Pikardia és Soissons határán, azon a vidéken, mely Île-de-France néven része volt királyaink ősi birtokának, egy észak-déli irányban elnyúló ötvenezer holdas erdő közepén búvik meg az I. Ferenc és II. Henrik telepítette hatalmas park árnyékában Villers-Cotterets városka, mely arról nevezetes, hogy itt látta meg a napvilágot Charles-Albert Demoustier, aki éppen történetünk kezdete táján írta a Levelek Émilie-nek a mitológiáról sorozatát, legnagyobb örömére a kor hölgyeinek, akik egymás kezéből tépték ki legfrissebb folytatásait.

A kisváros irodalmi hírnevét emelendő hadd tegyük hozzá - annál is inkább, mivel az irigyek nem átallják nagy falunak nevezni Villers-Cotterets-t, hiába van királyi kastélya és kétezer-négyszáz lakosa -, hadd tegyük hát hozzá irodalmi becsét emelendő, hogy két mérföldre fekszik La Ferté-Milontól, Racine szülőhelyétől és nyolc mérföldnyire Château-Thierrytől, ahol La Fontaine született.

Szögezzük le továbbá, hogy a Britannicus és az Athalie alkotójának anyja villers-cotterets-i volt.

De térjünk vissza a királyi kastélyra és a kétezer-négyszáz lakosra!

A palota, melyet I. Ferenc kezdett építeni (szalamandrás kövek emlékeztetnek rá), és melyet II. Henrik fejezett be (az ő monogramja a Medici Katalinéval egymásba fonódva Diane de Poitiers három holdsarlója közt látható), nos, ez a palota a lovagkirály és Étampes hercegné, jóval később pedig Louis-Philippe d'Orléans és a szép Montessonné szerelmi fészke volt, de az utóbbi herceg halála után jószerivel lakatlanná vált, mivel a herceg fia, Orléans-i Fülöp, vagy ahogy később nevezték, Égalité-Fülöp hercegi rezidenciából egyszerű vadászszállássá fokozta le.

Tudni való, hogy a villers-cotterets-i kastélyt és erdőt XIV. Lajos adományozta fivérének, a Monsieur-nek, amidőn Ausztriai Anna másodszülött fia nőül vette II. Károly nővérét, Stuart Henriettát.

Megígértük olvasóinknak, hogy a kétezer-négyszáz lakosról is ejtünk néhány szót; nos ők - ahogy az egy kétezer-négyszáz lelket számláló közösséggel lenni szokott - GYÜLEKEZET voltak, melybe tartozott:

1. Néhány nemes, aki környékbeli kastélyban töltötte a nyarat és Párizsban a téli idényt, és azzal is majmolta a herceget, hogy csak átmeneti szállást tartott fenn a városban.

2. Szépszámú polgárság, melynek tagjai mindennap fogták az esernyőjüket, és ha esett, ha fújt, sétáltak egyet ebéd után, habár a séta jobbadán a városszéltől az erdőig tartó negyed mérföldes árokra korlátozódott, amelyet úgy neveztek - nyilván azért, mert ez a szócska szakadt fel a kehes mellkasokból örvendezvén, hogy ekkora utat jártak végig, és még csak nem is ziháltak különösebben -, úgy neveztek: Haha.

3. A többség, a kézművesek, akik egész héten dolgoztak, és csak vasárnap élvezhették a séta áldását, mellyel jobb sorsú honfitársaik mindennap megörvendeztethették magukat.

4. És végül néhány nyomorult proletár, akiknek vasárnapjuk se volt, és hat napon át a nemesek, a polgárok vagy akár a kézművesek napszámosaként dolgozván, a hetediken a szálerdőt járták, és rőzsét gyűjtöttek meg ágakat, melyeket a vihar, erdők nagy aratója, búzaszálként suhintott le és terített szét a pompás hercegi rengeteg nyirkos és sötét talaján.

Ha Villers-Cotterets (Villerii ad Cotiam Retiae) - balsorsára - olyan fontos helység lett volna, hogy a régészek érdemesnek tartsák rá, hogy foglalkozzanak történelmével, és végigkövessék faluból mezővárossá, mezővárosból várossá való változását, mely átváltozást, mint mondtuk, egyesek el is vitatnak tőle, nos, a tudósok alkalmasint megerősítenék ama megállapítást, hogy a falut kezdetben a párizs-soissons-i utat szegélyező kettős házsor alkotta, később - a nagy erdő közelsége miatt a lélekszám gyarapodván - újabb utcák épültek és ágaztak szét a környező kisebb helységek felé, melyekkel fontos volt az összeköttetés, s az utcák mind egy pontba futottak össze, ahol a dolgok természete szerint lassanként kialakult a központ, melyet vidéken A TÉR-nek neveznek, s e tér körül épültek fel a mezővárossá vált falu legszebb házai, a tér közepén pedig szökőkút díszeleg, mely ma a négy égtáj felé köpi a vizet; és végül a tudósok azt is pontosan megállapították volna, hogy mikor rakták le a szerény templom - népek legelső szüksége - szomszédságában amaz óriási kastély - egy király legutolsó szeszélye - alapkövét, amely, mint mondtuk, királyi, majd hercegi rezidencia volt, és mára a Seine megyei prefektúra fennhatósága alatt álló szomorú és nyomorúságos menházzá züllött.

De történetünk kezdetén, jóllehet megindult már a királyság hanyatlása, még nem jutottak odáig a dolgok, ahova mára jutottak; már nem herceg lakta a kastélyt, de még nem is koldusok lakták: üres volt, pontosabban csak a fenntartásához szükséges személyek tartózkodtak benne, köztük a kapus, a labdaház gondnoka és a káplán; ennek megfelelően csukva voltak a hatalmas építmény ablakai, a parkra nézők is, meg azok is, amelyek az előkelően palotatérnek nevezett térre szolgáltak, és ez csak növelte a mélabú és a magány érzetét, amely a nevezett térből áradt. A tér egyik végében egy kis ház állt, amelyről ejtenék egy-két szót, az olvasó szíves engedelmével.

Kis ház volt, amely úgyszólván a hátát mutatta a világnak, de mint ahogy az némely személy esetében is lenni szokott, éppen a hát volt a legelőnyösebb oldala, amit mutathatott. Mert hát a város egyik legfontosabb útvonalára, a Soissons utcára néző épület, amelynek idomtalan boltíves kapuja a nap huszonnégy órájából tizennyolc óra hosszat zordan zárva volt, a hátsó oldalról igencsak vidám és derűs képet mutatott, a ház mögött kert lévén; cseresznyefák, almafák és szilvafák emelték koronájukat a kertfal fölé, és a térre nyíló kis kertkapu két oldalán egy-egy százados akácfa nyújtóztatta ágait egymás felé, s hintette tele tavasszal illatos virággal azt a földdarabot, amely fölé lombozata kiterjedt.

A ház a kastély káplánjáé volt, aki nemcsak a nagyúri templom szolgálatát látta el (a gazda távollétében is minden vasárnap misézett), hanem egy kis nevelőintézetet is fenntartott, amely - rendkívüli kiváltság gyanánt - két ösztöndíj fölött rendelkezett: az egyik a plessisi kollégiumba, a másik a soissons-i papneveldébe biztosított egy-egy helyet. A két ösztöndíj terheit természetesen az Orléans-i család viselte (a szemináriumit a régens fia, a kollégiumit a herceg apja alapította), és talán mondani se kell, hogy a két ösztöndíj a szülők vágyainak netovábbja volt, s egyszersmind a diákok kétségbeesésének okozója, mivel ez utóbbiaknak minden csütörtökön rendkívüli dolgozatot kellett írniuk miatta.

Nos, 1789 júliusának egyik csütörtökén, egy borús napon, amikor viharfelhőket kergetett a szél nyugatról kelet felé, s a két említett pompás akácfa, már levetkezvén szűz virágzatát, a nyár hevétől megsárgult leveleket pergetett, hosszú csend után, melyet csak a tér döngölt földjén kavargó levelek surrogása meg egy légyre vadászó, alacsonyan repkedő mezei veréb csicsergése tört meg, tizenegy órát harangoztak a palával fedett, hegyes harangtoronyban.

Azon nyomban olyan diadalüvöltés harsant, hogy az egy egész ulánusezrednek is becsületére válna, és a hurrázást olyan dübörgés kísérte, mintha hógörgeteg zúdulna le sziklás hegyoldalon; nyílt, vagyis inkább kivágódott a két akác közti kiskapu, gyereksereg özönlött ki a térre, és tüstént öt-hat vidám és harsány csoportba rendeződött. Egyesek csigázni kezdtek, mások egy fehér krétával rajzolt ugróiskola köré gyűltek, és voltak, akik megálltak néhány lépésnyire az egymástól egyforma távolságra földbe vájt lyukaktól és golyózáshoz láttak: aki beletalál a lyukba, nyer, aki nem, veszít.

Miközben a játszó kisdiákok, akiket a térre néző néhány ház lakói vásott kölköknek tituláltak, és akik általában kitérdesedett, lyukas nadrágot és rongyos könyökű kiskabátot viseltek, ott seregeltek a téren, a jó magaviseletű gyerekek, azok, akiket a minden lében kanál asszonyságok a szülők örömének és leendő büszkeségének ítéltek, kiváltak a sokaságból, és kényszeredett, lassú léptekkel, kosárral kezükben elindultak az atyai ház felé, ahol vajas vagy lekváros kenyér várta őket kárpótlásul, amiért lemondtak a játékról. Emezeknek meglehetősen jó állapotban volt a kabátja, és nadrágjukon se igen lehetett kivetnivalót találni, ami - olyannyira dicsért jó magaviseletükkel tetézve - nevetség, sőt gyűlölet tárgyává tette őket rongyosabb és főleg kevésbé fegyelmezett társaik szemében. A játszó diákok és a jó magaviseletű diákok csoportján kívül volt még egy harmadik csoport is, a lustáké, akik csak nagy-nagy ritkán mehettek ki játszani a palotatérre, vagy térhettek haza a szülői házba, lévén hogy ezt a balsorsú társaságot majdnem mindennap bezárták, vagyis amíg a társaik, végezvén a latinról franciára és a franciáról latinra való fordítással, csigáztak vagy vajas kenyeret majszoltak, ők ott rostokoltak a tanteremben, és a déli szünetben pótolták, amit az órákon kellett volna elvégezniük, sőt az se volt ritkaság, hogy súlyos fordítási hibáikkal a bezáráson kívül még nagyobb büntetést is kiérdemeltek: pálcával, virgáccsal vagy korbáccsal való náspángolást.

Ha követtük volna az osztályból kirontó gyerekek útját, csak épp az ellenkező irányban, vagyis ha a gyümölcsfákat gondosan elkerülő utacskán visszafelé haladván bementünk volna a tízpercek eltöltésére szolgáló nagy, belső udvarra, felülről, a lépcsősor tetejéről egy öblös férfihang harsogását hallhattuk volna, és tanúi lehettünk volna, amint egy diák, kit történészi pártatlanságunk miatt kénytelenek vagyunk a harmadik csoportba, tehát a lusták közé sorolni, mondom, tanúi lehettünk volna, amint a szóban forgó diák lefelé siet a lépcsőn, és közben úgy rángatja a vállát, mint a szamár, ha le akarja vetni lovasát, vagy a rossz nebuló, ha nagyot húznak rá korbáccsal, és megpróbálja lerázni a fájdalmat.

- Ej, te pogány! Te átokfajzat! - dörögte a hang. - Ki innen, kígyó, takarodj! Vade, vade![1] Ne felejtsd, hogy három évig türelemmel voltam irántad, de a magadfajta semmirekellő az Atyaisten végtelen türelmét is próbára tenné. Végeztem veled, egyszer és mindenkorra végeztem. Fogd a mókusaidat, fogd a békáidat, fogd a gyíkjaidat, a selyemhernyóidat meg a cserebogaraidat, és eridj a nagynénédhez, eridj a nagybátyádhoz, ha ugyan van nagybátyád, eridj a pokolba vagy ahová akarsz, csak soha többé ne lássalak! Vade, vade!

- Jaj, bocsásson meg, drága jó Fortier úr! - könyörgött a diák, megállva a lépcsőn. - Ugyan, ne dühöngjön már ennyire egy ártatlan barbarizmus meg néhány szintaktikai hiba miatt, ahogy maga szokta nevezni őket!

- Három barbarizmus és hét súlyos szintaktikai hiba egy huszonegy soros kis fordításban! - mennydörögte egyre dühödtebben a hang.

- Mit csináljak, abbé úr, ma nem sikerült. Rossz napom a csütörtök, de ha holnap véletlenül jól sikerülne a latinfordításom, ugye, hogy megbocsájtaná a mai balszerencsémet? Ugye, megbocsájtaná, abbé úr?

- Három éve ezt hajtogatod minden dolgozatírási napon, te semmirevaló! November elsejére ki van tűzve a vizsga, és én voltam olyan könnyelmű, hogy engedve Angélique nénéd kérésének, felterjesztettelek a soissons-i szeminárium gazdátlan ösztöndíjára. Legnagyobb szégyenemre el fogják utasítani a tanítványomat, és azt kell majd mindenfelől hallanom, hogy Ange Pitou szamár. Angelus Pitovius asinus est.[2]

Sietünk közölni, hogy a nyájas olvasó már a kezdet kezdetén a kellő figyelemmel viseltessék iránta: Ange Pitou, akinek Fortier abbé oly tréfásan latinosította a nevét, történetünk főhőse lesz.

- Jaj, édes jó Fortier úr, drága tanítóm! - kiáltott kétségbeesve a fiú.

- Még hogy én a tanítód vagyok! - bődült el az abbé mélységesen megalázva a megszólítástól. - Hála Istennek, már nem vagyok a tanítód, amiként te sem vagy a tanítványom többé. Megtagadlak, nem ismerlek, vajha sohase ismertelek volna! Megtiltom, hogy megszólíts, de még azt is, hogy köszönj nekem. Retro!, te szerencsétlen, retro!^[3]

- Abbé úr - próbálkozott a szerencsétlen Pitou, akinek szemlátomást életbevágóan fontos volt, hogy megbékítse tanítóját -, könyörgök, ne vonja meg tőlem a jóindulatát e miatt az elrontott fordítás miatt.

- Á! - kiáltott e kéréstől még jobban felbőszülve, valósággal magánkívül az abbé, és négy grádiccsal lejjebb ment, mire Pitou is lejjebb ment négy lépcsőfokkal, és lent találta magát az udvaron. - Á! szájalni merészelsz, amikor pedig egy könnyű fordítást se tudsz megcsinálni, tovább feszíted a húrt, pedig a nominativust meg az ablativust se tudod megkülönböztetni?

- Abbé úr! Maga mindig jó szívvel volt irántam - mondta a szótorzító barbár -, igazán csak egy szót kell szólnia az érdekemben a püspök úrnak, aki vizsgáztat bennünket.

- Még hogy én eladjam a lelkiismeretemet, te szerencsétlen?

- Ha jót tesz velem, megbocsájt a Jóisten magának, abbé úr.

- Soha! Soha!

- Meg aztán ki tudja... Lehet, hogy a vizsgáztatók velem se lesznek szigorúbbak, mint a tejtestvéremmel, Sébastien Gilbert-rel voltak, amikor tavaly megpályázta a párizsi ösztöndíjat. Pedig ha valaki, hát ő igazán jókora hibákat csinált a fordításban, főleg ahhoz képest, hogy még csak tizenhárom éves volt, én meg már tizenhét múltam.

- Nahát, ez aztán ostoba beszéd! - mondta az abbé, miközben lement a lépcsőn, és korbáccsal a kezében megjelent az udvaron. Pitou jónak látta, ha óvatosan hátrálva megtartja a néhány lépésnyi távolságot. Az iskolamester összefonta a karját, és méltatlankodva meredt tanítványára. - Igenis, ostoba beszéd. Hát ennyit tanultál a dialektikaleckéimből, te tinó? Már elfelejtetted az axiómát: Noli minora, loqui majora volens,[4] elfelejtetted, mi? Épp azért voltak elnézőbbek Gilbert-rel, mert csak tizennégy éves volt, de annál szigorúbbak lesznek egy tizennyolc éves nagy szamárhoz!

- No, meg azért is, mert az apja Honoré Gilbert úr, aki csak a pilleleux-i síkon levő földjeiből tizennyolcezer frank jövedelmet húz évente - felelte alázatos képpel, de kérlelhetetlen logikával a tanítvány.

Fortier abbé összevonta a szemöldökét, és elgondolkodva csücsörített. Egy darabig némán fürkészte a fiút, aztán azt mondta:

- Na, ez már kevésbé ostoba beszéd. De még mindig csak megalapozatlan okoskodás. Species, non autem corpus.[5]

- Ó, ha én egy olyan férfi fia volnék, akinek tizennyolcezer frank évi jövedelme van! - sóhajtott Ange Pitou látva, hogy válasza csak szöget ütött a tanára fejébe.

- De nem vagy. Ezzel szemben éppolyan tudatlan vagy, mint az a tökfej, akiről Juvenalis ír... Profán citátum - az abbé keresztet vetett -, de ez mit sem von le az igazságából. Arcadius juvenis.[6] Fogadok, hogy azt se tudod, mit jelent az arcadius.

- Hát azt, hogy árkádiai - válaszolt Ange Pitou, és kevélyen kihúzta magát.

- És ezen kívül?

- Min kívül?

- Az árkádiai paripa a régi rómaiaknál is éppen úgy az asinus szinonimája volt, mint manapság.

- Gondolni se merészeltem volna, hogy erre céloz - mondta Pitou -, mivel nem hittem, hogy tiszteletre méltó professzorom komoly szelleme lealacsonyodhat a szatírához.

Fortier abbé ismét némán fürkészte egy darabig a fiút.

- Szavamra mondom - mormolta egy kicsit megenyhülve növendéke hízelgésétől -, néha az az ember érzése, hogy nem is olyan buta, mint amilyennek látszik.

- Igazán, abbé úr, bocsásson meg nekem! - mondta Pitou, mert hallani nem hallotta ugyan tanítója szavait, de látta az arcán, hogy ismét hajlik a könyörületességre. - Meglátja, micsoda remek fordítást csinálok holnap.

- Hát, jó, rendben van - mondta az abbé, és a fegyverszünet jeléül az övébe dugva a korbácsot, közelebb lépett Pitouhoz, aki a békés szándék felől megbizonyosodván nem tért ki a találkozás elől.

- Ó, köszönöm, köszönöm! - kiáltotta.

- Várj még a köszönettel! Igen, megbocsátok, de egy feltétellel.

Pitou lesunyta a fejét, és mivel ki volt szolgáltatva a tiszteletre méltó abbé kénye-kedvének, sorsába törődve várt.

- Megbocsátok, ha hiba nélkül válaszolsz egy kérdésemre.

- Latinul? - kérdezte nyugtalanul Pitou.

- Latine - válaszolt a tanár.

Pitou nagyot sóhajtott.

A beálló csöndben Ange Pitou jól hallhatta a Palotatéren játszó iskolatársai víg zsivaját.

Ismét sóhajtott egyet, még nagyobbat, mint az imént.

- Quid virtus? quid religio?[7] - kérdezte az abbé.

A pedagógushoz méltóan tagoltan ejtett szavak úgy zengtek szegény Pitou fülében, mint az utolsó ítélet harsonái. Hályog úszott a szeme elé, és elméjét oly roppant erőfeszítés sajtolta, hogy azt hitte, mindjárt széthasad a feje.

De bármilyen heves volt is az agyműködése, nem hozott eredményt, és a felelet egyre csak váratott magára. A szörnyűséges feleltető lassan, nagyon lassan szippantott egyet a burnótos szelencéjéből.

Pitou látta, hogy nem húzhatja tovább az időt.

- Nescio - mondta azt remélve, hogy megbocsáttatik a tudatlansága, ha latinul vallja meg.

- Nem tudod, mi az erény - kiáltott dühtől fuldokolva az abbé -, nem tudod, mi a vallás!

- Tudom én, csak nem latinul - vágott vissza Ange.

- Akkor eridj Árkádiába, Juvenis! Végeztem veled, ostoba!

Pitou úgy el volt csigázva, hogy meg se próbált elmenekülni, bár Fortier abbé kivette övéből a korbácsot, mégpedig olyan méltóságteljesen, ahogy egy tábornok vonja ki kardját rohamot vezényelve a seregnek.

- Mi lesz velem? - kérdezte szegény fiú, és tehetetlenül leejtette a vállát. - Mihez kezdek, ha nem jutok be a szemináriumba?

- Bánom is én, mihez kezdesz, a teremtésit!

Annyira fel volt bőszülve a derék abbé, hogy majdhogynem szitkozódásra ragadtatta magát.

- De hát maga is tudja, hogy a nagynéném máris abbénak hisz!

- Nohát, most majd megtudja, hogy sekrestyésnek se vagy való.

- Fortier úr...

- Utoljára mondom, eridj innen! limina linque![8]

- Hát jó - mondta Pitou, mint aki fájdalmas döntést hoz, de végre meghozza a döntést. - Elvihetem a ládámat? - kérdezte azt remélve, hogy az alatt a kis idő alatt meglágyul egy kicsit Fortier abbé szíve.

- Vidd, vidd! - mondta az abbé. - Vidd a ládádat minden bennevalókkal egyetemben!

Pitou felvánszorgott az emeletre. Bement a terembe, ahol vagy negyven diák ült egy nagy asztal körül, és színleg elmélyülten dolgozott; felhajtotta a ládája fedelét, hogy megbizonyosodjon felőle, hiánytalanul megvannak-e a kis teremtmények, melyeknek a láda volt az otthonuk, s olyan óvatosan, ami híven kifejezte, milyen gondosan bánik tanítványaival, fogta a ládát és kimért, lassú léptekkel kiment a folyosóra.

Fortier abbé ott állt a legfelső lépcsőfokon, és a korbáccsal mutatta a lefelé vezető utat.

Ange Pitounak nem volt más választása, porig alázva, nyakát behúzva, meggörnyedve vonult el legyőzője előtt. De így se tudta elkerülni, hogy Fortier abbé a nyaka közé ne csördítsen egyet azzal az eszközzel, amelynek a legjobb diákjait köszönhette, de amely, bár többször és hosszabban volt használatban Ange Pitou hátán, mint bárki másén, az ő esetében, mint láttuk, ugyancsak gyatra eredményt hozott.

Miközben Ange Pitou, kitörölvén egy könnycseppet a szeméből, ládájával a fején a Pleux negyed felé baktat, ahol a nagynénje lakik, szóljunk néhány szót hősünk külleméről és előéletéről!

Louis-Ange Pitou, amiként maga mondta a Fortier abbéval való párbeszédében, tizenhét és fél éves volt történetünk kezdetén. Kese hajú, porcelánkék szemű, pirospozsgás, magas, vékony fiú. Gyakran füléig érő, széles száján rajta volt az üde és ártatlan ifjúság hamva, és vastag ajka mögött két hiánytalan és hibátlan fogsor villogott félelmetesen - főként azok számára félelmetesen, akik, balsorsukra, osztoztak Pitouval a vacsorán. Hosszú, csontos, inas karja volt, erős csuklója és akkora keze, mint a sulyok; egy kicsit görbe lába, gyerekfej nagyságú térde, mely szétfeszítette a szűk fekete nadrágot, óriási lábfeje, amely azért kényelmesen megvolt a sok használattól megpuhult marhabőr cipőben; zubbonynál hosszabb, köpenynél rövidebb zsávolygúnyát viselt - íme, Fortier abbé elzavart növendékének pontos és elfogulatlan személyleírása.

Most vázoljuk fel a személyiségét is!

Ange Pitou tizenként éves korában jutott árvaságra, akkor vesztette el anyját, akinek egyetlen gyermeke volt. Az apja már azelőtt meghalt, hogy Ange Pitou az eszmélés korába jutott volna, és a fiú - szegény anyja imádatának tárgya - jószerivel azt csinált, amit akart, minek következtében rendkívül gyorsan gyarapodott a fizikai ereje, ám annál lassabban fejlődött a szelleme. Egy Haramont nevű bájos erdei faluban született, egy mérföldnyire a várostól, már kora gyerekkorában folyton az erdőben barangolt, és szellemi tevékenysége jobbára abban merült ki, hogy háborút viselt az erdő lakói ellen. E célirányos tevékenység arra vezetett, hogy Ange Pitou tízéves korára kiváló vadorzó és felülmúlhatatlan madarász lett, mégpedig különösebb munka és főleg elméleti képzés nélkül, egyedül ama természet adta ösztönnek köszönhetően, mely megadatik az erdőben élő embernek, s e tekintetben hasonítja őt az állatokhoz. Ismert minden nyúlcsapást, három mérföldes körzetben felfedezett minden tókát,^[9] és minden madarászásra alkalmas fa magán viselte a kacorja nyomát. A lankadatlan próbálkozások eredményeképpen Pitou nem egy erdei fortélynak valóságos mestere lett.

Hosszú karjával és vaskos térdével a legsudárabb hagyásfákon is felkapaszkodott, s olyan ügyesen és biztosan kúszott fel a legmagasabban levő madárfészekig is, hogy kivívta vele társai csodálatát (az Egyenlítőhöz közelebb eső tájakon alkalmasint a majmok is elismerték volna tehetségét); remekül űzte a léppel való vadászatot, mely a felnőtteknek is kedves foglalatossága, és az a lényege, hogy a vadász lépvesszőket helyez el a fán, és a tollas népség körében közgyűlölettel övezett szajkó vagy bagoly hangját utánozva odavonzza a pintyeket, fenyőpintyeket, cinegéket, melyek nem is mulasztanak el odaseregleni abban a reményben, hogy megtépázhatják egy kicsit ellenségüket, de általában maguk hagyják ott tollukat. Pitou társai csalimadarat használtak, igazi szajkót, eleven baglyot, némelyek különleges fűszálat alkalmaztak, melynek segítségével jól-rosszul utánozni tudták a madárhangokat. De Pitou nem élt segédeszközökkel, megvetette az efféle ügyeskedést. Ő csakis a saját fegyvereivel harcolt, a tulajdon leleményeit vetette latba: szájával adta ki azokat az utált hangokat, huhogást vagy rikácsolást, amelyek olyan valósághűek voltak, hogy nemcsak a másféle madarakat vonzották oda, hanem az azonos fajtabélieket is megtévesztették. A "tókázás" olyan elemien egyszerű dolog volt Pitou számára, hogy bizonyára nem is élt volna ezzel a vadászati móddal, ha szépérzéke erősebb, mint a gyakorlati érzéke. De bár megvetette a vadszerzésnek ezt a könnyű formáját, a nálánál tapasztaltabb vadorzóknál is jobban tudta, hogyan kell haraszttal leszűkíteni a tóka vízfelületét, és úgy elhelyezni a csapdát, hogy a legravaszabb madár se tudjon se fölötte, se alatta inni; végezetül csalhatatlan ítélőképességgel és biztonsággal mérte ki és vegyítette össze a gyantaszurkot, az olajat meg a lépet, hogy a madárlép ne legyen se folyékony, se merev.

Az ember erényeinek megítélése aszerint változik, hogy hol és kik előtt bontakoztatja ki őket, márpedig Pitou Haramont-ban élt, és falubelijei ahhoz voltak szokva, hogy az élethez szükséges javaknak legalább a felét a természettől kell megszerezniük, parasztok lévén különben is ösztönösen gyűlölték a civilizációt; nos, Pitou olyan általános megbecsülésnek örvendett ebben a közegben, hogy szegény anyja fejében meg sem fordult a gondolat: a fiú rossz úton halad, és a drága pénzért megadható kiváló neveltetés nemigen hasonlít arra, amelyben - e tekintetben kiváltságos fiacskája - ingyen részelteti magát.

De amikor a derék asszony megbetegedett, és közeledni érezte a halált, amikor rádöbbent, hogy magára hagyja a fiát a világban, kétely támadt a lelkében, és támaszt keresett a leendő árvának. Eszébe jutott, hogy tíz évvel azelőtt hogyan kopogtatott be hozzá egy fiatalember éjnek évadján egy újszülött fiúval a karján, és az a fiatalember nemcsak hogy egy meglehetősen csinos összeget hagyott ott nála a gyermek nevelésére, hanem emennél egy jóval nagyobbat is letétbe helyezett egy villers-cotterets-i jegyzőnél. Eleinte semmit sem tudott a rejtélyes fiatalemberről, csak azt, hogy Gilbert-nek hívják. De vagy három éve újra felbukkant a férfi; immár huszonhét éves volt, egy kicsit fölényes és nyers modorú, hűvös és tartózkodó. De a vékony jégréteg egyszeriben leolvadt róla, amikor meglátta a fiát, és mivel szépnek, erősnek és vidámnak találta, pont úgy nevelve, olyan természetesen, ahogy maga kérte volt, megszorította a derék asszony kezét, és csak ennyit mondott:

- Számíthat rám, ha úgy hozná a szükség.

Aztán megtudakolta az ermenonville-i utat, elzarándokolt a fiával Rousseau sírjához, majd visszatért Villers-Cotterets-ba. Tetszett neki a jó levegőjű városka, és nyilván az is kedvére való volt, amit a jegyző Fortier abbé intézetéről mondott, mert ott hagyta a kis Gilbert-t a tekintélyes férfiúnál, aki rögtön megnyerte őt filozofikus modorával (az idő tájt olyan nagy hatalma volt a filozófiának, hogy még az egyházfikat is megfertőzte).

Azzal meghagyta a címét Fortier abbénak, és visszament Párizsba.

Pitou anyjának tudomása volt ezekről a részletekről. A halála előtt eszébe jutottak a szavai: "Számíthat rám, ha úgy hozná a szükség." Világosság gyúlt az elméjében: nyilván a Gondviselés alakította úgy a dolgokat, hogy szegény Pitou többet nyerjen, mint amennyit elveszít, írástudatlan lévén, hívatta a papot, levelet diktált neki, mely még aznap eljutott Fortier abbéhoz, az abbé pedig haladéktalanul megcímezte és postára adta.

Ideje volt: másnap meghalt az asszony.

Pitou még fiatal volt hozzá, hogy teljes nagyságában felfogja, mekkora csapás érte: siratta az anyját, de nem azért, mintha megértette volna, hogy örökre elválasztja őket a sír, hanem mert anyja hideg volt, sápadt és merev; aztán ösztönösen megérezte, hogy elhagyta védangyala, hogy a ház - anyja nélkül - kietlen és lakhatatlan; nemcsak azt nem tudta elképzelni, milyen lesz leendő élete, de azt sem, hogy másnap mi lesz vele; kikísérte anyját a temetőbe, nézte, hogy hullanak a rögök a koporsóra, aztán leült a friss hant mellé, és hiába kérlelték, hogy ne maradjon tovább a temetőben, egyre csak rázta a fejét és azt hajtogatta, hogy ő sohasem hagyta el anyját, Madeleine-t, ezután is ott akar lenni, ahol ő van.

Egész nap és egész éjjel a sírnál maradt.

A tiszteletre méltó doktor - említettük már, hogy orvos volt Pitou leendő pártfogója? - ott találta őt a sírnál, amidőn felmérvén, mily nagy kötelességet ró reá egykori ígérete, alig negyvennyolc órával a levél feladása után személyesen megjelent, hogy teljesítse ígéretét.

Ange kisfiú volt, amikor életében először találkozott a doktorral. De tudjuk: a gyerekekben olykor életre szóló mély nyomokat hagynak az élmények, és a rejtélyes fiatalember éji látogatása különben is nagy változásokat hozott az anyai házban. Ott maradt az említett kis gyermek, és vele a jólét korszaka köszöntött be: valahányszor Ange anyja kiejtette a Gilbert nevét, a hangjában áhítat remegett; és végül amikor komoly férfiként, frissen szerzett doktori címmel ékesen újra megjelent a házban, amikor a múlt jótéteményeit a jövendő ígéretével tetézte, szegény Pitou - anyja példáját követve - megesküdött rá, hogy ő is hálás marad örök életére, s bár nemigen értette, mit mond, anyja szavait felidézve szívből jövő háládatos köszönetet rebegett.

Így aztán mihelyt meglátta, hogy a doktor belép a temető rácsos kapuján, és megindul felé a gazzal felvert sírok, málló keresztek között, nyomban megismerte, felállt és elé ment, tudta, hogy engedelmeskednie kell annak a férfinak, aki anyja hívására jött el hozzá. Nem is tiltakozott, amikor Gilbert kézen fogta, és kivezette a sírkertből, csak fejét hátrafordítva, zokogva nézte a sírt, amíg a kapu el nem takarta a szeme elől. Elegáns, könnyű hintó várt a temető előtt, a férfi felültette rá szegény árvát, aztán - egyelőre az emberi jóság és a balsors keltette részvét oltalmára bízva a házat - bevitte kis pártfogoltját a városba, és a legjobb fogadóban, a Dauphinben szállt meg vele. Amint elhelyezkedtek, elküldött a korábban már értesített szabóért, aki hamarosan jött is vagy egy tucat kész ruhával. Gilbert a kelleténél két-három hüvelykkel hosszabb ruhadarabokat választott Pitounak, ami hiábavaló gondosság volt, mivel hősünk olyan ütemben cseperedett, hogy várható volt, hogy ezeket a ruhákat is egykettőre kinövi; aztán kettesben elindultak a városnak abba a negyedébe, amelyről már említést tettünk, és amelynek Pleux volt a neve.

Pitou, minél jobban közeledtek a negyedhez, annál lassúbbra fogta lépteit, mert nyilvánvaló volt, hogy Angélique nénjéhez mennek, bár szegény árva ritkán találkozott keresztanyjával - tőle kapta költői nevét a keresztségben -, igencsak erős élményeket őrzött a becses rokonról.

Mi tagadás, Angélique néni vajmi kevéssé volt vonzó személyiség egy szerető anyai gondoskodáshoz szokott gyermek szemében: ötvenöt-ötvennyolc éves vénkisasszony volt, a lelkét kérgessé tette a buzgó vallásgyakorlat; ájtatossága elnyomott benne minden meleg, irgalmas és emberi érzést, és csakis egy jó adag természetes és sóvár észnek hagyott helyet, amely a város többi szentfazekával való, korántsem önzetlen cimborálásban köszörülődött. Nem mondhatni, hogy alamizsnából élt, de tény, hogy nemcsak lenfonással keresett valamicskét, hanem azzal is, hogy a káptalan jóindulatából őt illette a templomi padpénz, s hogy voltak jámbor lelkek, kiket megtévesztett a szenteskedése, és időről időre kisebb összegeket adtak neki; az aprópénzből aztán ezüst, az ezüstből pedig arany lett, és a Lajos-aranyak úgy eltűntek, hogy senki fia nem látta őket, sőt egy lélek se gyanította létezésüket; abba a fotelpárnába kerültek, amelyen Angélique néni ülni szokott, és bent, a rejtekhelyen, kitapinthatták társaikat, akik szintúgy egyenként vettettek börtönbe a vénlány élete fogytáig, amíg a leendő örökös ki nem szabadítja őket.

Nos tehát Gilbert doktor eme tiszteletre méltó rokon hajléka felé vezette kézen fogva a nagy Pitout.

Azért mondjuk, hogy "nagy Pitou", mert a fiú három hónapos korától fogva mindig nagy volt a korára.

Rose-Angélique Pitou fényes jókedvében volt, amikor ajtót nyitott unokaöccsének és az orvosnak. Miközben Haramont-ban gyászmisét tartottak a sógornője fölött, a villers-cotterets-i templom esküvők és keresztelők színhelye volt, így aztán a padpénzből befolyó bevétel egyetlen napon hat frankra rúgott. Angélique kisasszony beváltotta az aprópénzt egy hatfrankos ezüsttallérra, amely aztán három, más-más időpontban félretett tallérral kiegészítve Lajos-arannyá változott. Ez a Lajos-arany épp az imént csatlakozott a társaihoz, és az efféle nagy találkozások napja természetesen örömünnep volt Angélique kisasszonynak.

A néni minden oldalról tüzetesen szemügyre vette a karosszéket, hogy megbizonyosodjon felőle: kívülről semmi sem árulja el a benne rejtőző kincset, és éppen kinyitotta az ajtót (kulcsra zárta, hogy háborítatlanul rejthesse el az aranyat), amikor megérkezett a doktor és Pitou.

A jelenet akár meghatónak is tetszhetett volna, de egy olyan jó megfigyelőt, amilyen Gilbert doktor volt, nem téveszthetett meg: ő komikusnak látta. Unokaöccse láttára a bigott vénleány mondott néhány szót az ő szegény drága sógornőjéről, akit annyira szeretett, és úgy csinált, mintha egy könnycseppet morzsolna ki a szeméből. A doktor bele akart látni az öreg hölgy lelkébe, hogy lássa, rábízhatja-e a fiút, és ezért beszédet intézett Angélique kisasszonyhoz azt taglalva, hogy milyen kötelességei vannak egy nagynéninek az unokaöccse iránt. A kenetteljes szavakból igazi szónoklat kerekedett a doktor ajkán, és a vénlány mohón villogó szeme hamar felitta a láthatatlan könnycseppet, mely látszólag benedvesítette; az arca ismét olyan száraz lett, mint a pergamen; bal kezével hegyes állát simogatta, a bal keze aszott ujjain pedig lázasan számolgatta, hozzávetőleg mennyit hoz a konyhára évente a templomi padpénz. A véletlen úgy akarta, hogy Angélique néni épp akkor érjen számításai végére, amikor véget ért a prédikáció, így hát tüstént rávághatta, hogy bármennyire szerette megboldogult sógornőjét, és bármily nagy részvétet érez szegény unokaöccse iránt, jövedelmének szerény volta nem teszi lehetővé, hogy többletkiadást vállaljon, bár mint nagynéni és keresztanya boldog örömmel vállalna áldozatot.

A doktort nem érte váratlanul az elutasítás; nagy híve volt az új eszméknek, és mivel nemrégiben megjelent Lavater művének első kötete, máris alkalmazni tudta a zürichi filozófus fiziognómiai tanait Angélique kisasszony sovány és sárga ábrázatára.

Vizsgálódása eredményeképpen úgy ítélte meg, hogy a vénkisasszony lobogó kis szeme, hosszú orra és keskeny ajka arra vall, hogy személyiségének három alaptulajdonsága a kapzsiság, az önzés és a képmutatás.

A válasz tehát, mint mondtuk, nem késztette csodálkozásra. De ki akarta próbálni emberismeretét, kíváncsi volt, hol a határa a szenteskedő nőszemély három csúf hibájának.

- Ejnye, kisasszony - mondta -, de hiszen Ange Pitou szegény, árva gyermek, és a maga fivérének a fia!

- Hát persze, Gilbert úr - mondta a vénlány -, de hát szerényen számolva is napi hat sou kiadásom lenne miatta, mert ez a kis fickó legalább egy font kenyeret megeszik naponta.

Pitou grimaszt vágott: általában másfél fontnyit evett, de nem naponta, hanem csak a reggelihez.

- És akkor még a mosáshoz szükséges szappant nem is említettük - folytatta Angélique kisasszony -, márpedig én emlékszem, hogy rémes, mennyi ruhát szennyez.

Pitou csakugyan gyorsan bepiszkolta a ruháit, ami érthető is, ha felidézzük, milyen életet élt, de igazságot kell szolgáltatnunk neki: több ruhát elrongyolt, mint amennyit bepiszkított.

- Piha, Angélique kisasszony! - mondta a doktor. - Maga, aki olyan buzgón gyakorolja a keresztényi könyörületességet, hogy bocsájtkozhat efféle számítgatásokba a tulajdon unokaöccsével és keresztfiával kapcsolatosan?

- És akkor még nem is beszéltem a ruhái rendben tartásáról - kiáltott a szentfazék, mert hirtelen eszébe jutott, hányszor kellett Madeleine-nek, a sógornőjének Ange nadrágjait foltoznia.

- Egyszóval nem vállalja, hogy magához vegye az unokaöccsét... Bezárja előtte az ajtaját, arra kárhoztatja szegény anyátlan, apátlan árvát, hogy idegen házak küszöbén könyörögjön alamizsnáért.

Bármily kapzsi volt is Angélique kisasszony, érezte, hogy az ő fejére fog visszahullni a szégyen, ha általa visszautasíttatva unokaöccsének ennyire le kell alacsonyodnia.

- Gondoskodni fogok róla - mondta.

- Ó! - örvendezett a doktor, hogy mégiscsak maradt némi jóérzés a kiszikkadtnak hitt szívben.

- Igen - folytatta a vénlány -, beajánlom a bourg-fontaine-i Ágoston-rendiekhez szolgáló testvérnek.

A doktor, mint mondtuk, filozófus volt. És tudjuk, mit jelent ez a szó abban a korban.

Nyomban elhatározta hát, hogy kiragad egy lelket az Ágostonrendiek karmai közül, és eltökéltségének heve csakis ahhoz volt fogható, amilyen buzgóságot az Ágoston-rendiek tanúsítottak volna, hogy a filozófusokat megfosszák egy esetleges új hívüktől.

- Hát akkor - mondta a doktor -, mivel maga, kedves Angélique kisasszony, olyan szűkös anyagi helyzetben van, hogy kénytelen az unokaöccsét a mások irgalmasságára bízni, keresnem kell valakit, aki magánál jobban fel tudja használni azt az összeget, amelyet szegény árva fiú nevelésére szántam... Vissza kell mennem Amerikába. Mielőtt útra kelnék, beadom az unokaöccsét inasnak egy asztaloshoz vagy bognárhoz. Különben majd ő maga fog mesterséget választani. Amíg távol leszek, tanul, okosodik, és mire visszatérek, a mestersége tudósa lesz. Nos, akkor majd meglátom, mit tehetek az érdekében... Rajta, kisfiam - fordult Pitouhoz a doktor -, csókold meg a nénédet, elmegyünk.

Pitounak nem kellett kétszer mondani, hosszú karját kitárva odasietett a tiszteletre méltó kisasszonyhoz, hogy sietve megcsókolja; remélte, hogy az a csók lesz a végső búcsúzás.

De a vénlány szívét az ÖSSZEG szó hallatára egyszeriben elöntötte a sóvárság melege, kivált, hogy látta, amint a doktor a zsebébe süllyeszti a kezét, hallotta, amint ezüstös hangon megcsörrennek a tallérok, amelyeknek a mennyiségét könnyű volt megbecsülni a zseb kidudorodása alapján.

- Ó, egyvalamiben biztos lehet, kedves Gilbert úr - mondta.

- Miben? - kérdezte a doktor.

- Hát abban, szent egek!, hogy soha senki nem fogja úgy szeretni ezt a fiút, ahogy én szeretem!

És ösztövér karjaival átölelve a meredten álló Pitout, kétfelől megcsókolta, amitől hideglelős borzongás futott végig szegény gyereken.

- Ó, tudtam én, tudtam! - mondta a doktor. - Olyan biztos voltam az iránta való szeretete felől, hogy egyenesen magához hoztam, mint természetes támaszához. De amit elmondott, nemcsak a jó szándékáról győzött meg, hanem a tehetetlenségéről is, arról, hogy a szegénysége miatt nem tud segíteni egy magánál is szegényebben.

- Ejnye, drága jó Gilbert uram - mondta a vén bigott -, de hisz ott van fölöttünk a Jóisten, és ő minden teremtményéről gondoskodik.

- Igen, igen - mondta Gilbert -, való igaz, hogy táplálja az ég madarait, de nem szokta inasnak adni az árva gyermekeket. Márpedig Ange Pitounak erre van szüksége, és magának nyilván nincs pénze rá, hogy kitaníttassa valami mesterségre.

- De más lenne a helyzet, ha maga odaadná azt az összeget, doktor úr.

- Milyen összeget?

- Hát azt az összeget, amiről beszélt, és ami ott van a zsebében - mondta a szentfazék, és horgas ujjával a barna köpeny lebernyegére mutatott.

- Azt természetesen odaadom, kedves Angélique kisasszony - mondta a doktor -, de figyelmeztetem, hogy annak feltétele van.

- Mégpedig?

- Azzal a feltétellel adom oda, hogy a fiú tanuljon ki valamilyen mesterséget.

- Kitanul egy mesterséget, doktor úr, hitemre mondom, hogy kitanul - mondta a szenteskedő, szemét mereven a zsebre szegezve.

- Megígéri?

- Megígérem.

- De meg is tartja az ígéretét, ugye?

- Esküszöm, drága jó Gilbert úr, Isten szent nevére esküszöm.

És Angélique kisasszony odatartotta aszott tenyerét.

- Hát jó - mondta a doktor, és tömött zacskót vett elő a zsebéből -, nem bánom, odaadom a pénzt, de maga hajlandó-e felelősséget vállalni a gyerekért?

- Krisztus keresztjére esküszöm!

- Nem ártana kevesebb fogadkozás és több aláírás.

- Aláírom, Gilbert úr, aláírom.

- Jegyző előtt?

- Jegyző előtt.

- Akkor menjünk el Niguet papához!

Niguet papa, akit a doktor régi ismeretségük jogán nevezett ilyen barátian, a vidék legjobb hírű jegyzője volt, amint arra nyilván emlékeznek azon olvasóink, akik ismerik Egy orvos feljegyzései című könyvünket.

Angélique kisasszonynak is Niguet úr volt a jegyzője, így hát nem lehetett kifogása a doktor választása ellen. Elmentek a jegyzői irodába. A jegyző rögzítette, hogy Rose-Angélique Pitou kötelezettséget vállal: unokaöccse, Louis-Ange Pitou kitanul egy tisztességes szakmát, és a kisasszony évi kétszáz frankot kap gondoskodása fejében. A megállapodás öt évre szólt; az orvos letétbe helyezett nyolcszáz frankot a jegyzőnél, kétszázat pedig azon nyomban kifizetett előleg gyanánt.

A doktor elszámolt még az egyik bérlőjével, akiről majd még beszélni fogunk, és másnap elutazott Villers-Cotterets-ból. Pitou kisasszony pedig keselyűként lecsapva a fentebb említett kétszáz frankos előlegre, belevarrt nyolc szép Lajos-aranyat a karosszék ülőpárnájába.

A maradék nyolc frank egy harminc vagy negyven éve szolgáló, és sok-sok különféle pénzérmét látott fajansztálkában várta, hogy a következő két-három vasárnapon huszonnégy frankra egészüljön ki, amikor a korábban vázolt módon átváltozik majd arannyá, és a tálkából a fotelba vándorol.

Láttuk, milyen csekély hajlandóság volt Ange Pitouban, hogy odaköltözzön a nagynénjéhez: szegény fiú, aki legalább olyan erős ösztönnel volt megáldva, mint az állatok, amelyek ellen hadat viselt, szegény fiú megsejtette, hogy az Angélique nénjénél való élet ha nem is kiábrándulást tartogat számára - hiszen eleve nem ringatta magát hiú reményekbe -, de temérdek bánatot, kellemetlenséget, nélkülözést.

Először is (bár igazán nem ez hangolta Pitout a nagynénje ellen), mihelyt Gilbert doktor elutazott, szó se volt többé róla, hogy Pitout iparosinasnak adnák. A derék jegyző emlékeztetett ugyan a szerződés idevonatkozó pontjára, de Angélique kisasszony azt válaszolta, hogy az unokaöccse igencsak fiatalka, és főleg törékeny egészségű hozzá, hogy olyan munkára adják, amely talán meghaladja az erejét. A jegyző emez ellenvetés hallatán hódolattal adózott Pitou kisasszony jó szívének, és egy évvel elhalasztotta a tanonckodás szorgalmazását. Volt idő: Ange alig múlt tizenkét éves.

Kezdetben a nagynéni egyre azon töprengett, hogyan húzhatna a lehető legtöbb hasznot unokaöccséből, Pitou pedig az erdőt járta, és tereptanulmányokat végzett arra készülve, hogy ugyanolyan életet éljen Villers-Cotterets-ban, amilyet Haramont-ban élt.

A gondos szemleút alapján arra a megállapításra jutott, hogy a legjobb madarazó tókák a dampleux-i, a compiègne-i és a vivières-i út környékén találhatók, a vadban leggazdagabb terület pedig a bruyère-aux-loups-i erdő.

A felderítés meglévén, Pitou megtette a szükséges előkészületeket.

A madárlép és a lépvessző beszerzése volt a legkönnyebb, mivel ahhoz nem kellett pénz: mozsárban porrá zúzott, bő vízben megáztatott magyalfakéregből lett a lép; vessző pedig korlátlanul volt a környékbeli nyírfákon. Pitou szép csöndben gyártott hát magának vagy ezer lépvesszőt és egy fazék elsőrangú madárlépet, a nagynénje számlájára vett egy négyfontos kenyeret a péknél, aztán másnap hajnalban kiment az erdőre, és csak este tért haza.

Amikor elhatározta magát az egész napos kiruccanásra, természetesen számolt a várható következményekkel. Tudta, hogy vihart fog kavarni. Nem volt meg benne Szókratész bölcsessége, de éppen olyan jól ismerte Angélique nénje zord kedélyét, mint Alkibiadész hírneves tanítója a feleségéét, Xantippéét.

Pitou nem is csalatkozott várakozásában, de arra számított, hogy szembeszállhat a viharral, ha felmutatja az egész napi zsákmányt a szenteskedő vénlánynak. Csakhogy azt már nem sejthette, hogy hol fog lecsapni rá a mennykő.

Az ajtóban csapott le rá.

Angélique kisasszony lesbe állt az ajtó mögött, hogy bizton rajtaüthessen unokaöccsén: a fiú, mihelyt betette a lábát a szobába, kapott egy jókora nyaklevest, amelyről minden egyéb adalék nélkül is rögtön tudta, hogy az ájtatos vénlány bütykös kezétől való.

Még szerencse, hogy Pitounak kemény volt a feje: épp csak megrendítette az ütés. Megenyhítendő nagynénikéje szigorúságát (aki még nagyobb haragra gerjedt, mert megfájdultak az ujjai, ahogy teljes erejéből odasózott), úgy csinált, mintha megszédült volna, a szoba másik végibe tántorgott, és avval próbálta megbékíteni guzsallyal a kezében bőszen rárontó nénjét, hogy előkapta a zsebéből a talizmánt, amelytől azt remélte volt, hogy megbocsájtatja szökését.

A talizmán két tucat madár volt, közte egy tucat vörösbegy és fél tucat fenyőrigó.

Angélique kisasszonynak kiguvadt a szeme a megdöbbenéstől, folytatta ugyan a szidalmazást a szigorúság látszatának megőrzése végett, de közben megragadta a vadászzsákmányt, és tett vele két-három lépést a lámpa felé.

- Hát ez meg mi? - kérdezte.

- Láthatja, édes jó Angélique néném: egy csomó madár.

- Meg lehet enni? - kérdezte élénken a vénlány, aki szentfazék lévén, természetesen falánk is volt.

- Hogy meg lehet-e? - kiáltott Pitou. - Már hogyne lehetne megenni a vörösbegyet meg a fenyőrigót!

- És hol loptad ezeket az állatokat, te szerencsétlen?

- Nem loptam, hanem fogtam őket.

- Hogyan?

- Hát tókázással.

- Az meg micsoda?

Pitou csudálkozva nézett a nagynénjére: el nem tudta volna képzelni, hogy van olyan műveletlen ember a földön, aki nem tudja, mi a tókázás.

- Hogy mi az? A tókázás, az tókázás.

- Jó, jó, nagyszájú uraság, de én akkor se tudom, hogy mi a tókázás.

Pitou, telve könyörületességgel a tudatlanok iránt, megmagyarázta:

- Van vagy harminc vízzel teli gödör az erdőben, az ember lépvesszőket helyez el körülöttük, és a madarak, amikor inni mennek, beleragadnak, mert nem tudják a buták, hogy mi az.

- Mibe ragadnak bele?

- A lépbe.

- Aha - mondta Angélique néni -, most már értem. De honnan volt pénzed rá?

- Pénzem? - csodálkozott Pitou, hogy bárki azt képzelheti, hogy őneki valaha is lett volna egy fityingje is. - Nekem pénzem, Angélique néni?

- Igen.

- Pénzem, az nem volt.

- Hát akkor miből vettél lépet?

- Nem vettem, magam csináltam.

- És a lépvesszőket?

- Azokat is.

- Szóval ezek a madarak...

- Ezek a madarak, néném...?

- Semmibe se kerültek?

- Csak egy kis fáradságba, mert le kellett hajolnom értük.

- És gyakran lehet... tókázni?

- Akár mindennap.

- Helyes.

- Csakhogy nem szabad...

- Mit nem szabad?

- Mindennap csinálni.

- Aztán miért?

- Hát mert tönkreteszi.

- Kit tesz tönkre?

- Nem kit... a tókát. Tudja, Angélique néném, azok a madarak, amelyeket egyszer megfogott az ember...

- Mi van velük?

- Hát az, hogy azok már nem jönnek többé.

- Ez igaz - mondta a nagynéni.

Ez volt az első eset, hogy Angélique néni igazat adott az unokaöccsének, a hihetetlen elismerés tehát boldoggá tette Pitout.

- De lehet mást is fogni, nemcsak madarat.

- Mit?

- Hát nyulat.

- Nyulat?

- Igen. Megesszük a húsát, és eladjuk a bőrét. Két sout adnak egy nyúlgereznáért.

Angélique néni ámulattal nézett az unokaöccsére: nem is gyanította, hogy a gazdaságtan tudora rejtezik benne. Pitou most mutatkozott meg előtte igazi mivoltában.

- De én fogom eladni a nyúlprémeket?

- Miért ne? - válaszolt Pitou. - Régen a mama adta el őket.

Eszébe se jutott a gyereknek, hogy a vadászzsákmányából egyébhez is jussa lehet, nemcsak élelemhez.

- És mikor fogsz nyulat?

- Ha lesz hozzá hurok.

- Hát rajta, csinálj hurkot! - Pitou rázta a fejét. - Lépet meg lépvesszőt is magad csináltál...

- Hohó! Lépet meg lépvesszőt tudok csinálni, az igaz, de sárgaréz drótot nem tudok csinálni, azt úgy lehet kapni a boltosnál.

- És mennyibe kerül?

- Ó, négy sou áráért két tucat hurokra is elegendő drótot lehet kapni - mondta Pitou az ujjain számolgatva.

- És két tucat hurokkal hány nyulat tudsz fogni?

- Az attól függ... Négyet, ötöt, talán még hatot is... meg aztán többször is fel lehet használni a hurkokat, ha az erdőőr nem találja meg őket.

- Nesze négy sou - mondta Angélique néni -, eredj, végy rézdrótot Dambrun úrnál, és holnap menj nyúlra vadászni.

- Holnap elhelyezem a csapdákat, de csak holnapután reggelre fogom megtudni, hogy van-e bennük valami.

- Jól van, azért csak eredj!

A sárgaréz drót olcsóbb volt a városban, mint falun, mivel az haramont-i boltos is Villers-Cotterets-ban szerezte be a portékát. Három frankból kitelt a huszonnégy csapdára való drót. A maradék egy frankot Pitou visszaadta a nénjének.

Unokaöccsének becsületessége váratlanul érte és kis híján meghatotta a vénlányt. Megfordult a fejében, hogy jutalomból odaadja neki a megtakarított sout, de, Pitou balszerencséjére, a pénzdarab széle ki volt kalapálva, és szürkületben könnyen össze lehetett téveszteni egy kétsous érmével. Angélique kisasszony úgy gondolta, hogy botorság volna lemondani egy olyan pénzdarabról, amely alkalomadtán százszázalékos hasznot hajthat, gyorsan a zsebébe csúsztatta hát a pénzt.

Pitou észrevette a mozdulatot, de nem elemezgette. Álmában sem jutott volna eszébe, hogy a nagynénje pénzt adjon neki.

Nekilátott hurkokat csinálni.

Másnap reggel kért egy zsákot Angélique kisasszonytól.

- Az meg minek? - kérdezte a vénlány.

- Mert szükségem van rá - titokzatoskodott Pitou.

Angélique kisasszony elővett egy zsákot, kenyeret meg sajtot tett bele reggelire, ebédre, és az unokaöccse máris indult a bruyère-aux-loups-i erdő felé.

A fiú távozása után Angélique kisasszony megkopasztotta a tucat vörösbegyet, melyet magának szánt ebédre és vacsorára. Elvitt két fenyőrigót Fortier abbénak, a többi négyet pedig eladta az Aranylabda fogadó tulajdonosának, aki három sout adott darabjáért, és megígérte, hogy ugyanennyit fizet minden továbbiért.

Angélique néni ragyogva tért meg otthonába. A Jóisten vezérelte házába ezt a fiút!

- Ó! - mondta magában az ebédnél, miközben a vörösbegyeket eszegette, melyek kövérek voltak, mint a kerti sármány, és ízletesek, mint a búbos pacsirta -, nemhiába mondják, hogy a jótett elnyeri méltó jutalmát.

Ange este ért haza, degeszre tömött zsákkal. Angélique kisasszony ezúttal nem az ajtó mögött várta, hanem a küszöbön, és nem is nyaklevessel, hanem mosolyogva, vagy legalábbis mosolygásra emlékeztető fintorgással.

- Megjöttem - lépett be Pitou magabiztosan a jól végzett munka örömével.

- És hozod a zsákot - mondta Angélique néni.

- Hozom.

- Na és mi van benne? - Angélique néni kíváncsian a zsák felé nyúlkált.

- Bikkmakk^[10] - mondta Pitou.

- Bikkmakk!

- Az bizony. Tudja, Angélique néni, ha La Jeunesse apó, a bruyère-aux-loups-i erdőkerülő meglátott volna, amint zsák nélkül ólálkodok a területén, azt mondta volna: "Mit keresel itt, te csavargó?" Ráadásul biztos gyanút fogott volna. Így meg, ha zsákot viszek magammal, nyugodtan megkérdezheti, hogy mit keresek, mert azt válaszolom neki: "Hogyhogy mit keresek? Bikkmakkot gyűjtök! Már azt se szabad? - De, azt szabad. - Nahát akkor!" És La Jeunesse apónak egy szava se lehet, nem köthet belém.

- Szóval egész nap makkot szedtél, ahelyett, hogy elhelyezted volna a hurkokat, te naplopó? - kiáltott Angélique néni, aki az unokaöccse magyarázatából csak annyit fogott fel, hogy keresztet vethet a nyulaira.

- Dehogyis! Makkolás közben szépen kifeszítettem a csapdákat, úgyhogy az erdőőr csak azt látta, hogy szorgalmasan dolgozom.

- És nem szólt semmit?

- Szólt az! Azt mondta: "Tiszteletemet küldöm Pitou nénédnek." Hát nem derék egy ember La Jeunesse apó?

- Na de mi van a nyulakkal? - tért vissza az őt legjobban izgató kérdéshez Angélique néni.

- A nyulakkal? Éjfélkor kel a hold, egy órakor körülnézek, vannak-e a hurokban.

- Hol nézel körül?

- Az erdőben.

- Hogyhogy? Éjnek idején kimész az erdőbe?

- Persze.

- Nem félsz?

- Mitől félnék?

Angélique néni el volt ragadtatva Pitou bátorságától.

Pedig hát nem is bátorság volt az; Pitou, a természet egyszerű gyermeke nem is ismerte azokat a képzelt veszélyeket, amelyektől a városi gyerekek rettegnek.

Éjfélkor elindult hazulról, rezzenetlen nyugalommal végighaladt a temetőfal mentén. Az ártatlan gyermeknek nem volt félnivalója se Istentől, se az emberektől - legalábbis ő így érezte -, éppoly kevéssé félt hát a holtaktól, mint az elevenektől.

Egyetlenegy személytől tartott, La Jeunesse apótól, ezért nagy óvatosan került egyet, és útba ejtette az erdőőr házát. Látva, hogy ajtó, ablak zárva van, és bent nem ég a lámpa, meg akart bizonyosodni felőle, hogy az erdőkerülő otthon van-e és nem kint az erdőn, kutyaugatást utánzott hát, de olyan tökéletesen, hogy a Morgóst, La Jeunesse apó tacskóját is megtévesztette; az eb teli torokból válaszolt, és odaszaladt a kertkapuhoz szimatolni.

Pitou megnyugodott: ha a Morgós otthon van, La Jeunesse apó se lehet máshol. A Morgós és La Jeunesse apó elválaszthatatlanok voltak: ha az ember egyikükkel találkozott, biztos lehetett benne, hogy a másikuk is ott van a közelben.

Pitou tehát megnyugodva indult a bruyère-aux-loups-i erdő felé. A csapdák megtették a magukét: két nyúl akadt fenn és fulladt meg a hurokban.

Pitou mély zsebébe tette őket, aztán összehúzta magán hosszú köpönyegét (egy esztendő se telik bele, és kinövi), s hazament a nagynénjéhez.

A vénlány már lefeküdt, de a kapzsiság ébren tartotta; légvárakat építve azt számolgatta magában, hogy milyen nagy bevétele lesz a heti négy nyúlprémből, és úgy belemerült a számítgatásba, hogy nem jött álom a szemére. Remegve kérdezte a fiútól, hogy mit hozott.

- Egy párat. Higgye el, Angélique néni, nem tehetek róla, hogy nincs több; úgy látszik, nagyon huncutok a La Jeunesse apó tapsifülesei.

De Angélique néni reményeit kielégítette, sőt felül is múlta a zsákmány. Mámorosan nyúlt a két pórul járt nyúl után, megállapította, hogy sértetlen maradt a bundájuk, aztán elzárta őket az éléskamrába, amely még sosem látott ilyen ínyenceknek való eledelt.

Tőle telhető kedvességgel felszólította Pitout, hogy feküdjön le, és a fáradt gyerek tüstént szót fogadott, még vacsorát se kért, amivel végképp meghódította a nénjét.

Pitou harmadnap megismételte a próbálkozást, és ezúttal nagyobb volt a zsákmány, mint az első alkalommal: három nyulat fogott.

Kettő az Aranylabda fogadósához vándorolt, a harmadik pedig a káplánhoz. Angélique néni gondosan ápolta a Fortier abbéval való jó viszonyt, hiszen az ő révén jutott a parókia kegyes lelkeinek adományaihoz.

Így mentek a dolgok vagy három-négy hónapig. Angélique néni el volt bűvölve, Pitou pedig tűrhetőnek érezte a helyzetet. Érthető: a fiú - igaz, nem ragyogta be napjait az anyai szeretet - hasonló életet élt Villers-Cotterets-ban, mint korábban Haramont-ban. De egy nem várt - bár várható - fejlemény lerombolta a néni légvárait, és véget vetett az unokaöcs kiruccanásainak.

Gilbert doktor levelet írt New Yorkból. A filozófus utazó Amerika földjén sem felejtette el kis pártfogoltját. Azt tudakolta Niguet jegyző úrtól, hogy megtartották-e utasításait, és felszólította, hogy ellenkező esetben haladéktalanul hajtassa végre őket, vagy bontsa fel a szerződést.

Súlyos volt a helyzet. A jegyző megbízhatósága forgott kockán, beállított hát Pitou kisasszonyhoz, és meglengetve a doktor levelét felszólította, hogy tegyen eleget vállalt kötelezettségének.

Nem volt kibúvó, nevetséges lett volna Pitou törékeny egészségére hivatkozni, hiszen a fiú majd kicsattant az egészségtől. Magas volt és vékony, de hát az erdő hagyásfái is magasak és vékonyak, s attól még kiváló egészségnek örvendenek.

Angélique kisasszony egy hét haladékot kért, hogy eldöntse, milyen pályára szánja unokaöccsét.

Pitou pont olyan szomorú volt, mint a nagynénje. Nagyon is megfelelt neki az a mesterség, amelyet gyakorolt; nem vágyott más mesterségre.

Azon a héten szó se volt vadorzásról, tókázásról; különben is tél volt, és télen a madarak mindenütt találnak ivóhelyet, ráadásul nemrég esett le a hó, és Pitou nem mert volna hurkot állítani. A hóban megmaradnak a lábnyomok, márpedig Pitou lábnyoma bajosan volt összetéveszthető bárki máséval, úgyhogy minden esély meglett volna rá, hogy La Jeunesse apó huszonnégy órán belül kiderítse, ki az az ügyes zsivány, aki megtizedelte az őrizetére bízott erdő vadállományát.

Azon a héten újra megmutatkozott a vénlány viperatermészete. Csak addig mézesmázoskodott, amíg az érdek - egész élete mozgatója - úgy diktálta, s most egyszeriben visszaváltozott a régi Angélique nénivé, akitől Pitou annyira félt annak idején.

A napok múltával egyre zordabb lett az öreglány kedélye. Úgyannyira, hogy az ötödik nap táján Pitou már azt kívánta, hogy válasszon végre mesterséget neki, mindegy, hogy milyet, csak ne kelljen tovább a pofozóbáb szerepét betöltenie mellette.

A hatodik napon aztán remek gondolat pattant ki a néni kegyetlenül meggyötört elméjéből. Olyan gondolat, amelytől egyszeriben megtalálta elveszített nyugalmát.

Megkéri Fortier abbét, hogy tandíjmentesen fogadja be intézetébe szegény Pitout, és idő jártával juttassa neki az őfensége az orléans-i herceg által alapított szemináriumi ösztöndíjat. Ez a tanonckodás semmibe se kerül neki, és Fortier úr - nemcsak azért, mert az elmúlt fél évben garmadával kapott fenyőrigót, szalonkát, nyulat buzgó hívétől - igazán megtehet ennyi szívességet templomi padbérbeadója unokaöccsének. Ez a tökéletes megoldás: a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad.

Így is történt; Fortier abbé ingyen a tanítványául fogadta Ange Pitout. Derék egy ember volt ez az abbé, nem érdekelték a világ hívságai, két kézzel osztotta a tudást a lelki szegényeknek, a pénzt a rászorulóknak, de volt valami, amiben nem ismert irgalmat: bősz haragra gerjesztették a szintaktikai hibák és a barbarizmusok. Nem nézte ő, hogy barát-e vagy ellenség a vétkező, gazdag vagy szegény, fizető diák vagy ingyentanítvány; részrehajlás nélkül, spártai szigorral odacsapott, mégpedig - erős keze lévén - jó keményen. Tudták ezt a szülők is, de hát nem volt kötelező Fortier abbé intézetébe adni csemetéjüket, és ha már beadták, tudomásul kellett venniük, hogy a tanítómester azt csinál vele, amit jónak lát; ha valamely anya mégis tiltakozni talált, az abbé avval a régi mondással felelt, amelyet fenyítőpálcája és korbácsa markolatába is bevésetett: "Gyengéden szeress, keményen büntess!"

Ange Pitou tehát, a nagynénje ajánlására, Fortier abbé növendékei közé került. A fiút elszomorította, hogy vége a független és nomád életnek, a vén szentfazék viszont ujjongott, máris sietett Niguet jegyzőhöz, és jelentette neki, hogy nemcsak eleget tett a doktor kívánalmainak, de túl is teljesítette őket. A doktor azt óhajtotta, hogy Ange Pitou tisztes szakmát kapjon a kezébe. Ő pedig sokkal többet ad neki: kiváló nevelést, mégpedig ugyanabban az intézetben, ahol Sébastien Gilbert nevelődik évi ötven frank tandíj ellenében.

Igaz, Ange-ért nem kellett tandíjat fizetni, de hát erről fölösleges volt beszámolni Gilbert doktornak, és különben is ez a körülmény csak arra vallott, ami amúgy is közismert volt, hogy ugyanis Fortier abbé önzetlen és nagylelkű férfiú. Az Úr Jézus példáját követve ő is kitárta karját és szólt: "Engedjétek hozzám a kisdedeket!" Csak annyi volt a különbség, hogy a hű tanítvány nagyobbacska gyermekek előtt tárta szét karját, és egyik kezében tankönyvet, a másikban virgácsot szorongatott; továbbá Jézus megvigasztalta a síró-rívó gyermekeket, Fortier abbé pedig megríkatta a gondjaira bízott rémült gyermekeket.

Amikor az új fiú megjelent az iskolában, egy láda volt a hóna alatt, egy szaru tintatartó a kezében és két-három tollcsonk a füle mögött. A láda az írópadot volt hivatva pótolni. A kalamáris a boltos ajándéka volt, a tollcsonkokat pedig Angélique kisasszony szedte össze előző nap, amikor látogatást tett Niguet jegyző úrnál.

Ange Pitout azzal a gyengéd barátsággal fogadták az iskolában, amely már a gyerekekben megszületik, és felnőtt korukra csak kiteljesedik: hurrogással fogadták. Az egész osztály rajta csúfolódott. Két nebuló bezárást kapott a kese haja miatt, két másik meg a rendkívüli térde miatt, amelyről már ejtettünk néhány szót. A két utóbbi azt mondta, hogy Pitounak olyan a lába, mint a kenderkötél, amelyre csomót kötöttek. A mondásnak sikere volt, szájról szájra járt az asztal körül, általános derültséget keltett, következésképp felingerelte Fortier abbét.

Egy szó, mint száz, Pitou a délelőtti tanítás végére - bár senkihez nem szólt egy szót se, és négy óra hosszat mást se csinált, csak ásítozott a ládája mögött - szerzett magának hat ellenséget az osztályban, és hat ellensége annál is jobban acsarkodott rá, mivel nem ártott nekik. Ünnepélyes esküt tettek a haza oltáránál (vagyis a kályhánál): kitépik azt a szalmasárga haját, szemen vágják, hogy ki se fog látni a porcelánkék szemével a daganat mögül, egyenesre rugdalják a göcsörtös térdit.

Pitounak sejtelme sem volt az ellenséges tervekről. Jóhiszeműségében megkérdezte egyik szomszédjától, hogy miért maradt bent hat társuk a teremben, amikor pedig mindenki más kijöhetett.

A fiú ferdén nézett Pitoura, árulkodó Júdásnak nevezte, és faképnél hagyta.

Pitou fel nem foghatta, hogy lehet ő árulkodó Júdás, hiszen egész délelőtt egy árva szót se szólt. De hát e délelőtt folyamán annyi olyan dolgot hallott Fortier abbétól meg a diákoktól, amit nem értett, hogy a szomszédja vádaskodásáról is azt hitte, hogy azért nem érti, mert nem éri fel ésszel.

Amikor Pitou délben hazaért, Angélique néni, akit rendkívül érdekelt, milyen az a nevelés, amelynek oltárán ő oly nagy áldozatot hajlandó hozni, azzal a kérdéssel fogadta, hogy mit tanult az iskolában.

Pitou azt felelte, hogy megtanult hallgatni. A válasz méltó volt egy Püthagorasz-követőhöz. Csak egy Püthagorasz-követő jelekkel adta volna meg.

Az új tanuló nem is nagyon kelletlenül ment vissza a délutáni tanításra. A délelőtt azzal telt el, hogy a diákok tanulmányozták Pitou küllemét, a délután meg azzal, hogy a tanár tanulmányozta Pitou szellemét. Vizsgálódása eredményeképpen Fortier abbé arra a meggyőződésre jutott, hogy Pitounak minden adottsága megvan hozzá, hogy egy új Robinson Crusoe váljon belőle, de vajmi kevéssé valószínű, hogy Fontenelle vagy Bossuet nyomdokaiba lépjen.

A délutáni tanítás során (mely sokkal fárasztóbb volt a leendő szeminarista számára, mint a délelőtti) a megbüntetett diákok több ízben az öklüket rázták Pitou felé. Ez a kézmozdulat a föld minden civilizált és kevésbé civilizált pontján egyértelmű fenyegetés. Pitou jónak látta hát, ha résen van.

Hősünknek igaza volt: mihelyt kiléptek a nevelőintézmény területéről (pontosabban mihelyt Fortier abbé kizavarta őket), az a hat tanuló, akit bezártak Pitou miatt, a tudomására hozta, hogy fizetnie kell kétórás önkényes fogva tartásukért, méghozzá kamatostul.

Pitou felfogta, hogy ökölpárbajt kell vívnia. Sosem tanulmányozta ugyan az Aeneis Hatodik Könyvét, amelyben az ifjú Dares és az öreg Entellus effajta testgyakorlatnak hódol a menekülő trójaiak nagy örömére, de ismerte ezt a szórakozást, mely a falujabeli parasztok előtt se volt éppen ismeretlen. Kijelentette hát, hogy kész sorompóba lépni, és sorra megmérkőzni hat ellenfelével. Nyilatkozata meglehetős becsületet szerzett neki új társai körében.

Elfogadták Pitou feltételeit: egyenként mind a hatan megmérkőznek vele. A nézősereg körülállta a küzdőporondot, és a bajnokok, ingujjra vetkőzve, máris egymásnak rontottak.

Szóltunk már Pitou kezéről. Nos, ez a mancs nem volt valami kellemes látvány, és igen-igen kellemetlen volt közelebbi ismeretségbe kerülni vele. Pitou meglengette gyerekfej nagyságú öklét, és bár a boksz még nem volt meghonosodva Franciaországban, következésképp Pitou eme művészet alapelveit se sajátíthatta el, hajszálpontosan szemen találta első ellenfelét, és az eltalált szem körül nyomban sötét karika rajzolódott ki, olyan tökéletesen szabályos kör, mintha egy matematikus mérte volna ki körzővel.

Következett a második ellenfél. Pitou ellen szólt, hogy egy megvívott csata fáradtságával a tagjaiban kellett kiállnia, az is igaz viszont, hogy ez az ellenfél szemlátomást kevésbé volt erős, mint az előbbi. A küzdelem rövidebb ideig tartott. A rettenetes ököl telibe találta a vetélytárs orrát, és a találat érvényességét mi sem bizonyította jobban, mint hogy mindkét orrlikból azonnal csurogni kezdett a vér.

A harmadik párbajozó egy kivert foggal megúszta: ő volt a legkevésbé megrongálódva hármójuk közül. A többiek elálltak a küzdelemtől.

A tömeg a győztesnek járó tisztelettel utat engedett Pitounak, és ő épen és sértetlenül megtért otthonába... vagyis hát a nénje otthonába.

Másnap Fortier abbé élénken érdeklődött, hogy miért van egyik tanítványának monokli a szeme körül, mitől dagadt meg a másiknak az orra, a harmadiknak a szája. De a diáknépségnek vannak erényei is. Egyik áldozat se árulkodott, és Fortier abbé csak kerülő úton, vagyis a verekedés egyik iskolán kívüli tanújától tudta meg, hogy szánnivalóan megviselt arcú tanítványai Pitou ökle nyomát viselik.

Márpedig Fortier abbé nemcsak a növendékei szellemi épüléséért, hanem testi épségükért is felelt a szülőknek. És Fortier abbénál három család panaszt emelt. Elégtételt kellett adni nekik. Pitout háromnapi bezárással büntették: egy napra a szem, egy napra az orr, egy napra a fog miatt.

A háromszori iskolaáristom zseniális gondolatot sugallt Angélique kisasszonynak. Valahányszor Fortier abbé megfosztja Pitout a szabadságától, ő megfosztja az ebédjétől. Ez az elhatározás nyilván Pitou fejlődésének javára válik, hiszen kétszer is meggondolja majd, hogy elkövessen-e olyan vétségeket, amelyekért dupla büntetésre számíthat.

Pitou persze soha nem értette meg, hogy miért nevezték árulkodónak, amikor pedig egy szót se szólt, és miért büntették meg, hiszen azokat verte meg, akik őt akarták megverni; de hát ha mindig mindent értenénk, elvesztenénk az élet egyik vonzerejét: a titok és a meglepetés varázsát.

Pitou három egymást követő napon be volt zárva tehát, és ez alatt a három nap alatt megelégedett reggelivel és vacsorával.

Az, hogy megelégedett, nem a megfelelő szó, hiszen a legkevésbé sem volt megelégedve; mondjuk inkább, hogy beérte reggelivel és vacsorával.

Hozzátartozik a dologhoz, hogy Pitou a büntetéssel - s főleg avval, hogy nem árulta el: nem ő támadott, ő csak visszaverte a támadást - általános megbecsülést vívott ki magának. Igaz, már a három mesteri ökölcsapás is tiszteletet ébresztett iránta a társaiban.

Ettől fogva Pitou majdnem ugyanolyan életet élt, mint a többi diák, csak annyi volt a különbség, hogy a többiek váltakozó szerencsével küzdöttek meg a dolgozatírás nehézségeivel, Pitou viszont rendre az öt-hat legrosszabb közt volt, és kétszer annyi időt töltött bezáratásban, mint az iskolatársai.

Megemlítendő, hogy a sok bezáratásnak legalább harmadrészben Pitou eredeti neveltetése volt az oka (pontosabban az, hogy eredetileg nem kapott nevelést): természetes vonzalom élt benne az állatok iránt.

A nevezetes és terjedelmes láda, amelyet Angélique néni írópadnak nevezett ki, valóságos Noé bárkája lett: Pitou több kis rekeszre osztotta, és mindenféle csúszómászó és röpülő állatpárnak adott benne otthont. Volt ott gyík, sikló, hangyaleső, ganajtúró, kecskebéka, és ezek a teremtmények már csak azért is Pitou szívéhez nőttek, mert enyhébb-szigorúbb büntetéseket kellett elszenvednie miattuk.

A hét végi sétái során szokta gyarapítani állatseregletét. Szeretett volna szalamandrát is találni (amely igen népszerű Villers-Cotterets-ban, mivel I. Ferenc címerállata, és I. Ferenc minden kandallóba belevésette), és sikerült is találnia; de egyvalami nagyon foglalkoztatta, és ezt a valamit végül azon dolgok közé sorolta, amelyeket nem ér fel ésszel: hogy ugyanis ő kizárólag vízben talált effajta hüllőt, amely pedig a költők szerint a tűzben él. Pitouban - gyakorlatias szellem lévén - ez a körülmény mélységes megvetést ébresztett a költők iránt.

A két áhított szalamandrát megszerezvén most már kaméleon után nézett; de ezúttal minden kutatása hiábavalónak bizonyult, fáradozását nem koronázta siker. Pitou azt a végkövetkeztetést vonta le próbálkozásai meddőségéből, hogy kaméleon pedig nincs, vagy legalábbis más éghajlat alatt tenyészik.

Amint erre a megállapításra jutott, abbahagyta a kaméleonkutatást.

A bezárások kétharmad részét azok az átkozott barbarizmusok és szintaktikai hibák okozták, amelyek oly dúsan teremtek Pitou latindolgozataiban, mint a konkoly a búzában.

Csütörtökön és vasárnap, amikor nem volt iskola, továbbra is vadorzóként alkalmaztatott, csakhogy ahogy egyre nagyobb lett (már elérte az öt láb két hüvelyk magasságot, és betöltötte tizenhatodik életévét), valami eltérítette egy kicsit kedves foglalatosságaitól.

A bruyère-aux-loups-i úton fekszik Pisseleu falucska. Abban a falucskában áll Billot gazda háza, és annak a háznak a küszöbén álldogált - puszta véletlenségből mindig olyankor, ha Pitou arra járt - egy tizenhét-tizennyolc éves, tűzrőlpattant szép lány, aki a Catherine nevet kapta a keresztségben, de általában csak úgy nevezték: a Billot lány.

Pitou eleinte csak biccentett a Billot lánynak, aztán felbátorodott, és mosolyogva biccentett neki, és aztán egy szép nap meghajolt, rámosolygott, és összeszedve minden bátorságát a következő mondatot intézte hozzá:

- Jó napot, Catherine kisasszony.

Catherine jóravaló leány volt: úgy üdvözölte a zavarában iruló-piruló Pitout, mint régi ismerőst. Csakugyan régtől fogva ismerte, hiszen már vagy két-három éve látta, amint hetente legalább egyszer ott halad el a majorjuk előtt. Catherine látta Pitout, Pitou viszont nem látta Catherine-t. Akkoriban Catherine tizenhat éves volt, Pitou tizennégy. De említettük, milyen legénnyé fejlődött Pitou, mire betöltötte tizenhatodik életévét.

Idő jártával Catherine megtanulta egyre jobban becsülni Pitou tehetségét, mivel Pitou azzal bizonyította neki a tehetségét, hogy neki ajándékozta a zsákmányából a legszebb madarakat és a legkövérebb nyulakat. Catherine dicsérte Pitout, és a fiú - akinek annál is jobban esett a dicséret, mert ugyancsak ritkán volt része benne - megrészegedett a jó szótól, mely az újdonság erejével hatott rá, és nem folytatta útját a bruyère-aux-loups-i erdőbe, hanem megállt félúton, és nem azzal töltötte a napját, hogy makkgyűjtés örvén hurkot rakjon le, hanem azzal, hogy egész nap a Billot-tanya körül ólálkodjon, hátha válthat egy-két szót Catherine-nal.

Ennek következtében érzékelhetően csökkent a nyúlbőrhozam, és majdnem teljesen elapadtak a vörösbegy- és fenyőrigó-szállítmányok.

Angélique néni nem hagyta szó nélkül a dolgot. Pitou azzal vágta ki magát, hogy a nyulak óvatosabbak lettek, a madarak meg kiismerték a kelepcét, és mostanában faleveleken maradt harmattal, kivágott fák odvában felgyűlt esővízzel oltják szomjukat.

Angélique nénit elkeserítette a nyulak és madarak kiokosodása, ami szerinte a filozófia térhódítása miatt következett be, és csak az vigasztalta, hogy unokaöccse elnyeri az ösztöndíjat, felvétetik a papneveldébe, és három év múltán abbé lesz. Márpedig Angélique kisasszonynak az volt a leghőbb vágya, hogy egyszer egy abbé házvezetőnője legyen.

És ez a vágy szükségképpen valóra fog válni, hiszen ha Ange Pitou abbé lesz, nyilván maga mellé veszi házvezetőnőnek hálából azért a sok jóért, amit érte tett.

Csak egyvalami zavarta meg szegény vénlány álmait, mégpedig az, hogy ha megosztotta reményét Fortier abbéval, az abbé fejcsóválva azt felelte:

- Ahhoz, hogy az unokaöccse abbé legyen, kedves Pitou kisasszony, az kellene, hogy sokkal kevesebbet foglalkozzon a természet dolgaival, és sokkal többet forgassa a De viris illustribus-t^[11] és a Selectae e profanis scriptoribus-t.^[12]

- Ezt hogy értsem? - kérdezte Angélique kisasszony.

- Úgy, hogy túl sok barbarizmust és temérdek szintaktikai hibát követ el - válaszolt Fortier abbé.

E válasz gyötrő kétségek közt hagyta Angélique kisasszonyt.

