Útkeresés az elfogadott világban

Az 1933 és 1938 közötti időszak két, lényegesen különböző Szabó Lőrinc-kötet létrejöttének korszakát foglalja magában: a Különbéké-ét (1936) és a Harc az ünnepért gyűjteményét (1938). Ha az előző, 1929–32-es időszakban már olyan életmód alakítását figyelhettük meg, amely egyfajta berendezkedést készített elő a korlátozott életben, akkor azt is észre kell vennünk, hogy ez egyúttal a Különbéke korszak (1932–1936) életmódbeli alapvetése is. Kiválást jelent ez az irodalmi és társadalmi életből, a magára maradt ember önmagát és környezetét szemügyre vevő vizsgálódásait. Mintha az előző időszak embere készítené az új költői korszak verseit. Az új időszak embere pedig – folytatva természetesen a korábbi berendezkedést, helykeresést is – aktív irodalompolitikai, sőt politikai tevékenységbe kezd, amely életvitel majd csak az időszak végén, a Harc az ünnepért korszak költői termésében érezteti hatását. Így egy sajátos fáziskülönbséget találunk: a Te meg a világ költői világában A sátán műremekei korszak, és az azt követő válságos évek (1927–28) által felvetett emberi problémákra adott választ találtuk, a Különbéke versei a Te meg a világ korszak (1929–1932) életmódjának, emberi pozíciójának feldolgozásai, a Harc az ünnepért tematikájában pedig a Különbéke korszakkal (1933) kezdődő személyes aktivitás jelenik meg.

Ha az előző időszak költőjének bemutatására a baráti társaságban hol letörten elpihenő, hol idegesen magyarázó-vitatkozó kamasz portréját idéztük, mostanra egy hasonlóan nyugtalan, de a napi életben dolgait elrendező, alkalmanként váltakozó kedélyű és életszemléletű ember képletét fogalmazza számunkra emlékezve* Illyés Gyula:

„A Te meg a világ hideg, éles levegőt áraszt, de magaslatit. Utána enyhülés következik. A csúcsmászó bejárta hódításait, föltérképezi, visszafelé is. Fennsíkon bolyong, emelkedésen folyvást, de erőfeszítés nélkül. Eléri a népszerűség. A családi kötelmekkel és a pénztelenség köteleivel küzdő költő szava megszaporodik, de hangja megcsitul. A rosszmájú olvasó, aki szombatonként nem kis részben azért vette meg Az Est-et, hogy megtudja, mi történt a héten Szabóéknál, s az Athenaeum tulajdonosainak homlokára e szombaton hogyan pörköltetik oda a saját költségükön a saját ólmukkal a zsugoriság, a kizsákmányolás, a tolvajlás bélyege, az olvasó fölvont szemöldökkel, majd kaján mosollyal olvassa, hogy lám, ez a nihilista is milyen szépen eljátszik a kisfiával, s két szellemi bomba meggyúrása közben milyen kedvcsinálóan tudja süttetni – hacsak félórára is – hasát a nappal az Ördögorom tetején. A Lóci- és Kisklára-versek korszaka ez, a széles népszerűségé, a már-már novella-költeményeké. A kötetek jellemző címe, amelyekben majd összegyűjtetnek: Különbéke, Harc az ünnepért. Az egyik alatt az évszám 1936, a másik alatt 1938… Az aránylagos nyugalmi időnek is megvannak a nagy versei. S a közepes is a többihez képest az; az is a kitűnő mester igényes munkája.”

1

Az 1929–32 és az 1933–38-as időszak váltása egyszerre jelent költői hangváltást és az irodalmi életbe való ismételt bekapcsolódást. A Te meg a világ kötet versei közül az utolsó 1932. július 31-én jelent meg a Pesti Napló-ban Tücsök címen (a kötetben a Mosztári tücsök címet kapja). A Különbéke kötet első verse, az Öreg barátaimhoz című a Magyarország karácsonyi számában található. Verseket közben is ír, de már érződik a hangváltás előkészítése, a lezárt kötet után keresi új módszerét. A Pesti Napló-ban október 4-én a Testvérek jelenik meg, amely majd csak a Régen és Most ciklusba kerül erősen átdolgozva, Gépek címen; hasonló sorsra jut a november 20-án megjelent, a Bibliofil kalendárium számára írt Szümpozion is, amely a Harc az ünnepért kötetbe kerül Könyv és álom címen. De még az első Különbéke vers után is keletkeznek versek, amelyek csak későbbi kötetekben, átdolgozva kerülnek ismét elő (Kályha előtt; Pesti Napló, február 26., teljesen más szöveggel a Régen és Most ciklusban; ezzel együtt: Egy emberbaráthoz címen a később a Harc az ünnepért kötetben szereplő Egy humanistához; majd a Pesti Napló március 12-i számában az Első éjszakám Kairóban, amelyet a Régen és Most ciklus számára dolgoz csak át,). De még a Pesti Napló április 2-i számában megjelent és már a Különbéké-ben közölt Trieszt előtt című vers esetében is kimutathatóak a korábbi korszak versalkotó szempontjai. Bár közben már olyan jellegzetes Különbéke-versek is megjelennek, mint a Kutyák, Nyitnikék, Téli este, Állatok (a kötetben Gyomrok címen) és Ősapám.* Ezekben és a közvetlen következőkben (Különbéke, Sivatagban) alapozódik és válik gyakorlattá véglegesen az újabb korszak, az utóbb a Különbéke kötetcímmel jelezhető alkotói periódus. A költő két korszaka közötti átmenetet így két egységre bonthatjuk: 1932 július végétől karácsonyáig a verstermés elapadását figyelhetjük meg, az új évvel kezdődően, 1933 áprilisáig pedig az alkotói hangváltás jellemzi költői pályáját.

A kettő közötti cezúrát a Te meg a világ kötet megjelenése is erősíthette. November 16-án Kardos Lászlónak küldött levelében ezt írja: „Verskötetem, tízíves, csakugyan megjelenés előtt áll.” Majd már az újat tervezés bizonytalanságában hozzáteszi: „Ha jövőre akartok valamit, szívesen állok rendelkezésetekre… Ha programtervezetben tőlem valamit jelezni akartok, most még mellőzzétek a címet. Írjátok általánosságban, hogy Sz. L. új verskötete vagy műfordításai.”

A hangváltás időszaka ugyanakkor együtt jár a költő egyéb irányú kulturális ténykedésével, tájékozódásának kiterjesztésével. Egyrészt ez alatt a háromnegyed év alatt ideiglenesen ismét áttér az irodalmi publicisztikára és rövid recenzióra. Az irodalom propagandájáról írott elmélkedése vezeti be a Pesti Napló-ban az Írók és könyvek rovatban való ténykedését, amely majd az 1933. július 2-i összegezéssel, a Magyar költő 1933-ban című, egy tervezett kongresszus, a cikk korrektúrapéldánya szerint a Pakots halálával félbeszakadt első lillafüredi írótalálkozó számára készített szöveggel zárul. És ebben a cikkben a korábbi évek kiválása után a napi élethez való visszatérést sürgeti, és az így elért eredmények hasznát kezdi ismét vizsgálni. Ekkor még a kettőt újra az alkotáson belül szeretné kapcsolatba hozni – ellenben nemsokára a költői alkotás függetlenségének és a magatartásbeli személyes aktivitásnak a kettőssége irányában indul majd. Így most még közéleti érdeklődése is a felé fordul. Ez lesz átmenetileg megújuló kritikusi tevékenységének is a mozgatója.

Négy verseskönyv, Versekről, Vidéki líra, Négy kötet versről címeken Sz. L. szignóval veszi számba az átlag verstermést. Mint pályakezdésekor, most sem érett vagy jelentős költői pályákat vizsgál, nem tanulmányokat készít, hanem ismeretleneket vesz számba az ország különböző részéről. Kezdők és a költői pálya határhelyén állók közötti szemléjével a költői kísérletezgetés kiterjedését igyekszik felmérni. És kapcsolatot tartani: hagyatékában tekintélyes mennyiséget tesz ki levelezése vidéki költőkkel és versírókkal. Állandó oktató, tanító volt, aki a legzsengébb versíróval is foglalkozgatott vidéki útjain, pár soros recenzióban, vagy akár hosszabb levelekben is. Ezekben a hónapokban írt röpértékeléseiben sem találni egyetlen igazi költőt sem, az egy Zelk Zoltán kivételével.

De figyeljük meg, ahogy átlendül az alkotói hangváltás periódusába, ahogy rátalál a következő korszak kiforrott hangjára, máris csökkennek ezek a tájékozódó recenziók: szeptember 11., szeptember 18., szeptember 25., október 9., október 30., március 19. Az utóbbi időben inkább két barátjának, Pap Károlynak (Megszabadítottál a haláltól) és Gelléri Andor Endrének (Szomjas inasok) köteteit méltatja (január 1., április 23.).

Ugyanakkor ez a kritikai-irodalompublicisztikai érdeklődése egybeesik nemzedéke nagy eseményével, a Babits-Németh László szakítás következményével, a Tanú megindulásával is. A költő tájékozódása mellett a Pandora-szerkesztő Szabó Lőrinc korábbi tevékenységének időleges felújulását, egy újabb szerkesztésre való felkészülést is láthatunk ebben a fellángolásban. Ennek a tevékenységének lesz kiegészítése a Bibliofil kalendárium szerkesztése is. Ebben egyrészt a könyvről, irodalomról gyűjti össze íróelődei véleményeit, másrészt szerkeszt hozzá egy kis antológiát kortársai-barátai műveiből. Tehát az alkalmi megbízatást ismét felhasználja korszakváltása szakmai tájékozódásának kiteljesítésére, másrészt éppen szerkesztői tervei vázolására. Az antológia szereplői a közlés sorrendjében: Pap Károly, Sárközi, Erdélyi, Illyés, Gelléri, Szabó Lőrinc, Kodolányi, Halász Gábor. A kötetnek a Petőfi Irodalmi Múzeum könyvtárában található példányán a következő jellemző, a közös vállalkozásra utaló Halász Gábor dedikáció található: „Rédey Tivadarnak baráti szeretettel ajánlom ezt a társasházat.” Mindez a tájékozódás olyan vállalkozásban összegeződik, amelyik túlnő a hasonló részelfoglaltságokon, és magának az alkotói pályának is kiegészítése lesz. A debreceni írók közül Kardos Pállal és Gulyás Pállal iskola-, illetőleg osztálytársi kapcsolat fűzte össze Szabó Lőrincet, de Kardos László és Juhász Géza is régi ismerősei közé tartoztak. A régebbi kapcsolatok a Pandora idején felújultak, majd az 1931. november 29-i „nemzedékszervező” műsor és barátságkötések után – mint láttuk – a „nemzedék” legfontosabb vidéki támasza a debreceni Ady Társaság lett. Innen indul majd a Válasz is, valamint az a tizenkét kötetből álló könyvsorozat, amelyet Kardos László és Juhász Géza szerkesztett Nagy Károly és Társai kiadásában. A sorozat tervei éppen 1933 őszén készülnek. Szabó Lőrinc mindjárt javaslatokat és tanácsokat ad, és gyakorlati ötletekkel támogatja a megvalósítást. Gyakorlati tapasztalatai és a korszakváltás tényei azonos tanácsot sugallnak: „Gondolom, nem akartok teljesen új dolgokat, meg nem jelenteket, sem versben, sem prózában. A teljes újság rendkívül megnehezítené a kéziratkapást. Különben sincs szükség rá.” Saját magától új verskötetet vagy még inkább műfordítást tervez, „ki lehetne adni a Szerelmi antológia esetleg bővített anyagát” (1932. november 16.). Az első mozdulat tehát a részvétel és mégis az alkotói tartózkodás.

1933. január 24-én azután részletes tipográfiai megjegyzésekkel nyugtázza a sorozat első kötetét, Kodolányi Sötétség című könyvét, amelyet ezután a Nyugat-ban méltat is. Végül a sorozat nyolcadik köteteként Szabó Lőrinc Válogatott versei jelennek meg. Benne Versek 1933-ból címmel a Különbéke leendő versei, már kihagyva ugyanez év, általunk a korszakváltás jellemző termékeiként jelzett verseit. Egyrészt tehát ebben az összesítésben tisztázódik számára a megtalált új módszer, azaz alkotói pályáján is előrelépést jelent. De összegeződik egy újfajta alkotói cselekvési mód is: a válogatás számára hozzákezd átdolgozni első négy kötete darabjait. (Természetesen az átdolgozottak egy részét Változat jelzéssel a Pesti Napló-ban is publikálja: október 15., november 5., december 17.) De ekkorra már elragadja a vállalkozás lendülete: újabb és újabb íveket kér, még a ráfizetést is vállalná, ami pedig Szabó Lőrincnél igen nagy dolog, különösen ha számításba vesszük, hogy a kötetért honoráriumot nem, csak 100 (száz) darab tiszteletpéldányt kapott egy-egy szerző: „De nagyon-nagyon szeretném, ha ez az anyag, amelyet most már megcsináltam, megjelenhetne. Amennyiben most kimarad valami, az isten tudja, hogy mikor jöhet ki másutt! Hajlandó volnék áldozatokba belemenni, megérné” (1933. november 16.). A kötet azután kilencvenhat lapon, tehát hat íven jelent meg, és Kardos László emlékezete szerint a nyomda nem fogadott el térítést. A kötet végül is elismerést, sikert hozott: Móricz ennek indítására írta ismert portréját, és Bálint György alapvető elemzését. (Pesti Napló, 1934. február 25., illetőleg Nyugat, 1934.)

