Az ész kalandjai

Harc az ünnepért (1936–1938)*

1936 után Szabó Lőrinc újabb kísérletbe kezd. Mint mindig, ez a periódus is a korábbi világképre épül, abból sarjadzik ki, hogy azután önálló egységgé szerveződjön. Ugyanakkor a korábbi keretek továbbra is változatlanul megmaradnak, visszafogva a költőt a korábbi képletek meghaladásában. Az Én meghaladhatatlan végessége és megoszthatatlan magánya itt is a törvény, melyet a korszak végén hangsúlyosan – címbe is emelve a témát – ismét megfogalmaz (Én; Az Est, 1938; február 27.):

Mintha vas függönyök
ereszkedtek volna körém,
rab vagyok a titkok között,
melyeket úgy hívnak, hogy: Én.

Ez a kiindulás, amely a Te meg a világ keményen fogalmazott Én-képére rímel, a vers folytatása pedig már e kötet világa után, ez évek kalandjai összegezéseként ismétli ugyanezt:

Mi lehet odakint?!
Csak börtönöm magánya kong.
Úgy ugrálhatok benne, mint
gumicellában a bolond.

A két versszak képanyagának különbözése egyúttal épp ezeknek az éveknek a kísérletére utal, arra a kalandsorra, mellyel a Különbéke-korszakban talált torzóléthez, a valóság empirikus adataihoz való kötődést igyekezett eloldani.

És ahogy az Én című versben a Te meg a világ képlete tételeződött újra verskezdésként, és ez a verskezdés lett a verset záró versszak is, ugyanúgy egy másik versben a Különbéke emberképe (lásd: A föld álma) jelenik meg előbb tagadásba fogva (A hitetlen büntetése, A Kisfaludy Társaság Évlapjai, 1937–1940.):

mert rettenetes, hogy az ember
útja oly silány s oly rövid
a földi portól a veszendő
húson át vissza a porig.

– végül pedig beletörődve, megváltoztathatatlanságának tudomásulvételével:

s folyton sirnom kell büntetésül
a keserű litániát,
hogy megaláz a képzelet s hogy
megszegényít a szomj s a vágy:
 
a kis időt is elrabolja,
amim van… pedig oly rövid
az út a portól a veszendő
húson át vissza a porig.

A változtathatatlan zárást előző versszak fogalmi anyaga (sírás, büntetés, képzelet, szomj, vágy) ugyanakkor, a másik vershez hasonlóan elüt a mintaként használt kötet (a Különbéke) fogalmaitól. Éppúgy a kaland, a józan értelmet megkerülni akaró kísérlet jelzései ezek, mint ahogy a versszak igéi (megaláz, megszegényít) e kaland kilátástalanságára, vereségére utalnak. Sőt mindkét esetben a kudarc képe a büntetéssel, börtönnel formálódik, tehát nemcsak a kudarcot ismeri be, hanem egyúttal meg is ítéli a kalandot e költői világon belül. Sajátos jelrendszerrel tudatja, hogy a kiinduláshoz való visszakényszerülés nemcsak kudarc, de a kaland büntetése is.

Kérdés, hogy törvényszerű volt-e a kudarc, és hogy a kudarc valóban büntetést érdemel-e. Hogy ezekre a kérdésekre válaszolhassunk, meg kell vizsgálnunk a Harc az ünnepért kalandjainak jellegét és irányát.

1

Szabó Lőrinc kísérletezése két irányban történik: egyrészt elszakadás az empirikus valóságtól, másrészt kikapcsolódás a magányos Én-ből. Az első időben egybeesik fiatalabb nemzedéktársai, valamint a harmadik nemzedék irracionalizmusának a valóságon túltekintő vizsgálatai kialakulásával (Gelléri „tündéri realizmusa”, Szerb Antal „preromantika”-képe, valamint regény elmélete, illetve gyakorlata versbéli folytatásának, sőt Halász Gábor bizonyos hasonló irányú tájékozódása kiegészítésének;* Szentkuthy prózai kísérlete költői társának tűnik e korszak kísérletsorozata, mely időpontjában már Weöres vagy Jékely világképének kialakulásával is egybeesik); a második pedig ihletet kaphatott egyszerre a hazai ún. „reformmozgalomtól” és a Válasz-ban és a Márciusi Front szervezésében részt vevő baráti körtől.

Míg ez utóbbi kettős jellegű hatás közvetlen, életmódjából, barátságaiból is következő volt, az előbbi inkább öntudatlan találkozásnak tűnik, illetőleg a második generáció lírai típusának egyirányú, többek által egy időben kezdeményezett továbbfejlesztését jelenti. Míg a harmadik generáció nem egy tagja ezen az úton továbbhaladva új versszemlélet felé fordult (Weöres, Jékely), Szabó Lőrinc ezt a kísérletét korábbi verstípusa megtermékenyítésére, gazdagítására használta fel csupán. A harmadik generáció megteremtette lírai kifejezési forma ekkor még nem tudatosodott önálló típusként Szabó Lőrinc számára; a kortárs magyar líráról adott körképében nem említi, ott még csak az őrá is így, ekkortól jellemző, átmeneti típust írja le, az újabb kísérletekkel színezett racionális-elemző versképletet: „Megpróbálom most összefoglalni a hosszú fejlődés eredményét, a legújabb magyar költészet általános jellemzését. Egyetemes törekvés: a harmónia, a rend, a világosság. A hangulat túlnyomórészt komoly, sőt pesszimista. Lenézik a nyafogó érzelmeket és az impresszionizmust, viszont megtűrik, sőt kedvelik a meseszerűt, az álmot. A stílus ennek megfelelően egyszerű, majdnem objektív, pontosságra törekvő, amellett meleg és sokszor intellektuális, sőt kissé józan, meglehetősen ellensége a szónokiasnak. A témakör: a mindennapi élet eseményei, a táj és a környezet, az ember és a magyar ember küszködése önmagában, a természetben és a társadalomban; mindaz, ami a városi és falusi idill és a tomboló kitörések közt megfér.”* És míg a harmadik nemzedék az irracionalizmust elkerülő tagjai éppen a Szabó Lőrinc-i racionális életmű egy-egy fázisához is kapcsolódtak (Radnóti, Vas, Rónay), azok is felfigyeltek rá, és kritikai méltatással kísérték kötetről kötetre útját, illetőleg nagy portréban összegezték e lírai életműnek a számukra szóló tanulságait (Halász Gábor, illetőleg Szentkuthy Miklós), akik épp e kísérletező racionalizmust, a témák irracionális oldalának „objektív pontosságra törekvő” leírását méltányolhatták benne.

Ugyanakkor a fenti idézet költészete másik irányú mozgására is utal. Az ellenforradalmat közvetlen kísérő korábbi korszak lírájának jellemzésére még ezt a témamegjelölő formulát használja: „A líra többi – tehát legnagyobb – része pedig megint személyes lett, nagyjában a magánélet érzelmi és szellemi analízise.” A jelen témamegjelölésében már ez az önmagában álló emberkép korrekciót kap: „az ember és a magyar ember”. Ez a különbségtevés pedig éppen a hazai politikai mozgalmakkal való kapcsolatáról is jelzést ad.

A Szabó Lőrinc-i költészet e kétirányú tájékozódásában azután saját, korábban végiggondolt és átélt ellentmondásai nemhogy feloldáshoz jutnának, de kapcsolódnak ezekkel a nem kevésbé ellentmondásos hatásokkal.

Tanulságos összevetésre ad alkalmat Szabó Lőrincnek ez a sokarcú, ugyanakkor ellentmondásokba merevedő útja a vele egyidejű kései József Attila-i költészettel. A fentebb idézett Szabó Lőrinc-versek is képanyagukban közeli rokonai a Nagyon fáj verseinek. Míg azonban Szabó Lőrincnél a „valódi” és az „igaz” különválva, egymást korrigálva alakítja költészetét, és a kettő szembesítése antinómiát jelent, összekapcsolása pedig irracionális ellentétet szül, addig József Attilánál a kettő közötti kapcsolat dialektikus ismeretelméletének alapjává válik. Másrészről Szabó Lőrincnél a közösséghez kapcsolódás a magányos személyiség öntudatának növekedéséhez vezet, gyakorlati politikai következtetésében pedig – ettől különválva – a fennálló rend evolúciójának, reformjának gondolatával és a hagyományos szerkezetű nemzetképzetnek az elfogadásával is jár.* József Attilánál végeredményében a személyiség csakis mint a közösségben és azzal és az által kiteljesedhető egyed fogalmazódik meg (A Dunánál, Hazám, Ars poetica), és ezzel együtt verseiben a történelemnek az osztályharcos szemlélet szellemében való vizsgálata jelenik meg.

Így azután amíg Szabó Lőrincnél az ismeretelmélet és az etika egymástól különválva, problematikájában gazdagodva ugyan, mégis külön-külön és önmagán belül is feloldhatatlan ellentmondásokba keveredik, József Attilánál végül is éppen az ismeretelméleti vizsgálódás és társadalmi megoldáskeresés dialektikus egysége születik meg (Thomas Mann üdvözlése, Ars poetica).

Ugyanakkor Szabó Lőrincnek ez a korszaka kapcsolódik is a József Attila-i pályához. Személyes szálon a tragikus vég emberi átélésével (Werthert fordítva és mindig), költészetében pedig azoknak a tendenciáknak a megvizsgálásával, amelyek a József Attila-i szintézis ellen dolgoztak. Ugyanazok a történelmi erők kötik meg feloldhatatlan ellentmondásaikkal a Harc az ünnepért korszak verseit, amelyek a József Attila-i tragédiához vezettek. Szabó Lőrinc ekkori verseiben éppen azok a tendenciák kapnak hangsúlyt, amelyeket József Attila háttérbe szorított verseiben, illetőleg a kései nagy költeményeiben megteremtett szintézisében megfelelően megítélni tudott.

A párbeszéd, amelyet a két nagy, a polgári individualista és a szocialista költő útja között a harmincas években követhettünk, ezzel nem szakad meg. Újabb nevek, újabb lírai életművek kapcsolódnak bele a továbbiakban mindkét oldalon. Mintha csak ez a korábbi párbeszéd folytatódna a két költő barát, Illyés Gyula és Szabó Lőrinc verseiben:

Illyés korábbi költői állásfoglalása és indulata éppen ezekben az években (a Rend a romokban kötet összeállításakor és az azt követő versekben) kapja meg filozofikus jellegű általánosítását: költészetében ekkor éli át tudatosan a már a korábbi években felgyűlt ellentmondásokat, és ekkor tisztázza verseiben gondolatilag is a személyes életével is számot vető, közösségével kapcsolódó és ezáltal kiteljesedhető személyiségképzetét.

Ha Szabó Lőrincnél a magányos ember helyzete így fogalmazódott meg:

Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab

A baráti-költői versengés másik oldalán megszólaló Illyés Gyula pedig éppen az ettől a helyzettől való megszabadulás képével zárja ekkor versét (Szabadon: védtelen, 1938):

Ott kezdődöm, hol két felem
elhull, a rab s a porkoláb.

– és alkotja meg a személyes létezését is meghatározó közösségi ember képét (Dűlő-út, 1938):

 E nép
löki a vért szivembe, számba az igét,
 Hazugság vagyok, puszta kép
nélkülük, létre nem lehelt agyag;

Újabb korszintézis felé pedig tudatosan a jelzett antinómiák közül költészetét kivágó Radnóti lírája halad (az eclogák sorozatában); valamint egyfajta humanista etikával kiegészült, az ellentmondásokat az irracionalizmusban oldó ismeret- és lételméleti szintézist Weöres készít (A teljesség felé) – de mindkettőé inkább az elkövetkező években fog csak tetőzni. Ugyanakkor mindezek pedig valamilyen formában mind összekapcsolódnak a Babits-líra kései nagy felizzásával, az adott korral szembeni cselekvő ellentmondást is befogadó humanizmusával.

Szabó Lőrincnél ekkor legfeljebb néhány létversében oldódnak fel, illetőleg iktatódnak ki személyisége korábbról hozott és a kor hatására kiterjedő ellentmondásai, és csak ezekkel emelkedhet ekkor is az összegező nagy költészet szintjére (Évszakok-ciklus).

