Névnapozás

Nagy szokás volt a névnapozás. A fiatalság a táncon volt elsőnapján éjfélig, utána kezdődett az Istvánozás. A legények, leányok a cigánnyal együtt kimentek a pitarba. Az Istványok bennmaradtak. Elfújták a lámpát, és úgy hallgatták az őket köszöntők kántáit. Utána meggyújtották a lámpát, és fogadták a köszöntőket.

Ezt tették másodnapján éjféltől is harmadnapjára a Jánosokkal is. Bőséges volt a múlatság, mert még negyednapot is tartottak. Azt Aprószenteknek nevezték. A régi időben Aprószentek napján jártak a gyerekek mustármagért. Az éppen olyan szokás volt, mint a karácsony estéjén a kántálás, csak ekkor nem kántáltak, hanem bebújtatták őket az ágy alá, és egy kicsit megseprűzték a feneküket, és ezért kaptak pénzt, mint kántáláskor. [De én erre már nem emlékszem, csak anyám mesélte meg apám, hogy űk még jártak mustármagért.]

A fiatalemberek és a középkorúak is jártak Istvánt és Jánost köszönteni. Egész régen az én gyerekkoromban vagy még azelőtt is, csak az emberek mentek jó kora hajnalba, ha lehetett úgy, hogy ők költötték fel az ünnepeltet. Az ablak alatt kántálták meg először, csak utána mentek be. Később aztán – mindmáig – a köszöntők a feleségekkel mennek, és nagyobb terjedelembe, mert most minden ismerőst köszöntenek. A régi időben inkább csak a rokonokat meg a komákat köszöntötték meg.

Karácsony és újév közötti időszakot „csonka hét”-nek nevezték. Ebben az időszakban igyekeztek rendbe hozni a karácsonyba felforgatott házirendet, megint mostak, takarítottak, hogy az új esztendő ne kapjon semmiféle rendetlenséget. Még akinek tartozása volt, ha lehetett, igyekezett kifizetni. A fiatalok meg alig tudták kipihenni a négynapos fáradtságokat, és szilveszter estéjére megint ünnepies lett a falusi hangulat.

Az év utolsó estéjén olyan komolyak voltak, mintha egyike talán haraggal vagy csalódással búcsúzott volna az ótól, másik meg mintha sajnálta volna megválni attól. Így vetettek véget a székiek az óévnek, és kezdték jókedvvel, kevés babonasággal az újévet [CD/15]. Amikor megszólalt a falu harangja éjfélkor, avval egy időben hatalmas lárma volt az egész faluba. Ostorcsattogatás, csengettyű, juhharangszóllás, mások pléhedényt zörgettek, sípoltak, furulyáltak. Voltak akik nagy harangot kötöttek a berbécs nyakára, az meg ijedve bőgett, és szaladgált az utcán, nagy harangját rázva. És amíg ezekkel köszöntötték az új esztendőt, a templom harangja meg temette az óesztendőt.

Addig az eladó leányok nagy buzgalommal főzték a gombócukat. Ettől akartak felvilágosítást kapni, hogy sikerül-e a farsangon a férjhezmenetel. Mégpedig olyanformán, hogy egy kicsi cédulára írták a nevét, akire számítottak, és ha a gombóc főzés közben feljött a víz tetejére, akkor sikerült a számítás.

A család lehetőleg egyben [együtt] szereti, hogy érje az új évet. Utána az emberek, csoportokba gyűlve, szívesen kártyáznak hajnalig [nyerősdit: a huszonegyest]. És akkor minden ember még virradat előtt sietett a kútra vízért. Úgy tartották, újév reggelén aranyos a víz a kutakban. Úgy is hívták: aranyosvíz. És még annyi, hogy nem tartották szerencsésnek, ha az új évben asszony látogatta meg a házat. Ezért az asszonyok újév délelőttjén nem is igen mentek látogatóba.

Talán elhihetetlen lenne ennyi dicséretet kiérdemeljen egy kis község Erdélyország sáros, sós hegyei között. Talán ők maguk sem tudják, hogy ki tehene-borjai, hogy tulajdonképpen honnan származtak, hunok-e vagy ugorok vagy éppen szittyák vagy talán lehet római keverék is? Mert a falu lakói között vannak nagyhitű római katolikusok is. Hogy ki és mikor verte le az első cöveket, nem tudják. Egy a biztos, hogy hagyományaikat, ősi szokásaikat, népviseleteiket, népi táncukat, a sok szép népdalukat ősidőktől fiúról fiúra mind a mai napig részben őrzik. Habár részben kissé maradnak is le sajnos egyes fontos nemes szokásai, napjaink túrista ország-világjárása bizonyítja, bárha Szék községnek nincsenek is nevezetes túrisztikai látványai, azért mind a hazai, mind a külföldi túristák szívesen megnézik, és nemcsak hogy megnézik, de elragadtatással bámulják az ősi népviselet gondos megőrzését, a ritkán látott népi táncot. S nemcsak hogy csodálják, hanem szeretnék megtanulni. Vagy egy darab ruhát vagy varrattas párnáiból egy darabot megvásárolni, és ezzel a látogatás emlékét megörökíteni.