Ezek a részletek nélkülözhetetlenek voltak az olvasónak - bármily nagyba nézzük is értelmi képességeit -, hogy felfogja, milyen borzalmas helyzetbe került Pitou elzavartatván az iskolából.

Az egyik karja ernyedten lógott, a másikkal a ládáját tartotta egyensúlyban a feje tetején, a fülében még ott csengtek Fortier abbé indulatos szavai: így baktatott a Pleux negyed felé, merengve, vagyis hát a döbbenet bódulatában.

Egyszerre csak világosság gyúlt az elméjében, és három szó hagyta el ajakát, három szó, mely híven kifejezte, mi jár a fejében:

- Jézus! A néném!

Csakugyan, mit fog szólni Angélique Pitou kisasszony, ha megtudja, hogy füstbe mentek reményei?

Ange általában úgy próbálta kifürkészni a vénlány terveit, ahogy az okos és hű kutya próbálja kifürkészni a gazdája terveit: az ábrázata szerint ítélt. De hát az ösztön jó kalauz, sosem téved. Az okoskodást viszont gyakran megtéveszti a képzelet.

Ange Pitou elmélkedése oda vezetett (és az késztette ama szánalmas felkiáltásra, melyet fentebb idéztünk), hogy rájött, mennyire fel lesz háborodva a vénlány a gyászos hír hallatára. Tapasztalatból tudta, hogy Angélique kisasszony felháborodásának milyen következményei vannak. Csakhogy ezúttal olyan mérhetetlenül súlyos a felháborodás oka, hogy kiszámíthatatlanul súlyos a felháborodás következménye is.

Íme, ilyen rémisztő érzések kavarogtak Pitou lelkében, amikor a Pleux-be ért. Majdnem negyedóra alatt tette meg az utat Fortier abbé kapujától az utca torkolatáig, holott a távolság alig volt háromszáz lépés.

Ekkor a templom toronyórája egy órát ütött.

A fiú rádöbbent, hogy az abbéval való magasröptű társalgás, valamint lépteinek lassúsága miatt hatvan percet késik, következésképp kerek harminc perce letelt az a határidő, amelyen túl már nem volt ebéd Angélique néninél.

Mint mondtuk, a vénlány ezzel a rendszabállyal torolta meg, ha unokaöccse bezárást kapott, vagy valami pajkosságot követett el; ily módon minden évben megtakarított mintegy hatvan ebédet szegény Pitou rovására.

De ezúttal nem az nyugtalanította a fiút, hogy elesik a nénje sovány ebédjétől; annyira tele volt a lelke gyötrő gondolatokkal, hogy észre se vette, hogy üres a gyomra.

Van egy büntetés, amely mindennél szörnyűségesebb még a legvásottabb, legrosszabb tanulónak is: ha végleges, kényszerű vakációra kárhoztatva kell néznie, amint társai könyvvel, irkával a hónuk alatt iskolába sietnek. Visszavágyik a korábban olyannyira gyűlölt nevelőintézmény falai közé, izgatja a dolgozatírás nagy ügye, pedig azelőtt, amíg neki is kijutott belőle, kisebb gondja is nagyobb volt, mint a latinfordítás. Sok hasonlóság van a kicsapott diák és az istentelenség bűne miatt kiközösített ember között, akinek tilos belépni a templomba, és most az minden vágya, hogy meghallgathasson egy misét.

Érthető hát, hogy Pitou, ahogy közeledett a nagynénje házához, egyre elviselhetetlenebbnek érezte azt a házat, és életében először úgy vélte, hogy az iskola földi paradicsom, ahonnét - lángpallos gyanánt korbácsot suhogtatva - Fortier arkangyal irgalmatlanul kiűzte őt.

Bár lassan ment, és tízlépésenként megállt, mégpedig egyre hosszabb és hosszabb időre, végül csak odaért a rettegett ház küszöbére. Ange Pitou hazaért hát, és zavartan toporogva, gépiesen a nadrágja varrását dörzsölgetve megállt a nagynénje előtt.

- Jaj, nagyon beteg vagyok, Angélique néni - mondta, hogy megelőzze a csúfolódást és a szemrehányást, megpróbálva szánalmat kelteni.

- Jól van - mondta Angélique kisasszony -, ismerem ezt a betegséget, tudom, hogy könnyen meg lehetne gyógyítani, ha másfél órával visszaállítanánk az óra mutatóját.

- Jaj, Istenem, dehogyis - mondta keserűen Pitou -, nem vagyok éhes.

Angélique néni meglepődött, és még nyugtalanságféle is támadt benne: a betegség egyként nyugtalanítja az édesanyákat és a mostohákat; az előbbiek a betegség miatt aggódnak, az utóbbiak meg amiatt, hogy a betegség esetleg újabb érvágás lesz az erszényükön.

- Na! Ki vele, mi bajod! - szólt a némber.

E szavakban nyoma se volt a kedvességnek vagy az együttérzésnek, Pitou mégis könnyekben tört ki a hallatukra, és meg kell mondanunk, hogy az a fintorgás, amely megelőzte a könnyek árját, ritka kellemetlen látvány volt.

- Jaj, micsoda csapás ért engem, drága jó néném! - mondta.

- Miféle csapás? - kérdezte a vénlány.

- Elzavart az abbé úr! - Pitou már zokogott.

- Elzavart? - ismételte meg a szót Angélique néni, mintha nem jól hallotta volna.

- Igen, néném.

- És honnan zavart el?

- Az iskolából.

Pitou még hevesebben zokogott.

- Az iskolából?

- Igen, néném.

- Végleg?

- Igen, néném.

- Szóval nem lesz vizsga, nem lesz ösztöndíj, nem lesz szeminárium?

Pitou zokogása bömbölésbe csapott át. Angélique kisasszony rámeresztette a szemét, mintha ki akarná olvasni a lelkéből kicsapatásának okait.

- Fogadok, hogy már megint a Billot gazda tanyája körül ólálkodott, ahelyett, hogy iskolába ment volna. Pfuj! egy leendő abbé! Iskolakerülő!

Ange tagadóan rázta a fejét.

- Hazudik! - kiáltott a vénlány, s nőttön-nőtt a haragja, látván, hegy csakugyan súlyos a helyzet. - Hazudik! Vasárnap is együtt látták a Billot lánnyal a Sóhajok sétányán.

Angélique kisasszony hazudott, de hát ez már csak így van: a szenteskedők feljogosítva érzik magukat, hogy hazudjanak azon álszent okoskodás alapján, hogy a cél szentesíti az eszközt.

- Lehetetlen - mondta Ange -, nem láthattak bennünket a Sóhajok sétányán, mert nem is arrafelé sétáltunk.

- Aha! Na, ugye hogy együtt volt vele, maga szerencsétlen?

- Higgye el, néném - mondta Ange elvörösödve -, hogy Billot kisasszonynak semmi köze az egészhez.

- Úgy! Nevezd csak kisasszonynak, hogy leplezd a piszkos játékaidat! De ne félj, szólni fogok a kacér perszóna gyóntatópapjának, szólni bizony!

- Esküszöm, néném, hogy Billot kisasszony nem kacér.

- Ó! Szóval a védelmébe veszi, amikor pedig maga szorulna védelemre! Hát ez remek! Istenem! mivé lesz a világ! Egy tizenhat éves taknyos!

- De hát nincs köztünk semmi, sőt Catherine folyton elküld magától.

- Na, most elárulta magát! Tessék, egyszerűen Catherine-nak nevezi! Hát persze hogy elküldi az a kis képmutató... elküldi, de csak ha mások is látják magával.

- Nahát - ámult el Pitou -, nahát! Tényleg így van! Sose jutott eszembe, hogy azért csinálja.

- Ugye, megmondtam! - mondta a vénkisasszony arra használva fel az unokaöccse gyanútlan felkiáltását, hogy rábizonyítsa a Billot lánnyal való cinkosságát. - De várj csak, majd én helyrehozom a dolgot, elvégre Fortier úr a gyóntatópapja annak a lánynak! Meg fogom kérni, hogy téged két hétre zárjon be és tartson vízen és száraz kenyéren, ami pedig Catherine kisasszonykát illeti, ha csak a kolostor csökkentheti az irántad való szenvedélyét, hát meg fogja kapni: elküldjük Saint-Rémybe.

A vénlány olyan meggyőződéssel és határozottsággal ejtette ki az utolsó szavakat, hogy Pitou megremegett.

- Édes jó néném! - mondta és könyörögve összetette a kezét. - Esküszöm, hogy téved, ha azt hiszi, hogy Billot kisasszony a legkevésbé is tehet az én nagy bajomról.

- A tisztátalanság minden bűnök szülőanyja - fojtotta bele a szót Angélique kisasszony.

- Ismétlem, néném: az abbé úr nem azért csapott el, merthogy tisztátalan volnék, hanem azért, mert sok barbarizmust meg szintaktikai hibát követek el, ami miatt szerinte semmi esélyem sincs rá, hogy elnyerjem a papneveldei ösztöndíjat.

- Azt mondod, hogy semmi esélyed sincs rá? Vagyis nem fogod megkapni azt az ösztöndíjat? Vagyis nem leszel abbé? És én nem leszek a házvezetőnőd?

- Jaj, Istenem! Így van, néném!

- Hát akkor mi lesz belőled? - kiáltott holtra válva a vénlány.

- Nem tudom. - Pitou szánnivalóan az égre emelte a tekintetét. - A Gondviselésre bízom magamat - tette hozzá.

- A Gondviselésre? Ó! Most már értem - kiáltott Angélique kisasszony. - Fellovalták, telebeszélték a fejét az új eszmékkel, megfertőzték filozófiával.

- Az nem lehet, néném, mivel a filozófiai osztály az az utolsó az iskolában, azelőtt még a retorikait is el kell végezni, és én még odáig se jutottam.

- Élcelődj csak, élcelődj! Én nem arról a filozófiáról beszélek. Én a filozófusok filozófiájáról beszélek, te szerencsétlen, az Arouet úr filozófiájáról, a Jean-Jacques úr filozófiájáról meg annak a Diderot úrnak a filozófiájáról, aki Az apácá-t írta.

Angélique kisasszony keresztet vetett.

- Az apácá-t? - kérdezte Pitou. - Az meg miféle könyv, néném?

- Olvastad, boldogtalan?

- Esküszöm, nem olvastam.

- Olvastad! Azért tagadod meg az egyházat.

- Téved, néném, az egyház tagad meg engem.

- Feleselni mersz, te kígyó?

- Dehogy merek én feleselni, néném, én csak válaszolok.

- Vége! - kiáltott Angélique kisasszony szemlátomást porig sújtva, és kedves karosszékébe rogyott.

A "vége" nyilvánvalóan azt jelentette: "végem!"

Nagy veszély fenyegetett. Angélique néni hirtelen elszánta magát: talpra szökkent, és rohant Fortier abbéhoz, hogy bővebb magyarázatot kérjen tőle, s főleg, hogy megpróbálja jobb belátásra bírni.

Pitou az ajtóig követte tekintetével a nénjét, és amikor eltűnt, utánament az ajtóig. Látta, hogy a Soissons utca felé siet, olyan gyors léptekkel, hogy azt ki se nézte volna belőle. Rögtön tisztában volt Angélique kisasszony szándékai felől: az ő tanárához rohan.

Fellélegzett, hogy legalább egy negyedórára nyugalma lesz. Az volt az első gondolata, hogy ki kell használnia ezt a negyedórát, melyet a Gondviselés ajándékozott neki. Összeszedte a nénje ebédjének maradványait, és megetette velük a gyíkokat, aztán fogott néhány legyet a kecskebékáknak, végül kinyitotta a kenyeresládát meg a konyhaszekrényt, hogy magáról is gondoskodjon, mivel egyszerre visszajött az étvágya, amint magára maradt.

A szükséges előkészületek után kiállt az ajtóba, nehogy váratlanul érje második anyja visszatérése.

Angélique kisasszony ugyanis Pitou "második anyjának" nevezte magát.

Ahogy ott állt lesben a küszöbön, egy szép leányt pillantott meg lóháton a Pleux negyed szélén, a Soissons utcát a Lormet utcával összekötő kis utcácskában. A lány oldalvást ült a lovon, és két kosár ringatózott előtte, az egyikben csirkék, a másikban galambok voltak. Catherine volt az a lány. Észrevette, hogy Pitou ott áll a küszöbön, és megállt.

Pitou szokása szerint elvörösödött, és tátott szájjal nézte, vagyis bámulta Billot kisasszonyt, aki a megtestesült emberi szépség volt a szemében.

A lány lopva körbepillantott az utcán, üdvözlés gyanánt biccentett Pitounak, és máris folytatta útját.

Pitounak annyi volt a válasza, hogy megremegett örömében.

A kis jelenet pont elég ideig tartott hozzá, hogy a legény - álmodozásba merülve és önfeledten tovább bámulva azt a helyet, ahol Catherine kisasszony állt - ne vegye észre Fortier abbétól megtérő nagynénjét.

Angélique néni dühtől sápadtan megragadta Pitou kezét. A fiú felriadt az álmodozásból, összerázkódott, mint mindig, ha Angélique kisasszony hozzáért, megfordult, és tekintete a nénje bősz arcáról a tulajdon kezére siklott, melyben egy hatalmas karéj kenyér nagyobbik fele volt látható vastagon megkenve vajjal, jókora adag sajttal a tetején.

Angélique kisasszony felordított haragjában, Pitou felnyögött rémületében. Angélique felemelte bütykös kezét, Pitou lehajtotta fejét; Angélique felragadta a keze ügyébe eső seprűt, Pitou leejtette a vajas kenyeret, és kereket oldott.

A két szív szavak nélkül is megértette egymást: mindennek vége köztük.

Angélique kisasszony becsukta maga mögött az ajtót, és kétszer ráfordította a kulcsot. Pitout úgy megrémítette a zár csikorgása, mint az égzengés, és még gyorsabban szedte a lábát.

Hogy mi lesz a jelenet következménye, azt Angélique kisasszony nem láthatta előre, és nyugodtan mondhatni, hogy Pitout éppolyan váratlanul érte, mint a nénjét.

Pitou úgy futott, mintha a pokol minden ördöge hajtotta volna, és egy perc se telt belé, kívül volt a városon.

Ahogy befordult a temető sarkánál, kis híján nekirohant egy ló farának.

- Ejnye, Ange úr, hova, hova ily sietve, az isten szerelmére? - mondta egy lágy hang, melyet Pitou jól ismert. - Úgy megijesztett bennünket, hogy a Fickó majdnem megbokrosodott.

- Ó, Catherine kisasszony! - kiáltott Pitou a saját érzéseinek hangot adva, ahelyett, hogy a leány kérdésére válaszolna. - Ó, Catherine kisasszony! Micsoda csapás, Istenem, micsoda csapás!

- Jézus Mária! Mi történt, Ange úr? - kérdezte a lány, és megállította a lovat az út közepén.

- Az történt - felelte Pitou, mintha valami bűnös titkot árulna el -, az történt, hogy nem leszek abbé, Catherine kisasszony.

Billot kisasszony nem esett kétségbe, ahogy Pitou várta volna, ellenkezőleg: kacajra fakadt.

- Nem lesz abbé? - mondta.

- Nem - válaszolta Pitou lesújtva -, biztos, hogy nem.

- Sebaj! Akkor katona lesz - mondta Catherine.

- Katona?

- Miért ne? Jaj, Istenem, nem kell ilyen csekélység miatt nekikeseredni! Már azt hittem, hogy hirtelen meghalt a nénje.

- Ó - sóhajtott Pitou -, nekem pont olyan, mintha meghalt volna, mivel elkergetett.

- Megbocsásson - mondta nevetve a Billot lány -, de ez mégsem ugyanolyan, mivel nincs meg az az elégtétele, hogy elsirathassa.

És Catherine még jobban kacagott, amivel ismét csak megbotránkoztatta Pitout.

- Mondom, hogy elkergetett - ismételte csüggedten.

- Na és aztán! - mondta a lány.

- Maga könnyen nevet, Billot kisasszony, és ez azt bizonyítja, hogy jó természete van, mivel nem veszi a lelkére a mások bánatát.

- Miből gondolja, Ange úr, hogy nem sajnálnám, ha igazi bánat érné?

- Sajnálna, ha igazi bánat érne?... De hát én most minden támasz nélkül maradtam!

- Erre is csak azt mondhatom, hogy sebaj.

Pitou most már végképp nem értette a dolgot.

- És mit fogok enni? - mondta. - Nem lehet meg evés nélkül az ember, nekem meg pláne muszáj ennem, mert mindig éhes vagyok.

- Hát dolgozzon, Pitou úr!

- Dolgozzak? Ugyan mit? Fortier úr és Angélique néném ezerszer megmondta, hogy semmire se vagyok való. Ó, bárcsak beadtak volna tanoncnak egy asztaloshoz vagy egy bognárhoz! Miért is akartak abbét faragni belőlem? Higgye el, Catherine kisasszony, átok ül rajtam - mondta Pitou, és elkeseredetten széttárta a karját -, átok ül rajtam, higgye el!

- Nem mondom, van némi igazság abban, amit mond, kedves Ange uram - szólt mély részvéttel a lány, mert ő is ismerte Pitou szánni való élettörténetét -, de azért tehetne valamit...

- Mit? - kapaszkodott Pitou a Billot lány egyelőre ki nem mondott tanácsába, ahogy a fuldokló kapaszkodik a szalmaszálba. - Mit tehetek?

- Volt magának egy pártfogója, ha jól emlékszem.

- Igen, Gilbert doktor úr.

- És együtt járt a fiával iskolába, hiszen ő is Fortier abbé tanítványa volt.

- Úgy van. És hányszor megvédtem, ha meg akarták verni!

- Nahát! Miért nem fordul az apjához? Biztos, hogy nem hagyja cserben.

- Csak az a bökkenő, hogy nem tudom, mi lett vele, merre jár... De talán a maga apjaura tud valamit róla, Billot kisasszony, hiszen Gilbert doktor bérlője.

- Annyit én is tudok, hogy a bérleti díj egy részét utánaküldte Amerikába, a másik részét meg egy párizsi jegyzőnél helyezte el.

- Hej! - sóhajtott Pitou. - Amerika, az nagyon messze van.

- Csak nem akar Amerikába menni? - kérdezte a lány, és szemlátomást megijedt Pitou döntésétől.

- Én, Catherine kisasszony? Ugyan! Dehogyis! Ha volna mit ennem, nagyon jól megvolnék én Franciaországban.

- Akkor jó - mondta Billot kisasszony.

Pitou lehajtotta a fejét. A lány hallgatott. Egy ideig egyikük se szólt. Pitou álmodozásba merült, és Fortier abbé - logikus elme lévén - ugyancsak meghökkent volna, ha tudja, miféle gondolatok kavarognak volt tanítványa fejében.

A sok sötét gondolat lassanként derűssé, csillogóvá változott; olyan volt, mint mikor a napfény áttör a felhőkön, de maga a nap, a sugárzás forrása, még rejtve marad.

A Fickó közben elindult, lépésben haladt, és Pitou ott ment a Fickó mellett, kezét az egyik kosáron pihentetve. Catherine kisasszony, aki csakúgy, mint Pitou, álmodozásba merült, lazán tartotta a gyeplőt; nem félt, hogy paripája elragadja. Különben is, nem volt várható, hogy Poszeidón tengeri szörnye megjelenjen az úton, és a Fickó nem olyan fajtából való volt, mint a Hippolütosz lovai.

Amikor a ló megállt, Pitou is megállt. Megérkeztek a majorba.

- Nahát! Te vagy az, Pitou? - kiáltott oda egy bikanyakú férfiú, aki éppen a lovát itatta.

- Igen, Billot úr, én vagyok az, személyesen.

- Már megint baj érte ezt a szegény Pitout - mondta a lány, és leugrott a lóról, ügyet se vetve rá, hogy a harisnyakötője kivillan a meglibbenő szoknya alól. - Elkergette a nagynénje.

- Mivel haragítottad meg már megint a vén szentfazekat? - kérdezte a gazda.

- Állítólag nem tudom eléggé a görögöt - mondta Pitou.

Dicsekedett az önhittje: latint kellett volna mondania.

- Nem tudod eléggé a görögöt - ismételte a széles vállú férfi -, na és minek akarsz tudni görögül?

- Hogy értelmezni tudjam Théokritoszt, és olvasni tudjam az Iliász-t.

- Na és mire jó az neked, ha értelmezni tudod Théokritoszt és el tudod olvasni az Iliász-t?

- Arra, hogy abbé lehessen belőlem.

- Eh! - legyintett Billot úr. - Hát tudok én görögül? Tudok én latinul? Franciául se tudok, írni se tudok, olvasni se tudok. Aztán mégis vetek, aratok, behordom a termést. Igaz vagy nem igaz?

- Igaz, igaz, csakhogy maga nem abbé, Billot úr, hanem földműves, agricola, ahogy Vergilius mondja. O fortunatos nimium...[13]

- Hé, hé! És szerinted egy földművelő nem ér annyit, mint egy csuhás, te rossz ministráns, te? Főleg ha annak a földművelőnek hatvan hold földje van, és van vagy ezer csillogó Lajos-aranya!

- Nekem mindig azt hajtogatták, hogy nincs jobb a világon, mint abbénak lenni - mondta Pitou. Aztán kedvesen mosolyogva hozzáfűzte: - Habár az is igaz, hogy nem mindig hallgattam meg, amit mondtak.

- És igazad is volt, fiú. Látod-e, megállom én is a helyem, nincs szégyenkeznivalóm. Azt hiszem, olyan fából vagy faragva, hogy különb ember is válhat belőled, nemcsak abbé, kész szerencse, hogy nem papnak tanulsz. Majoros létemre kiismerem magam a világ dolgaiban, és mondhatom, rossz idők jönnek a papokra.

- Ugyan! - mondta Pitou.

- De bizony! Vihar lesz - mondta a gazda -, elhiheted nekem. Tisztességes ember vagy, nagy tudományú ember...

Pitou igen megtisztelve, meghajolt: még soha senki nem mondta neki, hogy nagy tudományú.

- Tehát mindenképp meg tudod keresni a kenyered - folytatta a gazda.

Billot kisasszony, miközben kitette a csirkéket meg a galambokat a két kosárból, érdeklődve hallgatta az apja és Pitou párbeszédét.

- Az igazat megvallva nem tudom, hogy fogom megkeresni a kenyeremet - mondta Pitou.

- Mihez értesz?

- Hát... tudok léppel madarászni meg tudok hurkot állítani. Ezenkívül elég jól utánzom a madarak hangját... Igaz, Catherine kisasszony?

- Igaz bizony! Pont úgy fütyülj mint a pintyőkemadár.

- Jó, jó, de ez azért nem igazi mesterség - szólt újra Billot gazda.

- Én is ezt mondom, teringettét!

- Káromkodsz: ez már jó jel.

- Csakugyan káromkodtam volna? - mondta Pitou. - Jaj, bocsásson meg, Billot úr!

- Eh, igazán nincs miért bocsánatot kérned, velem is megesik - mondta a majoros. - Maradj már veszteg, a hétszentségedet! - fordult a lova felé. - Ezek a Perche vidéki lovak folyton dobrokolnak meg a farukat rázzák... Na, lássuk csak - fordult vissza Pitouhoz -, aztán lusta vagy-e?

- Nem tudom, sose csináltam semmit, csak latint meg görögöt tanultam, és...

- És?

- És az az igazság, hogy nem nagyon fogott rajtam.

- Annál jobb - mondta Billot -, ez arra vall, hogy nem butultál el annyira, mint gondoltam volna.

Pitounak majd kidudorodott a szeme a csodálkozástól; ez a gondolkozásmód gyökerestül felforgatta mindazon elméleteket, amelyeket eddigelé hallott.

- Azt kérdem, hogy lusta vagy-e - mondta Billot -, vagyis hogy hamar elfáradsz-e.

- Ó, hogy hamar elfáradok-e? Ez már egészen más - mondta Pitou. - Nem, nem, nem fáradok el hamar, akár tíz mérföldet is megteszek én egyhuzamban.

- Jól van, ez már valami - mosolygott Billot -, még lefogysz néhány fontot, és egész jó fullajtár lesz belőled.

- Hogy én lefogyjak? - mondta Pitou és végignézett hosszú, csontos karján, hosszú, inas lábszárán. - Azt hittem, Billot úr, hogy már így is elég sovány vagyok.

- Nahát, barátom - hahotázott a gazda -, komolyan mondom, minden pénzt megérsz.

Pitout még soha életében nem taksálták ilyen nagyra, úgyhogy egyik ámulatból a másikba esett.

- Értsünk szót - folytatta a gazda -, azt kérdem, hogy a munkában lusta vagy-e.

- Milyen munkában?

- Általában a munkában.

- Honnan tudjam? Még sose dolgoztam.

A lány nevetésre fakadt, de ezúttal Billot gazda komolyan vette a dolgot.

- Hej, azok a huncut papok! - rázta meg pörölynyi öklét a város felé. - Hát így nevelik azok a fiatalságot, haszontalan semmittevőket csinálnak belőlük. Mert kérdem én: mi haszna van ebből a fickóból a testvéreinek?

- Hát, nem sok - mondta Pitou -, tudom én, hogy nem sok. Még szerencse, hogy nincsen testvérem.

- Testvéren én általában az embereket értem - mondta Billot. - Csak nem azt akarod mondani, hogy neked az emberek nem a testvéreid?

- Ó, dehogy!... Különben ez az Evangéliumban is írva van.

- És hogy minden ember egyenlő? Erről mi a véleményed?

- Nahát, ez már más káposzta - mondta Pitou. - Mert ha én egyenlő lettem volna Fortier abbéval, akkor nem korbácsolt meg pálcázott volna meg annyiszor, és ha egyenlő lettem volna a nénémmel, akkor nem kergetett volna el.

- Én pedig azt mondom neked, hogy minden ember egyenlő - jelentette ki a gazda -, és ezt hamarosan bebizonyítjuk a zsarnokoknak.

- A tirannus-oknak - fitogtatta Pitou a latintudását.

- És ezt azzal is bizonyítom - folytatta Billot -, hogy magamhoz veszlek.

- Magához vesz, kedves Billot úr? Ugye, nemcsak tréfából mondja, ugye, nem csúfolódik?

- Nem hát! Mire van szükséged?

- Hát úgy három font kenyérre naponta.

- És mi kell a kenyérhez?

- Egy kis vaj meg sajt.

- Nohát, fiam, téged igazán nem nehéz táplálni - mondta a gazda -, megkapod, amit kérsz.

- Pitou úr - szólalt meg Catherine -, nincs valami más kérnivalója is az apámtól?

- Nekem, kisasszony? Az égvilágon semmi.

- És megmondaná, hogy akkor miért jött ide?

- Hát mert maga idejött.

- Ó, igazán kedves - mondta Catherine -, de ez nem magyarázat, hanem csak bók. Azért jött ide, Pitou úr, hogy megkérdezze az apámat, tud-e valamit a pártfogójáról.

- Igaza van! - kiáltott Pitou. - Még ilyet! Egészen megfeledkeztem róla.

- A derék Gilbert úrról akarsz beszélni velem? - kérdezte a gazda olyan hangon, ami híven kifejezte, mily nagyra becsüli a földbirtokost.

- Igen - mondta Pitou -, de most már fölösleges beszélnünk róla, hiszen Billot úr magához vesz, úgyhogy nyugodtan megvárhatom, míg a doktor megjön Amerikából.

- Hát, nem kell sokáig várnod, barátom, mivel már meg is jött.

- Nahát! - mondta Pitou. - Mikor?

- Nem tudom pontosan, de azt tudom, hogy egy hete Le Havreban volt, mert egy csomagot küldött onnan, épp ma kaptam meg Villers-Cotterets-ban, itt van a nyeregtáskámban, ni.

- Honnan tudja, apám, hogy tőle kapta?

- Teringettét! Hát onnan, hogy egy levél is volt a csomagban.

- Ne haragudjon, apám - mondta Catherine mosolyogva -, de eddig azt hittem, hogy nem tud olvasni. Ezt csak azért mondom, papa, mert maga szokott dicsekedni vele.

- Dicsekszem is! Azt akarom, hogy elmondhassák: Billot papa senkinek se tartozik köszönettel, még egy iskolamesternek se, a Billot papa maga volt a szerencséje kovácsa. Nahát, ezt akarom, hogy elmondhassák. Úgyhogy nem én olvastam a levelet, találkoztam a csendőr őrmesterrel, az olvasta fel.

- És mit ír a levélben, apám? Ugye, még mindig meg van elégedve velünk?

- Ítéld meg magad!

A gazda elővette a levelet a tárcájából, és odaadta a lányának.

Catherine ezt olvasta:

"Kedves Billot uram!

Most érkeztem Amerikából, ahol a nép gazdagabb, nagyobb és boldogabb, mint minálunk. Ez azért van, mert ők szabadok, mi pedig nem vagyunk szabadok. De már mi is egy új kor felé haladunk, és mindenkinek kötelessége, hogy siettesse azt a napot, amikor világosság támad. Ismerem az elveit, kedves Billot uram, tudom, milyen nagy hatással van bérlőtársaira és azokra a munkásokra és földművesekre, akiket irányít - nem úgy irányít, mint egy király, hanem mint egy apa. Vésse elméjükbe az áldozatosságnak és testvériségnek mindazon eszméit, amelyeknek maga is hódol. A filozófia egyetemes: minden ember olvashassa önnön jogait és kötelességeit a tudás világánál. Küldök magának egy könyvecskét, amelyben benne foglaltatnak e jogok és kötelességek. Én írtam ezt a kis könyvet, bár a nevem nincsen rajta a fedelén. Terjessze az eszméit, az egyetemes egyenlőség eszméit; tartasson felolvasásokat belőlük a hosszú téli estéken! A szellem tápláléka a szó, amiként a testé a kenyér.

Hamarosan meglátogatom, és egy újfajta haszonbérleti módot fogok magának ajánlani, amely igen elterjedt Amerikában. Az a lényege, hogy a bérlő és a tulajdonos osztozik a termésen. Ez jobban megfelel az eredeti őstársadalom törvényeinek és kivált Isten szellemének.

Testvéri üdvözlettel

HONORÉ GlLBERT
philadelphiai polgár"

- Hohó - mondta Pitou -, ez aztán szépen van fogalmazva.

- Na, mit szólsz? - büszkélkedett Billot.

- Igen, édesapám - mondta Catherine -, de erősen kétlem, hogy a csendőrparancsnok is osztja a véleményét.

- Mért?

- Azért, mert szerintem ez a levél bajba keverheti Gilbert doktort is és magát is.

- Ugyan már - legyintett Billot -, te az árnyéktól is félsz. Itt a könyvecske, ez a lényeg, és neked pedig, Pitou, máris megvan a munkád: este felolvasol belőle.

- És mit csinálok napközben?

- Napközben birkát meg tehenet őrzöl. Tessék a könyv!

És a gazda egy piros fedelű füzetet vett elő a nyeregtáskából, olyanfajtát, amilyet nagy számban adtak ki abban az időben, engedéllyel vagy anélkül.

Csakhogy ez utóbbi esetben a szerző a gályarabságot kockáztatta.

- Olvasd el a címét, Pitou, hogy legalább a címéről tudjak beszélni, amíg a szöveget meg nem ismerem.

Pitou ezeket a szavakat olvasta az első oldalon (a gyakori használat ugyancsak elkoptatta, elszürkítette őket azóta, de abban a korban minden szívben visszhangot vertek e szavak): Az ember függetlenségéről és a nemzetek szabadságáról.

- Mit szólsz hozzá, Pitou? - kérdezte a gazda.

- Azt, Billot úr, hogy szerintem a függetlenség és a szabadság egy és ugyanaz, tehát Fortier úr elzavarta volna az iskolából a pártfogómat pleonazmus, vagyis fölös szóhalmozás miatt.

- Szóhalmozás ide vagy oda, ezt a könyvet egy igaz ember írta - jelentette ki a majoros.

- Bizonyára, apám, de könyörgök, rejtse el, mert baja lesz belőle - mondta Catherine bámulatos női ösztönnel.

- Miért lenne nekem bajom, ha egyszer a szerzőjének se lett baja?

- Az nem olyan biztos, apám. Egy hete írták a levelet, és lehetetlen, hogy egy teljes hétig jött a csomag Le Havre-ból. Én is kaptam egy levelet ma délelőtt.

- Kitől?

- Sébastien Gilbert-től, merthogy ő is írt nekünk. Sőt, sok mindent üzen a tejtestvérének, Ange Pitounak is, csak a nagy zűrzavarban elfelejtettem teljesíteni a megbízatást.

- Na és mit ír?

- Azt írja, hogy három napja várják az apját, már meg kellett volna érkeznie Párizsba.

- A kisasszonynak igaza van - mondta Pitou -, aggasztó, hogy még mindig nem érkezett oda.

- Hallgass, gyáva, és inkább olvasd el a doktor értekezését - mondta a gazda -, akkor nemcsak nagy tudományú ember leszel, hanem igaz ember is.

Így beszéltek abban az időben, egy olyan nagy történelmi korszak hajnalán, melyben a francia nemzet tíz éven át utánozni fogja a görög-római história minden szakaszát: lelkesedés, széthúzás, győzelmek és rabszolgaság.

Pitou olyan ünnepélyes mozdulattal szorította magához a könyvet, hogy végképp belopta magát a gazda szívébe.

- Mondd csak, fiú, ebédeltél-e? - szólt Billot.

- Nem, uram - felelte Pitou még mindig áhítatos-hősies pózba merevedve.

- Éppen ebédelni kezdett volna, amikor elkergették - szólt közbe Catherine.

- Akkor menj be Billot mamához, és kérj tőle egy porciót - mondta a gazda -, holnap pedig munkába állsz.

Pitou beszédes pillantással megköszönte Billot úr jóindulatát, és Catherine nyomában bevonult a konyhába, ahol Billot-né volt a korlátlan uralkodó.

Billot-né harmincöt-harminchat éves, gömbölyded, pirospozsgás, jó kedélyű asszonyság volt; naphosszat jött-ment a ház meg a galambdúc, az akol meg az istálló közt; olyan gonddal felügyelt a levesre meg a sültre, mint egy tapasztalt tábornok az elszállásolt csapataira, egyetlen szempillantással felmérve, hogy minden rendben van-e, szag után megállapítva, hogy kellő mennyiségben került-e kakukkfű meg babérlevél a fazekakba; folyton pörölt (de csak szelíden, megszokásból) a férjével, akit mindenekfelett tisztelt és becsült, a lányával, akit jobban szeretett, mint Sévignéné a lányát, Grignannét, és a napszámosaival, akiknek olyan kosztot adott, amilyet tíz mérföldes körzetben senki a napszámosainak. Csak úgy tülekedtek az emberek, hogy Billot úr felfogadja őket. De hát, sajnos, úgy volt ez, mint a mennyország kapujában: sokan vannak, kik bebocsájtást kérnek, de kevesen, kik bebocsájtatnak.

Mint láttuk, Pitou kérés nélkül bebocsájtatott. E kiváltságot kellőképpen értékelte is, kivált, amikor meglátta az aranybarna cipót, az almaborral teli kancsót meg a jókora darab sózott oldalast, amit feltálaltak neki. Amióta elvesztette szegény édesanyját - és annak bizony már öt éve volt -, még a legnagyobb ünnepeken se részesült ilyen lakomában.

Pitou, ahogy nagyokat harapott a cipóból, s élvezettel falatozta az oldalast, melyet bőven meglocsolt almaborral, egyre hálásabban gondolt a gazdára, egyre nagyobb tisztelettel a feleségére és egyre szerelmesebb szívvel a lányára. Egyetlen dolog nyugtalanította, az, hogy napközben juhot meg marhát kell majd őriznie; ez a megalázó foglalatosság vajmi kevéssé illett estéli hivatalához, amelynek nem kevesebb lesz a célja, mint hogy a társadalmi együttélés és a filozófia magasztos eszméire tanítsa az emberiséget.

Ezen tépelődött Pitou ebéd után. De érzelmeit erősen befolyásolta az elköltött pompás ebéd: most már egészen más megvilágításban látta a dolgokat, mint éhgyomorra. Úgy tekintett juhászi és gulyási hivatására, mint amit magasan fölötte álló istenek és félistenek szoktak betölteni.

Apollón, amikor az övéhez hasonló helyzetbe került, vagyis amikor Jupiter elűzte az Olümposzról, ahogy őt Angélique néni a Pleux-ből, pásztornak szegődött el Admétoszhoz. Igaz, hogy Admétosz pásztorkirály volt, de hát Apollón meg Isten.

Hercules marhapásztor volt vagy legalábbis valami hasonló, hiszen a farkuknál fogva ráncigálta Gérüón teheneit; és hogy ki melyik végénél fogja meg a tehenet, a fejénél vagy a farkánál, az már igazán szokás dolga: így tekintve a dolgot, miért is kellene szégyellnie, ha ő is gulyásnak áll, pásztorkodásra adja a fejét?

Sőt, az a bizonyos Tityrus is pásztor volt, akiről Vergilius ír az első eklogájában, és aki egy bükkfa hűvösén heverészve olyan gyönyörű sorokkal örvendezik rajta, hogy Augustus nyugodalmat adott neki. És végül az a Meliboeus is pásztor volt, Tityrus társa, aki oly költői sirámmal búcsúzik otthonától.

Tagadhatatlan, hogy mindezek a személyiségek elég jól beszéltek latinul, hogy abbé válhasson belőlük, és ők mégis inkább nézték, amint a kecskéik zanótot legelésznek, mintsem hogy misét celebráljanak vagy vecsernyeimát énekeljenek. Tehát nyilvánvaló, hogy a pásztoréletnek is megvan a maga varázsa. Különben is, ki akadályozhatja meg benne, hogy visszaadja a pásztori hivatás elvesztett méltóságát és költészetét, ki akadályozhatja meg benne, hogy harci dalokkal buzdítsa a környező falvak Menalcasait és Paleseit? Természetesen senki. Pitou többször is énekelt a templomi kórusban, és még sokra vihette volna az énekművészet terén, ha rajta nem kapják, amint beleiszik Fortier abbé miseborába, és a pap - jól ismert szigorával - meg nem fosztja abban a minutában a ministránsi méltóságtól. Tilinkón nem tudott ugyan játszani, de annál jobban tudta utánozni a rigók tilinkózását, és az majdnem ugyanolyan. Nem tudott ugyan olyan hétágú sípot faragni magának, mint Pán, a pásztorok, nyájak, legelők, erdők védőistene, de hársfából és gesztenyefából olyan sípot csinált, hogy hét nyelven beszélt, a pajtásai csak ámultak rajta. Pitou különösebb megalázkodás nélkül vállalhatta tehát a pásztorkodást: ő nem lealacsonyodik ehhez az újabb korokban oly kevéssé becsült mesterséghez, hanem felemeli magához a mesterséget.

Egyébként is, az aklok Billot kisasszony fennhatósága alá tartoznak, és Catherine szájából a parancs se parancs.

De maga Catherine is fennen őrködött, hogy csorba ne essék Pitou méltóságán.

Még aznap este, amikor Pitou odament hozzá, és megkérdezte, hogy hány órakor menjen a pásztorok után, Catherine mosolyogva így válaszolt:

- Sehánykor.

- Hogyhogy? - csudálkozott Pitou.

- Megmondtam az apámnak, hogy maga kitűnő nevelésben részesült, többre hivatott, mint amire ő szánta magát, így hát itt marad a házban.

- Nagyszerű! Akkor magával maradhatok - mondta Pitou.

A jámbor Pitou alighogy kiejtette e szívből jövő szavakat, a haja tövéig elpirult. Catherine mosolyogva lehajtotta a fejét.

- Jaj, bocsásson meg, kisasszony, elragadtak az érzelmeim! Kérem, ne haragudjon! - mondta Pitou.

- Dehogy haragszom én, Pitou úr - mondta Catherine -, igazán nem tehet róla, ha szívesen marad velem.

Hallgattak egy darabig. Mi sem érthetőbb: a két gyermek oly kevés szóval oly sokat mondott egymásnak!

- De hát nem maradhatok tétlenül a házban! - szólalt meg Pitou. - Mi lesz a dolgom?

- Azt fogja csinálni, amit én csináltam. Vezeti a könyvelést, elszámol a napszámosokkal, felírja a bevételeket meg a kiadásokat. Tud számolni, ugye?

- Tudom a négy alapműveletet - felelte büszkén Pitou.

- Akkor eggyel többet tud, mint én - mondta Catherine. - Sose tudtam megtanulni az osztást. Na látja! Az apám csak nyer rajta, hogy maga lesz a könyvelője, és mivel én is nyerek rajta, meg maga is nyer rajta, mindenki csak nyer a dolgon.

- Miért, maga mit nyer rajta, kisasszony? - kérdezte Pitou.

- Időt. És azalatt főkötőt fogok varrni magamnak, hogy csinosabb legyek.

- Ó, szerintem főkötő nélkül is nagyon csinos - mondta Pitou.

- Elhiszem, de ízlések és pofonok különbözők - nevetett a lány. - Különben is, főkötő nélkül nem mehetek táncolni vasárnap Villers-Cotterets-ba. Milyen jó az előkelő hölgyeknek, hogy hajadonfőtt is táncolhatnak, csak egy kis rizsport kell a fejükre szórniuk!

- Énszerintem sokkal szebb így a haja, hogy nincs rajta rizspor - mondta Pitou.

- Nono! Maga csak bókol.

- Nem bókolok, kisasszony, mert nem is tudok; az nem volt tananyag Fortier abbénál.

- Hát táncolni tanultak-e?

- Táncolni? - hökkent meg Pitou.

- Igen, táncolni.

- Táncolni, Fortier abbénál? Jézusom, kisasszony! Hova gondol? Még hogy táncolni...

- Szóval nem tud táncolni? - kérdezte Catherine.

- Nem - mondta Pitou.

- Nohát akkor vasárnap kísérjen el a táncmulatságba, és nézze meg, hogy táncol Charny úr; ő táncol a legjobban az összes környékbeli fiatalember közül.

- Az meg kicsoda, az a Charny úr? - kérdezte Pitou.

- A boursonne-i kastély tulajdonosa.

- És táncolni fog vasárnap?

- Persze.

- És kivel?

- Velem.

Pitounak összeszorult a szíve.

- Szóval azért akarja kicsinosítani magát, mert vele fog táncolni?

- Vele meg a többiekkel meg mindenkivel.

- Csak velem nem.

- Miért ne táncolnék magával?

- Hát mert én nem tudok táncolni.

- Majd megtanul.

- Ó, ha megmutatná nekem, hogyan kell azt csinálni, Catherine kisasszony, biztos jobban megtanulnám, mintha Charny urat nézném.

- Majd meglátjuk - mondta Catherine. - De most már későre jár, ideje lefeküdni. Jó éjszakát, Pitou!

- Jó éjszakát, Catherine kisasszony!

Volt abban jó is, meg rossz is, amit Billot kisasszony Pitounak mondott: jó volt, hogy juhászi és gulyási teendők helyett könyvelőit kell majd ellátnia, rossz, hogy ő nem tudott táncolni, Charny uraság viszont tudott, sőt Catherine szerint jobban, mint bárki más.

Pitou éjszaka azt álmodta, hogy Charny úr táncol, mégpedig igen ügyetlenül.

Másnap Pitou munkához látott Catherine irányításával. Már a kezdet kezdetén megdöbbentette valami: az, hogy bizonyos tanítókkal milyen kellemes dolog a tanulás. Két óra leforgása alatt tökéletesen beletanult a munkába.

- Ó, kisasszony! - mondta. - Ha maga tanította volna nekem a latint, és nem Fortier abbé, azt hiszem, egy fia barbarizmust se követtem volna el.

- És abbé lenne magából?

- Abbé bizony - mondta Pitou.

- És bezárnák egy papneveldébe, ahova nő nem teheti be a lábát...

- Nahát - mondta Pitou -, erre sose gondoltam, Catherine kisasszony!... Jobb is, hogy nem leszek abbé...

Kilenc órakor megérkezett Billot gazda, Pitou még az igazak álmát aludta, amikor ő már rég serénykedett. Hajnali háromkor kelt, szokása szerint irányította a földekre való kiszekerezést, aztán kilencig odakint volt a határban, utánanézett, hogy mindenki a helyén van-e, dolgozik-e, kilenckor hazament reggelizni, tízkor már megint a földeken járt; egykor ebédelt a ház népével, és a délutánt, csakúgy, mint a reggelt meg a délelőttöt, ellenőrzéssel töltötte. Mindenre kiterjedő figyelmének meg is volt a láttatja. Ahogy mondta, volt vagy hatvan holdja és ezer aranya. És könnyen lehet, hogy ha Pitou utánaszámol, és nem teszi túlságosan szórakozottá Catherine kisasszony jelenléte vagy emléke, könnyen lehet, hogy néhány holddal több földet és néhány Lajos-arannyal több dugacspénzt talál, mint amennyit bevallott a derék Billot.

Reggeli közben a gazda szólt Pitounak, hogy harmadnap tíz órakor a csűrben lesz az első felolvasás a Gilbert doktor művéből.

Pitou megjegyezte, hogy tízkor van a mise, de a gazda azt szólta, hogy pont azért választotta ezt az időpontot, hogy próbára tegye a munkásait.

Mint mondtuk, Billot gazda filozófus volt.

Utálta a papokat, úgy nézett rájuk, mint a zsarnokság apostolaira, és most megragadta az alkalmat, hogy tengelyt akaszthat velük; úgy döntött, hogy a szentbeszéd alatt hirdeti az új igét.

Billot-né és Catherine tett néhány félénk ellenvetést, de a gazda leintette őket, mondván, hogy a nők elmehetnek a misére, ha akarnak, lévén hogy a vallás a nőknek való, de a férfiak kötelesek részt venni a doktor munkájának felolvasásán, különben repülnek a gazdaságból.

Billot filozófus despota volt a saját házában; egyedül Catherine volt abban a kiváltságos helyzetben, hogy szót emelhetett döntései ellen, de ha egyszer azok a döntések határozott formát öltöttek a gazda fejében, és Billot a szemöldökét ráncolva nézett a lányára, Catherine éppúgy meghajolt az akarata előtt, mint a többiek.

Catherine most úgy gondolta, hogy Pitou javára használhatja ki az alkalmat. Az asztaltól felállva felhívta rá az apja figyelmét, hogy Pitounak igencsak hitvány a gúnyája ahhoz képest, hogy harmadnap ő fogja terjeszteni azokat a szép eszméket, vagyis a tanító szerepét fogja játszani, márpedig igazán nem való, hogy a tanítónak pirulnia kelljen a tanítványai előtt.

Billot megbízta a lányát, hogy beszéljen Dulauroy villers-cotterets-i szabóval, és gondoskodjon Pitou öltözetéről.

Catherine-nak igaza volt, és egy új öltözet ruha igazán nem volt fényűzés szegény Pitou számára: még mindig ugyanazt a nadrágot hordta, amelyet Gilbert doktor csináltatott neki öt évvel azelőtt, és amelyet réges-rég kinőtt volna, ha Angélique kisasszony nem toldja meg minden évben vagy két hüvelykkel. A kabát meg a mellény már két évvel korábban a rongyok közé került, és hősünk azóta azt a zsávolyköpenyt viselte, amelyet történetünk legelején lefestettünk az olvasónak.

Pitou sosem ügyelt a küllemére. A tükör ismeretlen volt Angélique kisasszonynál, és Pitounak esze ágában se lévén a szép Narcissus módjára beleszerelmesedni önmagába, a víz tükrében se nézegette magát, pedig lett volna rá alkalma, amikor lépvesszőket állított.

De amióta Catherine kisasszony megkérte, hogy kísérje el a táncmulatságba, amióta szóba került Charny, a táncos lábú lovag, és a lány bogarat tett Pitou fülébe, mondván, hogy főkötőt akar varrni magának, hogy csinosabb legyen, nos, azóta Pitou megnézte magát a tükörben, elszomorodott a ruhája gyászos állapota miatt, és váltig azon töprengett, hogy miképpen tehetne ő is valamit, hogy jobban érvényesüljenek természetes testi adottságai.

De sajnos, meddő volt a töprengés. A ruhája gyászos állapotán nem lehetett változtatni, új ruhához meg pénz kellett volna, és Pitounak soha életében nem volt egy árva garasa sem.

Pitou tudta, hogy a pásztorok rózsakoszorút tesznek a fejükre, amikor a legjobb fuvolás vagy verselő címéért versengenek, de úgy gondolta - méltán -, hogy az a koszorú - bár talán illene az orcájához - csak még jobban kiemelné a gúnyája nyomorúságát.

Pitout igen kellemesen meglepte hát, hogy vasárnap reggel nyolc órakor, amikor épp azon törte a fejét, hogyan tehetné vonzóbbá a küllemét, Dulauroy lépett a szobába, égszínkék térdnadrágot és kabátot, valamint rózsaszín csíkos fehér mellényt terített egy székre.

És máris követte a fehérnemű-varrónő, a nyomában pedig a kalapos. Cornu úr, Villers-Cotterets legjobb kalaposmestere, egy kiváló anyagból, a legújabb divat szerint készült, igen elegáns háromszögletű kalapot hozott, továbbá a cipész megbízásából egy pár - külön, neki, Pitounak csinált - ezüstcsatos cipőt.

Pitou csak ámuldozott, hinni sem merte, hogy ezeket a pazar holmikat ő kapja. Legmerészebb álmaiban se gondolta volna, hogy valaha is ilyen ruhatára lesz.

- Ó, Catherine kisasszony, Catherine kisasszony - suttogta hálakönnyekkel a szemében -, sosem fogom elfelejteni, amit értem tett!

Minden úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna, csak a cipő volt olyan kicsi, hogy bele se tudta préselni a lábát. Laudereau úr, a cipész a Pitounál négy évvel idősebb fia lábáról vett mértéket.

Hősünk szívét büszkeség töltötte el, hogy ennyire felülmúlja az ifjabbik Laudereau-t, de a büszkeséget egyszeriben lelohasztotta a gondolat, hogy mezítláb kell majd elmennie a táncmulatságba vagy, a régi cipőjében, amely a legkevésbé sem illett az öltözéke többi darabjához. De az aggodalma se tartott sokáig: a véletlen úgy hozta, hogy a cipész Billot úrnak is most küldött egy pár cipőt, amely pont jó volt Pitounak. Ezt persze eltitkolták Billot gazda előtt, mert talán megalázónak érezte volna, hogy a fiúnak is van akkora lába, mint neki.

Alighogy Pitou felöltötte fényűző ruháját, belépett a fodrász. Háromfelé fésülte Pitou szalmasárga haját, hátul szalaggal összefogta a legnagyobb tincset, kétoldalt pedig elrendezte a halántékán, vagy ahogy akkoriban vajmi kevéssé költőien mondták (de hát mit tehetünk, így mondták): két kutyafület csinált neki.

Tartozunk az igazságnak, hogy eláruljuk: amikor Pitou megfésülve, kibodorítva, a kék kabátjában és térdnadrágjában, a rózsaszín csíkos mellényében, zsabós ingében belenézett a tükörbe, alig ismert magára, és hátranézett, hogy nem maga Adonisz szállt-e le a földre.

Egyedül volt. Bájosan magára mosolygott, és hüvelykujját a mellényzsebébe dugva, kidüllesztve a mellét, pipiskedve így szólt:

- Na, majd a szemébe nézünk annak a Charny úrnak!

Igaz, ami igaz, Pitou az új ruhájában úgy hasonlított egy pásztorra, mint egyik tojás a másikra, csak épp nem a Vergilius egyik pásztorára hasonlított, hanem a Watteau-éra.

Pitou győzedelmesen vonult be a konyhába.

- Oda nézzen, anyám! - kiáltotta Catherine.

- Rá se lehet ismerni - mondta Billot-né.

A látvány első pillantásra lenyűgözte Catherine-t, de sajnos, utána szemügyre vette a részleteket is. És a részletek nem voltak olyan lenyűgözőek, mint az egész.

- Furcsa, milyen nagy keze van - mondta Catherine.

- Jó erős kezem van, igaz? - mondta Pitou.

- És mekkora térde!

- Mert még nőni fogok.

- Szerintem már most is épp elég magas, Pitou úr.

- Hiába, akkor is nőni fogok; még csak tizenhét és fél éves vagyok.

- És milyen vékony a lábikrája!

- Hát ez igaz... de majd megerősödik.

- Reméljük - mondta Catherine. - Mindegy, igazán nagyon jól néz ki.

Pitou meghajolt.

- Hűha! - mondta a gazda, amint belépett a konyhába, és végigmérte Pitout. - Nyalka egy legény vagy, fiam! Szeretném, ha Angélique nénéd így látna.

- Én is - mondta Pitou.

- Kíváncsi volnék, mit mondana.

- Nem mondana az semmit: dührohamot kapna.

- Mondja, apám - szólt közbe némi nyugtalansággal Catherine -, nem követelheti vissza az unokaöccsét?

- De hiszen elkergette!

- Különben is letelt az öt év - mondta Pitou.

- Miféle öt év? - kérdezte Catherine.

- Hát az az öt év, amire Gilbert doktor ezer frankot hagyott.

- Szóval ezer frankot hagyott a nénédnél?

- Igen, igen! Hogy kitaníttasson valami mesterségre.

- Micsoda nagyszerű ember! - kiáltott a gazda. - És hány ilyen dolgot hallani felőle! - Mert ő - Billot a magasba lendítette a karját -, ő életre-halálra kiáll a jó ügy mellett.

- Azt akarta, hogy kitanuljak egy mesterséget - mondta Pitou.

- Igaza volt. És lám, mi lesz a jó szándékból, ha kiforgatják! Az ember ezer frankot szán rá, hogy tisztességes mesterségre taníttassanak egy gyereket, erre beteszik azt a gyereket egy csuháshoz, aki szeminaristát akar csinálni belőle. És mennyit fizetett a te Fortier abbédnak?

- Kicsoda?

- Hát a nénéd.

- Nem fizetett az semmit.

- Szóval bezsebelte a jó Gilbert úr évi kétszáz frankját?

- Alighanem.

- Ide hallgass, Pitou! Van egy jó tanácsom. Ha az a vén szentfazék nénikéd beadja a kulcsot, jól nézd meg a szekrényeket, a szalmazsákokat, de még az uborkás üvegeket is!

- Miért? - kérdezte Pitou.

- Mert szerintem egy egész vagyont fogsz találni, jó öreg Lajosaranyakat egy harisnyaszárban. Igen, igen, harisnyaszárban, mert biztosan nem talált akkora zacskót, amibe belefért volna a félretett pénze.

- Gondolja?

- Biztos vagyok benne. No, majd még beszélgetünk róla, ha itt lesz az ideje. De egyelőre még dolgunk van. Nálad van a Gilbert doktor könyve?

- Itt van a zsebemben.

- Jól meggondolta, mit csinál, apám? - kérdezte Catherine.

- Nem kell sokat gondolkozni, ha jó ügyről van szó, kislányom - mondta a gazda -, a doktor megbízott, hogy olvastassam fel a könyvet, terjesszem a benne levő eszméket, tehát felolvastatom a könyvet, és terjesztem a benne levő eszméket.

- És anyám meg én elmehetünk a misére? - kérdezte félénken Catherine.

- Ti, nők menjetek csak el a misére - mondta Billot -, de mi, mi férfiak vagyunk. Gyere, Pitou!

Pitou elköszönt Billot-nétól és Catherine-tól, s büszkeségtől dagadó kebellel, amiért férfinak neveztetett, a gazda nyomában kilépett a konyhából.

Népes gyülekezet jött össze a csűrben. Billot, mint mondtuk, igen nagy tiszteletnek örvendett az emberei körében, mert gyakran korholta ugyan a munkásait, de jóltartotta és jól megfizette őket.

Nem véletlen hát, hogy mindenki eleget tett a meghívásának.

Egyébként is, abban a korban láz hevítette a népet, olyan láz, mely a mozgásba lendülő népeket szokta hevíteni. Az emberek korábban sosem használt, csaknem ismeretlen, idegen, új szavakat mondtak. Olyan szavakat, mint szabadság, függetlenség, egyenjogúság, és bármily különös, e szavakat nemcsak a nép körében lehetett hallani; a nép csak visszhangozta azokat a szavakat, amelyeket a nemesség használt először.

Nyugatról jött a fény, mely világosságot támaszt, majd lángra lobbant. Amerikában kelt fel az a nap, amely pályája végén egyetlen lángtengerbe borítja majd Franciaországot, s e tűzvész világánál a nemzetek borzadva olvassák a vérbetűkkel írt szót: köztársaság.

Az idő tájt több politikával foglalkozó gyűlést tartottak, mint gondolnánk. Egy majdnem ismeretlen és láthatatlan istenség apostolai járták a városokat és a vidéket, terjesztették a szabadság igéit. A kormánynak végre lehullt szeméről a hályog. Akik a közügynek nevezett nagy gépezetet működtették, végre megérezték, hogy csikorognak a fogaskerekek, bár még mindig nem értették, hogy miért. A forrongás ott volt az agyakban, és már-már mozdította az öklöket; láthatatlan volt az a forrongás, de érezhető és fenyegető, annál is fenyegetőbb, mivel megfoghatatlan volt, akár a kísértet: ott lebegett, és nem lehetett megragadni, gúzsba kötni.

Billot húsz-huszonöt munkása gyűlt össze a csűrben.

Belépett a gazda és a nyomában Pitou. Mindenki lelkesen lengette a fejfedőjét. Látni való volt, hogy ezek a férfiak tűzbe mennének kenyéradójukért.

A gazda elmondta a parasztoknak, hogy az a könyv, amelyből Pitou felolvas nekik, Gilbert doktor munkája. Gilbert doktort jól ismerték a környéken: sok földbirtoka volt; Billot bérelte a legnagyobbat.

Egy hordót görgettek középre a felolvasónak. Pitou felállt a rögtönzött emelvényre, és belefogott az olvasásba.

Megjegyzésre méltó, hogy a nép fiai, sőt azt is majdnem megkockáztatom, hogy az emberek általában, annál jobban figyelnek, minél kevesebbet értenek. Nem kétséges, hogy a röpirat általános jelentését a tanulatlan gyülekezet legfelvilágosultabb elméi se fogták fel, még maga Billot se. De a mondatok homályában - miként villámok a villamossággal telített sötét égen - fényes szavak villantak fel: függetlenség, szabadság, egyenlőség. Több se kellett: fel-felzúgott a taps, többször megéljenezték Gilbert doktort. A könyvecskének mintegy a harmada hangzott el; úgy döntöttek, hogy Pitou három egymást követő vasárnapon olvassa fel az egészet.

A hallgatóság minden tagja megígérte, hogy következő vasárnap is eljön.

Pitou remekül olvasott. Nincs jobb ösztönző, mint a siker. A felolvasónak is jutott az ünneplésből, és maga is a mű hatása alá került; Billot úr pedig egyre nagyobb megbecsüléssel nézett Fortier abbé tanítványára; Pitou nagyot nőtt a szemében.

A fiú élvezte a sikert, és csak egy híja volt örömének, az, hogy Catherine kisasszony nincs jelen.

De Billot, akit boldogsággal töltött el, hogy a doktor röpiratának olyan nagy hatása volt, sietett beszámolni a feleségének meg a lányának Pitou diadaláról. Billot-né nem szólt semmit: ő sose látott tovább az orránál.

De Catherine szomorúan mosolygott.

- Mi bajod már megint? - kérdezte a gazda.

- Jaj, apám - mondta Catherine -, félek, hogy bajba keverték magukat.

- Eh, te vészmadár, folyton kuvikolsz! Vedd tudomásul, hogy jobb szeretem a pacsirtát, mint a baglyot!

- Szóltak, hogy figyelmeztessem: magán tartják a szemüket.

- És ki szólt, ha szabad kérdeznem?

- Egy jó barát.

- Egy jó barát? Kéretlen tanácsért is jár a köszönet. Hadd hallom annak a jó barátnak a nevét! Nos, ki az?

- Egy jól értesült ember.

- Mondd már meg, hogy ki az!

- Isidor de Charny úr.

- Mibe ártja magát az a piperkőc? Bele akar szólni, hogy hogyan gondolkozzak? Én talán beleszólok, hogy ő hogyan öltözködik? Pedig azt hiszem, nekem is volna annyi mondanivalóm, mint neki.

- Sajnálom, ha megharagítottam, apám. De higgye el, hogy jó szándékú volt a tanács.

- Jó tanácsért jó tanács jár cserébe. Mondd meg, hogy azt üzenem neki: vigyázzanak, ő meg a cimborái, mert nagyon támadják a nemesurakat a nemzetgyűlésben. Hát még a kegyenceket! Jól vigyázzon hát a testvérbátyja, Olivier de Charny úr, hiszen úgy hírlik, jóban van az osztrák nővel.

- Apám! Maga tapasztaltabb, mint mi, tegyen hát a legjobb belátása szerint - mondta Catherine.

- Hm! Csakugyan - dörmögött az orra alatt Pitou, akinek a sikertől ugyancsak megjött az önbizalma -, minek ártja bele magát mindenbe az a maga Isidor barátja?

Catherine nem hallotta a megjegyzést, vagy legalábbis úgy csinált, mintha nem hallotta volna, és azzal vége is lett a társalgásnak.

Az ebéd éppúgy zajlott, mint máskor. Pitou sohasem érezte még ilyen hosszúnak az ebédet. Alig várta, hogy végre pompás új ruhájában mutatkozhasson, ráadásul Catherine kisasszonnyal a karján. Nagy nap volt számára ez a vasárnap, és megfogadta magában, hogy jól az emlékezetébe vési a július 12-i dátumot.

Három óra tájban indultak el hazulról. Catherine bűbájos volt: fekete szemű, csinos szőke lány volt, olyan karcsú és hajlékony, mint azok a fűzfák, amelyek árnyékba borították a kis forrást, ahova vízért jártak a majorból. Azzal a fajta természetes kacérsággal volt öltözve, amely kiemeli a női szépséget, és maga készítette kis főkötője igazán remekül állt neki.

A tánc általában csak hat órakor kezdődött. A szabad ég alatti tánctér rangját a deszkaemelvényen elhelyezett négytagú falusi zenekar adta meg, mely francia négyesenként harminc sou tiszteletdíj ellenében szolgáltatta a talpalávalót. A hatórai kezdésre várva az emberek az Angélique néni által emlegetett Sóhajok sétányán korzóztak, vagy nézték, hogyan űzik a labdajáték művészetét a városi meg a környékbeli nemesurak Farolet mesternek, őfensége az orléans-i herceg labdaházgondnokának bíráskodása alatt. Farolet mester orákulumnak számított, s döntéseit a korának és érdemeinek járó tisztelettel fogadták.

Pitou - maga se tudta, miért - nagyon szeretett volna a Sóhajok sétányán maradni, de hát Catherine nem azért öltötte magára a Pitou ámulatát is kiváltó gyönyörű ruhát, hogy most elrejtse az emberek szeme elől a bükkfasor árnyékában.

A nők olyanok, mint azok a virágok, amelyeket a véletlen az árnyékban sarjasztott ki a földből; folyvást a fény felé törnek, üde és illatos szirmaikat a napon bontják ki, mely aztán elhervasztja, elemészti őket.

Csak a szerény (legalábbis a költők szerint szerény) ibolya rejtőzködő, de gyászolja is hiábavaló szépségét.

Catherine a labdatér felé vonta lovagját. Sietünk hozzátenni, hogy Pitout nem nagyon kellett noszogatni. Éppolyan szívesen mutogatta égszínkék kabátját és hetyke kalpagját, mint Catherine a főkötőjét és galambtorokszín ruhaderekát.

Leginkább az legyezgette hősünk hiúságát (és ez pillanatnyi fölényt is adott neki Catherine-nal szemben), hogy nem ismerték meg, mivel sosem látták ilyen pompás ruhában, és a városból elszármazott fiatalembernek nézték, a Billot család rokonának, sőt esetleg Catherine választottjának. De Pitounak igencsak fontos volt, hogy ne legyen kétség a személyazonossága felől, ezért minden barátjának odabiccentett, minden ismerőse előtt megemelte a kalapját, és a kiöltözött falusi legényben végre ráismertek Fortier abbé méltatlan tanítványára. Az emberek összesúgtak:

- De hisz ez Pitou! Látta Ange Pitout?

A meglepetés moraja tovahullámzott egészen Angélique kisasszonyig, de mivel a közmoraj szerint Ange Pitou büszke járású, jóképű fiatalember, márpedig a néni csámpás, félszeg kamasznak látta az unokaöccsét, hitetlenül rázta a fejét, és csak ennyit mondott:

- Tévednek, az nem lehet az én mihaszna unokaöcsém.

Catherine és Pitou odaért a labdatérhez. Aznap a soissons-i és a villers-cotterets-i játékosok mérkőztek meg egymással, úgyhogy igencsak heves küzdelem zajlott a pályán. A két fiatal az első sorban keresett helyet magának; Catherine azt mondta, hogy onnan lehet a legjobban látni.

Farolet mester kis idő múlva elkiáltotta magát:

- Egyenlő! Csere!

A játékosok cseréltek, ki-ki elfoglalta a maga "udvarát". Az egyik játékos elhaladtában mosolyogva meghajolt Catherine előtt, Catherine szintén meghajolt, és elpirult. Pitou érezte, hogy a lány karján remegés fut végig. Ismeretlen érzés szorította marokra a szívét.

- Ez Charny úr? - nézett társnőjére.

- Igen - felelte Catherine. - Ismeri?

- Nem ismerem - mondta Pitou -, de rögtön tudtam, hogy ő az.

Azok után, amiket Catherine mondott előző nap, nem volt nehéz rájönnie, hogy ez a fiatalember Isidor de Charny.

A lányt üdvözlő játékos huszonhárom-huszonnégy éves arányos termetű, jóképű nemesúr volt, a mozgása kecses, mint általában az olyan embereké, akik már a bölcsőben arisztokratikus nevelést kapnak. Isidor de Charny úr figyelemre méltó tökéllyel hajtott végre minden olyan testgyakorlatot, amelynek az elemeit csakis akkor lehet hibátlanul elsajátítani, ha valaki már kora gyermekkorában megtanulja őket; az öltözéke pedig mindig pompás harmóniában volt azzal a tevékenységgel, amelyet éppen folytatott. Vadászöltönyeit a tökéletes ízlés mintapéldányaiként emlegették; a fegyvertermében viselt egyszerű öltözékét maga Szent György is megirigyelhette volna; lovaglóruháját olyan eleganciával viselte, hogy mindenki azt hitte: rendkívüli szabású holmi.

Ezen a napon Charny úr (a testvéröccse régi ismerősünknek, Charny grófnak) hanyag eleganciájú nappali ruhát viselt, világos színű feszes nadrágot, mely kiemelte combja és lábszára kecses, egyszersmind izmos formáját; piros sarkú cipő vagy sárga hajtókás csizma helyett ezúttal labdajátékhoz való pántos saru volt a lábán; fehér pikémellénye úgy rásimult a derekára, mintha fűző volna belül; a játéktér szélén pedig ott állt az inasa egy aranypaszományos zöld díszruhával a karján.

A játék hevében az arca visszanyerte a fiatalság báját és üdeségét, amelyből - bár még csak huszonhárom éves volt - sokat elrabolt a rengeteg éjszakázás, kivirradtig tartó dorbézolás, kártyázás.

Pitou jól látta, mekkora fölényben van vele szemben Charny, és azt is tudta, hogy ez a fölény a lány figyelmét se kerülhette el. A fiatal nemes keze és lába láttán már kevésbé volt büszke rá, hogy a természet tékozlásának jóvoltából oly igen felülmúlta a cipészmester fiát, és arra gondolt, hogy a természet igazán ügyesebben is gazdálkodhatott volna, úgy, hogy testének minden részére jusson az építőanyagokból.

Hát igen: a természet csinos lábszárat formázhatott volna abból, amit a lábfejére, a kezére meg a térdére pazarolt. Csakhogy a dolgok nem voltak a helyükön; ahol finomság kellett volna, ott vaskosság volt, ahol meg domborúság, ott hiány.

Pitou a lábszárára nézett, és elkomorult az arca.

- Mi lelte, Pitou úr? - kérdezte Catherine.

Pitou válasz gyanánt nagyot sóhajtott.

Befejeződött a játszma. Charny vicomte kihasználta a két játszma közti kis szünetet, hogy üdvözölje Catherine-t. Pitou látta, hogy a vicomte közeledtére pír önti el a leány orcáját, és érezte, hogy megremeg a karja.

Charny biccentett Pitou felé, majd azzal a fesztelen, bizalmas udvariassággal, amellyel a kor nemesurai oly ügyesen éltek a polgárlányokkal való társalgásban, megkérdezte Catherine-tól, hogy szolgál az egészsége, és megkérte, hogy ajándékozza neki az első táncot. Catherine beleegyezett. A fiatal nemes egy mosollyal köszönte meg a kegyet. Kezdődött a játszma; a pályára szólították Charnyt. Meghajolt Catherine előtt, és könnyed léptekkel eltávolodott.

Pitou érezte, milyen fölényben van vele szemben egy olyan férfi, aki így tud beszélni, mosolyogni, közeledni és eltávolodni.

Még ha egy álló hónapon át csak azzal foglalkozna is, hogy megpróbálja utánozni Charny úr egyszerű mozdulatait, hitvány paródia sikeredne a dologból; csak annyit érne el, hogy nevetségessé tenné magát.

Ha Pitou szíve ismerte volna a gyűlöletet, most bizonyára meggyűlölte volna Charny vicomte-ot.

Catherine a mérkőzés végéig nézte a játékot, amíg a játékosok oda nem szólították magukhoz az inasukat, hogy átöltözzenek. Akkor elindult a tánctér felé, Pitou legnagyobb fájdalmára; a fiú úgy látszik, arra volt ítélve ezen a napon, hogy csak oda menjen, ahova nem volt kedve menni.

Charny úr nem sokáig váratott magára. Némi kis változtatás az öltözetén, és labdajátékosból máris elegáns táncossá vedlett. A hegedűk megadták a jelt, a vicomte odalépett Catherine-hoz, és emlékeztetve az ígéretére, karját nyújtotta neki.

Pitou talán soha életében nem érezte magát olyan komiszul, mint most, amikor Catherine karja elvált az övétől, és a lány a lovagja oldalán, piruló arccal beállt a körbe. Hideg veríték lepte el a homlokát, és elhomályosult előtte a világ; kinyújtotta a kezét, és megkapaszkodott a mellvédben, mert érezte, hogy mindjárt megroggyan a térde.

Catherine-nak szemlátomást fogalma se volt róla, hogy mi játszódik le Pitou lelkében, ő boldog és büszke volt; boldog, hogy táncol, és büszke, hogy a környék legcsinosabb lovagjával táncol.

Ha Pitou kénytelen volt megcsodálni Charny urat mint labdajátékost, most nem tagadhatta meg csodálatát Charny úrtól mint táncostól. Abban az időben még nem volt divat, hogy lépegessenek táncolás helyett. A tánc művészet volt, a nevelés része. Nemcsak Lauzun úr csinálta meg azzal a szerencséjét, hogy remekül ropta a courante-ot a király négyesében, sok más nemesúr is annak köszönhette az udvar kegyét, hogy szépen tudta megfeszíteni a lábikráját, előrefeszíteni a lábfejét. E tekintetben a vicomte maga volt a megtestesült kecsesség, bízvást színpadra léphetett volna, mint XIV. Lajos, és bár se király, se komédiás nem volt, alighanem nagy sikert aratott volna.

Pitou ismét szemügyre vette a lába szárát, és kénytelen volt beismerni, hogy - hacsak valami nagy változás nem megy végbe becses személyének ezen a fertályán - sosem fog pályázhatni afféle sikerekre, amilyeneket Charny úr e pillanatban aratott.

Véget ért a francia négyes. Catherine számára alig néhány másodpercig tartott, Pitou egy teljes évszázadnak érezte az eltelt időt. A lány, amint visszament hozzá, és újból belekarolt, rögtön észrevette, hogy mekkora változás ment végbe a fiú ábrázatán. Sápadt volt, gyöngyözött a homloka; hiába próbált uralkodni magán, a féltékenység könnyet csalt a szemébe.

- Uramisten! - kiáltott a lány. - Mi baja, Pitou?

- Csak az - felelte szegény fiú -, hogy most, hogy láttam, hogyan táncol Charny úrral, sose lesz bátorságom felkérni magát.

- Ugyan! - mondta Catherine. - Ne csüggedjen el! Úgy táncol, ahogy tud, és én semmivel se kevésbé élvezem majd a magával való táncot.

- Ó! Ezt csak vigasztalásból mondja, kisasszony, de én tudom, hogy mindig több öröme telik majd benne, ha ezzel a fiatal nemessel táncol, mint hogyha velem.

Catherine nem válaszolt, mert nem akart hazudni, de mivel nagyszerű teremtés volt, és rádöbbent, hogy vihar dúlja szegény fiú szívét, rokonszenve megannyi jelével halmozta el; hanem a kedves szavak se tudták visszaadni Pitou elvesztett örömét és vígságát. Billot papának igaza volt: Pitou emberesedett - már szenvedni is tudott.

Catherine még öt-hat francia négyest táncolt végig, köztük egyet ismét Charny úrral. Pitou, bár ezúttal is éppúgy szenvedett, nagy nehezen megőrizte a nyugalmát. Szemmel követte Catherine és lovagja minden mozdulatát. Megpróbálta leolvasni az ajkukról, hogy mit mondanak egymásnak, és ha valamely táncfigura úgy kívánta, hogy megfogják egymás kezét, ő azon iparkodott, hogy kilesse: vajon csak érintik, vagy szorongatják is egymást azok a kezek.

Catherine látnivalóan csak ezt a táncot várta, mert mihelyt elhallgatott a zene, azt javasolta Pitounak, hogy induljanak haza. A fiúnak nem kellett kétszer mondani, de nem tudta olyan könnyen kiheverni a megpróbáltatásokat, és miközben akkorákat lépett, hogy Catherine kénytelen volt vissza-visszatartani, egy árva hangot se szólt.

- Mi lelte? - szólalt meg végül Catherine. - Miért nem beszél velem?

- Azért nem beszélek magával, kisasszony - mondta Pitou -, mert nem tudok úgy beszélni, mint Charny úr. Mit is mondhatnék én, hiszen ő annyi szépet mondott magának tánc közben.

- Nahát, hogy maga milyen igazságtalan, Ange úr! Tudja meg, hogy magáról beszéltünk.

- Rólam, kisasszony? Hogyhogy?

- Ejnye, Pitou úr! Ha nem találjuk meg a pártfogóját, kénytelenek vagyunk új pártfogó után nézni, nem?

- Hát már nem vagyok méltó rá, hogy vezessem a gazdaság könyvelését? - mondta Pitou és mélyet sóhajtott.

- Dehogyisnem, Ange úr! Ellenkezőleg: szerintem a könyvelés nem méltó magához. Amilyen nevelést kapott, sokkal többre is vihetné.

- Nem tudom, mire vihetném, de azt tudom, hogy semmire se akarom vinni, ha csak Charny vicomte segítségével vihetem valamire.

- Ugyan, miért utasítaná vissza a pártfogását? A bátyja, Charny gróf, állítólag kegyben áll az udvarnál, és a királyné egyik bizalmas barátnőjét vette feleségül. Azt mondta, hogy ha kívánom, elhelyezteti magát a sóadóhivatalban.

- Lekötelez, kisasszony, de mint mondtam, nekem nagyon is megfelel a mostani helyzetem, és ha az apjaura el nem küld, a majorban maradok.

- Ugyan miért küldenélek el? - mondta egy vastag hang, amelyben Catherine remegve ismerte fel az apjáét!

- Kérem, kedves Pitou, ne beszéljen az apámnak Isidor úrról - súgta Catherine.

- Felelj már, hé!

- Hát... nem is tudom - hebegett-habogott Pitou -, talán mert nem talál elég nagy tudásúnak, hogy a hasznára lehessek.

- Még hogy nem talállak elég nagy tudásúnak? De hiszen úgy számolsz, mint Barème, és úgy olvasol, hogy az iskolamesterünk is tanulhatna tőled, pedig ő igazán nagyra van a szónoki képességeivel. Nem, nem, Pitou, hozzám a Jóisten vezérli az embereket, és akit én alkalmazok, az nálam is marad, amíg a Jóisten úgy akarja.

Pitou ezzel a biztatással ért haza a majorba, de biztatás ide, biztatás oda, nem tudott megnyugodni. Néhány óra alatt nagy változás ment végbe benne; elveszített valamit, amit ugyancsak nehéz visszanyerni: az önbizalmát. Szokása ellenére rosszul aludt. Amikor épp álmatlanul hánykolódott, eszébe jutott a Gilbert doktor könyve; az a könyv elsősorban a nemesség ellen támadt, a kiváltságos osztályt ostorozta, meg azokat, akik gyáván behódolnak neki. Pitou kezdte érteni mindazokat a szép dolgokat, amelyeket délelőtt felolvasott, és megfogadta, hogy mihelyt megvirrad, elolvassa magában és magának azt a remekművet, amelyet fennhangon, mindenkinek olvasott.

De rosszul aludt, így hát későn ébredt fel. Mindazonáltal úgy döntött, hogy valóra váltja, amit éjszaka elhatározott. Hét óra volt; a gazda csak kilenckor ér haza; és még ha előbb érne is haza, nyilván csak megdicsérné, hogy avval foglalatoskodik, amivel ő maga bízta meg.

Lement egy kis falépcsőn, és kiült a Catherine ablaka alatt lévő padra. A véletlen vezérelte erre a helyre, vagy ismerte a pad és az ablak egymáshoz való viszonyát? Nem tudhatni.

Csak annyi bizonyos, hogy felöltvén hétköznapi ruháját, amelyet még nem volt idő kicserélni, és amely a kinőtt fekete nadrágból, az elnyűtt zöld kabátból és a kitaposott cipőből állt, elővette a zsebéből a könyvecskét, és olvasni kezdte.

Nem mernénk azt állítani, hogy az olvasás kezdetén Pitou szeme ne tévedt volna időnként a könyvről az ablakra; de mivel a sarkantyúkával és hajnalkával keretezett ablakban csak nem tűnt fel egy bizonyos lánynak az arca, Pitou szeme végül is tartósan a könyvre szegeződött.

Hanem azért azt joggal feltételezhetni - mivel a keze igencsak ritkán lapozott, és minél elmélyültebbnek látszott az arc, annál kevésbé zavartatta magát a kéz -, hogy az esze máshol járt, és Pitou olvasás helyett álmodozott.

Pitou egyszer csak azt vette észre, hogy árnyék vetül a könyvecske lapjaira, melyeket eddigelé beragyogott a reggeli nap. Az árnyék sötét volt hozzá, hogy felhő okozhassa, tehát csakis egy átlátszatlan testtől származhatott, márpedig vannak átlátszatlan testek, melyek igen kedvesek a szemnek: Pitou ízibe hátrafordult hát megtekintendő, ki takarja el előle a napot.

Csalódnia kellett. Mert csakugyan egy átlátszatlan test állta el előle a napsugár útját (mint Nagy Sándor Diogenész elől Korinthoszban, a filozófus nagy bosszúságára), de ez az átlátszatlan test egy csöppet sem volt bájos, sőt nagyon is kellemetlen látvány volt.

Egy negyvenöt éves, még Pitounál is hórihorgasabb és ösztövérebb, s ugyancsak meglehetősen elnyűtt gúnyát viselő férfi állt mögötte, s próbált a válla fölött belelesni a könyvbe, mégpedig legalább olyan kíváncsian, mint amilyen szórakozottan olvasott ő, Pitou.

Pitou meghökkent. A fekete ruhás férfi szája nyájas mosolyra húzódott, és látni lehetett, hogy csak négy foga van, kettő fölül és kettő alul, olyan hegyesek és kiállók, mint a vaddisznóagyar.

- Amerikai kiadás - mondta orrhangon a férfi -, nyolcadrét formátum. "Az emberek szabadságáról és a nemzetek függetlenségéről - Boston, 1788."

Ahogy a fekete ruhás férfi beszélt, Pitou növekvő csodálkodással meresztette a szemét, úgyhogy mire a feketeruhás elhallgatott, Pitou szeme olyan óriásira kerekedett, hogy nagyobbra nem is kerekedhetett volna.

- Úgy van, uram, Boston, 1788 - ismételte Pitou.

- Gilbert doktor értekezése, igaz? - kérdezte a fekete ruhás férfi.

- Igen, uram - felelte illedelmesen Pitou.

Felállt, mert mindig azt hallotta, hogy neveletlenségre vall, ha ülve beszél egy nála érdemesebb emberrel, és a jámbor Pitou úgy gondolta, hogy a férfi teljes joggal tekintheti magát érdemesebbnek őnála.

De ahogy felállt, észrevette, hogy egy rózsaszín folt mozdul meg az ablakban - Catherine kisasszony! A lány furcsán nézett, és különös jeleket adott Pitounak.

- Szabad kérdeznem, kinek a tulajdona ez a könyv? - kérdezte a fekete ruhás férfi, aki háttal állván az ablaknak, nem vette észre, hogy történt valami.

És ujjával a Pitou kezében levő könyvre mutatott, vigyázva, hogy hozzá ne érjen.

Pitou épp azt akarta válaszolni, hogy a könyv Billot úré, amikor a fülébe hatolt a majdnem könyörgő suttogás:

- Mondja, hogy a magáé!

A csupa szem férfi nem hallotta meg.

- A könyv az enyém, uram - mondta méltóságteljesen Pitou.

A fekete ruhás férfi fölnézett, mert észrevette, hogy Pitou csodálkozó tekintete időnként egy ismeretlen pontra vándorol róla. Látta az ablakot, de Catherine megsejtette a fekete férfi szándékát, és eltűnt, fürgén, mint a fürj.

- Mit néz odafönt? - kérdezte az ismeretlen.

- Nono, uram! - mondta Pitou mosolyogva. - Hadd jegyezzem meg, hogy maga igen kíváncsi ember. Curiosus vagy még inkább avidus cognoscendi,^[14] ahogy a tanítóm, Fortier abbé mondaná.

- Azt állítja hát - faggatta tovább a férfi szemlátomást ügyet se vetve rá, hogy milyen nagy tudományról tett tanúbizonyságot Pitou avégből, hogy nagyobb tiszteletet ébresszen maga iránt -, azt állítja hát, hogy ez a könyv a maga tulajdona?

