Szabó Lőrinc személyiséglátomása

Te meg a világ (1929–1932)

A Te meg a világ* kötetről már a kortársi kritika, majd pedig az irodalomtörténet is megállapíthatta, hogy Szabó Lőrinc költészetének egyik csúcsteljesítménye, és egyben a magyar líra kiemelkedő tájékozódási pontja. A másfél évvel későbbi Válogatott versei-vel együtt Szabó Lőrinc eddigi pályája összefoglalásának és átértékelésének készült. Mind a kötet, mind a válogatás erős szelekció, átdolgozás és tudatos szerkesztés eredménye. De ezt a szintézist megelőzte az a két, két és fél éves periódus, mely (1929 végétől 1932-ig, a kötet összeállításáig tartva) előkészíti azokat a szempontokat, melyek szerint hozzákezdhet a válogatáshoz és az egyes versek esetenkénti átdolgozásához.

Egy hosszú-hosszú éve már,
valami titkos akarat
kivette fáradt húsomat
férges kezeidből, Halál

– írja 1930 áprilisában a később Tóth Árpád emlékének ajánlott Árnyék című versében (Pesti Napló, április 20.), és ha a költeményen érződik is, hogy inkább a meditáció számára elképzelt szituációra, az élő és halott „személy” szembesítésére épül, mégis Szabó Lőrinc pályáján is mérföldkövet jelöl ez az időpont. A sátán műremekei-t követő évek a korábbi társadalmi lázadás felszámolásának, a költő elbizonytalanodásának, de új témák, vizsgálódási szempontok keresésének időszaka is. Ha a korábbi kötetei szériajellegűek, megtalálható bennük a verseket szervező közös vonás, az 1927–28-ban írott versek jellemzője a különbözés: témában, stílusban, de világképben is egymástól különböző verseket ír egymás szomszédságában, egyazon időszakon belül is. Ez összekuszálódott évekből pályaívet nem, csak tendenciákat mutathattunk fel.* Ezek értékét majd csak a további pályakép bizonyíthatja, szinte minden későbbi kötetében felhasznál jó néhány szempontot (és konkréten több tucat verset is). Ez egymástól elütő, többfelé vezető utak lehetőségét magában rejtő (hogy kedvenc szavával éljek) csírákat 1928-ban, a korábban szokásos kétéves periódus végén nem tudta egyetlen kötetté összeállítani.

1

1929 végétől, amikor azután megindul az új versek sorozata, Szabó Lőrincnek el kellett végeznie korábbi költészete felülvizsgálását, és az új költői tematikának megfelelő világkép és verstípus magalkotását. Nem kevesebbet vállal ez évek során költészete feladatául, mint az ember helyének, a személyiség megvalósulási lehetőségének vizsgálatát. Abban a történelmi helyzetben, amikor a polgári világ kimerítette a történelme során kínálkozó progresszív szereplehetőségeket, létezéséhez mindinkább a szerepek visszavételére, a parancsoknak kiszolgáltatott, egyéniségüket megtagadó tömeg-ember alakítására van szüksége. Szabó Lőrinc költészetében arra törekszik, hogy tudomásul vegye ezt a lemeztelenedést, a szereplehetőségek megszűnését, és mégis megtartsa a személyiség megvalósításának igényét. Szabó Lőrincnél ez a lehetetlen megkísértése, mert nem választja szét időben kora történelmi adottságát és a személyiség-megvalósítás tervét. Nem tesz különbséget a polgári jelen és az azt felváltó, megváltoztató, újfajta lehetőségeket ígérő jövő között, hanem a valóságelemzés eredményét és a benne lehetetlenülő, mégis vágyott lehetőségeket egyazon jelen időben szembesíti egymással. Így versében két szemlélet szembesül: a kiteljesedni akaró lázadó és ennek kudarcait figyelő, szkeptikus elemző. A személyiség épp ebben az egymásnak feszülő, egymást ellenpontozó, de ki is egészítő dialógusban fogalmazódik meg – a társadalomban való önmegvalósítás helyett a tudatban, látomás formájában.

E dialógus az önmegszólító versforma egy sajátos válfaját hozza létre*, melyben a költő egyenlő eséllyel hagyja szóhoz jutni az önmegvalósításra törekvő és az ennek lehetetlenségét konstatáló szólamot. A két szólam ugyan akkor nem zárja ki egymást, nem poláris ellentétükben ragadja meg őket: ezek ugyanis feladataikat két, egymást nem metsző síkban oldják meg. Az egyik cselekvő jellegű: a vágyak síkján jelentkezik, és teljesíti önmagát, szerepeket vesz fel, és lázad a külvilág nyomása ellen; a másik szemlélődő jellegű: a külvilág öröknek látott szövevényének tudomásulvételében, a tehetetlenségben teljesül ki, szkeptikusan beletörődik a változtathatatlanba. Nevezzük az egyik szólamot az aktor-énak, a másikat a néző-ének, mindkettő azonos eséllyel van jelen e versekben, a tudatban lezajló „tükörszínjáték” egyformán szükséges szereplői ők. E kettő feszültségéből adódó „tükörszínjáték” versbeli megjelenési formája Szabó Lőrinc személyiséglátomása.

Hogyan következik be a Szabó Lőrinc-versnek ez az átrendeződése? Van-e előzménye korábbi verseiben ennek a verstípusnak? Az egyes részelemek, a vers különböző kiteljesedési síkjai visszavezethetők-e korábbi eredményekhez? Ez a változás, mely a Szabó Lőrinc-i költészet elemeinek átrendeződését, újabb szemléleti szkéma szerinti csoportosítását jelenti, megmagyarázható költészete fejlődésének belső törvényszerűségével is. Ugyanakkor ez a belső fejlődés olyan általános érvényű líra-fejlődéstörténeti alakulást is reprezentál, mely ezt a változást rokonítja az európai lírában egyidejűleg jelentkező, a költői irányzatok önkontrolljából fakadó törekvésekkel. A polgári világban való szerepvállalás lehetetlenüléséből fakad ez az önkontroll, mely egyként kimutatja a polgári liberális ideálrendszer tarthatatlanságát (Eliot, Pound), valamint az avantgardista lázadás további céltalanságát (Neue Sachlichkeit). A korábbi George- és Babits-tanítvány Szabó Lőrinc éppúgy rákényszerül tehát a korábbi ideálok felülvizsgálására, mint a későbbi expresszionista lázadó.

Az erre az egyszerre önvizsgálatra és felülvizsgálatra alkalmas verstípust Szabó Lőrinc is ezekben az években, 1929 végétől kezdődően dolgozza ki. E verstípus születésének, tudatosodásának pillanatát dokumentálja egyik, kötetbe fel nem vett verse, a Találkozás (Pesti Napló, 1930. január 26.).

Menekűlsz, és nincs kegyelem,
menekűlsz valami elől,
– te tudod, mi a bűnöd!
Lelkednek vére melegen
ömlik s borzadva tűröd:
„Ments meg, ész, álarc, fegyelem!”

A korábbi versnek célja volt, iránya, elmozdult a bevezetőben kijelölt kiindulástól – legalábbis a költő vágyában benne volt a kimozdulás hazárd reménye. Ez a sodró erejű mozgás ennek a versnek is az indítása. A következő vers szakmozaik azután lefogja ezt az elszáguldást, de egyúttal a menekülő mozgást is megtartja még. Mégpedig egy új szemléleti szempont alkalmazásával lassítja meg a vers menetet: megszünteti a külső és belső világ korábbi kettősségét. A külső világtól lehet menekülni, de ha a dráma áttevődik a belső világba, önmagunk elől lehetetlenné válik a menekülés: bennünk épül, lépésről lépésre haladva a terep, amelyen végig kell mennünk, megfigyelés alatt tartva saját magunkat.

Lennél vidám, könnyű, igaz,
de ucca vagy, bús bűntanya,
teli detektívekkel,
s mégy bátran, mert ha megriadsz,
hátad mögött már ott a fegyver
s a kiáltás, hogy te vagy az!

Ezzel felvázolta azt a vershelyzetet, melyben elkezdődhet a tudat színjátéka. Megvan a terep, a belső végtelen, melynek kísérleti laboratóriumában motívumokként idézheti a külvilág (a társadalom, a természet, a biológiai létezés) elemeit, hogy ezekből a viszonyítások különböző erőtereit állítsa elő. Ezekbe az erőterekbe állítja azután az embert – a megszólítottat, a rendszerint egyes szám második személyt –, akinek vonásait a saját magán megfigyelt tulajdonságokból, biográfiai és biológiai adatokból állította össze, éppen ezért meg is szólíthatja, mint önmagát:

Itt állsz mellettem, – bántalak?
Tudod: nem szabad félni! Miért?
S Mitől? fénylik szemedben,
de belül máris omlanak
s nőnek eszeveszetten
a rejtő kártyavárfalak:

Ez az ember ágál, él, szenved, rejtekezik és vetkezik az ezután írt versekben, attól függően, hogy milyen szituációba kerül, milyen viszonyok kiszemelt áldozataként idéződik a versbe. Neki kell magára vállalnia egy-egy szerepet, azt végigjátszani ad abszurdum vive lehetőségeit: így lehet mérni egyúttal az általa képviselt magatartásformákat és az azokat kialakító és meghatározó viszonyok erőterét. Ő a vers aktora, akinek produkcióját vizsgálja és méri egy viszonyító szem – a megszólító –, a néző:

 

falak és szavak, takaró
kínok rejtettebb kínokon,
páncélok titkaidra,
szégyenre, szenvedélyre, – s óh
tudod, mind gyönge, mintha
csak üveg volna, áruló,
 
törékeny kártya, mely megett
akvárium lakóiként
teregetik ki vérző
kínban féreg-életüket
a néző
előtt a csupasz idegek.

