Illyés Gyula
Hírünk a világban

Balogh József cikke a Magyar Csillag legutóbbi számában tán a célnál is, amit kitűzött, több figyelmet kelt azzal, amit a cél felé menet súrolt. Magyarságismeretünk és európai helyzetünk egyik legkényesebb – legfájóbb s legtitkoltabb – pontját érintette. Azt, hogy mint vélekedik a külföld rólunk, s mi hogy fogadjuk ezt a véleményt. Elbírjuk már e körül a tiszta szót? Szembe tudunk már nézni vele? Nem kis fába vágta fejszéjét, aki ezt a kérdést akarja kibontani. Kegyetlen igazság bevallására s kimondására kényszerül.

Hírünk a világban? Ezt mindenki ragyogónak véli, gondolkodás nélkül. Amit ugyanis az egyén nem engedhet meg magának, azt a népek pironkodás nélkül űzik: nekiszabadultan magasztalják magukat, s ezzel végzetesen félrevezetik önmaguk. A népek elvárják, hogy gyermekes dicsekvésüket a világ komoly férfiszónak, szinte tudományos megállapításnak vegye. Ha nem így történik, valósággal megdöbbennek, rosszindulatot, félrevezetést, ellenséges hírverést emlegetnek. Legtöbbször igazuk is van. Orvosságul azonban ők is csak a hírveréshez, ennek fokozásához folyamodnak. Szónokokat és betűvetőket bérelnek, akik egy-egy idegen nyelven mondják szemükbe, amit ők otthon magukról hirdettek. Így épülnek azok a frázislégvárak, amelyek összeomlása annyiszor omlaszt össze valódi érzéseket is.

A külföldet járó jó szemű és jó érzékenységű magyar ismeri ezt a megdöbbenést. Balogh drámának nevezi, én nemegyszer keserűen nevetségesnek, szégyenletesnek és megalázónak tapasztaltam az élményt, amelyben az ártatlanul magabiztos, az otthon úgy elkapatott magyar külföldön részesül a hivatalosan udvariaskodó hangok s az imént említett visszhangok elzengése után. A drámai hőst rokonszenv helyett hűvös gúny, csendes megvetés s a magahittnek kijáró lemosolygás övezi. Legyinthetnénk, ha ez csak az egyént fogadná. De – a XX. század nemzetközi politikájának nagy döntései bizonyítják – az egyénnel éreztetett vélemény csak ízelítő abból, ami a nemzetet várja. S így még jó is, hogy az egyén meg-megkapja ezt a figyelmeztetést. A maga részéről figyelmeztetheti nemzetét. Ezt teszem.

Mindenképpen megrendítő a kép, ahogy a semmit sem sejtő magyar egy kicsit parádésan, egy kicsit kérkedőn kiáll a világ tekintete elé, s Rákóczit, Kossuthot, a kereszténység védelmét, immár ezeréves hazáját említve szabad s nagylelkű népnek mutatkozik be – s a „népek hazája” a Herdertől* Seton-Watsonig terjedő értesülésekre emlékezve némán végigméri őt. „Kossuth”, mondja ismét a magyar, és mivel neki e név valaha szent volt, azt hiszi, varázsigét mond. Pontosan annyit mond, mintha egy olasz Kecskemét választói előtt azt mondja, hogy Cavour*. „Rákóczi!”, emeli fel hangját a magyar. Ez egy száműzött Szaniszló* nevének madridi kiejtésével egyértékű, ne áltassuk magunkat. Elmondtam egyszer*, milyen röptű vita keletkezett egy sereg svéd, lengyel, bolgár, olasz, horvát diák közt Párizsban afelett, hogy melyikük nemzete védte meg a nyugati kereszténységet a barbár kelettől. Mindegyik védte, de mind elsősorban önmagáért – ezt a nyugat éppoly jól tudja, mint mi, mint lelke mélyén az az ártatlan magyar is, aki megmosolyogni-megsiratni való mozdulattal csőstől várja az elismerést és dicsőséget ott, ahol egy perc múlva jó, ha az első csapdán átesik valahogy.

Hírünk a világban riasztó, alig más, mint az „et saggitis hungarorum*...” idején, ezzel számot kell vetnünk. Végzetes bűn volna tovább is áltatni magunk. Számot kell vetnünk azzal, hogy mikor ezeréves múltunkat emlegetjük, a külföld ajkán elnéző mosoly jelenik meg: melyik nép nem ezeréves? S mi érdem van abban? S általában a múlt ilyen emlegetése! Alig különbözik ez attól, mint mikor az egyén úton-útfélen őseivel kérkedik, pár száz éves nemességével van nagyra. Szomszédaink felé vágunk vissza vele? Tájékozatlanságunk e téren is végzetes.

