13. A névnapolás

Évenként visszatér,
Némelykor sokat ér,
Máskoron ráfizetsz,
S nélküle nem lehetsz – mi az?

 

E találós kérdésre ma már kevesen ha tudják a választ, régen azonnal rávágták volna: hát a névnap. Száznyolcvan évvel ezelőtt viszont meg sem értették volna e szót, hisz a nyelvújítás korában született. Korábban szente napja névvel titulálták e napot, s a név meg is magyarázza nekünk az ünnep eredetét.

A katolikus egyház a keresztség alkalmával valamelyik szentje nevét adja a megkereszteltnek, hogy az legyen a példaképe és pártfogója Istennél, minden szentjének pedig megemlékezésül az év egy-egy napját rendelte. A megkeresztelt meg is emlékezett ezen az évfordulón védszent-jéről: megünnepelte szente napját.

Hogy ezt az ünneplést pontosan mikor kezdte a magyarság, és hogy kezdetben milyen formában ülte meg, nem tudjuk. Történeti emlékeink nincsenek a korai időszakból. Valószínű, hogy külföldi papok honosították meg, feltehetően az uralkodó, illetve az úri rend körében. Tőlük vette át a föld népe. Valószínű az is, hogy először náluk is csak vallási jellege volt a megemlékezésnek, de aztán – mint Európa-szerte mindenütt – fokozatosan átalakult: a védszentről való megemlékezésből az emlékező ünnepe lett: családi lakoma, amelynek a felköszöntésen kívül volt néhány jellegzetessége.

Egyike – legalábbis nálunk – a béles, és annak a szentnek a nevével tisztelték, akinek ünnepére éppen sütötték. Legkorábbi emléke – egyúttal az első ismert magyar névnapi köszöntő is – az a levél, amelyet Nádasdyné, Kanizsai Orsika írt urának, Nádasdy Tamásnak 1542. december 19-én (Tamás apostol napja ugyanis december 21-én van):

„...Az szent Tamás bélest megküldtem K[egyelme]dnek, pereczet is küldtem, vadat is hagytam, hogy vigyenek… Isten tartsa meg K[egyelme]det nagy sok szent Tamás napjáiglan.”

A szente napja másik jellegzetessége pedig az, amit viszont Nádasdy nevez meg nekünk feleségéhez írott későbbi, 1560. december 21-én kelt levelében:

„Szerelmes Orsikám. Igen megköszönöm, hogy megküldted az szent Tamás poharát, … adja a mindenható úr Isten, hogy sok esztendeig adjad meg.”

És ez volt a jellemzőbb, hisz a szente napja megünneplésére azt mondták akkoriban: megadta a szente poharát.

A mulatságra az ünnep előtti nap estéjén, az ún. névestén került sor, s a főrendeknél nemcsak a család, hanem az egész udvar vígan lakott. Csak ritkán esett meg olyasmi, ami Rákóczi Györggyel. Haller Pál naplójában olvashatjuk a következőket az 1636. április 23-i bejegyzésnél:

„Adta meg az fejedelem Szent György poharát, de az város gyulladása miatt félbe hagyta az vígságot.”

A protestánsok nem tisztelték a szenteket, de azért a névnapot, szente napjának nevezve csak megülték, s nem kevésbé vígan, mint a katolikusok. Mártonfaly György protestáns puritanizmusa így dörgedelmeskedett az 1663-ban megjelent „Kereszténi ünneplés”című dolgozatában:

„Ördög, ördög, de sok számtalan Istvánt és Jánost vittél pokolba szent István és János napján a sok István és János teli pohara által… Miért nem hagytok békét azoknak az innepi hosszú köszöntéseknek.”

A hosszú köszöntés azonban bor nélkül is gyakori volt. Sokszor olvastak fel hosszú verseket egy-egy szente napján. Sőt, valamelyik gyermekkel meg is taníttatták, hogy elszavalja. Így tettek Zrínyi Ilona gyermekei is. Maga jegyezte fel: „Munkács várában 1686. 22. Maij köszöntöttek az én édes gyermekeim Szent Ilona napján. Kezdte az én édes fiam Rákóczy Ferenc, kilencz esztendős korában ezen szókkal:

 

Pallas, bölcsességnek szép istenasszonya,
Téged követőknek igaz oktatója;
Nyelvünk kerekinek, kérünk, megoldója,
Feltett szándékunknak légy igazgatója!
 
