7. A gondot pedig... jó szívvel viselem

„A gondot pedig, valamire isten segít, jó szívvel viselem, csak cselekedhessem az isten akaratját és a kegyelmed parancsolatját” – írta Lorántffy Zsuzsanna férjéhez, Rákóczi Györgyhöz intézett egyik levelében. Arról van szó, amit a föld népe klasszikus tömörséggel fogalmazott meg abban a rigmusban, amelyet az újdonsült menyecskének az asszonyközösségbe való felvételekor, a lakodalmi kontyolókor elmondtak: „Tedd fel a kontyot - vedd fel a gondot.”

Ez a gond, pontosabban a gondoskodás, a törődés övéivel az asszonyok életcélja, sorsa a 16-17. században. De mielőtt leveleikből idéznénk, hogy életükről valljanak, vessünk egy pillantást társadalmi jogi helyzetükre.

Az asszony, feleség, leány és nő szavaink eredeti jelentése arra utal, hogy a nő igen becsült tagja volt a honfoglalás előtti társadalmunknak is. S maradt az századok hosszú során, tárgyalt korszakunkban is. Bizonyítja jogalkotásunk, amely Európa-szerte egyedülállóan igyekezett a nő egyenjogúságát érvényesíteni. Az Árpádkorban a nőnek saját vagyona, birtoka lehetett, s az ősiség bevezetése után a fiúsítás, de főleg a leánynegyed intézménye adott jogi-gazdasági függetlenséget neki. Az özvegyet pedig a hitbér támogatta, sőt gyermekeinek felneveléséig kezén maradt a férj birtoka, s örökölte politikai jogait is. S hogy az asszony a házasságban is megtartotta önálló személyiségét, szépen bizonyítja az a tény, hogy nem vette fel a férje nevét, leánynevét használta. A férfi persze rangosabb volt. Már csak azért is, mert a nemek különbségét majd mindig megtetézte a korkülönbség. A nő ugyanis általában tizenkét-tizenhat éves korában ment férjhez, a férfi viszont tizennyolc biztosan elmúlt, hogy házasodott, de gyakorta sokkal idősebb volt. Nádasdy Tamás például, a későbbi nádor, harmincnyolc éves, amikor feleségül veszi a tizenkét éves Kanizsai Orsolyát. A házastársi kapcsolatot tehát már induláskor befolyásolta a gyermek-felnőtt viszony. A nő rendjénvalónak találta, sőt el is várta, hogy az ura parancsoljon neki, megmondja, mit tegyen. Annál is inkább, mert a férj gyakorta hónapokon át távol élt otthonától. Közéleti tisztségében az ország sorsán munkálkodott, akár a politika, akár a had mezején. Távollétében feleségének kellett mindent elintéznie. Megesett még az is, amiről Batthyány Ferenc írt 1543-ban feleségének, Bánffy Katának:

„Hol azt irsz, hogy hadakozó nem vagy és hadhoz való szekereket nem tudsz csinálni, az nagy csuda! ha egyebet tudsz s ezt ne tudnád?”

Így igaz, még a hadakozáshoz is értettek. Az egri nők példája közismert. Ím egy másik. Nádasdy Tamás írta 1552-ben feleségének:

„Tudod, hogy egyszer, mikoron Erdélybe mentem volt, tereád és Batthyányné asszonyomra bíztam vala az végeket, és akkoron Veszprémnél igen megvertétek volt az törököt.”

Természetesen az ilyesmi csak kivétel. Általában békés tevékenykedés a részük, főleg a gazdálkodás, mindenekelőtt pedig a távollévő férj élelmezése. Paxy Anna írja többek között 1549-ben férjének, Révay Ferencnek:

„Elküldöttem az társzekereket, im három szalonnát küldöttem rajta s egy lukna (mintegy fél mázsa) borsót, árpakását, pohánkakását, negyven turót, két fazék vajat, ha szerével költi, többet ér K(egyelme)d vele fél esztendőnél.”