2

A Különbéke korszak idején az adatokkal megfogalmazható, megkülönböztetett időpillanatokat választotta Szabó Lőrinc költészete témájául. 1936 után megtartja témául ezeket az időpillanatokat, de már nem elégszik meg ezek csak empirikus adatokkal való meghatározásával. De nem a továbbgondolás, a következtetés útján való továbblépés módszerével vizsgálódik, hanem a racionális adatgyűjtést és következtetést felváltja az irracionális kapcsolatkeresés, amellyel éppen a töredékjelleget, a lefokozottságot akarja korrigálni. „Vak voltam már és dermedt zűrzavar” – írja, és megoldásként egy régi, 1928-as verset formál újjá a kötet számára (Harc az ünnepért; Az Est, 1938. április 17.):

s falba léptem, – s ajtót nyitott a fal!
s láttam, történnek néha jó csodák,

A csoda, amely korábban az ember és dolgok kapcsolatában szinte materiális jellegűen jelentkezett, itt az ember irracionális kapcsolatait jelenti: az ünnepet, amely már nem a külvilágban elérhető viszonylagos megelégedettség, hanem a személyiség feloldódása, önmagán túllépésének illúziója. Így kerül átdolgozva a kötetbe az emberi magány korábbi programverse, az Én és ti, többiek (1928), amelyben a tapasztalati tényekből kikövetkeztetett magányosság fölé a „gyönyörittas képzelet” szülöttét vizionálja:

s ha száz lélek egymáshoz menekül
nem lesz belőlük más, csak Százszor Egy,
kis országokkal szomszéd sok kis ország,
s a szerelem is csak párhuzamosság,
testek és lelkek kettős rohanása,
mely csak a gyönyörittas képzeletben
egyesül egy halálos végtelenben.

Ez a „végtelen” e kalandok célja, ez az ellentéte a „zárva marad”-t „testünk börtöné”-nek. Szabó Lőrinc-nél e két ellentétes véglet különbözősége megmarad, feszültség teremtődik közöttük. Hasonlóan az előző szöveghez, a rendelkezésére álló adatokkal meghatározza az időpillanat valóságos koordinátáit, majd kifordítja azt, mintegy a belső végtelenét járja be vágyával vagy fantáziájával. Majd hirtelen, ezt a belső építkezést megszakítja, objektiválja, és ezzel lehetetleníti is ezt a végtelent.

„E végtelenből ki vigyázhat engem?” – teszi fel a kérdést az Én és ti, többiek következő részletében. És ezzel elszakítja önmagától előző eredményét, távolságot teremt, amelynek során lépésről lépésre visszajut az eredetileg is adott ponthoz, a zárva maradt testünk börtönéhez. Eksztázis, önáltatás nála az irracionális végtelen. Ami a véglegesült és berendezkedett irracionális költészet, mondjuk a Weöresé számára a megnyugtatás, a külvilág hajszájának legyőzése, az Szabó Lőrincnél megmarad a nyugtalanság, a bizonytalanság fokozásának. Míg Weöres a nyugtalanítótól a megnyugtató harmóniáig halad verseiben, Szabó Lőrinc a két nyugtalanító véglet között vergődik. Weöres ebből következően megkülönböztet egy lét etikát, mely a világ adott hajszájából való kikapcsolódást és az irracionális végtelennel való azonosulást követi, és egy praktikusat, melyet a napi életben kell követnünk, hogy a másik megvalósíthatására megtarthassuk magunkat. És ez a praktikus etika egyúttal szembefordulást jelent minden konkrét antihumánus tendenciával. És nemcsak Weöres, de a harmadik nemzedék mindazon tagjai is, akik ismeretelméletükben valamilyen formában telítődtek az irracionalizmussal, etikájukban sohasem tértek el a humanizmustól, az ember különböző fajta kiszolgáltatottságának tételezése náluk mindig e kiszolgáltatottság tagadásával, elítélésével párosult.

Szabó Lőrinc számára ez a kalandsorozat másfajta etikát eredményez: olyan hangsúlyeltolódásokat teremt, amelyek végül is megváltoztatják, sőt visszájára fordítják korábbi, a külvilág erőszakával kapcsolatos védekező és tagadó álláspontját. Először is fokozódik és újabb területen bizonyítódik számára a csalódás: „megaláz a képzelet”, „megszegényít a szomj s a vágy” (A hitetlen büntetése); az ember kiszolgáltatottság-érzete (Rabok; Pesti Napló, 1936. augusztus 9.):

s a döntésbe, melyhez közünk nincs,
csak belenyugodni lehet,
hogy sokszoros rabok vagyunk mind
és a legnagyobb rab a vágy…

Különbözik ez a megfogalmazás a Te meg a világ-étól. Ott azt írta: a tett kívül van rajtad. Most már csak a döntés van az emberen kívül, de azzal, hogy ebbe „csak belenyugodni lehet”, máris a tett, bármilyenné döntetett, részesévé válik az ember. Így születik meg a „boldog kiszolgáltatottság” képlete, és a szabadság meghatározója a rabság lesz, amikor az embernek már nem kell döntenie, csak elfogadni a parancsot. A Te meg a világ idején a személyiség-megvalósítás lehetőségét a tetten kívül kereste, mostanra a tett részesévé válik; a Különbéké-ben a külvilág adott lehetőségei között válogatva keresi a számára legkevésbé zavarót, most mind a személyiség-megvalósítást, mind a személyiség békéjét ebben a kiszolgáltatottságban, a külső döntés szerint való cselekvésben találja (Félelem és biztonság; Pesti Napló, 1936. augusztus 9.):

s ez a jó: az, hogy nincs segítség:
ez az igazi béke és
biztonság a biztos veszélyben,
megváltó megkönnyebbülés:

Így látja az egyes viszonyát környezetéhez és a világhoz, de ugyanezt keresi az egyes emberek egymáshoz való viszonyában is, (Házasság; Az Est, 1937. november 7.) Kapcsolatuk nem az önként vállalt társulás, de sors, amely mind a két embert megköti. A lázadás ez ellen csak a rabságot tételezi:

Önzésed izzórácsú ketrec,
 azt rázza a rab, az enyém,
az én önzésem… És ha engem éget
a börtön, kínom visszafáj tenéked,
egymást gyötri csak az „úgy rossz” s az „így jó”,
két önzés vádol s két önzés a bíró.

A Te meg a világ idején ez az ellentét, a két önzés titkos párbaja kétféle lehetőséget hordozott: a kívülmaradásét, a teljes szakításét, vagy a másik világán belül kerülését, a teljes behódolásét. Az első eset megtartja a kapcsolatban álló felek szuverenitását, a másik lehetőség pedig az egyik fél értékrendjének teljes elfogadását követeli a másiktól. Ott is megjelent a „láthatatlan börtön” képzet, de az valós élethelyzetet fejezett ki: az egyik ember egyedi értékrendszerét (Semmiért Egészen). Itt már nem a kapcsolat léte a tétel („Két gyermek sorsába kötözve nem tudunk elszakadni már”), hanem a kapcsolat jellegének meghatározása:

Dönts, hogy velem vagy ellenem!

Az ellenem: a rabság, a velem: a szabadság nyugalma:

Hódolatod kell: legyen büszkeséged
önként választani a vereséget
s újjászületel, mint virágban a
föld ízei és a nap sugara.

Míg korábban két fél alkujáról lehetett szó, most már csak két kiszolgáltatott ember beletörődéséről. Már a Te meg a világ idején tudta, hogy az általa használt vele vagy ellene formula nem választást jelent, de eldöntött cselekvést: „az üldöző nem mond le rólad!” (Politika, 1931), de akkor mindkét lehetőséget az általuk képviselt fenyegetés egészével szembeni oppozícióból figyelte, mostan maga is e cselekvésen belülre került, és magával von mindenkit, akivel kontaktusba, viszonyba kerül. Így itt már egyik fél sem lehet szuverén többé, mindkettő csak a „sors”, a rajta kívül álló kötöttség vállalásában érheti el szabadságát:

Utoljára üzenem: nincs segítség,
vállald a sorsod régi rendelését…
Miért? Nem tudom, Túlsok a titok.
Bízz abban, amit magam sem tudok.

Mennyivel lefokozottabb ez, az egyikükön sem múló alternatíva, mint volt a Te meg a világ idején a szabad választást engedő néző és a behódolást saját értékrendje szerint regisztráló aktor („és én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd”) felvetette valós választási lehetőség.

Aki tiszteletben tartja az Egyes ember igazságát, az (ha esetleg csak vágyában, látomásában is), fel tudja mutatni a szuverén személyiséget, és tételezni tudja annak szabadságát (mint a Te meg a világ Szabó Lőrince); aki a valóság adataihoz ragaszkodik, annak számára azok megmutatják a lehetőségek reális emberi határait, visszafogják kétes azonosulásoktól (mint a Különbéke Szabó Lőrince); de aki a külső adottságokat mint ellenpontozandó szűk ketrecet szenvedi, a belső végtelent pedig mint „józan, dacos ésszel” választott „örvény”-t keresi, az eljuthat az önfeladás vágyához, a rabságban kiteljesedő szabadsághoz (a Harc az ünnepért Szabó Lőrince). Álmát, melyet a belső végtelenben talál, miután objektiválja: rájön, hogy irrealitás. Mégis ragaszkodna álma realitásához, ezt szeretné adottá, meghatározóvá, döntővé hitelesíteni. Ez lehet valamelyik szerető, lehet a természet (Feltámadás, 1927, majd Pesti Napló, 1938. április 3.), lehet üdítő olvasmány (Könyv és álom, Szümpozion címen: Pesti Napló, 1932. november 20.), vagy egy üdvözítő csalódás (Lelle Mária; Pesti Napló, 1936. április 26.), talán egy éjszakára elnyugtató anyai menedék (Megint anyámnál, 1928), de lehet a Vezér álma (1928), amelyben épp az egyedi esendőség nő meg az irracionális végtelenben.

Ezek a versek mind korábbiak, két kivétellel 1927–28-ból valók, de mind azonos igénnyel kerültek átdolgozva a kötetbe, a megszemélyesített álmot képviselik, azt, amelyből ekkor a hitetlen kétségbeesése táplálkozik (A hitetlen büntetése):

lelkek loboghatnak köröttem,
Kelet minden istenei,
szörnyek, erők, állatok, eszmék:
egyik se tud segíteni,
 
és ha véremben és agyamban
megszületik a Legnagyobb,
még ijesztőbb, hogy mit teremtek
s közben én magam mi vagyok.

Szinte epigrammatikus tömörséggel fogalmazza meg e kettősséget, amely jelenleg személyisége meghatározója:

Por és por közt porladok és bent
istenekkel vagyok tele…

Ezt, a belső világot szeretné meghatározóvá tenni, de nemcsak úgy, hogy az ő személyiség- és valóságigényét kielégítse, hanem hogy ez kívülről, objektíven rendelkezzen ővele is: azaz a porvilágban valóság legyen és ott uralkodjon is: „nekem egy külső isten kellene”.

ezt várom, őt… Mindegy, akárkit!…
egy nyomorult kísértetet!
Még az ördögnek is örülnék,
ha volna…

Ezzel a gondolattal egyértelműen a metafizikai lény iránti vágyát írja meg,* de a szövegben implicit levő gondolkozási mechanizmus e kötet általánosabb igényrendszerét, gondolkozási tendenciáját is jelzi. Mint ahogy az 1936-os repülőútjának gondolatai (Reggeltől estig; Pesti Napló, 1936. augusztus 9.) egyszerre a természeti és társadalmi „kiszolgáltatottságban felszabadulás” képletét fogalmazzák:

Mindig mondtam, hogy él a vas,
mindig mondtam, hogy minden él:
valaki visz most, az anyag
vagy valamely más nagy Vezér!
Óh boldog kiszolgáltatottság!
„Sorsod elindult, rabja vagy”
Sohse tudtam ily tisztán hinni,
sohse voltam még ily szabad.

A Materializmus és a Különbéke természetes, anyagi jellegű csodája ismét egy hangsúlyeltolódással az objektiválódott belső végtelennek való kiszolgáltatottság, a behódoltság képévé stilizálódik át. De mihelyt objektiválódik valami, elveszíti szubjektív óhajjellegét, álomkép mivoltát, és az adatok (a valóság) világában kér helyet. És a megfogalmazás, a névadás, (amelynek nagybetűvel egyénített formája még inkább egyfajta meghatározott típus irányába sugalló) ezt a – nemcsak realizálhatóságot, de – aktualizálhatóságot is jelenti.

