Temetés

Aki embernek született a földön, mindenkinek lesz valami szokása, és aki született, annak meg is kell halnia, kinek-kinek mennyi élet adatott a földi életből. És ha meghal, akkor el kell temetni. A temetésnek is annyi ceremóniája van, habár gyászos is. És a szokások mind fejlődtek a tudomány és az azt gyümölcsöztető lehetőségek folytán. [Régebben szerényebbek voltak ezek a szertartások. Ma meg szinte olyanok, mint egy lakodalom]. És talán fájósabb, vagyis mélyebb sebet hagyott a halál. Legalábbis az volt a látszat.

A régi időben jobban meggyászolták a népek a halottaikat, és jobban elsiratták. És úgy igaz valójában, hogy kinek hogy fájt, úgy sírta ki magát jajgatással, szöveges és érzésből jött dallammal.

Emlékszem, gyermekkoromban (és még ahogy hallottam azelőtt is) nagyon sok gyermek meghalt. Ritka volt az a ház, ahol két vagy három gyermek volt, de olyan, ahol hattól felfelé egész tízig születtek nagyon sok volt. Sok gyermek meghalt egész kicsi korba, mikor még meg sem volt keresztelve. Ezeket egész szűk kis temetéssel temették el. A szülők betették egy kis koporsóba, és az apa egy beszürkült este a hóna alá vette, és kivitte a temetőbe. Egész kis sírgödörbe temette, egy nehéz, fájdalmas sóhajtás a szülők magányosságából, annyiból állott egy kereszteletlen gyermek eltemetése. Éppen ezért, hogy ezt elkerüljék, a régiek már egyhetes korában megkeresztelték gyermekeiket: hogy ne adj Isten, ha meg talál halni, akkor tudják rendes vallásos szertartással eltemetni.

Annak a gyermeknek, aki meg volt keresztelve, és meghalt, már csináltak kicsi nyújtóztatót. Ügyesen kinyújtóztatták, és egy este virrasztották. Aztán a pap keresett egy arra a korra való igét, és abból egy prédikációt mondott. Az ilyen temetést általába kicsiny kis közönség népesítette, de a szülők fájdalma épp olyan nagy volt, mint egy nagy koporsó mellett. Különösen az édesanyáé, aki szívéről szakadt fájdalmában mindég úgy tudott könnyebbülni, ha jajszóval és dallamos sírással ki tudta sírni magát a koporsó mellett.

A szavak mindég úgy áradtak a gyászoló édesanya szájából, hogy az reá illett a halott korára és jellemére, melyet az édesanya felismert a kicsiny rövid életébe. A dallam az változatos volt, kinek milyen volt a hangja, úgy komponálta magának a gyászos dallamot. De akinek nem volt semmi érzése a szép dallamhoz, az is kisírta magát ahogyan tudta, jajszóval.

A kicsinyeket egészen egy bizonyos korig a temetőbe a keresztapa szokta vinni. Hóna alá vette a kicsi koporsót, és úgy vitte. Utána a kis gyászmenet, melynek csöndjét a gyászos édesanya fájdalmas felzokogása zajosította. A temetőbe érkezve kicsiny kis sírba helyezték, majd a pap az egyház szertartása szerint rövid kis vigasztalót mondott: a feltámadás ígéreteivel vigasztalta a gyászolókat. Megkondult a templom harangja, húzta a „takarót”, a sírásók kapái ráhúzták a földet a kicsi koporsóra. A szülők szíve megnyilallott, még egy fájdalmas sóhajtás és egy marék föld, amelyet a szülők dobtak szerettük után avval a hittel, és jeléül annak, hogy legyen csendes a pihenése magzatuknak. A kis sírhant még egy ideig tornyoskodott a temetőkertbe, majd széttaposták.

Szegény sorsú emberek nem tettek sírkövet, sem fejfát, a kiskorú halottak ezrei így várják ma is ismeretlen helyeken az utolsó trombitaszót: a feltámadást. Aztán olyan három évtől körülbelül kilenc-tíz évesig közönséges kis temetést rendeztek. Az ilyen korbelieknek már virrasztót ültek, nyújtóztatót csináltak, párnát raktak surgyéra, egyik felére szőttes csúpat, a másikra varrottast húztak, kötétes lepedőt, tettek reá szíleskendőt.

A virrasztóba mikor összegyűltek, a szülők a koporsónál álltak. A virrasztóba szokás volt az egyházi halotti ének. Az énekes emberek a szokás szerint kinyújtóztatott halotti szobájába ültek, és az egyházfiú diktálta, és vezette az éneket. A bekezdő már mélyen megható volt, amit mindég ezzel kezdtek:

Tebenned bíztunk elejétől fogva,
Uram, téged tartottunk hajlékunknak.
Mikor még semmi hegyek nem voltanak,
Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva,
Te voltál, és te vagy erős Isten,
És te megmaradsz minden időben.

