2. Hírét ha hozzák...

Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!

 

Kisfaludy Károly szólítja meg így elégiájában azt a területet, amelyiken az Úrnak 1526. esztendejében János fővételének napján – augusztus 29-én – évszázadokra eldőlt Magyarország sorsa: II. Lajos hadserege végzetesen megütközött Szolimán hadával. S bizony lehet, hogy másként alakult volna a magyar történelem, ha a magyar sereg vezérei az ütközet kezdete előtt nem mulasztották volna el a hadvezetés egyik alapvető ténykedését: a felderítést, a hírszerzést. A szerencsétlenség következtében ránk szakadt hadas időkben aztán lett alkalmunk megtanulni, hogy kémek, nyomjárók, hírszerzők nélkül hadakozni nem lehet.

S az csak természetes, hogy a töröknek épp úgy kellett a hír, mint nekünk, s nemcsak az uralkodó, de a legkisebb végház kapitánya sem nélkülözhette a hírszerzőt. Népes seregüket sokféle indíték kerítette egy táborba. A hit és a hazaszeretet éppúgy ösztönzött, akár a kalandvágy, a pénzéhség vagy éppen a nyomorúság.

Így lett hírszerző a föld népe, de a hódoltsági területen bizony inkább a töröknek szolgáltak. Ormányi Józsa sümegi kapitány írja 1561-ben Nádasdy Tamásnak:

„Az holdult nép annyira a törökhöz adta magát, hogy ü maga vérét a keresztényt a töröknek beárulja és minden kémséggel tartja.”

És hasonlóan írt Csányi Ákosnak:

„Az töröknek sok kémje vagyon és bizony mennyi koldult nép, annyi kém.”

Nincs mit csodálkoznunk: aki a tűz mellett van, könnyen megég. A török keményen büntette a hódoltságiakat, ha időben hírt nem adtak. Amikor például Nádasdy Ferenc csapatával 1589-ben Fehérvár alá jött, s a töröknek nagy kárt okozott, a fehérvári bég három falusi bírót karóba veretett, mert nem jelentették neki a magyarok közeledését.

A hódoltsági városok népét az efféle veszedelem már kevésbé tartotta vissza attól, hogy a végbelieknek hírekkel szolgáljon. Salm Miklós főkapitány írja 1546-ban a királynak, hogy a budai és a pécsi bíró kémszolgálatot teljesít. Takaró Mihály tihanyi kapitány pedig így tudósítja 1557-ben a nádort:

„Az fejérváriak jól ajánlják magukat. Az elmúlt hét fejére virradóan titokban nálam voltak. Ismég küldöttem érettük emberemet.” Hírszolgálatot végeztek a kereskedők is, akik mindenütt megfordultak, és akiknek szabad bejárások volt mindkét fél táborába. Ormány Józsa kapitány írja emberéről 1561-ben:

„Budán volt az basa előtt; mert jó kereskedő ember. És ott volt, amikor Hamza bég maga bémutatta az basának az gyalog drabant foglyokat.”

A kereskedők egy része rác és görög volt, közülük jó néhány a töröknek is hordta a híreket. Salm főkapitány jelenti például 1547-ben a királynak, hogy Komáromban ötven-hetven kereskedő is megfordul, és mindent kikémlelnek.

Rendszeresen tevékenykedtek, de mégsem annyira hírszerzőknek, mint inkább felderítőknek nevezhetjük a végházakban katonai szolgálatot teljesítő úgynevezett „nyomjárókat”, akik szó szerint az ellenség nyomán jártak. Leginkább annak mozgásáról számoltak be. Zádory János kapitány jelenti 1590-ben:

„Mindenfelől való nyomjárók bejüttenek és egyik sem mondhatott semmi hírt. Azt is gondoltam, hogy az nyomjárót vagy elvitték, vagy levágták.”

