Balogh József
A nemzeti önismeret eszközei

Mikor néhány év előtt a nemzeti karakterológia divatját éltük, egy gyűjteményes kötetben a magyar írók és tudósok kis csoportja kísérletet tett rá, hogy választ adjon az akkor is, de mindenkor izgató kérdésre, hogy mi a magyar? Keresztury Dezső* szép vázlatban rajzolta meg itt a nemzeti önismeret útját, amelynek csak egy forrását mellőzte, azt, amely idegenben fakad: a nemzetnek azt a képét, mely külföldi megfigyelőinek, bírálóinak, tanulmányozóinak szövegeiben tükröződik. Alighanem szándékosan, mert ugyane kötetben Eckhardt* Sándor vállalkozott viszont a magyarság külföldi arcképének megszerkesztésére. Mint ő maga mondja, cikke nem a magyarságra vonatkozó külföldi irodalom ismertetését adja, hanem „megpróbálja kifejteni az európai köztudatból azt a felületi képet, mely az átlagemberben begyökerezhetett, s amin a legtárgyilagosabb könyv is csak keveset tud változtatni”. Ebben a mivoltában Eckhardt* cikke első és hasznos kísérlet a magyarságról kialakult fonák fogalmak, mondhatnánk: torzképek számbavételére. Igaza lehet Eckhardtnak*, hogy a karikatúra nagyobb népszerűségre számíthat, mint a komoly szándékú portré, s az is helyes – amit ő már nem mond –, hogy a karikatúra kiütköző szertelenségeiből a jellem alapsajátosságaira lehet következtetni. Ám ha a nemzet önmegismerésre törekszik, nem érheti be külföldön élő torzképével: saját, kifelé vetülő arcképeinek lehetőleg teljes gyűjteményére van szüksége. Mint az egyén, a nemzet is élete nagy perceiben saját énjének kínzó titkaival tanácstalanul áll szemben: Ágoston* híres szavával „nagy rejtvénnyé válik önmaga számára”.

E rejtvénynek persze – tudjuk jól – nincs kielégítő megfejtése. Az egyéniség örök titok marad önmaga számára is – a nemzet jelleme még fokozottabb mértékben felfedhetetlen. De vizsgálatáról ezért még nem kell – nem is lehet – lemondani: az önismeretre való törekvés egyénnél, nemzetnél erkölcsi parancs, keserű gyakorlati szükség. Kis nemzetet, mint a magyart, harcaiban: önmaga érvényesítésében csak hibáinak és erényeinek, gyengéinek és erejének ismerete vezérelheti. Harcai a mindenkor és törvényszerűen erősebb külvilág ellen folynak, s az erősebbnek eszköze az is, hogy a gyengét „vétekbe ejti”. Így a kis nemzetnek valóságos vétkeivel, vagy olyanokkal, melyeket ellene megkonstruáltak, kell megküzdenie; de hogyan küzdhessen, ha nem tudja, mit vetnek szemére – mit méltán s mit méltatlanul? A nemzeti önismeret egyik fontos, nélkülözhetetlen forrása a külföld vélekedése – országunknak és népének, múltjuknak és jelenüknek leírása, méltatása s elemzése, bírálata vagy rágalma, arcképe vagy torzképe.

A magyarságnak ezt a képét idegen nyelvű szövegek őrzik – a történeti ábrázolások vagy útleírások ezrei, levelek és röpiratok, memoárok és hírcédulák tömegei. Áttekinthetetlen és jórészt már megszerezhetetlen anyag ez, amelyhez a nagy európai közkönyvtárakban végzett kutatások közelíthetnek, de özönével vannak olyan publikációk is, amelyeket valamely gyűjtemény csak egyetlen példányban mentett meg. Egy magyar főúrnak köszönjük, hogy ennek a felbecsülhetetlen értékű matériának legalább egy részét a magyar fővárosban megtaláljuk. Ha Apponyi Sándor* gróf szép és művelt életének évtizedeit nem áldozta volna e gyűjtőmunkának, ha lengyeli kastélykönyvtára katalógusát négy hatalmas kötetben (1903., 1925., 1927. nem tette volna közkinccsé, ha gyűjteményét nem hagyományozta volna nemzetére: a magyarság szegényebb volna azzal a nagy szellemi tapasztalattal, melyet az így megőrzött külföldi irodalom tanulmányából meríthet.

