18. Az iparfejlesztés ügyvéde

A kézművesipar gyáriparrá való átváltásának majd az egész 19. századot betöltő folyamatában sok, a maga korában megbecsült kiválósága tevékenykedett, akinek a nevét napjainkra már nem tartotta meg az emlékezet. Egyébként is – mint egy száz év előtti újság írta:

„Az emlékezet és a tisztelet csak a politikai és irodalmi nagyságoknak és kicsiségeknek jár. A technika, az ipar a közvélemény ítéletében bár szükséges valami, de arra érdemtelen, hogy róla társalogjanak, az e területen tevékenykedőkről természetesen még kevesebb szót kell vesztegetni. Ez lévén a helyzet, szükséges felhívni a figyelmet azokra, akik a honi műipar megszületésénél bábáskodva, a jövő nagy és szép eredményeit készítették elő.”

Közéjük tartozott Szontágh Pál is. – 1821-ben született Dobsinán. Apja elszegényedett gömöri kisbirtokos, megyei számvevő volt. Fiát is megyei szolgálatra szánta, persze magasabb polcra, mint a sajátja volt. Ehhez az út az ügyvédségen keresztül vezetett. Szontágh Pál tehát a középiskola elvégzése után jogot tanult Pesten, és 1841-ben kitűnő eredménnyel letette az ügyvédi vizsgát. Egy évre rá már Gömör megye tiszti alügyésze. Érdeklődését azonban, bár rövidesen tiszti ügyész lett, a bíráskodás nem kötötte le teljesen.

–  Azért voltam bátor, tisztelt ügyész úr, Szontágh uram, ajánlatommal felkeresni, mert értesültem arról, hogy figyelmét már régen felkeltette a honi műipar.

–  Ez igaz. Már deák koromban vonzódtam a műipar iránt, s még inkább, hogy Pesten jurátuskodtam. Bevallom, Madarász úr, ma is buzgó figyelemmel kísérem az Iparegyesület és a Védegylet munkálódását.

–  Akkor hát, miután a Csetnekvölgyi Concordia Vasgyár Társulat állapotját is megesmérte tőlem, számíthatok arra, hogy kérésem teljesend?

–  Azért még meg kell fontolnom megtisztelő ajánlatát, Madarász úr.

Szontágh megfontolta az ajánlatot, és 1843-ban elvállalta a Madarász András alapította és vezette vasgyár „üzleti felügyeletét” – ma úgy mondanánk, hogy az üzem jogtanácsosa lett. Két év alatt aztán nemcsak a megyénél haladt előre, táblabíróságra jutván, hanem az ipar területén is. Madarász ugyanis 1845-ben egy gömöri papírmalom átalakítására létrehozta a Masznikói Géppapirosgyár Társulatot, és a papírmalomnak gyárrá való átalakításának műszaki munkájában Szontágh is tevékenyen részt vett. Mivel pedig Madarász a vasgyárat finomítóval is kibővítette, azt viszont Pécsre, szénbánya közelébe helyezte át, maga is Pécsre költözött, a vasgyártársulat igazgatását, valamint saját rézfinomítójának vezetését is teljesen rábízta Szontághra, aki időközben a veje lett. E feladatokat műszaki szakismeret nélkül el nem végezhetvén, Szontágh megtanulta előbb a papír-, majd a vasgyártás, aztán a vas- és rézfinomítás technológiáját, és megismerkedett a terület kereskedelmi ügyeivel is. – Huszonöt éves korában gyorsan tanul az ember. Szontágh néhány év alatt e három iparág területén egyaránt kiváló technikai szakember lett.

1848-ban mint mozgósított nemzetőr harcolt, századosságig emelkedvén. 1849-ben azonban Szemere kormánybiztos csapatától elvezényeltette, és a gömöri ipar felügyeletével bízta meg. Rövidesen közvetlen szolgálatára is sor került. Duschek pénzügyminiszter Debrecenbe rendelte.

–  Azért kérettem, mert százados úr a masznikói papirosgyár tulajdonosa…

–  Bocsánat, miniszter úr, csupán a társulat ügyigazgatója.

–  Egyre megy. Arról van szó ugyanis, hogy ön most ne fegyverrel, hanem… papirossal harcoljon ügyünkért.

–  Úgy gondolja, miniszter úr, hogy a masznikói gyártmányok?…

–  Igen, igen. Papirosra van szükségünk a pénzjegyeinkhez.

–  A legnagyobb örömmel állnék rendelkezésre, de az különleges papirost igényel, és...

–  Biztosra veszem, százados úr, megtalálja a módját annak, hogyan legyen úrrá a nehézségeken, ha a kormány szerződni óhajt önnel.

