1. Bajvívás a végeken

Én mast szónok csak vitézlő dolgokról,
Jelösben végvárakban lakozókról,
Az Istentől adatott malasztjokról,
Pogánokval gyakor harcolásokról…
 
Jó leginyök vitézök végházakban,
Vannak gyakran terekkel bajvívásban,
Az körösztyén hitért gyakor harcokban,
És jö hitért, névért sok országokban -

 

írta Tinódi Lantos Sebestyén az 1554-ben megjelent Kroniká-ja egyik fejezetében, Balassi meg ekképpen

 

Az jó hírért névért s a szép tisztességért
ők mindent hátra hadnak,
Emberségről példát, vitézségről formát
mindeneknek ők adnak.

 

A hírnév szerzésének vagy öregbítésének vágya fakasztotta azt a szellemet, amely a három részre szakadt Magyarország véres veszedelemmel, elkeseredett küzdelemmel, temétlen nyomorúsággal, bajjal és szenvedéssel telített 16. századi életében kitermelt egy sajátos kapcsolatot a magyar és a török harcosok között. Egyrészt a kereszténységből, de főleg a haza szeretetéből, egyúttal az ellenség gyűlöletéből táplálkozott. Olyan érintkezési forma volt. ez, amely a nyugati világban ekkorra már régen kihalt: a lovagi bajvívás. A párviadal, amelyikben nem annyira az ellenfél megölése volt a cél, mint inkább annak a bizonyítása, hogy melyikük a különb vitéz. Jellemző az, amit Ibrahim aga írt Magyar Bálintnak 1555-ben: „Mint két atyafi vívunk meg.”

A bajviadalok ceremóniáját a végvári szokás pontosan szabályozta, és az íratlan törvényt keményen betartották, hisz a vétkes éppen a hírnevét mocskolta volna be önkényeskedésével.

A viadalt a bajra hívás előzte meg. Többféle módja alakult ki. Közönségesen cselekedtek, amikor a vitézi öltözet valamelyik díszét, többnyire a tollat küldték el, és aki ezt elfogadta, a viadalt is felvette. Gyakoribb azonban az úgynevezett fegyvermarasztás. Mikéntjéről értesülhetünk abból a levélből is, amelyet Ferhát basa és öccse írt a lévai vár vitézeinek 1556-ban:

„Im az mostani időben tettünk mi két kópját vasastól az ti kaputok előtt föl. Azért az ki a kópjákat elveszi onnéd, hát az a viadalhoz is kész legyen vitézképpen: mert mi meg akarunk vitézül ővelek vívni.”

Ez a kihívás nem meghatározott személynek szólt, és már önmagában is bátor tett volt. A kihívó ugyanis maga kellett hogy elvigye a fegyverét a sokszor mérföldekre eső ellenséges végházhoz. Nyargalvást tette és éjjel. Nappal ugyanis az ellenfél könnyen fegyvervégre kaphatta, és nem kérdezi, mi járatban a sietsége.

Leggyakrabban azonban levélben hívták ki egymást. Udvarias hangot kívánt a szokás, a levélre pedig választ. Ha ez elmaradt, elmérgesedhetett a dolog. Micsodásan, megismerhetjük abból az elkésett válaszból is, amelyet Musztafa cselebi írt Pribék Demeternek 1555-ben:

„Értöttem, hogy azt mondottad, hogy én választot nem tettem volna leveledre… (De én) választot tettem és Borbély Boldizsártól küldtem oda az levelet… Őtet kérjed, hova tette… Miért neköm nem írsz (ujabb) levelet, hanem pórtul izensz?… Mi dolog ez,… nem illőt volna engöm szidogatnod!… Azért… halálig akarok veled megvívnom.”

A válasz elmaradását ugyanis a kihívás el nem fogadásának, gyávaságnak tekintették, és előbb kötözködő, majd mocskos hangú leveleket küldözgettek, amelyekben a „tökélytelen, hazug, eb, ökörlopó, bestye” kifejezések a finomabbak közé tartoztak. Bizony, könnyen olyan dühbe hozhatták a címzettet, mint például Pisky István 1589. évi levele Ibrahim agát, aki a megtisztelő jelzőkkel szintén nem fukarkodó viszontválaszában többek között így írt:

„Ha holnap akarod, vagy holnapután akarod, én itt készen vagyok.… Hanem ugy vivjunk… egy korlátba ketten menjünk be: sem tehozzád magyar vitéz, sem én hozzám török vitézek ne jöhessenek, és ott fegyverrel is, foggal is lehet, mindaddig vivjunk, hogy egyik a másikat kivégezze e világból.”

