Aratókaláka

A legszebb kaláka, ami igazán a legszebb időszakában volt az esztendőnek. Talán nem is volt belőle nagyon előnye a munkáltatónak, inkább csak a résztvevők öröme volt fontos. Volt benne valami vallásos szertartás komolyságából is, hálaadás az Egek Urának az év leggazdagabb szakáért, az új gabonáért, amelyet megőrzött a jégesőtől. Ilyen nyelven emlegették az ősök, és evvel a hittel adtak hálát az én gyerekkoromban, amit manapság a tudomány hatalmas gépei döntenek meg.

Amint a közmondás említi: „minden kicsi víz a nagyba folyik”. Így volt ez a termelésben is. Mindenkinek volt egy kicsi búzácskája. Azt mikor megérett, gondosan learatta, összeszedte. De a kalákában oda kellett menjen, akinek sok búzája volt. Az utca leggazdagabb embere, akinek voltak arra alkalmas búzaterületei – nem éppen gőgből, inkább hagyományból – megegyezett az utca fiatalságával, hogy egy vasárnap menjenek neki aratni kalákában. Amiért öt vasárnap fizet a cigánynak, hogy nékik muzsikáljon. Elég emberséges árat adott, nem éppen azért, mert a fiatalság nélkül nem tudta volna learatni, de mivel minden szerep az ifjúságé, úgy ebben is az volt szép, ha ők voltak a főszereplők.

A kijelölt vasárnap előtt való szombat estefelé elindult a cigány, járta az utcákat, muzsikálva kalákát hirdetett. De hát ezenkívül is tudta az utca vagy a fertály fiatalja, örege jól, hogy kaláka lesz. De ez volt a szokás. Vasárnap reggel korán megjelentek a cigányok a gazdánál. Utána a fiatalság, de nemcsak a legények meg leányok, hanem szülők is, főleg a leányoké, mert minden anya szerette volna látni: hogy melyik legény szórakoztatja a leányát munka közben. Ezenkívül sok ismerős, sok kíváncsiskodó meg aztán egy bejáró nép, akik az aratók szolgálatába voltak állítva. Bizony sokszor összegyűlt még kétszáz személy is. Annak ennivalót vettek frustukra. Vizesedényt meg aztán jócskán kötszert, hogyha valamelyik vihajkodó vagy figyelmetlen fiatal elvágja a kezét, legyen mivel bekötni.

Mikor összegyűltek az indulásra, a cigány elöl muzsikálva, utána a legények összeölelkezve dúdaltak. Utánuk a leányok szépen felöltözve. Asszonyok, emberek szép sorban mindenki dúdalt. Hátul meg az idősebb emberek, akik az ennivalót meg a vizesedényt vitték. Bizony szép menet volt! Amég kimentek a faluból, ügyesen szabályos fegyelmezett sorban. Utána szétszórva, viccelve mentek egészen a búzatábláig. Mikor megérkeztek, a gazda megcsinálta a beosztást. A fiatalságot, az asszonynépet aratni küldte. Az idősebb emberek a kévekötőt csinálták. Fiatalabb emberek kévét kötöttek, kalangyáltak. A cigány meg elöl muzsikált. A sok szép fiatal olyan szépen énekelt, hogy a mező pacsirtái megszígyellték magukat, elrepültek, és messziről hallgatták a talán a nálukénál szebbet.

Így ment a munka frustukig. Frustukkor mindenki leült, a férfiak ittak egy-egy pohár pálinkát, utána mindenki vett egy karéj kenyeret, egy darab sajtot, ami elő volt készítve. Frustukoltak. Utána ismét folytatták az aratást, és ezután kezdték meg a legszebb és a legjellegzetesebb részét a hagyománynak, a búzakorona-készítést. Ehhez a legszebb búzaszálakat szedték össze. Meghajtható vesszőből csináltak neki kávát. Alúl egy kört, reá keresztesen meg kettőt. [A búzakorona nagyon hasonlított a magyar korona tetejihez.] Az alsó karikán felyül vagy húsz centivel egy másik karikát, a karika átmérője vagy hetven-hetvenöt centi lehetett. A félkör-alakú két káva (ami kettőbe hajtva négyszög lett) magassága bőven hatvan centi volt. Úgyhogy akármilyen derék legény egy kis ágasfát dugott a kereszteződésbe, és ennek segítségével tartotta a fején, úgy, hogy a vállát is takarta. Ezeket a kávákat ügyesen befonták búzakalásszal. Talán ez volt a leglátványosabb és a legértékesebb hagyománya az aratókalákának. Lehet, hogy éppen ezért mentek olyan szívesen az aratókalákába. Amíg ezt két fiatalasszony és vagy két fiatalember készítette, addig a többi nép szorgalmasan aratott. Dúdaltak mindenféle nótát, népdalt, katonakísérőt, sorozót, de közben ezt is elfújták meg ehhez hasonlókat:

Szék városi hegy alatt, hegy alatt,
Három kislány piros rózsát arat.
Én leszek a piros rózsa kévekötője,
Gyáva legény, kinek nincs szeretője.
Ezt a kislányt ne vedd el, ne vedd el.
Nem győzöd el selyemkeszkenyővel,
Hatot köt a fejére, hármat vállára,
Tízediket a karcsú derekára.
Szék városi hegyek alatt,
Három kislány zabot arat,
Zabot arat a fekete lovának,
Szeretőt keres magának.
Erre gyere, ne menj arra,
Jobb erre az út, mint arra.
Erre gyere, szívemnek a párja,
Adj egy csókot utoljára.
Páros csókot nem adhatok,
Nem a te szeretőd vagyok,
Páros csókot csakis annak adok,
Kinek a babája vagyok.

