Rendkeresés egy ellenséges világban

Szabó Lőrinc költői pályájának 1929 és 1944 közé eső, második szakasza a magyar líratörténet legnagyobb ellentmondásait sűríti magába. Lázadóként, a körülvevő ellenséges világ kiszolgáltatottjaként érkezik előző évtizedéből, hogy azután – örökké elégedetlenül – mégis egyfajta különbékét kössön ezzel a világgal, sőt egyes hatalmi tényezőiben illúziói megvalósításának eszközét keresse. A legnagyobb elismerést váltotta ki, de a legszívósabb elutasításban is részesült. József Attila hangoztatta költészete értékeit, választotta mesteréül is a majdnem egyidőst, és még a harmincas évek elején is baloldaliként tartják számon a lázadó költőt; egy évtized múlva azonban már a népi rendszer igazoló bizottságai előtt kérik számon egyes ténykedéseit. Igaz, felmentik jog szerint, feddéssel igazolják mint újságírót, majd utóbb az új Írószövetség tagjai közé is felveszik, és mindenekelőtt: költői rangja – egy-egy indulatos kicsinyítéstől eltekintve – vitathatatlan. Mégis szenvedélyes vihart vált ki személye, védők és támadók érvei homályosítják máig életútjának pontos tényeit. Hiszen hatalmas, kiemelkedő költői eredményeivel századunk lírájának legnagyobbjai között is helyet találhat, nem egy emberi gesztusával barátságra kötelezte vitatkozó ellenfeleit is, ugyanakkor tévedéseivel éppoly következetesen kétségbe is ejtette őket, ítéletre kényszerítette legjobb barátait is. Ismerjük több éves haragját pályakezdése legközelebbi társával, Kodolányival, Ascher Oszkár keserűen fájdalmas szakítását, összevitatkozását Sárközi Györggyel, de későbbi évtizedei legnagyobb barátsága, az Illyés Gyulával szövődő is örök vitatkozásokban telt. És majd minden ismerője, közeliek és a csak egy-egy találkozásra emlékezők is átélték a vonzásnak és taszításnak, a lefegyverzően emberi kedvességnek és az akár rettenetes, talán bántó érvek konok kifejtésének egyszerre jelenlevő kettősségét. És ne csak politikai állásfoglalásainak szélsőségeire gondoljunk ez esetben. Hiszen magánélete majdminden szférájára ez a drámai tagoltság a jellemző. Babitshoz kötődő barátsága-ellenzékisége éppúgy példája ennek, mint A huszonhatodik év hősnőjéhez fűződő, több éves megszakításokkal alakuló, tragikusan záródó kapcsolata, vagy éppen a Semmiért Egészen elvet megkívánó családi élete.

Utóbb pedig mindig vállalta korábbi gesztusait, tetteit, meggyőződéseit is. Sohasem tagadta el például korai évei marxista érdeklődését, és még az 1943-ban kiadott Összes versei-ben is megtartotta (az utószóban külön is hangsúlyozva ezt a tényt) első kötetei lázadó, a fennálló renddel szemben elégedetlen verseit. Ugyanakkor arra sem vállalkozott utóbb, hogy a korábbi társai csalódását kiváltó, a harmincas évek második felétől jelentkező egyes megnyilvánulásait megtagadja. Emlékezések, 1945-ös Napló-ja, valamint két védőbeszéde mutatják azt az igyekezetét, hogy magyarázatot keressen ezeknek az éveknek a történetére. Csak ellentéteivel együtt tudta vállalni önmagát. Nem a korábbi lázadóhoz vagy későbbi tévedéseihez, hibáihoz ragaszkodott ezzel. Hiszen nála határozottabban egy-egy korszakot lezárni és annak hátat fordítani talán egyetlen költőnk sem tudott, de egyik sem tudott annyira ragaszkodni élete és költészete egy-egy már megtörtént tényéhez. Példa rá éppen az Összes versei. Nem azért írta át korai verseit, mintha azokkal még akkor is egyetértett volna, de mint a múltból hozzá tartozókat gondolta kiforrott formaművészetével kijavítani, formájában az Egészhez méltóvá tenni.

Mindig magányra és félreértésre panaszkodott az a költő, akit élete látható mélypontján is bizalommal kerestek fel segítségkérők, majd az ezt követő kivetettségben is barátok gyűrűje védett s óvott, és akit pályája minden szakaszán rajongó olvasók vettek körül, elkapkodva könyveit, érdeklődőn hallgatva felolvasó estjeit. Üldözöttnek érezte magát sikerei csúcspontján is, amikor a valóban üldözöttek szemében ő a biztonság képét testesítette meg, sértve érezte magát a legkisebb rosszalló megjegyzésre, a legtöbbet akarta mindenben, és ha csak sokat kapott, máris megalázottnak, kisemmizettnek tartotta magát. Nem a különcök legendás magánya vette körül, róla mindig mindent tudni véltek, nem emberkerülő volt, de szenvedélyes társasági és társas lény, aki beszélgetéseiben éppoly éles és kegyetlen tudott lenni, mint verseiben, de aki a szavaiban visszhangzott különféle véleményeknek mégsem engedett megszólalási lehetőséget verseiben. Szinte nincs olyan perce életének, amelynek ne lenne szemtanúja. Mégis rejtéllyé nőtt alakja, költészete a magányos ember számvetése az egyedül viselt élettel. A versből eltűnik a társaság, végül a társ is, a világ szétszakad Én-re és Ti többiekre, és ebben a világban mindnyájan viselik, párhuzamosan, semmilyen végtelenben nem találkozóan magányukat. Nemcsak a társaság egymást sem értő tagjai, de az emberek általában, nemcsak a kortársak, de a bár mikor éltek is.

A Te meg a világ zárkózott, csak az egyes emberre méretezett versei írása idején mégis így jelenik meg, naponta, állandóan emberek között, pózokból és intellektuális vitatkozó szenvedélyből, elkülönülésből és szinte kamaszosan naiv, önmagát is félelem nélkül kiszolgáltató gesztusokból vibrálóan összeálló egyéniségével. Villantsunk fel ezekről a napjairól egy portrét, amelyben a jó ismerős Szeginé Markos Erzsébet örökítette meg a költő egy „minta” estéjét.*

„Műtermünk – amelyben akkoriban Szegi Pállal, volt férjemmel laktam – abban az időben a fiatal magyar irodalom… központja volt…

Esténként költők olvasták fel nálunk legújabban elkészült vagy még be sem fejezett műveiket, verseket, fordításokat. Egy-egy kifejezésen néha órákig vitázva. Máskor az irodalom és politika nagy kérdésein hajnalig tartó beszélgetésekbe mélyedve. Néha borozgatva, énekelgetve. Egyik-másik jó barát ilyenkor ott is aludt.

Kikből is állt ez a baráti kör… Néhány név, fiatal éveim társaságának nevei, felidézhetik a régi esték ízét, hangulatát: Gelléri, József Attila, Fenyő László, Illyés Gyula, Sárközi György, Lukács Lászlóék, Ascher Oszkár, Fodor József, Zelk Zoltán, Szerb Antal, Erdélyi József, Genthon István, Tóth Aladár, Szántó Judit, Grünwald László és Lili, Markos György, Kardos Lajos és József, Kulcsár István, Fazekas Anna, Tersánszky, Öhlmacher Anna. S ma is előttem van a kép, ahogy az ifjú Szabó Lőrinc belép, feleségével, Nagyklárával.

Egyenesen a szerkesztőségből jön. Görnyedt és fáradt. Sovány arca meggyötört. Klára finom, elegáns, kellemes. (Talán ő is fáradt, dolgozik eleget, de ezt sohasem mutatja.) Szőke, nagyon bájos és nagyon csöndes. – Lőrinc sóhajtva leereszkedik egy távol eső fotelba. Aztán lejjebb csúszik, szinte fekszik, hosszú lábait kinyújtja, szemét lehunyja. Borral kínálom. Fájdalmasan néz rám, ezer bocsánatot kér, most nem iszik. De ha volna a házban egy hőmérő… Odaadom. Rosszul van? – Nem szól. A hőmérőt beteszi inge alá. Egy orvosbarát odamegy, megnézi a pulzusát. Aztán mosolyogva visszamegy a beszélgetőkhöz. Lőrinc hallgat. Egyszerre felegyenesedik. »Nem egészen úgy van!« – szól bele a vitába, kezével is tiltakozva. Majd felugrik, s egy hosszú, könnyed lépéssel odaáll a könyvespolc elé. »Pali! hol találom Goethét?« Eszébe jut a hőmérő. Szórakozottan ránéz. Nincs láz. Különben sem érdekes. »Amit mondtok, helytelen!« S már benne van a vitában, gesztikulál, magyaráz (nagyon szeret magyarázni), verset olvas fel. Egy kortyot iszik, felém fordul, jóváteszi az előbbi visszautasítást. Visszaül a fotelba. »Jó így végigterülni«, mondja.

»Borzasztó ez az egész napi robot, a szerkesztőség. A fotel okos dolog, az ember a hátán ül. Még jobb volna egy fürdőkádban feküdni, amelyikbe az ember teste pontosan beleillik… és ha az a kád puha, rugalmas anyagból volna. Tulajdonképpen ez anyaméhben volt az embernek a legjobb helye.«

Lőrinc már nem fáradt, meggyötört, mindent unó öregember, a kamaszos lendület, ahogy bevágott a vitába, lassan átalakul józan, körültekintő mérlegeléssé, érveléssé. Most már, a világ népeinek költeménybe foglalt érzelmeit s az emberi lélek mélységeit és magasságait ismerő költő, érett és bölcs férfi: a huszonnyolc éves Szabó Lőrinc.

Kérem, hogy ne higgye az olvasó szószaporításnak, hogy ezt az estét, ezt a »minta estét« ilyen részletesen leírtam. Lőrinc ilyen volt, ilyen maradt. Magatartásában nem változott. S akik közelről ismerték, tudják, mennyire jellemző emberi habitusára ez a jelenet.

Közel harminc évig ismertem, szerettem, tiszteltem Lőrincet. Ha visszagondolok, ez alatt az idő alatt nem változott. Nem öregedett, nem is fiatalodott. Szinte egy időben hordott magában egy nagyon érzékeny gyermeket, egy rajongó kamaszt s egy fáradt, szenzibilis, beteg, öreg embert – az érett férfit… percről percre átcsapva egyik lényegéből a másikba.”

1

1929 őszétől jelennek meg sorozatban azok a versek, amelyek a Te meg a világ kötet kialakulását meghatározzák, azt a kötetet, amelynek megjelenésétől számíthatjuk Szabó Lőrinc költői eredményeinek vitán felül álló elismerését. A kritikák, a kortársak visszaemlékezése és az irodalomtörténet utólagos megállapítása ez esetben egybeesik: a kötetet a magyar líra egyik kiemelkedő teljesítményeként értékelhetjük. Ezzel a kötettel lett Szabó Lőrinc beérkezett költő közönsége szemében, és önmaga számára is. Ez az első olyan kötete, amelynek szövegét a továbbiak során nem változtatta már, az általa definitívnek készített Összes versei-ben sem.

Hatévi kötetbéli hallgatás után jelent meg a Te meg a világ, és ez a hat év majdnem tragikus fordulatot vett alkotói drámát takar. Két év zavart tájékozódása (1937–28) után egyéves hallgatás, a költői alkotás teljes elapadása következett. 1929 őszétől nemcsak egy újabb kötetre jellemző versírói gyakorlat kezdődött, de a költő újraszületése is. És ekkortól többé már nem Szabó Lőrinc, a tehetséges fiatal költő, akit korábban például Pandora-beli pártütéséért mint az új költészet Ady-szereplőjét bírálják-kritizálják* – hanem Szabó Lőrinc költő, akiről nem is egy évtized múlva már így ír a reklám: „Szabó Lőrinc a mai magyar líra legnagyobb mestereinek egyike.” (Új Idők, 1939. november 19.)

