4. A disznótor

Évszázadokon át verte fel a falu csendjét egy, a mai fülnek már ismeretlen hang: a kanásztülök. S mint ahogy a disznó ősi szavunk – csuvasos jellegű török jövevényszó, 1055-ben a tihanyi apátság alapítólevelében már helynévként említik –, ősi foglalkozás a disznópásztoré, későbbi nevén a kondás-é, illetve kanászé. A disznótartással pedig egyidős a leölése, így az azt követő lakoma: a disznótor is. Történeti forrásainkban azonban nem találkozunk a disznótort szabályozó rendelkezésekkel, amint ez más mulatságnál, pl. a fonónál, ivónál gyakori. Nem voltak tehát olyan sajátosságai, amelyeknek „botránkoztató folyása” kiváltotta volna a dörgedelmet. De azt sem mondhatjuk, hogy valami kapcsolata lenne a halotti torral, a halott emlékére rendezett vendégséggel. Más mulatság volt ez. Mint egyik közmondásunk tartja: „A disznónak holta után a haszna.” A disznóölés a télre szükséges hús és zsír betakarítása, tehát „végző” munka, ezt pedig valamilyen formában mindig megünnepelték eleink.

A disznót azonban meg kellett hizlalni, hogy zsírja legyen. Hajdanában más módja volt ennek, mint ma. Nemcsak azért, mert a kukorica, bár a XVl. században eljutott hozzánk, de csak a XVIII. században terjedt el, hisz mással, moslékkal, korpával is lehet a disznót hizlalni. De volt a disznóhizlalásnak egy kevésbé munkaigényes és olcsóbb megoldása is. „Éhes disznó makkal álmodik.” Amikor ez a közmondásunk született, még makkra fogták a jószágot. Amikor a tölgy, bükk és cser hullatni kezdte a termését, eljött a makkoltatás ideje, és a kanász az erdőbe hajtotta a kondát. Ámde makk nem mindenkor termett.

Ilyenkor a disznót csak legelőn tartották: pázsiton. Márpedig, mint egy 1620. évi feljegyzés megállapítja:

„Az pasit [Diszno] oeztoeuer Diszno.”

A jobbágy így is, úgy is tized-et adott, amit megválthatott pénzben. Az ecsedi vár 1648. évi urbáriumában pl. így szabályozták a sertéstizedet:

„Pázsit tizedet is adnak disznajuktól, az ki váltóra megyen, öregitől 6 den., az süldőtől és malacztól 3 den. Az mikor makk terem és disznajokat makkra bocsátják, akkor pázsit tizedet nem adnak, hanem makkon tizedelnek. – - [Az ki] váltóra megyen, öregitől 10 den., süldőtől és malacztól 5 den.”

A makkolt disznó tehát két pázsit-disznóval ért fel. Télre kelve annyi „hájat lökött”, hogy „verő disznó” lett belőle. S hogy mi is volt az, beszámol róla a Rákócziak kassai udvartartása számadásának egyik bejegyzése is:

„Maradt Urunk… számára [disznó] hét, … az Melyeket Én leverettem és az inventariom szerem szalonayul megh vannak… Az hét [disznó] leveresetül az Miszarosnak [fizettem] 2 fl. 52 den.”

Azért nevezték tehát verő disznónak, mert előbb egy furkóssal főbe verték, csak aztán szúrták le. Persze az ölés utáni lakoma az udvartartásoknál éppúgy elmaradt, mint a városi mészárosoknál, akik általában kimérésre vágtak disznót. A disznótor csak a saját szükséglet kielégítését szolgáló disznóvágás örömének a megünneplése. Családi ünnep. A munka elvégzését, a lakoma lefolyását és a kapcsolatos szokásokat azonban csak a múlt század végéről ismerjük közelebbről. Feltehetően évszázadokkal korábban is hasonló lehetett. Olyan, amilyennek most megismerjük.

