A rukkolás

[A második bokréta]

De jött október, a rukkolás, ami mindenkor és manapság is szép hagyomány, és egy fiatal életkorszak váltása, mellyel a legényéletben valami megszakad, s egy másik áll be ezentúl. Emlékét sokáig őrzik, és olyan sokat tudnak róla később mesélni.

A sorozástól a rukkolásig való időszak volt a legszebb és a legértékesebb. Ebben a korszakban a fiataloknak nagy tekintélye támadt attól a fenyegetéstől, hogy katonának kell lenniük. Ebben a korszakban – pusztán azért, mert besorozott katonák voltak – a legnagyobb joggal szólhattak bele a fiatalok ügyeibe.

De a régiek reá is szolgáltak erre, mert a régi katonaság sokkal nehezebb volt. Akkor egy őrmester azt tett velük, amit éppen akart. Az akkori katonákat úgy verték, ahogyan akarták. A regutának szava nem volt. Komiszul bántak velük. Ezért is hívták a katonáskodást komisz életnek. A katonadalok mindezt mélyrehatóan ábrázolják, mint például ez is:

Őszi rózsa, piros rózsa hullatja levelét,
Minden szőke, barna kislány hullatja könnyeit.
El kell menni, nincs mit tenni, téged el kell felejteni,
Itt van október, a betyár hónap, el kell masírozni.
Anyám, anyám, édesanyám, szedje össze minden ruhám,
Szedje, tapossa bele a sárba, úgysem leszek a gazdája.

De hát a legényembernek minden időben hazafias kötelessége volt a katonaság. Ahogyan azt a nóta mondja:

Anyám mondta, házasodjam meg,
Én azt mondtam, anyám, nem lehet.
Mert elvisznek engem katonának,
Három évre a császárnak.
El is zárnak rezes zár alá,
Ferenc Jóska fegyvere alá,
A vasajtó hej, de repedjen meg,
Csak te, babám, szabadulj meg.
Szabadulnék, hej, de nem lehet,
Le kell töltsem a három évet,
Kettőt töltök hej, de a hazámért,
Harmadikat a babámért.

Nem is arról van szó, hogy csak éppen a székiekből állott a világ, és csak éppen őket vitték katonának, de a természet éppen őket áldotta meg egy alkalmas útszakasszal, ami aztán párosult a viselettel. És még ezt az útszakaszt, ami a táncháztól a Kapusig tartott, ami a csipkeszegiektől és a forrószegiektől volt bőven vagy öt kilométer, ezt a szép katonakísérő dalokkal meg a Kapusig kísérő leányok és legények kíséretében tették meg. A szép ruzsmalintbokréta, amit a Kapusig vittek, és ott letették együtt a legénységükkel. Ez volt a második bokréta, amit emlékként, üveg alatt, rámában őriztek meg.

De ha már belekezdtem, hadd meséljem el úgy, ahogyan volt, annak minden részletével. A behívót vagy tíz nappal hamarább megkapták, mint ahogyan be kellett rukkolni. A régi időben, de még az én gyermekkoromban is már azelőtt egy héttel megcsinálták a bokrétát, amit a legény szeretője csinált vagy csináltatott. A legény egy hétig bokrétával a kalapjában, a behívócédula mellette, járt köszönni. Minden egyes rokon – már ha tisztán harmadik vagy negyedik íziglen is volt rokon -, ahova ment, adott neki egy kis költőpénzre valót, mert katonának megyen. Akinek sok volt a rokonja, jócskán gyűjtött pénzt.