Korábban a Szabó Lőrinc-versben a költő, a vers írója hol lelkesen együtt száguldott a versben ünnepelt lehetőségekkel (Fény, fény, fény), hol néptribunusi pózban szónokolt a társadalmi korlátozások, igazságtalan arányok ellen (A sátán műremekei). A témákkal való ilyen jellegű érzelmi együtt mozgás ezekben a versekben megszűnik. Megfigyelhetjük tehát, hogy Szabó Lőrincnek a húszas években kialakított verstípusa a mostani versegész egyetlen részletévé, partikulájává osztódik, az egyik verssík, az aktor ténykedésének kifejezőjévé. A verstémával érzelmileg és biográfiailag azonosuló, a külvilág korlátai ellen lázadó költői sík e mostani versnek csak egyik komponense, mely az aktor szereplésében testesül meg, és amelyet kiegészít a vers másik síkja, melyben a néző vizsgálódásai zajlanak.

A felgyűlt tapasztalatanyag feldolgozására a közvetlen érzelmi reagálás és kommentálás kevésnek bizonyult, és megjelent – már az 1928-29-ben írt versekben – az akkor még csak látványt és tényeket gyűjtögető, hatásuk alatt sajátos válaszvilágot alakítani akaró néző. Eredetileg csak kényszerből született, az elbizonytalanodás, a témák és tendenciák közötti botladozás, az egy-egy területen ismeretlen mélységekbe való túl gyors bevilágítás okozta ijedség, visszahőkölés határozta meg versbéli szerepkörét. Eredetileg érzelmi reagálás, ijedt távolságtartás volt ez. Erre a nézőre utal vissza a „riadt tekintet” (Találkozás), erre, aki „egy öngyilkos istennel” a szívében járt témái között (Szerelem és rongyos állatok, 1927.), és „riadtan nézi”, amint „kísértetek járnak az anyagban” (Materializmus, 1928), és aki visszatekintve végül is így összegezi egy szintén kiadatlan versben mindazt, ami riadalmát okozza már évek óta (Jaj; Pesti Napló, 1930. március 18.):

Látva, rémülten és bután,
hogy jár a roppant gépezet,
amely megöli létedet,
és annyi csalódás után,
 
Rablás, Terror, Bűn, Vér, Hazugság
s a világ többi ős Hatalma
előtt, melynek szörny keze-talpa
szabja az élet örök útját:

 

Mindezzel magától értetődően jut el gondolatmenete befejezéséhez, mely a következő terzina kezdetén egy kérdésben fogalmazódik meg: „Költő élsz még? –” És erre a kérdésre rímel az Árnyék című versből már idézett Halál, a férges kezeivel, és rímel a majd egyéves hallgatás, a költő tetszhalála. Természetes ez a következtetés, mert amit az előző évek tapasztalataiból felhalmozott, az mind ellene mond költő léte eddigi feladatának és létfeltételének.

Költészete eddigi meghatározó létformájának a lázadást láttuk, értve ezen azt a költői magatartást, mellyel a külvilág egyes partikuláris tényei ellen szegül verseiben (terror, szegénység, pénz, személyes kötöttségek stb.). Követhető volt mindaddig ez az út, míg a tényeket szétválasztva és önmagukban fogta fel, és kezdte ki verseiben, illetőleg versei szériájában. Mihelyt azonban ezek a tények rendszerré álltak össze, verseiben nem egyedenként jelennek meg, hanem világlátomás formájában fonják körül – feleslegessé válik az állandóan ismétlődő egyedi jellegű összecsapás, értelmetlenné lesz a lázadás mint meghatározó költői magatartásforma. Éppen az előbb idézett szonett az, amelyben először kísérli összegezni a viszonyok rendszerét, és szembesíteni ez új látomásrendet korábbi költői létformájával: „roppant gépezetű”-nek látja a világot, mely „megöli létedet” és melynek szörnymechanizmusa „szabja az élet örök útját”. Tehát minden ki van szabva, változtathatatlan-pontosan. Minden dolog determinált itt is, mint József Attilánál, de míg ő a változás dialektikáját is belekalkulálja ebbe a determináltságba (Eszmélet), Szabó Lőrincnél épp a változatlanság, a természet és társadalom örökegy azonos ismétlődése jelenti a „roppant gépezet” működését. És ez a változatlan világlátomás válik mértékké, melyhez kell viszonyítania költői feladatát is. Mérekezés ez és mérkőzés is egyben, melyben a felgyűlt és minőségileg magasabb szinten elrendezett tapasztalatanyaghoz méri az eddigi feldolgozási módszerét. Ezúttal, az idézett Jaj című versben ez még sikertelenséggel zárul. Amennyire előrelépés a szonett eleje a témamegjelölésben, annyira a téma alatt marad a folytatásban:

 

 – Élek, de csak
hogy hirdessem undoromat:
kár volt minden mozdulatért.
 
Jaj a kezdetnél, jaj a célnál,
jaj annak, aki nem remél már
s jaj annak, aki még remél!

 

Itt még a régi nyelven beszél, a világlátomásra csak érzelmi fellángolással válaszol: undorát hirdeti. A teljes képből egyetlen részletet ragad ki („csalódás”), melyre ráépítheti még ezt a közvetlen érzelmi választ. Így ebben a versben jut el a korábbi verstípus tarthatatlanságának felismeréséhez. A vers két része, két különböző verstípus felé mutat: a korábbi versekre emlékeztető reflexív rész alkalmatlannak mutatkozik az új igényekkel jelentkező első rész kihívásának megválaszolására. Az első rész már a keretek, a „ketrec” örökérvényű, azonos mechanizmus szerint önmagát állandóan megújító, legyőzhetetlen és kijátszhatatlan víziója, a folytatás ez adott keretekből reménytelenül kitörni akaró hagyományos lázadás egyetlen gesztussá deformált változata.

Az így jelentkező, a verset itt is így megbénító és megkötő kettősséget csak ezután teszi az új verstípus alkotó elemévé azzal, hogy a világ-összefüggések között törötten vergődő lázadót meghatározóból egyik részletté, alkatrésszé osztja be. A lázadó, aki képtelen volt már kommentálni az összeálló világlátomást, a versben szituációba kerül: megfigyelőből megfigyelt lesz, aki eljátssza társadalmi és biológiai szerepeit az általa érthetetlen világban. A lázadónak aktorrá szituálása, és a néző megfigyelő feladatának világossá válása a Győztes vereség című szonettben zajlik le (Pesti Napló, 1930. április 6.).

 harcoltam eddig,
de most békét kötök veled,

A korábbi ellentmondásokban nem pusztult el, föléjük emelkedett; vergődő önmagát kiszolgáltatja a kísérletnek:

átadom dúlt életemet,
égesd, szabdald, rombold, ha tetszik.

Már nemcsak a változóval, az elbukóval vállal közösséget, hanem az örök változatlan keretek partnereként figyeli is az eseményeket, törvények beteljesülését. Ezzel e verstípus mindkét síkja önállósultan, egyenrangúan megfogalmazva szerepelhet versében:

hát most munkádat figyelem,
 
féreg, operatőr, aki
lelkemben sohasem pihensz:
rombolsz, de nem fájsz: – érdekelsz!

Így megteremtett egy olyan viszonyítási rendszert, melyben a meghatározó a külvilág, az a tapasztalatokból összegyűjtött látomásrendszer, amelyet költészetében Szabó Lőrinc 1930-ra már felépített. Valóban csak ezt, a „keretek” emberre gyakorolt hatását akarta volna figyelemmel követni, vagy pedig felül tudott emelkedni e mechanikus, egy irányban ható ellentétrendszeren, és elérte ez évek verseiben maga elé tűzött nagy költői feladatot, a személyiség-megvalósítást? A felülemelkedést végrehajtotta: a külső viszonyok emberre ható rendszerének leírását alárendelte a személyiség-megvalósítás kísérletének. Mégis félmegoldáshoz jutott el: a személyiség-megvalósítás külső és belső meghatározóinak pontos mérlegelése, az objektív valóságból való következtetése helyett a szubjektum igényét, elméleti sokesélyűségét emelte meghatározóvá. Ezáltal egyszerre létezik e versekben egy mechanikus materialistán felfogott és tükrözött tapasztalati valóság, és e valóságot is relatívvá átváltoztató, a dialektikával operáló szubjektív idealista kreatív rendteremtési, személyiség-megvalósítási igény. Így születik meg Szabó Lőrinc ez évekbeli lírai termésében végül a személyiség-megvalósítás helyett a magányos szubjektum által alakított személyiséglátomás (Embertelen; Magyarország, 1931. december 15.):

s számodra végül az egész
világból semmi sem marad, csak
tükörszínjátéka agyadnak,
mely hallgat és befelé néz.

