Évszázadokon át verte fel a falu csendjét egy, a mai fülnek már ismeretlen hang: a kanásztülök-é. S mint ahogy a disznó ősi szavunk – csuvasos jellegű török jövevényszó, 1055-ben a tihanyi apátság alapítólevelében már helynévként említik –, ősi foglalkozás a disznópásztoré, későbbi nevén a kondás-é, illetve kanászé. A disznótartással pedig egyidős a leölése, így az azt követő lakoma: a disznótor is. Történeti forrásainkban azonban nem találkozunk a disznótort szabályozó rendelkezésekkel, amint ez más mulatságnál, pl. a fonónál, ivónál gyakori. Nem voltak tehát olyan sajátosságai, amelyeknek „botránkoztató folyása” kiváltotta volna a dörgedelmet. De azt sem mondhatjuk, hogy valami kapcsolata lenne a halotti torral, a halott emlékére rendezett vendégséggel. Más mulatság volt ez. Mint egyik közmondásunk tartja: „A disznónak holta után a haszna.” A disznóölés a télre szükséges hús és zsír betakarítása, tehát „végző” munka, ezt pedig valamilyen formában mindig megünnepelték eleink.
A disznót azonban meg kellett hizlalni, hogy zsírja legyen. Hajdanában más módja volt ennek, mint ma. Nemcsak azért, mert a kukorica, bár a XVl. században eljutott hozzánk, de csak a XVIII. században terjedt el, hisz mással, moslékkal, korpával is lehet a disznót hizlalni. De volt a disznóhizlalásnak egy kevésbé munkaigényes és olcsóbb megoldása is. „Éhes disznó makkal álmodik.” Amikor ez a közmondásunk született, még makkra fogták a jószágot. Amikor a tölgy, bükk és cser hullatni kezdte a termését, eljött a makkoltatás ideje, és a kanász az erdőbe hajtotta a kondát. Ámde makk nem mindenkor termett.
Ilyenkor a disznót csak legelőn tartották: pázsiton. Márpedig, mint egy 1620. évi feljegyzés megállapítja:
„Az pasit [Diszno] oeztoeuer Diszno.”
A jobbágy így is, úgy is tized-et adott, amit megválthatott pénzben. Az ecsedi vár 1648. évi urbáriumában pl. így szabályozták a sertéstizedet:
„Pázsit tizedet is adnak disznajuktól, az ki váltóra megyen, öregitől 6 den., az süldőtől és malacztól 3 den. Az mikor makk terem és disznajokat makkra bocsátják, akkor pázsit tizedet nem adnak, hanem makkon tizedelnek. – - [Az ki] váltóra megyen, öregitől 10 den., süldőtől és malacztól 5 den.”
A makkolt disznó tehát két pázsit-disznóval ért fel. Télre kelve annyi „hájat lökött”, hogy „verő disznó” lett belőle. S hogy mi is volt az, beszámol róla a Rákócziak kassai udvartartása számadásának egyik bejegyzése is:
„Maradt Urunk… számára [disznó] hét, … az Melyeket Én leverettem és az inventariom szerem szalonayul megh vannak… Az hét [disznó] leveresetül az Miszarosnak [fizettem] 2 fl. 52 den.”
Azért nevezték tehát verő disznónak, mert előbb egy furkóssal főbe verték, csak aztán szúrták le. Persze az ölés utáni lakoma az udvartartásoknál éppúgy elmaradt, mint a városi mészárosoknál, akik általában kimérésre vágtak disznót. A disznótor csak a saját szükséglet kielégítését szolgáló disznóvágás örömének a megünneplése. Családi ünnep. A munka elvégzését, a lakoma lefolyását és a kapcsolatos szokásokat azonban csak a múlt század végéről ismerjük közelebbről. Feltehetően évszázadokkal korábban is hasonló lehetett. Olyan, amilyennek most megismerjük.
Mint ahogyan az újbor és a liba „borkóstoló Márton”-kor, vagyis november 11-e táján, úgy a disznó „disznóölő András”-kor, november 30-a tájt „érik be”. Decemberben kezdődött meg hát a disznóvágás faluszerte. Ilyenkor az alvégtől a felvégig fel-fellobogtak a hajnali tüzek az udvarokon, egymást érték a disznótorok.