A korszak verseinek, de még magának az egész kötetnek is az attitűdje a fennálló világgal ellentétben álló költőt mutatja. A Te meg a világ kötet zárása idején az Omár Khájjám-fordítások átdolgozása kapcsán éppen arról ír, hogy ebben sikerült a világot még jobban megrágalmaznia (Kardos Lászlóhoz, 1930. december 30.). És társadalmi környezetének reagálása, szerepléseinek fogadtatása éppen erre a kihívásra válaszol. Ha az irodalom értők körében – lassan már országosan is – értékelik eredményeit, a hivatalos visszhang ekkor még az egyértelmű elutasítás. Ennek egyik példáját éppen a Te meg a világ megjelenése előtti napokból, és éppen a már a Nyugat-ban megjelent verseivel kapcsolatban idézhetjük: „A múlt előtti hét péntekén Pécsett, szombatján Baján voltam, Klárával együtt. Nagyszerűen sikerült minden. Pécsett azonban goromba utójátéka lett a Janus Pannonius Társaságban történt szereplésemnek: a püspök lapja, a klerikális Dunántúl, egy buta és gonosz cikkben elutazásunk után megtámadta a legutóbb Nyugat-ba írt harmadik kis »istentagadó« versemet.” (Kardos Lászlónak, 1932. november 16.) Továbbra is ez maradt tehát ezekben az években is a költő „kísérőzenéje”.*

A költő ellenállása ugyanakkor nemcsak a hangnem kihívó ellenzékiségében nyilvánul meg. Ez csak következménye egy általános érvényű magatartásképletnek, amely az annyi vészekre előretekintő harmincas évek elején a polgári világ művészeit is szembeállítja a polgári rend fenyegető erőivel. Egy évtizeddel később, immár történelmi távlatból szinte szuggeráló példaként idézi az akkori Szabó Lőrinc elé Illyés Gyula: „Azt hiszem, a magyar közönség és ő maga sem tudja, hogy mit jelent »Te meg a világ« című kötete. Minden tanszéken tanítani kellene: milyen volt a mai európai ember szembenállása a világgal.” (Írók egymásról, Ünnep, 1940. december 1.)

Magával hozta tehát Szabó Lőrinc korábbi évtizedének lázadó indulatait, klasszikus költői magaslaton fogalmazza újjá, ugyanakkor – mint látni fogjuk – reménytelennek is találja mindezt. A világot változtathatatlannak tételezi. Olyan életrendet keres, amelyben fenntarthatja állandó elégedetlenségét, de – tudva a világ változtathatatlanságának tényét – önmaga számára a lehetőségek szerint rendezett körülményeket is biztosíthat. A Célok és hasznok között, 1932-ben megírt versében vázolt különbéke ez, amely az 1929–32 közötti időpontban még csak életrendjében, de nem költészete egészét meghatározóan jelentkezik. Költészetének mostani átrétegeződése még nem közvetlenül ennek az életformaváltásnak a következménye, majd csak 1932 után, a már jelszószerűen kiválasztott Különbéke-korszak világában tudatosodik a számára. A Te meg a világ költőjére még csak az a jellemző, hogy kiválik korábbi szemléleti és személyes kötöttségei közül, de semmilyen újabb megkötöttséget nem vállal még: egy sajátos ellenzéki jellegű, elkülönülő személyiséglátomást valósít meg. A korszak verseit alkotó magánember ugyanakkor, szintén visszavonulva korábbi kötöttségei közül, már berendezkedik a verseiben továbbra is opponált valóságban: mind a napi robotban, mind pedig a polgári életforma számára viszonylagosan elérhető pozícióiban.

Ha korábban minden lehetőséget, még egy vidéki város írótársuk szerkesztette napilap rovatát is igyekezett felhasználni, most meglehetős szkepszissel fogadja a számára megsokasodó publikációs alkalmakat. A lelkes vagy közömbös részvétel legfeljebb a – ma úgy mondanánk – népművelő feladatnak szól. „Már nem tudom, te kérdezted-e vagy Pali – írja Kardos Lászlónak 1931. március 22-én –, hogy mi van a Vajda János Társasággal. Ti. a múlt hónapban én is szerepeltem a műsorukban. Hát kérlek, nincs semmi. Komolytalan dologból is egyszerre lehet valami komoly, ha a közönségre, az irodalom népszerűsítésére tekint az ember. Márpedig Kárpáti Aurél, akivel nap nap után együtt vagyok a szerkesztőségben, és akit a társaság fiatal tagjai megnyertek nem is tudom, minek, elhatározta, hogy miután itt mégiscsak együtt van egy csomó készülő író és a hozzájuk tartozó ismeretség rokonság, próbál valamit csinálni. Elég sűrű időközökben összegyűjtenek száz-kétszáz embert, s mondanak nekik valamit. Kárpáti személyére való tekintettel akárkinek szólnak, rendelkezésre áll, ennyi az egész. Általában nagyon divatosak most az előadások, a Nyugat-ék mindennap felléptetnek embereket, a Cobden Szövetség, a Századunk, a Vajda János, az Orvosanalitikusok és még legalább tízféle társaság folyton előadásokat és vitákat rendez. Zajlik a kultúra, és majdnem minden ingyen van. Talán a folyóiratok hiányának a jele ez a nagy mozgolódás, és annak, hogy a zárt helyen elhangzó beszéd sokkal szabadabb, mint ami nyomtatásba kerülhetne, ahol rögtön fellép a kiadói érdek, a szerkesztői és az állami cenzúra. De nincs e sok előadás mögött semmi különös, semmi, legfeljebb közönségképzés.” Ez a kép a konszolidációs húszas évek záróképe, amikor számára mindinkább szűknek bizonyulnak a korábbi érdekbarátság keretei. A volt lehetőségek felbomlásának, és újak alakulásának évei következnek. A Szabó Lőrinc által említettek mellett a Bartha Miklós Társaság és egy ideig és egyes rendezvényeivel a Pen Club válik jelentősebb szervezeti keretté, ahol a különböző világnézeti és politikai szemléletek vitafórumra találhatnak. Ezekben az években ezeken belül a legjobb barátságok is szinte évenként átrendeződnek, időlegesen felbomlanak majd újraszerveződnek. Egy ilyen éjszakai baráti „eszmecserét” Kardos Lászlóhoz 1933. január 24-én írott levelében le is jegyez Szabó Lőrinc. Az itt leírt, a becsületsértésig menő összeszólalkozás mégsem akadályozza meg a költőt, hogy a Harc az ünnepért kötet egyik versét majd ugyanennek a költőtársának ne ajánlja.

Látszólag tehát ekkor még minden maradt körülötte a régiben: korábbi barátságai fennmaradtak, de a társas egymásrautaltság érzése és kényszere megszűnt; magánéleti kapcsolatai megmaradtak, csak az élesen exponált drámai fordulatok után a mindennapi kompromisszumok és állóháborúk letompított, kevésbé látványos menetrendjét alakítja. Mindent egyensúlyban megtart maga körül, vizsgálódásaival pedig ezt az egyensúlyt alakító viszonyokat elemzi.

Életrajzának ez a három év talán a legkevésbé látványos időszaka; drámai és tragikus fordulatokban, eseményekben bővelkedő életének külsőleg leginkább kiegyensúlyozott szakasza ez. A felfokozott dráma éppen ezért elemzéseiben, vizsgálódásaiban zajlik, energiáit a műalkotásra összpontosíthatja, lírafejlődésünk egyik nagy csúcspontjának a Te meg a világ kötetben összegezett személyiség látomásának alakítására.

2

Ez a fajta személyes kiválás ugyanakkor nemcsak Szabó Lőrinc útjának a sajátsága. A húszas évek zárt rendben felnövő nemzedéke ekkor szakad ki ebből a számukra mindinkább szűkössé váló, csak generációs önvédő zárkózottságból. A Mikes fiak a Pandora-beli önfelmutatási kísérlet után elindulnak egyéni tájékozódásuk kiteljesítése útján.

Korábban, a „fiatal költő”-szerepben minduntalan össze-összeszervezkedtek; lapot akartak, nyilvánosságot, közösen betörni az irodalmi tudatba. Az érvényesülés, az önmaguk megvalósításának vágya: önvédelem és terjeszkedési szándék irányította programjukat. „Magunknak mi már megmaradjunk” – hangzott a programvers. Elkülönülés és oppozíció volt ez a már kiteljesedett elődökkel, főleg a régi példával, Babitscsal szemben.

A húszas évek második felében azután túljutottak a Mikes-féle irodalmi rovat követelményein, az előttük járókat hol tisztelve, hol lázadva követő másodlagosságon és indulatos önkifejezés-igényen. A Pandora kísérlet tehát nemcsak Az Est-lapok Mikes irányította irodalomszervezésének megszüntetése okán jött létre. Nem egy beszűkülő publikációs keretet akart helyettesíteni, hanem új formát teremteni. De ennek már nem lehetett Mikes Lajos a karmestere, és az akkori Szabó Lőrinc-i csak lázadó, csak a tagadásra épülő indulat sem adhatott ennek programot.

Hasonlóképpen nem lehetett generációs szervező elv a húszas évek második felétől különböző kritikai és gyakorlati költői törekvésekben jelentkező, a korábbi, az avantgardista törekvésekkel is társuló lázadással szemben fellépő klasszicizáló igény sem. Ez a törekvés ismét Babitshoz közelítette a fiatalokat. Ennek a közeledésnek lesz legfigyelemreméltóbb mozzanata a két szélsőséget képviselő, egymást megtagadó költő, Szabó Lőrinc és Babits 1926. év végi megbékélése, és Szabó Lőrincnek éppen az új klasszicizmus jegyében fogant üdvözlő elemzése a Halálfiai-ról a Pandorá-ban. Ennek az egész generációra jellemző alakulásnak lesz azután az esztétikai számvetése a Divatok az irodalom körül, Az Est 1929-es Hármas könyvé-ben megjelent Szabó Lőrinc-tanulmány, programadói pedig Komlós Aladár ez időben írott tanulmányai, líratörténeti vizsgálódásai. És ebből a koncepcióból indul ki Babits védőszárnyai alatt még Németh László is Nyugat-beli tanulmányai bevezetéseként. Mégis ez az új klasszicista igény csak egy módszerbeli fordulat jellemzője volt, mert, bár majdmindegyik író gyakorlatában változást hozott, éppen a változás tartalmi oldalát nem határozta meg: az egymástól való különbözést, az önálló egyedi forma alakítását segítette elő. Így azután a generáció egészét utoljára átfogó jellegzetességként tarthatjuk számon csak ezt a klasszicitásigényt. Egy olyan, még mindig csak uniformizáló hatást, amely éppen ennek a majd évtizedes írói összetartozásnak a szétválását is előkészítette. A generáció ezen fordulatának egyik vezető irodalmi ideológusa, Komlós Aladár is ennek alapján jellemzi ezekkel az évekkel bezárólag nemzedékét: „S mivel bár félig ösztönösen, mást csináltunk, mint az első nemzedék, mégis nemzedék voltunk, ha 33-ig a szónak inkább passzív, mint aktív értelmében is. Persze nem csak pozitív töltésű, aktivitásra törő nemzedék van (amilyen a népieké volt), van olyan is, amelynek csak hasonló vonásai vannak, nem azonos törekvései. Amaz nevet kap (reformnemzedék, nyugatosok, népiek), emennek csak számot (második nemzedék) lehet adni.”*

Az új évtized újfajta tartalmú szervezőerők keresésével jelentkezett. Ekkor még a hagyományos kereteket felhasználva, előbb Osvát felfedezésigényét kihasználva, utóbb az új szerkesztők, Babits és Móricz folyóirat-megújító terveitől támogatva, egy ideig még Babits inspirációjára Németh László kezdett új típusú, világnézeti alapvetésű nemzedékszervezésbe. Ez a világnézeti alapvetés azután a lázadás elvetésével együtt egyúttal a közvetlen társadalmi beavatkozás hagyományos osztályharcos attitűdje alól is felmentette az előző évtized során ellenzékiségükben különböző formákban gyakran csalódó írókat. Etikai jellegében megfogalmazott forradalmat, a minőség, a kiteljesített személyiség formálását vázolta feladatként a társadalmi forradalmi változásban mind kevésbé bízó írók elé. Ez a Németh László-i nemzedékszervező program a Szabó Lőrinc-i kiválást és személyiségvizsgálatot egyként megerősíthette, a Szabó Lőrinc-i ellenzéki jellegű személyiséglátomás világnézeti alapozását is biztosította.

