11. A lakodalom

Haj vitézek! haj elébe!
Kiki egyet az ölébe!
Vigyük haza asszonyunkat,
Fujja felszél a nyomunkat.

 

Arany János a Hunor-Magyar mondát feldolgozó „Rege a csodaszarvasról” című költeményének e versszakában a magyar ősidők lakodalmi emlékét idézi: a rablóházasság-ot. – A monda egy nemzet eredetét vezeti vissza arra az erőszakos cselekedetre, amelyet a nomád életforma, a primitív társadalmi rend még természetesnek tartott. S kényszerű helyzetben a rablás által elkövetett sértésért elégtételt: fejváltság-ot adott, mire a felek kibékültek.

Fejlettebb társadalmi rendben az elégtétel a sértés elé került, s lett belőle békés jogügylet: nővásár. – A honfoglalás előtt eleinknél a nő vételára, a kalim több-kevesebb ló volt. A nővásár emlékét egyébként nemcsak a vevő legényből lett vőlegény, árból lett ara és eladó leány szavaink tartották fenn, hanem a lakodalommal kapcsolatos és a menyét, vagyis asszony szóból alakult menyasszony, menyegző, menyecske szavaink is.

A nőrablásról azonban a letelepülés után sem szoktak még le őseink. – I. István király dekrétuma 2. könyvének 25. fejezetében így rendelkezett:

„Ha vitézek közül rút szemérmetlen valamely leányt, az ő szüleinek engedelme nélkül rablana feleségül magának, parancsoljuk, hogy adja vissza a leányt a szülőknek, … és a rabló tíz tinóval fizessen a rablásért, jóllehet aztán mégis megbékéljen a leány szüleivel.”

A nő vételárából viszont, következő fejlődési fokon, nyugati hatásra kifejlődött a hitbér, amelynek kifizetésekor az atyai hatalom a nőt a férjnek forma szerint átadta, és az asszony fejével felelt urához való hűségéért.

Jó száz évvel később aztán, Kálmán király új – az egyházi szertartást kötelezővé tevő és a nő önrendelkezési jogát elismerő – formát vezetett be dekrétuma 2. könyvének 15. fejezetével:

„Minden házasságkötés az egyház színe előtt, pap jelenlétében, alkalmas tanú szeme láttára, az eljegyzésnek valami jelével és mind a két fél megegyezésével menjen végbe, máskülönben nem házasság.”

Az eljegyzésnek „valami jele” az úri rendnél a gyűrű volt, amelyet – pogány római hagyományból más népeknél is – a bal kéz negyedik ujján viseltek, mivel azon „a szívhez vezető ér van”.

Az egyház a házasságkötéskor jobb kézre tette át a gyűrűt, és ezzel az megszűnt szerződéskötési eszköz lenni, a szerződést pedig, kizárólag a két félre korlátozva a házasságkötési szertartásba emelte, ezzel pedig feleslegessé tette – de nem tilalmazta az „eljegyzést”.

Így aztán a XIII. századra kialakult házasodási ceremónia két fő részből állott: az ősi, pogány elemekből táplálkozó, a nőrablás, illetve a nővásár emlékét fenntartó eljegyzésből: a kézfogó-ból és az egyházi szertartásból: az esküvő-ből, amelyek együttesét lakodalom-nak nevezzük, mert lakmározással, mulatozással ünnepelték meg a jelentős eseményt.

Legrégibb lakodalmi emlékünk IV. Béla király Béla fiának, Ottó brandenburgi őrgróf leányával, Kunigundával kötött házasságáról szól, amelyet 1264. október 25-én Bécs közelében, szabad mezőn, sátortáborban tartottak meg. A lakodalmat a menyasszony nagybátyja, Otakár cseh király rendezte. A krónikás többek között így emlékezett meg az eseményről:

„Béla király Otakár királlyal… elrendezték a hitbért, minek utána misére mentek, hol az ifjú párt ünnepélyesen összeadták. A vőlegény, Béla herceg menyasszonya fejére arany koszorút tett, amelyet magyar szokás szerint egy főúr kivont karddal nyomban levett… A nászlakomán marhapecsenyét és mindenféle vadat, meg halat szolgáltak fel, dob és trombitaszó között. A lakomát lovagi torna követte.”