A gazda már korábban méregetni kezdte a kiszemelt hízó-t. Átkötötte zsineggel a hasát, s ha átmérője kitett két rőföt, vagyis kb. másfél métert, úgy tartotta, hogy mázsa körül van. De annyinak ítélte akkor is, ha megaraszolta nyakcsigolyától farktövéig, s az hat arasz négy ujj volt.
Amikor elég érettnek ítélte, kitűzte a disznóölés napját. De gondja volt rá, hogy ne essék újholdra, mert akkor megférgesedik a hús. Megbeszélte az asszonnyal, ki legyen a böllér, vagyis a disznóölésben járatos férfi, meg hogy kiket hívjanak segítségnek. Mert ez bizony kalákamunka volt, még a gyermek is hiányozhatott aznap az iskolából. Az is szóba került, kiket hívjanak meg a rokonok, komák, ismerősök közül vacsorára, vagyis a torra. A szomszédokra nem volt gond, mert azok meghívását a szokástörvény előírta. S ha megfeledkeztek volna róluk, jogukban állt ellopni – persze, ha tudták – a kolbászt, hurkát, és még vendégeket is hívhattak a lopott disznóságra.
A disznóölés kora hajnalban kezdődött, bemelegítőül pálinkával, és hogy ez meg ne ártson, pogácsával. Sokfelé úgy vélték, hogy meg kell futtatni a disznót ölés előtt, mert csak akkor lesz porhanyós a húsa. Aztán, mint az Alföldön mondták „beleesett a késnyavalya”: a gégefő tájékán szívig hatolt a böllér kése. Óbégatásnak nem volt helye, mert attól nehezen döglik meg, de ha valaki mégis megszánta végvonaglásában – néha félrecsúszott a böllér kése –, meg kellett rugdosnia a disznót a sarkával. Vérét kavargatva fogták fel hurkának. Aztán betakarták szalmával, meggyújtották és lepörzsölték róla a szőrt. Ezt követően megmosták, és késsel lekaparták. Ha nem sikerült eléggé a tisztítása, a Tisza felső vidékén azt mondták: „Isten neki, ha szőrös, majd megeszi a bérös.” Ekkorra már meg is virradt, és a gazdának illett a tevékenykedőknek ismét pálinkát kínálni a butykosból. Volt a kínálásnak rigmusa is:
|
A disznót aztán az udvarról bevitték a házba, és megkezdték a bontását. Nem akárhogy. A böllér a disznó mellső lába közt keresztvágást tett, a körülállók pedig igyekeztek ezt a helyet besózni. De a böllér siccegette őket, sőt, a kés nyelével kezükre is koppintott. Erre azért volt szükség, hogy a húst ne vigye el majd a macska. Amikor pedig a böllér végigvágta a hátgerincet, odaszólt a többieknek: „Nagyot nevessetek, hogy vastag legyen a szalonnája.” A gazdasszony szívdobogva leste, elég ikrás-e a szalonna. Aztán tovább darabolták a disznót. Az asszonyok a belet várták, mert tisztítása az ő feladatuk volt, mint ahogyan a hurkához szükséges kása megfőzése, a belsőség megabálása, no meg az ebéd elkészítése is. A férfiak a darabolás után szétválogatták a húst: a sütni, főzni, füstölni valót és a kolbászhúst.
Mire mindezzel végeztek, délre járt az idő. Sietve elfogyasztották a savanyúkáposzta levest és a paprikáshúst. Leöblítették kevés borral, és folytatták a munkát.
A kolbászkészítés, vagyis a nyerstöltelék feldolgozása a férfiak feladata, a főzött töltelék, így a hurka készítése az asszonyok munkája volt. Tehén szarvából fabrikált töltőt használtak hozzá. A böllér feldarabolta a sütni való hájat, szalonnát – ezek kisütésére és persze a füstölésre csak másnap került sor –, a gazda pedig besózta az éti szalonnát és a húst. De szótalanul, hogy az meg ne férgesedjék, és ezért dörzsölte le kezéről tűzbe a sót. Az asszonyok pedig már készültek a vacsorához. Volt dolog elég, annyi szájat jól tartani. S ha eladó leány is segédkezett, akkor ő biztosan a hájas pogácsát készítette. Jósolni tudott az: ha kisütve oly magasra felszaladt, hogy megdőlt, hamarosan férjhez megy, ha nem, bizony, várhat még.
Így aztán a vacsoravendégeket már az udvaron megcsapták az illatok. Megesett, hogy tréfás ajándékot is hoztak: pl. két tál között verebet vagy akár macskát.
