19. Az agyag atyamestere

Zsolnay Vilmos

Annak az embernek az élete, aki a köznapi háztartási igényeket így-úgy kielégítő 19. századi magyar fazekasmesterségből egy csapásra európai hírű kerámiai gyáripart és világhírű agyagművészetet alkotott, Zsolnay Vilmosnak az élete olyan, mintha egy Jókai-regényből lépett volna ki, mintha sohasem élt volna.

1828. április 27-én született Pécsett, jómódú „dohány és norinbergi portéka árus”, vagyis vegyeskereskedő öt fia közül a másodiknak. Apja, Miklós vérbeli üzletember volt, és Vilmos fiát is kereskedőnek szánta. Tizenegy éves korában oda állította a pult mögé, és ötévi inaskodása múltán a bécsi Politechnikum kereskedelmi tagozatára küldte, annak elvégzése után pedig, a kor szokásának megfelelően, vándorútra: bécsi, frankfurti, drezdai, müncheni nagy kereskedőházakhoz gyakornoknak. Zsolnay Vilmos szorgalmasan tanulta mesterségét, de minden kevés szabad idejét, gyermekkori vágyát kielégítendő, amelytől az apai szigor eltérítette, festészeti tanulmányokkal töltötte. 1847-ben tért vissza Pécsre. 1848-ban mint a városi nemzetőrség tagja küzdött a szabadságharc sikeréért. Az önkényuralom első esztendeiben apja üzletében tevékenykedett, és amikor huszonöt éves lett, 1853-ban apja kiadta örökségét:

– Most már a magad talpán állhatsz. Alapot adtam s adok hozzá. Tanulhattál, utazhattál, gyakorolhattál, most pedig megkapod a vagyonomból a részed is. A Fő téri boltot szántam neked. Megér legalább 10 000 pengőforintot… Aztán köteles gondod legyen, hogy a beléd fektetett tőkepénz jól fialjon.

– Nem fog csalódni bennem, apámuram.

– Úgy gondoltam én is… És remélem, a piktorságot végleg kiverted a fejedből! Egy kereskedő nem ábrándozhat azon, hogy egy darab tiszta vásznat miként mocskoljon össze különféle festékekkel…

– Megbocsásson, apámuram, de a festészet az művészet...

– Eh! Éhenkórászok találmánya, tehetetlenkedők ürügye a semmittevésre…

– Szépet alkotni hogyan lenne semmittevés?!

– Szépet alkotni? Álmodozás, azt pedig, hagyd… anyádnak. Tőle örököltétek, te is, testvéreid is ezt a… a… Áh! Én a szerencsédet adom a kezedbe. Ez nem álom… 10 000 forint!

– De fekvő jószág, apámuram, amit mozgósítani kell.

– Igazságod vagyon. Lásd, így már az én fiam vagy. Nos?

– Tetézze meg a jóságát, adjon kölcsönt is hozzá.

– Mennyit?

– A fele értéket, 5000 forintot.

– Megkapod, 5 száztóli interesre.

– Ötre adja, mint egy idegennek?!

– Hja, fiam, a kereskedelemben nincs komaság, sógorság, semmi. Tanuld meg: az üzlet az üzlet.

