Berendezkedés a korlátozott életben

Különbéke (1933–36)*

A Te meg a világ az egyensúly könyve volt. Egyszerre élt benne a csalódás és a reménykedés, egyforma eséllyel idézte versébe a költő a külső és belső világ ketreceit és börtöneit szemlélő és az ez ellen lázadó emberi magatartásokat; és az embert, mint az esélyek eredőjét fogalmazta meg. Az ember megnyilvánulási, létezési terének pedig a rendszerek és ténykomplexumok azon rendjét tételezte, melyben az Egy igazsága (tehát a relatív igazságok egymás mellett élő rendszerei) helyettesítik az egy Igazságot. Ebben a szemléleti rendben az Én, az emberi személyiség, csak mint individuális szervező erő teremthető meg, aki nem az objektív valóság megismerése útján, szerepre találva valósíthatja meg önmagát, hanem a valóság szubjektíve szükségesnek, hasznosnak (tehát általa igaznak) tartott elemeiből kreált látomásrendben.

Ez a vállalkozás, amennyire nagyigényű volt, amennyire a rendszerek rendszerének és, a totális személyiségnek a megragadására irányult, annyira ingatagnak is bizonyult, átmeneti egyensúlynak, a továbbiakra csak áhított normarendnek. A költő a társadalmi megismerés (az akkor konkrétan adott történelmi mozgástörvényekkel való szembenézés és ennek során a saját szerep megkeresése) helyett ismeretelméleti szempontú vizsgálódásokba kezdett. A Te meg a világ kötet jellemzésére ez a Russell-szöveg válik a megfelelővé: „Míg tehát ismeretünk arról, ami van, kisebb lett, mint amilyennek gondoltuk, arról, hogy mi lehet, hallatlan mértékben megnövekedett ismeretünk. Ahelyett hogy szűk falak közé szorulnánk, amelyeknek azonban minden szögletét és hasadékát átkutathatjuk, szabad lehetőségek nyílt világában találjuk magunkat, ahol annyi sok a megismernivaló, hogy sok minden ismeretlen is marad… a logika, ahelyett hogy mint eddig, a lehetőségek határait jelentené, a képzelet nagy felszabadítójává vált, mely végtelen sok, a mindennapi reflexió nélküli ész elől elzárt alternatívát tár elénk, s a tapasztalatra bízza, hogy ahol döntés lehetséges, döntsön a sok világ között, melyet a logika választásunk elé bocsát.”* Az esélyek végtelene és a választás szabadságának nagyszerűsége természetesen csak elméleti lehetőség, a felismerés pillanatának mámora után a vizsgálódás, az ellenőrzés, a valósággal szembesítés időszaka következik. Szabó Lőrinc, de szinte a kor lírájának egésze ekkor kerül egyik módszertani választása elé: a létezés általános törvényeinek különböző nézőpontú fogalmazására, vagy a valóság megfigyelésére, csak a jelenségekből következtethető tények nyomon követésére vállalkozzék-e. A dolgok és az evidenciák költészetének kettőssége ez; Illyés Gyula vagy Weöres Sándor, a későbbiek közül Juhász Ferenc vagy Pilinszky éppúgy e kettősséget jelzik, mint Gottfried Benn vagy Celan, Aragon vagy Eluard, Dylan Thomas vagy Eliot. Russell ismeretelméletében e két típust a következőkkel jellemzi: „Célszerű lesz, ha létező (egzisztáló) dolgokról csak akkor beszélünk, ha azok időben léteznek, ha tehát megjelölhetünk egy időpontot, amelyben léteznek – ami nem zárja ki, hogy mindenkor is létezzenek. Így a gondolatok és érzelmek, az elmék és a fizikai tárgyak léteznek. De az univerzáliák nem léteznek ebben az értelemben; azt fogjuk mondani, hogy fennállnak vagy valók, ahol a »való« mint időtlen lét szemben áll az »egzisztenciális« léttel. Az univerzáliák világát így mint a valók világát írhatjuk le. A valók világa változatlan, merev egzakt, a matematikus, a logikus, a metafizikai rendszer építő gyönyörűsége, valamint mindazoké, akik a tökéletességet az életnél többre becsülik. A létezés világa folyékony, határozatlan, kontúr nélküli, minden tiszta terv és rend híján, de magában foglal minden gondolatot, minden érzést, minden érzéki adatot, minden fizikai tárgyat, mindent, ami jó lehet és árthat, mindent, ami különbséget tesz az élet és a világ értékében. Temperamentumunk szerint az egyik vagy a másik világ szemlélését fogjuk előnyben részesíteni.”* E két út kétféle módszerére Russell gyakorlati példát is alkot: „Ha például tudom, hány órakor van napnyugta, ebben az órában ismerhetem azt a tényt, hogy a nap lemegy; ez igazságok ismerete útján szerzett tényismeret; de ha szép az idő, nyugat felé nézve láthatom, amint a nap éppen lemegy; ebben az esetben ugyanazt a tényt a dolgok megismerése útján tudtam meg.”* E hasonlat segítségével már Szabó Lőrinc 1932 után gyakorolt költői ismeretelméletéhez jutunk. Russell egy másik szövege pedig épp azt a dilemmát vázolja, mely során Szabó Lőrinc a Te meg a világ nagyigényű szintézisétől a Különbéke ismeretelméleti módszeréhez jutott: „Az igazságokra vonatkozó megismerésünknek a dolgokra vonatkozó megismerésünktől eltérőleg van egy ellentéte, a tévedés. A dolgokat ismerhetjük vagy nem ismerhetjük, de nincsen olyan pozitív lelki állapot, amelyet a dolgok téves ismerésének nevezhetnénk, legalább nincs addig, amíg az ismeretség által való megismerésre szorítkozunk. Bármivel vagyunk ismeretségben, annak valaminek kell lennie: helytelen következtetéseket vonhatunk le ismeretségünkből, de maga az ismeretség nem csalhat. Ami azonban az igazságok ismeretét illeti, ebben dualizmus áll fenn. Abban, ami hamis, éppen úgy hihetünk, mint az igazságban. Tudvalevő, hogy nagyon sok kérdésben a különböző emberek különböző s összeegyeztethetetlen nézeteket vallanak, egyes meggyőződések tehát szükségképpen tévesek… Hogyan ismerjük meg egy adott esetben, hogy hitünk nem téves? Ez a lehető legnehezebb kérdés, amelyre nem is lehet teljesen kielégítő választ adni.”* Ezzel szemben „vannak ismeretek, mint érzéki adataink ismerete, amelyek, ha mégoly megfontoltan és alaposan reflektálunk is, egészen kétségtelenek”.* Ebből következik a Szabó Lőrinc-i módszert is jellemző russelli konklúzió, mely szerint „a kívánt kriticizmus… az, amely a látszólagos ismeretnek minden egyes részét érdeme szerint megvizsgálja s megtart mindent, ami ezen vizsgálat befejezése után is ismeretnek látszik”.* Ez az az út, melyet Szabó Lőrinc az 1932 legelején írt Csillagok közt című verstől az ugyanez év őszén Testvérek* címen megjelent vers mikrorealizmusáig megtett:

Egymást bénítják s tologatják
rugalmas terek rácsai
és ezer idő hirdeti,
hogy túlkevés az Egy Igazság.
    
Rezek ragyogtak és vasak,
zúgtak, forogtak éltek;
aznap mi indítottuk el,
apám meg én, a gépet.

1

A korábbi drámai versnek – melyben a költő épp az egymásnak feszülő igazságokat rendező erőt, a „rendszerek rendszerét” kereste hiába – át kellett alakulnia. Így születik meg 1933 elejétől a dolgok költészete, az empirikus-induktív ismeretszerzés költői megfelelője Szabó Lőrincnél, az epikus vers.

Szakítást jelent ez először is a korábbi vers korábbi típusú többsíkúságával. Míg ott a van és lehetne megfért egyetlen időegységben, úgy ebben a versszerkezetben e kettő szigorúan különválik. A Babitscsal volt barátságukat idéző és az ellentétekkel teli éveket kikerülve továbbszövő vers (Nyári hajnal) utolsó versszakában pontosan elkülöníti e két elemet, mintegy a példa-költő segítségével térve rá a szétválasztás Arany János-i, babitsi útjára (Megjelent: Pesti Napló, 1935. február 17., „Egy verseskönyv olvasása után, 1933” alcímmel.):

Itt vagy?… Dehogy vagy! Fáradt vagyok. Álom
ez az egész… Csak vers! De az se bánt…

Csakhogy ez a szétválasztás Szabó Lőrincnél másfelé vezet, feladja a szembesítést, a „lehetne”, az ideálvilág eltűnik e költészetből. Csak a van, az érzéki adatokkal (vagy ezt kiegészítendő az emlékezettel) elérhető külső valóság lesz versének tárgya, és az a belső világ, melyet önmegfigyeléssel tetten érhet. A Valóságot is ezzel, a „kétes kalandok” helyett választott adathalmazzal azonosítja, mint ki is mondja A tapintáshoz* című versében: „Kinek higyjek, Valóság, ha neked se?!” Az ember az érzéki adatok segítségével rakja össze a világot, és ezáltal maga az ember is ez észleletek összegeként válik számára meghatározhatóvá. Az agy egy olyan műszer képében válik az ember mitikus ősképévé, amely a külső adatokból a felvétel során, a felvétel céljára egy különálló, önálló emberegységet hoz létre: „Az ő műve vagyok” (Ősapám; Pesti Napló, 1933. március 25.):

Agyam kiült a homlokomra
s lett belőle két barna szem:
ő akar tudni valamit, ha
a világot nézegetem.
 
Állkapcsom s gyomrom ő csinálta,
fülemben a hang neki int,
kéjének tolmácsa a husom,
ujjam hegyével ő tapint.

Önmagában is arra figyel fel, azt nevezi meg értékes alkatrészeként, mellyel az érzéki vizsgálódásait végezheti; önmegfigyelése is ezen felvevő aktusok elemzése. Emberképe így az érzéki adatok felfogására alkalmassá szerveződött anyag:

Milliárd éven át keverte
magában az elemeket,
mindent kipróbált s úgy tett mindent,
ahogy legjobban lehetett.

