Szamosközi hadnagy

Hideg hó volt, a ruhánk már nem volt megfelelő a bakonyi időjáráshoz, pláné az én nadrágom igen rongyos is volt. Biztattak is a barátaim, hogy én maradjak otthon, és vigyázzak a körletre, nehogy kirakjanak. Én vállaltam is, szívesebben, mint hogy menjek, és csákányoljam a bakonyi fagyos földet. Igen ám, de ezt Szamosközi hadnagy nem akcseptálta. Neki mit számított, hogy rongyos a század? Jó, hogy neki van jó meleg alsóruhája, és egy hadnagyot megillető agyusztált tiszti téli ruha, jó bürgericsizma… Így tehát könnyű volt vágatni a lövészárkot szegény lerongyolt, fiatal fiúkkal, akiknek nem is kellett a parancs, csak a szigorú tekintete. Őkelmét még akkor sem rettentette meg az a rettenetes csatazaj, amikor csak úgy zúgott bele a Bakony erdeje.

Így teltek a napok. Már vagy hármat töltöttem el úgy, hogy a Szamosközi hadnagy úr szekerét egy cseppet sem tóltam. Lehet, hogy azért, mert még nem ismertem teljesen, hogy a lelke is éppoly pokolbavaló, mint a tekintete, de ezt aztán saját bőrömön kitapasztaltam.

Hogyha már munkára nem mentem, akkor volt annyi becsületem, hogy a konyhára se menjek, vagy inkább féltem a hadnagy úr szigorú büntetésitől. De ezek mellett, ha keveset is, de kellett volna valamit harapni. Az öreg sváb gazdánk még volt olyan becsületes, hogy napjába egyszer adott egypár szem krumplit amiért segítettem neki, de ez kevés volt. A barátaimtól meg nem várhattam semmit, amiért vigyáztam a szállásra. Hiszem, még ők is ettek volna többet is, ha lehetett volna. Így tehát nekem is kellett valamit változtatni az életmódomon.

A harmadik napon a reggeli órába egyszer csak bejött oda egy német katona valami ügyes-bajos dolgával, vagy talán éppen a menyecskét kereste. Reám nézett, és azt kérdezte a háziaktól, hogy ki vagyok, és mit keresek. Az öreg elmondta neki, hogy már vagy három napja vagyunk beszállásolva. Kérdi az öreget, hogy a többiek hol vannak. Az öreg elmondta, hogy járnak ki a Bakonyba lövészárkot ásni. Gúnyos gyűlölettel reám nézett, és azt kérdezte, hogy én miért nem megyek lövészárkot ásni. Az öreg lefordította magyarra. Egy kicsit megijedve, de határozottan mutattam foszladozó ruhámat. Be is látta, hogy igazam van, de rögtön rávágta gúnyosan, hogy mért nem megyünk önként a nyilasokhoz vagy a hungaristákhoz, ki a frontra. No, de most menjek csak vele.

Egy kicsit megijedtem, de nem volt mit tenni, követtem. Körülbelül a hatodik szomszédba vitt. Mikor bementünk az udvarra, egy kis terepjáró személyautót láttam. Alig látszottak a kerekei a reáfagyott sártól. Magyarázni kezdi, hogy ezt holnapra tisztára pucoljam le neki, majd elővett egy német priccses nadrágot, s azt mondta, hogy azt majd nekem adja a munkámért. Mivel azt is látta, hogy lábbelivel is nagyon rosszul állok, kihozott egypár bakancsot, de azt mondta, hogy azért fizetnem kell kétszáz pengőt. Gondoltam magamban, bánom is én, hiszen mind a kettő nagyon fontos, mert itt a tél, jön a karácsony meg az újév, ne kapjon éppen olyan rongyosan. Meg aztán mind az istállóban sem ülhetek, mert utóvégül nekem is kellene menni már munkára. Csak éppen az volt az akadály, hogy nékem nem volt, csak száz pengőm. Mutatom is neki, hogy csak ennyim van, és több nincs egy fillérem sem. Még egyszer reám nézett gyanakodva, gondolom hogy azt olvasta az arcomról, hogy igazat mondok, és beleegyezett a vásárba. A bakancsot ide is adta a száz pengőért, de a nadrágot – magyarázgatta – csak akkor adja oda, amikor le lesz pucolva a kocsi.

