Billot a lelkére kötötte Pitounak, hogy ne vigye túlzásba a honfiúi buzgalmat.

És elküldte La Fayette tábornoknak a hadügyminiszter ellenjegyezte parancsát, melyben elrendeli az haramont-i nemzetőrség felfegyverzését.

La Fayette egyben intézkedett Soissons és Laon nemzetőrségének felfegyverzéséről is.

Íme a parancs:

"Felszólíttatnak mindazok, akiknek egy puskánál és egy kardnál több fegyver van a birtokukban, hogy fennmaradó fegyvereiket bocsássák az illető közigazgatási terület nemzetőrparancsnoka rendelkezésére.

E rendelet hatályos a megye egész területére."

Pitou köszönetet mondott a futárnak. Boldoggá tette, hogy La Fayette közvetlenül őneki üzen.

A tiszt ismét rámosolygott Pitoura, aztán elporzott.

Pitou megdicsőülve állt: La Fayette tábornok közvetlenül őneki üzent.

És az üzenet nagyszerűen szolgálta terveit és becsvágyát.

Bajos volna lefesteni, hogy milyen hatással volt a tiszt látogatása Pitou választóira. Elégedjünk meg annyival, hogy az ámuló arcok, a csillogó szemek, a lakosság Ange Pitou iránt való mélységes tisztelete a leghitetlenkedőbb szemlélőt is meggyőzte volna, hogy hősünkre fényes jövő vár.

A polgárok egymás után Pitouhoz járultak, és megkérték, hogy hadd nézzék és érintsék meg a miniszteri pecsétes levelet. Pitou kegyesen eleget tett kérésüknek.

Amikor már csak az érintettek szűkebb köre maradt a helyszínen, Pitou így szólt hozzájuk:

- Polgártársak! Minden úgy történt, ahogy elterveztem. Megírtam La Fayette tábornoknak, hogy nemzetőrséget akartok kiállítani, és hogy engem választottatok parancsnokul. Most kaptam meg a választ a minisztériumból, nézzétek meg, mi van ráírva.

És megmutatta a sürgönyt:

Ange Pitou úrnak,
az haramont-i nemzetőrség parancsnokának

- Mint látjátok - folytatta Pitou -, La Fayette tábornok elismer nemzetőrparancsnoknak, egyben meg is erősít tisztségemben. Benneteket pedig La Fayette tábornok és a hadügyminiszter elfogad és kinevez nemzetőrnek.

A felharsanó ujjongástól megremegtek a falai annak a rozoga viskónak, amelyben Pitou lakott.

- Azt is tudom, hogy miként szerezhetjük meg a szükséges fegyvereket - folytatta emberünk. - Azonnal válasszatok magatok közül parancsnokhelyettest és strázsamestert! Az ő közreműködésükkel fogom megtenni a szükséges lépéseket.

A részvevők elbizonytalanodva néztek össze.

- Neked mi a véleményed? - kérdezte Maniquet.

- Én ebbe nem szólok bele - jelentette ki Pitou méltóságteljesen. - A választásnak külső befolyás nélkül kell lezajlania; én nem is leszek jelen. Nevezzétek ki sürgősen a helyettesemet meg a strázsamestert, de aztán vigyázzatok, hogy belevaló embereket válasszatok! Nincs más mondanivalóm. Menjetek!

Azzal Pitou elbocsátotta katonáit, s önnön nagyságától megittasulva királyi pózban várta, hogy dűlőre jussanak.

A választás egy álló óra hosszat tartott. Végül Désiré Maniquet lett az alvezér és Claude Tellier az őrmester. A választás meglévén, a társaság visszament Pitouhoz, és ő megerősítette tisztségében a két cimborát.

- Most pedig, uraim, munkára fel! - mondta erélyesen. - Nincs vesztegetni való időnk.

- Úgy van, úgy van, tanuljuk meg, hogy kell a puskával bánni! - kiáltott az egyik lelkes nemzetőr.

- Ne olyan hevesen! - csitította Pitou. - Előbb szerezzük meg a puskákat!

- Igaza van - mondta Désiré Maniquet és Claude Tellier.

- Amíg nincs puskánk, botokkal is gyakorlatozhatnánk, nem?

- Csináljuk katonásan a dolgokat! - válaszolt Pitou, aki látva az általános lelkesedést, nem érzett magában elég erőt, hogy leckéket adjon egy olyan tudományból, amelyhez nem is konyított. - Nevetséges látvány, ha katonák bottal tartanak lőgyakorlatot. Ne nevettessük ki magunkat!

- Igaza van. Előbb legyen meg a puska!

- Parancsnokhelyettes, strázsamester, ti gyertek velem! - rendelkezett Pitou. - A többiek várják meg, míg visszaérünk.

A csapat tisztelettel tudomásul vette a parancsot.

- Még hat óra hosszat világos lesz. Ennyi idő bőven elég, hogy megjárjuk Villers-Cotterets-t, és elintézzük, amit el kell intéznünk... - Lépés, indulj! - kiáltotta Pitou.

Az haramont-i hadsereg vezérkara elmasírozott.

Pitou még egyszer elolvasta Billot levelét, hogy megbizonyosodjon róla: nem álmodja ezt a sok jót, ami történt vele, és csak most vette észre Gilbert egyik mondatát:

"Miért nem ír Pitou Gilbert doktornak Sébastienről?

Miért nem ír Sébastien az apjának?"

 

36
Pitou győz

A derék Fortier abbé nem is gyanította, micsoda vihar készülődik Ange Pitou mesteri diplomáciája és kormánykörökben élvezett hitele miatt.

Buzgón magyarázta Sébastiennek, hogy jaj annak, aki rossz társaságba keveredik, mert oda az ártatlansága minden erényestül, hogy Párizs maga a fertő, ott még az angyalok is elzüllenének - mint azok, akik a gomorrai útra tévedtek volt -, ha nem röpülnének gyorsan vissza a mennybe, és mivel igencsak megviselte Pitounak, ama bukott angyalnak a látogatása, minden ékesszólását latba vetve arra biztatta Sébastient, hogy maradjon meg hű és igaz királypártinak.

Sietünk megjegyezni, hogy "hű és igaz királypárti"-n Fortier abbé egészen mást értett, mint Gilbert doktor.

Elfelejtette a jó abbé, hogy mivel mást-mást értenek ugyanazokon a szavakon, buzgó térítése rossz cselekedet, mivel - ha akaratlanul is - az apa szelleme ellen igyekszik felvértezni a fiú szellemét.

Tegyük hozzá, hogy igyekezete vajmi csekély sikerrel kecsegtetett.

Bármily különös: noha Sébastien abban a korban volt, amikor a gyerekek lelkének s szellemének viaszán maradandó nyomot hagy minden külső hatás, őneki olyan szilárd, megingathatatlan eszméi voltak, akár egy meglett férfinak.

Egyszer csak megverték a Soissons utcai kaput, és emberek tódultak be az udvarra. A villers-cotterets-i polgármester, a helyettese és a titkára, a nyomukban két csendőr s mögöttük még öt-hat férfi.

Az abbé nyugtalanul odament a polgármesterhez.

- Mi történt, Longpré úr? - kérdezte.

- Ismeri a hadügyminiszter új rendeletét, abbé úr? - kérdezte komoran a polgármester.

- Nem, uram.

- Ez esetben, kérem, olvassa el!

Odaadta a sürgönyt Fortier abbénak.

Az abbé elolvasta és elsápadt.

- Na és? - kérdezte nehezen leplezett aggodalommal.

- Nos, abbé úr, a társaságomban levő haramont-i nemzetőr urak fegyverért jöttek magához.

Az abbé ökölbe szorított kézzel, fenyegetően előrelépett.

Pitou most nem ijedt meg tőle: nyomában helyettesével és őrmesterével megállt az abbé előtt.

- Íme, a nemzetőr urak - mondta a polgármester.

Az abbé arca viaszfehérből pipacspirosra váltott.

- Ezek a semmirekellő gazemberek? - kiáltott.

A polgármester kedélyes ember volt, és még nem döntött, hogy melyik politikai irányvonal mellé álljon. Azt akarta, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon; nem óhajtott tengelyt akasztani se Istennel, se a nemzetőrséggel.

Fortier abbé szitkainak hallatán hahotára fakadt: így próbálta elejét venni, hogy elmérgesedjen a helyzet.

- Mit szólnak hozzá, miket mond az abbé úr az haramont-i nemzetőrségre? - fordult Pitouhoz és két társához.

- Azért bánik így velünk, mert gyerekként ismert bennünket, és azt hiszi, hogy még mindig gyerekek vagyunk - mondta Pitou szomorkásan.

- Csakhogy felnőttek a gyerekek, férfiak lettek - mondta tompán Maniquet, csonka kezét vádlóan az abbé felé nyújtva.

- Férfiak? Kígyók! - kiáltotta az abbé.

- Vigyázzon, mert csípni is tud ám a kígyó, ha felingerlik - vágott vissza Claude strázsamester.

A polgármestert megcsapta a forradalom előszele.

Az abbé jónak látta, ha a mártír pózában tetszeleg.

- Mit akarnak tőlem? - kérdezte.

- Az itt lévő fegyverek egy részét - mondta békítően a polgármester.

- Nem az én tulajdonomban vannak - válaszolta az abbé.

- Hát akkor kié a fegyver?

- Az orléans-i herceg őfenségéé.

- Ez igaz, abbé úr, de nem számít - szólt közbe Pitou.