Mind a recenziók, mind az irodalompolitikai ambíciók, de végső soron még a Válogatott versei is egy pontosan körülírható korszak reményeit, eredményeit, csalódásait jelzik. Ezt a rövid átmeneti korszakot váltja fel és szünteti meg költészetében a Különbéke-versek sorozata, gyakorlati tevékenységében pedig az irodalompolitikai tájékozódást felváltó újságírói és politikai érdeklődés.

2

Az 1933-as év Szabó Lőrinc munkahelyén is változásokat készített elő. Az Est-lapok, a Bethlen-féle konszolidációs politikába integrált liberális lapvállalkozás a harmincas években, a konszolidációt felváltó totális hatalmi törekvések idején létében állandóan veszélyeztetetté válik. Miklós Andor halálával megindul a lapokon belül a személyes bizonytalanság is. Szabó Lőrinc, aki Miklós Andor laprendszerében beletörődött már helyébe, nyugalmat is talált benne, ismét zavarttá válik. „Nekem Miklós halála nagyon nagy veszteség, külön segítésben, biztonságérzetben; más baj azonban nem fenyeget, csak egy még fokozottabb kizsákmányolás.” (Kardos Lászlónak, 1933. december 15.) Így azután érthető, hogy az ez év december 31-én a Pesti Napló-ban. megjelenő Monológ a sötétben című versét Miklós Andor emlékének ajánlja. A Salusinszky–Földi Mihály-féle lapvezetéstől Szabó Lőrinc nem sok jót várhatott, hiszen ők voltak korábban Mikes riválisai is, Az Est-lapok irodalmi rovatának háttérbeszorítói.

Miklós Andor felesége és örököse, Gombaszögi Frida azután különböző fordulatok megtételével 1939 végéig mégis egységben tudja tartani ezt a külső támadásoknak és belső ellentéteknek kitett lapkomplexumot.

E manőverek egyik legjelentősebbje a Kozma Miklós, de Gömbös által is kedvelt Zilahy Lajos meghívása a Magyarország főszerkesztői székébe. Az utódok „személyes elfogultság”-ától és „még fokozottabb kizsákmányolás”-ától félő Szabó Lőrinc várakozó álláspontra helyezkedik. Egyelőre csak mint tényeket közli a változást: „Nálunk újság: Zilahy lesz február 1-jétől a M-g szerkesztője, Földi elmegy –” (Kardos Lászlónak, 1934. január 23.). Február 4-én azonban már fellélegezve írhatja, hogy számára kedvezően alakult a váltás: „A lapnál csakugyan megtörtént a változás, Zilahy elsején beállt. Kiderült, hogy szimpatizálunk, Földi két hétig még marad, azután visszaszorul a Naplóba. Bizonyos gyűlölségek enyhítéséül szükségét látják egy mérsékelt kompromisszumnak, amely jó dolgokkal is biztatna, valami közeledésnek (vagy közeledés mutatásának) a magyar radikalizmus és ifjúság felé. Ebből jó is jöhetne ki, ismered Zsilinszkyék magyar politikáját, ilyesmi felé látszik hajlani Zilahy. De még minden kavarog, a szabad cselekedetekbe beleszól a közönség, amelyre a lap támaszkodik, a lényegnek a közeljövőben kell eldőlnie. Én remélem, olyan emberek és eszmék mellett is lehet majd valamicskét síkra szállni, amelyeket az adott helyzetben te és Pali is szeretettel nézhettek.” Február 8-án már ő szervezne műsort az új vezető gárdának: „Kérdezek is valamit. Nem hívhatnátok meg, mint Ady Társaság, Zilahyt és Zsilinszky Endrét is velem egy estén, az írók irodalomról beszélnének, Zs. pedig vmi magyar kultúrpolitikai kérdésről, hogy ne legyen rendőri nehézség, Zilahy aztán máshol, pl. az egyetemieknél valahol, tarthatna akár politikai vagy sajtóügyi előadást is, amit ti talán nem vállalnátok. Írjatok erről, levelezzük le. Nagyban készül az átszervezés, itt lesz nálunk Kodolányi, Féja Géza, Zsilinszky mint cikkíró (Friedrich helyett). Nagyon érdekes »egyeztető« radikális társaság, óriási fordulat a M-g-nál. Támogassátok, ha lehet. A fenti hármas meghívás nem a M-g-nak mint lapnak szólna kifejezetten, de a személyek miatt mégis az lenne. Lehet?”

A még nagyobb személyes hátránnyal és „kizsákmányolással” fenyegető, eddig mindig közömbös hivatalban hirtelen megnő a költő-munkatárs szerepe, hiszen éppen az ő írótársaival, barátaival, a nemzedékből utóbb csoportosulássá szerveződő népi írókkal akarja Zilahy átalakítani és fellendíteni a lapot. Hiszen Zilahy segédszerkesztője Szabó Lőrinc legjobb Az Est-beli barátja, Kodolányi lett. Szabó Lőrinc olvasószerkesztő, Féja és Bajcsy-Zsilinszky rendszeres cikkírók. De Illyés Gyula, Németh László, Sárközi György, Pap Károly is a lap gyakori munkatársa. Szabó Lőrinc, a korábban dezignált főnökök ellenszenvének várományosa, hirtelen az új főnök barátja és bizalmasa lesz. Természetes, hogy vállalkozásaiban végig támogatja Zilahy Magyarország-ának koncepcióját, többek között az Új Szellemi Front-ot is. Így válik a politikai és irányzati csoportosulások között is inkább visszavonultságra hajlamos író munkahelye átalakulása következtében egyik központi szereplőjévé a Magyarország 1934-gyel kezdődő rövid és ellentmondásos fénykorának.

Lackó Miklós az Új Szellemi Front-ról készített tanulmányában így jellemzi ezt a korszakot:* „A Magyar ország új, izgalmas színt jelentett a magyar sajtó frontján, s kitűnt színvonalas szerkesztésével, mozgékonyságával… A lap révén a népi írók széles körű nyilvánossághoz jutottak; ezzel indult meg a mozgalom tágasabb ideológiai politikai hatása a közvéleményre. Cikkei közül nem egy máig is a magyar publicisztika remekei közé tartozik: Német László néhány írása, Féja Géza több megrendítő falusi riportja, Illyés Gyula Ezt láttam Oroszországban című riportsorozata. A főleg Bajcsy-Zsilinszky Endre által fémjelzett, de a munkatársak zömét átható éles és következetes németellenesség (melyet óvatosságukban nemegyszer Az Est-konszern vezetői igyekeztek korlátozni), a lapnak a nyers sovinizmussal – jóllehet, egy magyar kultúrfölény jegyében – nagyrészt szembeforduló hangvétele, a kibontakozó hazai nyilas mozgalmat leleplező írásai, Cs. Szabó László széles látókörű gazdasági rovata –, mindezek az újság nagy pozitívumai közé tartoztak. Ezektől persze elválaszthatatlanok a lap szellemének másfajta vonásai: szinte mindent átható nacionalista szemlélete, hajlama a másodrendű vagy félrevezető kérdésekkel való beható foglalkozásra… s a legveszélyesebb: a gombosi reformpolitikához való viszonya.” A Zilahy-féle Magyarország e két véglet között manőverezett. 1934 tavaszi hónapjai után a Magyarország hangja óvatosabb lett, majd 1934 végétől, a Gömbös-csoport erőteljes aktivizálódása idején, mint az új írói tömörülés és a gömbösi reformpolitika találkozóhelye tett szert ismét, a korábbinál jóval nagyobb jelentőségre. Az Est-lapkonszernen belül persze továbbra is megmaradtak az ellentétek. Hiszen egyik oldalon az Új Szellemi Front egyik legalaposabb baloldali bírálatát éppen a Pesti Napló-ban olvashatták Bálint György vitairatában (Támogató ének vagy farkasok dala?; május 5.), másrészt a lapkonszern vezetősége mindig is kész volt feláldozni a jobboldal nyomására az új arcú Magyarország-ot. A Zilahy-féle vállalkozást a kormánynak tett engedménynek szánták, éppen ezért ha a lap a szélsőjobboldal szemében is túlzottan „vagdalkozó”-nak kezdett mutatkozni, szívesen felajánlották az új gárda szélnek bocsátását. Ennek egy konkrét esetét Féja Géza emlékezéséből ismerjük. A helyzetet különösképpen kiélezte Zilahynak Imrédy Béla pénzügyminiszter egyik, az adózással kapcsolatos, parasztellenes parlamenti megnyilatkozását bíráló cikke (Pusztuljon a hitványa!; Magyarország, 1934. április 8.). Imrédy a minisztertanácson a Magyarország betiltását követelte Gömböstől. Zilahy kérésére Zsilinszky ment el Gömböshöz déltájt, a többiek Zilahynál várták őt. Zsilinszky közben telefonált, hogy Gömbös ott marasztotta ebédre, és későbben jön. Meg is érkezett: „A Magyarország-ot nem tiltják be.” „Azután elmondta, hogy Az Est-lapok főszerkesztője, Salusinszky Imre és vezérigazgatója, Vadnai Béla Gömbösnél jártak, és tálcán vitték a fejünket. Kérték, hogy tekintsen el a lap betiltásától, s ennek fejében Zilahyt és a népieket elbocsátják.” Természetesen Gömbös ilyen igényt ekkor nem támasztott.* A Magyarország-nak ezt az ingatag helyzetét Szabó Lőrinc közvetlenül is megszenvedte. Mint olvasószerkesztőnek naponta negyedórával korábban kellett bemennie, és Az Est-lapok főszerkesztőjének, Salusinszkynak „értékeléseit” végighallgatnia.*

Az 1933 végén a marseille-i események miatt bekövetkezett külpolitikai teljes elszigetelődés idején a Gömbös-csoport a belpolitikai reformok ígéretével igyekezett támaszt találni. A reformpolitika népszerűségének és hitelének ezek a hónapok jelentik a csúcspontját. De ez vezet az erőszakos új választásokhoz, a reformpolitika jelszavainak háttérbeszorulásához, a német és olasz külpolitikai orientációra való ismételt visszaálláshoz. Illúziók és illúzióvesztések napjai következnek. Ebbe tartozik bele a Zilahy-féle Magyarország utolsó fontosnak vélt vállalkozása, az Új Szellemi Front (1935 májusában), a népi írók és a gömbösi reformpolitika összehozási kísérlete, majd az ezt követő nagy csalódás, amely végül is a Magyarország egész Zilahy-korszakának felszámolásához vezetett.

És most ismét adjuk át a történetírónak, Lackó Miklósnak a szót: „A népi írók mozgalma… 1934–1935-ben a két pólusú (a régi, nemesi-dzsentri magból, illetve az újabb, városi-polgári magból kialakult) középosztály és értelmiség egyik ágával: a nemesi magból eredő, illetve ehhez idomuló rétegével kereste a kapcsolatot, égető társadalmi reformok kiküzdésére. A törekvésnek az adott helyzetben tagadhatatlanul volt bizonyos elvont realitása. A középosztály és értelmiség e rétege, melynek társadalmi befolyása jelentékeny volt, mindjobban szembefordult a »konszolidációs« rendszerrel, megrendült konzervativizmusában, s növekvő érzékenységet mutatott a nép, az ország szociális problémái iránt is…

Ez a középosztályi elégedetlenség, ez a megnőtt szociális érzékenység azonban – sok esetben függetlenül a szubjektív szándékoktól – jórészt egy erőteljes szélsőjobboldali áramlat keretében, annak integráns részeként jelentkezett, vagy legalábbis egy ilyen áramlatba torkollott: a régi, illetőleg ahhoz idomuló középosztály zöme polgári szempontból is anakronisztikus alakulat volt, melynek politikai gondolkodását a »keresztény-nemzeti« eszmevilág irányította; fő politikai képviseletét pedig egy szélsőjobboldali katonai-bürokrata és politikus-csoport töltötte be. A magyar középosztály zöméhez ezen a szélsőjobboldali vezető rétegen keresztül vezetett az út.

Az Új Szellemi Front tehát… az új népi értelmiség és a középosztály egy részének összefogását célozta egy olyan pillanatban, amikor mozgástérrel rendelkező más társadalmi erő nem mutatkozott, s amikor a népi értelmiségnek (a magyar értelmiség e, mondhatjuk új, harmadik pólusának) fellendült mozgalma – a rendszer fellazulását túlságosan is saját művének tulajdonítva – abban reménykedett, hogy a régi középosztállyal kötendő szövetségben a jobbakat átformálja, egyébként is majd ő szerzi meg a hegemón szerepét, s így biztosítja a radikális reformok végrehajtását.

De népmozgalomra nem tudott támaszkodni, a válságba jutott baloldaltól eltávolodott, s a közvetítőnek az úri szélsőjobboldalt kellett elfogadnia. Ez az egész – nyilván csak részben tudatos – elgondolás sorsát eleve meghatározta. A népi írók kísérlete még részeredményt sem ért el. De többről is szó volt, mint a reformok kudarcáról: ha túlnyomóan csak közvetett formában is, egy időre ők váltak a gömbösi »reform« eszközeivé. De a kísérlet még így is… eléggé radikális volt ahhoz, hogy az ellenforradalmi rendszer fő hatalmi erőit tovább távolítsa a népi írók nagy részétől…”

Ezért is követte ezt a politikai kísérletet a népi írók táborában olyan hamar a kiábrándulás, majd a különböző élességű elemző önkritika. Ezek összegezéseként Sárközi György egy évvel később, a Gondolat című folyóiratban közölt, az írók kollektív állásfoglalását is tartalmazó levelében így ír: „A konzekvenciákat számos okból nem vonhattuk le ugyanazon a helyen, ahol bizakodásunknak hangot adtunk, de társaim megbízásából már május hónapban átvettem a Válasz szerkesztését, amely a tényföltárás, a meggyőzés, a bírálat és a gúny minden eszközével élesen szembefordult az álreformokkal és az álreformerek-kel.” (Gondolat, 1936. április-május.)