Jól ment a munka, jól ment a nóta, de ment a nap is az égen. A fiatalok úgy elszórakoztak, hogy észre sem vették, hogy a tábla végire értek. Vagy ha talán nem, akkor a gazda elégelte meg a munkát, és így idejének látta hazaindulni, mert az idő is már délután kettő felé járhatott. Ennél többet nem illett tartani a kalákát.

A munka úgy volt beosztva, hogy amit learattak, azt be is kötötték, össze is hordták, és felkalangyálták. Ami illett, a nép megtette, és elindult hazafelé. Mindent összeszedve gondosan a koronát két legény egy rúdra vette, és úgy vitte a falu végéig. A falu szélén újból felálltak szép sorba. Elöl a gazda, a cigányok, a legények. A sor előtt egy derék legény a fejére vette a búzakoronát. A legények, utána leányok, fiatal emberek, asszonyok, már teljes díszmenetnek bevált volna a látvány. Volt, akik nem tudtak menni a kalákába, azok az utcáról nézték. Az első nótájuk, amivel a faluba indultak, és ugyanevvel mentek be a kapun is, mert ez talált a legjobban erre az alkalomra:

Búza, búza, de szép tábla búza,
Kihajlott a Szék városi útra,
Barna kislány sírva aratgatja,
Hull a könnye, a babáját siratja.
Búza, búza, de szép tábla búza,
Közepébe van egy piros rózsa,
Széle piros, a közepe sárga,
Adj egy csókot babám utoljára.
Búza, búza, de szép tábla búza,
Közepébe van egy rezgőnyárfa,
Rezgőnyárfa válik a levelétől,
Én is válok a régi szeretőmtől.

Amíg a mezőn sietve arattak, addig otthon is főztek, sütöttek, asztalt terítettek, várták az aratókat. Hogy a víz mit jelképezett, ezt nem tudom. Azt tudom, hogy az is népi hagyomány volt, mégpedig nagyon régi, amikor vitték a búzát a malomba, először teknőbe töltötték, és egy vizes kendőt két vagy háromszor megkevertek benne, hogy legyen jobb ereje a lisztnek. De hogy az arató kalákásokat miért öntötték le, ezt nem tudom. Pedig itt is, mint az összeadásnál, úgy lesték a kapu sarkából, lehet, hogy nem éppen olyan nagyon, de leöntötték. Főleg a koronát vivő legényt, a gazdát, a muzsikásokat.

Aztán miután megvolt a ceremónia, levették a legény fejéről a koronát. Amiért hozta, azért külön kapott egy liter pálinkát meg egy kürtőskalácsot, amit közösen fogyasztottak el. A népet asztalhoz ültették, italt, ételt, kürtőskalácsot vittek sorrendbe. Ittak-ettek, utána meg táncoltak éjfélig is talán. Meg is érte, mert abban az időben drágább volt a kenyér. Sok falusi gyerek felnőtt, aki több málét evett, mint kenyeret. A búzakoronát meg templomba helyezték az Úrasztala fölötti hajó mennyezetére, ami az asztal közepére csüngött.

Tehát Széken még volt sok szép hagyománya az aratásnak, mert mindenki kalákát nem csinálhatott, de a régi szokást tiszteletben tartották, és őrizték. Valahogyan nem is fárasztónak látták, hanem inkább ünnepélyes hangulat volt fontos. Akármilyen kicsi búzavetés is volt, azt formálisan szerették learatni. Még ha idegen nem is volt, csak a család, s ha az egész év munkás napjaiban volt is a konyhán beosztás, takarékoskodás: aratásra mindég jobban főztek, meg gyakrabban megsütötték a kürtőskalácsot.

Az ügyes háziasszonyok általában aratásra tették el a füstölt disznólábat. Abból készítettek finom ebédet, és azt is ügyes-gondosan vitték a mezőre. Az ételt egy fazékba tették. Akkor elővették az ebédvékát, amire külön népies szíleskendőt használtak. Azt a vékára terítve a közepit beengedték a vékába, rátették a fazakat az étellel, akkor a kicsüngő két végit visszahajtották, és egy másik kendővel letakarták. A harmadik kendőt meg koszorúba tekerték, azt a fejire tette az ügyes háziasszony, hogy ne nyomja a véka a fejét nagyon. Aztán a fejire vette az egészet, és ügyes ruganyos testtartással vitte ki a mezőre. Ezt nevezték ebédvékának.

Ilyen sok szép hagyománya volt az aratásnak. Így értékelték őseink az életet megtartó kenyeret. Lehet, hogy meg is érte. Szegények, ha felkelnének poraikból, örömükben lehet hogy sírnának a mai sok szép és bőséges kenyér láttán. De az is lehet, hogy azért is sírnának, hogy a mai emberek talán az eledelek között a kenyeret tartják legegyszerűbbnek. A vallásos szertartás még nagyhetet tartott. Úrvacsorát vettek, így fejezték ki Istennek hálájukat az új kenyérért. A fiatalok meg még egy jó bállal toldották meg az ősi hagyományt.




Hátra Kezdőlap Előre