Talán bűnt követtem volna el avval a sok dicsérettel, amit idáig leírtam egy ősi viseletről és a mairól meg egy esztendő ünnepeinek megünnepléséről, annak ceremóniális vagy kevés babonás szertartásairól? Vagy talán amit ezután szeretnék a legpontosabban leírni, ahogyan emlékszem a gyerekkori időkre, és amit idős emberektől hallottam, az alkalmi népi hagyományokról, ami szép és nemes, és talán a mai modern kultúrával szembeállítva sem vallana szígyent?

De bátran írom, mert azt a székiek bebizonyítják, hogy a sok dicséretet teljesen megérdemlik, és még többet is, mert a mai húszadik század rohanó korszakában, amikor a tudomány rohanva tör előre, az emberek országszerte vagy mondhatnám úgy is, hogy világszerte mennek, keresik a könnyebb megélhetést vagy hírnevet, otthagyják faluikat, és egy életen két-három helyen telepednek meg. Elhagyják viseletüket, ha a sors jó szerencséje is velük jár, még szígyellik avval is szót váltani, akivel egykor növekedtek.

Pedig a székiek sem várták sohasem a sült galambot a szájukba, és ma sem haszontalan fiai a hazának. Mert ha zuhog az eső vagy csattog a hideg vagy szél vagy hóviharban éppúgy, mint ragyogó napsütésben, teherautóra ülnek a falujuktól, ország bármely részébe elmennek, hetenként vagy hónaponként egyszer jönnek haza. Munkájuk sohasem hozott reájuk szígyent. Mindig a legnehezebb munkát vállalva keresték kenyerüket. Tisztességre, becsületre nevelték gyermekeiket, és mindég hazasiettek a szülőfaluban az ősi telekre. Abba a sós, hegyes, sárosba.

A régi nádfedeles viskóházakat lebontották, és helyükbe modern emeletes házakat építettek. Eltüntették a sok nyomorúságra emlékeztető dolgokat. De megőrizték a szép népviseletüket, amit őseik hagytak reájuk. Amit nehéz időben is viseltek. Még akkor is, ha felismerték benne őket, és kigúnyolták vagy még ki is porozták a hátukon. És ha máskor nem is, de ünnepnapon mindenki megőrzött népviseletébe öltözött (ami egyforma színbe mind az asszonynépet, mind az embereket kor szerint besorolja), és így idézi fel a régi szokásait. Jóllehet ez idáig sem sok értelmit lehet venni az egésznek, talán majd a végin. A befejezés bővebben megadja a való igazat, és bebizonyosodik, hogy a székiek érdemesek a dicséretre. Talán régen elmúló őseik felkelnének, azok előtt sem kellene szígyenkezzenek, hogy elbitorolták a rájuk hagyott sok szép kincset. Az igazi népi szokást, népviseletet és a becsületet.

Nem sokkal újév után az emberek már a jövőre gondolva juhaikat rendezgették, utcagyűlést kiáltattak ki a dobossal [Magyarországon kisbíró]. Ott megtárgyalták a legfontosabbat. Egy utcában volt, amikor öt vagy hat turma [románul: juhnyáj] juh is összekerült. Annak megcsinálták az arányos beosztását, utána a turmabeli emberek gyűltek össze, és megfogadták a pakulárt. Jó előleggel biztosították meg a vásárt, hogy a nyájaikat kora tavasztól karácsonyig őrizze meg. Utána egy jó áldomást ittak, jó kis múlatság volt. Mert a szegény paraszt, ha volt öt-hat juha, annak is örvendett. Arra vigyázott, mert úgy tartotta, hogy az biztosítja a családja részire az egész nyári ázalékot. Elrendezték a legelőjüket, mert az habár egy darabban is volt, de nem mindenkinek volt benne része. Közbirtoknak volt nevezve, mert közösen használták.

Volt, akinek sok legelője volt, nem volt annyi juha, az adott annak, akinek nem volt, egy megállapított összegért. Ebből akadott némelykor kevés bosszúság, mert mindég voltak, akik szerették éreztetni gazdagságukat, és ha a szegénynek nem tetszett, felemelte a szavát, akkor a gazda nagy bölcsen odavágta neki: „Hogyha nincsen legelőd, akkor ne tartsál juhot.” Azért a végén csak megegyeztek, ez manapság is megy. Csakhogy most mindenkinek van legelője.




Hátra Kezdőlap Előre