És Zsolnay Vilmos megtanulta. Négy év múlva már három emeletes házat építtetett a Fő téren, s ott rendezte be a trafikkal bővített bazárt, amely Pécs legnagyobb kereskedése volt már. Nemcsak a környék boltjait látta el áruval, hanem kapcsolatban volt külföldi kereskedőházakkal is. Tőkéjét jól kamatoztatta. A 60-as évek elejére a kölcsönt is visszafizethette apjának, és tőkeszámlája 25 000 forintot tüntetett fel már. Zsolnay Vilmosnak ugyanis kereskedésén kívül más vállalkozásai is voltak. Szőlőt vásárolva, bekapcsolódott a borkereskedelembe, és meglátva a kereskedelmi kertészet jövőjét, műkertészetet rendezett be. 1865-ben pedig átvette Ignác bátyja inkább csak fazekasműhelynek nevezhető keménycserép-manufaktúráját, hogy testvérét a végleges bukástól megmentse. – Ezzel következett be a nagy fordulat életében: a kereskedőből – agyagművész lesz, És a harminchét éves férfi, mintha az elmulasztott esztendőket akarná behozni, lázas türelmetlenséggel, kettőzött hévvel tanulja a fazekasmesterséget. De már az indulásnál eltér a hagyományos módszerektől. Geológiát tanul, majd földtani kutatásokba kezd: agyagot keres, és jegyzőkönyvet vezet kutatásáról. Sorra járja a pécsi, Pécs környéki fazekasagyag-lelőhelyeket. Vagy hetvenféle agyagot vizsgál meg, és ahol megfelelőt talál, annak lelőhelyét megveszi vagy kibérli. Emellett azonban egyéb üzletre is volt gondja: 1867-ben elvállalta a pécs-üszögi vasútvonal megépítését. E munka során figyelt fel a samott és a tűzbiztos agyagáruk jelentőségére, A következő évben aztán megindította a korszerű erő- és munkagépekkel felszerelt durvakerámia-gyárát: megkezdve a samott és kőcserép, előbb a fajansz, majd a porcelán gyártását. Mivel azonban üzemvezetői sorra cserbenhagyták, elhatározta, hogy tovább fejleszti agyagműves ismereteit, Hisz hamarosan tapasztalhatta, hogy ez nem elegendő a külföldön már jelentős ütemben fejlődő kerámiagyártás színvonalának eléréséhez. Zsolnay tudta, hogy ehhez a geológiai ismeret mellett kémiai tudás is szükséges és még valami.

– Portékája mutatja a fazekast, Imre öcsém, és a fazekasportékák azt mutatják, hogy a mesterek még mindig ragaszkodnak műhelyeik jellegzetes formáihoz és mázaihoz, pediglen a céh már régen nem ura a mestereknek.

– Te is tudod, bátyám, a szokás ereje nagy.

– Igaz, nálunk sajnos még ez a szokás, hogy a fazekasság az csak mesterség, pedig művészet lehetne… magyar művészet… világhírű művészet!

– Ha apánk élne, mondaná, már megint ábrándozol, Vilmos.

– Ábránd? Te is úgy véled? Mert te nem érzed azt, amit én… itt belül, hogy… ha leleplezhetem az agyagot, a festéket, a mázat… ha fellebbenthetem titkaikról a fátyolt, akkor művészit alkothatok. Akkor… a végtelen tengert, a szétszakadozó, ölelkező hullámok látványát teremthetem meg… akkor a tavaszt alkothatom meg, káprázatos színorgiájával… akkor formába gyúrhatnám a szivárványt is!

– Te tényleg álmodozol, Vilmos, de álomnak nagyon szép.

– Álom?… Úgy lehet, ma még, de holnap valóság! Tudom… De hogy nem álmodozom, öcsém… nos, a régi fazekasságból nemcsak művészetet kell teremteni, hanem egyúttal kerámiaipart is, és minden elmaradottságunkat behozhatjuk. Építészeti tárgyakat, alagcsöveket, falburkolatokat, cserepeket kell gyártani. Mindazt, amire ma szükség van… Apám szavaival mindazt, ami a piacra kell.

Álom és valóság: e kettősség jellemzi Zsolnay Vilmos további életét, pontosabban az, hogy az ellentmondást mindig fel tudta oldani – negyvenkét éves, amikor kémiai technológiát, égetéstechnikát kezd tanulni, és éjt nappallá téve kísérletezik. Végtelen türelemmel keresi az álom megvalósításának lehetőségét azért, hogy a magyar kerámiaipart megteremthesse. A kor kedvező volt számára. A kiegyezés után nemcsak politikailag, gazdaságilag is tágabb lehetőségek tárultak az ország elé. Műszaki műveltségünk fejlődése pedig a korszerű technikát alkalmazva, megindíthatta az ipari forradalmat.

Zsolnay 1872-ben átvette kerámiagyárának műszaki vezetését is, ettől kezdve pedig minden egyéb – régi és újabb – vállalkozásának csak az volt a feladata, hogy ezt az üzemet tőkeerős, korszerű gyárrá fejlessze. Az első lépést hamar megtette. Az 1873. évi bécsi világkiállításon bemutatott építkezési kerámiáival, valamint leányai: Teréz és Júlia tervezte, magyaros motívumú díszedényeivel elért sikere bizonyítja. Nemcsak kitüntetést, oklevelet szerzett, hanem versenyképes vállalkozásnak is bizonyult az osztrák és cseh konkurrenciával szemben, sőt a külföld is felfigyelt rá.