Közben hétköznap este még táncot is csináltak búcsúzásul. Amely nap kellett rukkolniak, azelőtt való délután újból a piaci fogadóba gyűltek össze. Mind a három utca, mindegyik a maga muzsikásával. Egy kis iddogálás után újból felálltak szép sorba a három utca három irányba, a táncházak felé. De ekkor már kerültek még fiatal fiúk is, kollégák, azok a második sorba. Úgy vezette őket a cigány a sok szép katonakísérő nótával a táncház felé:

Egy vasárnap mentem a templomba,
Fehér galamb szállott a vállomra,
Fehér galamb súgta a fülembe,
Megkapom a behívólevelem.
Megkaptam a behívólevelem,
Könnyes szemmel olvasom a nevem,
Az van írva a levél sarkára,
Árván maradsz, babám, nemsokára.
Lányok, lányok, falumbeli lányok,
Én már többet hozzátok nem járok,
Amit jártam, azt is köszönjétek,
A jó Isten maradjon veletek.
Isten veled, falum szép határa,
Tavaszi szél nem fújdogál rajta,
Fújdogált már eleget, tizenkilenc-húsz évet,
Isten veled szép, fiatal élet.
Szombaton délután nem leszek itthon,
El fogok utazni a gyorsvonaton,
Hej, az a gyorsvonat valahun megáll,
Kinyújtom a jobb karomat, szervusz babám!
Szeretni, szeretni, szerettelek,
Feleségül elvenni mégse mertelek,
Menyasszonyi koszorú a fejedre kerül,
Szívem a bánatba majd elmerül.
Megverték a rézdobot, be kell rukkolni,
Október elsején lóra kell ülni,
Lassan megy a kis pej lovam, vissza-visszanéz,
Száz ablakból, száz kislány könnyes szemmel néz.

A dúdaló katonákat mindenki szerette volna látni. Így az utca tele volt nézővel. Főleg a táncház előtt. Leányok, esetleg leszerelt fiúk várták őket.

A táncház gazdája fogadta, kétfelé nyitotta a kaput, beengedte, majd az ajtó előtt körbeálltak, még elfújtak vagy egy nótát, amíg élt az öreg Zsúki vagy Varga Gyuri báty, még elfújták a keservest. Rájuk illett. Sajnos már ma nem is meri sem muzsikás, sem legény, talán én sem elfújni. Pedig tudom, és szeretem, most is fülembe csendül gyermekkori emlékeim közül még az öreg Varga Gyuri báty hangja [CD/24]. Talán olyan szépen senki sem tudta fújni, hogy:

Vágják az erdei utat,
Viszik a magyar fiúkat,
Viszik, viszik szegényeket,
Szegény magyar legényeket.
Zöld az útnak a két széle,
Könnytől ázik a közepe,
Azon viszik szegényeket,
Szegény magyar legényeket.

No még egy-egy keserves rikoltás, aztán bementek a házba. Kezdte a cigány a csárdást, és folytatólag a maga rendjén. A berukkaló fiúk még vittek egy kis innivalót és falnivalót. Táncoltak egy darabig, aztán hazamentek lefeküdni. A fiatalság meg tartotta a táncot reggelig, amíg indultak.

Otthon meg az anyák könnyes szemmel becsomagoltak a kufferba. Az apák meg vállukra vették, elvitték a fuvaroshoz, aki bevitte Szamos-újvárra. Estére meg összegyűltek a testvérek, szomszédok és idős emberek, bőven beszélgettek az ő katonai idejükről. Reggel aztán felkeltek, az otthoni környezettől elbúcsúztak, aztán visszamentek a táncra. Mikor összegyűltek, várták az indulást.

A hagyomány szerint a forrószegiek indultak először, mert ők voltak messzebb a Kapustól. A csipkeszegiek meghallották a dúdalást, indultak ők is. Felszeg tiszteletbe tartotta a hagyományt, és mivel útba esett, várta a két utca érkezését. Utána nekik is meghúzta a cigány a marsot. A három utca egymástól vagy százötven méter távolságban ment. Talán ha időnként gyakorolták volna, akkor sem lett volna szebb kórus, mint amilyen szépen összeillett a három csoport nótája meg a három csoport menete, amely élén a cigány muzsikált. Utána a bokrétások, majd a fiatal legények két-három sorban. Utána a leányok után az anyák. Lassan hulldogatták a könnyeiket. Leghátul az apák, bőrtarisznya a nyakukban. Csöndesen haladtak a Kapus felé, fújdogálták ezt:

Hej mikor mentem a Kapuson kifelé,
Lányok kísértek az állomás felé,
Minden lánynak kezet adtam sorjába,
Csak a régi babám maradt legutoljára.
Szervusz, kisangyalom, add ide a jobb kezed,
Mer' én téged igazán szerettelek,
Jártam hozzád sok esőbe, sok sárba,
Hej, jártam hozzád, kisangyalom, hiába.

