Mivel földművelés volt a fő foglalkozás, mindenki kellett nyáron szorgoskodjon, még a cigány muzsikások is. Ők is vettek ki kapálni valót a gazdáktól régi időktől fogva. Hogy hát mégis az ő hijujokba is kerüljen ősszel egy kis málé. De hát ők mégis könnyebbnek látták a nyírettyűt [vonót], mint a kapát. Szívesebben kinyújtották a muzsikán meg aztán jól ráhúzták a rézhúron, mintsem hogy kapálgassanak a nagy melegben. Gondolták magukban, kapálgasson az, aki megszokta. A széki legények nem is voltak lusták, szívesen kapáltak, csak hallják a muzsikát. Nagyon jó múlatók voltak. És aki szereti a múlatságot, az szerette a társadalmot, így hát szívesen elkapáltak muzsikaszó mellett. Egymás kedvéért, még ha nem is gondoltak volna arra az öt vasárnapra, amit a munkájuk ért, muzsikált a cigány. Mert a régi időben nem sok pénz nyomta a szegény legény zsebét.
A szokás rendje ilyenformán volt. Vasárnap vagy esetleg szerdán este, szólt a cigány a legényeknek, hogy holnapután akar kapálni. Ezt azért tette, hogy a legények tudassák szüleikkel, és tudjanak reá készülni. Másnap este elindult a cigány muzsikálni. Egyik utcán le, a másikon fel, hogy hallják meg a legények. Ezt a muzsikálást úgy hívták, hogy „kalákahirdetés”. Másnap reggel korán összegyűltek egy kijelölt helyre, onnan indultak a muzsikáló cigány után legalább amég kimentek a faluból. Bizony kellemes szórakozás volt, habár dolgoztak is, dúdaltak is, vicceltek is. A cigány még el-elhúzott egy-egy szép nótát a pászmába [munkaterület. Egy hold földet felszakasztottak négy-öt pászmára.] A fiúk úgy haladtak a muzsikáló cigány után a munkával, mint az árnyék. Okos volt a cigány. Tudta, hogyan tudja kicsalni a legtöbb munkát. De nemcsak a munkát, mert mikor olyan kedve volt, olyan szépen tudott muzsikálni, hogy a legény az utólsó banit, de talán még az ingét is odadta volna a síró, kesergő muzsikaszóért. De nem is csoda, mert nemcsak régen, vannak még ma is – és nemcsak parasztok -, akik csalódott szívük érzelmére a muzsikaszóban kapnak legjobb orvosságot. Vagy esetleg a nótában, mert a nótában ki tudja panaszolni magát. A szép muzsika meggyógyítja a lelki csalódott betegeket.
Östére aztán újból jókedvűen vezette haza még Zsúki Márton is a napszámosait. Elégedett mosolygással hátrafordult néha, hízelkedően még szól is hozzájuk: „Na, fiaim, na!” És még búcsúzásul, valamelyik utcasarkon húzott nekik egy jó ropogós tempót.
A táncház gazdájának is nyáron inkább a kapás vagy az arató kelletett. Ezt is kalákának mondták. Már ez kissé hangtalanabb volt, mert öt, esetleg hat legény ment egyszerre. Ezek esetleg egy-egy nótát elfújdogáltak, de inkább vicceltek, beszélgettek. Szerény kis múlatság volt, de azért kalákának hívták.