Szabó Lőrinc számára nem egy társadalmi mozgalmi lehetőség kihasználására törekvő kísérlet maradt az Új Szellemi Front vállalkozása, és vele együtt a Zilahy-féle Magyarország, hanem saját labilis, munkahelyi-társadalmi pozíciójának stabilizálási kísérlete is. A politikával előzőleg kevéssé törődő Szabó Lőrinc számára a Zilahy-féle fordulat azt jelentette, hogy a korábban tulajdonosai és vezetése miatt a hivatalos oldalról és a „keresztény középosztály” részéről háttérben tartott munkahelye a kormány számon tartott ellenzékévé lépett elő. Ők maguk, a munkatársak pedig olyan tényezőknek tűnhettek, akikkel a miniszterelnök is találkozót szerveztet, és tudomással bír létezésükről.

3

Szabó Lőrinc gyakorlati lépéseit, a politikai szervezkedésben, a Gömbös-féle reformpolitika támogatásában kortársi visszaemlékezések alapján rekonstruálhatjuk. Ebből a szempontból az 1935-ös választások előkészületei idején való ténykedéséről, a Gömbös-Zsilinszky közötti ellentét felszámolásáért való hiábavaló lépéseiről találkozunk a legtöbb adattal.

Mint ismeretes, az új választások esetére Gömbös előzőleg tizenegy mandátumot ígért Bajcsy-Zsilinszky pártjának. A folytatást Talpassy Tibor emlékezéséből idézzük: „1935. március 6-án Gömbös valóban feloszlatta a képviselőházat. Zsilinszkyék bizakodva tekintettek az új választás elé. A házfeloszlatást követő negyedik napon már együtt ültek a párt vezető emberei Zsilinszky Attila körúti lakásán, hogy gondos mérlegeléssel kijelöljék a mandátumok várományosait. Javában tartott a zsibongó tanácskozás, amikor váratlanul vendég toppant be: Szabó Lőrinc, a költő. A szomszédos szobába kérte Zsilinszkyt, hogy négyszemközt közölhessen vele valamit. Az elvonulás fölöttébb rövid volt. Néhány perc múltán kicsapódott az ajtó, s Zsilinszky felszólította a kitűnő költőt, hogy barátai előtt ismételje el a vele közölteket, mivel előttük nincs semmi titkolnivalója. Kiderült, hogy Szabó Lőrinc Gömböstől jött, aki felajánlja Zsilinszkynek a kormánypártba, a Nemzeti Egység Pártjába való belépés lehetőségét azzal, hogy ebben az esetben három-négy barátja is hivatalos jelöltséghez juthat. Zsilinszky leszögezte, hogy ez az ajánlat éles ellentétben van a nagytétényi megegyezéssel, és voltaképpen elvfeladást követel tőle. Szabó Lőrinc azonban tudatta a jelenlevőkkel, hogy minden előzetes megegyezés – Gömbös legújabb álláspontja szerint – semmis, csak egyetlen lehetőség van: szőröstől-bőröstől beolvadni a NEP-be. »Ha ellenállsz, Bandi, ki fognak irtani a parlamentből« – tette hozzá figyelmeztető nyomatékkal.”*

Hasonlóképpen beszéli el Simándy Pál és Vér Andor a jelenetet,* Féja Géza a Lackó Miklós tanulmányához fűzött megjegyzéseiben az eset lefolyását konkrétabban adja elő, bár egyszerű taktikai lépésnek értékeli. Eszerint egy ideig arról volt szó, hogy a Nemzeti Radikális Párt indulhat bizonyos számú jelölttel, s nem kell hatósági nyomástól tartania. Féja visszatekintve úgy látja, hogy ebben az esetben négy-hat jelölt győzött volna. Később azonban a választásokon való részvétel feltételei megváltoztak, Gömbös kívánsága már az volt, hogy a Nemzeti Radikális Párt jelöltjei a kormánypárt jelöltjeiként induljanak. Az ajánlat elfogadását nemcsak dr. Erőss János és Féja Géza, de Bodor György, a párt főtitkára is támogatta, már a Szabó Lőrinccel folytatott vita előtt feljegyzést írt Zsilinszkynek, s azt ajánlotta, hogy ha más megoldás nincs, „lépjünk fel Gömbös programjával, a választás után pedig a megválasztott képviselők azonnal hagyják ott Gömböst pártjával együtt”. Bodor az értekezleten – írja Féja visszaemlékezésében – „azért hallgatott, mert írásban már nyilatkozott a maga nevében, de a mi nevünkben is, de helyes politikai valóságérzékkel úgy vélte: ne beszéljünk sokat erről a kérdésről”. Egyébként „akár Erőss János, akár Bodor György, akár én mandátumhoz jutottunk volna – folytatja Féja –, ha Zsilinszkyt cserbenhagyva, Gömbösnél jelentkezünk”. Ők azonban a választások idején szívvel-lélekkel Zsilinszkyt támogatták.

Egy héttel a választások után, és Zilahy Új Szellemi Frontot! című cikkének (Pesti Napló, 1935. április 14.) megjelenését követően, 1935. április 16. du. 5 órakor találkozott a Zilahy-villában* Féja Géza, Illyés Gyula, Kerék Mihály, Móricz Zsigmond, Németh Imre, Németh László, Szabó Lőrinc, Tamási Áron és természetesen a házigazda, Zilahy Lajos Gömbös Gyulával. A beszélgetésen „csak Szabó Lőrinc volt mindvégig csendes; némán, de elégedett arckifejezéssel figyelte a társalgást: a találkozó szívügye volt”. Így emlékezik Féja Géza a Lackó Miklós tanulmányához fűzött megjegyzéseiben, és a többiek is megjegyzik, hogy Szabó Lőrinc volt az egyetlen, aki nem szólalt fel.

Ha e ténykedésekre vonatkozó emlékezések jó része nem is közvetlen tanúktól származik, ha jó harmincöt év távolából az „elégedett arckifejezés”-re való emlékezés nem is lehet perdöntő tanúság, az Új Szellemi Front-ról éppen a Lackó Miklós tanulmánya kapcsán megindult viták Szabó Lőrinc szerepét általában egységesen ítélik meg: kételyek nélkül hitt, és társainál kitartóbban a kormány által meghirdetett ún. reformpolitikában. Nem ideológiai vagy társadalompolitikai oldaláról figyelte az eseményeket, csak azt a taktikai esélyt követte, amely szerint úgy látszott, hogy az eddig ellenzéki szerepre kényszerült írók a hivatalos politikai élet, egyfajta nagypolitika aktív tényezői lehetnek. Ezt az esélyt mindenáron kihasználni akarta. Ezért szerette volna a Gömbös-féle politika ellenzésének szerepét ekkorra már tudatosan vállaló Bajcsy-Zsilinszkyt is visszabékíteni, mert láthatta, hogy enélkül már nem valósulhat meg a kormány oldaláról Kozma Miklós, az írók közül Zilahy által kezdeményezett, és végül is természetesen elvetélődött megegyezés.

4

A Magyarország szerkesztőségében szinte váratlanul rá osztódott szerep azután végleg kimozdítja Szabó Lőrincet korábbi, az ellenzékiséget kiválással, önmagába visszahúzódással tompító magatartásából. Az alkotás, sőt a személyiség függetlenségét továbbra is kiindulásul fogadja el, és valósítja is meg a Különbéke verseinek gyakorlatában. Publicisztikai gondolkozásában ellenben 1933 után mindinkább egyfajta személyes indulatoktól fűtött, világmegváltó igényekkel fogalmazott, de a világ valódi, reális érdekeit figyelmen kívül hagyó rendszert fogad el. Már nem az irodalmi élet megújításának igénye hajtja, mint ennek az időszaknak az elején, 1932–33 fordulóján, de a társadalmi berendezkedés normáit fogalmazza. Ezektől az évektől eredeztethetjük Szabó Lőrinc publicisztikai tevékenységének egyfajta totális állam eszmény irányába való tájékozódását.

Még 1934 nyarán, Párizsban jártában írja Vallomás című lírai hangvételű cikkét a Magyarország-ba (1934. július 13.). Elmondja, hogy bár ifjúkorában a francia költészet révén jegyezte el magát az irodalommal, most idegennek, ellenségnek érzi magát Párizsban. A franciákat érdekeik a magyarság ellenségeihez vonzzák. „S a legnagyobb baj az, hogy ez a természetes. Gazságodnak hiszek csak – mondta Alberich, amikor álszent ellenfele alkudozni kezdett vele az aranyról. Csak 3 gazságodnak lehet hinni, az erőnek, az erőszaknak, s egy nép ilyen gazsága már nem is gazság, hanem természeti erő…” S természetes volt az is, folytatja cikkében Szabó Lőrinc, hogy „mikor délután a Pantheonban álltál, és a nagyok, az ő nagyjaik közt ott láttad a keleti királyt, a barbárt, a te legendás ősödet, a szörnyetegnek festett Attila képét a falon, amint jött, jött Párizs ellen, és te egy percre azt kívántad, hogy bárcsak szállna le a falról, és állana melléd, és végezné el, amit elmulasztott, hogy ne légy olyan gyenge, ne légy oly egyedül…” Szabó Lőrincnél az egyéni és nemzeti magány- és gyengeségtudatból való kitörés vágya teremti meg a vonzódást az erőhöz, az „etikussá tett” erőszakhoz, az „erőben való újjászületés” eszméjéhez.*

Egy év múlva egy Népszava-beli cikkében (1935. május 1.) pedig abból indul ki, hogy a legfontosabb a közszellem átalakítása: „A végső cél az volna, hogy goethei értelemben »etikussá« lehessen tenni az őserdő, a létért való harc, a liberális kapitalizmus törvényét, minden jó és rossz mozgatóját, az individuum jogát és létalapját, a természetes emberi önzést. Az etikus önzés már azonos az önzetlenséggel, ennél többet nem várhatunk az emberektől, „akik nem angyalok” – írta, s mindez egybecsengett egy évvel korábbi, már idézett párizsi gondolatával. De Szabó Lőrinc most tovább is ment, s arról is elmondta véleményét, hogy hogyan lehetne ezt a célt elérni. Ehhez új államszerkezet kell, a parlament újjáalakítása, „szerintem formailag nem okvetlenül demokratikus irányban, főleg eleinte” – tette hozzá. „A türelmetlen jó szándék – folytatta – persze kikerülhetetlenül gondol néha arra is, hogy egy eszményi diktatúra, tudósok, szerzetesek és katonák felvilágosodott és szociális diktatúrája nem vinne-e hamarabb, mondjuk harminc-negyven év alatt a célhoz…” De hát mivel ilyen „modern” plátói diktatúrára nincs remény, marad az általános, titkos választójog, mely „nem is olyan használható, mint hiszik”. A szakszervezetek múltbeli szerepét egyébként – egyoldalúságai ellenére – ő is sokra becsüli, s nem tartaná ildomosnak, hogy a szocialista mozgalom hibáit éppen a Népszavá-ban emlegesse. Szabó Lőrinc – Magyarország-beli cikkével ugyancsak egybehangzóan – így fejezte be nyilatkozatát: „Ma teljes reneszánszra van szükség, annak fölismerésére, hogy a szociális jobbsorsot akaró rész már nem kizárólag baloldal, friss, bátor, kezdeményező erejű vezetőkre, akik a változó körülmények közt is mindig módot találnak az egyetemes végső cél szolgálatára.”

Az Új Szellemi Front vitájában pedig „Jobb” és „bal” és a reformok címmel a Magyarország 1935. április 26-i számában írja meg hozzászólását. Állást foglalt a kormány reformpolitikája mellett… „S amikor most már csak a szociális gondolat propagandája szempontjából is, örvendetesnek tartjuk a tényt, hogy a kormányhatalom – formailag legyűrve a szövetkezett és kibővült reakciót – szintén a magyarság szociális és kulturális megmentése felé mutat akaratával…” – kezdi. Szerinte a bal- és jobboldal fogalmai elavultak, a „vertikális” megoszlás már régóta egy „horizontálisnak”, az „egyetemes magyar gondolat” szolgálatának, egy új „szintézisnek” adta át a helyét, S figyelemre méltó, hogy Szabó Lőrinc mivel magyarázta a magyar szellemi életnek ezt az átrétegeződését: „A pártok Marxtól Szegedig egymás mellé sorakozó függőleges tagozódását új felismerések, új érzelmi vagy érdekközösségek erői törték keresztben át. Ilyen új erők és felismerések voltak többek között: a magyar nép pusztulásának meglátása, a dunántúli germán veszély, a növekvő közösségérzet, az ifjúsági öntudat… a népi nacionalista gondolat.” A régi jobb- és baloldal Szabó Lőrinc szerint gyakorlatilag megszűntnek tekinthető, „aki helyén maradt, az is helyet cserélt”, s ma már csak két tábor áll egymással szemben: a reform- és a reformellenesség pártja (ez utóbbihoz sorolja Szabó Lőrinc a „régi” baloldalt is). Szabó Lőrinc szemében ez politikai szintézist jelent.