Nem is odáztam a dolgot, hanem azonnal hozzáláttam a munkához. Adott egy kalapácsot meg valami hidegvágót, és egy drótkefét. Amég csak a kalapácsot meg a hidegvágót láttam, arra gondoltam, hogy hamar nyakbavágom a dolgot, de mikor a drótkefét is a kezembe nyomta, tudtam, hogy minőségi munkát akar. Ütögetni kezdtem a hidegvágót a kalapáccsal, de nagyon lassan ment a munka. A kurta téli napban sötét estig dolgoztam, de nem tudtam befejezni, hogy elkapjam a nadrágot. Ezt látta a német, de azért fél munkáért nem fizetett még akkor sem, ha egész nap kopogtattam, hol az egyik felét, hol a másikat. Még alá is feküdtem néha, de hiába, a fagyott sárból csak egy annyit vitt le a vágó, amekkora volt az éle. Sötét este mentem vissza a szállásra, és akkor is csak azt mondta a német, hogy holnap reggel menjek, és fejezzem be, mert úgy délfele kell, hogy menjen vissza a frontra.

A gyomrom korgott, mert aznap a gazda sem adott, hogy egyek, még egy krumplit sem. A barátaim is már le voltak feküve, amikorra én visszatértem. Kérdezték, hogy hol voltam. Mondom nekik, milyen vásárt csináltam egy német katonával, és hogy nem tudtam befejezni. Ők meg mondták, hogy milyen dühös volt a hadnagy, mert nagyon sokan hiányoztak a munkából. Kijelentette, hogy holnap minden körletbe küld egy leventét, hogy szedjék össze a lógósokat, aki pedig nem megy, azt majd a hadbíróság elé állítja. Gondoltam magamban, hogy még csak ez hiányzik nekem, hiszen már egyszer voltam előkészítve, és akkor a jó szerencse mentett meg. Ha megint a kezükbe kerülök, ki tudja, hogy lesz-e még abból a szerencséből, vagy rossz kimenetele lesz a dolognak. Mert az akkori helyzetben hamar reámondták ártatlan emberekre, hogy hazaáruló vagy kamonista. Így tehát egyfelől az éhség, másfelől a félelem gyötört: nem bírtam elaludni egész éjjel. Mit csináljak? Ha megyek munkába, akkor elmaradok a nadrágtól, ami pedig már nagyon fontos lenne, ha pedig nem megyek, akkor ki tudja mire lesz képes ez a rosszindulatú Szamosközi.

Úgy döntöttem, hogy reggel elmegyek a konyhára, kiveszem a reggelit, hiszen enni is kell valamit, aztán utána kiállok kihallgatásra. Talán csak megért, és még egy napra elenged. Így is történt. Reggel korán elmentem a konyhára. A szakácsok már hozzá is fogtak a reggelikiosztáshoz. Szamosközi hadnagy úr is ott volt már, figyelte, hogy jönnek a fiúk reggelire. Én is elmentem előtte, keményen tisztelegtem. Reám nézett, de tisztelgésemet nem fogadta. Láttam, hogy ettől bizony nincs mit várni szánalomra, de elnézte, ahogy felvettem a reggelit. Megettük, ki hol tudta, állva az udvaron. Utána ő maga vezényelt sorakozót. Elég kevesen voltunk, nagyon dühös volt. Én beálltam a szakasz közepébe, hogy ha lehet, ne legyek a szeme előtt, már nem is gondoltam a nadrágra. De úgy látszik, hogy engem nem akart a szeme elől vesztetni, vagy talán csak én lettem volna újan jelentkező, mert elég kevesen voltunk, és nem is igen jöttek már, úgyhogy eljött az idő, indulni kellett a munkába.