A magyar szokásnak nevezett karddal való koszorúlevétel emlékeztető a menyasszony számára: úgy viselje magát a házasságában, hogy ha azt bemocskolja, kard lesz a fején. – Lehet, hogy ez időben már csak szimbólum, de az első királyaink korában még élő jog volt: a férj megölhette hűtlen feleségét.

Történeti emlékeinket azonban legkorábban csak a XVII. századból és az úri rend életéből ismerjük olyan mértékben, hogy átfogó képet rajzolhassunk a lakodalmi szokáskörről. Ám századunkban is élő szokásokkal való egyezése alapján nagyon valószínű, hogy a középkorban sem tért el különösképpen.

A lakodalmat, természetesen, sok minden megelőzte. Elsősorban a párválasztás. – Általában a szülők határozták meg, hogy fiuk kit vegyen el. Majd a leány szüleinél „alattomban megjáratták” a dolgot. Kedvező esetben aztán „napot tettek”, mikor mehetnek „kisasszonylátásra”.

Az ifjú férfi rokona társaságában indult leánynéző-be. Ha nem ismerték őt régebbről, látogatása után néhány nappal a leány apja két férfi rokonát elküldte az ifjúhoz háztűznéző-be. Ha jó eredménnyel járt, megbeszélték a dolgot, a leánynak azonban szabad választása volt: vagy elfogadta a kérőt, vagy nem.

Ha igent mondott, megüzenték. Az ifjú családjának legtekintélyesebb tagja kérte meg a leányt, és beszélte meg a kézfogó napját a leány szüleivel. A kézfogón ünnepélyesen „kikérte” a kisasszonyt. A szülők ismételten megkérdezték leányuk véleményét. Ha a válasz igenlő volt, „átadták”, mire a fiatalok kezet fogtak. Aztán a leány visszavonult, s az ifjú két rokona bevitte hozzá a gyűrűjét, a leány pedig díszes keszkenőre: a jegykendő-re húzva kiküldte velök a magáét. Utána lakoma és tánc következett.

A lakodalom napját közösen állapították meg. Ennek azonban nagy a sora, mert ahogyan Petneházy István írta 1504-ben kelt levelében:

„Az menyegző sok pénzzel jár.”

Kellett bőven, különben úgy mondták: „Káposzta, leves, fogd a kezem, vezess.” – Thurzó Borbála menyegzőjére pl. 1612-ben három uradalom, kb. 30 falu jobbágyaira a következő szolgáltatásokat vetették ki:

„Pénzt az konyhára és fűszerszámokra 1500 forintot. 40 ökröt, 19 bikát és tehenet, 140 borjút, 350 bárányt, 200 disznót és malaczot, 16 egész szalonnát, szarvast, vaddisznót, mennyit az Isten adni fog, 30 darab bölényt, 30 őzet, 200 nyulat, 600 császármadarat és fogolyt, 400 ludat, 400 kappant, 1000 tyúkot; 6000 tojást, 1500 halat, 2500 pisztrángot, 15 rakás potykát, 60 nagyobb, 120 kisebb csukát. 400 köböl zabot, szénát 75 szekérrel.”

Mindkét háznál megkezdődtek az előkészületek. A vőlegény valamelyik tekintélyes rokonát felkérte násznagy-nak, barátai közül vőfély-t, nőrokonai közül pedig nászoló asszony-t és nászoló kisasszony-okat választott. A menyasszony apja rokonai, barátai közül főgazdá-t és algazdá-kat szemelt ki a lakodalom ceremóniájának lebonyolítására. Aztán elküldték a meghívókat, rokonoknak, barátoknak, a főuraknál még a városoknak, megyéknek is, akiket követek képviseltek a lakodalomban.

Néhány nappal a lakodalom előtt aztán a vőlegény elindult násznép-ével, lóháton, kocsin, sokszor napokig utazva a menyasszony lakodalmas házához: a palotához vagy a kertben készített hatalmas színhez.

Megszabott rendben vonult be a násznép. A násznagy, felköszöntve a háziakat, ünnepélyes beszéddel kikérte, a főgazda pedig, hasonlóan válaszolva, az örömszülő-k nevében kiadta a leányt. Ezután a templomba vagy a kastély kápolnájába vonultak az esküvői szertartásra.