Ha a valóság és lehetőség síkokra megosztást így ki is kapcsolta a versből, egy újabb kettősséget mégis talál: az érzéki adatok segítségével megismert dolgok és az emlékezet (tehát a korábbi ismeretek, adatok) közötti feszültséget. Ebből születik versében a hasonlat, mint különböző időkben felfogott adatok kapcsolata; pl:

Mint a földből a hóvirágot
a tavaszi kíváncsiság,
előőrseit koponyámból
az agy kidugta s messze lát.

Az érzéki adatok felvétele mellett az önmegfigyelésen alapuló ismeretszerzés, önmagunk elemzése a másik adatgyűjtő lehetősége az agynak.

Míg a külső adatok leírásánál csak az egyszeri feszültséget tudja megteremteni, az önmegfigyelés során a leírásban a hasonlatok (a különböző időben feldolgozott érzéki adatok viszonyításának) egész rendszerét tudja produkálni.

Ez az ismeretszerzési módszer tehát az érzéki adatokkal való leíráson túl csak az érzéki adatok felfogásának, regisztrálásának, és a felvevőben kiváltott hatásának elemzésére, azaz a külvilágot tudomásul vevő belső aktus önmegfigyelés útján való nyomonkísérésére alkalmas. A Szabó Lőrinc-i epikus vers poénja így mindig e belső eredményt rögzíti: az adatok síkjának összevetése végül az Én jelen állapotának, a versírás fiktív pillanatának rögzítése (Vasárnap; Pesti Napló, 1933. május 21.):

s egyszerre, boldogan, felugrom,
hogyne! hisz már érezni, hogy
körülbelül kész van a vers is,
amit a fejem forgatott:

Az észrevételek, az érzéki adatok azért kellenek tehát, hogy az észrevevőt meghatározhassa a költő általuk, az adatok a feldolgozót minősítik. Önmagát, mint a külvilág érzékszervein át való fogyasztóját tételezi, önmaga mindenkori időpillanatonként változó állapotait a létezők világában elfoglalt helyével határozhatja meg – ezt a helyzetét pedig az érzéki adatokkal jellemezheti.

Ez végeredménye, de határa is ennek a verstípusnak. A következtetésben ugyanis nem merészkedik túl a feldolgozott adatok összegezésén, a poén nem adhat minőségileg többet, magasabb szintűt, mint a különböző megfigyelésekkel gyűjtött és feldolgozott adatok halmaza.

Ebből a nézőpontból csak az Én elemezhető és a külvilágból az, ami az érzéki adatok segítségével feltérképezhető, illetőleg megfigyelésével (vagy ezek emlékképével, elbeszélésével) leírható. Nem ismerhető meg tehát a másik ember, csak legfeljebb az Én-re gyakorolt hatása, ami „továbbrezeg” belőle bennem. Ezért nem tud a tárgyias elbeszélésen túl többet mondani öngyilkos unokaöccse, az „aranyszájú pap” elzüllött fiának történetével (Tragédia)*, ezért éppen a rejtélyt, a meg nem értést emeli ki, teszi meg versteremtő ihletté nagyanyja egy gyermekkori ráfogásának leírásakor (Nagyanyám, Álláspont, 1933. 8–9. sz.):

De azt az egyet sohse értem,
azt a szörnyű pillanatot,
 
mikor azt mondta… úgy szeretném
a sírjából felkölteni

A Lóci- és Kisklára-versek pedig épp azért emelkednek ki a gyermekversek szokvány-megoldásaiból, mert Szabó Lőrinc nem a gyermeki cselekvés vagy gondolkozás reprodukálására törekszik bennük, hanem a gyermeki tevékenység felfogható, regisztrálható adatait önmagára vonatkoztatja, önmaga cselekvési és gondolkozási mechanizmusát vizsgáztatja vele (pl. Lóci óriás lesz, A légy; Pesti Napló, 1933. július 23; 1934. május 13.).

Természetesen azt is tudomásul kell vennie, hogy ez a szemlélet őrá is alkalmazható. Távol vagyunk már a Fény, fény, fény világnagyra növesztett szubjektumától, de a Te meg a világ az Én-t (bár minden egyes én-t) a világ partnerévé avató személyiséglátomásától is. Az Én itt már a maga partikularitásában (Russell fogalmával: különösségében) jelenik meg.

Az egymást meg nem ismerhetésben metszi egymást az egyedek adatgyűjtő megismerő tevékenysége (Igazság?):

Tudtuk, senki se tehetett mást,
de mert akadtak kételyek,
téged is megkérdeztelek:
mind átvilágítottuk egymást
 
és egyre újabb adalékok
birtokában még legalább
húsz évig vizsgáltuk tovább,
hogy ki milyen és mi miért volt.

És ennek összegezéseként, a második terzina poénja épp e megismerhetetlenséget vallja:

s én már azt hiszem, bár tagadjuk,
barátaim, hogy sohse tudjuk
meg egymásról az igazat.

Vizsgálódását így minősíteni is nehezen tudja: hol Pletyká-nak, hol Élet-nek nevezi (a vizsgálóból vagy a vizsgáltból kiindulva), végül is a vágyott és tagadott eredményt írja, megkérdőjelezve a vers fölé címnek: Igazság?.*

De nemcsak a másikat – kívülről vizsgálva önmagát, elidegenítve belső végtelenétől – a költő önmaga létezését sem tudja értelmezni (A Föld álma; Pesti Napló, 1934. január 6.). Hőse a létezés pillanataitól megfosztott ember, az ember élete elvonatkoztatva és kívülről nézve, tehát megérthetetlenül:

A sivatag, a nagy, nehéz föld,
aludt és talán álmodott;
s egyszerre csak mozogni kezdett
s azt mondta: – Én! – és hogy: – Vagyok!
– – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – –
A por felbirkózta magát
másfél vagy két méternyire:
ahogy megindult, két méterrel
a sír fölött volt a feje.
– – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – –
Valahová el akart jutni,
s már félt és folyton szólított;
– Vagyok? – kérdezte gyanakodva,
– mondd, Isten, csakugyan vagyok?*
 
Ment a szobor reggeltől estig
s a sírját látta mindenütt;
s este még egyszer felnézett rám,
aztán fáradtan lefeküdt.
– Mi volt ez? – sóhajtotta végül;
s a por megnyílt a por alatt.
És végignyújtózott fölötte
s már nem mozdult a sivatag.

Így alkotja meg Szabó Lőrinc az elvont ember képletét is: az ember képe így fest, ha a pillanatok adta esetlegességeket, a külső adatok segítségével róla felvehető „pletykákat” kiküszöböli. A kérdezés és meg nem érthetés mítosza születik meg ezzel, sornyitó a Szabó Lőrinc-i mítoszok között. Ezekben a mítoszokban él tovább a Te meg a világ „kreatív” módszere, mégis erősen módosult megjelenési formában és funkcióban. Ha látszólag el is szakad ezekben Szabó Lőrinc az érzéki adatoktól, és a valóság tükrözéstől, rendszerint adott – főleg keleti: hindu és kínai – történeteket, tehát az irodalomban már feldolgozott, valóságként használható szövegeket alkalmaz.* Méghozzá olyan szövegeket, amelyek megfigyeléseket, tapasztalatokat összegeznek, azaz a Föld álma című versben megismert módszert követik. Szabó Lőrinc mítoszai (pszeudo-mítoszoknak is nevezhetjük őket) tehát nem következtetések, hanem egyszerű összegezések, a sok idő-pillanat adta adat általánosított feldolgozásai. Különböznek ezek a Te meg a világ kötetben feldolgozott keleti témájú versektől: bennük (Tao Te King, Rigvéda) a világ rendjének szerkezetét, és a belső világ, a személyiség teljességének vizsgálatát célozta meg; a Különbéke idején írt mítoszaiban a megismerés határait elemzi. Míg leíró verseiben az időpillanatok adatait rendezi, ezekben a mítoszokban azokat a kérdéseket teszi fel, amelyek az adatfeldolgozás során felmerültek benne. Ugyanakkor nem lépi át a határt: következtetései bármikor visszaigazolhatók a felvehető adatokban. A személyiséget a tapasztalati adatokkal való megismerés határán igyekszik tetten érni. Azaz itt már a gyakorlatban alkalmazza az operacionalizmusra emlékeztető módszerét: a végeredmény nem lehet több, mint a megismerő műveletekben begyűjtött adatok összege. Így természetesen meghatározás helyett csak a kérdésekig juthat el, amely kérdések egyrészt rávilágítanak emberi viszonylatokra, másrészt ellenben ismételt csalódással töltik el: az időpillanatokban észlelhető adatokon túli megismerésben való kétségét fokozzák.

Keleti történetei épp a megismerés illuzórikus voltát, körülhatároltságát bizonyítják. A Dsuang Dszi álmá-ban. (Pesti Napló, 1935. február 24.) még a korábbi, az igazságot, az igazságok rendszerét kereső dilemmát állítja fel:

Most nem tudom – folytatta eltűnődve –
mi az igazság, melyik lehetek„:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –

De ebben a kérdő formájában éppen a korábbi, agresszív állítások ellentétét segíti életre: a kétkedést, bizonytalanságot.

ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

– melyből már csak a már ismert elhatároláshoz érhetünk vissza: minden bizonytalant elutasít, képzelgésnek („kép és költemény”) minősít, mint a Babitscsal való békés együtt dolgozást végül is csak álmodó versben. Ott: „Itt vagy?… Dehogy vagy! Fáradt vagyok. Álom ez az egész… Csak vers! …”

A Föld álmá-ban pedig az egész vers így kezdődik: „Álmodtam:”

Szigorúan bebiztosítja tehát magát: ahol az agy kalandra indul, már előre jelzi, hogy az ismeretségszerzésnek nem a szokásos és szabályos rendjével találkozunk, az adatok olyan csoportosítása következik, amely eltér a mások által vagy önmaga által egy másik időpillanatban ellenőrizhetőtől:

És most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

Vang-An-Si csalódása, Szun Vu Kung veresége (legyen az a politika, vagy a hatalom, vagy a technika szférájában) szintén erre figyelmezteti, arra, amiről Dsuang Dszi mester beszél Az irigység erdejében (Pesti Napló, 1934. július 32.):

Élj, küszködj s ne törődj vele, hogy élsz és
halj meg és ne törődj vele!