Az e cél elérésének igényét már e versek nyitányában jelzi, ahol a verset záró poén szokatlan nyelvtani megoldása épp e szubjektív személyiségcentrikus, a világot is magába gyűjtő szintézisre céloz: „ismersz magadat” (Találkozás) ; az eredményt azután az e tárgyú verseket összegyűjtő, 1932-es kötetcímben tudatosítja: Te meg a világ. Nem a szétválasztás, de az összeadás, összefogás, kölcsönhatás jelzése ez, a versek sajátos dialektikájáé, mely ha formálisan egy hagyományos antinómiát is magában foglal, lényegében az új eredmény megfogalmazását jelzi.

Az antinómia a hagyományos statikus keret, a kiindulásként is tudott végeredmény és a mégis újat remélő, a kereteken kifogni akaró kísérletező kedv között feszül. A XIX. század polgári világképe ez, mely a maga poláris ellentétét, vagy-vagyos képletét annyiféle variációban ismételte: Lucifer kiábrándító bizonyossága, és Ádám „de ha mégis” reménye tagadta így egymást. Ez a kíváncsiság az, amely a hasonló eredménnyel végigvezetett versek után a következő vers kísérletéhez is biztosítja az ihletet. Mert ha a tehetetlen néző „folyton csalódva” marad is a versek végén, a meg-megújuló kísérletek során olyan helyzeteket figyelhet meg, melyek az ember viszonylatainak még eddig ismeretlen területeit világítják meg, fedeztetik fel vele.

Ezt a kíváncsiságot Szabó Lőrinc a „lélek szent éhé”-nek nevezi, és verscímbe is emelve (Kíváncsiság; Nyugat, 1930.) keresi helyét költői világa két síkjában. A kettő között találja meg:

hit fölött és kétely alatt
istent akaró ateista.

illetőleg a kettő örök harcából eredezteti:

Kíváncsiság, éhség, kísérlet,
te vagy bennem a hit, az élet,
amely mindig új útra indul,
 
mert folyton csalódva sem hiszi,
hogy ne volna még valami
érdemes minden eddigin túl.

Rá is érvényes a nagy szkeptikusok és pesszimisták ismeretelméleti paradoxona: – a változtathatatlanságot hirdetik, és közben a legjelentősebb felfedezők közé emelkednek. Ennyiben tehát a múlt századi polgári világképet tükröző, az antinómiákat végül is feloldatlanul hagyó, azokból legfeljebb mellékutakon kilépő dialektika folytatója is lehetne. És magasabb szintű megismétlője saját korábbi, a Föld, erdő, isten cikluskötetben kialakított verstípusának. Ott előre tudtuk, hogy a költemény hőse védetten távozik a versből, nem történhet vele semmi őt megváltoztató: azaz, a nyakazás ezúttal is elmaradt; hisz elbeszélőként (mint Ádám álmodóként), ő maga emelkedett a vers elején már a cselekmény fölé, azt ezzel a fordulattal eleve a múltba, a túléltség helyzetébe utalva. Szabó Lőrinc mostanra épp ezt az elbeszélő formát és az időkülönbséget tünteti el, ezzel új elemzőformát teremt, új lehetőségeket szabadít fel. Korábban az elbeszélő és cselekvő azonos volt, a cselekmény elbeszélésének és lezajlásának viszont különbözött az idősíkja; a mostani versben az aktor és néző kettősségének megteremtésével kiküszöböli az időbeli különbségtevés kényszerét. Itt egyszerre folyik a versben a küzdelem, és kíséri ezt figyelmével a néző, aki tudja, hogy úgyis hiába minden. Mégis épp a lázadó és szkeptikus szólamok egyszerre való jelenléte teszi lehetővé a hagyományos antinómia feloldását. Megszűnik az egyetlen személyben, de különböző időben jelentkező lehetőségek egymást kizáró választási kényszere. Így minden esély és minden lehetetlenülés egyszerre van jelen a versben, mint az egyetlen, oszthatatlan személyiség létállapotának meghatározója. Sajátos dialektika ölt testet az így megszülető relativizmusban, mely a vers egyetlen, egymást ellenpontozó elemét, partikuláját sem engedi kizárólagos vezérszólammá válni: feszültséget teremt közöttük, meghagyva esélyeiket.

Ezáltal olyan költői eredményt hozott létre Szabó Lőrinc a Te meg a világ kötetben, melyben egyrészt a tapasztalatokból alakított világlátomást kiegészítette az e keretben különböző alakban helyét kereső ember létformáinak vizsgálatával, másrészt az így megismert objektív szövevényrendet a költői vizsgálat célja tekintetében alá is rendelte a szubjektív önmegvalósítás igényének. A Te és a Világ a költészet történetében olyannyira közkeletű és hagyományos szétválasztása helyett olyan személyiséglátomást teremtett, melyben a külső keretek, a cselekvő akarat és a szemlélő elemzés egymást kiegészítő egységben összemunkálhatnak. E személyiséglátomás sajátos helyét, jellegét az objektív valóság elemzésére alapozott vizsgálódás, és az ebből következő kilátástalanságot ellenpontozó, az esélyeket meghagyó relativista szubjektív rendteremtés közötti feszültség adja. Eljut annak felismeréséig, hogy az adott társadalmi struktúrában az egyénnek nincs meg a személyiség-megvalósítás perspektívája, de ezt a helyzetet örök rendként fogja fel, melyet azután ellenpontoz az Egyes önmegvalósítási terveivel. Ebben az állandó, egyszerre jelenlevő lehetetlenülési tapasztalatban és ismét megszólaltatott megvalósulási vágyban érzi megfogalmazhatónak az embert – a polgári rend szerep-lehetőségei illúzióinak elvesztése ellenére a polgári rendben a helyét kereső embert.

Miután ezekben a versekben megszünteti a partikuláris tények és az ellenük lázadó költő ellentétének, perelésének az egész versre való kiterjeszkedését, újfajta, magasabb szintű verstematika kidolgozása vált szükségessé. A korábbi partikuláris tények helyett az embert körülvevő és szabályozó, társadalmi és biológiai létét meghatározó „szövevény”-rendszer látomását építi fel. Ebben van segítségére a Russell által kínált ismeretelméleti módszer,* mely a valóságot, mint a megfigyelőben összeálló viszonylatokat szemléli, és épp ezért a tapasztalatszerzés egyik módjaként az önmegfigyelést ajánlja. Ezáltal kétarcú ihletőnek bizonyul ez a hatás. Egyrészt a valóság objektív adatainak tiszteletbentartására készti a költőt, másrészt ahhoz segíti, hogy ez adatokból önmaga meghatározására egy szubjektív érvényű látomást alkothasson.

Az ekkori Szabó Lőrinc-versben a külső és belső világ mint az embert meghatározó viszonyok együttese jelenik meg, a vers nézője pedig épp azt kíséri figyelemmel, ahogy e viszonyok rendszerére a kísérleti áldozat, az aktor reagál. Így különbözteti meg a szövevényrendszert (mely „között” egzisztál a létezés), az ember erre válaszoló reagálását („útján”) és a megfigyelőt („emeld magasra… lámpádat”)*.

„Nélkülözések, Munka s a Halál
nagy tényei között s a Félelem
gonosz útján emeld magasra már
becsületes lámpádat, ÉRTELEM!”

A nagybetűs kiemelések a Szabó Lőrinc-i személyiség látomás viszonyítási pontjai: a partikuláris tényekből kiszűrt és rendszerbe fogott őstények, metafizikussá rögzült ősképek, imagók és egyben erők, mozgatók, melyek létrehozzák azt az erőteret, amelyben a személyiség megvalósulási kísérlete folyik. Közöttük a költő találhat logikai-sorrendi különbséget (okként találva a Nélkülözések, Munka és Halál „nagy tényei”-t, okozatként pedig az általuk kiváltott Félelem útját; ítéletalkotóként efölé emeli az ÉRTELEM lámpáját), de időbeli megkülönböztetést már nem alkalmaz („között… útján… emeld fel”), ezzel egymáshoz köti, csak egymásban megvalósulónak látja a szövevényrendszert.

Ugyanakkor kitérőként megjegyezhetjük, hogy e versrészlet első fogalmazása idején e rendszer tagjai között értékbeli különbséget tesz: számára a néző intellektuális szintjének megtalálása létfontosságú a költészetében felhalmozódott tapasztalati anyag feldolgozásához. Ez eredményen érzett örömében az e néző tevékenységét jelző teljes szó nagybetűs szedésével, és megszólításos változatának címbe emelésével tüntet: ÉRTELEM! Ekkor még a versszituáció kidolgozását, a részletek arányítását, egy máshoz viszonyítását tartja elsőrendű feladatának, és ennek jobbára formális eszközökkel igyekszik hangsúlyt adni. Az elemzés megtalált új módszere hatott rá először, és nem felhasználásának eredménye: a személyiséglátomás elérése. A kötetbe azután már változott címen,* a fogalmak közötti tipográfiai különbségtevés nélkül került e versszak. És ekkor derül ki, hogy az értékkülönbség jelzése mégis, e formális erőszakoltság elhagyása után is megmarad, hiszen benne foglaltatott már az eredeti fogalmazásban is: a külső-belső viszonyok tulajdonképpen önmagukban létező, változatlan zárt egészet alkotnak („között” és „útján”), de tudatosodásukhoz, a bennük kifejezett viszonyok személyiséget alakító felfogásához külön, igével jelzett cselekvés kell: „emeld fel”. Ez már nem létkategória, de etikai kategória, mely választást eredményez (vagy felemeli, vagy nem), amely egyúttal e versek szervező szempontja is. 1930 elején ez előtt a választás előtt állott a Szabó Lőrinc-i líra: vagy sikerül a néző intellektust versébe iktatni, vagy e költészet partikuláris perlekedéssé, esetleg zavaros döbbenetek sorává forgácsolódik, sőt erős önkritika esetén meg is szűnik. De ez az etikai mozzanat nem függetlenedhet, meghatározott szövevényrendszerben következhet csak be: „között”, „útján”. Csak ezt az így adott rendet világíthatja be az Értelem lámpájával.