Pitou összehúzta a szemét, hogy az ablak ismét a látómezejébe kerüljön. Catherine feje pedig ismét megjelent az ablakban, és bólintott.

- Igen, uram - válaszolt Pitou. - Óhajtja elolvasni? Avidus legendi libri vagy legendae historiae.^[15]

- Úgy látom, uram - mondta a fekete ruhás ember -, hogy maga jóval fölötte áll annak, amit az öltözete mutat. Non dives vestitu sed ingenio.[16] Ennek okából letartóztatom.

- Micsoda? Letartóztat? - kiáltott elképedve Pitou.

- Igen, uram. Kérem, kövessen!

Pitou most már nem fölfelé nézett, hanem körbetekintett, és két poroszlót pillantott meg; a feketeruhás parancsára vártak. A két poroszló mintha a föld alól bújt volna elő.

- Vegyük fel a jegyzőkönyvet, uraim! - szólt a fekete ruhás férfi. Az egyik poroszló kivette Pitou kezéből a könyvet, és kötéllel összekötötte a csuklóját.

Aztán Pitout magát egy vaskarikához kötötte, mely ott volt a falban az ablak alatt.

Pitou tiltakozni akart, de ekkor meghallotta, hogy az a hang, melynek oly nagy hatása volt reá, azt súgja:

- Ne ellenkezzen!

Pitou nem ellenkezett hát, sőt a poroszlók és főleg a fekete ruhás férfi legnagyobb örömére igen kezesen viselkedett. Így aztán a legkisebb gyanakvás nélkül bementek a házba; a két poroszló azért, hogy asztalt keressen, a feketeruhás meg azért, hogy... Majd később megtudjuk, hogy miért.

Alighogy a három férfi eltűnt a házban, ismét megszólalt a hang:

- Emelje fel a kezét!

Pitou nemcsak a kezét emelte fel, hanem a fejét is, és meglátta Catherine sápadt és rémült orcáját. A lány kést tartott a kezében.

- Még... még jobban! - mondta.

Pitou lábujjhegyre állt.

Catherine kihajolt; a penge elmetszette a kötelet; Pitou kezéről lehullt a béklyó.

- Fogja a kést - mondta Catherine -, és vágja el a kötelet, amely a karikához köti!

Pitounak nem kellett kétszer mondani; elvágta a kötelet, és ott állt ismét szabadon.

- Itt egy dupla arany - folytatta Catherine -; jó lábai vannak, meneküljön! Menjen Párizsba, és keresse meg a doktort!

Többet nem mondhatott, mert a két őrmester megjelent a küszöbön. A dupla Lajos-arany Pitou lába elé pottyant.

Pitou felkapta a pénzt. A poroszlók mozdulni se bírtak a csodálkozástól: döbbenten nézték, hogy ott áll szabadon az a személy, akit alig egy perce oly alaposan megkötöztek. A láttukra Pitounak égnek állt minden szál haja, és lelki szemei előtt megjelentek a fúriák, akiknek kígyók tekergőznek a fején.

A poroszlók és Pitou olyan meredten, mozdulatlanul bámulták egymást, mint a nyúl meg a vadászkutya. De amiként a nyúl eliramodik a vadászeb legkisebb mozdulatára, Pitou hatalmasat szökkent, amint megmoccantak a poroszlók, és máris egy sövény túloldalán találta magát.

A poroszlók nagyot kiáltottak, mire tüstént ott termett a rendőrtiszt, hóna alatt egy kis ládikával. A tiszt nem vesztegette szónoklatra az idejét, hanem űzőbe vette Pitout. A két poroszló követte a példáját. De ők nem voltak elég ügyesek, hogy átugorjanak egy negyedfél láb magas sövénykerítést, így aztán kénytelenek voltak megkerülni az akadályt.

A kerítés sarkához érve azt kellett látniuk, hogy Pitou több mint ötszáz lépésnyire tőlük rohan a mezőn, egyenesen az erdő felé, amelytől már alig negyed mérföld és legfeljebb egy-két percnyi futás választja el.

Pitou hátrafordult, és meglátva a poroszlókat, akik inkább a lelkiismeretük megnyugtatása végett eredtek a nyomába, mintsem abban a reményben, hogy utolérhetik, fokozta a sebességet, és egykettőre eltűnt az erdőszélen.

Pitou még vagy negyedórát futott lankadatlanul, de akár két óra hosszat is futott volna, ha kell: olyan gyors lábú és kitartó volt, akár a szarvas. De negyedóra múltán az ösztöne azt súgta, hogy már nem fenyegeti veszély, megállt hát, kifújta magát, fülelt, és megbizonyosodva róla, hogy csakugyan egyedül van, fennhangon így szólt:

- Hihetetlen, mi minden történt három nap alatt! - Szemügyre vette a dupla aranyat, aztán a kést, és megcsóválta a fejét. - De kár, hogy nem volt időm felváltani ezt az aranyat! Akkor visszaadhattam volna két sout Catherine kisasszonynak, mert nagyon félek, hogy ez a kés elvágja a barátságunk fonalát... Na, de mit tehetek? Azt mondta, hogy menjek Párizsba, hát Párizsba megyek.

Tájékozódott, megállapította, hogy Boursonne és Yvors közt jár, aztán elindult egy kis ösvényen a gondreville-i fenyér felé, amelyet átszel a párizsi országút.

Most térjünk vissza a majorba, és beszéljük el a gyászos eseményeket, amelyeknek a Pitou-féle epizód csak a végkifejlete volt!

Reggel hat óra tájban egy párizsi rendőrtiszt érkezett Villers-Cotterets-ba két poroszló kíséretében, jelentkezett a rendbiztosnál, és megtudakolta, hogyan jut el Billot gazda hajlékába.

Már csak ötszáz lépésnyire voltak a háztól, amikor a rendőrtiszt észrevett egy parasztot a mezőn. Odament hozzá, és megkérdezte, hogy otthon találja-e Billot urat. Azt a feleletet kapta, hogy Billot úr mindig csak kilenc órára, vagyis a reggelire megy haza. De ekkor a paraszt véletlenül felnézett, majd egy lovasra mutatott, aki mintegy negyedmérföldnyire onnan egy juhásszal beszélgetett.

- Nahát! - mondta. - Ott van, akit keresnek.

- Billot úr?

- Igen.

- Az a lovas az?

- Az.

- Nos, barátom - mondta a tiszt -, akar-e örömet szerezni a gazdának?

- De még mennyire!

- Akkor menjen, szóljon neki, hogy egy párizsi úr várja a házban.

- Csak nem Gilbert doktor? - kérdezte a paraszt.

- Szóljon csak neki! - mondta a tiszt.

A paraszt nem kérette magát, a nyaka közé kapta a lábát, a törvény emberei pedig elrejtőztek egy romos fal mögött, majdnem szemben a ház kapujával.

Kisvártatva lódobogás hallatszott; megérkezett Billot.

Bevágtatott az udvarra, leugrott a nyeregből, odadobta a kantárt egy lovászinasnak, és besietett a konyhába. Szentül meg volt győződve róla, hogy ott találja Gilbert doktort a kandallónak támaszkodva, de csak a feleségét találta ott: a nagy helyiség közepén ült, és kacsát pucolt, e felelősségteli, nehéz munkához illő aprólékos gonddal.

Catherine a szobájában volt, és főkötőt varrt magának a következő vasárnapra; mint látni való, nem halogatta a dolgokat, de hát az már csak úgy van, hogy a nőknek majdnem akkora örömet szerez a cicomáikkal való foglalatoskodás, mint maga a cicomázkodás.

Billot megállt a küszöbön, és körbehordozta a pillantását.

- Ki a fene hívatott? - szólalt meg.

- Én - válaszolt egy behízelgő hang a háta mögött.

Billot megfordult, és meglátta a fekete ruhás férfit meg a két poroszlót.

- Hé! - mondta és hátralépett -, maguk mit akarnak?

- Ó, istenkém, igazán csekélységet - mondta a behízelgő hangú férfi -, házkutatást akarunk tartani, ennyi az egész.

- Házkutatást? - kérdezte Billot.

- Házkutatást - ismételte a rendőrtiszt.

Billot a kandalló fölé akasztott puskájára sandított.

- Azt hittem - mondta -, hogy amióta nemzetgyűlésünk van, az állampolgárok nincsenek kitéve efféle zaklatásnak, amely a régi idők módszereit idézi.

A világ összes rendőreire jellemző, hogy nem válaszolnak áldozataiknak. Csak annyi a különbség, hogy vannak köztük egynémelyek, akik miközben megmotozzák, letartóztatják, megbilincselik áldozatukat, sajnálkoznak rajta - és éppen ezek a jószívűnek látszók a legveszélyesebbek.

Az a rendőrtiszt, aki Billot gazdánál folytatott nyomozást, a Tapin- meg Desgrés-félék iskoláját képviselte, olyan fajta nyájaskodó pribék volt, akinek mindig könny csillog a szemében, ha áldozatára néz, de a keze egészen mással van elfoglalva, mint hogy letörülje azt a könnycseppet.

A fickó nagyot sóhajtva intett a két poroszlónak, s azok közelebb léptek Billot-hoz. Billot hátraugrott, hogy lekapja a puskáját a falról, de valami megakadályozta benne, hogy megkaparintsa a fegyvert, mely kétszeresen is veszélyes volt, hiszen alkalmasint a halálba küldte volna azt, akire irányul, de a halálát okozta volna annak is, aki elsüti: két kéz ragadta meg a csuklóját, két kis kéz, melynek erejét megsokszorozta a rémület, megacélozta az aggodalom.

Catherine, meghallván a zajt, épp idejében érkezett: ő akadályozta meg, hogy az apja elkövesse a fegyveres ellenszegülés bűntettét.

Billot aztán már nem fejtett ki ellenállást. A tiszt parancsára bezárták egy földszinti szobába. Catherine-t az emeleten zárták be, Billot-nét viszont olyan ártalmatlannak ítélték, hogy nem is foglalkoztak vele: hagyták, hogy a konyhában maradjon. A tiszt, ekként megtisztítván a terepet, nekilátott, hogy átkutassa a szekrényeket, komódokat, asztalfiókokat.

Billot-nak, amint egyedül maradt, az volt az első gondolata, hogy megszökik. De rács volt az ablakon, miként a ház földszinti helyiségei többségében. A feketeruhás első pillantásra észrevette a rácsot, Billot viszont, bár maga szereltette föl, megfeledkezett róla.

Lehajolt a kulcslyukhoz, és azt kellett látnia, hogy a rendőrtiszt meg a két cinkostársa fenekestül felfordítja a házat.

- Hé, hé! Mi a fenét csinálnak?

- Láthatja, kedves Billot úr - mondta a tiszt -, keresünk valamit, de nem találjuk.

- Maguk haramiák, gonosztevők, betörők!

- Ó! nagyon igazságtalan hozzánk, uram - mondta az ajtón keresztül a nyomozó. - Mi éppolyan becsületes emberek vagyunk, mint maga, csak annyi a különbség, hogy mi őfelsége szolgálatában állunk, következésképp végre kell hajtanunk a parancsait.

- Őfelsége parancsai! - kiáltott Billot. - XVI. Lajos király azt a parancsot adta maguknak, hogy kutassák át az asztalfiókomat, és mindent hányjanak össze a komódjaimban meg a szekrényeimben?

- Igen.

- Őfelsége? - folytatta Billot. - Őfelsége nem méltóztatott figyelemre érdemesíteni bennünket, amikor tavaly olyan szörnyű éhínség volt, hogy már arra gondoltunk, hogy levágjuk a lovainkat, se két éve, amikor július 13-án mindent elvert a jég. Mi dolga hát őfelségének velem, akit nem ismer, mit kerestet őfelsége a házamban, amelyről azt se tudja, hogy a világon van?

- Bocsásson meg, uram - mondta a tiszt, és óvatosan résnyire nyitva az ajtót megmutatta Billot-nak a parancsot, amelyet a rendőrfőnök írt alá, de a formulárénak megfelelően ezekkel a szavakkal kezdődött: "A király nevében." - Őfelsége hallott magáról, még ha nem ismeri is személyesen, ne utasítsa hát vissza a maga iránt való figyelmét, és fogadja illendő módon az ő nevében fellépő személyeket.

Azzal a tiszt udvariasan meghajolt, barátian hunyorított, majd visszacsukta az ajtót, és folytatta a kutatást.

Billot elhallgatott, összefonta a karját, s úgy járt fel s alá a kis szobában, mint egy ketrecbe zárt oroszlán; úgy érezte, ki van szolgáltatva ezeknek az embereknek, semmit sem tehet ellenük.

Csendben folyt tovább a keresés. Vajon honnan bukkantak elő ezek az emberek? Soha senki nem látta őket, csak az a napszámos, aki megmutatta nekik az utat. Nem ugattak a kutyák az udvarokon; bizonyos, hogy a nyomozás vezetője nem kezdő a szakmájában, jól ismeri a fogásokat.

Billot hallotta, hogy a lánya keservesen sóhajtozik a fölötte levő szobában. Eszébe jutottak Catherine prófétai szavai, hiszen semmi kétség: a doktor könyve miatt sújtja házkutatás őt, Billot-t.

Közben kilenc óra lett, és Billot a rácsos ablakon át látta, amint a munkásai egymás után megérkeznek a földekről. Rájött, hogy ha a törvény nem is, az erő mindenképp az ő oldalán van. E felismeréstől forrni kezdett a vér az ereiben. Nem bírta tovább türtőztetni magát, megragadta a kilincset, és úgy megrázta, hogy kis híján kiszakította a zárat.

A rendőrök tüstént kinyitották az ajtót. A gazda fenyegetően tornyosult előttük a küszöbön; minden fel volt forgatva a házban.

- Mondják meg végre, hogy mi a fenét keresnek! - kiáltotta Billot. - Ki vele, vagy istenemre, kiverem magukból!

A tiszt elég tapasztalt volt hozzá, hogy ne kerülje el figyelmét a munkások beszállingózása. Számolta, hogy hányan vannak, és az a meggyőződés alakult ki benne, hogy összeütközés esetén ő meg az emberei húznák a rövidebbet. Odalépett hát Billot-hoz, és földig hajolt előtte.

- Megmondom én, mit keresünk, kedves Billot uram - mondta mézesmázosan -, habár ez ellenkezik a szokásainkkal. Egy lázító könyvet keresünk, egy izgató röpiratot, amelyet indexre tettek a királyi cenzorok.

- Könyvet nálam? De hisz nem is tudok olvasni!

- Mit számít az, hiszen a szerző a barátja, és elküldte magának a könyvét.

- Én nem vagyok Gilbert doktor barátja - mondta Billot -, én csak az ő alázatos szolgája vagyok. Túlságosan is nagy tisztesség volna a magamfajta szegény majoros számára, ha a doktor barátai közé számíthatná magát.

Billot elszólta magát: ezzel a meggondolatlan érzelemkitöréssel nemcsak azt vallotta be, hogy ismeri a szerzőt - ami természetes, hiszen a szerző a földbirtokosa volt -, hanem azt is, hogy a könyvről is tudomása van, s ezzel a rendőr kezére játszott. A feketeruhás kihúzta magát, és fülig érő szájjal megérintette Billot karját.

- Nevén nevezted őt - mondta nyájas ábrázattal. - Tudja, kitől idéztem, Billot úr?

- Honnan tudnám?

- Racine-tól, egy igen nagy költőtől.

- És mit akar mondani vele? - mordult Billot.

- Azt akarom mondani vele, hogy elárulta magát.

- Én?

- Maga bizony!

- Hogyhogy?

- Mi nem ejtettük ki a szánkon a Gilbert úr nevét, maga nevezte meg őt.

- Ez igaz - mormolta Billot.

- Szóval bevallja?

- Többet is teszek annál.

- Ó, ezt igazán örömmel hallom, kedves Billot úr! Mit kíván tenni?

- Ha megmondom, hogy hol találják azt a könyvet, amit keresnek - mondta Billot nem tudva leplezni nyugtalanságát -, abbahagyják a kotorászást, ugye?

A tiszt intett a két fogdmegnek.

- Mi sem természetesebb - mondta -, hiszen a miatt a könyv miatt tartunk házkutatást. Csak az a baj - tette hozzá torz vigyorral -, hogy maga esetleg csak egy példányt vall be, holott tíz is van belőle.

- Csak egy van, esküszöm.

- Nos, efelől kell megbizonyosodnunk a tüzetes házkutatással, kedves Billot úr - mondta a tiszt. - Kérem, legyen egy kis türelemmel. Mi egyszerű rendőrök vagyunk, akik felsőbb parancsot kaptak, és biztosra veszem, hogy maga nem akarja megakadályozni, hogy tisztességes emberek... mert higgye el, kedves Billot úr, minden poszton vannak ilyenek... nyilván nem akarja megakadályozni, hogy ezek a tisztességes emberek teljesítsék kötelességüket.

A feketeruhás megtalálta a hangot: ilyen modorban kellett beszélni Billot-val.

- Tegyék a dolgukat - mondta -, csak végezzenek mihamarabb!

És hátat fordított nekik.

A tiszt csendesen becsukta az ajtót, és még csendesebben ráfordította a kulcsot. Billot vállat vont; arra gondolt, hogy be tudja ő törni az ajtót, ha kell.

A feketeruhás intett a poroszlóknak, s mindhárman fokozott buzgalommal folytatták tevékenységüket: egyetlen szempillantás alatt végigpörgették a könyveket, átfutották a leveleket és más írásokat, szétbontották a fehérneműt.

Egyszer csak egy vaspántos tölgyfa ládika került elő egy kirámolt szekrényből. A rendőrtiszt úgy csapott le rá, mint keselyű a dögre. Amint meglátta, megszagolta, megérintette, rögtön tudta, hogy ezt kereste, mert gyorsan kopott kabátja szárnya alá dugta, és intett a két poroszlónak, hogy a küldetésük teljesítve van.

Billot pont ebben a pillanatban vesztette türelmét; átkiabált:

- Mondom, hogy nem találják meg, ha meg nem mondom, hol van. Fölösleges minden holmimat felforgatni. Nem vagyok én összeesküvő, az ördög vigye el! Hallják, mit mondok? Válaszoljanak, mert hitemre mondom, felmegyek Párizsba, panaszt teszek a királynál, a nemzetgyűlésnél, mindenkinél!

Abban az időben még a nép elé helyezték a királyt.

- Halljuk, amit mond, kedves Billot uram, és meghajolunk érvei súlya alatt. Rajta, mondja meg, hol van az a könyv, és mivel most már meggyőződtünk róla, hogy egyetlen példánya van belőle, azt lefoglaljuk és kivonjuk a forgalomból, azzal kész.

- Nohát! - mondta Billot. - A könyv egy tisztességes fiúnál van, ma reggel adtam oda neki, hogy vigye el egy barátomnak.

- És mi a neve annak a tisztességes fiúnak? - kérdezte behízelgő hangon a feketeruhás.

- Ange Pitou. Szegény árva, akit irgalomból vettem magamhoz, és azt se tudja, miről szól az a könyv.

- Köszönöm, kedves Billot uram - mondta a tiszt, és visszahajigálta a fehérneműt a szekrénybe, becsukta a szekrényt, de a ládikát magánál tartotta. - És hol található az a szeretetre méltó fiú, ha szabad kérdeznem?

- Mintha a lugasban láttam volna, amikor hazajöttem. Vegyék el tőle a könyvet, de ne bántsák!

- Ugyan, dehogy bántjuk, kedves Billot úr! Látszik, hogy nem ismer bennünket. Mi a légynek se ártunk.

Elindultak a megjelölt hely felé. A babbal befuttatott lugas közelébe érve megpillantották Pitout, s magas termetéből ítélve félelmesebb ellenfélnek nézték, mint amilyen valójában volt. A tiszt úgy gondolta, hogy szüksége lesz a két poroszló segítségére, hogy megfékezze az ifjú óriást, ezért levette a kabátját, belegöngyölte a ládikát, és sebtében elrejtette egy sötét zugba, ahonnan szükség esetén könnyen előkaphatja.

Catherine az ajtóra tapasztva fülét hallgatózott, és bár nem sokat hallott a vitából, három szó megütötte a fülét: könyv, doktor, Pitou. Látva, hogy kitört az általa megjósolt vihar, arra gondolt, hogy legalább a károkat kellene csökkenteni. Ekkor súgta oda Pitounak, hogy nyilvánítsa magát a könyv tulajdonosának. Elbeszéltük, mi történt azután, hogyan kötözte meg Pitout az egyik rendőr, s hogyan szabadította ki Catherine, felhasználva az alkalmat, hogy a két poroszló bemegy a házba, hogy asztalt keressen, a feketeruhás meg azért, hogy felvegye a kabátját, és magához vegye a ládikát. Azt is elmondtuk, hogy vetette át magát a sövényen Pitou, és hogy oldott kereket, de azt nem mondtuk el, hogy a tiszt, eszes ember lévén, hogyan használta ki Pitou szökését.

Mert bizony most, hogy a tiszt kettős küldetése célt ért, Pitou szökése ragyogó alkalom volt a feketeruhásnak és két cinkosának, hogy maguk is elmeneküljenek.

A feketeruhás, bár a legcsekélyebb remény se volt rá, hogy utolérjék a menekülőt, mind a hangjával, mind a személyes példájával futásra sarkallta az embereit, és ahogy ott loholtak, át lóherén, búzán, lucernán, az ember azt hihette volna, hogy szegény Pitou legádázabb ellenségei, holott a szívük mélyén áldották a fiú hosszú lábát.

De amint (jócskán lemaradva Pitoutól) az erdő szélére értek, és már nem lehetett látni őket, megálltak egy bokor mögött. A mezőn csatlakozott hozzájuk két társuk: ők a ház közelében rejtőzködtek a parancsnokuk hívó szavára várva, de nem kellett beavatkozniuk, mert nem volt szükség erősítésre.

- Hű, a teremtésit! - mondta a rendőrtiszt. - Még szerencse, hogy a könyv volt a fickónál és nem a ládika. Bottal üthetnénk a nyomát. Ez nem is ember, a hétszentségit, úgy fut, mint a nyúl.

- Igen - mondta az egyik poroszló -, de nem volt nála, és maga meg szépen elhozta, igaz, Settengő úr?

- Igaz, bizony, barátom, itt van, ni! - mondta a feketeruhás, akinek most először használtuk a nevét, helyesebben a ragadványnevét, amelyet azért kapott, mert nesztelenül, sompolyogva járt, settengett.

- Akkor most megillet bennünket az ígért jutalom.

- Tessék! - mondta a tiszt, és egy-egy Lajos-aranyat adott mind a négyüknek, tekintet nélkül arra, hogy ketten közülük serénykedtek, ketten meg csak várakoztak.

- Éljen a rendőrparancsnok úr! - kiáltották a poroszlók.

- Jól teszitek, ha megéljenzitek a rendőrparancsnok urat - mondta Settengő -, de az éljenzésben is kell tudni megkülönböztetést tenni. Nem a parancsnok úr fizet.

- Hát ki?

- Az egyik barátja vagy barátnéja. Nem tudom, kicsoda, mert nem akarja felfedni a kilétét.

- Fogadok, hogy az, aki megkapja a ládikát - mondta az egyik poroszló.

- Kedves Vigyori barátom! Én mindig mondtam, hogy te rendkívül éles látású férfiú vagy - mondta a feketeruhás -, de most ne várjuk meg, amíg éleslátásod meghozza gyümölcseit, és kiérdemli méltó jutalmát, hanem húzzuk fel a nyúlcipőt. Az az átkozott Billot nem valami barátságos ember, és könnyen lehet, hogy ha észreveszi, hogy eltűnt a ládika, ránk küldi minden béresét, és azok aztán olyan fickók, hogy éppolyan ügyesen kilyukasztják a bőrünket, mint őfelsége legjobb svájci gárdistája.

A többség nyilván osztotta e véleményt, mert az öt rendőr máris folytatta útját az erdőben a háromnegyed mérföldnyire levő országút felé.

Az óvatosságuk nem volt fölösleges, mert alighogy Pitou nyomába eredtek, Catherine - erősen bízva benne, hogy a fürge lábú üldözöttet úgyis hiába kergetik - odaszólította a mezei munkásokat, akik tudták, hogy történik valami, csak azt nem tudták, hogy micsoda, odaszólította őket, és kinyittatta velük az ajtót. S mihelyt kiszabadult fogságából, kiszabadította az apját.

Billot révetegen téblábolt, ahelyett, hogy kirontott volna a házból. Csak járkált fel-alá, mintha nem mert volna egy helyben maradni, és pillantása egyik feldúlt bútorról a másikra vándorolt.

- Végül is elvették tőle a könyvet? - kérdezte.

- Azt hiszem, igen, de őt nem tudták elkapni.

- Kicsodát?

- Hát Pitout. Elszökött, és ha még mindig őt üldözik, már valahol Cayolles-ban vagy Vauciennes-ben járnak.

- Hála Istennek! Szegény fiú! Énmiattam került bajba.

- Ne aggódjon miatta, apám, inkább magunkkal törődjön! Pitounak nem lesz semmi baja, efelől biztos lehet... De micsoda rendetlenséget csináltak, Atyaisten! Látta, mit műveltek, anyám?

- Jaj, a fehérneműs szekrényem! - kiáltott Billot-né.

- Még a fehérneműs szekrényemet is felforgatták? - kiáltott fel Billot.

Odarohant a szekrényhez, amelyet, mint mondtuk, a rendőrtiszt gondosan visszazárt. Billot két kézzel beletúrt a törülközőhalomba.

- Nem, ez lehetetlen! - mondta.

- Mit keres, apám? - kérdezte Catherine.

Billot eszelős tekintettel nézett körül.

- Nézz körül, nem látod-e valahol! Nem... nincs a komódban... nincs az asztalfiókban se... itt sincs! Pedig itt kellene lennie. Magam tettem ide. Tegnap még itt láttam. Nem a könyvet keresték a nyomorultak, hanem a ládikát.

- Miféle ládikát? - kérdezte Catherine.

- Te is tudod.

- A Gilbert doktor ládikáját? - szólalt meg Billot-né, pedig ő a sorsdöntő pillanatokban általában hallgatott, és hagyta, hogy mások beszéljenek és cselekedjenek helyette.

- Igen, a Gilbert doktor ládikáját - kiáltott Billot, és dús hajába túrt. - Amit úgy őriztem, mint a szemem világát.

- Megrémít, apám - mondta Catherine.

- Ó, én szerencsétlen! - dühöngött Billot. - Hogy is nem jutott eszembe? Hogy feledkezhettem meg a ládikáról? Mit fog szólni a doktor? Mit fog gondolni rólam? Hogy gyáva, nyomorult áruló vagyok!

- Jaj, Istenem, mi volt abban a ládikában, apám?

- Nem tudom. De azt tudom, hogy az életemmel felelek érte a doktornak, az életem árán is meg kellett volna védenem.

És Billot olyan rémisztő mozdulatot tett, hogy a felesége meg a lánya ijedten hátrahőkölt.

- Jaj, apám, ne veszítse el a józan eszét, az isten szerelmére! - mondta Catherine, és sírva fakadt. - Mit akar csinálni, apám? Válaszoljon! Mit akar csinálni?

- Válaszolj hát a lányodnak, Pierre barátom - szólt Billot-né -, és ne hagyd kétségek közt a feleségedet!

- Ide a lovamat - kiabált a gazda -, hozzák ide a lovamat!

- Hova megy, apám?

- Megyek, értesítem a doktort, tudnia kell, mi történt.

- De hol találja meg?

- Párizsban. Nem olvastad a nekünk írott levelében, hogy Párizsba megy? Már biztos ott van. Párizsba megyek... A lovamat! Ide a lovamat!

- És itt hagy bennünket, apám? Itt hagy bennünket egy ilyen válságos pillanatban? Arra nem gondol, hogy mit kell kiállnunk?

- El kell mennem, gyermekem, nem tehetek másként - mondta a gazda. Két tenyere közé fogta a leánya arcát, és kétfelől megcsókolta. - A doktor azt mondta: "Ha ne adj Isten, elvesztenéd a ládikát, vagyis ha ellopnák tőled, mihelyt észreveszed, hogy eltűnt, indulj, Billot, figyelmeztess, bárhol érsz utol, keress meg, még ha embert kell ölnöd, akkor is!"

- Uramteremtőm! Mi lehet abban a ládikában?

- Fogalmam sincs róla. Csak azt tudom, hogy rám bízták, és én rosszul vigyáztam rá... Végre, a lovam! A Gilbert fiút megtalálom a kollégiumban, tőle majd megtudom, hogy hol az apja.

Még egyszer megcsókolta a feleségét és a lányát, aztán nyeregbe pattant, és a földeken át elvágtatott a párizsi út felé.

Térjünk vissza Pitouhoz!

Pitout a világ két legnagyobb ösztönző ereje hajtotta: a Félelem és a Szerelem.

A Félelem azt harsogta a fülébe:

- Letartóztatnak, megvernek... Vidd az irhád, Pitou!

És ez önmagában elegendő volt, hogy fusson, ahogy a lába bírja. A Szerelem azt súgta neki Catherine hangja által:

- Meneküljön, kedves Pitou!

És Pitou menekült.

A két ösztönző erő együttes hatására már nem is futott, hanem röpült.

A hatalmas Isten jól tudja, hogy mit miért csinál.

Pitou hosszú lába, melyet ő satnyának látott, és cipó nagyságú térde, mely kellem nélkül való a bálban, most ugyancsak hasznosnak bizonyult az úttalan utakon, miközben Pitou félelemmel telt szíve hármat dobbant másodpercenként.

Charny úr biztosan nem tudott volna így futni azzal a kicsinyke lábfejével, finom térdével, kecses vonalú lábikrájával!

Pitounak eszébe jutott az a szép mese, amelyben a szarvas keservesen sír a pataknál a vékony lábai miatt, és bár neki nem volt a homlokán olyan dísz, amilyennel a négylábú teremtmény vigasztalhatta magát, már szégyellte, hogy lebecsülte a "pipaszárait".

Billot mama nevezte így Pitou lábát, amikor Pitou a tükörben nézegette magát.

Pitou tehát öles léptekkel haladt előre az erdőben, elhagyta jobb felől Cayolles-t, bal felől Yvors-t; sűrűn hátra-hátranézett, de persze semmit, helyesebben senkit se látott, mert gyorsaságának legékesebb bizonyítékaként az üldözői rögtön az elején elmaradtak mögötte vagy ezerlépésnyivel, és a távolság nőttön-nőtt közöttük.

Miért is ment férjhez Atalanté, Árkádia gyors lábú vadásza? Ő, Pitou biztosan megelőzte volna a versenyfutásban, és még cselre se lett volna szüksége, mint Hippomenésznek, aki három aranyalmát tett az útra, hogy késleltesse a leányt.

Az is igaz, hogy - mint mondtuk - Settengő emberei a zsákmányon örvendezve a legkevésbé se törődtek Pitouval; de hát ezt Pitou nem tudhatta.

Ő látta az üldözőit, no nem valóságosan, hanem a lelki szemeivel.

A poroszlókat pedig önelégültség töltötte el; önelégültség, mely a tunyaság szülője.

- Fuss csak, fuss! - mondogatták, és megcsörgették zsebükben a Settengőtől kapott jutalmat. - Fuss csak, jó fiú, úgyis megtalálunk, ha akarunk.

Ami, mellékesen szólva, nem hivalkodó kérkedés volt, hanem a legvalóságosabb valóság.

És Pitou futott, mintha hallotta volna a Settengő embereinek gúnyos buzdítását.

Nagy vargabetűket írt le, hogy összekuszálja a nyomokat, mint a vad, ha le akarja rázni az üldözők falkáját; olyan tekervényes úton futott, hogy már Nimród se ismerte volna ki magát. Hirtelen jobbra kanyarodott, egyenesen a Gondreville-i fenyér felé, amelyet átszel a párizs-villers-cotterets-i országút.

Nem nézte, merre vezet az ösvény, hanem átcsörtetett a sarjerdőn, és negyedóra múlva megpillantotta a zöld fákkal szegélyezett sárga homokpadkás királyi országutat.

Egy órával azután, hogy elindult a majorból, a kövesútra tette a lábát.

Mintegy ötödfél mérföldet tett meg ez alatt az egy óra alatt. Egy sebes ügetésre fogott jó lótól se lehet többet kívánni.

Pitou hátranézett: üres az út.

Előretekintett: két nő szamárháton.

Pitou kapott egyszer egy metszetekkel illusztrált mitológiakönyvet a Gilbert fiútól. Abban az időben tananyag volt az Olümposz isteneinek és istennőinek története. Pitou addig-addig nézegette a metszeteket, hogy végül megtanulta a mitológiát: látta, hogy Jupiter bikának álcázta magát, s úgy hódította meg Európát, hattyú képében lepte meg Tündareusz lányát; és látta, hogy több más isten is szívesen átváltozik emezzé-amazzá. De hogy őfelsége rendőre szamárrá változzon! No, nem, az lehetetlen! Maga Midász király is csak szamárfüleket növesztett, pedig ő bármihez hozzáért, az arannyá változott, úgyhogy igazán lett volna rá pénze, hogy teljes szamárbőrt vásároljon magának.

Pitou egy kicsit megnyugodott attól, amit látott, vagyis amit nem látott, meghengergőzött hát az erdőszéli fűben, a ruhaujjával megtörülte kivörösödött képét, és elnyúlva a friss lóherében, átadta magát a békés izzadás gyönyörének.

De a lucerna meg a majoránna kellemes illata nem feledtethette a Billot mama által feltálalt oldalast meg azt a darab másfél fontos barna kenyeret, amelyet Catherine adományozott neki minden étkezésnél, vagyis napjában háromszor.

Akkoriban négy és fél souba került egy font barna kenyér, ami ma körülbelül kilenc sounak felel meg, vagyis méregdrága volt, egész Franciaország szűkölködött benne, és ha nem volt korpás az a kenyér, az emberek valósággal kalácsnak érezték, elvégre Polignac hercegnő, Mária Antónia barátnője is azt tanácsolta a párizsiaknak, hogy ha nincs lisztjük, egyenek kalácsot.

Pitou nagy bölcsen azt gondolta hát magában, hogy Catherine kisasszony a világ legjóságosabb hercegnője, és Billot gazda háza a földkerekség legfényűzőbb palotája.

Aztán, mint a zsidók a Jordán partján, epekedve nézett kelet felé, a boldogság majorja felé, és nagyot sóhajtott.

A sóhajtozás amúgy sem árt, ha az ember ki akarja fújni magát a veszett rohanás után.

Pitou sóhajtozva kifújta magát, és ahogy egyenletes lett a légzése, a kusza gondolatok is rendeződtek a fejében.

"Hogy lehet az - tűnődött -, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi rendkívüli dolog történt velem? Hogy lehet, hogy három nap alatt több baj ért, mint addig egész életemben? Nyilván azért, mert dühös macskával álmodtam."

Széttárta a karját, azt jelezvén, hogy most már tisztában van vele, hogy mi okozta minden baját. De némi gondolkozás után megváltoztatta a véleményét:

"Jó, jó, de a tiszteletre méltó Fortier abbé megvetné ezt a logikát. Nem azért volt ez a sok kalandom, mert álmomban megjelent egy mérges macska. Az álmot csak mint figyelmeztető jelet kapja az ember... Nem is tudom, melyik szerző írta: Álmodtál, jól vigyázz! Cave somniasti...[17] Jól mondom? Somniasti? - ijedt meg Pitou. - Csak nem barbarizmust követtem el már megint? Nem, nem, ez csak hangkihagyás, grammatikailag helyesen úgy kellett volna mondanom, hogy somniavisti... Milyen furcsa! - fűzte tovább a gondolatot Pitou, telve csodálattal önmaga iránt. - Egész jól tudok latinul, amióta nem tanulom."

És ekként megdicsőülve felállt, és folytatta útját.

Nagy léptekkel haladt, de nyugodtabb tempóban. Ilyen ütemben két mérföldet tudott megtenni óránként.

Ebből következőleg két órával azután, hogy újra nekiindult, elhagyta Nanteuilt, és Dammartin felé közeledett.

Hirtelen patkódobogás ütötte meg a fülét. Eszébe jutott Vergilius híres sora:

Quadrupe dante pu trem soni tu quatit ungula campum.[18]

Hátranézett.

De nem látott semmit.

Talán a Levignannál megelőzött szamarak váltottak vágtára?! Nem, az nem lehet: Pitou, amilyen kifinomult volt a hallása, pontosan meg tudta állapítani, hogy ezt a zajt patkó- és nem patadobogás veri az út kövén, márpedig egyetlenegy szamarat ismert Haramont-tól Villers-Cotterets-ig, amelynek patkója volt, a Sabot anyóét, de az is csak azért volt megvasalva, mert Sabot anyó teljesített postaszolgálatot Villers-Cotterets és Crespy közt.

Megfeledkezett hát egy kis időre a távoli patkócsattogásról, és újra gondolataiba merült.

Kik voltak azok a fekete ruhás emberek, akik Gilbert doktor felől kérdezgették, megkötözték, üldözőbe vették, és akiket végül sikerült leráznia?

Honnan jöttek a poroszlók (mert hogy nem helybéliek voltak, az biztos)?

Milyen elszámolnivalójuk volt vele, Pitouval, hiszen ő sose látta, következésképp nem is ismerte őket?

És ha egyszer nem ismerte őket, hogy lehet, hogy ők viszont ismerték őt? Miért mondta Catherine kisasszony, hogy menjen Párizsba, és az utazását megkönnyítendő miért adott neki egy negyvennyolc frankos aranyat, amely kétszáznegyven font kenyérre elegendő (négy soujával számolva fontját), s amelyből egy kis beosztással élve kilencven napig, tehát csaknem három hónapig kihúzhatja?

Arra számított volna, hogy kilencven napig távol lesz (távol kell lennie)?

Pitou összerezzent.

- Ejnye! - mondta fennhangon. - Már megint hallom a patkódobogást. - Éberen figyelt. - Nem, biztos, hogy nem tévedek, ez a zaj csak vágtató lótól származhat; mindjárt feltűnik az emelkedőn.

Úgy is lett: Pitou még be se fejezte a mondatot, amikor egy lovas tűnt fel annak a dombnak a tetején, amelyet Pitou épp hogy maga mögött hagyott, vagyis mintegy négyszáz lépésnyire.

És ha azt biztosra vette is, hogy egy rendőr nem tud szamárrá változni, nagyon is elképzelhetőnek tartotta, hogy az a rendőr lóra kapjon, így próbálva utolérni a már-már elillanni látszó zsákmányt.

A félelem, amely egy kis időre nyugtot hagyott Pitounak, most ismét szíven markolta, és még jobban megacélozta a lábizmait, mint két órával korábban, amikor pedig igazán ékes bizonyítékát adta gyorsaságának és kitartásának.

Pitou nem sokat gondolkozott, nem nézett hátra, s még csak leplezni se próbálta, hogy menekül, hanem a lábában bízva átugrott az utat szegélyező széles árkon, és futni kezdett a mezőn Ermenonville felé. Pitou azt se tudta, hogy Ermenonville a világon van. Csak azt látta, hogy néhány fa meredezik a látóhatár szélén, és azt gondolta:

"Nyilván valami erdő van ott, s ha elérem az erdőt, megmenekülök."

És rohant Ermenonville felé.

Ezúttal egy vágtató lovat kellett legyőznie. Már nem is szaladt, hanem repült.

Annál is inkább, mert mintegy százlépésnyi rohanás után hátratekintett, és azt látta, hogy a lovas átugrat azon a széles árkon, amelyet maga is átugrott.

Most már nem volt kétsége felőle, hogy a lovas üldözi, megkettőzte hát a sebességet, és hátra se nézett többet, attól való félelmében, hogy időt veszít. Már nem a kövezeten csattogó patkó zaja sarkallta gyors futásra (a dobogás nem hallatszott a lucerna- és parlagföldeken), az sarkallta gyors futásra, hogy úgy hallotta, mintha a lovas azt rivallná: "hu! hu!", és ez a kiáltás, mely rímelt az ő nevére, igencsak fenyegetőnek hangzott.

Tízpercnyi eszeveszett rohanás után Pitou úgy érezte, hogy kiszakad a tüdeje, kőtömbbé válik a feje. A szeme majd kiugrott üregéből. Úgy érezte, hogy megdagadt a térde, s kövek vannak a veséjében. Ő, aki máskor olyan magasra emelte a lábát futás közben, hogy a cipőtalpának minden szöge látszott, most meg-megbotlott a rögökben.

A ló, mely a futás művészetében nagyobb tehetséggel van megáldva, mint az ember, egyre közelebb került a kétlábú Pitouhoz, aki most már tisztán hallotta, hogy a lovas nem azt kiabálja, hogy "hu! hu!", hanem félreérthetetlenül azt, hogy "Pitou! Pitou!"

Vége a világnak!

És Pitou mégis futott tovább; futott, elmerevült tagokkal, mint egy bábu; már csak a taszítóerő lökte előre; de hirtelen megroggyant a térde. Megtántorodott, és nagyot nyögve elvágódott, arccal előre.

De amint elhasalt, eltökélve magát, hogy - legalábbis a saját jószántából - nem kel föl többet, jókora ostorcsapás csattant a hátán, és egy jól ismert hang, vaskos káromkodás után, azt dörögte a fülébe:

- Ej, te tökkelütött! Azt akarod, hogy ina szakadjon a Fickónak?

Erre aztán világosság gyúlt Pitou agyában.

- Nahát! - kiáltotta, és a hasáról a hátára hemperedett. - De hiszen ez a Billot úr hangja!

Bizony, Billot gazda volt a lovas! Pitou megdörzsölte a szemét, és meggyőződve róla, hogy csakugyan őt látja, felült.

- Jaj, drága Billot uram! Milyen szép dolog magától, hogy utánam nyargalt. Esküszöm, hogy visszamentem volna a majorba, amint kifogyok a pénzből, amit Catherine kisasszonytól kaptam. De ha már itt van, tessék, odaadom a dupla Lajos-aranyat, hiszen végül is a magáé, és menjünk vissza a majorba.

- Az ördögöt megyünk a majorba! - mondta Billot. - Azt mondd meg, hol vannak a pandúrok?

- A pandúrok? - ismételte Pitou nem értve a szót, amely csak akkoriban kezdett meghonosodni.

- Igen, igen, a pandúrok - mondta Billot -, a poroszlók, ha így jobban érted.

- Aha, a poroszlók! Gondolhatja, drága Billot úr, hogy eszem ágában se volt, hogy megvárjam őket.

- Szóval lemaradtak? Remek!

- De le ám! Nyugodtan állíthatom, hogy leráztam őket.

- Ha ilyen biztos vagy a dolgodban, mi a fenének futottál előlem?

- Hát mert azt hittem, hogy a főnökük nem akart beletörődni a kudarcba, és lovon folytatja az üldözést.

- Vagy úgy? Nem is butaság, amit mondsz. Na, de mivel szabad az út, talpra, irány Dammartin!

- Talpra, talpra! Könnyű azt mondani.

- Na, kelj már föl, és induljunk!

- Dammartinbe?

- Igen. Kérek egy lovat Lefranc cimborámtól, ott hagyom nála a Fickót, mert már nem bírja tovább, és még ma este Párizsba érünk.

- Jól van, Billot úr, menjünk! - Pitou megpróbált talpra állni, de visszarogyott. - Mennék én, Billot úr, de nem bírok - mondta.

- Nem bírsz felállni?

- Nem.

- De hát az imént még úgy átugrottál azon az árkon, hogy a Fickó is alig tudta utánad csinálni!

- Na igen, mert azt hittem, hogy üldöznek. De most már biztosan nem tudnék átugrani, már csak azért se, mert nem félek magától, és tudom, hogy már csak a Fickót akarja ösztökélni az ostorral... Szegény pára majdnem olyan elcsigázott, mint jómagam.

A Fortier abbétól elsajátított logika meggyőzte Billot-t, és Pitou érvelése majdnem meglágyította a szívét.

- Tudom, hogy fáradt vagy, de nincs rá időm, hogy sajnáljalak - mondta. - Rajta, szedd össze magad, és ülj fel mögém a Fickóra!

- Össze fog rogyni alattunk szegény jószág - mondta Pitou.

- Ugyan! Fél óra múlva Lefranc gazdánál leszünk.

- Szerintem semmi szükség rá, hogy én is elmenjek Lefranc gazdához - mondta Pitou.

- Na, ne mondd!

- Mi keresnivalóm nekem Dammartinben?

- Ott semmi, de Párizsban szükségem lehet a segítségedre. Kemény öklű fiú vagy, márpedig biztosra veszem, hogy hamarosan nagy verekedés lesz.

- Gondolja? - mondta Pitou egy csöppet sem elbűvölve a kilátástól.

Odaállt a Fickó tomporához, Billot pedig félig hátrafordult, és felhúzta maga mögé, mint egy zsák lisztet.

A derék gazda visszalovagolt az útra, és olyan buzgón használta a kantárt, a térdét meg a sarkantyút, hogy fél óra se kellett, és Dammartinbe értek.

Billot egy kevesek által ismert szűk kis utcán ment be a városba. Belovagolt Lefranc gazda udvarába, és otthagyva Pitout meg a Fickót, egyenesen besietett a konyhába. Lefranc gazda a lábszárvédőjét kapcsolta: már épp indult volna a mezőre. Meglátta Billot-t, és szóhoz se jutott a csodálkozástól.

- Gyorsan, cimbora! - kiáltott Billot. - Ide nekem a legjobbik lovadat!

- Vidd a Margot-t - mondta Lefranc -, fel is van nyergelve. Épp határnézőbe készültem.

- Jó, viszem a Margot-t. De figyelmeztetlek: lehet, hogy halálra hajszolom.

- És mért, ha szabad kérdeznem?

- Mert még ma este Párizsba kell érnem - felelte Billot komoran és sokat sejtető mozdulattal.

- Nem bánom. De ha kinyuvasztod a Margot-t, add nekem helyette a Fickót!

- Rendben van.

- Egy pohár bort?

- Kettőt!

- Hát nem egyedül vagy?

- Nem. Egy derék legény is velem van, de olyan fáradt, hogy ahhoz se volt ereje, hogy bejöjjön. Vitess ki neki valami ennivalót!

- Máris - mondta a gazda.

A két jó barát tíz perc alatt leeresztett a torkán egy-egy üveg bort, Pitou pedig eltüntetett két font kenyeret és egy fél font szalonnát. Miközben evett, egy jóravaló béreslegény lecsutakolta egy marék friss lucernával olyan alaposan, ahogy a jó lovat szokás.

Pitou, tisztára súrolva, tele bendővel maga is felhajtott egy pohár bort; a harmadik flaska tartalma annál is gyorsabban elfogyott, mert, most már Pitou is szaporán öblögette a torkát. Azután Billot nyeregbe szállt, Pitout pedig, aki a sok futás után olyan hajlékony volt, mint a fűzfatuskó, felrakták a ló farára.

Billot megsarkantyúzta a derék paripát, és az kettős terhet cipelve elszántan elügetett Párizs felé, dús farkával egyre hajtva magáról a legyeket, és meg-megcsapdosva Pitou hátát és sovány lábikráját, melyről rég a bokájára csúszott a harisnya.

Dammartin és Párizs közt nyolc mérföld a távolság. Elég gyorsan megtették az út felét, de Le Bourget-nál már nehezen emelgette a lábait a derék Margot, bár Pitou ugyancsak ösztökélte. Sötétedett.

La Villette-be érve Billot észrevette, hogy vöröses fény izzik a látóhatár szélén Párizs felé.

- Miféle tűz lehet az? - szólt hátra Pitounak.

- Biztosan csapatok táboroznak ott, azok gyújtottak tüzeket - mondta Pitou.

- Ezt meg honnan veszed? - kérdezte Billot.

- Errefelé is vannak csapatok - felelte Pitou -, miért ne lehetnének arrafelé is?

Billot gazda figyelmesen körülnézett, és látta, hogy jobb kéz felé, a Saint-Denis-i lapályon gyalogos és lovas alakulatok menetelnek halkan a sűrűsödő sötétben.

A fegyvereik meg-megcsillantak a csillagok halvány fényében.

Pitou, aki éjszakai erdei barangolásainak köszönhetően sötétben is jól látott, azt is megmutatta a gazdájának, hogy a süppedékes réteken itt-ott kerékagyig megsüllyedtek az ágyúk.

- Hohó! - kiáltott Billot. - Ez azt jelenti, hogy történt valami. Siessünk, fiú, siessünk!

- Igen, tűz van - mondta Pitou felágaskodva a Margot farán. - Odanézzen! Látja a szikrákat?

A Margot megállt. Billot leugrott a hátáról az út kövére, odament az útszéli fák alatt táborozó kék-sárga egyenruhás katonákhoz, és megkérdezte:

- Meg tudnák mondani, uraim, hogy mi történt Párizsban?

A katonák németül káromkodtak válasz helyett.

- Mi a fenét karattyolnak? - kérdezte Billot Pitoutól.

- Csak annyit mondhatok, kedves Billot úr, hogy nem latinul beszélnek - mondta Pitou remegve.

Billot törte a fejét egy darabig; jobban megnézte a katonákat.

- De nagy marha vagyok! - szólalt meg. - Minek kérdezősködök a kaiserlikektől?

A kíváncsisága ott tartotta az út közepén.

Odalépett hozzá egy tiszt.

- Menjenek tofápp! - mondta. - Tyorsan, tyorsan!

- Bocsásson meg, kapitány úr - válaszolta Billot -, de az a helyzet, hogy Párizsba tartok.

- Na és?

- Na és, mivel maguk elállják itt az utat, attól félek, hogy nem engednek be la Villette-be.

- Peenkedik.

Billot nyeregbe szállt. Csakugyan beengedték. De la Villette-ben csak úgy hemzsegtek a Bercsényi-huszárok.

Billot-nak ezúttal a honfitársaival kellett szót értenie, és ez azért könnyebb volt.

- Megmondaná, uram, mi történt Párizsban?

- Az történt - felelte egy huszár -, hogy azok a maguk veszett párizsijai visszakövetelik Neckert, és lövöldöznek ránk, mintha nekünk bármi közünk volna az egészhez.

- Visszakövetelik Neckert! - kiáltott fel Billot. - Miért? Mi lett vele?

- Menesztette a király.

- A király menesztette Neckert! - kiáltott Billot olyan döbbenettel, amilyet a buzgó hívő érezhet szentséggyalázás láttára. - A király menesztette azt a nagy embert?

- Úgy bizony, barátom. Sőt, az a nagy ember éppen úton van Brüsszel felé.

- Nahát akkor lesz nemulass! - kiáltott rettenetes hangon Billot, nem törődve vele, hogy igencsak veszélyes dolog lázadást szítani ezerkétszáz-ezerötszáz királypárti lovas gyűrűjében.

Újra nyeregbe pattant, és kegyetlenül sarkantyúzva Margot-t Párizs felé hajszolta.

Ahogy közeledtek a városkapuhoz, egyre jobban fénylett és vöröslött a tűz; magas lángoszlop csapott fel az égre.

A városkapu égett.

Üvöltő, dühödt tömeg - benne nők is, akik szokás szerint hangosabban ordítottak és fenyegetőztek, mint a férfiak - táplálta a tüzet gerenda- és deszkadarabokkal meg a vámtiszt bútoraival és egyéb holmijaival.

Magyar és német ezredek álltak az úton, és súlyba tett fegyverrel nézték a pusztítást.

Billot nem torpant meg a lángerőd előtt. Belelovagolt a tűzbe, és a Margot át is ugrott az izzó sorompó fölött, de a túloldalon meg kellett állnia, mert sűrű tömeg állta útját: a központból a külváros felé visszaözönlő emberek énekeltek vagy azt kiáltozták, hogy "fegyverbe!".

Billot annak látszott, aki valójában volt is: derék parasztgazdának, akinek intéznivalója van Párizsban. Lehet, hogy egy kicsit hangosan kiabálta, hogy "Utat! utat!", de Pitou olyan illedelmesen mondta utána, hogy "Utat! Adjanak utat, legyenek szívesek!", hogy ellensúlyozta társa hangjának érdességét. Senki sem akarta megakadályozni Billot-t, hogy intézze az ügyeit: utat engedtek neki.

Margot-t egy kicsit megperzselte a tűz, és ingerelte a szokatlan zsivaj: ettől új erőre kapott. Most Billot-nak kellett összeszednie a maradék erejét, nehogy a lova belegázoljon a kapu körül hullámzó tömegbe.

Billot ide-oda rángatta a Margot-t, és nagyon nehezen haladt előre, de a bulvárra érve kénytelen volt megállni.

Nagy menet vonult a körút teljes szélességében a Bastille-tól a városi bútorraktár felé. Elöl egy deszkatákolmányt, afféle saroglyát vittek két mellképpel; az egyik gyászfátyollal letakarva, a másik virágkoszorúval övezve.

A gyászfátyollal letakart mellkép Neckert ábrázolta, a kegyvesztett, sőt elcsapott minisztert, a másik, vagyis a virágkoszorús pedig az orléans-i herceget, aki bátran a genfi közgazdász védelmére kelt az udvarban.

Billot megtudakolta, hogy mi ez a processzió, s azt a választ kapta, hogy a nép így nyilvánítja ki tiszteletét Necker és a védelmezője, az orléans-i herceg iránt.

Billot olyan vidéken született, ahol másfél évszázada tisztelet és hódolat övezte az orléans-i herceg nevét. Billot a filozófusok odaadó híve volt, következésképp nemcsak úgy nézett Neckerre, mint egy nagy miniszterre, hanem mint az emberiség apostolára.

Amit megtudott, bőven elegendő volt, hogy felkorbácsolja indulatait. Mindenről megfeledkezve leugrott a lováról, és elvegyülve a tömegben azt kiáltozta:

- Éljen az orléans-i herceg! Éljen Necker!

Ha az ember elvegyül a tömegben, elveszíti egyéni szabadságát. Mint köztudomású, megszűnik a szabad akarata, csak azt akarja, amit a tömeg akar, azt csinálja, amit a tömeg csinál. Billot annál is könnyebben hagyta elragadtatni magát, mivel ő sokkal inkább hangadó volt, mintsem szemlélődő.

A menet fülsiketítően harsogta:

- Éljen Necker! Ki az idegen csapatokkal! Le az idegen csapatokkal!

Billot kieresztette öblös hangját.

A fölényt, bármiben nyilvánul is meg, mindig nagyra becsüli a tömeg. Párizs külvárosának lakói, akiknek a hangját reszketőssé silányította az elégtelen táplálkozás, rekedtté marta a bor, Párizs külvárosának lakói nagyra értékelték Billot ércesen zengő hangját, minek következtében a gazda egyszer csak azon vette észre magát, hogy szelíd erőszakkal előretaszigatták, és már ott halad a menet elején.

Tíz perc múlva az egyik saroglyavivő, akinek a lelkesedése nagyobb volt, mint az ereje, átadta neki a helyét.

Billot, mint látjuk, hamar az élre tört.

Az, aki előző nap még csak Gilbert doktor könyvecskéjének szerény terjesztője volt, mára Necker és az orléans-i herceg diadalának egyik eszköze lett.

De alighogy erre a magas polcra került, kínzó gondolat futott keresztül az agyán.

Mi van Pitouval? Mi van a Margot-val?

Billot, keményen markolva a saroglyarudat, hátrafordította a fejét, és a menetelők által magasra tartott fáklyák fényében, az összes ablakokba kitett lámpások világánál egy öt-hat kiabáló és hadonászó emberből álló mozgó magaslatot vett észre a tömeg közepén.

Rögtön megismerte Pitout a csoportban: ő hadonászott a leghevesebben, és ő kiabált a leghangosabban.

Pitou megtett minden tőle telhetőt, hogy megoltalmazza a Margot-t, de hiábavaló volt az erőfeszítése: megszállták a kancát. A Margot már nemcsak Billot-t és Pitout cipelte, pedig az se volt csekély teljesítmény szegény jószágtól.

A Margot annyi embert cipelt, ahány csak elfért a hátán, a farán, a marján meg a nyakán.

A sötétség kedve szerint felnagyítja a dolgokat: nos, a Margot egy egész csapatra való vadászt szállító tigrisölő elefántra hasonlított.

A Margot hátgerincén öt vagy hat dühöngő őrült csimpaszkodott, és az üvöltötte:

- Éljen Necker! Éljen az orléans-i herceg! Le az idegenekkel!

Amire Pitou azt felelte:

- Megfojtják a Margot-t.

Mindenki megrészegült a lelkesedéstől.

Billot-ban felmerült a gondolat, hogy Pitou és a Margot segítségére siessen, de hamar rájött, hogy ha átengedi a saroglyarudat, vajmi kevés esélye van rá, hogy visszaszerezze a megtisztelő feladatot. És különben is, alaposabban belegondolva, elcserélte Lefranc gazdával a Fickót a Margot-ra, tehát a Margot az övé, csupán három-négyszáz frankról van szó, márpedig ő, Billot elég gazdag, hogy három-négyszáz frankot feláldozhasson a haza oltárán.

Ezenközben a menet haladt tovább, balra kanyarodott, és végigment a Montmartre utcán a Victoires térig. A régi királyi palotához érve egy nagy csapat férfiba ütközött. A férfiak zöld leveleket viseltek a kalapjukon, és mind azt kiabálták:

- Fegyverbe!

Az volt a kérdés, hogy a Vivienne utcát elárasztó férfiak barátok vagy ellenségek-e. A zöld Artois gróf címerének színe volt. Vajon miért tűztek ki zöld leveleket?

Rövid tárgyalás után minden világossá vált.

Egy fiatalember - meghallva a hírt, hogy Neckert menesztették - kiszaladt a Foy kávéházból, felugrott egy asztalra, és pisztolyát a feje fölé emelve azt kiáltotta:

- Fegyverbe!

E kiáltást hallva a Palais-Royal valamennyi járókelője köréje gyűlt, és azt kiáltotta:

- Fegyverbe!

Mint mondtuk, minden külföldi ezredet Párizs körül vontak össze. Olyan volt, mintha az osztrákok meg akarnák szállni a fővárost; ezeknek az ezredeknek a neve sértette a francia fület; Reynac, Salis Samade, Diesbach, Esterházy, Roemer - elég volt megnevezni őket, hogy a tömeg felfogja: ezek ellenséges csapatok. A fiatalember megnevezte őket, bejelentette, hogy a négy ágyúval a Champs-Élysées-n táborozó svájciak még az este bevonulnak Párizsba Lambesc herceg dragonyosaival egyetemben. Azt javasolta, hogy viseljenek megkülönböztető jelet; leszakított egy gesztenyelevelet, és a kalapjára tűzte. A hallgatóság minden tagja azonnal követte a példáját. Háromezer ember tíz perc alatt lecsupaszította a Palais-Royal valamennyi fáját.

Reggel még ismeretlen volt a fiatalember neve, estére minden torok azt a nevet harsogta.

A fiatalembert úgy hívták, hogy Camille Desmoulins.

Az emberek örvendeztek, egymás nyakába borultak; aztán a menet folytatta útját.

Azok, akik hátrább voltak, és hiába álltak lábujjhegyre a pár perces veszteglés közben, nem látták, mi történt elöl, kíváncsiságukban megpróbáltak felkapaszkodni a Margot-ra, és már annyian kapaszkodtak a kantárba, a nyeregbe, a farhámba, hogy szegény pára, mihelyt újra elindult, összeroskadt a roppant súly alatt.

A Richelieu utca sarkán Billot hátratekintett: a Margot eltűnt.

Nagyot sóhajtott a derék jószág emlékezetére, aztán teljes hangerővel háromszor elkiáltotta a Pitou nevét (ahogy a régi rómaiak csinálták, amikor valamelyik szülőjüket temették), és hallani vélte, hogy egy hang válaszol neki a tömegből. De azt a hangot elnyomta az égre csapó fenyegető és ujjongó zsivaj.

A menet folytatta útját.

Minden üzlet zárva volt, de minden ablak nyitva, és az ablakokból lelkesedéstől megrészegült emberek buzdították a menetelőket.

A Vendôme térre értek.

Ott aztán váratlan akadályba ütköztek.

Miként ama fatörzsek, melyeket valamely megáradt folyó hullámai görgetnek, és egy híd pillérének ütközve meghőkölnek és összetorlódnak a mögöttük sodródó hordalékkal, a népi sereg is meghőkölt a Vendôme téren, mert szembe találta magát a német dragonyosokkal.

A külföldi katonák, látva a Saint-Honoré utcán végigvonuló áradatot, mely már a Vendôme teret is kezdte elönteni, megeresztették az öt órája egy helyben toporgó lovuk kantárát, és nekivágtattak a népnek.

Az elöl haladó saroglyavivők nem tudtak kitérni a roham elől, és a deszkatákolmány maga alá temette őket. Az a szavojai pattant fel elsőnek, aki Billot előtt ment, felvette a földről az orléans-i herceg képét, egy rúd végére erősítve a feje fölé emelte, és azt kiáltotta:

- Éljen az orléans-i herceg! Éljen Necker!

A herceget sose látta, a minisztert nem ismerte.

Billot követni akarta a szavojai példáját a Necker mellképével, de megelőzték. Egy majdhogynem piperkőc módjára elegáns huszonnégy-huszonöt év körüli fiatalember látta, hogy hova esett a mellkép, odaugrott és felkapta.

A gazda tehát hiába keresgélt a földön, a Necker mellképe már egy lándzsaféle végére volt tűzve, és az orléans-i herceg mellképe mellé emelve vonzotta magához a közelben haladókat.

Hirtelen hatalmas fény villant a téren. Dörrenés rázta meg a levegőt, golyók sivítottak; valami súlyos tárgy homlokon találja Billot-t; Billot a földre zuhan. Az első pillanatban úgy érzi, hogy meghalt.

De mivel az érzés nem múlik, mivel erősen fáj ugyan a feje, de nincs rosszul, rájön, hogy legfeljebb megsebesült; végigsimít a homlokán, hogy bizonyosságot szerezzen, mennyire súlyos a sebe, és azt tapasztalja, hogy csak egy zúzódást szerzett, de csupa vér a keze.

Az elegáns fiatalember, aki megelőzte Billot-t, golyót kapott a mellébe; az ő kiömlő vérétől piros a keze. A zúzódás pedig úgy keletkezett a homlokán, hogy a Necker mellképe pont ráesett.

Billot nagyot kiált: részint haragjában, részint ijedtében.

Félretolja a haláltusáját vívó fiatalembert, feltápászkodik. A körötte levők is feltápászkodnak, és a tömeg átveszi, továbbadja a kiáltását, mely tovaterjed a Saint-Honoré utcában álló utolsó sorokig.

Billot kiáltása csatakiáltás. Újabb dörrenés a válasz: a lövedékek rendet vágnak a tömegben.

Billot, lelkesedéstől és haragtól fűtve felkapja az összevérzett képet, a feje fölé emeli, és mit sem törődve vele, hogy annak a fiatalembernek a sorsára juthat, aki ott hever a lába előtt, dörgő hangon felkiáltva előrelendülne.

De egy hatalmas, erős kéz nehezedik a vállára, és Billot hiába igyekszik kibújni alóla. A gazda megpróbálja lerázni magáról azt a kezet, de most már két vasmarok szorítja vissza a földre. Ordítva hátrafordul, hogy szembenézzen ellenfelével.

- Pitou!

- Igen - feleli Pitou. - Feküdjön le! Majd mindjárt meglátja, hogy miért. - Azzal minden erejét összeszedve maga mellé nyomja az ellenszegülő gazdát.

Újabb dörrenés. A szavojai, aki az orléans-i herceg mellképét viszi, elvágódik: comblövést kapott.

Patkódobogás az utcakövön. A dragonyosok ismét rohamra indulnak. Egy ló (csapzott sörényű és lángoló szemű, mint az Apokalipszis lova) nekivágtat a szerencsétlen szavojainak; dárda üti át a férfi mellkasát; Billot-ra és Pitoura zuhan.

Az iszonyatot és halált hozó roham végigsöpör az egész utcán. Az emberek szétfutnak a környező utcákba. Csak a hullák maradnak a kövezeten. Az ablakok becsukódnak. Halálos csönd váltja fel az ujjongást és a dühödt kiáltozást.

Billot még várt egy percig (de nem is mozdulhatott, mert az óvatos Pitou féken tartotta), aztán érezve, hogy a lármával a veszély is elmúlt, fél térdre emelkedett. Pitou nem emelte fel a fejét, hanem úgy csinált, mint a nyúl az üregében: hegyezte a fülét.

- No, Billot úr - szólalt meg Pitou -, azt hiszem, igaza volt, pont a legjobbkor érkeztünk.

- Gyere, segíts!

- Menekülni?

- Nem. Az a piperés fiatalember meghalt, de azt hiszem, hogy ez a szegény szavojai csak elájult. Segítsd a vállamra! Nem hagyhatjuk itt, mert azok az átkozott németek biztos végeznének vele.

Pitou szívből egyetértett Billot-val: válasz gyanánt engedelmeskedett. Megemelte a vérző és ájult szavojait, és mint egy zsákot feltette a bivalyerős gazda vállára. Billot senkit se látott a Saint-Honoré utcában, tisztának ítélte hát a terepet, és Pitouval a nyomában megindult a Palais-Royal felé.

Billot és Pitou azt hitte, hogy üres és kihalt az utca, mivel a szaladók tömegét üldöző dragonyosok a Saint-Honoré piactérről szétszóródtak a XIV. Lajos utcába és a Gaillon utcába, de ahogy Billot ösztönösen a bosszú szót kiáltozva a Palais-Royal felé haladt, emberek tűntek fel az utcasarkokon meg a kapualjakban, némán és ijedten néztek körül, majd megbizonyosodva róla, hogy a dragonyosok nincsenek a közelben, beálltak a gyászmenetbe, és eleinte félhangon, aztán fennhangon, végül teli torokból visszhangozták a szót: "Bosszú! bosszú!"

Pitou a gazda mögött lépdelt, a szavojai sipkájával a kezében.

A rémisztő gyászmenet a palotatérre ért, ahol haragtól megrészegült, bosszúért lihegő tömeg tanácskozott és próbálta rávenni az ott felsorakozott francia katonákat, hogy forduljanak az idegenek ellen.

- Kik ezek az egyenruhások? - kérdezte Billot, és egy század katonára mutatott. A katonák lábhoz tett fegyverrel sorakoztak a palota főkapuja és a Chartres-i utca közt.

- Királyi testőrök, franciák - kiáltotta több hang.

- Ó! - lépett a katonák elé Billot, és felmutatta a szavojai testét, amely már holttest volt. - Ó! Ti franciák vagytok, és mégis hagyjátok, hogy a németek halomra gyilkoljanak bennünket.

A királyi testőrök hátrahőköltek.

- Halott! - suttogta néhány hang a sorokban.

- Igen, halott! Meggyilkolták őt is és még sok társát is.

- Ki gyilkolta meg?

- A német dragonyosok. Hát nem hallottátok a lövéseket, a jajveszékelést, a vágtató lovak dübörgését?

- Igen, igen! - kiáltotta vagy háromszáz hang. - Halomra gyilkolták a népet a Vendôme téren.

- És ti a nép fiai vagytok, a krisztusát! - kiáltotta a katonák arcába Billot. - Gyávaság tőletek, hogy hagyjátok legyilkolni a testvéreiteket.

- Gyávaság? - mormolta fenyegetően néhány hang a sorokban.

- Igenis, gyávaság! - Billot odalépett, ahonnan a fenyegető hangokat hallotta. - Nocsak! Talán meg akartok ölni, hogy bebizonyítsátok, hogy nem vagytok gyávák?

- Jó, jó... maga bátor ember, barátom - mondta az egyik katona -, de maga polgár, és azt csinál, amit akar, mi viszont katonák vagyunk, és a katona azt csinálja, amit parancsolnak neki.

- És ha arra kapnátok parancsot, hogy ránk, fegyvertelen emberekre lőjetek? Hajlandók lennétek lőni ránk, ti, akiknek az elődei azzal szégyenítették meg az angolokat Fontenoynal, hogy felszólították őket: lőjenek ők először?

- Az biztos, hogy én nem fogok lőni - mondta egy gárdista.

- Én se, én se - kiáltozták sokan.

- Akkor hagyjátok, hogy a többiek tüzet nyissanak ránk! - mondta Billot. - Ha tétlenül nézitek, hogy a németek gyilkoljanak, az ugyanolyan, mintha ti gyilkolnátok.

- A dragonyosok! Jönnek a dragonyosok! - kiabálták az emberek, és az összetorlódott tömeg a Richelieu utca felé menekült.

Hallani lehetett a vágtató nehézlovasság még távoli, de egyre közeledő dübörgését.

- Fegyverbe! Fegyverbe! - kiáltozták a menekülők.

- Az isten verje meg! - mondta Billot ledobva a válláról a szavojai tetemét. - Adjátok ide a puskátokat, ha nem akarjátok használni!

- Dehogynem fogjuk használni, a mindenségit! - mondta az a katona, akihez Billot beszélt, és elrántotta a fegyverét a gazdától, mert az már erősen markolta a puska csövét. - Rajta! Fogak közé a tölténnyel! És ha az osztrákok nekimennek ezeknek a derék embereknek, megkapják a magukét.

- De meg ám! - kiáltották a testőrök. Töltényt vettek ki a patrontáskájukból, és a foguk közé szorították.

- Mennydörgős mennykő! - szitkozódott Billot. - Miért is nem hoztam el a vadászpuskámat? No, de sebaj, majd csak fűbe harap valamelyik hitvány osztrák, és elvehetem a karabélyát.

- Addig is fogja ezt a karabélyt, meg is van töltve - mondta egy hang.

És egy ismeretlen férfi díszes karabélyt nyomott Billot kezébe.

Ebben a pillanatban a dragonyosok kiértek a térre: mindenkit legázoltak, lekaszaboltak, aki csak az útjukba került.

A testőrtiszt négy lépést tett előre.

- Hé! dragonyos uraim! - kiáltotta. - Állj! Állj!

A dragonyosok nem hallották a felszólítást, vagy nem akarták meghallani, de az is lehet, hogy nem tudták megfékezni paripájukat, mindenesetre vágtában jobbra kanyarodtak, és halálra tiportak egy asszonyt meg egy öregembert.

- Tűz! - kiáltott Billot. - Tűz!

Billot ott állt a tiszt mellett, azt lehetett hinni, hogy a tiszt adott tűzparancsot. A gárdisták vállukhoz emelték a puskájukat, és sortüzet adtak a dragonyosokra, akik tüstént megtorpantak.

- Testőr urak - mondta egy német tiszt a felbomlott svadron elé léptetve -, tisztában vannak vele, hogy ránk lőnek?

- De még mennyire! - mondta Billot.

És rálőtt a tisztre. A tiszt a földre zuhant.

Akkor a királyi testőrök újabb sortüzet adtak, és a németek látva, hogy ezúttal nem fegyvertelen polgárokkal van dolguk, akik az első kardvágásra megfutamodnak, hanem mindenre elszánt katonákkal, megeresztették a kantárszárat, és visszanyargaltak a Vendôme térre, de olyan ujjongás és diadalüvöltés közepette, hogy sok ló megbokrosodott, és nekirohant a bezárt ajtótábláknak.

- Éljenek a testőrök! - kiáltotta a nép.

- Éljenek a haza katonái! - kiáltotta Billot.

- Köszönjük - válaszolták a francia gárdisták -, na, most már átestünk a tűzkeresztségen.

- Én is átestem a tűzkeresztségen - mondta Pitou.

- És milyen volt? - kérdezte Billot.

- Nem is olyan borzalmas, mint gondoltam.

- Kié ez a puska? - kérdezte Billot alaposabban szemügyre véve a karabélyt, és megállapítva, hogy értékes fegyvert tart a kezében.

- A gazdámé - mondta egy hang a háta mögött. - De a gazdám szerint olyan mesterien bánik vele, hogy kár lenne visszavenni magától.

Billot megfordult. Egy lovász állt mögötte; a libériája elárulta, hogy az orléans-i herceg szolgálatában áll.

- Hol a gazdád? - kérdezte.

A lovász egy ablakra mutatott, amelynek félig nyitott zsalui mögül a herceg végignézte az eseményeket.

- Eszerint a gazdád velünk van? - kérdezte Billot.

- Szíve, lelke a népé - válaszolt a lovász.

- Hát akkor... - Billot felemelte a hangját -, éljen az orléans-i herceg! Barátaim! Az orléans-i herceg velünk van. Éljen az orléans-i herceg!

És felmutatott a zsalura, amely mögött ott állt a herceg.

Akkor kitárult a zsalu, és az orléans-i herceg üdvözölte a sokaságot.

Aztán bezárult a zsalu.

Bármily rövid volt is a jelenés, a lelkesedés a tetőpontjára hágott.

- Éljen az orléans-i herceg! - harsant a kiáltás két-háromezer torokból.

- Törjük fel a fegyverművesek boltjait - mondta egy hang a tömegből.

Menjünk az Invalidusok palotájához! - kiabálta egypár kiszolgált katona. - Sombreuilnek húszezer puskája van.

- Az Invalidusok palotájához!

Menjünk a városházára! - kiabálták sokan. - Flesselles polgármesternél van a fegyverraktár kulcsa, biztosan odaadja.

És az emberek elindultak a térről; ki-ki valamelyik megjelölt irányba.

Ezenközben a dragonyosok összegyűltek Bezenval báró és Lambesc herceg körül a XV. Lajos téren.

Billot és Pitou erről mit sem tudott; ők nem csatlakoztak egyik menethez sem a három közül, hanem kevesedmagukkal ott maradtak a palotatéren.

- És most, kedves Billot úr? Most hova megyünk? - kérdezte Pitou.

- Hát tudod - mondta Billot -, szívesen elmentem volna ezekkel a derék emberekkel. Nem a fegyverművesekhez, mert nekem már van szép karabélyom, hanem a városházára vagy az Invalidusok palotájához. De hát nem azért jöttem Párizsba, hogy verekedjek, hanem hogy megtudjam a Gilbert doktor címét, így aztán azt hiszem, a XIV. Lajos Kollégiumba kell elmennem, ahol a fia van, onnan a doktorhoz, és utána aztán nyugodt szívvel belevethetem magam a harcba.

És a gazda szeme villámokat szórt.

- Logikusnak látszik, hogy mindenekelőtt elmenjünk a kollégiumba, végtére is ezért jöttünk Párizsba - jelentette ki bölcs megfontoltsággal Pitou.

- Hát akkor vedd el valamelyik ott heverésző naplopó puskáját vagy kardját, vagy bármilyen fegyverét - mutatott Billot az öt-hat leterített dragonyosra -, és menjünk a kollégiumba.

Pitou tétovázott.

- Az a fegyver... az nem az enyém - mondta.

- Hát kié?

- A királyé.

- A népé - mondta Billot.

És Pitou felbuzdítva Billot által, akit olyan embernek ismert, aki egy szem kölessel se károsítaná meg a szomszédját, Pitou odaóvakodott a legközelebb lévő dragonyoshoz, s megbizonyosodván, hogy csakugyan nincs egy szemernyi élet se benne, elvette a kardját, a karabélyát meg a tölténytáskáját.

Nagy kedve lett volna a sisakját is magához venni, de nem volt bizonyos benne, hogy az, amit Billot gazda a támadó fegyverekre mondott, kiterjed-e a védekező fegyverekre is.

Pitou, miközben felfegyverezte magát, gyanús hangokat hallott a Vendôme tér felől.

- Hűha! - mondta. - Azt hiszem, visszajönnek a németek.

És csakugyan: hallani lehetett, hogy lépésben közeleg egy lovascsapat. Pitou odaszaladt a Régence kávéházhoz, és a saroknál óvatosan a Saint-Honoré utcába hajolva látta, hogy már a piactérnél van a különítmény, sőt azt is észrevette, hogy a dragonyosok combjukra fektetett puskával közelednek.

- Gyorsan! - mondta. - Mindjárt itt lesznek.

Billot körbetekintett, és látta, hogy hasztalan volna, ha megpróbálna harcba bocsátkozni: alig néhányan voltak a téren.

- Gyerünk a kollégiumba! - adta ki az utasítást.

És befordult a Chartres-i utcába, nyomában Pitouval, aki nem tudván, hogyan kell használni a derékövön levő puskatartó karikát, a földön húzta a nagy kardot.

- Ej, a mindenségedet! - mondta Billot. - Úgy csörömpölsz, mint egy ócskavas-kereskedő. Tedd már a helyére azt a kardot!

- Jó, jó, de hova? - kérdezte Pitou.

- Ide, ni, a kutyafáját!

Pitou övére akasztotta a kardot, minek köszönhetően a fiú olyan gyors haladásra lett képes, amilyenre e célszerű megoldás nélkül hiába is áhítozott volna.

Gond nélkül eljutottak a XV. Lajos térre, de ott beleütköztek abba a menetbe, amely az Invalidusok palotájához igyekezett, de csak idáig jutott.

- Mi történt? - kérdezte Billot.

- Nem lehet átmenni a XV. Lajos hídon.

- Hát a rakpart felé szabad az út?

- Nem.

- És a Champs-Élysées felé?

- Arra sem.

- Akkor forduljunk vissza, és menjünk át a Tuilériák hídján!

A tömeg elfogadta az egyszerű javaslatot, és követte Billot-t, de félúton a Tuilériák kertje felé kardok csillogtak a homályban. Dragonyosszázad zárta el a rakpart felé vezető utat.

- Hát mindenütt ott vannak ezek az átkozott dragonyosok? - mérgelődött Billot.

- Na, kedves Billot úr - mondta Pitou -, azt hiszem, be vagyunk kerítve.

- Eh! Öt-hatezer embert nem lehet olyan könnyen foglyul ejteni - mondta Billot -, márpedig mi legalább öt-hatezren vagyunk.

A rakparti dragonyosok lépésben közeledtek; igaz, nagyon lassan, de szemmel láthatóan közeledtek.

- Most már csak a Royale utca felé mehetünk - mondta Billot. - Gyere, Pitou, gyere!

Pitou úgy követte a gazdát, mint az árnyék.

De a Saint-Honoré kapunál katonák zárták el az utcát.

- Ajjaj! - mondta Billot. - Úgy látszik, igazad volt, Pitou barátom.

- Hát igen - mondta Pitou, de olyan hangsúllyal, hogy nyilvánvaló volt: egy csöppet sem örül, hogy nem tévedett.

A tömeget - izgatottságából és zsivajgásából ítélve - legalább annyira nyugtalanította a helyzet, mint Pitout.

Lambesc herceg ügyes hadmozdulattal bekerített vagy öt-hatezer embert, lázadókat és kíváncsiskodókat vegyesen, és elzárva a XV. Lajos hidat, a rakpartot, a Champs-Élysées-t, a Royale utcát és a Feuillant utcát, egy nagy vasnyílba zárta körül őket, mely nyíl húrját a Tuilériák kertjének nehezen átmászható kerítése és a forgóhíd majdnem áttörhetetlen vaskapuja jelképezte.

Billot úgy ítélte meg, hogy igencsak súlyos a helyzet. De mivel olyan férfiú volt, aki a veszélyben nem veszíti el a fejét, hanem higgadtan és leleményesen keresi a kiutat, körbetekintett, s meglátva egy nagy halom gerendát a folyóparton, így szólt Pitouhoz:

- Támadt egy ötletem. Gyere!

Pitou szó nélkül követte a gazdát.

Billot odament a gerendarakáshoz, megmarkolta az egyik gerenda végét, és csak ennyit mondott Pitounak:

- Segíts!

Pitou pedig nem kérdezte, hogy miben és miért kell segítenie, hanem szó nélkül engedelmeskedett; olyan nagy bizalommal volt a gazda iránt, hogy a pokol fenekére is leszállt volna vele, és még csak azt se jegyezte volna meg, hogy ugyancsak hosszúnak érzi a lajtorját és sötétnek a pincét.

Billot gazda fogta a gerenda egyik végét, Pitou meg a másikat.

És terhükkel, amelyet öt-hat átlagos erejű férfi alig bírt volna megemelni, visszamentek a rakpartra.

A testi erőt mindig megbámulja a tömeg; bármennyire sietős volt is az emberek dolga, utat nyitottak Billot és Pitou előtt.

Aztán rájöttek, hogy a hadművelet alkalmasint a közérdekét szolgálja, s néhányan Billot mellé szegődtek, és azt kiabálták:

- Utat! Utat!

- Mondja csak, Billot gazda, messzire megyünk? - kérdezte mintegy harminc lépés megtétele után Pitou.

- A Tuilériák kapujáig.

Az emberek megértették Billot szándékát, és még készségesebben adtak utat neki.

Pitou felnézett, és látta, hogy már csak harminclépésnyire vannak a kaputól.

- Bírom - mondta püthagoristához méltó tömörséggel.

A feladat egyébiránt könnyebb lett, mint Pitou gondolta volna, mivel öt-hat markos férfi is beállt a teher alá. Ennek köszönhetően számottevően megnőtt a gerendaszállítás sebessége.

Hamarosan ott álltak a kapu előtt.

- Rajta! - mondta Billot. - Mindenki egyszerre!

- Aha, szóval ez egy hadigép - mondta Pitou. - A rómaiak úgy nevezték, hogy faltörő kos.

És a mozgásba hozott gerenda rettenetes erővel nekicsapódott a vaskapu zárjának.

A Tuilériák kertjében őrszolgálatot teljesítő katonák a kapuhoz rohantak, hogy megakadályozzák a behatolást. De a harmadik ütés bezúzta a zárat, kitárultak a kapuszárnyak, és a tömeg beözönlött a sötéten tátongó nyíláson.

Lambesc herceg rögtön látta a tömeg mozgásából, hogy azok, akiket pedig már a foglyainak vélt, kiutat találtak. Szörnyű haragra gerjedt. Előrerúgtatott, hogy jobban átlássa a helyzetet. A mögötte felsorakozott dragonyosok azt hitték, hogy ezzel parancsot kaptak a rohamra, és megsarkantyúzták lovukat. Az amúgy is nekihevült paripák vágtatni kezdtek, a palotatéren elszenvedett vereségük miatt bosszúra vágyó lovasok pedig valószínűleg nem is próbálták visszafogni őket.

A herceg látta, hogy már lehetetlen megfékezni a rohanást. Nők és gyermekek szívet tépő sikolya hatolt az égig.

Szörnyű jelenet játszódott le a sötétben. A rohamozók eszüket vesztették a dühtől, a roham áldozatai eszüket vesztették a fájdalomtól.