És ez az új típusú nemzedékszerveződés nemcsak egy nagy ambíciójú kritikus képzeletének papírszínpadán, folyóiratokban zajlik (Készülődés-ként a Protestáns Szemlé-ben és a Napkelet-ben, majd kiteljesülőben: Nyugat-ban), hanem személyes találkozó formáját is ölti. A nemzedék, amely korábban össze-összebújt védekezni és magát felmutatni – most már seregszemlét tart. Németh László a Nyugat tekintélyével támogatva méri meg nemzedéktársait, és jelöli ki az értékrendet. Akiket kiemel, azokat ma is irodalmunk klasszikusai között tartjuk számon, tévedést legfeljebb a kihagyásban találhat az utókor, ezek közül is a legfájdalmasabb a József Attila megítélése volt. És ez – a későbbiek mutatják – tulajdonképpen nemcsak esztétikai tévedés, hanem az ekkor alakuló „generáció” világnézeti alapvetéseinek és további gyakorlati útjának ellentmondásait, buktatóit is előre jelzi. Az írott számvetést pedig egy személyes szereplés egészíti ki: Németh Lászlót és az általa értékelt írókat-költőket meghívja a debreceni Ady Társaság. És ezzel már a Tanú, majd a Válasz bölcsőjénél vagyunk. Az Ady Társaság története így összegezi ennek a találkozónak a jelentőségét: „1931. november 29-én a Déri Múzeum előadótermében – bátran mondhatjuk – irodalomtörténeti esemény folyt le. Erdélyi József, Illyés Gyula, Kodolányi János, Németh László, Szabó Lőrinc lépnek egymás után az emelvényre: egy új nemzedék, amely Németh László vallomása szerint – itt ébredt tudatára, hogy ő nemzedék, hogy közönsége van és közös hivatása… Azok az írók, akik 1931-ben együtt jelennek meg az Ady Társaságban, nem csupán verset, regényt, drámát akarnak formálni, hanem sorsot is, népünk sorsát.” A debreceni találkozó emléke és az itt kötődött barátságok pedig már nem az elmúlt évtizedből Mikes-fiakként ismert generáció seregszemléjét jelentették – de éppen annak a generációnak a megszűnését és átalakulását is.

A hagyományos, a húszas évek értelmében vett nemzedék, utoljára a Babits, illetőleg Móricz szerkesztette Nyugat kiadású lírai és prózai antológiában szerepel együtt 1932-ben.* Ez a két kötet különben annyiban is generációs korszakhatár, amennyiben az ún. harmadik nemzedék ettől számította magát: azok tartoznak közéjük, akik ebben a két gyűjteményben még nem szerepelnek.

Az évtized fordulóján önálló arculatot öltő írók pályaalakulásában tehát kétféle generációs elv él egymás mellett: egyrészt évjáratuk, indulásuk alapján az ún. második nemzedék tagjának érzik magukat, másrészt alakulóban vannak a világnézeti tájékozódású, egymással ellentétes szemléletű, az ellenzékiséget különböző színezetű reformprogramokkal összekötő csoportosulások. Ekkor ezek a tendenciák még összemunkálnak, nem annyira bénítóak, mint a harmincas évek első harmadát követő időben. Az ellentmondások egyensúlya olyan klasszikus értékek létrejöttét segíti, mint éppen a Te meg a világ és társai, Németh László regénye, a Gyász, színdarabja a Bodnárné, és korszakjelölő tanulmánya, a Keats Hyperion-ja, vagy például Sárközi György Mint oldott kéve című történelmi regénye, vagy Tamási Áron különös remeke, a Jégtörő Mátyás.

3

Mindezzel párhuzamosan megváltozik Szabó Lőrinc helyzete az irodalmi élet egészében is.

Első irodalmi otthonával, a Nyugat-tal helyreállítja kapcsolatait. Osvát halála után ismét publikál a folyóiratban. Ha nem is lesz a pályakezdése éveire emlékeztetően a lap állandó munkatársa, de szerzői névjegyét mindig leadja a továbbiakban, a nem túl közeli, de állandóan vállalt kapcsolatot végig megtartja a folyóirat fennállása idején.

1926-ban oldódik a több éves konok ellentét Babits és Szabó Lőrinc között. Debrecenben, az Ady Társaság névadójáról tartott ünnepi programban Babits épp azzal deklarálta a fiatal költőtárs rangját, hogy előadótársául fogadta. Ennek az elismerő gesztusnak az adta meg a különleges jelentőségét, hogy a Szabó Lőrincet felnevelő város közönsége előtt és a fiatal költő közvetlen baráti köre számára tette nyilvánvalóvá mind a költővé fogadás, mind pedig a megbékélés tényét.*

Kapcsolatuk persze a korábbi barátságig, munkatársi együttesig sohasem melegedett, apró jelenetek továbbra is fel-felszakítják a régebbi sebeket. De a szenvedélyes ellenkezés megszűnik, egyfajta fájdalmas megértés lép a helyébe. Ha egy-egy újabb valódi vagy vélt sérelmet panaszol is fel Szabó Lőrinc, most már így vezeti be: „Hát kérlek, ha nagyon érdektelenül nézem az esetet, nem csodálom…”; másik esetben pedig éppen hogy nem a korábbi kiszorítottság, hanem a beérkezettség pozíciójából vélekedik: „Sejtelmem sincs róla, hogy áll az idei Baumgarten-döntés. E tekintetben, bármennyire gyűlöl is… Babits, mégiscsak állandóan posszibilis jelölt vagyok, ugye?”* Az irodalomban elfoglalt helyére inkább az a jellemző, hogy 1932-ben megkapja a Baumgarten-díjat, hogy válogatott verseiről 1933-ban Móricz ír portré számba menő kritikát a Pesti Napló-ban, Szabó Lőrinc pedig versben köszönti Babits új kötetét, és benne a régi együtt munkálkodást idézi, nem a mester és tanítvány, de a két alkotó egymás mellé rendelt kapcsolatát (Nyári hajnal). Azt, ami nem is lett volna ekkor már lehetetlen, csak korábbi szakításaik emléke miatt nem realizálódhatott. Hiszen az esztergomi Előhegyen, ahogy Szabó Lőrinc látomása felrajzolja, úgy dolgozik már együtt a két költőtárs: Babits és a Szabó Lőrinc-kortárs Illyés Gyula.*

De az Illyés-Babits kapcsolat már egy másfajta, jellegében is különböző együttmunkálkodási formát jelent. Két költő (ez esetben korban különböző, két egymástól különböző elvet valló alkotó) találkozása ez, nem a mester és tanítvány viszony újabb változata. Hiszen a tanítványok sorban eltávoztak Babits mellől, valamilyen szellemi vagy személyiségbeli nyomás alól igyekeztek szabadulni, még a Babitstól távol álló József Attila is szükségét érezte egyfajta keményen deklarált szakításnak. És a babitsi szellemi műhely két kritikus-tanítványa, Németh László és Halász Gábor is (az egyik szenvedélyesen és személyes jelleggel, még regények történetébe is transzponálva, a másik higgadtan-óvatosan, de éppoly határozottan kifejtett érvekkel) bejelenti, hogy a mesteréhez látszólag egy ideig közel eső nézőpontjaik mégsem egyeztethetők, új műhelyt alakító útjuk elvezeti őket mesterük védnöksége alól. Az új generáció szellemi számvetése, a minőség forradalma bármennyire látszólag egybe is esett az új klasszicizmus felé vezető úttal, az Emberi színjáték bármennyire testvérregénye volt a Halálfiai-nak, bármennyire egyként hatnak az új tárgyilagosság stílus követelményei a Gyász, a Te meg a világ vagy a Versenyt az esztendőkkel kötetekre, bármennyire a kiválás és az ellenzékben kiteljesedő személyiség alakításának vágya adja művészi törekvéseik alapfeladatát – ekkortól már egymás törekvéseiből le nem vezethető egyéni vállalkozások láncolatát kísérhetjük figyelemmel. Alkalmi alkotói társulások, barátságok alakulhatnak (például Babits és Illyés, Illyés és Szabó Lőrinc, Szabó Lőrinc és Kodolányi között stb.), de éppen az egymástól különbözés, a másik alkotó személyiség önállóságának tiszteletbentartása révén.

Ugyanakkor Babits megmarad az irodalmi élet egyik tájékozódási pontjának. Szellemi és művészi nagysága, az általa szerkesztett folyóirat, a Nyugat hagyományos és élő irodalomszervező jellege, valamint a Baumgarten-díj kurátorságából fakadó tekintély egyként biztosítják számára ezt a vezető szerepet. Így azután a harmincas években továbbra is az irodalmi életet motiváló tényező marad az írók Babitshoz való viszonya. Ha a húszas évek első felében, de még az évtized végén is inkább alkotói drámát jelentett egy-egy tanítvány mesterével vívott személyes számadása, a harmincas években ez már az írók társadalmi-anyagi pozícióját is meghatározható viszonnyá is alakul át.

Ennek a drámának ebben az évtizedben is lesznek műalkotásokban is megtalálható nyomai. Szabó Lőrinc, majd pár év múlva József Attila versekben élik át az újratalálkozás elmulasztott idilljét (Nyári hajnal, 1933, Magad emésztő, 1934), Németh László az évtized elején az Ember és szerep-ben, majd az Utolsó kísérlet regényciklus Barbián alakjában tér vissza ismét és ismét kettejük viszonyára, hogy majd csak a halott előtt emelje tisztelgésre kezét, de azt a fájdalmas drámát, amelyet a valahai tanítvány érezhetett elveszítve mesterét, azt a két életpálya párhuzamba állításával Szabó Lőrinc összegezi majd a Tücsökzené-nek abban a versében, amelyet hangszalag is őriz, és amelyet szemtanúk tanúsága szerint zokogástól elcsukló hangon tudott csak végigmondani:

 

Babits

Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
Mit láttam benned? Magam végzetét.
Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.
Mit bennem te? Dacot és szitkokat.
Aztán, mit én? Jövőm rémálmait.
S te? Egy torzonborz állat vágyait.
Én? Istent, akit meg kell váltani.
Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
S később? Hogy az ellenség én vagyok?
S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
Te, tíz év múlva? – Tán mégis fiad?
S én, húsz év múlva? Láss már, égi Vak!
S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.
Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fájj!
S a legvégén, te? Így rendeltetett.
S én, ma s mindig? Nincs senkim kívüled.

