Széktől Sopronig 1944

Úti leírás

Megadtuk az árát – vagy élnék Gárdonyi szavával – megettük a koncot, és a levét is meg kellett inni.

1944. augusztus végét, szeptember elejét írtak, amikor az orosz hadsereg a románokkal együtt átkelt a Kárpátokon. Óriási sebességgel törtek előre egészen Tordáig. Itt nagy erőt vontak össze a németek, hatalmas csatát vívtak. Torda légvonalban nagyon közel volt községünkhez. Végeszakadatlan ágyúdörgés rázta meg házainkat. Az éjszakai csata rettentő tüze úgy izzott, mintha a föld az éggel egybeégett volna. Nagy volt az ijedtség, a rémület, hiszen ezt a községet annyi csapással sújtotta az Egek Ura a századok folyamán, mintha Isten csapása lett volna rajta. Ebben a háborúban is elvitték a nép színe-javát, akik közül nagyon sokan a csata mezején haltak meg. Azoknak az anyáknak, hitvestársaknak, akiknek fia vagy férje a fronton volt, a fekete, gyászos fejkeszkenyőjük sarka állandóan könnytől ázott, csuromvíz volt szemük a bánat könnyhullatásától.

De hát nem is csoda, hiszen volt olyan vasárnap, hogy két halottat is predikált el a pap a szószékről. Hogy hol vagy ki temette el, senki sem tudta, csak egy annyi, hogy halottnak nyilvánították. Másnap meg a fronton harcoló katona levelét olvasták fel, melybe kérte a papot, hogy együtt a gyülekezettel imádkozzanak, és kérjék az Istent, hogy őrizze meg a haláltól.

Nagy volt a gyász, a bánat, a fájdalom, és még nőttön-nőtt. Szeptember 26-án kidobolták a község utcáin, hogy aki fiúnak született, és betöltötte a 17 évet egész 19-ig, azonnal jelentkezzen, mert be kell vonulni. Egy községnek a sarjadékáról volt szó, amely az otthont szerette, otthon ülő, nem kóbor életet élt, a föld fia volt, kapált, kaszált, állatot nevelt. A község határán kívül csak kevesen voltak, akkor is mint szolgafiúk, és akkor most egyszerre irány a nagyvilág, az a zűrzavaros.

A suhanc fiatalok nem is ijedtek meg, hiszen vágytak világot látni. Egyik-másik utcából felcsendült a nóta, együtt fújta azt, hogy: Meghozták a behívólevelem, visznek katonának. A másik meg ilyen formába próbálta vigasztalni síró, kesergő édesanyját: Ne sírj édesanyám, visszajövök nemsokára. A fiatalok a régi berukkolás szerint bokrétát csináltak, táncot. 27-én este búcsútánc, a szülők meg szomorúan készítették fiaikat a hosszú, beláthatatlan útra. A csatamező egyre ijesztőbben közelítette meg a községet. Nagy volt a bánat, és a könnyhullatás patakot mosott. Az aggodalom teljesen érthető volt, hiszen egy községből, az emberi élet gyümölcsös kertjéből, a legszebb csemetéket tépték ki, akik közül oly sokan ott pusztultak el.

Szeptember 28-án szomorú reggelre virradtak a község lakói. Talán a természet is részt akart vállalni, az őszi eső sűrűen esett már napokkal azelőtt. A késő esti alkonyba vadlibák panaszos búcsúzkodó hangja hallatszott.

Én felszegi voltam, amely a Szamosújvár felől való része volt a községnek. Így tehát a hagyományos szokás szerint megvártuk amég jöttek a forrószegiek egy sorba. A cigány húzta a katonadalt, a legények fújták katonanótáikat:

Oroszország felé nem ismerjük az utat
Őrmester úr, vezessen el bennünket
Elvezetlek, jó fiaim, én is elmegyek
A jó Isten tudja, hogy ki jön vissza veletek.

Utána jöttek a csipkeszegiek. Azokat is engedtük elöl menni, majd felcsendült a felszegiekben is a keserű rikoltás. Az öreg Zsúki ráhúzta a marsat, a Rákóczi-indulót, majd következett a ráillő nóta:

Hideg szél fúj édesanyám, hozza ki a kendőm.

A község fiataljai három csoportba mentek Szamosújvár felé, északi irányba. A Kapusig volt a kíséret. Ez egy magasabb dombon volt, idáig kísérték az édesanyák katonának menő fiokat, idáig kísérte a leány a szeretőjét, a cigány a legényeit, és itt tette le a legény a fiatal legénységét. A bokrétával együtt odaadta szeretőjének emlékbe, hogy őrizze meg.

Így történt. 1944. szeptember 28-án a hideg őszi szél sűrű ködbe borította a tájat, a község hegyei teljesen ködbe vesztek. A község felett alacsonyan sűrű fekete fellegek húztak át. Egyre sűrűbben esett az eső, a végzet képe volt. Sírtak az édesanyák, sírt a természet. Még egypár keserű rikoltás, egy utolsó nóta, amely csupa valóság volt:

Isten veled falum szép határa,
Tavaszi szél nem fúj meg már rajta,
Fújdogált már eleget, tizenhét és húsz évet
Isten veled, szép, fiatal élet.
Lányok, lányok, falumbeli lányok,
Én már többet hozzátok nem járok,
Amit jártam, azt is köszönjétek,
A jó Isten maradjon veletek.

A menet a Kapus-tetőn kettőbe vállott. A sirató kísérő közönség bánatos édesanyákkal vissza a faluba, a cigányok meg még egyszer ráhúzták a Rákóczi-indulót. A fiúk megindultak Szamosújvár felé. Őket már csak egy-egy öreg apa, vagy ha az apa katona volt, akkor a bapó kísérte, a kuffert cipelte a vállán, összegörnyedve alatta.

Szorult a hurok.




Hátra Kezdőlap Előre