Egyesek megpróbáltak védekezni: a bástyasétányról székek repültek a dragonyosok fejére. Az egyik eltalálta Lambesc herceget, és a herceg egy kardvágással válaszolt, mit sem törődve vele, hogy ártatlanra sújt a vétkes helyett: hetvenéves aggastyán zuhant a földre.

Billot látta a jelenetet, és nagyot kiáltott.

A vállához kapta a karabélyát, villanás hasított a sötétbe, és a herceg meghalt volna, ha a lova fel nem ágaskodik.

A ló összerogyott: nyakába kapta a lövést.

Mindenki azt hitte, hogy a herceg meghalt. A dragonyosok a menekülők után vetették magukat, pisztollyal lőttek rájuk.

De a menekülők szétszóródtak a nagy térségen a fák között.

Billot nyugodtan újratöltötte a karabélyát.

- Hitemre mondom, igazad volt, Pitou - szólt -, pont idejében érkeztünk.

- Nem is olyan nehéz bátornak lenni - mondta Pitou, és belelőtt a dragonyosok sűrűjébe.

- Igen - mondta Billot -, de a hősködés nem hősiesség. Gyere, Pitou, és vigyázz, hogy orra ne ess a kardodban!

- Várjon meg, kedves Billot úr! Maga nélkül azt se tudnám, hogy hova menjek. Én nem ismerem úgy Párizst, mint maga, én most vagyok itt először.

- Gyere csak! - mondta Billot.

Végigment a Szajna felé eső bástyasétányon, amíg túl nem jutott lent, a rakparton vonuló csapatok vonalán; a katonák Lambesc herceg dragonyosainak segítségére siettek, hátha szükség lesz az ő bevetésükre is.

A bástya végén Billot kiült a párkányfal szélére, és leugrott a rakpartra.

Pitou követte a példáját.

A két vidéki ember körülnézett a rakpartról, és látta, hogy a Tuilériák hídján fegyverek csillognak, mégpedig minden valószínűség szerint ellenséges fegyverek. Lehúzódtak hát a rakpart külső szélére, s a Szajna partján mentek tovább.

Tizenegy órát ütött a Tuilériák palotájának toronyórája.

Billot gazda és Pitou a folyót szegélyező nyárfák és vízben ázó gyökerű füzek közé érve, ahol sűrű árnyékot borított rájuk a fák lombja, lefeküdt a fűbe, és tanácsot tartott.

Az volt a kérdés (a gazda tette fel), hogy ott maradjanak-e, ahol vannak, vagyis viszonylagos biztonságban, vagy csatlakozzanak ismét a tömeghez, és vessék bele magukat a küzdelembe, amely akár virradatig is eltarthat.

Billot tehát feltette a kérdést, és várta Pitou feleletét.

Pitou nagyot nőtt a gazda szemében. Előbb a tudományával, amelyről ékes bizonyságot tett előző délelőtt, aztán pedig a bátorságával, amit az előző órákban tanúsított. Pitou ösztönösen érezte ezt, de nem bízta el magát, hanem csak még hálásabb lett a derék gazdának. Pitou természete szerint szerény ember volt.

- Nem kétséges, Billot úr - mondta -, hogy maga bátrabb ember, én meg kevésbé vagyok gyáva, mint gondoltam volna. Horatius, aki pedig különb ember volt minálunk, legalábbis a költészet szempontjából, nos, Horatius az első összecsapásnál elhajította fegyvereit, és hanyatt-homlok elmenekült. Nekem még megvan a puskám, a tölténytartóm meg a kardom, ami azt bizonyítja, hogy bátrabb vagyok, mint Horatius.

- Hova akarsz kilyukadni?

- Oda akarok kilyukadni, kedves Billot úr, hogy a legbátrabb embert is megölheti egy puskagolyó.

- Na és?

- Na és, kedves uram, a következő a helyzet: maga hazulról eljövet kijelentette, hogy rendkívül fontos dolog miatt kell Párizsba mennie...

- Úgy van, a hétszázát! A ládika miatt.

- Nos tehát a ládika miatt jött Párizsba, igaz vagy nem igaz?

- Igaz bizony, a krisztusát! Nem másért!

- Ha pedig megöli egy puskagolyó, maga nem intézi el azt a dolgot, amiért Párizsba jött.

- Igazad van, Pitou, de még milyen igazad!

- Hallja ezt a zsivajt, hallja ezt a rombolást? - folytatta Pitou nekibátorodva. - Szakad a fa, mint a papír, kondorodik a vas, mint a kender.

- Mert haragszik a nép, Pitou.

- Én azt hiszem, hogy a király is igen haragszik - jegyezte meg Pitou.

- A király?

- Igen, ő. Az osztrákok, a németek... a kaiserlikek, ahogy maga mondja... a király katonái. Tehát csakis a királytól kaphattak parancsot rá, hogy rohamot intézzenek a nép ellen. Márpedig a király nyilván igen haragszik, ha ilyen parancsot ad.

- Igazad is van, meg nem is - mondta Billot.

- Úgy vélem, hogy az lehetetlen, kedves Billot úr, sőt, már megbocsásson, de azt is megkockáztatom, hogy ha tanult volna logikát, nem állítana ilyen paradoxont.

- Igazad is van, meg nem is, Pitou, és mindjárt megmagyarázom, hogy miért.

- Kíváncsian várom a magyarázatát, bár kétlem, hogy magyarázatot tud adni.

- Tudnod kell, Pitou, hogy két tábor van az udvarban: a királyé, aki szereti a népet, és a királynéé, aki viszont az osztrákokat szereti.

- Minthogy a király francia, a királyné pedig osztrák - szólt közbe tudákosan Pitou.

- Várj csak! A király mellett van Turgot és Necker, a királyné mellett Breteuil és Polignac hercegné meg a férje. Nem a király parancsol, hiszen kénytelen volt elbocsájtani Turgot-t és Neckert. Tehát a királyné parancsol, vagyis az történik, amit Breteuilék és Polignacék akarnak. Ezért mennek olyan rosszul a dolgok. Látod, Pitou, Deficit asszonyság minden baj okozója. Deficit asszonyság dühöng, és az ő nevében gyilkolnak a katonák. Az osztrákok védelmezik az osztrák nőt: ilyen egyszerű ez.

- Bocsánat, Billot úr - mondta Pitou -, de a deficit latin szó, s azt jelenti, hogy hiányzik. Mi hiányzik?

- Hát a pénz, a hétszázát! A pénz hiányzik, és éppen azért hívják Deficit asszonyságnak a királynét, mert miatta hiányzik a pénz, az ő kegyencei fogyasztották el a pénzt. Nem a király haragszik hát, hanem a királyné dühöng. A király csak rosszkedvű, amiért olyan rosszul mennek a dolgok.

- Most már értem - mondta Pitou. - De mi lesz a ládikával?

- Igazad van, Pitou, igazad van! Ez az ördögi politika mindig messzebbre ragad, mint ahova jutni szeretnék. Igen, a ládika a legfontosabb. Igazad van, Pitou, előbb Gilbert doktorral kell találkoznom, aztán majd visszatérhetünk a politikához. Ez szent kötelesség.

- Nincs szentebb, mint a szent kötelesség - jelentette ki Pitou.

- Menjünk hát a XIV. Lajos Kollégiumba, ott van a doktor fia, Sébastien Gilbert - mondta Billot.

- Hát menjünk! - sóhajtott Pitou, mert nehezére esett otthagyni a puha pázsitnyoszolyát.

Meg aztán - bár lázas izgalomban telt az egész este - az álom, a tiszta lelkiismeretű és az elcsigázott emberek szorgalmas látogatója, a mákonyos álom bizony ugyancsak kerülgette a tiszta lelkiismeretű és elcsigázott Pitout.

Billot már feltápászkodott, és Pitou éppen tápászkodott, amikor fél tizenkettőt ütött az óra.

- De hát fél tizenkettőkor már zárva van a kollégium - csapott a homlokára Billot.

- Az már biztos - helyeselt Pitou.

- És ráadásul a sötétben könnyen csapdába eshet az ember... mintha őrtüzeket látnék az Igazságügyi Palota felé... elfognának, megölnének... igazad van, Pitou, nem szabad kockáztatnom, hogy elfogjanak, megöljenek.

Billot reggel óta harmadízben örvendeztette meg Pitout avval a két szóval, amelynél semmi sem legyezgeti jobban az ember hiúságát: "Igazad van."

Pitou úgy gondolta, hogy az a leghelyesebb, ha megismétli Billot szavait:

- Igaza van - feküdt vissza a fűbe -, nem szabad kockáztatni, hogy megöljék, kedves Billot úr.

És a mondat vége már elhalt Pitou ajkán. Vox faucibus haesit,^[19] mondhatta volna, ha ébren van, de hát aludt.

Billot nem vette észre, hogy Pitou elaludt.

- Tudod, mire gondoltam? - kérdezte.

Pitou horkantott.

- Figyelj ide! Arra gondoltam, hogy lehetek én bármilyen óvatos, előfordulhat, hogy megölnek, eltalál például egy golyó, szóval előfordulhat, hogy halálos sebet kapok, és azon nyomban meghalok... nos, erre az esetre tudnod kéne, hogy mit kell mondani a nevemben Gilbert doktornak... De senkinek egy szót se, Pitou!

Pitou nem hallotta Billot szavait, következésképp egy szót se szólt.

- Ha halálos sebet kapnék, és nem tudnám teljesíteni küldetésemet, menj el helyettem Gilbert doktorhoz, és mondd meg neki... Hallod, mit mondok, Pitou? - A gazda közelebb hajolt a fiatalemberhez. - Mondd meg neki... De hisz ez hortyog!

Pitou horkolása egyszeriben lelohasztotta Billot túlhevült érzelmeit.

- Na, jó, aludjunk!

Leheveredett a társa mellé, és nem is nagyon bosszankodott. Mert bármennyire bírta is a fáradságot, az egész napos nyargalás és az este eseményei még őt is ellankasztották.

Három órát alhattak, vagyis inkább bóbiskolhattak virradatig.

Amikor kinyitották a szemüket, Párizs ugyanazt az ádáz arcát mutatta, mint előző nap, azzal a különbséggel, hogy sehol egy katona, mindenütt a nép.

A nép sebtében gyártott lándzsákkal hadonászott, meg puskákkal, amelyeknek nem ismerte a használatát; sokan régi muskéták elefántcsont és gyöngyház díszeit csodálták, és fogalmuk se volt róla, hogy kell megtölteni és elsütni a fegyvert.

A tömeg, amint visszavonult a katonaság, kifosztotta a városi raktárt.

És a nép két kis ágyút húzott a városháza felé.

Kongatták a harangot a Notre-Dame-ban, a városháza tornyában, minden templomban. Ki tudja, honnan - tán az utcák köve alól? - sápadt, sovány, meztelen férfiak és nők jöttek elő. Tegnap még azt kiabálták: Kenyeret!, ma már azt kiabálták: Fegyvert!

Elképzelni se lehet gyászosabb látványt, mint ezekét a csont és bőr emberekét, akik egy-két hónapja jöttek vidékről, besurrantak Párizsba, és megtelepedtek a kiéhezett városban, mint vámpírok a temetőben.

Ezen a napon a mindenfelől összesereglett éhezők által egész Franciaország kiáltotta királyának: "Adj szabadságot nekünk!" és Istennek: "Adj erőt nekünk!"

Billot ébredt fel előbb, felébresztette Pitout, majd elindultak a kollégium felé; borzadva látták maguk körül az égbekiáltó emberi nyomort.

Ahogy közeledtek Párizsnak a felé a része felé, amelyet ma diáknegyednek neveznek, végig az Harpe utcán, s útjuk célja, a Saint-Jacques utca környékén is, mindenütt barikádok emelkedtek, mint a Fronde idején. Asszonyok és gyermekek nagy fóliánsokat, súlyos bútorokat, drága márványtárgyakat hordtak fel a házak fölső emeleteire, hogy az idegen katonákra hajigálják őket, ha bemerészkednének a tekervényes és keskeny utcákba.

Billot látta, hogy imitt-amott egy-két királyi testőr körül csoportosulnak az emberek: a francia katonák bámulatosan rövid idő alatt megtanították őket a puska használatára; a nők és a gyerekek kíváncsian nézték a jelenetet, majdhogynem vágyakozva, hogy ők is puskát kaphassanak.

A XIV. Lajos Kollégium forrongott, a diákok fellázadtak, és elkergették tanáraikat. Billot és Pitou, a kollégium vasrácsos kapuja elé érve azt látta, hogy a növendékek éppen ostromolják a kaput, a fenyegetőzésüktől megrémült igazgató pedig sírva rimánkodik nekik, hogy térjenek jobb belátásra.

A gazda egy ideig szemlélte a belviszályt, majd sztentori hangon elkiáltotta magát:

- Melyikőjük Sébastien Gilbert?

- Én - válaszolta egy majdnem nőiesen szép arcú, tizenöt éves fiatalember, aki három-négy társa segítségével létrát támasztott a kerítésnek, látva, hogy a kaput nem tudják betörni.

- Jöjjön ide, fiam!

- Mit óhajt, uram? - kérdezte az ifjú Sébastien Billot-tól.

- Csak nem akarja elvinni? - kiáltotta az igazgató megrémülve a két fegyveres férfi láttára, akik közül az egyik, az, aki odaszólította a Gilbert fiút, csupa vér volt.

A fiú csodálkozva nézte a két idegent; nem ismerte meg tejtestvérét, Pitout, aki nagyon megnőtt, amióta utoljára látta, és különben is felismerhetetlen volt a harci felszerelésben.

- Elvinni? - kiáltotta Billot. - Még hogy én elvinném a Gilbert úr fiát, kitenném a veszélynek, hogy valami baj éri ebben a nagy zűrzavarban? Nem, nem, dehogyis!

- Látja, Sébastien - mondta az igazgató -, látja, maga megveszekedett? A barátainak nincs szükségük magára... mert hisz ezek az urak nyilván a barátai... Figyeljenek ide, diák uraim, figyeljenek ide, édes fiaim! - kiáltotta a szerencsétlen igazgató. - Engedelmeskedjenek nekem, megparancsolom, hogy engedelmeskedjenek, könyörgök, engedelmeskedjenek.

- Oro obtestorque[20] - mondta Pitou.

- Uram! - szólt korához képest rendkívüli eltökéltséggel az ifjú Gilbert. - Itt tarthatja a társaimat, de vegye tudomásul, hogy én elmegyek.

Elindult a vasrács felé. Az igazgató megragadta a karját.

De ő dacos mozdulattal hátravetette szép gesztenyebarna haját, és azt mondta:

- Vigyázzon, mit csinál, uram! Ne felejtse el, hogy az én helyzetem más, mint a többieké: az én apámat letartóztatták, börtönbe zárták, az én apám a zsarnokok hatalmában van.

- A zsarnokok hatalmában! - kiáltott Billot. - Nem, ez nem lehet igaz!

- Igen, igen - kiáltoztak a gyerekek -, Sébastien igazat mond, letartóztatták az apját, és mivel a nép kinyitja a börtönök kapuját, ő azt akarja, hogy az apja is kiszabaduljon.

- Ó, Istenem! - jajdult fel a gazda, és herkulesi karjával megrázta a kaput. - Letartóztatták Gilbert doktort. A szenvedésit! Mégiscsak igaza volt Catherine-nak!

- Igen, uram - folytatta a kis Gilbert -, az apámat letartóztatták, ezért akarok kiszökni innen, ezért akarok puskával harcba menni, és harcolni, amíg ki nem szabadítom az apámat.

E szavakat száz torokból harsogó, őrjöngő kiáltás kísérte és tette nyomatékosabbá:

- Fegyvert! Fegyvert! Adjanak fegyvert nekünk!

E kiáltozásra az utcában tolongó és ugyancsak hősi hevületben izzó tömeg odarontott a kapuhoz, hogy kiszabadítsa a kollégistákat.

Az igazgató térdre vetette magát a diákok és az ostromlók közt, és rimánkodva kinyújtotta a karját a rácson át.

- Ó, barátaim! Barátaim! Ne bántsák a gyerekeket!

- Dehogy bántjuk őket! - mondta egy királyi testőr. - Ügyes fiúk ezek, úgy fognak gyakorlatozni, mint a parancsolat.

- Barátaim! Barátaim! Értsék meg, hogy ezeket a gyerekeket rám bízták a szüleik, felelek értük, a szülők bíznak bennem... az isten szerelmére, kérem magukat, ne vigyék el a gyermekeket!

Az utca végéből, vagyis a tömeg utolsó soraiból pfujolás válaszolt a kétségbeesett könyörgésre.

Billot szembeszállt a testőrökkel, a tömeggel, magukkal a diákokkal.

- Igaza van ennek az embernek, az iskola szent és sérthetetlen. Harcoljanak a férfiak, ők vásárra vihetik a bőrüket, a hétszázát, de a gyerekeknek élniük kell, az ő életük a jövő záloga.

Helytelenítő zúgolódás fogadta e szavakat.

- Ki nem ért egyet velem? - kiáltott Billot. - Biztos, hogy az apák igen... Én nem a levegőbe beszélek, tegnap két ember halt meg a karjaim között, még itt a vérük az ingemen. - Véres kabátjára és ingére mutatott, olyan magasztos mozdulattal, hogy senki se tudta kivonni magát a hatása alól. - Tegnap - folytatta - harcoltam a Palais-Royalnál meg a Tuilériáknál, és ez a gyerek is harcolt, de ennek a gyereknek se apja, se anyja, és különben is már nagy legény. - Pitoura mutatott; Pitou kidüllesztette a mellét. - Ma újra harcolni fogok, de nem akarom, hogy bárki azt mondhassa: "A párizsiak nem bírtak az idegen katonákkal, és segítségül hívták a gyerekeket."

- Úgy van! - kiáltozták mindenfelől nők és katonák. - Igaza van. Maradjatok bent, gyerekek!

- Ó, köszönöm, köszönöm, uram - hálálkodott az igazgató, és megpróbálta a rácson keresztül megszorítani Billot kezét.

- És főleg Sébastien Gilbert-en legyen rajta a szeme, nagyon vigyázzon rá! - mondta Billot.

- Énrám ne vigyázzon senki! Úgyis megszököm! - kiáltott a fiatalember ólomszürkén a dühtől, és megpróbálta kitépni magát az ügyeletesek kezéből.

- Engedjenek be - mondta Billot -, majd én megnyugtatom.

A tömeg utat adott neki. A gazda kézen fogta Ange Pitout, és benyomult vele a kollégium udvarára.

Máris három-négy testőr és vagy egy tucat önkéntes silbak őrizte a kapukat és zárta el a kijáratokat a fiatal lázadók elől.

Billot egyenesen odament Sébastienhez, és nagy kérges tenyerébe fogta a fiú finom fehér kezét.

- Megismer engem, Sébastien?

- Nem.

- Billot gazda vagyok, az apja bérlője.

- Most már megismerem, uram.

- Hát ezt a fiút ismered-e? - kérdezte Billot, és a társára mutatott.

- Ange Pitou - mondta a diák.

- Igen, Sébastien, én vagyok az.

És Pitou, sírva örömében, tejtestvére és egykori tanulótársa nyakába borult.

- Jól van - mondta a gyermek, de nem derült fel az orcája. - Na és?

- Na és?... Elfogták az apádat, de én vissza fogom őt adni neked.

- Maga?

- Igen, én. És mindazok, akik velem vannak. Az ördögbe is! Tegnap már közelebbi ismeretségbe kerültünk az osztrákokkal meg a puskáikkal.

- Íme, a bizonyíték - csapott a karabélyára Pitou.

- Ugye, kiszabadítjuk az apját? - kiáltott Billot a tömeg felé fordulva.

- Igen, kiszabadítjuk - zúgta a tömeg.

Sébastien megrázta a fejét.

- Apám a Bastille-ban van - mondta szomorúan.

- Na és? - kiáltott Billot.

- Na és... a Bastille-t nem lehet elfoglalni - válaszolta a fiú.

- Ha ez a meggyőződésed, akkor mit akartál csinálni?

- Oda akartam menni a térre, harcolni... És lehet, hogy az apám meglátott volna valamelyik rácsos ablakból.

- Az lehetetlen.

- Lehetetlen? Miért volna lehetetlen? Egyszer arra sétáltunk a társaimmal, és láttam egy fogoly arcát. Ha az a fogoly az apám lett volna, biztosan megismerem, és odakiáltom neki: "Ne félj, jó apám, itt vagyok!"

- És ha a Bastille őrei megöltek volna?

- Akkor az apám látta volna a halálomat.

- Kegyetlen, rossz fiú vagy, Sébastien! Képes lennél az apád szeme láttára megöletni magad! Arra nem gondolsz, hogy belehalna szegény a fájdalomba, hiszen te vagy a legnagyobb kincse a világon? Szívtelen fiú vagy, Gilbert.

És a gazda eltaszította magától a gyermeket.

- Igen, szívtelen! - üvöltötte zokogva Pitou.

Sébastien hallgatott.

Billot gyönyörködve nézte gyöngyházfényű fehér arcát, tűzben égő szemét, íves, ironikus száját; a fiú minden vonása arról tanúskodott, hogy nemes lélek lakozik benne, és nemes vér csörgedezik ereiben.

- Szóval az apád a Bastille-ban van? - szólalt meg a gazda.

- Igen.

- És miért?

- Mert apám La Fayette és Washington barátja, mert apám karddal küzdött Amerika függetlenségéért és tollal Franciaország függetlenségéért, mert apámat az óceán mindkét partján ismerik mint a zsarnokság esküdt ellenségét, mert az apám elátkozta a Bastille-t, ahol ártatlanul sínylődnek az emberek... Ezért zárták a Bastille-ba.

- Mikor?

- Hat napja.

- És hol tartóztatták le?

- Le Havre-ban, amint kikötöttek.

- Ezt honnan tudod?

- Kaptam egy levelet tőle.

- Le Havre-ból?

- Igen.

- És azt mondod, hogy ott is tartóztatták le...

- Igazában Lillebonne-ban.

- Ne neheztelj már rám, fiam, mondj el mindent, amit tudsz! Esküszöm, hogy kiszabadítom az apádat, vagy ott halok meg a Bastille falainál.

Sébastien a gazdára nézett, és látva, hogy szívből beszél, megenyhült iránta.

- Lillebonne-ban szerét ejtette, hogy ceruzával ráírja egy könyv fedelére:

"Sébastien! Letartóztatnak, a Bastille-ba visznek.

Ne csüggedj! Reménykedj és tanulj!

Lillebonne, 1789. július 7.

Utóirat: Azért fogtak le, mert a szabadságért harcolok. Párizsban van a fiam, a XIV. Lajos Kollégiumban. Az emberiség nevében kérem e könyv megtalálóját, hogy juttassa el ezt a könyvet a fiamnak; Sébastien Gilbert a neve."

- És mi lett a könyvvel? - kérdezte izgalomtól elfúló hangon Billot.

- Apám egy aranypénzt tett a könyvbe, átkötötte egy madzaggal, és kidobta az ablakon.

- És?

- A plébános találta meg. A hívei közül kiválasztott egy erős fiatalembert, és azt mondta neki: "Hagyjál tizenkét frankot a családodnak, mert nincs mit enniük, a maradék tizenkettőből pedig vidd el ezt a könyvet egy szegény fiúnak, akinek azért tartóztatták le az apját, mert szereti a népet." A fiatalember tegnap délben ért ide, átadta az apám könyvét... hát innen tudom, hogy az apámat letartóztatták.

- Nohát - mondta Billot -, ez egy kicsit kibékít a papokkal. Csak az a baj, hogy nem mind ilyen. És hol az a derék fiatalember?

- Már tegnap este visszaindult. Azt reméli, hogy öt frankot még a családjának juttathat abból a tizenkettőből, amit magához vett.

- Látod, Gilbert, milyen nagyszerű ez a nép! - mondta Billot örömkönnyekkel a szemében.

- Most már mindent tud.

- Igen.

- Azt ígérte, hogy ha mindent elmondok, kiszabadítja az apámat. Én mindent elmondtam, most magán a sor, hogy teljesítse ígéretét.

- Azt mondtam, hogy kiszabadítom, vagy meghalok... És most mutasd azt a könyvet!

- Tessék! - Sébastien elővette a zsebéből a Társadalmi szerződés egy példányát.

- És hol van rajta az apád kézírása?

- Itt, ni - mutatta meg a fiú a doktor írását.

A gazda megcsókolta a betűket.

- Légy nyugodt! - mondta. - Megyek, kihozom apádat a Bastille-ból.

- Boldogtalan! - kiáltott a kollégiumigazgató megragadva Billot mindkét kezét. - Hogyan akar az állam foglyának közelébe férkőzni?

- Hát a Bastille bevételével, a hétszentségit!

Néhány testőr hahotára fakadt. A nevetés mindenkire átragadt.

- Miért? - hordozta körbe villámló tekintetét Billot. - Mi az a Bastille, ha szabad kérdeznem?

- Kő - mondta egy katona.

- Vas - mondta egy másik.

- És tűz - mondta egy harmadik. - Vigyázzon, uram, mert ott könnyen megégetheti magát az ember.

- Bizony, könnyen megégetheti magát - visszhangozta a megrettent tömeg.

- Hej, ti párizsiak! - üvöltött a gazda. - Van csákányotok, és féltek a kőtől, van ólmotok, és féltek a vastól, van puskaporotok, és féltek a tűztől. Hej, ti gyáva párizsiak! Nyúlszívű párizsiak, rabszolgafajzat párizsiak! Ki olyan bátor, hogy eljöjjön Pitouval meg velem bevenni a királyi Bastille-t? Billot-nak hívnak, és majorosgazda vagyok Île-de-France-ban. Előre!

Billot maga volt a megtestesült bátorság.

A fellelkesült tömeg köréje gyűlt, és azt kiáltozta:

- Menjünk a Bastille ellen! A Bastille ellen!

Sébastien belekapaszkodott Billot-ba, de az gyengéden lefejtette az ujjait.

- Mondd meg, fiam, mi volt az utolsó szó apád levelében!

- Az, hogy tanulj - felelte Sébastien.

- Nahát akkor! Neked itt kell tanulnod... Mi is tanulni megyünk ugyan, csakhogy mi rombolni és ölni tanulunk.

A fiatalember egy szót se szólt, csak a kezébe temette az arcát, és még Ange Pitou ölelését se viszonozta. Hirtelen olyan görcsös rángás lett úrrá rajta, hogy be kellett vinni a kollégium betegszobájába.

- A Bastille-hoz! - kiáltotta Billot.

- A Bastille-hoz! - kiáltotta Pitou.

- A Bastille-hoz! - visszhangozta a tömeg.

És megindultak a Bastille ellen.

Most pedig engedje meg az olvasó, hogy tájékoztassuk azokról a legfontosabb politikai eseményekről, amelyek a legutóbbi munkánkban taglalt események óta lezajlottak a francia udvarban.

Akik ismerik e kor történelmét, vagy idegenkednek a száraz történetírástól, nyugodtan átugorhatják ezt a fejezetet, mivel a következő fejezet pontosan illeszkedik az előzőhöz, és emez csak az igényes szellemek kedvéért íródott, azok kedvéért, akik az összes körülményeket tudni akarják.

Egy vagy két év óta valami ismeretlen erő - múltból fakadó és jövőt fakasztó hihetetlen erő - morajlott a látóhatáron.

A Forradalom.

A haláltusáját vívó Voltaire felkönyökölt halottas ágyán, és kialvó szeme előtt feltündökölt a hajnal, mely még a holtak birodalmát is beragyogta.

Mert a Forradalom - miként Krisztus, a forradalom eszméjének megtestesítője -, ítél elevenek és holtak felett.

Retz bíboros azt írja, hogy amikor Ausztriai Anna régens lett, mindenki azt hajtogatta: Olyan jóságos a királyné!

Quesnoy doktor, aki Pompadourné orvosa volt, és ott is lakott nála, összetalálkozott egyszer XV. Lajossal, és olyan - tiszteletnek semmiképp sem nevezhető - érzés lett úrrá rajta, hogy elsápadt, és reszketni kezdett.

- Mi lelte? - kérdi tőle Hausset-né.

- Valahányszor meglátom a királyt, eszembe jut, hogy ez az ember leüttetheti a fejemet - feleli Quesnoy.

- Ó, ez a veszély igazán nem fenyegeti - mondja Hausset-né -, hiszen maga is tudja: Olyan jóságos a király!

Olyan jóságos a király! Olyan jóságos a királyné! - ezzel a két mondattal csinálták a Francia Forradalmat.

Amikor XV. Lajos meghalt, az egész ország fellélegzett. Végre megszabadultak a Pompadouroktól, a Dubarryktól, a Szarvaskerttől, azaz a király kéjlakától.

XV. Lajos gyönyöre sokba került a nemzetnek: évi hárommillióba.

Szerencsére fiatal, erkölcsös, emberszerető, majdhogynem filozófus király került a trónra.

Egy olyan király, aki - miként Rousseau Émile-je - kitanult egy mesterséget, sőt nem is egyet, hanem hármat.

Lakatos, órás és gépész volt.

A király, belepillantva a hatalmas, rémisztő szakadékba, eleinte minden kérést, kegyet megtagad. Az udvaroncok megremegnek. Csak az nyugtatja meg őket, hogy nem a király utasítja el a kérésüket, hanem Turgot, és hogy a királyné talán még nem királyné, vagyis ma még nincs meg az a befolyása, amely holnap már meglehet.

1777-ben aztán a királyné szert tesz a várva várt befolyásra: gyermeket szül; a király, aki már eddig is olyan jóságos volt, olyan jó férj, most már jó atya is lehet.

Hogy tagadhatna meg bármit is attól az asszonytól, aki örökössel ajándékozta meg a koronát?

No meg arról se feledkezzünk meg, hogy a király nemcsak jó férj, hanem jó testvér is; emlékezetes, hogyan áldozta fel Beaumarchais-t Provence grófja kedvéért, pedig a király nem is szereti a folyton tudálékoskodó Provence grófot.

Annál jobban szereti viszont Artois grófját, aki maga a francia szellem, nemesség és elegancia.

Annyira szereti, hogy ha néha megtagadja a királyné valamely kérését, csak annyi kell, hogy Artois gróf csatlakozzon a királynéhoz, és a király máris enged a kérésnek.

Így aztán a szeretetre méltó emberek uralma ez. Calonne úr, a világ egyik legnyájasabb embere a pénzügyek főfelügyelője; ő mondta egyszer a királynénak:

- Asszonyom! Ha teljesíthető a kérése, máris teljesítve van, ha teljesíthetetlen, akkor holnap lesz teljesítve.

Ez a bűbájos válasz szájról szájra jár Párizs és Versailles szalonjaiban, és újra kinyílik a kiadások végleg lezártnak hitt fekete könyve.

A királyné megvásárolja Saint-Cloud-t.

A király megvásárolja Rambouillet-t.

Most nem a királynak vannak kegyencei, hanem a királynénak: Yolande de Polignac hercegné és a férje éppolyan sokba kerül Franciaországnak, mint Pompadour és Dubarry XV. Lajos idején.

Javasolják az állami fizetések csökkentését. Vannak, akik támogatják a javaslatot. De Coigny úr, aki bizalmas ember a palotában, hevesen tiltakozik az ellen, hogy őneki megnyirbálják a jövedelmét; találkozik a királlyal a folyosón, jelenetet rendez neki. A király valósággal elmenekül előle, és este nevetve meséli:

- Azt hiszem, Coigny megvert volna, ha nem engedek neki.

Egy királyság sorsa olykor csekélységen múlik: például egy apród sarkantyúján.

Meghalt XV. Lajos; ki lesz Aiguillon utóda?

XVI. Lajos király Machaut-t szeretné. Machaut azok közé a miniszterek közé tartozik, akik fenntartották a már ingadozó trónust. A király nagynénjei Maurepas mellett vannak, mert az igen szórakoztató ember, és szép dalokat ír. Már három kötetre valót írt Pontchartrainban, és az emlékiratainak nevezi őket.

Megkezdődik az akadályverseny: A király és a királyné küldötte ér-e oda előbb Arnouville-be vagy a hercegnőké Pontchartrainba?

A király kezében van a hatalom, tehát neki van nagyobb esélye. Tollat ragad, és azt írja:

"Azonnal induljon Párizsba! Várom."

Borítékba teszi a sürgönyt, és ráírja a borítékra:

"Machaut grófnak, Arnouville."

Hívatnak egy apródot a királyi istállóból, odaadják neki a pecsétes levelet, és megparancsolják, hogy lóhalálában vágtasson Arnouville-be.

Alighogy az apród kilép az egyik ajtón, a fenséges asszonyok bebocsájtást nyernek a másikon.

Belépnek és könyörögnek a királynak, hogy Maurepas-t válassza miniszternek. A király nem akarja megtagadni a kérésüket - Olyan jóságos a király! -; csak időt akar nyerni.

Engedni fog a kérésnek, de majd ha elég messze lesz az apród... olyan messze, hogy már ne lehessen utolérni.

A király a faliórát lesve viaskodik a nagynénjeivel - fél óra elég lesz -; az az óra nem fogja becsapni, hiszen ő szokta mindennap beállítani.

Húsz perc múltán beadja a derekát:

- Jól van, érjék utol az apródot, ha tudják.

A hercegnők kisietnek... Valaki pattanjon lóra, és vágtasson az apród után; nem számít, ha kidől alóla a ló... két lovat, tízet is halálra hajszolhat, csak érje utol a futárt!

Egyetlen ló se fog kidőlni.

Az apród lefelé menet megbotlott a lépcsőn, és letörött az egyik sarkantyúja. No persze fél sarkantyúval is lehet vágtatni.

Csakhogy Abzac lovag, az istálló parancsnoka, minden futárt megszemlél, és a világ minden kincséért se bocsátana útjára az olyan futárt, aki felszerelése hiányossága miatt szégyent hozhatna a királyi istállóra.

Az apród tehát csak hibátlan sarkantyúval indulhat.

Következőleg nem az arnouville-i úton érik utol az apródot - lóhalálában nyargalva -, hanem a palota udvarán.

Épp nyeregbe száll; már kifogástalan a felszerelése.

Visszaveszik tőle a levelet; változatlanul hagyják a levél szövegét (minek is változtatnának rajta?), a borítékra pedig azt írják: "Maurepas gróf úrnak, Pontchartrain."

A királyi istálló becsülete meg van mentve, a monarchia elveszett.

Maurepas-val és Calonne-nal minden remekül megy: kinek arany jut, kinek éhezés. Az udvaroncokon kívül a főadóbérlők is kitesznek magukért.

XIV. Lajos azzal kezdte uralkodását, hogy Colbert javaslatára felakasztatott két főadóbérlőt. Aztán szeretőül választotta La Vallière-t, és felépíttette Versailles-t. La Vallière nem került pénzébe.

De Versailles, amelyet otthonul szánt neki, sokba került.

Aztán 1685-ben elűznek egymillió szorgos embert Franciaországból azzal az ürüggyel, hogy protestánsok.

1707-ben - még a Napkirály uralkodása alatt - Boisguillebert azt írja 1698-ról:

"Az idő tájt még viszonylag jól mentek a dolgok: még volt olaj a lámpásba. Mára mindennek befellegzett, mert nincs nyersanyag."

És mit szóljanak - Jézus Isten! - nyolcvan évvel későbben, a Dubarryk meg a Polignacok dúlása után? Amikor a nép már nemcsak fárad, izzad, hanem vért izzad? Mert ez a lényeg.

Csak most már kedvesen zsigerelik ki a népet.

Azelőtt az adóbérlők kemények, kegyetlenek és olyan hidegek voltak, mint a tömlöcök, amelyekbe áldozataikat vetették.

Ma igazi filantrópok: egyik kezükkel, szent igaz, kifosztják a népet, de a másikkal ispotályokat építenek nekik.

Egy pénzügyi szakértő barátom állítja, hogy a százhúszmilliós sóilleték hetven százaléka az adóbérlők kezéhez tapadt.

Egy gyűlés során, amikor az adó begyűjtése és felhasználása ügyében tettek fel kérdést, egy tanácsnok a következő szójátékot találta mondani:

"Nem gyűjtési rendre, hanem rendi gyűlésre volna szükség."

A szikra lőporos hordóba hullott, az anyag lángra lobbant: tűzvész lett belőle.

Mindenki a tanácsnok mondását idézte, mindenki a rendi országgyűlés összehívását követelte.

Az udvar 1789. május elsejére összehívta a rendi országgyűlést.

1788. augusztus 24-én Brienne visszavonult a politikától. Ő is azok közül való volt, akik könnyű kézzel bántak a pénzügyekkel.

De nyugalomba vonulva adott egy jó tanácsot: hívják vissza Neckert a kormányba.

Az egész ország bizalmát élvező Necker miniszteri tárcát kapott.

Ezenközben országszerte a három rend kérdését vitatták.

Sieyès megjelentette híres röpiratát a harmadik rendről.

A Dauphiné (amelynek rendjei az udvar akarata ellenére gyűltek össze) úgy döntött, hogy a harmadik rendet ugyanannyian képviseljék, mint a nemességet és a papságot.

XVI. Lajos összehívta az előkelőségek gyülekezetét. Harminckét napig üléseztek, 1788. november 6-tól december 8-ig.

Ezúttal Isten is beleavatkozott a dolgok menetébe. Ha a királyok korbácsa nem elegendő, Isten is megsuhogtatja a korbácsát, és megbiztatja a népeket.

Jött a tél és vele az éhínség.

Éhséggel és hideggel köszöntött be az 1789-es esztendő.

Párizsba csapatokat vezényelnek, az utcára őrjáratokat.

Kétszer vagy háromszor puskát szegeznek az éhhalál szélén lévő tömegre.

Aztán nem használják a puskát, amikor pedig használni kellene.

Április 26-a reggelén, öt nappal a rendi gyűlés megnyitása előtt egy név jár szájról szájra a tömegben.

E nevet súlyos átkok kísérik, annál is súlyosabbak, mivel a név egy meggazdagodott munkás neve.

Réveillon, a Saint-Antoine külvárosban levő híres papírgyár igazgatója állítólag azt mondta, hogy le kell szállítani tizenöt soura a munkások napszámát.

Ez igaz.

A fáma szerint az udvar a fekete rendszalagot adományozza Réveillonnak, vagyis a Szent Mihály-renddel tünteti ki.

Ez viszont nem igaz.

A vaklárma szükségképpen együtt jár a lázongással. De figyelemre méltó, hogy a lázongást főleg a rémhírek dagasztják felkeléssé, majd változtatják forradalommá.

A tömeg csinál egy bábut, elnevezi Réveillonnak, kitűzi rá a fekete szalagrendet, a bábut felgyújtja Réveillon kapuja előtt, majd a városháza elé viszi, és a tétlen városi hatóságok szeme láttára megégeti.

A büntetlenségen felbátorodva a tömeg bejelenti, hogy másnap már nemcsak jelképesen, hanem valóságosan is végrehajtja az ítéletét Réveillonon.

Ezzel annak rendje és módja szerint párbajra hívták a hatalmat.

A hatalom odarendelt harminc királyi testőrt: helyesebben nem a hatalom rendelte oda őket, hanem Biron ezredes.

A harminc gárdista szemtanúja volt a nagy párbajnak. Tétlenül nézték, amint a tömeg feldúlja az üzemet, kihajigálja a berendezést az ablakon, mindent összetör, mindent felperzsel. A csetepaté közben lába kelt ötszáz Lajos-aranynak.

Megitták a bort, amit a pincében találtak, és amikor a bor elfogyott, megitták a festéket.

Április 27-e ennek az aljasságnak a jegyében telt.

A harminc gárdista megsegítésére odaküldtek néhány testőrszázadot. A francia katonák előbb vaktölténnyel, majd igazi tölténnyel lőttek. Estefelé megérkezett az újabb erősítés: a Bezenval vezette svájciak.

Felkelés dolgában a svájciak nem ismernek tréfát.

A svájciak nem vesztegették az idejüket vaktölténnyel való ijesztgetésre, és mivel a svájciak született vadászok, mesterlövészek, vagy húsz fosztogató ott maradt a kövezeten.

Némelyiknél ott volt az említett ötszáz Lajos-aranyból neki jutó rész, mely így Réveillon asztalfiókjából a fosztogatók zsebébe, a fosztogatók zsebéből pedig a svájciak tarsolyába vándorolt.

Bezenval, ahogy mondani szokás, elvégezte a piszkos munkát.

A király nem mondott köszönetet neki, de nem is feddte meg.

Márpedig, ha a király nem mond köszönetet, az felér egy feddéssel.

A legfelső bíróság vizsgálatot indított.

A király lezárta a vizsgálatot.

Végül is ki lobbantotta lángra Franciaországot? Senki sem tudta megmondani.

Forró nyarakon olykor gyújtogatás nélkül fellobban a láng, s nem lehet megakadályozni a tűz továbbterjedését...

Megvádolták az orléans-i herceget.

A vád valótlan volt; elejtették a vádat.

29-én Párizs nyugodt volt, vagy legalábbis nyugodtnak látszott.

Május 4-én a király és a királyné az egész udvar kíséretében a Notre-Dame-ba ment misére.

Sokszor felhangzott, hogy "Éljen a király!", és még többször, hogy "Éljen a királyné!"

Az volt az utolsó békés nap.

Másnapra megritkult az "Éljen a királyné!" kiáltás, és megszaporodott, hogy "Éljen az orléans-i herceg!".

E kiáltás igencsak rosszulesett szegény asszonynak, aki annyira gyűlölte a herceget, hogy nem átallotta gyávának nevezni.

Mintha ugyan valaha is lett volna gyáva az orléans-iak közt a Napkirály testvéröccsétől, a casseli győzőtől a chartres-i hercegig, aki Jemmapes-nál és Valmynál vitézkedett!

Egy szó, mint száz, szegény felséges asszony kis híján elalélt; úgy kellett támogatni, mert már lefittyedt a feje. Campanné számol be róla az emlékirataiban.

De a királyné hamar felszegte a fejét: gőgösen és megvetően. Akik akkor látták az arcát, soha többé nem mondták, hogy: Olyan jóságos a királyné!

Fennmaradt három portré a királynéról; az egyik 1776-ban készült, a másik 1784-ben, a harmadik 1788-ban.

Láttam mindhármat. Nézzék meg őket! Ha valaha egyetlen teremben lesznek láthatók, e három portréból kiolvasható lesz Mária Antónia egész története.

Az országgyűlés, amelynek célja a három rend összebékítése volt, hadüzenet lett.

- Még hogy három rend! - mondta Sieyès. - Nem. Három nemzet.

Május 3-án, egy nappal a Notre-Dame-beli mise előtt, a király fogadta a küldötteket Versailles-ban.

Voltak, akik azt tanácsolták neki, hogy mellőzze az etikettet.

A király hallani se akart róla.

Először a klérust fogadta.

Aztán a nemességet.

Végül a harmadik rendet.

A harmadik rend sokáig várakozott.

A harmadik rend zúgolódott.

A régi országgyűléseken a harmadik rend térden állva szónokolt.

A harmadik rend szószólóját nem lehetett rábírni, hogy letérdepeljen.

Úgy határoztak, hogy a harmadik rend ne tartson szónoklatot.

A május 5-i ülésen a király kalapban jelent meg.

A nemesség is kalapban volt.

A harmadik rend is fel akarta tenni a kalapot, de akkor a király levette a kalapját, nehogy a polgárok kalapban mutatkozhassanak előtte.

Június 10-én, szerdán Sieyès belép a gyűlésterembe. Látja, hogy szinte csak a harmadik rend képviselteti magát.

A papság és a nemesség másutt ülésezik.

- Ideje, hogy dűlőre vigyük a dolgot - jelenti ki Sieyès. És azt javasolja, hogy szólítsák fel a papságot és a nemességet: egy órán belül jelenjenek meg. - A távolmaradók pedig elmarasztaltatnak.

Német és svájci sereg vette körül Versailles-t. Egy ágyúüteg csövei irányultak az országgyűlésre.

Sieyès mit se látott ebből. Ő csak azt látta, hogy a nép éhezik.

- De hát a harmadik rend önmagában nem alkothat rendi országgyűlést! - mondják Sieyèsnek.

Mire azt válaszolja:

- Annál jobb! Akkor nemzetgyűlést alkot.

A hiányzók távol maradnak, és Sieyès javaslata elfogadtatik; a harmadik rend négyszáz szótöbbséggel NEMZETGYŰLÉSSÉ alakul.

Június 19-én a király parancsot ad, hogy zárják be azt a termet, ahol a nemzetgyűlés ülésezik.

De ürügy nélkül nem lehet efféle államcsínyt végrehajtani.

Azzal az ürüggyel zárják be a termet, hogy alkalmassá kell tenni egy hétfőn megtartandó királyi rendezvényre.

Június 20-án reggel hét órakor a nemzetgyűlés elnökének tudomására jut, hogy aznap nem lesz ülés.

Nyolc órakor, számos képviselővel a nyomában, megjelenik az ülésterem előtt.

A kapuk zárva vannak, a kapuk előtt őrök strázsálnak.

Esik az eső.

Be akarják törni a kapukat.

Az őrök szuronyt szegeznek: ez a parancs.

Valaki azt javasolja, hogy gyűlésezzenek a gyakorlótéren.

Valaki más Marlyt javasolja.

Guillotin a labdaházat.

Guillotin!

Milyen különös, hogy éppen Guillotin javasolja a labdaházat, az az ember, akinek a neve - egy e-vel kibővítve - oly híres-hírhedtté válik négy év múlva!

Guillotin tehát a labdaházat javasolja, a kopár, roskadozó, huzatos labdaházat.

Jézusnak a betlehemi jászol volt a bölcsője. A Forradalomnak a versailles-i labdaház.

Jézusnak egy szűz asszony volt az anyja.

A Forradalomnak egy megerőszakolt nemzet.

A tüntetésre királyi szóval válaszol a király: VÉTÓ!

Dreux-Brézé főudvarmester parancsot kap, hogy oszlassa fel a lázadók gyűlését.

- Mi a nép akaratából vagyunk itt - mondja Mirabeau -, csak szuronnyal a hasunkban megyünk ki innét.

Így mondta, nem úgy, hogy "csak a szuronyok ereje távolíthat el bennünket". Vajon miért van a nagy emberek mögött egy-egy kis szónoklattan-tanár, aki azzal az ürüggyel, hogy szép kerekké alakítja a mondásokat, tönkreteszi őket?

Vajon miért állt egy zugszónok Mirabeau mögött a labdaházban?

Cambronne mögött Waterloonál?

Mirabeau válaszát megvitték a királynak.

A király egy kis ideig fel-alá járkált, mint akinek bosszúsága van.

- Nem akarnak elmenni? - kérdezte.

- Nem, felség.

- Hát akkor maradjanak!

Mint látható, a királyi hatalom meghajolt a nép akarata előtt, méghozzá igen mélyen.

Június 23-a és július 12-e közt viszonylag csend és nyugalom volt; de fojtogató, vihar előtti csend.

Július 11-én a király enged a királyné, Artois gróf, Polignacék meg az egész versailles-i kamarilla nyomásának: meneszti Neckert. 12-én a hír szétfut Párizsban.

Láttuk, mi lett a hatása. 13-án este Billot már azt látta, hogy égnek Párizs kapui.

13-án este Párizs védekezett; 14-én reggel már kész volt támadni.

Július 14-e reggelén Billot azt kiáltotta: "A Bastille-hoz!", és háromezer ember visszhangozta a kiáltást, mely egykettőre az egész párizsi nép jelszava lett.

Merthogy volt egy kőkolosszus, amely majdnem öt évszázada akkora súllyal nehezedett Franciaország mellére, mint ama pokoli szikla Sziszüphosz vállára.

De Franciaország kevésbé bízott önnön erejében, mint a titán, és nem is próbálta megemelni a kőkolosszust.

A Bastille volt az a kőkolosszus; a hűbériség billoga Párizs homlokára ütve.

A király - Hausset-né szavával élve - olyan jóságos volt, hogy nem fejeztette le az embereket.

Csak a Bastille-ba záratta őket.

És ha valaki királyi parancsra a Bastille-ba került, az ott is maradt, elfeledve, elföldelve, megsemmisítve.

Ott maradt, amíg a királynak eszébe nem jutott, de hát a királyoknak annyi új dologgal kell törődniük, hogy bizony gyakran megfeledkeznek a régi dolgokról.

Egyébként a Bastille erődjén kívül volt még vagy húsz hasonló erőd Franciaországban: For-l'Évêque, Saint-Lazare, a Châtelet börtön, a Conciergerie, Vincennes, Roche és If vára, a Szent Margit-szigetek, Pignerol meg a többi.

De hát mégiscsak a Bastille volt a Bástya, amiként Róma a Város. A Bastille bástyája többet jelentett, mint az összes többi bástya együttvéve.

Csaknem egy évszázadon át ugyanabból a családból került ki a Bastille kormányzója.

Châteauneuf volt az első. Őt a fia, Lavrillière követte. Aztán az unoka, Saint-Florentin következett. 1777-ben halt ki a dinasztia.

Kormányzóságuk idején, amelynek nagy része XV. Lajos uralkodására esett, annyi királyi elfogatóparancsot írtak alá, hogy azt megszámolni se lehet. Egyedül Saint-Florentin több mint ötvenezret írt alá.

A királyi elfogatóparancs remekül jövedelmezett.

Vásárlói voltak az apák, akik meg akartak szabadulni a fiuktól.

Vásárlói voltak az asszonyok, akik meg akartak szabadulni a férjüktől.

Minél szebb volt az asszony, annál kevesebbe került az elfogatóparancs.

A szépasszony meg a miniszter könnyen megegyezett; nem kellett más, csak egy kis nyájaskodás.

XIV. Lajos uralkodásának vége óta minden állami börtön, és főleg a Bastille, a jezsuiták kezében volt.

Emlékeztetőül néhány fontosabb fogoly:

A Vasálarcos, Lauzun, Latude.

A jezsuita rend gyóntató rend volt; a jezsuiták, a nagyobb biztonság kedvéért meggyóntatták a rabokat.

A még nagyobb biztonság kedvéért hamis néven temették el a halott foglyokat.

A Vasálarcost, mint emlékezetes, Marchialy néven temették el.

Negyvenöt évet töltött börtönben.

Lauzun tizennégyet.

Latude harmincat.

De a Vasálarcos és Lauzun legalább csakugyan főbenjáró bűnt követett el.

A Vasálarcos (hogy valóban a fivére volt-e XIV. Lajosnak, nem tudhatni!) úgy hasonlított XIV. Lajosra, mint egyik tojás a másikra.

Igazán nagy óvatlanságra vall, ha valaki hasonlítani merészel egy királyra.

Lauzun majdnem nőül vette, sőt, titkon nőül is vette Montpensier hercegnőt.

Igazán nagy óvatlanságra vall, ha valaki nőül merészeli venni XIII. Lajos unokahúgát, IV. Henrik király unokáját.

De mit követett el Latude, szegény ördög?

Nem átallt szerelemre lobbanni Poisson kisasszony, vagyis Pompadourné, vagyis a király kedvese iránt.

Szerelmes levelet írt neki.

Egy tisztességes asszony visszaküldte volna azt a levelet annak, aki írta, Pompadourné viszont elküldte Sartines rendőrfőnöknek.

És Latude-öt elfogták (megszökött; újra elfogták), és harminc évig rács mögött tartották a Bastille-ban, Vincennes-ben és a bicètre-i őrültekházában.

Nem ok nélkül övezte hát gyűlölet a Bastille-t.

A nép úgy gyűlölte, mint valami élőlényt; mesebeli sárkánynak vagy óriási szörnyetegnek látta, amely könyörtelenül felfalja az embereket.

Érthető hát, mennyire fájt szegény Sébastien Gilbertnek, amikor megtudta, hogy az apja a Bastille-ban van.

Érthető Billot meggyőződése is, hogy a doktor soha többé nem kerül ki a börtönből, hacsak erőszakkal ki nem szabadítják.

És érthető, miért volt a tömeg kitörő lelkesedése, amikor Billot elkiáltotta magát: "Menjünk a Bastille ellen!"

Csakhogy - ahogyan a katonák mondták - esztelenség volt azt hinni, hogy bevehetik a Bastille-t.

A Bastille-nak védői voltak, tüzérsége, élelmiszerkészlete.

A Bastille külső falai az oromnál tizenöt, az alapnál negyven láb vastagok voltak.

A Bastille kormányzóját úgy hívták, hogy Bernard-René de Launay; harmincezer font lőport tárolt az erőd pincéiben, és megígérte, hogy ha megtámadják, levegőbe repíti a Bastille-t és vele együtt a Saint-Antoine negyed nagyobbik felét.

Billot a menet élén haladt, de már nem kiabált. A tömeget magával ragadta az eltökéltsége, a tömeg a nép fiára ismert a marcona férfiban; méltatta szavait és tetteit; Billot mögött egyre nőtt, dagadt az áradat.

A Saint-Michel rakparton már több mint háromezer, konyhakéssel, fejszével, lándzsával, puskával felfegyverkezett ember vonult utána.

Mindenki azt kiabálta:

- A Bastille-hoz! A Bastille-hoz!

Billot gondolataiba merült. Végiggondolta azokat a tényeket, amelyeket az előző fejezet végén ismertettünk, és alábbhagyott benne a lázas lelkesedés.

Kezdett világosan látni.

A vállalkozás magasztos volt, de esztelen. Ez abból is látni való volt, hogy milyen hökkent és gunyoros képet vágtak a katonák a "Menjünk a Bastille ellen!" kiáltás hallatára.

De Billot-ban csak még erősebb lett az elszántság.

Csak épp felmérte magában, hogy felelősséggel tartozik az anyáknak, feleségeknek, gyermekeknek mindazon férfiak életéért, akik felsorakoztak mögötte, és nem akart fejjel rohanni a falnak.

Billot tehát először is a városháza elé vezette a seregét.

Ott kinevezte a helyettesét meg a tiszteket - elvégre kutyák nélkül a juhász se tudja összetartani a nyájat.

"No, lássuk csak - gondolta Billot -, hány hatalom van Franciaországban! Egy, kettő vagy három?"

Bement hát a városházára, és megkérdezte, hogy ki a párizsi polgárok feje.

Azt felelték neki, hogy de Flesselles polgármester úr.

- Haj, haj! - ráncolta a homlokát Billot. - De Flesselles úr, tehát nemes, tehát a nép ellensége.

- Dehogy! - mondták. - Az egy igen szellemes ember.

Billot felment a városháza lépcsőjén.

Az előszobában útját állta egy ajtónálló, s megkérdezte, hogy mi járatban van.

- Flesselles úrral akarok beszélni - mondta Billot.

- Nem lehet - válaszolta az ajtónálló -, de Flesselles úr a városi polgárőrség kiállításán munkálkodik a tanácsnok urakkal.

- No, ez remek! - mondta Billot. - Én is épp polgárőrséget szervezek, és mivel már van háromezer emberem, érek annyit, mint Flesselles úr, akinek egy árva katonája sincs. Szóljon hát Flesselles úrnak, hogy beszélni akarok vele, mégpedig azonnal! Különben nézzen csak ki az ablakon!

Az ajtónálló kitekintett a rakpartra, és ott látta Billot embereit. Sietett a polgármesterhez, átadta az üzenetet, és nyomaték gyanánt kimutatott a háromezer fegyveresre.

Ez tüstént tiszteletfélét ébresztett a polgármesterben az iránt a férfi iránt, aki tárgyalni óhajt vele; kiment a tanácsülésről, és körbetekintett az előszobában.

Rögtön látta, hogy csakis Billot lehet az, aki hívatta.

- Maga kíván beszélni velem? - kérdezte nyájasan mosolyogva.

- Maga Flesselles úr, a párizsi polgárok elöljárója? - viszonozta kérdéssel a kérdést Billot.

- Igen, uram. Miben lehetek szolgálatára? Csak arra kérem, hogy gyorsan adja elő a kérését, mert igen sok a dolgom.

- Mondja meg nekem, polgármester úr, hány hatalom van Franciaországban!

- Az attól függ, hogy hogy érti a dolgot, kedves uram - válaszolta Flesselles.

- Adjon egyenes választ!

- Nos, ha Bailly urat kérdezi meg, ő azt fogja mondani, hogy csak egy hatalom van, a nemzetgyűlés; ha Dreux-Brézé urat kérdezi meg, ő azt fogja mondani, hogy csak egy hatalom van: a király.

- És maga melyik véleményt osztja, polgármester úr?

- Nekem is az a véleményem, hogy jelenleg egy hatalom van.

- A nemzetgyűlés vagy a király?

- Sem ez, sem az, hanem a nemzet - válaszolta Flesselles a mellfodrát gyűrögetve.

- Ó! a nemzet! - mondta Billot.

- Igen, a nemzet, vagyis azok az urak, akik odalent várakoznak késekkel meg nyársakkal felszerelkezve. A nemzet, vagyis mindenki.

- Könnyen lehet, hogy igaza van, Flesselles úr, és most már látom, hogy nem ok nélkül mondták magáról, hogy szellemes ember.

Flesselles meghajolt.

- Melyik hatalomhoz kíván fordulni a három közül, uram? - kérdezte.

- Úgy gondolom, hogy ha az embernek fontos kérnivalója van, jobban teszi, ha egyenesen az Atyaistenhez fordul, és nem a szentjeihez.

- Ezt úgy értsem, hogy a királyhoz óhajt fordulni?

- Nagy kedvem van hozzá.

- És megkérdezhetem, hogy mit óhajt kérni a királytól?

- Azt, hogy engedje ki Gilbert doktort a Bastille-ból.

- Gilbert, Gilbert... Az egy röpiratgyártó, nem? - kérdezte pökhendien Flesselles.

- Mondja úgy, hogy filozófus!

- Az egy és ugyanaz, kedves Billot uram. Úgy vélem, vajmi kevés esélye van rá, hogy ezt elérje a királynál.

- Ugyan miért?

- Először is azért, mert ha a király a Bastille-ba csukatta Gilbert doktort, nyilván oka volt rá.

- Rendben van - mondta Billot. - Majd megmagyarázza, hogy miért záratta be, én meg megmagyarázom, hogy miért kell kiengedni.

- Csakhogy a király igen elfoglalt ember, kedves Billot uram, nem fogja fogadni magát.

- Ha nem fogad, majd szerét ejtem, hogy az engedélye nélkül menjek be hozzá a palotába.

- Ha bejut a palotába, legelőször Dreux-Brézé főudvarmesterrel fog találkozni, aki menten kihajítja.

- Kihajít!

- Úgy bizony. Az egész nemzetgyűlést ki akarta hajítani. Igaz, nem sikerült neki, de ez csak egy okkal több, hogy dühöngjön, és hogy magán töltse ki a dühét.

- Jó. Akkor a nemzetgyűléshez fordulok.

- A versailles-i út le van zárva.

- Majd a háromezer emberemmel megyek.

- Ne hamarkodja el a dolgot, drága uram! Négy-ötezer svájcival és két-háromezer osztrákkal fog találkozni az úton, és azok fél kézzel elbánnak magával meg a háromezer emberével; ha összeakasztja velük a bajuszt, miszlikbe aprítják magukat.

- Hát akkor mi az ördögöt csináljak?

- Csináljon, amit jónak lát, de mindenekelőtt tegye meg nekem azt a szívességet, hogy vigye innen az embereit, mert mindenféle vasakkal verik az utcakövet, és pipáznak, márpedig hét-nyolcezer font lőpor van a pincében, és egyetlen szikra elég, hogy a levegőbe repüljünk.

- Nos, ha így áll a dolog - mondta Billot -, nem fordulok én se a királyhoz, se a nemzetgyűléshez, hanem a nemzethez fordulok, és bevesszük a Bastille-t.

- No és mivel?

- Azzal a nyolcezer font lőporral, amit maga ad nekem, polgármester úr.

- Ó! Csakugyan? - mondta Flesselles csúfondáros hangon.

- Kérem a pince kulcsát, uram.

- Maga tréfál - mondta a polgármester.

- Nem, uram, nem tréfálok. - És Billot két kézzel galléron ragadta Flesselles-t. - A kulcsokat, vagy hívom az embereimet!

Flesselles halotthalvány lett. Görcsösen összeszorult az ajka meg a foga, de a hangja nem változott: ugyanolyan gunyoros volt, mint azelőtt:

- Az igazat megvallva nagy szívességet tesz nekem, uram, hogy megszabadít a lőportól. Tehát óhajának megfelelően tüstént átadatom magának a pince kulcsát. De ne feledkezzen meg róla, hogy én vagyok a város első tisztviselője, következésképp ha az a szerencsétlen gondolata támadna, hogy tanúk előtt tegye azt, amit most kettesben csinált, egy óra múlva akasztófára kerülne. Változatlanul meg akarja kapni a lőport?

- Igen.

- És maga fogja szétosztani?

- Én hát.

- Mikor?

- Azonnal.

- Értsünk szót, uram! Nekem még negyedórára való dolgom van, és ha magának mindegy, szeretném, ha a lőporosztás csak akkor kezdődne, ha már nem leszek itt. Megjósolták ugyan, hogy erőszakos halállal fogok meghalni, de bevallom, módfelett idegenkedem tőle, hogy a levegőbe repüljek.

- Rendben van, negyedóra múlva kezdjük. De nekem is volna egy kérésem.

- Mégpedig?

- Jöjjön oda velem az ablakhoz!

- Mi végett?

- Szeretném népszerűvé tenni.

- Köszönöm szépen... Hogyan?

- Majd mindjárt meglátja.

Billot az ablakhoz vezette a polgármestert.

- Barátaim! - kiáltotta. - Még mindig be akarjátok venni a Bastille-t, igaz?

- Igen! Igen! - zengett három-négyezer torokból.

- De nincs hozzá lőporotok, igaz?

- Nincs lőporunk... Lőport! Lőport!

- Nos, a polgármester úr odaadja nekünk a lőport, ami a városháza pincéjében van. Köszönjétek meg neki, barátaim!

- Éljen a polgármester úr! Éljen Flesselles úr! - ordította a tömeg.

- Látja, uram - fordult a polgármesterhez Billot -, most már nincs szükség rá, hogy galléron ragadjam magát, se kettesben, se mások előtt, mert ha nem adja ide a lőport, a nemzet, ahogy maga nevezi a népet, a nemzet ízekre szaggatja magát.

- Tessék, a kulcs - mondta a polgármester -, maga úgy tud kérni, hogy azt nem lehet visszautasítani.

- Ó! Felbátorít, uram - mondta Billot új ötlettől felvillanyozva.

- Remélem, nincs több kérése.

- De éppen hogy van. Ismeri a Bastille kormányzóját?

- De Launay urat?

- Nem tudom, hogy hívják.

- De Launaynak hívják.

- Jó. Ismeri Launay urat?

- A barátom.

- Ez esetben nyilván maga is azt kívánja, hogy ne essen baja.

- Úgy van.

- Nos, ennek az lenne a legjobb módja, ha Launay úr átadná nekem a Bastille-t vagy legalább a doktort.

- Ugye, nem gondolja, hogy énnekem akkora hatásom van de Launay úrra, hogy rábírhatom: adja ki a foglyát, vagy adja fel az erődjét?

- Hogy mit gondolok, az rám tartozik. Én csak arra kérem magát, hogy ajánljon be hozzá.

- Figyelmeztetem, kedves Billot uram, hogy csak egymaga mehet be a Bastille-ba.

- Remek!

- Továbbá arra is figyelmeztetem, hogy ha egyedül megy be, lehet, hogy nem jön ki többé.

- Pompás!

- Akkor most megírom magának a menlevelet a Bastille-ba.

- Arra várok.

- De egy feltétellel.

- Milyen feltétellel?

- Azzal, hogy holnap nem kér tőlem menlevelet a holdba. Figyelmeztetem, hogy senkit se ismerek abból a világból.

- Flesselles, Flesselles! - szólalt meg egy fojtott és fenyegető hang a polgármester mögött. - Ha nem hagysz fel a kétszínűsködéssel, és tovább kacérkodsz az arisztokratákkal meg a néppel is, könnyen előfordulhat, hogy holnapra magadnak kell úti levelet kiállítanod egy olyan világba, ahonnan senki sem tér vissza.

A polgármester remegve hátrafordult.

- Ki merészel így beszélni velem?

- Én, Marat.

- Marat, a filozófus! Marat, az orvos! - kiáltott Billot.

- Igen - válaszolta a férfi.

- Igen, Marat, a filozófus. Marat, az orvos - mondta Flesselles. - Orvos lévén jól tenné, ha a bolondokat gyógyítaná. Bőven volna tennivalója manapság.

- Flesselles úr! - mondta vészjóslóan a férfi. - Ez a derék polgár ajánlólevelet kér magától Launay úrhoz. Felhívom a figyelmét, hogy nemcsak őt várakoztatja, hanem vele együtt vagy háromezer embert.

- Azonnal megkapja a levelet.

Flesselles odalépett egy asztalhoz, bal tenyerébe támasztotta a homlokát, jobb kezével pedig felkapott egy tollat, és sebesen papírra vetett néhány sort.

- Tessék a menlevél - nyújtotta át Billot-nak a papirost.

- Olvassa fel! - mondta Marat.

- Nem tudok olvasni - mondta Billot.

- Akkor adja ide, majd én felolvasom.

Billot odaadta neki a levelet.

Marat a következőket olvasta:

"Kormányzó úr!

Én, Párizs városának polgármestere, elküldöm magához Billot urat, avégett, hogy tárgyaljon magával a város érdekében.

1789. július 14.

DE FLESSELLES"

- Rendben van - mondta Billot. - Adja ide!

- Maga szerint jó így ez a menlevél? - kérdezte Marat.

- Jó hát!

- Várjon egy percet! A polgármester úr majd ír hozzá egy utóiratot, és akkor még jobb lesz.

Odament Flesselles-hez; a polgármester még mindig ott állt az asztalra könyökölve, és megvetően nézett arra a két emberre, akivel tárgyalt, valamint egy harmadikra, aki most jelent meg az ajtóban, félmeztelenül, karabéllyal a kezében.

Ez a harmadik ember Pitou volt: Billot után jött, készen arra, hogy minden parancsát habozás nélkül teljesítse.

- Uram! - mondta Marat Flesselles-nek. - Az utóirat, amely javítani fogja a levelet, a következő.

- Hallgatom, Marat úr.

Marat az asztalra tette a papirost, és az ujjával mutatta, hova kell írni az utóiratot.

- Billot polgár parlamenteri minőségben megy magához - mondta -, ezért a becsületével szavatolja az életét.

Flesselles-nek az arcára volt írva, hogy szívesebben vágna ököllel Marat lapos arcába, mintsem hogy teljesítse a kérését.

- Csak nem akarja megtagadni a kérésemet, uram? - szólt Marat.

- Ugyan! - válaszolt Flesselles. - Végtére is jogos, amit kér. - És odafirkantotta a post scriptumot. - De jól jegyezzék meg, uraim, hogy nem felelek Billot úr biztonságáért.

- Én viszont felelek érte - mondta Marat, és kivette a papírt a kezéből. - A maga szabadsága szavatolja az ő szabadságát, a maga feje a biztosíték rá, hogy az ő feje is a helyén maradjon... Fogja, Billot uram, itt a menlevele!

- Labrie! - kiáltott Flesselles. - Labrie!

Libériás lakáj lépett a terembe.

- A hintómat! - parancsolta Flesselles.

- Az udvaron várja a polgármester urat.

- Akkor gyerünk!... Uraim! Óhajtanak még valamit?

- Nem - válaszolt Billot és Marat egyszerre.

- Kiengedjem? - kérdezte Pitou.

- Felhívom rá a figyelmét, barátom - mondta Flesselles -, hogy egy kissé illetlen hozzá a viselete, hogy a szobám előtt őrködjön. Ha mindenáron itt akar maradni, legalább annyit tegyen meg, hogy a patrontáskáját tegye előre, a fenekét pedig nyomja a falhoz!

- Kiengedjem? - ismételte Pitou végigmérve Flesselles-t, és az arca kifejezte, hogy nemigen méltányolja, hogy a polgármester az ő rovására élcelődik.

- Igen - mondta Billot.

- Nem tudom, okosan tette-e, hogy futni hagyta ezt az embert - mondta Marat -, mert remek túsz lett volna... Igaz, akárhová megy, úgyis megtalálom, ha kell.

- Labrie! - mondta a polgármester a hintóba szállva. - Itt most lőporosztás lesz. Nem szeretném, ha bepiszkítanák a kocsimat, amikor véletlenül levegőbe röpítik a városházát, úgyhogy csapj a lovak közé, Labrie, menjünk innen!

A hintó kigördült a kapun, és megjelent a téren, ahol négy-ötezer fős tömeg morajlott.

Flesselles félt, hogy zokon veszik a távozását, sőt netalán menekülésnek gondolják.

Kihajolt a kocsiajtón.

- A nemzetgyűlésbe! - kiáltott előre a kocsisnak.

A tömeg dörgő tapsviharban tört ki.

Marat és Billot kint állt az erkélyen; ők is hallották, mit kiáltott oda Flesselles a kocsisnak.

- A fejemet teszem rá, hogy nem a nemzetgyűlésbe megy, hanem a királyhoz - mondta Marat.

- Feltartóztassuk? - kérdezte Billot.

- Nem kell - mondta Marat vérfagyasztó mosollyal. - Akármilyen gyorsan megy, úgyis utolérjük... És most foglalkozzunk a lőporral!

- Helyes! - mondta Billot.

És Pitouval a nyomukban lementek a lépcsőn.

Flesselles igazat mondott: nyolcezer font lőpor volt a városháza pincéiben.

Marat és Billot belépett az első pincébe; egy lámpást akasztottak a mennyezetre.

Pitou az ajtóban őrködött.

A lőpor húszfontos hordókban volt. Billot embereket állíttatott a lépcsőre. Az emberek láncot alkottak, és megkezdődött a hordók felszállítása.

Eleinte volt némi zűrzavar. Az emberek nem tudták, hogy jut-e mindenkinek lőpor, és ki-ki igyekezett megkaparintani a részét. De a Billot kinevezte tisztek hamar rendet teremtettek, és megszűnt a tülekedés.

Minden polgár fél font lőport kapott; ez harminc-negyven lövésre volt elegendő.

De amikor mindenki megkapta a puskaport, kiderült, hogy kevés a puska: alig ötszáz férfinak volt lőfegyvere.

Miközben folyt a lőporosztás, a fegyvert követelő sokaság egy része felment abba a terembe, ahol a tanácsnokok üléseztek. A tanácsnokok nemzetőrség felállításáról döntöttek (amint azt az ajtónálló említette volt Billot-nak). Elhatározták, hogy a nemzetőrség negyvennyolcezer főből fog állni. Ez a sereg még csak a rendeletben volt meg, de máris azon vitáztak, hogy ki legyen a parancsnoka.

Még javában tartott a vita, amikor a nép elözönlötte a városházát. A nemzetőrség magától megszerveződött. Az ellenség ellen akart vonulni. Csakhogy nem volt fegyvere.

Egyszer csak egy hintó gördült be a városháza udvarára. A polgármester tért vissza: hiába mutatta fel a király parancsát, amely Versailles-ba rendelte, nem engedték át, és erőnek erejével visszahozták a városházára.

- Fegyvert, fegyvert! - kiáltozták az emberek, amikor meglátták.

- Nekem nincs fegyverem - mondta -, de az Arsenalban biztosan van fegyver.

- Menjünk az Arsenalba!... Az Arsenalba! - kiáltotta a tömeg.

És máris öt-hatezer ember vonult a Grève rakparton.

A fegyverraktár üres volt.

A tömeg átkozódva tért vissza a városházához.

A polgármesternek nem volt fegyvere, vagy nem akart fegyvert adni a tömegnek. Hogy leszerelje a felkelőket, elküldte őket a karthauzi szerzetesekhez.

A szerzetesek kinyitották a kolostor kapuját; a tömeg mindent átkutatott, de még egy zsebbe való pisztolyt se talált.

Ezenközben Flesselles megtudta, hogy Billot és Marat még a pincében van, és kihasználva az alkalmat azt javasolta, hogy menesszenek tanácsnokokból álló küldöttséget Launayhoz, és kérjék meg, hogy tüntesse el az ágyúkat.

Merthogy előző nap a lőréseken kikandikáló ágyúcsövek bőszítették a legjobban a tömeget. Flesselles azt remélte, hogy ha az ágyúk eltűnnek, a nép megelégszik az eredménnyel, és felhagy az ostrom tervével.

Épp elindult a küldöttség, amikor a nép dühöngve visszaért.

Az eget verő ordítozás hallatán Billot és Marat felment az udvarra.

Flesselles egy erkélyről szónokolva próbálta megnyugtatni a népet. Azt mondta, hogy rendeletben engedélyezi a városi műhelyeknek, hogy ötvenezer lándzsahegyet kovácsoljanak.

A nép hajlandó volt elfogadni az ajánlatot.

- Ez az ember elárul bennünket - szólt Marat. Aztán Billot-hoz fordult: - Menjen, intézze el a Bastille-ban, ami elintéznivalója van. Egy óra múlva odaküldök húszezer embert, és mind a húszezernek lesz puskája.

Billot az első pillanattól fogva nagy bizalmat érzett ez iránt a férfi iránt, aki olyan népszerű volt, hogy még hozzá, a vidéki gazdához is eljutott a híre. Meg se kérdezte, hogy hogyan fog ekkora sereget toborozni. Volt ott egy abbé, aki éppúgy lelkesedett, mint a többiek, éppúgy kiabálta, hogy "A Bastille-hoz!". Billot nem szerette a papokat, de ez az abbé tetszett neki. Megbízta, hogy folytassa a lőporosztást, és a derék abbé vállalta a feladatot.

Marat fellépett egy sarokkőre. Elképesztő volt a tolongás.

- Csendet! - mondta. - Marat vagyok, beszélni akarok.

Mintegy varázsütésre mindenki elhallgatott, minden szempár a szónok felé fordult.

- Akartok fegyvert? - kérdezte Marat.

- Igen! Igen! - harsogta sokezernyi hang.

- Azért akartok fegyvert, hogy elfoglaljátok a Bastille-t?

- Igen! Igen! Igen!

- Gyertek velem, és kaptok fegyvert.

- Hova?

- Az Invalidusok palotájához. Huszonötezer puska van ott.

- Menjünk az invalidusokhoz! - kiáltotta egy emberként a sokaság.

- No, elmegy a Bastille-ba? - fordult Marat Billot-hoz, aki közben magához rendelte Pitout.

- Igen.

- Várjon csak! Lehet, hogy segítségre lesz szüksége, még mielőtt az embereim odaérnének.

- Az bizony lehet - mondta Billot.

Marat kitépett egy lapot egy kis füzetből, és azt írta rá ceruzával: "Marat támogatásával."

És aláírta a nevét.

- Na és mit csináljak evvel a levélkével, hiszen se név, se cím nincs rajta? - kérdezte Billot.

- Annak az embernek, akihez fordulnia kell, nincsen címe, a nevét pedig mindenki ismeri. Kérdezze meg az első munkást, akivel szembetalálkozik, hogy hol találja Gonchont, a nép Mirabeau-ját!

- Gonchon... jegyezd meg ezt a nevet, Pitou!

- Gonchon vagy Gonchonius... nem felejtem el - mondta Pitou.

- Az invalidusokhoz! - üvöltötte egyre vadabbul a tömeg.

- Indulj hát - mondta Marat Billot-nak -, és a szabadság őrangyala kísérje lépteidet!... Az invalidusokhoz! - kiáltotta a nép felé.

És elindult a Grève rakparton, több mint húszezer emberrel a nyomában.

Billot-t is követték vagy öt-hatszázan. Azok, akiknek volt puskájuk.

Már éppen indulófélben volt a két csapat, amikor a polgármester kiállt egy ablakba, és lekiáltott:

- Barátaim! Miért viseltek zöld jelvényt a kalapotokon?

Sokan csak azért tűzték ki a Camille Desmoulins hárslevelét, mert látták, hogy mások is kitűzték.

- A zöld a reménység színe - kiáltották néhányan.

- Igen, de a reménység színe egyszersmind Artois grófjának színe is. Csak nem akartok egy arisztokrata lakájának látszani?

- Nem, nem - kiáltották az emberek, és Billot a leghangosabban.

- Nohát akkor dobjátok el azt a jelvényt, és viseljétek helyette Párizs színeit! Mindannyiunk Párizsának a színe a kék és a piros, barátaim, a kék és a piros.^[21]

- Igen, igen - kiabálta mindenki. - Éljen a kék-piros!

És mindenki elhajítja a zöld levelet, és mindenki szalagot követel: ekkor, mintegy varázsütésre, kitárulnak az ablakok, és piros meg kék szalagok záporoznak a tömegre.

De az a sok szalag alig ezer embernek elég.

Akkor szalagokat tépnek kötényekből, selyemruhákból, kendőkből, függönyökből; apró csokrok, kokárdák lesznek belőlük - mindenkinek jut.

Azután Billot és kis serege végre útnak indult.

Útközben egyre duzzadt az áradat: a Saint-Antoine külváros népének legjava táplálta.

Eléggé rendezetten értek a Lesdiguières utca torkolatához, ahol már kíváncsiak tömege bámulta (ki félénken, ki nyugodtan, ki kihívóan) a Bastille perzselő napban fürdő tornyait.

És dobosok jöttek a Saint-Antoine negyedből.

Egy századnyi királyi testőr a körút felől.

És Billot az ezer-ezerkétszáz főre terebélyesedett csapatával: ez azon nyomban megváltoztatta a tömeg arculatát; a félénkek nekibátorodtak, a nyugodtak lázba jöttek, a kihívóak fenyegetővé váltak.

- Le az ágyúkkal! Le az ágyúkkal! - kiabálták vagy húszezren öklüket rázva a bástyafal résein át réznyakukat nyújtogató mozsárágyúk felé.

Ebben a pillanatban, mintha az erőd parancsnoka a nép követelésének engedelmeskedne, a tüzérek odaléptek a mozsarakhoz, és az ágyúcsövek visszahúzódtak, majd eltűntek a kintiek szeme elől.

A tömeg ujjongott, tapsolt; lám, mégiscsak van hatalma, hiszen engedtek a fenyegetésnek.

De az őrök - svájciak és rokkant katonák - tovább járkáltak a bástyaormokon.

A "Le az ágyúkkal!" kiáltás után most felhangzott a "Le a svájciakkal!" kiáltás. Ez egyenes folytatása volt az előző napi "Le a németekkel!" kiáltásnak.

De a svájciak rendületlenül folytatták őrjáratukat.

Egy ember odalent elvesztette a türelmét; puska volt a kezében; megcélozta az egyik őrt és tüzelt.

A puskagolyó a Bastille szürke falának csapódott, egy lábnyival a torony mellvédje alatt. Fehér pont maradt a golyó nyomán, de az őrszem nem állt meg, még csak el sem fordította a fejét.

Nagy zúgás támadt a körül a férfi körül, aki jelt adott az esztelen ostromra: inkább rémült, mintsem dühös zúgás.

Sokan még mindig úgy gondolták, hogy halálos bűn rálőni a Bastille-ra.

Billot mereven nézte a mesebeli pikkelyes szörnyetegre emlékeztető zöldes kőtömeget. Nézte a sok lőrést, ahol bármelyik pillanatban újra megjelenhetnek az ágyúk; nézte a kisebb lőréseken át fenyegetően lefelé tekintő öblöspuskákat.

És Billot megcsóválta a fejét; eszébe jutottak Flesselles szavai.

- Lehetetlen elfoglalni - mormolta.

- Miért lenne lehetetlen? - szólalt meg egy hang mellette.

Billot megfordult: egy lángoló tekintetű, ádáz arcú, rongyos férfi állt mögötte.

- Mert egy ekkora tömeget nem lehet bevenni.

- A Bastille bevétele nem a hadi tudomány, hanem a hit próbája - mondta a férfi. - Higgy, és sikerrel jársz!

- Türelem - mondta Billot a menlevelet keresgélve a zsebében -, türelem!

A férfi félreértette a szándékát.

- Még hogy türelem! Neked persze van türelmed, hiszen látszik rajtad, hogy nem koplalsz. Parasztgazda vagy, mi?

- Igen, az vagyok - mondta Billot.

- Akkor érthető, hogy miért nem sürgős neked; te mindig jókat ehettél, de nézz csak körül, nézd ezeket az élő csontvázakat, nézd aszott karjukat, rongyos gúnyájukat, és kérdezd meg őket, hogy mit szólnak ahhoz a szóhoz, hogy türelem!

- Meg kell hagyni, jól beszél ez az ember - mondta Pitou -, de én félek tőle.

- Szerintem nincs rá okod - mondta Billot. A férfi felé fordult. - Igen, türelmet kérek, de csak negyedórára.

- Az más - mosolyodott el a férfi -, negyedóra, az csakugyan nem sok... De mit akarsz csinálni negyedóra alatt?

- Negyedóra alatt megjárom a Bastille-t, megtudom, hogy hány védője van, hogy mi a szándéka a parancsnokának, hogy hogy lehet bejutni.

- Ahhoz azt is tudnod kéne, hogy hogy lehet kijutni.

- Ha nem jönnék ki, lesz, aki kiszabadítson.

- Kicsoda?

- Gonchon, a nép Mirabeau-ja.

A férfi felkapta a fejét; a szeme lángot vetett.

- Ismered? - kérdezte.

- Nem.

- Hát akkor?

- Majd megismerem, mivel azt mondták, hogy forduljak az első emberhez a Bastille téren, az majd elvezet hozzá. Te itt vagy a Bastille téren, vezess hát Gonchonhoz!

- Mi dolgod vele?

- Át akarom adni neki ezt a papírt.

- Ki írta?

- Marat, az orvos.

- Marat! Ismered Marat-t? - kiáltott a férfi.

- Tőle jövök.

- Honnan?

- A városházáról.

- Mit csinál?

- Az Invalidusok palotájához vonult, hogy felfegyverezzen húszezer embert.

- No, akkor add ide nekem azt a papírt! Én vagyok Gonchon.

Billot hátrahőkölt.

- Te volnál Gonchon?

- Barátaim! - emelte fel a hangját a rongyos férfi. - Íme, egy ember, aki nem ismer engem, és azt kérdi, hogy csakugyan én vagyok-e Gonchon.

A tömeg hahotázott: mindannyian lehetetlennek tartották, hogy valaki ne ismerje legkedvesebb szónokukat.