Nádasdy Imre pedig arról írt Batthyány Ferencnek, hogy a fehérvári török Sümeget akarta dúlni, de „az nyomot behozták”, és ő utánuk száguldva, szétverte őket.

A hivatásos kémek egy része nyilvánvalóan fizetést kapott, de ma már nem tudjuk megállapítani: ki, mikor, mennyit. Így seregszemlénknél sem tudjuk közölni, melyikük szolgálta önzetlenül a hazáját.

A királyi kémek közül az 1540-es évek végén, az ötvenes évek elején Budán három is tevékenykedett: a basa íródeákja, Adorján deák, ennek veje, Magassy János és Pocastiliai Vince. Megbízható, pontos jelentéseket küldözgettek. Az 1570-es évek elején a portán ügyködött Horvát Mátyás. A török vízi erejének kikémlelése volt a feladata. A legravaszabb királyi kémek egyike azonban Kenderessy István volt. Sok jelentést juttatott Bécsbe, még a bécsi udvarban működő török kémekről is tudomást szerzett. Jellemző reá egyik kémtársával folytatott beszélgetése:

„Én az császárnak titokemböre vagyok, és nagy bizomban bíztam olyan nagy titokdolgot rád, minthogy látom igazmondásodat… Engem se jegyözzön meg az basa, téged se foghasson oly szóba, hogy tenéked kijelenthettem volna… De soha Kenderessy Istvánnak ne nevezz, hanem csak Bridovits Pálnak.”

A végházak kapitányainak még nagyobb szükségük volt friss hírekre, mint az uralkodóknak. Ki szerét tehette, kémet tartott. Takaró Mihály tihanyi kapitánynak például az 1550-es évek derekán a budai basa bizalmas embere, Nyzán csausz szolgáltatott híreket, amit aztán Takaró továbbított. 1557. április 27-én így kezdte a jelentését:

„Ez mai napon jőve énnekem egy emböröm Budáról az én bízott embörömtől, ki ennek előtt is engem bizonyos hírrel tartott. Nékem azt izente bizonnyal, hogy Amhát basát várják, és hogy Kuszon basát Erdélyre választották.”

Persze a török végház kapitánya sem tétlenkedett. A fehérvári bégnek például 1555-ben Móré János kémkedett, a hatvanas évek elején pedig egy Molnár János nevű, akiről viszont Ormány Józsa kapitány azt hitte, hogy az ő embere. Kétkulacsossága azonban kiderült, amikor Ormány gyanút fogva kínvallatta. A fehérvári Hamza bégnek azonban nem ő volt az egyedüli embere. Érdemes Hamza 1561-ben mondott szavait idézni:

„Mert énnekem hat esztendeje, hogy Bécsben lakik kémem, kinek felesége, gyermeke vagyon ott, ki ha akarja misét mond, ha akarja deák, ha akarja német, ha akarja magyar, ha akarja jó kapás, ha akarja katona, ha akarja sántít, ha akarja, ilyen ép lábon jár, mint te, és minden nyelven tud. Azért ha bánja az ti királytok, keresse meg Bécsben.”

Hamza büszkélkedése azonban nemcsak az ismeretlen kém ügyességét dicséri, hanem egyuttal a jó kém tulajdonságairól is tájékoztat. – A fehérvári bég egyébként nagyon vigyázott arra, hogy őt ne érhesse meglepetés. Thury György palotai kapitány írta 1562-ben a nádornak:

„Ha valamely emberemet beküldöm, mindjárást megfogják. Most is egynehány emberem vagyon Fejérvárott fogva. Az ki megfő is belőlük, azt is negyednapig fogvást tartják, igön verik, igy bocsátják kü… Az kik bemennek hozzajak, azoknak az ruhájokat is megmotozzák, hogy titkon levelet bé ne vigyenek.”