Visszatérvén a lakodalmas házhoz, asztalhoz telepedtek. Az ülés rendjét a főgazda szabta meg, aranyos pálcájával dirigálva, a főhelyre azonban mindig az új pár került. A karzatra telepített muzsikusok megkezdték munkájukat. Az étekfogó-k sorra hordták az ételeket. A pohárnok-ok minden fogás után töltötték a bort. A zöld botos algazdák vigyáztak arra, hogy senkinél fogyatkozás ne legyen. A menyasszony azonban nem evett, nem ivott. A felköszöntők persze nem maradtak el. – A lakomát elköltvén pedig táncra kerekedtek.

Ezalatt a menyasszonyt más helyiségben tiszta fehérbe öltöztették, haját kifonták, hátára eresztették, pántlikával felcifrázták, fejére a gyöngyös korona-koszorú helyébe virágkoszorút tettek, és aztán – de folytassuk talán Apor Péter az „Erdély változásai” című, 1736-ban befejezett művének a szavaival: „[Akkoron] kezdték az menyasszony tánczát. Az menyasszonyt osztották az násznagynak, ki is kettőt-hármat kerülvén vele, [apjától, anyjától, atyafiaitól] elbúcsúztatta, … aztán a menyasszonyt a vőfély kezére adta… Mikoron az harmadik tánczot járták, … az menyasszonyt az vőlegény hálóházába bévitték… Aztán a vőfély az kardját kivonta és karddal az menyasszony fejéről az koszorút lemetszette… Az lakodalmas helyre az visszament, … az nyoszolyó kisasszonyokkal hármat-négyet fordult, aztán az kardból az koszorút az földre tette és azt négygyé vágta, jelentvén, hogy már vége vagyon a menyasszony lányságának; aztán egymástól jó éjszakát vettenek.”

Hajnal felé járt az idő, így másnap délben reggeliztek. Meleg mézes bor volt az első fogás. Előtte azonban az ifjú férj reggeli ajándékkal kedveskedett asszonyának. Utána táncoltak ebédig, majd ropták tovább a táncot éjfélig.

Harmadnap reggel kocsira rakták a menyasszony kelengyé-jét, és az új házasok hazaindultak. Otthon még három napig vígan laktak, mulattak. Aztán a vendégek hazaszéledtek.

S hogy az alább való úri lakodalom, vagy akár a polgár, akár a jobbágy lakodalma hasonló fundamentumon állott, ha pompában különbözött is, azt nemcsak Apor erősíti meg, hanem a még századunk elején is szokásos népi lakodalmak. Sőt, ezek ceremóniája – mely olyan változatos gazdagságban virágzott, hogy valamennyit ismertetni lehetetlen – sokkal több ősi emléket őrzött meg: jogszokás-maradványokat és vallási hiedelmeket: jóslást és bűbájt, melynek célja az új pár és vele két nemzetség összekapcsolása, jövendőjük, boldogságuk biztosítása volt.

Míg az úri rend, érthetően, más vidékről nősült – ún. exogám házasságot kötött –, a föld népe, ugyancsak érthetően, egy faluból – házassága endogám volt, még a jobbágyság megszűnte után is.

Náluk is, mint az uraknál, a szülői hatalom választott párt, többnyire vagyoni szempontok szerint. Öregasszonyok puhatolózása készítette elő a lánynézést, amikor is a legény egy férfi rokonával ellátogatott a lányos házhoz. Indulásakor az anyja sótörő fát hajított utána, de amikor a legény az udvarból kilépett, visszatette azt a mozsárba, hogy a fia a párját bizonyosan megkapja. Ez alkalommal nemcsak a leányt szemlélte meg a legény, hanem a ház és a háztáj rendjét is.

Ha a szemle tetszett, sor került a kérésre, általában szüret után vagy farsang elején, hogy a lakodalom ne essék dologidőben. Leendő násznagyával indult el a legény, de előbb botja végét keresztülhúzta a disznóvályún, odaérve pedig az ajtó alsó sarkát háromszor megütötte vele, hogy a leány, megkérésekor igent mondjon. A násznagy előadta jövetelük célját. Sorkitótfalun pl. ez a formula járta:

„Ezen fiatal becsületes legény uram-öcsémnek a szeme megakadt kegyelmetek leányán, s ha az Isten, ő és szülei úgy akarnák, hát egy pár nép lehetne belőlük.”

Választ nem kaptak azonnal, mert a leány és szülei előbb háztűznézőbe mentek a legényhez, csak azután küldték meg a választ. Ha kedvező volt, megbeszélték a kézfogó napját.