- Éljen Gonchon! - kiáltották vagy két-háromezren.

- Tessék, itt a papír - mondta Billot.

Gonchon elolvasta a rövid ajánlást, aztán Billot vállára csapott.

- Barátaim! Ez az ember a testvérünk, számíthatunk rá. Marat-tól jön... Hogy hívnak, testvér?

- Billot a nevem.

- Éljen Gonchon és Billot! - kiáltotta a tömeg.

- És most mit csinálunk? - kérdezték egypáran.

- Hogy mit? Hát bevesszük a Bastille-t, a mindenségit! - mondta Gonchon.

- Ez a beszéd! - lelkesedett Billot. - Mondd csak, testvér: hány embered van?

- Vagy harmincezer.

- Neked van harmincezer embered, és húszezren jönnek az invalidusoktól. No, akkor én bemegyek a Bastille kormányzójához, felszólítom, hogy adja meg magát; ha megadja magát, annál jobb, legalább nem lesz vérontás; ha meg nem adja meg magát, hát ő tehet majd a vérontásról, és olyan időket élünk, hogy megfizet, aki igazságtalan célért ontja a vért. A németek a megmondhatói...

- Mennyi időt fogsz tölteni a kormányzóval?

- Amennyit csak lehet, hogy mire kijövök, legyen körülzárva a Bastille, és kezdődhessen az ostrom.

- Helyes.

- Nem vagy bizalmatlan irántam? - kérdezte Billot, és kezet nyújtott Gonchonnak.

- Én? - mondta Gonchon megvetően mosolyogva, és úgy megszorította a feléje nyújtott kezet, hogy azt a nagy erejű gazda ki se nézte volna a sápadt, ösztövér férfiból. - Miért volnék bizalmatlan irántad? Ha akarom, egyetlen szavamra, egyetlen mozdulatomra olyan apróra összezúzzák a csontjaidat, mint az üveget, még ha e bástyák védelmébe menekülnél is, amelyek holnapra már nem lesznek, még ha e katonák oltalmaznának is, akik holnapra a foglyaink lesznek vagy meghalnak. Menj csak, és bízzál Gonchonban, amiként ő is bízik Billot-ban.

Billot elszántan megindult a Bastille kapuja felé, Gonchon pedig visszaindult a Saint-Antoine külváros sűrűjébe. Amerre elhaladt, felharsant a kiáltás:

- Éljen Gonchon! Éljen a nép Mirabeau-ja!

- Nem tudom, milyen a nemesek Mirabeau-ja - mondta Pitou -, de a mienk csúf egy ember, annyi szent.

Nem festjük le a Bastille-t: fölösleges volna.

Örökre bele van az vésve mind az öregek, mind a fiatalok emlékezetébe.

Csak annyit mondunk emlékeztetőül, hogy a körút felől nézve két ikertorony magasodott a Bastille tér fölé, a két homloksík pedig párhuzamosan futott a mai csatorna két partjával.

A Bastille bejáratát; egy őrház, az őrök kettős védelmi vonala, valamint két felvonóhíd védte.

Emez akadályokon túljutva a Kormányzó-udvarba juthatott az ember, a parancsnoki szállásra.

Az udvarról hosszú folyosó vezetett a Bastille erődjét körbevevő vizesárokhoz.

Az árok túloldalán újabb felvonóhíd, testőrcsapat, vasrácsozatú kapu.

A külső kapunál nem akarják továbbengedni Billot-t, de Billot felmutatja a Flesselles-től kapott menlevelet; utat nyitnak neki.

Billot észreveszi, hogy Pitou ott jön a nyomában. Pitouban nem volt kezdeményezőerő, de a pokol fenekére vagy a holdba is hajlandó lett volna követni a gazdát.

- Maradj kint! - szól rá Billot. - Hátha nem engednek ki, és akkor legyen valaki, aki emlékezteti a népet, hogy odabent vagyok.

- Igaza van - mondja Pitou. - Mikor emlékeztessem őket?

- Egy óra múlva.

- És a ládika?

- Tényleg, a ládika! Nos, ha nem jönnék ki, és Gonchon nem foglalná el a Bastille-t, vagy ha elfoglalná, de engem nem találnátok meg, akkor azt kell megmondani Gilbert doktornak, hátha őt sikerül megtalálni, azt kell megmondani neki, hogy Párizsból jött emberek ellopták azt a ládikát, amelyet öt évvel ezelőtt rám bízott, hogy én tüstént elindultam, hogy szóljak neki, Párizsba érve megtudtam, hogy a Bastille-ban van, akkor elhatároztam, hogy elfoglalom a Bastille-t, és miközben megpróbáltam elfoglalni, a fűbe haraptam, de még a halálomban is hűséges szolgája vagyok.

- Jól van, Billot uram - mondta Pitou -, csak az a baj, hogy egy kicsit hosszú az üzenet, és félek, hogy elfelejtem.

- Hosszú az üzenet?

- Igen.

- Akkor újra elmondom.

- Jobb lesz leírni - szólalt meg egy hang Billot mellett.

- Nem tudok írni - mondta Billot.

- Én viszont éppen írnok volnék. Stanislas Maillard, törvényszolga.

Azzal hosszúkás, szaru tintatartót vett elő a zsebéből, meg tollat, papirost.

Negyvenöt éves, magas, sovány férfi volt, s ahogy a hivatásához illett, fekete ruhát viselt.

- Na, ez szakasztott olyan, mint egy gyászhuszár - mormogta Pitou.

- Tehát azt mondja - szólt a komor férfiú -, hogy Párizsból jött emberek elloptak egy ládikát, amelyet Gilbert doktor bízott magára.

- Úgy van.

- Ez bűntett.

- Azok az emberek a párizsi rendőrség emberei voltak.

- Alávaló tolvaj mindahány - mondta fojtott hangon az írnok. Aztán odaadta a papírt Pitounak. - Tessék, fiatalember, itt az emlékeztető, és ha őt megölik - Billot-ra mutatott -, és téged is megölnek, reméljük, hogy én életben maradok.

- És mit csinál, ha életben marad? - kérdezte Pitou.

- Azt, amit te csinálnál.

- Köszönöm - mondta Billot.

És kezet nyújtott a törvényszolgának.

A törvényszolga ösztövér termetéhez képest meglepő erővel szorította meg a feléje nyújtott kezet.

- Szóval számíthatok magára? - kérdezte Billot.

- Mint Marat-ra, mint Gonchonra.

- No - jegyezte meg Pitou -, ezzel a szentháromsággal biztosan nem találkozom a mennyországban. - Billot-hoz fordult: - Aztán legyen ám óvatos, Billot papa!

- Ne felejtsd el, Pitou, hogy ma Franciaországban az az óvatos, aki bátor! - mondta meglepő ékesszólással az amúgy parlagi gazda.

Áthaladt az őrök első vonalán, Pitou pedig visszaindult a térre.

A felvonóhídnál ismét csak tárgyalni kellett.

Billot felmutatta a menlevelét: leereszkedett a híd, megnyílt a vaskapu.

A kapu mögött ott állt a kormányzó.

Az a belső udvar, ahol a kormányzó várta Billot-t, a foglyok sétálóudvara volt. A Bastille nyolc tornya, nyolc óriás őrizte. Egyetlen ablak sem nyílt erre az udvarra. A napfény sosem érte nyirkos, majdhogynem iszapos kövét; olyan volt, mint egy hatalmas kút feneke.

Az udvarban nagy láncos óra mérte az idő múlását, hullatta halkan és kimérten a perceket, amiként egy börtöncella hullatja nedves mennyezetéről a vízcseppeket, melyek lassan kivájják a kőlapokat.

A fogoly e kútra, kőszakadékba vetve nézte egy darabig a kőtömbök vigasztalan pőreségét, s hamar visszavezettette magát a cellájába.

Az udvarra nyíló vaskapu mögött, mint mondtuk, ott állt de Launay úr.

Launay negyvenöt-ötven éves férfiú volt; ezen a napon világosszürke vászonruhát viselt, rajta a Szent Lajos-kereszt piros szalagját, és tőrös botot tartott a kezében.

Rossz ember volt ez a de Launay úr; Linguet emlékiratai széles körben hírhedtté tették; majdnem akkora gyűlölet övezte, mint magát a Bastille-t.

A Launay családban, miként a Châteauneuf, a Lavrilliâre, a Saint-Florentin családban, apáról fiúra szállt a Bastille parancsnoki tiszte.

A börtönök személyzetét, mint köztudomású, nem a hadügyminiszter nevezte ki. A Bastille-ban minden állásért fizetni kellett, a kormányzói poszttól a legutolsó kis kukta posztjáig. A Bastille kormányzója afféle úri házmester volt, tiszti vállrojtos fogadós, aki hatvanezer frankos évi fizetését további hatvanezerrel toldotta meg zsarolással és rablással.

Valahogyan vissza kellett szerezni a befektetett tőkét - no és persze kamatostul.

Launay még az elődein is túltett fösvénység dolgában. Igaz, lehet, hogy többet kellett fizetnie, és megsejtette, hogy rövidebb ideig marad a posztján.

A foglyok rovására etette a háza népét. Szűken mérte a tüzelőt, és kétszeresére emelte a bútorok árát.

Vámmentesen hozathatott be száz hordó bort Párizsba. Ezt a jogot eladta egy kocsmárosnak, aki kiváló borokat hozatott, Launay pedig, megtartva a jog egytizedét, hitvány lőrét vásárolt, és azt adta a foglyoknak.

Egyetlen vigasza maradt a Bastille boldogtalan rabjainak: egy kis kert volt az egyik bástyán; ott sétálgathattak, szippanthattak egy kis friss levegőt, élvezhették egy röpke percre a napfényt, a virágokat, vagyis hát a természetet.

Nos, Launay bérbe adta a kis kertet egy kertésznek, és azért az ötven frankért, amit bérleti díjként kapott, megfosztotta a foglyokat egyetlen örömüktől.

Az is igaz, hogy a gazdag rabokat rendkívüli kedvezményekben részeltette; az egyiküknek például jó pénzért időről időre átengedte a saját kedvesét, úgy tartott tehát szeretőt, hogy neki egy árva frankjába se került.

Mindamellett Launay bátor férfi volt.

Már egy napja morajlott körülötte a vihar. Már egy napja látta, hogy a lázadás egyre dagadó hulláma csapkodja a Bastille falait.

Launay sápadt volt, de nyugodt.

Igaz, hogy ott sorakozott mögötte négy lövésre kész ágyú és az erőd teljes legénysége, vele szemben pedig egy fegyvertelen férfi állt egy szál magában.

Billot ugyanis, belépve a Bastille-ba, átadta a puskáját Pitounak, hogy vigyázzon rá.

Tudta, hogy a vasrács túloldalán a fegyver inkább veszélyes, mintsem hasznos neki.

Billot egyetlen pillantással felmérte a helyzetet; látta a parancsnok nyugodt, majdhogynem fenyegető testtartását, látta az alakulatokba rendezett svájciakat, a bástyákon őrjáratozó rokkant katonákat, a némán serénykedő tüzéreket, akik munícióval töltötték fel a lőszerkocsikat.

Az őrszemek tüzelésre készen, a tisztek kivont karddal álltak.

A kormányzó nem mozdult. Billot-nak oda kellett mennie hozzá; a vaskapu vészjósló csikorgással bezárult a nép követe mögött; és Billot, bármily bátor volt is, megborzongott.

- Mit akar már megint? - förmedt rá Launay.

- Már megint? - ismételte Billot. - Legjobb tudomásom szerint most először találkozunk, következésképp nincs oka rá, hogy zaklatásnak minősítse a jöttömet.

- Úgy tájékoztattak, hogy a városházáról jön.

- Ez igaz, a városhazáról jövök.

- Nohát! Nemrég fogadtam a város küldöttségét.

- Mit kívánt az a küldöttség?

- Megkért, hogy ne nyissak elsőnek tüzet.

- És megígérte?

- Igen. Továbbá azt is kérték, hogy vonjam vissza az ágyúkat.

- És maga visszavonta őket: láttam a térről.

- Nyilván úgy gondolta, hogy a tömeg fenyegetőzésének engedek.

- Mi mást gondolhattam volna?

- Nem megmondtam, uraim - kiáltott Launay a tisztjei felé fordulva -, nem megmondtam, hogy ezek képesnek tartanak bennünket egy ilyen gyávaságra? - Újra Billot-hoz intézte a szavait. - És maga kinek a küldötte?

- Én a nép küldötte vagyok - válaszolta kevélyen Billot.

- Ó, nagyszerű! - mosolygott Launay. - De feltételezem, hogy mástól is hozott ajánlást, mert különben aligha engedték volna be az őrök.

- Igen, menlevelem van de Flesselles úrtól, a barátjától.

- Azt mondja, hogy Flesselles a barátom? - Launay olyan merően nézett Billot-ra, mintha a legtitkosabb gondolatát is ki akarná olvasni az arcából. - Honnan tudja, hogy Flesselles úr a barátom-e?

- Csak feltételeztem, hogy a barátja.

- Szóval csak feltételezte? No, akkor lássuk azt a menlevelet!

Billot átnyújtotta a papírt.

Launay kétszer is elolvasta a levelet, aztán szétnyitotta, hogy nincs-e a két lap közt egy titkos utóirat, sőt a fény felé tartotta, hogy nem írtak-e valamit a sorok közé.

- Csak ennyit írt? - kérdezte.

- Csak ennyit.

- Biztos benne?

- Biztos vagyok benne.

- És nincs valami szóbeli üzenet?

- Nincs.

- Furcsa - mondta Launay, és egy lőrésen kinézett a térre.

- Miért, milyen üzenetet várt volna? - kérdezte Billot.

Launay legyintett:

- Semmilyet... Ki vele, mit akar, de gyorsan, mert nincs ráérő időm!

- Azt akarom, hogy adja fel a Bastille-t.

- Micsoda? - penderült hátra Launay, mintha rosszul hallotta volna. - Mit mond?

- A nép nevében felszólítom, hogy adja fel a Bastille-t.

Launay vállat vont.

- Nem mondom, furcsa egy szerzet a nép! Olyan, mint egy fenevad.

- Nono! - mondta Billot.

- És mi az ördögöt akar csinálni a nép a Bastille-jal?

- Le akarja rombolni.

- Miért? Mit ártott neki a Bastille? Volt-e valaha egyetlen népfi, akit a Bastille-ba zártak volna? Ó, a Bastille! A népnek áldania kellene minden kövét. Kit zárnak a Bastille-ba? A filozófusokat, a tudósokat, az arisztokratákat, a minisztereket, a hercegeket, vagyis a nép ellenségeit.

- Ez is azt bizonyítja, hogy nem önző a nép.

- Látszik, barátocskám, hogy maga nem katona - mondta leereszkedően Launay.

- Igaza van, parasztgazda vagyok.

- Az is látszik, hogy nem párizsi.

- Igen, vidékről jöttem.

- És az is, hogy nem ismeri a Bastille-t.

- Ebben is igaza van, csak azt ismerem belőle, amit a tulajdon szememmel láttam, vagyis a külső falakat.

- No, akkor jöjjön velem, megmutatom magának, hogy mi az a Bastille.

"Hűha! - gondolta Billot -, ez képes rá, hogy valami rejtett csapóajtóra vezessen, és eltüntessen egy süllyesztőben. Akkor aztán jóccakát, Billot papa!"

De a rettenthetetlen gazdának a szeme se rebbent; Billot elindult a Bastille kormányzójának a nyomában.

- Először is tudnia kell - szólt Launay -, hogy annyi lőpor van a pincéimben, amennyivel felrobbanthatom a Bastille-t és vele együtt a fél Saint-Antoine-t.

- Tudom - felelte nyugodtan Billot.

- Helyes. Akkor most nézze ezt a négy ágyút!

- Látom.

- Ezek az ágyúk tűz alá tudják venni az erőd előtti térséget, és az erődöt ezen kívül megfelelő őrség is védi, továbbá két árok, amelyen egy-egy felvonóhídon lehet átjutni, és végül ott van a vaskapu is.

- Nem mondom én, hogy a Bastille-nak nem erős a védelme - mondta rendíthetetlenül Billot -, én azt mondom, hogy erős lesz az ostrom.

- Menjünk tovább! - mondta Launay.

Billot bólintott.

- Nézze meg ezt az árokba nyíló várfolyosót - mondta a kormányzó -, és nézze meg, milyen vastag a külső fal!

- Körülbelül negyven láb.

- Igen, negyven alul és tizenöt az oromnál. Láthatja, hogy a nép körme, bármilyen erős is, beletörik ezekbe a kövekbe.

- Én nem azt mondom, hogy a nép le tudná rombolni a Bastille-t, mielőtt bevenné, én azt mondom, hogy a nép elfoglalja a Bastille-t, és aztán le fogja rombolni.

- Menjünk feljebb! - mondta Launay.

- Menjünk!

Fölmentek mintegy harminc lépcsőfokon.

A kormányzó megállt.

- Nézze csak! Ez a lőrés is arra az átjáróra nyílik, amelyen át be akarnak hatolni. Igaz, hogy csak egy öblöspuska van itt, de ennek a fegyvernek meglehetős hírneve van. Ismeri a dalt:

A szív már lángra gyúl,
Oly szépen szól a dal!

- Ismerem hát - válaszolta Billot -, de nem hinném, hogy alkalmas az idő dalolásra.

- Nos, Saxe marsall az ő dalos pacsirtájának nevezte ezt az ágyúcskát, mondván, hogy ennél pontosabban és szebben már nem is lehet fütyülni. Ez egy történelmi adalék.

- Ó! - mondta Billot.

- Menjünk feljebb!

Tovább mentek fölfelé.

Fölértek a Comté bástya tetejére.

- Lám, lám! - mondta Billot.

- Mi van? - kérdezte Launay.

- Nem vitette le az ágyúkat.

- Csak behúzattam őket.

- Meg fogom mondani a népnek, hogy az ágyúk még mindig itt vannak.

- Bánom is én!

- Tehát nem akarja levitetni őket?

- Nem.

- Ez a megmásíthatatlan döntése?

- A király ágyúi a király parancsára vannak itt, s itt is maradnak, amíg a király meg nem parancsolja, hogy levontassam őket.

- Idehallgasson, de Launay úr! - mondta Billot a helyzethez illő indulattal. - Megmutatom én magának az igazi királyt, akinek a parancsait jó lesz meghallgatnia.

Azzal lemutatott az imitt-amott még az előző napi összecsapások véres nyomait viselő szürke tömegre, amely villogó fegyverekkel hullámzott az erődárkok előtt.

- Lehet, hogy magának két királya van, uram - felelte Launay, dölyfösen felszegve a fejét -, de én, a Bastille kormányzója, csak egy királyt ismerek, Lajos királyt, a tizenhatodikat e néven, akinek a rendeletéből itt én parancsolok.

- Maga tehát nem honpolgár? - kiáltott Billot megdühödve.

- Én francia nemes vagyok - mondta a kormányzó.

- Ó, persze, maga katona, és úgy beszél, mint egy katona.

- Jól mondja, uram - hajolt meg Launay. - Katona vagyok, teljesítem a parancsot.

- Én pedig honpolgár vagyok, uram - mondta Billot -, és mivel honpolgári kötelességem ellentétben van azzal, aminek maga mint katona engedelmeskedik, valamelyikünk meg fog halni: vagy az, aki a parancsot végrehajtja, vagy az, aki honpolgári kötelességét teljesíti.

- Az meglehet, uram.

- Egyszóval eltökélte, hogy lőni fog a népre?

- Addig nem lövök, amíg azok nem lőnek énrám. Szavamat adtam rá de Flesselles úr küldötteinek. Láthatja, hogy az ágyúk be vannak vontatva, de mihelyt egyetlen lövés éri a váramat...

- Nos? Mi lesz akkor?

- Odamegyek az egyik ágyúhoz... például ehhez itt, ni. Én magam fogom előregurítani a lőréshez, én magam fogom beirányozni, és én magam fogok tüzelni vele, ezzel a kanóccal.

- Maga?

- Én.

- Ha ezt tudtam volna, megakadályoztam volna, hogy elkövethesse ezt a bűnt.

- Megmondtam magának, uram, hogy katona vagyok, és nekem a parancs szent.

- Hát akkor oda nézzen! - mondta Billot, s egy lőréshez vonva Launayt, két különböző pontra mutatott: a Saint-Antoine külvárosra meg a körútra. - Mától fogva az adja magának a parancsot.

Két zúgó emberfolyam hömpölygött a házak szirtjei közt; követve a körutak vonalát úgy tekergőzött, mint valami hatalmas kígyó, melynek látszik a feje meg a teste, de az utolsó gyűrűi még csak most kúsznak elő a föld alól.

Az óriási hüllő pikkelyei sötéten csillogtak a fényben.

Közeledett az a két sereg, amellyel Billot találkát beszélt meg a Bastille téren: az egyiket Marat vezette, a másikat Gonchon.

Az emberek dühödten rázták fegyvereiket, és rémületesen üvöltöztek.

Launay elsápadt e látványra, és botját felemelve nagyot kiáltott:

- Ágyúhoz! - Aztán fenyegetően odalépett Billot elé. - Azzal az ürüggyel jött ide, hogy tárgyalni akar, s közben a többiek megkezdik az ostromot... Tudja-e, maga szerencsétlen, hogy ezért halált érdemel?

Billot látta a kormányzó mozdulatát, és megelőzte: villámgyorsan galléron meg derékszíjon ragadta Launayt és felemelte.

- Maga pedig megérdemelné, hogy áthajítsam a mellvéden, le az árok fenekére. De én máshogy fogok harcolni magával.

Hirtelen hatalmas lárma kerekedett a téren, s nőtt, dagadt, mint a vihar. Losme, a Bastille térparancsnoka jelent meg a bástyán.

- Uram! Uram! - kiáltotta Billot-nak. Az isten szerelmére, mutassa meg magát a tömegnek, mert azt hiszik, hogy baj érte, és követelik, hogy adjuk ki magát.

És csakugyan: egyre világosabban hallatszott, hogy a tömeg - nyilván Pitou kezdeményezésére - Billot nevét kiáltozza.

Billot letette Launayt; a parancsnok visszavette a tőrös botot a hüvelyébe.

A három férfi egy kis ideig tétovázva állt; odalentről fenyegető kiáltozás hatolt a fülükbe.

- Mutassa meg magát, uram! - mondta Launay. - Nem mintha megijednék a ricsajozásuktól, hanem azért, mert azt akarom, hogy lássák: én állom a szavamat.

Akkor Billot áthajolt a bástya mellvédjén, és intett a tömegnek.

Láttára ujjongani kezdett a nép. Úgy érezte, hogy maga a Forradalom jelent meg a Bastille ormán, hiszen a nép fia, lám, győztesként int le a bástyáról.

- Elég, uram - szólt Launay -, nincs több dolgunk egymással, és magának most már semmi keresnivalója itt. Menjen le hozzájuk, ott a helye!

Billot méltányolta, hogy Launay, akinek pedig a hatalmában van, ilyen nagy önmérséklettel türtőzteti magát, és szó nélkül elindult lefelé a lépcsőn.

A kormányzó halkan utasításokat adott a térparancsnoknak, aztán követte Billot-t.

Nyilvánvaló volt, hogy de Launay úrnak az a leghőbb vágya, hogy tárgyalópartnere minél előbb az ellenfele legyen.

Billot némán keresztülvágott az udvaron. Látta, hogy a pattantyúsok füstölgő kanóccal állnak az ágyúk mellett.

Megállt előttük.

- Barátaim! - szólt. - Emlékezzetek, hogy azért jöttem, hogy megkérjem a parancsnokotokat: akadályozza meg a vérontást. De ő visszautasította a kérésemet.

- Ki innen, uram, a király nevében! - toppantott Launay.

- Vigyázzon! Kikergethet a király nevében, de én vissza fogok jönni a nép nevében. - A svájci gárdistákhoz fordult: - Kivel tartotok?

A svájciak hallgattak.

Launay a vaskapura mutatott.

Billot még egy kísérletet tett.

- A nemzet nevében kérem, uram, a testvérei nevében!

- A testvéreim nevében? Maga a testvéreimnek nevezi azokat, akik azt ordítozzák, hogy "Le a Bastille-jal, halál a Bastille kormányzójára!"? Lehet, hogy ezek a maga testvérei, uram, de az biztos, hogy nekem nem testvéreim.

- Akkor az emberiség nevében!

- Az emberiség nevében akarnak százezren lemészárolni száz szerencsétlen katonát?

- Hát ez az! Ha átadná a Bastille-t a népnek, megmentené az életüket.

- És elveszíteném a becsületem.

Billot nem tudott mit felelni erre a katonai okoskodásra; ismét a svájciakhoz és az invalidusokhoz fordult:

- Adjátok meg magatokat, barátaim, most még nem késő. Tíz perc múlva már késő lesz.

- Ha nem takarodik innen, uram, de most azonnal, nemesi becsületszavamra mondom, lelövetem - kiáltotta Launay.

Billot egy percig összefont karral farkasszemet nézett Launayval, aztán hátat fordított neki, és kiment.

A tömeg remegve, megrészegülve várakozott a perzselő júliusi forróságban. Gonchon serege egyesült a Marat seregével. A Saint-Antoine külváros üdvözölte testvérét, a Saint-Marceau külvárost.

Gonchon ott volt a hazafiak élén. Marat eltűnt.

Szörnyű volt a tér látványa.

Billot láttára még hangosabb lett a zsivajgás.

- No, mi a helyzet? - lépett Billot elé Gonchon.

- Az a helyzet, hogy Launay bátor ember.

- Hogy értsem, hogy bátor? - kérdezte Gonchon.

- Úgy, hogy hajthatatlan.

- Nem adja fel a Bastille-t?

- Nem.

- Szóval tartani akarja az erődöt?

- Igen.

- És maga szerint sokáig fogja tartani magát?

- A végsőkig.

- Akkor meghal.

- De mennyi-mennyi embert fogunk a halálba küldeni! - mondta Billot, nyilván kételkedve benne, hogy Isten megadta neki azt a jogot, amelyet a tábornokok, királyok, császárok is illetéktelenül követelnek maguknak: a vérontás jogát.

- Ugyan! - mondta Gonchon. - Úgyis sok az ember, hiszen a nép felének nem jut kenyér. - A tömeg felé fordult: - Igaz, barátaim?

- Igaz! Igaz! - kiáltozta a tömeg magasztos áldozatkészséggel.

- Na és az árok? - kérdezte Billot.

- Csak egy helyen kell feltölteni - felelte Gonchon -, és én kiszámítottam, hogy ötvenezer ember holttestével az egész árkot megtöltenénk... Igaz, barátaim?

- Igaz! Igaz! - rivalgott a tömeg, éppolyan lelkesülten, mint az imént.

- Nincs mit tenni - mondta Billot lesújtva.

Ebben a pillanatban Launay tűnt fel a vár fokán, Losme térparancsnok és két-három tiszt kíséretében.

- Kezdd el! - kiáltott fel Gonchon a kormányzónak.

Amaz szó nélkül hátat fordított neki.

Gonchon a fenyegetést talán elviselte volna, de a megvetést nem tűrte: vállához kapta a karabélyát, és a kormányzó kíséretének egyik tagja elesett.

Száz vagy ezer lövés dörrent, mintha az emberek csak erre a jelre vártak volna, és fehér foltok jelentek meg a Bastille szürke falain.

A sortüzet néhány másodpercnyi csend követte, mintha a tömeg megrémült volna tettétől.

Aztán lángcsóva és füstfelleg jelent meg az egyik bástya ormán; dörrenés rázta meg a levegőt; fájdalmas kiáltások csaptak fel a tolongó tömegből: leadták az első ágyúlövést a Bastille-ból; emberek vére öntözte a tér kövezetét.

Az az érzés, amely úrrá lett az imént még bőszen fenyegetőző tömegen, leginkább a rémületre hasonlított; a Bastille szembeszáll az ostrommal, a Bastille-t nem lehet bevenni! A nép - megtapasztalván a hatalom engedékenységét ezekben az időkben - nyilván azt remélte, hogy a Bastille véres harc nélkül az ölébe hull.

A nép csalatkozott. A ráirányzott ágyúlövés rádöbbentette, milyen titáni vállalkozásba fogott.

Az ágyúlövést jól irányzott sortűz követte a Bastille faláról.

Újra csönd lett; csak a sebesültek jajgatása, nyögése, átkozódása törte meg.

Aztán nagy zúgás támadt a tömegben, s a nép összeszedte a halottjait és sebesültjeit.

De a népnek eszébe se jutott, hogy megfusson, s akinek eszébe jutott, tüstént elszégyellte magát.

A körút, a Saint-Antoine utca, az egész negyed egyetlen emberóceán volt; minden hullámának feje volt, izzó szeme, fenyegetőző szája.

A környék házainak minden ablakában lövészek jelentek meg, még azokban is, amelyek lőtávolon kívül voltak.

Ha a falakon vagy a lőrések nyílásában megjelent egy rokkant katona vagy egy svájci, máris száz puska vette célba, és golyózápor verte a mellvéd köveit.

A támadók hamarosan belátták, hogy értelmetlen dolog az érzéketlen kövekre lődözni. Emberre akartak vadászni. Azt akarták, hogy vér freccsenjen az ólom nyomán.

Mindenki javasolt valami tervet, s egyre nőtt a zsivaj.

Körülállták a szónoklót, aztán otthagyták, amikor rájöttek, hogy esztelen a terve.

Egy bognár azt javasolta, hogy építsenek ostromgépet a régi római katapulták mintájára, és lőjék vele a várfalakat.

A tűzoltók felajánlották, hogy a fecskendőikkel eláztatják az ágyúk gyújtóporát és a puskakanócokat, csak épp azzal nem vetettek számot, hogy még a legerősebb szivattyúval is legfeljebb ha a Bastille falainak kétharmadáig tudják fellövellni a vizet.

A Saint-Antoine külváros egyik hangadója, egy sörfőző, aki gyászos hírnévre tett szert azóta, azt javasolta, hogy gyújtsák fel az erődöt, mégpedig úgy, hogy foszforral lobbantsák lángra, majd vessék a falai közé az előző nap lefoglalt mák- és levendulaolajat.

Billot meghallgatta a javaslatokat. Aztán kiragadott egy fejszét egy ács kezéből, és olyan golyózápor közepette, amely valósággal rendet vágott a körötte tolongó emberek közt, elérte az első felvonóhídnál lévő őrházat, és a tetőn kopogó kartácstűzben szétütötte a híd láncát: a híd lezuhant.

A tömeg lélegzet-visszafojtva nézte a mintegy negyedóráig tartó eszeveszett vállalkozást. Minden dörrenésnél azt hitte, hogy holtan nyúlik el a vakmerő férfi. A tömeg arról is megfeledkezett, hogy ő maga milyen veszélynek van kitéve, csak azt látta, hogy az az ember mekkora veszélyben forog. Amikor a híd lezuhant, a tömeg ordítva beözönlött az első udvarba.

Olyan hatalmas, mindent elsöprő, ellenállhatatlan volt a lendület, hogy meg se próbáltak ellenállni neki.

Eget verő ujjongás adta hírül Launaynak, hogy az ellenségei teret nyertek.

Senki se vette észre, hogy a híd fatömege szétlapított egy embert.

Ekkor eldördül az a négy ágyú, amelyet a kormányzó megmutatott Billot-nak; egy pillanatra fény árasztja el a barlangsötét udvart, s kartácstűz söpör végig rajta.

Az acélzápor véres barázdát vág a tömegben, tíz-tizenkét halott, tizenöt-húsz sebesült marad a kövezeten.

Billot a tetőről lehuppant a földre, és a földön ott találta Pitout; maga se tudja, hogyan került oda. Pitou éberen figyelt: nemhiába volt kiváló vadorzó. Észrevette, hogy a tüzérek a gyújtólyukhoz közelítik a kanócot, és a kabátszárnyánál fogva hátrarántotta Billot-t. Egy falkiszögellés menedékében vészelték át a kartácstüzet.

Most már aztán igazán súlyos a helyzet; rémisztő tolongás, halálos tülekedés; tízezernyi puska durrog a Bastille körül, de a lövöldözés több kárt tesz az ostromlókban, mint az ostromlottakban. Hirtelen a francia testőrség egyik ágyújának öblös hangja vegyül a puskaropogásba.

A dörrenés megrészegíti az ostromlókat, de egyszersmind arra is rádöbbenti őket, hogy az ő lövöldözésük csattogása semmiség ehhez a fülsiketítő robajhoz képest.

A Bastille tisztjei ösztönösen érzik, hogy fáradnak az embereik; puskát ragadnak, és maguk tüzelnek az ostromlókra.

Az ágyúzás és puskatűz közepette a nép harsányan kiáltozva igyekszik összeszedni a halottakat, akiknek a sebe bosszúért kiált, s ekkor egy fegyvertelen, nyugodt kis csapat jelenik meg az udvar bejáratában; halálmegvető bátorsággal keresztülvágnak a tömegen, csak az előttük libegő fehér zászló védi őket, mely elárulja, hogy parlamenterek.

A küldöttség a városházáról jön; a tanácsnokok tudják, hogy dúl a csata; meg akarják akadályozni a további vérontást, kényszerítik hát Flesselles-t, hogy újabb javaslatot tegyen a Bastille kormányzójának.

A követek arra akarják felszólítani Launayt a város nevében, hogy szüntesse meg a tüzet, és hogy az ostromlók, valamint a bastille-beliek életének szavatolása végett engedje be az erődbe a polgárőrség száz emberét.

A követek, amerre csak elhaladnak, elterjesztik, milyen javaslattal jönnek. A nép, maga is megrémülve a vállalkozástól, amelybe fogott, a nép, mely látja a halottakat és sebesülteket, hajlandó támogatni a javaslatot; ha Launay elismeri a fél vereséget, ő beéri fél győzelemmel.

A követek láttára abbahagyják a tüzelést a második udvarban; intenek nekik, hogy odamehetnek, s a követek vérben gázolva, holttesteken átlépve, sebesülteket feltámogatva odamennek.

Mögöttük csoportokba rendeződik a tömeg. A hullák és a sebesültek elszállítva; csak a vér marad, az udvar kövezetére bíborvörös foltokat festő vér.

Az erődbeliek abbahagyták a tüzelést. Billot kimegy, hogy megpróbálja rávenni az ostromlókat: ők se lövöldözzenek. A kapuban szembetalálkozik Gonchonnal. Gonchon fegyver nélkül, átszellemült arccal áll, olyan rendíthetetlen nyugalommal, mintha őt nem fogná a golyó.

- No, mi lett a küldöttséggel? - kérdi.

- Bement a Bastille-ba - feleli Billot. - Adjon parancsot az embereinek, hogy ne lőjenek!

- Fölösleges - mondta Gonchon olyan magabiztosan, mintha Isten adta képessége volna, hogy lássa a jövőt. - Launay úgyse fog beleegyezni.

- Mindegy, akkor is tartsuk tiszteletben a háborús szokásokat, ha már egyszer felcsaptunk katonának.

- Hát jó, nem bánom - mondta Gonchon. Odafordult két népfihoz, aki az ő vezérlete alatt szemlátomást az egész hatalmas tömegnek parancsolt: - Élie, Hulin! Tüzet szüntess!

A két szárnysegéd azon nyomban behatolt a nép sűrűjébe, és kisvártatva ritkulni kezdett, majd abbamaradt a puskaropogás.

A fegyvernyugvást kihasználva ápolni kezdték a sebesülteket, akiknek a száma immár harmincöt-negyvenre emelkedett.

A beálló csendben hallani lehetett, hogy két órát üt az óra. Az ostrom délben kezdődött. Tehát már két órája dúl a harc.

Billot visszament az udvarra; Gonchon a nyomában.

Gonchon nyugtalanul nézi a vaskaput; szemlátomást türelmetlen.

- Mi a baj? - kérdi tőle Billot.

- Az a baj, hogy ha két órán belül nem foglaljuk el a Bastille-t, minden elveszett.

- Ugyan miért?

- Azért, mert a királyi udvar tudomást szerez róla, hogy mit művelünk mi itt, nyakunkra küldi a Bezenval svájciait meg a Lambesc dragonyosait, és akkor aztán két tűz közt leszünk.

Billot kénytelen volt elismerni, hogy Gonchon félelme nem alaptalan.

Végre újra feltűntek a követek. Komor ábrázatukon rögtön látszott, hogy nem jártak sikerrel.

- Ugye, megmondtam? - rikoltott Gonchon örömtől sugárzó arccal. - Aminek be kell következnie, bekövetkezik: pusztulásra van ítélve az elátkozott erőd. - Azzal meg se kérdezve a küldöttséget, kirohant az udvarból, és azt kiáltozta: - Fegyverre, fiaim, fegyverre! A parancsnok nem tárgyal velünk.

Úgy is volt: a Bastille parancsnoka elolvasta Flesselles levelét, és felderült az arca. De ahelyett, hogy elfogadta volna a javaslatot, így kiáltott:

- Maguk akarták a harcot, párizsi uraim, most már késő visszakozni.

A követek győzködtek vele, feltárták, milyen katasztrofális következményei lehetnek, ha megmakacsolja magát. De Launay szóra se méltatta az érveiket, és végül ugyanazt mondta a követeknek, mint két órája Billot-nak:

- Távozzanak, vagy lelövetem magukat.

A követek távoztak.

Launay nem tudja türtőztetni magát: most ő kezdeményez. A követek még ki se jutottak az udvarból, de Saxe marsall "dalos pacsirtája" máris fütyüli a kedves dalát. Három ember rogy a földre; egy halott és két sebesült.

Az egyik sebesült egy francia testőr, a másik egy követ.

A tömeg ismét felbőszül, mert látja, hogy vérbe fagyva viszik hátra azt az embert, akit küldetése sérthetetlenséggel ruházott fel.

A két szárnysegéd ismét elfoglalja a helyét Gonchon két oldalán; időközben mindketten szerét ejtették, hogy átöltözzenek.

Igaz, hogy egyikük az Arsenal mellett, a másikuk meg a közeli Charon utcában lakik.

Hulin, aki órás volt Genfben, majd Conflans márki inasa lett, felöltötte a libériáját, amely magyar tiszti egyenruhára hasonlít.

Élie, a királyné ezredének egykori tisztje felvette az uniformisát: ez önbizalmát fog adni a népnek, mert azt a látszatot kelti, hogy a hadsereg érte és vele van.

Még ádázabbul folytatódik a lövöldözés.

Bent, a Bastille-ban, Losme térparancsnok odaállt Launay kormányzó elé.

- Uram! - szólt. - Maga is tudja, hogy nincs élelmiszerünk.

- Tudom - felelte Launay.

- Azt is tudja, hogy nincs parancsunk.

- Bocsásson meg, Losme úr, nekem arra van parancsom, hogy tartsam zárva a Bastille-t, ezért bízták rám a kulcsait.

- A kulcsok nemcsak arra valók, hogy becsukjuk a kapukat, uram, hanem arra is, hogy kinyissuk. Hiábavaló halálba küldeni az egész helyőrséget, ha az úgyse menti meg a várat. Nem lesz valami fényes haditett, ha az embereit meg az erődöt is elveszíti. Nézzen oda! Akiket megölünk, újra kinőnek a földből. Reggel ötszázan voltak, három órával ezelőtt tízezren, most több mint hatvanezren vannak, és holnapra százezren lesznek. Ha az ágyúink elhallgatnak, márpedig úgyis ez lesz a vége, ezek az emberek elég erősek lesznek hozzá, hogy puszta kézzel lerontsák a Bastille falait.

- Nem úgy beszél, ahogy katonához illik, Losme úr.

- Úgy beszélek, ahogy egy franciának beszélnie kell. Azt mondom, hogy őfelségétől nincs parancsunk... Azt mondom, hogy a polgármester úr javaslata, hogy engedjük be a polgárőrség száz tagját a várba, igencsak figyelemre méltó, és ha elfogadná de Flesselles úr ajánlatát, elháríthatná a közelgő katasztrófát.

- Az a véleménye, Losme úr, hogy engedelmességgel tartozunk Párizs városa vezető tisztségviselőjének?

- Őfelsége közvetlen parancsa híján igenis engedelmességgel tartozunk neki.

Launay félrevonta Losme-ot az udvar egyik sarkába.

- Nos, tessék, olvassa el!

És egy cédulát adott oda a térparancsnoknak.

A cédulára ez volt írva:

"Tartsanak ki! Kokárdákkal és ígéretekkel szórakoztatom a párizsiakat. Bezenval úr még ma erősítést küld magának.

DE FLESSELLES"

- Hogy juttatta el magának ezt az üzenetet? - kérdezte a térparancsnok.

- Abban a levélben, amelyet a követ urak hoztak. Azt hitték, hogy a polgármesterük a Bastille megadására szólít fel, holott éppen arra utasít, hogy tartsak ki.

A térparancsnok lehorgasztotta a fejét.

- Foglalja el a posztját, uram - mondta Launay -, és ne mozduljon, amíg parancsot nem adok rá!

Losme engedelmeskedett.

Launey összehajtogatta a levelet, zsebre tette, majd visszament a pattantyúsokhoz, és megparancsolta nekik, hogy mélyre és pontosan célozzanak.

A tüzérek engedelmeskedtek, amiként Losme is engedelmeskedett.

De az erőd sorsa meg volt pecsételve. Nem volt emberi erő, mely megakadályozhatta volna végzete beteljesülését.

A nép minden ágyúlövésre azzal válaszolt:

- Le a Bastille-jal!

A hangok követeltek, a karok cselekedtek.

Billot és Pitou kiáltozott a leghangosabban, és az ő karjuk cselekedte a legtöbbet.

Csak épp mindketten a természetük szerint cselekedtek.

Billot, aki bizakodó jellem volt és bátor, mint a szelindek, kezdettől fogva ott volt az első sorban, fittyet hányva puskagolyónak és kartácsnak.

Pitou óvatos és gyanakvó volt, mint a róka, és olyan erős volt benne az életösztön, mint senki másban: minden képességét latba vetette, hogy észrevegye és kikerülje a veszélyt.

Tudta, melyik lőrések a legveszedelmesebbek, a bronz láthatatlan remegése is figyelmeztette, hogy az ágyú lőni fog. Végül már csalhatatlan biztonsággal meg tudta állapítani, melyik pillanatban söpör majd végig az öblöspuska tüze a felvonóhíd előtt lévő térségen.

Ha a szeme megtette a kötelességét, a tagjain volt a sor, hogy mindent megtegyenek tulajdonosuk épségéért.

A válla eltűnt, a mellkasa behorpadt, az egész testének akkorka volt a felülete, mint egy deszkának oldalnézetből.

A veszély pillanataiban Pitou olyan volt, mint egy mértani vonal: se szélesség, se vastagság.

Egy falkiszögellés - afféle függőleges mellvéd - mögött húzta meg magát a két felvonóhíd közti átjáróban; fejét, hasát, térdét egy-egy kiugró kőtömb védte, és Pitou boldogan állapította meg magában, hogy a természet és az erődépítészet szerencsés találkozása folytán minden olyan testrészét eltakarja a kő, amelynek a sebe halálos is lehetne.

A falkiszögellés mögül, ahol úgy meglapult, mint nyúl az üregében, olykor-olykor elsütötte a puskáját, de csak a lelkiismerete megnyugtatására, mert puszta falak és palánkmaradványok meredeztek előtte; a vitézkedése persze így is örömet szerzett Billot-nak, aki oda-odakiáltott neki:

- Lőj már, te lusta, lőj!

Pitou is oda-odakiáltott Billot-nak, csak ő nem buzdította, hanem éppenséggel fékezni próbálta harci hevét:

- Ne hagyja magát fedezetlenül, Billot úr! - Vagy: - Vigyázzon, Billot úr, jöjjön vissza! Mindjárt sortüzet adnak, már fel is húzták a kakast, és az ágyú is lőni fog.

És alighogy Pitou kiejtette a száján emez előrelátó szavakat, máris eldördült a sortűz, vagy kartács söpört végig az átjáróban.

Hiába csitította a gazdát, Billot fáradhatatlanul és vakmerően buzgólkodott. Ha már nem onthatta vérét - igazán nem rajta múlt -, legalább a verítékét ontotta: csak úgy folyt róla az izzadság.

Pitou vagy egy tucatszor megragadta a kabátja szárnyánál fogva, és lerántotta a földre, épp mielőtt széttépte volna a puska- vagy kartácstűz.

De Billot mindannyiszor újra felállt, és nemcsak Antheusz módjára erősebben, mint azelőtt, hanem új és új ötletekkel.

Egyszer azt vette a fejébe, hogy felmászik a hídpálya ácsolatán, és fejszével széthasítja a felvonóláncot tartó gerendákat, ahogy egyszer már megtette.

Pitou üvöltve próbálta visszatartani a gazdát, aztán látva, hogy hasztalan üvölt, előrontott a rejtekéből, és odaszaladt Billot-hoz.

- Billot úr, drága Billot úr - könyörgött neki -, ne tegye özveggyé a feleségét!

Látni lehetett, amint a svájciak rézsútosan lefelé irányítják puskájukat a lőrésen át, hogy leterítsék a vakmerőt, aki forgácsot akar csinálni a hídból.

Másszor Billot odarendelte az ágyút, hogy rést üssön a hídpályán, de a tüzérek meghátráltak, látva, hogy az öblöspuska rájuk teszi a célt, és Billot ott maradt egy szál magában. Pitou erre megint csak előugrott a fedezékből.

- Billot úr - kiáltotta -, Billot úr! Catherine kisasszony nevében! Jusson eszébe, hogy ha megölik, Catherine kisasszony árvaságra jut!

Ez az érv hatott: úgy látszik, súlyosabb volt, mint az előző.

Végül remek ötlet született a gazda termékeny elméjében.

Visszafutott a tér felé, és azt kiáltotta:

- Kordét ide! Kordét!

Pitou úgy gondolta, hogy ami jó, az megkettőződve egyenesen kiváló. Billot után szaladt hát, és azt kiáltotta:

- Két kordét ide! Kettőt!

Máris ott volt vagy tíz kordé.

- Szalmát és száraz szénát! - kiáltott Billot.

- Szalmát és száraz szénát! - visszhangozta Pitou.

És máris ott termett vagy kétszáz ember egy-egy nyaláb szalmával vagy szénával.

Mások száraz trágyát hordtak oda saroglyán.

Most már azt kellett kiabálni, hogy elég a szalmából meg a szénából, mert egy óra alatt annyi szálastakarmányt hordtak volna össze, hogy a boglya felért volna a Bastille tetejéig.

Billot beállt az egyik szalmával megrakott kordé rúdjai közé, és nem húzni, hanem tolni kezdte előre.

Pitou követte a példáját; nem tudta ugyan, hogy mi az értelme a dolognak, de úgy gondolta, hogy amit a gazda csinál, az csak jó lehet.

Élie és Hulin megértette, hogy mire készül Billot; ők is megragadtak hát egy-egy kordét, és betolták az udvarba.

A kapuban kartácstűz fogadta őket: az ólomgolyók és vasdarabok sziszegve fúródtak a szalmába, keményen kopogtak a kocsioldalak és a kerekek fáján.

Amíg az ágyúkat újratöltötték, két-háromszáz puskás zárkózott fel a kordétolók mögé, és a mozgó fedezék oltalmában egészen a hídpálya tövéig hatoltak előre.

Ott Billot tűzcsiholó acélt és taplót vett elő a zsebéből, csipetnyi puskaport szórt egy kis papírra, és meggyújtotta a puskaport.

A puskapor meggyújtotta a papírt, a papír meggyújtotta a szalmát.

Ki-ki szalmacsóvát ragadott, és egyszerre lángra lobbant mind a négy kordé.

Az oltáshoz ki kellett volna jönni az erőd falai közül, de aki kijött volna, az halál fia.

A láng nyaldosni kezdte a hídpályát, éles fogaival belemart a padlókba, majd végigfutott az egész ácsolaton.

Az udvaron örömkiáltás harsant, s nyomában felujjongott az egész Saint-Antoine tér. Már a bástyák fölé szállt a füst. A tömeg megérezte, hogy az ostromlottaknak hamarosan beteljesedik a végzete.

Az átizzó láncok elváltak a pallóktól. A híd félig összezúzva, félig elégve, füstölögve és szikrázva lezuhant.

A tűzoltók odarohantak a fecskendőjükkel. A kormányzó tűzparancsot adott, de a rokkant katonák megtagadták a parancsot.

Csak a svájciak engedelmeskedtek. De a svájciak nem voltak tüzérek; le kellett mondani az ágyúkról.

A testőrök viszont most, hogy a bentiek ágyúi elhallgattak, felállították az ütegüket: a harmadik ágyúgolyó bezúzta a vaskaput.

A kormányzó felment a bástyára, hogy megnézze, jönnek-e a megígért felmentő seregek, de csak a sűrű füstöt látta. Ekkor sietett le, és adott tűzparancsot a pattantyúsoknak.

Az invalidusok parancsmegtagadása a végsőkig elkeserítette. A bezúzott vaskapu láttára rádöbbent, hogy minden elveszett.

Launay érezte, hogy süt felé a gyűlölet. Érezte, hogy számára nincs menekvés. Amióta megkezdődött a csata, egyre azt a gondolatot dédelgette magában, hogy végszükség esetén felrobbantja a Bastille-t.

Most látja, hogy nem tudja tartani az erődöt. Kikapja a kanócot az egyik tüzér kezéből, és rohan a lőporos pince felé.

- A lőpor! - kiált húsz halálra rémült hang. - A lőpor!

Senkinek sincs kétsége a kormányzó szándéka felől. Két katona utánarohan, és szuronyt szegez a mellének, épp amikor kinyitja a pinceajtót.

- Megölhetnek - mondja Launay -, de az biztos, hogy nem tudnak olyan gyorsan végezni velem, hogy a lőporos hordók közé ne hajítsam ezt a kanócot, akkor pedig ostromlottak és ostromlók mind a levegőbe repülnek.

A két katona megmerevedik. A szuronyok Launay mellének szegeződnek, és mégis Launay az úr, mert mindenki sorsa a kezében van. Az emberek moccanatlanul állnak. Az ostromlók észreveszik, hogy valami rendkívüli történik. Benéznek a belső udvarra, és látják a kormányzó fenyegető és fenyegetett helyzetét.

- Figyeljenek rám! - mondja Launay. - Mindannyiuk sorsát a kezemben tartom, és ha egyetlen emberük beteszi a lábát ebbe az udvarba, felrobbantom az erődöt.

Mindazok, akik hallották a szavait, egyszerre forrónak érezték a talajt a lábuk alatt.

- Mit akar? Mit kíván tőlük? - kérdezte néhány rémült hang.

- Azt akarom, hogy tisztes feltételekkel adhassam fel a várat.

A támadók ügyet se vetnek Launay szavaira, nem hiszik, hogy csakugyan rászánná magát erre az öngyilkos tettre; ők be akarnak menni. Billot megy az élen. Billot hirtelen megremeg, elsápad: eszébe jutott Gilbert doktor.

Ameddig csak önmagáról volt szó, egy csöppet sem izgatta, hogy esetleg levegőbe repül a Bastille és vele együtt ő is, de Gilbert doktornak élnie kell.

- Megállni! - kiáltott Billot, s Élie és Hulin elé vetette magát. - A foglyok nevében megállni!

És azok az emberek, akik fittyet hánytak a halálnak, most holtra válva hőkölnek vissza.

- Mit akar? - teszik fel Launaynak a kérdést, amit már a saját katonái is feltettek.

- Azt akarom, hogy mindenki húzódjon vissza - mondja Launay. - Nem vagyok hajlandó tárgyalni, ameddig idegenek vannak a Bastille területén.

- És ha arra használja fel a kivonulásunkat, hogy visszaállítsa az eredeti helyzetet?

- Ha nem fogadják el a feltételeimet, minden ugyanúgy lesz, ahogy most van: maguk a kapuban, én itt, ennél az ajtónál.

- A becsületszavát adja?

- Nemesi becsületemre mondom. - Némelyek kétkedve ingatták a fejüket. - Van, aki kételkedik egy nemesember becsületszavában? - emelte fel a hangját Launay.

- Nincs, dehogyis! - kiáltotta ötszáz hang.

- Hozzanak papírt, tintát, tollat!

A kormányzó parancsa máris teljesítve van.

- Így ni - mondja Launay. Aztán a támadókhoz fordul: - És most vonuljanak vissza!

Billot, Hulin és Élie hátat fordít, és elindul kifelé.

A többiek a nyomukban.

Launay félretette a kanócot, és a térdére fektetve a papírt, írni kezdte a kapituláció feltételeit.

Az invalidusok és a svájciak tudták, hogy az életükről van szó; némán, tiszteletteljes félelemmel nézték, mit csinál.

Launay, mielőtt letette volna a tollat, a kapu felé fordult. Egyetlen ostromló se volt az udvaron.

Odakint villámgyorsan híre terjedt, mi történt odabent.

Ahogy Losme mondta, a föld alól is emberek bújtak elő. Százezres tömeg vette körül a Bastille-t.

Nemcsak munkások voltak ott, hanem minden rendbeli polgárok. Nemcsak férfiak, hanem gyermekek és aggastyánok is.

És mindnél fegyver volt, mind kiáltozott.

Itt-ott kibomlott hajú, zokogó asszonyok rázták kétségbeesetten az öklüket, átkozták a kőóriást.

Anyák, akiktől a Bastille elvette a fiukat, asszonyok, akiktől a Bastille elvette a férjüket.

És a Bastille ott magaslott némán; se láng, se füst nem csapott fel a falairól. A Bastille olyan volt, mint egy kialudt vulkán. A Bastille néma volt, mint a sír.

Lehetetlen lett volna megszámolni, hány puskagolyó hagyta ott nyomát a falain. Mindenki bele akart lőni ebbe a gránitszörnyetegbe, a zsarnokság bástyájába.

Az emberek alig akarták hinni, hogy a Bastille kapitulál, hogy a kormányzó megígérte, hogy feladja ezt a rettenetes erődöt.

Még nem mertek örülni a győzelemnek, némán várták, hogy mi lesz, s egyszer csak azt látták, hogy egy kard hegyére tűzve levél jelenik meg az egyik lőrésen.

Csakhogy a levél és az ostromlók közt ott volt a Bastille széles és mély vizesárka.

Billot kér egy pallót; hármat is odahoznak, de mindhárom rövid hozzá, hogy megfeleljen a célnak. A negyedik végre átér a vizesárkon.

Billot jól-rosszul elhelyezi a pallót, és habozás nélkül rálép az ingatag hídra.

A tömeg lélegzet-visszafojtva nézi a férfit, aki ott egyensúlyoz a sáncárok fölött, melynek olyan zavaros és Sötét a vize, akár az alvilági folyónak, a Kóküthosznak. Pitou remegve ül az árokszegélyen; két térde közé hajtja a fejét.

Ezt már nem bírja nézni: sírva fakad.

Billot már túl van az út kétharmadán, amikor a palló megbillen, és ő karját kitárva beleesik az árokba, eltűnik a vízben.

Pitou felordít és utánarohan, mint egy újfundlandi kutya a gazdája után.

Akkor egy férfi lép oda a pallóhoz, amelyről Billot lezuhant.

Habozás nélkül elindul a pallón. Stanislas Maillard törvényszolga az a férfi.

Az iszappal küszködő Billot és Pitou fölé érve letekint, de látva, hogy amazok most már sértetlenül partot fognak érni, folytatja útját.

Néhány pillanat, és ott van a sáncárok túloldalán, kezében a kard hegyére tűzött levél.

Nyugodt, magabiztos léptekkel visszamegy a pallón.

De amikor köréje sereglenek, hogy hallják, mi van a levélben, golyózápor zúdul a falakról, és szörnyűséges dörrenés reszketteti meg a levegőt.

Egyetlen kiáltás harsan minden torokból: a nép bosszúért kiált.

- Így bízzatok a zsarnokokban! - kiáltja Gonchon.

És a nép most már nem törődik kapitulációval, lőporral, nem gondol se önmagára, se a foglyokra, nem álmodik és nem is követel: a nép bosszúra szomjazik. Már nem is százával, hanem ezrével zúdulnak be az udvarra.

Már nem a fegyverek tüze tartja vissza a tömeget, hanem az, hogy szűk hozzá a kapu, hogy mindenki betódulhasson.

A robbanás hallatára az a két katona, aki egy tapodtat se mozdult Launay mellől, ráveti magát, egy harmadik kiragadja a kezéből a kanócot és eltiporja.

Launay kirántja a tőrös botját, és maga ellen akarja fordítani, de összetörik a fegyvert.

Ráébred, hogy nincs mit tennie; beletörődik a sorsába, vár.

A nép bezúdul, a helyőrség kitárt karral fogadja; nincs kapituláció, nincs alkudozás: a nép rohammal bevette a Bastille-t.

Immár száz éve nemcsak a tehetetlen anyagot zárják a királyi erődbe, hanem a gondolatot is. A gondolat robbantotta fel a Bastille-t, a gondolat ütötte résen hatolt be a nép.

Ami a fegyvernyugvás alatt eldördült sortüzet illeti: soha nem derült fény rá, hogy ki parancsolta meg és ki hajtotta végre ezt a váratlan, szerencsétlen, halálos merényletet.

Vannak olyan pillanatok, amikor egy egész nemzet jövője méretik meg a sors mérlegén. Valamelyik serpenyő nehezebbnek bizonyul. Már-már mindenki azt hiszi, hogy elérte a célt. Egy láthatatlan kéz egyszer csak egy tőrt vagy pisztolygolyót pottyant a másik serpenyőbe. Fordul a kocka, és egyetlen kiáltás hallik: "Jaj a legyőzötteknek!"

Miközben a nép örömtől és haragtól mámorosan elözönli a Bastille udvarait, két férfi csetlik-botlik a sáncárok iszapos vizében.

Pitou és Billot.

Pitou támogatja Billot-t; a derék gazda nem sebesült meg se puskagolyótól, se kardvágástól, de egy kicsit elkábult a zuhanástól.

Köteleket dobnak le nekik, póznákat nyújtanak feléjük.

Pitou megragad egy póznát, Billot egy kötelet.

Öt perccel később diadalmenetben viszik mindkettejüket, és amúgy csatakosan ölelik, csókolják őket.

Valaki pálinkával itatja meg Billot-t, valaki más kolbásszal, borral eteti-itatja Pitout.

Egy harmadik lecsutakolja és a napra vezeti őket.

Hirtelen egy gondolat, vagyis inkább emlék hasít Billot elméjébe; kitépi magát a körötte buzgólkodók kezéből, rohan a Bastille felé.

- A foglyok! - kiáltja futtában. - A foglyok!

Pitou utánaered, és ő is azt kiabálja:

- A foglyok! A foglyok!

A tömeg eddigelé csak a hóhérokra gondolt, most megremeg az áldozatok sorsára gondolva.

Egy emberként kiáltja:

- Igen, a foglyok! Szabadítsuk ki a foglyokat!

És a támadók új hulláma töri át a gátakat; mintha szét akarná feszíteni az erőd falait, hogy helyet csináljon a szabadságnak.

Szörnyűséges látvány tárult Billot és Pitou szeme elé. A mámoros, bősz tömeg berontott a belső udvarra, ízekre tépte az első katonát, aki a kezei közé került.

Gonchon tétlenül nézte a jelenetet. Nyilván úgy gondolta, hogy a népharag olyan, mint egy nagy folyam: több kárt okoz, ha megpróbálják megállítani, mint ha szabad folyást engednek neki.

Élie és Hulin, ellenkezőleg, a vérengzők elé vetették magukat, könyörögtek, rimánkodtak, sőt a jó ügy érdekében még a hazugságtól sem riadtak vissza: azt mondták, hogy szabad elvonulást ígértek a helyőrségnek.

Billot és Pitou felbukkanása erősítés volt számukra.

Hiszen Billot, akit meg akartak bosszulni, élt, még csak meg sem sebesült; csupán annyi történt, hogy megbillent a lába alatt a palló. Iszapfürdőt vett, különben nincs semmi baj.

Az emberek főként a svájciakra fenekedtek, de nem találtak svájciakat. A svájciak valahogyan időt találtak rá, hogy szürke vászonköpenyt vegyenek föl, és cselédnek vagy fogolynak nézték őket. A tömeg addig hajigálta kővel a nagy láncos órát, míg darabokra nem zúzta a mutatóit. A tömeg felrohant a bástyákra, és gyalázta az imént még halált okádó ágyúkat. A tömeg véresre sebezte magát, mert nekiveselkedett, hogy puszta kézzel kitépje a Bastille köveit.

Amikor az első győztesek feltűntek a falakon, a kint levők - voltak vagy százezren - hatalmas üdvrivalgásban törtek ki.

Az üdvrivalgás felszárnyalt Párizs fölé, és nekilódult, hogy bejárja Franciaországot, gyorsabban, mint a legsebesebb röptű sas.

- Elfoglaltuk a Bastille-t! - szállt a kiáltás.

E kiáltásra ellágyult a szív, könny szökött a szembe, kitárult a kar; nem volt több viszálykodás, nem volt több ellenséges kaszt; minden párizsi érezte, hogy testvére a másiknak, minden ember érezte, hogy szabad.

Egymillió ember ölelkezett össze önfeledten.

Billot és Pitou előtt már sokan bementek a Bastille-ba, és még többen voltak, akik mögöttük tolongtak. De ők nem a diadalban akartak osztozni, ők a foglyokat akarták kiszabadítani.

Áthaladva a Kormányzó-udvaron, egy szürke ruhás férfira lettek figyelmesek; a férfi nyugodtan álldogált, kezét egy sétapálca aranygombján nyugtatta.

Az a férfi a kormányzó volt. Rendíthetetlen nyugalommal várta, hogy a barátai megmentsék, vagy az ellenségei megöljék.

Billot észrevette Launayt, felkiáltott, és elindult feléje.

Launay is tüstént megismerte Billot-t. Összefonta a karját, és Billot szemébe nézett. Mintha azt kérdezte volna a tekintetével: "No, lássuk, maga döf-e belém elsőnek!"

Billot megértette a néma kérdést, megtorpant.

"Ha beszélek vele, leleplezem a kilétét, és akkor halál fia" - gondolta.

De hát hogy találja meg Gilbert doktort ebben a káoszban? Hogy vegye ki a Bastille-ból a titkot, melyet sziklaméhében rejteget?

Launay azonnal felfogta, min vívódik az előtte álló férfi.

- Mit akar? - kérdezte halkan.

- Semmit - mondta Billot és a kapura mutatott, hogy arra még elmenekülhet -, semmit. Magamtól is megtalálom Gilbert doktort.

- Bertaudière torony, hármas cella - mondta Launay szelíden, majdhogynem elérzékenyülve.

És egy tapodtat se mozdult a helyéről.

Billot háta mögött hirtelen megszólalt egy hang:

- Nocsak, de hisz ez a kormányzó!

A hang nyugodt, majdhogynem szenvtelen volt, de minden szó egy-egy tűhegyes tőr volt Launay mellének szegezve.

Gonchon ejtette ki ezeket a szavakat.

A hallatukra, mintha riadót fújtak volna, az emberek bosszúra szomjúhozva megremegtek, lángoló tekintettel meredtek Launayra, és rárontottak.

- Csináljanak valamit - mondta Billot Élie-nek és Hulinnek -, különben megölik!

- Segítsen! - válaszolta a két férfi.

- Nekem itt kell maradnom, meg kell mentenem valakit.

Száz dühödt kéz nyúlt Launay felé, megragadták, elvonszolták, elhurcolták.

Élie és Hulin utánuk vetette magát.

- Álljatok meg! - kiáltották. - Megígértük neki, hogy megkíméljük az életét.

Ez nem volt igaz, de a két nemes szív e fennkölt hazugsággal próbálta lefogni a felbőszült emberek kezét.

Launay, Élie-vel és Hulinnel a nyomában egy szempillantás alatt eltűnt a Bastille-ból kivezető átjáróban.

- A városházára! Vigyük a városházára! - kiáltozta a tömeg.

Sokan voltak a győztesek közt, akiknek az eleven Launay becsesebb préda volt, mint a holt Bastille.

Egyébiránt ugyancsak különös látvány volt ez a gyászos és néma épületkolosszus, amelyet négy évszázadon át csak az őrök, a foglárok és egy komor kormányzó látogattak, és amely most a nép prédája lett: a tömeg ide-oda hullámzott az udvarokon, le-fel futkosott a lépcsőkön, zúgott, mint egy méhraj, mozgással és zajjal töltötte meg a hatalmas gránitkast.

Billot egy ideig követte a tekintetével Launayt; a kormányzót olyan hévvel ragadta el a tömeg, hogy lebegni látszott az emberek feje fölött.

Billot nagyot sóhajtott. Elfordította a fejét, meglátta Pitout, és máris rohanni kezdett az egyik torony felé.

- Melyik a Bertaudière torony? - kiáltozta.

Egy félelemtől remegő foglár került az útjába. - Vezess a Bertaudière toronyba, a hármas cellához! - mondta Billot.

- Erre, uram - mondta a foglár -, de nincs nálam kulcs.

- Hol van?

- Elvették.

- Add kölcsön a fejszédet, polgártárs! - szólt oda Billot egy külvárosinak.

- Neked adom - felelte amaz. - Már nincs rá szükségem, hiszen elfoglaltuk a Bastille-t.

Billot megragadta a fejszét, és fürgén elindult a lépcsőn a foglár nyomában.

A foglár megállt egy ajtó előtt.

- Ez a hármas cella? - kérdezte Billot.

- Igen, ez az.

- A foglyot, aki odabent van, Gilbert doktornak hívják?

- Nem tudom.

- Csak öt-hat napja van itt.

- Akkor se tudom.

- Na, majd én mindjárt megtudom - mondta Billot.

És hatalmas fejszecsapásokat mért az ajtóra.

Az ajtó tölgyfából volt, de a nagy erejű gazda csapásai alatt csak úgy repkedtek a szilánkok.

Egy kis idő múlva be lehetett lesni egy résen a cellába.

Billot belesett.

A rácsos ablakon bevetődő fénypásztában egy férfi állt. Ágydeszkát tartott a kezében, kicsit hátradöntött törzzsel, védekező testtartásban.

Nyilvánvalóan arra készült, hogy fejbe kólintsa az első embert, aki belép a zárkájába.

Hosszú szakálla volt, rövidre nyírt haja, és sápadt volt az arca, Billot mégis azonnal megismerte. Gilbert doktor volt az a férfi.

- Doktor! Doktor! - kiáltott. - Hát maga az?

- Ki szólít? - kérdezte a rab.

- Én, Billot, a barátja!

- Billot! Maga az?

- Igen, igen! Ő van itt! Mi vagyunk itt! - kiabálták vagy húszan, akik megálltak a lépcsőfordulónál, hogy lássák, amint Billot bezúzza az ajtót.

- Kik kiabálnak?

- Hát mi, akik legyőztük a Bastille-t. Elfoglaltuk a Bastille-t, kiszabadítjuk a foglyokat.

- Elfoglalták a Bastille-t, kiszabadítják a foglyokat! - kiáltott fel a doktor.

És két kézzel megragadva a rés peremét, olyan erősen megrázta az ajtót, hogy majdnem kiszakadt a sarokvas meg a zár, és nagyot reccsenve a kezében maradt egy darab tölgyfa, amelyet Billot már megrepesztett.

- Várjon, várjon! - mondta Billot, mert félt, hogy a hihetetlen erőfeszítés teljesen kimeríti a felizgatott embert. - Várjon egy kicsit!

És kettőzött erővel törte, zúzta az ajtót.

Billot nemhiába félt. Ahogy benézett az egyre táguló nyíláson, azt látta, hogy a fogoly, ki az imént még sámsoni erővel rengette a Bastille-t, most halálsápadtan ül egy kis zsámolyon, és még a hitvány ágydeszkát sem tudja megemelni.

- Billot... Billot - suttogta.

- És én is itt vagyok, doktor úr, én, Pitou... Emlékszik, ugye, a szegény kis Pitoura, akit Angélique nénjére bízott... Én is azért jöttem, hogy kiszabadítsam magát.

- Már kiférek a nyíláson - kiáltott a doktor.

- Várjon még egy kicsit! - csitították a folyosón levők.

Mindenki segédkezett: egyesek feszítővasat nyomtak a fal és az ajtó közé, mások emelővel próbálták kipattintani a zár nyelvét, a legtöbben vállal, kézzel feszültek az ajtó lapjának, és a tölgyfa nagyot reccsent, kőtörmelék hullott a földre, s a bezúzott ajtó nyílásán át mindenki bezúdult a cellába.

Gilbert Pitou és Billot karjaiban találta magát.

Gilbert, a Taverney-kastélybeli egykori parasztfiú, az a Gilbert, akit vérbe fagyva hagytunk ott az Azori-szigetek egyik barlangjában, ekkor harmincnégy-harmincöt éves volt, sápadt, de nem betegesen sápadt arcszínű, fekete hajú férfi; a tekintete merész és határozott volt, sosem homályosult el, sosem kóborolt a fellegekben, mert ha nem valamely figyelemre érdemes tárgyra szegeződött, a gondolatai tükröződtek benne, és azok a gondolatok mindig mélyek és magasztosak voltak; görögös metszésű egyenes orra volt, dacos ajka, mely mögül vakítóan fehér fogsor villant elő. Általában dísztelen, egyszerű ruhában járt, akár egy kvéker, de az öltözködése puritánságában is elegáns volt a gondossága és makulátlan tisztasága miatt. Az átlagosnál egy kicsit magasabb volt és arányos testalkatú; arról pedig épp az imént kaphattunk képet, hogy micsoda erő lakozott benne, és hogy a harag vagy a lelkesedés micsoda erőfeszítésre tudta sarkallni.

Már öt-hat napja börtönben volt, de itt is gondot fordított a küllemére; csak a sápadt arcszínt még jobban kiemelő hosszú szakáll rendezetlensége tanúskodott némi ápolatlanságról, de erről sem ő tehetett, hanem azok, akik nem voltak hajlandók borotvát adni a kezébe, vagy engedélyezni, hogy megnyírattassa a szakállát.

Gilbert kibontakozott Billot és Pitou öleléséből, és a celláját megtöltő emberekre függesztette a tekintetét. Máris úrrá lett felindultságán, mely egy pillanatra elvette az erejét, és így szólt:

- Felvirradt hát a nap, amelyet előre láttam. Köszönöm nektek, barátaim, s köszönet a szabadság szellemének, mely őrködik a népek felett!

A tömeg felé tárta a karját, s az emberek épp csak megérinteni merték a kezét, mert a büszke tekintet és a méltóságteljesen zengő hang világossá tette számukra, hogy ez a férfi magasan fölöttük áll.

A doktor Billot vállára támaszkodva kilépett börtönéből, nyomában Pitouval s a többi szabadítójával.

Az első perc a barátság és a hála perce volt, de a második percben máris kialakult az a távolság, mely a tudós orvost elválasztja a tudatlan parasztgazdától, a derék sihedertől és a szabadítók egész seregétől.

Gilbert megállt a torony tövében, összefonta karját, és felnézett az égre; egy percig fürösztötte arcát a fénnyel.

- Üdvöz légy, szép szabadság! - szólt. - Láttam, amikor megszülettél egy másik világban, mi régi barátok vagyunk hát. Üdvöz légy, szép szabadság!

És a doktor mosolya elárulta, hogy csakugyan nem újdonság neki a függetlenségtől mámoros nép ujjongása.

Egy kis ideig áhítatosan hallgatott, majd Billot-hoz fordult:

- Valóság ez, barátom? A nép legyőzte a zsarnokságot?

- Igen, uram.

- És maga Párizsba jött, hogy harcoljon?

- Én azért jöttem, hogy kiszabadítsam magát.

- Hát tudta, hogy letartóztattak?

- Ma reggel tudtam meg a fiától.

- Szegény Sébastien! Találkozott vele?

- Igen.

- Nyugodtan ott maradt a kollégiumban?

- Amikor eljöttem, éppen négy ápolóval viaskodott.

- Beteg? Önkívületben van?

- Velünk akart jönni a harcba.

- Ó! - kiáltott a doktor, és diadalmas mosoly suhant át az arcán. Nem csalódott a fiában. - Szóval, mi is történt? - faggatta tovább Billot-t.

- Az történt, hogy megtudtuk, hogy Gilbert doktor a Bastille-ban van, elhatároztuk hát, hogy bevesszük a Bastille-t. És most miénk a Bastille. De van még más is.

- Micsoda?

- Ellopták a ládikát.

- Azt a ládikát, amelyet én bíztam magára?

- Igen.

- És ki lopta el?

- Fogdmegek, akik azzal az ürüggyel hatoltak be a házamba, hogy lefoglalják a maga röpiratát. Letartóztattak, bezártak az egyik szobába, házkutatást tartottak, megtalálták a ládikát és elvitték.

- Mikor?

- Tegnap.

- Hohó! Nyilvánvaló összefüggés van a letartóztatásom és a lopás közt. Ugyanaz a személy fogatott le, aki elraboltatta a ládikát. Ha megtudom, hogy ki fogatott le, azt is megtudom, hogy ki raboltatta el a ládikát. - A foglár felé fordult: - Hol az irattár?

- A Kormányzó-udvarból lehet bemenni, uram.

- Gyorsan az irattárhoz! Az irattárhoz, barátaim! - kiáltott a doktor.

- Uram! - tartotta vissza a foglár. - Engedje meg, hogy magával menjek, és ajánljon ezeknek a derék embereknek a jóindulatába, hogy ne bántsanak.

- Jól van - mondta Gilbert. Azzal a körötte csoportosuló emberekhez fordult, akik kíváncsisággal vegyes tisztelettel néztek rá: - Barátaim! A jóindulatukba ajánlom ezt a derék embert. Ő csak tette a dolgát, nyitotta, csukta az ajtókat, de emberséges volt a foglyokhoz. Ne essen bántódása!

- Nem kell félnie, senki se fogja bántani, jöjjön csak nyugodtan! - kiáltozták mindenfelől.

- Köszönöm, uram - mondta a foglár. - Jó lesz sietnie, ha keres valamit az irattárban, mert az hiszem, hogy már égetik a papírokat.

- Akkor nincs vesztegetni való időnk - kiáltott Gilbert. - Gyorsan az irattárhoz!

És futni kezdett a Kormányzó-udvar felé, nyomában a Billot és Pitou vezette tömeggel.

Az irattár ajtaja előtt hatalmas papírmáglya égett.

Sajnos, így van ez: ha a nép győz, utána szükségét érzi, hogy romboljon.

A tömeg elárasztotta a Bastille irattárát.

Az irattár nagy terem volt, dugig tele lajstromos könyvekkel meg feljegyzésekkel; száz évre visszamenőleg a Bastille valamennyi foglyának aktacsomója bele volt zsúfolva.

A nép dühödten szaggatta az iratokat; nyilván úgy vélte, hogy ha széttépi a rablajstromokat, törvényesen is visszaadja a rabok szabadságát.

Gilbert bement az irattárba, és Pitou segítségével átnézte a polcokon maradt lajstromos könyveket: az 1789-es év regisztere már nem volt ott.

A doktor, nyugodt és fegyelmezett ember létére, elsápadt, és ingerülten toppantott.

Ebben a pillanatban Pitou észrevett egy afféle hős kamaszt, aki nélkül nincs népdiadal; a fiú egy ugyanolyan formájú és kötésű könyvvel a fején szaladt a máglya felé, amilyet Gilbert doktor lapozgatott.

Pitou utánaeredt, és amilyen hosszú lába volt, néhány lépéssel utolérte.

Az 1789-es év lajstromkönyve volt.

A tárgyalás nem tartott sokáig. Pitou, aki kitüntette magát a harcban, megmagyarázta, hogy egy fogolynak szüksége van a könyvre, és a kölyök azonnal át is adta neki a zsákmányt, avval vigasztalva magát:

- Nem számít, majd elégetek egy másikat.

Pitou kinyitotta a regisztert, végiglapozta, és az utolsó oldalon ezt a bejegyzést találta:

"A mai napon, 1789. július 9-én létszámba vétetett G. filozófus és közíró, igen veszélyes egyén. Szigorú magánzárka."

Odavitte a könyvet a doktornak.

- Tessék, Gilbert úr! Ugye, ezt keresi?

- Ó! - kiáltott a doktor. - Ez az! - És elolvasta a fentebb idézett bejegyzést. - És most lássuk, kitől jön a parancs! - Szemügyre vette a lapszélt. - Necker! Az elfogatási parancsot Necker írta alá, a barátom. No, ez aztán meglepetés a javából!

- Necker a barátja? - kiáltottak fel a körülötte állók nagy tisztelettel (emlékezetes, milyen hatással volt ez a név a tömegre).

- Igen, a barátom, és meg vagyok győződve róla, hogy Necker nem tudta, hogy börtönben vagyok. De majd elmegyek hozzá, és...

- Elmegy hozzá? Hova? - kérdezte Billot.

- Hát Versailles-ba.

- Necker úr nincs Versailles-ban, Necker urat száműzték.

- Hova száműzték?

- Brüsszelbe.

- És mi van a lányával?

- Azt már nem tudom - mondta Billot.

- A lánya Saint-Ouenban lakik, nem messze Párizstól - mondta egy hang a tömegből.

- Köszönöm - mondta Gilbert, bár nem tudta, kinek köszöni meg a felvilágosítást. A papírégetőkhöz fordult: - Barátaim! A történelem nevében kérlek benneteket, hogy hagyjátok abba az égetést, a történelem nevében, melynek szüksége lesz ezekre az iratokra, hogy elítélje a zsarnokokat. Romboljátok le a Bastille-t, tegyétek a földdel egyenlővé, hogy nyoma se maradjon, de kíméljétek meg az iratokat, mert a jövő ezekből a könyvekből fogja kiolvasni az igazságot.

A tömeg azonnal eszmélt.

- Igaza van a doktornak - kiáltozták -, elég a pusztításból! Vigyük a városházára az iratokat!

Egy tűzoltó, aki öt-hat társával ott volt az udvaron, a tűzre irányította a fecskendőt, s eloltotta a máglyát, amelyen - miként amaz alexandriai máglyán - egy egész világ irattára enyészett volna el.

- És kinek a kérelmére tartóztatták le? - kérdezte Billot.

- Én is épp erre volnék kíváncsi, de nem derül ki: üresen van hagyva a név helye. - Gondolkozott egy darabig. - No, de majd megtudom. - Kitépte a könyvből a rávonatkozó lapot, négyrét hajtotta és eltette. Aztán Billot-hoz és Pitouhoz fordult: - Menjünk, barátaim, itt már semmi dolgunk.

- Menjünk - mondta Billot -, de könnyebb azt mondani, mint megtenni.

Igaza volt: a kíváncsiság hajtotta tömeg elrekesztette a Bastille bejáratát. Méghozzá azért, mert ott voltak a Bastille többi foglyai.

Gilbert-rel együtt nyolc rab nyerte vissza a szabadságát.

Név szerint: Jean Bechade, Bemard Laroche, Jean Lacaurège, Antoine Pujade, de White, de Solage gróf és Tavernier.

Az első négy nem keltett különösebb érdeklődést. Azzal gyanúsították őket, hogy váltót hamisítottak, de mivel soha egyetlen bizonyítékot se tudtak felhozni ellenük, a vád alkalmasint hamis volt. Egyébként még csak két éve voltak a Bastille-ban.

Solage gróf harminc év körüli vidám és közlékeny természetű férfi volt; összecsókolta a szabadítóit, dicsőítette őket, és elmesélte nekik rabsága történetét. 1782-ben adtak ki ellene elfogatóparancsot az apja kérelmére, letartóztatták, a vincennes-i börtönbe zárták, majd átszállították a Bastille-ba, ahol ötévi raboskodása alatt egyetlenegyszer sem hallgatták ki; az apja két éve meghalt, de őrá azóta se gondolt senki se. Valószínű, hogy ha a Bastille-t nem foglalta volna el a nép, örökre itt felejtették volna.

White hatvanéves öregember volt; összefüggéstelenül beszélt, idegenes kiejtéssel. Hiába kérdezgették, nem tudta megmondani, hogy mikor és hogy mi okból tartóztatták le. Csak arra emlékezett, hogy Sartines rendőrfőnök az unokafivére, semmi másra. Egy Guyon nevű porkoláb csakugyan látta egyszer, hogy Sartines úr bemegy White zárkájába, és aláírat vele valami meghatalmazást. De a fogoly erről a mozzanatról is megfeledkezett.

Tavernier volt a legöregebb; tíz évet töltött a Szent Margit-szigeteken, harminc évig raboskodott a Bastille-ban; ősz hajú és ősz szakállú kilencvenéves aggastyán volt; a látása úgy meggyöngült a homályban, hogy sűrű ködön át látta a világot. Amikor bementek a börtönébe, nem értette, mit akarnak; amikor azt mondták neki, hogy szabad, csak rázta a fejét; és végül amikor felfogta nagy nehezen, hogy elfoglalták a Bastille-t, így szólt:

- Ejnye, ejnye! És mit fog ehhez szólni XV. Lajos király, Pompadourné asszony és Lavrillière herceg?

Tavernier már nem is bolond volt, mint White, hanem idióta.

A foglyok öröme szörnyű látvány volt, csak felkorbácsolta a tömeg bosszúvágyát, mert az az öröm leginkább rettenetre hasonlított. Két vagy három fogoly csaknem szörnyethalt a százezres tömeg eget verő zsivajától, hiszen amióta a Bastille-ba kerültek, csak nagy ritkán szólt hozzájuk valaki, ahhoz voltak szokva, hogy halkan reccsen a fa a nyirkos félhomályban, neszez a láthatatlan hálóját szövő pók, s ijedten surran át egy-egy patkány a cellán.

Amikor Gilbert megjelent, a leglelkesebbek azt javasolták, hogy vigyék diadalmenetben a foglyokat a városházához; a javaslatot egyhangúlag elfogadták.

Gilbert nagyon szeretett volna elmenekülni az ünneplés elől, de nem tehette: megismerték, amiként Billot-t és Pitout is.

Harsogott "A városházához! A városházához!" kiáltás, és máris húszan emelték a vállukra Gilbert-t.

Hiába próbált ellenállni a doktor, hiába csépelte Billot és Pitou a fegyvertársait, az öröm és a lelkesedés mintha páncéllal vonta volna be a győztesek testét. Simogatás volt nekik a legkeményebb ökölcsapás, püfölhették őket lándzsa markolatával vagy puskatussal, csak még magasabbra csapott a lelkesedés hulláma.