Mert nincs nyugodalma mi csekél elménknek,
Fájdalmit nyilai újítja szívünknek;
Az hálaadásra ez nap ösztönöznek -
Mai szent ünnepre ugy emlékeztetnek.”

 

És mondta tovább a verset a tizenkettedik szakig, ahonnan a tizenhárom esztendős nénje, Julianna folytatta tovább tizenegy strófán át, így köszöntvén anyjukat. Thököly is mindig megemlékezett naplójában az ünneplésről. Akár úgy, mint pl. az 1693. május 22-i bejegyzésnél:

„…feleségem Ilona szenti napjához képest feleségem házánál [voltunk]… az urakkal ebíden, kik jóllakván, azután tánczoltanak is.”

S hogy egy közönségesebb névnapot a XVIII. század legelején hogyan ünnepeltek meg, hogyan adták meg a szente poharát, arról tudósít minket a történetíró Cserei Mihály, aki Apor István kincstárnok familiárisa lévén, ura jóvoltából ülhette meg névnapját:

„Az udvarház mellett a tiszttartó… házánál volt a tractatio, főztek… 12 asztalra, az udvariak valahányan voltanak, első alsó rendén valók, még a kocsisok, lovászok, fellejtárok is mind eljöttenek: leültünk asztalhoz, [temérdek] ital volt, kilenczven veder bor költ el, muzsikásokat hivattunk, … majd hajnalig tisztességesen tánczoltunk.”

Mert táncolni is kellett az ünnepelt egészségére. Széchenyi György írta vejének, Ebergényi Lászlónak 1749. április 20-án kelt levelében:

„Az rohonci atyafiak… szentem napjára hozzám szándékoznak jönni. És senkit sem invitáltam, de táncolni akarnak nálam… s magam is által láttam, hogy sok… táncot köll járni Isten által azokkal a kedvesekkel, kik hozzám jönni ígérkeztek.”

És mennél rangosabb volt valaki, annál módosabban ülte meg szente napját. Az uralkodó egészen szertartásosan. Mária Terézia pl. 1749. október 15-én ilyen rendben ünnepelte. Délelőtt ½10-kor a palota tükörtermében fogadta a külföldi követek jókívánságait. ½11-kor a kihallgatás-teremben kézcsókra járultak elébe a tisztek. ½12-kor istentisztelet. Ezt követően a főrangú hölgyek köszöntötték. Utána udvari ebéd, mintegy százszemélyes terítékkel. Kis pihenő következett, majd litánia. Ezután pedig a huszonnégyezer lampionnal kivilágított vár nagy galériájában a meghívottak részére udvari bál volt, amelyet a császár nyitott meg a legidősebb főhercegnővel. ½10-kor az uralkodó család szűkkörű vacsorájára került sor, és ½11-kor befejeződött a „gálanap”.

A közrendű névnapon azonban amennyivel kevesebb volt a ceremónia, annál több a jóltartás. Sajnálhatta, aki nem mehetett el. Pálóczi Horváth Ádám 1788-ban – Imre nevű barátjához – maga helyett nótát, illetve verset küldött. Második strófájában így sóhajtozott:

 

Mit mondok? Óh gondok! mért tettetek rabbá?
Hogy lészek értetek rossznál is rosszabbá?
Ott lesznek, ott esznek a szombat kedvéért,
Sok pap húst és Bakhust forgatnak Imréért.
S hát én csak mint a vak itthon guggon üljek?
És a szép [tréfás] nép között ne örüljek?

 

Joggal mondhatta hát Veszelszki Antal 1789. évi „Százesztendős Kalendárioma”:

„Hármot néznek meg legtöbbször a Kalendariomban: A Fársángot, az Ünnep-napokat és a névnapokat.”