2

Először vizsgáljuk meg, mit jelentett Szabó Lőrinc számára a külső világ, a „Nélkülözések, Munka” világa. Hagyományosabb, a húszas évekből örökölt, konkrétabban a partikuláris tényekhez kötődő, a kapitalizmus klasszikus korszakából datálódó terminológiájával így fogalmaz (A bolond kezei közt; Pesti Napló, 1930, november I.):

Megrohan a
gond, perceimen
osztozni, s a munka s a pénz
százkezű gyötrelem

általánosítóbban, a személyiség-veszélyeztetettség megérzésének modern szintjén, modern tartalmú látomássá emelve pedig így (Jégeső; Pesti Napló, 1931. február 22.):

Mert rámtapostál, vak Erő,
Hatalom, Butaság,
Tömeg;

Ami mindkét idézetben azonos, és különbözik a húszas évek képletétől: a külvilág agresszivitása, mely maga alá gyűri az egyes embert. Már nem statikus-állandó, hanem fokozódó erejű, a kiteljesedés felé törekvő: megrohan, rám tapos. Ha pedig ezt a küzdelmet a szinte romantikus magaslatba emelve látja is egy-egy pillanatra, ha úgy érzi, hogy nemcsak az egyén, de az egyént is magáénak érző közösség sorsának nagy kérdései jelentik a tétet, hamar ki kell ábrándulnia. Ha a partikuláris perlekedés idején, A sátán műremekei-ben, ahol sokak nevében-érdekében beszélve még értelmét találhatta a fenség magaslati levegőjének, a vörösmartyas csodálkozó-borzongásnak, most csak azért idézi versébe ezt, hogy lehetetlenítse:

 parancsok
s tények csatáznak
istentelen;

Még le sem írja e képet, máris idézőjelbe teszi a néző figyelmeztetése: „De vigyázz:” És a folytatásban épp azt jelenti, hogy mire vigyázzon, mire figyelve ne engedje magát megtéveszteni ez anakronisztikussá vált szemlélettől:

vannak bitangok,
s mégy halni, másnak
hogy haszna legyen!

Ezzel átlendül a szöveg a sloganba, mely e közhelyes, az embert önmaga értelmetlen áldozatul dobására buzdító világ jellemzője lesz. Így lesz közhellyé, hazugsággá a patetikus-romantikus, a külvilágban-lét értelmét hirdető fogalmazás; és a valóság igazi láttatója a közhely, a jelszó. Ezeket pedig a költő groteszkül úgy csoportosítja, hogy egymást leleplezzék, felfedjék az embert manipuláló jellegüket. (Közbevetőleg megjegyezhetjük, hogy Szabó Lőrinc ezt a módszert egyszer már alkalmazta az 1925-ös versekben, ahol épp az izolált én világranövő álmában csalódva, expresszionista vízióit váltogatta kupié-dallal, újságcímbombaszttal: Szétlőtték a páncélvonatot, Újsághírben a végtelen.)*

Így szerkeszti meg azt a képletet, melyben épp a sloganok segítségével vezeti le azt a folyamatot, melyben lehetetlenülnek, „ritka vágy”-gyá degradálódnak a művészetet (és ezen keresztül a költői személyiséget) korábban meghatározó kategóriák (Gyermek és bolond; Nyugat, 1929):

Nagy a világ s láttuk elégszer:
szépség s igazság ritka vágy,
győz a tömeg s a butaság,
ahogy a tömegen a kényszer.

A költő így, épp a saját munkáját, a költészetet meghatározó kategóriák (esztétikai: „szép”; és ismeretelméleti etikai: „igaz”) kényszerű kikapcsolásával érti meg speciális társadalmi szerepe lehetetlenülését. És ezt a felismerést máris általánosítja: az egyéniség kiválásának, a személyiséget meghatározó egyedi szerepek megtalálásának lehetőségét veszítette el az ember. Helyette az agresszív lehengerlés marad: győz a kényszer. Hogyan győzhet ez a kényszer? Ha már csak egyéni szerepüket vesztett emberek tömegével kerül szembe: azaz, ha a személyes kiteljesülésű emberek közössége helyett a tömeg gyűjti és a közös butaság, az egyéni szereptelenség jellemzi az embereket.

De Szabó Lőrinc még ennél a képletnél sem áll meg. Már az eddigi szövegek közül is ki-kibukott a kényszerek agresszív kiteljesedésének képe. Több és más ez, mint az előbbi szöveg panaszkodó, a Heidegger által megláttatott szerepvesztésre, a man-ban való feloldódás kényszerére rímelő, a vers többi részében pedig ellenpontként a gyermek és bolond magányos önmegvalósításába menekülő következtetése. Konkrét fenyegetettség ez, mely felborítással fenyegeti a kor, a küzdő és a szemlélő egyensúlyozására épített látomásrendet. A külső erők a belső életbe, barlanglétünkbe is beleszólnak. Nemcsak a hagyományos kényszerek ezek, de győztes parancsok, melyek kardként kutatják át magányunk. Ezek a parancsok már nemcsak erőteret jelentenek, de belénk hatolnak, megsemmisíthetnek bennünket (Politika, 1931):

Mit, szépség?! Háború jön újra,
háború mindig: tenni kell!
egy perc és áruló leszel,
vagy az se, csak egy buta hulla.
Már itt a szörnyeteg. Utálod?
Vele, vagy ellene! Magányod
barlangját kard kutatja át.
 
Lemondás? Nincs! Az üldöző
nem mond le rólad! s a jövő
azé lesz, aki bestiább.

Szabó Lőrincnek ez a felfedezése új jelenség költészetében, villámfényével kivilágít óvatos egyensúlyozásra épített személyiséglátomásából is. Az egyensúly a világ változatlanságát tételezte fel, a rossz konszolidált rendszerét. Ez a kitekintés az egyensúlybomlást jelzi, amikor megszűnnek a manipulációs kényszerek, és helyükbe lép a nyílt erőszak, amikor az embert többé már nemcsak féken tartani akarják, de éppen hogy bestiává, illetőleg áldozattá kergetik a nyílt parancsok. Összevetve korával, a harmincas évek elejével, ez a felismerése van olyan jelentőségű, mint volt a húszas években a „világ kapitányairól” és a kizsákmányolás mechanizmusáról alkotott látomása. De ezután megismétlődik az a Szabó Lőrinc-i paradoxon, melynek tanúi voltunk a húszas években is: legtöbb kortársánál világosabban felfigyelt a társadalmi veszélyekre, majd hátat fordított nekik, beletörődött megváltoztathatatlanságukba, sőt – a „gonosz” ellen bár – de elismerte, hogy kellenek a gonosz fegyverei. Most is pontosan leírja az ember nyílt kiszolgáltatottságának vízióját, majd hátraarcot csinál, mintha nem is ezt vette volna észre.

Hogyan hajtja ezt végre? Úgy, hogy a társadalmi tendenciaként jelentkező jelenséget filozófiai-ismeretelméleti síkon appercipiálja. Az ember e nyílt kiszolgáltatottságát, sőt fizikai létében való veszélyeztetettségét, melyre ráérzett, nem az akkor már mindinkább konkrét társadalmi erőktől eredezteti, hanem metafizikusan szemléli mint az ember a külvilággal szemben levő állandó viszonyát. A „viszonylatok”, melyeket Russelltől tanult, így a konkrét terror-erők helyébe lépnek, nem politikai állásfoglalásra van szüksége, hogy e hatásokat legyőzze, hanem bezárkózásra és állandó belső egyensúlyozásra. Így áll elő az a paradoxon, hogy a harmincas évek elején, amikor a csalódás másokban a lázadást, sőt a nyílt politikai ellenállást váltja ki, a korábbi lázadó Szabó Lőrinc, aki most is felfigyel a veszélyekre, épp a magányt, a cselekvésen kívüliséget választja (Gyanakvás; Pesti Napló, 1930. augusztus 3.).

s a tett kívül van rajtad, és
 
kedv, hit s a többi odakint
oly idegen neked ma, mint
egy mesterséges tévedés.

Vizsgálódási terepe és szempontjai megmaradnak így a német egzisztencializmus szintjén, a személyiség sorsát a konszolidált manipulálás, a technikai és társadalmi kiszolgáltatottság békés körülményei között vizsgálja, és ezt változtathatatlan, de fokozatosan kiteljesedő folyamatnak fogja fel. Erre a szintre lép vissza, amikor a közösségben való tevékenykedés, a pártállás szerepének vállalását latolgatja (A párt válaszol; Pesti Napló, 1931. március 29.). Egyik oldalon a magára maradást választó ember („Most mégis itt vagy csupaszon”) képe, a másik oldalon az ellenszer, „hogy ne légy csupaszon”. Ez az ellenszer a pártvállalás. A párt elmondja magáról: „De tett vagyok”, így a vele azonosulással abba a világba léphetne vissza, ahol a tett nincs kívül rajta. Meg is kapja a felszólítást:

Az a megváltó, aki használ!
Te nem mozdulsz? nem is akarsz már
segíteni a barmokon?