Ez a siker viszont Zsolnay számára csak azt jelentette, hogy gyára elérte az európai szintet. Ő többet akart ennél, és hogy szakadatlan kísérletezésével elérte ezt a többletet, azt az 1878. évi párizsi világkiállításon igazolta. A magastűzben zománcozott s gyengéd elefántcsontszín sajátos bájával hódító díszedényei új kerámiafajtát jelentettek. A szakértőknek pedig rejtélyt ez a finom porcelánmázzal bevont, kissé áttetszőnek tűnő földpátanyag fortélya. – A párizsi zsűri kételkedett a zománc ólommentességében, mire Zsolnay temperamentumos fia, Miklós, aki a kiállításon a gyárat képviselte, az egyik remek példányt a zsűri szeme láttára földhöz csapta, átnyújtotta cserepeit tüzetesebb vizsgálatra. A szakértők kénytelenek voltak elismerni, hogy új technikájú kerámiát csodálhatnak meg, és mivel két technika egyesítését alkotta meg Zsolnay – elnevezték porcelánfajansznak. Zsolnay Miklós pedig hazavihette apjának a világkiállítás nagydíját s a becsületrendet, mindezzel együtt pedig a világhírnevet.

– Így hát a párizsi urak nem tudták, hová tegyék az én ivoire-porcelánomat?… Hm.

– Volt ám diskussio, bizony. Hasábokat írogatva boncolgatták rejtélyét… Táskában a literatúra, majd odaadom, de sokkal lényegesebb, atyám, az a két medália a kezébe. Büszke lehet rájuk!

– No, igen… a nagydíj… szép aranyérem. És a becsületrend… Ládd-é, ez igen találó, mert hát a becsületét kellett helyreállítani a magyar fazekasságnak.

– A Zsolnaynak hírnevét kellett megalapozni, atyám, és… nem mondja azt, hogy fazekas, hanem kerámikus.

– Nem úgy, fiam, Zsolnay Vilmos egyszerű fazekasmester most is, aki hiszi, hogy egy magyar fazekasmester szíves igyekezete megmutathatja a világnak, hogy senkinél nem vagyunk alábbvalók… Megmutatni akartam becsületét a magyar kézművesnek, hogy az ország megbecsülését érhessem el. E medáliákat nem én, hazám kapta… De ez még a kezdet, nem állhatok meg itt. Még sokat kell küzdenem, amíg elérem a célt: hogy a becsület után a dicsőséget is megszerezzem a magyar fazekasságnak, és… ezt csak én tudom megcselekedni, és hittel hiszem, meg is teszem!

Merész szavak egy ötvenéves férfi szájából, de Zsolnay szavának állt. Hogy minden idejét a fazekasságnak szentelhesse, felhagyott a kereskedéssel. 1880-ban eladta Fő téri nagykereskedését, sőt kerámiai portékái külföldi értékesítésének gondját is letette: rábízta a bécsi Wahlisch kereskedőházra. Felhagyott a fakitermeléssel, a kertészkedéssel is, és az eladott javak vételárát kerámiagyárának műszaki fejlesztésére fordította. De gondoskodott közel félezer munkásáról is. Lakásokat építtetett nekik, 1883-ban pedig hozzásegítette őket ahhoz, hogy betegsegélyző egyesületet alapíthassanak. – Zsolnay munkásainak jelentékeny része a dunántúli fazekasok köréből került ki, akiknek portékáira a keménycserép, a porcelán és a zománcos vasedény elterjedése következtében már faluhelyen is alig volt szükség, így fel kellett hagyniok iparukkal. Ezek azonban csak a fazekasok s nem kerámikusok voltak, így a korongosok, festők, égetők vezető rétegét Zsolnay külföldről volt kénytelen toborozni. Mivel azonban a korszerű, művészi színvonalú kerámiagyártás kifejlesztésére irányuló programjához a magyar szakmunkásképzés is hozzátartozott, gyárában 1886-ban tanonciskolát nyitott. Az órák fele fizetett munkaidőben volt. A tananyag hangsúlya a művészeten, mert Zsolnay elsősorban műiparosokat, mai kifejezéssel: iparművészeket akart nevelni. Iskolája kiválóságát bizonyítja, hogy még külföldről is jártak oda tanulni kerámikusok.