Az asztalhoz telepedésnek rendje volt. A férfiak az asztalfőnél, az asszonyok középütt, a fiatalok pedig a végén, az ajtó felé. Amikor elhelyezkedtek, egyik vendég köszöntőt mondott. Göcsejben pl. ilyen rövid járta:
„Hála legyen az Istennek, hogy ezt a napot is megíltük, a házigazdának szerencsítlensígíre gyüttünk ide, hogy megdöglött a süldője szívszúrás által.”
Sokfelé szokás volt, hogy a böllér tréfásan elparentálta a disznót. Kalocsa környékén pl. emígy:
|
Megkezdődött a vacsora. Csigatésztás tyúkhúsleves, toros- vagy töltött káposzta, majd pecsenye, kolbász, hurka, nyomatéknak pedig pogácsa, rétes adta a legtöbb helyütt az ételsort. S az egyes fogásokat sokszor tálalórigmussal tette az asztalra valamelyik főzőasszony vagy maga a böllér. Tiszaföldvár vidékén pl. a káposztát így kommendálta:
|
Megesett az is, hogy a töltött káposzta egyik burkából egy veréb repült ki. Lett ám kacagás! De vigasztalódhatott a póruljárt, mert társának majd „beletörött a bicskája” a hurkába: vasdarabot rejtettek el benne. A harmadik pedig a kolbászt nem tudta elvágni sehogy: abban meg fadarab volt. Már ahogyan igyekeztek egymást megtréfálni a férfiak és az asszonyok. Az asszonyoknak egyébként nagyon kellett vigyázniok, nehogy a disznó nyelvéből egyenek, mert a hiedelem szerint megnyúlik tőle az övüké.
Persze „nem döglik meg a disznó bor nélkül”. Ittak is. Arra, hogy jövőre is legyen szerencséjük a disznóhoz, no meg egymás egészségére. Némelykor felköszöntővel. De ritkán sikerült olyan, mint Petőfinek az 1842-ben írott „Disznótorban” című verse:
|
A lakomából azonban mások is részesedni akartak. Az ablak alatt felhangzott a gyermekek koledálása. Gyöngyös környékén pl. ezzel a szöveggel:
„Megdöglött a disznó, akit megöltek. Maradt-e a hurkájából, adjanak egyet. Mer már holnap péntek lesz, a maradék nem jó lesz. Fülét, farkát papoknak, hurkáját a diákoknak. Aggyanak egyet!”
Megjelentek a cigányok is. Fogadásul gömböc-öt kaptak a gazdától, de abban bizony többnyire döglött egér volt. Nem sértődtek meg, elértették a tréfát. Alkalomszerűen vissza is adták.
A zeneszerszám sem maradt szótalan, a hangulat tovább emelkedett. Az ablak alatt pedig megjelentek a hívatlan legények. Hosszú botot támasztottak az ablak mellé, amelyre koledáló levélkét függesztettek. Lehetett olyan is, amilyent pl. Apátfalván írtak:
|
Aztán megzörgették az ablakot és elszaladtak. Kis idő múlva visszatértek. Ha nem találtak a boton semmit, illetve fűrészporral töltött hurka vagy homokkal telt kolbász lógott róla, újabb levelet kötöttek rá, amelyet azonban a gazda nem tett ki az ablakba. Zselicén pl. az enyhébbek közé tartozott a következő üzenet
|
(Vagyis koporsóval.) – De megjelentek a maskarások is: öt-hat legény, leány, kifordított kabátban, sapkában, kalapban, szalmacsóvával díszítve. Nagy zajjal, csörömpöléssel vonultak be, tréfával, csúfolkodással vidámították a lakomát, és a kóstoló után eltávoztak.
A vacsora végeztével leszedték az asztalt, de a pecsenyének ott kellett maradnia. Borozgattak, pipázgattak, beszélgettek, énekeltek, a fiatalok pedig táncra kerekedtek.
Éjfél után, két óra tájt aztán készülődni kezdtek hazafelé. Legalább háromszor elköszöntek, mindannyiszor felhajtották a Szent János pohará-t. Végtére pedig valamelyik vendég elmondta a búcsúzót. Hódmezővásárhelyen pl. ezzel a rigmussal.
|
Egyszerre, egyetlen ajtónyitással távoztak, és ki-ki a kapott kóstolóval hazafelé ballagott a havas éjszakában. De akármilyen hideg is volt, nem érezte. Azon töprengett, legközelebb vajon melyiküknél kerül sor a disznótorra.