3. Íratá levelét

„Köszönetem az római felséges császárnak, ki az hatalmas Szelim császárnak vagy szomszédja, római császár. Az hatalmas Szelim császár után vagy ennekem is szomszédom.”

Ily jó magyarsággal kezdődik – és folytatódik is – az az 1566-ban kelt levél, amelyet Musztafa budai basa, a török szultán magyarországi helytartója intézett Miksa magyar királyhoz. De nemcsak ez az egy, hanem tömege a magyar leveleknek maradt reánk a 16. századból, amelyet török basák, bégek meg alacsonyabb rangúak küldözgettek a magyaroknak. Megtanultak volna e törökök magyarul? Bizony nem. Nem írták, hanem íratták a levelet – az íródeákkal. Szóljunk most tehát róluk, a többnyire névtelen levélírókról, akiknek valóságos rendje alakult ki a 16. században. Hisz nemcsak a török, de még a magyar urak többsége sem mindig a maga kezével rótta, hanem velük íratta leveleit. Némelyiket elfoglaltsága kényszerített e megoldásra, másokat az a körülmény, hogy bizony írni nem tudott. Ifjúkorában nem a toll, a kard használatát tanulta meg.

Az írástudót, a latinul írni, olvasni tudót abban az időben deáknak nevezték. Az iskola nyelve ugyanis akkoriban a latin volt. S aki a középiskolát elvégezte, deák rangot kapott. Ha nemesúrfi volt, esetleg papként tovább tanult az egyetemen, vagy visszament gazdálkodni, avagy pedig katona lett. A nem nemesek egy része papnak áll vagy tanítónak, akár az oskolában, akár az urak udvarházában, harmadika kalmárkodni kezdett, a szegényebb része pedig tollforgatásra adta a fejét – íródeák lett. A hódoltsági helyzet azonban másokat is rákényszeríthetett e foglalkozásra. Ahogyan Orczy János megmagyarázta 1554-ben Batthyány Ferencnek, miért ajánlkozik hozzá íródeáknak:

„Nagyságod tudja, hogy nyomorodottabb ember nincs az földön, mint nemes ember gyermeke, ki földjéből kiveszend, ki sem kapálni, sem kaszálni, sem egyéb munkára nem jó… Az én eszem és az én nyelvem (azonban) hála Istennek el nem hagyott, kivel nagyságodnak szolgálhatok.”

Az íródeáknál nem nézték a származást, az volt a fontos, hogy „jó tollu” legyen. Mint amilyen például Török Bálint deákja, Mártonfalvi Imre, vagy Zrínyi Miklósé, Székely Márton. De említhetjük akár Nádasdy Tamás deákját, Abádi Benedeket – akire Nádasdy rábízta a sárvár-újszigeti nyomtató officina vezetését –, vagy pedig Zrínyi György deákját, Debreczeni Györgyöt. Érdemes egyik 1579-ben kelt magánleveléből néhány sort elolvasni:

„Gyakorta esik meg az házas emberek között is zenebona; mert az ördög soha sem alszik, de nincs azért annak módja, hogy egy öszveveszésért házasságinak kötelét felbontsa… Magyarul mondják: tál, kalán sem lehet zördületlenül. Sokkal inkább nem lehet ember egymásnak való vétés nélkül.”

S hogy miként tanult meg a deák a latin s magyar mellé törökül írni, olvasni, arra magyarázatot – egyúttal tipikus példát – találhatunk Oroszlán budai basa íródeákjának, Jahya Jaczichi, vagyis János deáknak 1565-ben Pethő János komáromi kapitányhoz intézett levelében:

„Azt akarom nagyságodnak tudomására adnom, hogy én keresztény fi vagyok. Gyermekségemben rabbá estünk vala mind atyámmal egyetemben. Atyám kiváltkozik, és engem törökké tőnek. Én az székesfehérvári Mahmut bégnek rabja vagyok. Annak utánna engem török oskolába adának. Azt is megtanultam. Most immár Oroszlán basának is szolgálok, ugy hogy mikor király ő felségétől ide levelet hoznak, tehát törökül én írom meg neki.”