– mert mihelyt ezen túltekint az ember, az elérhetetlenséggel találkozik, és az elérhetetlenség már olyan tetteket szül, amelyek megbontják a világ nyugalmát:

én felsírtam, hogy minden elégedetlen
és harc és kétségbeesés; –

De ez már túlmegy az ismeretelméleti vizsgálódáson, a belőle kifejtődő magatartás-kérdésekhez vezet. Ismeretelméletileg megmarad az elérhetetlenség, az igazság kereséséről való lemondás, a csalódás, a töredékké válás fájdalma. Ezzel Szabó Lőrinc a dolgokhoz ragaszkodó vizsgálódásaiban találkozott „a dolgoknak ezzel a lényegbe ható tökéletlenségével”, melyet Russell fejt ki Hegel-interpretációjában. „Lényege, hogy töredék.” „Ha valamely dolog »természete« alatt a dolgokra vonatkozó összes igazságokat értjük, akkor nyilván nem ismerhetjük meg egy dolog »természetét« addig, amíg nem ismerjük minden dolognak minden más dologra vonatkozását a világegyetemben. De ha a »természet« szót ebben az értelemben használjuk, akkor azt kell mondanunk, hogy a dolgot ismerhetjük akkor is, ha »természetét« nem ismerjük vagy legalábbis nem ismerjük tökéletesen.”

A Te meg a világ korszak versei esetében a logikai és pszichológiai szervező erő alakította a verset, amely két réteg feleselése során drámai formában fejlődött egy elérendő eredmény felé. A versnek lineárisan követhető fejlődésmenete volt. A megformált gondolatmenet során a kimondott szó többjelentésűvé vált, a folytatásban újabb és újabb értelmezési variációkra, visszautaló lehetőségekre talált a költő. Ennek megfelelően alakult egyedi változatokban a sor és rímképlet, elősegítve az újabb és újabb jelentéstani és ezt szolgáló poétikai ötletlehetőségek kibontását. A Különbéke versalkotása éppen ellenkező jellegű folyamat. Itt a vers nem egy vágyott cél felé halad, hanem egy elmúlt-lezárt időpillanat történését írja le, beszéli el és elemzi. Tehát a vers megszületése előtt már a valóságban készen áll a vers mintája: a költő feladata ennek az önmaga által kijelölt történésnek a legmaradéktalanabb áttétele a versbe, mint jelek rendszerébe. A vers tehát nem következtetés, hanem a mintáról felvett érzéki adatok poétikai szabályok által rendezett nyelvi jelekkel való leírása. A korábbi logikai és pszichológiai vers szervező erőt így itt a dekorativitás elve váltja fel. Nem a kimondott szó jelentéstani gazdagságát használja fel a vers továbbfejlesztéséhez, hanem a több jelentéshez keresi meg az adott vershelyen egyedül lehetséges jelölést: olyan jeleket választ a vers alkotóelemeiként, amelyek az adott poétikai helyzetben minél többfajta szerkezeti-szemléleti jelentésigény kielégítésére alkalmasak. Ha a dekorativitás-elvet mint meghatározó versszervező erőt fogjuk fel, megvilágosodik előttünk a Különbéke vers sajátos jelrendszerszerkezete, amely nem a még nem levő felé halad, hanem a már megvoltat mutatja fel számunkra.

Ugyanakkor ez a jelrendszerszerkezet különbözik a közvetlen reprodukálástól. A reprodukálás ugyanis a logikai linearitás helyébe egy másik linearitást, az időbeliséget helyezné. Azaz a vers nem lenne több események elbeszélésénél. A Különbéke vers ezzel ellentétben az időpillanat történéstartalmát nem az időbeli linearitásában mutatja fel, hanem a róla szerzett érzéki adatok tudatbeli feldolgozását mutatja be a jelek rendszerének segítségével, és ezzel maradandó emléket állít „egy perc élet”-ének.

Mindezt pedig már nem a Te meg a világ versformájában, a rapszodikus formájú, dialógusdrámaiságú, változó sorhosszúságú és rímhasználatú strófa alakban fogalmazza meg, hanem a leíró-elbeszélő líra hagyományos zárt strófáiban. Míg ellenben a rapszódiavers drámaiságában a jambusok (illetőleg az anapesztuszok) gyakrabban váltak hallhatóvá, jobban soralakító tényezők voltak, addig ebben a látásra is kötöttebb leíró-elbeszélő formában már csak a jambusi jelleg marad meg, a korábbi hangos jambus-anapesztusz emlékét a helyenként hangsúlyozott choriambusok jelentik. Ezáltal pedig egy, a magyar versirodalomban nagy hagyományú, de a század elején, az Én-versek térhódítása idején háttérbe szorult verstípust tett alkalmassá az újonnan alakított szemlélete megtestesítésére. Ennek során alakul ki az a leíró-elbeszélő hangnem, amelyet Szabó Lőrinccel egy időben kísérleteztek ki a második nemzedék, a realista ábrázolás követését vállaló tagjai is, legjelesebbül József Attila és Illyés Gyula. Bár ők ezt a hangnemet más formai és tartalmi meghatározókkal kötötték össze, mint ahogy tette ezt különböző mértékben maga Szabó Lőrinc is a Különbéké-t követő korszakaiban. Így azután maradt a Különbéke Szabó Lőrince ennek a hangnemnek példaképmestere. Teremtve napjainkig legalább olyan mennyiségű utánzót és epigont, mint a múlt század hasonló hangnemet kiteljesítő költői, Petőfi vagy Arany. Utánozták hangnemét, a benne kifejezett lírai képletet pedig a napi események elmondásával és az abból leszűrhető tanulságokkal vagy áltanulságokkal helyettesítették. Utánzói nem vették észre, hogy maga Szabó Lőrinc is vizsgálódási szempontjainak változtával verstípusát is továbbalakította, és azt sem, hogy az ebben a hangnemben leírt-elbeszélt élmény sem azonos a személyes én által átélt egyedi élmény reprodukálásával.

Mert ezáltal éppen azt is láthatjuk, hogy a jellegzetes élményelbeszélő Szabó Lőrinc-vers nem közvetlen a személyes élményből fakad: hanem egy-egy adott gondolati ismeretelméleti igény hívja elő azt az éppen megfelelő élethelyzetet, amelyben leginkább megfogalmazhatóvá válik. Hogy ez az élethelyzet Szabó Lőrinc költészetében legtöbbször egybeesik valamely sajátos biográfiai mozzanattal, közvetlen személyes élménnyel, ez csak a speciális Szabó Lőrinc-i kifejezési formához tartozik, nem ez a meghatározója költészete tartalmának.

És ehhez már nem is szükséges, hogy az adatot közvetlenül a költő vegye fel, a fontos: ember (vagy emberek) által felvett és bármikor újra felvehető adat legyen, esetleg a történelem során ismétlődő adatok tapasztalattá summázódása.

A Szabó Lőrinc-i epikus jellegű vers tehát a dolgok leírására, a róluk szerzett adatok feldolgozására alkalmas, mégsem válhat nála természetük teljes feltárására alkalmassá. Ez ellentmondás tudatában van, tudatosan vállalja ezt az önkorlátozást, de a lemondás, a töredékké válás fájdalmát nem titkolhatja. Ugyanakkor sohasem mond le – épp a tudomásulvétel e fájdalma jelzi –, hogy a dolgok összefüggését, természetét keresse. „A valóság minden látszólag különálló részének horgai vannak, amelyekkel a legközelebbi részbe kapaszkodik, ennek új horgai és így tovább, amíg az egész mindenséget nem rekonstruáltuk.”* Ha nem is „az egész mindenséget”, de legalább önmaga, az időpillanatokon túl összefüggő mindenségét, személyiségét megvizsgálni, és felmutatni, ez igénye marad a költőnek: versei együttesét ilyen céllal állítja előbb kötetbe, majd fogja Összes versei gyűjteményébe, hogy végül is megtalálja az összefűzés, a „kapaszkodók és horgok” összeillesztésének módját: az időpillanatonként átélt önmegfigyelés összefüggését, az epikus jelenetek ciklikus összefűzését. Az új látomásrend, a Tücsökzene épp a keleti versekben megtanult mítoszalkotást követi, csak megfordítja: ezekben a példák a sokszoros tapasztalat összegezései, a Tücsökzené-ben az összegezést (a sohasem elégre vágyó; csalódó és újrakezdő emberképet) bontja le egymást kiegészítő, mégis általánosítást sugalló ismétlődésekre, a formával is hangsúlyozott periodikákra. Azaz ott sikerül összeillesztenie a Különbéke kétféle verstípusát: az adatszerzést és ez adatok összegezésére terjeszkedő általánosítást.

2

Eddig a filológiailag is igazolható ismeretelméleti módszeralkotás útját követtük. Kiindulásul az élmény elemzését és feldolgozását választottuk, és ezen keresztül jutottunk ez adatok összegezésére terjeszkedő általánosításokhoz, Szabó Lőrinc pszeudomítoszaihoz. Ha ellenben vizsgálódásunk útját megfordítanánk, és ezekből a pszeudomítoszokból indulnánk el, hasonló eredményhez jutnánk ugyan, de a kor egy másik, épp ezekben az években beérő jellegzetes – a russelli módszerrel éppen hogy ellentétes – ismeretelméleti önkorrekciójával találhatunk egybeesést, a hasonló utakat járók között – akár filológiai kapcsolat nélkül is – oly gyakran kimutatható összecsengést.