- Hogyhogy nem számít?

- Úgy, hogy mégis magától kell elkérnünk.

- Majd levelet írok őfenségének - mondta méltóságteljesen az abbé.

- Fölösleges időpocsékolás - mondta félhangon a polgármester. - A fenséges úr azt fogja válaszolni, hogy adják a fegyvereket a honfiaknak, és nemcsak az angoloktól zsákmányolt puskákat, hanem még ősének, XIV. Lajosnak az ágyúit is.

Az abbét szíven ütötte a felismerés, hogy a polgármesternek igaza van.

- Circumdedisti me hostibus meis.[35]

- Úgy van, abbé úr - mondta Pitou -, csak nem az ellenségei veszik körül, hanem a politikai ellenfelei, mivel mi csak a rossz hazafit gyűlöljük magában.

- Te félkegyelmű - támadt rá Fortier abbé. - Te tudatlan, közveszélyes félkegyelmű! Melyikünk a jó hazafi? Én, aki itt akarom tartani a fegyvereket a haza békéje végett, vagy te, aki azért akarod őket, hogy viszályt kelts, és szítsad a polgárháborút? Melyikünk a jó hazafi? Én, aki olajfaágat tartok a kezemben, s dicsőítem közös szülőanyánkat, vagy te, aki fegyverrel dúlnád kebelét?

A polgármester elfordult, hogy elrejtse, milyen nagy hatással volt rá a kisded szónoklat, s ahogy elfordult, alattomban biccentett az abbénak, ami azt jelentette: "Ez már igen!"

A polgármester-helyettes akkorát suhintott a sétapálcájával, hogy lekaszált egypár virágot.

Ange Pitou zavartan hallgatott.

Két beosztottja - hiába várván tőle a méltó választ - összevonta a szemöldökét.

Csak a spártai jellemű Sébastien maradt érzéketlen.

Odalépett Pitouhoz, és megkérdezte:

- Miről van szó, Pitou?

Pitou néhány szóval vázolta a helyzetet.

- Alá van írva a parancs? - kérdezte a fiú.

- Igen. A miniszter és La Fayette tábornok kézjegye hitelesíti a rendeletet, s apád írta saját kezűleg.

- Akkor mi jogon tagadják meg, hogy teljesítsék a parancsot?

Sébastien tágra nyílt szeme, remegő orrcimpája, szigorú homloka elárulta a hajthatatlan, uralkodó természetet.

Az abbé megtörten fejet hajtott.

- Ellenségeim három nemzedéke vesz körül - suttogta.

- Nos, abbé úr, nem tagadhatja meg a parancsot - mondta a polgármester.

Fortier abbé megcsörgette a kulcsait, amelyeket - mint egykori szerzetes - mindig az övére fűzve tartott.

- Nem és nem! - kiáltotta. - Nem az enyém, és megvárom a tulajdonos parancsát.

- Ejnye, abbé úr! - csóválta a fejét a polgármester.

- Ez ellenszegülés - mondta Sébastien a papnak. - Vigyázzon, mit csinál, kedves uram!

- Tu quoque![36] - suttogta Fortier abbé, és cézári mozdulattal eltakarta arcát a reverendájával.

- Ne aggódjon, abbé úr - mondta Pitou -, azok a fegyverek a haza üdvét fogják szolgálni.

- Hallgass, Júdás! - dörrent rá az abbé. - Elárultad öreg tanárodat, miért ne árulnád el a hazádat is?

Pitou lesunyta a fejét.

Furdalta a lélek, mert amit tett, ügyes manőver volt ugyan, de nem vallott nemes lélekre.

Ahogy meggörnyedt, látta, hogy beosztottjai bosszankodnak, amiért ilyen gyönge ember a vezérük.

Pitou rádöbbent, hogy csinálnia kell valamit, mert különben oda a tekintélye.

A nagy francia forradalom bajnoka dacosan fölvetette hát a fejét, és így szólt:

- Abbé úr! Nagy tisztelettel hajolok meg régi tanárom előtt, de nem hagyhatom felelet nélkül becsületsértő kijelentéseit.

- Ó, ó! Mostanában már felelni is tudsz? - csúfolódott az abbé, hogy zavarba hozza Pitout.

- Igen, abbé úr, sőt meg fogja látni, hogy jól megfelelek. Maga nem adta oda a fegyvereket, amikor olajfaággal a kezemben jöttem kérni, és most árulónak nevez, mert nem átallom miniszteri parancsra hivatkozva kiragadni őket a kezéből. Nos, abbé úr, inkább vállalnám a kötelességmulasztás látszatát, mintsem hogy segédkezet nyújtsak magának az ellenforradalom védelméhez. Éljen a haza! Fegyverbe! Fegyverbe!

A polgármester éppolyan elismerően biccentett Pitounak, mint az imént Fortier abbénak.

A válaszszónoklat úgy érte az abbét, mint a villámcsapás, és a többi jelenlévőre is nagy hatással volt.

A polgármester intett a helyettesének, hogy maradjon, aztán szép csöndesen eltávozott.

A helyettes is örömest eloldalgott volna, de félt, hogy az emberek szóvá teszik, ha a városháza két fő méltósága a távollétével tüntet.

Az egész társaság a múzeumba vonult: a három nemzetőr, a csendőrök, a polgármester-helyettes meg az írnoka.

Az abbé kinyitotta az ajtót, és dühtől meg szégyentől fuldokolva az első útjába eső székre rogyott.

Pitou fegyvertársai szívük szerint mindent magukkal vittek volna, de az haramont-i nemzetőrparancsnok szigorúan ragaszkodott a törvényességhez.

Megparancsolta, hogy csak annyi puskát vegyenek el, ahány nemzetőr van, tehát harminchármat, magának pedig kiválasztott egy valódi tiszti puskát, amely rövidebb és könnyebb volt, de éppolyan jól lehetett vele mind nyúlra, mind álhazafira vagy igazi poroszra lőni.

Ezenkívül az övébe tűzött egy olyan egyenes pengéjű kardot, amilyet La Fayette-nél látott; alkalmasint Fontenoy vagy Philippsburg valamelyik hősének a kardját.

A társai egy-egy tucat puskát vettek a vállukra, és nem roggyant meg a térdük a roppant súly alatt, mert a boldogság megkétszerezte az erejüket.

Pitou vitte a maradékot.

A parkon keresztül mentek, és nem a városon keresztül, hogy elkerüljék a botrányt.

Különben is ez volt a rövidebbik út.

A rövidebbik útnak megvolt az az előnye is, hogy az haramont-i vezérkarnak itt nemigen kellett tartania tőle, hogy az ő eszméikkel ellentétes eszmék híveivel találkozik. Nem mintha Pitou félt volna a harctól; lám, parancsnok létére puskát is választott magának, és szükség esetén használta volna is. De Pitou gondolkozó emberré vált, és gondolkozóként úgy gondolta, hogy egy puska igen célszerű védelmi eszköz egy embernek, sok puska viszont annál kevésbé.

Egy szó, mint száz, három hősünk futólépésben haladt át a parkon a zsákmányolt fegyverekkel megrakodva. Verítékben úszva, kimerülten, de diadalittasan értek Haramont-ba, és elvitték Pitouhoz az értékes hadi felszerelést, amelyet a haza bízott rájuk, talán egy kicsit vakon is.

Még az este összehívták a nemzetőrséget, és Pitou parancsnok átadott egy-egy puskát a katonáinak, ugyanazt mondva, amit a spártai anyák a fiuknak a pajzzsal kapcsolatosan:

- Ezzel vagy ezen!

Megbolydult a falu, akár a hangyaboly, ha reng a föld.

Az haramont-iak emberemlékezet óta vadorzók voltak, és minél erősebb volt az ellenőrzés és a megtorlás, annál erősebben tombolt bennük a vadászszenvedély, érthető hát, hogy úgy néztek Pitoura, mint egy istenre, hiszen puskát adott a kezükbe.

Nem nézték, hogy idomtalanul hosszú keze, lába van, göcsörtös térde, cipófeje, elfelejtették, hogy mennyit nevettek rajta, az ő szemükben Pitou maga volt Apolló.

Másnap reggeltől estig tisztogatták, fényesítették, próbálgatták a puskájukat, s eközben Pitou a szobájába visszavonulva tépelődött, mint a dicső Agamemnón vezéri sátrában.

Hogy min gondolkodott? Azon, hogy milyen hívságos is a világi dicsőség.

Közeleg a perc, amidőn a nagy fáradsággal emelt építmény összeomlik.

Tegnap óta megvannak a puskák. A mai nap a fegyverek javítgatásával, tisztogatásával telt. Holnap fegyvergyakorlatot kell tartania a katonáinak, márpedig ő, Pitou, nem tudja, hogyan kell szabályszerűen megtölteni a puskát.

Sosem számolgatta, hogy megvan-e a tizenkét ütem; nem porosz módra töltötte meg a puskáját, hanem ahogy tudta.

Az alaki gyakorlattal még rosszabb a helyzet.

És miféle nemzetőrparancsnok az olyan, aki nem tudja tizenkét ütemre megtölteni a puskát, és nem tud alaki gyakorlatot tartani?

Hát ezért töprengett kiguvadt szemmel, kezébe temetve az arcát, mozdulatlanul.

Nem töprengett ilyen ünnepélyesen és komoran Július Caesar Gallia vad tájain, Hannibál az Alpok jeges hágóin, Kolumbusz az ismeretlen óceánon.

