Szabó Lőrinc és a háborús rend

Szabó Lőrinc a magányos vizsgálódás költője volt és maradt. A politikához nem értett, és az nem is volt lételeme, csak alkalmilag vetette bele magát. Szenvedélyes vitatkozó volt, de beszéd közben elhangzott nyilatkozatai, néhány publicisztikai írása, úti beszámolói bizonyítják tájékozatlanságát. Ez is magyarázata annak, hogy verseiben, tehát az őt tudatosan reprezentáló, valódi élményeire épülő alkotásaiban semmilyen alkalmi utalást, politikai állásfoglalást nem találni, legfeljebb éppen a kívülmaradás, az elutasítás állandóan jelenlevő gesztusát.

Szabó Lőrinc az eseményeket a magányos ember szemszögéből figyelte, hol elkeseredettsége, mellőzöttsége kompenzálását vélte kifejezésre juttatni megjegyzéseiben, veszélyes illúzióiban, máskor pedig ennek ellentéteképpen a legváratlanabb helyeken hangoztatta visszakozását, elfordulását minden aktualitástól és politikától.

A magányból (elméleti-költői helyzetéből, és nem a magányosságból, amit mindig is elkerült) a közösségbe vágyott, bárha vitatkozó alkatával nem tűrt semmilyen fegyelmet, egyirányú elkötelezettséget. Így lehetséges, hogy a magányos lázadónak többféle irányba mutató kitörési kísérleteivel, „álmaival” találkoztunk az előző évek során is. Mindegyik korszakában válaszúton is áll: egyszerre találjuk meg nála a legtalálóbb felismeréseket és elemzéseket, a menekülés és elfordulás különböző változatait, de az erő, a személyes felülkerekedés felé mutató nosztalgiákat is.

A baráti méltatás szerette volna mindig is a magányos vizsgálódás költőjének láttatni, hiszen még 1939 végén is, a Válogatott versei-nek kritikusa szinte kérleli-szuggerálja ezt a védekező-elzárkózó szerepet: „Szabó Lőrinc sohasem volt mozgalmi lobogó, csupán a Vers hivői figyelték önkínzó, magányos pályáját. Valakinek vállalnia kellett a magányt a mozgalmi időkben, előnyeivel és hátrányaival együtt. Nem simult a korigényhez, de az eszmék fénye és árnya mellett látta a »rettentő tényeket« is. Lázadás mindvégig ez a pálya »Isten és a hivatal« közt, a gide-i lázadás, hazai magyar terhekkel súlyosbítva. »Rejtőzz mélyre, magadba! Ott még rémlik valami elhagyott nagy és szabad álom…« – nyugodtan mottója lehetne ez a pár sor az egész Szabó Lőrinc-gyűjteménynek.” (V.[ass] L.[ászló] Szabó Lőrinc válogatott versei; Magyarország, 1939. december 15.)

Szabó Lőrinc köteteinek olvasói mindig is ezzel a képlettel találkozhatnak, ha megmerülnek a versek világában. Annál fájdalmasabban érintette nagy költészete tisztelőit, hogy személyes nyilatkozataiban, közéleti szereplésében letért az „önkínzó, magányos pályáról”, magányosan ugyan, de olyan erőpolitika bűvkörébe is került, amely az ő saját költői eredményeivel is ellentétes elveket és gyakorlatot képviselt. Tévedéseit utóbb még nagyobb ellenhatás, megbotránkozás és szenvedélyes megítélés követte. És ez a visszhang már nem is annyira az egyes írásokhoz-kijelentésekhez volt mérhető, mint inkább költészete és intellektusa nagyságához. Ilyen nagy költő esetében sokkal fájdalmasabb csalódást és felháborodást vált ki a tévedésnek, útvesztésnek bármely az övéhez hasonló gesztusa.

1

1938 nyaráig a Harc az ünnepért kötet megjelenéséig a Szabó Lőrinc állásfoglalásaiból kialakuló összkép tulajdonképpen még egyetlen politikai irányban sem mondható egyértelműen elkötelezettnek. Tendenciákat kiteljesedésük felé nyomon követhettünk, de ezek is eddig jobbára epizódszerűek maradtak, nem meghatározó jellegűek. Közöttük egyfajta állameszményről, erőkultuszról beszélhettünk, amely mindinkább hasonlított veszélyes konkrét történelmi-politikai realitásokra. De még a Vezér vers egyes megoldásainak méltatását is megtalálhatjuk a Harc az ünnepért kötetről írott kritikájában, még annál a Halász Gábornál is, aki a fasizmus térhódításával személyében is mindinkább veszélyeztetetté vált. Csak 1938 nyarán, a Titi-tói önfeledt, fordításban eltöltött vakáció után konkretizálódik a korábban stilizáltan, elvonatkoztatva jelentkező erőkultusz. Shakespeare varázserdejéből még haza sem tért, máris sajtótudósítóként a Hitlerhez látogató Horthy kíséretében találni. 1938 augusztusának végén ő küldi a három Est-lap számára a beszámolókat, majd az 1939. április végi, május elejei Teleki-Csáky-látogatás beszámolója és jegyzetei szintén az ő írásai. Az utolsó napjait élő lapkonszern tulajdonosnőjének, Gombaszögi Fridának kifejezett kérésére vállalja az utazást, de a látvány magával ragadja, és a szabályos beszámolókat személyes hangú útirajzokkal, lírai hangvételű élménybeszámolókkal egészíti ki. A technikai, építészeti eredmények, a rendszer látszólagos impozáns fellendülése volt az a látvány, amely hatással volt rá már 1936 júliusában is, repülőútja végeztével, most a flotta parádé és a díszszemlék pompája még inkább elvakítja.* Mint egyik beszámolójában befejezésül meg is jegyzi: „Láttam a már befejezett vagy most folyó, vagy éppen megkezdett építkezéseket, amelyek körül fogják venni a magyar vendégeket. Minden gigászi méretű” (Magyarország, 1938. augusztus 28. 14. 1.). Amikor pedig a helgolandi támaszponton tett látogatásáról beszámolva egy-egy pillanatra el tud kalandozni, a természetbe feledkező Szabó Lőrinc receptje szerint fantáziájával, akkor is visszatér az erő „csodáihoz”, amelyeket ekkor már a természetével állít egy sorba: „Már a fennsík északi szélén szabad mezők, egy-egy szabad ágyú, homokdombok, tégla- és ócskavasrakások, kaszárnyák és őrálló fegyveres matrózok és néhány civil ház vidékén jártam a lábammal, vagy legalább a szememmel, és még mindig az járt az eszemben, hogy vajon hogyan került oda a rétre az a kis rókalepke, amelyet az egyik virágon láttam, s vajon elszabadul-e valaha arról az elvarázsolt szigetről, amelyet már elfedett mögöttem a tenger és betakart az éjszaka. Most is rá gondolok. Éppen olyan kíváncsian, ahogy az ágyúkra és emberekre és mindarra a többi látott és nem látott csodára, szépségre, erőre és titokra, ami csak van Helgolandban és szerte a világon.” (Pesti Napló, 1938. augusztus 24. 9. 1.) Ezekben a beszámolókban azután már konkrétan azonosítódik a korábbi, inkább csak fantáziabeli erő-rend a Hitler személyével szimbolizált birodalmi rendszerrel. Ha bevezetőjében el is hárítja magától a közvetlen politizálás célját („Nem feladatom, hogy a beszéd tartalmához hozzászóljak”), a beszédét tartó Hitler és az őt hallgató hivatalosak együttesének leírásában mintha a Vezér-vers modellje konkretizálódnék, amint azt Rába György jelzi könyvében. (155 világtörténelmi perc a Kroll Operában; Magyarország, 1939. április 29. 6. 1.)

Ha a saját versébe beleolvasható párhuzamokat mindig el is utasította, a másik költő esetében egy időben elfogadja az aktualizáló belemagyarázásokat. 1933-as George-nekrológjában felfedezi ugyan, hogy a német költő egyes versei és Goebbels szövege között „frappáns összefüggések”-et lehet találni, mégis elhatárolja – a különben is Svájcba átköltöző – Georgét a hitleri rezsimtől: „Hogy a költő maga hogyan képzelte ideáljai megvalósulását, azt már soha senki meg nem mondhatja… a költő maga nem fogadta el Hitlertől kinevezését az újjászervezett porosz költői akadémiába.” Ugyanakkor 1940. június 28-án az Esti Magyarország-ban Compiègne, a francia fegyverletétel apropójából Sz. L. szignóval Stefan George és az új Németország címen George Reich verseit emlegeti, bevált jóslatokként értékelve őket. És még ugyanebben a számban közread két fordítást ezekből (A halottakhoz, A költő a zűrzavar korában).

1938–39 az Anschluss, a müncheni diktátum, majd Lengyelország és Nyugat-Európa lerohanásának évei, Hitler szinte félévenként újabb és újabb hódításra indul. És ennek függvényeként megszületik az első bécsi döntés, és bevezetik a hazai zsidótörvényeket is. A szinte húsz éve hivatalosan táplált irredenta és a felszított antiszemitizmus „gyümölcsei” érnek. A hazai középosztályba hivatalosan táplált illúziók és indulatok, úgy látszott, elszabadultak.

Ezt a pszichózist vette volna át Szabó Lőrinc is? Rába György szerint „ennek a kiművelt emberfőnek, mélyrepillantó gondolkodónak az ítéletalkotása naiv és elhamarkodott; részben ez magyarázza és menti is tévedéseit”.* A látvány, a dekoratív külsőségek, az erő látszata kápráztathatta el. Nem a veszélyekre gondolt, hanem – wagneri mintájához mérve – a világ tragikus megújulását várta. Mint ahogy még 1945-ös Napló-jában is valamiféle Istenek alkonyát fantáziált, operai díszleteket vélt látni, és színpadi finálét várt: „Ebben a pillanatban jött a híre, hogy a háború véget ért. Azt hiszem, megbízható a hír. Este van, mécslángnál gépelek. B.-né jött haza a háztömb bizalmitól, ott hallotta, hogy Németország kapitulált, Mussolinit agyonlőtték, Hitler haldoklik, és Himmler megadási ajánlattal fordult a szövetségesekhez. Újságcímben is látott ilyesmit, nyilván a hétfő reggeli lapok valamelyikének élén, amelyet már ma, vasárnap este árulnak. … Hát ez nagy hír. Látni lehetett, várni. Mások talán már órák óta tudták, mi itt eltemetve élünk. Hitler tehát Berlin védelmében – úgy kell gondolnom… Jobb így. Mussolini: Tisza! A dráma kiteljesedik. Persze világarányokban. Micsoda szörnyű évek! Az események igazi arcát talán sose fogjuk tudni, mi, negyven-ötven közöttiek. A roppant feszültségnek most engednie kell, a május elsejei ünnep óriási belső érzelmi tartalmat nyert, most már örömünnep lesz igazán. Mindegy, akárhogy, csak vége legyen! Napóleoni… Megzavartak, folytatom, bár nincs is mit folytatni: a dolgok magukért beszélnek. Ó, ha telefonom volna! Ha nem lennék így kikapcsolva az életből!… Kínai császárjaim, akik felgyújtott palotáik romjai alatt halnak meg a vesztett háború után… Mennyi óriási arányú sorstragédia, s mennyi millió és millió egyéni tragédia! Érdemes volt? – kérdezi minden szív. Csak a történelem nem kérdez semmit. Ó, csak térne vissza most már az értelem a világba!”

2

1938 háborús veszéllyel teli ősze a pusztulás, a háború tényével is szembesíti. A háború lehetősége majd pedig valósága megrémítette, ijesztette. Ezt utólag be is vallja 1944 eleji Film, Színház, Irodalom-beli interjújában. München előtt, Chamberlain godesbergi utazásakor írja a kiábrándult és beletörődő, sőt végül az erőszakot megértő Lecké-jét (Pesti Napló, 1938. szeptember 25.), majd München után jelenteti meg az eredetileg Háború? címmel írt, és még az 1940-es Válogatott versei-ben is ezzel a címmel szereplő, a vészterhes hónapban fogant Nehéz napokban című versét (Pesti Napló, október 2.). A halálra készíti fel magát, majd lassan, mint szívroham után enged fel a vers. A kisebb fájdalmak emlékező idézése, majd a gyönyörű szeptemberi természet feledtető képe vezet valami személyes-hősi-pesszimista megnyugváshoz: a hit, becsvágy, siker hármasságában fogant személyes felülemelkedéshez.