Gilbert nem tehetett mást, hagyta, hogy pajzsra emeljék.

Pajzsként egy nagy asztal szolgált, amelynek a közepébe lándzsát szúrtak, hogy legyen mibe kapaszkodni a triumfátornak.

A doktor ott hajózott hát a Bastille-tól a Szent János diadalívig hullámzó viharos emberóceánon, melynek árama - lándzsák, szuronyok és mindenfélefajta fegyverek rengetegében - magával sodorta a diadalmas foglyokat.

De a szörnyű és megfékezhetetlen óceán egy másik csoportot is görgetett, mely olyan sűrű volt, hogy szigetnek látszott.

Az a csoport hurcolta a fogoly Launayt.

A körül a csoport körül nem kevésbé volt hangos és lelkes a kiáltozás, mint a kiszabadított foglyok körül, csakhogy az nem ujjongás volt, hanem halálos fenyegetés.

Gilbert föntről, a magasból jól láthatta a szörnyű jelenet minden részletét.

A kiszabadított foglyok közül egyedül ő volt hiánytalanul birtokában testi és szellemi képességeinek. Öt nap börtön épp csak egy sötét folt volt az életében. A szeme még nem homályosult el a Bastille homályában.

A harcosok általában csak a harc ideje alatt nem ismernek könyörületet. Amint véget ér a csata, amelyben önnön életüket kockáztatják, tele vannak irgalommal iménti ellenségeik iránt.

De a nagy népfelkelésekben (amilyenek szép számmal voltak Franciaországban a Jacquerie-tól napjainkig), azok a tömegek, amelyeket a félelem távol tartott a küzdelemtől, de felhergelt a csatazaj, nos, ezek az ádáz, egyszersmind gyáva tömegek a győzelem után részt követelnek a diadalból, bár nem vettek részt a kivívásában.

A bosszú diadala az övék.

A kormányzó számára az volt a vég kezdete, mikor a menet elhagyta a Bastille kijáratát.

Élie, aki felelősséget vállalt Launay életéért, ott haladt a menet élén; védte az egyenruhája, és az, hogy a nép bámulattal adózott a Bastille ostroma alatt tanúsított halálmegvető bátorságának. A kardja hegyére tűzve vitte azt a levelet, amelyet Launay adott ki a népnek egy lőrésen át, és amelyet aztán Maillard továbbadott Élie-nek.

Mögötte a királyi gárdisták egy csoportja haladt az erőd kulcsaival, utánuk Maillard a zászlóval, majd egy fiatalember, aki szuronyhegyre tűzve vitte a Bastille szabályzatát, azt a gyűlöletes rendeletet, amely miatt oly sok könny hullott.

Mögöttük ment a kormányzó Hulin és két-három társa védelmében, de a védelmezők eltűntek a fenyegető öklök, bőszen rázott kardok, lándzsák erdejében.

E csoporttal csaknem párhuzamosan, a körutat a folyóval összekötő széles Saint-Antoine utcán egy másik, nem kevésbé fenyegető és rémületes csoport haladt; Losme-ot hurcolták magukkal, a Bastille térparancsnokát, aki - mint láttuk - szembeszállt a kormányzóval, de végül mégiscsak engedelmeskedett a parancsnak, hogy a végsőkig védeni kell az erődöt.

Losme térparancsnok jellemes, derék ember volt. Tőle telhetően könnyítette a foglyok sorsát. De erről a nép mit sem tudott. A nép, díszes egyenruhája miatt, azt hitte, hogy ő a kormányzó. Launay viszont egyszerű szürke ruhát viselt, amelyen nem volt paszomány, s amelyről letépte a Szent Lajos-érdemrend szalagját, ezért oltalmazó homály fedte kilétét; csak azok tudták, hogy ő a kormányzó, akik ismerték.

Íme, ez a látvány tárult Gilbert komoly és figyelmes tekintete elé, amely még ezekben a vészterhes percekben is megingathatatlan nyugalomról tanúskodott.

Hulin a Bastille kapujában odaszólította legmegbízhatóbb és legodaadóbb barátait, a nap hőseit, s négy-öt bátor népfelkelőnek sikerült is utat törnie hozzá, hogy segítségére legyen nemes célja megvalósításában: megóvni a kormányzó életét. A pártatlan történelem megőrizte hármójuk nevét; úgy hívták őket, hogy Arné, Chollat és Lépine.

A bátor kis csoport, Hulin és Maillard nyomában, megkísérelte megvédeni annak az embernek az életét, akinek százezer ember követelte a halálát.

Hozzájuk csatlakozott a királyi testőrség néhány gránátosa, akiknek az egyenruhája három nap alatt köztiszteletet vívott ki a nép körében.

Launay egyelőre sértetlen volt, mert áldozatkész védelmezői elhárították az ütéseket, de a szitkoktól és fenyegetésektől senki se tudta megóvni.

A Jouy utca sarkához érve egyetlenegy se maradt abból az öt gránátosból, aki a Bastille kapujában csatlakozott a menethez. A lelkes tömeg és tán a számító gyilkosok egyenként elragadták őket útközben; Gilbert látta, amint lemorzsolódnak, mint a rózsafüzér szemei.

Most már nem volt kétsége afelől, hogy a győzelem vérrel lesz befenve; megpróbált elszabadulni a pajzsként szolgáló asztalról, de vaskezek szögezték a helyére. Ő maga tehetetlen lévén, Billot-t és Pitout küldte a kormányzó védelmére, és ők engedelmeskedtek: megpróbáltak utat törni maguknak az emberrengetegben, és odafurakodni Launay közelébe.

A védelmezők csoportjának csakugyan nagy szüksége volt az erősítésre. Chollat, aki egy álló napja egy falatot sem evett, hirtelen elgyengült és összeesett; alig tudták felemelni a földről, hogy a tömeg halálra ne tapossa.

Chollat helyén rés támadt, átszakadt a gát.

Egy férfi betört a résen, a csövénél fogva meglengette a puskáját, és szörnyű ütést mért vele a kormányzó koponyájára.

De Lépine látta, hogy lesújt a pöröly, az utolsó pillanatban kitárt karral Launay és a támadó közé vetette magát: homlokon találta a fogolynak szánt ütés.

Nem látott a szemébe csorgó vértől, elkábulva és tántorogva az arcához emelte a kezét, és mire magához tért, és újra látott, már vagy húszlépésnyire volt a kormányzótól.

Ekkor ért oda Billot és az őt vakon követő Pitou.

Billot észrevette, hogy elsősorban arról lehet megismerni a kormányzót, hogy nincs fejfödője.

Lekapta a kalapját, és Launay fejébe nyomta.

Launay hátrafordult, megismerte Billot-t.

- Köszönöm - mondta -, de hiába próbál segíteni rajtam, úgyse segíthet.

- Érjünk a városházára - mondta Hulin -, ott már felelek az életéért.

- Csak az a kérdés, hogy eljutunk-e odáig - mondta Launay.

- Isten segedelmével megpróbáljuk - mondta Hulin.

Megcsillant a remény, mert már közel voltak a városház előtti térhez; csakhogy az a tér tele volt karddal, lándzsával hadonászó emberekkel. Már tudták, hogy odaviszik a Bastille kormányzóját és térparancsnokát; fogukat csikorgatva, zsákmányt szimatolva vártak, akár a sokáig féken tartott kutyafalka.

Amint meglátták a menetet, odarontottak.

Hulin látta, hogy az utolsó csata következik, a legkeményebb próba: ha sikerül eljutnia Launayval a lépcsőfeljáró tetejére, és bejutni az épületbe, a kormányzó megmenekül.

- Élie! Maillard! Hozzám! - kiáltotta. - Hozzám, fegyvertársaim! Mindannyiunk becsülete forog kockán.

Élie és Maillard meghallotta a hívást; ék alakban utat vágtak a tömegben, és a tömeg utat is engedett nekik, csakhogy azonnal összezárult mögöttük.

Élie és Maillard elszakadt a fő csoporttól, és nem tudott újra csatlakozni hozzá.

A tömeg észrevette, hogy meggyengült a védelem, és mint egy óriáskígyó, ráfonódott a csoportra. Billot-t felkapta, elsodorta az áradat, és a mellőle egy tapodtat se tágító Pitou vele sodródott. Hulin megbotlott a feljáró első lépcsőfokán és elesett. Felállt, de újra elvágódott, és Launay is a földre zuhant.

A kormányzó hű maradt magához: egyetlen panaszszó se hagyta el ajkát, nem kért kegyelmet, csak metsző hangon azt kiáltotta:

- Rajta, ti vadállatok, ne húzzátok az időt, öljetek meg most azonnal!

Soha parancsot nem teljesítettek olyan pontosan, mint ezt a kérést; fenyegető arcok hajoltak a földön fekvő Launay fölé, fegyverek villogtak a szeme előtt. Egy pillanatra csak a görcsösen összeszorult öklöket, a lecsapó pengéket lehetett látni, aztán vértől csatakos levágott fej jelent meg egy dárda hegyén; még a halálban is fensőbbségesen, megvetően mosolygott.

Launay volt az első áldozat.

Gilbert látta, mi történik, oda akart rohanni, hogy megakadályozza a gyilkosságot, de kétszáz kar állta útját.

Elfordította a fejét, és sóhajtott.

A nyitott szemű fej, mintha utolszor köszönteni akarná Flesselles-t, épp az előtt az ablak előtt himbálózott, amelyben a polgármester állt a tanácsnokok gyűrűjében és védelmében.

Bajos lett volna megmondani, melyik volt sápadtabb a két arc közül: az élőé vagy a halotté.

Egyszer csak hatalmas moraj szállt fel onnan, ahol Launay teste hevert. Átkutatták a zsebeit, és a kabátjában megtalálták azt a levélkét, amelyet a polgármester írt neki, és amelyet ő megmutatott Losme-nak.

A levélnek, mint emlékezetes: ez volt a szövege:

"Tartsanak ki! Kokárdákkal és ígéretekkel szórakoztatom a párizsiakat. Bezenval úr még ma erősítést küld magának.

DE FLESSELLES"

Rémületes gyalázkodás csapott fel a térről ahhoz az ablakhoz, amelyben Flesselles állt.

A polgármester nem tudta ugyan, hogy mi a gyalázkodás oka, de azt igen, hogy veszélyben az élete, és hátraugrott.

De már mindenki látta, mindenki tudta, hogy ott van. Az emberek felrohantak a lépcsőn, s most a harag és felháborodás hulláma még azokat is magával ragadta, akik eddig Gilbert doktort emelték a magasba.

Gilbert is be akart hatolni a városházára, de ő azért, hogy védelmezze Flesselles-t. Elindult a lépcsőfeljárón, de csak a harmadik vagy negyedik grádicsig jutott, mert hirtelen hátrarántották. Megfordult, hogy lerázza magáról a beleakaszkodókat, és azt látta, hogy Billot és Pitou nem engedi továbbmenni.

- Ó! - kiáltott Gilbert, ahogy hátrafordult, és végigtekintett a téren nyüzsgő sokaságon. - Mi történik ott?

És ökölbe szoruló kézzel a Tixéranderie utca torkolata felé mutatott.

- Jöjjön doktor úr! Jöjjön! - mondta egyszerre Billot és Pitou.

- Ó, a gyilkosok - kiáltott a doktor. - A gyilkosok...

Losme térparancsnokot ebben a pillanatban sújtotta le egy hatalmas fejszecsapás: a felbőszült tömeg összetévesztette az önző és kegyetlen kormányzót, aki gyötörte a boldogtalan foglyokat, meg azt az emberséges férfiút, aki a legfőbb támaszuk volt a bajban.

- Igen... igen... Menjünk innen - mondta Gilbert -, mert kezdem szégyellni, hogy ilyen emberek voltak a szabadítóim.

- Nyugodjon meg, doktor úr! - mondta Billot. - Nem azok gyilkolnak, akik harcoltak.

A doktor visszafelé indult a lépcsőn, amikor hirtelen kiözönlött a városháza kapuján az a rengeteg ember, aki az imént tódult be, hogy kézre kerítse Flesselles-t. Az áradat egy kézzel-lábbal kapálózó férfit sodort, hurcolt magával.

- A Palais-Royalhoz! A Palais-Royalhoz! - üvöltötte a tömeg.

- Jól van, barátaim, jól van, menjünk a Palais-Royalhoz! - kiáltozta a férfi.

Az emberáradat olyan elemi erővel hömpölygött a Szajna felé, mintha nem is a Palais-Royalhoz akarná vinni azt az embert, hanem bele akarná sodorni a folyóba.

- Őt is meg fogják gyilkolni - kiáltott Gilbert. - Próbáljuk meg megmenteni!

De alighogy kiejtette ezeket a szavakat, pisztolylövés dörrent, és Flesselles eltűnt a füstben.

Gilbert magasztos haraggal két kezébe temette az arcát; megátkozta a népet, melynek nem volt ereje hozzá, hogy nagy műve után tiszta maradjon, s hármas gyilkossággal szennyezte be diadalát.

Amikor elvette kezét a szeme elől, három fejet látott egy-egy lándzsára tűzve.

A Flesselles-ét, a Losme-ét és a Launayét.

Az első a városháza feljáróján, a második a Tixéranderie utcában, a harmadik a Pelletier rakparton emelkedett a magasba.

Egy háromszög három csúcsát alkották.

- Ó, Balsamo, Balsamo! - sóhajtott az orvos. - Hát ez az a háromszög, amely a Szabadságot jelképezi?

És Billot-val meg Pitouval a nyomában a Vannerie utca felé futott.

A doktor megállított egy bérkocsit a Planche-Mibray utca sarkán és beszállt.

Billot és Pitou beült mellé.

- A XIV. Lajos Kollégiumhoz! - mondta Gilbert.

Behúzódott a kocsi sarkába, és álmodozásba merült; Billot és Pitou nem háborgatta.

Átmentek a Pénzváltók hídján, végighajtottak a Cité utcán meg a Szent Jakab utcán, és megérkeztek a XIV. Lajos Kollégiumhoz.

Egész Párizs borzongott. Már híre futott a városháza előtti gyilkosságoknak meg a Bastille dicsőséges bevételének; az arcokon ott tükröződtek a beszámolók keltette különb-különbféle érzések - a lélek látható villámfényei.

Gilbert nem dugta ki a fejét a kocsiablakon, Gilbert egyetlen szót sem intézett az emberekhez. Van abban valami nevetséges, amikor a nép nagy lelkesen ünnepel valakit, és Gilbert főképp a nevetséges oldalát látta a diadalának.

Meg aztán úgy érezte, hogy hiába tett meg minden tőle telhetőt, a kiontott vérből néhány cseppnyi őrá is visszahullt.

A doktor kiszállt az iskola kapujában, és intett Billot-nak, hogy kövesse.

Pitou tapintatosan a fiákerben maradt.

Sébastien még a betegszobában volt; maga az igazgató vezette oda Gilbert-t, mert amint jelentették neki, hogy a doktor ott van a kapuban, kisietett elé.

Billot nem volt különösebben jó megfigyelő, de ismerte apa és fia természetét, s most nagy figyelemmel szemlélte a szeme előtt lejátszódó jelenetet.

Amennyire gyengének, ingerlékenynek, idegesnek mutatkozott a gyermek a kétségbeesés óráiban, annyira nyugodt és tartózkodó volt az öröm pillanataiban.

Apját meglátva elsápadt, nem tudott megszólalni. Alig láthatóan remegett az ajka.

Aztán olyan örömkiáltással, amely leginkább fájdalomkiáltásra emlékeztetett, az apja nyakába vetette magát, és némán magához ölelte.

A doktor se szólalt meg. Egy percig átölelve tartotta a fiát, aztán hosszan a szemébe nézett, inkább szomorú, mintsem vidám mosollyal.

Ha Billot jobb emberismerő, bizonyára azt gondolja magában, hogy valami szerencsétlenség vagy bűntett választja el a férfit és a fiút.

Sébastien kevésbé volt tartózkodó Billot-val, mint az apjával. Amikor végre le tudta venni a szemét az apjáról, aki egy ideig minden figyelmét lekötötte, odaszaladt a derék gazdához, átkarolta a nyakát, és azt mondta:

- Nagyszerű ember maga, Billot úr. Állta a szavát. Köszönöm.

- Nem volt ám könnyű, Sébastien úr. Az apjaura alaposan be volt zárva, és össze kellett törni ezt-azt, mire kiszabadítottuk.

- Nincs baj az egészségeddel, Sébastien? - kérdezte meglehetősen nyugtalanul a doktor.

- Nincs, apám - felelte a fiatalember -, ne tévessze meg, hogy a betegszobában talál.

Gilbert elmosolyodott.

- Tudom, miért vagy itt - mondta.

A fiú is elmosolyodott.

- Nincs szükséged valamire? - kérdezte a doktor.

- Mindenem megvan, hála magának, apám.

- Akkor most is csak azt mondhatom, amit mindig is a lelkedre kötöttem: tanulj!

- Igen, apám.

- Tudom, hogy ez nem üres szó számodra, édes fiam. Ha másképp gondolnám, soha többé nem ejteném ki a számon ezt a szót.

- Nem én vagyok hivatva rá, hogy válaszoljak magának, apám. Itt van Bérardier úr, a mi kiváló igazgatónk, ő a legilletékesebb.

A doktor Bérardier felé fordult, s az igazgató intett, hogy szeretne mondani valamit.

- Várj egy percet, Sébastien! - mondta a doktor. És odalépett az igazgatóhoz.

- Billot úr! - szólt Sébastien izgatottan. - Hol van Pitou? Csak nem esett baja szegénynek?

- Nem, nem. Kint vár egy fiákerben.

- Megengedi, apám, hogy Billot úr behívja Pitout? Örülnék, ha találkozhatnék vele.

Gilbert bólintott; Billot kisietett.

- Mit óhajt mondani nekem? - kérdezte Gilbert Bérardier abbétól.

- Azt szeretném mondani magának, uram, hogy nem azt kellene a fia lelkére kötnie, hogy tanuljon, hanem hogy szórakozzon.

- Hogy érti ezt, abbé úr?

- Sébastien kiváló fiatalember, akit itt mindenki fiaként vagy fivéreként szeret, de...

Az abbé elhallgatott.

- De...? - kérdezte nyugtalanul az apa.

- De ha nem vigyázunk, Gilbert úr, valami megöli.

- Micsoda? - kérdezte megdöbbenve Gilbert.

- A tanulás, amelyre maga egyre biztatja.

- A tanulás?

- Igen, uram, a tanulás. Ha látná, amint a padban ül, összefont karral, s meredten nézi a szótárt...

- Az eszét erőlteti vagy álmodozik? - kérdezte Gilbert.

- Az eszét erőlteti, uram, órák hosszat keresi a megfelelő kifejezést, a legjobb görög vagy latin fordulatot... Nézze csak! Még most is...

És csakugyan. Sébastien, bár öt perc se telt el azóta, hogy az apja néhány lépésnyire eltávolodott tőle, s még épp hogy becsukódott az ajtó Billot mögött, Sébastien máris olyan álmodozásfélébe merült, hogy az már-már önkívülethez hasonlított.

- Gyakran kerül ilyen állapotba? - kérdezte Gilbert nyugtalanul.

- Kis túlzással azt mondhatom, hogy általában ilyen állapotban van. Nézze, milyen feszülten gondolkodik!

- Igaza van, abbé úr. Az lenne a legjobb, ha elterelné a figyelmét, amikor látja, hogy ennyire a gondolataiba merül.

- Kár lenne, mert ez a feszült gondolkozás olyan dolgozatokat eredményez, amelyek hamarosan a legnagyobb dicsőségére fognak válni a XIV. Lajos Kollégiumnak. Megjósolom, hogy három év múlva ez a gyermek lesz az első valamennyi tantárgyban.

- Vigyázzon, abbé úr, mert ez a fajta feszült agytevékenység inkább a gyengeség, mintsem az erő jele, betegségre vall, s nem egészségre... Igaza volt, nem tanulásra kell biztatni a gyereket, vagy legalábbis meg kell tudni különböztetni a tanulást meg az álmodozást.

- Biztosíthatom, uram, hogy tanul.

- Amikor ilyen állapotban van?

- Igen. S ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy mindig előbb végez a leckével, mint a többiek. Látja, hogy mozog az ajka? Ismétli magában a leckét.

- Nos, Bérardier úr, ha látja, hogy ismétli magában a leckét, terelje el a figyelmét! Attól még éppúgy fogja tudni a leckét, de jobban fogja érezni magát.

- Gondolja?

- Biztos vagyok benne.

- Nyilván igaza van - mondta a derék igazgató -, hiszen Condorcet és Cabanis úr úgy beszélt magáról, mint aki az egyik legnagyobb tudású ember a világon.

- Csak arra kérem, hogy amikor felriasztja az álmodozásból, óvatosan tegye: halkan szóljon hozzá, és csak fokozatosan emelje fel a hangját.

- Miért?

- Hogy fokozatosan térjen vissza a való világba.

Az abbé furcsálkodva nézett az orvosra. Egy kicsit tán bolondnak is tartotta.

- Várjon csak! - folytatta Gilbert. - Mindjárt meglátja, hogy miért mondtam.

Ebben a pillanatban lépett be a szobába Billot és Pitou. Pitou három lépéssel az ifjú Gilbert mellett termett.

- Hívtál, Sébastien? - mondta Pitou, és megfogta a gyerek karját. - Igazán kedves tőled, köszönöm.

És odanyomta nagy kobakját a gyermek halovány homlokához.

- Nézze! - mondta Gilbert, és megszorította az abbé karját.

Sébastien, akit Pitou baráti érintése kiragadott az álmodozásból, megtántorodott, az arca haloványból viaszfehér lett, a feje erőtlenül előrenyaklott. Fájdalmas sóhaj tört fel a kebeléből, és élénk pír öntötte el az arcát.

Megrázta a fejét, elmosolyodott.

- Te vagy az, Pitou?... Igaz is, én hívattalak. - Végignézett Pitoun. - Harcoltál?

- Harcolt bizony, méghozzá bátran - válaszolt Billot a kérdésre.

- Miért is nem vittetek magatokkal - mondta szemrehányóan a fiú -, harcolhattam volna, én is tehettem volna valamit az apámért.

- Sébastien! - lépett oda a fiához Gilbert, és a szívére szorította a gyerek fejét. - Te nem azzal teszed a legtöbbet apádért, ha harcolsz érte, hanem ha hallgatsz rá, követed tanácsait, s kiváló, híres emberré válsz.

- Olyanná, mint maga, igaz? - mondta a fiú telve büszkeséggel. - Ó, ez az én leghőbb vágyam!

- Most pedig búcsúzz el a barátainktól, Sébastien - mondta a doktor -, és kérlek, gyere ki a kertbe, szeretnék egy kicsit beszélgetni veled.

- Örömmel, apám. Ritkán adatott meg nekem az életben, hogy kettesben maradhassak magával, és ezeknek a találkozásoknak minden pillanata elevenen él az emlékezetemben.

- Megengedi, abbé úr? - kérdezte Gilbert.

- Hogyne, természetesen!

- Billot, Pitou, kedves barátaim! Bizonyára éhesek, ugye?

- Szó, ami szó, reggel óta egy falatot sem ettem - mondta Billot -, és azt hiszem, Pitou is koplalt egész nap.

- Bocsánat, én ettem egy karéj kenyeret meg néhány falás kolbászt - mondta Pitou -, de aztán ki kellett húznom magát a vízből, és a fürdő nagy étvágyat csinál.

- Jöjjenek velem a refektóriumba - mondta Bérardier abbé -, azonnal kapnak vacsorát.

Pitou hümmögött.

- Attól fél, hogy nem lesz ínyére a kollégium megszokott étrendje? Nyugodjon meg, a legkiválóbb vendégnek járó ellátásban lesz része... Hanem úgy látom, kedves Pitou úr, hogy nemcsak a gyomrát viselte meg ez a nap, hanem az öltözékét is.

Pitou pironkodva nézett végig magán.

- Mi volna, ha a vacsorán kívül egy nadrágot is adnánk magának?

- Hogy mi volna? Hát az, hogy örömmel elfogadnám, abbé úr - mondta Pitou.

- Akkor jöjjön! Az ebédlőnk és a ruhatárunk a rendelkezésére áll.

Gilbert búcsút intett az abbénak, aki Billot és Pitou kíséretében kisietett, majd karon fogta a fiát, lement vele az udvarra, ahol a diákok az órák közti szüneteket szokták tölteni. Onnan átsétáltak egy árnyas és üde kis kertbe, amely a tanároknak volt fenntartva, s ahol a tiszteletre méltó Bérardier abbé szokta olvasgatni kedves Tacitusát és Juvenalisát.

Gilbert leült egy fapadra, amely fölé vadszőlő és klematisz borított árnyékot, aztán magához vonta Sébastient, kisimította homlokából hosszú haját, és így szólt:

- Nohát, most kettesben vagyunk, gyermekem.

Sébastien az égre emelte tekintetét:

- Isten csodát művelt, apám.

Gilbert elmosolyodott.

- Ha valaki csodát művelt - mondta-, az nem az Isten volt, hanem a bátor párizsi nép.

- Én azt hiszem, apám, hogy ami történt, Isten akaratából történt. Amikor megláttam magát, ösztönösen Istennek mondtam köszönetet.

- Nem inkább Billot-nak kellett volna?

- Őneki is köszönöm, de csak Isten után.

Gilbert elgondolkozott.

- Igazad van, fiam, Isten minden dolog mozgatója. De térjünk vissza hozzád, és beszélgessünk egy kicsit, mielőtt újra elválnánk!

- Hát már megint el kell válnunk, apám?

- Remélem, nem hosszú időre. De miközben engem a Bastilleba csuktak, elloptak egy igen-igen fontos iratokat tartalmazó ládikát Billot-tól. Meg kell tudnom, hogy ki csukatott be, ki lopta el a ládikát.

- Jól van, apám, türelemmel várok magára, amíg be nem fejezi a nyomozást.

És a gyermek nagyot sóhajtott.

- Szomorú vagy, Sébastien? - kérdezte a doktor.

- Igen.

- Miért vagy szomorú?

- Nem is tudom. Úgy érzem, hogy az én életem egészen más, mint a többi gyereké.

- Miért mondod ezt, Sébastien?

- Mert ez az igazság.

- Magyarázd meg!

- Mind kedvét, örömét leli valamiben, én meg nem.

- Semmiben sem leled kedvedet, örömödet?

- Úgy értem, apám, hogy engem nem szórakoztatnak a korombeliek játékai.

- Vigyázz, Sébastien! Nagyon fájlalnám, ha ilyen volna a természeted. A nagy jövőjű elme olyan, mint a legjobb gyümölcs, mely eleinte fanyar, savanyú, zöld, s csak akkor válik ízessé, zamatossá, amikor megérik. Hidd el, fiam: nem jó, ha valaki koraérett.

- Nem tehetek róla, hogy ilyen vagyok - mondta a fiatalember bánatosan mosolyogva.

Gilbert a két keze közé fogta a fiú kezét, és mélyen a szemébe nézett.

- A te korodban, Sébastien, még csak gyűjteni kell a tudást, a tudás használata majd később következik. Tizennégy éves korban a túlzott komolyság a dölyfösség vagy a betegség jele. Megkérdeztem, egészséges vagy-e, és te azt felelted, hogy igen. Most megkérdem, hogy kevély vagy-e, és remélem, azt feleled, hogy nem.

- Nyugodjon meg, apám! Nem betegség s nem is kevélység az én szomorúságom oka, hanem az, hogy bánatom van.

- Bánatod van, édes fiam? Uramisten! Miféle bánatod lehet a te korodban? Hadd halljam!

- Majd máskor, apám. Azt mondta, hogy sietős a dolga, csak negyedórát tud velem tölteni. Beszéljünk másról, kár volna az én bolondságaimra vesztegetni az időt.

- Nem, nem, Sébastien, akkor nyugtalan szívvel hagynálak itt. Mondd meg nekem, mi a bánatod!

- Nem merem megmondani.

- Mitől félsz?

- Attól, hogy rögeszmésnek fog tartani, vagy hogy olyan dolgokról beszélnék, amelyek fájdalmat okoznak magának.

- Sokkal nagyobb fájdalmat okozol, ha nem árulod el a titkodat.

- Tudhatja, apám, hogy nincs titkom maga előtt.

- Beszélj hát!

- Nem merek.

- Akkor hogy akarod, hogy felnőtt férfinak tekintsenek?

- Épp azért nem merem.

- Rajta! Szedd össze az erőd!

- Egy álomról van szó, apám.

- Egy álomtól félsz!

- Igen is, meg nem is. Amikor azt az álmot álmodom, nem félelmet érzek, hanem úgy érzem, mintha egy másik világba kerülnék.

- Nem értem.

- Kiskoromban látomásaim voltak. Maga is tud róla, hogy kétszer-háromszor eltévedtem az erdőben, amikor még abban a kis faluban nevelkedtem.

- Igen, elmondták nekem a dolgot.

- Nohát, én akkor egy szellemfélét követtem.

- Szellemfélét? - kérdezte Gilbert olyan döbbenettel, hogy az már rémületre hasonlított.

- Elmondom, hogy történt. Játszogattam, mint a többi falubeli kisgyerek, és amíg a faluban voltam, amíg a többi gyerek mellettem vagy a közelemben volt, semmit se láttam, de ha eltávolodtam tőlük, ha a falu határán kívülre merészkedtem, egyszer csak ruhasuhogást hallottam, kinyújtottam a kezem, és csak levegőt markoltam, de ahogy a suhogás távolodott, a szellem láthatóvá vált. Áttetsző pára volt, mint a felhő, aztán a pára sűrűbbé vált, és emberi alakot öltött. Egy női alakot láttam magam előtt, mely nem is ment, hanem suhant, és minél mélyebbre hatolt az erdő sötét sűrűjébe, annál világosabban látszott... Akkor egy ismeretlen, furcsa, ellenállhatatlan erő a nő után vonzott. Kinyújtott karral mentem utána, némán, mint ő: mert gyakran próbáltam megszólítani, de soha nem jött ki hang a torkomon. Követtem, de ő soha nem állt meg, soha nem tudtam utolérni. S aztán lassan eltűnt a jelenés, a női alakból pára lett, a pára ellebbent, semmivé vált. Én pedig elcsigázva lerogytam arra a helyre, ahol eltűnt. Ott talált meg Pitou egyszer még aznap, másszor csak másnap.

Gilbert növekvő aggodalommal nézett a fiára. Az ujjával kitapintotta a pulzusát. Sébastien látta, milyen érzések dúlják az apját.

- Ó, ne aggódjon, apám! - mondta. - Tudom én, hogy ez nem valóság, csak álom, látomás az egész.

- És milyen az a nő? - kérdezte a doktor.

- Ó! Méltóságteljes, akár egy királynő.

Gilbert megremegett.

- Az arcát is láttad?

- Igen. De csak azóta, hogy itt vagyok.

- Az hogy lehet? Hiszen Párizsban nincs olyan erdő, mint Villers-Cotterets körül, ahol a nagy fák lombja titokzatos félhomályt borít az emberre. Párizsban hiányzik a csönd meg a magány, a szellemlények éltető eleme.

- Téved, apám, itt is lehet csöndet és magányt találni.

- Hol?

- Itt.

- Itt? De hát ebbe a kertbe csak a tanárok jöhetnek, nem?

- De igen, apám. Csakhogy kétszer vagy háromszor úgy láttam, mintha az a nő ide suhant volna be az udvarról. Mindannyiszor utána akartam jönni, de zárt kapuba ütköztem. Egyszer aztán Bérardier abbé annyira meg volt elégedve a dolgozatommal, hogy megkérdezte, mit kérek jutalmul, és én azt kértem, hogy hadd sétálhassak vele néhányszor ebben a kertben. Megengedte. És itt, apám, újra megjelent a látomás.

Gilbert megborzongott.

- Furcsa képzelődés, de előfordul a magadfajta érzékeny természetű gyerekeknél... No, és emlékszel az arcára?

A fiú mosolygott, de nem válaszolt.

- Megpróbáltál a közelébe jutni?

- Igen, apám.

- Feléje nyújtottad a kezed?

- Olyankor szokott eltűnni.

- Szerinted ki az az asszony, Sébastien?

- Azt gondoltam, hogy az anyám.

- Az anyád? - kiáltotta Gilbert, és elsápadt.

A szívére szorította a kezét, mintha egy fájó seb vérzését akarná megállítani. - De hisz ez csak álom! Majdnem olyan bolond vagyok, mint te, Sébastien.

A fiú nem szólt; szemöldökét ráncolva nézett az apjára.

- Mi jár a fejedben? - kérdezte a férfi.

- Hát lehet, hogy csak álomkép, de az biztos, hogy az álmom valóság.

- Ezt hogy értsem?

- Pünkösdkor sétára vittek bennünket Versailles környékére, a satoryi erdőbe, s ott, miközben félrevonulva álmodoztam...

- Láttad ugyanazt a jelenést?

- Igen, de ezúttal nem álom volt, hanem eleven valóság: egy hintóban ült, és a hintó elé négy gyönyörű ló volt befogva. Kis híján elájultam.

- Miért?

- Nem tudom.

- És milyen érzés maradt benned a jelenés láttára?

- Az, hogy nem az anyámat láttam álmomban, merthogy az a nő, akit álmomban láttam, él, anyám pedig már meghalt.

Gilbert felállt, a homlokára szorította a tenyerét. Különös kábulat lett úrrá rajta.

A fiú látta, hogy milyen állapotba került, s megrémült, hogy milyen sápadt lett az arca.

- Ó! Mégse lett volna szabad elmondanom ezeket a bolondságokat!

- Nem, nem, fiam, ellenkezőleg! Beszélj csak róluk, valahányszor találkozunk, majd megpróbálunk meggyógyítani.

Sébastien megrázta a fejét.

- Meggyógyítani? Ugyan miért? Hozzászoktam ehhez az álomhoz, az életem része lett, s én szeretem azt a látomást, bár menekül előlem, sőt, néha úgy érzem, mintha eltaszítana magától. Ne gyógyítson meg, apám! Lehet, hogy újra elhagy engem, elutazik, visszamegy Amerikába. Ha a jelenés velem van, nem érzem olyan magányosnak magam.

- Mit tehetek? - suttogta a doktor. Magához ölelte Sébastient. - Viszontlátásra, fiam! Remélem, soha többé nem szakadunk el egymástól, mert ha elutazom, téged is magammal viszlek, ha lehet.

- Szép volt az anyám? - kérdezte a gyermek.

- Igen, nagyon szép - válaszolta a doktor elcsukló hangon.

- És szerette annyira magát, amennyire én szeretem?

- Sébastien! Sébastien! Ne beszélj nekem az anyádról, soha ne beszélj róla! - kiáltott a doktor.

Homlokon csókolta a fiát, és kirohant a kertből.

Sébastien nem követte: elgyötörten visszaroskadt a padra.

Gilbert ott találta a jóllakott Billot-t és Pitout az udvaron; a Bastille ostromának részleteit mesélték Bérardier abbénak. Gilbert újra az igazgató lelkére kötötte, hogy vigyázzon Sébastienre, majd két társával a nyomában beszállt a fiákerbe.

Amikor Gilbert visszaült a fiákerbe Billot mellé és Pitouval szembe, sápadt volt, és veríték gyöngyözött a homlokán.

De ez a férfi nem olyan természet volt, aki hagyja, hogy egy mégoly erős érzelem is eluralkodhasson rajta. Hátradűlt a kocsi sarkában, két keze közé szorította a fejét, mintha össze akarná préselni a benne levő gondolatot, egy percig mozdulatlanul ült, aztán elvette a kezét, s az arca nem volt feldúlt, sőt tökéletes nyugalomról tanúskodott.

- Ha jól emlékszem, azt mondta, kedves Billot uram - szólt -, hogy a király felmentette tisztségéből Necker bárót...

- Igen, doktor úr.

- És hogy a párizsi zavargásoknak nem kis részben e kegyvesztés az oka...

- Nagyon is.

- Azt is hozzáfűzte, hogy Necker úr azonnal elhagyta Versailles-t, ugye?

- Ebédelt, amikor átadták neki az elbocsátó levelet, s egy óra múlva már úton volt Brüsszel felé.

- És most ott van?

- Ott kell lennie.

- Nem tud róla, hogy megállt-e valahol útközben?

- Azt hallottam, hogy elbúcsúzott a lányától, de Staël bárónétól Saint-Ouenban.

- Staëlné nem ment vele?

- Úgy hallottam, hogy a báró úr kettesben utazott a feleségével.

- Kocsis! - szólt előre Gilbert. - Álljon meg az első szabónál!

- Át akar öltözni? - kérdezte Billot.

- Igen. Ezen a ruhán igencsak látszik, hogy megkoptatták a Bastille falai, és ilyen öltözékben nem lehet meglátogatni egy kegyvesztett miniszter lányát. Nyúljon a zsebébe, Billot úr, és nézze meg, hátha van magánál néhány Lajos-arany!

- Hohó! Csak nem hagyta az erszényét a Bastille-ban?

- A rendtartás előírta, hogy minden értéktárgy elhelyeztessék a hivatalszobában - mondta mosolyogva Gilbert.

- És ott is maradt - mondta a gazda. Kinyitotta jókora markát: volt benne vagy húsz arany. - Tessék, doktor úr!

Gilbert elvett tíz aranyat. A fiáker egy-két perc múlva megállt egy üzlet előtt, ahol ruhát lehetett venni, eladni, cserélni.

Akkoriban voltak ilyen boltok.

Gilbert átcserélte a Bastille falaitól megkoptatott ruháját egy igen tiszta, fekete ruhára, amely pont olyan volt, mint amilyet a harmadik rend képviselői hordtak a nemzetgyűlésben.

Ezután Gilbert megigazíttatta a haját meg a szakállát egy fodrásznál, kitisztíttatta a csizmáját, és máris kifogástalan volt a külleme.

A kocsis megkerülte a Monceau parkot, végighajtott a külső körúton, s hamarosan Saint-Ouenba értek.

Hét órát ütött a Dagobert-székesegyház órája, amikor Gilbert kiszállt Necker háza előtt.

A nemrég még állandó vendégeskedéstől hangos ház körül most mély csend honolt, melyet csak a fiáker zörgése tört meg.

A Necker-ház mégsem árasztotta az elhagyott kastélyok mélabúját, nem érződött rajta, hogy gazdáit kegyvesztés sújtja.

A csukott kertkapu, a kihalt virágos teraszok arról tanúskodtak ugyan, hogy a kastély lakói elutaztak, de nem volt jele felfordulásnak, sietségnek.

Ezen kívül a kastély egész keleti szárnyán nyitva voltak a zsaluk, s amikor Gilbert elindult arrafelé, egy libériás inas toppant elébe.

A következő párbeszéd zajlott le a kapu vasrácsán keresztül:

- Necker úr nem tartózkodik a kastélyban, barátom?

- Nem, uram, a báró úr szombaton elutazott Brüsszelbe.

- És a báróné?

- Ő is elutazott.

- De Staël báróné?

- Ő itt maradt. De nem tudom, hogy asszonyom fogad-e, mivel most van az estéli sétájának ideje.

- Tudakolja meg, hol van, és kérem, jelentse be neki Gilbert doktort.

- Tüstént megtudakolom, hogy a lakosztályában tartózkodik-e. Ha igen, bizonyára fogadja uraságodat. De azt a parancsot kaptam, hogy séta közben semmiképp se háborgassam.

- Rendben van. Siessen, kérem!

Az inas kinyitotta a kaput, Gilbert bement.

Az inas, miközben becsukta a kaput, fürkész pillantást vetett a bérkocsira, amelyen az orvos jött, és arra a két furcsa figurára, akik útitársai voltak.

Aztán elsietett, s úgy csóválta a fejét, mint aki fel nem foghatja, ugyan mi történik, de nem tudja elképzelni, hogy van olyan elme, mely tisztán képes látni abban a zűrzavarban, amelyben ő sehogy se bír eligazodni.

Gilbert várt.

Az inas öt perc múlva visszatért.

- A báróné sétál - mondta.

Meghajolt, jelezve, hogy nincs több mondanivalója.

De Gilbert nem törődött bele a vereségbe.

- Kérem, barátom, szegje meg egy kicsit a parancsot, amit kapott - mondta az inasnak -, jelentsen a bárónénak, és mondja meg neki, hogy La Fayette márki barátja vagyok.

Egy Lajos-aranyat csúsztatott az inas tenyerébe, s ezzel végképp megszüntette aggályait, amelyek a La Fayette név hatására amúgy is oszladozóban voltak.

- Jöjjön velem, uram! - mondta az inas.

Gilbert követte. De nem a házba mentek, hanem a parkba.

- Errefelé szeret a legjobban sétálni a báróné - mutatott egy sövénylabirintus bejáratára az inas. - Kérem, várjon egy percet.

Tíz perc múltán megzizzentek a lombok, és egy huszonhárom-huszonnégy éves, inkább nemes, mintsem kecses, magas nő jelent meg.

Szemlátomást meglepődött, hogy viszonylag fiatal embert lát maga előtt; nyilván javakorabeli férfira számított.

Meg kell adni, hogy Gilbert igencsak figyelemreméltó jelenség volt, s a kiváló megfigyelő Staëlnénak méltán akadt meg rajta a szeme.

Ritka tiszta arcvonásai voltak, s azok a vonások törhetetlen akaraterőről, hajthatatlan jellemről tanúskodtak. Kifejező, szép fekete szemét elfelhőzte és megkeményítette a sok munka és a szenvedés; gondterhelt volt a tekintete, de ez már nem az a kutató nyugtalanság volt, amely az ifjúság egyik varázsa.

Szép ívű, de mély ránc volt keskeny ajka szögletében, olyan rejtélyes barázda, amelyet a fiziognómusok általában az óvatosság, a megfontoltság jelének tartanak. De látni való volt, hogy csak az idő és a korai öregedés adta Gilbert-nek azt a tulajdonságot, amelyet a természet nem táplált belé.

Széles, domború homloka volt, szép fekete haja, mely már régesrég nem látott rizsport; feje tele tudománnyal és gondolattal, tudással és értelemmel. A szemöldöke sűrű árnyékot vetett a szemére (csakúgy, mint mesterének, Rousseau-nak), s még villogóbbá tette a tekintetét.

Gilbert tehát, bár igen egyszerű ruhát viselt, figyelemre méltóan szép és választékos megjelenésű, előkelő férfinak tűnt fel a Corinne leendő alkotója szemében; hosszúkás fehér kéz, keskeny lábfej, izmos, karcsú lábszár tette teljessé a képet.

Staëlné néhány pillanatig némán fürkészte a férfit, Gilbert pedig egy kicsit mereven főt hajtott előtte, az amerikai kvékerek módjára, akik egyenrangúnak tekintik a nőt, s nem lefokozó hódolattal viseltetnek iránta.

Aztán a máris híres Staëlnéra emelte tekintetét: értelemtől sugárzó fiatal asszony állt előtte; az arca báj nélkül való, telt alakja viszont hódítóan érzékies.

Egy gránátalmaágat tartott a kezében, és szórakozottan csipegette a leveleit.

- Maga Gilbert doktor? - kérdezte a báróné.

- Igen, én vagyok az, asszonyom.

- Ilyen fiatal, és máris ekkora hírnévre tett szert... vagy talán az apját vagy valamely idősebb rokonát illeti a hírnév?

- Nem ismerek más Gilbert-t, asszonyom. És ha csakugyan örvend némi jó hírnek a Gilbert név, e jó hír kétségkívül engem illet.

- La Fayette márkira hivatkozott, uram... Nos, elárulhatom, hogy a márki beszélt nekünk magáról meg a kimeríthetetlen tudományáról.

Gilbert meghajolt.

- Mely tudomány annál is figyelemre méltóbb - folytatta a báróné -, hogy a hírek szerint nem csupán közönséges vegyésszé, átlagos orvossá avatja magát, hanem képessé teszi rá, hogy kikutassa az élettan minden titkát.

- Ha jól veszem ki a szavaiból, asszonyom, La Fayette márki afféle boszorkánymesternek festett le maguk előtt, és amilyen eszes embernek ismerem, nyilván bizonyította is a tételét - mondta Gilbert mosolyogva.

- Úgy van, uram. Elmondta, hogy gyakran reménytelen esetekben is sikerrel gyógyította a szenvedőket Amerikában mind a harcmezőn, mind a kórházakban; hogy - a tábornok szavaival élve - mesterséges halálba süllyesztette őket, mely oly igen hasonlított az igazi halálra, hogy olykor még a nagy kaszás se tudott különbséget tenni.

- A mesterséges halál egy ma még alig-alig ismert tudomány eredménye, asszonyom. E tudomány ma még csak egynéhány beavatott letéteménye, de holnapra az egész világ közkincsévé válik.

- A mesmerizmusról beszél, ugye? - kérdezte Staëlné mosolyogva.

- Igen, a mesmerizmusról.

- Lehetséges volna, hogy magától a mestertől tanult?

- Ó, asszonyom, Mesmer maga is csak tanítvány volt. A mesmerizmus, helyesebben a delejes gyógyítás ókori tudomány, az egyiptomiak és a görögök is ismerték. Aztán elmerült a középkor óceánjában. Shakespeare megsejtett valamit belőle a Macbeth-ben. Urbain Grandier rájött, és máglyán végezte, amiért rájött. De a nagymester, az én mesterem, az Cagliostro gróf.

- Az a sarlatán? - mondta Staëlné.

- Ej, asszonyom! Ne ítéljen úgy, mint a kortársak, nézze a dolgokat az utókor szemével! Én annak a sarlatánnak köszönhetem minden tudásomat, és meglehet, hogy a világ neki köszönheti majd a szabadságot.

- Ám legyen! - mondta Staëlné mosolyogva. - Én nem ismerem őt, maga viszont ismeri; nagyon is valószínű, hogy magának van igaza, és én tévedek... De térjünk vissza magára! Miért volt távol olyan hosszú ideig Franciaországtól? Miért nem foglalta el a magát megillető helyet, Lavoisier, Cabanis, Condorcet, Bailly mellett?

Gilbert alig láthatóan elpirult.

- Még sok a tanulnivalóm, asszonyom, hogysem a mesterek közé sorolhassam magam.

- No mindegy. Most végre itt van, de sajnos olyan pillanatban, mely igencsak kedvezőtlen számunkra. Az apám boldogan állt volna rendelkezésére, de kegyvesztett lett, és három nappal ezelőtt elutazott.

Gilbert elmosolyodott.

- Hadd áruljam el, báróné - mondta könnyedén meghajolva -, hogy hat nappal ezelőtt Necker báró úr parancsára a Bastille-ba zártak.

Most Staëlné pirult el.

- Ez rendkívül meglep, uram. Maga a Bastille-ban!

- Igen, asszonyom.

- De hát mit követett el?

- Csak azok a megmondhatói, akik bezárattak.

- Lám, máris kiszabadult...

- De csak azért, mert a Bastille nincs többé, asszonyom.

- Hogyhogy nincs többé? - kérdezte Staëlné meglepetést színlelve.

- Nem hallotta az ágyúszót?

- De igen, de az ágyúszó az ágyúszó, és kész.

- Ó! Az nem lehet, hogy Staël báróné, Necker úr lánya, ne tudja, hogy a Bastille-t elfoglalta a nép.

- Biztosíthatom róla, uram - válaszolta a báróné zavartan -, hogy apám távozása óta bezárkózva élek, és az az egyetlen foglalatosságom, hogy bánkódom, mert hiányzik apám.

- Ej, asszonyom! - mondta Gilbert fejcsóválva. - Olyan gyakran jár a futár ide, a saint-oueni kastélyba, hogy alig hihető, hogy négy óra alatt egyetlen üzenet se adta volna hírül: a Bastille kapitulált.

A báróné látta, hogy ha vitába bocsájtkozik, hazudnia kell. De undorodott a hazugságtól, gyorsan témát változtatott hát.

- És minek köszönhetem, uram, hogy megtisztelt a látogatásával? - kérdezte.

- Szerettem volna beszélni Necker úrral, asszonyom.

- De hát bizonyára tudja, hogy nincs Franciaországban.

- Annyira hihetetlen volt nekem, hogy Necker úr távol maradjon az eseményektől, annyira nem vallott volna a kiváló politikusra, hogy...

- Hogy?...

- ...hogy bevallom, arra számítottam, asszonyom, hogy maga majd megmondja, hol találhatom.

- Brüsszelben, uram.

Gilbert mélyen a báróné szemébe nézett.

- Köszönöm, asszonyom - mondta meghajolva -, akkor hát elmegyek Brüsszelbe, mert életbevágóan fontos dolgokat kell közölnöm vele.

Staëlné tétován felemelte a kezét, aztán azt mondta:

- Szerencsére ismerem magát, uram, tudom, hogy komoly ember, mivel az ily fontos dolgok bizony sokat veszthetnek értékükből, ha csak közvetve értesül róluk az ember... Mi lehet olyan fontos az apám számára azok után, hogy kegyvesztett lett, az után, ami történt?

- Az, ami történni fog, asszonyom. És azt hiszem, hogy nekem is lesz némi kis hatásom a jövőre. No, de kár a szóért! Mielőbb találkoznom kell Necker úrral, mindkettőnk érdekében... Szóval, Brüsszelben találom?

- Igen, uram.

- Akkor húszórás út áll előttem. Tudja, mit jelent húsz óra forradalmas időkben, tudja, mi minden történhet húsz óra alatt? Ó, milyen óvatlanságot követett el Necker úr, amikor húszórányira távolodott az eseményektől!

- Megrémít, uram - mondta Staëlné -, és már magam is kezdem azt hinni, hogy apám óvatlanságot követett el.

- De hát most már mit tehetünk... Ami történt, megtörtént. Úgyhogy nem maradt más hátra, mint hogy bocsánatot kérjek magától, asszonyom, amiért háborgatni merészeltem. Isten vele, asszonyom.

De a báróné visszatartotta.

- Csakugyan megrémít, uram - folytatta -; adjon magyarázatot, nyugtasson meg, kérem!

- Sajnos, asszonyom, olyan sok halaszthatatlan elintéznivalóm van, hogy a legjobb akarattal sem lehetek tekintettel a mások aggodalmaira. Az életem és a becsületem múlhat rajta, amiként Necker úr élete és becsülete is, hogy nem mondhattam el neki azokat a dolgokat, amelyeket most már csak húsz óra múlva közölhetek vele.

- Csak most jut eszembe egy olyan körülmény, uram, amelyre már korábban figyelmeztetnem kellett volna, az, hogy az efféle kérdéseket nem ajánlatos a szabad ég alatt megvitatni, ahol avatatlan személyek is fültanúi lehetnek.

- Maga a házigazda, asszonyom, következésképpen egyedül magán múlt, hogy itt beszélgettünk. Mit óhajt? A rendelkezésére állok.

- Kérem, tiszteljen meg vele, hogy a dolgozószobámban fejezzük be a társalgást.

- "Nocsak! - mondta magában Gilbert. - Ha nem félnék tőle, hogy zavarba hozom, megkérdezném, hogy nem Brüsszelben van-e az a dolgozószoba."

De semmit sem kérdezett, hanem némán követte a bárónét, aki fürge léptekkel elindult a kastély felé.

A ház előtt ott állt az az inas, aki beengedte Gilbert-t. Staëlné intett neki, maga nyitott ajtót, és a dolgozószobájába vezette Gilbert-t, egy kellemes, csöndes helyiségbe, melynek berendezésében nem volt semmi nőies, és melynek az egyik ajtaja és a két ablaka egy kis kertre nyílt, ahova senki illetéktelen be nem juthatott.

Staëlné becsukta maga után az ajtót, és Gilbert felé fordult:

- Az emberiség nevében felszólítom, uram, hogy mondja meg nekem, mi az az apám számára fontos titok, amely miatt eljött Saint-Ouenba.

- Asszonyom! - felelte Gilbert. - Biztos vagyok benne, hogy ha az apja hallaná a szavaimat, ha tudná, hogy én vagyok az az ember, aki Az eszmék és a haladás állásáról című memorandumot küldte a királynak, azonnal megjelenne, és azt mondaná: "Mit kíván, Gilbert doktor? Hallgatom."

Alighogy Gilbert kimondta ezeket a szavakat, nesztelenül kinyílt egy rejtekajtó a Vanloo festette táblaképben, láthatóvá vált egy kis kerengő lépcső, fölötte egy lámpás kiszűrődő fénye, s mosolyogva megjelent Necker báró.

Staëlné búcsút intett Gilbert-nek, homlokon csókolta apját, felment a kis lépcsőn, becsukta maga után a festménybe rejtett ajtót, és eltűnt.

Necker odalépett Gilbert elé, kezet nyújtott neki.

- Itt vagyok, Gilbert úr - szólt. - Mit kíván? Hallgatom.

Leültek.

- Báró úr! - mondta Gilbert. - Egy olyan titkot fedtem föl az imént, amely képet ad az eszméimről. Én juttattam el a királynak négy évvel ezelőtt az általános európai helyzetet taglaló memorandumot, s azóta is rendszeresen küldtem neki az Egyesült Államokból különféle emlékiratokat a közmegegyezés és az államigazgatás Franciaországban felmerülő kérdéseiről.

- Őfelsége mindig mély elismeréssel és rémülettel beszélt nekem azokról az emlékiratokról - mondta Necker meghajolva.

- Igen, mert kimondták az igazságot. Az igazságot pedig szörnyű volt hallani, de most még szörnyűbb látni, hogy a kimondott igazság valósággá vált.

- Ez tagadhatatlan, uram - mondta Necker.

- Átadta magának a király azokat a memorandumokat? - kérdezte Gilbert.

- Csak kettőt közülük. A gazdaságról, valamint a pénzügyekről szólót, és nagy megtiszteltetésnek tartottam, hogy sok kérdésben azonos nézeteket vallott, mint jómagam.

- Volt egy memorandum, amelyben figyelmeztettem az azóta bekövetkezett eseményekre.

- Ó! És melyek voltak azok az események, ha szabad kérdeznem?

- Hogy csak a két legfontosabbat említsem... Az egyik az volt, hogy bizonyos elkötelezettségei miatt kénytelen lesz elbocsátani magát.

- Megjósolta, hogy kegyvesztett leszek?

- Igen.

- No és mi volt a másik esemény?

- A Bastille bevétele.

- Megjövendölte a Bastille bevételét?

- A Bastille, báró úr, nemcsak a királyság börtöne volt, hanem a zsarnokság jelképe is. A szabadság lerombolta a jelképet, a Forradalom majd elvégzi a többit.

- Tisztában van a szavai súlyával, uram?

- Természetesen.

- És nem fél fennhangon kimondani egy ilyen elméletet?

- Mitől félnék?

- Attól, hogy valami baj éri.

- Necker úr! - mondta mosolyogva Gilbert. - Ha az ember a Bastille foglya volt, többé semmitől se fél.

- Maga a Bastille foglya volt?

- Ma szabadultam.

- És miért volt a Bastille-ban?

- Ezt én kérdem magától.

- Tőlem?

- Igen, igen, magától.

- De miért?

- Mert maga záratott be a Bastille-ba.

- Én zárattam be magát a Bastille-ba?

- Mégpedig mindössze hat napja, úgyhogy igazán emlékeznie kellene rá.

- Lehetetlen!

- Megismeri a saját aláírását?

És Gilbert megmutatta a volt miniszternek a Bastille rablajstromából kitépett lapot a hozzá csatolt elfogatási paranccsal.

- Nincs kétség - mondta Necker -, ez csakugyan az elfogatási parancs. Bizonyára tudja, hogy a lehető legkevesebbet írtam alá, de ez a lehető legkevesebb is volt vagy négyezer évente. Egyébként a távozásomkor észrevettem, hogy néhány kitöltetlen letartóztatási parancsot is aláírattak velem. A magáé is nyilván ilyen volt, s higgye el, őszintén fájlalom a dolgot.

- Tehát, nem maga intézkedett úgy, hogy börtönbe csukjanak?

- Nem, nem, dehogyis!

- De ugye, megérti a kíváncsiságomat, báró úr? - mondta Gilbert mosolyogva. - Okvetlenül meg kell tudnom, hogy kinek köszönhetem a fogságot. Nagyon kérem, világosítson fel.

- Mi sem könnyebb ennél. Óvatosságból sosem hagytam az irataimat a minisztériumban, hanem minden este hazahoztam őket. Az e haviak ennek a szekrénynek a B jelzésű fiókjában vannak; keressük meg a kötegben a G.-re vonatkozó iratot.

Necker kinyitotta a fiókot, és belelapozott egy hatalmas kötegbe, amely vagy öt-hatszáz ügyiratot tartalmazott.

- Csak azokat az iratokat őriztem meg, amelyek szükség esetén mentesítenek a felelősség alól - mondta a volt miniszter. - Egy-egy letartóztatási paranccsal egy-egy ellenséget szerzek magamnak. Nagyon meglepődnék, ha nem fedeztem volna magamat ebben az esetben is... Lássuk csak... G, Gilbert, megvan! A királyné környezetéből kezdeményezték a letartóztatását, kedves uram.

- Nahát! A királyné környezetéből?

- Igen. Elfogatásiparancs-kérelem a Gilbert nevű személy ellen. Foglalkozás megjelölése nélkül. Fekete szem, fekete haj. Itt következik a személyleírás... Le Havre-ból Párizsba tart: ennyi az egész. Ezek szerint maga volt az a Gilbert?

- Én bizony. Ideadná nekem, azt az iratot?

- Nem tehetem, de azt megmondom, hogy ki írta alá.

- Ki írta alá?

- Charny grófné.

- Charny grófné? - ismételte Gilbert. - Nem ismerem, sosem ártottam neki.

Lassan felemelte a fejét, mintha az emlékeiben keresgélne.

- Van még egy kis ajánló megjegyzés is. Nincs aláírva, de én ismerem ezt az írást. Nézze csak! - szólt a báró.

Gilbert odahajolt, és elolvasta a lapszéli ajánlást:

"Haladéktalanul hajtsák végre de Charny grófné kívánságát!"

- Furcsa - mondta Gilbert. - A királynét még csak megértem, hiszen róla meg Polignacékról szó volt az emlékiratomban. De ez a Charny grófné...

- Nem ismeri?

- Nyilván csak kölcsönözte a nevét a letartóztatási kérelemhez. Különben nincsen benne semmi meglepő, hogy nem ismerem a versailles-i előkelőségeket: tizenöt éve élek távol Franciaországtól, ez idő alatt csak kétszer jártam itthon, legutóbb immár négy éve. Árulja el nekem, kérem, ki ez a Charny grófné!

- A királyné bizalmas barátnője, Charny gróf imádott hitvese, maga a szépség és az erény, egyszóval valóságos égi tünemény.

- Nahát akkor én nem ismerem ezt a tüneményt.

- Ha így áll a dolog, kedves doktor úr, érje be annyival, hogy valamely politikai cselszövény áldozata. Nem beszélt valahol Cagliostro grófról?

- De igen.

- Ismerte?

- A barátom volt, több mint a barátom, a mesterem, több, mint a mesterem, a megmentőm.

- No, akkor alighanem Ausztria vagy a Szentszék kérte, hogy börtönözzék be magát... Röpiratokat is írt, ugye?

- Sajnos, igen.

- Erről lehet szó. A királyné úgy vonzza az efféle kis bosszúügyeket, mint mágnes a vasat. Fondorkodtak maga ellen; a királyné pedig megbízta Charnynét, hogy írja alá a kérelmet, s azt hitte, hogy így elhárít magáról minden gyanút... Máris meg van oldva a rejtély.

Gilbert eltöprengett.

Eszébe jutott a Billot-tól ellopott ládikó, amelyhez se a királynénak, se Ausztriának, se a Szentszéknek nem volt semmi köze.

- Nem - mondta -, nem erről van szó, egész biztos, hogy nem ez van a dolgok hátterében... Na, de mindegy, beszéljünk másról!

- Miről?

- Magáról.

- Rólam? Mi mondanivalója van rólam?

- Az, amit maga mindenki másnál jobban tud, vagyis hogy három napon belül vissza fogják helyezni tisztségébe, és olyan zsarnokian kormányozhatja majd Franciaországot, ahogy csak akarja.

- Gondolja? - kérdezte Necker mosolyogva.

- Nemcsak én, maga is így gondolja: ezért nincs Brüsszelben.

- No jó, de az a kérdés, mi következik eztán, azt mondja meg, hova vezetnek az események!

- Megmondom. A franciák rajongtak magáért, eztán imádni fogják. A királynét bosszantotta, hogy rajonganak magáért, a királyt bosszantani fogja, hogy imádják; a saját népszerűségük gyarapítására akarják majd kihasználni a népszerűségét, és ez magának nem lesz ínyére. Az lesz a vége, hogy maga is népszerűtlen lesz, Necker úr. Mert tudja, a nép kiéhezett oroszlán, mely azt a kezet nyalja, amely táplálékot ad neki, s nem nézi, kié az a kéz.

- Folytassa!

- Aztán a feledés homályába hull majd, uram.

- Én? A feledés homályába?

- Sajnos igen.

- És ki fog elfeledtetni?

- Az események.

- Becsületszavamra mondom, úgy beszél, mint egy próféta.

- Balsorsomra az is vagyok némiképp.

- És aztán mi lesz?

- Ó, hogy mi lesz aztán, azt könnyű megjövendölni, mert már ott van a csírája a nemzetgyűlésben. Színre lép egy tábor, amely még egyelőre szunnyadozik... nem, nem szunnyadozik: csak rejtőzködik. Ennek a tábornak egy elv a vezére, egy eszme a fegyvere.

- Értem. Az orléans-i táborra gondol.

- Nem. Arról azt mondtam volna, hogy egy ember a vezére, és a népszerűség a fegyvere. Én egy olyan táborról beszélek, amelynek még sosem ejtették ki a nevét, a republikánusok pártjáról.

- Republikánus párt?... Nocsak!

- Nem hisz benne?

- Kiméra!

- Igen, kiméra, de nem rémkép, hanem maga a rém: tűzokádó szörnyeteg, amely fel fogja falni mindnyájukat.

- Nos, akkor köztársaságpárti leszek: máris az vagyok.

- De genfi republikánus.

- Szerintem a republikánus az republikánus.

- Téved, báró úr. A mi republikánusaink egy csöppet se fognak hasonlítani a más országok republikánusaihoz: a mi republikánusaink először felfalják az előjogokat, aztán a nemességet, aztán a királyságot; lehet, hogy maga eleinte együtt halad majd velük, de az biztos, hogy ők végül maga nélkül érkeznek meg, mivel maga nem lesz hajlandó az út végéig követni őket. Téved, Necker báró úr, maga nem republikánus.

- Ha így érti, akkor csakugyan nem vagyok az; én szeretem a királyt.

- Én is - mondta Gilbert -, és egyelőre mindenki éppúgy szereti, mint mi. Ha egy magánál kevésbé emelkedett szellemnek mondanám, amit most mondtam, bizonyára lehurrogna, kicsúfolna, de higgye el, hogy igazat mondok, Necker úr.

- Hinnék én magának, hogyne hinnék, de hát oly kevéssé hihető, amit mond, hogy...

- Ismeri a titkos társaságokat?

- Sokat hallottam róluk.

- Hisz bennük?

- Hiszek a létezésükben, nem hiszek az egyetemességükben.

- Tagja valamelyiknek?

- Nem.

- És valamelyik szabadkőműves-páholynak?

- Annak sem.

- Én viszont igen, miniszter úr. Én valamennyinek tagja vagyok. Vigyázzon, miniszter úr! Hatalmas hálózat ez, befonja a világ valamennyi trónusát. Láthatatlan tőr, mely a világ valamennyi királyi hatalmát fenyegeti. Mintegy hárommillióan vagyunk testvérek, szétszóródva a világ minden országában, minden ország minden osztályában. Vannak barátaink a nép körében, a polgárságban és a nemességben, de még a hercegek, uralkodók között is. Vigyázzon, Necker úr, mert lehet, hogy az a herceg, aki előtt indulatba jön, tagja a titkos társaságnak. Az inas, aki földig hajol maga előtt, szintén tag lehet. Nem maga rendelkezik az életével, a vagyonával, sőt a becsületével se. Egy láthatatlan hatalom rendelkezik velük, amely ellen nem tud harcolni, mert nem ismeri, de az a hatalom elveszejtheti magát, mert ismeri. Ez a hárommillió ember csinálta az amerikai köztársaságot, ez a hárommillió ember próbál majd francia köztársaságot és később európai köztársaságot csinálni.

- Az Egyesült Államok köztársasága egyáltalán nem rémit - mondta Necker -, szívesen elfogadom a programját.

- Csakhogy bennünket szakadék választ el Amerikától. Amerika előítéletek, előjogok, királyság nélküli új ország, termékeny földje van, hatalmas őserdők borítják; a földrajzi helyzete alkalmassá teszi rá, hogy elzárkózzon, de arra is, hogy kereskedjen, elvégre ott a tenger... Franciaország viszont! Nézzen csak körül, mennyi mindent kell lerombolni Franciaországban, hogy hasonlítson Amerikára!

- Hova vezet ez a gondolatmenet?

- Oda, ahova az események végzetszerűen elvezetnek. Csak én szeretném elkerülni a nagy megrázkódtatásokat, szeretném a királyt az események élére állítani.

- Mint zászlót?

- Nem, mint védőpajzsot.

- Mint védőpajzsot? - mosolygott Necker. - Ugyan! Maga nem ismeri a királyt, ha azt hiszi, hogy alkalmas erre a szerepre.

- De ismerem. Tudom, hogy olyan ember, amilyet sokat láttam Amerikában egy-egy kis járás élén: jóravaló, de nincs benne méltóság, kezdeményező erő, kitartás. Istenem, mit tehetünk? Bármilyen gyenge ember, mégiscsak ő a király, és királyi címe védőpajzsul szolgálhat azok ellen, akikről az imént beszéltem, mert a gyenge védőpajzs is többet ér a semminél... Az észak-amerikai vad törzsek elleni háborúban egész éjszakákat töltöttem egy nádcsomó fedezékében; az ellenség a folyó túlsó partjáról lőtt ránk. Néhány szál nád nem sokat ér, igaz? Nos, kijelenthetem, báró úr, hogy nyugodtabban vert a szívem a mögött a néhány nádszál mögött, amelyet pedig úgy metszett el a puskagolyó, akár a cérnát, nyugodtabban dobogott, mint hogyha nyílt mezőn lettem volna... Nos, a király olyan nekem, mint a nád. Én látom mögüle az ellenséget, de ő eltakar engem az ellenség szeme elől. Ezért van az, hogy köztársaságpárti vagyok ugyan New Yorkban vagy Philadelphiában, de királypárti vagyok Franciaországban. Ott úgy hívták a diktátorunkat, hogy Washington. Isten tudja, hogy itt mi lesz a neve. Tőr? Vagy Vérpad?

- Vérszínben látja a dolgokat, doktor úr.

- Maga is így látná, báró úr, ha ott lett volna a városháza előtti téren.

- Igen, hallottam róla, hogy voltak gyilkosságok.

- Szép dolog a nép... de ha feltámadnak az indulatai... Ó, emberi vihar! - kiáltott Gilbert. - Milyen csekélység hozzád képest az égi vihar! - Necker elgondolkozott.

- De jó lenne ha mellettem maradna, doktor úr! - mondta. - Nem tudok elképzelni jobb tanácsadót magánál.

- Ha maga mellett maradnék, kevésbé lennék hasznára magának és főleg Franciaországnak, mint ott, ahova menni szeretnék.

- Hova kíván menni?

- A trón egyik nagy ellensége ott van a trón közvetlen közelében, a király ellensége ott áll a király mellett, s az az ellenség a királyné. Szegény asszony! Elfelejti, hogy Mária Terézia lánya, pontosabban csak a kevélységet tanulta el tőle; azt hiszi, hogy megmenti a királyt, holott elveszejti, s nemcsak a királyt, a királyságot is. Össze kell fognunk, nekünk, akik szeretjük a királyt, szeretjük Franciaországot, össze kell fognunk, hogy ártalmatlanná tegyük ezt a hatalmat, hogy megsemmisítsük a királyné befolyását.

- Hát tegye, amit mondtam, uram: maradjon mellettem! Segítsen nekem!

- Ha maga mellett maradok, kevesebbet tehetünk, mint ha külön-külön vetjük latba erőinket.

- És mire elég az erőnk?

- Ha megakadályozni nem is, de talán késleltetni tudjuk a katasztrófát, hiszen lesz egy erős támaszunk a harcban: La Fayette márki.

- La Fayette republikánus?

- Amennyire egy La Fayette republikánus lehet. Ha már az Egyenlőség mércéjével kell mérnünk magunkat, méressünk meg nagyúri mércével! Én az olyan Egyenlőséget szeretem, amely felemel, és nem az olyat, amely lealacsonyít.

- És maga kezeskedik La Fayette-ért?

- Igen. Mellettünk lesz, amíg csak tisztességre, bátorságra, helytállásra lesz szükség.

- Jól van. Mondja meg, mit kíván!

- Ajánlólevelet őfelségéhez, XVI. Lajos királyhoz.

- Egy olyan nagy tekintélyű embernek, mint maga, nincs szüksége ajánlólevélre.

- De én a maga kreatúrájának szeretnék látszani, az szolgálná a legjobban a terveimet, ha maga ajánlana.

- És mi a terve?

- A király egyik kezelőorvosa akarok lenni.

- Semmi akadálya. No és a királyné?

- Ha a király közelébe kerülök, elboldogulok a királynéval.

- De ha üldözni fogja?

- Akkor szembeszegezem vele a király akaratát.

- A király akaratát? Az lehetetlen: a királynak nincs akarata.

- Aki gyógyítja a testet, annak tudnia kell hatni a szellemre is, különben semmit sem ér a tudománya.

- De vajon hajlandó lesz-e a király elfogadni orvosának egy olyan embert, aki megjárta a Bastille börtönét?

- Hogyne lenne hajlandó! Nem azt mondta, hogy az eszméim miatt üldöztek?

- De igen, félek, hogy ezt rótták fel bűnéül.

- Nahát akkor! A király igazolja magát, a király népszerűségre tesz szert, ha egy olyan orvost választ, aki Rousseau tanítványa, az új eszmék híve, a Bastille-ból szabadult. Értesse meg ezt a királlyal, amint alkalma lesz találkozni vele!

- Magának mindig igaza van... De ha sikerül a király közelébe kerülnie, vajon számíthatok-e a segítségére?

- Számíthat rám mindaddig, amíg követi a mi politikai irányzatunkat.

- Mit ígér nekem?

- Figyelmeztetni fogom, hogy mikor kell visszavonulnia.

Necker egy ideig merően nézte Gilbert-t, aztán elkomorulva azt mondta:

- Hát igen, ez a legnagyobb szívesség, amit egy odaadó barát tehet egy miniszternek, a legnagyobb, mert a legutolsó szívesség.

Odament az íróasztalhoz, és írni kezdte a királynak szóló levelet.

Közben Gilbert újra elolvasta az elfogató kérelmet.

- Charny grófné - mondta -: ki lehet az?

- Tessék, uram - mondta Necker kisvártatva, és odaadta Gilbert-nek, amit írt.

Gilbert elolvasta a levelet:

"Felség!

Felségednek szüksége van egy megbízható emberre, akivel megtárgyalhatja az államügyeket. Az a búcsúajándékom, az az utolsó szolgálatom a királynak, hogy megajándékozom Gilbert doktorral. Bizonyára elegendő annyit mondanom Felségednek, hogy Gilbert doktor a világ egyik legkiválóbb orvosa s egyszersmind az Államigazgatás és állambölcselet című memorandum szerzője, mely oly nagy hatást tett Felségedre.

Mély hódolattal

DE NECKER BÁRÓ"

Necker nem írt dátumot a levélre. Lepecsételte és odaadta Gilbert doktornak.

- És most újra Brüsszelben vagyok, ugyebár- mondta.

- Ó, hogyne, természetesen!... Egyébként hamarosan hallani fog rólam, talán már holnap reggel.

A báró kopogtatott a faliképen; Staëlné megjelent; most nemcsak a gránátalmaágat tartotta a kezében, hanem a Gilbert doktor röpiratát is.

Hízelgő kacérsággal mutatott a kis könyv címére.

Gilbert elbúcsúzott Neckertől, és kezet csókolt a bárónénak, aki a dolgozószoba ajtajáig kísérte.

Odakint Pitou és Billot mélyen aludt a fiáker első ülésén, a kocsis szunyókált a bakon, a lovak bóbiskoltak remegő lábaikon.

Gilbert Staëlnéval és Neckerrel való eszmecseréje körülbelül másfél óra hosszat tartott. Negyed tízre ért vissza Párizsba, egyenesen a postaállomáshoz hajtatott, és miközben Billot és Pitou nyugovóra tért egy Thiroux utcai kis szállodában, amelynek Billot törzsvendége volt, ő lóhalálában elvágtatott Versailles felé.

Későre járt, de Gilbert nem törődött vele. Az olyan embernek, mint ő, létszükséglet a tevékenykedés. Lehet, hogy hiába teszi meg az utat. De inkább egy hiábavaló út, mint a tétlenkedés. Az erős lelkű, de érzékeny ember számára nagyobb kín a bizonytalanság, mint a legborzalmasabb valóság.

Fél tizenegykor ért Versailles-ba; ilyenkor rendesen már mindenki lefeküdt és mélyen aludt. De ezen az estén senki sem aludt Versailles-ban: a párizsi földrengés Versailles-t is megrázkódtatta.

Minden nagy utcát elzártak a francia királyi testőrök és a svájci gárdisták odarendelt csapatai, élénken beszélgettek egymással vagy az olyan polgárokkal, akiknek a királypártisága bizalmat ébresztett.

Mert Versailles mindig is királyhű, város volt. A királyi uralomban, az uralkodó királyban való hit mélyen gyökerezik a lakói szívében, s apáról fiúra száll. Versailles lakói a királyok közelében s a királyok által éltek, a csodáik árnyékában; mindig bódító liliomillatot lélegeztek be, mindig látták az aranyos ruhák csillogását s a fenséges orcák mosolyát; Versailles lakói, akiknek márványból és porfírból építettek várost a királyok, egy kicsit királynak érzik magukat, és ma, amikor a márványtömbök közt már megjelent a moha, a kőlapok közt kinőtt a fű, ma, amikor az aranyfesték kezd megfakulni a paloták mennyezetképein, s a parkok árnya magányosabb, mint a sírboltoké, Versailles - hogy ne hazudtolja meg eredetét - a bukott királyság egy darabkájának tekinti magát, s ha már oda a hatalom és a gazdagság dölyfe, őrzi a fájdalom poézisét, a bánat fenséges varázsát.

Nos tehát, mint mondtuk, egész Versailles talpon volt az 1789. július 13-áról 14-ére virradó éjszakán, s azon tanakodott, hogy vajon miként válaszol Franciaország királya a sértésre, miként torolja meg a hatalmára mért csapást.

Mirabeau válasza Dreux-Brézének arcul csapta a királyságot.

A nép a Bastille elfoglalásával tőrt mártott a szívébe.

A szűk látókörű, korlátolt elmék számára egyszerű volt a kérdés. Főleg a katonák gondolkoztak úgy - a katonák, akiknek a szemében csak az események kimenetele számít, s akik szerint csakis a nyers erőszak dönthet győzelem vagy vereség felől -, hogy egyszerűen meg kell indulni Párizs ellen. Harmincezer ember és húsz ágyú egykettőre lelohasztaná a párizsiak diadalmas harci hevét.

Soha nem volt ennyi tanácsadója a királyságnak; mindenki harsányan, nyilvánosan fejtette ki véleményét.

A mérsékeltebbek azt mondták:

- Egyszerű a dolog. (Megfigyelhetni, hogy mifelénk általában ezzel a fordulattal illetik a legbonyolultabb és legválságosabb helyzeteket.) Először is rá kell bírni a nemzetgyűlést, hogy ítélje el a felkelést. Ez könnyen fog menni: a nemzetgyűlés egy idő óta mindenki számára megnyugtatóan viselkedik, ellenzi mind az alulról jövő erőszakot, mind a hatalommal való visszaélést. A nemzetgyűlés mondja ki nyíltan, hogy a lázadás bűn, hogy az állampolgárok a képviselőik közvetítésével a király elé terjeszthetik sérelmeiket, s a király majd igazságot szolgáltat nekik: jogtalan tehát, ha fegyvert fognak, a vérontással csak súlyosbítják helyzetüket. A nemzetgyűlés kétségkívül hajlandó lesz efféle nyilatkozatot tenni, s ez feljogosítja a királyt, hogy jó apa módjára, vagyis szigorúan megbüntesse Párizs népét. Azzal aztán elvonul a vihar, újra megszilárdul a királyi hatalom, a nép pedig kötelességtudóan engedelmeskedik, s minden visszatér a régi kerékvágásba.

Általában így oldották meg a kérdést az utcákon meg a fasorokban.

De a Dísztéren meg a laktanyák környékén máshogyan beszéltek.

Olyan emberek tűntek fel, akiket sose láttak Versailles-ban, értelmes arcú, fátyolos tekintetű férfiak, akik minden kérdésben titokzatos véleményt nyilvánítottak, eltúlozták az amúgy is súlyos híreket, nyíltan terjesztették azokat a lázító eszméket, amelyek két hónapja felforgatták Párizst, feltüzelték a külvárosokat.

Egyre többen vették körül ezeket a férfiakat: komor és elkeseredett arcú, felhevült emberek, s a szónokok a nyomorukra, a szenvedéseikre emlékeztették őket, s arra, hogy milyen kegyetlen megvetéssel bánik velük a monarchia, így beszéltek a nép szerencsétlen sorsáról:

- Nyolc évszázada harcol a nép, s mit ért el? Semmit. Nincsenek jogai, fejőstehén, amelytől elveszik s vágóhídra viszik a borját, elveszik s eladják a tejét, amelynek megeszik a húsát, kicserzik a bőrét. A monarchia válságba jutott, ezért hívta össze a rendeket. De vajon, most, hogy összehívta a rendeket, mit csinál? Teljes súlyával rájuk nehezedik. A rendi gyűlés a monarchia akarata ellenére alakult át nemzetgyűléssé. S ha már párizsi testvéreink ilyen hatalmas segítséget adtak nekünk, rajta, vegyük rá a nemzetgyűlést, hogy lépjen tovább! Ahány lépéssel előbbre jut a politikai harc mezején, az mind a mi mozgásterünket szélesíti, a mi jólétünket növeli, a mi jogainkat szentesíti. Előre, polgártársak, előre! A Bastille a zsarnokság előretolt bástyája. Elfoglaltuk a Bastille-t, most foglaljuk el azt, amit a Bastille védett!

A legsötétebb helyeken másfajta gyűlések voltak, másfajta beszédek hangzottak el. A szónokok nyilvánvalóan a felsőbb osztályok tagjai voltak, s bár megtévesztésül olyan ruhát viseltek, mint a nép fiai, fehér kezük, választékos beszédük elárulta kilétüket.

- Nép! - mondták ezek az emberek. - Valójában mindkét tábor félrevezet téged. Emezek azt kérik, hogy vonulj vissza, amazok azt, hogy rohanj előre. A jogaidról szónokolnak. De vajon boldogabb vagy-e, amióta szavazhatsz a küldötteid közvetítésével? Gazdagabb vagy-e, amióta képviselőd van? Kevésbé éhezel-e, amióta a nemzetgyűlés nyilatkozatokat bocsát ki? Nem. Hagyd hát az írástudóknak az állambölcseletet! Nem nagy szavakra és írott bölcsességekre van szükséged. Kenyér kell neked, hiszen kenyérrel élsz, a kenyér gyermekeid jólétének záloga, asszonyod nyugodalma. Ki adhat neked elegendő kenyeret? Egy erős jellemű, friss szellemű, érző szívű király. Ez a király nem XVI. Lajos, aki helyett a felesége, az a bronzszívű osztrák nő uralkodik, hanem... Nézz jól körül, keresd meg azt az embert a trón közelében, aki boldoggá teheti Franciaországot, és akit éppen azért gyűlöl a királyné, mert kiviláglik mellette a törpeség, mert az az ember szereti a franciákat, és a franciák szeretik őt.

Ilyen vélemények hangzottak el Versailles-ban; így készülődött a polgárháború.

Gilbert odament két-három csoporthoz, aztán kellőképp tájékozódva a közhangulatról, egyenesen elindult a palota felé, melyet rengeteg katona őrzött. Ki ellen? - ezt senki sem tudta.

Gilbert a szigorú őrizet ellenére háborítatlanul áthaladt az udvarokon, s úgy ért az Ökörszem-terembe, a királyi lakosztály előszobájába, hogy senki sem kérdezte meg tőle, hogy hova megy.

Az előszobában végre megállította egy testőrtiszt. Gilbert elővette Necker levelét, és megmutatta az aláírást. A nemesember csak egy pillantást vetett a papírra. Szigorú parancsot kapott, de mivel éppen a legszigorúbb parancsok múlnak leginkább az értelmezésen, a testőrtiszt így szólt Gilbert-hez:

- Azt a határozott parancsot kaptam, uram, hogy senkit se engedjek be a királyhoz, de természetesen nem lehetett tudni, hogy de Necker úr küldötte jelentkezik, márpedig maga bizonyára fontos üzenetet hoz őfelségének, fáradjon be tehát, vállalom a parancsszegést.

Gilbert belépett.

A király nem tartózkodott a lakosztályában; a tanácsteremben volt, fogadta a nemzetőrség küldöttségét, amely arra kérte, hogy hívja vissza a csapatokat, engedélyezze polgárőrség megalakulását, és tisztelje meg jelenlétével Párizst.

Lajos hidegen végighallgatta a kéréseket, aztán azt mondta, hogy világosan akar látni, és mindenekelőtt megvitatja a helyzetet az államtanáccsal.

Összeült az államtanács.

A város küldöttei a folyosón várakoztak, és az ajtók tejüvegén át látták a király tanácsadóinak ágaskodó árnyékát, fenyegető testtartását.

Az árnyjáték láttán sejthették, hogy kedvezőtlen lesz a válasz.

Úgy is lett. A király azt a kurta választ adta a kéréseikre, hogy majd kinevezi a polgárőrség parancsnokait, és parancsot ad a Mars-mezőn állomásozó csapatoknak, hogy vonuljanak vissza.

Ami a Párizsba való utazását illeti, ezt a kegyet csak akkor fogja megadni a lázadó városnak, ha az alázatosan behódol neki.