"Jaj nekem! - gondolta Pitou. - Megy az idő, mindjárt holnap lesz, és holnap kiderül, hogy én egy senki vagyok.

Holnap a Bastille-t elfoglaló nagy hadvezért minden haramont-i gyalázni, ócsárolni fogja, amiként a görögök gyalázták és ócsárolták... kit is? Elfelejtettem a nevét...

Ma dicsőítenek, holnap lehurrognak.

Nem, az nem lehet. Catherine is megtudná, és elveszíteném a becsületem.

Mi segíthet ki a bajból? A merészség?

Nem, nem, a vakmerőség egyetlen pillanat, a puskatöltés porosz módra pedig tizenkét ütem.

Micsoda ostobaság porosz módira tanítani a franciákat!

Mi lenne, ha azt mondanám, hogy jó hazafiként nem akarom a porosz módszert megtanítani, és kitalálnék valami nemzetibb fegyvergyakorlatot?

Á! belezavarodnék.

Most jut eszembe: egyszer láttam egy majmot a villers-cotterets-i vásáron, amely megcsinálta a gyakorlatokat... de biztosan majom módra, nem a helyes sorrendben.

Hohó! Támadt egy ötletem."

Felpattant, és máris indult, de hirtelen eszébe jutott valami:

"Az emberek nem értenék, hogy miért tűntem el. Szólnom kell nekik, hogy elmegyek."

Kinyitotta az ajtót, magához kérette Claude-ot és Désirét, s így szólt hozzájuk:

- Hirdessétek ki, hogy holnapután lesz az első fegyvergyakorlat.

- Mért nem holnap? - kérdezték az alvezérek.

- Mert mindketten fáradtak vagytok, és mielőtt a katonák kiképzéséhez látnék, benneteket akarlak kiképezni. És különben is szokjatok hozzá, legyetek szívesek, hogy mostantól megjegyzés nélkül engedelmeskedjetek a parancsnak!

Azok ketten meghajoltak a parancsnok akarata előtt.

- Jól van - enyhült meg Pitou -, tehát hirdessétek ki, hogy holnapután reggel négykor fegyvergyakorlat.

Désiré és Claude nem tett ellenvetést, távoztak, és mivel már kilenc órára járt, lefeküdtek aludni.

Pitou megvárta, míg befordulnak a sarkon, aztán futni kezdett az ellenkező irányba, és öt perc múlva bent járt az erdő sűrűjében.

Lássuk, mit főzött ki magában Pitou!

 

37
Clouis apó és a Clouis-szikla, avagy hogyan lett Pitou a harcászat mestere

Pitou vagy fél óra hosszat futott a rengetegben.

Az erdő mélyén, évszázados fák és sűrű tüskebokrok közt, egy hatalmas kőszálnak támaszkodva állt egy harmincöt-negyven évvel korábban épült kunyhó, melynek lakója - jól felfogott érdekében - titokzatosságba burkolózva élt.

A kunyhó, félig a földbe vájva, rönkökből, gallyakból volt összeróva, fényt és levegőt csak a tetőn lévő rézsútos nyíláson kapott.

Olykor-olykor kékes füst szállt fel belőle: avatatlan szem legfeljebb ebből vehette észre a kunyhót, mert különben csak az erdőőrök, a vadászok, az orvvadászok és a környékbeli parasztok tudták, hogy lakik ott valaki.

Egy öreg obsitos gárdista élt ott immár negyven éve, akinek Lajos Fülöp orléans-i herceg engedélyezte, hogy az erdőben lakjon, egyenruhát viseljen, és mindennap egyszer rálőjön egy mezei- vagy üreginyúlra.

Nagyvadra és szárnyasra nem volt szabad vadásznia.

Történetünk idején a magányos férfi hatvankilenc éves volt. Régebben egyszerűen Clouis-nak nevezték, aztán idő jártával Clouis apóvá öregedett.

Az ő nevéről kapta a nevét a kunyhó mögött magasodó kőszál: a Clouis-szikla.

Clouis apó megsebesült a fontenoyi csatában, és amputálni kellett a fél lábát. Ezért kapta meg fiatalon az obsitot, és ezért kapta az orléans-i hercegtől ama kiváltságokat, amelyeket fentebb említettünk.

Clouis apó évente egyszer ment be Villers-Cotterets-ba: 365 puskalövéshez való sörétet és lőportöltetet vásárolt, szökőévekben 366-ot.

Ugyanaznap 365, szökőévekben 366 nyúlgereznát - felerészben üreginyúlét, felerészben mezeinyúlét - vitt Cornu kalaposmesternek a Soissons utcába, és 75 frankot vágott zsebre érte.

Amikor azt mondjuk, hogy 365 gerezna a rendes években és 366 a szökőévekben, egyetleneggyel se mondunk többet vagy kevesebbet, mivel Clouis apó, mindennap egy-egy lövéshez lévén joga, mindennap egy-egy mezei- vagy üreginyulat puffantott le.

És mivel Clouis apó minden évben annyi lövést adott le, ahányhoz joga volt, vagyis 365-öt, illetve a szökőévekben 366-ot, se többet, se kevesebbet, pontosan 183 mezei- és 182 üreginyulat lőtt le, illetve a szökőévekben 183 mezei- és 183 üreginyulat.

Az állatok húsán és húsából élt, azaz a hús egy részét megette, más részét eladta.

A gerezna árából, mint mondtuk, lőport és sörétet vásárolt, a maradékot meg félretette.

Évente egyszer pedig más módon tett szert némi pénzre.

A Clouis-sziklának volt egy mintegy tizennyolc láb hosszú része, amelynek olyan volt a dőlése, mint egy háztetőnek.

Ha az ember egy lapos tárgyat helyezett a kőlap fölső pontjára, a tárgy szép lassan lecsúszott rajta.

Clouis apó a nála vásárló asszonyok közvetítésével elterjesztette a környező falvakban, hogy amelyik eladósorban lévő leány Szent Lajos napján háromszor leszánkázik a kövön, még az évben férjhez megy.

Az első évben sok lány elment, de egy se mert lecsúszni.

A második évben hárman nekidurálták magukat, ketten férjhez is mentek még abban az évben, a harmadik pártában maradt, de arról Clouis apó nagy merészen kijelentette, hogy azért nem járt sikerrel, mert hiányzott belőle a hit.

A következő években mind ott tolongtak Clouis apónál a környék eladó lányai, és mind leszánkáztak.

Clouis apó közhírré tette, hogy ilyen sok lánynak nem terem elég legény, de a leszánkázók egyharmada azért talál férjet magának, azok, akikben a legerősebb a hit.

És csakugyan sokan férjhez mentek. Attól fogva - a Clouis-szikla házasítóereje bebizonyosodván - Szent Lajos napja kettős ünnep volt: ünnep a városban és ünnep az erdőn.

Akkor Clouis apó újabb kiváltságért folyamodott. Mivel nem lehetett naphosszat étlen-szomjan csúszkálni, engedélyt kért, hogy minden augusztus 25-én ételt, italt árusíthasson a lányoknak meg a legényeknek - a fiatalembereknek ugyanis sikerült meggyőzniük a lányokat, hogy ahhoz, hogy a szikla hírneve csorbítatlan maradjon, együtt kell lecsusszanniuk.

Clouis apó így élt harmincöt év óta. A környékbeliek szemében olyan volt, mint a mohamedánok szemében a marabutok. Bevonult a legendáriumba.

A vadászok meg az erdőőrök elsárgultak az irigységtől, mert kétségtelen bizonyságot szereztek felőle, hogy Clouis apó csakugyan 365 puskalövést ad le évente, és 365 lövéssel elejt 183 mezeinyulat és 182 üreginyulat.

Párizsi uraságok, akiket az orléans-i herceg néhány napra meghívott a kastélyába, és akik hallották hírét Clouis apó tudományának, el-elmentek a remetéhez, és bőkezűségük szerint egy-egy Lajos-aranyat vagy ezüst ötfrankost nyomva a markába, megpróbálták megfejteni a titkot: hogyan van az, hogy valaki 365 lövésből 365-ször talál.

De Clouis apó csak egy nagyon egyszerű magyarázattal tudott szolgálni nekik, azzal nevezetesen, hogy a hadseregben megszokta, hogy ugyanavval a fegyverrel, csak épp golyóra töltve, minden lövéssel megöljön egy embert. Márpedig ha golyóval eltalálta az embert, hogyne találná el söréttel a nyulat!

Azoktól pedig, akik megmosolyogták ezt a magyarázatot, Clouis apó megkérdezte:

- Minek lő az olyan, aki nem biztos benne, hogy talál?

Ha meg azt kérdezték tőle, hogy az orléans-i herceg, aki pedig igazán nem szűkmarkú úr, miért csak napi egy lövést engedélyezett neki, velősen így válaszolt:

- Azért, mert a herceg úr jól ismer engem, és több lövés már sok volna.

A hírnév, a látvány és a magyarázat minden áldott évben vagy tíz Lajos-arannyal gyarapította a vén remete vagyonkáját.

És mivel legalább annyit keresett a vadászattal és a maga bevezette ünneppel, és mivel csak egy pár, helyesebben egy fél pár lábszárvédőt vett magának minden öt évben, valamint egy öltözet ruhát minden tíz évben, igazán nem mondható, hogy Clouis apó szegény ember lett volna.

Ellenkezőleg: az a hír járta, hogy igencsak jól fog járni, aki örököl utána.

Nos, Clouis apótól remélte Pitou, hogy kimenti szorult helyzetéből; őhozzá futott éjnek évadján árkon-bokron át.