De történhetett fordítva is a dolog, ha ritkábban is: született török tanult meg magyarul írni, olvasni. Mint például Mehemet cselebi, Musztafa budai basának az íródeákja. Az 1570-es években hat évig volt magyar rabságban. Művelt ember lévén – egyébként is „értelmiségi” származású: török papnak a fia – ez idő alatt nemcsak beszélni tanult meg magyarul, hanem írni és olvasni is. A hadviselő felek érintkezési nyelve ugyanis a 16. század derekán a magyar lett. Oroszlán budai basa írja 1565-ben Miksa királynak:

„Kérem te felségedet mint kegyelmes uramat, hogy mikor te felséged énnekem levelet ir, tehát magyar nyelven hassa felséged, mert deák írást az ki jól tud itt nálunk, igen szűk, s néha néha nagy nehezen magyaráztatom meg az felséged levelét.”

Szinán basa pedig 1587-ben így magyarázkodik Rudolf királynak:

„Hogy… az feölséged postáit, kiket… mi Temesvárban letünkben… vissza Budára küldettök volt, azért feölségeöd megh bocsássa, – oly végre mi azt… cselekedtük,… hogy Temesvárat nem találtatott oly deák, ki az deák nyelvön való levelet megh tutta volna magyarázni, hanem Budán egy avagy ketteő vagyon, hogy… mi Budára erkeztünk, mingyárást megh magyaráztattuk.”

S nemcsak a latin, de a német nyelv sem járta a töröknél. Ahogy Ali basa írja Khlesel Menyhértnek 1615-ben:

„Ennekelőtte egynehány németül írott leveleire nagyságodnak meg nem felelhettünk s választ nem adhattunk, nem lévén német deákunk, sem tolmácsunk… Hanem ennekutánna mindenkor magyarul hasson nagyságod, és ugy lévén, szép böcsületes választ igyekszünk reá adni.”

És hasonlót kér az évben a magyar királytól is:

„Mindenkor magyar nyelvön hasson felségöd, se deákul, se németül.”

Az íratás azt jelentette, hogy a deák az ura nevében és természetesen akarata szerint írt. Ahogy Musztafa basa biztosítja 1569-ben Kruisch Péter korponai kapitányt:

„Az én deákom én parancsolatom ellen senkinek semmit nem mer írni, kit ha mivelne, megbánná. Azért valamit irt, mind az én akaratomból irta.”

Hasonlót közöl a budai basa a bécsi udvarral 1590-ben: „Hanem ha az deák, ha valamit tött volna hozzá és külömben adta volna fölségöd eleibem… büntetés nélkül nem marad, ha ugy vagyon.”

Habil effendi pedig 1605-ben, a béketárgyalások idején, Gall Caesar császári biztosnak, a basa nevében, ilyen gyanúval kapcsolatban többek között ezt írta:

„A basa önagyságának… az a kívánsága, hogy az, mely levélben irták, küldje be kegyelmed azt a levelet bizonyításnak okáért, s meg tudja büntetni érette a deákot, az ki önmagától affélét ir, az mely miatt egymás között valami harag indultathatnék.”

És mégis gyakorta megesett az, hogy a törökké lett magyar deák ura tudta nélkül írogatott a magyaroknak, mert ha hazát cserélt is, de szívet nem. Mint például Oroszlán budai basa íródeákja Jahya Jaczichi. 1565-ben többek között így írt Pethő János komáromi kapitánynak:

„Én itt az törökök között való dolgot jól tudom, és mindenféle álnokságukban igen bölcs vagyok, mint az császár dolgában, vezírek és bégek dolgában. Soha titkon oly hír nem jöhet, hogy én nagy hamar meg nem érteném. Azért én az szegíny kereszténységnek oly javát akarom, mint szinte énmagamnak.”

1566-ban például közli Pethővel a szultán készülődését, és hangsúlyozza:

„Oly hírt nem írok nagyságodnak, kit az piacon beszélnek, hanem oly hírt írok, kit az császár irt ide az mi basánknak.” Hírszerzők voltak tehát e deákok. Pedig nemcsak uruk bizodalmát, de életüket is kockáztatták. Mégis török gúnyában is szívvel-lélekkel a magyar ügyet szolgálták. Konstantinápolyban a szultán udvarában deákoskodott Huszain bég, vagyis Gergely deák. Egy végvári kapitány nem írhatott volna magyarabb szívvel, mint ő, amikor 1593-ban értesítette Huszár Péter pápai kapitányt az ellenünk készülő török seregről:

„Hadatok el ne oszoljon, török hitinek ne higyjetek, vegyétek eszetekbe, hogy a török soha hatalmával semmit sem vett, hanem csalárdságával… Elevent ne fogjatok, mind vágjátok le… Ha megveritek… ti mind utánna siessetek, és az országot szabadítsátok, mert bizony lábot aztán nem veszen… Az Isten adjon sok szerencsét egész kereszténységnek egyetemben.”