– és fenyegetést a kívülmaradás esetére: „Vigyázz! Készítem ostorom.” De ki ez a kívül maradó?

mert gyenge vagy a hitre, tettre,
mert nem figyelsz az emberekre,
mert érdektelen vagy, beteg vagy,
mert igazság vagy, szörnyeteg vagy,
s számodra nem lesz irgalom!

És itt, e jellemzésben már csírájában benne van a vers későbbi változata. Ez még a menekülő magányos elkülönülésének és a másokért munkálkodó közös tevékenykedésnek ellentétét adja; az már a hamis illúzióktól „meztelen” Egyes igazságának, és az Egyest kiszolgáltatottá tevő, számára csak parancsokat közvetítő csoportosulásnak ellenkező előjelű ellentétét tételezi:

De nekem semmi az igazság:
járom a nagyobb érdek útját.

– mondatja a párttal azon a helyen, ahol előbb a tettel azonosította. Így már az Egyes nem menekülésből, de etikai igényből vállalja a „meztelenséget”, mely az „igazság” hordozója. Ezzel a pártot (és polgári, individualista nézőpontú költő lévén, előjel nélkül minden Pártot, most már nagybetűvel jelölve e fogalmat), a közösségi ténykedést a hamis viszonylatok közé sorozza be világlátomásában.

Szabó Lőrinc csalódása nem új keletű: egy évtized tapasztalatai edzették. Az ifjúság forradalmas fellángolásának elfojtódása, csalódása a forradalom bukása miatt és irtózása az ellenforradalomtól, majd a robot, a hajsza, a pénztelenség nagy tényei és a napi sikertelenségek tűszúrásai felkészítették arra, hogy a maga számára ne lássa értelmét semmilyen változásnak. A változás szemében csak a már úgyis ismert-szenvedett szövevényrenden belül történhet, átrendeződés csupán. Bárha tanulmányozza a különböző rendszereket, „maguk a rendszerek nem állanak közelebb hozzám, mint a vallások, melyeket különben hitetlenül is nagyon szeretek: az emberiség lelki természetrajza érdekel bennük”. Azaz, nem mint a valóság, hanem mint az emberiség közös látomásának elemei kapnak szerepet most már a különböző társadalmi rendszerek is a Szabó Lőrinc-i világlátomásban. Amit megtett a versben, a vers átdolgozásakor, azt tehát elméletileg is leszögezi, de elmondja ugyanitt azt a tapasztalatszerző utat is, mely ehhez az elzárkózó végeredményhez vezette: „Koromnál fogva és mert a nagy háború végén léptem a világba, Marxszal kezdtem, és lelkesedtem a kommunizmusért, amely először leplezte le előttem a kapitalizmust, a liberalizmust és a demokráciát.” De kapitalizmusellenességét elválasztja (az ő szóhasználatával élve) a bolsevizmustól is, majd pedig a hazai politikai gyakorlat kiábrándult jellemzésére tér át: „Az utóbbi évek közéleti polémiáiban oly ijesztően nagy szerepe lett a pillanatnyi taktikai helyezkedésnek, hogy a gyakorlati gondolkodóknak ez az árulása elidegenített a politikai hangsúlyok értékelésétől, minden ideológiától.” (Szabó Lőrinc nyilatkozata Kőhalmi Az új könyvek könyve gyűjteményében.)

Így érthető, hogy 1931–32-ben, amikor megmozdult a magyar irodalmi és szellemi élet, Szabó Lőrinc e mozgalmakon is kívül marad. Bóka László, mint elvetélt fordulópontot jelöli ki ez éveket,* de az irodalmi továbbfejlődés, más írói pálya számára a fordulópont-jelleg éppolyan lényeges, mint az elvetélés következményei, bekövetkezésének időbeli skálája és formái. Szabó Lőrinc nem ennek a fordulatnak a csalódottja. Személy szerint szinte mindenütt ott van, mégis kívül áll az eseményeken. Mint dolgozó, mint pénzkereső, mint barát, vagy mint kíváncsi ember szerepel e fórumokon, de érdeke nem diktálja, költői érdeklődése nem hajtja a megmerülésre. Személyes sorsát lezártnak, az adott keretek között állandónak tekintette. A hazai valóságban pedig ekkor olyan konkrét erőt nem tudott találni vagy kikövetkeztetni, mellyel azonosulva önmaga számára, a konszolidált lehetőségek közé jutó polgári költő számára, kedvezőbb szereplehetőséget remélhetne, illetőleg amely megvédhetné az ember általa megsejtett nyílt kiszolgáltatottságától.

„Nagy a világ” – írta, és ez adott világ rendszerének változására nem készült, tehát azon belül kellett megkeresnie az egyensúlyt.

3

Egyensúlyt igyekszik teremteni, melynek alapja a világ változatlanságának, állandóságának önszuggesztiója. Ha ellenben ezt deklarálná, értelmetlenné válna a versekben zajló kísérletsora, melyben épp a változás hazárd reményére számít, az adott keretek relatív alakíthatóságát, az egyedekkel való különböző szembesítési lehetőségét keresi. Így alakítja ki világlátomásának, a külső világ elemzésének módszerét, a Bridgman-féle operacionalizmussal, a James-féle pragmatizmussal összecsengő, a Russelltől tanult analízisből következő relativitásszemléletét* (Csillagok közt; Pesti Napló, 1933. január 6.):

egymást bénítják s tologatják
rugalmas terek rácsai
és ezer idő hirdeti,
hogy túlkevés az Egy Igazság.

Himnikus magaslatra emeli e látomást, másutt már a verskezdésben megszólaltatva (Tao te King; Pesti Napló, 1931. május 31.):

Pusztul, ami csak egy; vak, aki egynek
lát valamit;

Első kötetétől vállalt kiábrándult polgári, politikai el nem kötelezettsége (lásd: Súlyos felhők), mely a Kalibán! idején is azt a Lucretius-idézetet íratta még a Testvérsiratók mottójául is, hogy „Tantum religio potuit suadere malorum”, itt megkapja szubjektív idealista filozófiai ismeretelméleti általánosítását (Az Egy álmai; Pesti Napló, 1931, március 15.):

S az igazság testiállapot
vagy megfogalmazás

– írja, és idézhetnénk mellé Bridgman fizikai példáját: a hosszúság fogalma nem implikál mást, mint azoknak az operációknak együttesét, melyekkel a hosszúságot meghatározhatjuk.*: Azaz, „ha a fogalmakban csak mérési műveleteinket ismerjük meg, akkor maguknak az objektumoknak az elismerése a mérési eljárásoktól függetlenül értelmetlennek bizonyul”.* Ugyanez a Szabó Lőrinc-i megfogalmazásban (Csillagok közt):

S ti, vak szabályok, kész igék,
parancsai a látszat Egynek,
szívek, kik sohse sejtitek meg
a szerkezet szerkezetét,

„A dolgok a mi konstrukcióink” szögezi le Bridgman; az igazság pedig a gyakorlati hasznosság függvénye, hangoztatja már Peirce; James szerint pedig az igazság az, „ami a leghasznosabb a számunkra, ami a legjobban megfelel minden életmegnyilvánulásunknak, és összeegyeztethető tapasztalataink összességével”.* Ezzel egybehangzóan fogalmazza Szabó Lőrinc (Fiatalokhoz; Pesti Napló, 1932. július 24.):

Igaza? biztos? – kérdik a Bölcs
szörnyű szavai:
Mindenkinek csak az igaz,
ami hasznos neki!*

Ezt, a világlátomására alkalmazott, abban is kipróbált relativitásszemléletet azután összeköti egyrészt a politikai elkötelezettség tagadásával (A párt válaszol), másrészt a bárminemű célvállalás, az egyensúlyi állapotból való kimozdulás megtagadásával:

Az irány már csak tünemény
s mérlegeink ingó kalandok.

Ha pedig minden relatív, csak önmagában hordozza magyarázatát, akkor ítélet nem lehet (Csillagok közt):

Emberek, ti ítélni mertek?
Tudhatjátok (azt hiszitek?)
mért volt mindaz s mi lehetett,
amit más tett vagy sohasem tett?

Ezután már csak a tagadásból következő menekülés, fix pont keresés következhet, az adódott rendszerek közötti választás, melyben önmagát teszi meg döntőbírónak, ítélkezőnek. „Ha van itt bíró valaki, hát én vagyok!” – írta már 1928-ban (Szégyen), de akkor ez még csak egy konkrét esetre, saját, főleg költői értékére vonatkozott; 1932-ben már mindez általánosítva, keményen, provokatívan fogalmazott verskezdésben kerül kijelentésre (Csillagok közt):

Törvényszék? Én is az vagyok!
S jogomat bár vitassa minden,
ha itt és most és én tekintem:
így forognak a csillagok!

Így jutunk vissza ahhoz az igazsághoz, melyet A párt válaszol című versben védett, mint saját tulajdonát: Az Én igazsága ez, hátat fordítás a külvilágnak.