–  Természetesen. De kötelességemnek tartom közölni, hogy a gyár jelenleg képtelen...

–  Tehát nem hajlandó?

–  Félreért, miniszter úr. Nem kibúvót keresek. A társulat pénzügyi helyzete annyira kedvezőtlen, hogy tavaly…

–  Igen, igen, emlékszem, státuskölcsönt kértek.

–  Sajnos eredménytelenül.

–  Most megkaphatják.

–  Köszönöm, miniszter úr. És most már nincs akadálya, a szerződést megköthetjük.

A gyár 10 000 ft kölcsönt kapott, de már nem értékesíthette. A szabadságharc elbukott. A császári kormány a Kossuth-bankókat érvénytelenítette, megsemmisítés céljára beszedette. A gyár 11 200 ft-ot adott át. Emellett a kölcsön visszafizetésére be is perelték. A bíróság elmarasztalta, s 8000 ft megfizetésére kötelezte. 2000 ft-ot kegyelemként elengedtek azzal a feltétellel, hogy az ítélet jogosságát elismerik, és minden viszontkeresettől lemondanak. Mit tehetett a társulat? Elismerte, lemondott és fizetett.

Szontágh nemcsak pénzét veszítette el, ügyvédi jogosultságától is megfosztották. Kedvétől és társulati tisztségétől azonban nem, és apósa is segítségére sietett: neki ajándékozta a csetneki rézfinomítót. Így Szontágh az önkényuralom ideje alatt az ipar területén tevékenykedett. Legfőbb gondja azonban az volt, hogy műszaki ismereteit a legmagasabb színvonalra emelje. S e törekvése során fogalmazódott meg benne élete célja.

–  Köszönöm a meghívásodat, Jánosom, de nem mehetek. Feladataim, munkám…

–  Feladat, munka?! Ugyan miért töröd magad, Palkó, amikor minden cselekedetünknek javát úgyis a kétfejű sas kaparintja meg?

–  Sokat elvihet, Jánosom, igaz, de nem mindent. A tudást például nem veheti el tőlünk.

–  Ez igaz, de tanulni? Ugyan minek?

–  A jövőnek. E nehéz éveket arra kell felhasználnunk, hogy előkészüljünk az időre, amikor ismét függetlenek leszünk.

–  Függetlenek?! Palkó, mi, függetlenek?! Soha!

–  Az osztrák elnyomás nem maradhat…

–  Maradhat! Akár százötven évig, mint a töröké.

–  Ezt nem hihetem! Nekem meggyőződésem, én megérem, hogy ismét szabadok leszünk. És akkor nem a magunk hasznát, hanem a honét kell keresnünk, annak érdekében pedig minden erőnkkel iparunkat, azt segítendő pedig közlekedésünket kell majd fejleszteni… Ez a cél, ezért tanulok én.

Szontágh Pál élete delén ismerte fel hivatását. Úgyis fogalmazhatjuk: azt határozta el, hogy az iparosítás ügyvéde lesz. És jól felkészült, mert tudta: a „pert” csak akkor nyerheti meg, ha az „ügy” részletkérdéseit és összefüggéseit egyaránt tökéletesen ismeri.

Sokoldalú szaktudásának, nemkülönben célkitűzésének híre hamarosan elterjedt. Amikor aztán az önkényuralom kiegyezésre kényszerült, 1867-ben a rozsnyói kerület egyhangúlag választotta meg képviselőnek az országgyűlésre, hol is nógrádi névrokonától megkülönböztetendő, gömöri előnévvel illették.

És Szontágh Pál, lemondva társulati tisztségeiről, negyvenhat éves korában egy húszéves ifjú hevével és lelkesedésével kezdte meg a harcot célja elérése érdekében. Mint a kérvényi bizottság tagja, szakismerete okán az ipar- és vasútügyek előadója lett. Szontágh világosan látta a helyzetet.

–  Vasút sín nélkül nem lehet, a sínhez pedig vas szükséges…

–  Bölcs megállapítás ez, Szontágh úr.

–  Ha hagyja, Horváth úr, tisztelt képviselőtársam, hogy befejezzem, az lesz. Mert azt bizonyára nem tudja, hogy amíg egy mázsa vas elkészül, négy mázsa nyersanyagot kell mozgatni. A mi főútvonalaink pedig hiányosak, mellékutaink gyakran járhatatlanok, és felsővidéki vasiparunk még egy ölnyi vaspályával sem bír.

–  Ez az engedményes vállalkozó gondja, az pedig… hát majd szerez a sínekhez külföldről vasat.