A katasztrófa érzése már korábban is megjelent költészetében. Az 1937. január 10-én a Pesti Napló-ban közölt Ibisz című vers is a háború jelentkezésének álomvíziója. De sohasem mint egyetemes katasztrófát éli át a háború rémét, hanem mint személyes veszélyeztetettséget. „Hát vedd biztosra s halj meg” – mondja magának fatalistán a Nehéz napokban. Az Ibisz első versötlete pedig éppen a személyes menekülés jóslata,* mint ahogy a Nehéz napokban is, majd pedig a Magam ügyében beszélő versben is (1938) szétválasztja a sorsszerűnek látott veszélyt és a költő személyét:

költő, aki dísz és kincs és haszon,
ahogy kincs a Mátra s a Balaton,
 
s a hegy aranya, Dunánk halai,
földünk zsírja, fáink gyümölcsei.

A „haszon” bár visszarímel még a tizenkét évvel előbbi kötetzárásra (A sátán műremekei-ben szereplő „hasznos akarat”-ra), de itt már beosztva, és sorban utoljára. És a magyarázó hasonlat mutatja, értelmezésében is másként: objektív természeti valóságként értékeli, ami mint termék használható, mint dísz és kincs csodálható. Nem az élet alakulásába beleszóló. Nem a „változtasd meg élted!” hasznos akaratát sugalló, hanem a társadalmi értéktől különvált kultúrérték. Mint ahogy a költő is kiválik azzal társadalmából, hogy költő lehet:

Azt szeretem, aki engedi, hogy
legyek nyugodtan az, aki vagyok:
 
hogy legyek költő,

És ezt fogalmazza immár verseiben is, a korábbi, számára ellentmondásos haza-képzet helyébe ezt a védekezésül választott, beszűkítő, mégis humanista jellegű otthonosság-képzetet alkotva (Kilátón Budapest fölött, 1938):

legyek bár vendég a hazámban
és koldus a föld kerekén,
a szépnek, amit láttam, így is
örök gazdája vagyok én.

A mű, amely természeti jelenségként áll meg a viharban is – ez lesz a hit, becsvágy és siker a számára, ezzel folytatja interjújában is a háborús ijedelemről szóló szavakat. A , az Összes versei és az Örök barátaink, a katasztrófából kimenthető érték kezdi elfoglalni a költőt – el is takarja előle a történelmet, de fokozatosan vissza is fordítja 1938–39-es politikai nosztalgiáitól. Nem megszünteti azokat, csak közömbösíti.

3

Még bonyolultabb és fájdalmasabb téma a Szabó Lőrinc antiszemitizmusáról szóló emlékezések és legendák nyomon követése. Írásos nyoma szinte nincs is. A Rába György által is idézett, még 1937-es interjúrészlet* inkább zavaros kitérő a válasz elől. Mégis legtöbb barátjában, tisztelőjében ekkori állásfoglalásai hagyták a legfájdalmasabb tüskéket. Magánbeszélgetésekről, személyes összeszólalkozásokról nem egy emlékezésben olvasni. Különböző változatokban él tovább például legrégibb barátai egyikével, Sárközi Györggyel történt párbeszéde; másik volt barátja, Ascher Oszkár, könyvében (Minden versek titkai) többször is visszatér kapcsolatuk megromlásának leírására.

Indulatait, vitái személyes jellegét még korábbról, munkahelye, Az Est-lapok „rendkívüli belső harcai” által vélte meghatározottnak, mint erre későbbi védőbeszédében utalt is, majd pedig a sorsszerűség „objektív megállapításaira”, történelem és államszemléletéből következő bizonyos „nagyobb távlatokra” hivatkozva „elvi” jelleggel vitatkozik. Igaz, személy szerint senkit sem akart megbántani, de a legtöbb emlékező azt a kegyetlenül életidegen logikát emlegeti, amellyel az általuk tisztelt költő, vagy személyes jó barát, dermesztő higgadtsággal levezette a hitleri Németország győzelmének és a Zsidóság sorsszerű pusztulásának képletét. „Különben téged sajnállak, és átérzem szenvedésedet, de rettenetes, így igaz” – tette még hozzá hátborzongató okfejtése végére. Nem szenvedély sugallta ezt nála, hanem egy történelmi pszichózis elfogadása. És ha egyszer elfogadta, tapintatlanságát nem is érzékelve, akár az érdekeltek előtt, ki is mondta. Logikát talált a téboly kimondásához, és utána kétségbeesett, hogy megharagudtak, szembefordultak vele ennek a tébolynak kiszemelt áldozatai. Szabó Lőrinc nem volt egyetlen a szellem emberei között, akik közel kerültek ezekhez a nézetekhez, de hatalmas intellektusával egyedülálló jelenség az, hogy költészetének emberközpontú humanista szervező elve nem tudta a napi vélekedések szintjén legyőzni az erőelv által számára „igazsággá” torzuló erőszakot.

Gyakorlati ténykedésében azonban rendszerint épp olyan fatalistán a kibúvót kereste elvi fejtegetéseinek hatálya alól. Mint korábban a néző és az aktor párharcában, most is ellenpontozza a „törvényt”. Személy szerint a csak azért is szenvedélyével ellenzi is a saját maga által elfogadott valóságot. Például éppen a második zsidótörvény tárgyalása idején közli a Pesti Napló-ban (1939. január 29.) zsidó származású orvosát búcsúztató versét (Egy orvos halálára)*:

Rád bíztam, ahogy addig senkire,
 hogy vágd, hasítsd a húsomat,
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
Most már por vagy … De nem felejtelek,
halott barátom, orvosom,
késsel-írt jegyed örök üzenet,
mindennap látom, olvasom:
régen beforradt a bokám felett,
de összeköt a földdel és veled.

Vagy még kihívóbban: berlini előadásáról szólva, a Színházi Magazin-nak adott interjújában külön, név szerint kiemeli szintén zsidó származású barátja és fordítója, Horvát Henrik nevét: „Kicsit izgatott voltam előzőleg, bevallom, mert ez volt az első német nyelvű előadásom. A kislányom tanárnője fordította le, és aztán Horvát Henrikkel gyúrtuk át, hogy minden tekintetben kifogástalan legyen. (Magyar Bálint: Beszélgetés Szabó Lőrinccel berlini előadásáról…) Valamint az is tény, amire utóbb védőbeszédében is hivatkozik, hogy „nem tagadtam meg közreműködésemet antológiák kiadásánál, amelyeknek hátterében valami rossz helyzetbe került régi barát állott”. A számára két legfontosabbnak, testének és szellemi alkotásának zsidó származású barátaival való összeszövődését deklarálja tehát ugyanekkor, hangsúlyosan: versben és berlini szerepléséről adott interjújában.

Nagy ellentétek éltek a költőben. A kortársakat kétségbeejtette, az utókor értetlenül sorolja és rakja egymás mellé a tényeket és fogadja némi megnyugvással, hogy a költészetben mégiscsak az ember tiszteletének elve fogalmazódott meg ezekben az években is a mindinkább elapadó Szabó Lőrinc-i lírában.

4

1938–39 mind költészetében, mind pályaképének alakulásában az egész 1945-ig tartó időszakot meghatározó évek, amelyek azután eddigi társadalmi és publikációs pozíciójának átrendeződését is magával hozzák.

Munkahelyének, a Magyarország-nak az Új Szellemi Front idején volt exponált korszaka hamar megszűnik. Zilahy kiválása után a régebbi arculatát ismét felöltő lapot egy ideig Mihályfi Ernő szerkeszti – Szabó Lőrincnek szintén régi kollégája –, amíg azután a politikai élet további szélsőjobbra tolódásával, a zsidótörvények bevezetésével már a kormánykörök is elérkezettnek látták Az Est-lapkonszern felszámolását. 1939 végén gazdasági indokokkal (adócsalás, adóhátralék) lehetetlenné tették a lapok kiadását. Többszöri hosszas (néha egyhónapos) betiltás után 1939. október 31-én megszűnt a Pesti Napló, Az Est, Pest néven alakult át. Az így „államosított” Magyarország-ot pedig Szvatkó Pál, a Prágai Magyar Hírlap külpolitikai szerkesztője, 1938-tól a Felvidéki Magyar Hírlap szerkesztője vette át. Segédszerkesztőként régi munkatársát, Darvas Jánost hozta magával (1939. november 18.). A lap az új évtől azután naponta kétszer (Esti és Reggeli) jelent meg. Szabó Lőrinc az új, immár kormánylappá alakult szerkesztőségben is megtartja olvasószerkesztői beosztását az Esti Magyarország-nál.

A változás pillanatában Szabó Lőrinc leadja költői névjegyét is. A november 18-i számban a 7-ik lapon, ahol a bekövetkezett változásokat közlik, a közlemény alatt Szabó Lőrinc Álom című verse található. Maga ez az exponált költői szereplés kétarcú. A Magyarország korábban is igen ritkán közölt verseket – legfeljebb ünnepeken –, ezután még kevésbé. Egy hétköznapi számban leadott vers hangsúlyt kap, különösen tördelési helyénél fogva. Mindenképpen Szabó Lőrinc személyes kapcsolódását jelentette az új laphoz is. Ugyanakkor maga a vers ezeknek az éveknek zavarát, bizonytalanságát, a személyes kapcsolatok megromlását jelenti be:

Mintha egy gonosz mese volna,
valami új, modern pokol,
ahogy szenny, s bűz száll, fortyog, öklend
a felhőkből, a föld alól,
 
vagy mintha lidérc volna, lázkép,
mely maga is gyötrődik és
amelyet végig kell álmodni
hogy jöhessen az ébredés:
 
veszett rágalmak és dühök közt
úgy járok-kelek köztetek,
felebarátaim, úgy élem,
álmodom az életemet:
 
Mindent hallok és látok és csak
borzadni tudok, emberek:
nem hiszem a napot az égen,
nem hiszlek el benneteket.

A Troilus és Cressida keserű világának fordítását elvállaló, a viszonyok romlását látó költő szavával csatlakozott az új hivatalos laphoz Szabó Lőrinc, egyelőre még enyhítve a vers címével a benne megfogalmazott kétségbeesést. Itt Álom címmel adja le a később, az Összes versei-ben már általánosított társadalmi létállapotot kifejező verset: Társadalom.

Ez a vers szinte az első jelzés, hogy a társadalmi pozíció nemcsak a kívánt életmód kiteljesítését szolgálja, hanem új zavart is szülhet: a hangok tükrében a sikernek másfajta megítélései is hallhatókká válnak. Természetesen mindezt szubjektíven elutasítja magától: most még gőgösen rossz Álom-nak minősítve. De három év múlva, az Összes versei-ben már ijedten emeli ki magát ebből a társadalomból.

5

Az Est-lapok megszűnésével elveszíti azt a publikációs lehetőséget, amely 1923-tól teret adott a legtöbb Szabó Lőrinc-versnek is. A két Magyarország csak nagy ritkán közöl verset. Ekkortól tér át a Singer és Wolfner kiadású Új Idők-höz.

Korábban csak két, alkalmi aktualitású, a határok megváltoztatását üdvözlő publikációt adott a lapnak. 1938. november 20-án a Feltámadás című verse jelenik meg (amely az 1939. január 22. Kecskeméti lapok-ban is olvasható), majd 1939. március 26-án a kassai Schalk házban felolvasott írását és függelékében a korábban már a Pesti Napló-ban, 1938. október 23-án megjelent Az Ipoly ünnepén című versét közli. Ezenkívül egy prózai írása, az Ahogy tetszik fordítás műhelytanulmánya, a Shakespeare-rel a Fekete Erdőben című, 1938. december 18-án jelenik meg. Ugyanakkor a lap korszerűsödő érdeklődésével fordul Szabó Lőrinc nagy jelentőségű teljesítményei felé. Drámafordítását Illés Endre elemzi (Shakespeare-t fordítani… – Szabó Lőrinc nyomában; 1939. január 15.), majd pedig Kleist fordítását is külön méltatják (Hubay Miklós: Szabó Lőrinc Amphitryon-ja könyv alakban; 1939. virágvasárnap).