Ráadásul e leveleket gyakorta megtetézték csúfos ajándékkal is, leginkább disznó- meg rókafarkat küldtek. A disznó ugyanis tisztátalan állatnak számított a töröknél, a rókafarok pedig a gyávaság jelképe volt, mert a magyar közmondás szerint a „farkatlan róka láthatatlan akar lenni”.

Mindez persze egyáltalán nem öregbítette az illető hírnevét, gyakorta rágta is a bajszát tehetetlen mérgében. A bajvívást ugyanis a magyar király és a török császár egyaránt tilalmazta. Engedelmet kellett kérni a bajvívásra, s a békesség időszakában nálunk többnyire nem adták meg. Bizony ez alapos kutyaszorító, mert – de az okot olvassuk el abból a levélből, amelyet Majthényi László írt a győri generálishoz Csegley Ferenc ügyében 1586-ban:

„Ha meg nem engedi őfelsége nékie, az török azt nem hiszi, hanem hogy meg nem mer vívnia vele, és oly kisebbséget teszön rajta, hogy jobb volna megholta, hogy sem mint élte.”

Így a tilalom csak nedves fa volt a kialudt tűzön. Megvívtak engedelem nélkül. Nemegyszer azonban panaszos leveleket írtak a bécsi udvarhoz, őfelségéhez vagy a portához, illetve a budai basához, mindenkor a másikat vádolván a kihívásért. Így aztán, ha „szüntelenül megparancsolták, hogy az effélék szűnjenek meg”, mégis „szüntelenül írogatnak reájok”, hogyan is ülhettek hát veszteg? Persze az is megesett, amiről Ali budai basa panaszkodott Ernő főherceghez intézett 1583. évi levelében:

„De az végbeliek bort isznak, részögösködnek, részög korukban egy felé is írnak, más felé is hosszu és rut-éktelen leveleket! Ha megjózanodnak, megbánják tettöket.”

Való. Borittukban sok botorságot cselekedtek. Mint például Révay András és társai Érsekújvárott 1589-ben. Követelték a kapitánytól, eressze el őket bajra hívni a párkányi törököt. Az persze megtiltotta a portyát az ittasoknak. Mire erőszakkal akartak kitörni, s dühükben még a kapitányt is megsebesítették. Csak nehezen sikerült lefegyverezni őket, és áristomban, kurtavasban kijózanodva gondolkozhattak azon, milyen is a vitézi fegyelem.

A bajra hívás elfogadása után mindkét fél készült a viadalra. Először is alkalmas szert akart szerezni, mert úgy illett: ünneplő ruhában, jó lovon, szép fegyverrel jelenjen meg a küzdőhelyen. Aztán hitlevélről kellett gondoskodni. Ebben az illetékes végházak kapitányai kölcsönösen megszabták, hány vitéz kísérheti a bajvívókat, és vitézi tisztességükre, becsületükre megfogadták, hogy a bajvívót és kíséretét a viadal után békével elengedik.

A bajvívásra indult vitézek a viadal helyére érve kezeseket cseréltek, aztán pedig igazlátókat választottak, rendesen kettőt-kettőt. Velük beszélték meg a küzdő felek a viadal feltételeit, és ezek vigyáztak arra, hogy azt be is tartsák. Szigorúan őrködtek, a legkisebb hibánál is azonnal megállították a küzdelmet, esetleg be is szüntették. Mint például Bory Mihály és Ali aga viadalát 1589-ben, mert Ali harapós lovon ült, s nem volt hajlandó azt kicserélni.

A megbeszélés legfontosabb pontja a viadal céljának megállapítása volt: életre-halálra szól, vagy csak egymás tudását akarják megpróbálni. Sebesülés nélkül ez utóbbi is ritkán esett. Talán csak az egyszerű kopjatörésnél, mely inkább a serdülő ifjak viadala volt. Nevét egyébként onnan kapta, hogy az általuk használt puhafa nyelű és vashegy nélküli kopja könnyen törött. De törött azért a meglett vitézek fegyvere: a keményfából készült, vashegyű kopja is.

Fizikum, gyakorlottság, ügyesség kellett a küzdelemhez, no meg jól idomított ló. Ugyanis lóháton vágtatva indultak egymásnak, és nemcsak az ellenfél kopjáját kellett kikerülni, hanem arra is ügyelni, hogy a jobbjában tartott, hosszú öklefőfával, a kopjával megfelelő helyen találja el, kivesse a nyeregből, de önmaga nyeregben maradjon. Az összerohanásokat egyikük győzelméig ismételték: földre kerülésig – épen, sebesülten vagy holtan, ahogyan megegyeztek. Gyakorta azonban fegyvert váltottak, kopja után szablyát vagy tőrt vettek elő. Így esett például Kapitány Györgynek és Hubiar agának a viadala 1550 augusztusában a bujáki réten, négyszáz-négyszáz vitéz szeme láttára, ahogyan Tinódi is megírta:

 

Az két kopja ott szépen öszvehajla,
György kopjája ló nyakában elromla…
Hubiárt kopjája el nem törheték,
Kapitánnak fején végre eltörék.
 