 

4

1929 után nemcsak az irodalmi élethez, de az alkotáshoz való viszonya is megváltozott Szabó Lőrincnek. A vers megszűnik számára csak önkifejezési eszköz lenni. Alkotássá válik, amelyet költő készít. Nem élményeket, de megfigyeléseket formál verssé, és ennek során tudatában van a versalkotás szerepének.

Lázadó korszaka zárásaként A sátán műremekei kötet végén a szolgálatot jelölte meg a költő feladataként: „Legyen a költő hasznos akarat.” És ebben a lendületben szinte semmi kétség sem jelentkezik. Költő-ről beszél, aki feladatot teljesít. És ez a feladat-teljesítés elfedi az értékkérdést. Az értékelés a felvevő közeg dolga, a költő a feladatot nézze csak; az természetes, hogy tehetsége szerint maximálisan igyekszik ezt teljesíteni. A sátán műremekei kötet visszhangja azután megzavarta ezt a biztonságérzetet. Nem esztétikai formában megvalósuló feladat-teljesítésként fogták fel, hanem csak egy-egy fajta esztétikai mértékkel közelítették meg (a nyugatos oldalról is – Füst, Babits, Ignotus –, avantgarde oldalról a visszhangtalansággal szintén), és ezáltal a művészi értékelést megvonva csak feladatírásoknak minősítették a kötet verseit. „Szabó Lőrinc műveinek értéke barátai szerint is egy pamflet értékei” – írja Babits egy kiadatlan Disputa-cikkben (kézirata az OSZK Babits-archívumában). Így lesz azután a válság éveiben az értetlenség az élménye, alkalmi értékelését ezért különíti el műve értékétől, elismertségét pedig a „siker szégyenével” fogadja. Ekkortól számára a költői alkotás közösségi feladat helyett magános szereppé válik. Az alkotás értéke is relatívvá lesz, a Betűk és emberek* gyülekezete, az Irodalom groteszk kávéházi seregszemlévé minősül át, melynek így festenek hősei:

 

Ott ül, groteszk király. A koncert,
mely benne játszik, komisz és
tűzijátéka röhögés,
mégis tragikus e bohóc, mert
 
a gúny nemcsak őt marja, de
az angyalt is, ki benne senyved,
az ideált, kinek ma szennyek
és férgek az eledele.

 

Ez a világ már nem feladattal bízza meg, hanem erővel és kételkedéssel tölti el egyszerre. A vállalás már nem feladat, de önmagában, önmagáért elfogadott szerep:

 

Uram, lehetsz Igen, lehetsz Nem,
igazság és félrevezetés:
én már elvállaltalak és
a rosszat is csak jól cselekszem.

 

Az adys intonálással kifejezésre juttatott ellentét még csak fokozza a vállalás groteszkségét, feladatnélküliségét:

Uram, ha már az lett a dolgom,
mondani, mit rajtam szür át
pár esztendeig a világ,
mondjam mindig, ahogy ma mondom:
 
mondjam senkinek!…

 

És e két, tulajdonképpen a semmibe torkolló versszak (a folytatás is ez: „Ingatag, mint a holdkórosé, a lábam…”) között azután megtalálható ennek a groteszknek az alapja, azaz a visszája: a magányos cselekvés, amely már nem kívánja, nem is kívánhatja az értékelést, de egyben fél is tőle:

 

Hadd legyek most már remete,
hadd járjak utamon magamban
s ne keressem még gondolatban
sem, hogy valamit érek-e.

 

Az adott irodalmi-kulturális viszonyok között mindig is kétségei voltak az értékeket illetőleg. De az értéknek ezt a köznapi, kommerciális formáját korábban sikernek nevezte, és attól különítette el magát. Most már általánosítja, és a Te meg a világ idején (a rendszerek rendszere helyén talált relatív igazságok rendszerezési lehetőségének megfelelően) az érték általános relativitásához, és ezt követően tagadásához jut el.

Költői szerepét a műalkotás létrehozásában látja, függetlenül annak eredményétől, és ez eredmény értékelésétől. „Megyek”, határozza meg ezzel a folyamatos, az időtől és feladatoktól és céloktól függetlenített konok cselekvést, mint az alkotás szinonimáját.

Értéket pedig már csak annyiban jelent a vers, amennyiben használati értéke van: egyedi darabjaiban eladhatóvá válik, sorozatában pedig költővé avatja az állampolgárt, pozíciót biztosít a társadalmi és társasági életben.

Ugyanakkor ez a konok „megyek”, amely csak a személyes véggel, a halállal szakadhat meg, mégiscsak egy fajta, a „magam igaza” mintájára érlelt, és a halállal (azaz a halhatatlanság esélyének mérlegelésével) való szembesítésben objektiválódó értékelés igényét is magában rejti. Az „erő és kétség” között magányosan keresett érték tudatos vállalása is ez a költészet:

 

Megyek… Óh, bár csak a halálban
tudnám meg zuhanásomat!

5

Szabó Lőrinc publikációs szempontból sokáig szerencsés kivételnek számított, és ezekben az években ez a szerencse ismét társául szegődött. A húszas években társai közt neki jelentek meg leggyakrabban kötetei, vers füzetei. A Knerék köréhez tartozó Király György fiatal barátjaként első kötetét kiemelkedő külsővel adták ki (Föld, erdő, isten), és műfordítóként is dolgozott a gyomai nyomdász-kiadónak. A másodikat, az Est-lapok új munkatársáét, az irodalmi rovatot szervező Mikes Lajos vejéét, az Athenaeum adta ki (Kalibán!). A húszas évek elejének irodalompártoló lendülete a konszolidáció éveiben azután megcsökkent, Kner Imre elkedvetlenedett, Miklós Andor, Az Est-lapok és az Athenaeum ura, pedig mindinkább mellőzte a Mikes szervezte nemzedéket. Szabó Lőrinc következő kötete (Fény, fény, fény) így csak egy alvállalkozást jelentő kiadónál, a Kultúra rt-nél jelenik meg, pontos (a verseiben ekkor különösen fontos jeleket igen pontosan készítő) szedésben. A sátán műremekei és Verlaine-válogatása pedig Pandora-kiadás néven, saját pénzén, Az Est-től való elbocsátása után kapott végkielégítésből készülhetett csak el, majd utólag ennek a kiadásnak maradék példányait terjesztésre Mikes Lajos az Athenaeum-mal véteti át.

Ezután hat évig nem jelent meg kötete. A kiadás nehézségei mellett inkább saját alkotói válsága (1937–28), majd pedig egyéves hallgatása (1929) okozta ezt a hosszas, kötetbéli hallgatást. Közben csak egyetlen saját fordításkötete jelent meg 1930-ban, a Knerék által egyetlen bibliofil példányban készített, átdolgozott Omár Khájjám-fordítás. A könyv jelentőségét – szemléletváltásának reprezentálása mellett – az adja, hogy segítségével ismét kapcsolatba került első kiadójával, Kner Imrével.

A Te meg a világ azután külsejében is kiemelkedő jelentőségű. A Pantheon kiadásként jelzett kötetet ismét Kner Imre adja ki, a Turóczi-Trostler Józseffel közösen fordított háromkötetes Goethe-antológia* Szabó Lőrincre eső tiszteletdíja fejében. Így Szabó Lőrincnek nemcsak indulása, de költői megújulása is szorosan kapcsolódik a híres nyomdához. Míg azonban az első kötet stilizált világa megfért a kiadó nyomda hagyományos szecessziós kiállításával, a Te meg a világ kötet (a Goethe-antológiá-val együtt) a nyomdai kiállítás megújulását, a korszerű kiállítás és tipográfia bemutatkozását is jelentette. Ezáltal egyszerre jelenik meg a kötet ismét reprezentatív helyen és figyelmet keltő, újszerű kiadói formában.

1932-ben a Goethe-antológiá-val és a Te meg a világ kötettel egy időben erdélyi származású új barátja, a kezdetben könyvkiadással is foglalkozó Bisztrai Farkas Ferenc jóvoltából, szintén igen szép kiállításban jelennek meg első Villon-fordításai, a költő születésének ötszázadik évfordulóján, elindítva nálunk is Villon kultuszát. És ugyanezen vállalkozó megbízásából állítja össze – világirodalmi idézetekből, saját és barátai írásaiból – az 1933-as évre szóló Bibliofil kalendárium-ot.

Három fordítói vállalkozása pedig közvetlenül a munkahelyéhez kapcsolódik. A Pesti Napló nyolcvanéves jubileumi ajándékát (1930), a Halhatatlan szerelem antológiát, amelyet Mikes Lajos kezdett szerkeszteni, Mihályfi Ernő és Szabó Lőrinc fejezték be, a versek nagy részét pedig Babits és Szabó Lőrinc fordították. Remarque Vissza a háborúból című regényét a Magyarország közli az ő fordításában folytatásokban (1931. január 23. – február 21.). A Werther-t pedig 1933 végén Az Est Filléres Klasszikusai sorozat számára fordítja.

6

A költő magánéletében is bizonyos konszolidáció mutatkozik ezekben az években. Bizonyos állandósulás következik be életmódjának mind nyomasztó, mind kellemes jellemzőiben.

Mi az, ami nem változott a költő körül magánéletében? A mindennapi munka: a szerkesztőségi robot és az örök pénztelenség. Csakhogy, mostanra mintha hozzászokott volna. Már nem olyan elkeseredetten panaszkodik rá, ekkorra már megtanulta értékelni a rossz fokozatait. Hiszen 1926 nyarától másfél évig rendszeres munka nélkül maradt, de az így megnyert szabadság csak keserűségét növelte, mivel ez a rendszeres keresetnélküliséget is jelentette. Az újsághoz ezután egy évig kedvezőtlen időbeosztással veszik újra vissza: így már utóbb annak is örülnie kell, ha részleges javulás áll be munkakörülményeiben.

Szabó Lőrincet még pályája legelején, az egyetemi padokból szólította Az Est-lapokhoz Mikes Lajos hívása, és meg is marad ezen a munkahelyen – a jelzett másfél éves megszakítástól eltekintve – egészen 1944 végéig. Előbb Az Est gyorshíreinek lejegyzője, majd nemsokára Mikes mellett olvasószerkesztője. 1927 végétől 1928 őszéig, a Pesti Napló-nál végzi ugyanazt a munkát, majd ezután a Magyarország-hoz kerül át. Segédszerkesztő, ami azt jelenti, hogy kéziratokat kell nyomdakész állapotba hoznia. Saját szavaival: „ún. lektori munka, segédszerkesztés. Nem fáradságosabb, mint az útkaparás vagy a csizmadiamesterség” (Szabó Mihályhoz, 1927. november 5.). Speciális feladata a „blickfangos” címek gyártása. Az újságírás tehát számára nem látványos és sikeres ténykedés, de fárasztó – kifelé láthatatlan, befelé szerfölötti pontosságot kívánó – rendszeres napi hivatal. Nevével, mint újságíróéval nem is nagyon találkozni a lap számaiban. Kezdő újságíróként még ambicionálta a riportkészítést vagy a rövid színházi beszámolók írását, de miután költői rangja az újságírást számára teljesen hivatallá fokozta le, már leginkább csak mint költővel találkozunk nevével Az Est-lapokban. Verseit publikálja itt, valamint útijegyzeteit, de ezeket akkor is örömmel közölnék tőle, ha történetesen nem lenne e lapok egyikének munkatársa.