Az itt megfogalmazott szabadságfogalom pedig különbözik, mint láttuk, mind a Szabó Lőrinc korábbi (Te meg a világ, Különbéke, tehát a tetten kívül maradás és a kiemelt időpillanatok keresése) szabadságeszményétől. Különbözik az egzisztencialistákétól is. A versciklus indítása ugyanis már csak a választás emlékét jelzi, már a választás lehetőségét sem tételezi:

Indulás
Félsz? Hiába. Vissza? Késő!
Sorsod indul, rabja vagy.
A jel intett: itt a végső,
itt az első pillanat!
Lesz, ami lesz, álld a vizsgát,
tedd fel rá a lelkedet,
csak ennyire tartozik rád,
hogy mi történik veled.

Tehát nem a választásban, hanem az adódó sors beteljesítésében van a szabadság. De különbözik ez a passzív kiszolgáltatottság a dialektikus materialista szabadság képlettől is. Mert ez a sorsbeteljesítés nem a felismert szükségszerűség vállalását jelenti, hanem az egyoldalú függésben cselekvést. És különbözik a Weöres-féle irracionalista A teljesség felé gravitáló szemlélettől is, amelyben az ember mind materiális, mind spirituális léte egy örök létezőben oldódhat fel. Szabó Lőrinc embere megmarad annak az Én-nek, a valóságban egyénileg létező egyednek, aki a sorsa és cselekvése feletti döntést rábízza egy rajta kívül álló valódi, reálisan létezőnek tartott vagy óhajtott hatalomra, amely azután épp az egyed cselekedtetésével ad értelmet az egyed emberlétének. Így azután 1936 után megszűnik költészetében az üldözöttségnek, a hatalom iránti kiszolgáltatottságnak döbbenettel és rettegéssel való szemlélése: hiszen a felelősséget, a cselekvésben való kiszolgáltatottság önkéntes vállalásával, szabadsággá stilizálásával megtagadta. És ez az etikai szemlélet bekeretezi ezt a korszakot: 1936-ban írta a Reggeltől estig ciklust, és ezt illeszti végül az 1938-ban megjelent kötet zárásául.

3

Ha etikájában lefokozódik ez a költészet, ismeretelméletében gazdagodás következik a kötet kísérletéből. Szabó Lőrinc a Különbéke idején ugyanis következetesen ragaszkodott az adatszerűséghez, a jelenségek, időpillanatok leírásához. Most ezeket a jelenségeket, időpillanatokat kifordítja, belső oldalukat is igyekszik átélni. Verseiben olyan komplexitásra törekszik, amelyben megvan egy valós rész és egy képzetes (imaginárius), és ezek a létezés más-más aspektusát képviselik az adott összegezésben. És ezzel megszűnik a csak az érzéki adatokra és önmegfigyelésre épített adatfeldolgozó versszerkesztés. (Lóci meg a számok; Pesti Napló, 1938. december 25.):

mert, mondom neked, hogy titok van
mindenféle számok között. –
– – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – –
és körénk szállt a túlvilág:
számok nőttek elő a földből
és bujkáltak egymáson át,
 
szám-törpék, -óriások, -erdők,
önműködő varázslatok,

Ugyanakkor témájában nem válik tágabbá ez a költészet: a kiindulás és a zárás a tényszerűen felfogható adatok megszabta térre korlátozza továbbra is. Így csak mélységében, minőségében gazdagodik az eredmény, ebben a kötetben szinte az előző kötetben adott témák más szempontú vizsgálatra való felsorakoztatását látjuk.

Vegyük összehasonlításul két utazásának emlékét, két portréját. Az első 1933-as, és a vizsgálati szempontnak megfelelően az Idegen címet kapta. Egy „idegen öreg koldus”-ról szól, akivel az Óriás-hegységben találkozott, és csak nézésére és köszönésére (dobry den) emlékezik:

mint szólni akaró titok,
 
folyton jelentkezik a koldus:
néz rám és beszél csendesen,
de a nyelvéből én bizony csak
annyit értek, hogy dobry den, –
 
pedig nagyon szeretném tudni;
mi volt a sorsa, ki lehet,
mit tud a tavaszról, a nyárról,
s hogy-mint gondolja a telet.

Az 1936-os Lelle Mária pedig már éppen egy átélt portrét idéz:

Ismerek egy boldog menyasszonyt,
Lelle Mária a neve,
vének véne és rútak rútja,
szavát nem érti senki se.

Az „ismerek” verskezdéssé emelése az „Idegen” verscímmel polemizál. Ismeri, mert Lelle Mária, a dobry den-t mondó koldussal rokon sorsú lény életében volt egy sorsfordító pillanat: belenézhetett önmaga visszájába. A falu legszebb legénye kérte nőül a rút banyát. Hogy ezt azután a falu kacaja követte, és oltár helyett a felszalagozott ökörhöz zárták be Lelle Máriát? Ez már csak a korábban volt-hoz való ismét visszafordítás, az ismét folytatódó valóság. De Lelle Mária megélte élete kiemelt időpillanatát, sorsa visszáját is látta, és tudata választhatott: vállalja a régit, vagy éli az irracionálisat. Ő élte a régit, de az újat vállalta magában:

szinte lebegett a mezők és
a mocsaras rétek felett,
epret hozott, cigarettát kért
és vinnyogott és nevetett.
 
– Hihihi! – nevetett kacéran,
– Hihihi! – s ment a faluba.
Mezítláb jár, farkasok őrzik
és nem bántja a vipera.

Ugyanígy megfigyelhető másutt is a váltás, de nem két vers között, hanem egyetlen vers kétszeri nekifutásában (Werthert fordítva és mindig, Az Est; 1938. január 16.):

Hat héten át tested börtönében
mentem veled a halál felé,
„szörnyű sorsod” percről-percre éltem,
úgy megkínzott, mint a magamé,
 

– kezdi a Werthert elsirató verset, illetőleg kezdené, de a tárgyszerűség másfelé vitte a verset, előbb a fordítás adatai, majd a színhely került a versgondolatmenet útjába:

Vasárnap volt, hogy akkor meghaltál
egy kávéház márványasztalán,
zuhogott az ablak négyszögén át,
zúgott be az arany délután,
az arany ég…

A költő reflexe csak az önmegfigyelés eredménye lehetett a versben:

 … Úgy szerettem volna
Csavarogni és felejteni!
De csak ültem tehetetlenűl, mint
aki egy halottját őrizi.

És itt, és ezzel elakadt a vers, legfeljebb egy életrajzi tényt regisztráló torzóként:*

Akkor kezdtem írni ezt a verset,
meg is írtam a legelejét.
…Azt folytatom most, a töredéket,

Ami akkor csak a fordítót, mint embert érdekelte, de a költő figyelmét és érdeklődését elkerülte, az érett mostanra költői témává:

mert hiába telt el négy-öt év,
ma is érzem és látom a romlást,
a gyors csapdát s a lassú hinárt,
a nyomort, a szenvedélyt, szorongást
s a gonosz megváltót, a halált.

A megfejthetetlen sorsoknak a versben való korábbi tárgyszerű jelenlétével szemben a Harc az ünnepért idején az egyik ember igyekszik megérteni a másik belső végtelenét, és ezzel a másik példájának villámfényénél közelebb kerül saját maga megismeréséhez is. A Werthert fordító költő akkori vérátömlesztéses művelete most hat vissza a költő versére: életrajz helyett a személyiség rajzot segíti kikerekedni:

És magamba: ott, bent, gyülekeznek,
egész sereg öngyilkos barát,
és mintha én volnék valamennyi,
úgy köröz a vérem rajtuk át,
saját vérem, kínom, napok, évek
emléke táplálja létüket:
folyton csalogatnak és szavukban
az én gyöngeségem fenyeget.

És így, sorsok kölcsönhatásában mutatkozik meg a Különbéke adatfeldolgozó korszakának nyugalma alatt izzó, akkor a versből kitagadott élményanyag, amelyet legfeljebb az öngyilkosság esélyének tárgyszerű „elidegenedett” mérlegelése jelzett korábban:

Ki a poklot megjárta, csak annak
lehettek ti a barátai!

Az élet teljessége, a felfogható adatokon túli élmények, érzelmek, vágyak, sejtések és borzongások kéredzkednek be így e versekbe. Milyen különbség ez a másfél sor a Különbéké-hez képest:

s tudom, mi a kiirtott család,
vagyok olyan őrült…

A „tudom” agresszíven hangsúlyos sorkezdés mindezt a tudásanyaghoz számítja, kitágítja az ismeret meghatározásának korábbi körét; sőt a zárással az irracionális elemet is ide kapcsolja, a tudáshoz: „őrült”.

És maga a vers Goethétől vett mottója (melyre a záróstrófa is utal), pontosan megrajzolja az ekkori Szabó Lőrinc-i versállapotot: „Még egyszer kimerészkedsz, könnyes árnyék, a napvilágra?” A tények, a realitások, a feldolgozható érzéki adatok napvilága, melynek nyugodt, zavartalan felületét minduntalan megzavarja a kiszámíthatatlan vagy beszámíthatatlan; a tudás, melybe beletartozik az őrület is, a fény, mely megtermékenyül az árnytól – ez a Szabó Lőrinc-vers tartalma a Harc az ünnepért kötet idején. Már nem az eredmény, az induláskor is tudott, az adatokon úgysem változtatható eredmény a fontos, de a tudat játéka, ugyanannak a világnak, ugyanazoknak a részeknek a megkettőzése és megsokszorozása. A zene mozdulatlan jelenlét és varázsos mozgalom (Zene; Az Est, 1937. február 14.), illatgyűjtemény és asszociációs világuk (Varázsló illatok; Az Est, 1938. február 13.), a félálom a tengeren a lebegő mindenségbe oldva (Álom a tengeren; Pesti Napló, 1937. július 25.), a vonat- vagy repülőút alatt képzeletben átélt katasztrófa (Éjszaka a vonaton; Pesti Napló, 1937. november 28., Félelem és biztonság; Pesti Napló, 1936. augusztus 9,), egy bárány halála és az ember biológiai pusztulása (Bajrám ünnepén ; Pesti Napló, 1937, február 28.), az élet megszűnte és a test évezredes lassú halála (Egy kripta lakójához; Az Est, 1938. január 30.), az özvegyekben szeretőjük múlt kéjének ünneplése (Glóriás asszonyok; Pesti Napló, 1936. december 6.), a boldogtalan házasság belső titkos kapcsai (Rossz férj panasza; Az Est, 1936. december 25.; Házasság; Az Est, 1937. november 7.), és sorolhatnánk a kötet majdminden versét.

Ezzel megnyitotta önmagát a világ számára: a költő médiummá változik, aki a perc sok arcát képes appercipiálni (Örök élet, 1937):

Világot eszem én,
a világ esz engem,
egymás szája és bele
vagyunk mindaketten.
 
Egymás gyomra, – elemészt,
amit megemésztek:
örök halál vagyok én,
mégis örök élet.

Mégis csak látszólagos ez a teljesség. Széthullik a varázs, és marad a kétely (Ibisz; Pesti Napló, 1937. január 10.):

úgy forog, ahogy ő akarja!
az Ibiszfejü! a varázs!
 
Vagy ahogy én!?… A zűrzavarban
már minden szó bizonytalan,
dadogok és a dadogásnak
mindig más-más értelme van

De ha ez a bizonytalanság az álomban rá is tör, az ébrenlét napvilágában a teremtett világ determináltságával találkozik, a kaland meghatározottságával, a „valóba” való visszautaltságával (Műhelytitok; Pesti Napló, 1938. március 20.):

így- van ez mindig énvelem,
a zűrzavar is kész, egész kép
az érzés műhelyeiben,
 
a pillanat is kész, örök kép,
ha él, mely fogja, a keret:
sokszor már-már alig hiszem, hogy
én írom a verseimet.
 