József Attila – a vita cikkeit végigszemlézve – szemére is veti ezeket: „Szabó Lőrinc… úgy gondolja, hogy a társadalom jobb- és baloldali régi tagozódása megszűnt. Azt állítja, hogy a Zilahy cikkei körül támadt vitában a »jobboldal« hozzászólásában több volt a jóhiszeműség. Mert a »baloldal« – úgymond Szabó – nem akarja engedélyezni, hogy továbbra is helyeselni, illetve követelni lehessen egyetemes magyar gondolatok megvalósítását, amikor azok – bár egyelőre csak felismerésben és potenciálisan – kormányképesekké és realizálhatóakká váltak. Szabó azért vesz részt az Új Szellemi Front-ban, mert szerinte »az új magyar értelmiség idegenkedve néz a régi jobb- és baloldal felé, és úgy érzi, hogy világnézete – a szociális és népi világnézet (?) – és egész politikai érzés világa a régieknél szebb és igazabb és összefoglalóbb kerete lehet annak, amit a reformok reálpolitikája ígér«. Arról Szabó nem ad számot, hogy a baloldal hol és mint tiltotta volna, hogy »követelni lehessen egyetemes magyar gondolatok megvalósítását«. Elolvastam minden hozzászólást, s tapasztalatom szerint a baloldal csupán konkrétumokat követelt az oly határozatlan szólamok helyett, amilyen az »egyetemes magyar gondolatok megvalósítása« is, a szólamok helyett, melyekkel Szabóéknak méltán a reformkorszak táborában a helyük.” Amit pedig cikke summázásaképpen leír, az különösen arra a Szabó Lőrincre érvényes, aki nem is annyira a politikával való kísérletezés, mint inkább a korábbi lázadó körüli magány feloldásának kísérleteként vett részt társai próbálkozásában: „A mai polgári értelmiség nem is ismeri, nem is érti a dolgozó népnek, a termelésnek, egyszóval annak a társadalomnak a problémáit, amelyben él.” („Új Szellemi Front” ; Szocializmus, 1935. 5. sz.)*

Mégis Szabó Lőrincnél ez az állásfoglalás nemcsak tapasztalatlanságból, politikai járatlanságból, hanem egyrészt egyfajta praktikus reformvágyból következett, másrészt későbbi világnézeti-politikai elképzelések első jelentkezései ezek az írások, amelyeket 1937 nyarán meg is ismétel, az Új Szellemi Front-cikkből és a Népszava-interjúból szó szerint átvett passzusokat diktálva egy újabb interjú számára.*

De ekkorra már költészetében is átértékeli a különálló ember és közössége viszonyát. A Te meg a világ és a Különbéke kiválása után a Harc az ünnepért kötet a közösség keresésének különböző változatait mutatja fel.

A közösség, amely korábban fenyegette, majd védelmet nyújtott az egyes számára, a harmincas évek második felére olyan szervezetnek is tűnik Szabó Lőrinc szemében, amelyik az egyén jelentőségét azzal növeli, hogy számára akár érthetetlen feladatokra is berendszerezi, ha már nem is szerepet, de helyi értéket kényszeríthet rá. Mussolini 1936-os megfogalmazása szerint ez a képlet egy olyan „vallásos koncepció, amely az embert immanens viszonyban látja egy magasabb törvénnyel, egy objektív akarattal, amely túl van az egyeden, és egy szellemi társadalom tudatos tagjává emeli őt.” Szabó Lőrinc a Harc az ünnepért idején hasonló sorstörvényt lát beteljesedni az emberen, láttuk még a legszemélyesebb magánéletben, a Házasság-ban is („Vállald a sorsod régi rendelését… Miért? Nem tudom. Túlsok a titok. Bízz abban, amit magam sem tudok.” 1937). Ugyanezt alkalmazza a cselekvő emberre (Reggeltől estig, 1936) és a társadalommal szembesített személyiségre a Vezér átírt változatában (1938):

 … a cél: én magam
és még valami, amit magam sem értek
s ami mégis él, ahogy a vetésben
az aratás, ahogy bennem a nép:
e titkos cél úgy használ engem is,
ahogy másokat én, vagy ahogy a
boly a hangyát, a kas a méheit.

Az 1928-ban a Pesti Napló-ban már közölt vers átdolgozott változata a Harc az ünnepért kötetben, az 1928-as keletkezés dátumával, 1938 tavaszán jelent meg, majd a Magyar Élet az évi májusi száma közli – a tíz évvel korábbi keletkezés jelzésével – mint mustrát a kötetből, hírhedtté pedig azután vált, hogy a Magyar Élet-re hivatkozva a nyilas Virradat is leközölte 1938. május 2-i számában a költő tudta és engedélye nélkül. A verssel kapcsolatban Szabó Lőrinc mindig is hangoztatta, 1945-ös védőbeszédében le is írta, hogy az nem egyetlen vezérhez szól, személyes pszichológiai látomás, tanulmány a válaszút előtt álló ember lélekállapotáról, és rekvizitumait különböző korokbeli és kortárs vezérek jellemzőiből állította össze. Ezt az alkotói önelemzést elfogadva, az átdolgozás idézett szövege és a Mussolini-féle állam-meghatározás közötti hasonlóságra kell felfigyelnünk. Újabb rekvizitum, újabb kiegészítés lenne ez a vers kevert portréjához? Az is, a Marcia su Roma, már az első változatban jelenlevő motívumának továbbalakítása. Ugyanakkor a költő 1934-től, a párizsi cikkétől alakuló publicisztikus gondolatmenetének, az államról kifejtett nézeteinek a vers szintjén való megfogalmazása is. Ha államra gondolt, ez a képlet jelent meg tudatában, természetes, hogy a vízióba is ezt a képet építette bele.

5

1933 után nemcsak Szabó Lőrinc közvetlen munkahelyén, a Magyarország szerkesztőségében következett be változás. Az a politikai konstelláció, amely Zilahy Lajost a Magyarország főszerkesztői székébe juttatta, a művészeti élet más területére is kiterjesztette hatását. És ezek a változások, korábbi baráti kapcsolatok okán Szabó Lőrinc közszereplési körét is kiszélesítették.

Két területen jelentkezik a verseken kívül az évtized során Szabó Lőrinc: és ez a rádió és a színház. Az előbbi a kultúrértékekhez kapcsolódó költő versértelmező tehetségét kamatoztatta, az utóbbi klasszikus értékű műfordításokra biztatta, de úgynevezett sikerdarab fordítására éppúgy felhasználta, mint alkalmi, politikai jellegű feladatok ellátására.

1934-ben egy ideig Németh Lászlóra bízzák a rádió irodalmi adásainak irányítását. Bárha Németh rövidesen lemond megbízatásáról, a rádió íróigénye később sem szűnik meg. Az irodalmi szerkesztést ugyanis Cs. Szabó László veszi át. Németh László és Cs. Szabó azt érte el a rádióban, mint a húszas években Mikes Lajos Az Est lapoknál. Az értékes szépirodalom szóhoz juttatására használták ki az így adódott lehetőséget. A rádiónak ez a korszaka egyúttal a magyar kisesszé felvirágzását is elősegítette. A nyolcflekkes, húszperces kiselőadások, amelyekért átlag 20 pengőt fizettek (Babitsnak, Kosztolányinak 40–60 pengőt is) erre szoktatta a szerzőket. Szabó Lőrincnek is fennmaradtak színes műsor-összeállításai. Csevegés egy-egy témáról némi összekötő szöveggel és gazdag versillusztrációval – részben Szabó Lőrinc saját alkotásaiból vagy fordításaiból. Így egy-egy versről, költőtársról ötletes megjegyzéseket fűzött össze a formálisan megválasztott témarokonság alapján. Szabó Lőrinc prózahagyatékában nagyszámú ilyen előadásvázlatot, valamint teljesen kidolgozott szöveget találni, Cs. Szabó megjegyzésével, a műsor tárgyában folytatott levélváltásukkal. A műsorok némelyike még a verseket előadó színművészek nevét is megőrizte.

Míg a rádiószereplések a régebbi tárcákat helyettesítő írói szösszenések maradtak, korábbi Pandora-beli szerzőtársa, Németh Antal, 1935 nyarától a Nemzeti Színház igazgatója fordító-szerzőjévé avatta Szabó Lőrincet. Évente készülnek klasszikus fordításai: 1935-ben az Athéni Timon, 1938-ban az Ahogy tetszik és az Amphitryon, 1939-ben a Macbeth, majd elkezdi a Troilus és Cressida fordítását. Mellettük lefordítja 1936 nyarán Pokoli színjáték címén a lengyel romantikus költő, Kraszinszki művét (a Nieboska komédiá-t) Fr. Th. Csokor átdolgozásában, majd 1937-ben Hanns Johst Thomas Paine című drámai formájú szövegét, 1938-ban pedig Turnay angol írónő Keserű aratás című, Byronról szóló színpadi művét.

Ez utóbbiak közül a legrangosabb az első, a Kraszinszki-féle Pokoli színjáték lenne (bemutatója 1936. november 11-én), de ez is, a Csokor-féle átdolgozás alapján, a harmincas évek aktuális politikai világát tükrözi inkább. „A főhős alakjában az anarchikus önzés, a tisztaság és a szeretet legnemesebb vágya ég, és egyszerre, a főhős, a Férfi mindenkit tökretesz, először magánéletében, aztán – mikor egy szociális jellegű forradalom elbukó ellendiktátorává teszi a sorsa – a közéletben is… itt egy megváltatlan Übermensch harcairól van szó, démoni jellemek összeütközéséről, az emberfölötti egyéniség féktelenségéről, kártékonyságáról és bukásáról.” (Szabó Lőrinc a „Pokoli színjáték”-ról; Pesti Napló, 1936. augusztus 6.) Ezt a témát magáévá is tudja élni Szabó Lőrinc, hiszen éppen a Különbéke korlátozott emberképének megalkotása, a Szun-Vu Kung lázadása, a Vang-An-Si után és a Vezér újbóli átdolgozása közötti időszakban, és a személyes sorsot meghatározó etikai és létélményeket fel-felvillantó Harc az ünnepért korszak kezdetének válhatott melléktermékévé.

Az egy évvel később, 1937. november 12-én bemutatott Hanns Johst-darab, a Thomas Paine még kevesebb személyes kötődést mutat. Az akkori hivatalos német színház reprezentáns szerzőjének színpadi szónoklataival nem sokat tudott kezdeni a fordító. Kárpáti Aurél, a darab kritikusa így ír a bemutatóról: „»Darab« helyett csak lelkesítő szónoklatoktól, dobpergéstől és trombita-harsogástól hangos történelmi jeleneteket kapunk, amelyekben túlteng a politikai elmélkedés, viszont édeskevés a históriai hitel. A drámát holmi operai elemek pótolják itt. Inkább hangzatosan, mint meggyőzően, mert az író a tragikus témát merőben retorikusan viszi színpadra, a hamar levitézlett s unalmassá száradt, szegényes német expresszionizmus modorában” (Pesti Napló, 1937. november 13.). Az Est kritikusa „a darab lármájához hangolt előadásról” beszél (november 13.). Maga Szabó Lőrinc sem a darabot méltatja a színházi műsorfüzetben, hanem azt az utat emeli ki, amelyen Hanns Johst, a korábban neves expresszionista költő szerinte leszámolt a mindkettőjük által elavultnak tartott hajdani irányzattal.

Ezután egy évvel pedig már teljesen jelentéktelen, Byronról szóló drámát fordít, amelyet 1938. október 12-én mutat be a Nemzeti Kamaraszínház. Erről már Szabó Lőrincnek sincs szava, helyette a kritikus mondja el az ítéletet: „Álproblémákkal kacérkodó, velejében hazug darab, amelynek – néhány költői idézetet leszámítva – semmi köze sincs az irodalomhoz. Igazán nem értjük: miért kell ilyesmire pazarolni a Nemzeti színészeinek alakító tehetségét és Szabó Lőrinc fordítói művészetét?” (Kárpáti Aurél, Pesti Napló, 1938. október 13.)

Ezek mellett segíti Németh Antal színpadi és rádióelőadásait klasszikus szövegek kiegészítésével, az előadás húzásainak áthidalásaival: így készít Arany Szentivánéji álom című fordításához új betétet és fordítja újjá a záró versszakokat; hasonlóképp segíti a Csongor és Tünde és Az ember tragédiájá-nak előadását.* Nemegyszer azonban alkalmi feladatokat is ellát. Ő írja az ünnepi verset a Nemzeti Színház százéves évfordulójára (Az örök Magyarországhoz), majd az 1940. február 1. operaházi Élő Tárlat Uray által elmondott prológusát (A festő a függöny előtt), máskor pedig a Nemzeti Színház vendégjátéka alkalmával a Felvidék városaiban olvas fel bevezetőül költeményt (1938 novemberében), vagy utazik a Nemzeti társulatával már a háborús Németországba turnéra és a Magyarország-ban készít útijegyzeteket a fogadtatásról (Frankfurtban a Nemzeti Színházzal; Esti lap, 1941. május 29; Öt nap Berlinben a magyar színészekkel; Esti lap, 1941. május 30.).

Szereplés és munka – szinte válogatás nélkül: a klasszikust fordító Szabó Lőrinc a nagy felkészültségű rendező Németh Antal telitalálata, az alkalmi feladatokat is ellátó fordító-költőt a színházigazgató Németh Antal használja fel.