A hivatal: „aránylag jó időbeli beosztásban, de. fél tizenegytől du. negyed ötig vagyok elfoglalva” (Várkonyi Nándorhoz, 1928. október 13.). Ez 1928-tól 1944-ig nem változik. Munkaszobája a szerkesztőség nevezetes „csőszobája”. Az itt levő csőpostán lehetett a kéziratokat mindjárt a nyomdába juttatni. Legfeljebb az évi egyhónapos szabadságok és az időnkénti külföldi utak szabdalják csak a munkamenet monotóniáját, amelyben a Mikes halála óta évenként (a rendszerint Dernői Kocsis Lászlóval szerkesztett) Hármaskönyv-ek hoznak változatosságot, valamint a Pesti Napló nyolcvanéves jubileumára szerkesztett és nagyrészt fordított Halhatatlan szerelem album.

A szerkesztőségi munka és személyes helyzetének jellemzésére Szabó Lőrincnek egy gyorsírásos fogalmazványát idézhetjük, amelyben helyzetének javítását kéri szerkesztőjétől:

„Az adósságok legnagyobbrészt évekre mennek vissza; egyik megakadályozta a másik törlesztését, az alapjövedelem kicsinysége pedig azt, hogy megakadályozhassam az új adósságcsinálást. Az elsején esedékes részletek többre rúgtak, mint kézhez kapott fizetésem, ez is még az előző havi élet folyó költségeinek fedezésére sem volt Mikes dr. segítsége nélkül elegendő. Lavírozni kellett tehát… csak ideiglenes kölcsönnel a másikat fedezni, anélkül hogy a végösszeg fogyott volna. És ha bármi komolyabb szükséglet felmerül, most sem tehetek mást, mint azt, hogy részletre vásároljak. Egész életen keresztül munka és gond és nélkülözés, mintha valahol egészen lent volnék.

Ha az adósság és házbér kérdést megoldottnak tekinthetem, akkor is még legalább 200–250 pengőre van havonta szükségem a szinte létminimumra redukált háztartási alapköltségen felül. Tehát összesen mintegy 800 pengőre. Ezzel szemben eddig kézhez vett elsejei pénzem 450 pengő körül mozog a nem házbéres hónapokban és 500 körül a házbéresekben.

Ez a gyötrelmes anyagi helyzet már kilenc éve tart, és Mikes halála óta kétszer olyan súlyos, mert semmi külön munkával nem tudom megközelítően sem elérni azt a jövedelmet, amellyel tűrhetően egzisztálni lehetne. Önök tudják, mit jelent öt ember kosztja, négy ember minimális szükséglete.” … „Állásban levő kezdő és közepes ember is olyan anyagi fölényben van fölöttem, hogy akárhányszor szégyenkeznem kell. Ó, de ez lenne a legkevesebb. A fontos az, hogy én dolgozom. Nem akarom részletezni, mennyi olyasmit is, ami nélkülözhetetlen, de kifelé láthatatlan munka. És természetesen nem kímélem magamat, mert úgy érzem, hogy a minőség előbb-utóbb megadja lapjainknál nekem a szilárd talajt arra, hogy a napi hat- és még több órás, hallatlanul zsúfolt szerkesztőségi munka után maradék időmben egyéb irodalmi céljainkért dolgozhassam.” (MTA Könyvtára kézirattára, Ms 4675/144, Szabó Zoltán olvasata.)

A munka természetesen marad, csak időnként a főnökök és a gazdák változnak. Különösen súlyosan érinti apósa, Mikes Lajos hirtelen halála. A bécsi utazása során 1930. augusztus 19-én váratlanul elhunyt Mikes Lajosban ekkor már nem a nagy felfedező-szerkesztőt gyászolhatta, de az őt és családját mindig is nagymértékben támogató nagyvonalú segítőt. Mikes Lajos ekkorra már évek óta elhagyta az irodalmi rovat vezetését, de megmaradt Az Est-lapkonszern vezérének, Miklós Andornak bizalmi embere. És így mindvégig védelmet jelentett a lázadó, sorsával elégedetlenkedő költő újságírói tevékenysége számára. Léte biztatás volt, atyai támasz és ironikus-bölcs megértés a szélsőséges emberi és költői gesztusok iránt:

 

 Kinek
beszéljek, ha te már nem válaszolsz?
Hol a barát, ki nem megosztani,
de kész volt vinni a terheket? A
társ hol van? hol a tett? a türelem
s biztos szövetség? hol van bölcs erőd?
Itt vagy, és mi csak siratni tudunk;
itt vagy, magányod megnyitotta zárt
kapuit a végső romlás előtt
s halálodban most felnőtté avatsz.

 

Ez az a búcsú, melyet mind, a volt Mikes fiak, Az Est lapoknál indult költők-írók elmondhattak volna, szinte kórusban, de a folytatás, már a magára maradt, a gondok közé került, „felnőtté avatott” Szabó Lőrinc feljajdulása, amelyben, Húsz óra múlva, előre, Bécsben látja a jövőt:

 

Még egy nap, és visz vágtató vonat,
még két nap, és beföd otthon a föld,
s majd jönnek órák, napok, évek, és
bennünket vár majd régi gyűlölet
s új védtelenség, új gond, új seb, új
kísértetek… Még! még! és újra még!
hadd lássalak még egyszer! Mielőtt
kilépek ezen a sötét kapun:
itt még te vagy – te sem vagy – s odakint
olyan magány vár, mint még sohasem.

 

Ilyen, a magányig didergő, kétségbeesett búcsúszót még csak egyszer mond életében a költő, a már idézett, Babitsra emlékező Tücsökzene-versben. A Babitscsal volt barátság felbomlása után érezte ilyen védtelennek, kiszolgáltatottnak magát, mint ekkor, a hirtelen rászakadt „felnőttségben”, az önmagárautaltság döbbenetében, a bécsi Alserkirche halottaskamrájában. És nemcsak az anyagi segítséget, a munkahelyi védettséget sirathatta, Mikes személyében a második kontrollt veszítette el. Babits nem tudta féken tartani, Mikes bölcs nyugalmával mégiscsak egyfajta keretet, szemléletbeli ellenőrzést-tanácsot jelenthetett.

7

Mikes Lajos nemcsak a hivatalt, a nehezen visszakapott robotot biztosította a fiatalember számára. Anyagi támogatásával szabadulhatott meg az Üllői úti albérletből. Olyan változás ez, mely versre ihlette a költőt (Új lakásban), és még évtizedek múlva is meghatottan emlékezett vissza személyes honfoglalásának erre a sorsfordító eseményére.*

„Magyarország legérdekesebb, legizgatóbb természeti alakulatának, képződményének tekintettem a városomat, s hogy egy kicsit mindeddig mégis idegen maradtam, azt csak akkor vettem észre, amikor először költöztem benne főbérleti lakásba.

Akkor talán már 1927-et mutatott a naptár. A VIII. kerületi Gólya utcában új harmadik emeletet húztak egy régi házra, és én jó néhány esztendei albérlői hányódás után végre a magam ura lettem a magam fészkében. Ekkor vertem igazán gyökeret Budapesten. Órákig időztem, feleslegesen, a készülő új lakásban (amelyről verset is írtam), s néztem, hogyan gyalulják le a parkettet, hogyan festik ki kedvem szerint a falakat – még idegen volt a lakás, de ahogy a versemben írtam, máris az volt, ami a bogárnak a páncél, s ostromolt katonának a fedezék. Volt már igazi otthonom, ahol lehajthattam a fejemet, s igazán szívem mélyéből sóhajtott fel a versem:

 

 … be védtelen
voltam eddig, fázó és meztelen,
s be jó lesz most, csupaszság évei
után e szép, friss falakat
új ruhaként magamra ölteni!

 

S hozzá ezek a falak éltek, szépek, tiszták voltak, rejtett csövekből víz és fény ömlött, csak hozzá kellett nyúlnom egy csaphoz, csak fel kellett kattintanom a villanyt! Mint Mózes a vén szikla előtt, éreztem, hogy:

 

úgy állok én is a csoda előtt:
fényt fejek a falból, vizet, erőt,
élő villanyt a halott
kövek húsából…

és felujjongtam, hogy

… él ez a kő
s a benne lüktető
kapcsolókat és vezetékeket
valami nem-ismert Közösség
küldte hozzám, hogy életemet
szomszéd sorsokkal összekössék
s vezetve mind (együtt s rejtelmesen,
 
ahogy a Föld egyszerre vezeti
és egy tengerbe kis és nagy folyóit)
így szóljanak: – Érezd bennünk a lelkek
egyességét, mint tíz ujj érzi egymást,
mikor imára kulcsolódik!

 

A saját lakás és ami vele jár, volt a másik legmélyebb élményem mint budapesti embernek. Azóta aztán igen sok minden történt, igen sok fáradság és gond, és néha valami szép és jó; egy részüket sikerült elmondanom a köteteimben. Később gyorsulni kezdett az évek járása felettem, s ma már életemnek a nagyobbik fele fűz Budapesthez: halottak egész sora köt e város, e föld múltjához és gyermekeim és sok munkám a jelenéhez és a jövőjéhez.”

Pedig a Gólya utcai lakás csak, sok szempontból rossz emlékű, átmenet az első igazi lakás, a budai, Németvölgyi úti előtt. 1929 elején költöztek a XII. Németvölgyi út 6. (ma 16.) félemelet 2. számú lakásba, és alighogy elfoglalja, máris így lelkendezik: „Itt, Budán, nem messze a várostól, de már a Svábhegy előhegyeinek lábánál, igen szép a hely, a környezet, innen télen-nyáron nagyszerű kirándulásokat lehet tenni, nem nagyobb megerőltetéssel, mint amennyivel odaát, Pesten, kávéházba megy el az ember.” (Várkonyi Nándorhoz, 1929. február 3.) Ez a pontosság az elgyönyörködés részletezése, de egyben a város- és kávéházlakó hivatalnok ünnepi programjainak vázolása is.

A zsúfolt pesti kerületek előbb albérlő, majd lakástulajdonos lakója és hivatalnok-újságírója számára ez a budai környezet szelídíti lakályossá azt a képet, amelyet környezetéről, a korábban ijesztő kőhegyláncoknak látott nagyvárosról beleilleszt költői világképébe. A húszas évek korábbi zsúfolt, idillt csak a roncs körúti fák között éjjel felfedezett szénásszekérben, vagy egy eltévedt pillangóban felmutató pest-i városképét felváltja a buda-i, kirándulással, a ház tövében el-elnézegetett bodzabokorral, galambokkal az ablakban, a kávéház mellé odakívánkozik már az idilli-kispolgári „Háromcsőrű kacsa” kisvendéglő, a kis kocsmakert, ahol újabban fordít és a hosszú téli séta a fagyos-hidegben, a sarkon a gesztenyeárussal.

Így lehet Szabó Lőrinc költészete fontos fejezete annak az áttekintésnek, amelyben Kárpáti Aurél sorakoztatja fel a Budapestet bemutató verseket (Budapest a legújabb költészet tükrében, Pesti Napló, 1937. december 31.): „Szabó Lőrinc másfél évtizedes pályája alatt mint egy magába sűrítetten vívja meg ezt az évszázados harcot a Várossal – a Városért. Az ifjú költő vidékről jön Budapestre, éppúgy, mint a Nyugat nagy generációjának legtöbb tagja, s első kötetének címe – Föld, erdő, isten – majdnem ellenzéki programként hangzik. Ezekben a bukolikus, pogány érzésekkel átitatott versekben volt is némi, legalább hallgatólag kifejezésre jutó idegenkedés a nagyvárosi életformától. De Szabó Lőrinc valójában csak később fordult szembe Budapesttel, amelyben sokáig a gyönyörhajhászó, gyengéket elnyomó, kizsákmányoló modern Szörnyeteget látta. Azok a versei, amelyeket az éjszakai mulatókról, a nyomorról, a munkanélküliekről, a kávéházakról, »a Pénz aszfaltozott vadászterületeiről és a Szerelem ünnepi istállóiról«, az Operába induló autókról vagy a gyárakba, hivatalokba özönlő reggeli embertömegekről írt – harsány plakátstílusban szólaltatják meg szociális lelkiismeretét, s nemegyszer undorral, irtózva emlékeznek meg Budapestről. A pesti utcák aszfaltfőző üstjeinek fekete áldozati füstje nála éppúgy nem száll az ég felé, mint a gyilkos Kain áldozatáé. A gazdag autó és szép tulajdonosnője után, fázó és éhes, téli tekergők siráma száll a benzingőzben. Legmegrázóbb azonban a Körúti éjszaka, amely a nagyváros beleiben, Budapest szennycsatornáiban dolgozó »nyomorultakról« fest bruegheli képet. A költő állásfoglalása a Város ellen ebben a versben tetőzik.