Vagy ezt én írtam? … Én csak ültem
a kávéházban, arra sem
volt már erőm, hogy hazamenjek, –
ott ültem, mondom, csendesen,
 
de azt nem tudtam kikerűlni,
hogy ne érezzem magamat
és kínomban firkálni kezdtem,
remélve, hogy így hamarabb
 
megtudom, mi fáj…

Ha a Te meg a világ idején a személyiséget a való és lehetséges feszültségében vélte megfogalmazhatónak, most igényével lejjebb adta: a valót minősíti át az illúzió világban a lehetségessé. De e kettő feszültségéből természetesen a személyiség semmilyen kiteljesedését nem tudja előhozni, hisz tulajdonképpen ugyanannak a töredéknek a kétoldalról való szemléletét szembesíti. A végeredmény tehát ugyanaz marad: igényével szemben alul marad ismét az ember ezekben a versekben. Legfeljebb az adott töredék voltát ismerheti meg tökéletesebben: a korábbi objektív képet egészítheti ki a szubjektívvel, a racionális adatfeldolgozás mellett az irracionális víziót is felhasználva vizsgálódásában.

A vers így nem az önmegvalósítás, az „örök élet” elősegítője lesz, megmarad az ismeretszerzés és a játék eszközének. Egy örök kíváncsi faggatózik e versekben, kísérleteiben sokfelé csapongva, borzongva szakad el a valóságtól, hogy aztán kétségbeesve visszahulljon oda.

Szentkuthy Miklós John Donne rokonának érzi a költőt. Megfelelőjét valóban azok között a költők és létvizsgálók között kell keresnünk, akik a racionalizmust úgy tágították, hogy végül még visszajuthattak a racionalizmusig, a kiindulás és konklúzió között bármely, a pontosságot szolgáló kísérleti eljárást engedélyezve maguknak. Szabó Lőrincnél ez csak nekifutás, ismerkedés e versekben, de már a kötet idején eljut annak a létköltészetnek a rokonságához is, melyhez épp a Donne-tól indult lírai vonulat jutott a neoklasszika utolsó mozzanatában egy Berzsenyi vagy egy Hölderlin életművében.

De ez a pillanat sokösszetevőjűségét elemző komplex módszer másik irányban is vezet a Szabó Lőrinc-i lírában: az összegezendő időpillanatok sokszempontú megvizsgálásának, egyedenkénti vizsgáztatásának felfedezése újabb lépés a Tücsökzene módszerének kialakítása felé is.

4

Nem kevés ellentmondásba keveredett Szabó Lőrinc, amikor bekapcsolódott a politikába. Költészetében mindig is távol tartotta magát bármilyen konkrét állásfoglalástól. És ez kapcsolódott korábbi, az egyes emberen kívül álló tett elutasítását vállaló álláspontjával (Te meg a világ; A párt válaszol). Ennek az elutasításnak, ennek az ellenzékiségnek tudatos feladása ezekre az évekre esik. Korábbi „ellenzékiségét” ekkor már mint negatívumot, így látja: „Abban az ellenforradalmi időben azonban… a halott Ady még kiátkozott költő és a többi jó költő legnagyobb része ellenzéki volt. Ellenzéki – a háború előtti értelemben. Azt hiszem, mi, akkori fiatalok, szintén csaknem kivétel nélkül azok voltunk. Nem csoda: még túlságosan erős volt bennünk a marxista nevelés hatása, túl kevés az egyéni realitás és tapasztalat, és mindenekfelett túl sivár a szociális jelen. Agresszív megnyilatkozásai nemigen voltak ennek az irodalmi ellenzékiségnek, hiszen más oldalról nagy tanulság volt a magyar kommün csődje is, és ezenfelül mindnyájunkra bénítóan hatottak azok az óriási veszteségek, amelyek a magyarságot érték, és amelyek – valószínűleg egyes kísérőjelenségek miatt –mindamellett csak évek múltán tudták az igazi költőket újra megtanítani annak a sokszor kompromittált szónak a használatára, hogy: hazám. Míg ez be nem következett, a közösségi akarat és vágy inkább elvontságokba burkolózott, nemzetileg színtelen humanitár-szocialisztikus ideológiákba, szimbolikus kifejezésmódba, esetleg neokatolicizmusba; a líra többi – tehát legnagyobb – része pedig megint személyes lett, nagyjában a magánélet érzelmi és szellemi analízise.”*

Ebből az ellenzékiségből, a témáiban is a szociális megalázottak közé taszítottságból, majd pedig a magányos szemlélődésbe, adatfeldolgozásba békülésből érzi magát kikerülni ekkor Szabó Lőrinc. Két ellentétes vers – a címválasztásuk is ellenpárba állítja őket – mutatja ezt a változást, a személyiségnek a politikában való részvétel által megvalósuló megnövekedését: Barátaimhoz, Ellenségeimhez. Induljunk ki az elsőből, a Zilahynak dedikált Barátaimhoz (Az Est, 1937. január 34.) címűtől, hogy végül visszajussunk az utóbbihoz.

Álmatlanul forgolódtam az ágyon

– indítja verse meditációját. Az egyik tétel: a pesszimizmus, a hagyományos tehetetlenség:

– Hagyjuk, fiúk, nem lesz itt semmi se!
 
– Nem hát, – morogtam. S teltek lassú órák.
– Nagyzolsz, vízcsepp? Tenger a múlt s az ország!
Mi közöd hozzá?! – Forogtam, tűnődtem:
– Mi jogod?! … Aludj! Oly elérhetetlen
a nép és oly nagy, mint az ezredév…
Mentsd inkább a magad kis életét! –

A felgyűlt és még gyülendő csalódások számvetése és elképzelése azután átvezeti a verset egy másik szintre, ekkori verstípusa törvénye szerint. Az átvezetés első fázisa az adatok gyűjtése és az adatfeldolgozás, a Különbéke versmechanizmusa szerint:

Csend volt. Csak agyam vergődött: – Öregszem…
Mi lesz? … Ezerkilencszázban születtem…
Volt csalódás… S mennyi lesz, ha megérem
a kétezret, ahogy egykor reméltem!
Mennyi lesz akkor! – S játszva, mint gyerek,
elképzeltem, hogy százéves leszek
 
s ekkor hirtelen megláttam a törvényt:

Itt következik a váltás, a folytatás, a kaland, a képzelt játék:

– Egész hazámmal csak tízannyi történt,
csak tízszer annyi, mint amennyi vélem…
Ezerből száz: az én rokoni részem!
– kiáltottam és árva testemen
átgyúlt, átcsapott a történelem

Az álmatlanul, az ágyban forgolódó költő tudatában megszületik a közösség, egymásba játszva a korábban a baráti együttesben együtt zsibongót és a vízióban a történelemből megidézettet. Így válaszol a vers első szakaszának társasági képére az ötödik történelmi tablója:

A:
Éjfélig itt volt három-négy barátom,
tervek lobogtak, gúny, vád, vad beszédek,
szidtuk a pénzt és mentettük a népet
s elmentek és kihűlt a láng heve.
 
B:
és ami messze volt és idegenség,
most mind körém gyült s lett egyszerre szomszéd,
apa, déd, ük és testvér és barát lett,
és mint ismerős állt előttem ő,
a Honfoglaló, s Telepítő…

Itt, a baráti kör és a történelem ölelésében törik meg a pesszimizmus, szűnik meg a szemlélődő, önelemző magatartás: új vershelyzet következik („Felültem…”), mely újfajta gondolatokat bocsát ki magából:

Felültem… Bennem dobogott az ország
s én fiatalnak éreztem a sorsát,
reménykedőnek, lángnak, magaménak...
S körülnéztem, kerestem a fiúkat
s mint erős érc, zengett bennem a hit:
hogy csinálunk mi itt még valamit!

A közösségre és a közösségben célt talált ember portréja ez a vers.

A barátok, akik között eljutott a felnőtt politikai szerephez, a harmincas években beérett nemzedékének vezető egyéniségei közé tartoznak. A kötet verseinek dedikációi a következőket gyűjtik a költő köré: Erdélyi József, Féja Géza, Illyés Gyula, Németh László, Zilahy Lajos, mellettük csak Móricz Zsigmond szerepel, akinek a kötetben verset dedikál. A névsor egyben keresztmetszete is a nemzedék ellentmondásainak: reményeinek és buktatóinak. Szabó Lőrinc e körön belül verseiben nem képvisel elkülöníthető árnyalatot. Egyetlen közvetlen politizáló tartalmú verse, Az örök Magyarországhoz című, A Nemzeti Színház százéves jubileumára írott (Az Est, 1937. október 26.) is olyan általános etikai és szociális igényeket fogalmaz, melyekkel a Válasz-gárda bármely irány felé tekintő tagja ekkor egyet érthetett, de a „reformnemzedék” szólamaival sincs ellentétben.

Szabó Lőrinc a költő számára ekkor a politika nem céljánál fogva jelentős, csak eszköz, hogy a benne való részvételben saját fontosságának tudatát megnövelje: inkább csak a személyiség kiterjesztésének terepe ez. Ez ünnepi óda kiváltó ihlete is személyes: az új témájához, és e témában megnövő, a „népem óriás szemé”-be néző ember képéhez való eljutás:

Beszéljek? Mit? Mit mondjak léha pompa
helyett ünnepit s mégis igazat?
Azt, ami vagyok! Még érzem a sok kínt,
amivel egykor megtagadtalak,
de az utat is, mely – barátaimmal –
visszavitt hozzád,

A személyes kiteljesedés, a szerep megtalálásának ünnepe is így ez az óda.

Természetesen kétarcú ez a szerep. Segítségével a költő megtalálja helyét a társadalomban. Ennyiben szép példája annak, hogy egy személyiség kiteljesedésének szükségszerű feltétele a közösségben gondolkozás, a közösségben vállalt cél teljesítésére törekvés.

Ugyanakkor Szabó Lőrinc nem törődik e közösségi cél tartalmával. Hisz az eszmék, egyrészt mint „szép ringyók” (a napilap változatban „szép lányok”) hagyják cserben (Eszmék; Az Est, 1937. április 18.):

mindenki háza már a tietek,
vad szájakon kopik a nevetek,

másrészt egyáltalán létüket is kétségbevonhatónak találja:

nem is léteztek, ködök s fényjelek,
csak szemünk lát az égre titeket,
s míg itt fáj, forr s álmodik a világ,
ti mulattok rajtunk, szép Ideák,
szép csillagok, agyunk gyártmánya, ti,
gaz csillagok, vakság tündérei!

A lekaszált réten is azt látja, hogy a törekvő, egymást győzködni akaró növények hogyan hullanak el, különbség nélkül (Halott nép; Az Est, 1937. június 13.):

a sarki telken tegnap kasza járt
s a békétlenek közt békét csinált.

És ugyanez prózai beszámolóban: „Érdekes, hogy a népi szellem hordozói politikailag egyáltalán nem egységesek. Mindnyájan legalábbis radikálisok, de módszerbeli, kulturális, külpolitikai, személyi és egyéb kérdések olyan feszültségeket tudnak létrehozni köztük, mintha legalábbis egy régimódi jobb- és baloldali ellenzék hadakoznék a közös agrárcélért egymással és valamivel, ami messze, valahol a felhőkön túl van, a kormányhatalommal… A társadalom kisebb része időnként erőtlen szimpátiatüntetéseket rendez parasztköltői mellett, a hivatalosság pedig az agrár-rokonszenvek általános helyeslése mellett a népi csoport jobb- és baloldali radikálisainak köréből időnként egyformán elítél és elkoboztat egy-egy költőt vagy túl erős verset, vagy szociográfiai munkát.”* Így fest a költő számára a gyakorlatban barátai mozgalma: a békétlen telek, és a köztük békét teremtő kaszás. Hisz ha a változás tartalma érdektelenül hagyja, akkor a Ma és holnap között nem is lehet különbség, a Keserü pillanat mindkettőnek a jellemzője (ahogy egyik epigrammájának címét váltogatja az 1937-es Nyugat-beli és a kötetbeli közlés között):

„A holnap!…” – Óh, ábrándok ripacsa,
a holnap époly hitvány, mint a ma!

És így e céltalanságban az egész mozgalom szervezőjének, folyóiratának (Válasz) neve egy egész másfajta válasz címeként kerül a kötetbe ez időben (Pesti Napló; 1937. december 19.). Az élet komédiává fokozódását mutatja, s torzképet eredményez:

Láttam a komédiát,
hajam beleőszült.
Minden férfi bandita,
minden asszony őrült.