De gyűjtésének Apponyi Sándor* gróf időhatárt szabott: a XVIII. század derekán megállt, ezen a koron túl a magyarságról szóló idegen könyvanyag nincsen összegyűjtve, sehol át nem tekinthető, katalógus, lajstrom vagy összefoglaló feldolgozás hiányzik róla. Ha a magyarság külföldi tükörképét keressük a Rákóczi kortól napjainkig, sötétben tapogatózunk. A Magyar Nemzeti Múzeum könyvkincsében az ilyen tárgyú könyvek ezrei lappanganak, de még több az, ami Magyarországon hiányzik, s csak a külföldi nagy gyűjteményekben található meg. A magyar önismeretnek ezek a forrásai voltaképpen még nincsenek feltárva – várunk a varázsvesszőre, egy új Apponyi Sándorra*. Csak a nemzet maga vállalkozhatik erre a nagy feladatra, mely ma égetőbb, mint valaha volt – égetőbb, különösen a XIX. század irodalmára vonatkozóan, mely a magyarságról szóló felfogások és hiedelmek, politikai nézetek és marasztaló ítéletek kútforrása és adattára, – egy arzenálra való ellenünk szegzett ágyú, amelyeknek erejét és fegyverfortélyait csak részben ismerjük.

A nemzet nem mondhat le róla, hogy kétszáz év külföldi „hungariológiai” irodalmát végre összegyűjtse, áttekintse, regisztrálja és feldolgozza. Ha lemond róla, súlyosan vét elemi érdekei ellen.

Az emberiség újabban szeret „centenáriumokban gondolkodni”. Kerek évszámok, tizedes és százados évfordulók elevenítik fel az emberiség, a nemzet nagy fiainak emlékét. Mindenki tudja, hogy az évszámoknak ezek a véletlenei elég felszínes emlékeztetők: de az emberiség oly nagy gondokkal és oly temérdek ismerettel küszködik, hogy szinte minden alkalom jó, amely kiváló eseményeket és embereket felidéz. A centenáriumok divata nemegyszer hasznos divat; ha az alkalom külsőleges is, az alkalmi megemlékezés mélyén tanulság rejtőzhetik.

Apponyi születésének századik évfordulója (1944) több, mint „kegyeletes alkalom”.

Nem véletlen, hogy Apponyi Sándor* a „diplomáciai” témát kereste meg magának a könyvgyűjtésben is. Két nagykövet leszármazottja: nagyatyja Párizsban, atyja Londonban képviselte a monarchiát. A két Apponyi ház termei évtizedeken át gyűjtötték össze a nyugati világ legfényesebb elméit. Ő maga Párizsban született, Londonban nevelkedett; ott is lett könyvgyűjtővé. Két diplomata avatta a könyv szerelmesévé: Van der Meyer, Hollandia követe s Kálnoky Gusztáv* gróf, a későbbi külügyminiszter. Egyetemi tanulmányai Münchenbe vitték, ahol a XIX. század egyik legkiválóbb egyház- s vallástörténészének s gondolkozójának, Ignaz Döllingernek* tanítványa s híve lett. Döllinger* házában ismerkedett meg a nála tíz évvel idősebb nagy angol historikussal és könyvgyűjtővel, lord Actonnal*, akihez csakhamar bizalmas barátság kapcsolta. Nem maradt hatás nélkül Apponyira az sem, hogy Actonnak* – a Cambridge Modern History megteremtőjének – Európa különböző tájain, három rezidenciájában három nagy kézikönyvtára volt.

Apponyi Sándorban* volt valami a szerzetes áhítatos könyvszeretetéből. Nagyanyai ágon az olasz Nogarola grófi családból eredt. Finom ízléssel kereste össze ebben a családjában is a humanisztikus hagyományokat. A jeles magyar filológust, Ábel Jenőt* véve maga mellé, kiadta egyik veronai ősének, Isota Nogarolának, a XV. század humanista asszonyának műveit.

De a bencés lélek a mecénáséval párosult benne. Nemcsak Döllinger* és Acton*, nemcsak literátus atyja s nagyatyja szellemi impulzusa hatottak rá, hanem Duc d'Aumale* ragyogó példája is, akit jól ismert, és aki chantillyi birtokát és gyűjteményeit nemzetére hagyományozta. Így korán foganhatott meg a terv, hogy a lengyeli kastély mint nemzeti alapítvány az utókornak szolgáljon.