Végül is 1939. július 30-án a nyitó oldalon megjelenik a folyóiratnak adott első – már nem alkalmi jellegű – publikációja, az Ima a gyermekekért című verse. És ettől kezdve az Új Idők szerzőjének is tekinthető a költő. Sőt már az év végén – az Örök barátaink fordításgyűjtemény alakításával párhuzamosan – külön rovatot is kap: Idegen költők címmel. „Az Új Idők új rovattal gazdagodik. Ezentúl, négy-öt hetenként, idegen költők remekeit közöljük ebben a rovatban, oly fordításban, mely méltó az eredetiekhez. A versfordítás nemcsak a költőt revelálja, hanem a tolmácsolót is. Az új magyar költészet egyik legkiválóbb mestere fordítja az idegen verseket: Szabó Lőrinc.” (1939. december 3.) És ettől kezdve Szabó Lőrinc minden kötetét, az általa fordított drámák színházi bemutatóit eseményként kezeli a folyóirat.

Két törekvés munkált egybe Szabó Lőrinc e publikációs kötődésében. Az Új Idők ezekben az években lazított korábbi konzervatív, írószemélyekben is elfogult tájékozódásán. Egyrészt a folyóirathoz kötik az esszéíró nemzedék nem egy tagját. Másrészt az évtized végén Benedek Marcell veszi át a kiadó irodalmi vezetését, aki azután többek között az erdélyi írókat kapcsolja be. A lap- és kiadótulajdonos fia, Farkas István festőművész pedig, Párizsból hazatérve, az írók lekötésére nagy anyagi áldozatoktól sem riadt vissza. Így a negyvenes évek elejére az Új Idők jelentősen megfiatalodott. Szabó Lőrinc mellett többek között Berda József, Fenyő László, Hubay Miklós, Illés Endre, Kassák Lajos, Márai Sándor, Molnár Ákos, Radnóti Miklós, Rónay György, Szabolcsi Bence, Szerb Antal, Tabéry Géza, Thurzó Gábor, Török Sophie, Vas István is megjelenik, némelyikük igen gyakran, a lapban, a fiatalok közül Darázs Endre, Pilinszky János és Somlyó György is jelentkeznek. Így egy sajátos kettősség keletkezik az Új Idők-nél: az „úri” középosztálynak szánt almanachban szigetszerűen megtalálhatók a polgári irodalom korszerű eredményei, magasrendű esztétikumot képviselő alkotások. Maga Szabó Lőrinc is tapasztalta ezt a kettősséget: alkalmi publikációi még az almanach-folyóiratnak szóltak, és csak később, egyéves távolról közelítés után vállalja állandó jelenlétével a lap esztétikai kiegészülésében, korszerűsödésében számára osztódó szerepet.

Új publikációs lehetőségével egy időben Szabó Lőrinc állandó kiadóhoz is jut.

A Harc az ünnepért kötet még a Bartha Miklós Társaság kiadásában jelent meg 1938-ban, de nemsokára mind ez, mind a Különbéke ismét megjelenik, már a Singer és Wolfner kiadó által jegyezve. 1939-től Szabó Lőrinc ugyanis a Singer és Wolfner szerzője. Itt jelennek meg fordításai: Kleist Amphitryon-ja (1939), Shakespeare Ahogy tetszik-je (1939), Macbeth-je (1940), ismét A szegény Villon tíz balladája, Hincz Gyula rajzaival (1939), majd A szegény Villon Nagy testamentuma (1940) és Omár Khájjám Rubáiyát-ja. (1940), immár a költő fordító harmadik átdolgozásában. De itt gyűjti kötetbe kisebb fordításait is Örök barátaink címen (1941), adja ki újra megtoldva Válogatott verseit (1940), és készíti el Összes versei definitív gyűjteményét (1943). Majd még az Összes versei előtt a Singer és Wolfner kiad egy albumot ezer példányban a költő és a rajzolóművész aláírásával (Szabó Lőrinc-Szalay Lajos: Tizenkét vers, tizenkét kép, 1943) A szegény Villon tíz balladája és A szép fegyverkovácsné panasza ugyanitt nemcsak több kiadásban, de „megjelent számozott bibliofil kiadásban is, száz példányban, különleges papiroson, három színben nyomva”.

Szabó Lőrinc a Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt.-vel (utóbb, 1943-tól Új Idők Irodalmi Intézet Rt.) 1939. május 17-én kötötte meg szerződését. „Minden eddig már megjelent és ennek a megállapodásnak tartama alatt megírandó művemnek könyv alakban való kiadói jogát úgy az első, mint a további kiadásokat illetően az Önök cégére ruháztam át.” A költőre nézve rendkívül előnyös szerződés értelmében kétféle megjelöléssel adják ki műveit: a) folyamatos kiadás, b) gyűjteményes kiadás. A már megjelent művekből, amennyiben azok kiadói készlete elfogyott, évenként harminc ív terjedelemnek megfelelően egy vagy több kötetben nyomtatnak ki, az újonnan megírt műveket ezen felül tartoznak kiadni. Az elfogyott kiadásokat tartoznak a költő felszólításától számított három hónap alatt pótolni. A régi művek kiadási sorrendjét a költő határozza meg. Műveinek új kiadását, illetőleg új műveinek kiadását mindig karácsony, húsvét vagy könyvnap alkalmából való megjelenésre illesztik be.*

Ugyanekkor az Új Idők-ben való otthontalálás és a Singer és Wolfnerrel kötött szerződés társadalmi sikert is jelentett Szabó Lőrinc számára. Az a középosztály, amely korábban csak napilapokban találkozhatott – ha találkozott – Szabó Lőrinc verseivel, családi irodalmi lapjában üdvözölhette ezután. A siker szégyenén túljutott alkotó, a művet már önértékűnek tekintő, a publikálást pedig életmód-meghatározó tényezőként számító ember ezáltal egy újabb területen ért el időlegesen stabilitást.

Mivel azonban az esztétikai önérték és a sikerrel elért és életmódjára visszaható szerep szétválik, ez mindinkább az eredeti alkotások elmaradását eredményezi. A magánéleti pálya, amint összhangba jut az adott lehetőségekkel, ez a kapcsolódás bénítólag is hatott az alkotói pályára. Az összhang ugyanis olyan viszonyok közé is kapcsolta a költőt, amelynek ellentétes, bomlást mutató tendenciáinak felmutatásából táplálkoztak alkotásai.

1940-től elapadnak Szabó Lőrinc új versei, bár ez szinte észrevétlen, mert állandó jelenlevője az irodalmi művészeti eseményeknek.

6

Újságírói hivatalát, és költői munkáját 1940 óta katonaságai szakították meg. Katonaságai történetét, sorsa „elégiáit” 1945-ös Napló-jában össze is foglalja, átélve sajátos – bár objektíven nézve lényegében igencsak mérsékelt, inkább csak már a meglevő költő szerephez-rangjához viszonyítható – keserveit a védekezésül leírt emlékezésben.

„A katonaságaim… A baj 1918-ban kezdődött. Borzalmasan szenvedtem, szorongtam, mikor besoroztak. A szívbajom akkor még csak ideges volt, én magam lomha, de szívós, erős, medveszerű… Ah, egész regény kellene erről is: az adatok semmit sem érnek a lényeg szempontjából!… De nézzük hát az adatokat. Gyalogos voltam, tiszti iskolát végeztem, ijedtemben, igazán ijedtemben – micsoda lélektani példa! – rangelső lettem, ősszel áttettek a tüzérséghez. Lugoson új tiszti iskolába kerültem, ott már összeroppantam, nem tanultam semmit, ki se képeztek, jött a Károlyi-forradalom, szélnek eresztettek bennünket. Húszévnyi űr következett. (Közbevetőleg: a kommün alatt megint soroztak, mint volt katonát a Vigadóban, s egy derék orvos hazaküldött »neuropathiás terheltség, ideggyengeség« címen!) 1935–6–7 táján megint kezdték előszedni a volt katonákat. Egy polgári hivatalban egy őrmester beszedte az adataimat. Egyik kérdőpont: hol szolgált utoljára? Mondtam, a tüzéreknél, ellenben nem vagyok tüzér. Őt ez nem érdekli, a rubrika az utolsó csapattestre kíváncsi. Hát itt meg itt. Az erdélyi akciónál behívtak, öreg karp. tizedes voltam, egy lőszerkezelő-oszlophoz kerültem. Senki se mozdult értem. Senki!!! Ma már nevetségesnek tartom, hogy mily tűrhetetlennek éreztem a szenvedéseimet. Három és fél hónapot szolgáltam, mi nem mentünk még át se a trianoni határokon, hozzáértés nélkül, józan ész szerint és némi felső irányítással tiszti vezetés mellett csináltuk a dolgunkat. Véletlenül jól csináltuk. Egy év múlva a jugoszláv akció. Ennél különlegesen fájt, hogy pár héttel előbb a kultuszkormány – vagy a külügy – kiküldött a magyar-jugoszláv örök barátság alapján Belgrádba és Újvidékre, s én komolyan vettem a dolgokat, komolyan megszerettem az ügyet s néhány személyt; s most mégis ugyanaz az állam, amely a délszlávok keblére döntött, fegyvert nyomott a kezembe, mondván: menj, és most döfd át azt a szívet, amelyre csak az imént ráborultál!… Írónak, szellemi embernek rettenetes az ilyen élmény, őrjítő… De nem volt irgalom, megint nem mozdult senki és semmi… Felmentés? Akit egyszer elkapott a fogaskerék!… Ez az akció három hétig tartott csak, ekkor már szakaszvezető voltam. Közben kijött egy HM rendelet, hogy az első világháborúban tiszti vizsgát tett önkéntesek, ha négy hét fegyvergyakorlatot szolgáltak újabban, azonnal hadnagyokká lépnek elő. Ebbe a kategóriába estem, igazoltam a dolgokat, szolgálatom volt már négyszer-ötször annyi, mint az előírás, kineveztek másokkal együtt hadnaggyá. Azt hittem, így könnyebb lesz a sorsom. Az ellenkező történt. Mint tiszt, a kisebbik lőszerkezelő-oszlop parancsnoka lettem! Hiába magyaráztam, hogy nem vagyok tüzér, nem képeztek ki, nem értek semmit ágyúkhoz, lövedékekhez, szervezethez, harcmodorhoz: a papír parancsolt! Tanfolyamokra vittek, három- és hatnaposra, háromhetesre. Nem értettem belőlük semmit!! Nem is érthettem, hiányzott hozzá az alap!! Ezerszer elsírtam a bajomat, a feletteseim privátim meghallgattak, nevettek, sajnálkoztak, és maradt minden a régiben… Mint lőszer tanfolyamot végzett tisztre, rám is kimondták, hogy felmenthetetlen, és áthelyezhetetlen kategóriába kerültem. (Mellesleg: az egyetlen valamennyire komoly, vagyis háromhetes tanfolyamot se végeztem el, bár hiába végeztem volna: külföldre küldtek közben, magyar kultúrpropagandára!) Most aztán igazán oda voltam szegezve a tüzérséghez, sőt szakértőnek minősültem. Ekkor Somogyváry Gyula és Csathó Kálmán próbált segíteni rajtam: bevittek a Vezérkari főnökség VI. osztályára, ahol semmi dolgom nem lett volna, civilben járhattam, hetenként csak egyszer kellett végighallgatnom egy egyórás helyzetismertetést, mint más civil szerkesztőknek. Mégis roppant nyűg volt rajtam, hogy nyakamon az örv és fogva tart a póráz, ha tág is, ha hosszú is, és hogy idegen, különleges fegyelem alá tartozom, s a tudat hogy mindez még így is csak ideiglenes, hiszen a tüzérség folyton nyújtogatta utánam a kezét, s követelt vissza, egyre magasabb parancsokra hivatkozva. De legalább nem kellett összerezzennem otthon minden csengetésre, hogy jön a behívó: be voltam híva… Somogyváry Gyula mellett dolgoztam, névleg, eleinte még az ún. szolgálatot se kellett ellátnom. Viszont restelltem, hogy semmit se tegyek, így hát ártatlan, kulturális tippeket adtam, a svájci hadseregnek egy plakátjára emlékszem, amelyet én láttam egy lapban, s mi is leadtunk, magyar-spanyol történelmi és kultúrkapcsolatokat próbáltam kiásni, amire szükség volt, szóval nagy »mellébeszélést« végeztünk.”