De kellett törődnie saját udvartartásával, ahol gyakorta igen sokan éltek, amint az Sárkány Orsolya 1552-ben Nádasdy Tamásnak írt leveléből is kiderül:

„Azt kívánják, hogy… több atyafiát is megtalálják (itt). Könyörgök kegyelmednek,… hogy ne mondják, hogy nekem is atyámfiai nincsenek, küldené ide (őket).”

Az atyafiak a közeli, távoli szolgáló rokonok, s azok az ifjak, leányok, akiket más családok küldtek az udvarházhoz nevelésre. Ahogyan Zrínyi Miklós írta Batthyány Ferencnek 1561-ben:

„Azt te kegyelmed akaratja szerint és asszonyom őnagysága parancsolatjára im odaküldtem három leányomat nagyságodhoz… Kérem, hogy te kegyelmetek… oktassátok és tanítsátok őket, hogy anyjuk nyomát kövessék… Az két fiamat is oda szomszédságba küldtem Veresvárra… Kegyelmednek ajánlom azokat is, parancsoljon… nekik, és szolgáljanak kegyelmednek.”

A saját gyermek viszont mások udvarában nevelkedhetett. Batthyányéké például éppen Bécsben. S jellemző Batthyány Boldizsárra, de Bánffy Katára is az 1569-ben írott anyai levél:

„Hallottam, hogy kegyelmed nem örömest marad az udvarnál… Ebből embert hamar megjegyeznek. Kegyelmedhez való anyai szeretetemből írom ezt. Nem akarom, hogy azt mondanák, hogy a Batthyány urak csak otthon ülnek. Jobb lenne, ha maga forgolódna mind őfelsége előtt s mind az ország előtt; mert a jelen való személyekre sokkal nagyobb tekintet vagyon, hogy nem mint az szolgára.”

Persze az iskolában tanuló gyermek sorsát is irányítgatta az anyai kéz. Sygér Anna írja fiának, Máriássy Zsigmondnak 1585-ben: „Énnekem mast is ugy tetszik, hogy az te idegen országban való igyekezeted csak az te ifju eszedből vagyon… Én azt akarom, hogy te az pataki oskolában tanolj, azért az én akaratom, abból gonosz nem volna. Mert az világnak árnyék voltát jól látom, idegenségbe és messzeségbe kedig mi légyen megnyomorodni avagy ez világból kimulni, te azt meg sem tudod gondolni, de az én megkeseredett szívem igen érzi.”

De a famílián, a nagycsaládon kívül még másokról is gondoskodni kellett. Hogy kikről, megmondja nekünk Bánffy Kata fiához írott 1571. évi levelében:

„Tudja azt te kegyelmed, hogy az is szegény s ami oltalmunk alatt vagyon. Ugyan ki oltalma alatt, mint az én oltalmam alatt?” Úgyannyira, hogy amikor szűk esztendő járta, élelmet osztott nekik. Maga írja egyik későbbi levelében:

„Én Óvár tartományban vettem volt negyedfélszáz köböl (mintegy 10 mázsa) kölest az én szegényeim szükségire. Az én jószágomból ki nem hagyom vinni az gabonát, hogy az mi szegényeink ne éhezzenek.”

És persze gyámolították a betegeket is. Az orvostudomány akkoriban azonban még nem volt valóban tudomány, az orvos is inkább sebész. Az asszonyok egymástól kértek tanácsot, orvosságot, s aki tudott, szívesen szolgált vele. Akár a hallomásból ismerttel is. Choron Margit írja 1569-ben sógornőjének Pethő Benedekről:

„Az beléndfüvet szedeti pünkösd előtt és apróra szaggatják és egy fazékba rakja, beköti és ire leszen és mikor reá jön az köszvény, csak azzal keneti és igen dicséri.”