A nevezetes névnapokat persze kívülről tudták. S ha a név nem közkeletűsége, hanem az illető személye miatt volt nevezetes, még inkább nyilvántartották. Különösen, ha az illetőnek nemcsak módja, hanem szíve is volt szente napja megünnepléséhez, hisz mint ahogyan Jókai írta az „Egy magyar nábob” című regényében Kárpáthy Jánosról:

„Nagyon világtalan embernek kellett volna lenni abban az időben, kinek ez ünnepélyekről tudomása ne lett volna.”

Jókai színes leírásából idézzük azt a reformkori „körömfont cifra mondókát”, illetve egy részét, amelyet a tízakós hordón álló Marcival, a volt pünkösdi királlyal mondat el:

„Isten jóvoltából kívánom kegyelmednek, … hogy minekutánna e mai arannyal foldozott, bársonnyal behúzott, ezüst patkószögekkel kivert napra épkézláb fel hagyta kegyelmedet virradni a mennyei felség, … ne számlálgassa a kegyelmed hajaszálait, hanem annyi áldással öntse… nyakon, amennyi szál már lehullott fejéről; ahányan csak vannak a mennyei cselédségből, … kegyelmed útjából sepregessék a föld gondokat, … s ha netalán csúz vagy hideglelés, … guta és más nemszeretem vendég kerülgetné úri személye táját, két-két paradicsombeli hajdú álljon ott… mogyorófa pálcával, s kergesse azokat… S ha pedig végtére eljön az a kegyetlen kaszás, aki minden embert szénának néz, s lekaszálja a nagyságos urat, ne hagyják a mennyei szekeresek sokáig [fogat] után járni, … hanem jöjjenek hamar érte hat másvilági lóval s úgy vigyék be nagy trombitaszóval ama mennyei pitvarba… Isten éltesse! Kívánom tiszta szívből.”

Tartottak azonban másfajta névnapi megemlékezést is. Igaz, hogy ez már a kivételek közé tartozott. A „Társalkodó” című lap 1841. október 9-i számában többek között ezt olvashatjuk:

„Szent Mihály napjának előestéjén, fővárosunk egyik szűk utcáját meglepő fáklyafény deríté föl, s… hallani lehetett… színházunk kardalosainak ajkairól… a hatalmas Szózat-ot, és hallani lehetett sok szív mélyéből föl az egekre ható éljenzéseket. – Kinek és miért az? – Bizonyosan… ismét politikai pályánk valamely jeles férfiát illeti meg… e tisztelkedés. Nem urak!… Mi napjainknak majdnem egyhangú politikai zajában egy más nemzeti főérdekünk első képviselője iránt véltük leróni hálatartozásunkat, midőn Vörösmarty Mihált, hazánk legnagyobb költőjét a tisztelkedés legszívesebb jelével kerestük meg neve ünnepén.”

De az is a kivételek közé tartozott, hogy valakit hírneves költő köszöntsön meg versben neve napján. Mint Arany János 1852-ben, nagykőrösi tanársága idején, Szász Károlyt. Idézzünk néhány szakaszt e hosszú, 86 soros alkalmi versből:

 

Kötelet Károlynak! gerendába vele!
Ez a magyaroknál a köszöntés jele;
Hadd lógjon őkelme a gerenda alatt,
Hacsak meg nem adja a Károly-poharat…
 
De ha van jó kolbász, paprikás meg rétes,
Aminek szagára begyűlt ennyi éhes,
És ha van jó bora, mégpedig pecsétes,
Mit törvényes ágyban szült Tokaj vagy Ménes:
Már akkor ne bántsuk, már akkor ne féljen,
Jánosi, Mentovich kiáltsák, hogy éljen!…
 
Azért öcsém Károly, idvezel e múzsa,
Mihelyt lelkesíti kövér malac húsa,
Mihelyt bor tüzeli, melyet ingyen adnak
S ha fogy a palackból, másikért szaladnak.
Ezer jó kívánat vagyon készen nálam,
De hadd lám először, hogy mi lesz a tálban?
Hoztok-e pecsenyét, avagy túrós rétest,
Mert az áldásokat mérem ahhoz képest…
 
Ha pedig nem volna enni, innya semmid,
Akkor az én múzsám sem kívánhat semmit,
Ha se malac, pulyka, ha se kappan, sem lud,
Áldjon meg az Isten magától, ahogy tud.