Az íródeák bizalmi helyzete következtében aztán különféle ügyekben követként is eljárt az ura nevében. Akár egyszerűbb, például jobbágy szolgáltatási ügyekben, amiről például Mehemet budai basa írt Báthori Zsigmondnak 1592-ben:

„Azért nagyságod (az deákját)… késedelöm nélkül küldje hozzánk… Akkor az íródeákot előhivatjuk szemtől szömbe és az deftereket előhozatjuk… s mindenöket eligazítunk.”

De fontosabb dolgokban, diplomáciai ügyekben is szerephez jutottak az íródeákok. Mint például Illésy János a zsitvatoroki tárgyalásokon vagy a királyi megbízottak oldalán tevékenykedő Bálint és Gergely deák. Az utóbbiakról a budai basa 1604-ben Gall császári megbízottnak küldött levelében így vélekedett:

„Bálint deák és Gergely deák eszes emberök s meghitt emberök, s ott azokat küldje által kegyelmed hozzánk, akar mindakettőt, akár pedig az egyikét.”

Az íródeákok némelyike aztán igen magas polcra is felvergődött. Mint Hidaiet aga, a szebeni születésű Scherer Márk, több budai basa íródeákja. Magyarul, törökül, németül, latinul egyaránt kitűnően beszélt, írt, olvasott. Többször járt követségben is. Tudásának, ügyességének híre a szultánig jutott, s 1565-ben megtette őt titkos íródeákjának. Még az év tavaszán Bécsbe küldte a béke meghosszabbításának ügyében, ő pedig tőle telhetően igyekezett is a „frigy megszerzésén”. Ezért viszont, mivel közben a portán a háború mellett döntöttek, mire visszatért Konstantinápolyba, árulónak nyilvánították, s a szultán 1566-ban kivégeztette.

Ha a török-magyar érintkezés „hivatalos” nyelve a magyar volt is, mégis megesett, hogy a bécsi udvar vagy a magyar urak török levelet is kaptak, szükségük volt tehát törökül tudó íródeákra. Ilyen volt például Zrínyi György egyik deákja, Debreczeni György. Másik példának említhetjük Szulimán deákot, vagyis Etyeky Józsefet. Gyermek rabként került török földre, s töröknek nevelték. Magyarul is tudván, a budai basák mellett íródeákoskodott. A Budán megfordult magyar követek tapasztalták, hogy a magyarságnak sok szolgálatot tett, s addig csalogatták, amíg végleg átcsalták magyar oldalra. 1574-ben otthagyta a törököt, Győrbe ment, felvette a keresztény hitet, és Salm generális török íródeákja lett. Salm halála után az egri püspök szolgálatába lépett, majd annak ajánlására 1579-ben a király török íródeákjának nevezték ki. Mindenki dicsérte, derék, szerény embernek ítélték. Az egri püspök véleménye szerint „efféle ember nem minden bokorban terem”.

Az 1620-as évektől kezdve aztán a bécsi udvar, hogy a törökkel folytatott diplomáciai tárgyalásokból a magyarokat kiszorítsa, a konstantinápolyi császári követ mellé rendszeresen osztrák fiatalokat küldött, hogy a török beszédet és írást megtanulják. A „Sprachknaben”-ek sokasodásával aztán fokozatosan megszűnt a magyar nyelv diplomáciai szerepe, ezzel párhuzamosan pedig elenyészik a török-magyar íródeákok tevékenysége is. S hogy ez milyen veszteséget okozott nekünk, mondani sem kell, de azt érdemes hangsúlyozni, hogy a magyar nyelv is sokat veszített vele. Hiszen ezek az íródeákok a magyar nyelvművelés minden dicséretét megérdemlő névtelen harcosai voltak.

Azt ugyan ma már nem tudjuk megállapítani, hogy ezek a törököt szolgáló íródeákok hogy s mint dolgoztak a levélírásnál. Nagyon valószínű azonban, hogy lediktálták nekik törökül a levelet, és azt aztán ők magyarították. Az íródeák ugyanis sohasem fordított. Megtartotta ugyan a török észjárást, szóvirágot kedvelő stílust, de magyarul írta meg a levelet. És micsoda magyarsággal!

Olvassuk el Musztafa budai basának Miksa királyhoz intézett 1566. évi leveléből a Zrínyi Miklós haláláról szóló sorokat:

„Az néhai Zrínyi uram… énnekem jó szomszédom volt, és az ü halálán mast is bánkódom. Evvel is megbizonyétottam, hogy az ü feje karóba ne álljon, azért küldtem fel. Tisztességet tettem nekie, testét is eltemettettem. Kár volna olyan vitézlő urnak testét hogy az madarak ennék.”