Az orvosságokat tehát gyógyfüvekből készítették. Összeállításuk receptjeit éppúgy gondosan őrizték, mint a virágvizekét meg a liktáriumokét. Sokfélét csináltak mindegyikből. A fogarasi kastélyban például 1632-ben tizenötféle virágvíz volt: többek közt: rózsavíz, epervíz, petrezselyemvíz, liliomvíz, hársfavirágvíz stb. A liktáriumok a befőttek és lekvárok. Harminc-negyven félét is ismertek akkoriban. Mellettük még szárított – úgy mondták: aszú – gyümölcsöt is tettek el. Íme, egy recept. Choron Zsófia írja komaasszonyának 1569-ben:

„Az böröcköt meghámozom szépen és késheggyel meghasazom szépen és a böröck magva helyett egy fél mondolamagot teszek és borsos mézet teszek reá és tiszta deszkára szépen rendelem, az kemencében ugy száritom meg… Héjastul az szilvát ha csinálom, tehát csak félfelől meghasitom az szilvát és magvát veszem és megtöretem, az magvabelit esmég magva helyébe teszem… és ugy száritom kemencében.”

A télre való felkészülésből persze nem maradtak ki a zöldségfélék sem. Ezeket természetesen meg is kellett termeszteni. A kertészkedés nemcsak fontos, de kedvelt ténykedése volt az asszonyoknak, ha a hadas időben nem is volt mindig könnyű az. Gyakorta előfordult, amiről például Batthyányné írt Kanizsai Orsikának 1567-ben:

„Ha vagyon jó dinnyemagja kegyelmednek, kérem, közölje velünk is, mert az mi kertészünk az mit gyűjtött volt, az futáskor elveszítette, és semminemű dinnyemagvunk nincs, sem ugorkamagvunk.”

Kedvelt tevékenysége volt az asszonyoknak a kézimunka, a szabás-varrás is. Ruhájukat többségükben maguk készítették. Persze nélkülözhetetlen segédeszköz volt a szabás-varrásminta. Meg is becsülték. Bánffyné Ország Magdolna írja 1563-ban Anna leányának:

„Egy példánk vagyon (Katalin) asszonynál, nagy öreg példa; szövés is vagyon egy néhány rajta, az te gyöngyös hímed is… Vagy szép szóval vagy haraggal légy érte, adja meg… Bizony nagy drága marhánknál inkább bánnók, ha elveszne tőlünk az a példa.”

Persze az öltözködéshez szükséges dolgok beszerzése akkoriban körülményes volt. Rendszerint megkértek valakit. Mint például Bakics Anna 1556-ban Pozsonyban időző urát:

„Kérem K(egyelme)det, hogy… vegyen apró gombot harminczat az én spaniol köntösömre, feketét… és az zöld selymet el ne feledjék.”

S ha nem volt kit közvetlenül megkérni, vagy elhalasztották a beszerzését, mert több napi kocsikázást jelentett volna, vagy valamelyik rokonnak továbbították a megbízást. Forgách Zsuzsanna írja 1599-ben az urának, Révay Ferencnek:

„Asszonyom néném… azon kér K(egyelme)det, hogy… kalapos süveget vegyen, feketét ő magának, az kis urnak… valami szebb színűt, nem feketét.”

Természetesen pénzért, amit aztán megadtak. S ha nem tehették, hitelt kértek. Mint például Somogyi Györgyné 1551-ben Buday Jánostól:

„Kérem te K(egyelme)det… rám ne neheztely, hogy pénzt nem adok… azért immár mentől hamarább szerét tehetem, szerét teszem, és hiszem… hogy immár hamarább megfizethetek.”

Való viszont, nem mindenki hitelezett szívesen. Többen vallották azt, amiről Bakics Anna írt férjének 1560-ban:

„Énnekem Borbála asszony irt vala, hogy neki hitelben két forint ára sajtot s egy forint ára vajat adjak, én választ nem (tevék) reája, ha kér is, K(egyelme)d ne adjon, mert jobb készpénzben eladni, mint hitelben.”

A pénzre vigyáztak. Ha volt. És hasznosították, ha lehetett. Lórántffy Zsuzsanna írja például 1620-ban az urának, Rákóczi Györgynek:

„Én az K(egyelme)d parancsolatja szerint, az pénzt kiadom zálogra, ha találhatnánk rajta; de inkább hiszem, hogy nehezen találhatni.”

Lórántffy Zsuzsanna egyébként gondos gazdasszony volt. Még az ura költekezéseire is vigyázott. 1636-ban például többek között így írt neki:

„Kérem K(egyelme)det, hogy ha lehet, ne szerezzen K(egyelme)d több adósságot… Inkább bomoljon fel az a végzés, hogy sem másért kelljen fizetni.”