Clouis apót nem volt könnyű becserkészni: messziről megismerte, hogy haszontalan alkalmatlankodó vagy pénzes kíváncsiskodó közeledik-e hajlékához, és mivel már ez utóbbit is némi megvetéssel kezelte, képzelhető, milyen vad utálattal kergette el a kellemetlenkedők előbbi fajtáját.

Clouis lefeküdt már avarból vetett ágyára: csodálatos és illatos ágy ám az, az erdő ajándéka, amelyet csak évente egyszer kell felújítani, szeptemberben.

Tizenegy óra felé járt, tiszta volt az ég, friss a levegő.

A kunyhót olyan sűrű galagonya- és csipkebokrok vették körül, hogy Clouis apó már jó előre értesült róla, ha látogatója érkezett: meg-megreccsentek a gallyak, reccsenve szakadt a ruha.

Pitou sokkal nagyobb zajt csapott, mint egy átlagember. Clouis apó felült, és meresztette a szemét. Még nem aludt.

Még nem aludt, és ádáz kedvében volt. Legnyájasabb honfitársa se tudta volna jókedvre deríteni, merthogy szörnyű baleset érte. A puskája, amely öt évig szolgálta golyóval, harmincöt évig söréttel, csütörtököt mondott, amint rálőtt egy üregi nyúlra.

Harmincöt év alatt ez volt az egyetlen nyúl, amelyet elhibázott.

És még ha az lett volna a legnagyobb baj, hogy a nyúl ép bőrrel megúszta! De nem: a puska nemcsak hogy felmondta a szolgálatot, hanem fel is robbant, és Clouis apó bal kezének két ujja csúnyán megsebesült. Clouis megcsócsált füvet meg leveleket tett a sebre, de a puskájára keresztet vethetett.

Hogy új puskára tegyen szert, a dugacspénzéhez kell nyúlnia, és még ha meghozza is a hatalmas áldozatot, és két Lajos-aranyat elvesz a vagyonából, mi a biztosíték rá, hogy az új puskával éppolyan halálbiztosan célba talál, mint a régivel?

Mint látni való, Pitou igen rosszkor érkezett.

Ahogy Pitou a kilincsre tette a kezét, Clouis apó akkorát horkantott, hogy az haramont-i nemzetőrség parancsnoka hátrahőkölt.

Csak nem farkas vagy fiadzó vademse fekszik Clouis apó helyén?

Pitounak eszébe jutott Piroska és a farkas, és nem mert benyitni:

- Hé! Clouis apó! - kiáltott.

- Mi van? - mordult az embergyűlölő.

Pitou megnyugodott: megismerte a derék remete hangját.

- Jól van, mégiscsak maga az - mondta. Aztán belépett a viskóba, és illendően köszöntötte a gazdát: - Jó estét kívánok, Clouis apó.

- Ki az? - kérdezte a sebesült.

- Hát én.

- Ki az az én?

- Én, Pitou.

- Ki az a Pitou?

- Hát Ange Pitou Haramont-ból! Ismer, nem?

- Ange Pitou Haramont-ból! Na és?

- Aj, haj! Nincs valami jókedvében, Clouis apó. Nem kellett volna felébresztenem, igaz? - kérdezte mézesmázosan Pitou.

- Igaz.

- De hát most már mit csináljak?

- Az lenne a legjobb, ha elmenne.

- Nem beszélgethetnénk egy kicsikét?

- Ugyan miről?

- Szívességet kérnék magától, Clouis apó.

- Én senkinek sem szoktam szívességet tenni.

- De én meghálálnám a szívességét.

- Akkor is hiába jött.

- Hogyhogy?

- Nem nyulászom többé.

- Az lehetetlen, Clouis apó.

- Hagyjon békét!

- Kedves Clouis apó...

- Nem látja, hogy terhemre van?

- Hallgasson meg, nem fogja megbánni.

- Na, mit akar?... De röviden!

- Maga kiszolgált katona, igaz?

- Hát aztán!

- Nahát, Clouis apó, azt szeretném, ha...

- Bökd már ki, te csirkefogó!

- Azt szeretném, ha megtanítana a szabályszerű fegyvergyakorlatra.

- Magának elment az esze!

- Dehogy, dehogy, nagyon is észnél vagyok. Tanítson meg rá, hogy hogy kell katonásan bánni a puskával, megadom az árát!

- Hát ez a fickó tényleg megbolondult - mondta gorombán a vén obsitos.

- Clouis apó! Tanítson meg a porosz módira, ahogy a katonaságnál csinálják, és azt kérhet tőlem, amit akar.

Az öreg feltérdelt az avarágyon, és sárgás szemét Pitoura meresztette.

- Azt kérhetek, amit akarok?

- Igen.

- Nahát, ha bármit kérhetek, akkor egy puskát kérek.

- A legjobbkor - mondta Pitou -, van harmincnégy puskám.

- Harmincnégy puskád van? Neked?

- És a harmincnegyedik, amit magamnak tettem félre, az nagyon fog tetszeni magának. Szép őrmesteri puska, arany királyi címer van a závárzatán.

- Hogyan szerezted azt a puskát? Csak nem loptad?

Pitou őszintén, tárgyilagosan, élénken elmesélte a történetet.

- Aha - mondta az egykori gárdista -, most már világos. Szívesen megtanítanálak a katonás puskahasználat fortélyaira, de fáj az ujjam.

És elmondta Pitounak, hogy milyen baleset érte.

- A puska miatt ne bánkódjon - mondta Pitou -, lesz helyette másik. De sajnos az ujjaival más a helyzet: nincs harmincnégy ujjam, csak tíz, és azokat nem tudom nélkülözni.

- Eh, semmiség, az ujjam majd meggyógyul - mondta Clouis apó, és feltápászkodott. - Na, gyere!... De aztán holnap itt legyen ám a puska!

Pitou és Clouis apó kimentek a ház elé, a holdfényben fürdő kis tisztásra.

Ha valaki meglátta volna a szürke égbolton kirajzolódó hadonászó árnyakat, bizonyára rémület szorította volna össze a szívét.

Clouis apó sóhajtva megmutatta Pitounak a ronccsá vált puskát. Aztán megmutatta, hogy milyen az igazi katonás tartás és vigyázzállás.

Pitou különös átváltozás tanúja lehetett. Az öregember, aki a bozótban való mindennapos cserkészés miatt évtizedek óta görnyedten járt, most megrázta galambősz üstökét, kihúzta széles vállát: visszavedlett az egykori szálfatermetű gárdistává.

- Nézd meg, Pitou - mondta -, nézd meg jó alaposan, úgy tanulja meg az ember. Aztán, ha jól megnézted, hogy csinálom, próbáld utánam csinálni!

Pitou megpróbálta.

- Összébb a térdet, hátrább a vállat, ne húzd be a fejed! Vesd meg szilárdan a lábad! Elég nagy lábad van hozzá, a hétszázát!

Pitou megtett minden tőle telhetőt.

- Jól van - mondta az öreg -, most már méltóságteljes a tartásod.

Pitounak igen jólesett hallania, hogy méltóságteljes a tartása. Ez legvérmesebb reményét is fölülmúlta.

Alig egyórás gyakorlatozás után máris méltóságteljes a tartása! Milyen lesz akkor egy hónap múlva? Legalábbis fenséges.

Folytatni akarta hát a gyakorlatozást.

De egy leckére ennyi is bőven elég volt.

Különben is Clouis apó nem akart túlságosan előrehaladni, amíg meg nem kapja a puskát.

- Mára elég lesz - jelentette ki. - Négy napba telik, mire a katonáid ezt megtanulják, és közben te kétszer eljöhetsz hozzám leckét venni.

- Négyszer! - kiáltotta Pitou.

- Látom, van benned lelkesedés is, meg szufla is - mondta hűvösen Clouis apó. - Hát nem bánom, jöhetsz négyszer is. De figyelmeztetlek, hogy fogyó hold lesz, holnap már nem lesz ilyen világos.

- Akkor gyakorlatozzunk a barlangban! - javasolta Pitou.

- Hozol gyertyát?

- Egy font gyertyát hozok, ha kell... Sőt kettőt.

- Jó. És a puskát is elhozod?

- Holnap megkapja.

- Számítok rá. És most lássuk, megjegyezted-e, amire tanítottalak!

Pitou bemutatta a tanult fortélyokat. A mester megdicsérte. Pitouval madarat lehetett volna fogatni; akár egy ágyút is ígért volna Clouis apónak örömében.

Egy óra felé járt, amikor búcsút vett oktatójától, és lassabban ugyan, mint odafelé, de azért jól kilépve visszatért Haramont-ba, ahol a falu népe - nemzetőr és egyszerű pásztor egyaránt - az igazak álmát aludta.

Pitou azt álmodta, hogy sokmilliós hadsereg fővezére, sőt az egész emberiséget felsorakoztatja, s elkiáltja magát, de úgy, hogy a világ végéig elhallatszik:

- Vigyázz! Tisztelegj!

Másnap olyan szemtelen magabiztossággal, olyan méltóságteljes nyugalommal tartott bemutatót frissen szerzett tudományából, hogy a katonái, akik eddig is felnéztek rá, valósággal bálványozni kezdték.

Ó, népszerűség, bűvös népszerűség!

Pitou népszerű lett: csodálták a férfiak, a gyerekek, az aggastyánok.