–  Az viszont vasiparunk kárára lenne. S éppen erről van szó! Igen fontos, hogy az ország önálló, fejlett vasiparral bírjon, különben nem tarthatja fenn sem békés kultúrai előrehaladásának, sem pedig harcképességének kifejtésében a külföldtől való függetlenségét. Ha nem lenne vasiparunk, áldozattal is létre kellene azt teremtenünk. Hogyne lenne kötelességünk a meglevőt fejleszteni!

Szontágh fáradozása nem volt eredménytelen. A vasúthálózat kiépítésére vonatkozó törvényjavaslat tárgyalásánál a magyar vasipar érdekeit figyelembe vették.

Képviselői munkája során arra a meggyőződésre jutott, hogy az iparfejlesztés ügyét eredményesen csak egy testület képviselheti. Ezért, csatlakozva Eötvös Józsefhez, szorgalmazta az 1850-ben feloszlatott intézmény felélesztését, s lett így egyik alapító tagja a kiegyezés után újjászületett Országos Iparegyesületnek. Szontágh figyelmét az sem kerülte el, hogy az iparfejlesztés ügyét a képviselőház nem segíti elő, és ismerte az okot is.

–  Tisztelt képviselőtársam, hogy e házban a honi ipar érdeke…

–  Honi ipar! Ugyan, Szontágh úr! Erre nincs szükség. Magyarország földmívelő ország. Az a lényeges, hogy földjét művelje jól…

–  És legyen az osztrák iparnak piaca!

–  Legyen. A hasznunk úgy sem marad el.

–  A birtokosok haszna, nem az országé!… Szerencsétlen felfogás, mely abban találandja okát, hogy a képviselőház túlnyomó része birtokosokból áll, méghozzá rendezett s nagyobb birtokosok a képviselő urak. A kisebb birtokosok és más foglalkozásúak, így tehát választóik érdekeit hogyan is képviselhetnék?! És mi gondjuk lenne az ipar fejlesztése?!

Szontágh e véleményével a képviselőház ülésein érthető kisebbségben maradt, mint az a 48-as, illetve belőle 1874-ben alakult függetlenségi párt, amelynek tagja volt. Választói viszont méltányolták fáradozását, az 1878-ra hirdetett országgyűlésre ismét, így harmadszor is megválasztották képviselőnek.

Szontágh felismerte, hogy a hatalmon lévő szabadelvű párt, amelyik 1873-ban a balközép és a Deák-párt fúziójából jött létre, vezérének – egyúttal a miniszterelnöknek – Tisza Kálmánnak hatására, elvetve az éppen Tisza által készített, a bihari pontok néven ismert látszatellenzéki programot is, a dualizmus vak eszköze lett, és a politikai dualizmus égisze alatt közgazdasági önállóságunkat elsorvasztja. E véleményét a parlamentben többször kifejtette, legélesebben 1881-ben a cukorfogyasztási adóra vonatkozó törvényjavaslat tárgyalásakor:

„A szabadelvű pártnak, úgy látszik, az osztrák érdek legyezgetése és az adóemelés lett vezérelve és honmentő eszméje. Egyik vezére is… ez eszméket hirdette minap… Immanens veszedelmet látott a zárvonal felállításában a dualizmus felforgatására nézve… Azt kell hinnem, hogy szent borzadályt éreznek, valahányszor e házban valaki csak érinteni meri az osztrák érdeket, még ott is, hol az csak élősdi érdek saját jogaink életfáján, azt gondolván, hogy inkább tűrjük a rajtunk esett sérelmeket szó nélkül, inkább nyögjön népünk abban, hogy évenként két-háromszor adóemelést rakunk megterhelt vállaira, csak odaát meg ne haragudjanak.”

Néhány hónap múlva pedig a hazai iparnak adandó kedvezményekre vonatkozó törvényjavaslat tárgyalásakor tömören összefoglalta véleményét, mi akadályozta és akadályozza meg a hazai iparfejlődést:

„Régen azt tartotta a kiváltságos osztály, hogy az iparos foglalkozás lealacsonyítja az embert… Később az a nézet vergődött felül, hogy Magyarország elég gazdag, és nem szorul iparra. A közelmúltban nagyon kezdtük élelmes szomszédainktól eltanulni és hangoztatni, hogy a Monarchia együvé tartozásának legerősebb kapcsát az képezi, ha Ausztria iparos állammá fejlődik, Magyarország pedig mezőgazdasági államnak marad. Végre még napjainkban is gyakran találkozunk azon nézettel, hogy Magyarországnak, míg sűrűbb népessége nem lesz, kár foglalkozni az iparral, mert csak a mezőgazdaságtól vonja el az erőt… Szeretném hinni, hogy e törvényjavaslat e tévtanokkal végleg szakítani kíván.”