Ez a Kapus olyan büszkén állott a falu szélén, mint egy remete vagy mint egy ítélőbíró, aki annyi idő óta, és még ma is elválaszt sok szerelmespárt. Nem sajnálta meg a könnyeket hullató fiatal leányokat, akik sírva néztek kedveseik után, amíg eltűntek a láthatáron. Ilyen Kapus nem sok van Erdélyországban. Sem olyan szép népi hagyomány, mint Széken, mert amíg más falukból egyesével rendre mennek, addig a székiek három csoportban, a kalapjukon legénységük koronája, a szép ruzsmalintbokréta, amit a Kapusig visznek, és ott leteszik – szokás szerint – legénységükkel együtt. Amit többet fel nem vesznek.

Kiérnek a hegytetőre, a három utca három botyéba [csoportba] áll meg. Ott még egy kis tánc, egy kis iddogálás, azután kezdődik a búcsúzkodás. Először az édesanyjuktól, testvéreiktől, rokonoktól, azután a legénybarátoktól, leánybarátoktól, utoljára búcsúznak a szeretőjüktől. Egy kicsit félrébb mennek, mint szerelmespárok, elbúcsúznak, aztán leveszi a legény a kalapját, kivágja a bokrétát, visszaadja a leánynak, aki a kicsi keszkenyőjébe pakolja. Még egy szerelmes pillantás kölcsönösen, ami egyértelmű a hűségígéréssel. Aztán ráhúzza az öreg Zsúki az indulót, a Rákócziét.

Az én koromban három cigánybanda, Gyurica, Icsán Pista és Zsúki voltak a kísérők. Máskor is lélekből muzsikáltak, de amikor ott a Kapuson meghúzták az utolsó marsot, az a muzsika együtt sírt a sirató édesanyákkal. Közülük is talán az öreg Zsúki húzta a legfájóbban, hogy:

Szék városi biró levelet kapott,
Szedjen össze minden fiatalságot.
De sok kisleánynak hull a könnyei,
Mikor a regutát a vonat elviszi.
Szék városi lányok, milyenek vagytok?
Mint a piros rózsa, úgy elhervadtok,
Felálltok a kertre, fel a kapura,
Sírva nézitek, hogy megy a reguta.
Szék városi lányok Isten veletek,
Már én többet nem beszélek veletek,
Nyíljon ki a bazsarózsa a kezetekben,
Három évig nem szakítok belőle.

A fájós megválással párosult az időjárás is. Őszi időben még a nap is valahogyan bágyadtabban süt. Alig tudja kiverekedni magát a sűrű ködgomolyagból. Már a szél is mostohábban fúj. Letépi a fának ághegyin reszkető sárga vagy piros leveleit. Megsodorja, aztán a földhöz vágja. Az elmúlást jelenti ez időszakban.

A széki Kapuson kettőbe válik az út. A három csoportból négy lesz. Az egyik – hosszú szórványban – elindul Szamosújvár felé. Néha még visszahallik egy-egy keserves kurjantás a reguták soraiból. Hátul meg a ballagó apák kísérik tovább fiaikat. A kísérők újból felállnak utcánként, visszaindulnak. A hagyomány szerint a forrószegiek, csipkeszegiek, hátul a felszegiek. Mint arrafele, úgy vissza is a cigány vezeti fiatal fiait szép lassú nótaszó mellett, hogy még nőjenek a jövő ilyenkorig. A legények után a leányok. Akinek szeretője elment, az kezibe hozza a reábízott bokrétát. Még egy ideig előveszi, megnézi, könnyeivel megöntözi, aztán emlékbe, üveg alá, rámába teszi.