Mi több: a nők is áhítattal néztek reá, amikor sztentori hangon rárivallt egysoros vonalban felsorakozott harminc katonájára:

- Álljatok méltóságteljes tartásban, a hétszázát! Nézzetek ide!

És csakugyan méltóságteljes volt a tartása.

 

38
Amelyben Catherine megmutatja, hogy ő is tudja, mi a diplomácia

Clouis apó megkapta a puskát. Pitou becsületes fiú volt, tartotta magát hozzá, hogy az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó.

Összesen tíz leckét vett Clouis apótól, és tökéletes gránátos lett belőle.

Sajnos, az egykori gránátos nem volt olyan otthonos az alaki gyakorlatokban, mint a fegyvergyakorlatokban: megmutatta, hogy van a jobbra át!, balra át!, hátra arc!, s azzal ki is merült a tudománya.

Pitou akkor a frissen megjelent Gyakorlati hadművészet-hez és A nemzetőr kézikönyvé-hez folyamodott. Nem kevesebb, mint öt frankot adott értük.

Hála a parancsnok bőkezű áldozatának, az haramont-i nemzetőrszakasz egész ügyesen elsajátította a terepen való gyakorlatokat.

Pitou érezte, hogy a bonyolultabb hadmozdulatok irányításához kevés a tudása, ezért Soissons-ba utazott, a legközelebbi városba, ahol helyőrség volt; ott aztán látta, hogy hogy gyakorlatoznak az igazi tisztek irányította igazi katonák, s egy nap alatt többet tanult, mint ha két hónapig tanulmányozta volna az elméletet.

Két hónap telt el így, fáradságos, lázas munkával.

Pitou, a dicsőség övezte Pitou oly buzgón serénykedett, annyit talpalt, lótott-futott, s olyan sokat és erősen gondolkozott, hogy azt hihetne az ember: bokros teendői miatt megfeledkezett boldogtalan, viszonzatlan szerelméről.

Nem feledkezett meg róla.

Átvirrasztott éjszakák, kimerítő menetgyakorlatok után Pitou nyaka közé kapta a lábát, és szaladt mezőn, réten, sűrű erdőn át Boursonne felé, hogy meglesse a légyottra igyekvő Catherine-t.

A lány mindennap elszökött egy-két órára otthonról, s a boursonne-i kastélyhoz tartozó vadaskertben, egy erdei lakban találkozott szerelmesével, Isidorral, a szerencse fiával, minden halandók legboldogabbikával.

Vele, Ange Pitouval örömest mentek volna légyottra az erdőbe az haramont-i meg a taillefontaine-i meg a vivières-i lányok, de ő nem tetszelgett a hódító férfi szerepében, hanem titkon odajárt a kis erdei lakhoz, s mint megvert kisfiú, sírdogált a csukott ajtó előtt.

Mert Pitou szerette, szenvedélyesen szerette Catherine-t; szerette és felsőbbrendűnek tartotta.

Már nem is gondolt rá, hogy Catherine más férfit szeret; már nem volt féltékeny Isidorra. Isidor előkelő, jóképű, Isidor méltó rá, hogy szeressék... igaz, Catherine a nép gyermeke, s talán nem lett volna szabad foltot ejtenie a családja becsületén, vagy legalábbis nem lett volna szabad kétségbeesésbe kergetnie Pitout.

Nos, igen, ha Pitou eltöprengett a történteken, bizony szívébe nyilallt a fájdalom.

"Hiába, na - gondolta Pitou -, szívtelenül hagyta, hogy elmenjek, és azóta annyi fáradságot se vett, hogy megérdeklődje, élek-e. Mit szólna Billot gazda, ha megtudná, hogy a lánya így cserbenhagyja a barátait, s elhanyagolja az ügyeket? Mit szólna, ha megtudná, hogy Catherine a béresek ellenőrzése helyett azzal tölti az időt, hogy szerelmeskedik Charny úrral, egy arisztokratával?"

Pitounak megfordult a fejében, hogy e titok birtokában igen könnyen bosszút állhatna Catherine-on.

Nemes gondolkozásra vall, hogy mégse próbál bosszút állni rajta.

Habár - amint azt keserűen kellett tapasztalnia - a jó cselekedetek nem mindig nyerik el méltó jutalmukat.

Nem hozhatná-e valahogy Catherine tudomására, hogy ő, Pitou ilyen nemesen gondolkozik?

Mi sem lenne könnyebb. Vasárnap a bálban a lány közelébe férkőzik, és - mintegy véletlenül - elejt egy szót, egy rettenetes szót, melyből kiderül, hogy ismeri kettejük titkát.

Meg kellene tennie, már csak azért is, hogy szenvedni lássa a kevély Catherine-t.

Csakhogy a bálban ott lenne Isidor úrfi is, és Pitoura, a vetélytársra nézve nem lenne valami előnyös, ha összemérné magát egy ilyen jó megjelenésű férfival.

Pitout találékonnyá tette a szívbéli bánat, és végül is jobb megoldást talált.

Az erdei lakot, ahol Catherine és Charny vikomt találkozott, a villers-cotterets-i erdővel szomszédos sűrű sarjerdő vette körül.

Egyszerű árok jelezte a határt a grófi és a községi birtok között.

Catherine-nak gyakran volt elintéznivalója a környékbeli falvakban, és az útja általában az erdőn keresztül vezetett, így aztán csak az árkon kellett átugratnia, és máris ott volt a kedvese erdejében.

A találkák színhelyéül szolgáló lak kiemelkedett a sarjerdőből; a színes üvegű ablakokon át pompásan lehetett látni, mi történik, történik-e valami odakint, az ajtót viszont úgy elrejtette a bozót, hogy egy lovas három ugrással az erdőbe - vagyis semleges terepre - ért.

Pitou azonban olyan gyakran jött ide nappal is, éjjel is, úgy kitanulmányozta a terepet, hogy éppolyan pontosan tudta, hol bukkan ki Catherine az erdőből, mint az orvvadász azt, hogy hol fog kiváltani az őz, amelyet el akar ejteni.

Isidor sohasem kísérte vissza Catherine-t az erdőbe. Néhány percig még a házban maradt, s figyelt, hogy a lány segítségére rohanjon, ha kell, aztán elment az ellenkező irányba.

Pitou olyan helyet választott ki magának, ahol Catherine el szokott haladni.

Felmászott egy háromszáz éves hatalmas bükkfára, s onnan jó kilátása nyílt a házra meg a pagonyra.

Egy óra se telt el, jött Catherine. Kipányvázta a lovát az erdőszéli horhosban, egyetlen szökkenéssel, mint egy megriasztott őz, átugrott az árkon, és a sarjerdőn át a házhoz futott.

Ott haladt el a bükkfa alatt.

Pitou szépen lemászott, s leült a fa tövébe. A törzsnek vetve hátát elővette a zsebéből A nemzetőr kézikönyvé-t, és úgy csinált, mintha olvasna.

Egy óra múltán hallotta, hogy nyílik, csukódik az ajtó, és suhog Catherine ruhája a cserjék között. Megjelent Catherine: ijedten tekingetett jobbra-balra, hogy nem látta-e meg valaki.

Tízlépésnyire volt Pitoutól.

Pitou moccanatlanul ült ölében a könyvvel.

Csak épp nem mímelte már, hogy olvas, hanem mereven nézett Catherine-ra; hadd lássa a lány, hogy meglátta őt.

Catherine fojtott kiáltást hallatott, megismerte Pitout, és elsápadt, mintha a halál kaszája suhintott volna el a közelében, remegve megtorpant, aztán kétségbeesett iramodással az erdőben termett, nyeregbe pattant, és elmenekült.

Catherine beleesett a tőrbe, amelyet Pitou vetett neki.

Pitou visszament Haramont-ba. Örült, hogy sikerült a terve, de meg is volt rémülve. Meg volt rémülve, mert rádöbbent, hogy nem is olyan ártatlan ez az ő kis bosszúja; csak most mérte fel, hogy valójában mit cselekedett.

A következő vasárnapra katonai parádé volt kitűzve Haramontban.

A falu nemzetőrsége - kellőképpen kiképzettnek nyilvánítva magát - megkérte Pitou parancsnokot, hogy rendezzen nyilvános gyakorlatot.

Néhány környékbeli falut magával ragadott a versengés szelleme, és mivel náluk is megkezdődött egy ideje a nemzetőrkiképzés, felajánlották, hogy elmennek Haramont-ba, és összemérik tudásukat a katonai mesterségben valamicskével jártasabb testvéreikkel.

A rivális falvak küldöttséget menesztettek Pitou vezérkarához (egy hajdan őrmesterként szolgált földműves volt a parancsnok), és annak rendje és módja szerint megegyeztek a feltételekben.

A szépségesnek ígérkező látvány már kora reggel az haramont-i Mars-mezőre vonzott egy egész seregre való szépen kiöltözött menyecskét és gyerkőcöt, és később, de nem kevésbé kíváncsian csatlakoztak hozzájuk a bajnokok szülei is.

A nézősereg mindenekelőtt jól belakomázott: gyümölcsöt, süteményt ettek, és forrásvizet ittak hozzá.

Kisvártatva dobszó harsant a négy égtáj felől, jöttek a largnyak, a veziek, a taillefontaine-iek meg a vivières-iek.

A harminchárom haramont-i dalia is kimasírozott a falu határába.

A nézők közt megjelent a villers-cotterets-i nemesség és polgárság egy része; ők azért jöttek, hogy nevessenek a parádén.