De nem hallgatta el azt sem, hogy tudja, miért. A kormány rákényszerül, mert a kimerülésig fokozott és mégsem elégséges adók miatt új adótárgyat csak az ipar területén kereshet, és elgondolkoztathatta a kormányt a megdöbbentően megsokasodott kivándorlás is. Csak végveszélyben teszi meg a kormány azt, amit korábban kellett volna.

Az 1882-re hirdetett országgyűlésen azonban Szontágh már nem lett képviselő. Okát pontosan nem ismerjük. Talán belefáradt a harcba, hisz már hatvankét éves volt, de inkább az lehetett az oka, hogy a szabadelvű párt – túlságosan is útjában állván a szókimondó öregúr – megtalálta a módját, hogy Szontághot ne válasszák meg képviselőnek.

Másutt választották meg: 1883-ban az Iparegyesület alelnökének. Szontágh ugyanis több fronton is harcolt egyszerre. Képviselősége mellett az Iparegyesületben is tevékenykedett, nemcsak alapításában vett részt. Sok eminens fontosságú ügy előkészítésében és kedvező megoldásában működött közre. Az ő kezdeményezésére került tárgyalásra az Iparegyesületben az állami iparűzés szabályozásának és a gyáripari viszonyok rendezésének a kérdése. Eredményesen tevékenykedett az ipartörvény revíziójában is. Sokat fáradozott, és nem hasztalan, részint mint az Országos Ipartanács tagja, részint mint vezető abban a szakbizottságban, amelyet a közlekedésügyi minisztérium létesített abból a célból, hogy a hazai vasutak szükségleteit mennél teljesebben a magyar ipar fedezhesse.

Nem a politikai súly tehát, és nemcsak szakismerete, hanem az általános bizalom és elismerés emelte őt új tisztségébe, amelyet tizenöt éven át töltött be közmegelégedésre. Úgyhogy amikor 1898-ban, hetvenhét éves korában leköszönt az alelnökségről, méltán mondhatta:

–  Azt hiszem, nem éltem hiába. Szerény résztvevője kívántam lenni annak az alkotó munkának, amelyet Széchenyi és Kossuth indított el annak idején. Fáradoztam azon, hogy a mezőgazdasági országból ipari ország legyen honunk. Törekedtem arra, hogy a múlt terhes örökségét lerázva, közgazdasági, elsősorban ipari függetlenségünket Ausztriától elérhessük. Mindig az a vágy vezetett, hogy Magyarország kulturált állam legyen, és hogy a tehetséges nép tehessen tehetsége szerint: öntörvény korlátozza csupán s nem a külhatalom. Ipari közérdekünkért óhajtottam munkálkodni mindenkoron. De hogy odaadásom, lelkesedésem, sok évtizedes munkám valójában mennyit ért, azt, tudom, csak a jövendő fogja megmutatni.

Visszavonulásra azonban még most sem gondolt Szontágh. Lemondása után az Iparegyesület végrehajtó bizottságának lett buzgó és munkás tagja, több mint egy évtizedig. Amellett továbbra is maga vezette kis kapacitású rézfinomítóját, amely csupán szerény megélhetést biztosított számára.

Utolsó jelentős tevékenysége az 1910. évi párizsi világkiállításra való előkészítő munka volt, amikor is az Iparegyesület országos, majd végrehajtó bizottságának tagjaként tevékenykedett. És ekkor elhatározta, hogy ezután már pihenni fog.

Nem sok ideje maradt reá. 1911. február 20-án a halál pontot tett kilencven esztendeje után.

Szontágh Pál a magyar ipar úttörői között sajátos helyet foglal el. Nem volt kézműves iparos, és nem lett belőle gyáriparos, tőkés vállalkozó akkor sem, amikor az lehetett volna. A körülmények terelték ugyan az ipar területére, de felismerve helyzetét, tudatos résztvevőjévé vált annak a küzdelemnek, amelybe sorsa sodorta, Ügyvédből lett műszaki szakember, de még inkább iparpolitikus, Nevezhetnénk mérnöknek is abban az értelemben, hogy utat jelölt ki és építtetett – jelképesen mondva, de valóságban is: vasutat – a hazai gyáripar, elsősorban a vasipar számára. Nem közvetlenül a műszaki fejlődést segítette elő, hanem a fejlődés feltételeinek megteremtésén fáradozott, mert felismerte az ipari fejlődés technikai, társadalmi, közgazdasági összefüggéseit, sőt a kölcsönhatások sorrendjét is. Önzetlenül és meg nem alkuvó bátor kiállással harcolt eszméiért: Ausztriától való függetlenségünkért és technikai fejlődésünkért. És aggastyán korában sem lett a múlt idők dicsérője: csak előre tekintett, a jövő felé.

---