A Te meg a világ kötet idején a Szabó Lőrinc-i személyiséglátomás módszertani leírásaként tarthatjuk számon akkori keleti témájú verseit, a Tao Te King-et és a Rigvédá-t, a rendszerek rendszerének keresését, amelyben az Én „tükörszínjátéka”-ként teremtődik újjá a költői vizsgálódás során a világ. Ugyanakkor Szabó Lőrinc felfedezi azt is, hogy ez a vizsgálódó Én csak egy a többi én-ek között, az Én és Ti többiek relativista tudatrendszer egyik tagja. Tehát ha a világot csak az Én által vizsgált és ennek során költőileg újrateremtett világként fogja fel, ezzel olyan szubjektivizmushoz jut, amely éppen eredeti, az általános érvényűséget is elérni akaró célját keresztezi. Így keresi azt az eredményt, azt az interszubjektiv világképet, amelyet már nemcsak személyes látomásából teremthet, de amelyet az Én és Ti többiek által közösen feldolgozható adatok alapján alakíthat ki. Ezáltal megmarad ugyan az Én mint kérdező és mint az idők során összegyűlt tapasztalatok összegezője, de a választ azokból az ősképekből állítja össze, amelyeket az emberiség elmúlt korszakai teremtettek. Így alakítja pszeudomítoszaiban a korábbi személyiséglátomását felváltó interszubjektiv világképét. És így tarthatjuk az élményekből kiinduló, közvetlen adatfeldolgozó verseit is ilyen interszubjektiv világképalkotás alkalmainak, csak ez esetben nem az idő linearitásában alakuló és a jelenben csak a műalkotás számára véglegessé szerveződő változattal találkozunk, hanem az egyetlen időpillanatban lehetséges összes vizsgálódó számára általánosítható eredménnyel. Ezáltal „élményversei”-t az egyetlen időpillanat résztvevői által készített pszeudomítoszoknak kell tekintenünk.

Szabó Lőrincnek ez az ismeretelméleti fordulata azután egybeesik Husserlnek, a transzcendentális fenomenológiájában bekövetkezett önkorrekciójával.* Természetesen – hangsúlyozni kell – nem szemléleti és eredménybeli egybeesésről beszélhetünk, hanem a fordulat jellegének hasonlóságáról: a szolipszizmustól az interszubjektivitás irányában tett módszertani fordulatról. Hiszen Husserl kiindulásul leszögezi, hogy ismeretelméletében alapvetően hamisnak tartja a szenzualizmusnak azt a „konstruktív fikcióját, hogy a tudatot érzéki adottak komplexumaként fogja fel” – ami pedig Szabó Lőrinc e korszakának meghatározó ismeretelméleti alapja. Maga a módszerbeli korrekció azonban jellegében már emlékeztet a Szabó Lőrinc módszerváltoztatásának jellegére.

Husserl előbbi változata így hangzik: „Minden elgondolható értelem, minden elgondolható lét, nevezzük azt immanensnek vagy transzcendensnek, a transzcendentális szubjektivitás birodalmába tartozik. Az, hogy valami ezen kívül van – értelmetlenség, ő az egyetemes, az abszolút konkréció. Nonsens, ha a valódi lét univerzumát mint olyan valamit akarjuk megragadni, ami a lehetséges tudat, lehetséges megismerés, lehetséges evidencia univerzumán kívül fekszik, ha a kettőt merev törvénnyel pusztán külsőlegesen akarjuk egymásra vonatkoztatni. Ez a kettő lényegszerűen összetartozik, és ami lényegszerűen egybetartozó az egy, egy a transzcendentális szubjektivitás abszolút konkréciójában.” Ezután következik a „valóban nyugtalanító aggály”: „Ha én, az elmélkedő Én… abszolút egó-mra redukálódom, és arra, ami abban konstituálódik, vajon nem váltam-e solus ipsé-vé, és így az öneszmélésnek eme filozófiája nem puszta, ámbátor transzcendentál-fenomenológiai szolipszizmus-e?” Ezután szinte költői erővel írja le az Én és Ti többiek jelentkezését, természetesen az ő, merőben különböző tartalmú filozófiai rendszerében: „Mert én valóban tapasztalok másokat, és nem a természet mellett tapasztalom őket, hanem a természettel egybeszövődve. Ugyanakkor azonban különleges módon is tapasztalok másokat, nemcsak a térben, a természettel pszichológiailag egybeszövődve, hanem úgy is tapasztalom őket, amint ugyanazt a világot tapasztalják, amelyet én tapasztalok, s úgy is, mint akik engem tapasztalnak, s tapasztalják azt, ahogyan én őket tapasztalom stb. Magamban tapasztalom magamat transzcendentális tudatéletem keretében, tapasztalok mindent és mindenegyest, és tapasztalom a világot, de nem pusztán az én privát világomként, hanem mint interszubjektív világot, amelyik mindenki számára adva van, a maga objektumai révén mindenki számára hozzáférhető, és ugyanakkor benne tapasztalom a másokat mint másokat és mint egymás számára és mindenki számára jelenlevőket. Hogyan érthető ez, ha továbbra is érvényes, hogy mindaz, ami számomra létezik, csupán az én intencionális életemben nyerhet értelmet és csupán ott igazolódhatik?” Ezután határozottan szétválasztja az Én-t és Ti többieket: „Minden saját tudatéletet közvetlenül és sajátlagosan tapasztalok, mint azt magát, de nem így az idegent: idegen érzékelést, észlelést, gondolkodást, érzést, akarást.”

Ami ezután következik, ebben már jellegében is elkülönül a filozófus és a költő önkorrekciójának eredménye. Husserl így folytatja: „Ámde mégis – másodlagos értelemben, egy sajátos hasonlóság-appercepció módján – bennem magamban tapasztalom az idegent, az következetesen jelzi magát a számomra, eközben egyértelműen igazolva is önmagát. Leibnizcel szólva: A magam eredetiségében, az én apodiktikusan adott monászomban idegen monászok tükröződnek, és ez a tükröződés önmagát következetesen igazoló indikáció… Éppen ezáltal tágul ki a transzcendentális szubjektivitás interszubjektivitássá.” A filozófus ezáltal ellenben az univerzális filozófia ideájának megvalósulása, illetőleg ennek fikciója felé halad. A költő ellenben a korlátozottság, az adatkomplexumokkal (és tapasztalatokkal) meghatározható és ellenőrizhető világ interszubjektív jellegű felmérésére. A filozófusnál megjelenik az áthidaló irracionális mozzanat, a beleérzés, a költő éppen ettől határolja el ekkor saját módszerét, csak később, a Harc az ünnepért korszak idején, majd a Régen és Most néhány versében térve rá ennek, az ekkor kizárt módszernek a különböző alkalmazására.

3

Kérdés, milyen adatokat szerez ez időben Szabó Lőrinc a külvilágról és önmagáról, lehet-e ezekből egy időszak egységes világképét megépíteni. Megállapíthatjuk, hogy a kor emberére jellemző adatokat össze tudja gyűjteni, szinte kortársait megelőzve figyel fel olyan tendenciákra is, amelyek nemsokára társadalmi történelmi realitásokká válnak. Csak néhány példát, időrendben.

 

Öreg barátaimhoz (Magyarország, 1932. december 25.):

jön a jövő és úgy csinál majd
mindent, ahogyan neki kell.
 
Én vitázom, de ő cselekszik,
mint a hóhér, egyszerüen:
az idő durvábban befogja
a szátokat, mint ti nekem.
– – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – –
koponyátokra zúg a csontkéz
s az enyém is recseg bele.

 

Mindennap valaki (Pesti Napló, 1933. április 30.):

Meghalt! – szinte dörren a hír,
hozza újság vagy telefon,
úgy jön, mint egy puskalövés,
élesen, kurtán, szárazon.
Meghalt! – mindennap jön a hír
s egyre több barát esik el
a nagy csapatból, amelyet
valaki folyton tizedel.
– – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – –
mégis érzem, hogy rab vagyok,
rab, aki kivégzésre vár.

 

A kurtizán prédikációja (Válasz, 1934):

Szabbam ádittám: minden lángban áll!
barátaim, lobogó lángban álltok.
Lángol a száj és szátokban az íz,
a piros hús, a fehértestű víz:
az élet felgyújtotta a világot!
Szabbam ádittám: minden lángban áll,
felgyújtotta a szenvedély tüze,
a düh, a kín, a vágy, a vér tüze,
a mindig újraszülető halál:
az ördög ég és minden lángban áll,
az ördög ég és nem birtok vele.

 

Bevonulás (Válasz, 1935):

 … s ime vad
szörnyetegek törtek rá, óriások,
nehéz kulcsokkal csikorogtak, ajtó
szakadt be, négy papírfüggönyös ablak
nyíló négyszöge öntötte a napfényt
és barbár csizmák döngtek, hátizsákok
repültek az ijedt zúgokba, nagy
botok csattogtak… Iszonyút nyögött
az ágy, valaki rádobta magát,
és: Végre! – dördült egy hang, s: – Hát ez az?
és: Nagyszerű lesz!… – kurjongattak a
betolakodók és táncolni kezdtek,
és ő menekült és rémült szeme
előtt még jobban táncolt a világ:
– – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – –
mikor eltünt, csak akkor vettem észre,
hogy az én botom is fent hadonászik
a levegőben! üvöltöttem és
ölni akartam én is, meg akartam
ölni, amit sajnálok…

 

Az erdő fiai (Pesti Napló, 1936. február 16.):

 … Körülöttünk
dúlt a mészárlás, csattogott a táj:
koldus állatok torzonborz hada,
törpe gyilkosok irtották a béke
erdei népét:
– – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – –
föl a szivemig
nyilallott a jövő: láttam a messze
mélységben a dolgozó üzemet,
hallottam a villanygépek okos
munkáját, a gőzfűrész vijjogását:
forgó gijjotin acéllemeze
süllyed majd éhes gyönyörrel a szent
anyag testébe, mázsás vasfogak
harapdálják tárgyakká, áruvá,
a rabló ember rabszolgáivá
a sok életet…

Szinte egy évtizeddel elébb rémülten („mert szívem csupa rémület”) rajzolja meg ennek az ellenvilágnak szélső pontjait, és ráérez előre haláltáncára, a „csak egy nap a világ” embervesztő moráljára (Jang Dsu üzenete; Pesti Napló, 1934. július 29.):

amennyit árthatsz, annyit érsz,
amennyit örülsz, annyit élsz!

És hasonló szövegeket idézhetnénk a Lóci-versekből. A népszerű Lóci óriás lesz (Pesti Napló, 1933. július 23.) címűben:

mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtön fenekén.