Egyszer csak látom, hogy felemeli a jobb karját, de parancsot nem ad az indulásra, hanem mutatóujjával reám mutatott, hozzámot parancsolt. Kiléptem, és szabályosan jelentkeztem. Azt mondja nekem kemény katonás hangon (amit úgy mondott ki, hogy a fogait sem nyitotta szét): Baszama, barátom, maga hol csavargott mostanig? Miért nem járt munkába? Én erre jelentést tettem, hogy nem csavarogtam, csak nagyon rongyos a ruhám és a lábbelim, és azért nem tudtam jönni, és alázatosan kérek engedélyt még mára, hogy tudjak magamnak… de már tovább nem tudtam folytatni kérésemet, mert úgy pofon vágott, hogy rögtön leestem eleibe. Fölt parancsolt, megint elébe álltam. Akkor meg a másik arcomra adott egyet, akkor meg a másik felemre estem. Akkor meg azt a parancsot adta, hogy álljak be a sorba.

A két kemény pofon úgy elkeserített, hogy rögtön az jutott az eszembe, hogy legyen ami lesz, de én már az eddigi hiányzásomért megkaptam a bért. A felsorakozott kollegáimnak is megborzongatta a hátát a ritkán látott iszonyú két pofon, amit kénye-kedve szerint adott Szamosközi hadnagy úr. Ő meg látszólag meg is nyugodott, hogy olyan jól talán senkinek nem sikerült életébe pofont adnia, mint nekem. Mert én még a kezemet sem emeltem fel, hogy védjem az arcomat, csak álltam, és leestem, újra felálltam, és újra leestem.

Miután a második pofon után valahogyan föltápászkodtam, a fejem zúgott, a füleimmel mintha harangozást hallottam volna. Mikor a hadnagy látta, hogy egy kicsit felocsúdtam, még egyszer rámszólt: Mars a helyedre! Az oszlopban álló pajtások csak néma, csendes tekintettel nézték, hogy lézengek vissza a sorba a hideg, csípős kora reggeli órában. Vörösre pirult két arcámmal lassan beálltam a sor végire. Egészen odáig a szemével kísért a hadnagy, s csak utána fordult meg, és adta ki a végül is a „menetirány előre, század indul” parancsot.

A század elindult kemény lépéssel, én meg hátra arc, be a kertbe, amely egy síma rétes hely volt. Fagyos hó borította. Úgy szaladtam, hogy mikorra a hadnagy úr visszanézett, már alig látott. Csak annyit hallottam, hogy kiáltotta: Utána! Fogják meg! Én csak szaladtam. Miután láttam, hogy nem jő senki utánam, csendesen ballagtam a szállás felé, onnan meg siettem, hogy fejezzem be a munkámat, hogy már akkor legyen valami a dologból.

A német még nem volt felkelve, én meg serényen, de óvatosan kapartam a kocsiját, hogy legyen tiszta, mire felkel, és hogy nehogy úgy járjak vele is, mint a hadnagy úrral. Úgy tíz óra tájba felkelt, de még akkor is korán volt. A bakonyi hegytetőre még akkor sem jutott fel az öreg napsugár. Ekkor már nagyjából közeledtem a befejezéshez. Megnézte, és annyit mondott, hogy: Gut! Máris szedelőzött, hogy induljon. Én már csak a fizetést vártam. Gondoltam, hogyha Szamosközi nem volt szűkmarkú, akkor hát adja meg ez is a béremet.

Nem is fukarkodott, előhozta a nadrágot, no meg aztán valami kolbászfélét is odanyomott a kezembe. Magyarázgatta, hogy legyen jó karácsony ünnepem, őneki el kell menni a frontra. Arrafelé mutatott, amerre dörögtek az ágyúk. Én meg lassan elmentem a szállásra, örvendtem a jó meleg nadrágnak meg a bakancsomnak. Fel is vettem őket, jó is volt, de azért mégis hiányzott valami. Pedig még kolbászom is volt. Kibontottam, nem esett jól. Nem tudtam mi lehet a baj, mi nincsen rendjén. A kolbásznak nagyon rossz szagát éreztem, visszacsomagoltam, pedig a színe is elég jó volt, és már a karácsony is közeledett. Már csak két nap volt a szentestéig. Vajon mi is lehet, hogy olyan felháborodott vagyok? De aztán rögtön eszembe jutott, amit egész nap ki akartam vetni az eszemből: a Szamosközi hadnagy úr dühe. A két kegyetlen pofont már lassan elfelejtettem volna, és már a fejem sem zúgott, hiszen már két akadályt, ha nehezen is, de sikeresen leküzdöttem. A fülembe sem hallottam harangzúgást, de szüntelen a fülembe csengett – még tán most negyven év után is – Szamosközi hadnagy úr kemény, gúnyolódó hangja: Maga hol csellengett mostanig? Jöjjön csak ide, baszama, barátom!