A Kapus meg pusztán marad. Esetleg tíl-túl egy-egy eldobott pálinkásüveg meg a lepergett könnyek maradnak meg, és az emlék e leányok szívében, mikor arra járnak. De a Kapus mégis büszke reá, hogy újból egy sor legény letette a legénységét, rajta a második bokrétát. A fiatal fiúkat visszaviszi a cigány a táncházhoz. Ott még egy rövid párt húz, aztán elbomlanak. Abból a sok szép katonakísérőből említsünk meg egypárat legalább, a régebbiekből:

Szék város be van kerítve,
Mégis kijöttem belőle,
Olyan kislányt hagytam benne,
Hogy holtig fáj a szívem érte.
Anyám, kedves édesanyám,
Szedje össze minden ruhám,
Szedje, zárja a ládába,
Mert úgysem leszek a gazdája,
Anyám, úgysem leszek a gazdája.
Megy a gőzös a harctérre,
Magyar fiúk ülnek benne,
Az van a csákójokra írva,
Hogy meg sem szabadúlak soha,
Babám, meg sem szabadúlak soha.
Gyenge a nádszál, lehajlik a vízre,
Sír a kisangyalom, elhallszik messzire.
Elhallszik a közös laktanyába,
Megszabadulok, babám, nemsokára.
Megszabadulok, meg is házasodok,
Azt veszek el, akit én akarok,
Elveszem a falu legszebb lányát,
Kivel eltöltöttem sok számos éjszakát.
Sok számos éjszakát, sok számos napokat,
Verje meg az Isten a lányokat,
Verje is meg, veretlen ne hagyja,
Aki a babáját hűtlenül elhagyja.
Szeben felől, hej de Brassó felől, dörögnek a nehéz ágyúk,
Kettős tüzér, hej de hármas huszár, mégsem száll le a lováról.
Szállj le, huszár, piros pej lovadról, véred folyik a nyeregbe,
Nincsen néked a jó édesanyád, ki sebeid bekötözze.
Nem szállok le, huszár őrmester úr, amíg le nem esek róla,
Amíg az én keselylábú lovam gyönge négy lába elbírja.
Amott jön egy fekete masina, ki a gyászlevelet hozza.
De sok csinos széki regutának bele van a neve írva.
Jaj Istenem, hogy kell ezt megérni, hogy kell eztet felolvasni,
Kit szerettem a gyermekkoraimtól, nem bírom elfelejteni.
Zöldre van a, zöldre van a rácsos kapu festve,
Tíz óráig vártalak az este,
Tíz órától nem győztelek várni,
Be kellett a, be kellett a rácsos kaput zárni.
Zárd be, babám, zárd be, babám, rácsos kis kapudat,
Nem tapodom többet udvarodat,
Vethetsz bele szekfűt, majoránnát,
Nem tapodom, nem tapodom le a gyönge ágát.
Egy asszonynak, egy asszonynak két eladó lánya,
Egyik szekfű, másik majoránna.
A szekfűjét ültesse cserépbe,
Hogy ne fájjon, hogy ne fájjon gyönge szíve érte.
Szeben felől, Brassó felől jönnek a huszárok,
Jaj be szépen szól a trombitájuk,
Egy közülek olyan búsan fújja,
Én a tied, te az enyém úgysem leszünk soha.
Szék városi bíró háza talpra van csinálva.
Tíz ablakja, kilenc be van zárva,
Tizediken maga könyökel a bíró,
Gyertek, ügyes magyar fiúk, megjött a behívó.
Fütyöl erre, fütyöl arra, indul a masina,
Magyar fiúk masíroznak rajta,
Masíroznak messze idegeny országba,
Olaszország hegyes-völgyes szíles határába,
Erdély mező szép határán születtem,
Húszéves koromban katona lettem,
Ferenc Jóska adta ki a, hej, de parancsba
Ágyúgolyó harangozzon hajnalba.
Ágyúgolyó törje össze cserefa ágát,
Minden kislány sirassa a babáját.
Barna kislány kiállott a kapuba,
Hull a könnye fekete lájbijára,
Hull a könnye fekete lájbijára,
Sírva mondja, katona a babája.
Azt a bús regutát visszahozni nem lehet,
Ha besorozták, töltse le a két évet,
Letölteném, őrmester úr, kicsi vagyok én, de majd megnövök én,
A jövő októberbe már a sírba' leszek én.
Kedves édesanyám, csak azért fáj a szívem,
Hogy fel sem neveltél, máris katona lettem,
Cigány káplár búsítja a gyönge szívemet,
Te meg, jó galambom, felejtsd el a nevemet.

