Szamosújvár

Megérkeztünk Szamosújvárra. Ott már rengeteg fiatal össze volt gyűjtve. Minket vártak a székiek, a levente körzetparancsnok, Vajda hadnagy úr és a segédtisztje, Budai őrmester. Ekkor derült ki, hogy nem is katonaságról van szó, hanem menekülésről, de gyorsan. A szerelvény már össze volt állítva az állomáson tehervagonokból, egy kis szalma téve bele. Még aznap vagonba ültünk, östére elindultunk Dés felé. A menetirány a Dunántúl volt, nevezetesen Vitnyéd községbe. Az ágyú dörgése iszonyúan hallott Tordáról, amit már vagy két hete vezettek. A fiatalokban nem szűnt az utazási vágy, sőt, nőttön-nőtt. Miután több járásbeli fiatal verődött össze, az egyik az ő nótáját fújta, a másik meg az övét. Sokan már éhesek lettek, bontották a kuffert, pálinkásüveget húztak ki belőle, azt megnyakalták. Utána jól csúszott a sült tyúk, a diós tészta. Zúgtak a vagonok a vígságtól, amíg tartott a kufferből. Csak a vagon körül álldogálló öreg apák aggodalma nőttön-nőtt.

Én szolgafiú voltam már nyolcéves koromtól. Az utolsó gazdám két fiával kerültem egy vagonba. Az apák mindketten eltapodták a hatvanat. Az első világháborúba négy évet szolgáltak, kezdettől végig. Apám szegényke egy kicsit olyan szűk körüllátó volt, legtöbbször a sorsra bízta magát. Talán nem ismerte azt a közmondást, hogy: segíts magadon, mert az Isten is megsegít. Így hallgattam a vagonból a volt gazdám beszélgetését apámmal. A gazdám egy kicsit tapasztaltabb ember volt, az első világháborúban fogságba esett az oroszokhoz, így tehát sokat várt az oroszoktól. Ezért tette fel apámnak a javaslatát: Samu báty, ne eresszük el a fiúkat, vigyük vissza. Apám: És ha megkapják a csendőrök vagy éppen a németek, akkor mi lesz? Főbe lövik.

Gazdámnak nagy birtoka volt a falu határszélibe, amit majdnem erdők szegélyeztek körül, ezért úgy hívták, hogy csere. Azt mondja a gazdám: Samu báty, kivisszük a cserére, ott dugjuk az erdőbe, viszünk nekik ennivalót, amíg bejönnek az oroszok, és akkor hazajönnek. Bár így lett volna. Ebben a pillanatban egy hosszút fütyölt a gőzös, utána még vagy kettőt, keserveset. Idő nem volt a gondolkodásra, elindultunk. A sötét vagonokban szinte egyszerre csendült fel a nóta:

Isten veled kis falum, örökre,
Én elmegyek meghalni messzire
A szívemet éles golyó járja,
Leseper a Kárpátok aljába.



Hátra Kezdőlap Előre