Vagy idézzük Musztafa Rudolf királyhoz intézett 1576. évi levelének bevezető sorait:

„Értettük az nagyságod szerelmes anyafia leveléből, Ernestus herceg leveléből az nagyságtok szerelmes anyának haláláth, kit bizonnyában igen szomoru szívvel hallánk, mivel hogy minekünk tisztöletes barátunk és jó szomszédunk volt: Ezt is bizonnyal értvén, hogy ő fölsége helyében az hatalmas Isten nagyságodat választotta volna; fölötte igen örüllünk, az ur Isten éltesse nagyságodat, és aggya az ur Isten, hogy nagy szép igyenösséggel az mi kegyelmes fejedelmünkkel meg barátkozhassék nagyságod, mi is azon leszünk, mint az nagyságod anya idejében, hogy sem munkánkat, sem költségünket nem szánnyuk, minden képpen azon leszünk, hogy az frigy meg maradhasson.”

S ha nem tudnánk, alig hinnénk, hogy ellenfelek, Deli Hasszán bégnek Huszár Péterhez intézett 1586. évi leveléből való az alábbi idézet:

„Vitézlő, nevözetes férfiu, énnekem mindenkoron bizodalmas szomszéd uram, minden tisztességös dologban barátságomat és közszolgálatomat írom kegyelmednek, mint vitézlő bizodalmas uramnak… Kegyelmednek itt miköztünk és ott is Magyarországon jó hire, neve vagyon… Kegyelmed eleitől fogván szablyájával kereste kenyerét,… kegyelmed asztalát főember módon tartja és sok vitéz embör eszi az kegyelmed sóját és kenyerét és borát issza… Minden vitézek előtt nagy az kegyelmed híre s neve. Magyarországban nincs több Huszár Péter kegyelmednél.”

És azt sem igen gondolnánk, hogy a török szultán bocsátotta Bethlen Gáborhoz 1619-ben azt a levelet, amelynek megszólítása így hangzik:

„Az szent Jézusnak hitin lévő uraknak fölséges fejedelme, az Messiás vallásán lévő nagyságos nemzetének tekintetöse, az köröszténység békességének őrizője, ki minden térdek meghajtóinak vagy dicséretese, az vitézlő rendnek ura és méltóságos ékessége, Magyar- és Erdélyországnak fejedelme ki vagy Bethlen Gábor, minden dolgaidnak kimenetele szerencsés legyen.”

E néhány példa is bizonyíthatja, hogy az íródeák a török és a magyar nyelv szókincsével, szellemével tökéletesen tisztában volt. Mondhatjuk azt is, hogy a magyar irodalmi nyelv fejlesztői, hivatott mesterei ők, akik a 16. századi magyar levél formáját megteremtették. Sőt prózában is költői magaslatra tudtak emelkedni. Némelyike aztán ténylegesen is poétáskodott. Mint például Rákóczi Zsigmond íródeákja, Sárosi Márton. – Búcsúzzunk el az íródeáktól az ő 1605-ben írott versének bevezető soraival:

 

Szolgálatomat ajánlom
Oh vigh kedvű nyájasságom
Ez föld szénjén szép csillagom
Éltemigh kedves barátom.
 
Istennek drága jó volta
Az ki minket egybe hoza
Szállyon read szep aldasa
Mind nemzetedre s magadra.
 
Veszedelem tavol jarjon
Tüled, szent angyal hordozzan
Minden fele utaidon
Hogy az ellenségh ne arczon…
 
Magyar országnak czillagat
Lathassad szabadulasat
Cassanak szep ujulasat
Ellenlegünknek romlasat…
 
Ez mennek földnek Istene
Jutasson bennünket szembe
Szép békességes időben
Magyar orszag kebeleben.

Források

Barabás Samu: Zrínyi Miklós, a szigetvári hősnek életére vonatkozó levelek és okiratok. 1-2. k. Bp. 1898-1899.

Szalay Ágoston: Négyszáz magyar levél a XVI. századból, Pest, 1861.

Takáts Sándor: Rajzok a török világból. 1. k. Bp. 1915.

Takáts Sándor – Eckhart Ferenc – Szekfű Gyula: A budai basák magyar nyelvű levelezése. 1. k. Bp. 1915.




Hátra Kezdőlap Előre