 

A katonakísérő nóták általában régiek, de akad köztük, amelyik az első világháborúból vagy a Ferenc Jóska monarkiájából való időkre emlékeztet. Van köztük katonakísérő, de ballada is. Aki azokat megfogalmazta, nyilván át is élte, mert olyan szépek. A nótázó saját élményei látszanak meg benne meg hogy azt a parancsot teljesítette, amit akkor osztogattak meg belefoglalta képzeletit, hogy mi történt mellette eleső pajtásával. Az vele is megeshetik. Egy ideig szájról szájra maradt, aztán lassan elenyészik az akkori hősök poraival együtt. Pedig senkinek sem ártott, csak panasz, és parancsteljesítésről tanúskodik, mint ahogyan mondja a következő:

Jaj, de szépen ragyognak a csillagok,
Kelj fel, babám, mer' búcsúzni akarok,
Fel is kelek, mer' nem birok hej, de aludni,
Babád vagyok, el akarok búcsúzni.
Megy a gőzös, meg sem akar állni,
Kolozsváron ki akarok szállni,
Olyan szépen füstöl a kéménye,
Avval visznek ki a határszélre.
Ha kimegyek majd a határszélre,
Babám, kinek ülsz majd az ölébe?
Kinek hajtod bús fejedet a vállára,
Kinek adol csókot ajakára.
Nincsen piros rózsa, csak a száraz levele,
Nincsen már szeretőm, mer' a gőzös elvitte,
Arra vitte, amerre a fényes nap lejár,
Amerre a bukaresti rezesbanda muzsikál.
Jaj, be gyorsan forog a gőzkocsi kereke,
A belseje regutával van tele,
Barna kislány sírva kéri a mozdonyvezetőt,
Mikor hozza vissza a reguta szeretőt.
Ha kimegyek a dél-tiroli hegyekre,
Feltekintek a csillagos egekre,
Csillagos ég, merre vagyon az én hazám,
Merre sirat szegény jó öreg anyám.
Nem sirat, mer' rég el vagyon temetve,
A sírjára rózsafa van ültetve,
A rózsáját ezerfelé fújja a szél,
Látod, anyám, kár volt, hogy felneveltél.
Kilenc levelet írtam a babámnak,
Tizediket a jó édesanyámnak,
Olvasd, anyám, vérrel írott levelemet,
Dél-Tirolba hagyom az életemet.
Lemberg mellett van egy kerek erdő,
Közepébe egy nagy gyásztemető,
Abba nyugszik százhúszezer baka,
Eltemette gyászos Galícia.
Édesanyám most kapott levelet,
Most tudta meg az én holthíremet,
Sírhat, ríhat szegény bánatába',
Nincsen fia, meghalt a csatába'.
Édesanyám, ne keress ott engem,
Azok között úgysem találsz engem,
Nincsen kereszt a sírom elején,
Mint a vadat, elásva vagyok én.
Köpenyem a gyászos szemfedelem,
Nem szép hazám földje takar engem,
Galícia földje borul reám,
Sírhat, ríhat szegény édesanyám.
Széles az Isonzó vize, keskeny a palló rajta,
Ne menj reá, jó galambom, mer' beesel rajta.
Ó, bárcsak beléesnék én is a Isonzó vizébe,
Így sem, úgy sem lesz már vége a háborúnak az életbe.
Vége van már a háborúnak, fújják már a trombitát,
De sok csinos barna kislány várja a babáját.
De csak minden tizediknek jön már vissza a párja,
A többinek az Isonzóba' nyugszik a babája.
Elrabolta az Isonzó tőlem a kedvesemet,
Éjjel-nappal siratom a gyászos életemet.
Sírva kérdem a haboktól, merre nyugszik meghalva,
A habok pedig azt mondják, benn van az Isonzóba'.