Első katonasága „élményéből”* azután a Magyarország számára verssorozatot készített. Szabó Lőrinc a körülötte létező „közösség” költőszerepének eleget akart tenni. Következetes volt, még ebből a „sprőd anyagból” is „valami emberit, költőit, s amellett igazat” akart volna kihozni. Költői kudarccal járt ez a vállalkozás, pedig mennyi időt töltött, amíg elfogadható formába tudta öltöztetni ezeket a jeleneteket. 1940 őszi (október végi) galyai üdüléséről lapszámra hozta haza a variánsokat.* És ráadásul nemcsak a költő kínlódott a versek elkészítésével, de azok még veszélyt is hoztak a katonaviselt honpolgárra. A nagy igyekezet ugyanis a visszájára fordult: Szabó Lőrinc is ízelítőt kapott abból a leckéből, amelyet Gottfried Bennek is feladtak a náci Németországban, akit egy ideig reprezentáló szerepre elfogadtak, de költészetét kitagadták.

A Szózat 1940. november 18. számában Mit érdemelt volna a magyar katona címmel, Szabó Lőrinc verseiről alcímmel (t. gy.) szignóval útszéli hangú, ostoba támadást kezdett. Csak ízelítőül néhány részletet a cikkből: „Ezeket a katonaverseket – nemzeti ügynek tekintjük, tekintettel hangjukra: nem mehetünk el szó nélkül mellette. Egy világpolgár lélek szenvelgései, európaiak, nemzetköziek és – veszélyesek. Francia, angol, néger, vagy mondjuk úgy: bármilyen fordításban – hűen visszaadva a sablont és a giccset – éppúgy katonaversek lehetnének, mint magyarul. Megdöbbenünk: valaki, aki a legszentebb és legcsodálatosabb testvéri együttélés: a katonaélet pillanatait élte át, hogy lehet ennyire európai és ízléstelen? Mi jogon emeli önmaga cégérévé a katonaéletet? Ugyanezt százan, ezren mások is megtehetnék. Hol van a magyar lélek sugárzása ezekből a versekből? Hol van a gáttalan akarat, amely bilincseket roppant szét? Hol van az ezeréves ököl, hol a nagyszerű marsok moraja, hol vannak az előrefeszülő mellek és lábak, hol van az idegfeszítő várakozás »csakazértise« és a felszabadulás mámora? Hol a belső átélés melege? Hol a nyelv, a kifejezés, amely megtalálja a kapcsolatot a magyar milliókkal?… az idegen szellemiségnek távoznia kell. Költő csak az legyen az új idők új Magyarországában, aki idegben, szellemben és vérben rokon a megtisztulásra váró magyarsággal.”

Utólag, ma olvasva, nem kevésbé megmosolyogtató a Magyar Katonaújság 1940. november 23-i Katonaversek című írása, a Nemzetvédelmi jegyzetek. De mindkét cikk igen komoly veszély forrása is lehetett, nem egy ilyen t. gy.-féle cikk jelentett nyílt feljelentést ekkoriban, végzetes következményekkel. A Magyar Katonaújság említett cikkéből is idézünk néhány részletet: „Tudjuk, elismerjük: alapjában véve jót akart, amikor a maga sajátos módján kifejezést adott azoknak az – aránylag szűk körű – élményeknek, melyekben katonai szolgálata idején része volt –, mégis bajtársi érzéssel, de nyomatékosan óvjuk a jövőre nézve, hogy jó szándéka és akarata ellenére valamiképp eszköze ne legyen annak a már ismert pacifista-defetista szellemnek, amely a harc ellen harcoló, petyhüdt dekadenciát terjesztve, álhumanizmust hirdet… A másik vers dicséri a káromkodó Kovács szakaszvezetőt, holott káromkodó tisztes vagy altiszt nálunk nincs és nem is lehet… Az Álom a lőszerraktárban című, melyben a költő lőszerládákon fekve, azon álmodozik, hogy mégiscsak jó lenne 120 évig élni és ha ezt a (drága magyar pénzen beszerzett) lőszert »szétrágnák az egerek«…

A következő héten (november 30.) Szabó Lőrincnek magyarázkodó cikket kellett írnia, amelyhez megint még egy egyet nem értő záradékot is írtak a Katonaújság-ban.

És az írás házi kéziratpéldányán pedig ez a megjegyzés: „A Katonaújság-ban megjelent cikk, a szerkesztői húzások és beírások nélkül!”

Végül is 1940 őszén (november 8. és 18. között) a katonaversek kilenc darabja jelenhetett csak meg. Két vers kimaradt a támadás hatására. A november 16-i Esti Magyarország a következő számra a Gyerekek című groteszket jelzi, helyette már csak a Búcsú című jelenik meg, A Löszke búcsúzik címen. De kimarad már teljesen a Vidéki állomáson (eredeti címén: A petneházi állomáson) is, ez a „hazafias” (= háborús rend) szellemében már igazán nem magyarázható versecske:

Akkora gyerek, mint az én fiam,
mezítláb van, fején katonasapka,
a raktárnál egy teherkocsiból
szenet lapátol öreg kosarakba.
 
Akkora gyerek, mint az én fiam,
csak annak a fején Bocskay-sapka,
Csak az fehér gimnáziumba jár
s vehetett neki új cipőt az apja.
 
Akkora gyerek, mint az én fiam.
Porzik a szén a kormos kosarakba.
Hazagondolok. A mozdony tolat,
s én csak nézek a rongyos kis magyarra.
 
Ki ez a gyerek? Szép, lelkes, okos!
Illenék fiamhoz a pesti padba.
Vajon hol szolgál, mint én, és milyen
gyerekre bámul s mit gondol az apja?

A vers magyarázható aszerint, a költőben mindig meglevő szociális igazságérzet szerint, amely végigkíséri költészetét korábbi lázadó versei után is. Az 1940 őszi galyai üdülésén írja ezeket a verseket, és a Vidéki állomáson megfigyelt jelenet párversét, az előbb ironikus címmel – Lányok a Grand Hotelben – közölt (Budapesti Szemle, 1941. május) a „szerencse nélkül”-i „paraszt szobalányok”-ról írott Falusi lányok-at. Azt a verset, ahol a jelenben még meglevő szépségre-egészségre az idősebb testvér, a „valaha” szintén szép és egészséges lány szomorú-beteg jelenbeli sorsa rímel: „Jövőre elviszi a hektika.”

A rosszul sikerült verses vállalkozás „eredménye”: majdnem veszélybe sodorta íróját. „Még nyolc hét múlva is »érdeklődtek rendőrségileg a lapnál az ügyben« emlegeti Napló-jában. Így, érthető, hogy a jó barát Illyés Gyula is dicséretére kel a verseknek ezekben a napokban (1940. december 19.) »tekintélyes« helyen, gróf Bethlen Margit Ünnep című lapjában. Természetesen a maga ironikus modorában éreztetve is az értők számára ezeknek a termékeknek viszonyát a költő igazi nagy alkotásaihoz: »Lőrinc nagyon szép fejlődési vonalat csinált végig: gondolati lírát, lelkiismeret-furdalást, bűnt, tisztaság utáni vágyat. Katonaverseiben minden külső költői fogást elvetett, ez adja meg újszerű szépségüket. Az első sorban még nem tudja, mit fog kihozni – élmény, minden cifraság nélkül. Különben életem egyik legnagyobb mulasztása, hogy nem láttam őt Budapest utcáin, hajnalban, revolverrel végigvonulni, előtte három tiszt és százötven tüzér. Így ment el. Amikor visszajött, mögötte volt tizenöt vers…«”

7

Katonaságain kívül külföldi, főleg német útjai jelentenek megszakítást szerkesztőségi hivatali munkamenetében. 1939. június 4-én a berlini Collegium Hungaricumban tart előadást Neue Ungarische Dichtung – Geist und Stil címen, 1941 márciusában a lipcsei nemzetközi vásárról tudósít, májusban a Nemzeti Színház együttesét kíséri németországi turnéra. 1942 őszén Weimar-ban vesz részt az Európai Író-Egyesülés konferenciáján. Útjairól írt is hazai lapokban, de ezeken kívül többször tartott felolvasást Németországban ezekben az években. 1941 tavaszán Jugoszláviában, 1942 márciusában pedig Bulgáriában vesz részt hivatalos delegációban.* Mind munkahelye, mind a kormány örül, hogy talált egy nagy költőt, több nyelven beszélő intelligens írót, aki hajlandó hivatalos „magyar kultúrpropagandára”: „Egyik németországi versfelolvasásomra azért mentem el, főképp, mert éppen egybeesett a katonaságommal, a hathetes tanfolyammal (»lőszerszakértő«), s így az utóbbit ki tudtam kerülni. A külügyek persze talán már fél évvel előre megállapodtak a dátumban, s véletlen volt, hogy ugyanakkor behívtak. Minisztertanácson Kállay döntött úgy, hogy »Sz. L. menjen felolvasni, katona van elég!« Ugyanebben az időben látott először egyenruhában Zilahi-Sebess Jenő, s elborzadt; s még inkább, mikor megtudta, hogy hányadikszor már! »Képtelenség! lehetetlenség! Micsoda őrület…!« Fél évre fel is mentetett a külügy révén, most jut eszembe; de ennek nemigen vettem hasznát. Mindegy, ő volt az első és egyetlen magyar politikai faktor, aki katonai vonalon megértett és segíteni akart.” Így indokolja Szabó Lőrinc utóbb, 1945-ös Napló-jában ezeket az utakat.

Az úti beszámolókban és utazásairól emlékező interjúkban a korábbi rácsodálkozó üdvözlést egyfajta strucc-politikus békekép váltja fel. Mintha semmi rendkívüli sem történne körülötte, mintha az Ungarisches Institut meghívóján alul a megjegyzés („Anzug: Uniform oder Smoking) csak „érdekes”-ség lenne. Mintha csak múzeumot ment volna látogatni, és közben múltat idézni, mint ahogy a Színházi Magazin-ban (1939. június 25. 74. l.) utóbb beszámol:

„Megint Berlinről esik szó. Múzeumélményeket egyeztetünk össze, a »Pergamon«-múzeumból, a »Vorderasiatisches«-ből. Ennek kapcsán most ezt mondja:

Életem talán legtermékenyebb élménye volt tíz év előtti egyiptomi utazásom. Ezt csak most érzem igazán, amikor a berlini múzeumokban – váratlanul – azonos hangulatot éreztem. Le is fényképeztek valamelyik oázisban egy kicsike szfinx társaságában.” (Magyar Bálint: Beszélgetés Szabó Lőrinccel berlini előadásáról, irodalmi terveiről – és Egyiptomról.)

És mintha még 1924-ben lenne, amikor öninterjúját az itáliai út utáni vággyal zárta, most is felsóhajt: „Valami gazdag ember megörökíthetné a nevét azzal, ha hozzásegítene, hogy alapos keleti utazást tegyek.” Mintha csak vonatra kellene ülni, és végül is csak a pénz hiányozna hozzá 1939-ben. Mintha háború sem lenne, és mintha a riportjaiban szereplő egyenruhás és szmokingos urak egy része nem náci tisztségviselő lenne, az összegyűlt írók többsége pedig nem – utóbb felelősségre is vont – kollaboránsok közül kerülne ki.

És mintha csak a békés évek és körülmények kulturális cserevállalkozása lenne, részt vesz a negyvenes évek elején a Deutsch-Ungarische Gesellschaft kiadásában megjelenő német novellák fordításában. Ő szerkeszti a Kazinczy könyvtárat, amelyben mind múlt századi klasszikusok, Keller Tükör a cica, Storm Aquis Submersus és Droste-Hülshoff A zsidóbükk című kis könyvecskéit fordítja, átjavítja Mikes Lajos régebbi Kleist fordítását a Kohlhaas Mihály-t, leánya pedig Fouqué Undine című elbeszélésének fordítását készíti.* Hiszen a társaság főtitkára is fiatal, Magyarországon végzett, és magyar témákban dolgozó irodalomtörténész volt, Ludwig Spohr, akinek korai halálával azután abbamaradt ez a kiadói vállalkozás.

Mindenesetre 1940 végére már szükségét érzi Szabó Lőrinc is, hogy különbséget tegyen korábbi németországi beszámolói jellegzetes hangneme, és későbbi „kultúrpropagandája” között. A már többször idézett, Ünnep-beli egymást bemutatásban Illyés Gyulával így polemizál 1940 decemberében:

„– Igen, van közöttünk ellentét. Te inkább a német életformához vonzódsz…

– Nem az életformához!