Mi lehet ez az Én igazsága? Ha elfogadja, és elfogadta, hogy „a tett kívül van rajtad”, tehát tudomásul vette, hogy nem tud beleszólni „az egymást bénító és tologató rugalmas terek rácsai”-nak rendjébe, és tapasztalta, hogy az egyéni hasznok meghatározta igazságok rendszerében nem kaphat olyan szerepet, mely neki is használ, de a közösségnek is hasznára lehet, ilyen megkötöttségek után már csak egyetlen megoldást találhatott: önmaga megmentését a külvilág szövevényéből való kilépés árán (Szigeten; Pesti Napló, 1930. június 8.):

Ki miért küzd és mit tanít
engem többé nem érdekel,
oly megkínzottan hagytam el
korom szemeit s füleit.

Menekülésében mindent megtagad, szerepet és vizsgálódási módot, amely a külvilággal közösségi kapcsolatba fogná: „Csak közelről ne!”, „Csak az igazat ne!”, „Csak semmi hit!”, „Csak semmi ész!”* „Míg cserébe a magadénak szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku; … Két önzés kétes alkuja minden egyéb.”*

Ez a válasza a Nélkülözések és Munka világáról általa alakított világlátomásra, ezt találja az egyetlen lehetséges attitűdnek, mellyel magát megmentheti, illetőleg meghatározhatja azzal a külső világgal szemben, melynek szereplehetőségein kívül rekedt, ahol „a tett kívül van rajtad”. Önmagát csak egy külső világból egy belső világba lépve érzi megfogalmazhatónak (Légy hát bolond!):

 – a hitnek
minden hatalma
szűküljön össze, mint a világ,
magadra.

Programszerűen fogalmaz, szinte sablonszerű a képek e befelé szűkülő mozgása, rendeződik a „bent” koordináta rendszere (Semmiért Egészen):

bent maga ura, aki rab
 volt odakint,
és nem tudok örülni csak
a magam törvénye szerint

Sajátos relativitásszemléletének megfelelően ezt a „bent”-et is, kívülről is megvizsgálja. Elvállalja a kint vádját is, valódi önzésnek nevezve ezt (Mint ti; Pesti Napló, 1931. október 25.):

Önzésem ? Az is én vagyok!
 
Megkoronáztam magamat:
király vagyok! és kutya! mint ti,

És amikor e koordináta-rendszer rendszer voltát kidolgozza, alkalmazza a társra, a másikra, akinek „a világnak kedvemért ellentété”-vé kell válnia. Kimondja előbb az ítéletet is: „Hogy rettenetes, elhiszem…”, majd folytatásában hozzáteszi: „de így igaz”. Az Én, a Magány, az Egy igazsága ez, a „magam törvénye” igazsága, melyet lehet elfogadni, vagy tagadni. Aki elfogadja, azt a törvényszabó, az uralkodó befogadja (Semmiért Egészen):

és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.

Ez az egyszerre kintről és bentről meghatározott igazság: a magány rendszere. Kívülről relatív, belülről feloldhatatlan. Önzés, rettenetes? De mindez csak példázat a költő számára. Ez a következetesen végigvitt magányépítkezés a „sok magány” a „mindenki magány” tételét példázza: a farkastörvényt, a külvilágot, mely erre a védekezésre készteti az embert (Ne magamat?; Pesti Napló, 1931. január 25.):

Ne magamat? De! Magamat!
Mindenki magát!
Nem magamért, mindenkiért
siratom én a magányt.
Magad vagy, Ember a hadsereged,
és a harc rémületes;
undorodj s halj meg, tiszta szív,
de míg bírsz, védekezz!

És ezzel a Szabó Lőrinc-i líra egyik sokat vitatott, vádolt és magyarázott alapparadoxonához jutottunk: egyszerre válik önzővé és az ember példázójává, a többi ember ellenessé és az ember védőjévé. Mégis költészete differenciálódását szüli meg ez az ellentmondás. Az agresszív magány, az önzés tulajdonképpen csak egyik komponense ez évek lírai számvetésének. A néző, a keretek vizsgálatánál egy olyan világot fedez fel, amely az egyes embert a külső rend tagadására készteti, és védekezésnek csak a belső igazság, a „saját törvény” önző védelmi vonala mögé húzódást találja. Ez az agresszív magány Szabó Lőrincnek nem válasza, hanem felfedezése, melyet minden egyes emberre kényszerűen jellemzőnek tart.

4

E magányos Én számára, mely a kint és bent szövevényeinek kiszolgáltatottan végzi egyensúlymutatványát, milyen meghatározót talál még Szabó Lőrinc? A Munka és Nélkülözések mellett a Halált sorolja még a meghatározók között. Amikor „örök gép”-ről beszél, vagy tételszerűen kimondja: „külön törvény szerint él bennem egy világ”, egy olyan általános jelent fogalmaz, melynek nincs időbeli kiterjedése. Mihelyt azonban ezt a világot belehelyezi az időbe, megszűnik a kísérleti lombik időtlen nyugalma, a változás tényeivel és parancsaival kell szembenéznie. Az álom is a megsemmisülést idézi, „és oly rémületes, hogy vízszintes az ágy”! (Halálfélelem; Pesti Napló, 1930. május 25.) A létezés visszájára fordul: a magányos Én létformája a bevégezetlenség, „a végtelenben a véges”, a töredék.

A halálnak a Szabó Lőrinc verseiben található két szempontú felfogása tulajdonképpen pontosan követi verstípusa alakulásának általános fejlődését. Első változatában a lázadó száll szembe a halál tényével, melyet, mivel megváltoztathatatlannak talál, „rémülettel”, „félelemmel” fogad. A vers hőse, mint különálló ténnyel, mint eseménnyel szembesül így a halállal. Ezt a szembesülési jelenetet helyezi a továbbiakban szituációba: a néző figyeli, ahogy az aktor a meghalás szerepét eljátssza, legyen ez aktor ember, egy egér, egy partra vetett hal, egy megsebesült szentjánosbogár vagy az Én, aki saját halálát képzeli el (Gyermekünk a halál; Pesti Napló, 1931. június 7.):

Milyen okos és milyen türelmes!
Mi vagyok neki? Vad terep;
s ő mint hódító hadsereg,
egy élethosszú ütközet
alatt megszállja testemet
s elvégzi, amit kitervez.

Ezzel a halál elveszíti egyedi tényjellegét, be kell sorolnia világlátomása szövevényébe. Így a halál nem az Egyest töredékké lefokozó pillanat; hanem az élet céljává, rendező elvévé szervül: melyre fel kell készülni, melyben önmagunkat, mint gyermekünket szülhetjük meg. Az Egyes létállapotát tehát a halálfélelem határozza meg, melyet csak úgy tud legyőzni, hogy együtt él a halál tudatával, sőt önmagát éppen a halálra készülésben tudja megfogalmazni, és így talál kapcsolatot a világgal, azaz a magány oldódását a halálban éri el. A halál így meghatározó és rendező elvévé válna a Szabó Lőrinc-i lírának, hasonlóképpen az egzisztencializmus Heidegger által megfogalmazott változatához.

Ugyanakkor a Halál mint rendező erő ellentmond az adott verstípusnak: Szabó Lőrinc létszemlélete keresztezi versszemléletét. Verstípusa vizsgálatánál éppen az időtényező és vele együtt a cél és eredménykényszer kiküszöbölését figyelhetjük meg: a halálra készülés pedig folyamat, a jövővel is számol, eredményt tételez, megoldottságot. Azt az Időt vállalja hazájának, költészete otthonának, azt az adott jelent, az Egy Idő-t, amelyen belüli időtlenségben zajlik versében a dráma, amelyben szembesítheti az ember „ketreceit”, „börtöneit” vágyait és esélyeit (Kortársak; Nyugat, 1932.).

Itt, ezzel jelöli ki Szabó Lőrinc költészete terepét. Nem metafizikus költőnek készül, nem a „végső kérdések” izgatják, de a mindenkori egyedi létezés esélyei: a jelenbeli létállapot. A halálból a meghalás, az életből az élés esetenkénti meghatározottsága. Ha az élet folyamat, melyben a halált (saját halálunkat, pusztulásunkat!): szüljük (építjük!), akkor őt mindig a folyamat pillanatnyi állása érdekli. „Nem vagyok kész? vagy összedőltem?” – csak nézőpont kérdése. Ahogy a kis egér csontváza egyszerre idézi a pusztulást, és szabadítja ki a vázat, mely köré az élő szervezetépületet ismét fantáziálni lehet (Egy egér halálára, 1938.), ugyanúgy az ember is, különböző arányban, magában hordja „az épülő ház”-at és „a rom”-ot (Harminc év ; Nyugat, 1939.).

5

Ha eddig a keretek, a világlátomás oldaláról vizsgáltuk ez évek verstermését, és eljutottunk a mindennek kiszolgáltatott ember képletéhez, váltsunk nézőpontot, és kísérjük figyelemmel ez ember vergődését, helykeresését e keretek között. Az aktor szerepeit tekintsük át, amely szerepekkel szembe igyekszik szállni az embertelen keretek és börtönök szövevényével. A versekbe, mint arénába bedobva, egy ember vergődik. Eredeténél fogva ő a költő korábbi, a lázadó években kialakult versformájának egyeduralkodó hőse, aki környezetével közvetlen kapcsolatban átéli a külvilág hatásait, és a belső végtelen morajlásait; mostani versbéli helyzetét tekintve pedig „az ember”, Ádám, amikor a jelenetekben maszkot ölt és akcióba lép. De mit tehet, ha a külvilágot megváltoztathatatlannak érzi ő is? Lázadásai nem a változtatás reményével teltek, mégis a pusztulást elkerülni akaró áldozat szenvedélyével jelentkeznek (Mámorok – kötetben: Vigaszok címen –, Pesti Napló, 1930. november 9.):

Az igazság rettenetes:
te vagy a perverz, ő a rend.