Erre a torzképre pedig már csak undorral tud válaszolni:

Gyomrom, agyam tele van,
öreg undor éget.
Választ akarsz? Kezdelek
kiokádni, élet!

Ezzel megismétlődik, új formára váltva a szokásos Szabó Lőrinc-i paradoxon: talál egy mozgalmat, amelybe kapcsolódva a közösség gondjait vállaló politikai aktivitásba is kezdhetne, ehelyett lemond a mozgalom tartalmi céljainak vizsgálatáról, megelégszik annak formájába való bekapcsolódással. Szerepet vállal, de a szerep tartalmát nem elemzi. „Szerintem ezek a népi fiatalok nem űznek pártpolitikát, költői harcuk elsősorban emberi, legfeljebb ideológiai megnyilatkozás, majdnem személyes és sokszor következetlen nemzeti líra.”*

„Megérte?” – teszi fel a kérdést a Halott nép-ben végül is, és válasza bizakodó:

De, barátaim, lesz feltámadás,
s helyettetek új harcba kezdenek
a csonkok, magvak s néma gyökerek.

De ez nem egy konkrét cél megvalósulásának látomása, csak a harc szükségességének kinyilvánítása, mely szerinte a különböző, áruló Eszmék ellenére folyik („s míg itt fáj, forr s álmodik a világ”), a harcé, amely szükséges, hogy személyiségét kiteljesíthesse, hogy szerepet találhasson a maga számára. A harc, amelybe kapcsolódva, magát megszüntetheti, és a vállalt szerep elfogadásával kiteljesítheti szabadságát:

én megszűnök és szívem árama
megindítja az új rend gépeit

Ezzel pedig már ismét a kötetben ezekkel a versekkel társított Vezér-vershez jutunk, és itt ismét idézhetjük, hogyan alakítgatta e monológ szereplőjének alakját a költő: „a forradalom irányáról szó sem esik benne, a vers csupán a lelki mechanizmus mozgásának rajza… Vigyáztam a megíráskor, hogy az elképzelt figura attributumai senkire ráhúzhatók ne legyenek, kevertem a dolgokat”.* Tehát a mozgalom is csak eszköz, a harc eszköze, amelyben szerepre talál az egyes. „A cél: én vagyok, a cél: én magam.”

A korábban szociális és társadalmi ellenzékiségbe szorult, a tettet csak önmagán kívül tudó, a világgal csak oppozícióban levő ember egyfajta válasza, bosszúja ez; a korábbi félszegség, kisemmizettség-érzés túlkompenzálása (Ellenségeimhez; Nyugat, 1937):

Nem vagyok már a régi jámbor,
ki félt a saját igazától
és hogyha kés szaladt belé,
sírt s vérzett, de csak befelé,
vér s könny másra kell már nekem
s én mindenre emlékezem.
 
Tudod mit tettél velem… akkor?!
Emlékezz, gaz, s irtózz magadtól,
irtózz, bitang: bűnöd tovább
nőtt a néma éveken át
és amit törleszteni kell,
már sokakkal számolod el!

Így jutunk el a Barátaimhoz ellenverséhez, az ott a közösségben, a közösségért arányosan megnőtt személyiség kicsinyes bukásához. Mint ahogy e vers Az örök Magyarországhoz írt ódával, „az ország szeme elé” növő szereppel is felesel: nemcsak a nép ügyét, de e kicsinyes elkeseredést is országos méretűvé emeli:

kínom már nemcsak az enyém,
egy egész ország vagyok én,

Ezzel azután a szerep magával viszi: amikor vállalja, egy nemzet költőjének, a nép szószólójának érzi magát, de mivel nem vizsgálja, kik vezetik e nemzetet, és nem figyel fel arra, hogy akiket a népnek tartott, valóban mily torz indulatok megszállottjai, olyan szerepet is játszhat, amely a valódi nemzet és az igazi nép érdekeivel is szembe sodorhatja.

Végül saját céljától is elszakad: a közösségben akart feloldódni, és e bosszúban magányossága teljesedik ki. Korábban a kiszolgáltatottak oldalán állott, közvetlen közösséget érzett a többi kitaszított-kiszolgáltatott emberrel, most a harc vállalója, az „ellenzékiség”-ét kinőtt költő. Most már a „sorsa” – a kötet irracionális kulcsszava – védi. Nem az együttérzésben, hanem e „sors” beteljesedésében érzi védettségét. Az Ibisz (Pesti Napló, 1937. január 10.) álomlátása a háború borzalmát előlegezi, „hogy jön valami végzetes”, hogy a „lehet”-ből megszületik a „szörnyű lesz”. De álma őt kivételezetté minősíti:

– „Ébredj és ne hallj és ne láss:
szerencse kisér oda vissza
nem végzeted a pusztulás!”

És ébredve nem is a jóslatot meghatározó tartalmat mérlegeli – azt tényként el is fogadja a záró versszakban –, hanem azt latolgatja, hogy a rá vonatkozó rész, az ő kiemelődése mit ér. Valóban objektív erő, a „sors” szólalt meg álmában, a „messzi, ősi jóslat”-ban, vagy csak szubjektív óhaját visszhangozza az álom? Nem a várt sorscsapásban közösségét féltő ember képe jelenik meg e versben, csak az egyéni sorsát faggató, azt mentve látni akaró magányos individuum félelme és reménye fogalmazódik meg benne.

Így illik azután ebbe a kötetbe a korábbi keletkezésű, Egy humanistához címzett vitaverse is.* A Te meg a világ idején megfigyelhettük Szabó Lőrincnél a liberális-humanista magatartás felpróbálását és keserű elvetését is, valamint az igazság relativitásának tételezését, az erőnek való kiszolgáltatottságát. A Különbéke-korszak az emberlét kivételezettségéből ábrándította ki, hisz a megismerhetetlenség, illetőleg a csak az adatok útján szerezhető ismeretek elmossák számára a fajta határait. „Csak mert emberek”, „Éreznek”, „Igazuk van” – mindezt a Különbéke ismeretelmélete értelmében nem érzi csak az emberfajta, illetve más esetben az emberfajta egészére érvényes meghatározásnak. A humanizmusnak akkor ismeretelméleti jellegű elvetése e kötet környezetében azután, különösen összegező versszakai révén éppen a magányba zárkózó, az önmagában elégedett, a többiekkel együtt érző kapcsolatait megszakító individuum felmutatására válik alkalmassá:

Ne az érdemért! ne az igazukért!
az ilyen részvét becsap!
Szánd őket és szeresd, ha tudod,
mint magadat,
 
de vesd le a hályogot, amivel
a fajta gőgje megvert:
nem szeretsz jól, míg nincs erőd
megvetni az embert!

Közösségvállalás és magányos elkülönülés, szerepvállalás és szereptelen létezés, rabság és szabadság egy tőről fakad Szabó Lőrinc ekkori lírájában. Nincs e végletek között időbeli szétválasztódás, nem egy gondolatmenet két végén foglalnak helyet ezek a lírai állapotok: egy versen belül, egymást feltételezve, egymás megfelelőiként vannak jelen.

Konszolidált polgári lét, személyes jelentőségének növekedése egy fontos irodalmi-politikai mozgalom részeseként, költői eredményével és életkorának változásával az irodalom élvonalában való helyfoglalása – mindez nem csak privát életében hozott változást, de végigkövethető költészetében is: függetlenedést hoz korábbi, „ellenzéki” helyzetéből következő témáitól, megteremti azt a szuverén alkotói magatartást, melyet már minden kötöttségtől mentesnek érez.

Olyan feszültség keletkezik így költészetében, amely – a Te meg a világ, a korlátozottságok és az egészséges emberi vágyak kettősségére alapozott, költészetét megemelő, legalább a teljesség látomásához segítő feszültségével ellentétben – ez esetben bénítólag hat. Kísérletsorozata etikai és ismeretelméleti oldala ellentétes irányba mutat, közösségvállalása pedig a cél nélküli szerep elfogadásának magányába zárja. Így a valóság, amelyhez vissza kell térnie, a rabsággal azonosul, a szabadság pedig az irracionális kaland megfelelője. A baráti közösség, amely a változtatás igényével szerveződött a körülötte álló társakból, benne önállósulva, individualizálódva olyan érdeklődést, olyan irányú aktivitást vált ki, amely paradox módon őt magát elszakítja éppen korábbi és a barátai egy része által ezután is vállalt elkötelezettségeitől is. Mindazt, amit a Te meg a világ idején mint a tőle idegen világról szerzett felfedezését mutatta be, mostanra elfogadja természetes közegének, és már válaszként teszi meg költészete témájává.

Ezután már megválaszolhatjuk a kiinduláskor feltett kérdést: ez a visszatérése az Én-hez valóban kudarc, és ez a kudarc valóban büntetés a számára. Ez a bénító hatás pedig a kötet költői erejének csökkenésében, az „ihletért” folytatott harcban is megnyilvánul.* A meggazdagodó módszer és felhasználásának, témáinak jelentéktelensége közötti ellentét még inkább kiélezi, a felszínen is láthatóvá teszi ezt a kudarcot.

5

Ez a sokfelé forduló, stílusában és témáiban is egyenetlenül hánykolódó költői világ saját eredményeit rontja le szüntelen. A személyiség-megvalósítás kudarca épp ebben, az egymást bénító, minduntalan az Egyesre visszautaló, azt meghatározni mégis képtelen vívódásban jelentkezik. Az egyes kapcsolatait képtelen ugyanis megtalálni. Minduntalan olyan dualizmusra kell hivatkozzon, amelynek egyik tagja a fontosságának illúziójában élő Egyes, a másik pedig valamilyen külső erő, mely ennek az Egyesnek az útját irányítja. „Sors”, „titok”, e viszonyt meghatározó kulcsszavak. És míg egyik oldalon ebben futnak össze a kötet irracionális tendenciái, ebben tételezi és ezzel magyarázza a „rabságban szabadság” képletet (Vezér, Házasság), másik oldalon ezzel az egyes védettségét, az eseményeken felül állását fogalmazza meg:

Nem, nem! Engem valami titok véd!
Haltam én már egy nap száz halált!
Vagyok olyan fáradt, mint ti vagytok
s tudom, mi a kiirtott család,
vagyok olyan őrűlt … De egyéb is,
de egyéb is … Isten tudja, mi …

Ez, a kudarcban megnyilvánuló optimizmus ugyanakkor, amely tulajdonképpen a „költőszerep”-nek a mindennapi életben ekkor mindinkább realizált illúziójából és a kudarc költői legyőzésének ingeréből táplálkozik, olyan versek írására is inspirálja, amelyekben megkerülheti e kudarcot okozó ellentmondásokat: a megnőtt és férfikora delére ért embert szembesíti a természettel. Ebben a korszakában is megtalálta tehát azt a lehetőséget, hogy személyiségét zavaró ellentétektől mentesen vizsgálhassa, sőt, legalább egy relációban megfogalmazhassa. A létezés társadalmi és egyedi zavaraiból kilépve, korának és életrajzának hátat fordítva az embert szembesíti ezekben a versekben a természettel, és ezen keresztül létével. A Mikes Lajost búcsúztató Húsz óra múlva, a Szamártövis, a Farkasrét két verse, majd a Különbéké-ből az Ősz, és Őszi fák, valamint a kötetben meg nem jelent Túlvilág (Az Est Hármaskönyve, 1930. II. k. 87–88. 1.) című versek az előfutárai e költészet mostani legértékesebb epizódjának, létverseinek. De míg a korábbiakban egy-egy életbeli jelenet okán, vagy egy-egy látvány ihletére meditál el a lét-nemlét, a „hogyan” lét kérdésein, e kötetben tudatosan szerkesztett ciklusba rendezve ad kiemelt helyet e verseknek.

Ha ekkori „vörösmartys” versei tájékozódása bizonytalanságát jelzik, „berzsenyis” versei kiemelkedő értékűek. A hamis tudat, amely az előzők bizonytalan inspirációját szolgálta, ez esetben objektiválódik; az elfogadott, sőt szükségelt „költőszerep” az ember öntudatát növeli meg, olyan sikerélményt biztosítva számára, amely felszabadítja lírai pozíciója korábbi bekerítettségi, sőt kisebbrendűségi érzése alól. A természethez fordulás így most már nem a tagadás eszköze, az önmagával foglalkozás nem tehetetlen privatizálás. „A művészet mód arra, hogy az ember egyensúlyba kerüljön a világgal” –írja Vigotszkij, és Szabó Lőrinc számára ezekben a versekben adódott meg ennek megvalósítási lehetősége.

