Párkeresés

Annak örömére, hogy egy nagy csomó fiatal érkezett haza a fogságbul, egy bálat rendeztünk, a központban, a gazdakörben. Ott voltak aztán felszegiek, voltak csipkeszegiek, forrószegiek. Hát voltak ott ismerősek is, akik már akkor kisleánykák voltak, mikor minket elvittek, de annak nagy része már mégiscsak férjhez volt menve. Ugye, hogy a legénység meg volt csappanva, a háborúban sokan ott maradtak fogságban, sokan meghaltak, úgyhogy akinek leánya volt vagy ippen már a leány maga, igyekezett kihasználni a lehetőséget, hogy ne maradjon pártában, ne vénüljen meg. Na és hát egy része férjhez ment, aki meg nem, hát várta az időt, hogy mit hoz nekije.

Na és aztán elmentünk a bálba, nézegettem szerteszéjjel, erre-arra, próbáltam magamnak beszélgető partnert találni. A [leendő] feleségem, Zsuzsika ott hagyott a padon üljek, mert hát került nekije egy másik partner. Egykori gazdájának a fiával beszélgetett az Ungvári családbul, aki már gyerekorvos volt. Hát az szerette a táncot, azon a bálon ő is részt vett. S valahogyan Zsuzsit nagyon felkapta, hogy táncoljon vele, bizony szívesebben leült amellé és avval beszélgetett, mint énvelem.

De hát azért én csak olyan könnyen nem adtam fel, mert valahogyan csinos kis suhanc, karcsú derekú, magyaros alakú teremtés volt, gondoltam, menj te csak amerre akarsz, én a nyomodba vagyok mindenütt. Jártam utána.

Nahát eltelt a bál, ez szombat este volt. Vasárnap délután mondom a barátomnak, menjünk el más utcára táncra. Elmentünk Forrószegre, ott lakott Zsuzsi. Már ott a forrószegiek szeretettel fogadtak, mint mük tettük volna velek. Mindjárt azt kérdezték, hogy: Nincs kedvedre való? vagy a másik barátomtól is: Nem szeretnél ismeretségbe kerülni valakivel? – Dehogynem – mondom -, hát hogyne. Na, aztán akkor őt, Zsuzsit adták, hogy táncoljunk. Eljártuk a négyest, és mikor vége lett a négyesnek, kifelé menet megfogta a kezemet s valami jelt adott, hogyhát én várjam őtet. Aztán eljött s eltáncoltuk az időt, ami nekünk járt, mint más utcai fiúnak. Kaptunk leányokat, de csak egy párra. Ha a párt letáncoltuk, akkor haza kellett indulni.

Én azt gondoltam magamban, hogy nem megyek haza, megkérdem a barátoktul, hogy menjenek és bírják rá, hogy jöjjön és kísérjem haza. Nem sokat kellett kéreljék, mert jött aztán, és elkísértem haza. Első este szégyelltem is megpuszilni, gondoltam, ne gondoljon valami kajtalannak, vagy szemtelennek.

Már akkor hogy egy este voltam nála, reá hétre meghíttam, hogy jöjjön el velem Felszegre a bálba. Elfogadta. Elmentem szombaton este utána, és elhoztam a bálba. Eltölt az éjszaka, elmúlattunk, reggel hajnalba szépen, ahogy illett, karanfogva visszakísértem haza a szüleinek. S akkor hazamentem én is.

Késő ősz volt már, lefeküdtem. Szüleim készültek piacra. Én aludtam, mikor felköltem, hát azt mondja az anyám: Itt járt Vincellér Pista, és azt mondta, hogy ha akarsz nősülni, ne hanyagold el a leánt, mert vannak kérői.