De hozzáteszi:

„Mindazáltal – édes uram, ugy kell lenni, az mint K(egyelme)d akarja.”

S bizony sok gazdasszonyt jellemez józan felfogása a kereskedelemről, amelyről fiához intézett 1658. évi levelében olvashatunk: „Az mely kereskedést javala Mednyánszki uram, volna szükségünk, ha szaporodnék az jövedelem istenes uton-módon. Én is el nem mulatám az miben módom van; de avval nem terhelem magam, az valót az mi kezemnél van, azt valótlan nyereségért ki nem adom.”

Mégis megesett, hogy nyereség nélkül kellett azt kiadni. Kiházasításkor, lakodalomkor például. Sok pénzzel járt az, még ha nem is a saját gyermek, hanem valamelyik udvarbéli atyafi házasodott. Nádasdy Tamás írja 1559-ben feleségének, amikor annak szegény rokonát, Szlunyi Annát házasítják:

„Azt tudom, hogy pohárszéket kell vele adni; azt is tudom, hogy hat szekeres lovat és egy hintó-szekeret… hogy hopmestert és vénasszonyt és szolgáló leányokat és apródokat kell vele adni; azt is tudom, hogy az ü rendihez és nemzetéhez képest… való ruhákat kell vele adni… nyakába valót is hozzá illendőt… a jegygyürünek is jelesnek kell lenni; azt is tudom, hogy szántalan üngöket kell vele adni, kiket otthon az szántalan vendégnek… ki kell osztani… hogy szántalan gyürü és koszoru kell az szántalan vendégnek… mindeznek fölötte szántalan dolog és marha kell, ki most csak eszünkbe sem jut. Ezeknek kedig megszerzésére akármint turtassuk is az hátát, de ha felakasztanók is, egy pénzt sem vehetünk rajta: bizony mind az tiedből kell édes fiam mindennek meglennie.”

Komoly gond volt tehát, s az asszonyoké, mert meg kellett adni a módját, ha mód nem is volt hozzá. Ha másként nem, hát kölcsönből. Bánffy Anna írja 1588-ban nagynénjének, amikor meghívja leánya lakodalmára:

„Ez mostani szükségünkben a ki előttünk vagyon, meg is kellet valamennyire adósítanunk magunkat… Kérem K(egyelme)det (is) mint… atyámfiát, hogy… küldene hoszszu abroszokat öreg asztalokra, K(egyelme)dnek megszolgálom és esmét szépen megadom… őket.”

A lakodalom volt egyébként azon ritka alkalmak egyike, amikor a rokonság személyesen is találkozott egymással, nem csupán levél útján érintkeztek. Mint ahogyan bizony gyakorta csak így tarthatta a kapcsolatot a férj és feleség is. S aki nem tudott írni, és nem akart íródeákra szorulni, megtanulta a betűvetés mesterségét. Mint ahogyan Czobor Erzsébet is férjhezmenetele után. Ura, Thurzó György írja neki 1593-ban:

„Hogy magad kezével édös lelköm utál az levélben egynéhány igét, szívem szerint láttam és jó névvel vettem tőled, mint… tanitványomtól, hogy ily jól tanulsz… Csak meglásd, hogy még ennél is jobban tanulj irni, mert ha vétesz az írásban, ha Isten hazaviszen… talán megkezdik a tanítványt (büntetni), ha nem egyébbel, de egynéhány szép csókval.”

És éppen e leveleknek köszönhetjük, hogy íróikon keresztül a korszak asszonyait szinte a személyes találkozás élményével megismerhetjük.

A jó feleség minden sorából sugárzik a szeretet. Mint például Zrínyi Katának férjéhez, Forgách Imréhez írott 1557. évi leveléből: „Kérem, szívem, én édes szerelmes uram, hogy kegyelmed siessen haza; én holnap várom kegyelmedet haza. Ha kegyelmed nem jöhet haza holnap, bizony elég bánatban leszek… Az uristen hozza kegyelmedet, szerelmes én édes uram jó egészségben haza hamar, és adja Isten, hogy láthassam kegyelmedet, szerelmes én édes lelkem uram jó egészségben és boldog életben.”