Mikor hallottam, hogy jönnek a szállástársaim, megrettenve őtet képzeltem, de aztán mindjárt egy kicsit megnyugodtam, mikor beléptek az istállóba. Körülvettek kérdésekkel, meg aztán nézegették az arcomat, majd nemsokára újságolták, hogy egyelőre beszüntették a munkát, és hogy Szamosközit berendelték Csornára.

No, hát akkor jól van! Csak a Bogár szakaszvezető meg a számvevő, a századírnok maradott velünk. Igaz, hogy el is bírtak velünk, hiszen ha voltunk vagy száznyolcvanan, de az mind megszerezte magának a szállást, és örvendett, hogyha benn ülhetett egy-egy meleg istállóban. El-elkártyáztak, aztán a konyhán, amit az Isten rendelt, úgyis megfőztek. Akinek közelebb volt a szállása, az még elment, és segített a szakácsoknak, azok meg egy kicsit megtoldották a porciójukat. Hogy én is megháláljam barátaim jó híradását, elővettem a némettől kapott kolbászt, s azzal megkínáltam őket. Kenyerünk nem volt egy ártatlan falat sem, de azért kenyér nélkül is szívesen hozzányúlt mindegyik. De uram Isten, ahogyan elkapkodták, olyan szaporán rakták vissza. Még gúnyosan hozzátették, hogy én mit adok nekiek. Egyik azt mondta, hogy meg van romolva, másik meg, hogy valami olyan készítmény, mert a színe nem rossz, no, de hát én nem tehettem róla semmit, én is úgy kaptam.

Aztán lassan elaludtunk. Elég jól, mert csak akkor ébredtünk meg, mikor az öreg jött a teheneihez. Munkába sem kellett menni, már jó meleg ruhám is volt, a konyhára is mehettem bátran, mert a hadnagy úr nem volt jelen. Elmentünk, fel is vettük a reggelit, utána vissza az istállóba.

Az egész falu lassan – ha nyugtalanul is – de lélekben készült a karácsonyra. Házigazdánk is serényen tett-vett az udvaron, a menyecske meg az anya benn készítettek karácsonyravalót. Mink is be akartunk kapcsolódni a készülődésbe, de az öreg nem nagyon akarta azt. Egyszer azt mondja, hogy holnap öste karácsony szenteste, hogy állunk, lesz-e valami karácsonyi ennivalónk, mert ők annyit tudnak segíteni, hogy valakitől vesznek nekünk egy kis lisztet, amit az asszonyok megsütnének kenyérnek, már hogyha lenne pénzünk reá.

Ez is nagyon jó ajánlat volt, csak éppen a pénz volt a probléma, mert az kevés volt. A kis társaság összenézett, kérdezően néztek egymásra, vajon lesz-e valamelyiknek. Egyik: Nekem nincs semmi. A másik, hogy: Nekem még lenne egypár pengőm, de az kevés. Kérdezően néztek reám, talán tőlem vártak valamit, mivel én nem cigarettáztam, és kártyázni sem szerettem. De hát én elvásároltam a pénzemet ruhára meg bakancsra, és mivel őszinte barátnak ismertek, úgy hitték, hogy nekem sincsen, és így nem is próbálták kérni.

De az is igaz, hogyha nekem volt egypár pengőm, azt nem nagyon szerettem költeni, sem pedig dicsekedni vele, hogy nekem van. Csakhogy én sem voltam, és nemigen vagyok különb a Deákné vásznánál, és ahogyan a közmondás mondja: Mindenki a saját szájával hazudik. Én is azt tettem. Mikor a német kétszáz pengőt kért a bakancsért, én azt mondtam, hogy nekem csak egy százasom van, pedig volt még egy, de úgy gondoltam, hogy az nem vétek, hiszen a vásárt úgy szokták csinálni. Így tehát az én százpengősöm megmaradt.

