Kitört a háború…
Még csak tervezgették a jobb elmék a Pesten létesítendő állandó magyar színházat, és Széchenyi István már aggódva figyelmeztetett arra, hogy nekünk nem hivalkodó pompa-napi palotára van szükségünk, hová dologtalanul, ünnepként járunk, hanem olyan meghitt, a szellem ragyogásától fénylő színházra, amelyben dolog után, naponként fordulunk meg emberségünk csiszolni, szellemünk fényesíteni, magyarságunk gyarapítani.
De abban sem tudtak megegyezni a döntésre hivatottak, hol emelkedjen az új magyar színház. Széchenyi István a városközpont mellett érvelt, a Duna-partra álmodta a magyar teátrumot, a megyei urak az olcsóbb külvárosi telken s hamarjában kívántak építkezni.
1837. augusztus 22-én megnyílt a pesti Magyar Színház; igaz: jelentéktelen s fordított színdarabbal, igaz: az előadás előtti pillanatokban még mesteremberek kalapáltak, fúrtak, faragtak az alig elkészült épületben, igaz: nem volt jelmeztár, díszlettár, könyvtár, igaz: a keddi megnyitó előadás előtt szombaton érkeztek meg a színészek Pestre, igaz: sár és portenger övezte Thália pesti magyar otthonát – de a derék megyei urak elmondhatták: akartuk a magyar színházat, s lett állandó magyar játékszín Pest-Budán.
Hazafiak: ünnepeljetek!
És ünnepeltünk: mert a Duna mentén évszázadok óta politikában, szellemi életben német szó uralkodott, mert ügyeinkben nálunk nélkül rólunk Bécsben intézkedtek, mert Pesten német színészek német színházban német színdarabokat játszottak, német operát énekeltek; mert Pesten a németek voltak otthon, mi voltunk idegenek.
Ünnepeltünk: 1837. augusztus 22-én a pesti Magyar Színházban a felszabadulás lehetőségében gyönyörködött az egybesereglett sok száz magyar.
Ünnepeltünk: nemzeti adakozásból, hazafiúi felbuzdulásból, gazdagok aranyforintjaiból, szegények krajcárjaiból, kétkezi munkájából, adományaiból megépült, létrejött a pesti Magyar Színház.
Ünnepeltünk: nincs tíz éve, hogy Széchenyi István azt akarta hinni, Magyarország nem volt, de lesz, s íme: színházunk már áll, bizonyítva hazafiúi hitünk, elszántságunk szilárdságát, erejét.
Ünnepeltünk: a boldog ragyogású nézőtéren sokan hitték, Magyarország nem lesz, de – van.
A függöny legördült, jöttek a hétköznapok. Hamar kiderült: a hazafiúi lelkesedés képes semmiből színházat emelni, de képtelen a felépült színházat eltartani. Fogytak a nézők, üresen ásítozott a nézőtér, elapadtak az adományok.
Thália magyar otthona kongott.
A magyarok vitatkoztak: operát játsszunk vagy színműveket? Eredeti drámák jutalmazására költsük a kevéske pénzt, vagy drága énekesekkel örvendeztessük meg a pesti közönséget? Aki hazafi, nézzen színdarabokat, s unatkozzon a teátrumban? Ha valaki operába jár, s elandalodik az énekesnő bájteli hangjain, az hazaáruló? Hazafias oktatóintézmény a színház, vagy örömteli, művelt mulatság, ünnepi szórakozóhely? Operaénekesekért lelkesedjünk vagy színészekért? Schodelné Klein Róza vagy Lendvayné Hivatal Anikó? Opera vagy színmű? Mulatság vagy oktatás? Művészet vagy politika? Esztétikum vagy hazafiság?
Elszabadultak az indulatok, röpködtek a goromba jelzők, ócsárolták egymást az ellenfelek; volt, aki az operát ármányos ostobaságnak nevezte, percnyi életű, hívságos divatcikknek, amelyre a következő nemzedék már emlékezni sem fog; volt, aki azt állította: az opera ellenségei korlátolt ostobák, önteltek, irigy ízlésdiktátorok, itt az ideje kiseprűzni őket a magyar szellemi életből; Schodelné hiú és nagyhangon kárpáló primadonna, úgy viselkedik, mintha más érdemes személy nem létezne színházi életünkben, csak ő – így a színműpártolók s az elvakultabbak hozzátették: még énekelni sem tud igazán; Schodelné európai rangú énekesnő, színházunk drága kincse, kijár neki a tisztelet s kényeztetés, különösen mert hogy ily parlagi környezetben kell fellépnie – védték kedvencüket az operabarátok, s akadt, aki úgy gondolta: ha a pesti Magyar Színház csak operát játszana, nem. lenne többé pénzhiány és költségvetési gond.