Irodalomtörténeti és művészi jelentőségét tekintve a színházzal szövődő kapcsolata mégis igen fontos: a műfordító Szabó Lőrinc második nagy korszakát hozza meg. Ebben vezető helyet a Shakespeare-fordítások foglalják el. A Shakespeare-fordításokkal a magyar színpad és a magyar költészet is nagyot nyert, a Nyugat nemzedékek fordító triászának (Babits-Kosztolányi-Szabó) talán legmaradandóbbat alkotó drámafordítójává Szabó Lőrinc emelkedett. E fordítások születését Németh Antal emlékezéséből ismerjük.*

„Amikor 1935-ben átvettem a Nemzeti Színház vezetését és a színházhoz visszaszerződött Somlay Artúrnak méltó bemutatkozó szerepet kerestem, a múltban mellőzött Athéni Timon-ra esett a választásom. A soha és sehol sem népszerű idomtalan remekmű, amely Shakespeare fekete dühének roppant erejével szárnyal színpadon is, könyvben is, rendkívül erős hatást tehet kongeniális költői és színészi tolmácsolásban. Végre alkalmat adhattam a szonettfordító Szabó Lőrincnek, hogy ő, a Kalibán!, a Fény, fény, fény, A Sátán Műremekei és a Te meg a világ költője tolmácsolhassa a mai magyar költészet nyelvén Shakespeare-t… A bemutató 1935. november 8-án volt, és… az évad 11 előadása komoly sikert jelentett. Móricz először hallván mai költői magyar nyelven Skakespeare-t a színpadról szólani, az Athéni Timon-t ítélte, az egyetlen Shakespeare-drámának, amely modern, amely igazán örök kérdéssel reálisan foglalkozik, amelyből a legtöbb emberi tanulság levonható…

Szabó Lőrinc időrendben második Shakespeare-fordítása az Ahogy tetszik volt, ismét a Nemzeti Színház számára. 1938. június 14-én kötötte meg a szerződést, amely szerint október 1-jére kellett elkészülnie a fordítással. A szerződés a bevétel 4%-át biztosította Szabó Lőrincnek, aki ekkor ezer pengő előleget kapott, ami biztosította részére a zavartalan nyaralást és a nyugodt munka lehetőségét. Külföldre utazott, és ott, július-augusztusban, két hónap alatt fordította le ezt a bájos vígjátékot. A fordítói nyelv a Timon után egészen olvadtnak tűnik fel és lebegőn könnyed, ahogy azt maga a darab is előírta… Az 1938. december 17-i bemutatószámba menő felújítás méla Jaques-ja Uray Tivadar, akit a Kisfaludy Társaság ezért az alakításáért Greguss-díjjal jutalmazott…

A Macbeth egyike a Nemzeti Színházban legkorábban adott Shakespeare-drámáknak… 1843-tól 1939-ig összesen 81 előadása volt e tragédiának, amikor elhatároztam újrafordíttatását és új rendezésben való bemutatását. Szabó Lőrinc 1939. február 11-én írta alá a fordítói megállapodást, amely az előző Shakespeare-fordítás feltételeit biztosította számára. Az év nyarán ez a fordítás is elkészült, úgyhogy november 18-án megtarthattuk a bemutatót. A Macbeth még abban az évadban 17 alkalommal szerepelt a műsoron…

Szabó Lőrinc Shakespeare-fordító tudása – miután a Timon és az Ahogy tetszik alkalmával beletanult a tragikai és vígjátéki Shakespeare-hangba – a Macbeth-ben érett meg, és a Troilus-ban állandósult…

A világirodalom drámaköltészete egyik legizgalmasabb rendezői problémájának éreztem ezt a Shakespeare-művet, amelynek nemzetközi színpadi sikertelensége is rendkívül izgatott. Az első feladat volt egy olyan szöveget kapni a tervezett előadás anyagául, amely a kifejező nyelvkezelés rugalmasságával átmenti e mű bizarr életgazdagságát, ami egymás mellett megtűri a nagy rétori szárnyalást és a legintimebb líra sziromkönnyű bensőségét, a higgadt bölcsesség okos mérsékletét és a tébolyodott nihilizmus szóőrjöngéseit, a legtisztább rajongást és a legepésebb szarkazmust, a színesen kavargó álmot és a vad realizmust. Ezt a fordítói problémát legtisztább meggyőződésem szerint nem oldhatta meg más, mint Lőrinc.

Szabó Lőrinc… vállalta a Troilus és Cressida költői tolmácsolását. A rendkívüli nehézségek közt el-elakadt, úgy látszott, hogy ő se tudja magyar életre kelteni e költői monstrumot, de az összkiadás előkészületei új erőfeszítésekre sarkallták, és 1947-ben megszületett e bizarr dráma tökéletes, az eredeti minden merész hangváltását sima zuhanással, könnyedén követő műfordítás remek.”

Az ötletszerűen induló együttműködés, egymás kiismerése, egymás igényeinek okos kielégítése során még egy nagy tervet érlelt: „Együttműködésünk 1935–38 közé eső három éve alatt érlelődött meg bennem a gondolat, hogy hivatalos helyen felvetem: teremtsenek lehetőséget arra, hogy Szabó Lőrinc lefordíthassa Shakespeare összes műveit. Először Lőrincnek mondottam el a merész ötletet, amit ő viszolyogva fogadott. Tíz évet venne el az életemből, eredeti alkotásaimtól még akkor is, ha nem kellene szerkesztőségben robotolnom – mondotta. De azután a lehetőség, hogy megszabadulhat Az Est-lapoknál végzett rabszolgamunkától, fokozatosan megkedveltette vele elgondolásomat. Egyetlen életmű, egyetlen költő tolmácsolásában! Végül is ráállt, hogy kíséreljem meg keresztülvinni a monumentális vállalkozást. Bizalmas előterjesztést tettem az akkori kultuszminiszternek, aki meghökkenve, de sok megértéssel hallgatta érvelésemet. A végén határozottan tetszett neki a dolog. Arról volt szó, hogy a magyar állam tíz éven keresztül havi járandóság formájában annyit juttatna Lőrincnek, amiből ő és családja megél, így mentesül az újságírói munka alól, és minden idejét a Shakespeare-fordításnak szentelheti.” A tervből végül is mégsem lett semmi. A miniszter ugyanis „egy-két hónap múlva… közölte velem, hogy tervem megvalósíthatatlan, mert nem akarja magára lázítani a Kisfaludy Társaság irodalmi korifeusait és nem óhajt ujjat húzni a Társaság égisze alatt működő Shakespeare-bizottsággal.”*

Ez a Szabó Lőrinc Shakespeare-fordításainak külső története, amelyhez kiegészítésül hozzátehetjük, hogy a bemutatók a műfordító-költő és a modern Shakespeare sikerét hozták. Németh László és Illés Endre, Kárpáti Aurél és Hubay Miklós méltatják ezeket az eredményeket. Legfeljebb az Ahogy tetszik nyelvi modernizmusa vált ki egyes kritikusokból rosszallást, mások ezzel együtt is kiemelkedő jelentőségűnek minősítik. A siker átütő kellett hogy legyen, hogy ha a Nemzeti Színház igazgatója ezzel az impozáns tízéves tervvel elő merhetett állni.

De sokkal izgalmasabb a fordítások belső története. Az, ahogy az alkotói periódusában egy-egy fordítása saját korábbi eredményeiből táplálkozik, majd visszahat újabb művek megalkotásánál. És itt tágítsuk a kört: nemcsak a Shakespeare, hanem általában a nagyobb fordítások hatását, belső történetét követve.

1933. év vége felé hajszolt ütemben fordítja Az Est lapok Filléres Klasszikus Regények sorozatába Goethe Werther-jét „Énnekem most jan. 1-jéig le kell fordítanom a Werther-t, képzelheted, milyen befogottságot jelent ez éppen karácsonykor” (Kardos Lászlónak, 1933. december 15.). Közben a Válogatott versei számára A sátán műremekei verseit dolgozza még át, és írja a Különbéke újabb darabjait. Köztük a Werthert fordítva töredéket. A fordítói munka szigorú tényei nem tudtak teljes versre adni ihletet, a hajszában pedig a vázlat nem egészülhetett ki nagyobb intenzitású alkotói inspirációval. Egy élethelyzet impressziójának vázlata maradt a verscsíra.

1935 nyarát barátja, Bisztrai Farkas Ferenc meghívására a dédai havasokban, Déda-Bisztrán töltötte. Itt fordította az Athéni Timon-t. Ennek emléke is csak jóval később, a Tücsökzené-ben fogalmazódik verssé (Timon nyara):

Legszebb nyaram: bisztrai havasok
s viperák nyara! A Nemzetinek ott
fordítottam az Athéni Timon-t,
éj-nap dolgozva a keserű-bolond
darabon, de annyi fény, oly derű
tündöklésében, hogy leggyönyörűbb
emlékem az a virágvölgy, a rét,
meg a faház, az erdőszéli. Négy
hetem átkozta – ujjongta! – tele
a vén Shakespeare embergyűlölete,
mégis tisztúltam tőle napra nap,
hiszen a saját viperáimat
ölte (mint kertünkéit a kasza);
s a szabadban – közben – oly mámora
zsúfolt a létnek, mintha rám, belém
hullt volna mindaz az iszonyú fény,
amit egy év az űrbe szétszitál,
a százbillió tonna napsugár.

Mégsem ez az emlék az izgalmas, hanem az, ahogy ezen a nyáron ez a „tisztulás” lezajlott, ahogy az élmény (megélt és a fordítói áttételesen) a Különbéke kiemelkedő ciklusát, a Versek a havasról-t kiváltotta ott, mindjárt 1935 nyarán, majd még két darabot kikényszerített hozzá 1936 telén.* És ez utóbbi kettővel zárult teljes műalkotássá a korábbi darabjaiban inkább csak életrajzi jegyzetként leírt versek töredéksora. Ezzel megszületett a példa, befejezhette a Werthert fordítva és mindig címen a korábbi töredéket (1937). Majd pedig Kleist Amphitryon-jának fordítása közben megírja a Más világok című verset (1938); mindegyik vers keletkezési korának reprezentáns kifejezőjévé vált. Hol a kávéházi asztal mellől, hol a „kis kocsmakert”-ből indul, hol a dédai havasokból vagy a Fekete-erdőből, a Titi-tó partjáról, ahol már az Ahogy tetszik-et fordítja (A Fekete Erdőben, Titi tó, Shakespeare-rel a Fekete Erdőben). Otthon nehézkesebben megy a fordítás, ha szabadságra utazik, kiszökik a szokásos életkeretből, hamar, könnyen készül munkájával (Tücsökzene, Utak és művek):

 Amiket
fordítottam, otthon félévbe telt
– Macbeth, Amphitryon – egy-egy darab
Shakespeare-é, Kleist-é – de négy hét alatt
kész lett, ha rászántam hivatali
szabadságom: egy-egy hegyoldali
réten reggeltől estig, vagy fehér
hajón dolgozva, míg forgó nap-éj
vagy gép cserélte környezetemet,
megkerestem útiköltségemet:
időm s erőm imbolygó roncsain
így épűltek lassan a műveim.

És maguk a fordítások is – szokása szerint – követik és összegezik egy-egy korszakát. Az Athéni Timon a lázadó korszak elemeiből épül. A Fény, fény, fény, A sátán műremekei és a Te meg a világ aktorszólamának ismeretében kéri fel Németh Antal a fordításra. De mialatt azt fordítja Szabó Lőrinc, azalatt járja végig tudatával a lázadástól való eltávolodását a Versek a havasról darabjaiban, és azt összegezi majd a Tücsökzene Jób-képében:

 Lám, a lázadás
csak kifelé csukta le ajkait,
bent ezer sebe méltatlankodik:
ezer seb és láng és sikoly vagyok,
de csak vakarózom, és hallgatok.

Az Ahogy tetszik-ben a Harc az ünnepért korszaknak a valóság variációival eljátszó szemlélete ismétlődik meg. A fordítás helyszíne is összeköti még egyszer a valóság és álom világát: „Az Ahogy tetszik dramatizált idill. Idillikus volt a környezet is, ahol a papíron ujjaim és tollam alatt megelevenedtek az alakjai. Úgy nőtt, sarjadt fel, úgy virult ki a mű, szavankint, soronkint, lassan és napról napra, ahogy előtte a gazdagrét, ahogy köröttem a jázmin. Titisee-ben voltam, 850 méter magasságban, a Fekete-erdőben… Vágytam az emberi világba, de azért olyan boldog számkivetettnek éreztem magamat a munkában, amilyen az Ahogy tetszik-ben az idősebb Herceg, akinek monológjához épp ezekben a napokban jutottam el. Élveztem minden szavát, saját életemben kerestem és találtam párhuzamokat hozzá. A második felvonás az ardenni erdőben (nem is olyan messze Titiseetől, a Rajnán túl) játszik, ott lép színre először a Herceg; én a Fekete-erdőben (nem sokkal a Rajnán innen) lelkesen tolmácsoltam a beszédét” (Új Idők, 1938. december 18.).

És maga ez a nyaralás hogy telik? Szétnézés és munka. Egy-két impresszió, amelyik majd egy-két versben beleilleszkedik a költői gondolatmenet rendszerébe, de főként az otthonról hozott, napokra kimért penzum elvégzése:

„Shakespeare és Kleist testébe-lelkébe és nem tudom még, mijébe temetkezve élek itt a Fekete-erdőben, és dolgozom, dolgozom, mint… hagyjuk a hasonlatot, erre nincs hasonlat. Persze vágyom kinézni, kilesni ebből az igen megtisztelő, de mégiscsak idegen börtönből. De nem érek rá, nem szabad, meg kell ennem a kásahegyet. Ma, tudva, hogy szombatra soros vagyok Az Est-ben, mégis rászántam magamat, hogy megrablom egy kicsit ezeknek az uraknak az idejét. Gondoltam, két órát ellopok tőlük, talán lesz versem. És reggel nyolctól délután 3-ig dolgoztam valamin, sikertelenül. Szörnyen mérges voltam: most aztán se saját vers, se haladás a fordításban. S mit tesz isten: ekkor nekiláttam egy másik témának, egy szonettnek, és 15 perc alatt kész lett. Ez nálam csoda, mert rendesen napokig dolgozom egy-egy darabon. Úgy látszik, mégiscsak »angyal« lesz belőlem is.”

