Megadtuk az árát – vagy élnék Gárdonyi szavával – megettük a koncot, és a levét is meg kellett inni.
1944. augusztus végét, szeptember elejét írtak, amikor az orosz hadsereg a románokkal együtt átkelt a Kárpátokon. Óriási sebességgel törtek előre egészen Tordáig. Itt nagy erőt vontak össze a németek, hatalmas csatát vívtak. Torda légvonalban nagyon közel volt községünkhez. Végeszakadatlan ágyúdörgés rázta meg házainkat. Az éjszakai csata rettentő tüze úgy izzott, mintha a föld az éggel egybeégett volna. Nagy volt az ijedtség, a rémület, hiszen ezt a községet annyi csapással sújtotta az Egek Ura a századok folyamán, mintha Isten csapása lett volna rajta. Ebben a háborúban is elvitték a nép színe-javát, akik közül nagyon sokan a csata mezején haltak meg. Azoknak az anyáknak, hitvestársaknak, akiknek fia vagy férje a fronton volt, a fekete, gyászos fejkeszkenyőjük sarka állandóan könnytől ázott, csuromvíz volt szemük a bánat könnyhullatásától.
De hát nem is csoda, hiszen volt olyan vasárnap, hogy két halottat is predikált el a pap a szószékről. Hogy hol vagy ki temette el, senki sem tudta, csak egy annyi, hogy halottnak nyilvánították. Másnap meg a fronton harcoló katona levelét olvasták fel, melybe kérte a papot, hogy együtt a gyülekezettel imádkozzanak, és kérjék az Istent, hogy őrizze meg a haláltól.
Nagy volt a gyász, a bánat, a fájdalom, és még nőttön-nőtt. Szeptember 26-án kidobolták a község utcáin, hogy aki fiúnak született, és betöltötte a 17 évet egész 19-ig, azonnal jelentkezzen, mert be kell vonulni. Egy községnek a sarjadékáról volt szó, amely az otthont szerette, otthon ülő, nem kóbor életet élt, a föld fia volt, kapált, kaszált, állatot nevelt. A község határán kívül csak kevesen voltak, akkor is mint szolgafiúk, és akkor most egyszerre irány a nagyvilág, az a zűrzavaros.
A suhanc fiatalok nem is ijedtek meg, hiszen vágytak világot látni. Egyik-másik utcából felcsendült a nóta, együtt fújta azt, hogy: Meghozták a behívólevelem, visznek katonának. A másik meg ilyen formába próbálta vigasztalni síró, kesergő édesanyját: Ne sírj édesanyám, visszajövök nemsokára. A fiatalok a régi berukkolás szerint bokrétát csináltak, táncot. 27-én este búcsútánc, a szülők meg szomorúan készítették fiaikat a hosszú, beláthatatlan útra. A csatamező egyre ijesztőbben közelítette meg a községet. Nagy volt a bánat, és a könnyhullatás patakot mosott. Az aggodalom teljesen érthető volt, hiszen egy községből, az emberi élet gyümölcsös kertjéből, a legszebb csemetéket tépték ki, akik közül oly sokan ott pusztultak el.
Szeptember 28-án szomorú reggelre virradtak a község lakói. Talán a természet is részt akart vállalni, az őszi eső sűrűen esett már napokkal azelőtt. A késő esti alkonyba vadlibák panaszos búcsúzkodó hangja hallatszott.
Én felszegi voltam, amely a Szamosújvár felől való része volt a községnek. Így tehát a hagyományos szokás szerint megvártuk amég jöttek a forrószegiek egy sorba. A cigány húzta a katonadalt, a legények fújták katonanótáikat:
|
Utána jöttek a csipkeszegiek. Azokat is engedtük elöl menni, majd felcsendült a felszegiekben is a keserű rikoltás. Az öreg Zsúki ráhúzta a marsat, a Rákóczi-indulót, majd következett a ráillő nóta:
|
A község fiataljai három csoportba mentek Szamosújvár felé, északi irányba. A Kapusig volt a kíséret. Ez egy magasabb dombon volt, idáig kísérték az édesanyák katonának menő fiokat, idáig kísérte a leány a szeretőjét, a cigány a legényeit, és itt tette le a legény a fiatal legénységét. A bokrétával együtt odaadta szeretőjének emlékbe, hogy őrizze meg.
Így történt. 1944. szeptember 28-án a hideg őszi szél sűrű ködbe borította a tájat, a község hegyei teljesen ködbe vesztek. A község felett alacsonyan sűrű fekete fellegek húztak át. Egyre sűrűbben esett az eső, a végzet képe volt. Sírtak az édesanyák, sírt a természet. Még egypár keserű rikoltás, egy utolsó nóta, amely csupa valóság volt:
|
|
A menet a Kapus-tetőn kettőbe vállott. A sirató kísérő közönség bánatos édesanyákkal vissza a faluba, a cigányok meg még egyszer ráhúzták a Rákóczi-indulót. A fiúk megindultak Szamosújvár felé. Őket már csak egy-egy öreg apa, vagy ha az apa katona volt, akkor a bapó kísérte, a kuffert cipelte a vállán, összegörnyedve alatta.
Szorult a hurok.