A légy (Pesti, Napló, 1934. május 13.) és a Csirkék (Pesti Napló, 1935. június 16.) címűekben szintén az áldozattá válás és hóhérolás lehetőségeit latolgatja. Szinte a parancsra tettem képlete rajzolódik ki a népszerű gyerekszoba-jelenetben:

– Megdögölesszem? – szólt megint.
– Dögöleszd meg! – mondtam keményen,
s néztem, a gyerek hogy legyint
 
egyet-kettőt a ceruzával – –
És már nem zümmögött a légy,
és Lóci élvezte a hőstett
és büntelenség örömét.*

– de ezt megelőzően már korábban ezt is leírta: (Különbéke; Pesti Napló, 1933. április 16.):

látom
– – – – – – – – – –
– – – – – – – – – –
– – – – – – hogy magát
sugaras hőssé a bitang is
 hogy költi át,

E szövegek szinte odakívánkoznak József Attila Március-ának (1937) vagy Radnóti Járkálj csak, halálraítélt című versének (1936), illetőleg Első eclogá-jának (1938) társaságába. De ha e szövegeket visszaállítjuk eredeti összefüggésükbe, ismét találkozunk a Szabó Lőrincet eddigi pályáján végigvezető paradoxonnal: a felfedező hátraarcával. Szinte kortársait megelőzve dolgozza ki most is a kiszolgáltatottság, az áldozattá kényszerülés és a hóhérrá válás képletét, egyszerre éri tetten az emberben az üldözőt és az üldözöttet: de ezt a modellt nem a történelmi-társadalmi kapcsolataiban realizálja. Ahogy a Te meg a világ idején az ember veszélyeztetettségének képétől elfordulva az igazságok vizsgálatának ismeretelméleti problémája felé fordult, úgy ezekben az években a világpusztulás, a hóhér és áldozat képletét lételméleti vizsgálódások színterévé teszi. E képlet szövegkörnyezete nem ellenpontul szolgál, mint József Attila vagy Radnóti esetében. Náluk a szövegkörnyezet a pusztulás-képlettel a teljes, az egészséges életet állítja szembe (pl. a Március-ban a szerelemben szabadon kiteljesedő emberideált, a Járkálj csak, halálraítélt-ben az embert zsugorító erőkkel szembefeszülő tiszta emberség nagyságát, az eclogák-ban pedig az ember embertelenségével szemben értetlen természetes természetet). Szabó Lőrincnél a szövegkörnyezet épp a töredékké válást, a változni képtelenséget szuggerálja. Az öreg barátaimhoz a generációváltásnak, a Mindennap valaki az élet mulandóságának, A kurtizán prédikációja a gyönyörök (= élet) megtagadásának, a Bevonulás egy egér üldözésének, Az erdő fiai a kivágott fenyőfa elsiratásának a leírása, a gyermekversek lélektani megfigyelések és szülői elgyönyörködések maradnak, a Különbéke tanulsága pedig éppen az ebben a keretben felfogott világgal kötött különbéke.

A Te meg a világ során és utána bekövetkezett ismeretelméleti visszalépése így kapcsolódik világképével: míg korábban nála is megvolt a ketrecek-börtönök és a vágy kettős, egymást kiegészítő esélye, addig mostanra épp erről az ellenpontozásról mond le; épp a kötet címadó versében:

s ha van is, kézen-közön elvész
az ideál,

És ezzel a közvetlen adott adatokkal meghatározott emberképnek a teljesség felé való meghosszabbításáról mond le. Így válik a Te meg a világ személyiséglátomásának torzképévé Az irigység erdeje. A más minőségre vágyó lényeg zűrzavarából adódik a világ zavara:

én felsírtam, hogy minden elégedetlen
és harc és kétségbeesés; –

A virág a százlábú mozgáslehetőségére, a százlábú a kígyó gyors siklására, a kígyó a szél, a szél a látás szárnyatlan és testtelen suhanására, a látás a gondolat lehetőségeire vágyakozik, mint Szun Vu Kung megszerzett tudásával, hódító nagyravágyásával a világhatalomra (Szun Vu Kung lázadása; Pesti Napló, 1935. április 21.), és mint az ember a Vas fiaival szövetségben a technika feletti uralomra (A rabszolga ; Pesti Napló, 1935. február 10.), és a bölcs kormányzással a minden ember egyedet boldogító rendszerre (Vang-An-Si; Válasz, 1935.) vagy a tökéletes nővel a szerelem teljességére (Mara lányai; Pesti Napló, 1934. május 31.; Urvasi és Pururavasz ; Pesti Napló, 1935. május 12.). Így azután ez a világ a háború képét mutatja, a vágyak és cselekvések ütközését (Különbéke):

s minden dolog apja valóban
a háború:

És közben minden a visszájára fordul. A szerelem teljessége a csömörhöz, az ipari forradalom optimizmusa, plutonikus lendülete az ember technikai kiszolgáltatottságához vezetett,* a rendszerváltozás, az ésszerű rend pedig még a lázadás (az elégedetlenség, harc és kétségbeesés) vigaszát is elvette az alattvalóktól. Mert Szabó Lőrinc ekkor már a technikát is mint az embert veszélyeztető, kiszolgáltatottá tevő ipari civilizációt szemléli, a szocialista rendet pedig nem látja másnak, mint (múlt századi elődeihez, Madách falanszterképéhez hasonlóan) a személyes lehetőségektől megfosztott kapitalista rendnek.

Mind az élvezetek vágyója, mind a technika vagy a hatalom megszállottja, mind a lázadó, mind a reformer (Vimala kurtizántól Szun Vu Kungon át Vang-An-Si-ig), tehát a század polgári emberi törekvésének jellemző reprezentánsai vereséggel hagyják el Szabó Lőrinc verseit, elégedetlenségük, mely az adott életformából kilendítette Őket – megalázta, eredeti társadalmi szintjük alá süllyesztette őket. Következésképpen a béke, a törés nélküli élet jelentheti csak a változatlanságot. A megismerés nem az ezen való változtatáshoz, hanem ennek berendezéséhez, konzerválásához kell. Ezt hirdeti Vimálá kurtizán:

az ördög akar élni, ő az élet,
és énreám már Buddha mosolyog.
Szabbam ádittám: minden lángban áll,
de nekem nem kell többé semmise,
magam magánya vagyok, remete:
az akaratnak elértem a végét,
a léten és istenen túli békét
és vár az örök semmi gyönyöre.

Ezt cselekszi Vang-An-Si:

És Vang-An-Si befalaztatta
a szent torony négy ablakát.

Ezt látta meg Szun Vu Kung:

látta, hogy minden erőnél erősebb
a türelem s a jóság, s megijedt
 
és szökni próbált. De Buddha lefogta
s egy hegyet tett rá, kíméletesen:
– Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig,
s ha új szíved lesz, befogad a Menny!

Különösen ez utolsó szöveg mutatja, hogy nem küzdelem nélkül és nem egyértelmű beletörődéssel született ez a végeredmény. A mi megítélésünk szerint különböző, Szabó Lőrinc szemében tevékenység voltában egyenlősített emberi törekvéstípusoknak parancsolt a költő megálljt; tapasztalata szerint önmagában és a többi emberben egyként megtalálható intenciókat kapcsol ki egy bizonyos valóság: a nyugalom, a mozdulatlanság nyugalma érdekében.

Így válik teljessé ez évek Szabó Lőrinc-i paradoxona: nemcsak az agressziónak kitett ember képét különíti el az agressziónak a történelemben jelentkező-előrelátható formáitól, hanem a cselekvéstípusokat is hatálytalanítja, konkrét hatásterük elemzése nélkül. Mindkét esetben a konkrét történelmi-társadalmi realizálás helyett a lét egyetlen mozzanatával szembesíti emberképét: a halállal. A Szabó Lőrinc-i paradoxon így ezúttal a lételmélethez vezet. Az időpillanatban létezés meghosszabbítása a halálhoz vezet, ezért felesleges, sőt, a halált közelebb hozó minden változtatás, cselekvés, mely csak az emberi törekvések kereszteződését, agressziót eredményez. A halál, az élet valamely ősténye közül ebben a kötetben válik a cselekvést, de a vágyakozást is, az emberi esélyek összességét keresztező, az ember töredék voltát meghatározó egyetlen ősténnyé.

Efelé mutatott már az előző kötet záróverse, a Kortársak, és szinte ezt a verset folytatja, előbb elkeseredett indulattal A végső harc (Pesti Napló, 1933. október 20.):

A harc? Nem »az a harc« a végső!
Más ellenség az igazi!
S ha azt hiszed, hogy tévedek, majd
meggyőznek a sír férgei.

– később csodálkozással (Csak az imént; Pesti Napló, 1936. január 5.):

És ez a legfurcsább: a semmi,
hogy lehet többé sohse lenni, –
ez a legérthetetlenebb:
végső lakójáúl agyamnak
a nagy csodálkozás marad csak,
hogy voltam és hogy nem leszek.

– végül is szentenciába fogva, az adatok összegezéseként egy új adatban, a gyermeki versezetben megtalálva kimondhatása formáját (Lóci verset ír; Az Est, 1936. április 15.):

»Az életet adja, adja,
egyszerre csak abbahagyja.«

De ezt a formulát megelőzve, már minden színárnyalatban feltűnik ez az eredmény, az emberi létezés adatai minden oldalról e felé a törés, bevégezetlenség felé vezetnek ez évek verseiben.

Ebben a látszólag döccenő gyermekversezetben Szabó Lőrinc létszemléletének két alapvető meghatározottságát találjuk meg. Az egyik a létezés elszenvedése. Következik ez abból, ahogy a sors cselekvő alakítását elutasította. Az élet az ő verseiben adva van, illetőleg az elbeszélés idején adódik.

A másik meghatározottság, hogy időpillanatonként, adathalmazonként áll össze ez az élet („adja, adja”). Másutt (Tékozló fiú; Pesti Napló, 1936. január 26.):

Minden perc rámszól: Adj csak össze, vonj ki
s nézd meg, a végén neked mi marad?