A küldöttség kért, könyörgött, rimánkodott. A király azt felelte, hogy nem tehet többet, bár nagyon fáj a szíve.

És pillanatnyi sikerén örvendezve, visszavonult a lakosztályába: azt hitte, hogy megmutatta a hatalmát, pedig csak a már elveszett hatalmát fitogtatta.

A lakosztályában ott találta Gilbert-t a testőrtiszt társaságában.

- Mit óhajt ez az úr? - kérdezte a király az elébe siető testőrtől.

Miközben a testőr bocsánatot kért XVI. Lajostól, amiért megszegte a parancsát, Gilbert, aki hosszú évek óta nem látta a királyt, némán fürkészte azt az embert, akit Isten épp akkor rendelt Franciaország kormányosának, amikor a legnagyobb vihar tombolt, melyet Franciaország valaha is megélt.

Kövér és alacsony test, mely semmi erélyt és fenséget nem sugároz, puha és kifejezéstelen arc, korán hervadó sápatag fiatalság, középszerű értelem, mely hiába próbál megbirkózni az uralkodói feladatokkal: Gilbert számára, aki Lavaterrel tanulmányozta a fiziognómiát, aki a delejezés mestereként Balsamóval olvasott a jövőben, aki filozófusként együtt álmodozott Rousseau-val, s aki beutazván a világot megismerte az összes emberi fajtát, Gilbert számára ezek a jelek egyértelműen elárulták a romlást, tehetetlenséget, elfajulást, elkorcsosodást.

Gilbert-nek összeszorult a szíve a szomorú látványtól; nem tiszteletet érzett az uralkodó iránt, hanem szánalmat.

A király odament hozzá.

- Úgy hallom, levelet hozott de Necker úrtól.

- Igen, felség.

- Ó! - kiáltott a király. - Mintha előre tudta volna, mi történik! Jöjjön gyorsan!

Olyan hangon mondta ezeket a szavakat, mint a fuldokló, aki mentőkötélért kiált.

Gilbert átadta a levelet a királynak. Lajos gyorsan elolvasta, aztán intett a testőrtisztnek, olyan mozdulattal, amely nem volt híján bizonyos nemes erélynek:

- Hagyjon magunkra bennünket, de Varicourt úr!

Gilbert kettesben maradt a királlyal.

Egyetlen lámpa világított a szobában; mintha a király azért csökkentette volna a fényt, hogy ne lehessen leolvasni inkább bosszús, mintsem gondterhelt arcáról, hogy milyen gondolatok kavarognak az agyában.

Gilbert-re függesztette a tekintetét, s az orvost meglepte, hogy milyen csillogó és figyelmes a tekintete.

- Maga írta azokat a memorandumokat, uram, amelyek oly nagy hatást tettek rám? - kérdezte a király.

- Igen, felség.

- Hány éves?

- Harminckét éves vagyok, felség, de a sok tanulás és a balsors megkettőzi az életkort. Tekintsen úgy rám, mint egy öregemberre!

- Miért váratott ilyen sokáig magára, miért nem jött el már korábban?

- Azért, felség, mert fölösleges lett volna élőszóval elmondanom, amit írásban könnyebben és szabadabban mondhattam el felségednek.

XVI. Lajos elgondolkozott.

- Nem volt más oka rá? - kérdezte gyanakodva.

- Nem, felség.

- De ha nem tévedek, bizonyos körülmények a tudomására hozhatták volna, hogy jóindulattal viseltetem maga iránt.

- Felséged nyilván arra a találkozófélére gondol, amelyet bátorkodtam én magam kérni a királytól, amikor az első memorandumom után, immár öt éve, azt a kérést intéztem hozzá, hogy tegyen egy lámpást az ablakába este nyolckor, hogy megtudjam, olvasta-e a munkámat.

- Úgy bizony - mondta a király elégedetten.

- És a kért időpontban és helyen meg is jelent a lámpa.

- És?

- És felséged háromszor felemelte a lámpást.

- Azután mi történt?

- Aztán megjelent a Gazette-ban egy közlemény: "Az, akit háromszor szólított a fény, jelenjen meg annál, aki háromszor intett a fénnyel; jutalomban részesül."

- Szóról szóra ez volt az értesítésben - mondta a király.

- És íme, maga az értesítés - mondta Gilbert, és elővette a zsebéből azt a hírlapot, amelyben öt évvel korábban megjelent az idézett értesítés.

- Jól van - mondta a király. - Sokáig reméltem, hogy eljön. S maga éppen akkor jött el hozzám, amikor már nem reméltem. Isten hozta, uram! Maga olyan, mint a jó katona: akkor érkezik, amikor kezdődik a harc. - Még figyelmesebben nézett Gilbert-re. - Tudja-e, uram, hogy igencsak ritkán fordul elő egy király életében, hogy valaki ne jelentkezzék nála a megígért jutalomért?

Gilbert mosolygott.

- Miért nem jött a jutalomért? - kérdezte XVI. Lajos.

- Mert nem érdemeltem jutalmat, felség.

- Hogyhogy?

- Franciának születtem, szeretem a hazámat, egy vagyok harmincmillió emberrel, a honfitársaimmal, tehát az ő boldogulásukon fáradozva önmagamnak szereztem boldogságot. Márpedig az önzés nem érdemel jutalmat, felség.

- Ügyes paradoxon. De bizonyára volt más oka is.

Gilbert nem válaszolt.

- Várom a válaszát, uram - szólt a király.

- Igaza van, felség, volt más okom is.

- Csak nem az, hogy súlyosnak találta a helyzetet, és nem akart kockázatot vállalni? - kérdezte nyugtalanul a király.

- Még ennél is súlyosabb okom volt rá, felség.

- Szeretem az őszinte beszédet - mondta XVI. Lajos, és nem tudta leplezni zavarát, mert félénk természet lévén könnyen elpirult. - Tehát megjósolta a királynak az összeomlást, és félt, hogy ha közel megy hozzá, maguk alá temetik a romok...

- Nem erről van szó, felség, hiszen, lám, éppen akkor jöttem el felségedhez, amikor a legfenyegetőbb az összeomlás veszélye.

- Igen, igen... Neckertől jön, és éppen úgy beszél, mint ő. Nos, csakugyan veszély fenyeget, és veszélyes dolog manapság a közelemben lenni... És hol van Necker?

- Necker úr bármely percben kész felséged rendelkezésére állni.

- Hála Istennek! - sóhajtott a király. - Szükségem lesz rá. A politikában bűn a makacsság. Az ember azt hiszi, hogy jól cselekszik, de téved, vagy csakugyan jól cselekszik, de az események szeszélye folytán elmarad a várt eredmény, a terv jó, s mégis az a látszat, hogy tévedett az ember.

A király ismét nagyot sóhajtott. Gilbert a segítségére sietett.

- Felséged csodálatra méltóan okoskodik, de most az a legfontosabb, hogy világosan lássa a jövőt, nem úgy, mint eddig.

A király összevonta a szemöldökét.

- Bocsásson meg, felség! - mondta Gilbert. - Orvos vagyok, s megszoktam, hogy ne szaporítsam a szót, ha nagy a baj.

- Tehát nagy fontosságot tulajdonít a mai lázongásnak?

- Ez nem lázongás, felség, hanem forradalom.

- És azt akarja, hogy felkelőkkel, gyilkosokkal egyezkedjek? Elvégre erőszakkal elfoglalták a Bastille-t; ez felkelés; megölték de Launayt, de Losme-ot, de Flesselles-t: ez gyilkosság.

- Válassza külön őket, felség! Akik elfoglalták a Bastille-t, hősök, akik megölték Flesselles-t, Losme-ot és Launayt, gyilkosok.

A király enyhén elpirult, de máris eltűnt arcáról a pír, elfehéredett az ajka, és verítékcseppek jelentek meg a homlokán.

- Igaza van, uram. Maga csakugyan orvos, vagyis inkább sebész: az ember elevenébe vág. De térjünk vissza magára! Gilbert-nek hívják, ugye? Legalábbis ezen a néven írta a memorandumokat.

- Boldogsággal tölt el, hogy felségednek ilyen kiváló az emlékezete, bár jól belegondolva, nemigen van okom büszkének lenni rá.

- Ezt hogy érti?

- Azt hiszem, hogy felséged nem is olyan rég hallotta utoljára a nevemet.

- Nem értem.

- Hat nappal ezelőtt letartóztattak, és a Bastille-ba zártak. Márpedig én úgy tudom, hogy a király tudta nélkül nem lehet valamennyire is fontos letartóztatást végrehajtani.

- Maga a Bastille-ban! - kerekedett el a király szeme.

- Tessék, a rablajstrom, felség. Amint mondani bátorkodtam, hat napja vetettek börtönbe a király parancsára, és ma szabadultam, hála a népnek.

- Ma?

- Igen, felség. Felséged nem hallotta az ágyúszót?

- Dehogynem.

- Nos, az ágyúk nyitották meg börtönöm kapuját.

- Ó! - suttogta a király. - Azt mondanám, hogy szívből örvendek, ha az az ágyú nem a Bastille-ra s egyszersmind a királyságra lőtt volna.

- Ne tekintse egy eszme jelképének a börtönt, felség! Örüljön inkább, hogy a Bastille elesett, mivel nem történhet meg többé, hogy a király tudta nélkül afféle igazságtalanságokat kövessenek el, amilyennek én magam is áldozata lettem.

- De hát csak van valami oka a letartóztatásának, uram!

- Elképzelni se tudom, hogy mi oka lehet, felség. Mihelyt francia földre tettem a lábam, letartóztattak, és börtönbe zártak; ez történt.

- Nem gondolja, uram - mondta XVI. Lajos szelíden -, hogy van abban némi önzés, hogy idejön, de csak hogy megossza velem a gondját, amikor pedig oly nagy szükségem volna rá, hogy én oszthassam meg a gondjaimat valakivel?

- Én csak egyetlen szó választ kérek felségedtől.

- Mi légyen az a szó?

- Van-e része felségednek a letartóztatásomban: igen vagy nem?

- Azt se tudtam, hogy visszatért Franciaországba.

- Örömmel tölt el a válasza, felség, mert ezentúl fennhangon hirdethetem, hogy felségedet félrevezetve követnek el gazságokat a király nevében, és tulajdon példámmal győzhetem meg a kételkedőket.

A király elmosolyodott.

- Nemhiába orvos - mondta -, gyógyírt tesz a fájó sebre.

- Ó, felség! Nem fukarkodnék én a gyógyírral, és ha óhajtja, meggyógyítom én a fájó sebet, kezeskedem róla.

- Hogy óhajtom-e? De még mennyire!

- De nagy elszántság kell ám hozzá, felség!

- Megvan bennem az elszántság.

- Mielőtt továbblépnénk, kérem, felség, olvassa el ezt a pár szót, ami a rablajstromba vételem szélére van írva.

- Hadd lássam!

- Íme, felség.

Gilbert odaadta a papirost a királynak. A király e szavakat olvasta:

"A királyné kérelmére..."

Összeráncolta a homlokát.

- A királyné kérelmére... Vajon miért vesztette el a királyné kegyét?

- Biztos vagyok benne, hogy őfelsége, a királyné még kevésbé ismer, mint amennyire felséged ismer.

- De hát mégiscsak el kellett hogy kövessen valamit! Senkit se zárnak csak úgy, ok nélkül a Bastille-ba!

- Az én példám is bizonyítja az ellenkezőjét.

- De hát Necker úr küldte magát hozzám, és ő írta alá az elfogatási parancsot!

- Ez igaz.

- Próbálja megtalálni az okot! Gondolja végig az életét! Gondolkozzon, nincs-e valami olyan körülmény, amelyről megfeledkezett!

- Hogy gondoljam végig az életemet? Hát jó, felség, végiggondolom, mégpedig fennhangon. Ne aggódjon, nem lesz hosszú. Tizenhat éves korom óta lankadatlanul dolgozom. Rousseau tanítványa, Balsamo társa, La Fayette és Washington barátja voltam; amióta elhagytam Franciaországot, nem követtem el semmi vétket vagy akár hibát, amelyért okolnom kellene magam. Amióta elegendő tudást szereztem, hogy gyógyíthassam a sebesülteket és a betegeket, mindig az jár a fejemben, hogy számot kell adnom Istennek minden gondolatomról, minden cselekedetemről. Mivel Isten azt a kötelezettséget rótta rám, hogy gyógyítsam a teremtményeit, sebész lévén emberségből ontottam a vért, és kész voltam önnön véremet adni, hogy megmentsem a betegemet, vagy enyhítsem szenvedését; orvos lévén az emberek vigasztalója s olykor csodatévője voltam. Így múlt el tizenöt év. Isten áldása kísérte erőfeszítéseimet: sok-sok embert hoztam vissza az életbe, s mind hálával adózott nekem. Akik meghaltak, azokat Isten ítélte halálra. Nyugodt szívvel kijelenthetem, felség, hogy semmi nem terheli a lelkiismeretemet, amióta elhagytam Franciaországot, s annak már tizenöt éve.

- Amerikában csatlakozott az új eszmék hirdetőihez, és írásaiban maga is terjesztette nézeteiket.

- Úgy van, felség. És munkásságommal kivívtam a királyok és az emberek elismerését.

A király hallgatott.

- Felség - folytatta Gilbert -, az életem most már nyitott könyv felséged előtt. Senkit meg nem sértettem, senkit meg nem szomorítottam, se koldust, se királynét, megkérdezem hát felségedet: miért büntettek?

- Majd beszélek a királynéval, Gilbert úr. Úgy gondolja, hogy az elfogató kérelem egyenesen a királynétól származik?

- Ezt egy szóval se mondtam, felség. Sőt azt hiszem, hogy a királyné csak ajánló széljegyzetet írt a kérvényre.

- Na látja! - mondta XVI. Lajos felvidulva.

- Igen, de maga is tudja, felség, hogy ha a királyné ajánl valamit, az parancs.

- És ki írta a levelet, amelyet a királyné ajánlással látott el? Mutassa a levelet!

- Parancsoljon, felség!

- De Charny grófné! - kiáltott döbbenten a király. - Ez lehetetlen! Mit követett el szegényke ellen?

- Nem is ismerek ilyen nevű hölgyet, felség. Ma hallottam először a nevét.

Lajos végigsimított a homlokán.

- Charny grófné! - suttogta. - Ő, aki maga a jóság, az erény és a tisztaság!

- Az lesz a vége, felség - mondta Gilbert nevetve -, hogy kiderül: a három isteni erény juttatott a Bastille-ba.

- Legjobb lesz, ha tiszta vizet öntünk a pohárba - mondta a király.

És meghúzta a csengőzsinórt.

Belépett egy ajtónálló.

- Nézzék meg, hogy Charny grófné nincs-e a királynénál! - utasította Lajos.

- Felség! - mondta az ajtónálló. - Charny grófné az imént haladt át a folyosón. Hintó várja a palota előtt.

- Fusson utána, és kérje meg, hogy jöjjön a dolgozószobámba! Fontos ügyben van beszédem vele. - Gilbert felé fordult: - Ugye, ezt kívánta, uram?

- Igen, felség - felelte Gilbert. - Fogadja hálás köszönetemet!

A király tehát magához rendelte Charny grófnét. Gilbert behúzódott egy ablakmélyedésbe.

A király fel s alá járkált az Ökörszem-teremben; főtt a feje a közügyek miatt, és nem kevésbé Gilbert állhatatossága miatt, mert bár érezte, hogy most semmi mással nem volna szabad foglalkoznia, csak a párizsi eseményekkel, mégse tudta kivonni magát e különös egyéniség hatása alól.

Nyílt az ajtó; az ajtónálló bejelentette Charny grófnét, és Gilbert az összehúzott függönyszárnyak közt látta, amint selymesen suhogó ruhában belép egy ifjú hölgy.

A hölgy a kor divatja szerint volt öltözve: mélyen kivágott, önmagában csíkos szürke selyemruhát viselt, vállkendőfélét, mely a melle alatt futott keresztbe, és hátul a derekán volt megkötve, s csodálatosan kiemelte formás, feszes keblét. Csinos kis kalap volt feltornyozott hajára tűzve; magas sarkú cipellője még jobban kiemelte finom, kecses bokáját; arisztokratikusan kicsi és hosszúkás kezében sétapálcát billegtetett: ilyen volt az a Gilbert által türelmetlenül várt személy, aki most belépett a királyhoz.

Az uralkodó elébe ment.

- Úgy hallottam, hogy indulni készült - mondta.

- Igen, felség - válaszolt a grófné -, éppen hintóba szálltam, amikor megkaptam felséged parancsát.

A határozott, csengő hang hallatára Gilbert megremegett. Arcába tódult a vér; borzongott, mintha hideg rázná.

Önkéntelenül kilépett a rejteket adó függöny mögül.

- Andrée! - suttogta. - Andrée...

- Asszonyom! - folytatta a király, aki a grófnéhoz hasonlóan semmit sem vett észre a homályban maradt Gilbert izgalmából. - Azért kérettem ide, mert szeretnék választ kapni valamire.

- Felséged rendelkezésére állok.

A király arrafelé hajolt, ahol Gilbert állt, mintha figyelmeztetni akarná valamire.

A férfi elértette a király óhaját, hogy még ne mutatkozzon, és nesztelenül visszahúzódott a függöny mögé.

- Nyolc-tíz nappal ezelőtt egy elfogatóparancsot terjesztettek Necker úr elé... - mondta a király.

Gilbert a függönyszárnyak közti kis résen át merően nézte Andrée-t.

A fiatal asszony sápadt volt, lázas, nyugtalan: olyan volt, mintha önmaga számára is ismeretlen, gyötrő gondolatok súlya alatt roskadozna.

- Ugye, hallja, amit mondok, grófné? - kérdezte a király Charnyné zavara láttán.

- Igen, felség.

- Kérem, asszonyom, elégítse ki a kíváncsiságomat!

- Megpróbálok visszaemlékezni - mondta Andrée.

- Engedelmével, felfrissítem az emlékezetét, grófné. Maga írta az elfogató kérelmet, és a királyné ajánló megjegyzést írt hozzá.

A grófné hallgatott. Lázas töprengésbe merült, de a gondolatai szemlátomást a való élet határain túlra repítették.

- Válaszoljon már, asszonyom! - mondta a király türelmét veszítve.

- Igaz - mondta reszketve Andrée -, igaz: én írtam a levelet, és őfelsége, a királyné ajánlást írt hozzá.

- Akkor most árulja el, milyen bűnt követett el az a személy, aki ellen ilyen súlyos büntetésért folyamodtak!

- Nem mondhatom meg felségednek, hogy mi volt az a bűn... csak annyit mondhatok, hogy súlyos bűn volt.

- Ó! Még nekem sem mondhatja meg?

- Még felségednek sem.

- Nem mondhatja meg a királynak?

- Nem. Bocsásson meg felséged, de nem tehetem.

- Nos, asszonyom, ez esetben neki magának fogja megmondani, mert megtagadhatja a választ XVI. Lajos királytól, de nem tagadhatja meg Gilbert doktortól.

- Gilbert doktortól? - kiáltott Andrée. - Nagy Isten! Hol van az az ember, felség?

Meglebbent a függöny, és előlépett Gilbert doktor. Majdnem olyan sápadt volt, mint Andrée.

- Ímhol az az ember - mondta a király.

Gilbert láttára a grófné megtántorodott. Megroggyanó térddel hátralépett, mint akit ájulás kerülget, s csak azért nem vágódott el, mert megkapaszkodott egy karosszékben. Úgy maradt, merev tartásba dermedve, értetlen, tágra nyílt szemmel, mint Eurüdiké, amikor a kígyóméreg a szívéig hatol.

- Engedje meg, asszonyom - hajolt meg Gilbert mély hódolattal -, engedje meg, hogy megismételjem a kérdést, amelyet őfelsége már feltett magának.

Andrée-nak remegett az ajka, de egyetlen szót se tudott kipréselni magából.

- Mit követtem el maga ellen, asszonyom - folytatta Gilbert -, amiért megérdemelném, hogy a parancsára egy iszonyú börtönbe vessenek?

Andrée alig tudta türtőztetni magát, de aztán csak-csak úrrá lett szíve indulatán, s olyan hideg tekintettel meredt Gilbert-re, mint a kígyó.

- Én nem ismerem magát, uram - mondta.

De Gilbert olyan átható, olyan szikrázó tekintettel nézett a szemébe, hogy a grófné nem állta a pillantását, és lesütötte a szemét.

- Látja, grófné - mondta a király -, ide vezet az aláírással való visszaélés. Maga is bevallja, hogy nem ismeri ezt az urat, aki kiváló orvos, tudós férfiú, s akinek semmit sem vethet a szemére...

Andrée felszegte a fejét, s lesújtó pillantást vetett Gilbert-re.

A férfi megőrizte nyugalmát és méltóságát.

- Azt mondom tehát - folytatta a király -, hogy méltánytalanul üldözte Gilbert doktort, nem a bűnösre sújtott le a büntetés. És ez vétek, grófné, nagy vétek.

- Felség... - szólt Andrée.

- Ó! - fojtotta bele a szót a király, aki kapva kapott az alkalmon, hogy végre sarokba szoríthatja a királyné bizalmas barátnőjét. - Ó! Tudom én, hogy maga jószívű asszony, és ha valakit üldöz a gyűlöletével, az az ember meg is érdemli a gyűlöletét, de nagyon szeretném, ha soha többé nem ismétlődne meg efféle félreértés. - Gilbert-hez fordult: - Mit tehetünk, doktor? Az idők bűne ez, s nem az embereké. Olyan világba születtünk, amelyben virágzik a korrupció, s ilyen világban is fogunk meghalni. De azon leszünk, hogy a jövőt szebbé tegyük az utókor számára, és nagyon remélem, hogy e munkámban számíthatok a segítségére, Gilbert doktor.

Lajos elhallgatott, s azt hitte, hogy szavaival elnyerte mindkét fél tetszését.

Szegény király! Szónoklatával bizonyára nagy sikert aratott volna a nemzetgyűlésben, s másnap minden királyhű újságban megjelentek volna a szavai.

De ez a két esküdt ellenség vajmi kevéssé értékelte békülékeny életbölcseletét.

- Felséged engedelmével megkérném a grófnét - mondta Gilbert -, hogy ismételje meg, hogy nem ismer engem.

- Kérem, grófné, teljesítse a doktor kérését - mondta a király.

- Nem ismerem Gilbert doktort - felelt Andrée szilárd hangon.

- De ugye, ismer egy másik Gilbert-t, s a névrokonom bűne miatt sújtott engem a büntetés?

- Igen - mondta Andrée -, ismerem, és alávaló embernek tartom.

- Felség! - mondta Gilbert. - Nekem nincs jogom hozzá, hogy kérdéseket tegyek fel a grófnénak. De méltóztassék megkérdezni tőle, hogy mit követett el az az alávaló ember?

- Nem tagadhatja meg, grófné, hogy teljesítse ezt a jogos kívánságot.

- Hogy mit követett el? A királyné nyilván tudta, hogy mit követett el az az ember, hiszen támogatta a letartóztatási kérelmet.

- Csakhogy az nem elég, hogy a királyné meg legyen győződve ama Gilbert bűnösségéről, ajánlatos volna, ha én is meg volnék győződve róla. A királyné királyné, de én vagyok a király.

- Nos, felség, az a Gilbert nevű ember, aki ellen az elfogató kérelmet írtam, szörnyűséges bűnt követett el tizenhat évvel ezelőtt.

- Megkérdezné felséged a grófnétól, hogy hány éves ma az az ember?

A király megismételte a kérdést.

- Harminc-harminckét éves - válaszolta Andrée.

- Felség! - mondta Gilbert. - Ha azt a bűnt tizenhat éve követték el, akkor a tettes nem férfi, hanem gyerek volt, és ha az eltelt tizenhat év alatt a férfi megbánta a gyermek bűnét, talán érdemel némi irgalmat... Osztja a véleményemet, felség?

- Hát maga ismeri a szóban forgó Gilbert-t, uram? - kérdezte a király.

- Ismerem, felség - mondta Gilbert.

- És csak azt a gyerekkori vétket követte el?

- Tudomásom szerint az óta a bűntette óta... mert én kevésbé vagyok elnéző iránta, mint felséged, és nem véteknek tartom, amit tett, hanem igenis bűnnek... szóval, tudomásom szerint semmi olyat nem tett, amit bárki a világon felróhatna neki.

- Hacsak azt nem, hogy méregbe mártotta a tollat, és gyalázatos gúnyiratokat írt.

- Kérdezze meg a grófnétól, felség, hogy Gilbert letartóztatásának nem az volt-e az igazi oka, hogy így az ellenségei... pontosabban az ellensége, egy asszony könnyebben megszerezhetett egy bizonyos ládikát, amelyben bizonyos iratok vannak, melyek alkalmasak rá, hogy kompromittáljanak egy előkelő hölgyet, egy udvarhölgyet!

Andrée tetőtől talpig megremegett.

- Uram! - suttogta.

- Mit tud a ládikáról, grófné? - kérdezte a király. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Andrée reszket és sápadozik.

- Ej, asszonyom! - kiáltott Gilbert, érezve, hogy ura a helyzetnek. - Elég a kertelésből, a hazugságból! Beszéljünk nyíltan! Én vagyok az a Gilbert, aki elkövette a bűnt, én vagyok az a Gilbert, aki a gúnyiratokat írta, én vagyok az a Gilbert, akitől ellopták a ládikát. És maga az az előkelő hölgy, az az udvarhölgy, akiről szó van. Legyen a király a bíránk, fogadja el őt bíránknak, és mondjuk el e bírónak, a királynak, az Istennek, mondjuk el neki, mi történt közöttünk, és ítélje meg tetteinket a király, addig is, amíg Isten nem ítélkezik felettünk!

- Maga mondhat, amit akar - vágott vissza a grófné -, de én semmi mást nem mondhatok, csak azt, hogy nem ismerem magát.

- És nem ismeri azt a ládikót se?

A grófné ökölbe szorította a kezét, és úgy beleharapott sápadt ajkába, hogy kiserkent belőle a vér.

- Nem, azt se ismerem - mondta.

De akkora erőfeszítésébe telt, hogy kimondja ezeket a szavakat, hogy megingott, mint szobor a talapzatán, ha reng a föld.

- Vigyázzon, asszonyom! - mondta Gilbert. - Biztosan nem felejtette el, hogy annak az embernek a tanítványa vagyok, akit úgy hívtak, hogy Joseph Balsamo, annak az embernek hatalma volt maga felett, s a hatalmát átadta nekem... Még egyszer megkérdezem: hajlandó válaszolni a kérdésemre? Magánál van a ládika?

- Nem - kiáltotta a grófné valósággal eszét vesztve, s egy olyan mozdulatot tett, mintha ki akarna rohanni a szobából. - Nem, nem és nem!

- Jól van - mondta Gilbert maga is elsápadva, s fenyegetően felemelte a karját. - Akkor hajolj meg, te acéltermészetű, gyémántszívű nő, törjön össze, zúzzon darabokra az akaratom ellenállhatatlan ereje!

- Ne! Ne! - kiáltott őrjöngve a grófné. - Segítsen, felség! Segítség!

- Beszélni fogsz - mondta Gilbert -, és se király, se Isten nem vonhat ki a hatalmam alól. Beszélni fogsz, kitárod a lelked az ünnepélyes jelenet felséges tanúja előtt... Felség! Ez a konok asszony most maga fogja feltárni, hogy mi rejtezik a lelkiismerete bugyraiban, s felséged belelát majd a lelke legrejtettebb zugaiba is, ami pedig csak Isten kiváltsága. Aludjon el, Charny grófné, aludjon és beszéljen! Akarom.

A grófné kiáltásra nyitotta a száját, de torkára forrt a szó, szétvetette a karját, hátratántorodott, és támaszt keresve a király karjaiba omlott. XVI. Lajos, maga is remegve, egy karosszékbe ültette Andrée-t.

- Már hallottam erről - mondta a király -, de még sohasem láttam hasonlót. Delejes álomba merült, igaz, uram?

- Igen, felség. Fogja meg a hölgy kezét, és kérdezze meg, hogy miért csukatott börtönbe! - mondta Gilbert, mintha a királynak is parancsolhatna.

XVI. Lajos el volt kábulva a csodálatos jelenettől, és kettőt hátralépett, hogy megbizonyosodjon róla, nem alszik-e, és nem álom-e, ami a szeme előtt lejátszódik. Aztán olyan érdeklődéssel, mint a matematikus, amikor új megoldást fedez fel, odament a grófnéhoz, és megfogta a kezét.

- Mondja meg, grófné, miért záratta börtönbe Gilbert doktort!

De a grófné álmában is összeszedte minden erejét, és kitépve a kezét a király kezéből, így kiáltott:

- Semmit se mondok.

A király Gilbert-re nézett; mintha arra volna kíváncsi, hogy melyik akarat lesz az erősebb: az övé vagy az Andrée-é.

Gilbert mosolygott.

- Ó, szóval semmit se fog mondani...

És az álomba merült Andrée-ra függesztve a tekintetét, tett egy lépést a karosszék felé.

Andrée megremegett.

- Nem beszél? - kérdezte, és még közelebb ment a grófnéhoz.

Andrée mozdulatlanságba dermedt.

- Nem beszél? - ismételte. Most már ott állt közvetlenül Andrée előtt, s a feje fölé emelte a kezét. - Nem beszél?

Andrée teste görcsösen rángatózott.

- Vigyázzon! - kiáltott XVI. Lajos. - Még megöli!

- Ne féljen, felség, én csak a lelkével harcolok. A lélek még viaskodik, de hamarosan behódol. - Lejjebb engedte a kezét. - Beszéljen! - parancsolta.

Andrée kitárta a karját, mintha le akarná feszíteni magáról a mellét préselő láthatatlan abroncsot.

- Beszéljen! - ismételte Gilbert, s még lejjebb engedte a kezét.

Pattanásig feszültek a fiatal nő izmai. Tajték jelent meg a szája szögletében, s úgy látszott, mindjárt epilepsziás rohamot kap.

- Doktor! Doktor! Vigyázzon! - mondta a király.

De Gilbert ügyet se vetett rá, hanem még lejjebb engedte a kezét, és tenyerével megérintette a grófné homlokát.

- Beszéljen! - mondta. - Akarom.

A kéz érintésére Andrée mélyet sóhajtott. Elernyedt a karja, mellére hanyatlott a feje, és lehunyt pillája alól könnyek patakzottak.

- Ó, Istenem! Istenem! - suttogta.

- Hívja csak segítségül Istent! De aki Istenre hivatkozik, nem féli az Istent.

- Ó, mennyire gyűlölöm magát! - mondta a grófné.

- Jól van, gyűlöljön, csak beszéljen!

- Felség! Felség! - kiáltott Andrée. - Mondja meg neki, hogy éget, marcangol, megöl!

- Beszéljen! - mondta Gilbert.

Aztán intett a királynak, hogy kérdezhet.

- Csakugyan a doktor az az ember, akit börtönbe akart juttatni, és akit végül is börtönbe juttatott?

- Igen.

- Tehát nem tévedés, félreértés történt?

- Nem.

- És mi van a ládikóval?

- Nem hagyhattam a kezei közt - mondta tompán a grófné. Gilbert és a király összenézett.

- Mit csinált? Elorozta? - kérdezte a XVI. Lajos.

- Eloroztattam.

- Mondja el gyorsan, hogy történt! - A király, megfeledkezve az illemről, letérdelt Andrée elé. - Eloroztatta?

- Igen.

- Hol és hogyan?

- Tudomást szereztem róla, hogy Gilbert, aki tizenhat év alatt csak kétszer járt Franciaországban, most hazakészül, és végleg itt akar maradni.

- Beszéljen a ládikáról! - mondta a király.

- Crosne rendőrfőnök úrtól megtudtam, hogy Gilbert az egyik franciaországi útja alkalmával földeket vásárolt Villers-Cotterets környékén, és hogy teljes bizalmát élvezi az a gazda, aki igazgatja a birtokát, gyanítottam hát, hogy nála van a ládikó.

- Miből gyanította?

- Jártam Mesmernél. Elaltattam magam, és láttam a ládikát.

- Hol?

- Egy földszinti szobában levő nagy szekrényben, a fehérnemű alatt.

- Hát ez csudálatos! - mondta a király. - Folytassa, folytassa!

- Azután a királyné ajánlásával visszamentem Croshe úrhoz, és ő odaadta nekem az egyik legügyesebb emberét.

- Mi a neve annak az embernek? - kérdezte Gilbert.

Andrée összerándult, mintha izzó vassal értek volna hozzá.

- A nevét kérdem - ismételte Gilbert.

Andrée megpróbált ellenállni.

- Halljam a nevét! - mondta a doktor.

- Settengő - mondta Andrée.

- Aztán mi történt? - kérdezte a király.

- Tegnap reggel Settengő megszerezte a ládikát. Nincs több mondanivalóm.

- De van - mondta Gilbert. - Most mondja meg a királynak, hogy hol az a ládikó!

- Ó, ez már túlzás! - mondta a király.

- Nem túlzás, felség.

- De hát attól a Settengőtől vagy Crosne úrtól úgyis megtudhatjuk...

- De könnyebben és gyorsabban megtudhatjuk a grófnétól.

Andrée - hogy visszatartsa a szavakat - olyan erősen összeszorította a fogát, hogy majdnem eltörött az állkapcsa.

A király felhívta Gilbert figyelmét, hogy milyen ideges görcsbe rándult a grófné arca.

Gilbert csak mosolygott.

A hüvelykujja és a mutatóujja közé csippentette Andrée állát, és az arcizmok tüstént elernyedtek.

- Először is jelentse ki a király előtt, hogy az a ládika Gilbert doktor tulajdona volt!

- Igen, igen, az övé a ládika - mondta ádáz dühvel az alvó.

- És most hol van? - kérdezte Gilbert. - Rajta, ki vele, ne rabolja a király drága idejét!

- Settengőnél - mondta a grófné rövid habozás után.

Gilbert észrevette a pillanatnyi tétovázást.

- Hazudik - kiáltotta -, vagyis hát megpróbál hazudni. Hol a ládika? Tudni akarom.

- Nálam, Versailles-ban - mondta Andrée könnyekben törve ki. Egész teste rángatózott. - Otthon van a ládika, és Settengő tizenegy óra óta vár rám, ahogy megbeszéltük.

Éjfélt ütött az óra.

- Még most is várja?

- Igen.

- Melyik szobában van?

- A szalonban.

- Hol ül?

- Nem ül, hanem áll, a kandallónak támaszkodva.

- És a ládika?

- Ott van előtte az asztalon... Ó!

- Mi történt?

- Gyorsan küldjük el azt az embert! Úgy volt, hogy Charny úr holnap jön meg, de az események miatt még ma éjjel megérkezik. Látom őt. Sèvres-ben van. Távolítsák el azt az embert, nehogy a gróf ott találja!

- Ugye, hallotta felséged? Hol lakik Charny grófné?

- Hol lakik, grófné?

- A Királyné útján, felség.

- Jól van.

- Hallotta felséged: az a ládika az enyém. Megparancsolja-e felséged, hogy visszaadják?

- Mégpedig azonnal, uram.

A király odahúzott egy spanyolfalat, hogy eltakarja Charnynét, behívta a szolgálatban levő testőrtisztet, és halkan parancsolt neki valamit.

A kor nagy szellemei, akik három hónapja mással se törődtek, csak azzal, hogy hogyan lehetne megoldani Franciaország sorskérdéseit, alkalmasint megmosolyogták volna a királyt, látva milyen különös foglalatosságnak szenteli idejét, holott alattvalói az uralmát fenyegetik; megmosolyogták volna, amiért lelkiismeretes tudós módjára egy fizikai jelenség vizsgálatába mélyed, holott már a végső kibontakozáshoz közeleg a legjelentékenyebb politikai jelenség, amely valaha is lejátszódott Franciaországban: a monarchia demokráciába való átváltozása.

Odakint a lázadás vihara morajlott, és Lajos megfeledkezve a nap szörnyű eseményeiről, a Bastille elestéről, Flesselles, Launay és Losme haláláról, arról, hogy a nemzetgyűlés fellázadni készül ellene, XVI. Lajos király magánügyek megoldásán töprengett, és azok a felfedezések, amelyeket a döbbenetes jelenet láttára tett, legalább annyira lekötötték, mint a legfontosabb államügyek.

Halkan parancsolt valamit a testőrtisztnek, aztán gyorsan visszament Gilbert-hez. A doktor eltávolította Andrée lelkéből a belétáplált fluidum fölöslegét: nyugodt álommá változtatta a delejes kábulatot.

A grófné légzése egyszeriben nyugodttá és szabályossá vált, akár egy gyermeké. Akkor Gilbert egyetlen mozdulattal felnyitotta a szemét, és révületbe hozta.

Teljes csodájában kitárult Andrée páratlan szépsége. Megszabadult minden e világi hordaléktól, s a vére, mely az imént még pírt festett orcájára, most visszaáramlott ismét szabályosan dobogó szívébe. Halovány volt az arca, de nem sápadt, hanem olyan szép alabástromszínű, mint a keleti nőké; tágra meredt szemét az égre emelte, s alul látni lehetett csillogó szeme fehérjét; enyhén táguló orrcimpája mintha a földinél tisztább levegőt szippantott volna; az ajka - bár, mint mondtuk, az arca elvesztette üde pírját -, az ajka meggypiros maradt, s résnyire nyílva megmutatta fogainak harmatozó gyöngysorát.

A feje egy kicsit hátrabillent, kimondhatatlan, szinte angyali bájjal.

Mozdulatlan tekintete messzire, nagyon messzire hatolt, talán egészen Isten trónusának grádicsáig.

A királyt elkápráztatta a tünemény. Gilbert sóhajtva elfordította a fejét; nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy isteni szépségében ragyogtassa fel Andrée-t, és most olyan boldogtalannak érezte magát, mint Pügmalión, sőt boldogtalanabbnak, mert tudta, hogy mily érzéketlen ez a gyönyörű szobor, és megrettent tulajdon művétől.

Vissza se fordulva intett Andrée felé, s az asszony pillája lecsukódott.

A király megkérte Gilbert-t, hogy adjon magyarázatot erre a kegyelmi állapotra, amelyben a lélek elszabadul a testtől, és szabadon, boldogan, fenségesen szárnyal a földi nyomorúság fölött.

Gilbert - mint minden igazán magasrendű ember - nem szégyellte kimondani azt a szót, amely oly nehezen hagyja el a középszerűek ajkát: "Nem tudom." Bevallotta tudatlanságát a királynak, azt, hogy nem tud magyarázatot adni a jelenségre, amelyet pedig ő maga hozott létre; a tény tény, de e ténynek nincs magyarázata.

- Látja, doktor - mondta a király Gilbert vallomására -, ez is egyike ama titkoknak, amelyeket a természet csak egy más nemzedék tudósai előtt fog felfedni. Az utókor majd fényt derít erre a rejtélyre, mint ahogy megannyi megfejthetetlennek vélt rejtélyre fény derül. A mi szemünkben ez a jelenség rejtély, az apáink még ördöngösségnek vagy boszorkányságnak nevezték volna.

- Igen, felség - válaszolta Gilbert mosolyogva -, és nekem abban a megtiszteltetésben lett volna részem, hogy tudatlan tudósok és hitetlen papok megégetnek a Grève téren egy meg nem értett vallás nagyobb dicsőségére.

- Kitől tanulta a tudományát? - kérdezte a király. - Mesmer tanítványa volt?

- Nem, nem, felség - felelte mosolyogva Gilbert -, én már tíz évvel azelőtt tanúja voltam e tudomány legdöbbenetesebb jelenségeinek, hogy Mesmer nevét kiejtették volna Franciaországban.

- Mondja csak! Ez a Mesmer, aki lázba hozta egész Párizst, maga szerint sarlatán volt, vagy nem volt sarlatán? Úgy látom, hogy maga sokkal egyszerűbben csinálja, mint ő. Sok mindent hallottam Mesmer kísérleteiről, meg Deslon és Puységur kísérleteiről is. Bizonyára tudja, miket mondtak róluk... valóság volt vagy üres locsogás?

- Igen, magam is figyelemmel kísértem a vitát, felség.

- No és mi a véleménye a híres dézsáról?

- Kérem felségedet, bocsásson meg, amiért kétellyel válaszolok minden olyan kérdésre, amely a delejezésre vonatkozik. A delejezés még nem művészet.

- Úgy gondolja?

- Viszont kétségkívül hatalom, rettenetes hatalom, mivel megsemmisíti a szabad akaratot, elválasztja a lelket a testtől, az alvó testét kiszolgáltatja a delejezőnek, s az alvónak nincs se ereje, se akarata, hogy védekezzen. Igen különös jelenségeket láttam, felség, s már régóta magam is létre tudom hozni őket. De azt mondom, kételkedem.

- Hogyhogy kételkedik? Csodákat művel, és mégis kételkedik?

- Nem, nem, felség, most nem kételkedem. E percben itt van előttem egy hihetetlen és ismeretlen hatalom bizonyítéka. De ha nincs előttem a bizonyíték, ha egyedül vagyok otthon, s a könyvespolcomra tekintve azt látom, amit az emberi tudomány három évezred alatt leírt... nos, amikor a tudomány azt mondja, hogy nem, lehetetlen, amikor a szellem és az értelem azt mondja, hogy nem, lehetetlen, olyankor bizony kételkedem.

- És a mestere kételkedett-e, doktor?

- Lehet, hogy kételkedett, de nem volt olyan őszinte, mint én, és nem mondta ki.

- Deslon volt a mestere? Vagy Puységur?

- Egyik se, felség. Az én mesterem magasan fölöttük állt. Láttam, milyen csodákra volt képes, főképp a sebek gyógyításában, és mondhatom, minden tudományban járatos volt. Magába szívta az egyiptomi tanokat. Elsajátította az asszír civilizáció alkímiáját. Nagy tudós volt és éles elméjű bölcselő, szerencsésen találkozott benne az élettapasztalat és a törhetetlen akarat.

- Ismertem? - kérdezte a király.

Gilbert tétovázott.

- Azt kérdem, hogy ismertem-e.

- Igen, felség.

- Megmondaná a nevét?

- Félek, hogy ha kiejteném azt a nevet a király előtt, bosszúságot okoznék felségednek. És én nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy nem adózom kellő tisztelettel felséged iránt, kivált most, amikor a franciák nagy része nem átall packázni királyi felségeddel.

- Nevezze meg bátran azt az embert, Gilbert doktor, mert higgye el, nekem is megvan a filozófiám, s az a filozófia elég szilárd, hogy mosolyogjak a jelen sértésein és a jövő veszélyein egyaránt.

Gilbert a bátorítás ellenére sem szánta rá magát, hogy megnevezze mesterét.

A király odament hozzá.

- Uram - mondta mosolyogva -, akár magát a Sátánt is megnevezheti, mert biztosíthatom róla, hogy a Sátán ellen is fel vagyok vértezve. Olyan vértem van, amely a maguk ellentmondást nem tűrő bölcselőit nem védik és soha nem is fogják védeni, olyan vért, amilyen talán csak nekem van e században, s melyet nem szégyellek felölteni, s ez a vért a hit.

- Felségednek csakugyan olyan erős a hite, mint a Szent Lajosé - mondta Gilbert.

- S megvallom, uram, hogy ebben rejlik minden erőm. Szeretem a tudományt, rajongok a materializmus eredményeiért, bizonyára tudja, hogy magam is matematikus vagyok, örömmel tölt el egy bonyolult összeadás, egy érdekes algebrai képlet, de azokkal szemben, akik az ateizmusukat táplálják az algebrával, nekem ott a hitem, mely egy fokkal föléjük helyez és egy fokkal alájuk: föléjük a jóban és alájuk a rosszban. Láthatja, doktor, hogy olyan ember vagyok, akinek mindent meg lehet mondani, olyan király, akinek van ereje hozzá, hogy bármit elviseljen.

- Köszönöm felséged szavait - mondta Gilbert meghajolva -, hiszen majdhogynem baráti bizalommal tisztelte meg szerénységemet.

- Ó, én azt szeretném - mondta a félénk XVI. Lajos -, én azt szeretném, ha egész Európa hallotta volna a szavaimat. Ha a franciák olvasni tudnának a lelkemben, és látnák mindazt az erőt és szeretetet, ami bennem lakozik, biztosan kevésbé állnának ellen nekem.

A mondat utolsó része, mely sértett királyi gőgről tanúskodott, sokat ártott XVI. Lajosnak Gilbert szemében.

Most már nem akarta kímélni a királyt.

- Mivel felséged kívánja, megmondom, ki volt a mesterem: Cagliostro gróf.

- Ó! - vörösödött el Lajos. - Az a sarlatán? Az a hitetlen empirikus?

- Jól mondja felséged: empirikus. Felséged bizonyára tudja, hogy ez a szó a tudomány egyik legnemesebb szava. Empirikus azt jelenti, hogy a tapasztalat embere, próbálkozó ember. Az örök próbálkozás pedig a legszebb és legnagyobb isteni kegy, amely egy gondolkodónak, egy orvosnak vagy bármely halandó embernek megadatik. Az az ember, aki egész életében próbálkozik, értelmes életet él.

- Ej, uram! - mondta XVI. Lajos. - Ez a Cagliostro, akit maga a védelmébe vesz, a királyok nagy ellensége volt.

Gilbert-nek eszébe jutott a nyakék ügye.

- Nem azt akarta mondani felséged, hogy a királynék ellensége?

Lajos összerezzent a fullánkos szóra.

- Igen, több mint gyanús volt a viselkedése Louis de Rohan herceg ügyében.

- Cagliostro abban az ügyben is emberi küldetését teljesítette: próbálkozott, kipróbálta önmagát. Tudományban, erkölcsben, politikában nincs jó vagy rossz, csak megfigyelt jelenségek, csak tények vannak. De nem akarom védelmezni őt, felség. Az embert gyakran éri méltán a gáncs... bár az utókor átértékeli az emberek ítéletét, s ami ma gáncsot, holnap tán dicsőítést érdemel... csakhogy én nem az embertől tanultam, hanem a tudóstól, a filozófustól.

- Jól van, jól - mondta a király, noha még sajgott a szíve, és háborgott sértett büszkesége -, hagyjuk ezt! Hanem megfeledkeztünk a grófnéról, pedig lehet, hogy szenved.

- Ha felséged óhajtja, felébresztem, habár azt szerettem volna, ha még alszik, amikor idehozzák a ládikát.

- Miért?

- Mert szerettem volna megkímélni a túl kemény leckétől.

- Várjon csak! - mondta a király. - Azt hiszem, most hozzák.

Úgy is volt: híven és pontosan teljesítették a király parancsát. Elmentek a Charny-palotába, ott találták a ládikát a Settengő csúfnevű rendőrtiszt kezében, ahogy a grófné megmondta, és haladéktalanul elhozták a kért tárgyat a királynak.

A király elégedetten bólintott a ládikát átadó testőrtisztnek, majd intett neki, hogy távozhat.

- Nos... - szólt XVI. Lajos.

- Nos, felség, ez az a ládika, amelyet elloptak tőlem.

- Nyissa ki! - mondta a király.

- Felséged óhaja parancs. De figyelmeztetnem kell felségedet valamire.

- Mire?

- Arra, hogy amiként mondtam felségednek, ez a ládika olyan iratokat tartalmaz, amelyektől egy nő becsülete függ.

- A grófné az a nő?

- Igen. Tudom, hogy a grófné becsülete nem forog veszélyben, hiszen felséged bizonyára meg fogja őrizni a titkát. Nyissa ki, felség! - Gilbert odalépett a királyhoz, és átnyújtotta a ládika kulcsát.

- Vigye el ezt a ládikát, uram, a magáé - mondta hűvösen XVI. Lajos.

- Köszönöm, felség. És most mi legyen a grófnéval?

- Nehogy itt ébressze fel! Nem akarom látni a döbbenetét, a fájdalmát.

- A grófné ott fog felébredni, ahol felséged óhajtja.

- Talán az lenne a legalkalmasabb, ha a királynéhoz vitetnénk.

Lajos csöngetett. Belépett egy testőrtiszt.

- Kapitány úr! - mondta a király. - A grófné elájult a párizsi események hallatán. Vitesse a királynéhoz!

- Mennyi időbe telik, amíg odaviszik? - kérdezte Gilbert a királytól.

- Talán ha tíz percbe.

Gilbert a grófné feje fölé tette a kezét.

- Ébredjen fel negyedóra múlva! - mondta.

A testőrtiszt parancsára bejött két katona, és karosszékestül kivitték a grófnét.

- Mit óhajt még, Gilbert úr? - kérdezte a király.

- Egy olyan kegyet kérek, amely lehetővé teszi, hogy felséged közelében maradjak, s egyszersmind a hasznára legyek.

A király hiába töprengett, mi lehet ez a kegy.

- Beszéljen világosabban! - mondta.

- Szeretnék a király orvosa lenni. Senkinek a dicsőségét nem akarom elhomályosítani: ez egy olyan tiszteletbeli állás, melyhez bizalom szükségeltetik, de amely nem kelt irigységet.

- Rendben van - mondta a király. - Isten vele, Gilbert úr... Várjon csak! Adja át üdvözletemet Neckernek! Isten vele!... A vacsorámat! - kiáltotta, mihelyt Gilbert eltávozott.

Nem volt olyan esemény, amely kedvéért XVI. Lajos lemondott volna az étkezésről.

Miközben a király leckét vett az okkult tudományokból, hogy megtanuljon a bölcselet erejével szembeszállni a Forradalommal, a királyné - maga is eltökélt és mélyen gondolkodó filozófus, csak egészen másképpen -, nos, a királyné a tanácskozóterembe szólította mindazokat, akiket híveinek neveztek, alkalmasint azért, mert még egyikőjüknek sem adatott meg, hogy bebizonyítsa hűségét.

A királynénál is apróra elmondták a szörnyű nap minden részletét.

Sőt, őt tájékoztatták legelébb, mivel ismerve rettenthetetlenségét, aggályoskodás nélkül figyelmeztették a veszélyre.

Tábornokok, udvaroncok, papok, hölgyek gyűltek össze a királyné körül.

Az ajtókat takaró súlyos függönyök körül tettvágytól égő bátor fiatal tisztek toporogtak, akiknek a lázongás várva várt alkalom volt, hogy - miként egy lovagi tornán - példát adjanak vitézségükből a hölgyek előtt.

A monarchia odaadó, lelkes szolgálói figyelmesen hallgatták Lambesc herceg beszámolóját a párizsi eseményekről. Lambesc a tuilériákbeli összecsapás után amúgy porosan Versailles-ba futott az ezrede élén, és mintegy vigaszként adta át a valóságot az elképedt társaságnak, amelynek egyes tagjai még nagyobbnak képzelték a bajt, mint amekkora igazából volt.

A királyné egy asztalnál ült.

Már nem az a kedves és szép menyasszony volt, aki történetünk kezdetén Franciaország védangyalaként olajággal a kezében lépte át az északi határt. Nem is az a szép és elragadó hercegnő, aki Lamballe hercegné társaságában egy este belépett Mesmer titokzatos házába, s nevetgélve, hitetlenkedve odaült a jelképes dézsához, hogy kifaggassa a jövő felől.

Nem. Megvetően ajkát biggyesztő, szemöldökét ráncoló, dölyfös és elszánt királyné volt, olyan asszony, akinek a szívéből elillant a benne levő szeretet egy része; e kedves és éltető érzés helyébe keserű epe csepegett, egyre jobban mérgezve a vért.

Egy szó, mint száz, a versailles-i arcképcsarnok harmadik portréja volt, vagyis nem Mária Antónia, nem is Franciaország királynéja, hanem az a személy, akit lassan már csak azzal a névvel illettek: az osztrák nő.

Mögötte, a félhomályban fiatal nő hevert egy pamlagon; fejét egy párnán nyugtatta, homlokára szorította a kezét.

Diane de Polignac.

A királyné, megpillantva Lambesc herceget, örvendezve egyszersmind csüggedten intett, s ez a mozdulat azt jelentette: "Végre megtudjuk, mi történt."

Lambesc meghajolt, szavak nélkül is bocsánatot kérve, hogy piszkos a csizmája, poros a ruhája, s hogy elgörbült kardja nem megy vissza hüvelyébe.

- Nos, Lambesc úr - szólalt meg a királyné -, egyenest Párizsból jön?

- Igen, felség.

- Mit csinál a nép?

- Gyilkol és gyújtogat.

- Őrület hajtja? Vagy gyűlölet?

- Egyik se. A kegyetlenség.

A királyné elgondolkozott, mintha arra készülne, hogy kifejtse a népről való véleményét. Aztán megrázta a fejét.

- Nem, herceg - szólt -, a nép nem kegyetlen, vagy ha mégis, hát oka van rá. Beszéljen őszintén! Mi ez? Őrület? Gyűlölet?

- Nos, azt hiszem, őrjöngésig fokozott gyűlölet, asszonyom.

- S kit gyűlöl a nép? Ó! már megint tétovázik, herceg... Figyelmeztetem, ha így folytatja, nem tartok igényt a beszámolójára, hanem Párizsba menesztem az egyik fullajtáromat; egy óra alatt odaér, egy óra alatt tájékozódik, egy óra alatt visszaér, és három óra múlva elmondja nekem, mi történt, éppoly egyszerűen és világosan, akár egy homéroszi hírnök.

Mosolyogva előrelépett Dreux-Brézé.

- Eh, ne törődjön a nép gyűlöletével, asszonyom! - mondta. - Lehet, hogy mindent és mindenkit gyűlöl a nép, de magát akkor se gyűlöli.

A királyné ügyet se vetett a hízelkedő szavakra.

- Rajta, herceg! - mondta Lambescnak. - Beszéljen!

- Nos, asszonyom, az az igazság, hogy a nép gyűlöletből cselekszik.

- Engem gyűlölnek!

- Mindenkit, aki uralkodik felettük.

- Végre! Csakhogy kimondta az igazságot! Érzem, hogy ez az igazság - jelentette ki a királyné.

- Katona vagyok, felség - mondta a herceg.

- Jól van. Beszéljen hát katona módjára! Mit kell tennünk?

- Semmit, asszonyom.

Felmorajlott a hímzett ruhás, aranykardos gyülekezet, a királyné pedig így kiáltott:

- Semmit? Hogyhogy semmit? És ezt maga, a lotaringiai herceg mondja Franciaország királynéjának, miközben a nép gyilkol és gyújtogat? Csak nem azt állítja, hogy semmit se tehetünk?

Mária Antónia szavait egyetértő moraj fogadta.

A királyné körbehordozta pillantását az egybegyűlteken, s a lángoló tekintetek közül kiválasztotta a leglángolóbbakat: belőlük olvasta ki a legodaadóbb hűséget.

- Ne tegyünk semmit - folytatta a herceg -, mert a párizsi ember megbékél, ha békén hagyjuk, csak akkor harcias, ha felingerlik. Miért adjuk meg neki a harc dicsőségét, miért tegyük próbára a hadiszerencsét? Maradjunk nyugton, és három nap múlva elül a lárma Párizsban.

- No és a Bastille, uram?

- Ó, a Bastille! Bezárjuk a kapuit, és elfogjuk azokat, akik elfoglalták, azzal kész.

Tétova nevetés hallatszott a néma csoport felől.

A királyné azt felelte:

- Ejnye, herceg! Ezt csak azért mondja, hogy megnyugtasson.

És elgondolkozva tenyerébe fektette az állát, aztán odament Diane de Polignachoz, aki üres tekintettel, sápadtan és szomorúan hevert a pamlagon.

A hercegnő szemlátomást rémülten hallgatta a párizsi híreket; csak akkor mosolyodott el, amikor a királyné megállt előtte, de az a mosoly bágyadt volt és színtelen, mint egy hervadt virág.

- Nos, hercegnő, mit szól ehhez az egészhez? - kérdezte a királyné.

- Sajnos, nincs mit mondanom.

- Nincs mit mondania?

- Nincs.

És csüggedten rázta a fejét.

- Ejnye! Csak nem fél az én Diane barátném? - suttogta a fülébe a királyné. Fennhangon pedig azt mondta: - Hol van a rettenthetetlen Charny grófné? Úgy látom szükségünk van rá, hogy megnyugtasson bennünket.

- A grófné épp indulni készült, amikor hívatta a király - mondta Miseryné.

- Nocsak! Hívatta a király... - ismételte szórakozottan Mária Antónia.

És csak most vette észre, hogy milyen furcsa csend veszi körül.

Hát igen, azok a hallatlan, hihetetlen események, amelyeknek riasztó híre fokozatosan eljutott Versailles-ba, még a legszilárdabb lelkeket is lesújtotta nem is annyira félelmet, mintsem döbbenetet keltve.

A királyné megérezte, hogy fel kell ráznia bénult híveit.

- Hát senki sem ad tanácsot nekem? - kérdezte. - Így is jó. Én leszek a saját tanácsadóm.

Mindenki közelebb lépett Mária Antóniához.

- Nem gonosz a nép - mondta a királyné -, csak megtévelyedett. Azért gyűlöl bennünket, mert nem ismer. Menjünk hát közelebb hozzá!

- Menjünk közelebb hozzá, de csak hogy megbüntessük - szólt egy hang -, mivel kételkedik az uraiban, és az bűn.

A királyné a hang felé fordult, és megismerte Bezenval bárót.

- Ó! maga az, báró úr? Netán valami jó tanáccsal kíván szolgálni?

- Az a tanácsom, asszonyom, hogy büntessük meg a népet - hajolt meg Bezenval.

- Rendben van - mondta a királyné -, a király meg fogja büntetni a népet, de jó apaként.

- Keményen büntet, ki igazán szeret - mondta a báró. Lambesc felé fordult: - Egyetért velem, herceg? A nép gyilkosságokat követett el.

- S e gyilkosságokat, fájdalom, megtorlásnak nevezi - mondta egy üde, lágy hang.

A királyné felkapta a fejét:

- Igaza van, kedves Lamballe hercegné, és éppen ez az, amiben téved a nép. Ezért is leszünk elnézőek hozzá.

- Igen - válaszolt szelíden és halkan a hercegné -, csakhogy azt hiszem, hogy mielőtt azon kezdenénk gondolkozni, hogy büntetnünk kell-e, azt kell meggondolnunk, hogy győzni tudunk-e.

Kiáltozás harsant: mindenki hevesen tiltakozott az igazság ellen, amelyet e nemes lélek nem habozott kimondani.

- Még hogy győzni tudunk-e? Ne feledkezzen meg a svájciakról! - mondta valaki.

- Meg a németekről! - mondta a másik.

- Meg a királyi testőrségről! - mondta a harmadik.

- Nem bízik a nemesi hadseregben! - kiáltott egy fiatalember, aki a Bercsényi-huszárok főhadnagyi egyenruháját viselte. - Miért szégyenít meg bennünket, asszonyom? Ne feledje, hogy a király, ha akarja, holnapra negyvenezer embert állíthat csatasorba, Párizs ellen vezényelheti azt a negyvenezer embert, és akár le is romboltathatja Párizst. Ne feledje, hogy negyvenezer odaadó katona felér vagy félmillió lázadó párizsival!

A fiatalember, aki e szavakat hallatta, még nyilván sok hasonló érvet fel tudott volna sorakoztatni, de hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy a királyné rászegezi a tekintetét; egy tiszti csoportban állt, és lelkesedésétől elragadtatva többre merészkedett, mint amennyit a rangja és az illendőség megengedett.

Elhallgatott hát, mint mondtuk, s szégyenkezett a szavai hatása miatt.

De már késő volt, a királyné felfigyelt rá.

- Ismeri a helyzetet, uram? - kérdezte nyájasan.

- Igen, felség - mondta a fiatalember pirulva -, ott voltam a Champs-Élysées-n.

- Akkor rajta, uram, beszéljen! Jöjjön közelebb!

A társak utat engedtek a fiatalembernek, s ő egy kicsit megilletődve a királyné elé járult.

Lambesc herceg és Bezenval pedig hátrébb húzódott, mintha méltóságukon alulinak tartanák, hogy részt vegyenek e tanácsfélén.

A királyné - legalábbis látszólag - ügyet se vetett rá, hogy kivonták magukat a tanácskozásból.

- Szóval maga szerint a királynak negyvenezer embere van? - kérdezte.

- Igen, felség.

- Párizs körül?

- Saint-Denis-ben, Saint-Mandéban, Montmartre-ban és Grenelle-ben.

- Halljam a részleteket, uram, a részleteket! - kiáltott a királyné.

- Lambesc úr és Bezenval úr összehasonlítatlanul jobban ismeri a részleteket, mint én, asszonyom.

- Folytassa, uram! A maga szájából kívánom hallani a részleteket. Kinek a parancsnoksága alatt áll az a negyvenezer ember?

- Mindenekelőtt Bezenval úr és Lambesc úr parancsnoksága alatt, továbbá Condé herceg, Narbonne-Fritzlar úr és Salkenaym úr parancsnoksága alatt.

- Igaz ez, herceg? - kérdezte a királyné Lambeschoz fordulva.

- Igen, felség - hajolt meg a herceg.

- A montmartre-i dombon erős tüzérség van felállítva - folytatta a fiatalember -, az ágyúk hatósugarában levő városrészt hat óra alatt földig lehet rombolni. Adjanak jelt a montmartre-i ágyúk, a vincennes-iek válaszoljanak nekik, vonuljon tízezer ember a Champs-Élysées-re, tízezer a déli kapuhoz, tízezer a Saint-Martin utcába, tízezer a Bastille-hoz! Hadd hallja egész Párizs az ágyúk és a puskák szavát a város négy legfontosabb pontján, akkor Párizs huszonnégy óra hosszat se tartja magát!

- Na, ez végre őszinte beszéd, ez végre határozott terv! Mit szól hozzá, Lambesc úr?

- Azt, hogy a huszár főhadnagy úr kész tábornok - felelte megvetően a herceg.

- A főhadnagy úr olyan katona - mondta a királyné, látva, hogy a fiatal tiszt elsápad a dühtől -, olyan katona, aki nem adja fel előre a harcot.

- Köszönöm, asszonyom - mondta a fiatal tiszt, s meghajolt. - Nem tudom, miként fog határozni felséged, de esedezem, számítson azok közé, akik készek életüket áldozni érte, és kérem, higgye el, hogy ugyanígy érez mind a negyvenezer katona, a parancsnokainkról nem is beszélve.

Azzal a fiatalember udvariasan meghajolt a herceg felé, aki majdhogynem megsértette őt.

Emez udvariasság még annál is nagyobb hatással volt a királynéra, mint a lelkesedés szülte hűségnyilatkozat.

- Mi a neve, uram? - kérdezte a fiatalembertől.

- Charny báró vagyok, asszonyom - hajolt meg a férfi.

- Charny báró! - kiáltott fel a királyné, s önkéntelenül elpirult. - Rokona Charny grófnak?

- A fivére vagyok, asszonyom.

És a fiatalember kecses mozdulattal, mélyen meghajolt.

- Már az első szavaiból tudnom kellett volna, hogy aki így beszél, csakis odaadó hívem lehet - mondta a királyné, aki máris úrrá lett zavarán, és magabiztosan hordozta körbe pillantását. - Köszönöm, báró. De hogy lehet, hogy most először látom itt, az udvarban?

- Apánk halála óta a bátyám a családfő, asszonyom, és ő azt parancsolta, hogy maradjak az ezredemnél. Így aztán hét év óta, amióta megadatott az a nagy tisztesség, hogy őfelsége seregében szolgálhassak, csak kétszer jártam Versailles-ban.

A királyné a fiatalember arcára függesztette tekintetét.

- Hasonlít a bátyjára - mondta. - Meg fogom szidni őt, amiért nem mutatta be magát az udvarban.

És a királyné a barátnője, Polignac hercegnő felé fordult, akit még ez a jelenet se tudott felrázni.

Annál inkább felrázta viszont a társaság többi tagját. A tisztek - felbuzdulva rajta, hogy a királyné olyan kegyesen üdvözölte a fiatalember fellépését - versengve tettek hitet a királyság ügye mellett, és az innen is, onnan is felröppenő kiáltások olyan hősiességről tanúskodtak, amely képesnek látszott rá, hogy egész Franciaországot megzabolázza.

Mária Antónia boldog volt, hogy ennyire a titkos szándéka szerint alakulnak a dolgok.

Szerette a harcot, és gyűlölte a tétlenkedést, inkább a halált választotta volna, mintsem hogy megadja magát. Amint az első párizsi hírek a fülébe jutottak, szentül eltökélte, hogy minden erejével ellene szegül a lázadás szellemének, amely azzal fenyeget, hogy megsemmisíti a francia nemesség előjogait.

Nincs oktalanabb dolog a világon, mint vakon bízni a számokban és a jó reménységben.

Ha egy szám után egyre gyarapodnak a nullák, egyszer csak a világegyetem valamennyi erőforrását túlhaladja.

Ugyanez a helyzet az összeesküvő vagy a zsarnok vágyaival: a lelkesedésre, mely maga is halvány reményen alapszik, hatalmas tervek épülnek, de e terveket a gyönge szellő is elfújja, mégpedig gyorsabban, mint ahogy a ködös légvárak kialakultak.

Mária Antónia a Charny báró néhány szava és a jelenlévők lelkes ujjongása hallatára már egy hatalmas hadsereg élére képzelte magát; már-már hallotta az ágyúdörgést, és úgy örvendezett a párizsiak feltételezett rémületére gondolva, mintha máris döntő győzelmet aratott volna.

Körülötte ifjúságtól, bizakodástól és szerelemtől ittasult nők és férfiak vonultatták fel a ragyogó huszárokat, a vérteseket, a könyörületet nem ismerő svájciakat, az ellenállhatatlan tüzéreket, és nevettek a fanyelű lándzsákon; eszükbe se jutott, hogy nem is olyan sokára azokra a hitvány fegyverekre lesznek kitűzve Franciaország legnemesebb fejei.

- Én jobban félek a lándzsától, mint a puskától - mondta halkan Lamballe hercegné.

- Azért, mert az csúnyább, kedves Thérèse - nevetett a királyné. - Nyugodt lehetsz. A párizsi lándzsások nem érnek fel Morat híres svájci dzsidásaival, és a svájciaknak manapság már nemcsak lándzsájuk van, hanem jó muskétájuk is, amellyel, hála istennek, igen pontosan céloznak.

- Efelől kezeskedem - mondta Bezenval.

A királyné megint Diane de Polignac felé fordult, hátha e megnyugtató szavak magához térítették barátnőjét, de a hercegnő még sápadtabb volt, mint korábban, és még jobban remegett.

A királyné, aki úgy szerette a hercegnőt, hogy gyakran még a királyi tekintélyt is feláldozta a barátság oltárán, most hiába próbálta felvidítani.

A hercegnő búskomor volt, szemlátomást gyötrelmes gondolatokba merült.

De a csüggedtségének csak annyi hatása volt, hogy a királyné elszomorodott. A fiatalabb tiszteket változatlanul fűtötte a lelkesedés, és a parancsnokok kivételével valamennyien Charny báró köré gyűltek, haditervet kovácsoltak.

Javában tartott a lázas tervezgetés, amikor bejelentés nélkül, egy szál magában, mosolyogva belépett a király.

Az izzó hangulattól fellelkesült királyné elébe sietett.

A király jöttére azonnal abbamaradt a társalgás; néma csend honolt a teremben, mindenki leste, mit fog mondani a király, mi lesz a ház urának első lenyűgöző és felvillanyozó mondata.

Mint ismeretes, ha a lég kellőképpen telítve van villamossággal, a legkisebb ütés is szikrát csihol.

Az udvaroncok szemében az egymáshoz közeledő király és királyné volt az a két villamos erő, amelyek közül ki kellett pattannia a villámnak.

Borzongva füleltek, áhítattal várták, milyen szavakat fog hallatni az uralkodó.

- Asszonyom! - szólt XVI. Lajos. - A nagy zűrzavarban elfelejtették feltálalni az estebédemet, hálás volnék, ha vacsorát hozattatna nekem.

- Ide? - kérdezte döbbenten a királyné.

- Ha nincs ellenére.

- De hát... felség...

- Tudom, tudom, beszélgettek. Sebaj! Majd az estebéd közben én is beszélgetek.

Ez az egyszerű szó: estebéd, mindenkiben lehűtötte a lelkesedést. De az utolsó szavak hallatára, vagyis hogy "estebéd közben beszélgetünk", maga a királyné is arra gondolt, hogy ez a nagy nyugalom némi hősiességet takar.

A király nyilván azt akarja megmutatni, hogy válságos helyzetben is megőrzi a nyugalmát.

Hát persze! Mária Terézia lányának meg se fordulhatott a fejében, hogy Szent Lajos ivadéka ebben a pillanatban is közönséges testi szükségletét akarja kielégíteni.

Mária Antónia tévedett. A király éhes volt, és kész.

A királyné parancsára ott, a szalonban tálalták fel a király vacsoráját egy kis asztalon.

Csakhogy ekkor éppen az ellenkezője történt annak, amit a királyné remélt. XVI. Lajos csendre intette a társaságot, de csak azért, hogy ne zavarják az estebéd elköltésében.

Miközben Mária Antónia azon volt, hogy újra felszítsa a lelkesedést, a király habzsolt.

A tisztek nem találták méltónak Szent Lajos leszármazottjához e gasztronómiai jelenetet, és csoportokat alkottak, melyeknek a szándéka alkalmasint nem volt olyan tiszteletteljes, mint amilyet a körülmények megkívántak volna.

A királyné irult-pirult, minden mozdulata ingerültségről árulkodott. Ez az érzékeny, arisztokratikus, ideges természet fel nem foghatta, hogy lehet, hogy az anyag uralkodjon a szellemen. Odament a királyhoz, hogy az asztal köré vonzza a hátrébbhúzódókat.

- Felség! - mondta. - Van valami parancsa?

- Parancs, parancs... - mondta teli szájjal a király -, miféle parancsra gondol, asszonyom? Csak nem akar a mi Egeriánk lenni e nehéz időkben?

S miközben így beszélt, vitézül tusázott egy szarvasgombával tűzdelt fogollyal.

- Felség - mondta a királyné -, Numa békés király volt. Márpedig manapság az az általános vélemény, hogy harcias királyra van szükségünk, s ha felséged az antikvitásban keres példát, ne Tarquiniust kövesse, hanem Romulust.

A király már-már a bárgyúsággal határos nyugalommal mosolygott.

- A jelen levő urak is harcra vágynak? - kérdezte.

A tisztek csoportja felé fordult, s evéstől csillogó szemében mindenki rettenthetetlen bátorságot vélt felfedezni.

- Igen, felség - kiáltották egy emberként -, harcolni akarunk, minden vágyunk, hogy harcolhassunk.

- Uraim! Uraim! Őszintén mondom, nagy örömet szereztek vele, hogy bizonyítékát adták: szükség esetén számíthatok magukra. De egyelőre van egy királyi tanács és egy királyi gyomor. Az előbbi tanácsot fog adni, hogy mit csináljak, az utóbbi pedig épp azt tanácsolja, amit most csinálok.

Hahotára fakadt, odanyújtotta az ételmaradékkal teli tányért a felszolgáló tisztnek, és máris tiszta tányért vett maga elé.

A döbbenet és a harag moraja futott végig a nemesi gyülekezeten, amelynek tagjai a király egyetlen intésére örömest feláldozták volna életüket.

A királyné elfordult, és toppantott.

Lambesc herceg odalépett hozzá.

- Látja, asszonyom, őfelségének nyilván ugyanaz a véleménye, mint nekem: az a leghelyesebb, ha várunk. Erre int az óvatosság, s bár jómagam híján vagyok ennek az erénynek, tudom, hogy olyan idők járnak, amikor, sajnos, nélkülözhetetlen a türelem.

- Igen, uram, igen, a türelem csakugyan szükséges erény - mondta a királyné, s úgy az ajkába harapott, hogy kiserkent a vére.

És halálos szomorúsággal nekitámaszkodott a kandallónak; a tekintete a semmibe révedt, lelke a reménytelenség tengerén hánykolódott.

Mindenkit megdöbbentett, hogy milyen nagy ellentét van a király és a királyné viselkedése közt. A királyné alig tudta visszatartani könnyeit. A király - a Bourbonok legendás jó étvágyával - tovább vacsorázott.

Lassan kiürült a terem. Elpárologtak az emberek, ahogy elpárolog a hó a kertekben, amikor melegen kezd sütni a nap, s a hó alól előtűnik a sötét és vigasztalan föld.

A királyné látta, hogy szétszéled a harcra kész társaság, amelyre oly igen számított, s úgy érezte, hogy minden hatalma s ereje elenyészik, amiként hajdan, Isten akaratából, az enyészeté lettek azok az óriási asszír és amalekita seregek, amelyeket örökre elnyelt a sötétség vagy a feneketlen tenger.

Jules de Polignacné hangja térítette magához a kábultságból; a grófnő Diane de Polignackal, a sógornőjével ment oda hozzá.

E hang hallatára újra a virágokkal és pálmákkal ékes szép remény töltötte el a gőgös asszony szívét: egy őszinte és odaadó barátnő többet ér, mint tíz birodalom.

- Ó, Yolande! - suttogta, s magához ölelte az asszonyt. - Hát mégiscsak maradt egy barátnőm?

És a sokáig visszafojtott könnyek kicsordultak pillái alól, végiggördültek orcáján, le a keblére, de nem keserű könnyek voltak azok, hanem édesek, nem összepréselték, hanem kitágították a keblét.

A királyné némán magához szorította a grófnőt.

Végül Diane de Polignac törte meg a csendet.

- Asszonyom! - szólt olyan félénken, mintha szégyenkezne valami miatt. - Azt hiszem, hogy felséged nem fog kivetnivalót találni a tervben, amelyet bátorkodnék elébe tárni.

- Beszéljen, hercegnő, beszéljen! Milyen tervről van szó? - kérdezte felélénkülve a királyné.

S miközben figyelmesen várta a hercegnő szavait, kedvence, a grófnő vállára támaszkodott.

- Asszonyom! - folytatta Diane de Polignac. - Egy olyan személy véleményét tolmácsolom, akinek a tekintélyét felséged is elismeri, a király nagynénjének, Adélaïde királyi fenségnek a véleményét.

- Próbára teszi a türelmemet, kedves hercegnő - mondta vidáman Mária Antónia -, térjen a tárgyra!

- Szomorú időket élünk, asszonyom. Sokan nem átallják mérhetetlenül eltúlozni azokat a kegyeket, amelyekben felséged részesíti a családunkat. A rágalom bemocskolja ama magasztos barátságot, mellyel felséged megajándékozni méltóztat bennünket tiszteletteljes odaadásunkért cserébe.

- Ejnye, hercegnő! Csak nem vonja kétségbe, hogy ez ügyben kellő bátorságot tanúsítottam? - mondta a királyné némiképp elcsodálkozva. - Nem vállaltam-e a barátságot, szembeszállva a közvéleménnyel, az udvarral, a néppel, sőt magával a királlyal is?

- Ó, dehogynem, asszonyom! Felséged nemeslelkűen kitartott a barátai mellett, tulajdon testével fogta fel a csapásokat, olyannyira, hogy most, amikor nagy, sőt rettenetes a veszély, felséged védelmezettjei gyávák és rossz alattvalók volnának, ha nem mutatnák ki ugyanúgy a hálájukat.

- Ó, ez igazán nagyon szép maguktól! - kiáltott lelkesen a királyné. Megcsókolta a grófnőt, akit még mindig átölelve tartott, és megszorította Diane de Polignac kezét.

De a két nő elsápadt, ahelyett, hogy büszkén felszegték volna a fejüket, amiért a királyné ilyen dicséretben részesíti őket.

Jules de Polignacné megpróbált kibontakozni az ölelésből, de Mária Antónia nem engedte el.

- Félek, hogy felséged nem jól érti a szándékunkat - rebegte Diane de Polignac. - Szeretnénk eltéríteni a trónt és talán felséged személyét is fenyegető csapásokat, amelyek azért érik a királynét, mivel megtisztel bennünket a barátságával. Van rá lehetőség, hogy felséged elkerülje e veszélyt, s élnünk kell ezzel az eszközzel, bármily fájdalmas is nekünk, bármennyire megkeseríti is a szívünket a körülmények parancsolta áldozat.

Most a királyné sápadt el, mert nem bátor és hű barátságot érzett e körülményes bevezetőben, hanem tartózkodó óvatosságnak álcázott félelmet.

- Rajta, hercegnő, mondja ki, mire gondol! Miféle áldozatról beszél?

- Ó, asszonyom, azt az áldozatot nekünk kell meghoznunk, csakis nekünk. Isten kifürkészhetetlen akaratából egész Franciaország gyűlöl bennünket; ha félrehúzódunk a trón közeléből, az visszanyeri régi fényét, újra beragyogja a nép forró szeretete, melyet kioltott vagy felfogott a mi jelenlétünk.

- Még hogy eltávolítsam magukat a trón közeléből? - csattant fel a királyné. - Ki mondta? Ki akarja ezt?

Szelíden eltolta magától Jules de Polignacnét, és keserű szenvedéllyel nézett a szemébe.

- Én nem akarom - mondta a grófnő, és lehajtotta a fejét. - Én, én maradni szeretnék.

De azt olyan hangon mondta, ami azt jelentette: "Parancsolja meg, hogy menjek el, s én elmegyek!"

Ó, szent barátság, szent kötelék, mely elválaszthatatlanul összeláncol királynét és alattvalót! Ó, szent barátság, mely nagyobb hősiességet szül, mint az emberi szív két nemes betegsége, a szerelem és az ambíció! A királyné egyszeriben összetörte azt az oltárt, amelyet a szívében emelt; egyetlenegy árulkodó tekintet elég volt hozzá, hogy meglássa azt, amit tíz év alatt nem látott, a hideg számítást, melyre bizonyára lehet mentséget, magyarázatot, igazolást találni, de hát mentheti, magyarázhatja, igazolhatja-e bármi a hűtlenséget annak a barátnak a szemében, aki még akkor is szeret, amikor a másik szívében már nincsen iránta szeretet?

Mária Antónia csak azzal bosszulta meg az őt ért fájdalmat, hogy fagyos pillantást lövellt a barátnőjére.

- Á, szóval ez a véleménye, Diane hercegnő! - mondta keblére szorítva forró kezét.

- Sajnos, asszonyom, nincs más választásom - mondta a hercegnő -, nem jószántamból teszem, amit tennem kell, hanem a végzet parancsára.

- Igen, hercegnő - mondta Mária Antónia, s Jules de Polignacné felé fordult. - Magának mi a véleménye, grófnő?

A grófnő szeméből a lelkifurdalás forró könnycseppje gördült ki, de egyéb válaszra nem futotta erejéből.

- Jól van - mondta a királyné -, jólesik látnom, hogy mily nagyon szeret. Köszönöm, barátném... Igen, itt veszély leselkedik magára, igen, e nép pusztító haragja már nem ismer határokat. Mindkettejüknek igaza van, én voltam a bolond. Azt kéri, grófnő, hogy maradhasson, s ez igazi odaadásra vall, de én nem fogadom el az áldozatot.

Jules de Polignacné a királynéra emelte tekintetét. De a királyné nem a barátnő odaadását látta abban a szép szempárban, hanem a nő gyöngeségét.

- Szóval, hercegnő, maga úgy döntött, hogy elmegy - folytatta a királyné.

- Igen, felséges asszonyom.

- Nyilván a birtokaira utazik... valamelyik távoli, nagyon távoli birtokára...

- Ha el kell válnom felségedtől, éppoly fájdalmas nekem, ha ötven mérföld választ el bennünket, mintha százötven.

- Csak nem külföldre készül?

- De, sajnos, igen.

A királyné úgy érezte, mindjárt meghasad a szíve, de még csak nem is sóhajtott.

- No és hova megy?

- A Rajna-vidékre, asszonyom.

- Jól van. Beszéli a nyelvet, hercegnő, én tanítottam meg németül - mondta Mária Antónia elmondhatatlan szomorúsággal. - Örülök, hogy legalább ennyi haszna lett a királynéja barátságából. - Jules de Polignacné felé fordult. - Nem akarom elválasztani magukat, kedves grófnő. Maga maradni óhajt, és én nagyra becsülöm az óhaját. De féltem magát, ezért azt akarom és parancsolom, hogy menjen el.

Elhallgatott, s bármily erős lelkű asszony volt is, nem tudta volna továbbra is magába fojtani érzelmeit, de ekkor megszólalt a király, a király, aki mindvégig kívül maradt a fent leírt jeleneten.

Az uralkodó már a desszertnél tartott.

- Asszonyom - szólt a király -, valaki várja a kis szalonban; most hozták a hírt.

- Felség! - kiáltott a királyné, s most csak az lebegett a szeme előtt, hogy mindenáron meg kell óvni a királyi méltóság látszatát. - Felség, most mindenekelőtt döntenie kell; adjon parancsot, hogy mi történjen! Mint látja, csak hárman maradtak itt, de e pillanatban éppen ők hárman a legfontosabbak: Lambesc úr, Bezenval úr, Broglie úr. Rendelkezzen velük, felség, adjon parancsot nekik!

A király rájuk emelte álmos, tétova tekintetét.

- Mi a véleménye a helyzetről, Broglie úr? - kérdezte.

Az öreg marsall így felelt:

- Felség! Ha eltávolítja a hadseregét a párizsiak közeléből, azt fogják mondani, hogy a párizsiak legyőzték. Ha nem távolítja el, a seregének le kell győznie a párizsiakat.

- Ez a beszéd! - kiáltott a királyné, és megszorította a marsall kezét.

- Úgy van - helyeselt Bezenval is.

Lambesc herceg viszont megcsóválta a fejét.

- És aztán mi legyen? - kérdezte a király.

- Adja ki a parancsot, hogy vonuljanak Párizs ellen! - mondta az öreg marsall.

- Igen, vonuljanak Párizs ellen! - kiáltott a királyné.

- Hát, ha mindannyiuknak ez a véleménye, legyen! - mondta a király.

Ekkor átadtak a királynénak egy kis levélkét:

"Az ég szerelmére, ne siessék el a dolgot, asszonyom! Kihallgatást kérek felségedtől."

- Ez az ő kézírása - suttogta a királyné. Megfordult. - Charny úr vár rám a kis szalonban? - kérdezte.

- Igen - felelte a komorna, aki a levélkét hozta. - Most jött, csupa por, és lehet, hogy megsebesült.