Mint ahogyan az újbor és a liba „borkóstoló Márton”-kor, vagyis november 11-e táján, úgy a disznó „disznóölő András”-kor, november 30-a tájt „érik be”. Decemberben kezdődött meg hát a disznóvágás faluszerte. Ilyenkor az alvégtől a felvégig fel-fellobogtak a hajnali tüzek az udvarokon, egymást érték a disznótorok.

A gazda már korábban méregetni kezdte a kiszemelt hízó-t. Átkötötte zsineggel a hasát, s ha átmérője kitett két rőföt, vagyis kb. másfél métert, úgy tartotta, hogy mázsa körül van. De annyinak ítélte akkor is, ha megaraszolta nyakcsigolyától farktövéig, s az hat arasz négy ujj volt.

Amikor elég érettnek ítélte, kitűzte a disznóölés napját. De gondja volt rá, hogy ne essék újholdra, mert akkor megférgesedik a hús. Megbeszélte az asszonnyal, ki legyen a böllér, vagyis a disznóölésben járatos férfi, meg hogy kiket hívjanak segítségnek. Mert ez bizony kalákamunka volt, még a gyermek is hiányozhatott aznap az iskolából. Az is szóba került, kiket hívjanak meg a rokonok, komák, ismerősök közül vacsorára, vagyis a torra. A szomszédokra nem volt gond, mert azok meghívását a szokástörvény előírta. S ha megfeledkeztek volna róluk, jogukban állt ellopni – persze, ha tudták – a kolbászt, hurkát, és még vendégeket is hívhattak a lopott disznóságra.

A disznóölés kora hajnalban kezdődött, bemelegítőül pálinkával, és hogy ez meg ne ártson, pogácsával. Sokfelé úgy vélték, hogy meg kell futtatni a disznót ölés előtt, mert csak akkor lesz porhanyós a húsa. Aztán, mint az Alföldön mondták „beleesett a késnyavalya”: a gégefő tájékán szívig hatolt a böllér kése. Óbégatásnak nem volt helye, mert attól nehezen döglik meg, de ha valaki mégis megszánta végvonaglásában – néha félrecsúszott a böllér kése –, meg kellett rugdosnia a disznót a sarkával. Vérét kavargatva fogták fel hurkának. Aztán betakarták szalmával, meggyújtották és lepörzsölték róla a szőrt. Ezt követően megmosták, és késsel lekaparták. Ha nem sikerült eléggé a tisztítása, a Tisza felső vidékén azt mondták: „Isten neki, ha szőrös, majd megeszi a bérös.” Ekkorra már meg is virradt, és a gazdának illett a tevékenykedőknek ismét pálinkát kínálni a butykosból. Volt a kínálásnak rigmusa is:

 

Jobb a bor a pálinkánál,
Nagy hízó a malackánál.
Hízó volt ez, nem malacka,
Fizet ez még boritalra.
Igyon kend!

 

A disznót aztán az udvarról bevitték a házba, és megkezdték a bontását. Nem akárhogy. A böllér a disznó mellső lába közt keresztvágást tett, a körülállók pedig igyekeztek ezt a helyet besózni. De a böllér siccegette őket, sőt, a kés nyelével kezükre is koppintott. Erre azért volt szükség, hogy a húst ne vigye el majd a macska. Amikor pedig a böllér végigvágta a hátgerincet, odaszólt a többieknek: „Nagyot nevessetek, hogy vastag legyen a szalonnája.” A gazdasszony szívdobogva leste, elég ikrás-e a szalonna. Aztán tovább darabolták a disznót. Az asszonyok a belet várták, mert tisztítása az ő feladatuk volt, mint ahogyan a hurkához szükséges kása megfőzése, a belsőség megabálása, no meg az ebéd elkészítése is. A férfiak a darabolás után szétválogatták a húst: a sütni, főzni, füstölni valót és a kolbászhúst.