És mert katonának nemcsak békében kellett lenni, hanem még hősiesebb volt a katonaság a háború idején, mert akkor teljesítette a katona a haza iránti kötelességet. És mint a katonakísérő nóta mondja: Egy szép barna lányért három évet kell szolgálni.

A háborúban sokan meghaltak, sebesültek, fogságba estek. Ha kötelessége is volt, és akármilyen önfeláldozó katona is, de némelykor panaszra nyílott a szája. Panaszos nótákat danolgatott magában. Talán a legveszedelmesebb pillanatokban is. Érzése azt szerette volna, hogy a szél szárnyára kapja, és azonnal oda sodorja, akire gondol vagy akitől még egyszer búcsúzni szeretne.

És hogy mennyiben igaz ez így, az én érzésem saját tapasztalatából mondom, aki bár mint fiatal teljesen ártatlanul sodródtam be a sok egykorbeliekkel a második világháború legveszélyesebb szakaszába a vége felé. Senkinek sem ártottunk, de a szenvedésből kijárt. Éheztünk, mezőn szalmakazalban aludtunk télidőben, puskát sose fogtunk kezünkbe, csak lapátot és csákányt. De a sárga ruha katonának minősített, és éppen úgy, mint aki kezdettől végig harcolt vagy még azon is túl, az utolsó ítélet nekünk is úgy szólt, mint azoknak: a négy év fogság a Szovjetunióban.

És még ottan is olyan mostohán bánt a sors, hogy olyan éghajlatra sodort, ahova az északi tél 40 vagy 45 fok hideget hozott. A szokatlanul furcsa időjárás úgy megsanyargatott, hogy a fogoly a vigasztalását csak abban találta, hogy régen is volt háború, fogság, és azoknak a nótáival táplálta a jó reménység a szívét. Talán én is ottan lelhettem volna meg a lelki üdvösséget feltámadás napján, lehet, hogy onnan költött volna fel az utolsó trombitaszó, ha nem lettek volna olyan emberek köztünk, akik már az első világháborúban is ültek fogságot. Azok biztatgattak, hogy nincs olyan hosszú, hogy vége ne legyen.

Tehát helyesebbnek láttam, hogy egy-egy nótát meghallgassak, és megtanuljak vagy egy haldokló panaszos leveliből vagy egy szakaszt a karéliai szigeten húzódó murmanszki vasútvonal melletti láger kórházi ágyán. Így vetette papírra utolsó sorait egy haldokló szakaszvezető:

Vigyék a hírvivők, akik hazamennek,
Hogy rettentő Szegezsán vége lesz a télnek.
De amég vége lesz észak zord telének,
Szegény magyarokból már sokan nem élnek.

Úgy látszik, hogy a lélek nemesebb szerve az embernek, mert ha a test már ki is van gyengülve, de utolsó pillanatban még kierőszakolja tőle, hogy végtagjai egy sort írjanak vagy szája ha egyebet nem is, egy búcsúsóhajt leheljen ki, és gondolata a szeretet szárnyán szülőföldjére repüljön, hogy valaki a szíve érzelmét terhelje meg vele. Ezt lehetett látni sok elkeseredett lélek tükrében. De a fogságban sem volt mindenki elkeseredve. Volt, aki reménykedett, dalolt, sokféle érzelmű nótát, és talán az járt a jobban, mert a fogságnak is vége lett, s a nóták sem hallatják magukat.