S egy-egy jó kémnek elveszítését nehezen pótolhatták. Hisz e mesterséghez többek között katonai szakértelem is kellett. Mert pontosan az volt a helyzet, amiről Ugronffy István cseszneki kapitány írt a győri generálisnak 1577-ben:

„Látja Isten, igen nehéz ennek végére menni, mert paraszt ember az ki bejár (az városba), mit tud benne, ki micsoda, ki aga, ki vajda, ki oda-basa, ki kedig iszpahia? Az ki szint ott ben köztük lakik is, egy hirtelen az sem tudnája megmondani, hány bezlia, hány iszpahia, hány azáp vagyon benne.”

No persze, bátorság is kellett a kémkedéshez. Sokkal megeshetett olyasmi, ami az ismeretlen kémünkkel, aki 1578-ban a Komárom ellen készülő, Esztergomnál gyülekező török tábort bejárta. Sok török megkérdezte: Talán biza komáromi vagy? Mire ő tréfálva felelte

„Igen hát, itt jár a komáromi hajdu, jertek, és én ott elég bort adok innotok.”

Jelentésében pedig így írt:

„Én mentem vala szerszámlópatkoltatni az török palánkba. Az patkoló helyen hallottam oly hírt, hogy mivel a komáromi vitézek mind elhagyták volt az fizetést, és az városiak állják mind vízen mind szárazon a strázsahelyeket; azért is csak az budai basától várja az bég, hogy vagy ma, vagy holnap az budai sajkák itten lesznek, és mind az gyomliák és az bezliák, és azt beszélik, hogy az Isten segítségével ugyan hátakon mehetünk, ugymond, az ebeknek.”

A jelentéséből megtudhatták a komáromiak, hogy a töröknek kémei vannak a várban, pontosan értesült a történtekről. Mert való igaz, hogy a komáromi naszádosok a fizetetlenség miatt otthagyták a szolgálatot, és helyettük egy ideig a városi polgárok látták el az őrszolgálatot. De megtudhatták azt is, hogy mit forral ellenük a török, és hamarosan meg is győződhettek a hír igazáról, mert a tervezett támadás bekövetkezett.

Amikor aztán 1593-ban kiütött a hosszú háború, megélénkült ismét a kémtevékenység. A hírszerzők közül érdemes megemlíteni Huszár Péter pápai kapitány emberét, a Konstantinápolyban buzgolkodó Huzain béget. Maga megírta, hogy igaz neve Gergely deák, s bár most török hiten van, de a szegény magyar rabok kiszabadításán fáradozik. 1593. október 26-án kelt levelében értesíti Huszárt az ellenünk készülő török seregről:

„Ugy vagyon, hogy soknak tetszik (az török sereg), se sok az teve és azokra emberképet csináltak és sok zászlókat. Bizony tízezer janicsár vagyon; az tízezer janicsárt a pápai, veszprémi és palotai gyalog Isten által megveri; mert mind összeszedték a tizedgyermekeket, a kiknek sohasem volt puska a kezökben.”

A hosszú háború ugyan befejeződött, de a kémkedés a „frigy” ideje alatt sem szünetelt. Nem érdektelen például az a jelentés, amelyet 1615-ben Ali vezérbasa táborából küldött egy ismeretlen kémünk, mert a basa jellemzésén keresztül a török viszonyokat ismerhetjük meg:

„Az gazdag urakat keményen fogatja és sarczoltatja. Zkender basát is megfogván, minden kincsét elvette tőle… Az budai basán tizenhat Tóteher pénzt vött… Egrön is az basát kivonták az pásítra az várból, hogy agyonverjék, hanem sokat könyörögvén, ígérte magát, hogy minden jószágát neki adja fizetésben… Ezenkívül nem volt oly főember közöttük, kit ki nem vontak házából, és erősen meg nem verék őket.”

Az 1610-es évek derekán sok jó hírrel tartott minket az „emberséges polgár postája”, Gazdag Gáspár debreceni bíró, sokat forgolódván a budai basa táborában. Leginkább a basa magyar íródeákjától tudta meg a híreket, amelyeket rögtön továbbított.