De megmutatkozott Zsolnay másik arca is: a valóság ismerete. Nemcsak a kerámiaművészetet, a kor igényeit kielégítő kerámiagyártást kívánván kifejleszteni, 1883-ban megkezdte az ipari porcelán: mosdófelszerelések és távirdaszigetelők, a következő évben meg a csatornacsövek, 1885-ben pedig a kályhacsempék gyártását is.

1887-ben aztán elvágta az utolsó szálat is, amely a múlthoz kötötte: eladta a nagy trafikot, és még a kerámiagyár üzleti vezetését is fiára, Miklósra bízta, hogy minden idejét a műszaki vezetésnek, főleg pedig kerámiai kutatásainak szentelhesse – mert a célt még mindig nem érte el.

– Mint régi kereskedőtársának, meghiheti nekem, Zsolnay úr, jó szívvel mondom, ideje lenne már pihenésre gondolni.

– Mert hatvan esztendő van a hátam mögött? Ugyan, Dömötör úr! Én nem pihenhetek. A pihenés… az gyötrődés lenne nekem, ha nem rosszabb.

– De, Zsolnay úr, tisztelt barátom, gyárának üzletmenetele…

– Nem erről van szó, Dömötör úr! Maga most is kereskedő, de én csak voltam az, valamikor régen. Én fazekas vagyok, fazekasmester, akinek az a szíve vágya, hogy a magyar agyagipar becsületét helyreállítsa, hírnevét megalapozza.

– Máris sokat tett az érdekében.

– De nem eleget. Én sokkal többet tehetek.

– Tiszteltem önbizalmát mindég, Zsolnay úr, de…

– Nincs de! Tudom, mit tudhatok. Ismerem képességeimet… Tudtam, hogy megteszem, és meg is cselekedtem azt, amit eleddig egy kerámikus sem a világon: a fajansztechnikát alkalmaztam a porcelánon. És… én kitalálom majd azt is, amit vagy háromszáz éve elfelejtettek a fazekasok: felfedezem a fémfényű máz titkát! Érti, Dömötör úr?

– Értem, érteném, azazhogy… én bizony kereskedő vagyok. Az üzlethez értek, és tudom azt, hogy az ilyen díszedényeknek van ugyan piaca, vevőköre azonban kicsiny nálunk.

– De én külföldre is szállítok, és… ide figyeljen! Szépet nemcsak a dísz- hanem a haszontárgyakon is lehet ám csinálni. Mostanság pedig, mikoron a műépítészet avatott kezekben fejlődésnek lendül, nyílik az alkalom. A fajansz okszerű alkalmazásával az építészet számos feladatát megoldhatják, csak ehhez más fajansz kell, mint a mostani. És ezt a mást… nos, Dömötör úr, megnyugtathatom, közel vagyok e fajansz feltalálásához.

És 1891-ben megjelentette a piacon új építészeti terrakottáját: a plutonitot, két év múlva pedig tökéletesített változatát: a pyrogránitot. Ezen, az időjárás viszontagságainak ellenálló, zsugorodásig keményre égetett kőanyagból Zsolnay külső, belső épületburkoló lapokat, színes épületdíszeket gyártott, amelyek – többek között – az Országház, a Műcsarnok, az Iparművészeti Múzeum épületén vagy Lechner Ödön műépítész sok épületén ma is bizonyítják Zsolnay technikai talentumát.