Én is, aki akkor fiatal fiú voltam, most ősz hajú öreg bácsi vagyok. Már unokát vezetek kézen, de a sok szép nóta, amit ott hallottam, sokszor fülembe csendül. És hogy az öregkor feledékenysége ki ne törölje az eszmémből, ezért ezekből is egypárat leírok. Ha más nem is, legalább unokáim olvassák, meglátásomat falum ősi szokásairól, népviseletéről, táncáról, és fogsági élményeimről, ítélkezzenek rajta, örvendjenek neki, csodálkozásukkal vagy az ellenkezőjét mondják majd egymás között. Olyan falusi szólással: Ó, nem kell számbavenni bapónak azt a sok sületlenségit, me' már öregember!

De azért én leírom egypár nótámat, gondolom senkinek sem ártok vele. [Ezt ott tanultam a fogságban, de aztán hazajöttem s úgy eltekerték ezek a taknyosok, akik még szoptak, mikor elvittek… Én ott tanultam s akkor azt mondták nekem, ne úgy fújjam, mert nem úgy van]:

Kopár őszi tájon úgy sírnak a fák,
Lehullott a levél, lassan lehull a virág.
Vészes ágyú dörrenése messzi, messzi száll,
Lelkesítő harci nótát hoz felénk a nyár.
Sajgó sebemből a vér megered,
Meghalok, érzem, Isten veletek!
Fiúk, felettünk az idő lejárt,
Fiúk, felettünk elrepült a nyár.
Nem látom többet a kicsiny falum,
Nem látom többet a rácsos kapum,
Mondja meg majd az, aki hazatér,
Idegen földön nyugodtam el én.
Csak a drága jó anyámnak, óh, ne szóljatok,
Ne epessze bú a szívét, fájós sóhajok,
Mert a lelkem úgyis mindég oda hazajár,
Be-betekint egy kislánynak rácsos ablakán.
Megnézi, hogy ott bent óh, ki jár,
Nélkülem boldog lesz-e az a lány.
Fiúk, felettünk az idő lejárt,
Fiúk, felettünk elrepült a nyár.
Nem látom többet a kicsiny falum,
Nem látom többé a rácsos kapum,
Mondja meg majd az, aki hazatér,
Idegen földön nyugodtam el én.
[Csak a drága jó anyámnak, óh, ne szóljatok,
Ne epessze bú a szívét, fájós sóhajok,
Mondjátok, hogy hazajövök, visszajövök én,
Egy ragyogó, rezgő május kora reggelén.
Felvirágozzák puskám szuronyát,
Kicsiny falumon úgy vonulok át.
Fiúk, felettünk az idő lejárt…]
Jön egy hadifogoly csendben, egyedül,
Szívébe a bánat mélyen elmerül,
Négy éve már nem látta kedvesét,
Négy éve elhagyta szülőföldjét.
Elindult, hogy felkeresse kedvesét,
Melyben az ő boldogsága él,
Megrettenve áll meg egy ablak előtt,
Hol gyereket lát, ki nem volt azelőtt.
Jőjj hát édes rózsám, ide, közelebb,
Mink az esküvőnket nem tarthatjuk meg,
Én és a gyermekem gyötörve éhezünk,
Férjem temetésére készülünk.
Az Isten hát veled, én már elmegyek,
Hogyha tőlem elmegy, sosem bánja meg.
Találhat még szebbet, mint én vagyok,
Ahun a szerencse csillagja felragyog.
Olasz földön egy vonat megállott,
Tehervonat hadifoglyot hozott,
Magyar fiúk szállottak ki belőle,
Ruhájuk rongyos, véres és kopott.
Csak halkan kérdik, hol járunk és merre,
Nápolyát mond egy olasz csibész,
A fogoly zászlós erre szótlan lett,
Szempillája lassan könnybe vész.
Szemén a könny soká ott maradt,
A messzi, messzi olasz ég alatt.
Nápolya szóra elszorult a szívem,
Hat év előtt nászúton voltam itten,
Csodás volt az élet és szerelmes,
Hogy visszajövök sosem hittem ezt.
Ni, a mandulafa most is ott virágzik,
Tengerben a két sziget ragyog,
Régi utcák, apró kicsi házak,
Hat év után újra itt vagyok.
Szemén a könny soká ott maradt,
A messzi, messzi olasz ég alatt.
A fogoly zászlós néha-néha dugva,
A tengerpartra ki-kiballagott,
A régi nászút emlékit keresve,
Egy kősziklához gyorsan lehajolt.
Megcsókolja reszketős ajakkal,
Mint csókolná szép asszony kezét,
Megcsókolja kősziklába vésett
Menyasszonya drága szent nevét.
A régi emlék soká megmarad
A messzi, messzi olasz ég alatt.