Mire mindezzel végeztek, délre járt az idő. Sietve elfogyasztották a savanyúkáposzta levest és a paprikáshúst. Leöblítették kevés borral, és folytatták a munkát.

A kolbászkészítés, vagyis a nyerstöltelék feldolgozása a férfiak feladata, a főzött töltelék, így a hurka készítése az asszonyok munkája volt. Tehén szarvából fabrikált töltőt használtak hozzá. A böllér feldarabolta a sütni való hájat, szalonnát – ezek kisütésére és persze a füstölésre csak másnap került sor –, a gazda pedig besózta az éti szalonnát és a húst. De szótalanul, hogy az meg ne férgesedjék, és ezért dörzsölte le kezéről tűzbe a sót. Az asszonyok pedig már készültek a vacsorához. Volt dolog elég, annyi szájat jól tartani. S ha eladó leány is segédkezett, akkor ő biztosan a hájas pogácsát készítette. Jósolni tudott az: ha kisütve oly magasra felszaladt, hogy megdőlt, hamarosan férjhez megy, ha nem, bizony, várhat még.

Így aztán a vacsoravendégeket már az udvaron megcsapták az illatok. Megesett, hogy tréfás ajándékot is hoztak: pl. két tál között verebet vagy akár macskát.

Az asztalhoz telepedésnek rendje volt. A férfiak az asztalfőnél, az asszonyok középütt, a fiatalok pedig a végén, az ajtó felé. Amikor elhelyezkedtek, egyik vendég köszöntőt mondott. Göcsejben pl. ilyen rövid járta:

„Hála legyen az Istennek, hogy ezt a napot is megíltük, a házigazdának szerencsítlensígíre gyüttünk ide, hogy megdöglött a süldője szívszúrás által.”

Sokfelé szokás volt, hogy a böllér tréfásan elparentálta a disznót. Kalocsa környékén pl. emígy:

 

Megdöglött a disznó,
Élt az három évet,
Disznótor reggelén
Szenvedett eleget.
Rátérdelt a böllér
Bal lapockájára,
Nagy kést nyomott
Szegénynek torkába.
Lefejtették néki
Két oldalszalonnáját,
Kivette a böllér
Tüdejét és máját,
Aztán kisütötték
Az összes porcikáját.

 

Megkezdődött a vacsora. Csigatésztás tyúkhúsleves, toros- vagy töltött káposzta, majd pecsenye, kolbász, hurka, nyomatéknak pedig pogácsa, rétes adta a legtöbb helyütt az ételsort. S az egyes fogásokat sokszor tálalórigmussal tette az asztalra valamelyik főzőasszony vagy maga a böllér. Tiszaföldvár vidékén pl. a káposztát így kommendálta:

 

Itt a jó káposzta,
Hússal van megtöltve,
Ebből a tányérját
Ki-ki teleszedje.
Tál tisztességére
Ne maradjon semmi,
Gazdánk óhajtja,
Hogy mind meg kell enni.

 

Megesett az is, hogy a töltött káposzta egyik burkából egy veréb repült ki. Lett ám kacagás! De vigasztalódhatott a póruljárt, mert társának majd „beletörött a bicskája” a hurkába: vasdarabot rejtettek el benne. A harmadik pedig a kolbászt nem tudta elvágni sehogy: abban meg fadarab volt. Már ahogyan igyekeztek egymást megtréfálni a férfiak és az asszonyok. Az asszonyoknak egyébként nagyon kellett vigyázniok, nehogy a disznó nyelvéből egyenek, mert a hiedelem szerint megnyúlik tőle az övüké.

Persze „nem döglik meg a disznó bor nélkül”. Ittak is. Arra, hogy jövőre is legyen szerencséjük a disznóhoz, no meg egymás egészségére. Némelykor felköszöntővel. De ritkán sikerült olyan, mint Petőfinek az 1842-ben írott „Disznótorban” című verse:

 

Nyelvek és fülek… csend,
Figyelem!
Szóm fontos beszédre
Emelem.
 