Ebben a megfogalmazásban a vergődés még rangot – és ezzel együtt reményt is – kap, hisz a Halálfélelem-ben az életet „egy perverz gyönyörű akaratnak” kiszolgáltatottan látja 1930 májusában. Tartalmában az istenire rímelő meghatározással fokozza fel a cselekvő, a megoldást kereső ember esélyeit, de amikorra a kötet számára Vigaszok címen átfogalmazza versét, csak a lefokozó szóellentét marad, mely már a küzdelem célnélküliségét jelzi. És ezt még hangsúllyal, felkiáltójellel is kiemeli, mintegy a korábbi ellentét megváltozását leszögezve, az új megállapítás parancsoló voltát kinyilvánítva:

te vagy rendetlen, ő a rend!

Miben nyilvánul meg e vershős perverz vagy – a néző másik szavával: – groteszk volta, „rendetlensége”? A világlátomásban megalkotott rend ellenességében; abban a szenvedélyben, mellyel nekiugrik az áthághatatlan kereteknek, már nem a támadás, de az önmaga fenntartása, e szenvedély által megfogalmazhatósága érdekében.

Előbb még igyekszik a költő hagyományos feladatkörét betölteni, ezt a szerepet adja aktor-ának (Felirat; Pesti Napló, 1930. március 2.):

Menteni, menteni, megmenteni!
könyörögni az Istennek, aki
megúnta örök trónját, ingatag
angyaloknak, hogy le ne bukjanak,
 
visszazengeni hulló csillagot,
mosni a felhőt, ne fogja mocsok,
látni a rosszat: nincs semmi szilárd:
és mégis akarni az ideált:

Szinte egy lélegzettel mondta ki mindezt, mint aki egyetlen futammal lépést lépés után sorjázva rohamoz meg egy hegyet; – majd megállva kifújja magát; „Oh, lelkem, be nehéz.” És most, hogy hirtelen megállt, megcsappant a lendület, ideje van gondolkozni, visszanézni, szemlélődni és mérlegelni: mit és miért. A vers gerincén hirtelen átadja a szót a nézőnek:

és be groteszk,
hogy sírodon így szól majd a kereszt
s a felirat:

És ezután megismétli útját, de most már idézőjelbe téve, most már nem a menekülés, a kitörni akarás szenvedélyének, hanem a felpróbált szerepnek higgadt leírását kapjuk úgy, ahogy a néző látja az aktor groteszk ténykedését:

– Nevesd ezt a nyomorultat,* aki
hitetlenül is próbált tartani
egy isteni és álmodott világot,
amelyben minden pusztulásra vágyott!

E vers értelmezői különböző magatartásképletek megfogalmazására következtettek. Steinert Ágota* a költő nosztalgiáját vélte hallani, „szíve szerinti” humanista vallomást olvasott ki belőle, Rába György pedig vele vitatkozva ezt a „hitetlen hitet” a csillapíthatatlan megismerésvággyal azonosítja.*

Egy szerep kipróbálása és értelmetlenségének konstatálása ez a vers. Nem a Szabó Lőrinc szereplehetősége ez, de inkább mesteréé, Babitsé. Menteni olyan világot, amely már csak a látszatokban létezik. Tudni egyrészt, hogy:

Mennyi vágy volt, hit, cél, titok,
s mind sorban hogy levetkezik!

– azaz „meztelen” érezni magát a liberális illúzióktól – és magánéleti kötöttségektől –, és mégis beléjük kapaszkodni, élővé retusálni a már avultat, holtat (Isten, aki megunta trónját, ingatag angyalok, hulló csillag, nincs semmi szilárd). Szabó Lőrinc ettől a polgári liberális hitekbe, célokba kapaszkodó humanizmustól, magánéleti norma rendtől fordul el, illetőleg az ez által meghatározott szerep tarthatatlanságát mondja ki, azt a csalódás-sort, melyet a pártállás elutasításakor idéztünk egy későbbi visszapillantása alapján.

De ennek a versnek van egy, a konkrét tartalmi gondolatmenettől eltérő, bár vele párhuzamosan alakuló másik rétege is. A vers intenzitásbeli kettőssége a Szabó Lőrinc pályája elejétől megfigyelt polaritást hozza felszínre: a lázadó, nyugtalan, hánytorgó egyéniséget és az ezt formába kényszerítő, megrendszabályozó, rendszerbezáró akaratot. A néző és az aktor kettősségében jelentkezik ezekben az években személyisége kétarcúsága, a küzdelem pedig a keretek rendjének szövése, és e szövedékből való kitörés szenvedélyes és konok ismételgetése. Ebből a szempontból is tanulságos e vers, a Felirat tagolásának vizsgálata. A vers első felében csak a mozgás, a cselekvés-óhaj, a szenvedély útját követjük, mint annyiszor az elmúlt évtizedben (és mint Illyés Gyula A sátán műremekei nem egy versével kapcsolatban meg is jegyezte: „Mi ebben az, amit csak így, versben lehet kifejezni?… Az indulat”.)* – de mihelyt az óhaj tárgyra talál, megfogalmazhatóvá válik, máris közbeszól a tehetetlenség, rásüti a „groteszk” bélyegét, és a cél a maga pontos, higgadt, elemző megfogalmazásában már csak idézőjelbe kerülhetett.

A továbbiakban a korábban tarthatatlannak talált polgári-liberális eszmék elkötelezettjének hamis szerepét elveti, rádöbben, hogy itt a puszta létről van már szó, nemcsak elveiben, de már mindenki önmagában, egyedi létezésében is kiszolgáltatott. A válasz a puszta szenvedély lesz, a „foggal-körömmel”, a „csak azért is” megmaradás akarásának szenvedélye.

Az indulat, mely korábban támadó volt verseiben, most védekezni kényszerül, „Menteni, menteni, megmenteni” – ez a belépője 1930 elején. A vergődés, kiszolgáltatottság izzítja, provokálja ezt a szenvedélyt (A bolond kezei közt, Jégeső, Egyetlenegy vagy). A tét mindinkább már a puszta létezés (Egyetlenegy vagy):

Meghalni? Ember!
Hogy másnak öröme
s eszköze légy?
Ne felejtsd: ami fegyver
van ellene,
mind szent s a tiéd!

Mintha sikerülne a kitörés, a néző nem szól bele, az idézőjel elmarad: az emberi lét és e létezés méltósága az egyetlen biztos pontja a Szabó Lőrinc-i világnak. Ha az egyedülálló, ha a végképp kiszolgáltatott, a keretek között üldözőbe fogott emberről van is szó, de ezt az egyetlenegyet veszni nem engedi. Ezen a ponton védekezése találkozik a kicsúfolt, groteszknek és perverznek láttatott polgári humanizmus utolsó védekezési pontjával:

Soha! – Számkivetett vagy,
de úr, ne felejtsd el!
Kívüled semmi sincsen:
egyetlenegy vagy
egyetlenegyszer,
s oly árva, mint az Isten.

Ez a vers (Egyetlenegy vagy) összefoglalója a korábbi, az üldözöttek, kiszolgáltatottak létét féltő verseinek, és korai társa Babits és Kosztolányi kései verseinek (a címében kifejezett motívummal közvetlenül is kapcsolódik a Halotti beszéd-hez). És hogy ez az állásfoglalás nála sem társtalan, hasonlóképp felel meg a „mit akarsz most, Egyetlen Ember?” kérdésre egy másik verse zárósorában: „de míg bírsz, védekezz!” (Ne magamat?)

Ha pedig már a puszta védekezésre sem futja a hit, akkor a szenvedély anarchikusan elszabadul a vers végére, már csak ilyen action gratuite-ekben érzi megfogalmazhatónak létezését (Tehetetlenül)*:

 Majd csak lesz valami.
Tehetetlen nyit a virág.
Néha megráz a fekete
düh. Aztán? Ej! Ki kellene
a csillagokat oltani.

És a Fiatalokhoz szóló vers II., antitézist tartalmazó része, mely a Felirat-ra rímelve így kezdődik: „Nem! nem! nem! nem lehet abbahagyni!” – és ezzel az állapot képpel végződik:

Lelkem, hű őröm, meg akar
lopni, az élet:
vigyázz, fülelj, rázd láncod, ugass,
lelkem, te kutya lélek!

Ezek a kétségbeesett mozdulatok a korábbi évek (1927–28) döbbeneteinek továbbéléséről tanúskodnak. Akkor a költő zavarát formázta képekké, most fordítva: a bizonyosságot akarja áttörni, vagy legalábbis kiegyensúlyozni, ellenpontozni ezekkel a tehetetlenül vergődő mozdulatokkal.

Ahhoz a ponthoz érkeztünk el ezzel Szabó Lőrinc költészetében, mely a felfordult világ emberre gyakorolt hatását a maga végső meztelenségében tükrözi, azt a pillanatot találjuk itt, melyben – József Attila későbbi képével szólva – „egész valómmal kancsítok”. Az ember már csak értelmetlen mozdulatokkal érzi kifejezhetőnek önmagát. És ez Szabó Lőrinc szemében nem egyéni tragédia, nem egy kor nyomásának eredménye, de állandó verme az embernek. A Szabó Lőrinc-i determináltság, mint láttuk, épp a változatlanságra, az ellentétek állandó, azonos szintű ismétlődésének rendszerére épül. „Rab vagy, amíg a szíved lázad” – idézhetnénk erre a változatlanságra a József Attila-i látleletet.