Az a körülmény aztán, hogy a törökkel való érintkezés, levelezés és hírszerzés a magyar végbeliek kezén volt, s hogy a török tolmácsok, portai követek magyarok voltak, megülte a bécsi kormányszervek gyomrát. Hogy a törökül tudó magyarokat nélkülözhessék, a császári portai követ mellé évenként több osztrák ifjút küldtek török nyelvet és írást tanulni. 1626-ban pedig megszervezték Budán, Nándorfehérváron, Szófiában és Konstantinápolyban a titkos levelezői állásokat, s ezzel lényegében a rendszeres kémszolgálatot. Igy aztán a harmincas évektől kezdve a törökkel való érintkezés, így a kémkedés ügye is az osztrákok kezébe került. Ráadásul a század második felében a keleti kereskedelem bonyolítására Bécsben megalakult a Keleti Kompánia. Tagjai törökül tudó osztrákok voltak, s kezdettől fogva rendszeres kémszolgálatot is teljesítettek. Konstantinápolyban, Budán, Bécsben lévő tárházaik valóságos hírközpontok voltak. E kiterjedt kémszolgálattól aztán a bécsi udvar nemcsak török híreket kapott, hanem értesült a magyar politikai mozgalmakról is. Többek között így ismerte meg a Wesselényi-féle szövetkezést is.

A magyarok kémtevékenysége tehát egészen visszaszorult, még a háborúk, sőt a nagy felmentő hadjárat ideje alatt is ritka jelenség. A hírszerzés teljesen az osztrákok kezébe került a hadvezetés mellé.

Lényegében nem hírszerző, hanem hírvivő, így futártevékenység volt az, amikor egy-egy várszállás alkalmával az ostromlott várból valaki üzenettel, segélykéréssel kimerészkedett. De mivel a jó kém minden tulajdonságával kellett bírniok, említsünk példát közülük is.

Temesvár 1552. évi ostromakor Losonczy levelével Dóczy Miklós még akkor is átverekedte magát az ellenségen, amikor Temesvár már romhalmaz volt. Zrínyi Miklós még röviddel halála előtt is – 1566-ban – küldhetett levelet Batthyány Ferencnek az ostromlott Szigetvárból. Palota ostromakor pedig Thury György öccse, Farkas hatolt át az ostromlókon a segítségkéréssel. Győr 1618-as megszállásakor Pázmány Ferenc gyalogvajda álruhában kikémlelve a török tábort, vitte a hírt Bécsbe, a válaszlevéllel pedig vissza is jutott a várba. Fülek 1627-es ostromakor Bakos István kapitány parasztgúnyában vergődött át az ostromló törökökön, s tért ugyanúgy vissza a király levelével. Bécs 1683-as megszállásakor pedig a töröktől körülzárt őrség és a felmentő sereg közötti kapcsolatot is ilyen vállalkozás teremtette meg. Kolcsinszky György uram török vitéznek öltözve hatolt át a török táboron, kikémlelve azt, s a híreket a város üzenetével együtt megvitte a lotaringiai hercegnek, a válasszal pedig sikerült vissza is jutnia Bécsbe.

S ha most megpróbálnánk részletezni azon testi-lelki tulajdonságokat, amelyekkel a jó, főleg a hivatásos kémnek rendelkeznie kellett, sok azokat sorolni, nemhogy birtokolni. Testi épség, egészség, acél idegrendszer, bátorság, lélekjelenlét, körmönfont ravaszság, ügyesség, emberismeret, színészi tehetség, sok nép, szokás és nyelv ismerete. A török élet minden részletét, a végbeli szokások egészét tökéletesen ismernie kellett, hogy mint úr vagy paraszt, iparos vagy kereskedő, avagy katona, de akár mint koldus tevékenykedhessen. S ahogyan az idő és a szükség kívánta, egyszer török kápát hordott, máskor magyar süveget deli csizmával. Ma rác ruhát öltött, holnap német bugyogóba bújt. De ha sora úgy hozta, barátruhában járt, máskor meg dervisnek öltözött. S amilyen viselet, olyan nyelv, s nem lehet más a szokás sem.