Éljen az opera! Halál az operára!
Tegnap a boldog ragyogású nézőtéren lelkesült magyarok együtt ünnepelték a pesti magyar színház megnyitását: Árpád ébredésé-t; ma újságok hasábjain, nyilvános vitákban dühödten acsarkodnak egymás ellen e lelkesült magyarok: kinek az opera, kinek a színmű!
Aki megszólal, magát tartja legkülönb magyarnak, hazafinak! Aki megszólal – akár bölcs, akár ostoba, akár operabarát, akár színműpártoló – eltökélt szenvedéllyel vív hazafiúi igazáért.
Kossuth Lajos börtönben, Wesselényi Miklós börtönben, Pesten házak százait sodorta el az árvíz, Bécsben magyarokat sújtó rendeletek megszigorításán töpreng Metternich, és Pesten, Budán a haza legjobb elméi (s a lelkes ostobák!) azon vitatkoznak: színmű vagy opera?
Magyar játékszín, 1839.
Bajza József színházi szózatának élén szikrázó mondat: Nem tetszeni, hanem használni akarok!
Aranykorunk erkölcsi alapelve, Széchenyi István fogalmazta meg a Hitel előszavában a kor emberének feladatát: célunk nem az, hogy számos úgynevezett jóakarókat s barátokat szerezzünk, kik egy nap egekbe emelni, más nap pedig sárral lennének hajlandók bennünket hajigálni, amint ti. hiúságoknak kedvezünk vagy ellenezünk, hanem hogy használjunk.
Volt oka aggodalomra, ha szertenézett kies hazánkban: fényleni soknak legfőbb célja, nem – használni.
De a legjobbak felsorakoztak mögé: használni akartak, szolgálni hazát, nemzetet.
1841 kora tavaszán Kossuth Lajos a Pesti Hírlap vezércikkeiről: Használni kívántak, nem fényleni!
Álmodott szabadságunk feltündöklő pillanatában, 1848 nyarán Petőfi Sándor ellobbanó életének evangéliuma: Használni, s nem ragyogni akarok!
Használni, nem ragyogni! – így gondolták a megyei urak is a harmincas évek derekán, amikor – ha kellett, akár gróf Széchenyi István akarata ellenében – védték a maguk színházépítési elképzeléseit, álmait. Használni akartak, hittek Széchenyi fénylő szavának: Magyarország nem volt – de lesz. Használni akartak: felépítették a pesti magyar állandó teátrumot.
Használni akartak, s idő múltán elmondhatták: munkájuk, áldozatkészségük, elszántságuk, tetteik eredményeképpen áll a magyar színház, s léte hirdeti: Magyarország nem lesz – de van.
Akartuk: lett. Felépítettük: van.
Akik úgy gondolták, itt van már a Kánaán, operába jártak, gyönyörködtek a művészetben, muzsikában, énekesnők bájos trilláiban, boldogok voltak a meleg fényű, aranytüzű nézőtéren: élvezték az általuk megteremtett, kiharcolt új életet.
Akik tudták, messze még a magyar Éden, színházba jártak, a magyar irodalom s színjáték ügyében kardoskodtak, elérendő nemzeti céljaink, felnőtt önállóságunk érdekében öntudatunk, éberségünk erősítését szorgalmazták; a mai napnál többet a holnaptól reméltek.
Kitört az operaháború. Kinek az opera, kinek a színmű?
Kitört az operaháború: kinek a jelen, kinek a jövő!
Vannak hamis próféták, akik azt hirdetik nagy gonoszan, hogy már megállhatunk, mert itten az ígéretnek földje van!
Bajza József, aki csak elvétve járt operába, 1839 őszén higgadt elemzést írt a pesti magyar színház helyzetéről: van egy kiváló énekesnőnk, vannak remek színészeink, állandó magyar színház működik Pesten, s olykor elragadóan csendül fel falai között valamely szép idegen opera; igen, már sok mindent elértünk, álmainkból néhány valóra vált, a hajdani vándorszínésznyomor a múlté, légszesszel világított színházunk ragyog, kocsiszín helyett színpadon, színházban lépnek fel színészeink, kocsmapadok helyett zsöllyékben andalodik az úri közönség, falura száműztük az ekhósszekeret, Pesten már hintók röpítik a színészeket…
Csak az isten szerelmére egy pillanatig el ne higgyük, ne gondoljuk, ne áltassuk magunk, hogy itt van már a Kánaán!