– A német kultúrához. Ebben a tekintetben homlokegyenest más nézeten vagyunk.”

Hangsúlybeli eltolódás csak, amelyet vitapartnere így sem akceptálhatott, de életútja felmérőinek mégiscsak figyelembe kell vennie. Az új attitűd: élni és tevékenykedni, mintha mi sem történt volna. „A faji gőgtől, a csizmától és minden brutalitástól és laposságtól én csak irtóztam, a politikai rész nem érdekelt, illetve csak kikerülhetetlen járulékként kellett tudomásul vennem, vagy erőként, égboltként, amely – ha jó, ha rossz – felettünk van és viharzik; ez alatt az égbolt alatt azonban nagyon sok minden zajlott, ami ellentétesnek mutatkozott az uralkodó irányzattal” – írja 1945-ös védőbeszédében.

1938 az erő illúziójának tetőzését jelentette számára, a negyvenes években egy újabb illúziónak, a kultúrmunka illúziójának lesz az áldozata: „A német-orosz háború kitörését aztán katasztrófának éreztem, hirdettem, megbocsáthatatlan lépésnek. Amihez nekem közöm volt, az a másik Németország volt, az, amely lassanként, emberekben már belül is feltárult előttem, borzalmasan összegyúrva a közös végzetben és mégis elkülönülve, a már kiterjedt második világháború, a kényszerlépések és a realitások logikátlan és iszonyú zűrzavarában. Európa azonban itt maradt számomra, a régi, amely nem süllyedt el, a szellem örök világa és a magyar kultúrérdek” – folytatja öntisztázó, önmagát is megfejteni akaró vallomását. A politikától magát mindig is elkülönítő ember tragikus paradoxona következik be azután emiatt: részvétel olyan tevékenységben, amely a szellem jelenlétét csak fedőnévként használja, a kultúra címkéjével éppen annak leigázását igyekezne megvalósítani. Szabó Lőrincet ismét megtéveszthették a látszatok. Így következhetett el ezeknek az éveknek másik legvitatottabb szereplése: 1942. október elején Weimarban az úgynevezett Európai Író-Egyesülés kongresszusán való részvétele. Hazajövet A szellem a vulkanikus idők ellenére egész Európában él! címen nyilatkozik a Film, Színház, Irodalom-ban „tizenöt nemzet költőinek weimari találkozójáról”, majd inkább útirajz jellegű, az eseményekkel szintén rokonszenvező hangú beszámolót ír a Magyar Csillag-ba. Sőt, élőszóban is védelmébe veszi az ottan látottakat, mint kultúrértékek védelmét, mint az Osvát Kálmánnal volt vitájáról Fodor József emlékezik Felkavart világ című könyvében. De míg Szabó Lőrinc politikailag naiv és tájékozatlan nyilatkozatai egyfajta békés, európai szellemiségű találkozót sejtettek, Thomas Mann ugyanekkor a londoni rádiónak írt jegyzetében éppen az európai szellemiség határozott ítéletét fogalmazza. A Szabó Lőrincet megragadó látszatnak ez volt a valóságos tartalma:

„A görög monda szól egy királyról, Midasról, aki mindent arannyá változtatott, amit megérintett. Hogy olyan érintés is létezik, mely mindent, a legnemesebbet is, egy szempillantás alatt sárrá változtat, ezt éljük meg most: ez a nemzeti szocializmus, melynek megadatott ez az undorító képesség. A kor összes gondolatát, mely a szellem és a jövő akarásából született, a társadalmi élet tökéletesítésének vágyából, minden jót és jó szándékút magához ragad, ellop, elferdít, fonákjára fordít, megront és bepiszkol, visszataszítóvá torzít, hogy az undor és a pokol bűzét árassza – minden, amit megragad – és mindent megragad –, kezeiben sárrá válik és szennyé. Én jókor megmondtam és újra mondom: a kontár megrontás eleme a legerősebb és legjellemzőbb ebben a borzalmas jelenségben. Megrontott minden eszmét, melyek mellett a legjobbak tettek hitet az egész világon, és olyat csinált belőlük, amiről egyetlen tisztességes ember sem akar tudni többé…

Európa! A nemzeti szocializmus valóban azon van, hogy az »Európa« eszmétől is elvegye a kedvünket: igen, romlásba döntötte, mint ahogy egyetlen más eszmét sem. »Európa egy akar lenni« – mondta egykor Nietzsche. »Mi, jó európaiak« – tőle származott e szó, ugyanúgy, mint az »európai kisállamosdi«, melynek véget kellene vetni. »Európa« fogalma kedves volt nekünk és drága, gondolkodásunknak és akaratunknak természetes. Ellentéte volt a provinciális szűkösségnek, a bornírt egoizmusnak, a nacionalista nyerseségnek és műveletlenségnek; szabadságot, tágasságot, szellemet és jóságot akart. »Európa«, ez színvonal volt, kulturális mérték: egy könyv, egy műalkotás akkor volt jó, ha elért az európaiig: csak akkor voltunk jó, magasabb rendű németek, ha európaiak voltunk. A nemzeti szocializmus pártját fogta az ügynek. Ő is azt mondja: »Európa« – de éppúgy, ahogy »forradalmat« vagy »békét« vagy »hazát« mond. Nem Németországnak kell európaivá lennie, hanem Európának németté. A népek elkeseredett ellenállása közepette, vérben gázolva, jajveszékelés és átok hangjától körülvéve, érzéketlenül egy olyan gyűlölet iránt, amelyet még a föld egy népének sem kellett elviselnie soha, azon munkálkodik, hogy Európából a monopolista Németország egy jelentéktelen, megférfiatlanított, csökkent szellemiségű, kizsákmányolt rabszolgafajoktól csak ritkán benépesített tartozékát hozza létre, egy német »védnökséget«, a szó legbecstelenebb értelmében… És mindaz, amit Európáról, mint egészről képzel, ahogyan erről gondolkodik, ahogyan tiszteli és szereti, kiderül abból a válaszból, amit egy német vezérkari tiszt a mexikói katonai attasénak arra a kérdésére adott: mit tennének a németek, hogy megoldják a lázadás és az éhség problémáját Európában. »Egész Európa éhen halhat«, mondta a német, »csak a mi Wehrmachtunk kielégítően el legyen látva. El vagyunk szánva, hogy inkább kiirtjuk az egész civillakosságot, mintsem kapituláljunk.« Férfiszó, egy jó német európai szava. Talán épp akkor hangzott el, amikor Weimarban a Goebbels által egybehívott »Európai írókongresszus« ülésezett, a szegény Hans Carossa elnökletével és Észak, Dél és Kelet, Nyugat mindenféle író-Quislingjének és irodalmi együttműködő szolgájának részvételével. Halálos tréfa, mint ez az írókongresszus, Hitler Európája minden ízében – egy nagy és régóta megvalósulásra érett eszme alávaló kiforgatása és bemocskolása. Meg is fog valósulni, de ha Isten is úgy akarja, nem a nácizmus gyalázatos stílusában. Általános szellemi újjáépítő munkának kell elkezdődnie, ha Hitler verve lesz – már most el kell kezdődnie ahhoz, hogy leverjék. A gorilla Midas kontárkodása után újjá kell teremteni a szocializmus, a forradalom, a béke és a hazaszeretet eszméjét. Helyre kell állítani mindenekelőtt és mindezzel együtt az »Európa«-eszmét, mely a legjobbak szívében a szabadság, a népek megbecsülése, a rokonszenv és az emberi együttműködés eszméje volt, és ismét ezzé kell válnia”*.

Szabó Lőrinc jelenléte mégis, még itt is kétarcú. Illúziója a részvételre készti, személyes-individuális alkata ellenben itt is bizonyos ellentmondásra kényszeríti. Elfogadja az előtte bemutatott kereteket (amelyek „nem voltak mellékesek akkor sem, német győzelem esetén pedig nyilván irányadók lettek volna a nemzetközi irodalmi életben, sőt az egyes nemzetek – életében is” – írja utóbb), tevékenykedésével az ülés munkáját szolgálja, ugyanakkor egyfajta különállást, a személyiség védelmének szerepét is magára vállalja, „Életemnek – hogy úgy mondjam – ez volt a legnehezebb csatája” – írja utóbb, majd hozzáteszi: „Milyen jó, gondoltam, hivatásos diplomata nem lehetett volna ennyire független.” Szinte érthetetlen naivitással szövődik egybe itt a politikai reprezentáció tényleges elvállalása és a mindenkori kiválásra törekvés személyes-alkati meghatározottsága.

1945-ös védőbeszédében weimari utazásának történetét így foglalja össze: „Most már, az összeomlás után, azt hiszem, beszélhetek. Ullein-Reviczky külügyi sajtófőnök (aki, mint tudják, később elsőnek állt át Stockholmban, a túloldalra) kéretett magához: Magyarországnak nemzetközi megállapodásai értelmében jelen kell lennie az Europäischer Schriftstellervereinigung második évi ülésezésén, nem akar meg nem felelő vagy éppen nyilas »írót« küldeni, utazzam ki én, nézzem meg, mi készül ott, s referáljak. Azt feleltem, nagyon érdekel, hogy az »akkori« Európa tizenhét népének íróiból és szelleméből kit-mit lehet majd látni, s hogy mi van a látszat mögött, hiszen semmiféle más út nemzetközi érintkezésre nincsen de – mondtam – csak mint magánember, csak mint Szabó Lőrinc mehetek, mert – folytattam – nemcsak hogy a németek esetleges kívánalmait nem ismerem, de még a magyar kormány irodalmi felfogását és értékítéleteit se képviselhetem feltétlenül: én nem képviselhetek mást, mint saját magamat. A válasz: »Rendben van«.”

Ez utóbbi önigazolás szándékával írott maga mentségét joggal kezelhette kritikával Rába György.* De mindjárt az utazás után 1942. november 14-i dátummal félhivatalos feljegyzést is készített Szabó Lőrinc ezekről a napokról Ullein-Reviczky utódának, Zilahi-Sebess Jenőnek, a külügyminisztérium kulturális osztálya vezetőjének. A kongresszus légkörében a hivatalos német szellemtől való eltérést hangsúlyozza Szabó Lőrinc: „Közvetlen hang uralkodott, úgyszólván barátias eszmecsere, ami lassanként lehetővé tette kényesebb, de kikerülhetetlen kérdések felvetését is. Ezeket Rothe diplomatikus nyugalommal és előzékenyen igyekezett áthidalni, a miniszteriális urak ilyenkor sem szóltak a vitába. Úgy látszik, Rothénak bizonyos mérsékelt szabadsága van olyan helyzetek áthidalására, amelyeket a birodalom – ez az érzésem – a maga emberei közt nem föltétlenül látna szívesen kialakulni.”

Ebből, a korabeli feljegyzésből ismerjük Szabó Lőrinc felszólalásának vázlatát is:

„Énmagam – hangsúlyozva, hogy most mint magánember beszélek – ismertettem általánosságban a magyar helyzetet, a legjobb írók ragaszkodását az egyéni nézetekhez esztétikai és egyéb tekintetekben, megemlítettem egy egész irodalmunkat összefogó írói egyesület hiányát, s azt, hogy emiatt mindenkivel egyénenként lesz majd célszerű beszélnem a meghívásokról; kifejtettem, hogy legelsősorban a tehetséget és a teljesítményt gondolom irányadónak; szóvá tettem, hogy egy meg nem nevezett országból (ez Bulgária volt) nem hívták meg a legjobb költőt, mert évekkel ezelőtt valami jelentéktelen tiltakozást írt alá, s megkérdeztem, hogy ilyen esetekben mi a vezetőség felfogása, rögtön hozzáfűzve a magamét, amely szerint politikával mi lehetőleg ne törődjünk; bizonyos homályos, illetve túl általános értelmű alapszabály pontok pontosabb értelmezését kértem, végül pedig a zsidótörvény idevágó pontjainak félreérthetetlen tisztázását, még hangulati vonatkozásokban is. Több országban zavar volt ugyanis afelől, hogy nem ér-e esetleg akaratlan megbántás egyes írókat, ha elfogadják a tagságot, és később kiderül, hogy – mondjuk – zsidó feleségük van. Az utóbbi kérdést további »Einzelbesprechungok« során a főtitkárral és a miniszteriális urakkal teljesen tisztáztuk: zsidó feleség nem akadály. Az előbbi pontok pedig igen fontos és napokon át megújult vitákat eredményeztek, a kvalitás vitáját és a politikáét. Végeredményben aztán a főtitkár a teljes ülésen hangsúlyozottan leszögezte, hogy igenis a kvalitás legyen irányadó.”