Persze a hivatásos kémek többsége is azért csak egy arcot viselt. Nem kellett szerepet játszania, saját életét élhette, mint például kereskedő vagy a basa íródeákja, hisz az is volt, mielőtt kémkedésre adta a fejét. Kevésnek jutott olyan kalandos sors, mint Ferdinánd király híres kémjének, Szepességi vagy Gennersberger Jánosnak, aki 1527-ben kezdte meg, s 1550-ben fejezte be szolgálatát.

Éppoly otthonosan mozgott János király vitézei, mint a török vagy német katonák között. Kémkedett Trencsén, Bajmóc, Szepesháza, Kassa bevételénél. Sáros mellett Szapolyai emberei elfogták, Nagyváradra hurcolták, s földbe ásva tartották kilenc napig, míg egy ismerőse váltságdíjon meg nem szabadította. Az 1530-as évek elején Budára küldték, de felismerték, s fakeresztre kötve közgúnyolódásnak tették ki. Ismét egy ismerőse szabadítja meg. Kőszeg ostromakor 1532-ben török vitéznek öltözve az egyik roham alkalmával bejut a várba Ferdinánd király levelével. Éjjel a várfalon kötélen leereszkedik, de a portyázó török csapat miatt, egy döglött teve hullája mögött gubbasztva, virraszt hajnalig, míg menekülhet. Egerbe küldik, de Hatvannál Bebek Ferenc emberei a küzdelemben egyik karját levágják. Gyógyultával Pozsonyba, utána Budára, majd a Tisza mellékére kell mennie. Innen Szapolyai emberei elől csak úgy menekülhet, hogy egy paraszt üres hordóba bújtatta, úgy kocsizott ki vele a veszélyes területről. S mindezen szolgálatai ellenére fizetését mindig ígéretekben kapta, legfeljebb ha részletekben. Vénségére, hogy élhessen, birtokadományt kért a királytól, azt sem kapta meg. Földönfutóként halt meg.

Pedig a jó kém megérdemelte jutalmát. Zrínyi Miklós állapította meg az 1650-es évek elején írott Vitéz Hadnagy című művének „Aphorismák” nevű része 5. pontjában az Exploratorról, vagyis a hírszerzőkről, kémekről írván:

„Az… régi rómaiak, és mostani császár cselekedeteibül más tanuságot is vehetünk, azt, hogy jó kémeket tartsunk, és azon igyekezzünk, hogy az ellenség dolgait megtudhassuk… Nincsen költség, nincsen adomány hasznosabb, mint a kémekre való. Ez rudja a vitézség szekerének, ez nélkül botlik, akad és nem jár egyiránt; bár te kintset költs reájok, de (bőségesen) megfizetik neked és ha egyszer megverheted az ellenséget: megfizettek immár teneked. Énnekem nincsen annyi mesterségem, hogy én elegendőképpen dicsérhessem a kémektől való hasznot… Az ki hadvezérlő vagy, költs bőven erre, ne menjen ki az te aranyad az erszényedből sóhajtva, hanem ugrálva; jusson eszedbe: valamennyi vitéz cselekedett volt az világon, mind jobbára kémek által ment végbe.”

Források

Gömöry (Gusztáv): Egy XVI. századi hadi kém viselt dolgai. Hadtörténelmi Közlemények 2, 1889. évf.

Pilch Jenő: A hírszerzés és kémkedés története, 1. k. Bp. 1936.

Takáts Sándor: Rajzok a török világból, 2. k. Bp. 1915.

Zrínyi Miklós hadtudományi munkái, Bp. 1957.




Hátra Kezdőlap Előre