 

A föld népe az úri rendhez hasonlóan ülte meg a névnapot, csupán kisebb móddal. Összejövetelt, lakomát azonban a tavasztól őszig terjedő dologidőre eső névnapokon nem tartott. A névnap ebben az időszakban csak szűk családi ünnep. A gazda névnapját azonban a falu gyermekei számontartották. Előestéjén vagy reggelén, rendszerint párosával, felkeresték őket. Míg az egyik gyerek „kutyaütő” botjával szétzavarta a kutyákat, addig a másik a pitvarba osont, aztán verssel vagy énekkel felköszöntötte a gazdát. Nován pl. emígy:

 

József névnapján
Eljöttem én ám.
Kicsi szívem, kicsi szám,
Boldog névnapot kiván.
Isten éltesse sokáig,
Pénzben járjon bokáig.

 

A köszöntésért aztán gyümölcsöt, cukrot, süteményt vagy pénzt kaptak. A felnőttek, rokonok, szomszédok csak annyiban emlékeztek meg ilyenkor a gazda névnapjáról, hogy estefelé komoly vagy tréfás hangú koccintásra bekopogtak. A gazdasszony köszöntését pedig egy bekukkantással intézték el.

Annál nagyobb mulatságot csaptak a téli időszak névnapjain. A karácsonyi István- és János-nap-nak pedig külön ceremóniája alakult ki.

Hajnali három körül indulva, sorra felkeresték az István és János nevű rokonokat, barátokat. A háziak ruhástól ledőlve várták őket, s csak akkor keltek fel, amikor a ház előtt felhangzott a köszöntő ének. A gazda az asztalra kalácsot, kancsó bort, pálinkát tett. Az ének után benyitottak a gazdához, s egyikük beszéddel vagy verssel felköszöntötte, aztán rákoccintottak. A köszöntések szövege kisebb-nagyobb eltéréssel hasonlatos volt a Somogyban szokásoséval:

 

Eljöttem én jó reggel,
Istvánt köszönteni,
Az egek Urától
Minden jókat kérni.
István megérted napodat,
Szent István áldja házodat.
Nem köszöntök én másért,
Csak egy kis pálinkáért.

 

A másik szertartás zajosabb volt. A falu legényei kora hajnalban indultak köszönteni, s énekükhöz láncos bottal verték az ütemet. Felkeltették az István vagy János gazdát, megkötözték lánccal, s csak amikor a vezető legény köszöntője alatt behozták a pálinkát, eresztették szabadon. Koccintás után a gazdát maguk közé véve, nagy zajjal indultak tovább, amíg a falu valamennyi Istvánját és Jánosát fel nem járták.

Más őszi, téli névnapokat csöndesebben, de mindig lakomásan ültek meg. Meghívás nélkül, mert a névnapolás megtisztelés. „Ha jösztök, lesztek.” De felkészültek minden rokon, koma, sógor, utca-, pince- és földbeli szomszédra s a barátok látogatására is. Evés-ivás közben persze köszöntőzés járta. Gyakorta tréfás, néha vaskosan mókás, mint pl. a Tiszaháton:

 

Szakadjon rá az ég
Urának áldása!
Átkozott kutya légy
Orrodat ne bántsa!
 
Akasszanak fel szép
Nevednapján kolbászt,
Vagy tizenöt rőffel,
S az árokban döggel
Temessék el bajod!

 

Megjelentek a cigányok is, s ahogyan a hangulat emelkedett, nótára gyújtottak, majd táncra kerekedtek.

S ha közben lassacskán el is oszlottak, másnap délelőtt „kenyérebéd”-re, a „kárlátó”-ra megint összegyülekeztek, hogy az esti maradékot elfogyasszák, közben-közben koccintgatva s mondogatva az „Isten éltessé”-ket.




Hátra Kezdőlap Előre