Viadalt ők hegyös tőrrel kezdének,
Nagy erős viadalt ők ott tevének…
 
(Mast) az buzgánt ragadá, elővevé,
Azzal sokáig veré, megszédíté
Végre azt es ő kezéből elejté.
 
Nagyhamar szép hangyárát kiragadá,
Azzal es az terekkel igen víva.

 

Mivel ekkor már mindketten erősen véreztek, az igazlátók megállították a viadalt.

 

Ketten egymástól ők bucsut vevének,
Seregökhöz ők nagy vígan menének.

 

Érdekes vége lett annak a viadalnak, amelyet 1554-ben vívtak a pankotai mezőn. A temesi és lippai törökök közül negyvenen ugyanannyi gyulai és váradi vitézt bajra hívtak, s azok a kihívást elfogadták. Mindkét fél szép számú kísérettel jelent meg, lehettek vagy kétezren. A túszok kicserélése és az igazlátók megválasztása után soros viadalban állapodtak meg, és abban, hogy majd esetenként döntik el annak módját. Elsőnek Mehemet aga állott ki, vele Székely Balázs vette fel a kopjával halálig szóló viadalt. Mindkettő próbált vitéz volt, nem győzték egymást. Hosszasan küzdöttek, s Mehemet még sértetlen volt, de Székely már három sebből vérzett. Szívósabb lévén azonban a töröknél, végtére sikerült neki kivetni azt a nyeregből. Ugrott utána, hogy szokás szerint fejét vegye, már emelte a kardját, amikor a törökök sorából kiugrott egy vitéz, Rechep aga, Mehemet testvére, odarohant és ráborulva kért Székelytől kegyelmet a legyőzöttnek. Az igazlátók azonnal elhurcolták Rechepet, és alaposan elnaslakolták a beavatkozásért. Székelyt azonban meggondolkoztatta a szégyent is vállaló testvéri szeretet, s csak megadta a kért kegyelmet. Az eset azonban annyira elvette a törökök kedvét, hogy a hátralévő harminckilenc vitéz közül egy sem volt hajlandó kiállni, és a magyarok gúnyos kiabálása közben hazavonultak.

Hadakozás idején azonban a bajra hívás közvetlenül élőszóval is megesett. Elég gyakran, mert mindkét fél vallotta azt, amit Nagy Gábor írt le 1553-ban:

„Igen szép dolog az, ahon az két szép sereg szemben áll és csak ketten vívnak, mint két kos vína egymással.”

Ilyenkor nem volt ritka a tömeges viadal sem. Így történt az például 1554-ben, amikor Rátkay Pál hada találkozott Uleman hadával a Körös táján. Nagy kiabálva ajánlgatták, hogy a legvitézebbek vívjanak egymással a hadak szeme láttára. A kihívást elfogadván, mindkét seregből kétszáz-kétszáz vitéz tört kopját, aztán békességben elváltak egymástól. Így esett az 1556-ban is, amikor a győri had Fehérvár alá száguldott, és szót adott be a várba. A török elfogadta a kihívást, s harmadfél száz lóval kijött. Török Ferenc kapitányt idézem:

„Harczoltunk velek azt hiszem négy óráig. Elég kópjákat törének az uraim: fejeket vettenek. Több mifélénkből ott nem veszett, csak az szegény Krakkai Tamásnak vették fejét egy szolgájával együtt.”

De egy-egy vár ostromakor is sokszor került sor személyes viadalra. Zrínyi a Szigeti veszedelem-ben Deli Vid és Demirhán bég viadaláról énekelt:

 

Ily szók után gyorsan reá rugaszkodik,
Alatta fekete föld ugyan rözzenék,
Villámlás módjára dárdája kitünék
Kezéből, de Demirhán gyorsan elugrék…
 
Néha öszvemennek, néha eltávoznak,
Mint ágyubul kilütt fényes, tüzes labdák,
Melyek levegőben öszvetalálkoznak:
Így cselekszenek ezek vitéz leventák.
 
Nehéz fegyver alatt Demirhán fuj lángot,
Nem ád Deli Vidnak semmi nyugodalmot;
De Vid sem aluszik, mert közel már jutott
Minden szerencséhez, s jól forgatja kardot.