A környékbeli gazdák is szép számban képviseltették magukat; ők azért jöttek, hogy lássák a parádét.

Az utolsók közt jött Catherine meg az anyja, lóháton.

Ekkor ért ki a faluból nagy dobpergés közepette az haramont-i nemzetőrcsapat, élén Pitou parancsnokkal. Pitou egy nagy kese lovon léptetett; helyettesétől, Maniquet-től kapta kölcsön erre az alkalomra a paripát, hogy az ünnepély minél jobban hasonlítson a párizsi szemlékhez, és hogy La Fayette márki ad vivum képviselve legyen Haramont-ban.

Pitou karddal a kezében feszített az aranyos sörényű, széles tomporú ló nyergében, és bár vajmi kevéssé volt elegáns, arisztokratikus jelenség, sugárzott belőle a büszkeség és a magabiztosság, öröm volt ránézni, mert maga volt a megtestesült őserő.

A közönség megéljenezte a diadalmasan bevonuló Pitout és embereit.

Az haramont-i nemzetőröknek nemzetiszín forgós egyforma kalapjuk volt, a puskájuk csillogott-villogott, és olyan szépen masíroztak, hogy alig értek a gyakorlótérre, máris meghódították a nézősereg nagy részének a szívét.

Pitou a szeme sarkából meglátta Catherine-t.

Ő elpirult, a lány elsápadt.

Pitounak e perctől fogva fontosabb volt a szemle, mint bárki másnak.

Kezdetnek egyszerű fegyvergyakorlatot végeztetett az embereivel, és az haramont-iak olyan pontosan hajtották végre a parancsait, hogy csak úgy zengett a "bravó! bravó!"

Nem volt sikere viszont a többi falu küldötteinek; ők bágyadtan és fegyelmezetlenül mozogtak. Egyesek - hiányos fegyverzetük és képzettségük miatt - összemérve magukat az haramont-iakkal, egyszeriben elvesztették a tartásukat, mások nevetségesen peckesen csinálták, amit pedig előző nap még kiválóan tudtak.

Egy szó, mint száz, gyengén szerepeltek.

De máris következett a hadgyakorlat. Az őrmester biztos volt benne, hogy ezen a téren lepipálja Pitout.

Katonai múltjára való tekintettel ő kapta meg a fővezérséget. E méltóság gyakorlása abban merült ki, hogy menetgyakorlatokat végeztett a százhetven fős teljes sereggel.

De sehogy se boldogult.

Pitou - hűséges sisakjával a fején, kardjával a hóna alatt - felsőbbséges mosollyal nézte ténykedését.

Az őrmester, látva, hogy felbomlik a rend, a menetoszlopok eleje már az erdőben bóklászik, a vége meg nagyban menetel Haramont felé, látva, hogy a szakaszok összekeverednek, az éltisztesek összevissza forgolódnak, mindezt látva, elvesztette a fejét, ordibálni kezdett, mire még a húsz saját katonája is lehurrogta.

És kiáltás harsant az haramont-iak felől:

- Pitou! Pitou! Jöjjön Pitou!

- Igen! Úgy van! Jöjjön Pitou! - kiáltozott dühösen a többi falu népe is, kiképzőiket okolva lemaradásukért.

Pitou a fakó nyergébe pattant, a sereg élére vezényelte az haramont-i szakaszt, aztán akkora eréllyel és hangerővel-osztotta ki a parancsokat, hogy még a tölgyek is hajladoztak tőle. Mintegy varázsütésre helyreállt a felbomlott rend, mindenki lelkesen és nem kevésbé fegyelmezetten hajtotta végre a gyakorlatokat, és Pitou olyan remekül hasznosította Clouis apó leckéit és A nemzetőr kézikönyve elméletét, hogy mindent elsöprő sikert aratott.

Az egyesült seregek egy emberként imperator-rá nevezték ki a csatatéren.

Pitou verítékben és dicsőségben fürödve szállt le a lóról, és fogadta a nép gratulációját és szerencsekívánatait.

De ő mindenekelőtt Catherine tekintetét kereste.

Nem kellett messzire néznie: a lány ott állt mellette.

Igen, ez már igazi diadal volt.

- Ejnye, ejnye! - mondta mosolyogva, de viaszfehéren Catherine. - Hát már észre se vesz bennünket, Ange úr? Nem ereszkedik le hozzánk a tábornok úr?

- Jaj, hogy mondhat ilyet? - kiáltott Pitou. - Jó napot, kisasszony! - Billot-néhoz fordult: - Tisztelettel üdvözlöm, kedves asszonyom. - Újra Catherine-hoz intézte szavait: - Téved, kisasszony, én nem vagyok tábornok, én csak egy egyszerű ember vagyok, akit hevít a vágy, hogy szolgálhassa a hazáját.

Pitou válasza szájról szájra járt; csudálatos mondásnak találták, megéljenezték.

- Ange - súgta oda Catherine -, beszélnem kell magával.

"Aha! - gondolta Pitou. - Most majd kibújik a szög a zsákból."

Fennhangon pedig azt mondta:

- Kívánságára, Catherine kisasszony.

- Jöjjön majd velünk a tanyára!

- Rendben van, kisasszony.

 

39
Méz és üröm

Catherine úgy intézte, hogy kettesben maradjon Pitouval.

A jó Billot-né lassan poroszkálva kellemes társalgásba merült néhány gyalogszerrel haladó asszonysággal, Catherine pedig az egyikükre bízta a hátaslovát, és Pitouval sétált hazafelé az erdei ösvényen.

Senki nem talált kivetnivalót benne, hogy Pitou szót akar váltani Billot-néval és lányával; különben is, alig egypáran vették észre, hogy a nap hőse elmenekül az ünneplés elől.

- Hát itt volnék, Catherine kisasszony - mondta Pitou, amikor magukra maradtak.

- Miért tűnt el olyan hosszú időre a tanyáról? - kérdezte Catherine. - Ez nem szép magától, Pitou úr.

- No de, kisasszony - csodálkozott el a fiú -, nagyon jól tudja, hogy...

- Semmit se tudok... Csak azt, hogy nem volt szép magától.

Pitou összeszorította az ajkát. Catherine helyett is szégyellte magát a hazugság miatt.

A lány észrevette, hogy Pitou, aki mindig egyenesen a szemébe szokott nézni, most zavartan kerüli a tekintetét.

- Hanem, Pitou úr, én másról is szeretnék beszélni magával - mondta.

- Miről?

- A múltkor meglátott az erdőben...

- Az erdőben?

- Tudja, ott az erdei laknál.

- Igen, tudom.

A lány elpirult.

- Mit csinált maga ott?

- Szóval mégiscsak megismert! - mondta szelíd és szomorú szemrehányással Pitou.

- Az első pillanatban nem, de aztán igen.

- Hogyhogy?

- Van úgy, hogy szórakozott az ember, néz, de nem lát... aztán pedig rájön, hogy kivel is találkozott.

- Hát igen.

Hallgattak egy darabig. Annyi minden kavargott a fejükben, hogy nem merték nyíltan kimondani, amit gondolnak.

- Szóval maga volt az, igaz? - szólalt meg újra Catherine.

- Igen, kisasszony.

- Mit csinált ott? Elrejtőzött?

- Én? Már mért rejtőztem volna el?

- Ó, a kíváncsiság...

- Én nem vagyok kíváncsi természet, kisasszony.

Catherine türelmetlenül toppantott.

- Akárhogy is, ott volt, és máskor nem szokott arra járni.

- Láthatta kisasszony, hogy olvastam.

- Nem láttam, hogy olvasott.

- Pedig ha egyszer látott, azt is látnia kellett, hogy olvasok.

- Igaz, hogy láttam, de csak futólag. És... és mit olvasott?

- A nemzetőr kézikönyvé-t.

- Az meg miféle könyv?

- Abból tanulom a harcászatot, amit aztán továbbadok az embereimnek. És maga is tudja, kisasszony, hogy a tanuláshoz nyugalom kell, jobb, ha félrevonul az ember.

- Igaza van. Ott, az erdőszélen aztán senki és semmi nem zavarja.

- Senki és semmi.

Újra elhallgattak. Billot-né élénken társalgott a többi asszonysággal.

Catherine törte meg a csöndet:

- Sokáig szokott tanulni?

- Van, hogy napokig, kisasszony.

- És aznap régóta tanult? - faggatózott Catherine.

- Nagyon régóta.

- Furcsa, hogy odamenet nem láttam magát.

Pitou kísértést érzett, hogy kimondja az igazságot, megszégyenítendő Catherine-t az alakoskodásáért, de végül is ellenállt a kísértésnek, részint mert szerette a lányt, részint pedig mert nem akarta felfedni a kártyáit.

- Talán elaludtam - mondta -, előfordul, ha az ember sokat erőlteti az agyát.

- Igen, igen, biztos aludt, és én nem vettem észre magát, amikor... amikor odamentem a házhoz.

- A házhoz? Milyen házhoz? - kérdezte Pitou.

Catherine újra elpirult. Pitou szavai olyan hamisan csengtek, hogy tudta: a fiú csak tetteti a tudatlant.

- Hát az erdei lakhoz, a Charny-birtokon - mondta nyugalmat erőltetve magára. - Ott, a fal tövében terem a legdúsabban a varjúháj.

- Ühüm.

- Megégettem magam a mosogatásnál, és elszaladtam, hogy varjúhájat tegyek rá.

Ange - talán mert hinni akart Catherine-nak a boldogtalan! - Catherine kezére pillantott.