A virrasztót, ugyan kicsinynek, nagynak vagy öregnek, mindegy volt, ezzel kezdték. A dallama elég megható: hallatára a gyászolók lelkéből szinte egyszerre tört ki a fájdalmas sírás. Az édesanya az ének hallatára felállott egy székre, és úgy sírta ki magát. Jajszavainak ő is gyászos dallamot fújt, és – majdnem párhuzamosan az énekessel – egyet sírt. És valahány éneket fújtak el, annyiszor állott fel a halott mellé, és sírt bőséges jajszavakkal.

Más emberek, akik nem énekeltek, a másik házba [értsd: szobában] kártyáztak. Egy jó pár ének után az embereket pálinkával és kenyérrel szokták megkínálni. Az énekesek – miután elénekelték a halott korához illő éneket, utána még egypár zsoltárt -, elmentek haza, csak a kártyázó emberek virrasztottak reggelig.

Ez a szokás minden korú halottnál így volt, csak a tíz éven felül való fiatal legény vagy leány halottnál volt bővebben. A fiatalság cigány muzsikással kezdte a virrasztót, mégpedig olyan tiszteletadással, hogy a más utcaiak kezdték. Ha például Felszegen megholt egy legény vagy leány, akkor eljöttek a forrószegiek meg a csipkeszegiek is, és minden utca fiataljai külön fújták el a halottasi nótát [CD/13] saját cigányukkal. Az első nóta, amit egy értelmes legény diktált mondatonként, ilyen szövegű Petőfi költemény volt:

Kis furulyám szomorúfűz ága,
Temetőbe szomorkodik fája,
Onnan metszettem egy sírhalomról,
Nem csoda, ha oly keservesen szól.
Ott húnytál el szép fényes csillagom,
Ragyogásod többé nem láthatom,
Hogy ne lenne hát sötét világom,
Hogy lenne hát élni kívánságom.
Nyájam ballag este hazafelé,
Én ballagok a temető felé,
Kél a holdnak a halovány arcája,
Kél furulyám epedő nótája.
Addig epeszt a bánat engemet,
Addig, addig nyögtem keservemet,
Míg lelkem a hanggal egyetembe,
Visszaszáll, fel a magas egekbe.
Édes szülők, sirassatok engem,
Hogy ily korán a halálé lettem,
Addig-addig nyögtem keservemet,
Temetőbe leltem meg helyemet.
Holló, holló, gyászos hollómadár,
Ablakimra többet soha ne szállj,
Szállj inkább a rózsám ablakára,
Mondd meg néki, hogy öltözzék gyászba.
Mondd meg néki, hogy öltözzék gyászba,
Úgy hullassa könnyét koporsómra,
Vagy egy könnyet, vagy egy bús sóhajtást,
Úgy sem látjuk ez életbe egymást.
Eltörött a hegedű, nem akar szóllani,
Rózsi, Rózsi, mi bajod, mért nem akarsz szólni?
A hegedűm majd meg reparálom,
Szólaljál meg, gyönyörű virágom.
Hozok mosdóvizet is, gyöngyharmat cseppjével,
Törölközőt is hozok rózsa levelével.
Te leszel a legszebb a világon,
Szólaljál meg, gyönyörű virágom!

Ezt a nótát énekelte el a virrasztóba minden utca legénye és leánya, szép sorrendbe . [A Rózsi nevet a halottéval helyettesítették.] A gyászoló család egyike kikísérte őket, és egy kis pálinkával meg kenyérrel kínálta meg. Majd következtek az emberek, akik – mint minden halottnál – énekeltek. Amely mellett a gyászoló anya vagy a hitves bánatos szívéből fakadt fájdalom hangján siratott. Jaj, jaj drága gyermekem vagy drága uram, ilyen formába mutatta meg bánatát, és könnyített gyászos szomorúságán.