A nemzet nagy adósa Apponyi Sándornak*. Nemcsak a páratlan gyűjtemény, amely a Nemzeti Múzeum könyvtárának híres Apponyi-termét díszíti, a lengyeli kastély és uradalom is a nagylelkű adományozót dicsérik. Megülheti-e a nemzet méltóbban Apponyi centenáriumát, mint azzal, hogy gondolatát kiteljesíti, életművébe elmélyed, gyűjtőmunkáját folytatja?

Érthető, hogy a hazai karakterológia divata a két világháború között bontakozott ki: soha nagyobb szüksége nem volt a nemzetnek az önismeretre, mint ezekben az évtizedekben. Egyén és nemzet sorsának párhuzamától nem lehet elszakadni, minduntalan visszatérünk rá. Az élet nagy válságai az egyént magábaszállásra késztetik, a nemzetet önmegismerésre sarkallják. Trianon egy félelmetes ellenséggel ismertetett meg bennünket – az ellenünk szegzett propagandával, a valóságnak és a tendenciának azzal a szövevényével, mely ilyként egyszer már győzedelmeskedett felettünk. Nem szabad felednünk – úgy, ami tegnap megtörtént, holnap megismétlődhetik.

Soha nagyobb szükség nem volt rá, hogy az önismeretnek azokat a forrásait megnyissuk önmagunk, a nemzet számára, amelyek a magyarságról szóló idegen nyelvű irodalomban rejtőznek. Nem érhetjük be azzal, hogy – amint ezt e cikkben már egyszer említettük – a Magyar Nemzeti Múzeum alighanem gazdag tárháza ennek az irodalomnak. Alighanem, mondom, mert tudom, de nem győződhetem meg róla, hiszen ez a könyvanyag természetesen belé van ágyazva a Széchényi Könyvtár általános könyvkincsébe. Csak bibliográfia, vagy – ha úgy tetszik – Apponyi Sándor* módjára készült kitűnő, speciális „leíró” katalógus igazíthatna el bennünket ebben az útvesztőben. Ilyen vezetőink nincsenek.

Meg kell teremteni őket – nem lehetünk meg nélkülük. A magyarság régen, főként azonban a múlt század nyolcvanas éveitől kezdve küszködik a feléje áramló barátságtalan atmoszférával, melyből a múlt világháború alatt aztán a gyűlölet pokolgőzei kezdtek égig emelkedni. Külön nagy tanulmányra várna annak vizsgálata, hogy az Európa-szerte kialakuló magyargyűlöletnek – melynek száz év előtt úgyszólván még nyoma sem volt – mik a politikai-lélektani okai. A reformkorban, a szabadságharc alatt, az elnyomatás évtizedeiben, de még a kiegyezést követően is jó ideig élveztük a művelt nemzetek rokonérzését: valamikor a múlt század alkonyán ez a szimpátia elszikkadt, és az epés bírálatnak, a kemény ítéletnek, a haragnak és a szenvedélynek adott teret. Ebből a légkörből született Trianon. A gyér hírek, amelyek a második világháború alatt eljutnak a Duna partjaira, olyasmit mutatnak, ami rosszabb annál is, amit a múltban már el kellett tűrnünk.

A drámai hős reádöbben, hogy a „világ” nem azt az arcát látja, amelyet ő maga alkotott önmagáról, s amelyet a valóságos arcának tud, hanem merőben mást. Annál szörnyűbb a felismerés, minél nyilvánvalóbb, hogy a „világ” ítélete talán szigorú, talán méltatlan, de mögötte valóság is lappang, s indulat kérdése, miként mérlegeli a közvélemény ezt a kelletlen valóságot. A magyarságnak is rá kellett jönnie, hogy a XIX. század hajnalán kialakult képe mellett, mely oly rokonszenvesen tükrözte szabadságszeretetét, törhetetlen vágyát a függetlenség után, politikai és felekezeti türelmét, lovagiasságát – lassan-lassan egy másik kép kezd kialakulni: a fellengző, népelnyomó, szertelen és szenvedélyes, a nemzetiségekkel szemben türelmetlen, kegyetlen és politikailag összeférhetetlen magyarnak képe. Aligha lehet kétes, hogy ez az új kép abban a Bécsben született, mely 1848-cal szemben végletes bírálatra hajlott+, s ítéletének annál végletesebbnek kellett lennie, minél hangosabb volt a magyar emigráció vádja az osztrák elnyomással szemben, minél konokabb volt a leigázott országban a nemzet ellenállása és minél több rokonszenvet tudott a magyar ügy nyugaton és keleten önmaga iránt felkelteni. „A magyarnak története lezárult – hirdette egy dr. Johann Christian Seiz* nevű író Lipcséből, 1854-ben –, mint nép távozott a világ színpadáról, s végső sorsa az, hogy Ausztriában feloldódjék. Régóta előre látta ezt. Az egyetlen jelentősebb emlék, amely Európában volt létéről számot ad, Corpus Jurisa. Nem hagy hátra a görögök és rómaiak módjára, építészeti emlékeket, melyekből az utókor egy elsüllyedt nép nagyságára következtethetne+.”