Hogyan lehetséges ez, az adott költői pozícióban? Ha elfogadjuk, hogy a „költői alkotás az ember belső világában lejátszódó sajátosan elrendezett-megformált mozgásoknak az objektivációja, illetőleg ezeknek a kifejezője”*, akkor a Szabó Lőrinc létverseiben feltételezett megoldottság ellentmondana a kudarcot jelentő költői pozíciónak. Az ellentmondás azonban csak látszólagos: azok az ellentétek, amelyek az ember társadalmi-történelmi környezetben való vizsgálatánál kudarchoz vezettek, az embernek a természeti környezetben való vizsgálatánál nem válnak gátló tényezőkké. A valóság és visszája (a valós és képzetes rész viszonyítása) itt a természeti ciklusok (nyár és tél, élet és halál) egymásnak megfelelését adja; a szabadság pedig a személyes (a szenvedő vagy élvező) Én-nek a természet rendjébe való beletörődését, e beletörődés által megnyert nyugalmát jelenti. Olyan dialektikus létszemléletet épít fel így Szabó Lőrinc, melyben feltárhatja az ember létezésének természetes arányait. Természetesen az így megszülető eredménynek is megvan a maga drámája. A költő mint személyes, egyedileg meghatározott lény lép be a versbe, félve a haláltól, az általános emberi végzettől. Ezt a félelmet oldja fel a vers, megteremtve a természeti rendben való megnyugvást. Ebben a megnyugvásban találkozik, kerül egységbe gondolkozás és lét, ebben a megnyugvásban fogalmazódik meg a költői személyiség.

A kötetben két ciklus felel meg e verseknek: az egyik a természet ciklikus változását követi, a másik a betegségben szembesíti az embert a múló idővel. A jelentősebb, kiemelkedő költői értékeket létrehozó közülük az előbbi. Az évszakok változása téltől télig terjed. A ciklust nyitó (Téli fák; Pesti Napló, 1937. január 31.), és a záró (Egy téli bodzabokorhoz; Pesti Napló, 1938. január 9.) vers keretezi természetlátomását: a lecsupaszított fák, a „csont váztiszta szerkezet” láttán a visszájára, tehát az életére gondol:

Az elmúlt nyárnak a halott
jelen csak kísértete volt
s az élt, a múlt, mikor arany
sípot fujtak itt a rigók,
a zöld nyár, melynek hült helyén
most füstként szürkült a bozót.

Ebből az elmúlást jelző környezetből tör fel a tavasz vigasz, a személyes én reménysége: „s nem a szabadság ereje a tél” (Tél; Az Est, 1937. január 10.). A természeti példa szárnyat ad a versnek:

A lábanincs jég holnap járni fog,
a szárnyanincs víz holnap szállni fog!

– hogy azután megszülessen az egyensúly, a megnyugvás, amelyet a természeti példa idéz a versbe, egyszerre a korai görög természetfilozófusok nyugalmával, és a nyugalmat kereső modern ember izgatottságával fogalmazva:

Oh élő víz, puha és bölcs erő,
te mindig mozgó, mindig pihenő,
édes egyensúly, lengő nyugalom,
a te példád vezessen utamon,
hadd legyek könnyű s erős, mint te vagy,
hadd legyek, mint te, biztos és szabad!

Az áprilisi rügyekhez (Pesti Napló, 1937. április 18.) és A fákhoz, a költőkhöz (Az Est, 1937. május 16.) címűekben a tavasz inspirálta lendületet éli át, és a kettőt egészíti ki, kapcsolja össze az Ima az utcán (Az Est, 1937. december 25.) naphimnusza. A létezés rendjében való megnyugvás első fázisához érkeztünk: a romantikus azonosulás kiteljesedéséhez, a nyugati szélhez írt Shelley-óda továbbmondásához:

S amikor már nem fogok élni,
és mocsokká rágott a föld,
ti, néma varázslók, megváltók,
emeljetek ki drága zöld
véretekkel, emeljetek föl
a sár fölé és írjatok
poromból szebb verset az égbe,
mint amilyet ma én tudok.

A romantikus azonosulás után a nyár a helyét találó ember példakeresését jelenti. Egy raguzai leánderhez (Az Est, 1937. augusztus 8.) írt verse a szerepre találás képe is:

– Persze Dél tűz rád, forrón s gazdagon,
nem a fukar északi nap!… –

A „dézsába rakott zöld gyász, tegnap még sivár udvarok sivár dísze” igazi környezetében, „szerepében” megnő, példává magasodik:

Ugye, hogy itt vagy, itt a helyeden,
itt vagy igazi?!… – Egész életem
 izgatott szivemben dobog…
Nézlek, szép fa, megváltott gyötrelem,
s eltünődöm, hogy mit adtál nekem:
 reményt vagy magyarázatot?

A férfikor nyarán, a szerep magasában egyensúlyba kerül a személyes én a létezéssel, tudatosan elfelejtkezik az emberlétéből következő sorsról:

Játszunk, élet, te óriás,
örökkévaló őrület!

merül el a tenger játékában, oldódik a véges idejű a végtelen időben, legalább egy nyári pillanatban (Beszélgetés a tengerrel; Pesti Napló, 1937. november 14.):

Hát játszunk tovább, moss körül,
tenger, te hánykódó idő,
lüktesd föl rám perceidet,
örök-eleven temető;
az óra reggelt és delet
mér ki, tegnapot és holnapot:
saját magadban ringva te
az öröklétet mutatod.

Az őszben ez az egyensúly is megbomlik, a személyes én tudatába beleilleszkedik, nem ellentétként, de mint alkotó rész a rá is osztódó vég képe. Ha a nyárban a megnyugvást e sors kikapcsolása jelentette, az őszben épp ennek tudatos átélése teljesíti ki. A szabálytalan érzelmi hullámzásra tördelt, litániázó romantikus-expresszív tavaszi naphimnuszra a klasszikus köntösű óda adja meg a sorsával számotvető ember válaszát. A múló nyár – és belejátszatva a veszélyeztetett szerelem – érzéki idézése, már az őszi hangulatot rejti magában (A nyárvégi naphoz; Pesti Napló, 1937. augusztus 29.):

Ne menj le szép nap! Igazi nagy nyarunk
úgyis csak emlék, és ha kihúnysz, a gyors
 esték már rögtön őt idézik,
 az öregen születő, irigy őszt.

A folytatás férfias búcsúzás perceit örökíti meg klasszikus nyugalommal:

Ne menj le! Ami hátra van, oly kevés
a boldogság, hogy már neki fájdalom
 nélkül örülni sem tudunk és
 mégis ez, ez a kevés a kincsünk.
 
Ezt, ezt szeretném menteni, nyujtani,
a fény utolsó csókjait és velük
 az ifjuságot, melynek eddig
 sohasem hittem az elmulását.

Bár a klasszikus nyugalom mégiscsak látszólagos eddig. A búcsúzó forma csak álorcája a nyugalomnak, a Horatiusnál, a latinban természetes inverziók, enjambement-ok, a magyar verset tördeltté, a Szabó Lőrincnél egyébként is szokásos ismétlések pedig nyugtalanná teszik:

Búcsúzni kell, de adj nekem, égi láng,
adj hosszu búcsút, hogy ne legyen nehéz,
 ne legyen túlnehéz viselni
 ami jön, a hideg éjszakát! Óh,
 
szoktass a rosszhoz, sors! A tied vagyok,
halálos alkony, de ha soká ragyogsz
 s minden hús útját járva lassan
 megkötöm én is a csöndes alkut:

A „csöndes alkut” végül azután a vers mégis hitelesíti, elnyugszanak a tördelő erők, a mondat és sor természetesen békül össze, mint a költő a sorsával:

könnyebb lesz menni és beivott tüzed
egy darabig még sírom is átsüti,
 ahogy az anyám teste fűtött,
 még mielőtt a világra jöttem.

Hogy ez a megnyugvás mily nehéz, annak érzékeltetésére felidéz egy korábbi keletkezésű verset, az Őszi ég alatt (1932) címűt. Az összesimulás a sorssal – amely az előbbi vers témájából következett és végső megoldása lett –, itt drámai ellenpontját kapja:

Csak gyűlölni tudlak az őszi napban,
kék-arany égbolt, isteni öröklét,
csak gyűlölni, amért oly idegen vagy,
csak gyűlölni, hogy oly elérhetetlen.

A nyár végi nap klasszikus természetképe a rideg őszi ég alatt elveszett és elvész ezzel együtt az ember nyugalma is:

Mint elítélt, nézek a kék magasba,
nincs irgalom sehol a földieknek:

A megnyugvás ellenpontja ez, egy gyors bevágás a ciklus természetes menetébe: az egész folyamat visszája. Kívülről, egy másik korszak szemlélete szerint vizsgálva ilyen ez a „megnyugvás”. Kérdőjel is: melyik az igaz? Nem önáltatás-e az év természeti ciklusát végigkísérő ekkori létszemlélete? A veszendő Egyes, a személyes én ijedt közbeszólása: addig nem vállalhatja megnyugvással sorsát, amíg meg nem érti azt. Elfogadni megnyugvással az Egyes halálát csak úgy lehet, ha tudja, hogy az Egyes létének mi a dialektikája az emberiség egészének létén belül. A Móricz Zsigmondnak ajánlott versben azután ezt, az élet rendjébe belenyugvó Egyes példázatát teremti meg (Ősöd és unokád; Pesti Napló, 1937. szeptember 26.):

Nézd, útra készül a kerti szulák!
Észre se vettük, s ime, nyáron át
apró batyukba kötözte magát.
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
Batyuk zörögnek fonnyadó kezében,
négy mag minden batyu négy rekeszében,
a test ott pusztulhat a kerítésen.
 
ő van a magban? Ki más volna?! Ő!
Összezsugorodik s megint kinő,
ahogy vezényli az örök idő.

Majd biztatásul még ki is szól a példázatból, a klasszikus hagyományra emlékeztetően, elmagyarázva a tanulságát is:

Nézd, útra készül a piciny szulák …
Ember, ne félj,
te vagy minden ősöd és unokád!

Ezután már visszatérhet a tél ismét, de most már nem a tavaszvigasszal terhes, hanem a megnyugtató megsemmisülés, a halál képének adekvációjaként. Ez a tél már nem konkrét valóságként képvisel valamely év- és életszakot, ez már körvonalazatlan minőségű állapot, az élet megszűnésének vízionált közege: Ködben (Pesti Napló; 1937. december 19.):

Szemközt a ködben lassan fölfelé
 indul a hegy,
mint féllábú híd foszlik, imbolyog
 és átlebeg
a semmibe. Fehér semmiben állok
fehér vakságban ég és föld között.
Utak, hol vagytok? Csak egy láthatatlan
károgás kering a fejem fölött.

Ezzel befejeződött az évszakok felvonulása, és benne az ember elérkezett útja végéhez. De Szabó Lőrinc még utánuk csatol egy összegezést (mint ahogy Haydn is elmondatja tanulságát oratóriuma végén), az Egy téli bodzabokorhoz* címzett verset.