Barátságot kötött a szervezet főtitkárával, az említett Karl Rothéval, akiről a szervezet akkor betegségére hivatkozva távol levő elnöke, Carossa emlékiratában is azt írja: álfasiszta volt. Szabó Lőrinc 1945-ös védőbeszédének jellemzése szerint: „Dr. Rothét ezek után lassanként közelebbről és mélyen megismerhettem, őt és világát, a német-francia és német-svájci határvidék délies és finom szellemét;… két napra magánvendége voltam a Bodeni-tónál, ahol lakott… Rothe Norvégiától Spanyolországig, Hollandiától Szófiáig igen sokat utazott. Igen sokat segített! »Ez az egyesülés eszköz a kezemben, hogy jót tehessek a szerencsétlen emberekkel!« Emigráns franciák lefogott hozzátartozóit szabadította ki pl. … Már kezdetben megegyeztünk, titokban: ha én úgy látom jónak, hogy Magyarország ne lépjen be a weimari egyesületbe, ő sokáig, nagyon sokáig, talán mindvégig nem fogja észrevenni a csöndes szabotázst. … Magyarországon viszont még a nemzeti tagozat sem alakult meg. Az egész ügy elaludt.”

1956-os rádióinterjújában ezt mondja Szabó Lőrinc: „Désinvolture: a 40-es évek elején külföldi íróbarátommal a nyilvánosság előtt fedőnévnek ezt a francia szót kezdtük használni. Vagyis: fesztelenség, szabadság!”* És ez a szó a Karl Rothéval folytatott levelezésében fordul elő. Maga Rothe 1944 tavaszán váratlanul meg is jelenik Budapesten (miután előzőleg többször lemondta útját), nyilvános szereplést nem vállal, Szabó Lőrincéknél találkozik néhány íróval (Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter), majd Keresztury Dezsővel, Márai Sándorral és Cs. Szabó Lászlóval, valamint Balogh Józseffel, a Nouvelle Revue de la Hongrie szerkesztőjével, és esténként az Orsó utcában keresi fel angol barátait. Mindezek után 1948. szeptember 22-i levelében egy közös ismerősnek írva ezt üzeni Szabó Lőrincnek: „Rólam és családomról tudnia kell (ti. Szabónak) a következőket: a kapitulációig épen húztuk ki, jómagam, ami őt nem fogja meglepni, nagyon közel állottam a július 20-i összeesküvőkhöz, és csak csodával határos módon menekültem meg, míg legközelebbi barátaimnak rettenetes halál jutott osztályrészül … Így meg fogja érteni ma, miért és kiért utaztam akkor…”

Illúziók áldozata lett volna e kapcsolat révén Szabó Lőrinc, vagy valóban sikeres mentőakció részese is volt, ezt a hazai kutatást tágítva lehet majd felderíteni. Az kétségtelen, hogy a korábbi csodálat, a későbbi együttműködő „kultúrpropaganda” után újabb színezete is megjelenik ezzel Szabó Lőrinc német kapcsolatainak.

8

A weimari találkozó után pár héttel azután a háromnapos lillafüredi írótalálkozón, november 22-én hangoztatja újra, felkért korreferensként is a désinvolture elvét.* „A művészet lényege titok és csoda. Nem rajta fordul meg, hogy egy nemzetnek, egy nagy közösségnek milyen a fizikai ereje, ahogy még az sem a művész akaratán fordul meg, hogy milyen rangú a saját művészete, a maga értéke. A legjobb művészek olyan specialisták, akik nem kormányozzák magukat, hanem sugallatok dolgoznak bennük. E nélkül az egyedül erőt adó belső sugallat nélkül a legjobb szándék és a leglobogóbb hit sem tud műveket létrehozni, amelyek különbek volnának, mint azok, amelyeket a normális emberi logika és mondatszerkesztő képesség, mondjuk így: amelyeket a becsületes zsurnalizmus teremt. Az igazi költői tehetség – tetszik, nem tetszik az írónak – nebáncsvirág. A költészet a legegyénibb, a legszemélyesebb munka… A magasrendű regény, a kitűnő vers, az igazi dráma egyéni mű, és szinte érthetetlen ünnep, dísz, ragyogás, alkotójának és nemzetének az életében. Nem kell, nem szabad hozzányúlni, A tehetség, ha másra kényszerítenék – ahogy nem kényszerítik! –, elvész, a démon elröpül, az író hivatalnok lesz, vagy annyi se, csak testimunkás. Misztikus szülő- és teremtőereje megsemmisül. Védekezése az, hogy belehal a megérintésbe. Nem kell tehát vaskézzel, pozitíve hozzányúlni – s talán sehogy sem.”

De a konferenciát Kállay miniszterelnök és vitéz Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök az irodalom és a nemzetnevelés kapcsolatának témájában hívta össze – valójában az írók támogatását akarta megszerezni a háború idejére. A hozzászólás folytatása ehhez a témához kapcsolódik: „Én igenis az öncélú és egyéni művészet híve vagyok, abban az értelemben, hogy minden művész igyekezzék szakmailag oly tökéletessé kidolgozni művét, ahogy azt az alkotás és a műfaj belső törvényei – és csak azok – előírják. A művészetben megalkuvás nincs. Ez azonban nem jelent emberietlenséget, menekülést a való élettől. Igenis emberi dolgokat, nagyon is emberi valóságokat kell írni: önmagunkat, önmagunkért és l'art pour l'art … a tökéletesség szándékával – és gyakorlatilag mi más a l'art pour l'art? – még a tendencia is összefér. Elsőrendű műveket is írtak már, nagy műveket, l'art pour l'art remekeknek beillőket, amelyek nagyon is hatni akartak a földön.” És itt azután George „utólag kiderült nagysága”, Türtaiosz és Petőfi egymás mellé kerül, hogy a konklúzióhoz eljuthasson: „Az ilyen mű akkor sem vezércikk, akkor sem propagandatermék, ha kardot ránt benne a lélek, és ölni küld. … A művészetben a kitűnő az, ami a vallásban a szent. A legszükségesebb egyéni hit sem árt a műnek, a tehetségnek; nem tudom elképzelni, hogy elvileg miért ne lehetne jó jobboldali politikai verset se írni, ha baloldalit lehet. Vagy egyiket se, vagy mind a kettőt.”

Természetesen, ő a maga részéről köszöni szépen a bizalmat, de az ő költői egyénisége más természetű: „Nagy dolog a hősiesség, a bajtársiasság; tapasztaltam magam is. Úgy gondolom tehát, hogy elvileg a legtisztább esztétikai ideálokkal és a legbékésebb szándékkal sem áll ellentétben a háborús költészet létezése. Csak arra termett egyéniség, hit és ihlet kell hozzá; ez a kettő azonban, mint mondtam, sajnos nem a tudatos embertől, nem az akarattól függ.”

Ennyi az, amit a „magam nevében” mondott, a továbbiakban – általában, írótársai nevében is szeretne beszélni. Ezután mondja el a modern Shakespeare lehetetlenségéről már idézett passzust, amelyet végül is így zár: „Nos, kérjük a megfelelő palettát, mert Dante poklát nem lehet a mennyország színeivel megfesteni.”

És ezt követően írja meg Szabó Lőrinc a Magyarország 1942-es karácsonyi számában a Kegyetlen út című, a háborús rend világára olyannyira jellemző infernális helyzetet leíró „téli” versét.

9

Ennek a désinvolture-nek a hátterében az alkotás áll, az a szándék, hogy igazi értékeivel váljon „láthatóvá eszmei, művi értelemben”. Erről vall 1944 elejei (5. szám) Film, Színház, Irodalom-beli interjújában.

„Mikor a háború kitört, megijedtem. Isten tudja, mi lesz. Meglepetésszerűen idegen elfoglaltságaim adódtak. Időm mindig nagyon kevés volt az irodalomra, ezek az új kötelezettségek teljesen megbénítottak. Mondom, megijedtem. Tudtam, én tudtam legjobban, hogy a munkásságomban mi jó és mi csak félig kész, s egyszerre félretoltam mindent, ami nem szorosan az én művem volt. Hogy kell ezt érteni? Úgy, hogy például abbahagytam a nagy fordításokat. A három Shakespeare-darab után egyszerűen nem volt lelkierőm befejezni a negyediket, a Troilus és Cressidá-t, bizony becsaptam vele a Nemzetit. Ekkor tehát arra fordítottam minden erőmet, hogy átsimítsam azokat a munkáimat, amelyek igen nagy tömegben készen voltak vagy majdnem készen voltak, s amelyeket véglegesen sajtó alá kellett rendezni. Először a műfordításaimhoz nyúltam, a lírai darabokhoz. Húszévi hanyagság után összeállítottam az »Örök barátaink«-at. Ami húsz vagy ötven helyen volt szétszórva, egyszerre egybeállt, látható, kézzelfogható, használható mű lett, s meghozta a várt eredményt.

– És a saját versei?

– Azok sokáig azért nem jelentek meg összefoglaló kötetben, mert a fiatalkori darabok némi javításra szorultak. Folyton újat és újat írtam. Ez persze nagyon fontos volt, a legfontosabb dolog az egész életemben, de végül mégiscsak megakadályozott egyebet. Azt, hogy nekilássak végre a múlt végleges rendezésének, az 1926 előtti versek átsimításának. Talán az első voltam kortársaim közül, akinek az »összegyűjtött verseit« ki akarták adni egy kötetben, és én lettem a legutolsó. Évek teltek, könyvnapok, könyvnapok után, és nekem sohasem volt, sohasem lehetett »könyvnapom.« A külföldi antológiám rendezése után nekiláttam a saját költeményeim tető alá hozásának. Fél kézzel addig is dolgoztam rajtuk; mindig dolgoztam rajtuk; azonban kellett egy teljes esztendő, vagy talán másfél is, hogy elkészüljek velük. Ezalatt minden más munka szünetelt, vagy majdnem szünetelt. 1943 azután meghozta az én könyvnapomat is, a kötetnek már a második kiadása van piacon, az Örök barátaink-nak pedig a harmadik kiadása készül.

– A novemberi új nagy Baudelaire, melyet sajtó alá rendezett, szintén elfogyott…

Igen, az is húsz évig készült, illetve várt, véka alatt volt. És most már itt van a második kiadás korrektúrája, tessék.

És kiteregeti nagy aktatáskájából az íveket, az új lenyomatokat. S egy másik könyvet is mutat, az új Omár Khájjámot

– Min dolgozik most?

Mindig ugyanazon. Verseken, műfordításokon. Még mindig sok az adósságom a múlttal szemben. Szeretném karácsonyra elkészíteni a Shakespeare-szonettek végleges kiadását, azután a tanulmányaim egy részét is szeretném tavaszra sajtó alá rendezni.”

Elementáris erővel tör fel belőle a vágy az összegezésre. Nemcsak első négy kötetét dolgozza át, de a korábban kihagyott versei zömét is – átdolgozva – beemeli az 1938 után írott versei kötetjellegű ciklusába, a Régen és Most-ba. Első alkotói válságát (1927–29) a lázadás reménytelensége és a költői kiteljesedés-igény beteljesítetlensége okozta. Ebből az a beérkezettség emelte ki, amely a Te meg a világ verseiben már korábbi témái fölé emeli, feloldja a lázadásból számára következő költői kisebbrendűségi érzése alól. Második válságát (1940–44) éppen az ekkori beérkezettsége okozza. Az elemző alkatú költő egy bomló világ részeként nem tudja elkészíteni ennek a bomlásnak az elemzését. Az alkotó ismét bizonytalanná válik, de szerepe ennek a bizonytalanságnak a beismerését sem engedi. Így nő meg az 1927–28-as kiadatlan versek értéke a számára: ezek alkotói átélése útján közelíti meg a jelenben vizsgálandó problémákat.