A millenniumi kiállítás esztendejében Zsolnay gyártelepe már 10 kataszteri holdnyi területen feküdt, 3 gőzgép mozgatta harminchét féle munkagép, 120 korong és 14 égetőkemence üzemelt a gyárban, s közel 800 munkás serénykedett, hogy a gyárat elhalmozó rendeléseknek eleget tegyen. És a hetven felé járó Zsolnay ezen, az ezredéves kiállításon bemutatott lüszteres díszedényeivel igazolta, hogy önbizalma jogos volt. – A fémfényű máz titkát a középkori Itália majolikamesterei még ismerték, utoljára a 16. század elején remekelt vele Gubbióban Georgio Andreoli. Zsolnay a bűvös római rejtélyét Wartha Vincével, a műegyetem professzorával közösen kutatta, az Iparművészeti Múzeum egyik gubbiói majolikáján végezve vegyelemzéseket, fémoxid-redukciókat, amíg sikerült felfedezni a titkot, és Zsolnay keze elővarázsolta az égetett agyagedényen a rubinpiros színben tündöklő, fémfényű mázt, amelyet a hajnalpír görög nevéről eozinnak nevezett el. E titkot ugyan egyidejűleg Joseph-Theodore Deck francia kerámikus is felfedezte, de ő csak a réz fényét utánzó, sárga lüsztert alkotta meg. Zsolnay viszont, Warthától is különválva, egyedül kutatva tovább, tökéletesen kidolgozta az új lüsztertechnikát. Eozinja a színskála és tartósság tekintetében túltett a gubbiói majolikán, és a színárnyalatok végtelen változatával ezeregyéjszakai mesehangulatot lopva díszedényeire, pazar művészi hatásokat ért el.

Eozinját az 1900. évi párizsi világkiállításon bemutatva akarta a világ tudomására hozni: mit tud a magyar fazekas, hogy a becsület után a dicsőséget is megszerezze. – A sikert már nem érhette meg. Asztmája ágynak döntötte a hetvenöt éves öregurat. Egy asztalkára tétetve, nézegette legkedveltebb eozin munkáit. Az avatatlan azt gondolhatta volna, hogy gyönyörködik bennük. Tekintete azonban nem az üzletember, nem is az iparos pillantása volt, Zsolnay igazi énjét árulta el: a művésznek önmagával soha meg nem elégedettségét fejezte ki, mint ahogyan röviddel halála előtt tett kijelentése is: „A kezdetnél tartok. Most tudom csak, mit lehetne még alkotni.” Nem alkothatott tovább. 1900. március 23-án – ahogy kortársa, Lyka Károly fogalmazta: „Az agyag legnagyobb magyar mestere örökre behunyta szemét.”

Öröksége azonban sokkal több, mint a majdnem 2 millió forintnyi vagyon, a 24 kemencés, 1000 munkással, köztük 170 kézifestővel dolgozó gyár. Amit utódaira hagyott, az a magyar kerámiaipar világhírneve volt.

Zsolnay Vilmos elérte célját. Mint a középkor nagy kézműves mesterei, tökéletesen megismerte anyagának minden tulajdonságát, munkájának minden technikai és gazdasági lehetőségét, és mint azok, nem dicsvágyból vagy haszonnyerésből, magasabb cél elérése érdekében tevékenykedett, ezért alkothatott mesterremeket: a hagyományos és a korszerű gyáripar szintézisét, s vele a magyar kerámiaművesség világhírnevét.

Élete, mint minden díszedénye, ragyogóan színes és meseszerű volt. Minden sikerült neki, de ő mégis úgy érezte, hogy csak a kezdeteknél tart. Az a tűz égette, amely az agyagból elővarázsolta a mesevilágot: az alkotás tüze. S hogy a tűz kihunyt, nem egy Jókai-regény fejeződött be, hanem a magyar ipar egy hősi korszaka zárult: az az úttörő munka ért véget, amelyik napjainkat alapozta meg, és amelynek Zsolnay Vilmos, a fazekasmester, egyik vezéralakja volt.

Források

Gelléri Mór: A magyar ipar úttörői. Bp. 1887.

Gelléri Mór: Ipartörténeti vázlatok. Bp. 1906.

Kenéz Béla: Ipari öntudatunk ébresztői és munkálói. Bp. 1943.

Magyar Iparművészet. 1896, 1900, 1901. évf.

Magyar Mérnök és Építész Egylet Heti Értesítője. 1900. évf.

Magyar Művészet. 1928. évf.

Ráth György: Az iparművészet könyve, 2. k. Bp. 1905.

Ruzsás Lajos: A pécsi Zsolnay-gyár története. Bp. 1954.




Hátra Kezdőlap Előre