Szabó Lőrinc ezt megelőző versei között is találunk nem egy olyan témájút, amely valamely növényt, vagy állatot ír le, hogy csak az ismertebbeket említsük: Szamár tövis, Mosztári tücsök, Szentjánosbogár, Hajnali rigók, Nyitnikék stb. „Ezeket eddig tárgyi valóságukban mutatta be a költő, szólította meg esetleg. Egy-egy jellemző gesztust talált a leírás során, amelyet azután, példázatként felmutathatott, mint a vers eredményét. Még a bodzabokorhoz írott vers hasonló előzményei, a fényteli, titok tudónak beállított Szentjánosbogár vergődése, vagy a csontvázból visszafantáziált élő organizmus képe az Egy egér halálára írt meditációban is egy-egy tragikus ténykedés, a csalódás, illetőleg a meghalás átélésére, e ténykedés folyamatának tudatbeli végigkísérésére szolgáltak megfelelő apropóként. Az Egy téli bodzabokorhoz címzett vers nem egy gesztus vagy egy életbeli ténykedés, hanem a létezés minden teremtményre közös példázatát mondja el. Nem az ember éli bele magát egy tárgyi képbe és keresi meg abban az épp akkor aktuális problémájának metaforáját, hanem az egyik élőlényen megfigyelt létproblémák leírásában találja meg metonimikusan önmagát is, mint az egyetemes létezés azonos törvénye alá tartozó egyedet. Az adott és már lezárult időpillanat történéséből indul ki, de hozzá keresi mindazt a kiegészítést, a csak érzéki adattal meg nem foghatót, amely léttörvénnyé egészítheti ki a korábban csak önelvűnek tételezett történést. A vizsgálódási módszer változtatásával a versformálásban is átalakulás történik. A Te meg a világ logikusan konstruált óhajversében a kép is mesterkélten alakult, erőltetetté sikerült: az adott gondolatmenetet kellett szolgálnia, és még az önelvű kép is csak a gondolatmenet ismeretében válhatott érthetővé:

Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmaradt
sértetlenűl?

A Különbéke korszak képei méretarányosak, valóságelvűek. Hiszen csak az kerülhet a versben feldolgozásra, amit az érzéki adatok szolgáltattak. Nem a jövőben kiteljesülő, célratörő következtetés, de a már megtörtént valóságból táplálkozó dekorativitás határozta meg a képet:

Láttam őt, aki mindent látott,
láttam a Szfinkszet.

A Harc az ünnepért verseiben egyszerre vannak jelen a méretarányos, valóságelvű, az érzéki adatokból komponált képek, és a sejtelemszülte stilizációk, például:

Úgy ül benned a veréb, mint egy
kalitka rácsai mögött.
Fázó vendég: ahogy beröppen,
lever rólad egy kis havat

illetőleg:

és ahogy nézlek, felvonúl
újra felvonúl tavasz és nyár:
az elmenekült kis driád,
a zöldhajú és sziromtestű
tündér, kinéz lombodon át,

Bárha a látvány megalkotásánál a Különbéke korábbi módszerét követi, versbéli szerepében különböznie kell a korábbi verstípusétól. Ott a leíró-elbeszélő jelleg a vers egészére kiterjedt, a felvett adatokból összeállított rendszer alkotta a vers szerkezetét. Ebben a korszakában a jelen időpillanatáról szerzett érzéki adatok nem a feldolgozásukkal rendeződnek kompozícióvá, hanem közvetlen jelenség voltukban kerülnek a szövegbe, annak csak egyik alkotóelemeként. Indító, időnként figyelmeztetően jelentkező és lezáró szerepet töltenek be, keretet a vers másik stílusrétege számára, keményen tagolt, elliptikus, rövid szólamokból álló versrészletté válnak, például:

Csontváz vagy! Drót-váz! égnek álló
pipaszár lábak! s mennyi göb!

Ennek a világnak a részei nem összetartozóak: a veréb „fázó vendég”, csak „beröppen”, és akkor is „lever rólad egy kis havat”, megcsonkít, és csak ül és les. Fordított világ ez: „égnek álló pipaszár lábak”. A világ színes nyári egysége helyett „a szürke téli ég” alatt ülnek, lesnek, állnak a szereplők. Szinte a József Attila-i téli éjszaka képe adja a jelen látványát.

De míg a József Attila-i módszer a fegyelmezett szembenézést követeli (Légy fegyelmezett!), a Szabó Lőrincé a szembenézés helyett választható módozatokat keresi.

A korábbi versben a szemlélő Én gondolta végig a következtetéseket, vagy gyűjtötte az érzéki adatokat a történésről. Itt a versben szerepcsere is történik: a látvány is felvevővé válik, és a felvevő én válik saját látványa látványává is: a veréb

 riadtan lesi, mit csinálunk
a szürke téli ég alatt.
 
Mit csinálunk?

Az új versszakba szakított, közvetlenül kérdőre hangszerelt, megismételt kérdésben azután a vizsgálat egy pillanatra függetlenedik a szembesülés mindkét tagjától, a látványtól és a felvevőtől is. Szinte kérdező nélküli kérdéssé válik: mit is csinálunk? Mintha valami, a vers szereplőitől független, metafizikusan szöveget öltött létkérdés ékelődne e szembesülés tagjai közé.

A közvetlen válaszban visszhangszerűen, lakonikusan azzal a látvánnyal felel, amelyet az érzéki adatok felvételével bárki nyerhetne:

Mit csinálunk? Állunk a ködben
s bámuljuk egymást szótlanúl.

Valóban, a Különbéke költője ennyit tudna erről a jelenetről. Ezt a korábbi típusú kapcsolatot azonban a Harc az ünnepért költője kevesli, sőt ironikusan is kezeli: „bámuljuk”. Olyan látványokat idéz fel, amikor az appercipiálás nem a konkrét érzéki adatok felvételével történt, hanem az adatok szinesztéziás megkeverése útján. Hiszen már a Zene című versben megadja ennek a szinesztéziás keverésnek a receptjét: a hanghatás olyan mozgás- és érzésképként lesz felfoghatóvá, hogy érzékelhetővé válik általa a történés valóságon túli, irracionális jellege („előborzong a túlvilág”). És ez a módszer a versgyakorlatra alkalmazva: megváltozik a látvány („a teremtést építi át”). A szembesülésnek ez a kiegészítő módszere aztán a Harc az ünnepért korszak verseinek másik tétegét, a stilizációt alakítja. Ez a stilizáció a látvány, illetőleg a látvány-emlékek által metaforikusan felidézhető jelenségek, gesztusok, állapotok gazdag sorát sejteti.

A látvány („láttam”) a szinesztéziás kép kifejlődése során fokozatosan, szinte ráolvasásszerűen alakul át stilizációvá: a valóban látható adatokból szövődik a tündér titkokat sejtető „százrétű rokolya”:

Egy hosszú-hosszú éven át
láttam, hogy szövöd, alakítod
zöldleveles selyemruhád,
sokszor láttam, hogy piperézted,
hogy szagosítottad magad
és tündér titkokat sejtettem
százrétű rokolyád alatt.

Ebben az első stilizációban mindjárt egy ironikus személyleírást is kapunk. A növények között parasztlány-szolgálólány metaforát kiteljesítő bodzabokor valóban parasztlány-szolgálólány módjára is viselkedik: szövi és alakítja selyemruháját, piperézi és szagosítja magát, sőt még százrétű rokolyája is van. Aki mellett sietősen megy el a városi úr és az idő is, szegényes ígéretére, meséjére senki sem kíváncsi. Ez a szegényes-szerény kis élet nem lehetett a sietős, dolgaival törődő úr életének sem része, sem metaforája:

Láttalak, de csak elmenőben,
néztelek, de csak percekig,

Hogy aztán végül Villon öreg-löttyedt fegyverkovácsnéjaként álljon elénk:

Most meztelen vagy és öreg vagy
és minden titkod elveszett.

A stilizáció második jelentkezésekor azután nemcsak a jelen csontvázlátványát, a havas ágak rácsai közül riadtan kileső veréb képét kell elűzni az „emlékező szemnek”, de ezt az ironikus lefokozást is. Nem elég felvonultatni a már egyszer kompromittált képeket, „újra” kell látni, az iróniától elmenekült „tündér titkot” kell feltámasztani a cselédlány-metafora helyett a feslő, majd az érett nő („tavasz és nyár” majd „korai ősz”) rokokósból a barokkosba súlyosodó és végül dekadensen kibomló képstilizációjával. Azaz, a két stilizáció egyben metonimikus kapcsolatot tart: a rokolyás cselédlány is nő, ugyanazoknak a törvényszerűségeknek van alárendelve, mint bármelyik hasonló nemű társa: hiszen minden egyes egyedi típusú nő képéből előhívható a képlete:

és ahogy nézlek, felvonúl,
újra felvonúl tavasz és nyár:
az elmenekült kis driád,
a zöldhajú és sziromtestű
tündér, kinéz lombodon át,
 
s tányérnyi fehér virágfürtök
aggatnak tele, bóditó
fűszerekkel üzensz az égnek
s fuvolás cinke és rigó
surran és fészkel ágaid közt,
aztán tenyérnyi fekete
ernyők, ért bogyók sokasága
húz a sárguló földre le,
 
mert közben aranyszőke lángba
öltöztet a korai ősz
s te részegen kigyúlsz, bolondúlsz,
hogy valamit még megelőzz,
hogy valamit…

Hogy azután a romantikus ne tovább jel után („… Szárny rebben, ág zörg…”) a kibomlás a felbomlás képére váltson át itt is: „Csontvázbokor, de szörnyű vagy!”

A hosszú-hosszú éven át történő vetkezés-öltözésben a női elv testesül meg, amelyhez azután a szembesülésben, a „rólam meséltél” felismeréssel a férfi elvet adja hozzá. Az egyedi portrétól a női és férfielv összegeződéséig vezetve így formálódik ki az ember képe is ebben a versben. Ezáltal válik ki a bodzabokor élettörténetéből az emberé. De éppen ezáltal, hogy látvány jellegében a növényre, stilizáció jellegében az emberre vált érvényessé a versben foglalt létképlet: az élő világ egészére érvényes léttörvénynek a felmutatására is alkalmas az adott vers, kettős stílusrétegével.

Ugyanekkor ebben a szembesülésben nemcsak az élő létező egyedek léttörvényét ragadja meg, hanem az egyednek az élet folyamatában betöltött szerepét is.

Kétféle keretben látja Szabó Lőrinc az egyedet meghatározottnak: az egyik az emberiség létezése, a korábbról is ismert Szfinksz ötezer éve; a másik pedig a kapcsolódás az elődökhöz és utódokhoz, az ős és utód viszonya. Mindkét keret jelen van ebben az adott versben is.

Ahogy a Sivatagban című versben az emberiség létét, történetét egyik legősibb (tehát időben legtöbbet átfogó) reprezentatív alkotásával jelezte, ebben a versben hasonló módon kultúrájával jellemzi. Mint láttuk, a vers stilizációjában különböző stíluskorszakok fordulatait alkalmazta. Ezekkel a stílusfordulatokkal tulajdonképpen maga az emberi történelem lép be a versbe, jellemző stílusteremtményeivel öleli át a létezésének értelmét faggató egyes embert. Hiszen maga a címben jelölt viszonyítás és az ebből kibontott természeti allegória a görög és a horatiusi klasszikus lírát és minden ezt követő klasszicista hullámot fogja a versbe; a látvány halálképe hol a középkori siralomvölgy-képzetet, hol ennek egyetemesebb, létköltészetet kiváltó változatát, a villoni szintézist idézi, de romantikus halálvíziók és dekadens felbomlásképek rokonát is megtaláljuk benne. Az emlékezés tavasz-nyár-ősz képeiben a reneszánsz-barokk-rokokó kiegyensúlyozott-elsúlyosodó-játékos szín és szcenikai elemei szövődnek egymásba. A világlírát meghódított költő teljes fegyverdíszben pompázik most már, egy-egy stílusutalással szőve versébe az emberiség egy-egy nagy korszakát vagy valamely vissza-visszatérő átfogó stílusformációját. A Különbéke korszak szikár, csak adatszerűségében meghatározott történelemképe (a Föld álma, a Szfinksz ötezer éve) így bomlik fel a finoman jelzett variációk sorozatává: nemcsak tény ekkor számára az emberiség múltja, alkotókedve elgyönyörködik e múlt sokszínű alakváltozataiban.

Ebben a sokféleképpen megmutatkozó, változatos világban természetesen az egyes ember nemcsak elgyönyörködhet, de meghatározott helyet is el kell foglaljon. Részese az emberiség-lét gyönyöreinek, de saját ember létével továbbalakítója is annak. Ismétlés is az egyedi létezés, de egy adott időszakaszban képviselet is, a folyamatosság biztosítása. Az egyed élvező utódból teremtő ős lesz, aki ezáltal aktív része is egy folyamatnak, de idővel ebből kieső, megsemmisülő tagja is. Az öltözés-vetkezés folyamata megszüli az egyed létszerepét. Ezt a szerep alakulást a versben az érés folyamatának végigkísérésében figyelhetjük meg. Az emlékezés különböző látványfázisaiban az adott bokor termésének születését is végigkövethetjük: előbb a levelek, aztán a virágfürtök, végül a termés jelenik meg, amely a föld felé mutató képbe fogva már majd a megújulás, az új természeti ciklus felé utal. Ugyanakkor ennek a termésalakulásnak is megvan az ellenpontja: a viszonyítása az egyszer élő termő egyedhez. A termés valóban visszajut a földbe, de a „sárguló” föld, mely a termés célját jelenti, az egyciklusú levél-virág egyed felbomláshoz vezető kibomlását, dekadens önemésztését is jelenti („aranyszőke lángba öltöztet a korai ősz”). Ezáltal építi a versbe a készülő utóddal megőrzött élet, és az utód biztosításával a pusztulás felé haladó ős lét képletét is.