Az életmű átdolgozása, újraátélése azután megindítja az emlékezést. Hol prózai naplójegyzeteket ír versei mellé (Egy eltűnt városban; Új Idők, 1943. április 10; Húsz év Budapesten; Új Idők, 1940. július 14., „Gyermek plusz felnőtt per kettő…”, az 1942. május 13-án elhangzott Családi kör című rádióműsor bevezetője, megjelent: Köznevelés, XXII. évf. 10. sz.), hol már a későbbi Tücsökzene epizódjait mondja el – egyelőre prózában (Amikor debreceni diák voltam; Új Idők, 1942. július 4.). Máskor korábbi emberi-írói kapcsolatai elemzésében merül el. Még a harmincas évekbeli Kosztolányi- és Juhász Gyula-tanulmányok mellé társulnak a szinte mindegyik évfordulóján írásban felidézett Tóth Árpádról szólók, azután a Búcsú Móricz Zsigmondtól, a Babits műhelyében, mindkettő a Magyar Csillag-ban, Babits, a költő a Babits-Emlékkönyv-ben, valamint a gyorsírásos jegyzetei alapján feleségének gépbe diktált, Babits elmondása alapján lejegyzett életrajzi emlékezések. Ismét átéli korábbi költői élményeit: átdolgozza első köteteit, állandóan a Shakespeare-szonettek kijavítására készül, és sajtó alá rendezi A romlás virágai-t, megtoldva nagy Baudelaire-életrajzával (Révai kiadás, 1943). A bénító, borzalmas évek, a nyomasztó történelmi események hatására is bekövetkező, alkotói személyiségében is érezhető válság állapotában így már ekkor olyan személyiségvizsgálat nyersanyagát gyűjti össze, amely az alkotást megbénító élethelyzetének megváltozásával új költői periódust eredményezett.

Az Összes versei összeállítását 1943 elején befejezte, bár ezzel tulajdonképpen csak elindította szintézis sorozatát, amely végül is majd csak a Tücsökzené-ben és A huszonhatodik év-ben érik be. Nagyobb lélegzetű új vállalkozásba már ekkor nem kezdhetett, újabb költői korszak megépítésére nem vállalkozhatott. A Régen és Most tanulságaiból mégis egy újabb kis ciklus sarjadzott 1943 végétől (Utókor; Esti Magyarország, 1943 karácsonyi számában a sornyitó, folytatása az Új Idők 1944-es évfolyamában), amelyik az 1945–48 között írott, elkezdett vagy befejezett kisebb verseivel együtt külön epizódot jelent az Összes versei és a Tücsökzene között.

Az alkotás lázában, a személyes összegezés mámorában, a désinvolture gesztusának megtalálásával egyfajta háború utáni hangulatba szédíthette magát. Mintha minden maradna a régiben, csak épp már túl lenne a személyes veszélyeken. 1943 karácsonyán, saját eredményei közé visszahúzódva imigyen idézi fel ennek a pszeudo-Utókornak az élményét, az Esti Magyarország-ban „De rég meghalt, de nagyon!” – ez az emlékező gesztus az egész jelent a múltba transzponálja:

 Szétrobbant a világ
s még mindig röpködnek darabjai,
hegyek, morzsák.

A nagy temetés-kép ugyanakkor a romokon maradó, felcsillanó életfolt értékelésébe vezet:

 Pompa temette a
hatalmas embert, hangya és veréb
a bogarat, senki a nénikét:
egyforma messze került kicsi, nagy,
és a hatalmas glóriát bizony
túlragyogja egy őzike.

A jelennek ez a múlttá változtatott pszichológiai állapota a Kegyetlen út-ra emlékeztet: „Borzadály vert át, jég s villám.” Ebből a helyzetből lép át fokozatosan – megküzdve érte – a látomásba:

 … Élünk,
suttogtam az esti tömegben, és
megint kigyúlt a régi kép, ez a
lány az ajtóban… Az emlékek is
öldösik egymást… jött és szemei
már nem tiltottak, és karonfogott
s hozzám hajolt. Az ember bűneit
éreztem ajkán: a felhők fölött
mentünk… Mint végső magyarázatot
suttogtam: élünk… A világ fölött
az őszi utcán. –

És azután visszaejti az egész verset – mintegy hitelesítésül – a már a múltba kívánt jelenbe:

 – Óh, rablók, kutyák!
Boldog voltam és szégyeltem magam.

A költő sajátos alkotási módja ez. Mindig csak abbahagy, lezár egy-egy periódust. Otthagyja, és újat kezd. Csakhogy a mostani, az Összes versei-ben elkészített költői összegezés egy történelmi korszakváltással is egybeesett. És erről a költőnek nincs mondanivalója. Hiszen ő sohasem a történelmet vizsgálta, hanem az egyes embert, akit mindig is ki szeretett volna emelni ebből a napi valóságból, mint az Utókor című versében reménytelenül bár, de le is írja ezt a költői kísérletét.

Ennek a békés túlélésnek illúzióját pedig mintha még a külső események is erősítenék 1944 legelején. Személyesen is részese lesz ennek a békeillúziónak, az 1944 januárjában sorozatban elnyert irodalmi díjak révén. „A legutóbbi hónapokban több elismerésben volt részem, mint egész életemben. Úgy látszik, hogy »poésie pure« felfogásomat ma, jobb és bal, legalábbis ami ebből az én személyemet illeti, értené és méltányolná. Hat héten belül három költői díjat is kaptam, a legkülönbözőbb oldalakról, egy-, három- és nyolcezer pengőt. Anélkül hogy a kisujjamat is megmozdítottam volna” – olvassuk Rothénak küldött levele fogalmazványában. Megkapja a debreceniek Csokonai-díját, a jobboldali Irodalompártoló Társaság háromezer pengős díját Bibó Lajos, Erdélyi, Kodolányi, Sinka, Szabó Pál és Tamási Áron társaságában (a tízezer pengős nagydíjat Szabó Dezső kapta), valamint a nyolcezer pengős Baumgarten-nagydíjat. A Magyar Csillag-ban két maradandó értékű portré köszönti, a Szegi Pálé és a Szentkuthy Miklósé. Versfordításait pedig Szerb Antal méltatja.

A Film, Színház, Irodalom munkatársának köszöntésére ő maga pedig ezzel a békeképzettel felel: „Békét, nyugalmat, szabadságot s hasonló kellemes szavakat szeretnék a magyar nyelv teljes szótárából.”

A költői önfelmutatás az, ami vezeti. Ha hívják, ha kérik, mindenütt megjelenik, de ragaszkodik saját jellegzetességéhez. Akkor is, ha – mint láttuk – a hivatalos körök mást vártak volna. Ebben az önfelmutató, békét fantáziáló pillanatban akár ünneprontásra is vállalkozik. 1944. február 9. keltezésű levelében így számol be feleségének a Kisfaludy Társaság-beli felolvasásáról: „»Mintha egy ősállat került volna be gyermeteg szépelgők közé!« »Fantasztikus voltál« – mondta utána Cs. Szabó… (Szigorúan bizalmas: Voinovich megsúgta: készülnöd kell a Corvin-koszorúra! többeket proponáltak, a kormányzó, úgy látszik, stb., s hogy ez még néhány hétig titok!… Lehet, hogy a vasárnapi szereplésemmel elrontottam a dolgot. De nem bánom, igazán nem! Vagy elfogadnak annak, ami vagyok, vagy nem kérek a megtiszteltetésből. Már megtehetem.)” „Az én emberi hangomra és témáimra” hivatkozik, ezekkel akar megmutatkozni, akár kötetben, akár hallgatóinak. Ha ünneplik, elfogadja, ha nem, most az sem bántja. Úgy érzi, mint költő a csúcson áll.

Szabó Lőrinc tudatában volt az általa összegezett eredmények értékének, és így jogosnak tartotta az ünneplést. Az általa tető alá hozott gyűjtemények valóban kimagasló helyet foglalnak el a líratörténetben, minden érte kapott megbecsülés helyénvaló is volt. Csakhogy Szabó Lőrinc – politikus elme nem lévén – nem vette észre, hogy egy pusztulása felé haladó rendszer nyújtotta felé a babérok egy részét, nem az eljövendő béke zálogaként, hanem az összeomlás előtti pillanat tehetetlenségében. Egy olyan politikai konstellációban, amikor ő maradt az arra érdemesek közül egyedül posszibilis költő: a jobboldal meghálálhatta a „kultúrmunkát”, a liberális polgári oldal pedig benne tisztelte továbbra is azt a nagy költőt, akinek a jelen körülmények között ki is lehetett adni a nagydíjat. A tragikus az, hogy Szabó Lőrinc költő e nélkül a politikai helyzet nélkül is megérdemelte volna a legnagyobb elismerést, míg éppen az eseményeknek az összejátszása azután hosszú ideig elütötte a legkisebb elismeréstől is: háttérbe kellett szorulnia, védekezésre kellett kényszerülnie, mihelyt a számára az elismeréseket kiosztó politikai rendszer megváltozott.

10

Mert a béke nem úgy következett be, ahogy Szabó Lőrinc a maga individualista módján ez évek Utókor-át fantáziálta. Nem lehetett ma elaludni még a háborúban, és holnapra – mintha mi sem történt volna – felébredni a békére. Közben meg kellett szüntetni azt a társadalmi rendszert, amely ezt a háborús rendet produkálta. De ezt megelőzően még egy nehéz év következett, 1944. március 19-e után. És ebben az évben ismét kevésnek bizonyult a désinvolture magatartása. Amikor a magyar irodalom elhallgatott a német megszállás után, Szabó Lőrinc továbbra is a publikáló költők közé tartozott. Hivatalát ellátta a Magyarország szerkesztőségében, verseket és Jammes-fordításait közölte az Új Idők-ben, majd katonaként a Képes Tábori Újság-ban készített neves színésznőkkel riportot. Ő maga is adott interjút a Magyar Ünnep című képeslap október 6–13-i számába.

A költő tudatosan nem akart tudomást venni az eseményekről. Babits elemzését veszi elő, amelyet valaha ő jegyzett fel az Esti kérdés-ről, a személyiség jogairól értekezik, és – mintha a februári, lényegesen más körülmények között adott interjút folytatná – újabb terveit sorolja: „– Írtam néhány verset, aztán egy kis tanulmányt a Francis Jammes-antológia elé, erről a nagy, modern, francia idillikus poétáról. Most rendeztem sajtó alá Villon-köteteim egyesített kiadását. Az Örök barátaink harmadik kiadása a napokban jelent meg, s össze kellene állítanom a tanulmánykötetemet. Szeretném átdolgozással megteremteni első nagyobb fordítási munkámnak, Shakespeare szonettjeinek, mind a 154-nek, végleges magyar szövegét. Babitsról szeretnék könyvet írni, önéletrajzomon dolgozni. Lenne munka elég.” A mellékelten közölt képen pedig „Szabó Lőrinc, a költő, préselt virágot gyűjt”. Írásaira most még inkább a désinvolture magatartás a jellemző. Interjújának házi példányára utóbb rá is írja: „Lám, én ilyen elveket hirdettem abban a világban!!! Sz. L. 1945. V. 26.”

Az így tovább folytatott írói tevékenységét ugyanakkor a barátai érdekében végzett mentőakciói egészítik ki. 1945-ös védőbeszéde, valamint a hagyatékában megmaradt feljegyzése részletesen beszámol ezekről a lépéseiről. Íróbarátai közül, akin tudott, segített, illetőleg megpróbált segíteni. Horvát Henrik, a még a Centrál-asztaltól, a Babits-barátság idejéből ismert kitűnő fordító, különben Medgyaszay Vilma férje, így ír 1944. XI. 10. postai bélyegzésű levelében: „A múltkor nálatok, a ti kedves, meleg baráti körötökben olyan jól éreztük magunkat, hogy szinte meg is feledkeztünk nyomasztó bajainkról…” De nemcsak „légkört teremt”, már weimari útján is beszél az érdekében, majd pedig kijárja számára a fordítói engedély kiadását. A Zelk Zoltán érdekében még korábban Romhányi Gyulának, a Kultuszminisztérium Művészeti Ügyosztályára írt levele a volt Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium irattárában maradt meg. A Gelléri-ajánlás a Magyarország céges papírján a régi, Pandora-béli együttműködést idézi, majd egy kis jellemrajzot is rögtönöz írói alkatáról: „Elbeszélései többnyire a nagyvárosi modern proletármiljő reális élményeit dolgozták fel, sokszor valami álomszerűen poétikus irrealitásban, melyet elsőrangúvá emelt a különleges képzelet s a gyermekien mesélő stílusművészet színes, tündöklő, néha groteszk és humoros ereje. Novellái és később írt realista regényei kötetekben is megjelentek. Az íróra mindvégig azzal a magas várakozással nézett művészi világunk, amely már a fellépésekor fogadta.” Gelléri Andor Endréné emlékezete szerint* pedig „nem is egyszer, segített Gelléri kiszabadításában… határozottan emlékszem, hogy kórházban, barakktáborban volt nála, és – ha időlegesen is – segíteni akart, és tudott. Ugyanezt írhatom le magammal kapcsolatban is. Kláránál és nála jártam szökésem után először. Kisklára és felesége is otthon voltak. Elvitt, ha jól emlékszem, valahová a Szilágyi Erzsébet fasorba egy házaspárhoz, és azoknál 2-3 napig voltam, majd ugyanarra, egy másik lakásban másoknál voltam; … segített nekem a sorozások idején is, amikor az anyákat gyermekeiktől, a feleségeket a családból a téglagyári telepre, majd pedig a KISOSZ pályára vitték.”