A levél, amelyet a Hotel Titisee (Hochschwarzwald) papírján szerkesztőtársának és főnökének, Mihályfi Ernőnek küldött, egyszerre úti beszámoló és műhelyjegyzet.* Szinte megismétli az ördögormi vers, a Vasárnap korábbi bravúrját, a nyomasztó feladat átélése születi meg a verset, melyet megteremtve már felujjonghat. Akkor ekképp:

vers lett! s holnap pénzt adnak érte!
Rendben van! És megyek tovább:
Jó reggelt, gyönyörű vasárnap,
jó reggelt, gyönyörű világ!

És most, az Angyal című vers hirtelen kipattanása után, most már fellélegezhet, élvezheti is környezetét:

„Itt nagyon jól érzem magam, ha hozzájutnék, de reggeltől estig a szobámban vagy a hegyoldalba kirakott asztalnál ülök és dolgozom. Kb. 850-es magasság, a fenyvesek igazán feketék, még nyílik a jázmin és a bodza, az idő májusinak felel meg, tehát (nap nélkül) kabáttalanul éppen hogy bírható, napon azonban nekem való módon meleg, a koszt jó és bőséges, az egész környék minden penziója zsúfolva és hónapokra előre lefoglalva, idegen kevés van, a belföldi forgalom szédületes. Én egy nagy hotelnak egy igen szerény kis depandanszában isteni szerencsével kaptam helyet. A fürdő neve: Titisee, Titi-tó. Furcsa, ugye? Persze strand, tenisz, motorozás, kirándulások (micsoda rettenetes nagy az autóbusz forgalom a belfölddel és Észak-Olaszországgal!), mind fiatal.”

Az Ahogy tetszik, illetőleg A Fekete Erdőben és a Titi tó nyara ez, ahogy egyetlen levél bepillantást enged a nyaralás munkarendjébe és munka utáni felszabadult szétnézésébe.

A szabadságát üdüléssel, utazással töltő hivatalnok képe éppúgy belefér Szabó Lőrinc életkeretébe, mint a költő, aki mindig az önmegfigyelés és az alkotás feszültségében élheti csak át egész életét, és így az utazásokat is. Hogy a költő elragadtatva néz szét és ugyanakkor ironikusan figyeli a kiruccant hivatalnokot? Ez már versbe kívánkozik (Titi tó):

 Ha tudsz:
mulass, ahogy a többiek;
 ha tudsz:
szánkázz habzó víz felett;
 ha tudsz:
robogj hegyjáró motoron
vagy sülj a szőke homokon,
érdekeljen a jó gyomor
és nótázz, mint az esti bor:
 ha tudsz;
másképp bolond vagy, vagy beteg,
s ha gyalázod az életet:
 hazudsz!

Különben is ez a Shakespeare-vígjáték fordításával eltelt nyara lesz az utolsó békés pillanata hosszú ideig. Mihelyt a fordító munka nyomásától szabadul, a saját vers, amely ezt a varázserdőt leírja, már egy új, az 1938 második felével kezdődő időszak, a Régen és Most korszakába vezet: a mesevilág szörnyképzetté változik, amelyből a megkicsinyült ember szabadulni igyekszik (A Fekete Erdőben; Az Est, 1938. szeptember 4.):

Mint bűnöst a tettei körüláll
s kísér az erdő. Élő árbocok
nyilallnak ég felé: párhuzamos
és függőleges lábai a vad
rengetegnek, vagy húrozat, melyen
a vihar játszik. Most csöndjük ijeszt.
Mint néma őrök állnak feketén.
Mint szörnyű őrök.

Mert már a Titi-tói üdülés közben megfigyelhette a repülőgépek gyakorlatozását, bár nem törődött velük, Új Idők-beli naplójegyzetében az erdei dalok fordításáról írva, megjegyzi: „Talán a cseh-német vihar kezdett már dörögni a távolban, csak én még nem tudtam róla.”

Ez a vihar lesz a következő fordítás, a Macbeth egyik főtémája is. Egy „körinterjú” tanúsága szerint ez a munka is kapcsolódik ugyan még egy külföldi nyaraláshoz Ótátrafüreden (Új Hírek, 1939. augusztus 8.), mégis a költő idézett emlékezetében már mint otthoni penzum él tovább ez a fordítás. És ez már nem is a költői megújulás, hanem az elhallgatás irányában válik inspiráló tényezővé. Az 1942-es novemberi lillafüredi találkozón hivatkozik majd ennek tanulságaira: „Az irodalom nem gyerekek dolga, a nagy irodalom dolga nem gyermeknevelés. A valóságnak, az életnek a plasztikája kell, a maga ezer és millió színével, ellentétével, ellenpontjaival, fény és árny kell az igazi megvilágításhoz. A háború szörnyűség; Shakespeare és Schiller szörnyű háborús vérengzései mégis gyönyörűek a színpadon. Ábrázolási szabadság nélkül nem lehet ábrázolni; még olyan belső magyar témákat sem, amilyenekről Zilahy szólt. A mai hivatalos felfogás – biztosra veszem – nem engedné egy új magyar Shakespeare működését,”

6

Szabó Lőrinc barátságai sorában nemcsak a munkahelyi elkötelezettségét alakítót, vagy a nyilvános szereplés különböző formái felé lehetőségeket biztosítót kell számon tartanunk. 1933-ban egészen más irányban is adva volt számára a baráti biztatás. József Attilával volt kapcsolatuk kevéssé ismert, Szabó Lőrinc özvegye ellenben emlegeti társas összejöveteleiket is, amelyen a költő Szántó Judittal vett részt, valamint azt, hogy Szabó Lőrinc még a Siesta szanatóriumban is gyakran felkereste a nagybeteg költőt. Egy vállalkozásban, a Cseh és szlovák költők antológiájá-ban való közös részvételük ellenben ismert. És ez Szabó Lőrincnek egy újabb baráti körbe való kapcsolódását is jelentette.

Szabó Lőrinc barátságai között még egy jellegzetes, személyes életrajzával is összefonódó barátságot kell számon tartanunk. Anton Straka, a harmincas évek csehszlovák sajtó- és kultúrattaséja Amerikai úti villájában ekkor rendszeresítette pénteki fogadóestjeit, ahová a csehszlovák irodalom, művészet és történelem iránt érdeklődő ismerőseit és azok ismerőseit látta szívesen. A fiatal költőgenerációból József Attila mellett Szabó Lőrincet is igen kedvelte és nagyra tartotta. József Attila végül is nem jutott el Csehszlovákiába, Szabó Lőrincnek ellenben sikerült megszerveznie utazását. Szabó Lőrinc Prágán keresztül az Óriás-hegységbe ment nyaralni és dolgozni, mint erre a Különbéke Idegen (1934) című verse utal, majd A huszonhatodik év Hova? című darabja emlékezik:

No de, komolyan, édes: hova lett,
Sztraka, a hű cseh? Mint mi, úgy örűlt
utazásunknak, végre sikerűlt!
(A Barlangra ő figyelmeztetett.)
Hova lett?…

De Straka segítsége nemcsak az ő utazásukat jelentette, József Attila mellett Szabó Lőrinc lett, személyében is, a legismertebb magyar költő a cseh és szlovák irodalmi körökben. Így szövődött barátsága a Budapesten, az 1932-es Pen-kongresszuson is megfordult, hozzá sokban hasonlatos sorsú és költészetű Emil Boleslav Lukáčcsal, akivel azután hosszas levelezés kötötte össze. A végül is 1936-ban megjelent kiemelkedő magyar fordítói vállalkozásban, a Cseh és szlovák költők antológiájá-ban pedig František Halas verseit Szabó Lőrinc fordította.*

7

Szabó Lőrinc ez évtizedére jellemző baráti körét mégis inkább a népi írók táborában kell keresnünk. Németh László nemzedékszervezése szemelte ki ennek a csoportnak a tagjait, a nép sorsáért érzett felelősség kerestette velük azt a terepet, ahol hasznosan tevékenykedhetnek, a Zilahy szervezte Új Szellemi Front felszította illúzióikat, majd a csalódás és kiábrándulás különböző fokozatain átjutva szervezték 1937–38-ban radikális vállalkozásukat, a Márciusi Front-ot. Előbb a Tanú, majd a Magyarország és részben a Bajcsy-Zsilinszky-féle Szabadság, utóbb a Válasz volt az a publikációs fórum, amely körül csoportosultak. Szabó Lőrinc közéjük tartozónak érezte magát, habár (amúgy sem egységes) szemléletükkel sohasem azonosította magát. Nem ellenzékük volt, inkább azt mondhatnánk: ez a csoport volt az, amelyiktől a legkevésbé állt távol.

Kapcsolatukat Illyés Gyula utólag így rögzíti: „Ez a látszólag csak magával foglalkozó lírikus, akit a polgári köztudat a népies-urbános »küzdelmek« teljes félreértésével a »népiesek« táborába sorolt,… a népiek között legfeljebb azért talált helyet s némi védelmet, mert oda – koronatanú mondja – egyáltalán nem a »népiesség« volt a belépő.” És maga Szabó Lőrinc is látta, tudta ezt a különbséget: „Magányos még a barátaim között is, nagyjában – mondjuk – az Illyés Gyula–Veres Péter-vonalon: a tehetség és a sok közös élmény természetes vonzalmai ellenére többnyire mindenkitől elválasztott valami.”*

Nézzük meg, hogy fest ez a kapcsolat az életkép szintjén. Munkája végeztével Szabó Lőrinc is a Centrál kávéházba sietett, amely neki is szinte második otthonává vált. Előbb a Nyugat és Babits asztalánál ismerkedett még szinte gyerekfővel az élő, de már klasszikus irodalommal, majd a harmincas években a népi írók asztalánál foglalt helyet a csoport tagjaihoz fűződő személyes barátság okán. Így marad meg az élettől búcsúzó Tamási Áron utolsó mondataiba szőve a Centrál ez újabb, azóta szintén klasszikussá emelkedett társasága, és köztük Szabó Lőrinc: „Aznap este a Németh László prédikátori mondatai kísértek az ágyba, s az Illés Endre virágtermő vonalai mellett aludtam el. Az értelem és a kedély számára egyaránt jó biztatás volt ahhoz, hogy másnap elmenjek a Centrál kávéházba, ahol bozótba gyűlve szoktak uzsonnázni a kortárs írók. Elmenvén tehát a Centrálba, ott találtam Kodolányi Jánost, kinek a tehetsége szikrázott, és az esze mindenkit megborotvált. S ott találtam Féja Gézát is, a Dózsa tisztelendő alvezérét. Ott ült a bozót közepén Illyés Gyula, a besenyő ivadék, akinek hiúzszeme mindig és mindenütt azt figyelte, hogy miképpen lehetne megtartani ezt az országot, melyet Árpád hiúzszemekkel szerzett nekünk. Illyés mellett Szabó Lőrinc, a műveltsége köpenye alól bírálgatott mindenkit. Ott zajgott Szabó Pál, mint egy bihari úrverő hajdú, Veres Péter, a hortobágyi gyalogcsikós Jehova. Ott mozgolódott egy széken, mint egy csattogó lobogó, Erdélyi József; ott feszült mozdulatlanul Kovács Imre, a néma forradalom kovácsa; Erdei Ferenc, mint egy túzok a futóhomokban; és Szabó Zoltán, a cifra nyomorúság írója; valamint Sárközi György, a hadrend halk vezére.” Lehet, hogy így, ebben a csoportosításban sohasem voltak együtt, de az évek során az együttesről így maradt meg a kép, így rögződött az írótárs emlékezetében, és így került a Vadrózsa ága töredékének zárósoraiba – és most már így marad fenn mindnyájunk emlékezetében.

És az együttessel szemben a különváltság, egy korabeli újságcikkből: „Itt írja mogorván és oszlophoz ragadva Szabó Lőrinc, ifjú titánoktól megközelíthetetlen morcosságba gubózva szitkozódó verseit a nagyvilágiság, ha kell, a kávéház ellen is.” (Magyar-é hát a kávéházi irodalom?; Pesti Napló, 1939. március 25.) Vagy figyeljük meg egy Gyanútlan perc-ben, ahogy egyik versében bemutatja különálló önmagát:

No de ilyet!… A kávéházban
írtam, dolgoztam csöndesen,
s egyszerre csak, ahogy levettem,
kigyulladt a szemüvegem:
felrobbant! Tán a cigarettám
gyújtotta meg, vagy a gyufa,
tudja a jó ég… És hogy égett!
hogy sistergett! hogy lőtte a
füstöt magából!… Hamarabb, mint
ahogy elmondani tudom,
végigkanyargott a futó láng
a fekete kaucsukon,
a görbe száron, körül-ette
a két üveges karikát,
és mire vízbe hajítottam,
már csak azt, ami épp kiállt,
csak azt menthettem meg: a többi
ellobbant, akárcsak a fény,
s a két lencse mint két üvegpénz
feküdt a pohár fenekén.