Kialakítottunk egy-egy képet a környező népekről, s abban a hiszemben élünk, s kint is úgy viselkedünk, mintha a világ is úgy látná őket. Nem, a világ merőben más színben látja őket, az ő ügyes viselkedésük és hírköltésük következtében, ahogy – ugyancsak az ügyes hírköltés meg a szerencsétlen körülmények következtében bennünket is jó ideje másképp lát, mint hisszük. Szándékosan nyomom meg a tollat, hogy figyelmeztetésem minél inkább elevenbe vágjon. A vendég- és szabadságszerető, a lovagias és deli helyett nyugaton a magyar név korcs, sunyi, hazug, gyáva és hatalmaskodó, kérkedő és műveletlen népegyveleget idéz. Magunk előtt nincs mit körülményeskednünk. Nyugat nem egy népének tudatában mintha a román lényegesen műveltebb és rokonszenvesebb, a szerb vitézebb és költőibb, a cseh szívósabb és megbízhatóbb volna nálunk. Így áll a dolog.

Eckhardt Sándor kitűnő tanulmányát a magyarság külföldi arcképéről magyar ember alig olvashatja végig keserű hahota nélkül. Az a sok Sobri, bokorugró, csárdásozó grófnő, meg tokajit vedelő sarkantyús gulyás azonban ellenségeinknél is többet ártott: ők voltak a rokonszenv megtestesülései! Elképzelhetjük, milyen alakokat teremtett az ellenszenv.

A rokonszenv s ellenszenv ingadozásában az utóbbi végleges felülkerekedését Balogh a nyolcvanas évekre teszi. Akaratlanul ő, a tárgyilagosság híve, ő is beleesik negyvennyolc fényének bűvöletébe. Negyvennyolc csak nekünk fénylik. Néhány, nagyrészt romantikus szabadságrajongón – Ibsenen, Heinén, Nietzschén – kívül igazi befeketítésünk tulajdonképpen a magyar láng legmagasabb felcsapódásakor kezdődött. Ismerjük, Bécs mit sugárzott szét rólunk. Nem sok szükség volt rá. A Journal des Débats, a Revue des Deux Mondes* nyomán az egész francia sajtó már a szabadságharc elején rögtön szembefordult velünk, szinte kedve ellenére is (mert a magyar sereg merész rajtaütései azért mégis el-elkapták a francia katonaszívet). Nyugat rokonszenve már jóval negyvennyolc előtt a velünk ellenséges népeké: elég, ha csak Herderre*, az illír népdalok divatjára, a szláv testvéresülés nagy hullámaira gondolunk. Övék már eleve a hitel is. Hírnevünk sose volt kedvező Európában; a középkor legendái után legfeljebb sajnálat volt a részünk, a törökdúlás miatt. De bennünket még Bakunyin* is eltörölne a föld színéről. Negyvennyolcban – negyvennyolcban, ő! – ellenünk izgatott az északi határon. Tévedésből persze, de hisz épp erről beszélünk.

A gyűlölet kora – szerintem – a nemzeti érzés feltámadásával kezdődik. Nem nemzetiségi politikánk miatt, hisz eladdig, amíg nemzeti érzés nem volt, nemzetiségi politika sem lehetett. Ha egy szál kisebbségünk nincs, a rólunk kialakított kép nagyjából ugyanolyan, mint ma (mint ahogy a német nyelvterületen már Mária Terézia korában is nagyjából olyan volt), egyszerűen azért, mert a nemzeti érzelem szoros tartozéka a nemzeti versengés, ennek pedig gyalázkodó ágában egykettőre alulmaradtunk. A magyar türelmes nép, tűrte a mocskolódást. S volt még egy körülmény.

Európa népei, ha tágabb atyafisági alapon is, de rokonai egymásnak. A feketítésben mértéket kellett tartaniuk, mert a túlságos hévvel kivágott szó saját magukra, saját ősibb fajtájukra, nyelvükre freccsenhetett vissza: egy eredet voltak. A magyar, „testvértelen ága nemének”*, egyedül állt, bátran a legmesszebb lökhették. Egész a szkítaságig, a hunokig lökték már akkor, amikor ez az eredet csak sejtelem volt. Mi ezt nem vettük sértésnek. Tudjuk, külföldön minek szinonimái ezek az Attilát idéző, ezek a számunkra oly kedves szavak. A magyarság ellenállt Bécsnek, rossz szemmel nézte a fölös betelepülőket. A szorgos és megértő némettel szemben ekkor kaptuk először azokat az ázsiai jelzőket, amelyek ma is legtöbbet ártanak épp azért, mert nekünk nem fájnak.

A kis világosságot, melyet egy-két résen át negyvennyolc lökött Európa felé, a kiegyezés gyorsan elnyomta. Amidőn az arisztokrata és nemes magyar után bemutatkozhatott volna a munkás magyar, az igazi nép, akkorra már – Petőfi és Arany irányának meghalványulásával – a magyar népnek itthon sem volt hű szava. Ne feledjük, hogy a nyalka csikóst, a tüzes cigánylányt és az örökös pusztai helyretyutyutyút, amelyet ma úgy nyögünk, tulajdonképpen a magyar uralkodó osztály teremtette meg magának. Rémálmában ilyennek látta vagy kívánta a népet.