- Nem a kezemet égettem meg, hanem a lábamat - mondta gyorsan a lány.

- Na és talált varjúhájat?

- Hát persze! Nézzen ide: már nem is sántítok.

"És még kevésbé sántítottál, amikor ott futottál el előttem, olyan gyorsan, mint a nyúl" - gondolta Pitou.

Catherine azt hitte, hogy sikerült félrevezetnie Pitout; azt hitte, hogy Pitou semmit se látott, semmit se tud.

Úgy felvidult, hogy hozzá méltatlan álsággal azt mondta:

- Nos hát, Pitou úr, kerülte a társaságunkat, Pitou úr gőgös lett, amióta tisztté emelkedett, Pitou úr lenézi a magunkfajta szegény parasztot.

Pitout szíven ütötte a vád. Ő áldozatot hozott Catherine-ért, még ha nem kérkedett is vele, az efféle áldozat jutalmat érdemelne, és lám, Catherine nemhogy hálás volna, hanem bolonddá akarja tenni, sőt - nyilván, mert összehasonlítja magában Isidor de Charnyval - csúfolódik vele. Pitou jóindulata egyszeriben elpárolgott; hiába, a hiúság alvó vipera, amelyre nem ajánlatos rálépni - hacsak el nem tiporja az ember.

- Én azt hiszem, kisasszony, hogy maga szakította meg velem a kapcsolatot - vágott vissza.

- Még hogy én?

- Maga bizony. Először is nem adott munkát nekem, és ezzel elüldözött a majorból... Ne féljen, nem szóltam róla az apjaurának. Nem félek a munkától, hál' istennek megélek én a magam lábán.

- Higgye el, Pitou úr...

- Kár a szóért, kisasszony. Maga a gazda, maga az úr a háznál... Nos, mint mondtam, elkergetett, aztán pedig, amikor a Charny-lak közelében meglátott engem, magának kellett volna megszólítania, de ehelyett elfutott, mint egy almatolvaj.

A vipera belemart Catherine-ba.

- Még hogy én elszaladtam? - zökkent ki nyugalmából a lány. - Én?

- Úgy szaladt, mint akinek a háza ég. Arra se volt időm, hogy becsukjam a könyvet, maga, kisasszony, máris a Fickó nyergében termett. Ott rejtette el a sűrűben, és szegény ló körös-körül lerágta egy kőrisfa kérgét. Annak már vége...

- Minek van vége, Pitou úr? Miről beszél egyáltalán? - hebegett-habogott Catherine.

- Hogy minek van vége? Hát a kőrisfának! Arról beszélek, kisasszony, hogy miközben maga varjúhájat szedett, a Fickó legelészett, ette, amit elért, márpedig egy ló jó sokat eszik egy óra alatt.

- Dehogy volt az egy óra! - kiáltott rémülten Catherine.

- Márpedig az a vastag fatörzs olyan alaposan le volt kérgezve, hogy ahhoz legalább egy órára volt szüksége a Fickónak. Ez idő alatt pedig maga annyi varjúhájat szedhetett, kisasszony, amennyivel a Bastille ostromának minden sebesültjét meg lehetett volna gyógyítani.

Catherine sápadtan és zavartan hallgatott.

Pitou se szólt; úgy érezte, eleget mondott.

Billot mama éppen búcsúzkodott az asszonyoktól.

Pitou egyik lábáról a másikra állt: a seb, amit Catherine lelkén ütött, neki is fájt.

- Hát semmit se mond nekem, tiszt úr? - kiáltott oda tréfásan Billot-né.

- Búcsúzom, asszonyom, jó éjszakát! - felelt Pitou.

- Maradjon még! - kérte riadtan Catherine.

- Jó éjszakát! - köszönt vissza Billot-né. - Jössz, Catherine?

- Mondja meg az igazat! - súgta Catherine a fiúnak.

- Mit mondjak, kisasszony?

- Már nem a barátom?

- Catherine! Catherine! - jajdult fel Pitou. Szegénynek még nem volt tapasztalata a szerelemben, és máris a bizalmas nehéz szerepe jutott osztályrészéül, olyan szerep, amelyből csak a legleleményesebbek tudnak hasznot húzni, és ők is csak az önbecsülésük rovására.

Érezte, hogy ha Catherine még egy szót szól, ő nem tudja magába fojtani titkát, és kényre-kegyre kiszolgáltatja magát a lánynak.

De azt is érezte, hogy ha beszél, vége van: belehal a fájdalomba, ha Catherine nyíltan kimondja, amit ő csak gyanít.

Hallgatott hát, mint aki megkukult.

Tisztelettel meghajolt a bénultan álló Catherine előtt, szeretettel rámosolygott Billot-néra, és eltűnt az erdőben.

Catherine önkéntelenül lépett egyet utána.

- Derék fiú ez - mondta Billot-né a lányának. - Helyén van a szíve meg az esze.

"Hát ez volna a szerelem? - gondolta Pitou. - Az egyik pillanatban édes érzés, a másikban meg nagyon is keserű."

Olyan együgyű és jólelkű volt a boldogtalan, hogy nem gondolt rá; van, akinek a méz jut a szerelemből, van, akinek az üröm, és Isidor úrfinak jutott a méz, őneki, Pitounak pedig az üröm.

Catherine e kínos perctől fogva tisztelettel vegyes félelemmel gondolt Pitoura; néhány napja bezzeg még elképzelni se tudta volna, hogy efféle érzéseket táplálhat emez ártalmatlan és mulatságos figura iránt.

Ha az ember nem tud szerelmet ébreszteni, nem is olyan rossz, ha legalább egy kis félelmet kelt maga iránt, és Pitounak, aki szomjúhozott rá, hogy tiszteljék, igencsak legyezgette volna a hiúságát, ha tudja, miként érez iránta Catherine.

De hát nem volt olyan jó lélekbúvár, hogy másfél mérföldnyi táválságból megérezze egy nő gondolatait és érzéseit, ezért aztán nem volt mivel vigasztalódnia: sokáig sírdogált, és szomorú dalokat énekelt magában.

Hű, micsoda csalódás lett volna a katonáinak, ha látják, amint tábornokhoz méltatlanul siránkozik!

Amikor végre kisírta, kiénekelte magát, és kellőképp elfáradt a nagy járkálásban, szépen hazaballagott.

Tapasztalhatta, hogy az haramont-iak úgy tisztelik, sőt bálványozzák őt, hogy fegyveres őrszemet állítottak az ajtaja elé. Pontosabban mégse tapasztalhatta, mivel az őrszem nem állt fegyverrel a kezében a ház előtt, hanem puskáját átölelve holtrészegen aludt a kőpadon.

Pitou felrázta az embert.

Megtudta tőle, hogy csapata díszlakomát rendelt Tellier apónál, a helység szakácsművészénél, hogy egy válogatott hölgykoszorú babérral ékesítette fel a győztesek homlokát, és hogy az asztalfőt neki, Pitounak tartották fenn, aki hadvezérként a rivális falvak vezére fölébe kerekedett, miként Turenne marsall a Nagy Condé fölébe.

A szívbéli bánatot a gyomor is megsínyli. Ahogy Chateaubriand mondja: "Elcsodálkozunk, hogy mennyi könnyet tud ontani egy király, de soha senki nem mérte fel, hogy a kiontott könnyek mekkora űrt támasztanak egy felnőtt ember gyomrában."

Pitou - a strázsa nógatására - elment a díszlakoma színhelyére. Eget verő üdvrivalgás fogadta.

Némán biccentett, leült, és komótosan nekilátott a borjúsültnek meg a salátának.

 

40
Váratlan végkifejlet

Az evés vagy fokozza vagy csillapítja a szív fájdalmát.

Pitou két óra múltán azt állapította meg, hogy az ő szívének nem ártott az evés.

Amikor a társai már mozdulni se tudtak, ő felállt, és kihúzta magát.

Szónoklatot tartott a spártai erényekről, jelesül a mértékletességről és a józanságról, amikor a többiek holtrészegek voltak.

És őneki sétálni szottyant kedve, amikor a többiek az asztal alatt hortyogtak.

Az haramont-i lányok becsületére legyen mondva, hogy még a lakoma vége előtt csendben hazamentek, és se kacér pillantással, se derekuk, faruk ringatásával nem igyekeztek magukra vonni a bajnokok érdeklődését.

Pitou, a bajnokok bajnoka, elmélkedésbe merült. Eltűnt körülötte a világ: Catherine utolsó szavai csengtek a fülében, Catherine riadt arcocskája lebegett a szeme előtt.

Az agyát borító sűrű köd ellenére eszébe jutott, hogy Catherine keze többször is meghitten hozzáért az ő kezéhez, a válla a vállához; úgy találta, hogy még akkor is kiderült a lány természettől való kedvessége, jósága, amikor a legbarátságtalanabbul bánt vele, Pitouval.

"Miért is vesztettem el a hidegvéremet?" - jajdult fel magában a fiú, és úgy nézett körbe, mintha mély álomból ébredt volna.

Faggatta az árnyakat, hogy lehetett ő olyan kíméletlenül szigorú egy szerelmes, szelíd, édes teremtés iránt; mi jogon kárhoztat egy nőt, amiért ábrándot kerget élete hajnalán. Hiszen mindenkinek megvan a maga ábrándja!

Ugyan miért szeretett volna bele a környék legszebb lánya egy csúnya, nincstelen, nyakigláb fiúba, amikor egy deli szép uraság ostromolja?