 

Mikor azonban a Demirhánt kísérő török sereg – több ezer vitéz – látta, hogy Vid győzelme biztos, bár Demirhán nem is akármilyent, de császári hitlevelet adott, sőt maga a császár is nézte a viadalt, rárontottak Deli Vidre és az őt kísérő kétszáz vitézre. A várból a segítségre siető Zrínyi ötszáz vitézével már csak bosszút állhatott.

Az ilyen hitszegés azonban ritkaságszámba ment, és legjobban maga a kihívó vitéz bánta. Demirhán is „szégyenli és pirul”, mert a hírnevén lemoshatatlan foltot ejtett: becsületét vesztette.

A 16. század hetvenes-nyolcvanas éveiben élte a bajvívás igazi virágkorát. Már a tizenhat éves ifjú azon fáradozott, hogy török vitéz kopjája elé kerülhessen, hát még a meglett dalia! S hasztalan volt a bécsi udvar, illetve a török porta egyre szigorúbb büntetéskiróvó tilalmazása, a végvári kapitány csak azt cselekedte, amit például Kristóf György tatai főkapitány 1579-ben a sámboki törökkel: titokban szolgáltatta ki nekik a viadalt. November 23-i levelében többek között így írt nekik:

„Továbbá azt is értem az Deli Haszon felől mit ir kegyelmetek, hogy kész gyalog megvívni csak egy szablyával egy imegben és nadrágban. Ez (a vitéz nálunk) is azt mondja, kész arra is ha csak mezejtelen kell is, megví vele. Azféle dolog az, mi fejedelmünktől erősképpen vagyon tiltva, azért az ti idejövésteket sehova nem akarom hirréadni és idegön embör itt nem lészen. Azért én is kérem kegyelmeteket… hogy sámbokiak azmennyien vagytok, kik ott laktok, annál többen ne jöjjetek.”

A század végére aztán hirtelen megszűnnek a bajviadalok. – 1593-ban megkezdődött a törökkel a hosszú háború, a mire másfél évtized múlva véget ért, megváltozott a világ, más idők jöttek, más emberek. Korábban egy-egy ütközet jóformán személyes harcok sorozata volt. A várőrség állandó, így gyakorta ismerősök kerültek szembe, és többnyire a hagyományos szúró-vágó fegyverekkel küzdöttek. E háború során a harc már személytelen és tömeges jellegű lett, ismeretlen ellenfelekkel. Mind nagyobb szerephez jutott a lőfegyver. A töröknél egyre növekedett az irreguláris csapatok létszáma, hordaként öltek, raboltak. Magyar részen a nemesség fokozatosan visszavonult javaival, kardjával egyaránt, a végvárakban egyre több a szegénylegény és az idegen, és egyre nehezebben kapja meg a zsoldját. Mindez megtermette a maga gyümölcsét: megváltozott a végvári szellem is. Megélhetés- és nyereségvágy hajtotta a vitézt, nem pedig a hazaszeretet és a hírnév vágya. Magyarán: zsákmány kellett és nem holmi dicsőség. Becsület? – Ugyan! Áldozatot hozni? – Esterházy Miklós nádor írta 1635-ben:

„Most kicsoda az, ki cselekedettel nem vérét, de csak kevés részjavát is végzések szerint kívánná kiadni, nemhogy azonkívül valamit cselekednék édes hazájáért.”

Így igaz. Oly kevesen szálltak perbe az idővel, még kevesebben vallották azt, amit a 16. században szinte minden közvitéz, és vallotta még Zrínyi, a költő, így végezvén a Zrínyiász-t:

 

De híremet nemcsak keresem pennámmal,
Hanem rettenetes bajvívó szablyámmal:
Még élek, harcolok az ottoman hóddal,
Vígan burittatom hazám hamujával.

Források

A műfaj természetéből következőleg e kötetnél sem jegyzetszámosan, hanem csak összevontan adhatom meg a fontosabb forrásokat – kivéve a szövegben idézett szépirodalmi műveket –, a kötet rendjének megfelelően csoportosítva őket. Természetesen csak az előadás elkészültének, illetve közlésének időpontjáig terjedő irodalmat adja, ezért a címek után közlöm a vonatkozó évszámot. Az előző két kötet forrásfelsorolásától eltér annyiban, hogy egyrészt itt nincs a témakör egészére vonatkozó általános irodalom, másrészt pedig, hogy a szórványadatokat szolgáltató folyóiratokat, illetve újságokat nem sorolom föl.

 

Benda Kálmán: A magyar nemzeti hivatástudat története a XV-XVI. században. Bp. 1937.

Takáts Sándor: Török-magyar bajviadalok, Bp. 1913.

Tinódi Lantos Sebestyén válogatott munkái. Bp. 1956.

Zrínyi Miklós válogatott művei. Bp. 1952.




Hátra Kezdőlap Előre