Én aztán gondoltam magamban, hogy itt az ideje, hogy jót cselekedjek, hiszen az ágyúk szakadatlanul dörögnek Székesfehérvár felől, ki tudja, mit hoz a holnap, és amit megtehetsz ma, azt ne halaszd holnapra. A százasból nyolcvanat felajánlottam a fiúknak. Még egy kevéssel a többi kollégák is megpótolták, úgyhogy vagy húsz kiló lisztrevalót összegyűjtöttünk. El is mentünk a menyecskével, és megvettük. Másnap, karácsony szombatján meg is sütötték nekünk. Lett belőle hat szép kenyér, eljött hát nekünk is a karácsony. El is kántáltuk magunkat, ünnepelni is elég jól ünnepeltünk, még a konyháról is kaptunk, munkára sem kellett menni, szabadon éltük a magunk életét.

Teltek a napok. Az idő is felhagyott egy kicsit a búskomorsággal, a köd felszállt. Még a nap is kisütött. A szállástársak nem győztek betelni kártyázással, én meg kimentem a kapu elejibe az utcára, nézegettem fel és alá. Sok járókelő nemigen volt az utcán, mert az öreg, és az asszonynépség lehúzódott, félt a holnaptól. Az embereknek az odavalója a fronton volt, nagy részük a németeknél, mivel svábok voltak. Így tehát nemigen volt mit nézni, mint a Bakonyerdőnek a széleit.

Egyszer aztán látom, hogy jön egy magyar katona, teljes menetöltözetben, a hátán a bornyú, puskája a nyakában, fáradt lábai alig tudták vonszolni. Velem szemben állt meg, jónapot köszönt, aztán megkérdezte, hogy nem tudnék-e neki valami szállást éjszakára, mert már nagyon fáradt. Míg beszélgettünk, hátáról letette a málháját, puskáját kivette nyakából, fáradt testét leengedte a kert előtti kicsi utcai padkára. Elmesélte, hogy Székesfehérvárról jön, a századát szétverték az oroszok, egy része meghalt, másik meg bújdosik. Voltak, akik fogságba estek. Ő meg elindult, hogy megkeresse a csapattestét. Elkeseredetten mesélte ezt az értelmetlen viaskodást, hiszen maholnap már úgyis az egész kis Magyarország el van esve, és ezek az átkozott németek még most is kényszerítik a magyart, hogy harcoljon, még Németországba is kiviszik.

Eközben érkezik egy másik katona is. Jónapot köszön, majd mondja a magáét, hogy ők is készülnek ki Németországba. Erre az előző nagy hangon, és betyárosan káromkodva bizonygatja, hogy ő soha nem fog Németországba menni. Erre ez egy kicsit víg kedélyűen, komikusan válaszol: Ej, hiszen magának könnyű, mert olyan hosszú csövű puskája van, hogy innen egész Moszkováig elér! Én csak hallgattam, gondoltam, hogy milyen jó, hogy az Isten teremtett jó kedélyű, vicces embert is, nemcsak elkeseredett borúlátót.

A később érkezett aztán elvitte magával a fáradt, elkeseredett katonapajtását, egyedül maradtam. Bementem a pajtásaimhoz, akik mind a falumbeliek voltak. Még mindég ment a kártya meg a dohány, én meg lefeküdtem a szalmára. Lassan esteledett, elaludtunk.

Másnap reggel elmentünk a konyhára, megkaptuk a szerény kis reggelit (egy kis kenyér meg egy kis feketekávé). Bogár szakaszvezető meg a számvevő kiadta a parancsot a szakácsoknak, hogy közöljék minden leventével, hogy új századparancsnok jött, ezért ebéd után sorakozó lesz, és napiparancsot fog felolvasni.

El is mentünk az ebédre. (Hát mi is lehetett a katona ebédje egyéb, mint babgulyás vagy borsófőzelék. Ez elég egyhangú volt.) Be is mutatkozott az új századparancsnok: Kovács századosnak hívták, jóvágású, agyusztált ruha volt rajta, felolvasta a napiparancsot, hogy be kell menjünk Sopronba. Majd ottan beöltöztetnek, kiképeznek, és – nincs mit tenni – bevetnek a frontra.