A kézfogón elsősorban a nővásár – a kalim – emlékéből és az úri rendnél szokásos vőlegényi reggeli ajándék – németül Morgengabe – hagyományából módosult móring dolgát kellett a kérő és a kiadó násznagyoknak megtárgyalniok. Újabban nemcsak a legény, a leány is móringolt, általában a legény ajándékának negyedét vagy felét adta. Ez volt a hozomány, többnyire ágy- és ruhanemű formájában. A megegyezést követte a kézfogó. A násznagyok nyilatkozatra szólították fel a fiatalokat. Az ifjú pár kezet fogott, majd jegyet váltottak: a legény fényes ezüst pénzt – gyűrűt csak a legújabb időben, mikor már mód lett hozzá –, a leány jegykendőt, díszes keszkenőt adott a legénynek. Felnémetiben pl. ezekkel a szavakkal:

„Ez legyen a jel, s ha szerelmünk megszakadna, szaggassa darabokra e kendőt is, hogy össze ne köthessen bennünket semmi ember.”

A kézfogót és a jegyváltást lakomával, esetleg tánccal ünnepelték meg. Másnap pedig „szemre mentek” a paphoz, beiratkozni.

A háromszori templomi kihirdetés ideje alatt – amelynek célja az esetleges házassági akadályok megtudakolása volt – készültek a lakodalomra. Legfontosabb teendő a lakodalmi tisztségviselők: násznagyok, vőfélyek, nyoszolyóasszonyok és nyoszolyóleányok kiválasztása volt.

A lakodalom napja – legelterjedtebben szerda – előtt útnak eredt az egyik vőfély vagy a felkért vendéghívó, és a két család által megnevezett vendégeket lakodalomba hívta. Hajdúhadházán pl. ezzel a szöveggel:

„Uram és nénémasszony én általam tiszteltetik kigyelmeteket, hogy szerda reggel a hitnek meghallására és egy kevés mulatságra szívesen látják ő kigyelmék kigyelmeteket, mint kedves vendégeket.”

A meghívottak rendszerint ételfélét küldtek ajándékba a lakodalom előtti napon. Rokonok, jó szomszédok munkával is segítettek. A férfiak az állatok levágásával, húsfeldolgozással, az asszonyok főzéssel, sütéssel.

Az esküvő napján mindkét háznál külön gyülekeztek a vendégek. A vőlegény vendégeitől kísérve, zeneszóval indult a menyasszony házához. Be azonban nem mehettek. A nőrablás emlékeként: a kaput eltorlaszolták vagy szalmakötéllel átkötözték. A két násznagy hosszan vitatkozott, sokszor tréfás találós kérdésre kellett a kérő násznagynak megfelelnie. Csak a helyes válasz után engedték be őket. Sokfelé ez idő alatt öltöztették fel a nyoszolyók a menyasszonyt, akinek egyes vidékeken gondja volt arra, hogy a hóna alá kis fadarabot kössön, mert akkor az ura bottal nem verheti meg majd, legfeljebb csak kézzel.

Mikor a kérő násznagy ünnepélyes mondókával kikérte a leányt, a kiadó násznagy előbb egy öregasszonyt vezetett be, kérdvén, ő-e a menyasszony. A tagadó válaszra ismét öregasszonyt mutatott be a vőlegénynek, csak harmadszorra hozta be a menyasszonyt. Ezután elbúcsúztatta a lányt a szüleitől, és elindultak a templomba. A felvonulási rend tájanként változott. Az utat zeneszóval, rigmusokkal vidámították.

Egyes vidékeken a legény ügyelt arra, hogy jobb lábával lépjen a templomba. Így biztosította a boldogságát. A szertartás alatt mindketten figyelték, melyikük oldalán lángol magasabbra az oltárgyertya, mert az lesz a hosszabb életű. Kifelé menet a menyasszony törekedett a vőlegény lábára lépni, hogy ő legyen az úr a háznál.

Esküvő után külön-külön vonult haza a két násznép ebédre. Csak azután indult el a vőlegény és násznépe a menyasszonyért. Kiadásánál a huzavona most sem maradt el. Sokhelyt ilyenkor vitték el a menyasszony holmiját is. Otthon aztán falunként változó, jósló és búbájoló ceremóniával fogadták a menyasszonyt, pl. egy marék búzaszemet szórtak reá, nehogy ínséget szenvedjen. A menyasszony a kamrába vonult, a násznép pedig tánccal, játékkal töltötte az időt vacsoráig.