Ez a Vincellér Pista egy rokon bátyám volt nekem. (Utcafelelős volt a kvótarendszer idején. Ő járt, s rendezte, hogy a kukoricát, a tengerit mindenki szedje össze, s az ő reá eső kvótát vigye be azonnal.) Ez összetanálkozott a feleségemnek a nagyapjával. Ahogy szóba kerültek, eléhozódott, hogy van neki egy nagy unokája, ez meg azt mondta, hogy van nekem egy öcsém. Az öreg azt kérdi, hogy: Vajon nem ő volt az unokámmal a bálba? S kiderült, hogy én voltam. S hogy: mennyibe áll a dolog? Azt mondja az öreg: Nem tudom mennyibe áll a dolog, de a leánynak lennének kérői, úgyhogy ne hanyagolja a fiú, ha akar. Nekünk megtetszett a fiú, hogyha gondolja, akkor jöjjön és beszéljük meg a dolgot.

Aztán vártam, hogy sötétedjék, hogy mehessek a táncra. Kihívattam, s aztán hazakísértem. Mondtam neki hazamenet, hogy hogyan zajlott a beszélgetés a nagyapja és az én nagybátyám között. És mennyibe áll a dolog? Hát űk aztán nem mondtak semmit erről, azt mondja, szó se volt róla. Ő nem is gondolt másra, valahogyan az történt, hogy ahogyan nekem megtetszett ű, ők is meg voltak velem elégedve. – Te, mondom, bapód azt mondta, hogy hát vannak mások is, ha lehet, szögezzük le a dolgot előre.

Kedden öste szokta a legény elmondani a tervit a leány szüleinek, s csütörtökön a vőlegény szüleje ment megkérni a leányt. Kikérni, úgy mondták. Na mondom: Hát valahogyan már nyugtassam meg magamat is és tégedet is, elmondom a helyzetet a szüleidnek. Lássuk, mit szólnak hozzá.

Kicsikét nehezen tudtam beindulni, de szerencsére aztán kialakult, mert figyeltem nagyon a számra, nagyon butaságokat ne beszéljek. Hát azt mondják, hogy valójában lenne kettő-három ajánlkozó. De ők erre nem gondoltak. Mük ha úgy tervezzük, és meg vagyunk elégedve egymással, hát ők nem ellenzik. Na dehát akkor mondom: Hogy csináljuk, még kedden megint jöjjek, vagy ez már elégséges az én részemről? Hát azt mondják: Ez már elégséges, csütörtöken jöjjön le apád. Kérje ki.

Aztán jött a csütörtök és apám elment s kikérte. S akkor megegyeztek abba, hogy hát még abba az 1948-as évbe karácsonba megcsináljuk az esküvőt.

Egy egész kicsi esküvőt csináltunk. Hát voltak bizony hiányosságok. Hamarosan kitetszett, hogy nem mind arany, ami fénylik, vagy nem mind csak bíborból-bársonyból állt az élet, mert voltak bizony tüskés tövisek is, elég sok.

Mondom, a lakodalom kicsike volt, 16-20 pár, mondjuk 35-40 személy. Akkor elég nagy szó volt az ital, hát elmentem a közeli falukra és megvettem a kisüsti gabonapálinkából, amennyit gondoltam, a szükséges mennyiséget. Mégis olyan kedve kerekedett a lakodalmi társaságnak, hogy nem bizonyult elégségesnek az ital. Hajnalban félrehívott az apám: Fiam, el van fogyva a pálinka. Mit csináljunk? Hát mondom: Most már csináljanak valamit, mert én tehetetlen vagyok, valahogyan ki kell húzni. Na ez volt az első akadály. Tudatták velem, hogy hát sok fogy…

Aztán tudom, hogy volt egy annyi kis lisztünk, amiből búzakenyeret sütöttünk a lakodalomra. De már hosszú távon nem volt, csak a máléra szorítkoztunk. Szüleimék viszont jól állottak, mert ők ketten voltak és volt egy kis gabonájuk. Eddegélték a jó kenyeret, mink meg aztán, amint összekőttünk, hát megettük a kis kenyeret, kettőt-hármat ami maradt az esküvőtül, aztán reá kellett fogni máléra.




Hátra Kezdőlap Előre