Ha tehát az élet az esetenként adódó pillanatok összegezése, így egyrészt egy véges sorozatot állíthatunk össze, amely a halál időpillanatában értelmetlenül megszakad (Mindennap valaki):

egyre biztosabb, ami jön,
egyre kisebb a maradék…

másrészt megnő az időpillanatok jelentősége. Ha fel is sorol, saját pályájából vett példákkal néhány magatartástípust (lázadó, személyiségalkotó, csalódott), mindegyikből csakis ehhez hasonló értékeket emel ki (Nyitott szemmel; Pesti Napló, 1933. július 9.):

„Volt néhány perc…
Van néhány perc…
Lesz egy-két perc,”.

A múlt-jelen-jövő, mint a kiemelt időpillanatok összege – ez adja az ember életét. A minőségi meghosszabbítás csak értelmetlen, zavart okoz, marad tehát a mennyiségi összegezés: a sok adat, ami sokszori azonos ismétlődés alapján feltehető általánosításhoz vezet (Szabó Lőrinc mítoszai, főleg a keleti témákban feldolgozott évezredes tapasztalatok); egyedi változataiban a töredékek összege: „így a leltár is töredék” (Tücsökzene). És ehhez, a mennyiségi összegezéshez már ismét ellentmondás nélkül társíthatja a vágyát: a minőségi meghosszabbítás helyett a mennyiségit, a kiemelt időpillanatok véges halmazának növelését (Tücsökzene, 347.):

Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég!

És ebben a sorban természetes életbölcsességként írhatja le: „non numero horas nisi serenas!” – „Csak a derű óráit számolom” (Mozart hallgatása közben, 1956.).

Ezek a végeredmények egy, illetőleg két évtizeddel követik a Különbéke verseit. Ekkor még csak a töredékké válás ismeretelméleti és az alkat és szemlélet közötti pszichológiai dráma a nyilvánvaló számára, mely végül is a magatartás kérdését veti fel.

4

Csalódás a külső világban, és a belső világ végessége – ebben a kettősségben foglalható össze a Szabó Lőrinc-i magatartás-alakító szemlélet. Ha ő e kettőt időben meg is osztja, egymásutániságában fogja is fel, egyúttal állandó, egymást kiegészítően is jelenlevő motívumai is ezeknek az éveknek (Nyitott szemmel):

1.
Nem az, hogy nincs sehol sem angyal,
hogy mást vártam, az volt a nagy baj,
az, hogy csalódni lehetett
s megútálni az életet.
Mindegy, miatta vagy miattam,
nyakig az undorba ragadtam
s tisztálkodtam s elment vele
ifjúságom nagyobb fele.
 
2.
Mit hiszek, mi lesz, mi lehet még?
Hiszem a bestia szerencsét,
hiszem, hogy egyszer meghalok
és hiszem, hogy elrothadok;
ilyesmiket hiszek, de nékem
talán már erre sincs szükségem:
nyitott szemmel nézek bele
a rettenetes semmibe.

De jól tudja Szabó Lőrinc, hogy ez egyidejűségnek megvan az időrendje, ok-okozati összefüggése. Pályája első évtizedét végigkövetve a környezettel, a társadalmi valósággal folytatott harcát, és e lázadásai során őt ért csalódásokat kísérhettük figyelemmel. E praktikus csalódás sorozat általánosítása lett azután az az ismeretelméleti lefokozódás, melynek éppen a Te meg a világ után, a Különbéke idején lehetünk tanúi. Ehhez járult ekkor egy újabb praktikus csalódássorozat közéleti ténykedésének lírai ellenpontjaként: kiábrándulása a korszak cselekvés típusaiból: a Szun Vu Kung és Vang-An-Si történetében feldolgozott tapasztalat az erőszak és a reform útjaitól egyszerre visszariadó ember képletét mutatják. A harmincas évek elejének sokat sejtető történelmi készülődése Szabó Lőrincből is a nagyot akarás, a maximális költői lehetőségek megteremtését préselte ki. A Te meg a világ minden pesszimista megfogalmazása, korától való tudatos elhatárolódása ellenére ennek a készülődésnek a költészete is. A Különbéke korszakában azután egyfajta kilátástalanság, depresszió úrhodik el a versekben, és a költői nagyot akarásban is alább szállítja a mértéket. Ahogy az ember veszít esélyeiből, ahogy az objektív történelmi-társadalmi mozgás a személyiség korlátozása irányába halad, úgy veszíti el Szabó Lőrinc is költészetében a korábbi teljességigényt, és válik a töredékszemlélet elfogadójává.

De ennek, a teljességigényről lemondásnak sajátos alkotás- és személyiség-lélektani okai is vannak. Az 1929 után kezdődő korszakban talált rá Szabó Lőrinc saját hangjára, téma- és formavilágára. Ekkor ébred rá, hogy ő is egy saját rendszer (lásd Russellről szóló vallomását), különálló egész világ. Ez az öröm társul a kezdő férfikor a pályát a legmagasabbra emelni akaró igényével és a környezetében biztonságát megtaláló ember magabiztosságával. Ami ezután következik: az a berendezkedés, a lehetőségek és igények realizálása, aprópénzre váltása. Az életpálya kijelölése után az élet leélése.*

Két ellentétes tendencia határozza meg a Különbéke személyiségképletének igényszintjét: az én-erővel összefüggő becsvágy nagy célok elérésére törekszik, még esetleges kudarcok árán is, míg az örömelv alapján sikert akar az egyén elérni, szükség esetén az elérendő igénynívó csökkentése árán is.* Míg Szabó Lőrinc lázadó évtizedében „az én-erővel összefüggő becsvágy” dominált, a Te meg a világ verstípusában (az aktor és a néző kettősében) a két tendencia kiegyensúlyozta egymást, a Különbéke idejére, a „második felnőttszakaszban” az „örömelv” alapján meghatározható kiemelt időpillanatokra épül költészete. Ugyanakkor ez utóbbi tendencia uralkodóvá válása egy másik Szabó Lőrinc-i kettősséget hoz felszínre: az élvvágyó és normatív törekvések egyidejű jelenlétéből fakadó divergenciát. Szabó Lőrinc a Különbéke verseinek tükrében olyan „érzéki” emberként jelenik meg, akinek a személyiségszerkezetében az érzékek, illetve az érzékelési funkciók állnak előtérben. Ugyan akkor költőként az érzelmi, indulati és ösztönmegnyilvánulásokat szigorú kontroll alatt tartja, és ezek játékterét az önszabta norma mértéke szerint az akarat szabályozza.* Sajátos pszichológiai kétarcúság ötvöződik ezekben a versekben, amely leginkább képes reprezentálni Szabó Lőrinc költői személyiségét. Ezáltal is válik ezeknek a verseknek a gyűjteménye, a Különbéke a költő legjellemzőbb kötetévé, az első, még nem önálló, még különböző hatásokból összeálló gyűjtemény, a Föld, erdő, isten pszichológiai képletének kiteljesítőjévé, és a későbbi nagy életműszintézis, a Tücsökzene alapozásává.

Így kapcsolódik össze a történelmi kiúttalanság, az ez évekre speciálisan jellemző történelmi depresszió és az adott életkörülmények között elért egyéni pozíciója a pályája során kiteljesedett alkotáslélektani és személyiség lélektani problémákkal. Ezek együttese határozza meg azt az ismeretelméleti módszert és lételméleti szemléletet, amely tudatában önállósodva igazolni látszik a kiindulás külső és belső meghatározóit. Így zárul körüle a kör, amely ez esetben összhatásában az ember lefokozottságát, töredékké válását tudatosítja számára. Ezt pedig megváltoztathatatlannak véve a következő alternatívát látja: az öngyilkosságot vagy a különbékét.

A Te meg a világ személyiséglátomása utáni csalódás egyenértékű a személyiség bukásával. A töredékké válás beismerése után már esetlegessé válik a véges sorozat lezárásának konkrét pillanata (Mindennap valaki):

s nem értem, életét a vén,
a legvégét, hogy bírja ki:
egyre biztosabb, ami jön,
egyre kisebb a maradék…
Halál… Lesz-e hozzá erőm,
hogy kivárjam a magamét?!

Ugyanekkor a személyiség-megszűnés tüneteit kiegészítően az undor, a külvilág adataira való reagálása is e gondolat megfogalmazására ösztönzi (Különbéke):

Ha egyszerre tudok meg mindent,
 hogy itt mi van,
egész biztosan felkötöttem
 volna magam.

És ha a külvilág kiváltotta undor már inkább „fütyörésző” közönybe csomagolódik, az évek e külső „mocsok”-hoz hozzá is edzették, az önmagában is felmutatott, az emberre jellemző sátán műremekei mégis valódi kétségbeesésbe is taszítják (Piszkosságok; Pesti Napló, 1933. szeptember 10.):

Sokszor elszörnyedek magamtól,
hogy egy-egy rossz óra alatt
mi minden megfordul fejemben,
Mennyi förtelmes gondolat;
 
s ha visszanézek tíz-húsz évre
bűnökre – mennyi tévedés! –
majdnem revolvert ad kezembe
a kései szégyenkezés.

Végül 1935-ben külön jelenetben néz szembe a külső és belső világ undorával (Versek a havasról ciklusban; Válasz, 1935.);

A revolver nálam volt. Nekibúsult
igyekezettel másztam: undorított
a messzi világ és épúgy ijesztett
saját keserűségem és a cél is,
a csábító cél… Egyre keserűbben
másztam fölfelé

Eddig mindig mint alternatívát emlegette az öngyilkosságot, esélyével fenyegette magát, a világot; a készülődés stádiumában volt. Ekkor, A hegytetőn, azután valóban szó szerint szembe is néz vele.

És ezzel, hogy végre elszánta magát, meg is szüntette a kísértést. Cselekvés helyett áttér a szemlélésre: egy adott időpillanat adathalmazaként feldolgozásra adja át versalkotó önmagának:

– Persze, hogy senki… – mondtam újra és
az előbb még ijesztő gondolat
olyan egyszerű megállapítás lett,
hogy elmúlt rólam minden félelem.
Elővettem a fegyvert… csillogott…
örültem neki, mint egy jóbarátnak…
Egy darabig még csavarogtam, aztán
vágtam egy erős botot, megfaragtam,
még egyszer szétnéztem a tájon, és
fütyörészve indultam lefelé.