Szabó Lőrincnél marad az állandó változatlan körforgás; a rabság látomása és a lázadás keserű indulata egyenlő eséllyel egyazon jelen időben ellenpontozza egymást. Így születik a Szabó Lőrinc-i személyiséglátomás: az egyszerre kiszolgáltatott és lázadó emberről. Szubjektív, önmagában zárt világ ez, mely egyszerre tételezi alkotó elemeiként a rabság logikusan szerkesztett látomását és a lázadás pszichológiailag motivált indulatát (Az Egy álmai; végleges változata):

s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás

Szétválaszthatatlan látomásszövevényben fonja egybe a költő a világot és az arra való belső reagálást: ezzel megszünteti az objektív valóság és a szubjektum kettősségét, mely az elmozdulás, az időben változás lehetőségét magában hordhatná. Szabó Lőrinc a külvilág tényeiből költészetében összeálló szövevényt nem mint objektív valóságot idézi a versbe, hanem a személyiség egyik alkotó elemeként a szubjektum látomásalkotó tevékenysége jellemzésére. A Szabó Lőrinc-i képlet szerint a személyiség épp ebben a szubjektív tevékenységben valósulhat meg: vizionálja a rabságot és működteti ellene indulatait.* Ez a Szabó Lőrinc-i Tao, mely az ellentéteket a változatlan meghatározására szüli (Tao te King):

Nevetve cáfolsz, hogy cáfolva hidd el,
 amin nevetsz;
teljesedés csak ellentéteiddel
 együtt lehetsz.
 
Szavad egyszerre leplez és leleplez,
 de odajut,
odafut mégis, lassan, így, szivedben
 az Igaz Ut.

6

A Te meg a világ kötet egy eszmélet folyamata, egy személyiség önmagáról alkotott látomása. Leveti mindazokat a szereplehetőségeket, melyeket a polgári költészet korábban felpróbált: pályája eddigi szakaszán ezekben sorban csalódott, most meztelenül marad, önmagára hagyatkozva, megteremtve szubjektív világát – a kötet talán legjellegzetesebb versének címével szólva: – „Az Egy álmai”-t. A valóság tényeit alakítja át, deformálja azzá a látomásrenddé, amelyben a személyiséget megfogalmazhatónak találja. Ez az az eredmény, melyhez a biztatást és amelyben való megerősítést – saját véleménye szerint is – nagyrészt Russell példájától kapta: „Rendben vagy, te is egy lehetséges világ vagy, fiatalember.” (Szabó Lőrinc nyilatkozata Kőhalmi Az új könyvek könyve gyűjteményében.) E passzus ilyen jellegű értelmezéséhez pedig idézhetjük Rába György megállapítását: „Azt a vállalkozást, amelyet alkotóként megélt, személyes sorsa jelent, »egy lehetséges világ«-nak nevezi. Ezt a fogalmat Russell vezeti be és használja a The problems of Philosophy-ban, mégpedig a tapasztalható világgal szembeállított, a tudatban és lélekben kialakult, a gondolkodás törvényei által rendezett, intellektuális természetű tapasztalást nevez »egy lehetséges világ«-nak, és Szabó Lőrinc pontosan ebben az értelemben alkalmazza ezt a metaforikus szókapcsolatot, tudniillik az egyszeri és egyéni tapasztalást abszolutizálja.”

Azon a határhelyzeten áll, amelyen átlépve már egy új társadalmi rend által megnevezett feladatokat kellett volna vállalnia, új szereprendben megkeresni a személyiség-kiteljesítés objektív lehetőségeit. A Te meg a világ kötet a végleges leszámolás a mester, Babits költészetében reprezentált, és általa még görcsösen védett polgári ideálokkal, de egyúttal távol maradás is a József Attila-i Eszmélet a változásra, az új feladatokra készülő személyiség építkezésétől. Határhelyzet-jellegénél fogva az az irodalomtörténeti pillanat, amely egy korszak csődjét nyilvánítja ki, és ezzel objektív hatásában bizonyítja egy korszakváltás szükségességét. Ő nem tette meg ezt a lépést, de kötete alapul szolgálhatott, érvként mások továbblépése számára.

A Szabó Lőrinc-i és épp e határhelyzeténél fogva a magyar líra nagy pillanata ez a kötet. Eredménye, a személyiséglátomás, egyben lezárttá is teszi. Mi marad a költő számára ezután, milyen folytatás lehetősége? Mint korábban is mindig: a felállított tétel kidolgozása, alkalmazása. Azt, amit az általános jelenre megfogalmazott, azt tetten érni a konkrét jelenben, az élet metszeteiben, a pillanatban. Amíg időtlen helyzeteket teremtett, időtlen válaszokat keresett. Így elveszett a pillanat, az itt és most versteremtő értéke, egészen addig, míg kiépített rendszerében ismét helyet nem talált a számára. A Hajnali rigók, a Farkasrét Másvilág-a, a Szentjánosbogár és a Szamártövis jelensége mind példázattá általánosítódik itt, csupa nagybetűs fogalmak szimbólumává, vagy jelentőségük végiggondolásának apropójává. Ezután keresi meg egyedi helyüket rendszerében (Ne magamat?):

És ha egy pillanat
tud tetszeni még, csók, őszi táj
vagy ezüstlábú patak,
vagy akármi még, ha akármi e dúlt
időben öröm nekünk,
egy jajt csittít el a sok közűl
becsukódó sebünk.

Ez évek versei, és az ezekben elért eredmények alapján összeválogatott Te meg a világ kötet egy nagy költő egyszeri és ismételhetetlen összegezése. Az ezt követő versekben újra feltalált epizódjelleg a továbbdolgozás lehetőségét rejti magában: az ember, aki már felépítette a maga számára a világ őstényeinek összefüggéseit, megismerte önnön működési terének határait, ismét önmaga ténykedése, napi létezése felé fordul, a világ keresztezési pontjaként önmaga jelenségeiben, élettényeiben keresi meg a valóság összefüggéseit, alakulását. Az Én a pillanat főszereplője lesz, nem alakítója, de résztvevője és megfigyelője, elemzője (Ne magamat?):

Hát nem mibennünk fáj a világ,
ha vannak sebei ?

A látomásrendben nem tud úgy továbbhaladni, hogy közben ismét elfogadja a külvilág, az objektív valóság tőlünk független, minket meghatározó rendjét, ezért kilép belőle az élmények világába. Ez pedig a megosztottság, a töredékkéválás általa békésen, beletörődőn vállalt irányát jelenti. Hiába fogalmazza verseiben is, hogy Az egyik nem elég, a vers végére fájdalmas csattanóként írja: „nem tudok egyszerre mindenféle lenni!”* Azaz, a Szabó Lőrinc-i Tao a valósággal szembesítve illuzórikusnak tűnik: „ami van, széthull darabokra”, idézhetnénk a továbblépés dialektikáját megtaláló József Attila ítéletét. Igényében mindig is visszavágyik majd erre a csúcsra, a Te meg a világ nagy teljesítményére, de költői gyakorlata a percben megvalósuló töredékek vizsgálata lesz, a Különbéke (Célok és Hasznok között; Pesti Napló, 1931. február 8.):

Nem ami vagy s ami lehetnél,
hanem ha még, mint isteni
fölösleg, maradt valami
benned, mialatt tönkrementél:
 
akkor kezdődhet csak a többi,
akkor kezdődsz csak te magad,
mikor már minden mozdulat
és vágy és tett emberfölötti.

Így oktat a néző, és a versek szenvedő embere utánakap, a menekülést remélve:

Gonosz bölcsesség ez, de béke,
és az kell. Kétségbeesés,
undor, de béke mégis, és
vak változás hazárd reménye.

És kezd felderengeni ez évek száműzött tartománya: a pillanat. A Te meg a világ kötetben összegezett, az 1929 végétől 1932-ig kialakított eredmény pedig távoli normának marad meg.

Líratörténeti értékében az ezt követő verstermés elmarad a Te meg a világ nagy szintézisétől. Szemléletének és az ezzel formálódó verstípusnak, tehát személyiséglátomásának szintetizáló jellege megszűnik: élmény verseiben ismét a valóság tényei között vergődő vagy nyugalmat kereső emberi pillanatokat tükrözi, keleti témájú verseiben pedig miniatűr mítoszokká formálva éli át tudatában személyiség-megvalósítási igényét. Egészében az elmúlt nagy pillanat töredékeinek és kontrolljának tűnik a folytatás mindaddig, míg ki nem dolgozza e töredékek újabb egységbe illesztésének rendszerét, személyiséglátomása megújítását: a polgári világ szereplehetőségeinek illúzióit levetkező intenzív látomás után a polgári létforma egészével való extenzív leszámolását, a következő látomásrendet, a rajzokat „egy élet tájairól”, a Tücsökzené-t. De ezek a kötetek nemcsak leszámolások, ez csak történelmi értéküket biztosítaná. Határhelyzet jellegükből következik előremutató értékük, példakép jellegük is: az első az emberi személyiség megfogalmazásának igényét jelenti be, a másik pedig nagyívű kísérlet arra, hogy összeállítsa egy élet töredékéből a nem töredékes személyiséget.




Hátra Kezdőlap Előre