No de ha már kezdtük a temetési szokást a kicsinyekkel, akkor folytassuk is kor szerint. Ha fájós is a temetés, falusi szokás szerint mégis úgy felkészülnek rá, mint a lakodalomra (főleg a fiataloknál). A rokonok, szomszédok mindjárt egy kicsit rendbe teszik az udvart, házat, és elkészítik a nyújtóztatót, amit közismerten ravatalnak mondanak. Surgyét tőtenek szalmával meg párnákat. A surgyéra egyik felől szőttes, a másik felől varratos fűtőlvalót húznak. Azt letakarják kötéses lepedővel, és arra párnákat. A párnára, mint a lakodalmas szekeren mind a két fele huzat van: egyik felől varratos, másik felől szőttes. A nyújtóztató négy sarkán négy szíleskendő. Jó magas és csinos, erre teszik a koporsót, ami majd' a padlást éri. A gyászolóknak pad van téve, és arra állnak fel ha könnyeket drága halottaikra akarják hullatni.

Tehát akárhun e világon meghal valaki, az ottani szokás és szertartás szerint el kell temetni. Így teszik ezt Széken is, de nagyon megkülönböztető szokással [értsd: másoktól eltérő szokás szerint]. A leányokat abból az utcából mind meghívják nyüszüleánynak, a legények meg a muzsikással együtt kötelességből mennek. A leányok téli időbe szivárványos ujjasba, fehér ruhába, és valami szép fersingbe, hajadonfővel, piros pántlikával. Nyáron meg szép gyapoting és fillentyűs lájbi járta.

Két násznagyot is állítanak, mint a lakodalomba. A legényeknek meg (a régi időbe) csinált virágot szoktak adni, amit indulás előtt a kalapjukba tűztek. A fiatalok a halottas háznál gyülekeztek össze. Mikor mind össze voltak gyűlve, bementek, kereken állták [körbeállták] a koporsót, és a cigány megadta muzsikájával a nótadallamot. A legények meg elfújták azt a gyászos nótát: Kis furulyám, szomorúfűz ága. Ezután meg a násznagy mondott egynéhány, az alkalomra való szót, ami emlékezetem szerint körülbelül ilyenformán szólhatott: Tisztelt szomorú szívű gyászoló szülők, testvérek, gyászoló gyülekezet. Tetszett Isten ő felségének elszólítani ezen tisztes ház egyik lakóját a már csak a néhai fiatal [és mondja a nevét], akit a halál gyászos koporsóba fektetett. Az ő legény és leány baráti eljöttek, hogy elhozzák az ő koporsójának fedelét, amelybe csendes pihenést kívánnak neki.

És elindultak a koporsófedél után. Elöl a két kérő, utána a nyüszüleányok, egyvonalba utána a legények leeresztett kézzel, egyvonalba, félig fejüket is meghajtva mentek, gyászos nótákat dúdolva, cigány muzsikaszó kíséretébe. És mint ahogy lakodalom vagy sorozás vagy temetésre való alkalomra, erre is van nóta. Ilyen szövegű nótával indultak.

Szék városi nagy templomba szépen harangoznak.
Mind azt mondják az irigyek nékem harangoznak.
Bár csak igaz volna, bár csak nékem szólna.
Lányok visznek a gyászos temetőbe, babám tesz a sírba.
Babám tesz a sírba, gyászos koporsómba.
Fejem felett a márványkőre rá lesz nevem írva.
Az lesz rája írva, itt nyugszik egy árva,
Kinek igaz szerelemből történt a halála.
Szík városi temetőbe kinyílott egy rózsa.
Gyere csárdás kisangyalom, szakíts egyet róla.
Nem szakítok róla, nem kell nékem rózsa.
Én a tiéd babám, te az enyém, úgysem leszünk soha.

Majd meg még egy jó pár temetési nótát dúdaltak. Ha esetleg messze volt a koporsócsináló asztalos, és kifogytak a temetési nótákból, akkor ahhoz hasonló gyászosabb dallamút vettek elő [CD/14] vagy esetleg kétszer is elfújtak egyet. Elég nagy volt a falu, és sokszor vagy kilométert is elmentek. Ezt valami bús nótával járták meg. Ezek közül még gyerekkoromtól emlékszem, amikor még talán teljes valósága volt a népi hagyományos szokásnak:

Édesanyám rózsafája,
Engem nyilott utoljára.
Bárcsak engem ne nyílt volna,
Nem lennék most koporsóba.
Édesanyám, édesanyám,
Értem könnyet ne hullassál.
Mer én elmegyek közületek,
Áldjon Isten meg titeket.
Anyám, anyám, édesanyám,
Engem többet ne sirassál.
Engem többet ne sirassál,
Inkább addig imádkozzál.
Ej, haj, harmatos a kukorica levele,
Utoljára vótam nálad az este,
Utoljára fogtam ajtód húzóját,
Ej, haj, jó galambom, adjon Isten jó éjszakát.
Hej, a kertem alatt folyik el egy halastó,
Abban úszik egy fekete koporsó.
Néha-néha kilátszik a szemfedél,
Ej, ha látod, babám, de hiába szerettél.
Ej, haj, hallottatok búsan zúgni harangot,
Temetőbe kisírnek egy koporsót.
Koporsóból kilátszik a szemfedél,
Ej, haj, látod, anyám, kár volt, hogy felneveltél.