Nem változott a helyzet nemzeti önállóságunk elkövetkezése után sem. Versenytársaink megerősödtek, Európa az ő szavuktól zengett. Diplomáciánk – ahogy én messziről láttam – úgy viselkedett, mintha még mindig a Monarchia állna mögötte, mintha még mindig a Monarchiát képviselné. Irodalmunk nem tudott érdeklődést kelteni, elsősorban a barátságtalan légkör miatt: ismerni véltek már bennünket, de mennyire! A környező államok minden valamirevaló írójukat sietve menesztették külföldre dísznek és csalogatónak. A magyar gondolatot kik képviselték, hány tehetség volt köztük? Szellemi életünk követjárásáról, a külföldre küldött magyar ösztöndíjasokról tán máskor mondom el gondolataimat, itt elég a kérdés: hol vannak, mit tudnak felmutatni? Sikeres regényíróink nagy része arra volt jó, hogy az ember belepiruljon magyar-mivoltába, ha azoknak köszönhette a figyelmet. Képzőművész világhírességeinkkel a dicsekvés úgy kanyarul, ahogy már érzékeltettem. Évtizedekig emlegettük diadallal Munkácsy nevét. Aki még egyáltalában emlékezett külföldön rá, az kellemetlenül húzta össze szemöldökét: arra emlékezett, hogy fogással, reklámmal és ünnepeltetéssel hogyan fogta el kora lángelméi elől a fényt, az elismerést az a különben jelentős – de az előbbiekkel egy napon sem említhető – müncheni tehetség, akinek műveiben mellesleg a magyar elem is csak díszlet. Így szolgálta dicsőségünket a másik nagy fénykép-retusáló, László Fülöp* is.

Hírnevet s megbecsülést szereztek az országnak tudásukkal, megbízhatóságukkal a világban a magyar szakmunkások, a magyar bányászok, a kubikosok, két zenész. A sportteljesítményekre – mondjuk ki egyszer ezt is – Nisben és Montevideóban figyelnek; nyugaton ez a lelkekben is a helyén, az utolsó oldalon van. Végzetesen sokat ártottak úgynevezett intellektueljeink, szórakoztató művészeink és művésznőink. Mindaz, amit elmondtam, természetesen nyugatra vonatkozik. De hát nekünk évszázadok óta már csak nyugat volt a világ: az alakította sorsunk.

Hogy kelet felé milyen a hír rólunk, arra alig van adat. Amit személyes tapasztalatból én mondhatok, az vigasztaló. A mérges kérgen túl, amelyet a történelmi félreértések sora szomszédainkból ránk tapasztott, az ember belső nyomás nélkül hordhatja nemzetiségét. Lengyelországban szíves mosoly futja el az arcokat arra a szóra, hogy magyar. Amilyen hideg számítással kezelik a közös eredet érzelmi értékét a törökök – soha semmit nem kaptunk tőlük, soha egy hanggal ki nem álltak mellettünk –, olyan meleg kötelék lett ez a szép romantikus szál az északi rokonok felé. Meglepetéssel fogadtam az oroszok közt a magyarság ismerésének s megbecsülésének jeleit: a nép körében nyilván a hadifoglyoknak köszönhettük, a tanultak körében Petőfinek+ s annak, hogy nyugatra irányított pillantásuk akarva, nem akarva rajtunk is átfutott.

A tárgy kimeríthetetlen: egész mivoltunk van sziámi ikerségben vele. Szabjunk neki mégis határt azzal, hogy mi lehet ezután a tennivaló? Én három szakaszra osztanám.

Az első az, amiért Balogh megírta tanulmányát: folytatni Apponyi Sándor munkáját, összegyűjteni a rólunk megjelent külföldi véleményt, ezt osztályozni, ellenőrizni. A második, amelyre már csak erős nemzet képes, de én erre elég erősnek érzem magunkat: szembenézni a kedvezőtlen véleménnyel, vagyis nyugodt férfiassággal megvizsgálni: nem az igazat mondják-e? Nem kitűnő leckealkalmak-e elsősorban hibáink levetésére? Csak ezután – az esetleges hibák elismerése és leküzdése után – foghatunk abba, amit ma legtöbben az első tennivalónak mondanának: az ellenséges propagandát ellenpropagandával legyőzni. Természetesen nem ellenségeink ócsárlásával; nem dicsérhetjük eléggé azt a jó tisztaságérzéket, amely ettől vezető köreinket megóvta. Nem hanggal kell felkerülnünk, hanem valódi – s immár megszaporodott – értékeink felmutatásával.




Hátra Kezdőlap Előre