A napok teltek, mindenkitől valahogyan, mitőlünk elég jól. Kenyerünk volt, avval, amit kaptunk a konyháról, a karácsony és újév közötti napok szaporán elteltek. A szilvesztert is a bakonyi istállóban töltöttük. A hangulat elég megfelelő volt, túlságos nagy hó nem volt, pláné, hogy ha benn voltunk az istállóba, és mint mindenkor, a szilveszter estéjén sem hagyták a kollégák a kártyát. Egyszer csak hatalmas lövöldözés hallatszott. Uram Isten, itt vannak az oroszok! Kiszaladtunk az istállóból, s hát akkor jöttünk rá, hogy az ott lévő katonák búcsúztatták az óévet, és köszöntötték az újat. Így telt el ezerkilencszáznegyvennégy, és jött negyvenöt.

Újév első napján, délben az ebédnél kiadta a parancsot a százados, hogy holnap reggel hétkor reggeli, és sorakozó, indulunk. A menetirány Sopron. Azt is közölte, hogy ő csak beviszen, de a századparancsnokunk csak a Mélász hadnagy úr marad.

Másnap reggel sorakozó, reggeli, és menetirány indulj. Századosunk egy szép fehér lovat kapott magának, olyat, hogy azon akármelyik kiképzett századot vezethette volna a csatába. Nem is mondott többet minket leventeszázadnak, hanem lövészszázad lettünk, melynek élére állva vezetett minket a hadak útján, amerre menekült mindenki, aki még bízott valamiben.

De hát kik is voltak ezek a menekülők? Voltak elég bőven. Voltak civil német ajkú svábok, szászok, akik hátukra vették a házukat, egész kilométeres szekéroszlop, tele gyerekekkel, asszonyokkal. Egy öreg bácsi németül hájsztálta, nógatta lovait előre. Volt, amelyik szekérben két család is volt, ők tudták, hogy hova igyekeznek. Aztán voltak egész munkásszázadok, nagy részük erdélyi román. Volt ottan szétvert, elkeseredett magyar katona, kullogók, akik azon a vidéken laktak, mellettük olyanok, akik szerettek volna lemaradni, inkább hazafelé szerettek volna tartani. Minket meg a Kovács százados vezetett, rongyosan, nappal. Aztán hogyha elért az este, akkor gazdátlanul maradtunk, csináljon mindenki, amit tud. Ki hogy veti ágyát, úgy alussza álmát. Reggel rendszerint avval gyűjtöttek össze minket, hogy főztek egy kis babgulyást.

Így meneteltünk Bakonyjákótól Sopronig, ami elég hosszú út volt téli időbe. A jószívű falusiak befogadtak egy kis szállásra az istállóba. Reggel, mielőtt elindultunk volna, akinek volt teje, még azzal is megkínált. Még ha csak volt honnan, egy darabacska kenyeret is adott. Igaz, hogy volt is kinek, mert leventeszázadokkal gyakran lehetett találkozni, meg munkás századokkal is, de a katonák is elégért elcsigázottak voltak testileg, lelkileg. Akiknek már felszabadult a hazája, és nem tudtak lemaradni, azok valami csodában bíztak, hogy valaki talán megszabadítja, valaki menedéket ad, valaki elrejti őket. Így erdő, mező tele volt bújdosóval.

A német katonaság volt a gazda, meg a nyilasok, akik őrt álltak. Így kanyarogva, Sopronnak tartva meneteltünk. Egyik napon már Csornán áthúztunk, mentünk Kapuvár felé. Már itt sem igen volt új látnivaló, hiszen ezt az utat oly sokszor megjártam novemberben, amikor elfogtak a csapatcsendőrök. Akkor is volt már részem a havas esőben, majd hózáporban, és most január első hetibe is igencsak erősen havazott. Mikor Kapuvár alá értünk, az úton minden ötven méterre géppisztolyos nyilas katona állott, mink meg a térdig érő hóba csoszokálva meneteltünk. Századosunk sem tudta, hogy miért állnak a katonák őrséget, mert nem mondtak semmit, csak annyit, hogy balra tartsunk az út szélén. Századosunk hol elöl lovagolt, hol meg hátul, mert a hó olyan sűrűn esett, hogy az elnyúlott századnak a végit nem látta.




Hátra Kezdőlap Előre