Majd lassan, ha megérkeztek az asztaloshoz, az egyik násznagy előrelép, és bemegy a kapun belül. Odaáll a kapunál álló asztalos mellé, és ilyen formába kezdi rövid beszélgetését, miután köszöntötte a kapunál állókat: Tisztelt házigazda, tisztelt násznagy uram, a már csak a néhai ifjú [és mondja a nevet] legény és leány barátai eljöttek, hogy elvigyék az örökös házának fedelét, ha megtalálhatják e háznál. Csendes gyászos válasz: Igen. Akkor a bekéreszkedő üveggel pálinkát vesz ki zsebéből, és ilyen szavakkal kíván csöndes nyugodalmat a halottnak: Nyugodjék békében.

Ha meghalok, meghagyom a babámnak,
Ne sirasson hétköznap, csak vasárnap.
Akkor is csak jobb szemével sirasson,
Bal szemével babájára kacsintson.
Ha meghalok, széles úton vigyetek,
A babám kapujába letegyetek.
Nyissátok fel a koporsó fedelét,
Hogy a babám hullassa rám könnyeit.
Jaj, de szépen harangoznak, temetnek,
Barna lánynak gyászkoporsót emelnek,
Az van írva a koporsó oldalán,
Ebbe nyugszik a szomorú szőke lány.

Kinyitották a kaput, és bement négy legény, és abba az esetbe, ha legény halott volt, egy nyüszüleány hozta a halott legény bokrétás kalapját, amelyet a koporsófedélre tettek. A négy legény a két rúddal karjára vette a koporsó fedelét, és lassan visszaindultak. A koporsófedél már érthetővé tette, hogy temetés van, nem lakodalom. A gyászos, méltóságteljes menet immár így nézett ki: elöl a két násznagy, utána egy legény, aki vitte a gyászlobogót, mellette két nyüszüleány, utána a négy legény a koporsófedéllel, a koporsófedél négy sarkánál négy nyüszüleány, a többi nyüszüleány meg egyvonalba, közvetlen a koporsófedél után, majd a legények, szintén vonalba. Végül a cigány ment utánuk, gyászos nótáikat lassan kísérve a muzsikájukkal.

Amikor a halottas házhoz érkeztek – a temetési időpontra – az egyik násznagy itt is bement, és a másik bekéredzkedett. Egészen kicsi fiúcska voltam, körülbelül 6-7 éves (ezért csak halványan emlékszem), amikor egy besorozott legény koporsófedelével érkeztek meg. Én is, mint gyurakodó gyermek, előretolakodtam. Az udvar tele volt végtisztességet tevő néppel, és még a pap is ott volt. A kapu nyitva volt, mint temetéskor, csak hogy teljes legyen a hagyományos népi szertartás: bezárták. Az egyik násznagy belül ment a bezárt kapun, a másik odament, és bekéreckedett. Az öreg megélemedett bácsi ilyen szavakkal kezdte bekéreckedő beszédét, mint ha most hallanám. Hogy még meghatóbb legyen beszéde, kalapját levette, és kezébe tartotta, míg befejezte mondókáját: Tisztelt halotti gyülekezet, tisztelt násznagy úr, a már csak a néhai ifjú legény, Balog János, akit a király őfelsége besorozott katonának az ő hadseregébe. De Isten ő szent felségének az volt bölcs rendelkezése, hogy egy mennyei behívót küldött, hogy ahhoz az ezredhez és ahhoz a századhoz rukkoljon be, amelybe ő szent felsége beosztotta. Az ő legény és lány barátai immár elhozták az ő gyászkoporsójának a fedelét.

Erre aztán kinyitották a kaput, és bementek, bevitték a koporsófedelet, levették a koporsót a nyújtóztatóról, és ha még volt egy annyi erejük hozzátartozóinak, főleg az apának vagy az édesanyának, a végsőkig kisírták magukat, mikor szemük előtt zárták, vagyis szegezték be a koporsófedelet. Két legjobb barátja felvette, és kivitték az udvarra, majd ott a pap elvégezte az ő szolgálatát. Utána egy legénypajtása elbúcsúztatta.

Nem ok nélkül találták azt a nótát, hogy: Szék városa de jó helyen van, a templom a közepébe van. A templom tornyából a község minden részére ellátni, úgyhogy mikor elindulnak a halottal, elkezdik a „kísérőt”, két haranggal.