Pitou azzal vigasztalta magát, hogy neki is vannak azért jó tulajdonságai, csak hát olyan ő, mint az ibolya, melynek nem hivalkodó a szépsége, s csak közel hajolva érezni kellemes illatát.

"Én és az illatos ibolya! - gondolta aztán. - Nem túlzás ez egy kicsit?... Eh, mindegy, borban az igazság, ezt senki se tagadhatja."

Ilyenformán bölcselkedett Pitou, és végül bevallotta magának, hogy igen helytelenül - ha nem elítélendően - viselkedett Catherine-nal. Úgy viselkedett, mintha szántszándékkal meg akarta volna gyűlöltetni magát; rosszul, nagyon rosszul számított, hiszen ha nehéz természetűnek mutatkozik Catherine előtt, a Charny úrfitól elkápráztatott lány nem veszi észre, hogy valójában milyen kiváló jellem is ő, Pitou.

Következésképpen bizonyságot kell tennie a jó természetéről Catherine előtt.

De hogyan?

Egy léha szoknyapecér azt mondta volna a helyében: "Megcsal, és bolonddá tesz engem ez a lány, hát én is bolonddá teszem, és gúnyt űzök belőle."

Egy léha szoknyapecér így gondolkozott volna: "Megvetem és megszégyenítem a csalfasága miatt. Ráijesztek, rossz hírét keltem, megkeserítem a légyottjait."

A jótét lélek Pitou - bortól és szerelemtől felizzva - arra vágyott, hogy Catherine elszégyellje magát, amiért nem méltányolta az ő erényeit, és nem lobbant szerelemre iránta.

Tegyük hozzá: Pitou el sem tudta képzelni, hogy a szépséges, büszke, szűzies Catherine más is lehet Isidor úr szemében, mint egy csinos kacér lány, akit elkábít a csipkés mellfodor, a velúrnadrág meg a sarkantyús csizma.

És a részeg Pitou most azt se igen bánta, hogy Catherine szerelmes a mellfodorba meg a sarkantyúba.

Egy szép nap Isidor úr bemegy majd a városba, feleségül vesz egy grófnőt, rá se néz többé Catherine-ra, azzal vége a románcnak.

Azt mondják, a bor megifjítja a véneket, de lám, ilyen aggastyánhoz méltó gondolatokra indította az haramont-i nemzetőrcsapat ifjú parancsnokát.

És Pitou - hogy bebizonyítsa, milyen jó természettel áldotta meg a sors - elhatározta, hogy minden szavát visszaszívja.

Evégből mindenekelőtt találkoznia kellett Catherine-nal.

A részeg ember nem nézi, hány óra van, kivált, ha nincs is órája.

Pitounak nem volt órája, és alig ment tíz lépést a szabad levegőn, olyan részeg lett, mint maga Bacchus, minden korhelyek istene.

Meg sem fordult a fejében, hogy már több mint három órája elvált Catherine-tól, és hogy Catherine azóta már réges-rég hazaérkezett Pisseleux-be.

Nekilódult, futott toronyiránt, úttalan utakon, nem vesztegette az időt rá, hogy kövesse az erdőn át vezető ösvény kanyarulatait.

Hagyjuk őt magára, amint árkon-bokron át szalad, s lábával, botjával rongálja az orléans-i herceg erdejét (az erdő úgyis kamatostul visszaadta neki a kölcsönt)!

Térjünk vissza Catherine-hoz, aki merengve és elszomorodva poroszkált az anyja mögött.

Nem messze a tanyától egy zsombékos réten vezet át az út, és úgy elkeskenyedik, hogy két lovas nem fér el egymás mellett.

Billot-né ment elöl.

Catherine épp el akart indulni a nyomában, amikor halk füttyentést hallott a háta mögött.

Megfordult: Isidor de Charny inasa állt a bokrok közé húzódva.

Catherine megvárta, míg az anyja eltávolodik. Tudta, hogy az anyja nem fog aggódni, ha észreveszi, hogy nem követi, hiszen alig százlépésnyire voltak a tanyától.

- Kisasszony - ment oda hozzá az inas -, Isidor úr még ma este beszélni szeretne magával. Kéri, hogy jelöljön meg egy helyet, ahol tizenegy órakor találkozhatnának.

- Szűzanyám! Csak nem érte baj Isidor urat? - kiáltott Catherine.

- Azt én nem tudom, kisasszony. Csak azt tudom, hogy levelet kapott Párizsból gyászkeretes borítékban... már egy órája várom itt magát.

Tízet ütött a villers-cotterets-i templom órája.

Catherine körbepillantott.

- Nos, ez a hely itt elég sötét és csöndes, itt fogom várni a gazdáját.

Az inas nyeregbe pattant és elvágtatott.

Catherine remegve hazaléptetett.

Milyen közlendője lehet Isidornak ilyen késői órán? Nyilván valami szerencsétlenség történt.

Vidám szerelmi találkának nem lenne megfelelő hely az erdőszél. De hát Isidor nem szerelmi találkát kért tőle: bárhol és bármikor, mindenáron beszélni akart vele, akár a villers-cotterets-i temetőben is, éjfélkor.

Catherine nem is akart töprengeni rajta, hogy vajon mi történhetett; megcsókolta az anyját, és visszavonult a szobájába, mintha lefekvéshez készülődne.

Billot-né gyanútlanul levetkőzött és lefeküdt.

Na és ha gyanút fogott volna is szegény asszony: a férje parancsára Catherine volt a gazda a háznál.

Catherine bement a szobájába, de ő nem vetkőzött le és nem feküdt le.

Várt.

Az óra elütötte a fél tizenegyet, aztán a háromnegyed tizenegyet.

Háromnegyed tizenegykor Catherine elfújta a lámpát, és lement az ebédlőbe.

Az ebédlő ablakai az útra nyíltak; Catherine kinyitotta az egyik ablakot, és fürgén kiugrott.

Nem csukta be az ablakot, hogy majd vissza tudjon menni a házba, csak a zsalukat támasztotta be.

Aztán a megbeszélt helyre rohant a sötétben, és hevesen dobogó szívvel, remegő térddel egyik kezét forró homlokára, a másikat ziháló keblére szorítva várta, hogy jöjjön Isidor.

Nem kellett sokáig várnia, lódobogást hallott.

Előrelépett.

Isidor ott volt mellette.

Az inas hátramaradt.

Isidor ki se szállva a nyeregből odanyújtotta a kezét, felemelte magához Catherine-t, és azt mondta:

- Tegnap Versailles-ban megölték Georges fivéremet. Olivier hívat. Mennem kell.

Catherine felsikoltott, és szorosan magához ölelte Charnyt.

- Megölték a fivérét - mondta elfúló hangon -, magát is megölik.

- Tudja, hogy szeretem, Catherine, de vár a bátyám, mennem kell.

- Ó! Maradjon, maradjon! - kiáltotta Catherine. Csak annyit értett meg Isidor szavaiból, hogy elmegy.

- Szólít a kötelesség, Catherine. Meg kell bosszulnom Georges fivérem halálát.

- Ó, én boldogtalan! - Catherine a férfi karjaiba hanyatlott.

Könnycsepp gördült ki Isidor szeméből, ráhullott a leány nyakára.

- Sír - suttogta Catherine. - Köszönöm... Hát mégis szeret.

- Szeretem, Catherine, igen, szeretem. De hív a bátyám, engedelmeskednem kell Olivier-nak.

- Menjen! Nem tartóztatom.

- Egy utolsó csókot, Catherine!

- Isten vele!

Catherine érezte, tudta, hogy nincs az a földi hatalom, mely visszatarthatná Isidort, beletörődött hát sorsába, elengedte szerelmesét, és a földre csúszott.

Isidor elfordult, sóhajtott, tétovázott egy pillanatig, aztán bátyja hívó szavának engedelmeskedve megsarkantyúzta lovát.

Az inas elvágtatott a nyomában.

Catherine ott maradt a földön mozdulatlanul.

Kisvártatva egy férfi tűnt fel a dombháton; öles léptekkel közeledett Villers-Cotterets felől. A sötétben nem vette észre az úton keresztben fekvő élettelen testet, megbotlott benne, elesett. Tapogatózva fél térdre állt...

- Catherine! - kiáltott fel hirtelen. - Meghalt Catherine!

Velőtrázó kiáltására a kutyák vonítása válaszolt.

Halottsápadtan, jéggé dermedve ült a földön, s ringatta Catherine élettelen testét.


VÉGE


Jegyzetek

22. Az orvos a maga gyógyítója. [VISSZA]

23. Mint köztudott. [VISSZA]

24. Új társadalmi rend születik. [VISSZA]

25. Tévedni emberi dolog, de ragaszkodni a tévedéshez ördögi. [VISSZA]

26. A hűs Tempé-völgy. [VISSZA]

27. A hasa az istene. [VISSZA]

28. Hazug s kitartó... (Játék egy közismert Horatius-verskezdettel: Justum et tenacem = igaz s kitartó.) [VISSZA]

29. Bátraké a szerencse. [VISSZA]

30. Az embernek megadatott a gondolkodás képessége és az értelem. [VISSZA]

31. Ange Pitou szamár. [VISSZA]

32. Fortier csak véletlenül erős. [VISSZA]

33. Szedd össze magad... Fel! fel. [VISSZA]

34. Így emelkedünk a csillagok felé. [VISSZA]

35. Körülvettek engem az én ellenségeim. [VISSZA]

36. Te is. [VISSZA]




Hátra Kezdőlap