- Egy perc türelmet kérek, uraim - fordult Bezenvalhoz és Broglie-hoz a királyné -, várjanak meg itt, mindjárt visszajövök.

Azzal a lakosztályába sietett.

A király a fejét se mozdította meg.

A királyné belépett a kis szalonba, és ott találta azt a férfit, aki a pársoros levelet írta.

Harmincöt éves, magas férfi volt, az arca erőről és határozottságról árulkodott, szürkéskék szeme élénk volt és átható, mint a sasé, az orra egyenes, az álla markáns, egész megjelenése katonás, amit még jobban kiemelt, hogy páratlan eleganciával viselte a testőr főhadnagyi egyenruhát.

A szakadt és gyűrött batiszt kézelő nem tudta elrejteni, hogy még mindig remeg a keze.

A kardja elgörbült; nem lehetett a markolatig visszatenni hüvelyébe.

Amikor a királyné belépett, a férfiú sebesen járkált fel s alá a szobában, szemlátomást nyugtalanító gondolatokat forgatott a fejében.

Mária Antónia odasietett hozzá.

- Charny úr! - kiáltott. - Charny úr! Maga itt?

A férfi az etikett szerint tiszteletteljesen meghajolt, a királyné pedig intett a komornájának, hogy távozhat.

Alighogy becsukódott az ajtó, a királyné megragadta Charny gróf kezét.

- Miért jött ide, gróf úr? - kérdezte izgatottan.

- Azért, mert kötelességemnek éreztem, hogy idejöjjek, asszonyom - válaszolta a gróf.

- Nem! Magának az lett volna a feladata, hogy elmeneküljön Versailles-ból, hogy azt tegye, amiben megállapodtunk, hogy engedelmeskedjen nekem... azt kellett volna tennie, amit a többi barátaim tettek, akik megrettentek attól, ami rám vár. Magának az a feladata, hogy ne osztozzon balsorsomban, az a feladata, hogy eltűnjön a közelemből.

- Hogy eltűnjek a közeléből?

- Igen, hogy meneküljön előlem.

- Hogy elmeneküljek? Miért? Ki menekül felséged elől?

- Mindenki, akiben van józan ész.

- Úgy gondolom, hogy énbennem van józan ész, asszonyom, és éppen ezért jöttem Versailles-ba.

- Honnan jön?

- Párizsból.

- A fellázadt Párizsból?

- A forrongó, megittasult, vérbe borult Párizsból.

A királyné a kezébe temette az arcát.

- Ó! Hát senki se hoz jó hírt nekem? Még maga se?

- A mostani helyzetben egyetlen dolgot kérjen a hírnökeitől, asszonyom, azt, hogy az igazságot mondják!

- És maga az igazságot mondta az imént?

- Mint mindig, asszonyom.

- Maga tiszta, bátor lélek, uram.

- Én csak hűséges alattvaló vagyok, asszonyom.

- Kérem, barátom, könyörüljön rajtam! Ne mondjon semmit! Úgyis majd meghasad a szívem: a barátaim ma először mondják ki előttem a keserű igazságot, amelyet mostanáig csak maga nem rejtett el előttem. Ó, az igazságot már nem lehetett tovább titkolni, mert már minden az igazságot harsogja: a vöröslő ég, a baljós lárma, az udvaroncok sápadt és komor ábrázata. Kérem, gróf úr, nagyon kérem, hogy életében először ne mondja nekem az igazságot.

A gróf mélyen a királyné szemébe nézett.

- Igen, igen - folytatta Mária Antónia -, tudom, hogy csodálkozik, hiszen erős lelkű asszonynak ismert, igaz? Ó, lesz még más csodálkoznivalója is, higgye el!

Charny önkéntelenül kérdően felvonta a szemöldökét.

- Majd hamarosan meglátja - mondta ideges mosollyal a királyné.

- Felséged rosszul érzi magát?

- Nem, nem, uram, dehogyis! Üljön ide mellém, és egy szót se többet erről a rettenetes politikáról! Segítsen, hogy megfeledkezhessem róla!

A gróf szomorúan mosolyogva leült a királyné mellé.

Mária Antónia a férfi homlokára tette a kezét.

- Forró a homloka.

- Igen, úgy érzem, mintha egy tűzhányó volna a fejemben.

- Jéghideg a keze.

És két keze közé fogta a gróf kezét.

- Megérintette a szívemet a halál lehelete - mondta a férfi.

- Szegény Olivier! Megmondtam: felejtsük el! Nem vagyok királyné, senki sem fenyeget, senki sem gyűlöl. Nem, most nem vagyok királyné. Nő vagyok, egyszerű nő. Törődöm is én a mindenséggel! Egyetlen szerető szívvel is beérném.

A gróf letérdelt a királyné elé, és megcsókolta a lábát, olyan nagy tisztelettel, amilyennel az egyiptomiak viseltettek egykoron Ízisz istennő iránt.

- Ó, gróf, egyetlen barátom! - mondta a királyné, és megpróbálta felemelni a férfit. - Tudja, mit tett velem Diane hercegnő?

- Emigrációba vonul - vágta rá Charny.

- Kitalálta - kiáltott Mária Antónia -, kitalálta! Hát ezt ki lehetett találni?

- Ó, Istenem... Igen, asszonyom - felelte a gróf -, manapság minden elképzelhető.

- No és maga és a szerettei miért nem emigrálnak hát, ha az ilyen természetes?

- Én azért nem emigrálok, asszonyom, mert felséged odaadó híve vagyok, és megfogadtam... nem felségednek, hanem saját magamnak... hogy egy percre se hagyom magára a készülődő viharban. A fivéreim se fognak emigrálni, mert a viselkedésem példa lesz előttük, s végül Charny grófné azért nem emigrál, mert... legalábbis tudtommal... őszintén szereti felségedet.

- Igen, Andrée-nak nagyon nemes szíve van - mondta a királyné hidegen.

- Ezért nem fogja elhagyni Versailles-t.

- Tehát mindig mellettem maradnak - folytatta a királyné változatlanul jeges hangon, amelyből kiérződött némi féltékenység és leereszkedés.

- Felséged abban a kitüntetésben részesített, hogy kineveztetett testőr főhadnagynak - mondta Charny gróf -, őrhelyem Versailles-ban van, s én nem is hagytam volna el őrhelyemet, ha felséged nem vezényelt volna a Tuilériák védelmére. Vállalnom kell e száműzetést, mondta a királyné, s én vállaltam a száműzetést. Nos, mint felséged is tudja, Charny grófné nem helytelenítette lépésemet, annál is kevésbé, mivel senki sem kérte a véleményét felőle.

- Így van - mondta a királyné változatlan hidegséggel.

- Most viszont az a véleményem - folytatta állhatatosan a gróf -, hogy nem a Tuilériákban van a helyem, hanem Versailles-ban. Ne vegye rossz néven a királyné, de megszegtem a parancsot: úgy ítéltem, hogy itt van rám szükség, s most itt vagyok. Nem tudom, hogy Charny grófné fél-e attól, ami következik vagy sem, nem tudom, hogy emigrálni akar-e vagy sem, de azt tudom, hogy én a királyné mellett maradok... hacsak a királyné el nem töri a kardomat, mely esetben nem lesz jogom rá, hogy harcoljak és meghaljak érte a palotában, de megmarad az a jogom, hogy életemet áldozzam a palota kapuja előtt.

A fiatalember olyan bátran, olyan őszinte nyíltsággal ejtette ki e szívből jövő szavakat, hogy egy pillanat alatt szertefoszlott a királyné gőgje, amellyel nagyon is emberi érzéseket leplezett.

- Soha többé ne mondja ezt, gróf úr, soha ne mondja, hogy meghal értem, mert tudom, hogy maga nemcsak mondja, hanem igazából megtenné!

- Ó, dehogynem mondom! - kiáltott Olivier de Charny. - Mindenütt és mindenkinek mondani fogom; mondom és meg is cselekszem, mert félek, hogy olyan idők jönnek, amikor meg kell halniuk mindazoknak, akik szerették a föld királyait.

- Miért e balsejtelem, gróf úr?

- Tudnia kell, asszonyom, hogy a végzetes amerikai háború idején engem is megfertőzött a függetlenség láza, mely az egész társadalmon végigfutott. Mint mindenki más, én is részt akartam venni a rabszolgák felszabadításában, ahogy akkoriban nevezték, és jelentkeztem szabadkőművesnek, csatlakoztam egy titkos társasághoz, amelynek olyanok voltak a tagjai mint La Fayette meg Lameth. Tudja, asszonyom, mi volt a célja annak a társaságnak? Megdönteni minden királyi hatalmat. Tudja, mi volt a jelszava? Három betű: L. P. D.

- Mit jelent az a három betű?

- Lilla pedibus destrue: Tipord el a liliomot!

- És maga mit csinált?

- Tisztességben visszavonultam, de egy kilépő helyébe húsz új jelentkezett. Nos, asszonyom, ami most történik, az a prológusa annak a drámának, amely nagy titokban húsz év óta készül azoknak az embereknek a fejében, akik fellázítják Párizst, irányítják a városházát, megszállva tartják a Palais-Royalt, elfoglalták a Bastille-t. Ne legyen kétsége felőle, asszonyom: mindazok a szerencsétlenségek, amelyek a közelmúltban történtek, nem a véletlen művei, hanem egy régóta előkészített felkelés elemei.

- Ó! Csakugyan így gondolja? Ez volna az igazság? - kiáltott a királyné, és eleredtek a könnyei.

- Ne sírjon, asszonyom, hanem értse meg, mi történik!

- Még hogy értsem meg, mi történik? Én, a királyné, huszonötmillió ember született úrnője, értsem meg, hogy az a huszonötmillió alattvaló, aki arra született, hogy engedelmeskedjen nekem, fellázad, és öldösi a barátaimat? Nem, ezt soha nem fogom megérteni.

- Pedig meg kell értenie, asszonyom. Mihelyt az engedelmességre született alattvalók tehernek érzik, hogy engedelmeskedjenek, ellenségüknek tekintik magát, és miközben erőt gyűjtenek, s fenik a fogukat, hogy felfalják felségedet, a trón barátait fogják felfalni, mert őket még magánál is jobban gyűlölik.

- Csak nem azt akarja mondani, hogy igazuk van, filozófus uram? - csattant fel fejedelmi gőggel a királyné. A szeme tágra nyílt, remegett az orrcimpája.

- De igen, asszonyom, sajnos igazuk van - mondta a gróf lágyan és szeretettel. - Amikor szép aranysujtásos ruhámban végiglovagolok a körúton az embereim élén, akiknek csak a paszományán annyi ezüst van, hogy három család táplálására is elég volna, joggal kérdezi felséged népe, vagyis huszonötmillió kiéhezett ember, hogy ugyan mivel szolgálom én őket, én, aki ugyanolyan ember vagyok, mint ők.

- Ezzel szolgálja őket, gróf - kiáltott Mária Antónia, és megragadta Charny kardjának a markolatát -, azzal a karddal szolgálja őket, amelyet atyja hősiesen forgatott Fontenoynál, a nagyatyja Steinkerque-nál, az ükapja Lensnél és Rocroynál, az ősei Ivrynél, Marignannál, Azincourt-nál. A nemesség háborúval szolgálja a francia népet, a nemesség a vérével érdemelte ki a ruhája aranydíszeit, a libériák ezüstpaszományait. Ne kérdezze hát, Olivier, hogy mivel szolgálja a népet, hiszen maga is nevéhez méltó bátorsággal forgatja ősei kardját!

- Kár annyi szót vesztegetni a nemesség vérére, asszonyom. A népnek is vér folyik az ereiben; nézze csak meg, hogy patakokban ömlik az a vér a Bastille terén, menjen, számolja meg a vértől pirosult kövezeten heverő halottakat! Tudja meg, asszonyom, hogy az ő szívük éppoly nemesen dobogott, mint akármelyik lovagé, amidőn ügyetlen kezükbe fegyvert ragadtak, és daloltak, miközben a maga ágyúiból kartácstűz zúdult reájuk. A legbátrabb gránátosaink is példát vehetnének róluk... Ó, asszonyom, királyném! Könyörgök, ne nézzen rám ilyen haragosan! Mi a gránátos? Egy díszes kék egyenruha, mely bátor szívet takar. Mit számít a gyilkos lövedéknek, hogy a szívet kék posztó vagy rongyos vászon takarja-e, s mit számít a halálra sebzett szívnek, hogy vásznon vagy posztón fúródott keresztül a golyó? Most mindezt végig kell gondolnia, asszonyom: már nem huszonötmillió rabszolgája van Franciaországban, nem is huszonötmillió alattvalója, sőt nem is huszonötmillió embere, hanem huszonötmillió katonája.

- És ellenem fognak harcolni, gróf?

- Igen, felséged ellen, mivel a szabadságért harcolnak, és felséged köztük és a szabadság közt áll.

Mindketten sokáig hallgattak a gróf szavai után. Végül a királyné törte meg a csendet.

- Lám, hiába könyörögtem magának, hogy ne mondja meg nekem az igazságot, mégiscsak megmondta.

- Fájdalom, asszonyom, hiába is próbálnám leplezni az igazságot, hiába is borítanám rá a hűség és a tisztelet fátyolát, semmit se tehetek ellene, és nem tehet ellene felséged sem: nézzen körül, hallgasson, érezzen, tapintson, gondolkozzon, álmodjon! Mindenütt ott az igazság, mindenütt és mindörökké, nem szabadulhat tőle. Ringassa álomba magát, hogy elfeledje, s az igazság odaül majd az ágya fejéhez, az igazság lesz álmának szellemalakja, az igazság fogja ébreszteni.

- Ó, gróf, van álom, melyet nem háborgathat az igazság - mondta büszkén a királyné.

- Attól az álomtól én éppoly kevéssé félek, mint felséged, s talán éppannyira vágyom is rá.

- Maga szerint tehát az az egyetlen menedékünk? - kérdezte csüggedten a királyné.

- Igen, de ne siessük el, asszonyom, ne haladjunk gyorsabban, mint az ellenségeink, hiszen a viharos napok fáradalmai úgyis egyenesen amaz álom felé vezetnek bennünket.

Újra csend telepedett közéjük, az előbbinél is vészterhesebb.

Egymás mellett ültek. Összeért a kezük, és mégis óriási szakadék tátongott közöttük: a gondolataik más-más irányban száguldottak a jövő tengerén.

A királyné újra felvette a beszélgetés fonalát:

- Uram! - mondta, és mélyen a gróf szemébe nézett. - Térjünk vissza egy szóra a mi kettőnk ügyére! De ígérje meg, hogy mindent, mindent őszintén elmond nekem!

- Rendelkezzen velem, asszonyom!

- Megesküszik rá, hogy egyedül az én kedvemért jött el hozzám?

- Ó! Hát kételkedik benne, asszonyom?

- Megesküszik rá, hogy Charny grófné nem írt magának?

- Charny grófné?

- Tudom, hogy elmenni készült; tudom, hogy valamit forgatott a fejében... Esküdjön meg, gróf, hogy nem őmiatta jött vissza!

Ekkor kopogtattak, vagyis inkább kapirgáltak az ajtón.

- Tessék! - mondta a királyné.

A komorna lépett be.

- A király befejezte a vacsorázást, asszonyom - mondta.

A gróf meghökkenve nézett Mária Antóniára.

- Miért csodálkozik - vonta meg a vállát a királyné -, végtére a királynak is kell vacsoráznia.

Olivier összeráncolta a szemöldökét.

- Mondja meg a királynak - szólt a királyné fesztelenül -, mondja meg neki, hogy híreket hoztak Párizsból, most meghallgatom a híreket, s aztán majd vele is megosztom őket. - Charnyhoz fordult. - Folytassuk! - mondta. - Most, hogy a király megvacsorázott, úgy méltányos, ha az emésztésben se zavarjuk.

Ez a kis közjáték megszakította ugyan egy kis időre a társalgást, de attól még nem enyhült a királynét hevítő kettős féltékenység: féltékeny volt mint szerelmes nő és mint hatalomhoz szokott királyné.

Ezért aztán a társalgás, amely már-már kimerülni látszott, valójában csak most élénkült fel, most lett igazán heves, ahogy az ütközetek is általában elszórt lövöldözéssel kezdődnek, s csak az első tűzszünet után csapnak össze a teljes arcvonalon és teljes tűzerővel a szemben álló seregek.

A grófnak egyébként - ha már idáig jutottak a dolgok - szemlátomást éppolyan fontos volt, hogy magyarázatot kapjon, mint a királynénak, s mihelyt becsukódott az ajtó, magához ragadta a szót.

- Azt kérdezte, asszonyom, hogy nem Charny grófné miatt jöttem-e vissza - mondta. - Felséged elfelejtette volna, hogy fogadalmat tettünk egymásnak mi ketten, s hogy én olyan ember vagyok aki állja a szavát?

- Ó, igen - hajtotta le a fejét a királyné -, igen, fogadalmat tettünk egymásnak, igen, maga olyan ember, aki állja a szavát, megesküdött rá, hogy feláldozza magát a boldogságomért, s éppen ez az eskü emészt engemet, mert azzal, hogy a boldogságomért feláldozza magát, egyszersmind egy szép és nemes lelkű asszonyt is feláldoz... s ez csak tetézi a bűnt.

- Ne illessen ilyen súlyos váddal, asszonyom! Nagyon kérem, ismerje el, hogy tisztességgel álltam a szavam.

- Igaza van, bocsásson meg, őrült vagyok.

- Ne nevezze bűnnek azt, ami a véletlen és a kényszer műve. Egyikőnk se kívánta ezt a házasságot, de csak így lehetett megmenteni a királyné becsületét. Ezt a házasságot én csak elszenvedem, immár négy esztendeje.

- Igen - kiáltott a királyné. - De azt hiszi, hogy én nem látom a szenvedését, nem látom a fájdalmát, mely a legmélyebb tiszteletben nyilvánul meg? Azt hiszi, nem látok mindent?

- Esedezem, asszonyom - hajolt meg a gróf -, esedezem, mondja el nekem, mit lát, és ha még nem eleget szenvedtem, s nem okoztam elég szenvedést másoknak, hadd kettőződjön meg a fájdalmam, hadd sújtson le a balsors; tudván tudom, hogy még akkor is, az örökkévalóságig adósa vagyok felségednek.

A királyné odanyújtotta a kezét a grófnak. E férfi szavainak ellenállhatatlan ereje volt, mert őszinte és szenvedélyes szívből fakadtak.

- Várom a parancsát, asszonyom - folytatta Olivier de Charny -, rendelkezzék velem!

- Ó, tudom, nagyon jól tudom, hogy nincs igazam... elismerem... bocsásson meg! De ha van valahol egy titkos bálványa, akit varázsos balzsammal halmoz el, ha a világ egy rejtett zugában van egy asszony, akit imád... Ó, nem is merem kimondani e szót, félelemmel tölt el ez a szó, amikor fennhangon kimondva a fülembe rivall... Nos ne felejtse el, hogy a világ és Isten színe előtt házasságot kötött egy szép és fiatal asszonnyal, akit gyöngéd gondoskodással kell körülvennie; ne feledje, hogy ez az asszony a maga vállára támaszkodik... a vállára és a szívére.

Olivier összevonta a szemöldökét, és egy percre elváltoztak orcája tiszta vonásai.

- Mi az óhaja, asszonyom? - kérdezte. - Távolítsam el Charny grófnét? Nem válaszol, tehát erre gondolt... Nos, hajlandó vagyok engedelmeskedni a parancsának, de felséged is tudja, hogy Andrée-nak senkije sincs e világon. Az apja, Taverney báró tavaly meghalt; mint régi vágású, derék nemesúr nem akarta látni, hogy mivé fajul a világ. A fivére legfeljebb évente egyszer jön el, hogy megcsókolja a nővérét, és tiszteletét tegye felséged előtt, aztán újra eltűnik, és senki sem tudja, mit csinál.

- Igen, tudom.

- Gondolja meg, asszonyom, hogy ha az Úr magához szólítana, Charny grófné úgy vehetné vissza lánykori nevét, hogy soha... sem a gondolataiban, sem az álmaiban... soha egyetlen asszonyi emléke se volt.

- Ó, igen, igen, tudom, hogy a maga Andrée-ja földre szállt angyal, tudom, hogy milyen szeretetre méltó. Ezért is gondolom, hogy övé a jövő, s nekem nincs mit várnom a jövőtől... Könyörgök, gróf, egy szót se szóljon! Nem királyné gyanánt beszélek magával, bocsásson meg érte! Megfeledkeztem az illendőségről, de nem tehetek róla. Van a lelkemben egy hang, mely örökké a boldogságról, örömről, szerelemről énekel, s nem tudják elnémítani a balsorsról, háborúról, halálról suttogó baljós hangok. Fiatalságom hangja az, melyet túléltem. Bocsásson meg Charny, nem leszek többé fiatal, nem mosolygok többé, nem leszek szerelmes többé.

És a boldogtalan asszony égő szeméhez szorította elvékonyodott kezét, s ujjai közül - ragyogó gyémánt! - királynéi könnycsepp gördült elő.

A gróf ismét térdre hullott előtte.

- Isten nevére kérem, asszonyom, parancsolja meg, hogy hagyjam el, hogy meneküljek, hogy vessem oda az életem, de ne hagyja, hogy sírni lássam!

És a gróf maga is könnyeivel küszködött.

- Már elmúlt - mondta Mária Antónia. Felállt, és mosolyogva megrázta a fejét. Aztán bájos mozdulattal hátravetette hattyúnyakára omló, rizsporos haját.

- Igen, vége, elmúlt - folytatta a királyné -, nem gyötröm tovább; hagyjuk ezeket a bolondságokat! Istenem! Milyen furcsa, hogy a nő ennyire esendő, amikor pedig a királynőnek oly nagy szüksége volna rá, hogy erős legyen. Párizsból jön, igaz? Beszélgessünk! El is felejtettem, mit mondott, pedig ugyancsak komoly mondanivalója volt, ugye, Charny úr?

- Parancsára, asszonyom, térjünk vissza az eredeti témánkhoz! Amint felséged mondta, csakugyan fontos mondanivalóm van; Párizsból jöttem, és láttam, ahogy lerombolják a királyságot.

- Ez aztán csakugyan komoly beszéd, Charny úr, de mondhatom, szerfelett eltúlozza a helyzetet. Maga a királyság lerombolásának nevezi azt a kis felkelést? Ugyan, Charny úr! Igaz, elfoglalták a Bastille-t, de azért még nem döntötték meg a királyságot. Jusson eszébe, hogy a Bastille-t a tizennegyedik században létesítették Franciaországban, a királyság viszont hatezer éve áll fenn szerte a világon!

- Örülnék, ha illúziókba ringathatnám magamat, asszonyom, és nem kellene elszomorítanom felségedet, hanem a lehető legvigasztalóbb hírekkel szolgálhatnék. De, sajnos, a hangszer csak olyan hangokat tud kiadni, amilyenekre eleve szánták.

- No, majd én gyenge nő létemre lelket öntök magába, visszatérítem a helyes útra.

- Leghőbb kívánságomat teljesítené, asszonyom.

- Fellázadtak a párizsiak, igaz?

- Igen.

- A lakosság mekkora arányát képviselik?

- Tizenkét tizenötödét.

- Ezt hogyan számította ki?

- Ó, igen egyszerűen: a nép adja a nemzet tizenkét tizenötödét, két tizenötödnyi a nemesség s egy tizenötödnyi a papság.

- Pontos a számítás, gróf, és látom, csak úgy fújja a leckét. Olvasta Necker úrnak és a lányának az írásait?

- Necker úr írásait csakugyan olvastam, asszonyom.

- Lám, igaz hát a közmondás - mondta vidáman a királyné -: mindig a legjobb hívei árulják el az embert. Nos, akkor most elmondanám magának az én számításomat. Hajlandó meghallgatni?

- Tisztelettel hallgatom.

- A tizenkét tizenötöd fele nő, igaz?

- Igaz, felség, de...

- Ne szakítson félbe! Tehát hat tizenötödnyi a nő, marad hat tizenötöd. Két tizenötöd tehetetlen vagy közönyös aggastyán... vagy túlzottnak találja ezt az arányt?

- Nem.

- Marad négy tizenötöd, s annak legalább a fele gyáva vagy lagymatag... és ez még hízelgő arány is a francia nemzetre, de mindegy. Végül is marad két tizenötöd... és jó, elhiszem magának, hogy azok az emberek mind féktelenek, erősek, bátrak és harcra készek. E két tizenötödöt csak Párizsra vonatkozóan kell megbecsülnünk... a vidéket nyugodtan kihagyhatjuk a számításból, ugyebár, hiszen csak Párizst kell visszafoglalnunk...

- Igen, de...

- De, de... Várjon, míg befejezem!

Charny meghajolt.

- Egy szó, mint száz, Párizs lakosainak két tizenötödét százezer emberre becsülöm - folytatta a királyné. - Egyetért?

A gróf ezúttal nem válaszolt.

A királyné háborítatlanul folytatta:

- Nos, e harci tapasztalatok híján levő, gyengén felfegyverzett és fegyelmezetlen százezerrel szemben, akik ráadásul bizonytalanok is, mivel tudják, hogy rossz ügyért szállnak harcba, e százezerrel szemben én felsorakoztatok ötvenezer, Európa-szerte vitézségéről híres katonát, olyan tiszteket, mint maga, Charny úr, akiket erősít, hogy szent ügyet képviselnek, amelyeket isteni jognak neveznek, s erősít az én lelkem, melyet könnyű meglágyítani, de annál nehezebb megtörni.

A gróf tovább hallgatott.

- Ugye, nem gondolja - folytatta a királyné -, hogy egy ilyen csatában két népfi többet ér, mint egy az én katonáim közül?

Charny nem válaszolt.

- Feleljen! Gondolja vagy nem gondolja? - kiáltott türelmét vesztve a királyné.

- Asszonyom! - adta fel tiszteletteljes hallgatását a gróf. - Ha az a százezer rosszul felfegyverzett, szedett-vedett, fegyelmezetlen ember kivonulna a csatatérre, a maga ötvenezer katonája fél óra alatt tönkreverné a csapatát.

- Á! szóval igazam van - mondta a királyné.

- Várjon csak! Mert egyáltalán nem úgy áll a helyzet, ahogy felséged gondolja. Először is a párizsi lázadók nem százezren, hanem ötszázezren vannak.

- Ötszázezren?

- Bizony annyian. Felséged kihagyta a nőket és a gyerekeket a számításból. Ó, Franciaország királynéja, büszke és bátor asszony! Vegye csak férfiszámba a párizsi asszonyokat! S lehet, hogy eljön még a nap, amikor arra fogják kényszeríteni magát, hogy megannyi fúriának lássa őket.

- Hogy értsem ezt, gróf?

- Tudja, felséged, hogy milyen szerepet játszanak a nők egy polgárháborúban? Ugye, nem tudja... Nos, majd én felvilágosítom felségedet, és be fogja látni, hogy minden nő felér vagy két katonával.

- Megbolondult, gróf úr?

Charny szomorúan mosolygott.

- Látta-e a nőket a Bastille-nál kartácstűzben és golyózáporban, amint fennen harcra buzdították a férfiakat, öklüket rázták a vasba öltözött híres svájciak felé, és olyan hangon átkozták a holtakat, amilyentől csatába rohan mindenki, aki él? Látta-e őket, amint szurkot olvasztanak, ágyút gördítenek, amint fegyvert adnak a bátor harcosoknak, fegyvert és csókot a bátortalanoknak? Tudja-e, hogy a Bastille felvonóhídján ugyanannyi nő haladt át, mint ahány férfi, tudja-e, hogy női kezek forgatják a csákányokat, amelyek csapásai alatt most dőlnek le a Bastille falai? Ó, asszonyom, számítsa csak a harcolók közé a párizsi nőket, és számítsa közéjük a gyermekeket is, a gyermekeket, akik golyót öntenek, kardot élesítenek, utcakövet hajítanak le a hatodik emeletről, számoljon velük asszonyom, mert a gyermek öntötte golyó leterítheti a maga legjobb tábornokát, az általa kiélezett kard elvághatja a csataménjei inát, az égből hulló kőzuhatag agyonütheti a dragonyosait és testőreit! Számolja a harcosok közé az öregeket is, asszonyom, mert ha ahhoz nem elég erősek is, hogy felemeljék a kardot, ahhoz igen, hogy eleven védőpajzsot alkossanak. Voltak öregek is a Bastille-nál, asszonyom, és tudja, mit csináltak azok az aggastyánok, akikkel maga nem számol? Odaálltak a fiatalok elé, akik az ő vállukra támasztották a puskájukat, és a maga svájcijai a tehetetlen öregeket ölték meg, akiknek a teste védőpajzsul szolgált a harcosoknak. Vessen csak számot az öregekkel, mert ők azok, akik évszázadok óta továbbadják az őket követő nemzedékeknek, hogy milyen sérelmeket szenvednek el az anyák, milyen károkat okoznak nyomorúságos földjeiken a nemesurak vadjai, ők panaszolják el a feudális kiváltságok alatt görnyedő páriák szégyenét, és akkor a fiaik fejszét, pörölyt, puskát ragadnak, és megindulnak, hogy öljenek: az öregek átka repíti őket, miként a puskapor az ágyúgolyót. Párizsban most férfiak és nők, aggok és gyermekek követelik, éltetik a szabadságot. Számolja az ellenségei közé mind, ki kiabál, számoljon nyolcszázezer lélekkel egyedül Párizsban, asszonyom!

- Háromszáz spártai legyőzte Xerxész seregét, Charny úr.

- Igen, de ma a spártaiak nyolcszázezren vannak, és a maga ötvenezer katonája a Xerxész serege.

A királynénak ökölbe szorult a keze; dühtől és szégyentől pirosló arccal pattant fel.

- Ó, veszítsem el a trónt, haljak meg darabokra tépve a maga ötszázezer párizsija kezétől, csak ne halljam, hogy így beszél egy Charny, így beszél az én emberem!

- Azért beszél így, mert így kell beszélnie. Biztosíthatom, hogy ez a Charny méltó az őseihez, és minden csepp vére a magáé, asszonyom.

- Akkor vonuljon velem Párizs ellen, és haljunk meg együtt!

- Szégyenteljesen halnánk meg - mondta a gróf -, mert még csak nem is harcolhatnánk. Nem harcolhatnánk, egyszerűen eltűnnénk, mint a filiszteusok vagy az amalekiták. Párizs ellen vonulni! Felséged nem tud valamit. Azt, hogy amint bevonulnánk Párizsba, úgy temetnének el bennünket a leomló házak, ahogy a Vörös-tenger habjai a fáraót és seregét, és felséged neve mindörökre átkozott lenne Franciaországban és a gyermekeit úgy ölnék meg, akár egy farkasszuka kölykeit.

- Hát hogyan haljak meg, gróf? - kérdezte a királyné kevélyen. - Kérem világítsa meg az elmém.

- Áldozatként, asszonyom - hajolt meg tisztelettel Charny gróf -, ahogy egy királynénak meg kell halnia, mosolyogva, és megbocsátva mindazoknak, akik lesújtanak rá. Ó, ha ötszázezer olyan embere volna, mint én, azt mondanám felségednek: "Induljunk, induljunk még az éjjel, induljunk most azonnal!" És holnap már felséged uralkodna a Tuilériákban, holnapra visszahódítaná a trónt.

- Ó, jaj! - kiáltott a királyné. - Hát már elvesztette minden reményét, maga, aki az én legnagyobb reménységem volt?

- Igen, asszonyom, nem látok reményt, mert egész Franciaország úgy gondolkozik, mint Párizs, mert a hadseregét, még ha győzedelmeskedne is Párizsban, felfalná Lyon, Rouen, Lille, Strasbourg, Nantes és a többi mohó város. Most ahhoz kell bátorság és lelkierő, asszonyom, hogy hüvelyében hagyjuk a kardot.

- Akkor mi értelme volt, hogy annyi derék férfit gyűjtöttem magam köré, s minek buzdítottam bátorságra őket?

- Ha nem ért egyet a véleményemmel, asszonyom, adjon parancsot, és még ma éjjel Párizs ellen vonulunk. Egyetlen szavába kerül.

Olyan őszinte odaadás csendült ki a gróf felajánlkozásából, hogy a királyné jobban megrémült tőle, mint egy esetleges elutasítástól; egy pamlagra hanyatlott.

Végre úrrá lett csüggedésén, és felemelte a fejét:

- Azt kívánja, gróf úr, hogy maradjak tétlenül?

- Tisztelettel ezt tanácsolom, felség.

- Úgy lesz. És most jöjjön ide!

- Jaj, asszonyom! Csak nem sértettem meg? - mondta a gróf, és szomorúan, egyszersmind elmondhatatlanul szerelmesen nézett a királynéra.

- Nem. Adja a kezét!

A gróf meghajolva odanyújtotta a kezét.

- Meg kell szidnom magát - mondta Mária Antónia, és megpróbált mosolyogni.

- Miért, asszonyom?

- Nahát! Véletlenül kell megtudnom, hogy a fivére tisztként szolgál!

- Ó! Georges öcsém!

- Miért nem beszélt nekem soha arról a fiatalemberről? Miért nincs magasabb rendfokozata valamelyik ezredemnél?

- Azért, mert még igen fiatal és tapasztalatlan, mert még nem méltó rá, hogy parancsnokoljon, s végül azért, mert bár felséged méltóztatott leereszkedni hozzám, és kitüntetett a barátságával engem, egy Charnyt, ez még nem ok rá, hogy megpróbáljak előnyöket szerezni a családomnak sok-sok olyan derék nemesúr kárára, akik méltóbbak felséged bizalmára, mint a fivéreim.

- Szóval van egy másik fivére is?

- Igen, asszonyom, és mindhárman készek vagyunk meghalni felségedért.

- Semmire sincs szükségük?

- Semmire, asszonyom. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nemcsak a szolgálatainkat, hanem a vagyonunkat is felajánlhatjuk felségednek.

A gróf áhítattal nézte a fenségesen bájos asszonyt, a királyné csak úgy itta a feddhetetlen jellemű férfi szavait, de hirtelen mindketten felriadtak révületükből: a szomszéd szobából nyöszörgés hallatszott.

A királyné felállt, az ajtóhoz szaladt, kinyitotta, és élesen felkiáltott.

Egy nő fetrengett a szőnyegen; láthatóan szörnyű fájdalmai voltak.

- De hisz ez a grófné! - suttogta a királyné. - Lehet, hogy hallotta, hogy mit beszéltünk.

- Nem, asszonyom - válaszolt a férfi -, mert akkor figyelmeztette volna felségedet, hogy hallja, amit mondunk.

Odasietett Andrée-hoz, és felemelte a földről.

A királyné kétlépésnyire állt; fagyosan, sápadtan, szorongató félelemtől remegve.

Andrée kezdett magához térni; nem tudta ugyan, hogy ki segít neki, de érezte, hogy valaki ott van mellette.

Megfeszült a teste s a keze megragadta a nem remélt támaszt: Charny gróf kezét.

De a tudata még nem tisztult fel: még néhány percig tétova és kába maradt, mint a holdkóros.

Olivier nemcsak testi, hanem lelki támaszt is akart adni neki; de csak szörnyű őrjöngést váltott ki az asszonyból. Andrée tágra nyílt szemmel, tébolyultan meredt rá; nem ismerte meg, és felsikoltva ellökte magától.

Ezenközben a királyné elfordította a tekintetét; asszony lévén, az lett volna a kötelessége, hogy magához térítse, vigasztalja a másik asszonyt, ő pedig magára hagyta.

Charny izmos karjába emelte a teljes erejéből ellenszegülő Andrée-t, és a még mindig mereven, fagyosan álló királyné felé fordult:

- Bocsásson meg, asszonyom, nyilvánvaló, hogy valami rendkívüli dolog történt. Charny grófné nem szokott elájulni, még sosem láttam, hogy elvesztette volna az eszméletét.

- Valami nagyon feldúlta - mondta a királyné. Nem hagyta nyugodni az az oktalan gondolat, hogy Andrée kihallgatta a beszélgetésüket.

- Igen, valami bizonyára feldúlta - válaszolt a gróf -, és ezért is kérem felségedet: engedje meg, hogy szobájába vitethessem a grófnét. Ápolásra van szüksége.

- Semmi akadálya - mondta a királyné, és megrázott egy csengettyűt.

De Andrée a csengettyű hangjára megmerevedett, és őrjöngve így kiáltott:

- Ó, az a Gilbert!... Gilbert...

A név hallatán a királyné hátrahőkölt, a gróf pedig megdöbbent, és egy pamlagra fektette a feleségét.

A csengő hívására belépett egy lakáj.

- Semmi, semmi - mondta a királyné, s intett, hogy elmehet.

Amint becsukódott az ajtó, a gróf és a királyné egymásra nézett. Andrée lehunyta a szemét, s úgy látszott, hogy újra elvesztette az eszméletét.

Charny ott térdepelt a pamlag előtt, és fogta Andrée kezét.

- Gilbert! - ismételte meg a nevet a királyné -, ki az?

- Meg kellene tudni.

- Azt hiszem, ismerem - mondta Mária Antónia -, azt hiszem, nem először hallom ezt a nevet a grófnétól.

Andrée - mintha veszéllyel fenyegetné, hogy a királyné emlékszik e névre, és mintha a veszély kiragadta volna ájultságából -, Andrée kinyitotta a szemét, az ég felé tárta a karját, és erejét megfeszítve talpra ugrott.

Első pillantása - most már értelmes pillantás - Charnyra esett. Megismerte a férjét, és a szeretet lángja lobbant a szemében.

Aztán, mintha az efféle érzelemnyilvánítás méltatlan volna spártai lelkéhez, elfordította a tekintetét, és meglátta a királynét.

Tüstént meghajolt.

- Ó, istenem! Mi lelte, asszonyom? - mondta Charny. - Nagyon megrémített: ájultan találtam magát, akit erős és bátor léleknek ismertem.

- Uram! - felelte Andrée. - Olyan rettenetes dolgok történnek Párizsban, hogy még a férfiak is reszketnek, csoda-e, ha elájul egy gyönge nő... De maga eljött Párizsból... Ó! ezt nagyon jól tette.

- Nagy Isten! Grófné! - mondta Charny némi kételkedéssel a hangjában. - Csak nem miattam emésztette magát?

Andrée a férjére nézett, aztán a királynéra siklott a pillantása, de szólni nem szólt.

- Hát persze! Mi sem természetesebb, gróf úr - válaszolt helyette Mária Antónia. - Miért is kételkedik benne? A grófné nem királyné; joga van félteni a férjét.

Charny titkolt féltékenységet vélt kihallani e szavakból.

- Ó, asszonyom - mondta -, biztos vagyok benne, hogy a grófné felségedért még jobban aggódik, mint énértem.

- Akárhogy is, nem értem, hogy lehet, hogy itt találtuk ájultan, grófné - mondta Mária Antónia.

- Ó, azt meg nem tudnám mondani, asszonyom. Magam sem tudom, hogy kerültem ide, de olyan félelemben élünk három napja, úgy elcsigázott a szüntelen aggódás, hogy azt hiszem, a világ legtermészetesebb dolga, ha egy nő elveszti az eszméletét.

- Ez igaz - mondta halkan a királyné, látva, hogy Andrée nem akarja felfedni a titkát.

- De hisz felségednek is könnyes a szeme! - folytatta Andrée azzal a különös nyugalommal, mely nem hagyta el, amióta ismét ura lett akaratának, és mely annál is zavarba ejtőbb volt e nehéz helyzetben, mivel szemlátomást óriási erőfeszítésébe került, és nem is emberi érzéseket palástolt vele.

És a gróf megint csak úgy érezte, hogy ironikusan cseng a felesége hangja, mint ahogy a királyné iménti szavaiban is némi csúfondárosságot érzett.

- Asszonyom - mondta tőle szokatlan szigorral -, nincs mit csodálkozni rajta, hogy a királynénak könnyes a szeme, mivel a királyné szereti a népét, s a nép vére öntözte Párizs kövezetét.

- Szerencsére Isten megóvta magát, uram - mondta Andrée változatlanul hűvösen, megközelíthetetlenül.

- Igen, de most nem őfelségéről van szó, hanem magáról; térjünk vissza hát magához, ha a királyné megengedi.

Mária Antónia bólintott beleegyezése jeléül.

- Megrémült, igaz?

- Én?

- Valami szörnyen megkínozta, ne is tagadja! Mi baj történt? Árulja el!

- Téved, uram, nem történt semmi baj.

- Valaki bántotta... Ki volt az? Egy férfi?

Andrée elsápadt.

- Senki se bántott uram; a királytól jöttem.

- Egyenesen tőle?

- Igen, egyenesen tőle. Felséged ellenőrizheti.

- Ez esetben nyilván igaza van a grófnénak - mondta Mária Antónia. - A király nagyon szereti őt, és tudja, hogy én is milyen nagy szeretettel vagyok iránta, egészen biztos hát, hogy nem bántotta meg, és semmi kellemetlent nem mondott neki.

De Charny nem hagyta annyiban a dolgot.

- Mégis... mondott egy nevet.

- Egy nevet?

- Igen. Amikor magához tért.

Andrée segélykérően nézett a királynéra, de az nem értette, vagy nem akarta megérteni e pillantás jelentését, és így szólt:

- Igen, a Gilbert nevet mondta.

- Gilbert! Azt a nevet mondtam, hogy Gilbert - kiáltott Andrée olyan iszonyattal a hangjában, hogy a gróf jobban megrémült ettől a kiáltástól, mint attól, hogy ájultan találta a feleségét.

- Igen - válaszolt -, ezt a nevet ejtette ki.

- Nahát! Ez igazán különös - mondta Andrée.

És ahogy a villámcsapás után lassan újra megnyugszik az ég, Andrée arca, melyet olyannyira feldúlt az a végzetes név, Andrée arca újra kisimult, és csak néhány alig észrevehető remegés futott át rajta, mint mikor elvonul a vihar, és már csak egy-két távoli villanás cikázik el a látóhatár peremén.

- Gilbert - ismételte -, nem tudom...

- Igen, Gilbert - ismételte a királyné. - Ejnye, gondolkozzon, kedves Andrée!

- Lehet, hogy csak véletlen az egész - mondta a gróf Mária Antóniának -, és a grófnénak csakugyan idegen ez a név.

- Nem - mondta Andrée -, az a név nem idegen nekem. Egy tudós ember neve, egy ügyes orvosé, aki, ha jól tudom, nemrég érkezett meg Amerikából, s ott nagy barátságban volt La Fayette-tel.

- És? - kérdezte a gróf.

- És - folytatta Andrée a világ legtermészetesebb hangján -, és én nem ismerem őt személyesen, de azt hallottam róla, hogy igen tiszteletreméltó férfiú.

- Ha így van, miért lett egyszeriben olyan izgatott, kedves grófné? - kérdezte a királyné.

- Én izgatott? Csakugyan izgatott lettem volna?

- Igen, amikor kiejtette annak a Gilbert-nek a nevét, úgy látszott, mintha a kínok kínjait kellene kiállnia.

- Lehetséges... Mindjárt elmondom, mi történt. Nos, a király dolgozószobájában találkoztam egy fekete ruhás, szigorú arcú férfival, aki rettenetes dolgokról beszélt: szörnyű részletességgel leírta Launay és Flesselles meggyilkolását. Én úgy elborzadtam a hallottaktól, hogy eszméletemet vesztettem, s felségedék ájultan találtak rám. Valószínűleg félrebeszéltem, lázálmomban mondtam ki a Gilbert nevet.

- Igen, ez nagyon valószínű - mondta Charny, mert nem akart tovább faggatózni. - De remélem, most már megnyugodott.

- Igen, megnyugodtam.

- Hadd kérjem meg valamire, gróf úr - szólalt meg a királyné.

- Rendelkezzék velem felséged!

- Keresse meg Bezenval urat, Broglie urat és Lambesc urat, és mondja meg nekik, hogy az ezredeik táborozzanak le ott, ahol vannak, holnap majd tanácsot tart a király, és eldönti, hogy mi a teendő.

A gróf meghajolt, és távozóban visszapillantott Andrée-ra.

Az a pillantás gyöngéd volt és aggódó.

Az a pillantás nem kerülte el a királyné figyelmét.

- Visszajön velem a királyhoz, grófné? - kérdezte Mária Antónia.

- Nem, asszonyom, nem - tiltakozott Andrée.

- Miért nem?

- Felséged engedelmével inkább visszavonulnék. Úgy érzem, hogy pihenésre van szükségem az átélt izgalmak után.

- Mondja meg őszintén, grófné: csak nem támadt valami nézeteltérése őfelségével?

- Nem, asszonyom, dehogy!

- Ne titkolja, ha mégis így volt! Tudom, hogy a király olykor nemigen kíméletes a barátaimmal.

- A király ugyanolyan jóságos volt hozzám, mint máskor, de...

- De maga jobb szeretne nem találkozni vele, igaz? Biztos vagyok benne, gróf úr, hogy itt valami titok lappang - mondta színlelt vidámsággal a királyné.

Ekkor Andrée olyan sokatmondó és esendő pillantást vetett a királynéra, hogy az jobbnak látta, ha véget vet a kis háborúskodásnak.

- Jól van, grófné - szólt -, hadd teljesítse a gróf, amivel megbíztam, maga pedig vonuljon vissza, vagy maradjon itt, ahogy tetszik.

- Köszönöm, asszonyom - mondta Andrée.

- Menjen hát, Charny úr - folytatta Mária Antónia, és jól látta, hogy a hála kifejezése ömlik el Andrée orcáján.

A gróf viszont nem vette észre; vagy nem akarta észrevenni ezt a kifejezést; kezébe fogta a felesége kezét, és azt mondta, hogy nagyon örül, amiért ilyen gyorsan visszanyerte az erejét.

Aztán mély tisztelettel meghajolt a királyné előtt és távozott.

De még egyszer összenézett Mária Antóniával.

A királyné pillantása azt mondta:

- Jöjjön vissza gyorsan!

A gróf pillantása pedig azt válaszolta:

- Amilyen gyorsan csak tudok.

Andrée elfúló lélegzettel, zihálva leste a férje minden mozdulatát.

Látszott, hogy szeretné az akarata erejével meggyorsítani a férfi lassú és méltóságteli lépteit, szeretné, ha minél előbb becsukódna mögötte az ajtó.

Azután, mihelyt az ajtó becsukódott a férfi mögött, Andrée-ból elszállt minden erő, amit csak mozgósítani tudott, hogy átvészelje a nehéz perceket; megroggyant a térde, elsápadt, és belezuhant a legközelebbi karosszékbe, közben pedig a tekintetével bocsánatot kért a királynétól, amiért megszegi az etikett szabályait.

Mária Antónia a kandallóhoz szaladt, felkapta az illatos üvegecskét, és megszagoltatta Andrée-val, aki gyorsan magához tért, de sokkal inkább önnön akarata erejével, mintsem a királyi kéz nyújtotta ápolásnak köszönhetően.

Volt valami különös e két asszony kapcsolatában. A királyné látnivalóan kedvelte Andrée-t, Andrée mély tisztelettel vette körül a királynét, olykor mégis úgy látszott, hogy nem pártfogó szeretet, illetve odaadó hűség van köztük, hanem két ellenség áll szemben egymással.

Nos tehát, mint mondtuk, Andrée erős akarattal úrrá lett gyöngeségén. Felegyenesedett, tisztelettel elhárította a királyné kezét, és főt hajtott.

- Felséged engedelmével visszavonulnék a szobámba.

- Természetesen óhaja szerint cselekedhet, kedves grófné, tudja, hogy magára nem vonatkozik az etikett. De mielőtt visszavonulna... nem volna valami mondanivalója számomra?

- Nekem, asszonyom?

- Igen, igen.

- Mivel kapcsolatban, asszonyom?

- Azzal a bizonyos Gilbert úrral kapcsolatban, akinek a szavai oly mély hatást tettek magára.

Andrée megremegett, és válasz gyanánt tagadóan megrázta a fejét.

- Ez esetben nem tartóztatom, kedves Andrée, távozhat.

És a királyné a szobával szomszédos kis szalon felé indult.

Andrée pedig, miután kifogástalan meghajtással búcsút vett a királynétól, a külső ajtóhoz ment.

Már a kilincsen volt a keze, amikor lépések hallatszottak a folyosón, és valaki megállt az ajtó előtt. XVI. Lajos volt az; hallani lehetett a hangját, amint az utolsó utasításokat adja a belső inasának.

- A király! - kiáltott Andrée, és elhátrált az ajtótól. - A király van itt, asszonyom.

- Igen, a király - mondta Mária Antónia. - No és? Hát ennyire fél tőle?

- Jaj, asszonyom! Isten nevére kérem... Csak a királlyal ne kelljen találkoznom, ne kelljen szemtől szemben állnom vele... legalábbis ma este ne, mert belehalnék a szégyenbe.

- De akkor mondja, el nekem...

- Mindent elmondok, mindent, ha felséged úgy kívánja. Csak rejtsen el!

- Menjen be a kis szalonba - mondta Mária Antónia -, s csak akkor jöjjön elő, ha távozik a király. Nyugodt lehet, nem kell sokáig raboskodnia, a király nem szokott sokáig időzni.

- Köszönöm! Köszönöm! - kiáltott a grófné.

Azzal besietett a kis szalonba, és pont akkor csukta be az ajtót, amikor a király megjelent a másik ajtó küszöbén.

Belépett a király.

A királyné lopva körbepillantott, aztán fogadta a király üdvözletét, és barátságosan viszonozta.

Aztán odanyújtotta a kezét.

- Milyen szerencsés véletlennek köszönhetem a látogatását? - kérdezte Mária Antónia.

- Jól mondja, asszonyom, egy igazi véletlennek: találkoztam Charnyval, és megtudtam, hogy maga azt üzeni vele a mi harcias barátainknak, hogy maradjanak veszteg. Bölcs döntése úgy megörvendeztetett, hogy a lakosztálya előtt elhaladva kötelességemnek éreztem, hogy bejöjjek köszönetet mondani.

- Végiggondoltam a dolgot - mondta a királyné -, és úgy vélem, hogy csakugyan kívánatosabb, ha felséged nem veti be a hadseregét, és nem szolgáltat ürügyet a belháborúhoz.

- Ó, igazán remek - mondta a király -, el vagyok ragadtatva, hogy most már magának is ez a véleménye. Tudtam én, hogy sikerülni fog meggyőznöm!

- Ez igazán nem került nagy erőfeszítésébe, felség, mivel nem kellett meggyőznie: magam határoztam így.

- Jól van. Ez is azt bizonyítja, hogy van magában józanság, és még józanabb lesz, ha meghallgatja néhány megjegyzésemet.

- Fölöslegesnek érzem azokat a megjegyzéseket, felség, hiszen egy véleményen vagyunk.

- Legyen nyugodt, asszonyom, nem akarok vitába bocsátkozni, hiszen a vitát éppoly kevéssé kedvelem, mint maga; nem, ez csak beszélgetés lesz. Gondolom, magának sincs ellenére; hogy időnként elbeszélgessünk Franciaország ügyeiről, mint két jó hitves a háztartás dolgairól.

XVI. Lajos azzal a nyájas derűvel mondta az utolsó mondatot, ami nagyon is jellemző volt rá a bizalmas kapcsolataiban.

- Ó, dehogy van ellenemre, felség, ellenkezőleg! Csak az a kérdés, hogy ez a megfelelő pillanat-e.

- Azt hiszem, igen. Ugye, azt mondta az imént, hogy nem akar háborúskodást?

- Igen, azt mondtam.

- De nem fejtette ki, hogy miért vélekedik így.

- Nem is kérdezte.

- Most kérdezem.

- Azért, mert tehetetlenek vagyunk.

- Ó! Tehát ha azt remélhetné, hogy maga erősebbnek bizonyulhat, nem kerülné el a harcot.

- Ha reményem volna rá, hogy én leszek az erősebb, felperzselném Párizst.

- Ó! Biztos voltam benne, hogy maga más miatt nem akarja a háborút, mint én.

- Nos, halljuk a maga indokait!

- Az én indokaimat? - kérdezte a király.

- Igen - válaszolt Mária Antónia -, a maga indokait.

- Nekem csak egy indokom van.

- Nos, akkor halljuk azt az egyet!

- Máris mondom. Azért nem akarok háborúzni a néppel, mert az a véleményem, hogy a népnek igaza van.

Mária Antónia felkapta a fejét.

- Igaza van? - kiáltotta meghökkenve. - A népnek igaza van, hogy fellázadt?

- Úgy bizony.

- Igaza van, hogy elfoglalta a Bastille-t, hogy megölte a kormányzót, meggyilkolta a párizsi kereskedők elöljáróját, lemészárolta a maga katonáit?

- Sajnos, igen.

- Ó! Tehát ezek a maga megjegyzései, ezeket a gondolatait akarja megosztani velem! Nyilván vacsorázás közben támadtak ezek a gondolatai.

- Na tessék! - mondta a király. - Már megint az étkezésnél tartunk. Maga nem tudja megbocsájtani nekem, hogy eszem, azt szeretné, ha éteri lény volnék. De hát mit tegyek: nálunk családi vonás a nagyétkűség. IV. Henrik nagyon sokat evett, és még vedelt is, XIV. Lajos folyton degeszre tömte a bendőjét, XV. Lajos királynak olyan fontos volt a jó étel-ital, hogy maga sütötte a fánkot, és Dubarrynéval készíttette a kávét. Mit csináljak? Ha éhes vagyok, nem bírom türtőztetni magam, olyankor okvetlenül követnem kell az elődeim, XV. Lajos, XIV. Lajos és IV. Henrik példáját. Ha ez szükséglet, legyen elnéző miatta, ha pedig jellemhiba, bocsásson meg érte!

- De remélem, azt csak belátja, felség...

- Hogy nem kell ennem, amikor éhes vagyok? Nem, nem látom be - mondta a király a fejét csóválva, rendíthetetlen nyugalommal.

- Már nem erről beszélek, hanem a népről.

- Á, a népről!

- Azt csak belátja, hogy a nép rosszul cselekedett?

- Amiért fellázadt? Nem, azt se látom be. Vegyük csak sorra a minisztereinket! Hány volt közülük a mi uralkodásunk alatt, aki valóban törődött a nép javával? Kettő: Turgot és Necker. Maga meg a kotériája száműzetésbe kényszerítette őket. Az egyik menesztése miatt lázadozás volt, lehet, hogy a másik miatt forradalom lesz. De beszéljünk egy kicsit a többiekről is! Ó! Elbűvölő emberek, igaz? Maurepas úr, a nagynénéim kreatúrája, az a dalköltő! Ne a miniszterek daloljanak, hanem a nép! Calonne úr? Tudom, volt egy bájos mondása, egy olyan mondás, amely örökre, fennmarad. Egyszer, amikor maga kért tőle valamit, már nem is tudom, mit, Calonne azt válaszolta: Ha lehetséges, amit kér, máris teljesítve van, ha lehetetlen, teljesítve lesz. Ez a mondás vagy százmilliójába került a népnek. Ne csodálkozzon hát, hogy a nép nem találja olyan elmésnek ezt a mondást, mint maga. Értse meg, asszonyom: ha megtartom mindazokat, akik szüntelenül sarcolják a népet, és meneszteni a nép barátait, a nép csak még jobban a kormány ellen fordul, még inkább elveszíti a türelmét.

- Jó! Akkor tehát joga van fellázadni? Rajta, hirdesse ki ezt a jogát! Őszintén szólva örülök, hogy csak nekem mondja ezeket a dolgokat. Mi lenne, ha mások is hallanák...

- Ó! igen, igen - vágott vissza a király -, nehogy azt higgye, hogy nem tudom! Tudom én, hogy ha a maga drágalátos Polignacjai meg Dreux-Brézé meg Clermont-Tonnerre meg Coigny és a többiek hallanák, hogy miket mondok, összesúgnának mögöttem, és vonogatnák a vállukat. Nagyon is jól tudom. De én is szánalmasnak tartom ám őket, igaz, egészen másképpen, szánalmasnak tartom a Polignacokat, akik kiszipolyozzák és egyre népszerűtlenebbé teszik magát, akiknek egyszer csak odaajándékozta az egymillió-kétszázezer frankot érő fénestrange-i birtokot; a maga Sartines-ját, akinek már évi nyolcvankilencezer frank kegydíjat adok, s aki nemrégiben kétszázezer frankot csikart ki magától segély címén; no és ott van Deux-Ponts herceg, akinek maga mindenáron kilencszáznegyvenötezer frankot akar adatni velem, hogy kifizethesse az adósságait; Marié de Laval és Magneville-né, akik húsz-húszezer frankos kegydíjat élveznek; ott van Coigny, aki busásan meg van fizetve, de amikor egyszer csökkenteni akartam a javadalmát, valósággal nekem rontott, és tán még tettlegességre is vetemedett volna, ha nem engedek a kérésének. Ezek az emberek, nemde, mind a maga barátai? Rajta, beszéljen csak róluk! De mondok én magának valamit, amit úgyse fog elhinni, mert igaz: azt mondom, hogy ha a maga barátai nem az udvarban volnának, hanem be lettek volna zárva a Bastille-ba, nos, akkor a nép nem akarná lerombolni a börtönt, hanem inkább megerősítené a falait.

- Nahát! - mondta a királyné dühtől elfúló hangon.

- Mondhat, amit akar, asszonyom, akkor is ez az igazság.

- Nos, a maga hőn szeretett népének már nem sokáig lesz alkalma gyűlölködni, mert a barátaim száműzetésbe vonulnak.

- Elmennek? - kiáltott a király.

- Igen, elmennek.

- Polignacék is? Diane és Yolande de Polignac is?

- Igen.

- Nagyszerű - kiáltott a király -, nagyszerű! Hála istennek!

- Hogyhogy nagyszerű? Hogyhogy hála istennek? Hát nem sajnálja, hogy elmennek?

- Dehogy sajnálom! Ha kell, pénzt is adok nekik az utazásra, csak menjenek! Az aztán jó befektetés lenne, annyi szent! Jó utat, uraim! Jó utat, hölgyeim! - mondta a király kedvesen mosolyogva.

- Ó, igen, igen! Tudom, hogy maga nagyon megértő a gyávaság iránt.

- Beszéljünk világosan! Most végül is igazat ad nekik vagy sem?

- Nem elmennek - kiáltott a királyné -, hanem megfutamodnak.

- Számít is az nekem! Csak legyenek minél távolabb!

- És ráadásul a maga családja ad ilyen nemtelen tanácsot nekik.

- Az én családom tanácsolja a maga kegyenceinek, hogy menjenek el? Nem is tudtam, hogy ilyen bölcs a családom. És mondja csak: a családom mely tagjai tesznek ily nagy szolgálatot a trónnak? Szeretném megköszönni a jótéteményüket.

- A nagynénje, Adélaïde, és a fivére, Artois.

- Artois grófja! Mit gondol? Nem akarja ő is követni a tanácsot, amit másoknak ad? Nem akar véletlenül ő is elmenni?

- De, könnyen lehet - mondta Mária Antónia remélve, hogy ezzel talán bosszúságot okoz a királynak.

- Bárcsak igaza volna - kiáltott XVI. Lajos -, bárcsak Artois is elmenne! Azt kívánnám neki, amit a többieknek: "Jó utat, kedves öcsém, jó utat!"

- Így beszél a fivéréről? - kiáltott Mária Antónia.

- No persze azért sajnálom is. Végtére igazán jó fiú, nincs se szellemesség, se bátorság híján, csak egyvalami hiányzik belőle, az ész; úgy viselkedik, mint egy párbajhős XIII. Lajos idejéből; óvatlan és kelekótya, rossz hírbe keveri magát, Caesar feleségét.

- Caesar! - sziszegte a királyné maró gúnnyal.

- Vagy Claudiusé, ha jobban tetszik, mert mint tudja, asszonyom, Claudius éppúgy cézár volt, mint Néró.

A királyné lehajtotta a fejét. E legendás hidegvér zavarba ejtette.

- Claudius - folytatta a király -, ha már ezt a nevet jobban kedveli a Caesarénál, nos, mint emlékezhet rá, Claudius egy este arra kényszerült, hogy bezárassa Versailles kapuit, mert meg akarta leckéztetni magát, amiért későn tér haza. Akkor is Artois grófja hozta magára a bajt. Nem bánkódnék hát Artois grófja után. Ami pedig a nagynénémet illeti: tudjuk, amit tudunk. Ő aztán igazán a cézárok családjából való. Na de nem mondok róla semmi rosszat, elvégre mégiscsak a nagynéném. Hanem ha elmegy, őutána se fogok bánkódni. S úgy gondolja, hogy sajnálnám, ha Provence grófja itt hagyna? Menjen csak! Jó utat, Provence gróf!

- Ó, neki eszébe se jut, hogy elmenjen.

- Ha nem, hát nem. Tudja, kedvesem, Provence grófja túl jól tud latinul hozzám képest, ezért én kénytelen vagyok angolul beszélni, hogy visszaadjam neki a kölcsönt. Provence grófja uszította ránk Beaumarchais-t azzal, hogy önhatalmúlag bezáratta a bicêtre-i tébolydába, a For-l'Évêque-be meg mit tudom én, hová, és persze Beaumarchais úr nem maradt adósunk. Á, szóval Provence úr marad! Annyi baj legyen! Tudja, mit mondok én magának, asszonyom? Egyetlen tisztességes embert ismerek a környezetében, és az Charny úr.

A királyné elpirult, és elfordította a fejét.

- A Bastille-ról beszélgettünk - folytatta kis idő múlva a király -, és maga nagyon sajnálta, hogy elfoglalták.

- Üljön le, felség - mondta a királyné -, úgy látom, sok mondanivalója van még számomra.

- Köszönöm, de inkább járkálnék, mert a séta jót tesz az egészségemnek, amellyel senki sem törődik. Igaz ugyan, hogy jó az étvágyam, de annál rosszabb az emésztésem. Most biztosan mindenki azt mondja: "A király megvacsorázott, és lefeküdt aludni." Nos, láthatja, hogy alszom-e. Fent vagyok, és emésztés közben politikáról beszélgetek a hitvesemmel. Ó, asszonyom, ez vezeklés, valóságos vezeklés!

- És miért vezekel, ha szabad kérdeznem?

- Annak a századnak a bűneiért vezeklek, amelynek én vagyok a bűnbakja; Pompadournéért vezeklek, Dubarrynéért meg a Szarvaskertért; azért a szegény Latude-ért, aki harminc évig raboskodott, és a szenvedése által lett halhatatlan. Na, ő is meggyűlöltette a Bastille-t. Szegény fiú! Ó, mennyi butaságot csináltam, asszonyom, milyen butaság volt tőlem, hogy nem álltam ellen a mások butaságainak! Hagytam, hogy üldözzék a filozófusokat, a közgazdászokat, a tudósokat, az irodalmárokat. Pedig, édes Istenem! azok az emberek igazából arra vágytak, hogy szerethessenek engem. Ha szerettek volna, dicsőséget és boldogságot hoztak volna az uralkodásomra. Rousseau például, akire úgy fenekedtek Sartines-ék meg a többiek... nos, én találkoztam egyszer Rousseauval, tudja, aznap, amikor maga Trianonba hívatta. Igaz, rendetlen volt a ruhája, és hosszú a szakálla, de különben igen derék ember volt. Ha felvettem volna a szürke posztóruhámat meg a gyapjúharisnyámat, és azt mondtam volna Rousseau-nak: "Menjünk, keressünk mohát a ville-d'avray-i erdőben"...

- Akkor mi lett volna? - vágott közbe a királyné mélységes megvetéssel.

- Akkor Rousseau nem írta volna meg A szavojai vikárius-t és a Társadalmi szerződés-t.

- Igen, igen, ismerem az észjárását - mondta Mária Antónia. - Maga óvatos ember, és úgy fél a népétől, ahogy kutya a gazdájától.

- Nem. Hanem úgy, ahogy a gazda a kutyától: nem kicsiség, ha az ember tudja, hogy a kutyája nem fogja megharapni. Tudja, asszonyom, amikor a Médorral, azzal a hatalmas pireneusi kutyával sétálok, amelyet a spanyol királytól kaptam ajándékba, nos, akkor roppant büszke vagyok a barátságára. Azt se bánom, ha kinevet, de úgy érzem, hogy ha a Médor nem volna a barátom, felfalna a nagy fehér fogaival. Hát azt mondom neki: "Jó Médor, okos Médor", ő pedig megnyalogat. Jobb szeretem a nyelvet, mint az agyart.

- Jól van, kedveskedjen csak a forradalmároknak, simogassa meg a fejüket, hízelegjen nekik!

- Tudja meg, asszonyom, hogy pont azt akarom csinálni. Igenis! Elhatároztam, hogy összeszedek egy kis pénzt, és úgy fogok bánni azokkal az urakkal, mint megannyi Cerberussal. Ott van például Mirabeau úr...

- Á! Mirabeau úr! Hadd hallom, mi a terve azzal a fenevaddal!

- Havi ötvenezer franktól olyan kezes lesz, mint az én Médorom, ha viszont várunk, még tán havi félmillióval se éri be.

A királyné szánakozva felkacagott.

- Még hogy a Mirabeau-félékkel barátkozni! Nem mondom...

- Bailly úr meg a művészetek minisztere lehetne... na, látja, az igazán kedvemre való minisztérium lenne... és akkor Bailly úr is meghunyászkodna. Bocsásson meg, asszonyom, hogy nem osztom a véleményét, de én inkább IV. Henriknek, az ősömnek a véleményén vagyok. Nem tagadhatja, hogy volt benne államférfiúi bölcsesség, és emlékezetes, hogy ő mit mondott.

- Ugyan mit?

- Azt, hogy ecettel nem lehet legyet fogni.

- Sancho Panza is ezt mondta, vagy valami hasonlót.

- És Sancho Panza boldoggá is tette volna Baratária népét, ha Baratária létezett volna.

- Felség! A maga megidézett őse, IV. Henrik farkast is fogott, nemcsak legyet: bizonyíthatja ezt Biron marsall, akinek leüttette a fejét. Ő tehát azt mondhatott, amit akart. De ha a király úgy beszél, ahogy ő beszélt, és úgy cselekszik, ahogy maga cselekszik, minden tekintélyétől megfosztja a királyi méltóságot, amelynek pedig a tekintély az éltető eleme. Akkor pedig elvész minden fenség. Tudom, hogy a fenség csupán egy szó, de ebbe a szóba összpontosulnak az összes királyi erények; aki tisztel, az szeret, aki szeret, engedelmeskedik.

- Ó, beszéljünk csak a fenségről - mosolygott a király -, beszéljünk csak róla! Maga például igen-igen fenséges jelenség, olyan tökélyre fejlesztette a fenséges viselkedés tudományát, hogy senki sem kelhet versenyre magával Európában, még felséges anyja, Mária Terézia sem.

- Értem. Azt akarja mondani, hogy ennek ellenére gyűlöl a francia nép.

- Én nem mondom, hogy gyűlöli, drága Antónia - mondta szelíden a király -, de talán csakugyan nem övezi olyan nagy szeretet, amilyet megérdemelne.

- Maga csak azt visszhangozza, uram, amit mindenki mond - vágott vissza vérig sértve a királyné. - Pedig én senkinek nem ártottam, jót viszont annál többet cselekedtem. Akkor hát miért gyűlölnének, ahogy maga mondja? Miért, hacsak azért nem, mert vannak egyesek, akik egész nap azt ismételgetik, hogy a királynét nem szeretik? Ugye, tudja, uram, hogy elég, hogy egyetlen hang ezt mondja, és máris száz másik ismételgeti, és aztán a száz hang is megszázszorozódik... Aztán pedig mindenki a tízezer hang után mondja: A királynét nem szeretik. És pusztán azért nem szeretik a királynét, mert egyvalaki azt mondta: "A királynét nem szeretik."

- Hát, Istenem... - mondta halkan a király.

- Hát, Istenem! - vágott a szavába a királyné. - Nem töröm magam a népszerűségért, de azt hiszem, hogy erősen eltúlozzák a népszerűtlenségemet. Igaz, nemigen dicsőítenek, de hát volt idő, amikor rajongtak értem, és mivel érdememen felül imádtak, most éppoly hevesen gyűlölnek.

- Nem tudja a teljes igazságot, asszonyom, és még mindig ámítja magát... A Bastille-ról beszélgettünk, igaz?

- Igen.

- Nos, a Bastille-ban volt egy terem tele csupa olyan könyvvel, amelyet maga ellen írtak. Gondolom, azóta elégették az egészet.

- És mit róttak fel nekem azok a könyvek?

- Tudja, asszonyom, én nem tekintem magam a vádlójának és a bírája se szeretnék lenni. Amikor ezek a gúnyiratok megjelennek, lefoglaltatom az egész kiadást, és úgy, ahogy van, a Bastille-ba vitetem. De előfordul, hogy egyik-másik gúnyirat mégiscsak a kezembe kerül. Most például éppen nálam van egy - csapott a zsebére a király -, mondhatom, förtelmes.

- Mutassa! - kiáltott a királyné.

- Nem lehet - mondta a király -, metszetek vannak benne.

- És maga ide jutott - mondta az asszony -, ennyire vak és gyönge, hogy nem keresi a mocskolódások forrását?

- Mást se csinálunk, csak azt keressük: már minden rendőrfőnököm beleőszült.

- Ezek szerint tudja, hogy ki a szerzője e gyalázatos irományoknak?

- Egyet mindenesetre ismerek a szerzők közül, a nálam levő gúnyirat szerzőjét, Furth urat, és itt egy 22 500 frankról szóló nyugta tőle. Mint látja, asszonyom, bizonyos esetekben igazán nem sajnálom a pénzt.

- És mi van a többi gyalázkodóval?

- Ó, a legtöbbjük Angliában vagy Hollandiában tengődő éhenkórász. Belemarnak az emberbe, feldühítik, erre keresni kezdjük őket, azt hisszük, hogy krokodilust vagy kígyót fogunk találni, meg akarjuk ölni, el akarjuk taposni, de végül csak egy férget találunk, olyan alantas, mocskos kis férget, hogy undorodunk az érintésétől, félünk, hogy bepiszkítjuk magunkat, hogyha megbüntetjük.

- Remek! De ha nem mer hozzányúlni a féreghez, vádolja szemtől szemben azt, aki a világra segíti őket! Nagyon valószínű, hogy az orléans-i herceg a nap.

- Na, tessék - csapta össze a kezét a király -, már megint Fülöppel hozakodik elő! Rajta, rajta, próbáljon csak összeveszíteni vele!

- Összeveszíteni az ellenségével, felség? Na, ez szép.

A király vállat vont.

- Ez az: így ferdítik el a tényeket. Maga például támadja az orléans-i herceget, aki pedig a parancsomra vár, hogy felvegye a harcot a lázadókkal, aki otthagyja Párizst, és Versailles-ba siet. Még hogy az orléans-i herceg az ellenségem! Érthetetlen, asszonyom, hogy miért gyűlöli annyira az orléans-i ágat.

- Tudja, miért jött Versailles-ba? Mert fél, hogy a távolléte feltűnő lenne a sürgés-forgásban; azért futott ide, mert gyáva.

- Már megint kezdjük - mondta a király. - Az a gyáva, aki kitalálta ezt a hazugságot. Maga pedig azért íratta meg az újságjaiban, hogy Fülöp gyáván viselkedett Ouessant-nál, hogy meggyalázza. Nos, ez rágalom, asszonyom. Fülöp nem viselkedett gyáván. Fülöp nem futamodott meg. Ha megfutamodott volna, nem is a család sarja volna. Az orléans-iak bátrak. Ez köztudomású. Az orléans-i ág első képviselője sokkal inkább III. Henrikre, mintsem IV. Henrikre ütött, és bátor férfi volt, bár nem feddhetetlen. Halálmegvető bátorsággal harcolt a casseli ütközetben. Fiának, a régensnek is fel lehet hánytorgatni egyet-mást az erkölcs dolgában, de tény, hogy oroszlánként harcolt Steinkerquenél, Nerwinde-nél és Almanzánál. Nem bánom, mondjunk csak feleannyi jót valakiről, mint amennyi elmondható, de ne szórjunk rágalmakat a fejére!

- Felséged azon van, hogy tisztára mosson minden forradalmárt. De majd meglátja, hogy ez az ember még miket fog művelni. Ha bánok valamit a Bastille-jal kapcsolatban, csak azt, hogy bűnözőket zártak oda, ő meg szabadon járkálhatott!

- No, ha az orléans-i herceg a Bastille-ban lett volna, most ugyancsak bajban volnánk - mondta a király.

- Miért, mi történt volna?

- Hát nem tudja, asszonyom, hogy az ő és a Necker felkoszorúzott mellszobrát hordozták végig Párizson?

- De tudom.

- Nos, ha az orléans-i herceget a Bastille-ból szabadították volna ki, most ő volna Franciaország királya, asszonyom.

- És maga talán még ezt is helyeselné - mondta keserű iróniával Mária Antónia.

- Hitemre mondom: igen! Vonogassa csak a vállát, asszonyom, de én, ha meg akarok ítélni valakit, igyekszem a helyébe képzelni magam. A trónus magasából nem lehet megismerni a népet, ezért én leereszkedem hozzá, és nem tudom, hogy ha polgár vagy paraszt volnék, elviselném-e, hogy az uraság a csirkéi vagy a barmai közé soroljon mint jogos tulajdonát. Hogy földművesként elviselném-e, hogy a földesúr tízezer galambja mindennap megegyen tíz-tíz szemet a búzámból, a zabomból vagy a hajdinámból, vagyis két vékára valót, a hasznom java részét, hogy a nyulai fosztogassák a lucernámat, a vaddisznói kitúrják a krumplimat, miközben az adószedői kiveszik a dézsmát a javaimból, ő, a földesúr szemet vet a feleségemre és a lányaimra, a király elveszi tőlem a fiaimat, hogy háborúba küldje őket, a papság pedig örök kárhozattal rémisztget.

- Mire vár, uram? - kiáltott a királyné villámló tekintettel. - Fogjon egy csákányt, és menjen, segítsen nekik lerombolni a Bastille-t!

- Hiába csúfolódik, szavamra mondom, hogy el is mennék, ha nem volna nevetséges, hogy a király csákányt ragadjon, holott egyetlen tollvonással is elvégezheti a munkát. Igenis, hajlandó lennék csákányt fogni, és az emberek megtapsolnának, mint ahogy én is tapsolok azoknak, akik lerombolják a Bastille-t. Tudja meg, asszonyom, hogy nagy szívességet tesznek nekem, és még nagyobb szolgálatot tesznek magának... igen, igen, magának, asszonyom, mert ezentúl nem csukathat be becsületes embereket a barátai szeszélye miatt.

- Becsületes embereket a Bastille-ba? Még hogy én becsületes embereket zárattam a Bastille-ba? Tán csak nem Rohan urat nevezi becsületes embernek?

- Ne olyanról beszéljen, akiről én magam se beszélek. Balul sült el az a dolog, mert a párizsi parlament kihozatta. Különben se volt odavaló egy egyházi méltóság, hiszen manapság a hamisítókat teszik a Bastille-ba... Csakugyan... mondja meg nekem, minek vannak ott hamisítók meg tolvajok? Éppen elég börtönöm van Párizsban, és éppen elég pénzembe kerül, hogy eltartsák azokat a szerencsétleneket. De az még hagyján, hogy hamisítókat és tolvajokat zártak a Bastille-ba. Sokkal nagyobb baj, hogy becsületes embereket is.

- Becsületes embereket?

- Bizony, bizony! Magam is találkoztam egy talpig becsületes férfival, aki be volt zárva a Bastille-ba, és csak nemrég szabadult.

- Mikor?

- Ma délelőtt.

- Találkozott ma este egy emberrel, aki délelőtt szabadult a Bastille-ból?

- Nemrég váltam el tőle.

- Ki az?

- Olyan valaki, akit maga is ismer.

- Én is ismerem?

- Igen.

- Mi a neve?

- Gilbert doktor:

- Gilbert, Gilbert - kiáltott a királyné -, csak nem az az ember, akit Andrée emlegetett, amikor magához tért?

- De, biztosan ő az, akár meg is mernék esküdni rá.

- Az az ember a Bastille foglya volt?

- Ne tegyen úgy, mintha nem tudná, asszonyom!

- Fogalmam se volt róla - mondta a királyné, aztán látva, hogy a király tamáskodik, hozzáfűzte: - Hacsak nem volt rá valami ok, amit elfelejtettem.

- Hát ez az! - kiáltott fel a király. - Az efféle igazságtalanságoknak mindig van valami oka, amit elfelejtenek. Lehet, hogy maga megfeledkezett mind a doktorról, mind pedig a bezárása okáról, de Charnyné nem felejtette el, efelől kezeskedem.

- Na de felség!

- Egész biztos, hogy történt köztük valami... - folytatta a király.

- Jaj! Hallgasson, felség! - kiáltott a királyné, és aggodalmasan tekingetett a kis szalon felé, ahonnan Andrée minden szót hallhatott.

- Hohó - nevetett a király-, attól fél, hogy Charny betoppan, és rájön valamire!

- Könyörgök, felség!... Charnyné tiszta erkölcsű asszony, és bevallom, inkább elhiszem, hogy az a Gilbert...

- Eh! - vágott közbe a király. - Csak nem azt a derék embert akarja vádolni? Tudom, amit tudok, és csak az a baj, hogy bár sok dolgot tudok, mégsem tudok mindent.

- Valósággal megdermeszt a határozottságával, felség - mondta a királyné a szomszédos szoba felé pislogva.

- Ó, én nyugodt vagyok - folytatta XVI. Lajos -, van időm kivárni a fejleményeket. A kezdet érdekes folytatást ígér, és hogy mi a történet vége, azt magától Gilbert-től fogom megtudni, ugyanis ő az orvosom.

- Az orvosa! Ez az ember a maga orvosa? Maga rábízza az első jöttmentre a király életét?

- Bízom az ítélőképességemben - válaszolt hűvösen a király -, és elhiheti, hogy Gilbert doktor lelke nyitott könyv előttem.

A királyné reszketett a dühtől és a megvetéstől.

- Gondolhat, amit akar, asszonyom, ez mit sem változtat rajta, hogy Gilbert tudós férfiú.

- Micsoda hiszékenység!

- Azt mondja, hiszékenység? Nos, én igen-igen kíváncsi volnék rá, hogy Mesmer úr nem volt-e bizonyos hatással magára és Lamballe-néra.

- Mesmer? - pirult el a királyné.

- Igen, ő... amikor négy évvel ezelőtt álruhában elmentek az egyik kezelésére... Jól dolgozik ám a rendőrségem, mindent tudok.

És a király szeretettel rámosolygott Mária Antóniára.

- Ha felséged mindent tud, ugyancsak jól leplezi, hiszen soha, egyetlen szóval se említette az esetet - mondta a királyné.

- Ugyan minek? A pletykalapok meg a gúnyiratok elégszer a szemére vetették ezt a kis óvatlanságot. De hadd térjek vissza a Gilbert és a Mesmer dolgára! Mesmer egy dézsa köré ültette magukat, mindenkit megérintett egy acélpálcával, és egyáltalán: szemfényvesztő módjára különféle hókuszpókuszokat csinált. Gilbert viszont nem bűvészkedik, egyszerűen ráteszi a kezét egy nőre, és az máris alszik, és beszél álmában.

- Beszél! - suttogta rémülten a királyné.

- Igen - folytatta a király igencsak élvezve, hogy még egy kicsit kínozhatja a hitvesét -, igen, Gilbert elaltatja, és ő beszél. És rendkívül különös dolgokat mond.

A királyné elsápadt.

- Andrée különös dolgokat mondott - suttogta.

- De még milyen különös dolgokat! - tette hozzá a király. - Igazán szerencséje van, hogy...

- Csitt! - fojtotta bele a szót a királyné.

- Csitt? Miért? Csak azt akartam mondani, hogy igazán szerencséje van, hogy csak én hallottam, amiket álmában beszélt.

- Könyörgök, felség, egy szót se többet!

- Készséggel engedelmeskedem, mert már alig bírom nyitva tartani a szemem, márpedig én eszem, ha éhes vagyok, és lefekszem aludni, ha elálmosodom. Jó éjszakát, asszonyom! És remélem, hogy a beszélgetésünk üdvös hatással lesz magára.

- Mire gondol, felség?

- Arra, hogy talán most már maga is eltűnődik rajta: a népnek igenis igaza volt, hogy lerombolta, amit mi csináltunk a barátainkkal. Most, hogy már tudom, mi a baj, remélem, lesz elég erőm hozzá, hogy megakadályozzam. Szép álmokat, Antónia! - Kifelé indult, de hirtelen visszafordult, és azt mondta: - Most jut eszembe! Szóljon Charnynénak, hogy béküljön ki a doktorral, ha ugyan még nem késő. Jó éjt!

Lassú léptekkel távozott, maga csukogatva az ajtókat maga mögött, az olyan műszerész elégedettségével, aki meg tudja becsülni a jó zárakat.

A király alig tízlépésnyire járt a folyosón, amikor a grófné kirontott a szobából, az ajtóhoz szaladt, és rátolta a reteszt, aztán az ablakokhoz, és összehúzta a függönyöket.

A mozdulatai hevesek, szenvedélyesek voltak, őrjöngő dühről árulkodtak.

Aztán megbizonyosodva felőle, hogy senki sem láthatja, hallhatja, odament a királynéhoz, térdre rogyott előtte, és szívet tépően zokogni kezdett.

- Mentsen meg, asszonyom! - kiáltotta. - Isten nevére kérem, mentsen meg! - Egy ideig hallgatott, aztán nagyot sóhajtva még annyit mondott: - És mindent elmondok magának.

4. Ne törődj a kicsiségekkel, ha nagyot akarsz. ^[VISSZA]

10. Azon olvasóink kedvéért, akik talán kevésbé jártasak az erdőjog rejtelmeiben, elmondjuk, hogy a bikkmakk a bükkfa termése, melyből meglehetősen jó minőségű olajat lehet ütni. A szegények számára valóságos manna ez a termés, az ég ajándéka két hónapon át. ^[VISSZA]

12. Világi írók gyűjteménye. ^[VISSZA]

21. Később La Fayette felhívta rá a figyelmet, hogy a kék-piros az orléans-iak címerének színe is kiegészítette hát a fehérrel, és azt mondta azoknak, akiknek ő adott háromszínű szalagot: "Ez a kokárda bejárja majd a világot." ^[VISSZA]