Mindez pedig a látvány statikusságával szemben már a létezés folyamatjellegét mutatja: az időben történik ez a létezés. A sietős úr, aki sietve-figyelmetlen megy el a parasztlány-szolgálólány mellett, az egyúttal az idő is, a korábbról ismert „futóbolond idő szele”. Vele együtt „a nyár s az ősz is sietett”: az időpillanatoknak a végtelen felé haladó sora ez, amely közömbös az élet iránt. De ugyanakkor a létező ebből a végtelenből kihasít magának egy részletet, és ezt nevén nevezi, domesztikálja a maga számára: tavasz, nyár, ősz, tél – ebből alakul a bodzabokor ciklusideje, az év, és ezt a jellemző megnevezést alkalmazhatjuk allegorikusan az egyedi emberlét ciklus idejeként is, hiszen hasonló törvények között folyik az élők világában az egyedi létezés természeti rendje.

Ha a látvány a szétesést, a világ értelmetlenül részekre tagoltságát mutatta, a stilizáció éppen az összeilleszthetőséget: a részek egymásba alakulását, egymást kiegészítését: párhuzamos szerkezetek, fokozások, enjambement-nal egymásba folyó sorok alakítják az átépített teremtést.

A korábban egyértelműnek vélt látvány így jelezheti éppen a stilizációjában a világ összefüggését, a dolgok, jelenségek, élőlények kapcsolódását: ezek hol metaforikusan megvilágítják, jellemzik egymást, felfedik szerveződésük közös szerkezetét; hol metonimikusan egymásba kapcsolódva, egymást kiegészítve vallanak egy rajtuk túlmutató létezési rendről.

Ezért tudja Szabó Lőrinc ebben a versében az egyetlen bodzabokor látványából kiindulva felmutatni a változásnak kitett, sokformájú és egyedeiben egy-egy méretarányos ciklusidőbe zárt élet teljes képletét.

A teremtés átépítése természetesen kétarcú ennek a stilizációval kiegészülő módszernek a hatására. Mert ezt, a József Attiláéval is rokon összefüggésteremtést, a világ gazdagságának, sokszínűségének bemutatását nem használja fel versében mint szintetizáló szervező erőt. Ahogy a korábbi adatokból összeállított világ ekkorra látvány formájában részletté fokozódik le, ugyanúgy megmarad a stilizációból következő „teremtés átépítése” is csak részletnek, amely egy, a látványt ellenpontozó óhajt is magával hoz a versbe: „a túlvilág előborzongását”. Azt az igényt: hogy a teremtés átépítése ne csak a világ gazdagságának egy-egy sokértelmű képbe fogását, tehát a valóságból kiinduló és azt értékelő tudati műveletet jelentse, hanem egyúttal az ezúton felfedezett törvények érvényének megkérdőjelezését is, illetőleg a személyes óhajok ezzel szemben való érvényesülését.

Éppen ezért Szabó Lőrinc e korszakának verseiben olyan világot idéz fel, amely megfelelője is az objektív valóságnak, de egyúttal megvan benne az eltérés esélye is. Ezért vonultatja fel az emlékező szem újra és újra az élet szakaszait, azaz rögzítené, megállítaná az évszakokat: a nyarat és őszt, aztán újra a tavaszt és nyarat, tartóztatná az őszt („korai ősz”). Mert az „emlékező” szem nem akarja látni a szürke téli ég alatti látványt, azt csak „riadtan” lehet „lesni”, mint a veréb teszi.

A vers két stílusrétege (a látvány és stilizáció) között nincsen semmilyen egymásba vezető kapcsolat. A stilizició mindkét esetben elliptikusan…-tal zárul: a mondathangsúly fennmarad, folytathatóvá válik. Első alkalommal a sejtett titkokat, az érzett ígéreteket, a várt meséket a sietős munka, az időhiány ellentéte csak elodázza, de nem lehetetleníti; másodszor pedig a paralel szerkezet, a töredékben maradt anafora szinte követeli ezt az előborzongó túlvilágot: a múlt időpillanatnak a szükségszerűtől, az azóta bekövetkezettől eltérő folytatását:

s te részegen kigyúlsz, bolondúlsz,
hogy valamit még megelőzz,
hogy valamit…

Az igazi irracionális költészet itt kezdődik: ha a másfajta folytatás, a változtatás igénye testet öltene, és az időpillanat valós történését kreált rendszerekbe kötné. Szabó Lőrincnél ez az összekötés sohasem történik meg: a tündér titkok megmaradnak az emberi óhajok valóságának, racionális játéknak az irracionálissal:

a teremtést építi át,
világokat ejt és emel,
pedig csak ül a szőnyegen
és lapdázik a semmivel

– mint azt a kötet nyitóversében, a Zené-ben egyértelműen ki is mondta. A három pont (…) ez a viszonyítás, a két stílusréteg, a van és lehetne határán, a semmivel való „lapdázás”. Újabb, és újabb nekifutás, újabb és újabb variációk teremtése és romjaik tudomásulvétele.

Szabó Lőrinc individuális indíttatású vizsgálataival megmarad a kétféle szintézis, a József Attila-i dialektikus materialista és a weöresi irracionalista keresztezési pontján: egyrészt a való világ összefüggéseinek dokumentálásánál; másrészt a létező világ különnemű részekre bomlásának tudomásulvételénél. Költészete középpontjában az az egyedülálló ember található, aki rácsodálkozik ismét a világ sokszínűségére, gazdagságára, ezek összekapcsolódási módját kutatja; de tudatában marad saját kiszolgáltatottságának és mulandóságának is.

Így azután a Harc az ünnepért verseiben a látvány hordozza az időpillanat lezárult, megváltoztathatatlan történését, a stilizáció pedig a térben vagy időben (vagy mindkettőben) ettől függetlenült, bár esélyként fennállott többi történés-esélyt. Az egyes ember, az egyetlen megvalósult történés résztvevője tehát ott áll a versben a „tündér titkok”, a meg nem valósulhatott történések képeinek közepette: a téli bodzabokorral, mint változtathatatlan valósággal szembesülve végiggondolhatta életét. Felöltözhetett a stilizáció segítségével a valóságban be nem teljesedő lehetőségekkel; és ezalatt máris lezajlott, megtörtént a szembesülés időpillanata: gazdagabb lett fantáziája öltözködésével, hogy utána átélje a levetkőzöttség fájdalmát. E versek hőse az az ember, aki minden egyes történéssel, tehát gazdagodással, kiteljesedéssel egyúttal az ellenkezőjét éri el: „az életemet vetkezem”.

Számára így a lehetőségek megmaradnak az esztétikai gyönyörszerzés forrásainak, amelyekből végül is csak a csalódottság, az el nem érhetés fájdalma fakad.

„Szép a forrás – fürödni abban!” – fogalmazza meg a Harc az ünnepért verseivel egy időben (1937) József Attila a lehetőségekben való gyönyörködés és azok felhasználásának összekapcsolt Ars poeticá-ját. József Attila a megismerés gyönyörét és a felhasználás aktivitását mint összetartozó célokságot tételezi, sőt felkiáltójelével az esztétikai eredményt etikai imperatívusszá emeli. Szabó Lőrinc szétválasztja a kettőt. Lemondásával a lehetőségek széthullását törvényesíti: az ember képzeletében (stilizáció) felöltözik velük, hogy azután ténykedésében (látvány) levetkőzze őket. Így érthető a két stílusréteg elütő pszichológiai állapota is: az egyik a gyönyörködésre, a másik a fájdalomra berendezkedett ember képét formálja meg.

Az Egy téli bodzabokorhoz című vers summázata a költő e korszakának, sőt a felhalmozódott ellentmondások ellenére benne tetőzik Szabó Lőrincnek a lázadó korszakát követő pályaszakasza. Ebben a versben tudta elmondani a legtöbbet abból, amit és ahogyan az évek során a világról megtudott – de ebben a versben sejtette meg azt a helyzetet is, amely elválasztotta ettől a teljességtől: a világ és a személyes én elkülönülését. Benne van a versben a felfedezés öröme és elgyönyörködése, de a felfedezettől való eltávolítottság, a belőle való kirekesztődés átérzése is; és benne van a személyes pályáján a beérkezettséggel a méltó számvetéshez jogot kivívott ember büszkesége, de e számvetéssel az élettől való búcsúra felkészülő férfi elégikus fájdalma is. A következő években ez a szintézis bomlik összetevőire: kergeti majd egy, a keserű valóságtól különböző ideális világ illúzióját, és szenved a lemaradottság, megtépázottság érzésétől, ha élete közvetlen adatait gyűjti versbe.

A stilizációval egybeszerkesztett világ felbomlik önállósult stilizációkra, a humanista hagyomány szerint formált kultúrképzetekre (közöttük a fordításokban egybegyűjtött világra) és elkülönült látványokra, amelyekben már csak az ember megkicsinyedését képes leírni. Más világok-ként állnak e töredékek egymással szemben, mint ahogy e szintézist követően, még ugyanebben az évben egy Kleist-fordítás alkalmával versében tudatosítja ezt a változást.

E vers eredményeiről műfordításainak gyűjteménye fog még egyszer vallani; a megsejtett bukás pedig az 1938-as és azt követő verseiben következik be. Azokban a szembesülésből már csak a töredékek egymással szemben értetlen egymásra „bámulása” marad. De már az Örök barátaink első összeállításában sem csak az e versből megismert rácsodálkozással, de a gazdagságtól való búcsúzás átérzésével foglalja össze a világ gazdagságáról versek jelrendszerén át felfogott tapasztalatait. A létezésnek ugyanazokat a ciklusait (évszakok, napszakok, férfi-nő elv kapcsolata, élet-halál) formálja meg a fordításkötetben, mint amelyeket a bodzabokorhoz írt vers leírásában a stilizációs elv segítségével egybefogott. A létezés gazdagságát, de ciklikusan meghatározott korlátozottságát is. Ez a kötetszerkezet bizonyítja utólag a stilizációs elv korábbi jelenlétét, és igazolja hatékonyságát is: amit a világlíra segítségével a világról és benne a világgal szembesülő egyesről ebben a gyűjteményben elmondhat, azt előzőleg egyetlen versbe fogva, egyedi műalkotásban már kifejezte.

Ezáltal ebben a versben a műfordító és alkotó korábban tapasztalt dialektikus kapcsolatának példáját is megfigyelhetjük: a világlíra tanulmányozott alkotásai a személyes alkotás optimális megvalósításához segítik, hogy azután a saját mű elkészülte után, az abban begyakorolt módszerrel befejezze az idegen mű magyarul való megszólaltatását. Így zárta például Baudelaire élményét első saját kötetei után a Babitscsal és Tóth Árpáddal közös A romlás virágai-val, később Goethe különböző jellegű hatásait a Goethe-antológiával. Ez esetben az egyes versek fordításánál korábban felfedezett és gyakorolt téma- és stílusformák segítségével teremti meg versének stilizációit, majd pedig e stilizációban felfedezett létképlet mintájára készíti el a fordított versek összeállítását. Az Örök barátaink 1941-es első gyűjteménye így az Egy téli bodzabokorhoz írt vers szintézisének gyakorlati alkalmazása, megújítása; de egyúttal a példavers visszaigazolása is: befogadása a világlírába. Ezzel a megelőző téma- és stílusformákat egybegyűjtő verssel megalkotta azt az egyedi téma- és stílusformát, azt a variációt, amely az ő személyes hozzájárulása az Örök barátaink-ban egybegyűjtött gazdagsághoz.




Hátra Kezdőlap Előre