Lehet, hogy egy kissé furcsa dolog – én magam is belátom -, hogy egy öregember még mindig a nótákon verje a fejét. Ha valaki ezért megítél, lehet, hogy teljesen igaza van, de a természet ellen nincs mit tenni. Ki mire született, részegségre vagy kártyára, avagy szerelemvágy után kergeti az ösztöne, egyszóval teljesen igaza van a falusi szólásmondásnak, hogy: Terem az ember, mint a kender.

Én a nótát mindég szerettem. Fiatal ember koromban, talán még az első évben, a feleségem is megfeddett érte, mert ha kimentünk a határra, reggeltől estig dúdalva kapáltam. Az sem bosszantott, hogy az egyik málét kapáltuk, és a másikat meg megettük jó keményen, de még az sem, hogy másnak kellett résziben kapálni, és a gazdáé lesz három szál, a miénk csak kettő. Lehet, a feleségemnek ezek jutottak az eszibe, mikor türelmetlenül reám szóllatt: Te már hagyd abba a jó Isten szerelméért! Mer' már fáj a fejem! Te egyeben sem gondolkozol, csak hogy dúdalj. Egyéb beszélnivalód nincsen. Téged még az sem bánt, hogy az ágyunk is olyan rongyos, gyenge, hogyha belefekszünk, nyikorog vagy legtöbbször le is törik. Én erre azt válaszoltam: Hagyd el, mert lesz még jobb is, hiszen úgy szép a szegénység, ha többfelől is kimutatja magát. Erre a feleségem még haragosabban: Jó, jó, de én szígyellem magamat apádéktól.

Immár 40 esztendeje azóta, nemcsak ruganyos ágyunk, hanem szép családunk lett, és még unoka is. A kemény málé helyett mindennap frissen sült fehér veknit eszünk, tehát minden sokat változott azóta. Az én fejem is kívűlről teljesen megőszült, de belőlrül még a régi vagy még roszabb, mert vénségemre kényszeríti durva kezeimet, hogy ne csak dúdaljam, de írjam is le, nem is az én szokásaimat, hanem szülőfalum nemes szép hagyományait, szokásait, viseletét, és viselete mellett szorgalmas becsületes magatartását. A nóta sem az enyém egyetlenegy sem, mindeniket valakitől hallottam.

A katonaság a legényeket teljesen általdolgozza ma is, mikor nem is olyan sokat katonáskodnak, mint régen. Valahogyan megemberesít. Régen még jobban. Széken a régi időben, mikor a legény leszerelt, nagyobb lett a tekintélye, mert leszerelés után már házasodni való legénynek hívták. A leányok már világért sem tegeztek volna le egy leszerelt legényt, hanem csak kedezték. Ez olyan nagy tiszteletadás volt, mintha ma azzal méltatnak valakit, hogy nem is magázzák, hanem azt mondják, hogy „ön”. A táncmulatságban meg csak akkor fizetett cigánypénzt, ha akart, de már egy leszerelt legény ezzel szemben csak úgy táncolt, ha felállították. Az öregfiúk már nem szoktak bomlásig ülni, lassan kiállt a szekerük rúdja a fiatalság közül.




Hátra Kezdőlap Előre