Kilencven év előtt az osztrák elnyomás így akarta eltemetni a magyart. Nem természetes-e, hogy ehhez a „dekadencia-elmélethez” – mely történeti közhely gyanánt oly gyakorta kísértett más nemzetek életében is, s amely különösen sűrűn újul fel a magyar közfelfogásban (Seiz* céloz is reá) – Ausztria Európa-szerte meg akarta gyökereztetni a magyarok immanens vétkeiről* szóló elméletet? A kiegyezés művének logikus következménye volt, hogy a magyarországi nemzetiségek, amelyek a poraiból feléledő magyar állam kisemmizettjeinek vélték magukat, a magyarról egykor a Bécsben kialakított kedvezőtlen képet átvették. Eötvös nemzetiségi törvénye* az így kifejlődő agitációnak méregfogát akarta eltávolítani. A kísérlet csak ideig-óráig bizonyult sikeresnek: a nemzetiségek mind öntudatosabbá váló követelései megett hamarosan elhelyezkedtek azok a világpolitikai erők, amelyek a monarchiát Achilles-sarkán, a kisebbségek szertehúzó, birodalombontó törekvésein vették célba, hogy így magát a dunai nagyhatalmat sebezhessék halálra. A múlt század végén pánszlávizmus és pángermanizmus versenyeztek egymással, hogy a Habsburg-monarchia legszilárdabbnak látszó magvát, Magyarországot rendítsék meg az európai közvéleményben. A magyarellenes propaganda ekként lett a nagypolitika eszköze, az első világháború ellenünk ennek a propagandának jelében folyt, s ennek jelében ért véget.

Miközben Magyarországról ítélkeztek, a győztesek szeme előtt a magyarnak az a képe lebegett, amely a szabadságharc alatt keletkezett Bécsben és hazánk perifériáin, amelyet az abszolutizmus teljesített ki, s amelyet a kisebbségek nemzetközi agitációja vitt át a világ köztudatába. Wickham Steed* és Seton-Watson*, de Beneš*, Osuský* és számos agitátortársuk végső soron az osztrák „grossdeutsch”* propaganda tején nevelkedtek.

A múlt világháborút nem a harctéren vesztette el a magyarság, hanem a nyugat-európai közvéleményben: a magyarnak azzal a képével szemben, amelyet ellenfelei állítottak a világ elé, nem tudott olyan képet vetíteni, amely meggyőző erővel védhette volna meg jogait. Nem utolsósorban azért történt ez így, mert ellenfelei érvelésének tartalma áttekinthetetlen labirintus volt a magyarság számára, nem tudta azt, amit mások róla tudni véltek.

Apponyi Sándor* gróf életművét nemcsak kegyeletből s nem is egyedül tudós gyűjtővágyból kell folytatnunk: a magyarságról szóló külföldi irodalmat az önvédelem parancsoló érdekéből kell hozzáférhetővé és áttekinthetővé tenni. De ellenfeleink ítéleteit, érveit, bizonyítékait sem azért kell csupán megismernünk, hogy támadásaikat kivédhessük; nem az apologetika s nem is a taktika parancsolja ránk ezt a munkát, hanem az önismeret szüksége „Tévedni a halandó gyöngesége, de önismeretre törekedni az Isten parancsa, a világvégzet, mely az egyéneket és népeket csalódásaik által bünteti”, idézi Kemény Zsigmondból* Keresztury. Hogy „csalódásaink” ne forduljanak büntetésünkké, hogy önismeret híján ellenfeleink támadásai ne váljanak ismét kivédhetetlenekké, hogy a világzivatarból a nemzet legnagyobb értékeit kimenthessük: sok más egyéb sürgős teendő mellett nem szabad elfeledkeznünk Apponyi gyűjtésének – mint az önismeret egyik bő forrásának – gyors, céltudatos, rendszeres folytatásáról. A teljes Apponyiana, ha valóban használni fogják, kiaknázzák, és feldolgozásaiból okulni készek, a nemzet erkölcsi és politikai megújulásának egyik hathatós eszköze lehet.




Hátra Kezdőlap Előre