Halljátok, mit ajkim
Zengenek;
Egyszersmind az ég is
Hallja meg.
 
Hosszan nyúljon, mint e
Hurkaszál,
Életünk rokkáján
A fonál.
 
Valamint e sültre
A mi szánk:
Mosolyogjon a sors
Szája ránk;
 
S pályánk áldásával
Öntse le,
Mint e kását a zsír
Özöne.
 
S életünk fölé ha
A halál
Romboló torát meg
Ülni száll:
 
Egy gömböc legyen a
Magas ég,
És mi e gömböcben
Töltelék!

 

A lakomából azonban mások is részesedni akartak. Az ablak alatt felhangzott a gyermekek koledálása. Gyöngyös környékén pl. ezzel a szöveggel:

„Megdöglött a disznó, akit megöltek. Maradt-e a hurkájából, adjanak egyet. Mer már holnap péntek lesz, a maradék nem jó lesz. Fülét, farkát papoknak, hurkáját a diákoknak. Aggyanak egyet!”

Megjelentek a cigányok is. Fogadásul gömböc-öt kaptak a gazdától, de abban bizony többnyire döglött egér volt. Nem sértődtek meg, elértették a tréfát. Alkalomszerűen vissza is adták.

A zeneszerszám sem maradt szótalan, a hangulat tovább emelkedett. Az ablak alatt pedig megjelentek a hívatlan legények. Hosszú botot támasztottak az ablak mellé, amelyre koledáló levélkét függesztettek. Lehetett olyan is, amilyent pl. Apátfalván írtak:

 

Itten disznót öltek,
Véres hurkát esznek.
Ha nem adnak belülle,
Fullaggyanak meg tüle.

 

Aztán megzörgették az ablakot és elszaladtak. Kis idő múlva visszatértek. Ha nem találtak a boton semmit, illetve fűrészporral töltött hurka vagy homokkal telt kolbász lógott róla, újabb levelet kötöttek rá, amelyet azonban a gazda nem tett ki az ablakba. Zselicén pl. az enyhébbek közé tartozott a következő üzenet

 

A disznóölőnek azt kívánom,
Áldja meg az Isten 12 gyerekkel,
Pénzen vett kenyérrel,
Diófa szekérrel.

 

(Vagyis koporsóval.) – De megjelentek a maskarások is: öt-hat legény, leány, kifordított kabátban, sapkában, kalapban, szalmacsóvával díszítve. Nagy zajjal, csörömpöléssel vonultak be, tréfával, csúfolkodással vidámították a lakomát, és a kóstoló után eltávoztak.

A vacsora végeztével leszedték az asztalt, de a pecsenyének ott kellett maradnia. Borozgattak, pipázgattak, beszélgettek, énekeltek, a fiatalok pedig táncra kerekedtek.

Éjfél után, két óra tájt aztán készülődni kezdtek hazafelé. Legalább háromszor elköszöntek, mindannyiszor felhajtották a Szent János pohará-t. Végtére pedig valamelyik vendég elmondta a búcsúzót. Hódmezővásárhelyen pl. ezzel a rigmussal.

 

Már barátim legyünk készen,
Menjünk innét haza.
A mulatság már elég volt,
Hagyjuk máskorra.
 
Édes gazdánk már elmegyünk,
Szívességed megköszönjük,
Engedelmet kérünk,
Engedelmet kérünk.
 
Hogy mi barátságból
Ide összegyűltünk.
Ételeddel, italoddal
Már megelégedtünk.
 
Azért mondjunk alleluját,
Adjon Isten jóéjszakát
Az egész háznépnek,
És az elmenőknek.

 

Egyszerre, egyetlen ajtónyitással távoztak, és ki-ki a kapott kóstolóval hazafelé ballagott a havas éjszakában. De akármilyen hideg is volt, nem érezte. Azon töprengett, legközelebb vajon melyiküknél kerül sor a disznótorra.




Hátra Kezdőlap Előre