Az „összeadás”

Ez már magában is azt jelenti, hogy az akkori szegény emberek meglátták, hogy közösségben könnyebb a nehézség is, és meg akarták osztani az élet örömét is, nehézségeit is. Tehát, ha egy szegény embernek volt egypár juhacskája, sok szegény összeállott, egy turmába verték össze, és hogy gazdaságosabb legyen, közösen használták. A másik jelentősége, hogy még múlattak is reá minden évben egyszer.

Habár jelentéktelen, de vegyük sorba. Az emberek úgy ügyeltek kis jószágaikra, mint szemük fényére. Mielőtt összeadták volna május első hetibe, már azelőtt egy héttel kiválasztotta mindenki a magáét, és úgy dédelgette, hogy minden zöld borozdára elhajtotta, csak hogy az állat jól érezze magát. A bárányok is mind velük voltak. Bemérés előtt való nap délben hazahajtották. Még egy kis abrak, és utána elvették a juhoktól a bárányokat. A juhokat újból kihajtották a mezőre.

Mondanom sem kell, olyan volt az összeadás, mint a várva várt ünnep. Estefelé aztán mindenki hazahajtotta a kis nyáját. Utána elhajtották oda, ahun volt az összeadás, vagyis a bemérés. Ezt úgy mondták, hogy: összevertük a juhokat. Az első gazda számbavette mindenkitől, östére aztán összegyűlt az összes turmabeli ember. Már ott volt a pakulár is, és készültek a szokásos szertartást jegyzőkönyvbe foglalni. Amikor megérkezett egy másik turmából való – négy vagy öt főből álló – küldöttség, ennek az volt a feladata, hogy azon este sötétbe fejjék meg az összes juhokat. És ebből a turmából ment egy másikba egy embercsoport, hogy megfejjék azt a turmát is. Ezt azért tették, hogy ne ismerjék a juhokat, és egyenlően legyenek megfejve. Bemérés előtt, miután meglett a fejés, behívták őket, megkínálták pálinkával, jó lágy kenyérrel, aztán egy kis iddogálás, szerencsekívánás, majd elmentek.

A turmabeli emberek elkészítették a törvényes jegyzőkönyvet. Már ami a turma szabályait illette és a tejmérő edényeket. Na meg aztán kijelölték azokat az embereket, akik kihajtották a turmát hajnalban. Utána hazamentek. Éjfél után két órakor a pakulár meg a kijelölt fiatal emberek elindították a turmát ki a határra, és a legjobb legelőre terelték. Hiszen volt hova, mert Szent György-naptól mindenki csak a magáén legeltetett. Teljesen múlatságos volt az egész. Amíg a turmák kint legeltek, addig bent az emberek meg az asszonyok készültek a bemérésre. Az emberek a bárányokat rendezték, amit akartak megtartották, a többit eladták a kereskedőknek vagy a falu népinek.

Tizenegy órára rendben volt minden. Az asszonyok szépen felöltözve, felaggalózva fehér pendelyre, egy fazékkal a kezükbe az emberekkel együtt mentek az összeadásra. Amég itthon sürgősen készültek, addig a pakulár a fiatal társasággal legeltette a nyájat, és ők is készültek a hagyományos behajtáshoz, amihez jókedvük is volt, mert hiszen bőven volt tarisznyálva nékiek. Ha máskor nem is, de bemérésre még pálinkát is vittek a tarisznyában bőven, hiszen olyan ünnep volt, ami egész nyári tarisznyájukba való előkészület volt.

A fiatal társaság egy legmagasabb és legfürgébb suhancot felöltöztetett „zöldembernek”. Zöld gyertyán- vagy tölgyfaágból összekötöztek, és mikor a falu szélire értek, akkor reáhúzták a fejére. Úgy nézett ki, mint egy valóságos zöld bokor. Elöl ment a pakulár a botjával, pikkelyes tarisznyájával, utána meg a zöldember. Mellette még egy-egy másik, hogy segéljen neki, mert úgy be volt rakva, hogy alig látott. Utánuk a bőgicselő turma. Hajtogatták lassan. Hátul meg két kutya, nagy kelepce a nyakukban, hosszú piros nyelvüket kilógatták a melegtől. Ezek voltak a pakulár hűséges segítőtársai egész éven át.

Mikor a kapuhoz közeledtek, óvatosan léptek, már várták a hagyományos támadást, ami persze nem is maradt el. Csak éppen azért voltak óvatosak, hogy meneküljenek, ha lehet, ne locsolják éppen bőrig. Mert a huncut menyecskék úgy meghúzódtak a kapun belül egy-egy edény vízzel, hogy nem is tudták merről és honnan törnek rájuk. A pakulárt először, utána mind az összeset, amelyik nem tudott elfutni. A zöldember nem is próbálkozott futni, mert úgysem tudott, mert alig látott a lombos ágaktól. Egy vesszőt vett a kezibe, és azzal suhintgatott jobbra-balra, azzal tartotta távol magától az asszonynépet. De azért mind kikapták a magukét. Nem is volt baj, sem panasz, mert úgy tartották, hogy mennél jobban megöntözik a pásztorokat, annál jobban tejelnek a juhok.