Közben életritmusa mégis, szinte észrevétlenül, átveszi a nagyvárosi élet ütemét, ideges lüktetését. Annyira, hogy Szabó Lőrinc végül is békét köt Budapesttel, amelyet – saját vallomása szerint – most már ugyanolyan természeti képződménynek tekint, akár egy fecskefészket vagy lépet a kasban. A Szivárvány Pest fölött talán legkifejezőbb jelképe ennek a megbékélésnek… Szabó Lőrinc megkötötte a maga »különbékéjét« Budapesttel is. Számos verse tanúskodik erről meleg-színes budapesti vonatkozásaival. Az Új lakásban már lelkendező örömmel köszönti a modern építkezés, a vízvezeték és villany, a mai nagyvárosi technika közös polgári kényelmét. Sőt, akad egy verse, amely a futballversenyt dicséri az FTC pályán. A Farkasrét arról tanúskodik, hogy a pesti polgárral a költő is élvezi a turisztika és víkend gyönyöreit. Tipikus nagyvárosi jelenet a villamoson »a két koldus szerető« az Üdvözült lány című versben. A Hajnali rigók hangversenye pedig már egy pesti ember meglepődése a természet énekeseinek játékán. De mindennél többet mond a Hangverseny után: itt már nem a természet gazdagítja a várost, hanem a városi emlék a természetet. A költő számára nem probléma többé Budapest, de igazi otthon, amely éppoly közvetlenül ihleti dalra, mint egykor a föld és az erdő – ami azonban nem jelenti azt, hogy a kritikáról végképp lemondott vele szemben.”

Valóban, a Szivárvány Pest fölött, a Hangverseny után vagy az Üdvözült lány már a Különbéke kötet versei, de az Új lakásban, a Farkasrét, a Hajnali rigók a Te meg a világ kötet darabjai, és az említett futball-vers még régebbi. Mégis Kárpáti Aurél seregszemléje legfeljebb csak filológiai tévedésnek minősül: lényegében ezek a versek már a Különbéke korszak verseiben bemutatott szemlélet alapozódását jelzik egy még másfajta költői közegben. Különben is éppen a még 1931-ben írott Hajnali rigók-at tartja Lengyel Balázs is a Különbéke első mozdulatának.*

Mint ahogy efelé mutat a városkép kitágulása is, a környék, a természet, a kirándulás jelentőségének növekedése. Szabó Lőrinc kirándulásainak emlékei megmaradtak verseiben, kedvenc kirándulóhelye az Ördögorom volt, itt készül a költő egyik leghatásosabb beállítású fényképe is. A természet a kikapcsolódás a pénzhajszából, a költészetében is megszokott társadalomból, de bekapcsolódás is egy másik életrendszerbe, amely a legtágabb horizonttól és a legmagasabb felhőtől a legkisebb megfigyelhetőig mindent besoroz a maga rendjébe. Korlátozott teljességet – a nyugtalanság ideig-óráig elnyugtató, feloldó ellenképét – képezi ezzel az ember köré.

Mindjárt A sátán műremekei utáni pillanatban, másfél éves állástalansága még a szabadságot élvező kezdetekor megszaporodnak természetversei. Ahogy leír egy mozgalmas vasárnap délelőttöt a versben (A tavasz társult hatalmai, Magyarország, 1927. március 27.) ugyanúgy mutatja be pár hónap múlva ezeknek a kirándulásoknak önfeledt örömét, a városi hajszából szabadulás pillanatnyi egészséges mámorát (A hegyek dicsérete, Magyarország, 1927. július 7.).

Ennek a kikapcsolódásnak térben és időben való – természetesen szintén csak korlátozott – meghosszabbítása az utazás. Utazás az évi rendes szabadság alatt, egy-egy hónapnyi időre, és az újságíró számára adódó lehetőségek kihasználása. Az utazás már pályája elején is szinte prózai költeményeknek beillő útirajzokat váltott ki belőle a Fény, fény, fény itáliai útjai idején, és emlékük olyan reprezentatív verseket ihletett, mint az Óda a genovai kikötőhöz vagy a Grand Hotel Miramonti. És az ezutáni utazások: 1926. év végén a Tátrában, 1927-ben körutazás Erdélyben, 1928 nagy németországi utazás. Majd 1931 nyarán az egyiptomi út, luxushajóval Alexandriáig, majd szétnézés az ország ötezer éves múltjában. „Lőrincet Miklós Andor küldte Afrikába. Egy hajót avatnak fel, s az első útjára a társaság minden országból meghívott újságírókat. Innen Lőrinc ment, és a Pester Lloyd-tól ment Káldor György. Rettenetesen boldog volt Lőrinc” (Szabó Lőrincné Babitsné-hoz 1931. június 28. OSZK. Babits-Archívum). A költő július 26-án indul Budapestről, s a Triest–Velence–Alexandria útvonalon hajózva érkezik meg Egyiptomba a Lloyd Triestino „Victoria” nevű luxusgőzösén. Ekkor hivatásszerűen útitárcákban számol be az útról: Júliusi tavaszban Egyiptom felé, Magyarország, 1931. július 7.; Hatezer év múzeumában, Pesti Napló, 1931. július 19, (Lásd: Steinert Ágota Küzdelem a harmóniáért, Bölcsészdoktori értekezések, ELTE 1971. 139–140. 1.; sőt még A mamelukok végnapjai címen a Pesti Hírlap vasárnapi mellékletében Dr. G. S. szignóval is közöl egy cikket 1931. szeptember 20. A Szabó Lőrinc hagyatékában maradt cikk-kivágatra felesége kézírásával rávezetve: „Lőrinc írta”.)

Steinert Ágota szerint „az utazás fokozza és feleleveníti ifjúkori érdeklődését a keleti irodalmak iránt is, nem véletlen, hogy első keleti témájú verse ebben az évben, 1931-ben jelenik meg” (ih. 140.l.). Mégis érdekes aszinkront figyelhetünk meg az utazás ideje és feldolgozása között. Az 1931-ben írt két keleti témájú vers közül a Tao te King már az utazás előtt, május 31-én megjelent a Pesti Napló-ban, és ennek is, a Rigvédá-nak is a Különbéke-beli egyiptomi és keleti témájú versektől különböző, sőt azokkal ellentétes a vizsgálati célja. Ezekben még éppen az egészet, a rendszerek rendszerét keresi. Éppen az ettől való különbözés magyarázza az 1931-es úti élmény 1933-as és későbbi versbe formálását. Mint ekkori életmódjának feldolgozásában, éppúgy úti élményei tanulságai levonásához is csak 1933 után jutott el. Igazi hatását ez az utazás is csak évek múlva váltja ki, hiszen versekben csak később, 1933 elején és 1939-ben realizálódik, mindkét esetben a korszak egy-egy jellegzetes versét inspirálva (Különbéke: Sivatagban ; Régen és Most: Ramzesz kolosszusán), előbb az egyes ember és létezése viszonyát vizsgálva, majd a félelem, a zuhanás iszonyát is megszólaltatva. Végül is külön ciklust tervez az így megírt versekből: az MTA Könyvtára kézirattárában található feljegyzés az „Egyiptomi versek” című „terv”-ről (Ms. 4675/70): /. A tenger, II. Kairó, III. (gyorsírásos cím), IV. Ramzesz derekán. Magára az útra többször is visszatér. Prózában az Egy marék Líbia című emlékezésében (Új Idők, 1942. július 25.), versben pedig a már említett Sivatagban (Pesti Napló, 1933. április 23.), előkészítéseként a Trieszt előtt (Pesti Napló, 1933. április 2.) és az Első estém Kairóban címűekben (Pesti Napló, 1933. március 12.). Ez utóbbit azután átdolgozva a későbbi Ramzesz kolosszusán (megjelent: Új Idők, 1939. szeptember 10.) mellé társítja a Régen és Most című kötetben. Ekkorra a korábbiakhoz egy frissebb élmény, egy berlini múzeumlátogatás is társul a versekben, amely felszítja ismét az utazás iránti nosztalgiát a költőben, de ijesztő előérzetekkel is megtoldatja a Különbéke-beli tanulságokat.

1933-ban azután újra az Adria, Raguza és Mosztár következik, és közben a tücsökzene, mely most még csak „idegenbeszédű emberek közt jó tolmács”, amely

 

itt hazámat juttatod eszembe,
otthon meg a budai hegyek közt,
ezt a földet fogod énekelni,

 

de amelyik Mosztári tücsök a mi számunkra már előrejelzi azt a „tücsökzenés nyári éjszakát” is, amelyben, az ostrom után megszületik a nagy mű, a Tücsökzene ötlete.

8

A költő közvetlen környezete a család. Legendák vették körül, és az esetenként különböző témájú versek látszólag táplálták is ezeket a legendákat. Pedig éppen ellentétes jellegűek ezek a versek: legendafoszlatók. Bemutatnak egy családot, amely semmiben sem különbözik a korszak polgári középosztályának otthonától. A férfi és nő drámája Szabó Lőrincnél, egyfajta modern Wahlverwandschaft, a húszas évek verseiben zajlott le (és kiemelkedően a Nem nyúlok hozzád, csak nézem hogy alszol című versben), majd kiegészült az 1928-as, újabb szerelme ihletére írt ciklussal, amelyet majd csak a Régen és Most kötetben ad közre, megtoldva néhány új darabbal az Összes versei-ben, a „világpusztulás” előtti pillanatban, amikor már úgyis minden mindegy. Közben Szabó Lőrincnél úgynevezett szerelmes verssel nem találkozunk. A férfi-nő viszonyról 1928-ban egy szerelmes versantológia szerkesztése közben írt versben kimondta a személyes, alkatára szabott véleményét (Prológus szerelmi versekhez). Ezután válik ketté verstémáiban a férfi-nő viszony elemzése: a feleség-férj együttélés rendjének tudomásulvételére és a „törvényen kívüli” szerelem ingerének és kiszolgáltatottságának átélésére. Mindjárt 1928-ban megteremti e két költői mintát: az elsőt az Egy asszony beszél címen párba állított versben, a másikat az 1943-ig rejtve tartott versvázlatokban. A „törvény véd”-ett és a „törvényen kívül”-i kapcsolat kettősségét azután egy nagy versben oldja fel.

A Semmiért Egészen a teljességet vágyja megteremteni egy olyan külvilág rendjébe zárva, amely külvilág éppen a teljesség lehetőségétől fosztja meg az embert: „Értem a világnak ellentéte vagy”. A világ ellenére keres – akár a feleséggel is behelyettesíthető – társat. Olyan kapcsolatot, amelyben megszűnnek a külvilág törvényei. Nem embertelen ez a vers, csak álom, az Egy álmainak egyike. Mint ahogy, éppen erre a versre utalva fejti ki egy későbbi interjújának saját kezűleg javított vázlatában a nő szerepéről vallott felfogását.