Baráti összetartozás-érzés és mégis vitákban szétválás a jellemzője kapcsolatuknak. A Harc az ünnepért kötet dedikációi körülírják azt a baráti kört, amellyel ekkor a legközelebbi kapcsolatban állt: a kötet sorrendjében Zilahy Lajosnak, Németh Lászlónak, Féja Gézának, Erdélyi Józsefnek, Illyés Gyulának és Móricz Zsigmondnak ajánlja egy-egy versét. Ugyanakkor, ha mint csoporttal keres velük kapcsolatot, az eredmény: veszekedés, vita, harag. Illyés Gyula jegyezte fel ennek egyik jelenetét:* „Barátságot és ismeretséget nemcsak kötni szeretett, hanem közvetíteni is. Őt gyötörte, ha mások gyötörték egymást. Így hát szenvedélyes kibékítő és elvtisztázó is volt. Arról nem lehetett képem, hogy egyéni barátkozásai, idegenkedést nem ismerő ismerkedései milyen eredménnyel jártak, általában s egyénileg az ő számára. Erről külön-külön hű és hűtlen barátainak, alkalmi és állandó ismerőseinek kell szólniok. De arról, hogy összebékítő és elvtisztázó buzgalma mit hozott neki is, másoknak is, tanúságerejű emlékem van. Az mégpedig, amidőn – tán húsz éve – a népi írók közti látszólagos ellentéteket akarta a közös ügy érdekében eltüntetni, az ő lakásában, egy meghitt baráti megbeszélésen. Ennek bevezetésére oly gondosan fölkészült, hogy még jegyzeteket is készített, abból kiindulva, hogy – amint folyton ismételte is: »a rejtett aknákat fel kell robbantani«. A népiek közt valóban voltak ellentétek, de a közös ügy még az egymástól legtávolabb működő szívek és nyelvek közt is fönntartotta, ha másét nem, az eszmecsere kapcsolatát. A házigazda éles elméje percek alatt s rögtön az első percekben föltárta az ellentétek e fertőző kelevényeit, s a cselekvő jóakarat az orvoskéz szenvedélyével nyomogatta elő, milyen ártalmas is az, amit Féja Némethről írt vagy mondott, amit Kodolányi Féjáról, amit Nagy Lajos (mert ő is ott volt) Móricz Zsigmondról, s Erdélyi Sinkáról, Sinka pedig, azt hiszem, valamennyiünkről. Az aknák sorozatban robbantak. Ma is a fülemben a láncolatos dörejek, ahogy az egymás után elrobogók előbb a dolgozó-, aztán az előszoba, s végül a ház ajtaját maguk után bevágták. Ez a tapasztalat – mivel én csaknem utolsóul távoztam – ad jogot képzeletemnek a maguk valóságában fölidézni azokat az elvtisztázásokat, illetve eszme-összebarátkoztatásokat, amelyekre Szabó Lőrinc Az Est-lapok szerkesztőségi termében munkatársai érdekében vállalkozott, gondos fölkészültséggel, abból az ellenállhatatlan jóakaratból, amely minden élő iránt nemcsak szóra, hanem cselekvésre is ösztökélte.”

8

Ebből az írói csoportosulásból-környezetből egyetlen tartós, a nagy íróbarátságokhoz méltó kapcsolat emelkedett ki: Szabó Lőrinc és Illyés Gyula barátsága.

,,– Nem tudod, hol volt az első találkozásunk? – kérdezi Illyés.

– Valahol a Nemzeti Színház tájékán. Én a József körúton laktam, te hazakísértél. Ez 1928-ban lehetett. Akkor is irigyeltem, és ma is, franciaországi élményeidet, amelyekkel akkor telítve voltál.”

Így kezdi a két barát egymás bemutatását (Írók egymásról; Ünnep, 1940. december 1.), majd a folytatás:

„– Mindig vágyódtam arra, hogy lenne egy kiegészítő részem… valaki, akit elismerek. Aki más intellektus, mégis azonos mértékkel méri a világot. Mindig új öröm a számomra, ha valamiben összetalálkozunk Illyéssel.”

Végül pedig elmélyült vallomásba lényegül át a különben frivol hangú bemutatás:

„Összenevetnek, azután még azt mondja Szabó Lőrinc:

– Mégis – és ez a lényeg –, hogy most már évek óta Illyés Gyula az egyetlen ember, akivel fenntartás nélkül merek együtt lenni. Tudok, nem merek.”

Épp azokban az években, amikor a húszas évek, de még a harmincasak elejének is egymást dedikációkkal is megtisztelő* nagy barátsága, Lorenzo és Johannes (Szabó Lőrinc és Kodolányi) kapcsolata több éves haraggal szakad meg, ekkor találkozik Szabó Lőrinc az immár életre szóló férfibarátsággal. A drámai Lorenzo-Johannes barátság mellett ebben az évtizedben mélyül el és válik maradandóvá az Illyés–Szabó Lőrinc kapcsolat, amelynek verses dokumentuma a Rend a romokban (Pesti Napló, 1936. május 21.) című, a Különbéke kötetet üdvözlő Illyés-vers és a Harc az ünnepért kötet Illyésnek dedikált Beszélgetés a tengerrel című költeménye. Az 1937–38-as év pedig Az Est-lapokban kettőjük költői versengését is hozza. Felváltva, egymás után jelennek meg, néha még a témáikban is kapcsolódva egymáshoz. Ha például 1937 nyarán Álom a tengeren címen Szabó Lőrinc szonettet közöl (Pesti Napló, július 25.), nemsokára Illyésnek is megjelenik a Tenger című verse (Az Est, augusztus 29.), majd Beszélgetés a tengerrel címen megírja Szabó Lőrinc (Pesti Napló, november 14.) a később, a kötetben barátjának ajánlott versét. Sőt, mintha témáikat is megcserélnék. Szabó Lőrinc ezekben az években készíti közösségi témájú verseit, külön ciklust gyűjtve belőlük előbb a Különbéke, majd a Harc az ünnepért kötetbe, Illyés pedig a személyes-magánéleti versek sorozatát készíti (Különvilágban, 1939) és Babits operációjakor megírja a Szabó Lőrinc-i létversekkel rokon hangvételű nagy leíró-elemző versét (Ha mindent elvesztünk mi…; Az Est, 1938. április 3.), és a ma már klasszikus Petőfi-könyv ötlete is Szabó Lőrinctől ered. De ez a barátság sem mentes a vitáktól, hiszen utólag, baráti méltatásába Illyés ezt is belefűzi; „Szabó Lőrinc nevű magánszeméllyel idestova harminc éve elkeseredett vitáim voltak.”*

9

Ha közéleti szereplése, publicisztikai gondolkozása egyik oldalon a Vezér-vers egyfajta államképlet szellemében való megújításáig vezeti a Harc az ünnepért kötet összeállítása idején, az Új Szellemi Front csalódásai után, a Márciusi Front radikális ellenzékiségét vállaló baráti körének és éppen az Illyéssel alakuló barátságának hatására egy másfajta közéleti érdeklődés tüneteivel is találkozunk a korszak verseiben. Az individuum és a közösség Szabó Lőrinc számára mindig is nehezen egyeztethető, bonyolult kapcsolatát vizsgálja már a Különbéke korszak utolsó verseiben: Együtt és külön, A sokféle hazáról, Szánalom, Csak az imént, Tékozló fiú, Apa és fiú, Sors és tömeg. Ezek a versek külön kis ciklust alkotnak a kötet végén. Megnyugtatóan ő maga sem tudja lezárni ezeket a meditációkat. Egyetlen versben ellenben, legalábbis elvonatkoztatva, sikerül elérnie egyfajta egyensúlyt. A személyes lírai helyzetéből kikövetkeztetett közösségképhez jutott ebben a versben a költő. A Válasz-ban, 1935-ben közölt versben A sokféle hazáról beszél, amely az egyes ember számára mégis egy egységes közösség képzetévé sűrűsödik:

Barázdái úgy kanyarogtak
életem körül távoli
gyűrűkben, mint egy óriás agy
fekete tekervényei;
feketén dolgozott köröttem,
hogy legyen arany és gyümölcs;
egyik hazám fekete volt: a
föld volt ő, a fekete föld.
A másik előttem s mögöttem
eltorlaszolta a halált
és ellenséggel és baráttal
az éltető jelenbe zárt,
megfoghatatlan és fehér volt
és átlátszó, mint az üveg:
második hazám az idő volt
és amit adott, a szerep.
És hazám volt a szó, s hazám volt
a nép, mely magyarul beszél,
a nép, az óriási állat,
mely e fekete földön él;
amit mondtam, a nyelvén mondtam,
erőm az ő ereje lett,
sorsát magamba építettem,
sorsa magába épített.

Mintha sikerült volna hálójába fogni a közösséget, hiszen a föld, az élők együttese és a nép adja hazaképzetének lépcsőfokát. Mégis, ha lehántjuk róla a dekoratív elemeket, nem marad más, mint a magányos költő korábbról is ismert koordinátája: tér, idő és a nyelv. És végül is nem ebben a közösségben oldja fel individuális létezését, hanem fordítva, a közösséget redukálja az individuális létezés szintjére:

S így, meghalva s újjászületve
gőgön és alázaton át
találtam meg végül az élő,
igazi állati hazát:
a test az igazi közösség,
az idő piros földje ő,
piros húsunkban él az ország,
piros vérünkben a jövő.

Mégsem csak a biológiai jellegű közösségképzetig jutó individuális szemléletet kell ebben a versben látnunk. Maga az előbb róla lehántott dekorativitás egy másik, a nagy költészet szintjén megfogalmazott haza- és közösségképzetet is revelál. És ez lesz az, amelyik a Harc az ünnepért kötet korszak idején bontakozik ki. Folytatása ez a korábbi évek reformhitének is (Az örök Magyarország), de a versek dedikációi egy másfajta kötődést, a Márciusi Front-ban tevékenykedő népi írók tevékenysége melletti állásfoglalást is jelent. Csodálta a hatást, amit elértek, lelkesedett eredményeik látványától, reménykedett a tervezgetések sikerében.* A Barátaimhoz, Eszmék, vagy a Halott nép című versek éppen a reform szólamok és a népi politika ellentétét, bizakodást, de válságot és csalódást is jelentenek. Jellemző e drámai hangulati hullámzásra ez utóbbi vers váltakozó címe is. A kötetbe Halott nép címen illeszti, vele egy időben a Magyar Élet-ben Halott nép, a Kelet Népé-ben pedig az Örök nép címet adja neki. Ebben a sorban igen jellemző drámai élességű, megrázó belső meditációkról hírt adó versvázlatot is találunk. Az 1937-es Sorsjegy című vers fogalmazványával egy tömbfüzetben található ez a keltezés nélküli kísérlet. Többszöri nekifutás egyén és közössége kapcsolatának versben való megfogalmazására. Az Akadémiai Könyvtár Kézirattárában Ms 4651/287 jelzetű tömb első kilenc lapja kilencféle variáció egyetlen vers gondolatra.

1.
Uram, én nem tudom, mit kéne tenni,
csak azt, hogy így tönkremegyünk,
a bajt, amiért sírunk, szenvedünk,
hogy irigykedünk, féltékenykedünk
s az igaz vezér nem tud megszületni.
Uram, adj észt a vezetőknek
hogy maradjanak tiszták és erősek
2.
Te prédikálsz, mondom magamnak,
te próféta vagy, azt hiszed,
hogy jót akarni, becsület,
hogy elég a szó és elég a légvár
és mentegetőzöl, hogy nem terád vár
ami oly nagyon kellene, a tett.
Te prédikálsz, hogy könnyíts lelkeden
– mondom – és becsapod magad,
Mert
3.
Ki vagy, te nép, akit nem ismerek,
akinek csak darabjait
láttam, te roppant mozaik,
Ki vagy te, nép, te megismerhetetlen?
Tebenned csak hinni lehet,
Mint az istenben s a világban,
hinni, hogy a messze homályban
benned is van valami cél,
 a gyermekemet.
4.
Népem, ma is elhagytalak,
megcsaltalak, eladtalak,
ma is gyáván és nyomorúltan
mentettem magamat.
önző voltam, ahogy az ágyból
kiléptem és csak magamért
tettem ezt-azt
többet tettem egy kis örömömért
mely jött és szállt,
mint érted…
és pénzt kerestem,
s raboltam volna, ha tudok,
s lettem volna, ha tudok
és lettem volna, mint a gazdagok,
akiket folyton csak szidok
s most itt az este és ágyamba fekszem
és
hogy ezt a napot is elvesztegettem.
5.
Nem baj, hogy ma se sikerűlt,
hogy ma is gazember maradtam,
a fontos az, hogy legalább akartam
6.
Ki vagy te, önzés, aki visszatartasz
attól, hogy igazi legyek?
ha az isten vagy, ha te vagy az élet,
ha te tetted, hogy legyenek egyének,
mért nem csitítod el a lelkemet?
Ki vagy te, önzés, aki fájsz magadnak
s minden önzést ki akarsz elégíteni…
– – – –
Hogy kell elkezdeni azt, hogy
 „a népért dolgozunk”?
7.
Népem, az vagy, aminek látlak,
hús vagy mint én, te óriási Állat,
ki az időben élsz, örökre élsz,
Test vagy, mint én, hús, szétszakadt,
8.
Uram, mi közöm a szegényhez,
 uram, mi közöm van a néphez,
amelynek hozzám nincs köze?
 Mi közöm az idegenekhez,
9.
Uram, nem rosszat akarok,
nem akarok fölöslegesen ölni.
Uram, én nem tudok gyülölni,
mint a barbár fiatalok,

Utoljára külön, erősebb ceruzával ezt írja: „Hogy kell elkezdeni?” De ezzel az alkotói kétellyel lezárja a témával való foglalkozást. És ezzel tulajdonképpen a Szabó Lőrinc-i költészet egyik határhelyzetéhez jutottunk el. Ő végül is megmarad mindig az önmagában szemlélt ember költőjének. Ahogy később egy Illyés Gyula-műsor bevezetésében ő maga is, a kettejük közötti különbség felmutatására megrajzolja saját költészetének ezeket a határait: „Illyés mellett azonban számtalanszor éreztem, hogy én, az idősebb, nem tudtam eléggé megragadni az emberi világot, és hogy amikor nem individualista vagyok, akkor doktrinér vagyok.”*

Annak a kötetnek pedig, amelyikben e témájú verseit összegyűjti (és amely versekhez társítható időben is az idézett töredéke), a Harc az ünnepért kiadásának körülményében is benne van a végül számára megoldatlan probléma: a közösséghez való közeledést milyen politikai aktualitással kösse össze. Ahogy a százéves Nemzeti Színház ünnepére írott vers két címében is ez a dilemma fogalmazódott meg: Magyarország vezéreihez címezte először, majd utóbb Az örök Magyarországhoz címen emelte kötetébe. Magát az egész kötetet pedig a Bartha Miklós Társaság kiadásában jelentette meg ösztönösen, középutat keresve Márciusi Front-os barátai és a reformhivő, az erőpolitikában bízó pozíció között. Természetesen ebben a tisztázatlan helyzetben sokáig maradni nem lehetett, erről a bizonytalanságról vall töredékben maradt verse is.