Egyébként a harangozási szokást is meg kellett volna említenem. Amikor halálesetet jelentettek a lelkészi irodán, akkor a harangozó parancsot kapott a paptól, hogy harangozzon. Az első harangozást „szaggatásnak” mondják, ha asszony vagy kiskorú volt halva, akkor a kicsi harangot húzták meg háromszor megszaggatva. Ha pedig férfi, akkor a nagyharanggal húztak, utána két haranggal, ezután meg rendesen reggelre, délre, estére. A temetés előtt meghúztak egy rövidet két haranggal, ezt „hírharangnak” mondták. Majd mikor elindult a pap a papi lakról, a halottas házig húzták a „gyűlőt”. Ezt egy haranggal húzták, a pap is megtette a kötelességet, utána elindultak a temető felé. Ahogy kiindultak a kapun, csak a Kis furulyám szomorúfűz ága nótával indultak, ez a nóta díszíti a legjobban a fiatal temetést.

Így indultak el a temető felé, elöl a két násznagy, köztük közbül a fekete gyászlobogót vitte egy legény barátja, utána az egyház papja, kántor egy sorban, utánuk az énekes emberek, utánuk a gyászkoporsóban a halott legény vagy leány, amit négy legény vitt a koporsóhordó rúdon. Időnként más négy legény váltotta fel őket. A négy sarkán kicsüngő szemfedélre tűzött piros pántlikát négy nyüszüleány tartotta. Utána a gyászoló szülők, testvérek, rokonok, ezután a többi nyüszüleány sorba, ezután a cigány muzsikások, majd a legények. Utánuk hátul az asszonysereg.

Menet közben, amikor a pap temetési éneket énekelt, a legények hallgattak. Utána elfújták a cigány muzsikás után leggyászosabb temetési nótájukat. A templom zúgó harangja kísérte őket egészen a temetőig. Itt megállt a gyászmenet, megállt a harangszó. Itt már a papnak a sír mellett való utolsó vigasztaló beszéde hangzott el a feltámadás ígéretéről. Ezután két legény beengedte a sírba a koporsót, a harangok elkezdték búgni a „takarót”, az ének is megszólalt ilyen formába: Itt vagy már te boldog lélek, hol nincsenek szenvedések.

Ezalatt a legény barátok elhantolták a koporsót, amelyet a szülők, testvérek meg még sok mások könnye áztatott. Egy utolsó búcsúzó nóta, aztán elindultak az emberek meg az asszonyok a halotti háznál megrendezett kis torozásra. Mentek vissza a legények meg a leányok szép lassan a táncház felé, gyászos nótákat énekelve. Egy rövid kis pálinka- és kenyérkínálás után egy rövid kis tánc következett, majd elbomlottak a halotti háznál is.

A torozás szerény volt: pálinka, kenyér. Utána értelmesebb emberek a hagyományhoz híven gyászbeszédet mondtak. Utána elindultak haza. A szomszédokat, rokonokat, ismerősöket még külön visszamarasztották. Egy kis ételt tálaltak fel a szíkiek szerény mindennapi étrendje szerint. Lehetett az fuszulykaleves vagy savanyó lé, egy kis füstölt disznóhússal vagy magyaró leves [burgonyaleves], attul függött, milyen nap volt, és milyen nap szokták főzni azt az ételt. Ezelőtt újból pálinkát adtak, utána a meleg ételt, ilyen formában.

A régi temetésen, ha a halottnak volt olyan rokona vagy szomszédja, aki jól tudott énekelni, egyszóval jó hangja volt, az nem szégyellte, odaállt a koporsó mellé, és énekes dallamszerűen elsiratta, amibe elmondta élményeit, ami életébe fűzte hozzá meg aztán az örökös búcsúzkodást. Ezek már csak voltak. Ezekkel manapság szégyellenek előállani, inkább csak könnyeznek, gyötrődnek, de énekes sírást szégyellnek fújni, mert úgy gondolják, hogy ezzel még le is csúfolhatják, megszólják őket.

A temetések csak a halott kora szerint különböztek egymástól, mert a szegényt is éppen olyan szokásból temették, mint a gazdát. Esetleg a szegényt még fájósabban meg tudták siratni, mert több panaszos szövegű mondanivalóra volt ok. Mert mindég úgy volt, és van, hogy a gyászba panaszkodni volt szokás, a vígságba pedig dicsekedni. Mind a kettő jó volt a maga helyén és a maga rendjén, mind a kettő hozzátartozott a hagyományhoz.




Hátra Kezdőlap Előre