Magyarország

Telt múlt az idő. Egyszer, mikor Hofer Tamás minálunk járt, elmondtam neki a vágyamat, hogy szeretnék még egyszer visszajönni Magyarországra. Hiszen én azt sem tudtam, hogy mi a magyarság, amíg el nem vittek, vagy mit jelent az embernek a nemzetisége, ugye. Vagy hol élnek őseink, a magyarok. Hogy milyenek?

S akkor aztán az történt, hogy mikor elmondtam neki, hogy mi a vágyam, azt mondta, hogy nem lehetetlen, fog küldeni egy meghívólevelet és jöjjek el. És jött is a levél. Nagy nehezen valahogy megcsináltuk az útlevelet. Mert hát akkor volt teljhatalomban a Ceau-rendszer, s akkor én már egy állami közösségbe dolgoztam. Ott a szakszervezeti vezetőség vagy egy megbízhatóbb kommunista ember véleményt kellett adjon rólam, hogy én megbízható ember vagyok, kiérdemlem, hogy elengedjenek. Mert annyira tartottak tőle, hogy az ember panaszkodni és árulkodni jön.

Így jöttünk el 1971-ben [4. kép]. Hofer Tamás fogadott a választottjával, Marikával, mert akkor még nem volt megnősülve. Budapesten Marika szüleinél laktunk, a Győrök úton.

Hát első látás… az ember nem tudott eltelni a gyönyörűségtül. Istenem Uram, ezelőtt harminc-valahány évvel milyen helyzetben volt az ország, rombadűlve. Akkor teljesen más képet lehetett látni, másképp láttam az utcákat, másképp a Dunát. Másképp láttam a magyar embereknek az érzelmeit, a részvétüket a mi helyzetünkkel, amibe mik maradtunk. Mert hát bizon nagy reménységgel indultunk neki a jövőnek mikor 1940 szeptemberébe visszaadták Észak-Erdélyt. Azt hittük, hogy hát teljesen bekerültünk a paradicsomkertbe. Sajnos, nagyon rövid életű volt.

1972-ben aztán jöttek a muzsikások, Sebő Ferenc, Halmos Béla, Timár Sándor, jött Nagy László, Dobos László, a csehszlovákiai író, stb., stb., sokan. Mindenki szeretett volna valamit tenni a maga tarisznyájába és megkérdezett egyet-mást. Én, ha nem is tudtam sokat, de az akaratom nagy volt. Nagyon szerettem beszélgetni, de szerettem volna kisegíteni is őket. Így aztán az történt, hogy bizalmas adatközlőjek lettem. Sokszor megelégedtem, sokszor megkönnyített az, hogy megkérdeztek és én elmondhattam, amit tudok. Bátorságot adott, hogy értékelték és hitelt adtak a beszámolómnak, hogy megbíztak az én adatomban. Ez aztán késztetett mai napig is és ahogy látom, amíg élek, foglalkoztatni fog.

Mert a múltunkat nem lenne szabad letagadjuk. Elég nehéz sorsa volt a magyar nemzetnek, sokat jórul nem lehet beszélni, csak a rossz emlékekről, de a rosszat is éppen olyan fontos megőrizni, mint a jót. Ha a rossz emlékre nem ügyel az ember, akkor a jót nem tudja értékelni.

Aztán volt ennek visszája, ha jöttem Magyarországra, éjszakákat elbeszélgettünk. Voltam én Domokos Jánosnál, az Európa Kiadó igazgatójánál, voltam én Csoóri Sándornál, voltam én Czine Mihálynál, egy egész félnapot beszélgettünk s még akkor se volt elég, hanem elindultunk itt a Vár alatt kereken, beszélgetve, s mindenrül kérdezőskedtek. Úgyhogy nagyon érdeklődtek a dolgok után.

Rájöttem, hogy amikről én mesélek, kincsek. Legalábbis űk így tárták fel s én is úgy gondolom. Mert a parasztság, a földmíves osztály igazán fel tudta mutatni hogy mire képes. Hogy fenn tudja tartani magát, hogy megtermelje a kis, a mindennapi élethez szükséges élelmet, hogy megszője-fonja a szükséges ruházatát, hogy állatot növeljen, ezen kívül meg tudta mutatni az életképességit a szórakozásra is. Amit mük valahogyan nem is nagyon értékeltünk igazán, de kellett csinálni, mert csak az a lehetőség volt, ugye. Nem volt egy színház, vagy nem volt egy mozi, csak a bál s a tánc.




Hátra Kezdőlap Előre