10

Az 1933–38 közé eső időszak, minden, a későbbieket már ekkor előre exponáló ellentmondásával együtt, a viszonylagos nyugalom és a sikerek éveit jelentette Szabó Lőrinc életében. Népszerűség és az irodalmi élet elismerése kíséri útját. Ha a Te meg a világ kötet példányaiból még 1941-ben is 570 darab volt a raktáron, az Athenaeum kiadású Különbéke és a Bartha Miklós Társaság emblémájával megjelenő Harc az ünnepért kötetekből pár év múlva új kiadást készít a Singer és Wolfner kiadó; 1936-os repülőútjának verses naplóját (Reggeltől estig) pedig a Magyar Bibliofilek Szövetsége adja ki reprezentatív számozott példányban, Molnár C. Pál fametszeteivel és a Kner Nyomdában készíttetve. Ha 1931-ben még azért méltatlankodik, mert az Omár-fordításáról írt kritikát a Nyugat-ban megrövidítették („Ha Babitsról írtad volna, semmi esetre sem maradt volna ki” – Kardos Lászlónak, 1931. március 22.), az 1934-ben megjelent Válogatott versei-t már Móricz méltatja a Pesti Napló-ban és Bálint György elemzi a Nyugat-ban, a Különbéke Nyugat-beli kritikusa Radnóti, Illyés pedig verssel üdvözli a Pesti Napló-ban, Halász Gábor kötetenként ír elemzést újabb és újabb gyűjteményeiről, az 1940-es Válogatott versei után a Kelet Népé-ben Kassák elmélkedik költői alkatáról, a Pester Lloyd-ban Keresztury Dezső méltatja. De a hivatalos elismerés sem késik. Kosztolányi halála után – az ő helyére – a Kisfaludy Társaság választja tagjai közé, 1937-ben ismét Baumgarten-díjjal tüntetik ki, majd pedig 1940. június 28-án átveszi a Főváros 1936–38. évi évköz Arany János-érmét.

Mint láttuk, baráti meghívások, színházi honorárium segítik, hogy nyarait kellemesen, pihenéssel és alkotással tölthesse: 1933-ban Csehszlovákiában, az Óriás-hegységben üdül, 1934-ben Párizsban néz szét, majd az ősz az Adrián találja, 1935-ben a dédai havasokban pihen és fordít, 1936-ban repülőutat tesz Svájcba, majd visszafelé Németországban jár, 1937-ben ismét Dalmáciába utazik, 1938-ban pedig a Fekete-erdőben, a Titiseenél fordítja végig az utolsó békés nyarat.

Korábban annyi panaszra okot adó lakáskérdése is véglegesen rendeződik. 1935. május 1-jétől a Pasaréten a Volkmann u. 8. számú szép, kertes villa első emeleti lakásában laknak, ahol végül a költő könyvtár- és dolgozószobája is végleges alakjában válik berendezhetővé, abban a formájában, ahogy az ma is látható, képekről közismertté vált,* ahogy most már véglegesen rögződik az utókor emlékezetében. Csakhogy ekkorra, az otthon drámája mellé (amely éppen a Harc az ünnepért kötet tanúsága szerint tovább folyik), a Különbéke idillje társul. 1933-ban, a későbbi kötetcímet is adó verset így fejezte be:

s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket.

Az Athenaeumnál ekkor már megjelent egy gyerekvers kötete. 1933-ban ugyanis a Janovits István rajzolta és Szabó Lőrinc írta Csinnadratta című vállalkozás megnyerte az Athenaeum képeskönyv-pályázatán az 500 pengős első díjat (a Pesti Napló, szeptember 11-i és december 4-i száma már hirdette is a könyvecske megjelenését). Majd ezeknek, a Hibrihubri ténykedéséről írott verssoroknak a megjelenése után, a Pesti Napló karácsonyi számában adja közre a Versek a gyerekszobából ciklust, amelyet már a Különbéke kötetbe is beilleszt, és amelyeket későbbi gyermekversei előfutáraiként tarthatunk számon. De ezek lényegükben még különböznek az ismert Lóci- és Kisklára-versektől: azok a gyermekekről szólnak, saját gyermekei történeteiből indul ki versépítés közben, ezek pedig gyermekeknek íródtak.

A Lóci- és Kisklára-versek azután az egész időszakot végigkísérik, 1933-tól az 1939-es Ima a gyermekekért zárásig.

Ha panaszkodni kell: „hat ember eszi a kenyeremet”, de ha a sorsot vállalni, akkor már átalakul ez a kötöttség is: „két gyermek sorsába kötözve” él, és otthon is talál a maga különbékéjére „egy-egy jó pillanatot”, mert „egyre jobban kezdem szeretni a gyerekeket”, a fürge eszű, verses történetekre ötletet adó Lócit és a poétikus jelenségként versekbe foglalt Kisklárát. Egy 1942. május 13-án elhangzott rádióelőadásában így meséli el a költő gyermekeivel való „ismeretsége” történetét („Gyermek plusz felnőtt per kettő…” ; Köznevelés, XXII. évf. 10. sz.):

„Amikor én megnősültem, még csak huszonegy éves voltam. Talán ezért nem értettem azonnal a gyermekekhez. Különösen az elsőhöz, a lányhoz. Nem tudtam játszani vele. A pólyás, akit oly különleges gyönyörűséggel tudnak becézni a mamák és a család nőismerősei, megijesztette, összezsugorította a fantáziámat. A baba tudniillik még nem is gyermek, csak valami törékeny féltenivalóság, csak ígérete a későbbi kis ősembernek, akiben majd újrakezdődik a világ. A kis Klárát – mert róla beszélek – az első szavai, indulatai, játékai tették emberré számomra, az első betegségek ijedelme kapcsolta igazán hozzám. Aztán az első töprengések, az első megoldott feladatok, amilyen a járás megtanulása, az ajtókilincs elérése. Hogy a tetteit, erőfeszítéseit látva mit éreztem, azt sokkal később, más vonatkozásban, nagyon pontosan fejezte ki az öccse, amikor hosszú könyörgés után végre szabad volt elfogadnia egy ajándékba hozott fehér cicát. »Ez jobb játékszer«, mondta, »mint az autó: ez nem jár le!« Ezt láttam, éreztem én is a kislányban, aki olyan sokat táncolt és énekelt, és aki – képzeljék – tizenkét éves korában húsz felnőtt előtt megrendezte és »előadta« egy debreceni udvaron Wagner operáját, a Walkürt. A játékszer önállóságát és szakadatlan belső gazdagodását, az érintetlen emberi természetet láttam és figyeltem benne. És csodálkoztam. Az örömön kívül, hogy megértették egy-egy tanításomat, eddig talán ez volt a legnagyobb, legtisztább gyönyörűség, amit gyermekeimtől kaptam. »Kis Klára, hozz egy pohár vizet!« – mondtam olvasás közben, a díványon, ahol hevertem és bámultam a szőke hajú, fehér szalagos gyermeket, amint engedelmesen az ajtóhoz tipegett, és nemsokára visszajött a tálcával és a vízzel. Mi történt itt? Úgy éreztem, mintha levált volna, mintha önállóan kiment volna a saját jobb kezem az előszobába, a konyhába, hogy helyettem cselekedjék. Mint a munka, a hatalom, az utazás és a mámor, a gyermek is egyik eszköze az egyéniség kiterjesztésének.

A lány hatéves volt, amikor a fiam, a versek ismert Lócija megszületett. Ő már az első naptól kezdve ismerős, társ, ember volt. A nénje példaadásának köszönheti, de saját magának is. Ő még tisztábban képviselte az érintetlen indulatokat. Néhány órás korában kinyúlt a centiméter után, amellyel a klinikán meg akarták mérni és megragadta, markába szorította. Nem véletlen mozdulatot tett, határozottan célzott a kezével. Ebből ember lesz, jósolta Mikes doktor, az anyai nagyapja.

Most aztán éveket kell átugornom. Ha a kis Klárán – főleg eleinte – mindig és zavartalanul csodálkoztam, Lócinak inkább egyes sűrűn jelentkező, de élesen elhatárolt pillanatai nyújtottak – nem mindig zavartalan – bámulnivalót. A lánynál nyugodt, biztos szintje volt, a fiúnál hirtelen csúcsai nőttek a természetes gyermeki érdekességnek. Klára később, úgy látom, valami nehezen fegyelmezhető és nem örömmel vállalt, rejtett dacosság irányában fejlődött; a fiú csupa nyílt, mosolygó, ijedős fegyelmezetlenség. A lányban az álmok állandó romantikája fénylik; öccsében a valóságé vet nagy lobbanásokat. Mind a kettő mindig tudta érezni a nagyságnak, a pátosznak, a fenséges hatásoknak az erejét: Lóci időnként és kalandvágyból mintegy »bedől« neki, Klára mindig őszintén vele száll. Ugyanettől a kalandvágytól kitelhet, hogy a fiút esetleg tartósan is magukhoz csábíthatják majd a technikai tudományok: a lányt ez a veszély vagy dicsőség nem fenyegeti. Elemeire bontva, de két új képletben látom bennük magamat. Klárának költői a világa, szépségekért rajong, érzékenységében is kemény lélek: a realista Lócinak viszont lányosan puha a lelke, de nem érdekli a költészet, és csak valami váratlan rútságon meghökkenve jut néha eszébe, hogy szépség is van a világon. Ha lesz ütközésük, a lánynak a lehetőségekkel kell majd megküzdenie; a fiúnak a konvenciókkal.”

A költő élete nagy drámai modelljei mellé kiegészítésül így kívánkozik az esti idill, amivel napjait zárta és amelyről Kisklára emlékezik: „Pici gyermek koromban, de még egész picibe, igazán már elkezdte apuka velem azt a játékot folytatni, hogy például esténként – no nem későn este, hát ami egy gyereknek még engedélyezett este volt, megkapirgálta az üvegajtót a szobámon, bedugta a fejét, kezében egy papírlappal, és megkérdezte, hogy bejöhet-e, és elolvashatja-e nekem, amit aznap írt. Mert neki az volt a véleménye, hogy csak az lehet igazán jó költő, akit még egy gyerek is megért.”*

 

*

 

A korábbi lázadó – mind kevésbé fenntartva a tagadás szólamát is – az adott társadalmi rendbe beilleszkedett, elfogadva annak értékrendjét és befogadtatva önmagát ez értékrend által meghatározott körökbe. Személyes aktivitása, a politikai hatalom szorongó tisztelete, az erő elvének elismerése mindinkább egyfajta káros konkrét történelmi valóság elfogadása felé irányítja. Olyan baráti környezet is veszi körül, amely részben óvón visszafogja, részben erre az aktivitásra készti. Az adott időszakban, a történelmi világesemények még viszonylagos nyugalmi állapota és a költő nagy verstermékenysége idején még alig látszott, hogy az így elért polgári művészkarrier és politikai orientáció mindinkább gátjává is válik újabb művészi kiteljesedésének, személyes útját pedig zsákutcába vezeti. Ebben az időszakban még csak a siker látszott, veszélyei a következő időszakban válnak fenyegetővé mind a költő, mind az ember számára.

Szabó Lőrinc eddigi útján mindig egymás mellett felmutathattuk már a korai évektől kezdve az életét elemző figyelemmel követő, életmenete szélsőségeit a versbefogás szándékával is végletekig átélő nagy költőt, és a „kisember” életét is élő hivatalnokot. Szabó Lőrinc sohasem tartozott a vátesz-költők közé. Társadalom szemlélete nem emelkedett túl a polgári „kisember” hazai változatának, a „középosztálybeli”-nek naivan az illúziók felé hajló típusán. Tévedései is ennek a rétegnek a dezorientáltságából fakadtak, megnyilatkozásai, érvelései egybehangzanak e réteg nagy többsége váltakozó, az évtized különböző színezetű megoldásígérgetései felé hajló vélekedéseivel.

Ugyanakkor ezt a „kisemberi” életet a kor egyik legnagyobb tehetségű költője éli, aki költészetében és az irodalomról alkotott véleményében egyrészt elemzően figyeli ezt a „kisembert” és környezetét, másrészt az emberi kultúra nevében elfordul kora politikai esetlegességeitől. A mát mindig a túlélés szándékával mutatta be és elemzi a továbbiakban is.

 




Hátra Kezdőlap Előre