Elérkezvén az ideje, megszólalt a muzsika, és a vőfély asztalhoz ültette a vendégeket. Hegyhátvidékén ilyen rigmussal:

 

Urak és asszonyok foglaljanak helet,
Terítve az asztal, már ki-ki leülhet.
Ottkint a konyhában zaklat a szakácsné,
Ha sokáig várunk, elpuhul a lé.

 

A főhelyre az ifjú pár ült. Mellettük a násznagyok és rendre a többiek. Aztán megjelent a vőfély az első tál étellel, és rigmus kíséretében az asztalra tette. – Mint ahogy minden vidéknek megvolt a maga jellegzetes lakodalmi ételsora, megvolt a hozzá való, étkenkénti mondókája is, természetesen rigmusban, és mindig a vőfély mondta meg, mi van a letakart tálban. Néha tréfásan, mint pl. Lendván:

 

A második tál étel lesz bagoly nyerítés,
Utána érkezik a kemence nyögés,
Csikó ordítás meg borgyú köhögés,
Még végre érkezik üres szekér zörgés.

 

A vacsora végső étele többnyire a kása. Feltálalása után a szakácsné, fáradságáért, kanalával ún. kásapénz-t szedett – a rigmusok tanúsága szerint: orvosságravalót, mert a forró kása megégette a kezét. Hasonlóképp gyűjtöttek a muzsikusok számára is, az „elszakadt húrok megtérítésére”. A vacsora végeztével pedig következett a tánc.

A vőfély a násznagyoktól kikérte a menyasszonyt. Sokfelé dívott ez a rigmus:

 

Muzsika szól hangosan,
Lábam rakom módosan,
Kérem alázatosan, kérem násznagy urakat,
Eresszék ki kezemre a mi menyasszonyunkat.

 

Fordult vele egy-kettőt, majd elkiáltotta magát: „Eladó a menyasszony!”, és megkezdődött a menyasszonytánc. A násznagyoktól kezdve sorra táncolhatott vele akárki, aki az asztalra helyezett tányérba pénzt dobott. Az utolsó tánc a vőlegényé volt, a begyűlt pénz azonban a menyasszonyé lett.

Most már szabad a tánc a vendégeknek is. Éjféltájt a vőfély engedelmet kért a násznagyoktól a menyasszony elvitelére. S a nyoszolyókkal elvezette az új párt a nászágy-hoz, amelyet a legtöbb helyen a padláson, esetleg az istállóban vetettek meg. A vőfély levette a menyasszony koszorúját, és a nyoszolyókkal visszatért a násznéphez, és aztán mulattak, táncoltak reggelig. Ekkor került sor a kontyoló-ra. E szertartással fogadták fel közösségükbe az asszonyok az új menyecské-t. A nyoszolyók átöltöztették, ködmönös székre ültetve, hogy göndör hajú fia legyen, haját konty-ba tekerték, főkötő-vel megtetézték. Akkor a vőfély a násznéphez vezetve bemutatta a menyecskét, aki megkínálta a vendégeket pogácsával és mézes pálinkával. – Egyes vidékeken nem vacsora után, hanem most járták el a menyasszonytáncot. Ahol pedig nem, a vendégek ropták délig vagy estig, addig, míg a gazda feladta a vendégűző ételt: a savanyú pacalt vagy a takarodóleves-t, avagy a kitolókásá-t. De tessékeltek nótával is:

 

Eddig, vendég, jól mulattál,
Ha tetszenék, elindulnál.
Szaladj, gazda, kapjál botra,
A vendéget indítsd útra.

 

Mire aztán a lakodalmas sereg elszéledt. – Egyes helyeken még sokféle utóceremónia és mulatság is divatozott. A lakodalom azonban befejeződött, és az új pár megkezdte a házaséletet. És élte, ahogy tudta: jól, valahogy, sehogy. S ha a férfi megbánta, legfeljebb kiénekelhette bánatát:

 

Könnyű venni feleséget,
Csakhogy ne végy ellenséget,
Avagy merő irigységet,
Száz közül is alig, alig, alig egyet.



Hátra Kezdőlap Előre