S az igazi anyai szeretetet nehéz lenne igazabbul megfogalmazni Zrínyi Dorkánál. Fiához írt 1568. évi levelében ezt olvashatjuk: „Hallottad-e, ha anyának tíz gyermeke vagyon, csak egy sincs elvesztendő bennük, nem hogy csak kinek egy vagyon elvethetnékje.”

És ma is arról van szó, amiről Wesselényi Anna írt Batthyány Ádámnak 1629-ben:

„Az anyai szeretet – csak az édesanyák tudják mi légyen az!” S az igazi nagyanya szólal meg Zólyomi Katalinnak fiához írott 1571. évi leveléből:

„Azt meg nem írhatom, mely igen nehéz, hogy az apró gyermekeket nem láthatom. Hallottam, hogy az fejedelmek megfestetik egymásnak képüket. Bolondságnak véltem, de most csak az képüket láthatnám is az gyermekeknek, könnyebb volna sokkal.”

Természetesen nem vitás, voltak kevésbé derék asszonyok is. Nemcsak férjek panasza zúgott, dörgedelmeskedtek ellenük a prédikátorok is eleget. Igaz az is, hogy a városiak közül nem egy a pellengért sem kerülte el, sőt olyikát kitiltották, szó szerint kiseprűzték a városból. Falun pedig akadt olyan is, aki büszkén vallotta, hogy ő boszorkány. Jellemző ez is, de mégsem ez az általános. S ne feledjük azt sem, hogy e korban szigorúbb szemmel vigyázták az asszonyok tetteit – elsősorban ők maguk. E korszak asszonya vallott célja szerint feleség és anya – övéiért élt, gondviselőjük volt. S hogy ezt az asszonyt miként becsülte meg e kor férfitársadalma, arra jellemzőek azon szép szavak, amelyekkel Rákóczi György búcsúzott el 1647 körül írott végrendeletében feleségétől, Lórántffy Zsuzsannától. Búcsúzhatunk vele mi is a régmúlt asszonyaitól:

„Édes atyámfia, szerelmes feleségem… nekem pedig megbocsáss, ha mi együtt laktunkban vétettem volna is; mert én is csak ember voltam; arról bizonyságot teszek az isten s az ő szent angyali előtt, mitől fogva az ur isten öszvehozott bennünket, se szebbet, okosabbat, gazdagabbat s akármi dicséretre méltó személyt nálodon kívül nem láttam, néztem, s hozzád igaz tökéletes szerettet voltam. Köszönöm édesem, az te én hozzám való igaz szeretedet is, kit mind jó s gonosz állapotomban te hozzám bőségesen megmutattál, kiért az isten… áldjon meg.”

Források

Bethlenfalvi gróf Thurzó György levelei nejéhez stb. 1-2. k. Bp. 1876.

Bodula Ida: A nő a XVIII. századi magyar társadalomban. Bp. 1933.

Deák Farkas: Magyar hölgyek levelei. Bp. 1889.

Farkas Emőd: Magyarország nagyasszonyai. 1-3. k. Bp. 1911.

A két Rákóczy György fejedelem családi levelezése. Szerk. Szilágyi Sándor. Bp. 1875.

H. Kiss Géza: Lórántffy Zsuzsanna, Tahitótfalu, 1924.

H. Kiss Géza: Nagyasszonyok a magyar reformációban, Bp. 1924.

Lampérth Géza: Régi magyar levelestár. Bp. 1923.

Mandel Károly: A nőkről szóló magyar törvénycikkek, Bp. 1929.

Nádasdy Tamás… családi levelezése. Szerk. Károlyi Árpád – Szalay József. Bp. 1882.

Szilágyi Sándor: Lórántffy Zsuzsánna. Pest, 1872.

Takáts Sándor: Magyar nagyasszonyok. Bp. é. n.

Takáts Sándor: Régi magyar nagyasszonyok. Bp. 1914.

Vay Sándor: Régi nemes urak, asszonyok. Bp. 1900.




Hátra Kezdőlap Előre