Íme, ismét – itt katartikus vershelyzetben – a fütyörészés, a Különbéke és a Nyitnikék, és a Vasárnap, és a „gyönyör óráinak” motívuma, mely legyőzte az öngyilkosságot, mint alternatívát, visszaszorítva olyan következménnyé, amely a Szabó Lőrinc-i sorsnak nem vált szükségszerű végpontjává. A komolyság, amellyel végiggondolta, legalább annyira megvolt e készülődésben, mintha más választása nem is lenne. Saját halálát is „egyszerű megállapítás”-ként közölte önmagával, és végre is hajtotta volna, ha más kiutat nem talál. Ahogy a korból kiérzett borzalmak, úgy a rájuk válaszul megidézett önkéntes halál is csak végiggondolt kísérlet maradt a Szabó Lőrinc-i költészetben. Megoldásul a töredéksors tudatos vállalását fogadta, a kötetcímbe jelzői összetételként is beemelt különbékét.

A különbéke mint motívum, mint esély, beosztva a többi mellé, már a Te meg a világ idején is feltűnik, de párba állítva ellenpontjával a „vak változás hazárd remény”-ével. Egy év múlva, 1933-ban ellenben már programmá fogalmazódik:

különbékét azért* kötöttem
 a semmivel,
ezért van, hogy csinálom, amit
 csinálni kell,
 
ezért becsülök úgy egy-egy jó
 pillanatot,
ezért van, hogy a háborúban
 verset irok
 
s a leprások közt fütyörészek
 és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
 a gyerekeket.
 

Sajátos kettősséget teremt ezzel: a rosszban a tömeggel együtt létező, és a jóban önmagában pillanatokat töltő ember megosztottságát. Együtt és külön* él e kötet hőse:

1. Az egyenruhás tömeg alkotott,
mindenkihez nagyon hasonlítok.
 
2. De bármennyire anyám a tömeg,
magam örülök, magam szenvedek,

Ez a kiindulás azután a tömeggel együtt parancsra mozgó, akarat nélküli egyed képéhez vezet (Sors és tömeg),* amely az ember szuverenitását ért támadásra („gyilkosod a tömeg”) a behódolással válaszol („de rejtek”):

Gyilkosod a tömeg, de rejtek,
jó rejtek is, ha elfelejted,
hogy szánod és hogy undorít.

És ezért a behódolásért cserébe rendezheti be a maga külön idilljét:

 … S ahogy engem véd
magányom a rengetegben,
légy fa, mely magának virít.

De szándék és reális adottság még itt is különbözik. A költő ezt a különbékére önmagát felszólító programját sem tudja a szonett végére, menekvésként feltüntetni, a sorrend fordított: az első terzinában kimondott magány óhaj bekerítettségét, pillanat voltát, a második terzinában ráfelelő „gyilkos tömeg”-ben való rejtekezés kényszere bizonyítja. Konkretizálva pedig így ítélte meg ezt a tömeg menedéket (Itt vagy itthon! 1932):

olcsó kéj, plakát, rajta démon,
amint bugyira vetkezik….
– Tetszik, nem tetszik, itt vagy itthon,
próbáld meg és légy boldog itt!

Az „Élj, küszködj s ne törődj vele, hogy élsz” bölcsessége ez, mely az embert épp cselekvés – és változtatás – igénytelensége révén, mint parancsteljesítő, munkavégző, élést folytató gépet tételezi. Ennek a lefokozottságnak a mitoszát is megteremti (Komédia; Pesti Napló, 1933. június 11.):

beállítottam a helyemre
kulinak az árnyékomat,
 
megbékültem a butasággal
és teszem, amit tenni kell,
nincs rá időm, hogy nyomorult kis
csetepatékban múljak el,
 
és íme bírom, egyre jobban
bírom ezt a komédiát,
s már egész jól megférünk, én és
árnyékom ura, a világ:

Bekövetkezett a Te meg a világ szintézisének teljes átrétegeződése: ott egymást ellenpontozó esélyek, külön, saját energiával szerepeltek. Itt a leírt árnyék már harmadik személyű, teljesen tárggyá vált, a versbeli személyiségtől teljesen elidegenedett, esély nélküli robot. Ez viseli-szenvedi az életet a kiemelt időpillanatokat leszámítva. Ez az, aki egyenruhában hasonul a tömeghez, aki nem létezik a költői tudat számára: árnyék és működési terepe a sivatag, az üres, adat nélküli tudatmező. A sivatag, ahol a föld álmában végigvonszolja magát az ember formájú portömeg és a sivatag, ahonnan a Szfinksz kiemeli a kiválasztott időpillanatot (Sivatagban; Pesti Napló, 1933. április 23.):

»Egy perc örömöd többet ér
mint a Föld minden szenvedése.«

Sivatag ez is, ahova Reménytelenül ér az ember. Szinte egy időben jutnak el ehhez a sivataghoz József Attilával (1933), jelezve a két ellentétes indítású költő a korban való kongenialitását:

Az ember végül homokos
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

De József Attila itt hangsúlyozottan „az ember” képpel indít, folytatja az „okos fej”-jel, és végül ezt a teljes reménytelenséget teljes valójával vállalja: személyes sorsnak, személyes magaátadással:

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.

A reménytelenségnek ez a teljesen magára vállalt átélése mégis katartikus érvényű: az emberi teljesség megtartása a legnehezebb, legkilátástalanabb helyzetekben is. Ez a „könnyedén” a küldetéses ember könnyedsége, a költészetben speciális feladatát, a teljes reménytelenség átélését végrehajtó ember könnyedsége. Nem egy-egy időpillanat fütyörésző önfeledtsége, de a világ minden szenvedését átélő ember „kötelességemet teljesítem” nyugodt derűje.

Mint ahogy a vers József Attila-i zárása, a vers funkciójáról vallott záradéka („Dehát kinek is szólanék –”) is lényegében különbözik a Szabó Lőrinc kötetnyitó költői pozíció-meghatározásától (Nincs idő; Pesti Napló, 1933. július 30.):

Ez a szív megtanult beszélni
– – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – –
mert csak ő ismer igazán, csak
 
ő tudja, mik a titkai
annak a vén birodalomnak,
mely a nevemet viseli.
 
Jó volna tudni, elbeszélni,
mit látott, mit mond és miért;*
de nincs időm rá: a világ
nem tart el a verseimért.
 
Milyen kár! mondom eltűnődve.
Kinek kár? kérdem. Csak nekem!

József Attila önmagában ekkor „az ember” magányát, kozmikus méretű egyedül maradásának képletét találja meg. És ha „az ember” egyedül van, természetes, hogy nincs közönsége. Éppen ebben a visszhangtalanságban telítődik meg humanista tartalommal ez a vers, az ember (az összes, az emberiség) a figyelőn, tehát a versen belül van. Tehát nem elmondásra van szükség, a vers során minden elmondható átéltté vált, méghozzá „az ember” által. Így a vers legmagasabb funkcióját látja el: irodalom, híradás helyett életté vált. Ezzel humanizálja a költő kora legembertelenebb esélyét.

A Szabó Lőrinc-vers épp ettől az emberi egyetemességtől szakad el, a partikuláris személyiség időpillanatainak leírására, elbeszélésére korlátozódik. A vers is eszköz lesz – mint az ember –, áru, alku tárgya, kiszolgáltatva a piac törvényének. Ahogy az embert nem tartja el a világ csak önmagáért, éppúgy a költőt sem a versért önmagáért. Illetőleg, ahogy az embernek árnyékát a világ áldozatául kell dobni, úgy a költőnek is mesterségét, a vers megcsinálását, mely már beváltható a napi élet piacán (Vasárnap):

kész a vers! és pénzt adnak érte!
Rendben van! És megyek tovább:

Szabó Lőrincnél, az emberhez hasonlóan a vers is kétarcú: egyrészt az árnyék, a robot terméke, ami áruvá válik a piacon, másrészt a kiemelt időpillanatok adathalmazainak gyűjteménye és feldolgozása, mely már senkinek sem érdeke, csak az önfenntartás kétségbeesett mozdulata (Monológ a sötétben; Pesti Napló, 1933. december 31.):

szeretném még megírni ezt-azt,
de senkinek sem érdeke,
 
csak énnekem, hogy megmaradjak…
költészet, álmok… Szép szavak!

Íme, a másik kései összefoglalást, A Huszonhatodik év-et inspiráló „aere perennius” elv, a partikuláris személyiség önfenntartási igénye, az „isteni fölösleg” felmutatása, ami „maradt… benned, mialatt tönkrementél” (Célok és hasznok között, 1931.), amit kiemelhet „a futó percek élősdi hadá”-nak rabló rohanásából (Tékozló fiú, 1936.). A „gonosz bölcseség… de béke”, melyet 1931-ben felismert, mint ijesztő alternatívát, 1936-tal bezárólag egy korszakát jelző kötet szervezőjévé vált, amelyhez 1933-ban már megtalálta a címszót is: Különbéke.

Ez a megosztottság, töredékké válás egyszerre következmény és magyarázat is: a magára maradt ember szemlélete ez, aki világképében tényekkel dokumentálja és e dokumentumokhoz ragaszkodva abszolutizálja ezt a magára maradást. Nem az ember magánya ez, de az Egyes magánya, aki sem a természetben, sem a másik emberben nem találja meg saját létezése metaforáját. Végességét a beleérzés-képtelenségben fejezi ki.* A végeshez kötött ismeretelmélete a világgal való kapcsolat megszakadásának tünete. Mítoszai is ennek megfelelően fordított mítoszok. Ha a mítoszok alakításának egyik forrása a dolgok magyarázatának igénye, Szabó Lőrinc-i változatuk a dolgok megmagyarázhatatlanságának példázatai, Szun Vu Kung az űr határán tapasztalt végszemlélete tulajdonképpen a végességet tételező Szabó Lőrinc-versek tapasztalatainak összegezése, a versekben végrehajtott létszemléleti operációk jellege fejeződik ki benne (Szun Vu Kung lázadása; Pesti Napló, 1935. április 21.):

repült, repült, s a Végső Ür határán
egyszerre csak öt roppant oszlopot
látott, amely minden világok végén
vörösen az ég felé lobogott.
 