„– A nő szerepe a férfi mellett?

– Nem mi szabjuk meg. Az, amit a két fél külső és belső ereje kiegyensúlyoz.

– S ha a férfi szabhatná meg?

– Kérem, én önző vagyok. A többi férfi, úgy tudom, nem az. A nők sem azok. Így aztán én egészen különleges valamit szeretnék. Örömöt és feltétlen megbízhatóságot. Vigaszt, támaszt, segítőtársat. Különösen hosszú lejáratú vagy éppen életfogytiglani szerződéseknél, amilyen pl. a házasság. A feleség, hacsak nem különlegesen zseniális, önálló, teremtő egyéniség, legyen alkatrésze a férje életének. Találja ebben az örömét, a becsvágyát, a boldogságát. Másképp nincs házi béke. Az egyenlő jog és egyenlő rang javarészt elmélet, babona. A házastársak vagy szerelmesek belső jogait a két ember el sem gondolt, külön, személyes megállapodása alakítja ki gyakorlatilag. Vannak területek, ahol a nőnek sokkal több joga van; s vannak, ahol majdnem semmi sincs. Az a kívánatos, hogy a közös legjobb eredmény érdekében az a fél vezessen, az legyen az első, igenis az első, amelyik – legtágabb értelemben véve a szót – különb. Amelyik a több, az erősebb. S ilyenkor a másik ne versengésre, gáncsvetésre, bosszúra, harcra fordítsa a maga szintén létező, kisebb erejét, hanem a vezető társ feltétlen támogatására. Mindenben. Ez nem lehet szép, nagy, nemes becsvágy egy asszony számára? Dehogynem lehet! Nagyon tisztelem a feleségemet, amiért úgy szereti a Semmiért Egészen című versemet, amely sokak szerint maradéktalanul feltárja a férfi »igazi« felfogását.”*

És ahogy a Te meg a világ kötet személyiséglátomása is felbomlik komponenseire a kötet megjelenését követő években, a Semmiért Egészen látomása is kétféle, elkülönült modellben folytatódik. Egyik oldalon a feleség képe a húszas évekbeli férfi-nő dráma után átalakul a polgári család feleség-alakjának modelljévé, a másik oldalon pedig a szerető a törvényen kívüli szerelem, a kiszolgáltatottság és önfeláldozás képét testesíti meg. A feleség lesz az állandóság és a társadalmi rendhez kötöttség szimbóluma, a szerető a bizonytalanságé, a kiemelt időpillanatoké, és végül a halálé. A feleségé a hálátlanabb, de a biztonságot jobban biztosító szerep, a szeretőé a felőrlő, bizonytalan élet, de a kétségbeesett halál, és egy nagy ciklus, A haszonhatodik év jóvoltából a halhatatlanság (Úgy legyen!):

 

Felcsapó hit, láng. Omlás, rémület.
Fagyott rózsafák a sírod felett.
Jó? Rossz? Közöd már semmihez soha.
Ragyogjon körűl fájó glória!
Az! Dicsfény! Az! Emberi s köznapi.
Láthatatlan és mégis ünnepi.
Hat éve nem vagy. De légy! Akarom!
Végső búcsúm a végső hatalom.
Két új rózsatő a sírod felett.
Jó s rossz most zárja könyvbe a neved.
Te se halsz meg egészen! Kétezer
évig mindig lesz, aki rád figyel:
férfi sóváran, asszony irigyen –
örök vágy őriz… Ámen. Úgy legyen!

A szerető, akinek emlékében a törvényen kívüli asszony, az ideális nő képét fogalmazta meg a költő, K. E., született 1902. június 25-én, Keszthelyen, meghalt 1950. február 12-én, Budapesten. Ferenczy Béni plakettjén immár teljesebb nevén: V. Korzáti Erzsébet. Tudtak róla, ő mégis ismeretlen maradt, a költő alig egy-két barátja ismerte személyesen is. A polgári rendben otthont és megbecsülést találó költő életében így csak különálló pillanatok birtokosa. Tisztviselőnő, majd a jeles pszichológus, Máday István ajánlásával családnál nevelőnő, később pedig gyengébb képességű gyermekeket vállalt otthonába, nevelésükkel foglalkozott. Kiváló pedagógiai érzékkel rendelkező asszony, mint házi nevelőnőjéről a rajongás hangján emlékezik róla egykori tanítványa, aki később is, nagylány korában is nemegyszer felkereste tanácsokért tisztelt és nagyra tartott volt nevelőnőjét.*

Ha az életrajzot, a tényeket vesszük, nem társa volt tehát a költőnek, mondjuk a József Attila-i értelemben, hanem a polgári értelemben vett szerető. Akivel együtt töltötte ugyan szabadságát az Óriás-hegységben, de ahogy a költő Prágába utazott, személyes találkozóra az írókkal, máris különváltak, a találkozókon Szabó Lőrinc már egyedül jelent meg. Közös baráti körük is különbözött a költő Szabó Lőrinc társaságától, külön jegyzéken sorolja fel őket A huszonhatodik év Hova? című darabjában. Mégis – a szétválások ellenére – az adott huszonöt év „házasságnak... sőt életnek is elég”.

Hiszen

Huszonkétéves voltál, amikor
kezdődött, negyvenhét, hogy befejezted:
velem telt hát jobb fele életednek,

Kapcsolatuk mégis nemegyszer megszakadt, volt, amikor három évig nem is találkoztak.

Időnkint elhagytalak: összevesztünk,
s dac s gyöngeség vitt, vagy egyszerűen
kalandvágy, vagy mert az életeden
akartunk változtatni (majdnem eltűnt
ilyenkor önzés, érdek, keseregtünk,
hogy kötve tartalak!)

És ugyanez egy levél gyorsírásos fogalmazványában: „… ösztönödet, lehetőségeidet szerettem, akartam, emlékeim, tisztának éreztelek és tündöklőnek. – Hol vagy? Örökre, örökre, örökre, örökre, örökre. Mit segítene itt a halál? Csak az én halálom segítene. Ó, mi lenne ehhez a veszteséghez képest az a szenvedés, hogy egyszerűen csak nem szeretsz! Hogy mást szeretsz, megtaláltad a boldogságodat. Ennek még örülni is tudnék s meghatottan nézném, mint egy túlvilágról, az én kislányom életét. Ha tisztán, szépen, új életet kezdhetnél, hogyne hallgatna el az én önzésem, mely ez idő szerint különb, mint a másik önzetlensége?! Látni akarlak minden percben, és nem bírlak. Talán majd nagy idő múlva. Csodálkozom, hogy … és hogy most írok… Romba döntöttél valami óriásit. Így, óriásit, nem félek letörni. Miért kellett ez?… Sajnálom, hogy szenvedsz, hogyne sajnálnám. Rettenetesen szerettelek. Minden érzékiségem kétségbeesik elvesztésedre. Az érzékiségem most is kívánna, de… a világon sehová sem tudok menekülni, hiszen én tehozzád menekültem eddig. Az érzékiségem… az ezután is örülhetne neked, csakhogy én már sohasem fogok örülni. Hiányzik a másik, a fontosabb. Csak az értelmem véd és sajnál téged. Az emlék… gazdagsága juttat eszembe, kedvesem, és minden érzésemen átüt egy irtózatos fájdalom. Elhagyjalak? Biztosan az lesz a… elviselhetetlen, hogy folyton emlékeztess förtelmes tettedre, kívánlak, és nem bírlak látni többé.” (MTA Könyvtára kézirattárában, Ms 4675/145. Szabó Zoltán olvasata, a kipontozott részek olvashatatlanok.)

És közben még a lelkiismeret-furdalása is. Hiszen előzőleg a feleség barátnője volt, és éppen ennek a barátságnak köszönhette, hogy kiemelkedhetett a szűkös (anyja, majd férje melletti) otthoni környezetéből.

Azt vesztetted el, mikor rabja lettél
annak, ami bűn volt és rémület
(halálos rabja, lelkiismeret
szerinti), azt, akiért vezekeltél
és annyit menekültél, újrakezdtél:
azt, aki, mint én, szintén szenvedett,
csak másképp, őt, akit egykor gyerek-
sziveddel nálam is jobban szerettél.

Mi, hárman, a polgári házasság tipikus helyzete, amely ez esetben csak azért rombolóbb, mert a versek nyilvánosságában mind a hárman a dráma szintjén élték át:

 … Mi
hogy volt s miért, nehéz elmondani:
cselekszik a gyors gyűlölet, de mi
– utólag látom – ahogy öregedtünk,
magunkat romboltuk, míg védekeztünk,
és mindhárman mindenre ráfizettünk.

A vers általánosít, modellt teremt. A valóság elemeiből. De a valóság elemei a barátok szemében természetesen köznapiabban jelentkeznek. A költő egyik legjobb barátjának, Szegi Pálnak a felesége (Markos Erzsébet) így látta és értékelte életközelből a Mi, hárman drámáját:

„Bözsit, A huszonhatodik év főszereplőjét én nem ismertem személyesen. Annyit tudtam róla, hogy otthonukba éppen Nagyklára vezette be az egyszerű nőt. Tanította, nevelte, s V.-né utánozni igyekezett s példaképének tekintette mindenben Lőrinc feleségét. Keressék a pszichológusok e kapcsolat indító rugóit, amely itt indult s kísérte Lőrincet évtizedeken át.

S a többi? A többi nő? Palit kérdeztem sokszor bele nem nyugvó női kíváncsisággal Lőrinc számtalan kalandja felől. Ők összetartottak vers- és nőügyekben. Pali csak homályos magyarázatot adott nekem. Az egyik nő kell, mert tetszik, a másik már csak kíváncsiságból, a negyedik mert éppen ott van, az ötödik, mert ilyen még nem volt, a hatodik, mert ilyen már volt régen is, s a hetedik, és talán ez volt V.-né esete, mert: hív, vár, sürget, ír, telefonál… Pedig tudta, hogy V.-nének is voltak kalandjai, melyekről széltében-hosszában beszéltek, talán túlozva is…

Mindez a sok kaland Lőrinc számára távolról sem volt csupa öröm. Állandó lelkiismeret-furdalásban élt. Minden érzelem: parancs, az érzékiség is.”

Ebből a valóságból emelkedik a kedves alakja a látomásba, ezt a pszichológiai rejtélyt oldja fel a vers, amely a kiszolgáltatott szerelem törékeny mintájává avatja a mindennapok V.-néjét, Bözsijét, Korzáti Erzsébetet:

 – de azt sosem
tudtam felejteni, a végtelen
pillanatot, melyben egymásra leltünk,
az elsőt, a többé-sose-szünőt,
a csillaggyújtó-indító erőt,
felmentőnket minden bíró előtt,
él az, túlél az, halott kedvesem:
te lobogsz, te, maga a Szerelem, a lét teremtő idegeiben.

Ha a Mi, hárman kapcsolatból a költő a szeretőre osztja a Szerelem végtelen pillanatának megtestesítését, a feleség képében összegezi mindazt, ami felelősséget, gondot és hajszát a család, az otthon jelent a számára, no meg a háromszögből következő dráma keserűségét, a kínzó lelkiismeret-furdalást. A Házasság, a polgári életkeret így jelenik meg ebben a drámában:

Én: gazember? Amért te szenvedsz?
 Te is csak az vagy énfelém!
Önzésed izzórácsú ketrec,
 azt rázza a rab, az enyém,
az én önzésem… És ha engem éget
a börtön, kínom visszafáj tenéked,
egymást gyötri csak az „úgy rossz” s az „így jó”
két önzés vádol s két önzés a bíró.