Utána bementek ebédelni. Csúszott is a jó tárkonyos leves! Utána a finom báránypaprikás! Amég az őrzők ebédeltek, addig az emberek körben helyet csináltak maguknak az udvaron. A fazakjukban, amibe fejtek, tiszta víz volt, kezet mostak vele, és utána kiöntötték. Ekkor az első gazda kötelessége volt, hogy gondosan megvizsgáljon minden fazakat, hogy nem hagyott-e valaki benne vizet.

Utána kezdődett a fejés. Mindenki a maga juhát fejte meg. Ezért a pakulár ott állt a kapuba, ahun a juhak voltak elkerítve. Mindenki köteles volt megmutatni a juhát, mikor vitte be fejni. A pakulár mindenki juhát ismerte. Pontosan délben fogtak a fejéshez. Miután megfejtek egy juhot, az udvar másik felibe egy másik kerítésbe zárták, hogy esetleg ha valakinek több volt a juha, nehogy még egyszer a végén az elsőt megcseppintse. Mert beméréskor minden csepp tej pénz volt.

Miután minden ember elvégezte a fejést, hozzáfogtak a méréshez. A mérőedények agyagedények voltak. Az „egytejes” körülbelül 4 liter és 2 deci volt, ami nyolc csupar tejet tett ki. Azt egybehasonlították. Utána következett a hétcsupar. Az meg a hét rendbe kapott, a nyolcadikat veszítette. Nagyon előnyös volt, mert jól tudta használni az illető. Éppen ezért volt törvényes határozat jegyzőkönyvbe véve, hogy azt tudják alkalmazni, ahun szükséges.

Ha például valakinek pontosan hét csupra volt, megállhatott vele. De ha egy pléhkanállal több volt, köteles volt megvegye azt a nyolcadik csuparot, mert így hasznosabb volt a köznek.

Következett a hatcsupar. Az már egy kicsit szerényebb volt, mert már csak három rendbe kapott, a negyediket vesztette. Éppen ezért, ezt már nem is kötelezték. Ha több volt hat csuparnál, akkor joga volt kivenni hétre, hogy ne nyúljon a rend. És csakis úgy, ha volt hat csupar és egy pléhkanál. Ha nem volt, akkor el kellett adni.

Utána következett a „féltej”, ami négy csuparból állt. Itt már az volt, hogyha nem volt az illetőnek öt csupra és egy kanál, akkor nem volt joga kivenni hat csuparra. Akkor egy csuparral el kellett adnia, és maradt a féltejjel, amiért egy rendet kapott s egyet veszített.

A legkisebb tejegység a „kétcsupar” volt, ami három rendet veszített, a negyediket kapta. A tej ára olyanformán volt megállapítva, hogy ha öt közönséges juh adott egy tejegységet, akkor egy csupar tejnek annyi volt az ára, amennyit ért az öt közönséges juhból az egyik.

A tejmérő edények is olyan ügyesen voltak kiszámítva, hogy az arányosan jöjjön ki. Például vették az egészet. Akkor, hogy kiegészítsék, a kisebb mérőkkel vették a felet. Egy félcsuprot egy fertály, egy félfertály, egy porció, egy félporció és egy pléhkanál tett ki. Tehát egy fél tejmérő (félcsupar) kiegészítve a többi apró mértékekkel el kellett érje az egy csuprot, ami egyben a tej ára is.

Ilyen pontosan osztották fel. Az egyik eladott, a másik meg vett, tehát csak a pénzzel kellett számoljanak. Ilyen ügyes kiszámítással hagyták az ősök, és mint hagyomány, még ma is e szerint csinálják. Ügyes és igazságos megoldás volt.

Miután meglett megmérése, aszerint sorolták be a rendbe. Akinek volt a legtöbb teje, az volt az első gazda. És a tejmennyiség után állították be a sorrendlistát.

Fejés után újból kihajtották a turmát, de a pakulár nem ment, csak fiatal fiúk. A pakulár át kellett vegye a fizetésit, amit az elszámolás után adtak át neki.

Az elszámolás a következőképpen történt: kifizették a tejet, egyik fizetett, a másik kapott. Ami pénz megmaradt, azt felosztották juhokra. Juh szerint kellett fizetni a pakulárt, amennyi esett. Tegyük fel volt egy egység, 10 000 lej. Ha a turmában kétszáz darab juh volt, akkor a tízezer lejt felosztották 200 felé. Ennyibe került egy juhnak az őrzése. De hogyha maradt meg a tejből pénz (hogy többet vettek, mint amennyi volt eladva, az nem számított), azt a megmaradt pénzt is a pakulárnak adták, s avval kevesebb maradt a juhszám szerint való költség.

Mikor már mindennel készen voltak, akkor kezdődett a vacsora, amit az első gazda adott az első cirkityálás, az előző esti első fejés, és a déli bemérési tej fejében. Utána kezdődett a jókedvű múlatság. Nagyon szép, néphez illő, becsületes, régi szokás volt, amit bizonyít az a tény, hogy a legkisebb tejes is úgy múlatott, mint az első gazda. Amíg lassanként, beosztással fogyasztották a kis nyájuk ázalékát, addig lassan folytatták nyári munkájukat és annak szép hagyományait.




Hátra Kezdőlap Előre