Még egy bukfenc, s már ott volt, és leszállt ott,
ahol még nem járt soha senki se,
és lehasalt s fürkészve és vidáman
nézett az érthetetlen semmibe,

A véges számú adatok alkotta léthalmaz határán állunk, a szakaszosan megközelíthető végesség külső körénél. Szun Vu Kung adatokkal felmérhető útjának nyomon követésével elérte a lét elképzelhető végső pontját, mely egyúttal a térben és időben való korlátozottság, a töredék volt tételezése. Eszerint a világ szakaszokból tevődik össze, egymással össze nem kapcsolható, harmonikus kapcsolatba nem fogható töredékek halmazából áll.

Szemben a József Attila-i egységszemlélettel, melyben az ember (létezésével együtt) az anyagi világ része a térben (Alkalmi vers a szocializmus állásáról Ignotusnak, 1934.):

S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külső világban –
nem a füben, a fákban,
hanem az egészben.

– és hasonlóképpen része az emberiségegésznek az időben, mint azt A Dunánál (1936) című versében látomásba fogja. De József Attilánál mindkét esetben az egyesnek az egészbe való „beleérzése” éppúgy kapcsolódik etikájához, mint a Szabó Lőrinc-i töredékké válás a különbéke-etikához. Az Egyes töredékként is egy összemunkáló folyamat része, és ebben a közös folyamatban kapja meg az „egész”-be kötő értelmét. József Attila egy példabeszéddel válaszolja meg az ismeretelméleti és egyben etikai kérdést (Alkalmi vers…):

Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok,
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szívük dobog.

Szabó Lőrincnél a különbéke-etika az önmagában töredék létére döbbenő, de ebben be is rendezkedő ember képletét alakítja, így azután ezt a képletet beteljesítő ember számára mindenütt szakadékot konstatál, amely a társadalmi és természeti létezés egészétől elvágja. A részletlétek között azután sem oksági, sem metaforikus összefüggést nem talál; ha közöttük összefüggést keres, az legfeljebb a minőségekre való tekintet nélküli. Ha kapcsolatot talál, az nála csak mechanikus összeadás lehet, amely épp a szétválasztó szemlélete számára érthetetlenné, csodássá válik. Így azután van ennek a különbékének még egy kulcsszava: a csoda. Első jelentkezése már a Materializmus című versben volt (1928), ahol az anyagról mondta, hogy „jóságos csoda”. Ez a csoda kettős értelemben jelenik meg Szabó Lőrinc lírájában:

Az uccán néha megállok s riadtan
nézem, amit sohase láttam eddig:
mindenütt új istenek lelke vedlik
és kísértetek járnak az anyagban.
És az aszfalt már nem aszfalt alattam
és lépni már sehová sem merek,
hisz mindenütt rejtett életeket
roncsolok szét ok nélkül valahol
az anyagban, mely értem robotol.

Egyrészt van ennek egy ismeretelméleti aspektusa is, amely felismerést Russell plántálhatta belé, aki a „jelenség” láttán megannyi kérdést, izgató kételyt táplálva, így végzi gondolatmenetét: „A filozófiának, ha nem is tud megfelelni annyi kérdésre, mint óhajtanánk, legalább megvan a hatalma, hogy kérdéseket tegyen fel, amelyek növelik a világ érdekességét és megmutatják, hogy a mindennapi élet legközönségesebb dolgainak felülete alatt is csodálatos és különös dolgok rejlenek.”* Ugyanis Szabó Lőrinc csodaképében ezt ismétli: az élet sivatagsorában, a mindennapok egyenruhás-természetes „jelenség”-sorában felmutatni a csodát, a kiemelt időpillanatokat.

Másrészt A bolond igazságá-ban (Pesti Napló, 1934. november 4.) azután a visszájára fordítja ezt a csodát: itt nem a dolgok áldozzák fel önként, jóságosan magukat az emberért, hanem az áldozattá válást siratják el, kiválóságuk áldozatának vélve magukat. „Földöntúli önfeláldozás” (Materializmus), ha az embercélokságú világban vizsgálódunk; „Hisz öngyilkos szegény!”, ha az élők egyetemes világát tekintjük, mint Dsié Jü, a bolond.

A csoda tehát az ember kivételezettsége, kiemelése a világ harmonikus rendjéből: a Különbéke diszharmóniája.

Hasonlóan ahhoz az amerikai reklámszöveghez, melyet Leo Spitzer elemzett szellemesen és az általánosíthatóság szintjén („From the sunkist groves of California. Fresh for you”): „ez a mondat egy olyan világrendbe vetett deisztikus, optimista bizalmat rejt magában, melyben a természet az egyén javára munkálkodik, s melyben a segítőkész, szorgalmas emberiség a természettel szövetkezik, hogy az embertársak számára minden lehetséges könnyítést megteremtsen – korlátozás nélkül és azzal a szerénységgel, mely a természet egyetemes törvényeivel való harmonikus együttműködésből fakad. S az embertársaknak nincs más feladatuk, mint az ész parancsaira hallgatni és elfogadni a természet adományait. Persze azt is megmutattuk, hogy azokat az emberiségért táplált utópisztikus reményeket, melyek itt felidéződnek, a desengaño érzése tompítja.” És itt szakítsuk meg az idézetet e kifejezés definiálására, mely szintén e csoda-kép jellemzője: kultúrtörténetileg mindig olyan poláris feszültségben jelentkezik „melynek egyik pólusán az élet helyezkedik el úgy, ahogy a valóságban van, a másikon pedig szintén az élet foglal helyet, de úgy, ahogyan lennie kellene: a valóság egyrészt a szép érzékletesség valamennyi bájával jelenik meg, másrészt viszont úgy, hogy beárnyékolja az ilyen bájak semmisségéről való tudatunk, a desengaño érzése”. – Azaz Szabó Lőrincre vonatkoztatva: a Te meg a világ ideji Materializmus optimizmusát korlátozza az 1934-es A bolond igazságá-ban kifejezésre jutó desengaño. És most folytassuk Spitzer gondolatmenetét: „A paradicsomi álmok és a látható valóság között azonban itt-ott kisarjadnak a költészet bájos és könnyed virágai, néha, kis időre bepillanthatunk egy-egy oázisba a modern, mechanizált és pragmatikus világ pusztaságának kellős közepén. Így tehát reklámunk, melyet a narancsfogyasztás fokozására szántak, a békés természet színpompás képét idézi fel, hogy a nagyvárosok lakóit rohanó tempójú és szürke létük sivatagjában felüdítse.”*

Így fest költészet és áruvédjegy közös vallomása, hasonló funkciója a piacon. De e mellé a két véglet, a Szabó Lőrinc-i Különbéke csodája, és az amerikai áruvédjegy reklámpszichózisa mellé idézhetnénk Antonioni hasonló jellegű példáját, a Vörös sivatag záróképét, a napi elfoglaltság-zaj-vegetálás sivatagját ellenpontozó tengerszemet a benne önfeledten úszó, a napi életében a semmitől meggyötört asszonnyal.

És ebből a perspektívából a Különbéke megítélése is kétarcú lesz. Amennyire lehangoló a világképe a harmincas évek magatartás-formáival való összevetésben, és amennyire társát az „áruvédjegy”-reklámban találjuk, annyira korszerű a polgári világ emberének töredékké válása bemutatásában. Ha nemcsak úgy tekintjük a kötetet, mint egy költő közvetlen válaszát az 1933–36-os évek feladta konkrét történelmi magatartás-kérdésekre, de úgy, mint egy költő felfedezését, amelyben a polgári világ tehetetlenségre kényszerített, önmagát csak a partikuláris élet tényeiben kiélhető emberét formázza meg, ennyiben egy tágabb történelmi korszak pontos megfigyelőjét, adatfeldolgozóját értékelhetjük benne. Ember és költő sokat vitatott kettősségét így költészetében továbbvezethetjük. Ha költészetét, mint konkrét választ vizsgáljuk, és benne keressük magát a költőt is e válaszokban, akkor e kötet koncepciója alatta marad a számára felvetett kérdéseknek, ha ellenben szétválasztjuk az alkotó személyiségét a műbe zárt világtól, a művet mint látleletet, egy korszak zsákutcájának objektiválását vizsgáljuk, a költővel együtt tarthatunk ítéletet a bemutatott emberképlet felett.

A megítélésben azt kell mérlegelnünk, hogyan viszonylik a teljesítmény a csalódott válaszokat produkáló költői eredményhez: sikerül-e kiiktatnia vagy szituációba helyeznie az összképben a különbéke-koncepciót. A válasz: egyes versekben. A Hangverseny után típusú, az időpillanatokat megragadó leíró verseiben kiiktatja, másutt, néhány versben sikerül szituációba helyezni, azaz a megítélő távolságot megtartania a különbéke koncepcióját alkotó emberrel (például: Versek a Havasról című polifon ciklusában). Azaz, van, ahol csak a partikuláris Én adatfeldolgozója, másutt pedig éreztetni tudja ennek az Én-nek töredék voltát, esendőségét, a kor alatt maradását. Nagy egészében a kötet azonban azonosul ezzel a partikularitásban maradó Én-nel, a korban bizonytalanul vizsgázót tartja meg vizsgáztatónak is. Így a kötet egésze kétarcú: a Te meg a világ személyiséglátomásához képest mind ismeretelméleti, mind létszemléleti és etikai szempontjaiból következően torzónak bizonyult, inkább a Tücsökzene szintézise előtti módszertani alapozást jelentheti; a benne megalkotott és a homogén formában kifejezésre juttatott költői személyiség ugyanakkor a leginkább alkalmas arra, hogy a többi, bonyolultabb tematikájú és gazdagabb formavilágú kötettel szemben, ezt a kötetet emelje a Szabó Lőrinc-i költészet módszertani alapvetésévé, e költészet ellentétes komponenseinek legarányosabb ötvözeteként.*

 




Hátra Kezdőlap Előre