De a dráma itt is a költői magaslat. A napi valóság egyszerűbb, köznapibb. Nem mitikus küzdelem a Házasság, de kicsinyes meg-megütközés, ahogy a Rossz férj panasza mondja el:

Elég! Elég már ez a sok panasz,
ott kint a harc, itt a könny és a dac,
hat ember eszi a kenyeremet,
minden áldott nap átkos ütközet,
háromszázhatvanöt átok az év,
tizenöt éve dolgozom… Elég!

És még egyszerűbben, ahogy egy levél végén az otthoniakkal jó ismerősnek számol be napjairól: „Otthon kis influenzák voltak, különösebb újság nincs. Lóci megtanult sakkozni, Kisklára az operákért rajong. Nagyklárára vonatkozólag: lásd karácsonykor megjelent versemet, a Rossz férj panaszá-t.” (Kardos Lászlónak, 1937. február 6.). Hát lássuk tovább a verset:

Akármi vagyok, egyéb is vagyok,
nézzétek azt! Amit nektek adok!
Hogy szívem talpalja cipőtöket,
s rab vagyok, hogy szabadok legyetek
s hogy ami jut, ami van, ami kell,
életemből mit vesz cserébe el.

A mindennapok hajszája, a társadalmi szerepnek meg felelő szinten tartandó család kötöttségei – ezeknek lesz szinte mitikus, sorsszerű szobra a feleség. Túlnőve a mindennapok esetleges jó és rossz kapcsolatain, a feleség képzete képviseli a meggyőzendő ellenfelet, de az állandó küzdelembe való beletörődést, a sorsszerűséget is:

Két gyermek sorsába kötözve
 nem tudunk elszakadni már;
ne kezdj háborút, mint a gyönge,
 kin saját gőgje bosszút áll.
Utoljára üzenem: nincs segítség,
vállald a sorsod régi rendelését…
Miért? Nem tudom. Túl sok a titok.
Bízz abban, amit magam sem tudok.

Mégis a költő társa a feleség: ő írja le, készíti elő kiadásra a műveket, neki diktálja gyorsírásos jegyzeteiből-vázlataiból leveleit, gondolatait. Íme, egy jellemző jelenet a költő-író műhelyéből: „Klára esetleg felmegy december elején két hétre a Tátrába. Nem tudom, kinek fogok akkor úgy diktálni, mint most neki… Azaz, így senkinek se fogok (ő vette észre), mert most már ágyban fekszem, éjfél van. Majdnem mindennap reggeltől ilyen sokáig kell egyfolytában dolgoznom azért a büdös pénzért.” (Kardos Lászlónak, 1933. november 16.)

Hasonlóképpen látja a már idézett barátnő, Szeginé Markos Erzsébet is: „Hogy a szerkesztőségi napi munka mellett s később a mellőzés nehéz éveiben is annyit dolgozott, annak egyik magyarázata: a felesége által megteremtett, szép, vonzó, kulturált otthon. Amit Nagyklára a legsúlyosabb körülmények közt is megteremtett számára. Azt a légkört, amiben Lőrinc alkotni tudott, s amelyben egyformán jól érezte magát az ifjú Gelléri Andor Endre s az öregedő Móricz Zsiga bácsi. A mély tisztelet és türelem a férj (az „apu”) munkája iránt. Emberi gyengéinek, fáradtságának, nyűgösségének elviselése. Kis és nagy bolondságainak, temérdek kalandjának fájdalmasan viselt megértése. Mindent csak azért, hogy létrejöhessen a »nagy mű«, hogy Lőrinc dolgozni tudjon… ez: Nagyklára életműve volt. Az otthon, a család, ez volt az a repülőgép-anyahajó, ahonnan felszállni lehetett minden szellemi és szerelmi kalandba. Belemerülni az újba s visszaszállni a megszokottba, a biztosba. (A repülőgép-anyahajó kifejezést nem ő mondta, de úgy érzem, mondhatta volna ő is.) Egy nagyon ismert versében ezt írja: Semmiért Egészen. De nem, annak a családnak ő nagyon sokat adott.”

Szabó Lőrinc házasság- és szerelem-képe tehát nem csak alkati sajátosság, és nemcsak véletlen személyi eredetű dráma. Éppen ellenkezőleg: saját magánéletéből úgy emel ki egyoldalúan mozzanatokat, hogy azok segítségével környezetének, az általa elfogadott-megítélt rendnek a személyes viszonyrendszerét felmutathassa: „Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz.”

Így teremtette meg azt a feszült drámát, amelyet az életében átélt az utólagos elemzés szándékával is.

A rendteremtés igénye fogalmaztatja a költővel újra és újra a férfi-nő viszonyról írottakat. „Férfi, légy tiszta legalább a homlokodtól fölfelé!” – mondja ki a Semmiért Egészen társaságában, abban a versben, ahol a harmincéves férfi tudatos számvetés és számadás igényét szétválasztja az ösztönélet ingereinek kitett, szinte szatírszenvedélyű életmenettől. Hiszen csak egyfajta legendát táplálnánk, ha a férfi-nő viszonyt Szabó Lőrinc életében csak a feleség és egyetlen állandó szerető kettősségében látnánk. Ez már a költő tudatos, kontrollja, viszonyai sarkítottá stilizálása. Hiszen a Tücsökzené-ben feltett kérdésre, a Mi még?-re ezt válaszolja: „Nőkből, lányokból még egy tízezer.” Nemcsak a szerető kiszolgáltatottságát követeli, nemcsak a társától kéri a Semmiért Egészen önfeladását, de ő maga is kiszolgáltatott saját örök kamasz vágyainak. A világ egészét Erósz szemüvegén át nézi. Az 1928-as versciklusa, amelyik majd csak az Összes versei-ben lát napvilágot, ennek az erotikus világszemlélésnek a példája. Nem hagyományos szerelmes versek ezek: a szeretkezés apoteózisai:

szerelmedben csak a gyönyör a hűség
 s én csak a testedben bízhatom.

Minden erre emlékezteti. Egy hasonlítás vagy közvetlen azonosítás, és az ujjak találkozása (Ujjaink), vagy a Csók, sőt a kereszt jele (Latrok) a testek Erósz által megszentelt találkozásává lényegül át. Egyszerre éli át a gyönyör eksztázisát és a leírás-bemutatás során az elgyönyörködés élvező nyugalmát (Kiránduláson). Amikor pedig összeírta A huszonhatodik év hősnőjével kapcsolatos* verseket, nem egy olyat is felsorolt, amelyben még utalásszerűen sem fedezhető fel ez a kapcsolat. Mégis, a költői tudat mélyén megvolt az erotikus, verset is szülő inger.

Erósz számára a rendszertelenség, a Kaland, mely a tenger hullámainak játékában éppúgy tetten érhető, mint egy finom szellőfuvallatban; de az elnyugvás és feloldás is, amely a Magány-a ketreceiben és börtönében kétségbeesve vergődő ember számára a pillanatba varázsolja az öröklét nyugalmát. Ezt már a Nem nyúlok hozzád, csak nézem hogy alszol című vers zárásában tudatosította:

 oly ősi nyugalommal
ölelkezünk, hogy még észre se vesszük
s máris egymásban alszunk –; igen, így
sülyedünk vissza istenbe, csak így
s ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld,
és egyszerű, mint a halál s az élet,
melynek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.

Majd az 1928-as Erotika című programversében fogalmazza újra ezt, most már nem egyetlen kapcsolatra vonatkoztatva, hanem a férfi-nő viszony állandó kívánalmaként. Itt most már nincs Te vagy Ő, itt már csak az Én van, aki a gyönyörbe felejtkezne:

Végy karjaidba, legvégső menekvés,
bűn, testi bűn, szomorúságom,
üdvösségem, nyomorúságom –
– – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – –
De most olyan légy, mint soha,
száz kézzel tudj most simogatni,
ezer hazugsággal becsapni
s bepólyázni, mint még soha,
jó hús-ágyakban, karjaidban.

Itt most már húsok önfeledtető találkozásának kielégíthetetlen kielégítettsége fogalmazódik (A homlokodtól fölfelé, 1931):

Milyen gyöngeség, hogy soha
nem volt olyan jó örömöd,
mint húsodat felejteni
más húsok ajkai között!

Elvárható-e valamiféle – ha nem is hűség, de – állandóság Erósz e megszállottjánál? Hiszen még A huszonhatodik év gyászkoszorújának készítése közben is, életét veszélyeztetve szökött ki a kórházból egy-egy újabb randevúra,* és nem egy nőismerőse állítja, hogy a szonettek egyike-másika őhozzá is szólna. De hiszen maga a költő vallott, még 1928-ban erről, a Prológus szerelmi versekhez című költeményében:

az egyik én vagyok, hiszen
fajtámat együtt érezem,
férfi fajtámat egymagamban;
de a másik száz meg ezer,
mert minden szép asszonyi állat
testében egész faja támad
s tilt vagy csalogat: ingerel
– – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – –
 
Ezért nem voltam soha hű
ezért nem vagyok soha hűtlen
– – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – –
a másikban, a századikban
mindig-mindig egyet szerettem
és mert egyiket se feledtem,
amit írtam: egynek se írtam
 
Mindegyik folytatta a többit.

Szabályos, rendszeres életmenetbe zárva, a végtelen igényével élni – Szabó Lőrinc megpróbálta. Fegyelmezte is magát, és minduntalan figyelmen kívül is hagyta ezeket a szabályokat. Ebből táplálkozott bűntudata és szertelensége, sértő szókimondása is. Szenvedett, hogy szenvedésének ürügyén a maga körül épített pokolba becsempészhesse a mennyország mulandó pillanatait. Mint ahogy életképszerűen is megfigyelte és szinte sajátjaként átélte a napi nyomorból kiváltó és a testek szerelmes találkozásával a világmindenség harmóniájába fogó önfeledt mámort (Az üdvözült lány). Vagy ahogy epigrammatikus tömörséggel ő maga megfogalmazta: Kínod: szabályok dialektikája.

 

*

 

Új lakás, feleség és szerető, és nők újra és újra, váltakozva, megszokott város, budai kirándulások, távoli utak, tücsökzenés adriai nyarak. Egy nagy reményű fiatalember berendezkedett környezetében. Fréderic Moreau célba ért. Vége az érzelmek iskolájának, jöhet a béke az ellenséges világgal. De valóban csak ennyi történt volna? Egy nyugtalan lélek talált viszonylagos nyugalomra, és kapott néha lélegzetvételnyi időt, amely alatt szétnézhetett a világban. Ami másnak megérkezés lenne, az Szabó Lőrinc számára újabb és újabb vizsgálódások kiindulópontja. „Sokhazájú boldog nyári lelked” – mondja a mosztári tücsöknek, de valójában az ő, saját sokhazájú lelke igyekszik hazáit, viszonyítási pontjait összemérni a versben. Csakhogy az ő lelkéről sohasem mondhatta el, hogy boldog, mert a „semmi sem elég” nyugtalansága hajtotta – hajtotta magánéletében, de költészetében is. A rendet kereste, amikor csak az ellenséges világ rendetlenségéről volt meggyőződve, az igazságot akarta versébe fogni, de tudta, hogy „túl kevés az egy igazság”. Megbékélni a nyugalmas mindennapokkal? Akkor inkább pokollá stilizálta élete adottságait: a robotot, a családi életet, de még az alkotást is: „Nekem már csak megbolondulnom volna stílusos.”*




Hátra Kezdőlap Előre