Írótársaiért tett lépései mellett még egy személyes, verset is kiváltó esemény fűződik ezekhez a szomorú időkhöz. Az 1944-es utolsó karácsonyi Új Idők-ben publikált, Egy barátnőnk temetésén című vers* későbbi változatában néven is nevezett Lázár Júlia Szabó Lőrincnek fiatalkori ismerőse és rajongója. Hat évig volt rákos beteg. 1944-ben édesanyja a Wesselényi utcai ideiglenes kórházban feküdt, őt magát Szabó Lőrincék külön kórházba vitették, ápoltatták, halála értesítését a Magyarország-ban közöltették és eltemettették. Erről számol be Szabó Lőrincnek a Lázár Júlia édesanyjához írott december 11-i keltezésű levele. A levél jellegzetes Szabó Lőrinc-alkotás. A szenvedélyes levélíró még ilyen tragikus helyzetben is a legteljesebb részletezésig ragaszkodik a pontos beszámolóhoz, amelyben nemcsak egy temetés körülményeit, de a költő naplószerű jegyzeteit is olvashatjuk ezekről az utolsó háborús napokról:

„Kedves Lázár néni! Szombaton eltemettük szegény Júliát. Elmondok egyet-mást a leletekről, habár igyekszem ma bejutni a kórházba, és akkor személyesen referálok. A harmadosztályú temetés szerény, de nagyon rendes volt, a ravatalozó szobában a koporsó mellett és előtt tíz nagy gyertya égett a szokott magas tartókban, fent pedig jobbra és balra két kilenc-kilenc ágú falikar. A halottat még megnéztük, arca nyugodt volt, a kiválasztott ruhában feküdt, a harisnya is a lábán volt. Kisklára fagyöngyöt tett összekulcsolt kezeibe. A szertartás kissé késett a légók miatt, három óra előtt jött meg a pap s a kántor. A két Klára, Lóci, édesanyám, én, Mikesné és Evetovics főtisztelendő úr voltunk jelen. A latin és magyar imák után a koporsót leszögezték, kivitték a kocsira, induláskor szokás szerint megszólalt a lélekharang, és kikísértük Júliát a sírhoz. A Farkasréti temető nagyon szép hely, tágas, modern, tiszta, a környék hegyes, dombos, erdős. A legújabb parcellában áll a sír. Kint szintén imádkozott a pap, ott voltunk mindnyájan, a koporsó fölé fagyöngycsokrot dobtunk, a Kiskláráét, a kész sír fölé kerültek aztán a koszorúk, kettő, és öt további fagyöngycsokor. A szokott sírkereszten felirat: Lázár Júlia, élt 50 évet, meghalt 1944. dec. 7-én. A néniék koszorújának, amely babér volt, fagyöngy fekete szalagon, ez volt a felirata: Örök viszontlátásra, Édesanyádék, Lajosék. A mi krizantémvirágos fenyőkoszorúnk sötétlila szalagján ez állt: Isten veled Júlia! Lőrincék, Kiskláráék. A baráti pap a sírhoz is kijött, a hivatalos funkcionált. Az úgynevezett engesztelő szentmisét Evetovics tisztelendő tartja, illetve már meg is tartotta a maga kápolnájában, s mint ígérte, a misét többször meg fogja ismételni; tiszteletdíjat nem fogadott el. A temetés alatt Törökbálint felől vagy honnan állandóan dörögtek az ágyuk, jó idő volt és nagy sár. Lóci próbált fényképfelvételeket csinálni, a ravatalnál Júliáról, hármat pedig a sírról. Kétes, hogy sikerült-e valamelyik felvétel, ma mindenesetre előhívatom a filmeket, s beadom a néninek, bármily keveset mutassanak is a képek. A hely, ahol Júlia fekszik: 11/1 tábla, 196-os sírszám. Idő: dec. 9. A sírnyugtán a Júlia nevét elnézésből Jankának írták, ezt alkalmilag a temetőirodában ki kell majd javíttatni, de kétség nem lehet, az összes többi bejegyzés helyes. Az új parcella, ahol a sír van, még telőben van, Júlia tehát nem a szélén fog feküdni, ahol most fekszik, hanem körülbelül a közepe táján; de ez nagyon szép hely, ide kijárás nélkül már nem temetnek, erre a régebbi százpengős helyre, hanem egy másik parcellába, ahol ugyanilyen sírnak négyszáz pengő az ára. És ha már a kiadásokra áttértünk, engedje meg, kedves néni, hogy mi is részt vegyünk magának az eltemetésnek a költségeiben is. Ideadott 1500 pengőt, ebből 1000-et visszaadok, vagy e levéllel együtt visszaküldök.

Részletezve a néni kiadásai a következők lettek volna:

Temetkezési intézeti számlabélyeggel …..      515,99 P

Borravaló öltöztetőnőnek ………….             10,-

Borravaló a ravatalozóknak ………..            10,-

Borravaló a sírásóknak …………..               30,-

A néniék koszorúja ………………             200,-

Összesen:                                                    765,99 P

A számlákat mellékelem.

Szombaton, mint talán látta, a Magyarország hírei között megjelent négy sor Júlia haláláról. Ismerősök már észrevették és telefonáltak ide. Amennyire lehet, tessék most már megnyugodni, az adott körülmények között minden nagyon rendesen intéződött. Még valamit egy kis rémítő kalandról, amely Klárát és engem ért: vasárnap este négyen a Krisztina téren, a Zöldfa vendéglőben vacsoráztunk, fél tízkor bomba csapott az udvarba, egész közel hozzánk, az emeleti nyitott folyosó leszakadt, néhány lakás tönkrement, az étteremben pedig óriási robajjal, csörömpöléssel bedőltek az ablakok. Ránk egy üveg falféle dolog szakadt, tele lettünk szilánkokkal, de semmi bajunk. Irtózatos szerencse! A légnyomás működött. Klára borospoharát hosszában kettémetszette valami, a talpas fél poharat hazahoztuk emlékbe.* Még egyszer megnyugvást kívánva régi szeretettel üdvözli a nénit és kézcsókját jelenti.”

Végül is ez az év ismét a katonasággal is bonyolította életét. Újságírói és irodai feladatokkal ugyanakkor mentesülhetett a frontszolgálattól, sőt sikerült Pesten is maradnia. „A németek bevonulása után Somogyváryt elvitték, engem pedig Darvas János kollégám beszervezett a Képes Tábori Újság-hoz: társszerkesztőnek. Ott is úgyszólván civil munkát végeztünk, csak ekkor már sokat rángattak ide-oda. A tüzérség folyton követelt vissza ekkor is. Az osztály azonban szeretett, becsült, a költőt nézte bennem s a kényszerhelyzetet, s nem adott ki. Mikor Szálasi jött, a Képes Tábori egész vezetőségét elcsapták, új szerkesztő jött, ártalmatlan ember volt különben az is. A lapba én előzetesen Bajor Gizivel csináltam interjút és Márkus Emilíával!! Támadtak érte, persze! Egyszer aztán a tüzérségtől olyan magas parancs jött, s az új vezetőség engem már mint megbízhatatlant kezelt: s kiadtak lőszertisztnek. A Szent László hadosztály akart elvinni. Szerencsére elhúzódott a kiadás dolga, s mire odavezényeltek, már volt ott három vagy négy igazi tüzértiszt lőszeresnek. Így aztán, megint respektálva a költőt, visszaengedtek a VKF VI-hoz (közben VKF II. lett a neve). Szörnyű volt ez a tánc, ez a szakadatlan zaklatás! Alig érkeztem vissza az osztályhoz, az egész alakulatot elvezényelték Nyugat-Magyarországra, Csepregre és Noszlopra. Senkinek se volt kedve hozzá. A családot is vinni kellett volna. Borzalmas lelkiállapotban voltam. Noszlopra kerültem. Új beosztásom az volt, hogy a feldolgozó csoportban fogok dolgozni: stílusjavítás: tanár úr! De erre se került sor. Csikós ezredes, a költő, néhányunkat visszahozott Pestre. Itt hamarosan egy óriási helytállásba kényszerültem. Az új politikai vezetőség, amely élet-halál ura volt, maga elé citált: értesültek róla, hogy én az »egyik legelső« magyar költő vagyok, s azt a parancsot kaptam, hogy írjak buzdító verseket és cikkeket, más dolgom nem lesz, hetenként csak egyszer kell bemennem, bemutatnom a produkciómat. Visszautasítottam, ahogy előbb is sok állást visszautasítottam az elmúlt évek alatt: én nem politizálok! »Ha Petőfinek nem derogált indulókat írni, mért tartom én szégyennek?« Megmagyaráztam, hogy én más alkat vagyok, hagyjanak a helyemen, vagy csináljanak velem akármit, de propagandára nem vállalkozhatom. Néhányan közbeléptek, Csikós ezredes mellettem szólt, s végül – leszereltek! Ez november 15-én vagy pár nappal előbb történhetett. Irataimat futárposta útján rendezték, így már nem kellett visszautaznom egy bejegyzés végett Noszlopra, ill. Csepregre; szürkekönyvemben ezért – formai késedelem – nov. 25-ös, illetve 30-as dátum áll. Az egész közjáték talán tíz napig tartott, a nyugat-magyarországi. Itthon folytattam polgári életemet. A szerkesztőségben dolgoztam, s mikor a lap, mint a többiek, hat személyre új felmentési kontingenst kapott, most már engem is felmentettek. Életemben először!! Maradhattam Pesten! Ha abban a percben katona lettem volna, nem lehetett volna érvényes rám a felmentés: csak civil kaphatta! 1918 óta ez volt az első igazi szerencsém. S ekkor történt, hogy a magam felmentésekor a sajtófőnökségen Illyés Gyuláért szót emelve, kulturális érvekkel úgy síkraszállva, ahogy énértem senki se szólalt fel, mentesítést kaptam őneki is, bár ő nem tartozott lapkötelékbe, s így nem volt, nem lett volna rá jogalap a felmentésére. – Leszerelésemkor közölték velem, hogy eltelvén az előírt három év a legutóbbi előlépésem óta, főhadnagy lettem, illetve tudtomon kívül már július 1-je óta az voltam. Természetesen a szorongás nem hagyott el ezután sem, s joggal: a tüzérség megint jelentkezett, s el akart vinni Győrbe. Szerencsére a felmentés jogerős volt, vagy jóindulat annak minősítette, s Pesten maradhattam.”

A felszabadulás számára a számadás és számvetés kényszerű idejét hozta. A régi világ, amelynek tájékozódási pontjaihoz mérte nézeteit, megszűnt körülötte. Magára mégsem maradt. Magával hozta költői életművét, amely túlélte létrejötte idejének politikai aktualitását. Ha katonáskodása, és túl ezen a pusztuló régi világ leírását Napló-jában ezzel a lakonikus kijelentéssel zárja: „s Pesten maradhattam”, ugyanezen Napló elején az itt maradás vallomásos erőt kap. Hiszen ha nagy ellentmondásokkal, tévedések után maradt is itt, de maradandóan nagy értékeket hozott, készen arra, hogy továbbra is gazdagítsa ezek sorát.

„Itt maradtam. Ez, hogy úgy mondjam, egyéni »népszavazás« volt. Mennyi ügyeskedés, mennyi kemény helytállás kellett hozzá: s – hozzáteszem – mennyi szerencse! A gránátok, az ostrom vak erői megkíméltek: megkímélt száz és ezer rettenetes perc és óra és nap, amely egyenként végezhetett volna velem is a 65 napos bunkerélet során.”




Hátra Kezdőlap Előre